Faiskolai termesztés

A kereskedelmi gyümölcstermesztés a 19. században mind nagyobb jelentőségű lett, különösen, amikor a faiskolák a gyümlöcstermesztés szolgálatába léptek. A faiskolák tulajdonképpen gyümölcsészeti központok voltak. A 19. század első felének magyar faiskolai kultúrájáról többek között Bodor Pál erdélyi, Balicza János nyitra-pereszlényi, Wölfl József kőszegi faiskolai árjegyzékei tanúskodnak, de ismert volt Urbanek Ferenc pozsonyi, Entz Ferenc pesti faiskolája is. 1842-ben az Országos Magyar Gazdasági Egyesület (OMGE) Pesten Országos Központi Faiskolát tartott fenn. A nagyobb faiskolák a 19. század utolsó évtizedeiben és a 20. század első felében kezdték meg működésüket. Faiskolai termesztési tájak alakultak ki, ilyen Szeged és a Csallóköz.

A filoxéravész után a faiskolai termelésnek nagy lendületet adott a gyümölcsfaoltványok iránt mutatkozó megnövekedett kereslet, mivel a kipusztult szőlők helyére sokan gyümölcsfákat ültettek. Az 1870-es évek után a faiskolai termelést a gyümölcsfaoltvány-export is fellendítette. A 20. század elején Rudinai Molnár István nagyarányú gyümölcstelepítési akciót indított, az ehhez szükséges alapanyag előállítása érdekében az 1890-es évektől kezdve állami faiskolákat létesített. Községi faiskolák működtetését az 1894. évi XII. tc. rendelte el.

Díszfaiskolát alapított Krebs Heinrich 1846-ban Szarvason, örökzöld faiskolát {IV-651.} létesített 1850-ben Temesvárott a Németországból hazánkba telepedett Niemetz W. Ferenc, illetve 1866-ban Mühle Vilmos, aki főként dísznövények (évelők, rózsa stb.) szaporításával és nemesítésével foglalkozott. Papp Gedeon 1888-ban Nagykőrösön alapított gyümölcsfaiskolát; Unghváry László 1883-ban, testvére Unghváry József 1892-ben Cegléden, Novothny Miklós Rákóczifalván 1907-ben, Lehner Vilmos Nagytétényben, Schrikker Sándor Alsótekerespusztán, Zatykó Imre Szentendrén, majd Pomázon, illetve Jánk-Majtis (Szabolcs m.) határában telepített faiskolát. Petz Ármin faiskolájában Kerepesen már 1912-ben 622 díszfa- és cserje-, 148 fenyő- és 323 rózsafajtát termesztett. Az 1920-as évektől különleges díszfaiskolák is létesültek, pl. évelő Abonyban, rózsa Szegeden és Békéscsabán, örökzöld Herényben; ismert volt Fekete Antal 1928-ban megnyitott gyümölcs-, dísz- és rózsafaiskolája Kaposvárott.

A 19. század vége felé az esztétikai igények növekedésével a kertet díszítő rózsa iránt is megnövekedett a kereslet. A rózsatermesztés, a rózsaoltványok és a vágott virágok piaci értékesítése Új-Szegeden indult el (többek között Horváth István, Zsemberi Károly tűnt ki faiskolájával). Híresek voltak a Szőregen létesített rózsatelepek. 1938-ban a Szeged-szőregi faiskolák összes területe 200 ha volt. Ezek a kiváló oltványt nevelő faiskolák a 20. század elején már exportáltak is. 1936-ban megalakították a Szőregi Rózsa és Gyümölcsfa Termelők Terményértékesítő Szövetkezetét, majd Szőregi Virág, Rózsa és Gyümölcsfa Termelők Értékesítő Szövetkezete címen működtek.

A 20. század elején nagy jelentőségűek voltak az Európa-hírű zalaegerszegi magcsemete termelő faiskolák, amelyek az erdőből gyűjtötték a fenyőtobozokat, vadalma, vadkörte, sajmeggy, vadrózsa stb. magvakat (1947–1948-ban megszűntek).

Az I. világháború után a kaliforniai pajzstetű megjelenése miatt az exportunk csökkent, illetve megakadt. Az 1929-ben Mohácsy Mátyás, Horn János és Gergely István által létrehozott Pomológiai Bizottság, az 1932-ben alakult Magyar Faiskolai Szövetség (megszűnt 1949-ben) és az 1939-ben életre hívott Magyar Faiskolai Szövetség Ellenőrző Bizottsága feladata volt többek között a faiskolákat hiteles, fajtaazonos szaporítóanyaggal ellátni.

1944-ben 367 faiskola volt, számuk 1948-ban 12-re csökkent. A nagyobb faiskolák társas gazdaságokká alakultak, amelyek később állami gazdaságok lettek. 1945 után kísérleti faiskolai telepek is létesültek (Nagytétény, Cegléd).

A II. világháború után a termelés állami vagy szövetkezeti nagyüzemekhez tartozó faiskolákban folyt. Gyümölcsfaoltvány-termelésünket a szakaszosság jellemezte, a fellendülést minden esetben a nagyüzemi gyümölcstelepítések ültetvényanyag-igénye szabta meg. Az 1970-es évek elején megkezdett vírusmentesítési program eredményeként korszerű törzsültetvény-hálózat alakult ki. Az 1980-as évek elején a fejlődés megtorpant. Az 1990-es évek első felében az összes gyümölcsfaiskolai terület 300–350 ha, csökkenő tendenciát mutatott. Az 1980-as évektől – a területtel ellentétben – a faiskolák száma tízszeresére növekedett, ami elsősorban a magánfaiskolák számának jelentős emelkedéséből adódott. Az 1980-as évek végéig azonban a szétaprózódott állami és a szövetkezeti faiskolák túlsúlyban maradtak. Az 1990-es évek privatizációs folyamatai következtében a faiskolai területek meghatározó része magántulajdonba került, vagy újonnan alakult szövetkezetek, szakcsoportok tulajdonában van, az állami tulajdon részaránya 10% alatt van.

1969 óta tartják nyilván külön a díszfaiskolákat. Ekkor a díszfaiskolai termesztés 56 üzemben 163 ha területen folyt. A termesztőterület 1969–1979 között jelentősen nőtt. A díszfaiskolák száma napjainkban meghaladja az 500-at, főként a nyugati {IV-652.} országrészen koncentrálódva. A termesztett fajták száma is gyarapodott, a termelés mennyisége előbb nagy ütemben növekedett, majd stagnált, később csökkent.

A faiskolai oktatás és kutatás 20. századi kiemelkedő alakja Probocskai Endre.