Agrárpolitika és irányítás

Az agrárpolitika a mezőgazdasági népesség magas aránya mellett a lakosság többségének jólétét közvetlenül befolyásoló kormányzati magatartás. A gazdaságilag fejlett országokban, ahol viszonylag szerény az agrárnépesség aránya, ennek az állami szerepvállalásnak a fontossága mégsem csökken, sőt európai kitekintésben napjainkban erőteljesebb, mint néhány évtizede volt. Ennek oka kettős, egyrészt közérdek a lakosság igényes és lehetőleg nem drága élelmiszer ellátása, főként hazai termelésből. Másrészt a gazdaság egyéb ágainak gyors fejlődése, növekvő jövedelme mellett az agrártermelők hasonló jövedelmi színvonala nélkül az ellátási feladat zavartalanul nem teljesíthető.

Az évszázadra visszatekintve a meghirdetett, vagy enélkül megvalósított agrárpolitika ezt a (tőlünk nyugatra fekvő országokban természetes) kettős célt többnyire szem elől tévesztette. Talán az I. világháború kezdetéig és az 1970-es évek elején nem tett a mezőgazdasági termelő, a parasztság érdekei ellen, és javította a lakosság egészének élelmiszer ellátását is.

Az I. világháborúig a kormányzat a piacgazdaság hatásait csaknem szabadon engedte {II-524.} érvényesülni. Az érdek-képviseleti szervek (OMGE) a nagybirtok érdekeinek védelmét követelték a szabadelvű kormánytól, amely annak vonakodva, de például a délről érkező export ellen vámemeléssel mégis eleget tett. A kis- és nagybirtokot egyaránt segítette a gazdasági fejlődés, a hitelezési rendszer, az intézmények és a jogalkotás kiépülése. A milliókat nyomasztó birtokszerkezethez azonban nem nyúltak hozzá. A Magyar Gazdaszövetség ennek ellensúlyozására földbérlő szövetkezeteket szervezett. Fogyasztási szövetkezetek alakultak (Hangya), törvény szabályozta a munkás jogállását. Segélypénztárakat alapítottak, betegbiztosítás lépett életbe. A falvakban szövetkezeti és olvasóköri könyvtárak nyíltak. Vetőmagot osztottak, állami segítséggel telepítették újra a szőlőt, propagálták a selyemhernyó-tenyésztést. A kis- és törpebirtokok stabilizálására ez kevés volt.

A háború alatt kezdődött és honosodott meg az állami beavatkozás a mezőgazdaságba. A hadseregnek lovat, élelmet szabott áron próbáltak beszerezni, ha nem sikerült, rekviráltak. A hiányzó férfi munkaerő pótlására munkakötelezettséget vezettek be.

A Tanácsköztársaság diktatúrája a nagy- és kisbirtokost is sértette, jövőjüket kétségessé tette. A nincstelen falusi lakosság földéhségét nem elégítették ki. A háborútól megtépázott termelőerők miatt is szűkös volt az élelmiszer-ellátás.

Az ország szétdarabolása után is a belső szükségletnél több mezőgazdasági termék termelésére volt képes az ágazat, ám piacait elvesztette. Az áruforgalom nehézségein túl a proletárdiktatúra által keltett (de korábban is meglévő) nagybirtok-ellenesség megosztotta a parasztságot. A hadviseltek is földet követeltek. A kormányzat társadalmi nyomásra birtokreformra kényszerült. Nagyatádi Szabó István nevéhez fűződően több lépcsőben, részben bérlet, nagyobb részben tulajdonba adással közel 1 millió kat. holdat (570 ezer hektárt) osztottak fel 425 ezer birtokos között. Lelkészi, tanítói, jegyzői javadalmakra is adtak földet, mintagazdaságokat szerveztek. A vitézi szék 4352 telket (70 ezer kat. holdat) osztott fel, és új, kötött forgalmú birtokot teremtett. A kiosztott föld megváltási ára 60 pengő volt aranykoronánként, körülbelül 300 kg búza ára. A nagybirtokot gyakorlatilag érintetlenül hagyó reform mérsékelte az indulatokat, de nem oldotta meg a feszültségeket és a termelés fellendülését sem eredményezhette.

Az elégedetlenség nyomán 1936-ban a telepítési törvény 25 év alatt újabb 420 ezer kat. hold (241 ezer hektár) felosztásáról szólt, ám ahhoz pénzeszközökről nem gondoskodott. Az egykorú új hitbizományi törvény megerősítette a védett birtokot, egy-egy részét hitelképessé tette. A piacát vesztett mezőgazdaság úgy élte meg a világgazdasági válságot, hogy közben az elkerülhetetlen modernizációra is vállalkoznia kellett.

A kormány a megrekedt áruforgalom fellendítését belföldön ártámogatással kísérelte meg. A gabonát „bolettával”, a tejet és burgonyát támogatással. 1934 után a külforgalomban állami szervezéssel egykéz kereskedelmi szervezeteket hoztak létre. Ennek hasznát jobbára a bonyolítók és a nagybirtokosok élvezték. A parasztság széles rétegei alig rendelkeztek exportképes termékekkel.

A második világháború megnövelte az élelmiszerek és ipari nyersanyagok keresletét. A főbb termékekkel a termelőt elszámoltatták, a „felesleget” zárolták, elsőként a gabonaféléket, hüvelyeseket, szárított zöldséget. 1942-ben beszolgáltatási rendszert vezettek be. A Jurcsek-rendszer a szántó kataszteri tisztajövedelme után aranykoronánként 50 kiló búzaegység átadására kötelezte a föld használóját. Ennek 20-20%-át kenyérgabonában, illetve zsírban, a többit szabadon választott termékben lehetett teljesíteni. A {II-525.} fogyasztási iparcikkekhez a parasztság a beadás teljesítésére adott pontok arányában juthatott. A beadási rendszer a kisgazdaságok számára fogyasztásuk megszorítását hozta. A nagybirtok biztos piacot talált. A kivetés regresszív módja, a területnagysággal csökkenő kötelezettség a nagybirtokoknak volt előnyös.

A háborús események még hazai földön zajlottak, amikor 1945 márciusában meghirdették a földreformot. A földosztás érdemi részét a tavaszi munkák megkezdéséig elvégezték, néhány hónap alatt zömmel befejezték. Az új földtulajdonosok és a mintegy 200 ezer földkiegészítésben részesült család eddig korlátozottan kihasznált munkaereje a termelési eszközök háborús veszteségének ellensúlyaként vált fontossá.

Megkezdődött azonban a párt és a kormány által még nyíltan meg nem hirdetett szövetkezetesítés gazdasági előkészítése. A termékforgalom háborús korlátait 1945 után is fenntartották, természetbeni adókat szedtek. A stabilizáció a lakosság egészének jövedelmét a háború előttinél jóval alacsonyabb szintre szorította, a parasztságét fokozott mértékben. Következő lépésként a kisparcellára is vetéstervet szabtak. A Jurcsek-rendszerben érvényes mértéket meghaladó beadási kötelezettséget írtak elő. A termelőket a cséplőgépnél elszámoltatták, gyakran a család élelmét is veszélyeztető szigorral állami kézbe vonták a gabonát. Az élőállatok forgalmát korlátozták. Tilos volt évekig borjút, marhát vágni. Magánszemély egy hízót is csak engedéllyel vághatott, ami után zsírdézsmára kötelezték. Az 1947–48-ban feléledő, a háború előtti körülményekhez hasonló agrárpiac árai az elégtelen termelés miatt (és a jóvátételi szállítások következtében) nőttek. A kötelező beadás árai ennek töredékét tették ki.

1949-től az agrárpolitika nyílt osztályharcot hirdetett, 63 ezer gazdát – a 25 kat. holdnál nagyobb területtel rendelkezőket – kuláknak minősítették. Őket földjük arányában növekvő mértékű adóval és beadási kötelezettséggel terhelték, elkezdték gazdasági likvidálásukat. Napirenden volt az adminisztrációs zaklatás, végrehajthatatlan szabályok számonkérése, a termelést meghaladó mértékű beadási kötelezettség erőszakos behajtása. Az atrocitások a törpe- és kisbirtokosokat is érintették. 1956-ig 200 ezer parasztot ítélt el a bíróság. A kuláklikvidálás célja a módosabb réteg megfélemlítése volt, de a kolhozszervezés érdekében a parasztság nagy részét sújtotta. Az iparban vagy másutt dolgozó – faluról származott – földtulajdonosokat a pártszervezetek „rábeszélték” földjük felajánlására. A nyomásnak engedő mintegy 200 ezer fő több mint egymillió hektár földet ajánlott fel az államnak.

Az 1956-ig némi kitérőkkel szabdalt, de szinte töretlenül érvényesülő agrárpolitika társadalmi hatása nem kis mértékben hozzájárult a forradalomhoz. A mezőgazdaság szocialista jellegű tervezhetőségének fantazmagóriáját a valóság megcáfolta. A beadási rendszer nem teremtett ellátási biztonságot, az alapvető élelmiszerek (kenyér, tej, hús) jegyre voltak kaphatók, tartósan hiánycikkek lettek. Virágzott a feketepiac. A beadási rendszer eredménytelenségét jelzi, hogy megszüntetése után, az 1960-as évek elején 50–70%-kal több termék került állami kézbe, mint a begyűjtés „legsikeresebb” éveiben. Főként az állati termékek felvásárolt mennyisége nőtt meg.

A szövetkezetszervezés az 1957–1958. évi konszolidáció után ismét napirendre került. Megváltozott viszont számos korábbi módszer. A parasztság érdekei ellenében folytatott szervezést a munkás-paraszt szövetség megerősítésének jelszava váltotta fel. A legnépszerűbb gazdák megnyerését tekintették a legfontosabbnak, s helyi kezdeményezésnek nyitottak utat. Az agrárpolitika a parasztság jövedelmi helyzetének javítását irányozta elő. A munkásosztály színvonalához közelítése {II-526.} kis lépések sorozatával másfél évtized alatt valósult meg.

A nagyüzemi termelőeszközök megteremtése érdekében anyagi áldozatot vállalt az állam és igyekezett betartani az ésszerű üzemszervezés elveit. Egy-egy település egészét szövetkezetbe tömörítették, így elkerülhető volt a tagosítás. A munkaszervezetet a helyi körülményekhez igazították. A régiónként folyó, három évig tartó, zaklatásoktól, hatósági erőszaktól sem mentes, központilag irányított szervezés befejeztével a nagyüzemesített mezőgazdaságnak csak a szervezeti keretei jöttek létre. Állami gyámkodás nélkül a gazdaságok többsége életképtelen volt. A támogatás, a szövetkezetek „megszilárdítása” további, csaknem egy évtizedig tartott és súlyos milliárdokat emésztett fel.

A gazdaság átalakulását a jogrend is követte. Földtörvény, szövetkezeti törvény, a szövetkezeti tagok szociális körülményeinek rendezése tett pontot az új struktúrára. Ezek nyomán a termelőszövetkezetek vállalati jegyei, önállóságuk foka alapvetően más lett, mint a szovjet kolhozoké, de eltért az állami vállalatokétól is. A szövetkezeti háztáji gazdaság egyre nagyobb termelési fontosságra tett szert. Noha szocialistának minősítették, a magántulajdon és az egyéni kezdeményezés határozta meg működését.

Az új termelési struktúra létrehozása után az állam gazdaságszervező, sőt üzemszervezési feladatokat is magára vállalt. Központilag szóltak bele a gazdaságméret, a tevékenységi kör, az áruforgalom, a vállalati jövedelem, a bérek és keresetek kérdéseibe is. A termelés fejlesztését Nyugatról átvett – gyakran igen korszerű – termelési eljárásokra alapozták. Központilag szervezték a technológiát. Kétségtelen eredménye volt ennek a termékbőség, a kielégítő élelmiszer-ellátás, a növekvő külpiaci forgalom.

A mezőgazdasági nagyüzemek fejlődése a gazdasági erő és a jövedelem nagyfokú polarizálódására vezetett. Állandósult mintegy 500 gazdaság életképtelensége. A másik póluson a gazdasági fölény és a magas jövedelem koncentrálódott mintegy 200–300 gazdaságban, ahol a vezetők tőketartalékuk birtokában nagyobb önállóságra tartottak igényt. Az etatista agrárpolitika egyik csoporttal sem tudott mit kezdeni.

A gazdaság más ágazataiban is hasonló állapot az agrárpolitika változását is maga után vonta, mérséklődött az állam beavatkozása a vállalati ügyekbe. Az 1980-as években az agrárprotekcionista jogokat felszámolták, a kötelezettségeket a többi vállalattal azonossá tették. Az évtized végén a gazdasági rendszer reformja piaci hatásoknak tette ki a szövetkezeteket és az állami gazdaságokat. Ennek a követelménynek csak a felső pólus és a derékhad erősebbik fele tudott megfelelni.

A rendszerváltás rendkívül heterogén, ám még működőképes termelői szerkezetű mezőgazdaságot örökölt. Meghirdetett célja a termelői struktúra teljes átalakítása volt. A koalíció pártjai ennek mikéntjéről eltérően vélekedtek. A kisgazdák a reprivatizációt akarták, az MDF elképzeléseihez közelálló kormányprogram a vegyes, leginkább „farmergazdaság” mellett kötelezte el magát.

A magánosítás során a szövetkezeti tagok részaránytulajdonát is kimérték. A földárverésekkel együtt 1994-ig nagyobb földterület került új tulajdonosokhoz, mint az 1945. évi földreformban. A több százezer új tulajdonosból a termelésre is vállalkozó, tőkével és eszközökkel is rendelkezők száma 100 ezerre becsülhető.

A volt nagyüzemek termelőeszközei az új szerkezetbe korlátozottan férnek bele. Főleg az állattartás épületei, de az ültetvények sem oszthatók fel ésszerűen. A kárpótlás elhúzódik, a tulajdonosok termelési szándéka kialakulatlan. A felszámolásra kerülő több száz mezőgazdasági üzem vagyona szétforgácsolódik, értékét veszti. Az 1945. évi radikális és gyorsan {II-527.} végrehajtott földreform milliós tömegeket azonnal mozgósított munkára. A szövetkezetesítés ideológiáján alapuló gazdaságszervezésnek gyümölcse egy évtized elteltével érett be. A magántulajdon a mezőgazdaságban a személyes érdekeltségnek utat nyitott ugyan, de alkotó energia, tőke az 1990-es években alig áramlott az agrárszférába.