A forradalomtól a népfrontig (1956–1989)

Az 1956-os forradalom előkészítésében és történéseiben – Mindszenty József bíboros szereplését leszámítva – az egyházaknak nem volt szerepük, „ellenforradalmi tevékenység” vádjával csak elvétve vontak felelősségre papi személyeket. A gombamódra szaporodó nemzeti és egyéb bizottságokban csak elvétve akadt papi személy. Az egyházak szereplése inkább szociális és lelkipásztori jellegű volt. Szavuk a vérontás elkerülésére intett, megbékélésre, megbocsátásra, lelki megújulásra, a békés kibontakozás kivárására buzdítottak. Egyházi kezdeményezés nélkül is viharos gyorsasággal nőtt az újból megjelenő kereszténydemokrácia bázisa. S ha az egyházak nem is formálták az eseményeket, azok viszont annál inkább felkorbácsolták az egyházak belső életét. Egy 1958. áprilisi összesítés szerint a katolikus egyházból 57 „haladó papot” (értsd: békepapot), a református egyházból 31, az evangélikus egyházból 13 államhű papot távolítottak el. A református és evangélikus egyház kompromittálódott püspökei, világi főgondnokai és felügyelői sorban mondtak le posztjukról.

1956 és 1958 között az egyházpolitika nem volt súlyponti kérdés, a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány az 1956. október 23-a előtti állapotot tekintette status quo-nak. A forradalom tanulsága csak formális és taktikai engedményeket hozott, mint például azt, hogy 1956. december 31-én felszámolták az Állami Egyházügyi Hivatal autonómiáját, és 1959-ig a Művelődésügyi Minisztérium egyik főosztályaként működött, ugyanazon személyek irányításával, akik korábban az egyházüldözést részben kezdeményezték, illetve végrehajtották. A lényeg tehát ugyanaz maradt: a vallás és {II-392.} annak szervezeti kereteinek, az egyházak elsorvasztásának stratégiai célja.

Az 1956. október–novemberi lemondásokat – mivel azok az események kényszere alatt születtek – az Elnöki Tanács érvénytelennek nyilvánította. Személyi vonatkozásban legelőbb a reformátusoknál, 1958-ra az evangélikusoknál, s legkésőbb, mondhatni csak 1977-re a katolikusoknál is helyreállt a „rend”.

A Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány 1957. január eleji nyilatkozata biztosította az egyházak szabadságát az 1948–1950-es egyezmények szerint, de ezzel egyidejűleg elvárta, hogy az egyházak működjenek közre a konszolidációban. Az egyházak szabadságának szóbeli biztosításával párhuzamosan 1957 januárjában az államhatalom felfüggesztette a gyülekezési szabadságot. Minden egyházi gyűléshez és rendkívüli összejövetelhez, valamint minden sokszorosítványhoz, körlevélhez ezentúl előzetes engedély kellett.

A restauráció érdekében 4 megoldandó feladat állt a kormány előtt az MSZMP Intéző Bizottságának 1957. március 5-i határozata szerint:

1. Megbízható személyi állománnyal feltölteni nemcsak a központi, hanem a kevésbé fontos egyházi állásokat is. 2. „Az ellenforradalom támogatásával hatalomra jutott egyházi vezetők és csoportok gyors félreállítása…” A félreállítás fokozatai: elszigetelés, lemondatás, leváltás, internálás, börtönbüntetés, ritkán „véletlen” balesetek. 3. Harmadik feladat az erősen kompromittálódott papi békemozgalom reformja. 4. Végül, „a reakciós erők visszaszorításával egyidejűleg intézkedni kell a közvetlen politikai érdekeket nem sértő egyházi igények kielégítéséről”. Ezt az intézkedési csomagot annak hangsúlyozásával fogadta el az MSZMP Intéző Bizottsága, hogy fokozatosságot kell megállapítani, s az egyes egyházak között differenciálni kell.

Az állam miközben a nyilvánosság felé az állam és az egyház szétválasztását hangoztatta, a gyakorlatban az egyházak rendkívül aprólékos ellenőrzését, állami befolyásolását és tényleges gúzsbakötését valósította meg. Ezt a folyamatot igazolja az Elnöki Tanács 1957. március 24-én közzétett 1957. évi 22. sz. tvr.-e, amely – megsértve az 1948. és 1950. évi megállapodásokat – példátlan módon avatkozott be az egyházak életébe. Hiszen a kisebb vidéki plébánosi és kápláni állások kivételével szinte minden papi állás betöltését állami hozzájárulástól tette függővé. A protestáns egyházaknál az egyházkerületi szintű vezetők megválasztásához vagy elmozdításához az Elnöki Tanács előzetes hozzájárulása szükséges. Az 1959. április 6-án megjelent végrehajtási utasítás már nem csupán kinevezési és egyetértési, hanem ún. kényszerkinevezési jogot is biztosított az államnak. A rendelet és az utasítás tartalmazta a kinevezett eskütételi kötelezettségét.

1958-ra a Kádár-kormánynak lényeges elemeit tekintve sikerült restaurálnia az 1950-es évek fontosabb egyházpolitikai elemeit. 1957 áprilisában megalakult az Országos Béketanács Református Bizottsága, május 24-én az Országos Béketanács Katolikus Békebizottsága, s túl ezen az Opus Pacis, aminek keretében maga a katolikus püspöki kar szervezte a békemunkát. (A püspökök így akarták elkerülni, hogy a békepapi mozgalom megossza a klérust. Miután a hierarchia megbízható partner lett, az Opus Pacis feleslegessé vált és elsorvadt, a rendszerváltozásig csak a központ és a Szabolcs-Szatmár megyei szervezet működött valamelyest.) 1983-ban pedig megalakult az Országos Béketanács Egyházközi Békebizottsága a protestáns, ortodox és izraelita felekezetek részvételével. A labilis belpolitikai helyzet, a kormány nemzetközi elismertetése, az új gazdaságpolitikai tervek remélt sikere érdekében a Rákosi-érára jellemző likvidáló szándékú {II-393.} egyházüldözést 1958 és 1964 között fokozatosan felváltotta a „nemzeti egységet” előtérbe helyező népfrontpolitika. Az új népfrontpolitika az egyházakat már nem kikapcsolni akarta, hanem hasznossá tenni; kiváltképp a mezőgazdaság szocialista átalakításában igényelte az egyházak pozitív állásfoglalását. Az MSZMP KB 1958. július 22-i határozata szentesítette ezt az új típusú szövetségi politikát: „…a szocializmus építésének korszakában az egyházak még hosszú ideig fennmaradnak, ezért megsemmisítve a klerikális reakció ellenforradalmi kísérleteit, az egyházakkal pozitív együttműködésre törekszünk.” Az új szövetségi elképzelések végrehajtására 1959. június 2-án változatlan statútummal helyreállították az Állami Egyházügyi Hivatal önállóságát.

Egyes pártszervek és vezetők azonban mind türelmetlenebbül feszegették a hasznosság szempontjára épülő szövetségi politikát.

Lassan megerősödött az az álláspont, hogy a mezőgazdaság szocialista átalakítása után egyedüli legális ellenség a vallás és az egyházak, ide kell irányítani a fő tüzet. Az MSZMP KB 1960. június 21-i határozata visszalépés az 1958-as egyházpolitikai irányvonalhoz képest, amennyiben leszögezte: a belső reakció elleni harc – az aktív nacionalista, a nemzeti kommunista és a horthysta szervezetek mellett – az „illegális klerikális erők” ellen irányul. Az egyházpolitika hullámzása azt bizonyítja, hogy a szocializmusban mindvégig egyidejűleg volt jelen az egyházellenes harc és az egyház bizonyos szabadsága. A mérleg nyelve időnként balra billent, mikor felerősödtek a párton belüli dogmatikus, szektás nézetek, s következésképp az egyházakkal szembeni megszorítások és adminisztratív intézkedések. 1960 őszén és 1961 elején nagyszabású rendőrségi akcióra került sor, amelyek során mintegy 300 egyházi, vagy egyházhoz kötődő személyt vettek őrizetbe.

A megszorítások ellenére is az egyházpolitika fő vonala a pragmatizmus érvényesülése felé haladt. Az egyházak helyzetének egyértelműen kedveztek a nemzetközi és hazai (gazdaság)politikai változások: a mezőgazdaság szocialista átalakulásának befejeződése (1962), a szocializmus alapjainak lerakását bejelentő VIII. pártkongresszus (1962. november), a nemzetközi enyhülési folyamat látványos jelei, a Vatikán keleti politikájának módosulása mind olyan tényező, amelyek beérlelték a kádári egyházpolitika változását. Katolikus részről az Apostoli Szentszék az 1964-es részleges megállapodásban elismerte az Elnöki Tanács előzetes hozzájárulási jogát (ami gyakorlatilag vétójog volt). Az 1971. évi 23. sz. kormányrendelet pedig részben módosította az egyházi állások betöltéséhez szükséges előzetes állami hozzájárulás mikéntjét, az egyházakkal kötött megállapodások szerint. Mindezek hatályát az 1990. évi IV. tv. szüntette meg.

A „klasszikus” Kádár-korszakot már egyértelműen az jellemzi, hogy amíg az egyház létezik, fel kell azt használni. A Kádár-rendszer tehát saját elfogadtatása érdekében nemhogy ellenségként nem kezelhette az egyházakat, hanem kimondottan támaszkodni igyekezett rájuk úgy, hogy közben minimális mozgásteret adott nekik. Szigorúan ellenőrzött keretek között, de bővíthették szociális és karitatív tevékenységüket, emelkedett a könyvkiadás, a hitbuzgalmi szerveződések száma. A csekély engedményekért – vagy ahogy Lékai László bíboros mondotta: a „kis lépésekért” – cserébe az egyházak hozzájárultak a tömegek „komfort-érzéséhez”, ahhoz, hogy a szocialista társadalomban vallásos emberként is lehet boldogulni. Azonkívül az egyházak segíthettek az öregek, fogyatékosok, szenvedélybetegek gyógyításában. Külpolitikai téren az {II-394.} egyházak bekapcsolódtak a békemunkába, különösen fontos szerep hárult a Keresztyén Békekonferenciára, amely határozottan javította a szovjet tömb külpolitikai optikáját.

Az állam, illetve pártvezetés oly tökélyre fejlesztette a népfrontpolitikát, hogy az egyházak nemcsak eltűrték, hanem kifejezetten kiálltak a rendszer gazdasági, majd később – az 1970-es évekre – politikai céljainak támogatása mellett. Az 1960-as évek körlevelei méltán kapták a „ganajozó” gúnynevet, hiszen az őszi szántásra, betakarításra, trágyázásra, máskor a vas- és papírgyűjtésre buzdítottak. Nemzetközi szenzáció volt, hogy 1977. június 9-én VI. Pál pápa fogadta Kádár Jánost, ő volt az első kommunista pártvezető, aki állami hivatal nélkül lépte át a Vatikán küszöbét. (Lázár Györgyöt, a minisztertanács elnökét már 1975. november 13-án magánkihallgatáson fogadta VI. Pál pápa.) 1977-re már hat egyházi vezető a parlamentben képviselő, 45 dolgozott a helyi tanácsokban és százak tevékenykedtek a Hazafias Népfront különböző bizottságaiban. 1980-ban 63 fő a megválasztott egyházi tanácstagok száma, ebből 31 katolikus, 30 református, 12 evangélikus és 1 izraelita volt. Ugyanebben az évben 672 egyházi személyt választottak be a HNF testületeibe. 1985-ben a Népfront Országos Tanácsában mindegyik nagyobb egyház képviseltette magát, összesen 17 fővel. Az Országos Tanács Elnökségének tagja volt Bartha Tibor református, Káldy Zoltán evangélikus, Lékai László katolikus főpap és Schőner Alfréd főrabbi.

A kádári egyházpolitika gyakorlata azonban annyiféle volt, ahányfélét a megyei vagy akár ennél alsóbb szintű helyi vezetés megvalósított, mert gyakran saját játékszabályokat állítottak föl a hívők számára. Az ÁEH-nak minden megyei tanácshoz egyházügyi megbízottat delegált (1964-ig még a püspöki hivatalokban is jelen voltak az ún. „bajszos püspökök”), akik maguk mellett tudhatták a megyei/helyi párttitkárokat és tanácselnököket.

Az 1970-es évek végi, 1980-as évek eleji hivatalos nyilatkozatok szerint elérkezett a politikai együttműködés ideje a keresztények és a marxisták között. Elfogadható-e a kompromisszum amarxisták számára? Lenin tanítása szerint minden kompromisszum elfogadható, ha az kedvez a forradalom ügyének. A vallás elhalása nem követelmény, hanem természetes következmény a kommunista társadalom létrejötte után. Az ideológiai konfliktusok kizárják az ideológiai konvergencia lehetőségét: a kommunisták nem mondanak le arról, hogy beoltsák világnézetükkel a társadalmat, de ugyanakkor nem követelik meg, hogy a keresztények feladják vallásuk gyakorlását. Ez a dialektikus szemlélet egyszerre lát szövetségest és ellenséget az egyházakban, s így föloldja azt az ellentétet, hogy egy magát nyíltan ateistának valló párt/kormányzat miért alkudott meg a vallással való együttélés hosszú távú prognózisával.

1980-ban az aktív katolikus papok száma 3350, a református lelkészeké 229, az evangélikusoké 289 fő volt. A kellő számú utánpótlás hiánya szinte mindegyik egyház számára állandó problémaként jelentkezett. Az 1980-as évekre a hitoktatás nehézségeivel is szembe kellett nézni. 1955-ben a tanulók 40%-a, 1960-ban 25%-a, 1965-ben 10%-a, 1975-ben már csak 6–7%-a vett részt hitoktatáson.

Nagy- és kisegyházakban egyaránt érzékelhető volt egyfajta bizalmi válság, és azon nézetek fölerősödése, amelyek elítélték az állammal való együttműködést. A hatalom ekkor már történelmi távlatokban számolt az egyházak és a vallás jelenlétével a szocializmusban. Ugyanekkor az egyházak közötti ökumenikus szellemnek és az ún. dialógusnak mind több jelét lehetett tapasztalni.