Böhm Károly (1846–1911)

A korszak kétségtelenül legkiemelkedőbb filozófusa gondolatvilágának kialakulásában elsősorban Comte, Kant és Fichte játszott szerepet. Filozófiája, főleg ismeretelmélete alapvetően a kanti problematikához kapcsolódó, azt több ponton továbbfejleszteni, illetve túllépni kívánó szubjektív idealizmus. Leginkább az értékelmélet terén alakított ki önálló mondanivalót.

Böhm felfogásában a világ egyetlen létező, amely azonban az ember számára két egyenrangú világra oszlik, minthogy az ember a világot egyrészt megismeri, másrészt szükségképpen értékeli. A két világnak a szubjektív szellem ad egységet. A világ létével és szubsztanciájával az ontológia foglalkozik, míg a világot mint értékelést és kellést a deontológia avagy axiológia, az értéktan vizsgálja.

Böhm Károly

Böhm Károly

A világ megismerését Böhm szubjektív kriticista szellemben írta le. A dialektika az ismeret egyetemességének és objektivitásának biztosítékait kutatja. A külső világ létező és ránk rohanó valóság; róla a szellem képet alkot magának. A megismerés az Én által öntudatlanul kivetített kép („projekció”) tudatos utánképzése. A tőlünk független tárgyak nincsenek adva a számunkra, ismerni csak azt tudjuk, amit magunk alkotunk. Ilyen értelemben {V-16.} a világ az Én műve. Böhm ezért ellentmondásosnak tekintette a realizmust, továbbá elvetette a „magánvaló” kanti fogalmát, ugyanakkor a tudati kivetítések hasonlóságát az „általános tudat” kanti elvének szellemében magyarázza.

A létezés alapja a szellem, amely mint folytonosan tevékeny princípium önmagát fejti ki („öntét”). Az emberi öntét életét kutatja a szellem filozófiája. Az ember szellem és test egységében, a hiány és a kielégedés egyetemes törvénye alatt, az öntudat és az érzelem kölcsönhatásában él. Az öntudat öntét, önállítás, amely azonban önmagában közönyös: kitérése élv vagy kín. A legnemesebb érzelem a szeretet, amely a lélek derűjéhez, egy eszményi állapothoz vezet.

A deontológia síkján, az értékelés világában az ember, lelkének fejlődésével három fokozaton mehet keresztül: az érzéki szintet (hedonizmus) a rideg értelem (utilitarizmus), azt pedig a nemes Én (idealizmus), az önérték szintje követi. Ez utóbbi a szabadság és a magány állapota, elérése keveseknek adatik meg. Az idealizmusban az ész intuíciója uralkodik, itt az ember mindennek megadja lényegét és önértékét, állítja a maga személyét, s egyúttal megbecsüli a másik személy értékét.

Minthogy a szellem igaz, jó és szép, az önértékről szóló tanításból három normatív tudomány fakad: a logika, az etika és az esztétika. A logikai érték megismerése az Én ismeretgyarapodása, a szellem igazzá, valóvá válása. Az igazság nemcsak szubjektív, hanem objektív is, mert az egyéni lélek – s itt Böhm az indiai filozófiához fordul – a Nagy Lélekkel, a kozmikus Atmannal azonosul. Az erkölcsi alapelvek terén a szabadság és a kötelesség összefüggését és egyensúlyát hirdette: minél erősebben kötelezik az embert az igazi értékek, annál szabadabbá válik. Az esztétikai szemlélet egyesíti a megismerő és a cselekvő Ént, aki gyönyörködik tudományában és nemes cselekedeteiben mint saját alkotásaiban.

Böhm Károly filozófiája a görög, a keresztény és a német gondolkodáshoz kapcsolódó széles távlataival és rendszerező képességével nemzetközileg is figyelemre méltó, hazai bölcseletünkben pedig kiemelkedő teljesítmény. Eszméi főleg Bartók György, Kibédi Varga Sándor, Tankó Béla, Ravasz László és Makkai Sándor gondolkodására hatottak. Élete fő műve, rendszerének kifejtése: Az ember és világa kötetei: I. Dialektika vagy alapfilozófia (1883), II. A szellem élete (1892), III. Axiológia vagy értéktan (1906), IV. A logikai érték tana (1912), V. Az erkölcsi érték tana (1928), VI. Az esztétikai érték tana (1942). A posztumusz köteteket tanítványa, Bartók György adta ki. Egyéb munkái rendszerének kifejlődésébe és tematikájába illeszkednek: A lényeg formaisága (1881), Az értékelmélet feladata és alapproblémái (1900), A megértés mint a megismerés központi mozzanata (1910).