|
Talán szokatlan feladatra vállalkozik e sorok írója,
hiszen három történelmi egyházközség egy évszázados múltját kívánja
egyetlen tanulmány keretei között bemutatni. Felmerülhet a kérdés,
ha egyháztörténetet akar írni a szerző, akkor miért nem külön-külön
tárja az olvasó elé a három helybéli egyházközség önmagában is
tekintélyes és terjedelmes történetét.
Magyarázatul legyen szabad annyit előrebocsátanunk,
hogy ez a tanulmány eredetileg egy nagyobb városi monográfia egyik
fejezetének készült, ennek megfelelő terjedelmi korlátokkal, a kötet
megjelentetésére azonban különböző - főként anyagi - okok miatt
nem volt lehetőség. Egy, a városunk történetét, pontosabban annak
egyik szeletét bemutató monográfia részeként természetesen már
alapvetően más megítélés alá eshet a három helyi egyházközség
történetét tárgyaló, illetve feltáró tanulmány. Ebből a közös
városi nézőpontból vizsgálva még egyértelműbben nyilvánvalóvá
válhat együvé tartozásuk, hiszen egyazon település szerves részét
alkották és alkotják, tagjaik ugyanazon település lakosai, polgárai
voltak, sorsukat jelentős mértékben befolyásolhatta, sőt meghatározhatta
a település - a tárgyalt időszakban még mezőváros, illetve nagyközség
- fejlődése, avagy éppen e fejlődésnek hiánya, esetleges zavarai.
Ez az összetartozás csak napjaink közgondolkozása ismeretében
szorulhat magyarázatra. A II. világháborút követő, a kommunista
eszmerendszer által kiagyalt, majd a társadalomra ráerőszakolt szemléletmód
teremtette meg a hatalom erejével azt a mély szakadékot, amely
napjainkban is létezik, és sok honfitársunk gondolkodásában élesen
elválasztja az egyházakat a társadalomtól, sőt megpróbálja szembeállítani
őket egymással, jóllehet az egyházak a történelem folyamán mindig
a társadalom szerves részét alkották és alkotják ma is. Ez az egyértelmű összefüggés valójában nem
szorul magyarázatra, annyira nyilvánvaló. Álljon itt mégis egy
nagyon szemléletes példa településünk történetéből!
A századforduló táján, a XIX. század utolsó és
a XX. század első évtizedében komoly megrázkódtatást élt át a
nagyközség gazdasági élete: a település lakosságának korábbi
megélhetését jelentő helyi kisipar (posztókészítés, fazekasság,
téglagyártás, fafeldolgozás stb.) a jelzett korszakra csaknem
teljesen elsorvadt, életképtelenné vált, a helyébe lépő nagyipar
pedig csak hiányosan, illetve még egyáltalán nem alakult ki, így
nem biztosíthatta az itteni lakosság létalapját, ugyanis a mezőgazdaság
a kedvezőtlen helyi adottságok miatt nem volt képes a viszonylag nagy
lélekszámú lakosság eltartására. Hogy ez a fejlődési
rendellenesség mennyire kihatott az itteni egyházközségek életére,
jól mutatja az a tény is, hogy az 1890 és 1914 közötti 24 év alatt
tizenkét lelkész fordult meg a Várpalotai Református Egyházközségben.
Szinte sorozatban alkalmazták a helyettes lelkészeket, mert az ő szerényebb
javadalmazásuk kisebb terhet jelentett közösségnek, s ezt inkább
fel tudta vállalni a szinte állandó anyagi gondokkal küzdő gyülekezet.
Mondhatnánk erre, hogy a település reformátussága a község lakosságának
szociálisan sérülékenyebb - profánabban úgy is fogalmazhatnánk:
szegényebb - rétegeiből került ki. A megismert források alapján
bizony könnyen elképzelhető, hogy nem is járna messze az igazságtól
ez a feltételezés. Elgondolkoztató tény azonban, hogy az egyébként
anyagiakban általában tehetősebb Római Katolikus Egyházközség is
hasonló gondokkal küszködött az említett időszakban. A stabilabb
anyagi bázis, a biztonságot jelentő kegyúri támogatás ellenére
ezt az egyházközséget is előnytelenül érintette, ennek tagjait is
sújtotta a település gazdasági életének hanyatlása, bizonytalansága.
Az alábbiakban tárgyalandó egyházközségek
azonban - túl azon, hogy ugyanazon település társadalmában éltek,
illetve élnek, annak elidegeníthetetlen alkotóelemei voltak és
maradtak - természetesen egymással is egyfajta sajátos kapcsolatban
álltak, illetve ma is abban állnak. A kapcsolat alapvető meghatározója
(ha ez nem is mindig így érvényesült), hogy a három egyházközség,
a három felekezet alapjaiban ugyanazt a keresztény-keresztyén
(krisztusi) hitet vallotta, illetve vallja, ez a tudat, illetve meggyőződés
kellett és kell, hogy meghatározza a környezetéhez, illetve egymáshoz
fűződő viszonyukat. Sajátos módon erre a külvilágnak az a része
is odafigyelt és odafigyel, sőt érzékenyen reagált, illetve reagál,
amely egyébként általában meglehetősen érzéketlen az egyházi ügyek
iránt, avagy éppen kifejezetten ellenséges magatartást tanúsít irántuk.
A dolgok természetéből következik, hogy a két
protestáns felekezet (evangélikus és református) gyülekezetei között
súrlódásoktól mentesebb, szorosabb volt az együttműködés.
Sorsukban több volt a közös vonás, hiszen mindkettő szerényebb
anyagi körülmények között működött, ráadásul létszámukat
tekintve is kisebbséget alkottak a régió katolikus többségében. A
kisebbségi sors alkalmazkodásra, erőik egyesítésére sarkallta, sőt
alkalmanként kényszeríthette is őket. Kevésbé kísérthette meg őket
a hatalom, hiszen általában távolabb álltak tőle. Az anyagi biztonság
tudata sem szédíthette meg őket, mert többnyire annak sem jutottak közelébe.
Természetesen fontos eleme volt a kapcsolatoknak az emberi tényező,
amelynek hatását sem a tárgyalt évszázad alatt nem lehetett, sem
napjainkban nem lehet kiiktatni, sőt figyelmen kívül hagyni sem. Az
is kétségtelen, hogy a nagy megpróbáltatások idején - ezekben
pedig igazán nem szűkölködött a bemutatni kívánt száz esztendő,
főként pedig a rá következő négy évtized! - mindig sikerült
megtalálniuk ezeknek a közösségeknek az együttműködés módját
és lehetőségét.
Különös egységet alkot, ezért egymástól el nem
választható a múlt, a jelen és a jövő. A tegnapi múlt a ma jelenébe
torkollik, hogy azután a holnap jövőjében folytatódjék. A történelem
akkor válhat igazán az élet tanítómesterévé - miként azt gimnáziumi
latin stúdiumainkban tanulhattuk -, ha a jelen és a jövő formálásában
valóban megszívleljük a múlt tanulságait: megőrizzük értékeinket,
de a múltbéli hibákat, tévedéseket sem hagyjuk nyomtalanul feledésbe
menni, hiszen azok nagyon is lényeges üzenetet hordoznak számunkra.
Mindezeknek megszívlelése éppoly fontos lehet, miként értékeinknek
a büszke örökös örömével és a jó gazda felelősségével történő
számbavétele, illetve megőrzése.
Ez a rövid tanulmány terjedelmétől függetlenül
is ezt a nemes célt kívánja szolgálni. Segíteni akar a felelősségteljes
örökség megismerésében, minden örököst sarkallni szeretne az
egyedi és a közös értékek megőrzésére, az azonosságtudat természetes
vállalása mellett összetartozásunk tényének felismerésére és
elfogadására, az ebből következő feladatok felvállalására és
elvégzésére.
Őszinte köszönet mindazok önzetlen segítségéért,
akik lehetővé tették a szükséges egyháztörténeti dokumentumok
megismerését! Név szerint is szívből köszönöm nagytiszteletű
Pintér Mihály evangélikus lelkész úrnak, a Veszprémi Evangélikus
Egyházmegye esperesének, nagytiszteletű Lukáts András református
lelkész úrnak, a Veszprémi Református Egyházmegye lelkészi főjegyzőjének,
valamint főtisztelendő Nagy Károly kerületi esperes-plébános, címzetes
kanonok úrnak a munkám során nyújtott értékes segítségét.
Illesse köszönet mindazokat - e kiadvány tudós lektorait és
nagylelkű szponzorait -, akiknek áldozatkész közreműködése tehetővé
tette e tanulmány megjelenését! Hadd köszöntsem illő tisztelettel
e szerény dolgozat leendő olvasóit, akiket minden bizonnyal őszintén
érdekel Várpalota, illetve a városban tevékenykedő egyházközségek
története! Szeretném szíves figyelmükbe ajánlani közös történelmünk
még napjainkban is kallódó, de esetleg még megmenthető, összegyűjthető
és az utókornak továbbadható értékeinek fontosságát. Rajtunk is
múlik, mit tudnak majd az utánunk következő nemzedékek elődeinkről
és rólunk, az ő elődeikről.
A kétezer éves kereszténység, az ezeréves magyar
kereszténység és államiság, valamint az ezeréves magyar iskola
jubileumi esztendeje, továbbá a hamarosan ránk köszöntő XXI. évszázad,
sőt a III. évezred még tudatosabbá kell tegye bennünk ebbéli felelősségünket.
Ezt a felelősséget mindannyiunknak éreznie kell a maga helyén. Kétségtelen,
hogy ebbéli lehetőségeink nem azonosak, de - miként a talentumokról
szóló példázatban is olvashatjuk - valamilyen, illetve valamennyi
lehetőség mindegyikőnknek adatott, ennek kell megfelelnünk múlt és
jövő tekintetében egyaránt keresztényi-keresztyéni felelősséggel,
de ezt várja el tőlünk a városunk múltja, jelene, sőt jövője iránti
mélységes elkötelezettségünk, hűséges lokálpatriotizmusunk, európai
magyarságunk is - bizony nem is csupán a jubileumi esztendőben.
Várpalota, 2000. január 15-én
A szerző
|
