A BIRÓSÁG ILLETÉKESSÉGÉRŐL ÉS ELJÁRÁSÁRÓL
CSŐDÜGYEKBEN.
A KK. és RR. 1840. ápril 6-kán tartott országos ülésének napi rendjén volt a váltótörvény 3-dik
részének VIII. t.-czikke, mely a csődületről szólott. Felolvastatván az 1. §., az elnök jövendőre is fönn akarta tartatni azon elvet, hogy a nemes nemesi biró, a polgár pedig önnön tanácsa által itéltessék; továbbá kivánta, hogy a csődbeli perre nézve más elvek ne állapíttassanak meg; mint a melyek vannak más adóssági pereknél; végre, hogy ok nélkül a rendes törvénykezés rendszere ne változtassék, s a rendes és állandó törvényszékek eljárása ne csonkíttassék. Ezeket előrebocsátva, minthogy oly esetekben, midőn a birtok több megyében volt, a rendes biráskodást a kerületi táblák gyakorlották, ezeket továbbá is meg akarta tartani, annál inkább, mivel a váltótörvény és a szóbeli perek által eljárásuk megkevesbedett, s így, ha eddigi főfoglalatosságuktól is megfosztatnak, alig lesz munkájuk. Ellenezte tehát azon javaslatot, hogy ez ügyekben a ker. táblák helyett a hibás elrendezésü megyei törvényszékek biráskodjanak; de ha ezt így fogadnák el a rendek, szükségesnek tartotta, hogy a 122. §., mely szerint a törvényszéktől két tag fölhatalmaztatik, hogy a per érdemét tárgyazó itéleteket kivéve közbeszóló itéleteket hozhasson, úgy módosíttassék, hogy erre több tagok neveztessenek. A mi a kir. városi tanácsokat illeti, némely kisebb kir. városban a tanács olyan, hogy non omne tulit punctum, s így valamint a ker. tábláknak a megyei törvényszékek, úgy ezeknek a kir. városok tanácsai fölött adott elsőbbséget, s ezért azt kivánta, hogy a kir. városok tanácsai csak a polgárok és olyan nemesek fölött biráskodhassanak, kik a városokban lakván, más nemesi birtokuk nincs, a többi birtokos nemesek fölött itéletet tovább is a megyei törvényszék mondjon.DEÁK FERENCZ: Az előlülőnek előadása tökéletesen megfelel annak, hogy ezen egész csődületi rendszer halasztassék el, mert ha a megyei törvényszékeket jelenleg az idő rövidsége tekintetéből is elrendelni, ha a kir. városi tanácsban bizni nem lehet: akkoron vagy el kell halasztani ezen tárgyat, vagy ha a rendek elhalasztani nem kivánják, úgy minden hiány mellett is a fennálló rendelkezést el kell fogadni. Mi az előlülőnek ellenvetéseit illeti, azokra azon renddel kiván felelni, mint azok tétettek. A kerületi táblákra nézve, azoknak biráskodását a választmány azért kivánta elmellőzni, mert a mint az előlülő is megjegyzi, a csődületnél a biráskodáson kívül még más politikai eljárás is szükséges, mint például a vagyon összeirása, zár alá vétele stb., melyeknek teljesítését az előlülő is tovább is a megyékre kivánta bizni, minthogy ezeknek teljesítésére a kerületi tábláknak kevés eszköze volna, mely előkészületeket a kerületi táblák compassus mellett volnának kénytelenek végezni, mit a vármegyék a bukás jelentésére azonnal magok is megtehetnek. Ha tehát nem tekinti is azt, hogy ebből csak időmulasztás támadna, mi a hitelnél fő dolog: a kerületi táblák biráskodását azon fogva sem fogadhatja el, mert a massa kezelése a biráskodással szoros kapcsolatban vagyon; de nem fogadhatja azt el a felek könnyebbsége tekintetéből sem, mert in regula áll azon elv, hogy a kereskedőnek hitelezői legkönnyebben lehetnek a szomszédságban levők, s ily esetben megtörténhetnék, hogy például valaki Barsban kereskedési teleppel biró csődület alá esvén, hitelezői csak azért, mivel a bukottnak nemesi birtok a Pozsony vagy más vármegyében is vagyon, keresetüket a nagyszombati kerületi táblánál kényszeríttetnének követelni, és azért ő a kerületi táblák biráskodását nem kivánja elfogadni. Ha azonban erre kényteleníttetnék, részéről legfeljebb csak azon esetben fogadná el, midőn valakinek több urodalmai lévén, bizonyos lakása sehol sincsen, hanem majd egy, majd más urodalomban tartózkodik. A mi az előlülőnek azon figyelmeztetését illeti, hogy ekkép a kerületi tábláknak munkájuk nem leend, erre nézve megjegyzi, hogy ha bár jelenleg a nagyobb csődületi perek a kerületi táblák biráskodása alá rendeltetnének is, kételkedik, hogy három törvényhozás alatt nálok meghagyatnának, mert a mostani körülményeket tekintve, alig ha az előttük folyó polgári perek is tőlök el nem vétetnek, vagy pedig más rendeltetést nem nyernek. A mi a bejegyzett nemesi kereskedőket illeti, kiknek nemesi birtokukon kívül királyi vagy más városokban telepjeik vannak, ezeknek præjudicium nem tétetik az által, ha az mondatik, hogy a városi biróság alá tartoznak, mert a kereskedési hitel a kereskedési viszonyban közelebb állóktól ered, és így ezen nemesember is legtöbb hitelt a polgárok között teend, illő tehát, hogy a hitelezőkre legyen e részben figyelem, s ha előre fogja tudni az e részbeli rendelkezést, szabadságában fog állani azzal élni akarni vagy sem. Azt azonban nem ellenzi, ha lehetséges, hogy ez világosabban kifejeztessék, például, hogy itt az oly nemesről van szó, a ki a kereskedésből él, kinek fővagyona a kereskedésben vagyon. Átalánosságban azonban azt el nem fogadhatja, mert megtörténhetnék, hogy például valakinek kereskedési telepe kir. városban lévén, annak egyszersmind egy távoli megyében egy rossz faluja is van, s ha átalánosan tétetnék a határozat, akkoron a városi hitelezők a csődületet a távoli megyében volnának kénytelenek szorgalmazni, holott azon nemesi birtok tized részét sem éri meg a kir. városban levő kereskedési értékjének. Ezen mód pedig elég volna a hitel előmozdítása helyett, azt megbuktatni, mert a kereskedési hitelnek ultima differentiája mindig az, mi fog történni, ha a kereskedő megbukik, és így minthogy ezen rendelkezés által a kijátszásokra tágas mező nyilnék, az átalános elvet nem pártolja; nem ellenzi azonban, ha e tekintetben némi felvilágosítás vagy elkülönözés tétetik. A mi már a megyei törvényszékeket illeti - noha óhajtaná részéről is, hogy azok máskép lennének elrendezve - minthogy azonban jelenleg nálok valami jobb nincs, kénytelen azokat úgy a mint vannak, elfogadni, és ha valaki képes helyettök valami jobbat ajánlani, ő részéről késznek nyilatkozik annak elfogadására, s e végből az előlülőnek azon megjegyzését, hogy a 122. szakaszban kirendelt két tagok helyett többen neveztessenek, szivesen elfogadja. A Jász és Kun, úgy a Fiume kerületekre nem lévén észrevétele, a mi a Hajdu városokat illeti, hogy azoknál a csődületi perek a városi tanácsnál kezdődvén, feljebbviteli úton a kerületi törvényszékre, onnan a királyi táblára menjenek, azt anomaliának látja, mert akkoron maguk a Hajdu városok volnának, kiknek e tekintetben három feljebbviteli biróságok volna; e részben tehát azt kivánná, hogy a kerületi törvényszékről a feljebbvitel egyenesen a hétszemélyes táblára történjék.
A SZÓLÁS SZABADSÁGÁN EJTETT SÉRELMEKNEK
AZ ADÓ MEGAJÁNLÁSA ELŐTT VALÓ ORVOSLÁSÁRÓL.
A KK. és RR. 1840. ápril 8-dikán tartott
kerületi űlésökben Deák F. indítványa ellenében, hogy mindaddig, míg a szólás szabadságán ejtett sérelmek nem orvosoltatnak, nem bocsátkoznak az adó megajánlásába, elfogadták Andrássy Józsefnek indítványát, hogy az adó tárgya tanácskozás alá vétessék. Az ápril 9-dikén tartott kerületi űlésben Zsedényi Ede az adó mennyiségéről és az ajánlás föltételeiről kivánt szavazást. Az adózó nép terheire való tekintetből az adót most leszállítani nem tartotta szükségesnek, mert - így szólott - 1764-től fogva, midőn az adó mennyisége megajánltatott, nem tapasztalni a nép adózó erejének az újabb időkben lett csökkenését.DEÁK FERENCZ: Szepes követének azon tanácsát nem követhetem, hogy e tárgy egyszerüsége miatt mindjárt szavazni kellene az általa feltett kérdésekre, mert hiszen, midőn e teremben csak néhány ezerre menő ajánlatról is, melyet a nemesség fog viselni, néhány napig folytak a tanácskozások: az adózó nép szintén megérdemli, hogy az ő pénzéből teendő ajánlat fölött tanácskozzunk; különben úgy jönne ki, mintha tulajdon erszényünkről fukarul, a máséról pedig bőkezűleg kivánnánk rendelkezni. Az adó tárgya fölötti tanácskozások minden alkotmányos országban a legfontosabbak, azoknak kell lenni minálunk is. Vagy talán azért, mert az 1764-diki országos RR. ennyi adót ajánlottak, kötelesek vagyunk mi is mindenkor annyit ajánlani? Nemde azon országgyűlés volt az, mely a nemzet háláját meg nem érdemelheti? Nem akkor tétetett-e a magyar adózó sorsa törvénykívüli állásba, mert az országgyűlés még csak hallani sem akart az urbérről, s az adót igen könnyen megajánlá, mert hiszen csak a jobbágyok erszényére volt megajánlva. Azonban megváltoztak azóta körülményeink; az állam jövedelmei tetemesen növekedtek; mert ha azt veszszük, hogy a só ára fölemeltetett s a fogyasztás nagyobbodott, lehet mondani, hogy az állam jövedelmei e részben is háromszor annyira szaporodtak, pedig ez a legkönnyebb bevehetésü jövedelem. A harminczadvámok igen fölemeltettek, holott ezt az államnak nem kellene mint jövedelmi czikket tekinteni, mert ez szüli a magyar kereskedés összeroskadását, s azért az ország rendei minden adó ajánláskor különösen kiemelték ezen nyomasztó állapotot, s ő felsége mindenkor megigérte, hogy kereskedésünkre tekintettel leend; de vajjon nincs-e még most is lenyomva kereskedésünk? Ez az, a mit különösen ki kell emelni föliratunkban, hogy ő felsége a kereskedést lenyomott állapotából kiemelni, s így a közipar és szorgalom előmozdításával az adózó nép tehetségét előre hozni méltóztassék. Azonban még akkor is, ha az vétetnék főelvül - a mit azonban semmikép sem ismerhetek el - hogy az adózó nép annyi terhet viseljen, a mennyit bir: még akkor is vigyáznunk kellene, ne hogy az adózónak szerfölötti adóztatása miatt végre a nemzetre háromoljék a teher. Még egyre figyelmeztetem a t. RR.-et, hogy mielőtt az adó mennyiségéről szólanánk, méltányolják azon megyék kivánságát, kik tegnap azt jelentették ki, hogy a míg a szólásszabadságbeli és más előleges sérelmek orvosolva nem lesznek, az adó ajánlásba nem bocsátkozhatnak. Előbb föltételekről kivánván szólni, az említett sérelmek orvoslását kivánnám az adóajánlás nélkülözhetetlen föltételévé tenni, s ha ettől elüttetem, fokról fokra fogom védelmezni a tért, melyen a nemzet részére valamit kikötni lehetne. Ez okból előbb azon kérdést kivánnám szavazással eldöntetni, ha akarják-e a RR. a szólás szabadságbeli sérelmek orvoslását nélkülözhetetlen föltételül kötni az adó megajánlásához.
AZ ADÓ MEDDIG SZAVAZTASSÉK MEG?
A KK. és RR. 1840. ápril 9-dikén tartott kerületi űlésében e
lejtetvén Deák F. indítványa, hogy az adó megajánlása föltételéül a szólás szabadságán ejtett sérelmek orvoslása köttessék ki, Zsedényi Ede fölvetette a kérdést, hogy az adó megajánlásának határideje meghatároztassék-e, s mi történjék a fölajánlott adóval, ha a három esztendő elforgása alatt országgyűlés tartatnék.DEÁK FERENCZ: Szepes követének kérdésére azt válaszolja, hogy az ajánlásnak határidejét szükséges naptól napig meghatározni; hogy ha a törvény értelmében három év alatt országgyűlés nem tartatnék, az adó mindjárt megszűnjék, ha pedig időközben tartatnék országgyűlés, az ország rendeinek szabadságukban álland az adóról rendelkezni. Egyébiránt a mult országgyűlések példájára a föliratba iktatni kivánja azt is, hogy a megajánlandó summának bevételéről sem a nemesség, sem egyik adózó a másikért jót állani nem tartozik, és végre ha a RR. kivánnák, a jelen országgyűlésnek a törvényen túl egy hónappal később lett tartása miatt az ezen egy hónapra eső adót az ajánlatból levonni, erre ugyan törvényes jogunk volna, azonban lehetne, úgy mond, csupán megemlítve is behozni azt a feliratba, hogy a rendek a jelen országgyűlésnek a törvényes időn túl egy hónappal lett elhalasztását sajnosan veszik, s jövendőre ez ellen ünnepélyes óvást tesznek.
AZ ADÓ MEGAJÁNLÁSA FÖLTÉTELEIRŐL.
A KK. és RR. 1840. ápril 10-dikén tartott kerületi ülésében az adó megajánlása föltételeiről folyt a tanácskozás.
DEÁK FERENCZ: Az adó iránti föliratba föl kellene venni azt a kérelmet, hogy ő felsége a kereskedés akadályait megszüntetni, a só árát, vámokat és harminczadokat leszállítani méltóztassék, a királyi kincstár pedig fizesse ki több megyének régi igazságos követeléseit, melyek iránt Zala és más megyék is irtak már ő felségéhez, azonban a kincstár igen különös liquidatióval számolt a megyéknek. Csak egyet említek. A kincstár beszámítá a megyének azt, hogy ennyi és ennyi ideig katonaság nem feküdt a megyében, s ha feküdt volna, ennyi és ennyi ezerre rugna a tartás költsége. Ilyen beszámítás az is, hogy midőn a katonaszállítás végett kirendelt nehány adózónak szekere kereke összetört, a királyi kincstár ezt is a megyére rótta. Szükséges továbbá Horvátország adójának a magyarországihoz aránylagos kivetését is szorgalmazni. Ez indítványokhoz hozzátette még az egy hónapra fölülfizetett adó iránti figyelmeztetést; ezt az összeget ugyan a rendek ez esetben nem fogják a most megállapított adó sommájába számítani, hanem a föliratban ki kell fejezni a rendek azon fájdalmát, hogy a jelen országgyűlés a rendes időn túl egy hónappal hivatott össze.
I.
A KK. és RR. 1840. ápril 13-dikán tartott országos ülésének napi rendjén volt a közadó tárgyában kerületileg készült üzenet és felirat. Ezek szerint a RR.
a közadó eddigi mennyiségét el nem fogadták, hanem a Magyarországra és az ehhez csatolt részek összességére eső adó összegét évenkinti 4 millió frtban, a hadfogadási intézet elősegélyezésére pedig különösen 75 ezer frtban ajánlották meg. Klauzál Gábor kijelentette, hogy 3.800,000 frtnál többet nem ajánlhat. Busán Herman, horvátországi követ, fölhozta, hogy 1790-től fogva a mult országgyűlésig minden adóajánlási feliratban Horvátország ajánlása következőleg említtetett meg különösen: «és végre Horvátország rendei általuk nyilvánított módon, s föltételek alatt a beszámítandóknak beszámítása mellett ajánlottak». Kivánta, hogy e záradék a mostani feliratba is felvétessék, s ha kivánsága nem teljesednék, továbbra is fentartotta Horvátország azon jogát, mely szerint a magyarországi országgyűlésen külön ajánlhasson adót. Beöthy Ödön küldőinek azon kivánságát fejezte ki, hogy a rendek önkeblükben találják föl a módokat, melyekkel az adózókon könnyebbíteni lehessen, s ezért küldői azt óhajtják, hogy a nemes minden különbség nélkül közterheket egyformán viseljen; igaz, hogy küldőinek ezen kivánata az alkotmányba vág, azonban ők úgy vannak meggyőződve, hogy ott szabadság nem létezik, hol kiváltságok által a nemzet különféle osztályokra szakíttatik. Bezerédy Miklós nem pártolta az üzenetben foglalt leszállítást, hanem az adó előbbi mennyiségére szavazott, s különösen figyelmeztette a rendeket, hogy egyedül azon kisebb adózásokat, melyeket a mult diaeta elengedett, évenkint legalább is egy millió frtra lehet becsülni, s hogy az egész hazában, minthogy de exigibilitate contributionis non cavemus, minden 3-4 év alatt majdnem egy millióra rúg a hadipénztár restantiája.DEÁK FERENCZ: Utasítását több izben ismétlé, hogy ő semmi ajánlásba nem bocsátkozik, míg az előleges és a szólásszabadsági sérelmek nem orvosoltatnak; azon fogva kénytelen kijelenteni, hogy ő ezen tárgyat felfüggeszteni kivánja mindaddig, míg az előleges és a szólás szabadsági sérelmek tettleg orvosoltatni nem fognak. Ha azonban ezen kivánsága a többség által nem pártoltatnék, azon esetben kényszeríttetvén a tanácskozásban részt venni, az üzenetben kitett feltételeket pártolja, a sommára nézve pedig összesen Horvátországgal 3.800,000-et, Horvátországot külön véve 3.500,000 ajánlott, s ekkép a tárgyhoz többet nem szólott volna, ha a veszprémi káptalan és a horvátországi követek kijelentései figyelmét magokra nem vonták volna, melyeket felelet nélkül nem hagyhat. Ugyanis a veszprémi káptalan követe azt mondá, hogy az adózó sorsa jobbíttatott, és így könnyebben fizetheti az adót. Erre azt feleli: hogy az isten mentse meg ezen elvtől a nemzetet, mert ha a concessiók vétetnének az adó alapjául, akkor ez csak annyit tenne, mint az adózónak valamit engedni azért, hogy azt más úton tőle elvenni lehessen. A concessiót tehát az adó ajánlásának alapjául venni nem lehet, hanem az adó alapját teszi a status szüksége, melyet fedezni kötelesség. Ha tehát a szükség több volna, azt be kellene bizonyítani; hogy pedig a szükség megtudassék, szükséges, hogy a status jövedelmei és kiadásai tudassanak, mert egyiket a másika nélkül megitélni nem lehet. A mit a veszprémi követ de inexigibilitate mondott, hogy azért az ország non cavet, e tekintetben köteles kijelenteni, hogy a veszprémi káptalan követének e részbeli, véleménye hibás, mert valamint az előtt is, úgy ezután is a hátra lévő adóért az adózó fog exequáltatni, azonban ezen záradéknak de inexigibilitate non cavent, mind historiai, mind diplomaticai tekintetben más az értelme. A kormány t. i. azt kiváná, hogy a földesurak kezeskedjenek az adóért, ezt azonban a nemzet soha elfogadni nem akarta, nem is akarja. 1715 előtt az adót, a mi volt, a földesúr beszedte és elköltötte; hogy ezen visszaélés eltöröltessék, hozatott törvény, melynél fogva a földesurak az adó beszedésétől eltiltattak; 1715-ben, midőn a VIII. törvény-czikkely által az állandó katonasággal az állandó adó is behozatott, a rendek ezen rendelkezés mellett megmaradtak, és az adó mennyiségét az akkori körülményekhez megajánlották, a nélkül azonban, hogy annak behajtását magokra vállalták, vagy arról kezeskedtek volna. Ezen a nyomon maradtak a mostani rendek is, azon záradékot ezen értelemben vették, s azt ezen értelemben is kell venni. Egyébiránt ezen kijelentése mellett csudálja, hogy a veszprémi káptalan követe a bihari indítványt nem pártolván, azt alkotmány elleninek jelentette ki, holott az ő kivánsága a bihariétól csak annyiban különbözik, hogy Bihar vármegye a nemeseket egyenesen kivánná adóztatni; a veszprémi káptalan követe pedig ezen adózást indirecte akarta behozatni. Ha tehát alkotmány elleni a bihari indítvány, épen azon mértékben alkotmány elleni a veszprémi követ e tekintetben tett kijelentése is. A mi már a horvátországi követnek előadását illeti, miszerint ő csak horvátországi adót ajánlván meg, azt külön kivánta tétetni, hivatkozván az 1791: LIX. törvényczikkre, erre nézve komolyan kérdi a horvátországi követet, akar-e ő az előbbi gyakorlatnál megmaradni, vagy pedig az 1791: LIX. törvényczikkely betű szerinti magyarázatához akar ragaszkodni? Ha az előbbi gyakorlathoz áll, akkoron a horvátországi adónak a magyarországi adóval együtt kell ajánltatni, mint ez máskor is történt; ha pedig az 1791: LIX. t.-cz. rendeletéhez ragaszkodik, azon esetben hiszi, hogy ezen törvénynek a horvátországi követ azon nevetséges magyarázatot adni nem kivánja, hogy a horvátországi adóhoz csak önmaga szólhasson; mert hiszen a felhívott LIX. t.-cz. azt mondja, hogy a horvátországi adó a magyarországi gyűlésen külön tárgyaltassék; már pedig a magyarországi gyülésnek ő és más megyék követei is tagjai, következésképen a horvátországi adóhoz hozzászólhatnak. Ha tehát a horvátországi követ csak azt kivánja, hogy külön tárgyaltassék a horvátországi adó, abban ő nálánál örömestebb senki sem egyez meg; mert ez által vége lesz egy súlyos kérdésnek, hogy t. i. Horvátországnak nincs annyi portája, mennyinek lenni kellene. Ő részéről az előbbi módnál akar maradni, hogy t. i. a horvátországi adó a magyar adóval együtt ajánltassék; noha Horvátország kivánságára, mint kijelenté, abban is megegyez, hogy az külön vétessék fel. A mi a sommát illeti, csak kényszerítve a többség által ereszkedik abba, s összesen véve Horvátországgal 3.800,000, Horvátországot külön véve 3.500,000-ben, a horvátországit pedig 300,000 frtban ajánlja meg.
II.
Busán H.
Deák ellenében megjegyezte, hogy ő az 1836. márczius 9-dikén tartott országos űlésben épen azon szavakkal ajánlott adót Horvátország részéről, mint ajánlott ma.DEÁK FERENCZ: Minthogy a horvátországi követ a mult országgyűlési tulajdon kijelentését gyakorlatnak tekinti, nehogy a mostani előadásokból jövendőre gyakorlatot követelhessen, megjegyzi, hogy ő gyakorlatnak csak azt tekinti, miszerint a horvátországi adó itt a magyarországi adóval közösen és az egész törvényhozó test által ajánltatott. Mit tett a szólott horvátországi követ a mult országgyűlésen, azt ő részéről gyakorlatnak el nem ismeri, s nehogy jövendőre a horvátországi követnek mai napon tett kijelentéséből valaki azon bal magyarázatot húzhassa, hogy a horvátországi adót csak maga a horvátországi követ ajánlja, és a magyarországi vármegyéknek ahhoz szólása se legyen, ezen magyarázat ellen ünnepélyes óvást tesz, s kijelenti, hogy ha Horvátország az 1791: LIX. t.-cz. betű szerinti magyarázatához ragaszkodik, ő részéről kész arra, hogy azon törvény értelmében a horvátországi adó külön szavaztassék, és azon esetben megyéje részéről a horvátországi adót 300,000 frtban kivánja megállapíttatni.
A SZLAVONIAI HÁROM ALSÓ VÁRMEGYE
MAGYARORSZÁGI VÁRMEGYE.
A KK. és RR. 1840. ápril 14-dikén tar
tott országos űlésében arról folyt a vita, hogy a szlavoniai három alsó vármegye sérelmei a magyarországi vagy a horvát-, dalmát- és szlavonországi sérelmek között soroltassanak-e fel. Poszavecz Zsigmond, Szerémmegye követe, hivatkozott arra, hogy a mult országgyűlésen is ezen három vármegye sérelmei a horvátországi sérelmek közé soroztattak, s csupán az urbérben történt rájuk nézve kivétel, s itt is nem más mondatott, mint hogy e három megye az inferior Slavonia nevezettel ne illettessék.DEÁK FERENCZ: Épen azon törvény, melynél fogva ezen három vármegyék az urbarialis tabellában a magyarországi vármegyék sorába igtattattak, következteti azt, hogy azok nem szlavoniai vármegyék, mely nevezetet, mint maga a szerémi követ is említé, a mondott úrbéri t.-cz., mely ő felségének is jóváhagyását megnyerte, eltörülte. Minden lépés tehát, mely e részben az urbéri törvénytől eltérne, csak visszalépés volna. Ő a három vármegyéket a Magyarországhoz tartozóknak nem tartja, hanem tisztán Magyarország vármegyéinek tartja. A mi pedig a szerémi követnek azon okoskodását illeti, hogy a mult országgyűlésen is ezen három vármegyék sérelmei Horvátország sérelmei közé soroztattak, s azok most is oda soroztathatnak, megjegyzi, hogy a mult országgyűlésen ez csupán azért történt, mert az ezen három vármegyék iránti kérdés még egészen eldöntve nem volt, most azonban már törvény által is ezen kérdés el lévén határozva, nehogy ezen lépésből a horvátok valami jogot következtessenek, történjék bármi, ő részéről az üzenettől el nem áll, s készebb megegyezni abban, hogy ezen három vármegyék sérelmei fel se terjesztessenek.
A PORTÁK KIIGAZÍTÁSÁRÓL KÜLÖNÖSEN TEKINTETTEL
HORVÁTORSZÁG VISZONYÁRA MAGYARORSZÁGHOZ.
I.
A KK. és RR. 1840. ápril 15-dikén tartott országos űl
ésében napi renden volt a porták kiigazítása tárgyában készült üzenet. Az elnöknek az üzenet végpontja ellen, mely azt mondta, hogy megszünvén a Horvátországra nézve az 1659: LXXXVI. törvényczikk rendeletének föltételül szolgáló körülmények, a horvátországi porták meghatározására szintén azon adatok, melyek a magyarországiakra fognak használtatni, egész mértékben arány kulcsául vétessenek, az az észrevétele volt, hogy ezt alig lehet mondani a nélkül, hogy a rendek megmutatnák, mennyire szüntek meg az érintett körülmények. Horvátország állása a közadóra nézve különböző a Magyarországétól. Ott ugyanis a védelmi közteher nagyobb, mint nálunk; ott personalis és banderialis insurrectión fölül még massalis is van, s Horvátországnak, melynek két harmad része confinium, adója nem is egészen fordíttatik az állandó katonaság ellátására, hanem egy része a confinialis cassába foly. Mindezeknél fogva azt tartotta, hogy ott a contributionalis systemának is másnak kell lenni. Miksich Miklós, Horvátországnak ítélőmestere, szintén ellenezte e pontot, s kiemelte, hogy a teher egyenlőségének elve mindenekelőtt megkivánja, hogy az osztó részek ugyanazon ország részei legyenek: már pedig Horvátország nem része Magyarországnak; azt lehetne ugyan mondani, hogy Horvátország a magyar szent koronához tartozik, de tudva van, hogy nem mint az országnak része tartozik oda. Midőn Horvátország rendei 1791-ben adójuk ügyét, mint bizalmuk zálogát, Magyarország rendeinek gondviselésébe tették le, bizonyára nem azért fordultak a társ Magyarhonhoz, hogy Horvátország adója fölemeltessék; nem járult Magyarország rendeihez ezzel Horvátország oly czéllal, hogy magát az adó ajánlás jogától megfoszsza. Szentkirályi László, Ugocsamegye követe, utasításánál fogva azt kivánta, hogy a porták kiigazítása addig halasztassék el, míg az ország catastraliter fölméretik.DEÁK FERENCZ: Az üzenetet pártolja, s Ugocsa vármegye követének azt feleli, hogy azon megyék lakosainak, kik terhelve vannak, felette nehéz volna addig várni, míg a mult országgyűlésen hozott úrbéri törvények szerint elhatározott regulatiók s a catastralis felmérés az egész országban meg fog történni, és hogy a szóló ezen föltételtől annál inkább nem akarja felfüggeszteni a porták kiigazítását, mivel tudja, hogy a catastralis felmérésből soha sem lesz semmi. Így volt Stájerországban is; ott is próbálták a catastrális fölmérést, de ott is látták, hogy semmi sem lesz belőle. Megvallja, hogy ő is jobb kiigazítást szeretne, mint az interimalist, és ha valaki ennél, a mi az üzenetben van, jobbat mond, elfogadja, de mivel ő részéről jobbat ennél feltalálni nem tud: e mellett marad. Horvátország tekintetében sem az elnökkel, sem a szólott itélőmesterrel egyet nem ért. Az 1715: VIII. t.-czikk, midőn az állandó katonaságot megállapította, sem a banderialis, sem a személyes insurrectiót el nem törlötte. Azt mondja ugyanis azon t.-czikk: «Quandoquidem nobiles pro regni defensione militare, adeoque personaliter insurgere, suaque respectiva banderia producere, et præstare teneantur. Id sacra C. R. Majestas quoties necessum esse judicaverit ad conformitatem hactenus sancitarum superinde legum a modo imposterum quoque desiderare, et exigere poterit», s így világosan mondja, hogy a személyes és banderialis insurrectio felmarad, azt a felség megkivánhatja; volt is olyan idő, hogy megkivántatott. Midőn 1790-ben a horvátországi adó megajánlása Magyarország gyűlésére áttétetett, nem arra nézve vállalták a RR. magukra a pártolást, hogy a horvátországi adó soha fel nem fog emeltetni, hanem hogy az országgyűlésen kívül nem fog emeltetni. Mi is volna az olyan kapcsolat, a hol az egyik résznek terhe szüntelen emeltethetnék a nélkül, hogy a másiké is emeltessék, s ez mindig előbbi állapotjában maradna? A szóló mindenekelőtt azon itt számtalanszor hallott szóra, melylyel a horvátországi követek előjönnek: «Socia regna» vagy «társországok» kötelesnek érezi magát azon megjegyzést tenni, hogy ezen kifejezés sem a dolog természetével, sem a törvények lelkével meg nem egyez; mert a «társország» az, a mit a fœderatum systemában összeállott országok tesznek, a melyeknek ugyan egy közös czéljuk van, de egymástól függetlenek. Ha Horvátország csak társország volna, együtt határozná ugyan el a védelmet Magyarországgal, de ki-ki külön törvényeket hozna, pedig a törvény alkotásában a horvátok szintén részt vesznek: több kapcsolat van tehát Magyar- és Horvátország közt, mint a társországok között; a közigazgatás a társországok közt egy dicasterium alá nem tartozik; Magyar- és Horvátországban pedig a helyt. kir. tanács egyaránt folytatja az igazgatást: Horvátország tehát nem társország, hanem kapcsolt rész. Ebből a többi ideák különbsége is folyik. Ha Horvátország kapcsolt rész, ha annak adója itt pertractáltatik, kérdés: ki által? Egyedül maguk a horvátországi követek kivánják pertractálni? Ez furcsa kivánság volna, mert e szerint ők pertractálnák a magukét is és ők a mienk pertractálásába is befolynának. Vagy álljon tehát az üzenet vagy külön tárgyaljuk a magyarországi adót a horvátországi adótól. Hogy mindakettőt mindnyájan külön tárgyaljuk, arra reá áll, a mint tegnap mondta, mert ha Horvátország kapcsolt rész, igazságos, hogy az ő adójáról is itt rendelkezzünk. A mit előadnak, hogy Horvátországnak több banderialis helyei vannak, ez nem elegendő ok, mert mi nem mondtuk, hogy azok is fizessenek adót, a kik nem tartoznak, hanem azt, hogy az igazság arányában fizessenek a horvátok is. A confiniariusoktól vett argumentum sem lehet meggyőző, mert Magyarországon is vannak confiniumok, azok sem vétetnek conscriptió alá; nem is az itt a czél, hogy a confiniumok fizessenek, hanem hogy a mi azon kívül van, a mi nem terheltetik más teherrel, fizessen azon arányban, melyben az ő vagyona van a magyarországi vagyonhoz. De vegyük fel Horvátországot ú. m. kapcsolt részt. Ha a kapcsolat úgy állana, mint a horvátországi itélőmester előadta, mi haszna volna az országnak belőle? nem kellene-e igyekezni, hogy azon kapcsolat megszünjék? Talán a közös védelem volna a haszon? Ez Csehországból is megvan, holott Csehország nem folyik be tanácskozásunkba. Ellenben mennyi árnyékoldala van a kapcsolatnak. Először a vallásra nézve, a mit oly forrón kivánt az ország, hogy ott is legyen szabad birni a protestánsoknak, a horvátországi követek ellenzették; ez által menynyi hasznos munkától elvették az időt! Másodszor, hányszor vett Horvátország oly részt a tanácskozásokban, mely által a nemzet legforróbb kivánságainak felterjesztését akadályoztatta. Harmadszor, a horvátok szavát mint kapcsolt rész szavát fontosnak vették a törvényeknek latin nyelven való szerkesztése ügyében; nem azért sinlünk-e a latin nyelv igája alatt, hogy a horvátok azon igyekeztek, hogy a törvény latin legyen? hogy a társország így akarta, ez oly rabság, melyet fel nem üt a haszon, mely a kapcsolatból ered; Olasz- és Csehország nekünk oly törvényeket nyakunkba nem varrnak, pedig a védelem ezekkel is közös; ellenben Horvátországnak mint kapcsolt résznek szavazatát kormányunk nyomósnak vélte. Mennyi időbe kerültek már a magyar országgyülésnek ezen kérdések! Hányszor kellett Magyarországnak igazságos kivánatai fél teljesítésével megelégednie ezen viszonyok miatt? Ellenben Horvátország képviselői hányszor vittek már innen örömöt haza? A jelen korban Európát egy átalános slavismus törekszik elborítani, különösen pedig a nyelvünk ellenében fölkelt illyrismusnak fészke épen Horvátország, mely mozgalom nem annyira nemzetiségi, mint inkább az orosz kormányhoz szítás bélyegét viseli magán, mit ha a szóló azokhoz hasonlít, mikért most hazánkfiai szenvednek, azt ezeknél sokkal komolyabb tekintetünek tartja, s mégis fájdalommal kell tapasztalni, hogy ezen mozgalmak onnan is pártoltatnak, biztató szót oly magas polczon ülőktől kapnak, honnan ezt várni nem lehetett, s hol azoknak szelidebb irányt lehetne, sőt kellene adni. Nem kárhoztatja a szóló, hogy Horvátország a nemzetiségét fel akarja tartani, sőt óhajtja és kivánja, hogy azt tartsa fel, de azt óhajtja, hogy a latin nyelv helyett a horvát nyelvet vegye be. Maradjanak meg, buzogjanak nemzetiségük mellett, de ne kivánják, hogy Horvátország egy oly kiváltságos ország legyen, melynek kapcsolata nekünk csak árt, és nem használ. Azt hiszi, mint követ senki nem mondja, hogy a kapcsolat elszakadjon; de ha úgy volnának Horvátország viszonyai, a mint a horvátországi itélőmester mondta, hogy ők még azt is szentségtörésnek vélik, hogy Horvátország azon arányban vigye a közterheket, melyben Magyarország viszi; ha abból a kapcsolatból nincs más haszon, mint minden ausztriai országból: önkénytelenül is feléledne keblében azon kivánság, hogy a kapcsolat elmuljon, pedig ez nehezen volna hasznára Horvát- és Magyarországnak. Hogy ezen kifejezést: «Socia regna» el nem fogadták a karok, a napló mutatja; ebben Horvátország rendei is megállapodtak, és miután 1802-ben is az erejéhez méretett az adó, ez ellen Horvátországnak municipalis jussai annál kevésbbé állhatnak, minthogy az 1790: LIX. t.-cz. semmi külön fentartását az eddigi adónak nem parancsolja. Ez tehát törvényben gyökerezett gyakorlat lévén, a szóló hozzá ragaszkodik.
II.
Az elnök megegyezett Deákkal abban, hogy Horvátország nem tár
sország, hanem kapcsolt rész. A nyelvet illetőleg megjegyezte, hogy a horvátok azt gondolták, hogy a magyar nyelvnek az utóbbi időben tapasztalt buzgó terjesztése által az ő nemzeti nyelvök és nemzetiségök elnyomása vétetett czélba, s így nem csoda, ha valamely eröltetést képzelnek. A contributió tekintetében - úgy látja - Deák majdnem ugyanazt az eszmét fejtegette, mint a horvátországi itélőmester.DEÁK FERENCZ: Olyat mond a királyi személynök, mi nékie eszében sem volt. Ha egyet ért vele, miért nem fogadja el az ő kivánságát? Ő hivatkozott az üzenetre, és azt kivánta a mi az üzenetben van, hogy a horvátországi portáknak meghatározására szintén azon adatok, melyek a magyarországiakra fognak használtatni, egész mértékben arány kulcsul vétessenek. A porták kiigazítását a nádorra biztuk, s ő bizonyára azon körülményeket, melyek fenforognak, a kiigazítás munkájánál tekintetbe veszi. Egyébiránt az előlülő feleletre méltatván észrevételeit, annak előadására válaszolni kénytelen. A szóló előadta azon káros következéseket, melyek a kapcsolatból erednek; előadta, hogy a horvátok akadályt tettek a religionáléban, a magyar nyelvre nézve, és abban, hogy a törvények magyar nyelven legyenek; előadta, hogy a közvédelemnél, melylyel más örökös, s velünk kapcsolatban nem levő tartományoktól is veszünk, a Horvátországgal való kapcsolatból más hasznunk nincsen. Mindezeknek megczáfolását várta; de nem hallotta. E helyett a personalis azt említette, hogy Horvátországnak a magyar nyelvre nézve tett ellenszegülése az erőlködésnek a következése: A szóló ellenben úgy van meggyőződve, hogy a mit Horvátországra nézve elhatároztunk, nem erőltetés; a miket kivánunk, nem erőltetés: azért kijelenti, hogy épen az esik nehezen, hogy a honnan az ország legforróbb kivánata iránt tett ellenszegülésnek legszigorúbb megrovását várta, onnan tapasztalja azt pártoltatni; épen az esik nehezen, hogy az ily ellenszegülést oly tekintetben levő emberek nem róvják meg, a kik azt mondják, hogy a nemzetiséget, a nyelvet a kormány pártolja, mert attól tart, hogy a mit ily helyről hallanak, biztatásnak vélik. A mit kivánunk nem erőltetés, hanem igazság, az a mult országgyűlés következésében történt, reactiót nem szülhet, vagy pedig olyat, milyet az igazság szül annak, a kinek az nem tetszik.
A DUNÁT ÉS TISZÁT ÖSSZEKÖTŐ CSATORNÁRÓL.
A KK. és RR. 1840. ápril 16-dikán tartott kerületi űlésükben tanácskoztak a Dunát és Tiszát összekötő csatorna iránt készített törvényjavaslatról, melynél fogva az ezen tervet Vécsey Miklós b. és Sina Gyö
rgy b. vezérlete alatt létesíteni szándékozó társaság a törvény oltalma alá vétetik a benne kikötött kedvezések és föltételek mellett. Somssich Miklós azt tartotta, hogy a közállománynak ily vállalatnál több joga nincs, mint megvizsgálni, hasznos-e az államra nézve, s ha ilyennek találja, teljes szabadságot kell annak adni, de másrészről privilegiumokkal sem szabad elősegíteni.DEÁK FERENCZ: Nem azért nem pártolja a somogyi indítványt, mintha abban a vállalat hátráltatásának czélzatát látná, mert az érdemes követ úr még nagyobb szabadságot, és így nagyobb ösztönt akart adni a vállalatokra; ugyanazért az ellene intézett nyilatkozatokat e részben ha nem is igazságtalanoknak, de mindenesetre méltatlanoknak tartja; hanem azért nem fogadhatja el, mert azt 1-ször a kérdéses czélra nézve a jelen törvényjavaslatnál sikeresbnek nem látja, 2-szor nem tartja azt, hogy a mely statusnak joga van megvizsgálni, ha valamely vállalat hasznos-e vagy nem? ugyanannak joga ne volna ahhoz oly feltételeket kötni, melyek őt annak hasznos voltáról biztosítsák. A jelen törvényjavaslatban három főelv foglaltatik. Először, hogy azon vonalon, melyen a csatorna vitetni fog, minden szükséges tért a tulajdonosok általengedni tartozzanak. Ezen jogot csak a status adhatja, mert ez világos korlátja a tulajdonnak, de a közjó tekintetéből minden mívelt statusban divatozik. A 2. elv, hogy ezen csatornához bizonyos távolságban parallel csatorna ne vonathassék. Ez is olyan, miről csak a status rendelkezhetik, mert természeti jognál fogva szabad volna, másnak három ölnyire ahhoz mást ásatni; ezt a statusnak eltiltani szükséges, mert minden ily vállalatnál a parallellák legfőbb tekintetüek, megsemmisíthetvén egyik a másikat; ha tehát ez ellen valamely társaság legalább bizonyos ideig biztosítva nincs, ki veszen az ily vállalatban actiákat? és így már az első megindítása is lehetetlen volna. Ezen tekintetek birtak más statusokat is arra, hogy maguk határozzák meg, még pedig vagy időről időre, vagy először egy bizonyos ideig és azután újabb alkura bocsátván, a szállítási bért. Ha ez nem történik, akkor a társaság nem számíthatja ki előre a kamatokat, és így pénzét az ily vállalatba nem fogja beleölni; de ha vagy évenkint bizonyos kamat felől biztosíttatik, vagy legalább tudja, hogy például 50 évig a vállalatot kizárólag birhatja, mégis inkább tehet bizonyos számításokat. És ez az, a minek 3-szor ezen törvényjavaslatban szintén elég van téve. Mindezeket eleve elrendelni szükséges, mert ime a pesti hidnál is megbánták sokan, hogy a feltételek szorosabban meg nem határoztattak; noha a szóló itélete szerint, a pesti hid és ezen csatorna közt különbség van, mert Pest és Buda közt a közlekedésnek más módja nem lehetvén mint azon egy hid, kényszerítve lesz mindenki azon járni; de a Tisza és Duna közt több párvonalokat lehet huzni, itt tehát a megszorításnak nagyobbnak kell lenni. Mindezeknél fogva, ezen eszmék tisztán állván előtte, s meg lévén győződve, hogy ezeket meghatározni a statusnak mind jogában, mind érdekében áll, pártolja a törvényjavaslatot.
A KK. és RR. 1840. ápril 16-kán tartott kerületi űlésében többen a követek közül a Magyarország körül érdemeket szerzett külföldiek egynémelyikét a honosítandók sorába ajánlották fölvétetni.
DEÁK FERENCZ: A mennyiben idegenkedést tapasztal némelyeknél a honosításra nézve, hivatkozik a históriára, hogy az által inkább nyert, mint vesztett a haza, mert sokaknak maradékaiból jeles hazafiak váltak. Volt mindig, van is itt köztünk oly jeles hazafi, hogy óhajtanám, vajha a legtörzsökösebbek hozzá hasonlók volnának. (Éljenzés, mely Wenckheim Béla b. békési követet illette.) Nem szorult arra hazánk, hogy az idegenek közt keressen magának ellenséget. Azok, kik törzsökös magyarságukban büszkélkednek, felejtik, hogy kezdetben az ő elődeik is indigenák lehettek; mert bizony kevés már azon tősgyökeres nemesség, mely Árpáddal együtt jött volna ki Ázsiából. Részéről a kit csak bevenni nem gúny, beveszi. Ha már belföldiekkel nem lehet, legalább olyanokkal szaporíttassék a honfiak száma, kiknek maradékiból a história bizonyítása szerint még jó hazafiak származhatnak.
A SZARVASMARHÁKRA NÉZVE FÖLÁLLÍTANDÓ
VESZTEGINTÉZETEKRŐL.
A KK. és RR. 1840. ápril 28-kán tartott kerületi űlésében tárgyaltatott a ker. választmánynak a szarvasmarhák ragadó nyavalyáját illető rendőrségi javaslata.
Biró Imre, Csanádmegye követe, a külföldről behajtandó szarvasmarhákra nézve vesztegintézeteket kivánt fölállítani.DEÁK FERENCZ: Nem látja czélszerűnek a vesztegházak fölállítását, mert ha kivált nagyobb számu marha hajtatik egyszerre, hosszabb ideig való tartásukról igen bajos gondoskodni. E helyett jobbnak látja a kerületi választmány javaslatában foglalt azon regens ideát, hogy a gyanus marha megbecsültetvén, tüstént levágassék, s az ára a tulajdonosnak akár közpénztárból, akár a helységbeliek által kifizettessék. Ez több megyében a legsikeresebb módnak tapasztaltatott a marhadög további terjesztésének megakadályoztatására. A szóló azt kérdi a rendektől, hogy föl vannak-e hatalmazva küldőik által ezen két regens idea elfogadására, mert csak ezen esetben lehet az erre vonatkozó javaslatnak pontonkint való tárgyalásába bocsátkozni; különben elégnek tartaná, ha ezen választmányi hasznos munkálat az országos ülésben fölolvastatnék, s mivel az idő rövidsége miatt tovább tárgyalni nem lehet, legalább az abban foglalt eszmék terjesztése végett az országos iratok közt kinyomatnék.
A HADKÖTELEZETTSÉG NYOLCZ VAGY TÍZ ÉVIG TARTSON-E?
A KK. és RR. 1840. ápril 30-án tartott ors
zágos űlésének napi rendjén volt: a kir. előadások 1-ső pontja iránt felterjesztett feliratra érkezett kir. válasz tárgyában kerületileg készűlt üzenet javaslata. Ő felsége kir. válaszában a katonáskodásra megszabott 8 esztendőt 10 esztendőre kivánta felemelni. A kerületbeli üzenet ellenben a 8 esztendő mellett maradt meg.DEÁK FERENCZ: Mikor a tárgy legelőször tanácskozásra került, előadta az okokat, melyek őt arra indították, hogy mennél kurtább időre szavazzon; azokhoz még csak azt adja, hogy a statusnak érdekében van, hogy a katonaság ne legyen olyan elkülönözött testület, mely egészen el legyen válva a haza többi polgáritól; hogy továbbá a statusnak érdekében van, hogy a katonai ismeretekben mennél többek legyenek jártasak, mert a veszedelem idejében annál többet állíthat ki a haza védelmére. Minthogy tehát a rövid capitulátió ideje alatt a katonaság a polgári élettől egészen el nem szokik, s ez egyszersmind azt is eszközli, hogy többen kitanulván a hadi ismereteket, ha a haza veszedelemben van, annak védelmére többen felkelhetnek: a rövidebb capitulátió idejét czélszerübbnek látja. Azon argumentum, hogy mivel az örökös tartományok nagyobb részében tíz esztendei capitulátió van, a politikai tekintet javalja, hogy mi is annyit állapítsunk meg, meg nem győző, mert az ausztriai katonaság fel tudta tartani hadi erejét akkor is, mikor a magyar örökös katona volt, ott pedig a capitulátió csak tizennégy esztendős volt. Midőn ajánlást teszünk a haza védelmére, azon kell lennünk, hogy ez a teher a lehetőségig igazságos arányban osztassék fel, már pedig minél rövidebb a szolgálat ideje; a teher aránya annál igazságosabb, mert annál többekre kerül a szolgálat. Az, ha a capitulátió ideje hosszabb, kevesebbé nyomja az egészet, tagadhatatlan; de az egyesekre nézve annál nyomasztóbb, mert a sorshuzást nem nagyon szerencsés játéknak tartja az, a kire a sors reá jön, mivel a ki katona akar lenni, ugy is beállhat. Nehogy tehát azok, kiket a sors ér, kik azért katonáskodnak, hogy a kik ide haza maradtak, földeiket békével művelhessék, aránytalanul terheltessenek: küldői nem is nyolcz, hanem csak hat esztendőt kivánnak határoztatni, és ő is, ha reménye volna, hogy elérhetné, ezt óhajtaná, de ehhez reménye nem lévén, nyolcz esztendőre szavaz.
A KK. és RR. 1840. ápril 30-kán tartott országos ülésükben tárgyalták ő felségének a közadó tárgyában érkezett kir. válaszát, melyben a RR.-et bővebb adó ajánlására hívta fel. A kerületileg készült üzenet azt javasolta, hogy ragaszkodjanak a KK. és RR. az előbbi feliratukban megajánlott 4 millió forintnyi adóhoz. Az
elnök 4.395,244 frt megszavazását ajánlotta. «Nem akar beszélni - így szólott - az adó megajánlásának theoriájáról; egyedül azt jegyzi meg, hogy akármely summa lehuzatala által a jus erősítve nincs, mert mélyebben fekszik a nemzet jussa, mintsem hogy azt ily módon kellene erősíteni». Marczibányi Antal, Trencsénmegye követe, támogatta az elnök indítványát, «mert 10 millió populatió közt a 300,000 forintokot fölosztván, capitulationalis systema szerint, mely a legszegényebb adózó classisára épen a legnyomasztóbb, egy-egy főre nem jön több, mint 3 denarius évenkint».DEÁK FERENCZ: Az előlülő azt tette fel, hogy a nemzet jussa az adó megajánlása tekintetében sokkal erősebben áll, mintsem hogy azt az adó summájának leszállítása által erősíteni kellene, mert a törvény világos rendeleténél fogva ide tartozik az adónak megajánlása. Azonban a szóló ezen just éppen azért, mert ide tartozik, most akarja gyakorolni, és mivel az adózót annyi teher nyomja, hogy az előbbi adót megigérni annyi, mint nem ügyelni az adózó állapotjára, míg kimutatva nem lesz, hogy a status jövedelmét a szükség meg nem haladta, ily bőkezű nem lehet, mert nagy mennyiség ajánltatik meg, mikor 4 millió ajánltatik. Azt mondá ugyan egy követ, hogy kevés esik egy adózóra. Meglehet, hogy azon megye, melynek azon követ képét viseli, oly állapotban van, hogy ezen terhet meg sem érzi, de az ő megyéje nem lévén oly állapotban, igen jól tudja, hogy ha a 395 ezer forint adót szállítja is le, mivel abból egy portára 65 frt, és így az ő megyéjére 11,000 frt esik, ha ezt megnyerheti is, adózói örvendeni fognak, mert 11 ezer forint nem oly csekélység. Megkivánja a tekintete az adózónak, hogy minden fokozatokon, minden garasnál segítsük, mert mivel az adózót több terhek is nyomják, ha egynél is, másnál is elnézzük a kicsiséget, mivel a sok csekélység végtére nagyra üt, az adózót tönkre teszi. Mikor az adózó sorsáról van szó, nem szabad elfelejteni, hogy máséból adunk. A közéletben is, midőn másnak reánk bizott javairól rendelkezünk, kényesen tartózkodunk és óvakodunk a más javairól való bőkezű rendelkezéstől. Itt is ebben az állapotban vagyunk. Midőn Bihar vármegye követe először, noha csak argumentumul felhozta, hogy a népnek az országgyűlésen képviselője legyen, azt mondották, mi vagyunk a néptútorok; ha mi vagyunk, mutassuk meg, hogy sokkal szigorubban bánunk az ő vagyonával, mint a magunkéval. Ha subsidiumról volna szó, felhozná-e valaki, hogy 395 ezer csekélység? Bizonyára nem merné felhozni senki; ha pedig felhozná, nem fognák küldői kedvesen venni s most, mikor nem privilegiált classisról van szó, még inkább szigorúnak kell lenni. A contributió systemájának feszegetésébe nem ereszkedik; megjegyzi mégis, hogy Európának egy nemzete sem tudott arra menni, hogy az igazságos legyen, nálunk pedig a legkevésbbé igazságos, és a legzavartabb, de éppen ezen tekintet teszi kötelességgé, hogy az adó mennyiségét a lehetőségig kisebbítsük. Ha őt valaki meggyőzi, hogy a status szüksége 4 millió 395 ezer egynehány forintot üt, nem fog az adó elhatározásában más tekintet maradni, mintsem az, hogy vajjon az adózó ezen sommát meggyőzi-e fizetni; de mindaddig, míg erről meggyőzve nem lesz, mig azt látja, hogy Magyarországon minden statistikai adatok szerint a status jövedelmei bőven elegendők a közszükségre, és az indirecta, melyet minden ember érez, oly nyomasztó, azt kell hinnünk, mivel ellenkező nem mutattatik, hogy Magyarország jövedelmeinek egy része a monarchia közköltségeire is fordíttatik. Mindaddig tehát, míg a számadás ide az asztalra nem tétetik, négy milliónál többet nem ajánl.
A SZÓLÁS SZABADSÁGÁN EJTETT SÉRELMEKRŐL ÉS
A FŐRENDEK VÉLEMÉNYÉNEK TERMÉSZETÉRŐL.
A KK. és RR. 1840. május 5-dikén ta
rtott kerületi űlésében napi renden volt a főrendeknek 5-dik válasza a szólás törvényes szabadsága tárgyában. Ebben a főrendek kivánták, hogy a miket e tárgyban eddig nyilvánítottak, ne magán meggyőződésnek tartassanak, hanem a törvényhozó test egyik ága országos nézeteinek tekintessenek. Egyébkint ragaszkodtak e tárgyban kifejezett nézeteikhez annyival inkább, mivel ezekkel ő felsége márczius 24-én érkezett kir. leiratának foglalatja is érdemileg összhangzásban lévén, általa mind a szólás törvényes szabadságának jogát, mind a birói hatalom függetlenségét föntartva látták.DEÁK FERENCZ: Minthogy a mult és jelen országgyűlésen e tárgyban közlött 23 rendbeli üzenetek sem tudták a főrendeket kivánatunk helyességéről meggyőzni, nem remélhetjük, hogy e részben most megtörténhessék köztünk az egyesség. Azonban kettő van ezen válaszban, mit észrevétel nélkül hagynunk nem lehet. Először azt mondják a főrendek, hogy kijelentett nézeteiket nem mint személyes meggyőződést, hanem mint az országgyűlési testület egyik részének országos nézeteit kell tekinteni. Erre azt válaszolom, hogy a főrendeknek, kik csupán önszemélyökben vannak itt jelen, egyes véleményöket soha sem ismerem el oly erejüeknek, mint a törvényhatóságok akaratát, s így midőn az ő egyes véleményök ettől különbözik, nem lehet az övéiket tekinteni országos nézeteknek. Másodszor a mit mondanak, az, hogy az e tárgyban érkezett kir. leirat is igazolja némileg az ő véleményöket. De erre is azt mondom, a mit a multkor kijelentettem, hogy ama kir. leirat csupán átalános elveket foglalván magában, az ő véleményüket egyenesen nem igazolhatja; de ha igazolná is, még sem tenné erősebbé a főrendek nézeteit, s nem gyöngítené a nemzet képviselőiét. Egyébiránt végéhez közeledvén az országgyülés, két mód van, melyeket követnünk lehet. Vagy folytatni tovább is üzeneteinket s fölszólítanunk a főrendeket a kivánatainkhoz való járulásra, vagy úgy tenni, mint a mult országgyűlés tette, midőn kijelentett elveihez ragaszkodva, átadta ez ügyet a jelen országgyűlésnek. Ime megmutatta az idő, hogy az akkori törvényhozás nem ok nélkül számított reánk, mert utolsó perczig lelkesedéssel vívtunk ezen ügy mellett. Most sem hagyhatjuk el azt, mert annak elveihez ragaszkodni képviselői legszentebb kötelességünk. Nyilatkoztassuk ki tehát, hogy noha e részben sérelmeink tettleges következései megszüntettek, mi azonban elveinktől ezután sem állhatunk el s így ez ügyet nem le, hanem a nemzet kezébe teszszük, alkotmányos buzgóságába ajánljuk, s a jövő országgyűlésnek, a talán szerencsésebb jövő kornak, általadjuk. E nyilatkozatunkat pedig nem szükséges a főrendekkel közölni, hanem elég, ha országos irataink közé igtatjuk.
AZ ORSZÁGOS VÉGZÉS ELLEN ÓVÁSNAK NINCS HELYE.
A KK. és RR. 1840. május 7-kén tartott kerületi űlésökben tanácskoztak a főrendeknek a vallás tárgyában érkezett válaszáról. Ebben a főrendek előadták, hogy az ország primása a vallás dolgában készült törvényjavaslat ellen óvását és ellenmondását nyilvánította, s ennek a törvényben való megemlítését is kért
e, s ezen kivánsághoz a világi kath. tagok közül is többen hozzájárultak. A főrendek kijelentik, hogy ezen ellenmondás az országos végzést sem meg nem változtathatja, sem nem gyöngítheti, mivel azonban eddig is törvénykönyveink hasonló példák nélkül nem szűkölködnek, erről értesíteni kivánták a KK. és RR.-etKlauzál Gábor
nem tudta megérteni, mi czélból küldték át a főrendek az ellenmondást; ha nem lenne még naplójuk, ez inkább volna érthető; egyébiránt az 1790: XXVI. t.-cz. által már előre megsemmisített ellenmondásról még csak hallani sem akart, s azt mint egyes vélemény kijelentését a naplóra utasította vissza.DEÁK FERENCZ: Ugy látja ezen protestatióból, hogy ahhoz nem kellett nagy vitézség, mert ha e nyilatkozattal össze volna kötve azon mártyromság, mely a ker. vallás első századaiban volt, kétli, ha lettek volna-e oly készek ezt tenni azon világi urak? A főrendeknek abban, hogy ezt velünk is közleni kivánták, más czélját nem gondolja, mint hogy curiositást kivántak gerjeszteni és hogy mi is mosolyogjunk egyet rajta. Mosolygok tehát én is és diplomatiai jelentőséget ezen ellenmondásnak nem adok, s arra nem méltánylom, hogy országos tanácskozás tárgyává tegyem. Arra nézve, hogy ezt még törvénybe is kivánják iktatni a főrendek, üzenjük meg nekik, hogy ebből semmi sem lesz; a végrehajtó hatalom majd fogja tudni, mi a tiszte. Szavaz, mint Csongrád.
A KK. és RR. 1840. május 7-kén tartott országos űlésében
Deák Ferencz a következő indítványt tette:DEÁK FERENCZ: Küldőinek egyenes utasításából azt kivánja, hogy a koronaőri hivatalra kijelöltek nevei választás előtt a megyéknek küldessenek meg a követek által, mert a választási just egyenesen küldői akarják gyakorolni s a kijelöltek közül a választandóra nézve utasítást adni. Ha azonban ezt a jelen országgyűlésen idő rövidsége miatt már elérni nem lehetne, legalább jövendőre kivánja ezt az ily választásokra nézve megállapíttatni, s minden esetre indítványát igazolása végett a jegyzőkönyvbe kéri igtatni.
Zala vármegye 1840. julius 27-dikén tartott közgyűlése jegyzőkönyvének 1516-dik számu pontja így szól:
«A közelebb befejezett országgyűlésének folyamáról és berekesztéséről a megyei országos követ urak végjelentésüknek felvételére kitüzetett mai napi közgyűlésben, miután országgyűlési követ urak a nagyméltóságu gróf főispán úrral szünni nem tudó hangos éljen kiáltások közt az igen nagy számmal jelen lévő mind ezen, mind több nemes megyebeli Karok és Rendek körében, - ki
k e jeles nemzeti ünnepnek, mint az alkotmányos szabad nemzet azon örömünnepének, melyet a fejedelem és nemzet egyesült akaratával készített törvények kihirdetésekor méltán ünnepelhet, diszesítésére igen nagyszámu hazai főrendü uraknak társaságában összesereglettek - megjelentek, s a nagyméltóságu gróf főispán úr maga elnöki, a visszatérő követ urak az ő számukra különösen üresen hagyatott székeiket elfoglalák, mindenekelőtt a nagyméltóságu gróf főispán úr egy fontos beszéddel azon érdemeket, melyeket a megyei követ urak, különösen pedig Deák Ferencz úr a legutolsó országgyűlése alatt a fejedelem és a nemzet választhatatlan javának előmozdításával szerzett, előterjesztette, s a hazafi érdemeket mindig igazán becsülni tudó rendeket az annyira tisztelt követjük iránti legbelsőbb szives érzésök újabb élénk kifejezésére ébresztette volna, Deák Ferencz követ úr követtársával Hertelendy Károly úrral felállván, páratlan ékesszólással készített, s hosszabb ideig tartott, s a Karok és Rendek hangos éljen kiáltásaikkal félben gyakran szakasztott beszédében mindazokat, mik az országgyűlésének egybehivásától annak egész befejezéséig ottan történtek, mik a haza közjavára, a nemzet boldogítására elhatároztattak, mik ismét a visszás körülmények miatt a nemzet által jóllehet oly forrón óhajtattak, a várt végre még sem juttathattak, mind szóval előadta, mind pedig irásban is készült jelentését követtársával egyetemben bemutatták, s a megyei Rendeknek bennük helyezett bizodalomért hazafi köszönetjüket kijelentették; ezen előadást ismét a legzajosabb éljennel fogadták a Rendek, s követjeiknek eljárása iránt teljes, tökéletes megelégedésüket jelentették ki; különösen pedig azon igazi tiszteletet, s valódi forró hálát, melyet Deák Ferencz követ úr maga kitünő tudományával a hon javára, a nemzet boldogítására, s a törvényszerü haladás eszközlésére szakadatlanul irányzott szilárd fáradozásaival e megye Rendeitől, mint küldőitől, oly igen nagy mértékben megérdemlett, a ki a haza, boldogságát előmozdítva, még magára a megyére is az egész haza előtt valódi díszt és becsültetést szerzett, a Rendeknek nevében először első alispán úr, azután pedig többen a Karok és Rendek közül nyilván kifejezték volna, - a Karok és Rendek kötelesnek érzik magokat, hogy egy ily érdemteljes férfiunak, ki az idő parancsoló szükségét belátva, a nép iránti igazság, a törvényszerü haladás elveit szívén hordozva, a közczélra törekedő szándékoknak valóságos irányt adott; a ki mind a megye kebelében, mind pedig már két országgyűléseken a hazát, s annak törvényszerü alkotmányát férfias elhatározottsággal védette, s a gyakran fenyegető viharok, szirtek és örvények között a szabadságot sulyos és végveszélyétől megmenteni segítette; ki maga magához, felállított elveihez, a törvényszerü haladáshoz, s a nemzetnek boldogítására irányzott szándékhoz változhatatlanul hű maradott; ki nem csak a haza legtávolabb részeiben létező honfiakat jeles fáradozásaival a hálás megismerésre, hanem még az idegen külföldet is érdemei becsülésére kötelezte: mindezekért e jeles férfiu iránt viseltető, de eléggé soha ki nem fejezhető polgári hálaadásoknak s köszönetjüknek némü nyilvánítására egy önkényes, szabad ajánlásokból szerkezett alapítványnak tételére magokat elhatározták, a melyből t. i. rendesen két szegény, ú. m.: 1 nemes és 1 nemtelen ifju minden valláskülönbség nélkül esztendőnkint nyerendő fejenkinti 200 pengő forintnyi segedelemmel a szükséges tudományokban oktattatva, a haza közjavára neveltethessenek, s ezen alapítványt e nagy férfiunak örök emlékére «Deák Ferencz alapítványának» nevezék, tökéletes és teljes szabadságot adván nékie, hogy azon két ifjakat, kik ezen alapítványból neveltetendők lesznek, életében ő maga szabad tetszése és választása szerint kinevezhesse, holta után pedig, mit az isteni gondviselés egy ily lelkes hazafitól, jeles polgártól, a leghosszabb időkre eltávoztasson, a kinevezhetés jussát arra, a kinek nékie tetszeni fog, végrendelésében, s ezen hagyományos ismét hagyományosára bizhassa; s jóllehet ezen kinevezhetés jussát Deák Ferencz táblabiró úr elfogadni ismételve vonakodott volna, a Karok és Rendek mindazáltal előbbi határozatjuk s kijelentésük mellett megmaradván, az alapítványt ezentul is Deák Ferencz alapítványának nevezni, s az abban részt veendő ifjaknak általa, s hagyományosai által leendő kinevezhetését reája s azokra ruházni állhatatosan elhatározták. De a mint egyrészről a megye rendei azon hálás köszönetjüket, melylyel érdemteljes követjüknek, Deák Ferencz úrnak, s tiszttársának tartoztak, a midőn kijelentik, el nem hallgathatják azt is, mivel az utolsó országgyűlésén azon főrendeknek - a kiket már a születési jog az országgyűlésén lehető megjelenhetésre határozott, kik ottan megjelenve a haza közjava előmozdításán a rendek táblájával kezet fogva, oly buzgó s oly meleg hálát érdemlő lelkesedéssel fáradoztak, s miért a jelen kornak becsülését és köszönetét, az utódoknak pedig háláját maguknak megszerezték, hogy ezen lelkes főrendeknek, különösen pedig többeknek közülök, kik e megyének mai napi jeles nemzeti ünnepét jelenlétükkel is diszesíteni sziveskedtek - tartoznak, buzgó kebleikben el nem fojthatták, hanem irántuki tiszteletüket s hazafi köszönetüket számos éljen kiáltásokkal kifejezvén, hogy őket keblükhez s megyéjükhez még inkább csatolhassák, e megye táblabiráivá a nagyméltóságu gróf főispán úr által kineveztetni kérték».Az irott követjelentés a következő:
Tekintetes Karok és Rendek!
Az országgyűlése befejeztetett, tisztünk megszűnt, s képviselői díszes, de terhes állásunkról lelépve, számot adunk eljárásunkról s azon bizodalomról, melylyel minket a t. RR. kegyessége megtisztelt. Tiszta igyekezetünk buzgóságát nyugodt kebellel vetjük szigorú birálat alá; de kegyes elnézést kérünk és reménylünk, ha tehetségünk az igyekezet buzgóságának meg nem felelt, s erőnk hiányában képesek nem valánk eszközölni mindazt, mit elérni óhajtottunk.
Aggodalommal telve léptünk mi e nehéz pályára, nem mintha kétkednénk az ösvényről, melyet kövessünk, mert ezt kötelesség s önérzeteink határozottan kijelölték, hanem aggódva láttuk, fájdalmasan éreztük azon nyomasztó állapotot, melyet polgári szabadságunk vérző sebei, a személyes biztosságon ejtett sulyos sérelmek, s polgártársaink szenvedései okoztak, s mely néhol rettegést, máshol inkább keserű ingerültséget gerjesztve, sötét felhőkint lebegett a nemzet felett. Nevelték aggodalmunkat azok, mik az országgyűlésnek megnyitását közvetetlen megelőzték, s ennek folytában voltak olyan pillanatok, melyekben az ellenséges körülmények nevekedő hatalma nem csak szebb jövendőnk reményeit, de a jelent is veszélylyel fenyegette, s melyekben az általános csüggedést csak az ügynek igazsága távoztatta el, s azon meggyőződés, hogy igaz ügyért küzdeni még akkor is kötelesség, midőn már sikerhez nincsen remény.
Köztanácskozásaink első tárgya azon újabb sérelem vala, mely Pest megye törvényes követének, gróf Ráday Gedeonnak, az országgyülésről főbb parancsolat által lett eltiltásából származott. Sértve láttuk mi ezen tilalom által Pest megyének törvényesen gyakorlott szabad választási jussát, s veszélyeztetve képviselői rendszerünk függetlenségét, mely a kormánynak parancsoló vagy tiltó önkényes avatkozása mellett fen nem állhat, s meg valánk győződve, hogy midőn polgártársunk törvény ellen és ítélet nélkül megfosztatott polgári legszentebb jussaitól, személyében az egész nemzet törvényes szabadsága lett megsértve. Ugyanazért mindenek előtt ezen sérelmet, mely képviselői állásunkat, s az országgyűlésnek kiegészítését oly sulyosan érdeklette, kivántuk ő felségéhez felterjeszteni, sőt kerületileg azt is elhatározánk, hogy addig, míg e sérelem orvosolva nem lesz, semmi egyéb tárgyakat fölterjeszteni nem fogunk.
A kerületileg készült felirási javaslat, melyben e sérelemre nézve kifejténk nézeteinket, az országos ülésben is megállapíttatott; azon záradék pedig, melyet más tárgyak föl nem terjesztése iránt az orvoslásnak könnyebben lehető eszközlése végett határozánk, úgy módosíttatott, hogy e tárgyon kivül még az előleges sérelmeket, és azokat, mik a nyilvánosságot és a szólás törvényes szabadságát s az országgyűlésnek kiegészítését tárgyazzák, minél előbb tanácskozás alá veszszük, s fel is terjesztjük, ezeken kivül pedig a szabad választáson ejtett sérelem tettleges orvoslásáig semmi egyéb munkálatokat fel nem küldünk.
Ezekben állapodván meg a képviselői táblának többsége, felirási javaslatunkat a fő RR.-hez általküldöttük, s velök az említett záradék iránti országos végzésünket is közöltük. Ők azonban véleményünket el nem fogadták, sőt az általküldött fölirati javaslatot tanácskozás alá sem vevén, azt válaszolták: hogy az 1790: XIII. törvényczikk rendelete szerint minden egyéb tárgyak előtt a királyi előadásokat kell tanácskozás alá venni, s minket azoknak haladék nélküli tárgyalására szólítottak fel.
Kettős volt már ekkor az akadály, mely ezen sulyos sérelemnek orvoslásában már első lépésünket is gátolta, s azon nehézség, melyet a fő R.R. tanácskozásaink sorára nézve gördítettek elő, lehető következéseiben szintoly veszélyes vala, mint azon sérelem, melyet a kormány okozott. Mert ha megállapíttatnék az 1790: XIII. törvényczikknek azon magyarázata, melyet a fő RR. felállítottak, könnyen megtörténhetnék, hogy a kir. előadások tárgyalása után az országgyűlés azonnal berekesztetvén, a nemzetnek még ideje sem volna méltó panaszait s igazságos kivánatait előadni. Ekkor azon törvény rendeletének másik része, miszerint a sérelmeket is minden országgyűlésen múlhatatlanul orvosolni kell, tettleg meg volna semmisítve, s az országgyűlés oly testületté válnék, mely inkább csak azért lett összehíva, hogy a fejedelem parancsait általvegye, nem pedig azért, hogy minden köztárgyakról szabadon tanácskozzék, s a nemzet legszentebb jussát: a törvényhozást, fejedelmével megosztva szabadon gyakorolja.
Előadtuk mi ezeket a fő RR.-hez küldött üzenetünkben; kifejtettük, hogy törvény által előre s állandó szabályul kitűzni azon sort, melylyel a köztanácskozási tárgyak mindenkor felveendők, már csak azért sem lehet, mert ezen sornak a tárgyak természetéhez, s többet vagy kevesebbet sürgető voltához képest kell változni. Hivatkoztunk e részben törvényekre, s a mult idők példáira; kifejtettük, hogy jelenleg épen az általunk előadott sérelmek azok, melyek minden egyéb tárgyaknál sürgetősebbek; kiemeltük különösen az országgyűlés kiegészítésének tekintetét; de fontos okaink, s részletes vitatásaink sikeretlenek valának.
Ezenközben érkezett a julius 28-án kiadott kir. leirat, melyben ő felsége felterjesztésünket megelőzve kijelenté: hogy a megyéket törvényes jussaik gyakorlatában korlátozni s a szabad választási just sérteni nem akarja. Ezen fejedelmi kijelentés azonban, habár súlyos aggodalmunk enyhítésére valamely nyugtató igéretet látszott is foglalni magában, sérelmünket még sem orvosolta; mert azon akadály, mely Pest megye követének megjelenhetését gátolta, még elhárítva nem lett, a törvényt sértő tilalom vissza nem vétetett, s azon általános kifejezések, melyekben ezen kir. leirat a szabad választásról, s a megyék törvényes jussairól szólott, jövendőnk teljes biztosítására kielégítők nem valának. Ezen nézeteknél fogva mi a szabad választási sérelem fölterjesztésének sürgetésétől a kir. leirat következésében sem állhattunk el, s a fő RR.-et újra felszólítottuk, hogy velök közlött fölirati javaslatunkat tárgyalás alá vegyék, s a nemzet legsulyosb sérelmeinek minélelőbbi fölterjesztését ne gátolják. Elhatároztatott továbbá a mi táblánk többsége által az is, hogy a katonai élelmezés tárgyában készült országos választmányi munkálatot, mint a mely rövid idő mulva köztanácskozás alá kerül, a követek küldőikkel minél előbb közöljék, ő felsége pedig ugyanazon föliratban, mely mellett említett sérelmeink felterjesztetnek, megkéressék arra is, hogy azon adatokat, melyek a katonaujonczokban kivánt segedelem szükségének fölfedezését tárgyazzák, úgy szintén a Duna szabályozását érdeklő terveket és előmunkálatokat is az országgyűléssel közöltetni méltóztassék.
Ennyi vitatások után végre csakugyan elállottak a fő RR. az 1790: XIII. törvényczikknek azon magyarázatától, melyet ellenünk felállítottak, s megegyeztek abban, hogy ámbár a királyi előadások érdemleges tárgyalás alá még nem vétettek, legelső föliratunkban mindazon sérelmek és kivánatok, melyek iránt a két tábla megegyez, fölterjesztessenek, s ezen föliratnak második részében kéressék azon adatoknak közöltetése is, melyek a királyi előadások 1-ső és 3-dik pontjainak tárgyalásához mintegy előkészületül szükségesek. Elfogadták továbbá azon fölirati javaslatunkat, melyben az előleges sérelmek orvoslását sürgettük, és azokat, mik Kővár vidékét, Közép-Szolnok megyét, és a főrendi táblának némely meg nem hivott tagjait tárgyazták; de egyszersmind határozottan kijelenték azt is, hogy a szabad választást, a nyilvánosságot és a szólás törvényes szabadságát tárgyazó fölirati javaslatunkra nézve tovább is megmaradnak előbbi véleményüknél, s ezeknek felterjesztéséhez nem járulhatnak.
Ekkor azonban gróf Ráday Gedeon, tiszta buzgósággal csak a hon javát ohajtva, országgyűlési követségéről, melyet Pest megyének törvényes választásából nyert, önkényesen lemondott, s lemondását a megye közönsége is elfogadván, megszünt e részben az országgyűlési testület kiegészítésének kérdése, s az okozott sérelem tettleges orvoslásának szüksége, sőt lehetősége a multra nézve teljesen elenyészett. A mi pedig a jövendőt illeti: mi ugyan kivántunk volna bővebb biztosítást erre nézve is; de a fenforgó körülmények között további részletes vitatásokkal magát az elvet is koczkáztatni nem vala tanácsos, s látván, hogy e tárgynak felterjesztésére nézve a két tábla között egyesülést eszközölni már lehetetlen, czélszerűbbnek láttuk a szabad választásnak törvénybe ütköző minden korlátozása ellen ünnepélyes óvást tenni, s határozottan kijelenteni: hogy mi a nemzetnek ezen szent és sérthetetlen jussára nézve a törvényekhez, törvényes gyakorlathoz s az 1832-36. évi országgyűlésnek senki által kétségbe nem hozott, s tettleg elismert példájához szorosan ragaszkodunk. Meg vagyunk mi teljesen győződve, hogy azon példát, melyben akkor a nemzet és fejedelem tudva és szabad akaratból, minden kétség, minden ellenmondás nélkül tettleg megegyezett, most a kormánynak egyoldalú önkényes rendelete, melyet a nemzet törvényesnek soha el nem ismert, sőt ellene képviselői által határozottan felszólalt, meg nem gyengítheti, s e tilalom a törvény ellen, s azon példa ellen alaposan soha fel nem hozathatik, s talán nem hibázunk, ha hiszszük, hogy épen azon keserűség, mely ezen tilalomból származott, s azon kedvetlen vitatások, melyek e tárgy fölött hónapokig folytanak, s különösen az, hogy e tilalom volt egyik legfőbb ok, mely miatt a királyi előadások hónapokig tárgyalás alá sem vétethettek, nyujtanak jövendőre nézve is némi biztosítást, s nem csak a törvény, hanem a józan okosság is el fogja tartóztatni a kormányt egy oly lépésnek ismétlésétől, mely haszon és nyereség nélkül mind neki, mind a nemzetnek annyi keserűséget okozott, s ezentúl ismételve bizonyosan még többet okozna.
Megszünvén ekképen a szabad választáson ejtett sérelem feletti vitatások: azon sérelmeket s kivánatokat, mik iránt a fő RR.-kel már megegyeztünk, haladék nélkül felterjesztettük, s ugyanazon föliratban ő felségét a királyi előadásoknak 1-ső és 3-dik pontját érdeklő adatoknak közöltetésére megkértük, a nyilvánosságnak és a szólás törvényes szabadságának sérelmei felett pedig vitatásainkat tovább is folytattuk. Köztanácskozásaink első tárgya tehát a nemzet sulyos sérelmei valának, azoknak előadásával kezdettük meg az országgyűlést, első föliratunk legfőbb részét sérelmeink előterjesztése tevé, s ezekkel kapcsolatban levének csak megemlítve a királyi előadások, melyeknek érdemleges tárgyalásához még csak előkészületek tétettek. És így az 1790: XIII. törvényczikk rendeletét tettleg oly értelemben alapítottuk meg, mely a szabad tanácskozások természetével leginkább megegyez, s mely jövendőre megmenti az országgyűlést azon eddig soha tisztán el nem döntött veszélyes vitatásoktól, melyek a királyi előadások elsőbbsége fölött majdnem minden országgyűlésen előfordultak; s ezen fontos lépést nem csekély következésű nyereségnek lehet tekinteni.
Azon tárgyak közűl, melyek első föliratunk mellett fölterjesztettek, az országgyűlésnek kiegészítését édeklette az, hogy Kővár vidéke az 1832-36: XXI. törvényczikknek ellenére az országgyűlésre meg nem hivatott; Közép-Szolnok megye meghivatott ugyan, de követválasztási gyűlését a főispán önkényes hatalommal eloszlatta, s ekképen a megyét jussainak gyakorlásában s kötelességének teljesítésében gátolva, mind a törvény rendeletét, mind a fejedelem parancsát büntetlenűl sértette. Úgy szintén az is, hogy a főrendi táblának némely tagjai, kik törvény és gyakorlat szerint országgyűlési személyes jussal birnak, királyi meghivóleveleket nem kaptak. Ezen tárgyakra nézve nem történt orvosló tettleges változtatás az országgyűlés alatt; azonban a mi Kővár vidékét, s Közép-Szolnok megyét illeti, biztosan lehet reményleni, hogy azon udvari választmány, mely az említett törvény következésében ezen részek visszakapcsolásának általános és tökéletes teljesítésére kiküldetett, elkezdett munkáját minél előbb bevégzendi, s ekkor minden el lesz hárítva, mi e részben sérelmet okozott, s hiszszük, hogy a kormány képes lesz bármely egyeseknek önkényes ellenszegülését sikeretlenné tenni, s alkotmányszerű hatalmával a törvénynek foganatot szerzend. A főrendi tábla némely tagjainak meg nem hivására pedig ő félsége ápril 25-én kiadott királyi válaszában kijelenteni méltóztatott, hogy addig is, míg az országgyűlésnek elrendezése tárgyalás alá vétetik, mindazok, kik a törvény és törvényes gyakorlat szerint az országgyűlésre meghivandók, bizonyosan meg fognak hivatni, s azt, hogy némelyeknek a kir. meghivólevelek jelenleg későbben adattak ki, a törvényhatóságok által hiányosan teljesített összeirás okozta. Így tehát ezen sérelemnek ismétlésétől sem lehet tartani.
Az előleges sérelmekre, melyeknek rég óhajtott orvoslását ugyanazon első föliratunk mellett ismét sürgettük, semmi részben nem nyertünk kielégítő választ. Ezen sérelmek polgári alkotmányunknak legrégibb, de folyvást vérző sebei, melyek anyagi tekintetben szintúgy mint szellemiben súlyosak és veszélyesek. Fájdalmas valóban, hogy annyiszor ismételt föliratok s a nemzet méltó panaszának tiszta igazsága sem valának képesek ily hosszú idő alatt eszközölni azt, mit kérelem és sürgetés nélkül is méltán várhatunk, sőt megkivánhatunk a kormánytól, tudniillik törvényeink megtartását és a sértett törvények szentségének helyreállítását. Csak az országgyűlés végnapjaiban érkezett királyi válasz ezen sérelmekre; de annak tartalma által e tárgy semmiben jobbá nem változott, sőt az ismét csalódott reményeink és az ismét megtagadott orvoslás még súlyosabbá tevék fájdalmunkat. Erdély, a testvér haza, melyet ugyanazon nyelv és nemzetség, a szabadságnak ugyanazon buzgó érzete köt hozzánk, melynek lelkes jeles fiai oly gyakran küzdöttek érettünk és nemzeti önállásunkért, törvényes viszonyaiban Magyarországhoz még most sem csatoltatott; Galicia s mindazon tartományok, melyeknek viszszaadását méltó joggal kértük, még most is el vannak tőlünk szakasztva; a magánosoknak pénzbeli viszonyai felett még most is azon felsőbb rendeletek határoznak, melyeket főbb itélőszékeink a törvény sérelmével s törvényes függetlenségök ellenére is már oly régen követnek; a só árának meghatározására nézve megsértett nemzeti jussaink még most sincsenek visszaállítva, s a nemzetnek minden osztályait folyvást és törvény ellen nyomja ezen önkényes adónak súlyos terhe; az egyházi javak még mindig a törvényhozás elmellőzésével terheltetnek; a véghelyek polgári állása törvényes tekintetben nem változott; egy szóval, ezek az előleges sérelmeknek minden pontjai most is orvosolatlanok. Mi ezen sérelmeknek orvoslását minden lépéshez, mely az újonczok ajánlására nézve fokonkint történt, múlhatlan feltétel gyanánt kivántuk hozzákötni; de indítványunk többséget nem nyert. Hiszszük azonban, hogy nevekedő buzgósággal szólalnak fel e tárgyban jövendőre az ország rendei, mert csak a csüggedést nem ismerő nemzeti közakaratnak sikerül az, mit eddig elérni képesek nem valánk.
A szólás törvényes szabadságán, s a nyilvánosságon ejtett sérelmek, s azon perek, melyek némely polgártársaink ellen támasztattak, azon eljárás, melyet e perekben itélőszékeink követtek, és azon elvek, miket itéleteikben felállítottak, polgári állásunk függetlenségét, a személyes biztosságot és köztanácskozásunk szabadságát sokkal mélyebben érdeklették, mintsem hogy azok ellen haladék nélkül szavukat emelni ne siettek volna a nemzet képviselői. Felszólaltunk azon fájdalmas érzéssel, melyet a sérelem nagysága szült, s azon komoly határozottsággal, melyet a sértett törvények szentsége, s a veszélyben forgott közérdekek fontossága megkivánt; kijelöltük egy külön föliratban mindazokat, mik sérelmesek valának, s a kormány önkényes rendeletét, a birák eljárását s itéleteit törvényteleneknek jelentvén ki, azok következéseinek tettleges megszüntetését, s az okozott sérelmeknek teljes mértékű orvoslását kivántuk.
A főrendi táblának többsége azonban fölirati javaslatunkban, meg nem egyezett, sőt a sérelmet okozott kormányi rendeleteket, s az itélőszékek eljárását nem csak mentegette, hanem helyeselve pártolta, s a kormány jussairól, a birói hatalomról olyan elveket állított föl válaszában, melyeknek ösvényén egyesülést a két tábla között sem reményleni, sem óhajtani nem lehetett. Mert ha azon elvek megállapíttatnának, kormányi s birói kettős önkény veszélyeztetné polgári szabadságunkat, s e kettős önkény ellen még fölszólalnunk sem lehetne. Fájdalmasan lepett meg bennünket a fő RR.-nek ezen válasza, s kénytelenek valánk második üzenetünkben részletes kiereszkedéssel fejtegetni nézeteinket mindazok iránt, mik e tárgyat érdeklették. Üzenetünk tartalmát törvényeinkből és polgári alkotmányunk lelkéből merítettük, s meg vagyunk győződve, hogy tisztán a nemzet és fejedelem egyesült érdekében szólottunk; hiszszük, hogy a mit a nemzet nevében mondottunk, az a nemzet határozott akaratja volt, s ügyünknek s kifejtett elveinknek igazsága fölött nyugodt kebellel várjuk a jelen s jövendő itéletét.
Felszólítottak bennünket első válaszukban a fő RR. arra is: hogy sérelmet panaszló fölszólalás helyett, az elvek vitatását mellőzve, bárhonnan eredett aggodalmunk megszüntetésére inkább a fenforgó tárgyak iránt új törvényeket alkossunk. Hajlandók valánk mi bármely hibát javítani, s eddigi törvényeinknek e tárgyak iránti rendeletét szelidebb korunk tisztább fogalmaihoz alkalmaztatni, nem azért, mert a fennálló törvények sértve valának, hanem azért, mert a hiányt pótolni, a tökéletlent javítani első és legszentebb kötelessége a törvényhozásnak. De azon elvek folytában, miket a fő RR. a birói hatalomról fölállítottak, s addig, míg a kormány elkezdett sérelmes rendszerét folytatta, s míg hatalmának súlya alatt szenvedtek polgártársaink, a kölcsönös bizodalomnak annyira megrázkódtatott állapotjában tanácskozni azon törvények fölött, melyek polgári állásunk biztosságát, sőt hazánk egész jövendőjét tárgyazva, kedvezőbb körülmények között is fontos és nehéz feladásai lesznek a törvényhozásnak, vagy egészen sikeretlen, vagy épen veszélyt hozó munka lett volna. Ha voltak olyanok, kikre a hatalomnak sérelmes lépései rémülést gerjesztő hatással valának, azok a félelemnek nyomasztó befolyása alatt épen e tárgyban a jövendőt biztosító új törvények felett szabadon nem tanácskozhattak volna, mert a félelem szabad férfiak szabad tanácskozásával meg nem fér. Ha pedig a történtek nem félelmet, hanem inkább ingerültséget okoztak, ezt a sérelmeknek folyvást tartó következései naponkint keserűbbé tevék; a fájdalomnak s ingerültségnek mindinkább nevekedő keserűségei között pedig nem lehet azon nyugalommal, azon hideg fontolgatással tanácskozni, minőt az ily fontos és nagy következésü törvények alkotása megkiván.
És ha mindezen tekintetek nem lettek volna is, meg valánk mi győződve, hogy a fennálló törvényeken ejtett sérelmet egyedül új törvények alkotásával orvosolni soha nem lehet. Törvény szab korlátot a hatalomnak, s önkény ellen a törvény erejében keresnek ótalmat a hon polgárai. De magát a törvényt, s annak ótalmazó erejét önkény ellen csak a nemzet moralis ereje biztosithatja, s a mely nemzet moralis erő hiányában nem képes törvényeinek szentségét tiszteletben tartani, s azoknak tiszteletet szerezni, annak független önállása csak a véletlen esetek játéka lesz, s azt újabb és ismét újabb törvények sem mentik meg a végsülyedéstől. Ha föl nem szólal a nemzet, midőn törvényei sértetnek, hanem sérelmét elhallgatva, minden sértett törvény helyett újakat alkot, önmaga csökkenti törvényeinek tekintetét, mert hallgatása annyi, mintha helybenhagyná a történteket, vagy azokat a törvények kétes értelmével mentegetné. Ha föl nem szólal a nemzet, midőn a hatalom túllépett a törvények határin, ki fogja figyelmeztetni a kormányt elkövetett hibájára? s mi fogja reábírni, hogy a törvények ösvényére ismét visszatérjen? Sértett törvények mellett komoly méltósággal felszólalni több tiszteletet mutat a fejedelem iránt is, mint a gyáva hallgatás; mert amaz férfias bizodalom, ez pedig félénk kétkedés a fejedelem igazságában, s azon nemzet, mely törvényeinek, polgári jussainak sérelmét gyáván hallgatva tűri el, gyáván hagyná el fejedelmét is a veszélynek óráiban. Gyáva népnek fejedelmek ne örüljenek, mert félelem és bizodalom, hűség és gyávaság nemzeteknél együtt soha nem léteznek. Nekünk a fennálló törvények sérelméről kellett előbb tanácskoznunk, a sérelmek tettleges következéseinek megszüntetését, a törvények tekintetének helyreállítását kellett sürgetnünk; de mindezeket elmellőzve, sérelmeinket elhallgatva, új törvények alkotásába ereszkednünk nem lehetett. A fő RR. javaslatát tehát el nem fogadhattuk.
Így folytak a vitatások hónapokon keresztül, s aggodalmak között vártuk a kétes jövendő kifejlődését; mélyen éreztük mi, hogy azon fokra jutott már a dolog, hol a megállapodás lehetetlen, s vagy az elkezdett rendszernek, mely törvényt sértve a hatalom szigoru eszközeivel lépett fel, meg kell változni s a törvények szelid hatalmának kell ismét helyre állani, vagy azon rendszer tovább is fenmarad, sőt naponkint terjed és előre halad. Lefolynak majd az elkezdett perek, s azokban hasonló itéletek hasonló ingerültséget okoznak. Ennek elfojtására talán hibás számolással, de szoros következetességgel ugyanazon módokhoz nyul ismét a kormány, s így a hatalomnak minden léptein ujabb sérelmek támadnak. Ekkor a következések kiszámíthatatlanok lesznek, de minden esetre kedvetlenek, s könnyen veszélyesek. Tudtuk mi azt, hogy a vérző sebet gyógyítani, s annak égető fájdalmát enyhíteni lehetetlen addig, míg abból a sebesítő nyilnak bentörött darabja ki nem vonatik, s így jelen sérelmeink orvoslásáról s jövendőnknek biztosításáról sükeretlen minden tanácskozás, míg a sérelmet okozott kormányi rendeleteknek, birói eljárásnak, s itéleteknek fenlevő tettleges következései meg nem semmisíttetnek, a folyamatban levő perek meg nem szünnek, s szenvedő polgártársaink szabadsága ismét vissza nem adatik. De a fő RR. folyvást ellenezték feliratunk fölterjesztését, és így e tárgyban is az orvoslásnak eszközlése már első lépésben gátoltatott. Készek lettek volna ugyan a fő RR. megegyezni abban, hogy a sérelem panaszlásával s elveink vitatásával teljesen felhagyva, egyedül a szenvedők mellett szólaljon fel az országgyűlés. A legbuzgóbb részvétnek meleg érzése, a barátság és szeretet édes kötelességei hatalmas ösztönül szolgáltak nekünk is arra, hogy a szenvedők sorsát enyhiteni, nekik az elvesztett szabadságot visszaszerezni, s őket a hazának visszaadni minden uton igyekezzünk. De egy szentebb és magasabb kötelesség állott előttünk, melynek hatalmas szavánál minden egyéb érzelmeinknek el kellett némulni, s ez a kötelesség: a haza iránti kötelesség volt. Mi a nemzet képviselői valánk, s a nemzet nevében szólaltunk fel sértett törvényeinek védelmére. Mi egyes polgárok sorsának enyhítésére a nemzet jussait oda nem adhattuk, s a polgári szabadság sérelmeit elhallgatnunk vétek lett volna még akkor is, midőn annak fentartásához a reménynek utolsó szikrája is elenyészett, mert a mit hatalom ront meg, az ismét feléledhet, de a mit a nemzet könnyelmüsége önkényt oda vet, vagy gyávasága elhanyagol, azt visszaszerezni ritkán lehet. Mi nem tehettünk oly lépést, mely által elveinket megtagadva, tettleg törvényesítettük volna mindazt, mit polgári szabadságunkra nézve oly igen veszélyesnek hittünk; már pedig a nemzet sérelmeinek panaszlása helyett kegyelemért esdekelni annyi lett volna, mint a történteket tettleg helyeselve, véteknek bélyegét nyomni a szenvedőkre, s nemzeti jussaink árán szerezni nekik szabadulást. Ilyen áron szabadulni kínosabb lett volna nekik is a szenvedésnél. E részben sem nyulhattunk tehát azon módhoz, melyet a fő RR. elfogadni készek lettek volna.
Javaslották a fő RR. későbben azt is, hogy a két táblának külön nézetei, melyek e tárgy felett az eddig váltott üzenetekben már bőven kifejtettek, egy közös felirat mellett terjesztessenek ő felségéhez. Azonban ezen rendkivüli mód sem vala czélszerű, sőt könnyen káros is lehetett volna következéseiben, mert olyan kir. válasz, mely mind a két tábla különböző nézeteinek egyformán megfeleljen, képzelhető sem vala; ha tehát mindenik tábla fentartotta volna magának azon just, hogy a nézeteivel netalán ellenkező kir. válasz ellen is felszólalhasson, bizonyosan ujabb és még részletesebb vitatás alá került volna ezen tárgy a nélkül, hogy kielégítő elintézéséhez bármely részben közelebb volnánk; ha pedig a külön nézeteknek felterjesztése olyképen történt volna, hogy mind a két tábla köteles legyen a legfőbb határozatban minden esetre megnyugodni, akkor a törvényhozási jus, mely a fejedelem és nemzet között egyenlően megosztva kölcsönös egyezkedéssel határoz, sarkaiból lenne kiforgatva. De tartani lehetett még attól is, hogy ezen példának ösvényén jövendőben más tárgyaknál is hasonló módot hoznak gyakorlatba, s ez, kivált az országos ajánlatok kérdéseinél, a nemzetre nézve különösen káros lehetne.
S így ezen javaslathoz sem járulhatván, feliratunknak elveit, s egész tartalmát folyvást vitattuk; védelmére minden okot, felterjesztésére minden törvényes módot megpróbáltunk, s azon záradékot, melyet a szabad választási sérelemmel már felállítottunk, kiterjesztettük ezen szólásszabadsági sérelemre is. Gyakran módosította szavazatunk ellenére a többség ezen záradéknak tartalmát, s mi azt fokonkint védettük nem mint kitűzött czélt, hanem mint eszközt, mely czélra vezessen. Ki vala már tüzve az országgyűlés berekesztésének határnapja, s még fennállott feliratunk egész tartalma, s fenállott a többség által már nagy részben megrontott záradéknak azon utolsó fokozata is, hogy t. i. az ujonczok iránti országos végzés fel ne terjesztessék mindaddig, míg a fő RR. a szólás szabadságán ejtett sérelmek iránti feliratunk fölterjesztésében meg nem egyeznek. De a fő RR. többsége is változatlan maradt ellenszegülésében, melyet sem bőven kifejtett törvényes okaink fontossága, sem többször ismételt bizodalmas felszólításunk, sőt kérésünk buzgósága legyőzni képes nem vala. S így küzdöttünk folyvást siker nélkül s mindinkább enyésző reménynyel.
Kétes helyzetünk keserűségét nevelte azon leverő gondolat, hogy a kitürni nemtudásnak nyomasztó átka még sulyosabb csapással is sujthatja hazánkat. Lankadni fog majd a sikeretlen küzdésben kifáradt nemzeti buzgóság, s végre a többség elveinket megtagadva felirásunk érdemétől áll el, vagy abban oly módosításokat tesz, melyek által a sértett törvények mellett buzgó felszólalás puszta kérelemmé válik, s ekképen a nemzet önmaga dulja fel legszentebb jussait, melyeket a hatalom megsértett ugyan, de meg nem ronthatott. Az ilyen bukás mindenkor gyávaságszülte öngyilkolás, ez pedig a legborzasztóbb halál, mert a meggyilkolt jelennel együtt sirba száll a szebb jövendőnek reménye is, olyan halál, melyet nem kisérnek részvét könnyei, mert a mely nemzet önmagát elhagyja, sorsát megérdemli.
Ezek valának feszült állásunknak naponkint terhesb körülményei, midőn folyó évi márczius 24-én érkezett azon kir. leirat, melylyel ő felsége hosszas vitatásainkba mintegy közbeszólva, felirásunkat megelőzte, s a szólás törvényes szabadságának sértetlen fentartását igérve, sulyos aggodalmunkat kivánta némileg megnyugtatni. De nem valának ezen leirat által orvosolva sérelmeink, s azokból eredett aggodalmunk még el nem enyészett, mert ámbár azon elvek, melyeket a leirat arra nézve foglal magában, hogy a szólás törvényes szabadságát ősi alkotmányunk is biztosítja, s hogy azt, ki a törvényszabta korlátokon túl lép, a törvény rendes utján kell feleletre vonni, a birói hatalom törvényes függetlenségét pedig kérdés alá venni nem lehet, a mi nézeteinkkel is nagy részben megegyeztek; ezeknek puszta kijelentése még sem volt elegendő arra, hogy általa teljesen megszünteknek tekinthessük azon sérelmeket, melyeknek tettleges következései folyvást fennállottak. Hiszen épen azért valánk mi kénytelenek sérelmet panaszolva felszólalni, hogy azon elvek, melyeket a kir. leirat is törvényeseknek ismert, a panaszlott esetekben meg nem tartattak, sőt egyenesen megsértettek, s a szólás szabadságának korlátait meghatározó törvények rendeletét a kormány elmellőzte. Nem a birói hatalom törvényes függetlenségét vettük mi kérdés alá, hanem azt, mi ezen törvényes függetlenséggel meg nem egyezett, s épen az okozott legérzékenyebb sérelmet, hogy az itélőszékek ezen függetlenségét magán a törvények sérthetetlen szentségén is felül akarták emelni. De egyébiránt is az említett kir. leirat több sérelmeinket meg sem érintette, s így annak tartalmában megnyugodnunk nem lehetett. Mindazon nézeteket tehát, miket ezen kir. leiratra nézve kifejteni szükségesnek láttunk, beleszőttük a szólás szabadsága iránti felirási javaslatnak végszakaszába, s azon felirásnak érdemére nézve már bőven kifejtett minden elveinkhez s nézeteinkhez szorosan ragaszkodva felszólítottuk ismét a fő RR.-et, hogy sérelmeink felterjesztését ne gátolják.
Ez volta mi táblánk többségének végzése sérelmeinknek és felirásunknak érdemére s elvére nézve; de a fő RR. azokat el nem fogadták, s a felterjesztésben meg nem egyeztek. A mi pedig többször módosított záradékunknak még fennállott utolsó romjait illeti, mi, kik utasításunk s meggyőződésünk szerint ezen záradékot akkép kivántuk megállapítani s fentartani, hogy az ujonczok iránti országos végzésnek felküldése nem csak a sérelmek felterjesztésétől, hanem azoknak tettleges orvoslásától legyen felfüggesztve, s így annak ereje nemcsak a fő RR. ellen, hanem a kormány ellen is szolgáljon, semmit nem láttunk az utolsó kir. leiratban, a mi véleményünket legkisebbé is változtatná. De azon többség, mely az orvoslási záradékot már előbb, minden törekvésünk ellenére, erejéből kivetkőztette, s azt utasításuk következésében csupán a fő RR. ellen szolgáló felterjesztési záradékra változtatta, most miután ő felsége ezen még fel nem terjesztett sérelmekre nézve is kir. leiratot küldött, ezen záradékot szükségesnek s tovább is fentarthatónak nem vélte, s a két tábla közötti egyesülést ezen országgyűlésen már lehetetlennek tartván, rosszabb következésektől, s még a tárgy érdemének bukásától is félve, czélszerübbnek hitte a záradék által megakasztott tárgyakat megindítani, s így szavazatunk ellenére az eddig fennállott záradék is megszünt, s mindazon országos határozatok, melyekben a két tábla már megegyezett, ő felségéhez felküldettek.
Végre az ország nádora május 1-ső napján tartott elegyes ülésben szóval jelentette, miképen ő felsége folyó évi ápr. 29-én kiadott kir. végzése által megrendelni méltóztatott: hogy mindazon személyek, kik a legutolsó országgyűlésnek kezdete óta az 1715: VII. t.-cz.-nél és az 1723: IX. t.-cz. 2-dik szakaszánál fogva perbe vonattak, s jelenleg a reájok kimondott büntetés alatt vannak, teljes szabadságba helyeztessenek; mindazon perek, melyek az idézett törvényeknél, vagy az 1456: LIV. és 1490: LXX. t.-czikkelyeknél fogva bárkik ellen folyamatba vétettek, megszünjenek, s ezután az efféle tettek megtorlására, melyek az előbb érintett időre esnek, törvénykezési eljárásnak többé helye ne legyen. Örömmel vettük mi ezen jelentést, mint egyes polgárok; örültünk, hogy szenvedő polgártársaink ismét szabadok s a hazának ismét visszaadatnak a nélkül, hogy ezt elveinknek megtagadásával, nemzeti javaink sérelmével, vagy képviselői állásunk méltóságára homályt vető bármely lépéssel vásárlottuk volna meg, s nem kételkedénk, hogy a fejedelemnek azon igazságos rendeletét ugy tekinthetjük, mint annak jelét, hogy a kormánynak törvényt s alkotmányt sértő szigoru rendszere megszünik, s a törvényeknek biztosabb és szelidebb hatalma ismét helyre áll. De mint a nemzet képviselői teljes mértékü orvoslásnak nem tekinthettük még ezt, s kifejtett elveinktől semmiben el nem állhattunk. A nélkül tehát, hogy ezen nádori kijelentés tartalmát tárgyalás alá vettük, s annak következésében bármely felirást készitettünk volna, megmaradtunk tovább is felirási javaslatunk mellett, s midőn az országgyűlésnek végnapjaiban láttuk, hogy huszonhárom üzeneteink, melyeket a jelen és mult országgyűlésen a szólás szabadsága felett váltottunk, s ezekben felhozott alapos okaink sem valának képesek a fő RR. megegyezését kivívni, határozottan kijelentettük, hogy mi ezen előadott sérelmekre nézve részletesen kifejtett elveinkhez, különösen pedig mindazokhoz, miket ezen országgyűlésen az e tárgy feletti 2-ik üzenetben előadtunk, szorosan ragaszkodunk, s azoknak fentartását, a teljes mértékű orvoslásnak kivívását, s jövendőnk bővebb biztosítását a nemzet hazafiui buzgóságának és a jövő országgyűlés gondosságának a teljesített kötelesség nyugtató érzetével általadjuk.
Ezek azok, mik a most lefolyt országgyűlésen a nyilvánosságnak, és a szólás törvényes szabadságának ügyében történtek. Mi a nemzet jussainak védelmében, sértett törvényeink helyreállításában semmit el nem mulasztottunk, a mi hatalmunkban állott, s nem rajtunk mult, hogy többet eszközölni képesek nem valánk. Sérelmeink teljesen orvosolva nincsenek, de azoknak tettleges következései megszüntek, s az orvoslásnak legsulyosabb akadályai el vannak hárítva. Kivonatott a vérző sebből a sértő nyílnak benn törött darabja, s könnyítve van ez által a gyógyításnak eszközölhetése. Fejedelmünk igazságszeretete, a nádor mély belátása, s a fő-cancellár hazafiui buzgósága biztos reményt nyujtanak, hogy a hatalom törvény elleni rendszerének megszüntével szünni fog az ingerültség, s a megrázkódtatott kölcsönös bizodalom ismét helyreáll, és ha ez megtörténik, ugyanazok, kik az ingerültség kedvetlenségeit mélyen érezve annyi terhes küzdések között igyekeztek az ingadozó bizodalom helyreállításán, őrködni fognak jövendőre a visszaállított bizodalom felett, s elkerülnek mindent, mi azt ismét megzavarná; mert tudják, hogy a nemzet bizodalma a fejedelemnek s kormánynak legbiztosabb támasza, s hol az egyszer elenyészett, azt sem visszahozni, sem pótolni többé nem lehet.
Azonban mik lesznek a történteknek következései, csak az idő fogja kifejteni. De ha ezen országgyűlés meggyőzte a kormányt arról, hogy hazánkban a veszélyes ingerültséget nem azok terjesztik, kik a józan haladásnak békés ösvényén törvényeink számos hiányait pótolni, s az előitéletek zsibbasztó lánczait lerázva, a szunnyadó nemzeti erőt munkásságra ébreszteni, kifejlődésre vezetni törekednek, hanem azok, kik a törvényszerű haladásnak természetes mozgását is közalkotmányt veszélyeztető mozgalmaknak nézve, hatalommal s a hatalomnak törvény elleni rémületes eszközeivel is kivánnák gátolni a nemzet kifejlődését; ha meggyőződött a kormány, hogy hazánkban sem lehet már az igazságos közvélemény hatalmas szavát elfojtani, vagy elmellőzni; ha más részről megtanulta a nemzet, hogy azon polgári jussok legbiztosabbak, melyek nemcsak a törvény tábláira vannak holt betükkel irva, hanem minden polgárnak kebelében kiolthatatlanul élnek; ha megtanulta, hogy moralis erő a nemzetek legnagyobb kincse, s a nemzetnek csak azon felszólalása hatalmas, melyet csüggedni nem tudó moralis erő támogat, ingadozó változékony vélemények ellenben pusztán és nyom nélkül enyésznek el; ha kormány és nemzet meggyőződtek arról, hogy erejöket a törvénynek s igazságnak ösvényén egyesítve szebb jövendőt deríthetnek honunk egére, de azon ösvényt elhagyva, kétes küzdésben egymást emészti fel a két erő s könnyen veszélybe döntheti a hazát és fejedelmet; ha kormány és nemzet megtanulták ezeket: akkor a nyereség nagy, mert jövendőnk biztosítva van.
Miután honi nyelvünk a mult országgyűlésen lerázta már az idegen nyelvnek sulyos rabigáját, és törvényeinknek eredeti nyelve lett, ujabb lelkesedéssel igyekezett a nemzet azt a közigazgatásnak minden ágaiba kivétel és megszorítás nélkül behozni, s a hazában mindenütt terjeszteni s emelni. Már az országgyűlésnek megnyitásakor, midőn ő felségének, koronás fejedelmünknek és felséges hitvesének a császárnénak, az ország rendei nevében hódoló tisztelettel leendő üdvözlésére országos küldöttség neveztetett ki: a KK. és RR. indítványt tevének, hogy azon küldöttség mind felséges urunkat, mind felséges asszonyunkat magyar nyelven üdvözölje. Közakarattal megegyeztek ezen indítványban a fő RR. is, és miután ő felségök az ország nádora által ez iránt előre hódoló tisztelettel megkérve a magyar üdvözlésnek kegyes elfogadását igérték, az csakugyan meg is történt. Századok óta most idvezlette legelőször a magyar törvényes fejedelmét nemzeti nyelven, s az országgyűlésnek berekesztésekor szintén magyarul történtek az idvezlések, s ezentul bizonyosan köztisztelkedési nyelvünk is a honi nyelv leend. Későbben, midőn köztanácskozásainkat már elkezdettük, elhatározánk, hogy ő felségéhez küldendő felirásainkat egyedül magyar nyelven készítendjük. Ebben is megegyeztek a fő RR. s az ország nádora közakarattal megkéretett, hogy a nemzetnek ezen igazságos kivánatát ő felségének adja elő. A nádor által előterjesztett kivánatunkra ő felsége azt méltóztatott válaszolni: hogy mivel ezen kivánság a fennálló törvénynek megváltoztatását tárgyazza, szokott fölirás és kir. válasz utján kell annak elintéztetni. Mi tehát első föliratunkban, melyet több rendbeli sérelmeink iránt, s a kir. előadások némely pontjait érdeklő adatok közöltetése végett készitettünk, beiktattuk a fölirásoknak ezentul egyedül magyar nyelven teendő fölterjesztése iránti kivánságunkat is, s ezen fölirást még az eddigi szokás folytában két nyelven szerkesztettük. Megérkezett erre nem sokára a kir. válasz, melyben ő felsége kivánatunkat kegyesen elfogadja. Minden fölirásaink tehát, melyek ezután készültek, már ezen országgyűlésről is egyedül magyar nyelven terjesztettek föl, és így mind szóval, mind irásban honi nyelven szól ezentul fejedelméhez a magyar is.
Több fontos és méltányos kivánataink voltak még ezen kívül a nemzeti nyelv tárgyában; ezeket mind egy feliratba foglalva, felterjesztettük ő felségéhez. Kértük, hogy ő felsége kir. válaszait s leiratait is honi nyelven adja ki; kértük, hogy miután törvényeinknek magyar szerkezete az eredeti s elhatározó, a törvények jövendőben egyedül magyar nyelven szerkesztessenek; a helytartótanács még körleveleit is magyar nyelven bocsássa ki; a kir. udv. cancellaria magyarul irjon; a magyar ezredeknél a kormányszavak magyarosíttassanak; a magyar katonaságnál a magyar nyelv behozassék, s annál egyedül magyar tisztek alkalmaztassanak; az iskolákban latin helyett magyar legyen a tanítás nyelve; minden hazafinak kötelességül tétessék a honi nyelv tudása; egy szóval, még számos pontokat nem említve, kértük azt, hogy a magyar nyelv országos nyelvvé tétetvén, a közállomány rendszerének minden ágain a latin és a német nyelv helyett magyar hozassák be. Teljesítetlenül maradott legnagyobb része felterjesztett kivánatinknak, némelyeket azonban elfogadott ő felsége, s ezeket a jelen országgyűlésnek VI. t.-czikkébe iktattuk. Legfontosabb ezek közül az, hogy mind az ország rendei, mind a megyék ezentúl egyedül magyarul szerkesztessék felirataikat; a helytartótanács körleveleit is magyarul adja ki, a magyar udvari kamara, a magyar ezredek kormányai, az egyházi törvényhatóságok magyarul levelezzenek, s az anyakönyvek oly helyeken is, hol a gyülekezethez szent beszédek magyar nyelven nem tartatnak, magyarul irassanak, s ezentul minden egyházi plebanusoknak, egyházi szónokoknak, káplánoknak és segédeknek olyanok alkalmaztassanak, kik magyarul tudnak; végre, mit a t. RR. is ezeken kívül különösen utasításba adtak, hogy az országos pénztárakról magyar számadások vezettessenek.
Előlépések ezek, minden esetre pedig hasznosak és nem csekély következésüek; de sok van még hátra, mit nyelvünk ügyében tennünk kell. Az, hogy a kir. válaszok magyar nyelven adassanak ki, s hogy a törvényeknek latin szerkesztése, melyet most is már csak türt inkább, mint készített az országgyűlés, teljesen elmaradjon, valamint az is, hogy az iskolában magyar legyen latin helyett a tanítás nyelve, legfőbb figyelmet érdemel s mindenekelőtt kivánatos. Azonban ott áll már nemzeti nyelvünknek ügye, honnan visszalépéstől félni többé nem lehet, sőt a haladás bizonyos; mert minden előrelépés csakhamar szükségessé teszi a másikat is, s valamint a mult országgyűlésnek azon határozata, mely által a honi nyelv törvényeink nyelve lett, kivívta már a magyar feliratokat, úgy következni fognak nem sokára a magyar válaszok; a közigazgatásnak minden ágaiból lassankint elmarad a latin nyelv, s minden polgárnál szükségessé válván a magyar nyelvnek tudása, képtelenség nélkül nem lehet jövendőre az iskolai tanítás nyelvét magyarra nem változtatni. Így halad az lépésről lépésre, mit a nemzetnek csüggedést nem ismerő átalános közkivánata közszükséggé tett. Vajha e példa másban is hasznos tanításul szolgálna a magyarnak.
A királyi előadásoknak 1-ső pontjában a magyar állandó katonasághoz, minthogy annak száma már eddig is tetemesen megfogyott, s a rendes hadfogadás által nem elegendőképen pótoltatik, nagy része pedig, az 1830: VII. t.-cz.-nek értelmében, szolgálat-idejének kiteltével nem sokára el fog bocsáttatni, ujonczokbeli országos segedelmet kivánt ő felsége.
Hónapok multanak el, s ezen tárgy még köztanácskozás alá sem vétetett, mert felvételénél első lépésnek kellett lenni egy feliratnak, melyben régibb törvényeink nyomán, s az 1830-ik eszt. országgyűlésnek példájára megkéressék ő felsége, hogy a kivánt segedelem szükségét kimutatni méltóztassék; de gátolta ennek felterjesztését azon átalános határozatunk, hogy a szabad választáson ejtett sérelmek felterjesztésén kívül, semmi egyéb tárgyak iránti munkálatinkat fel ne küldjük. Utóbb azonban a többség szavazatunk ellenére megváltoztatta ezen határozatát, s a szükségnek kimutatását kérő felirat ő felségéhez felterjesztetett. Ennek következésében elküldötte ő felsége a magyarországi főhadikormányzót, oly végre, hogy a szükséges adatokat velünk közölje; az ország rendei pedig egy országos választmányt küldöttek ki oly utasítással, hogy az a főhadikormányzótól azon adatokat megtudja, s mindazokról, miknek nyilvánítása a közállományra nézve nem káros, az ország rendeinek kimerítő tudósítást tegyen. Eljárt ezen tisztében az országos választmány, s az ő felsége által e végre megbizott főhadikormányzóval hosszabb ideig értekezvén, mindazokat, mik neki fölfedeztettek, hivatalos jelentésébe foglalta, de véleményadásba nem bocsátkozott, minthogy azzal az ország rendei által megbizva nem volt.
Mi ugyan akkor is, midőn ő felségének kir. válasza, mely mellett a magyarországi főhadikormányzó ki vala küldve, felvétetett, sőt későbben is, midőn már a kiküldött országos választmány jelentését beadta, folyvást azt kivántuk: hogy sulyos sérelmeink orvoslásáig a kir. előadásoknak ezen első pontja legalább érdemileg ne tárgyaltassék. Egy kis ideig pártolta is a többség kivánatunkat; de végre mégis elhatároztatott az országos választmány jelentésének felvétele s az ujonczok kérdésének érdemleges tárgyalása, és így kénytelenek valánk mi is az e tárgy feletti tanácskozásokba bocsátkozni.
Az országos választmány jelentése szerint ő felsége a szükséges segedelmet 38,500 ujonczokban kivánta megajánltatni. Több felé ágaztak a vélemények a megajánlandó mennyiség felett. Mi a t. RR. utasítása szerint csak 22,000-re szavaztunk, a többség azonban utasításuk következésében szavazatunk ellenére 38,000 ujonczot ajánlott meg. Sürgettük mi a t. RR. utasítása szerint azt is, hogy azon régi katonák, kik az 1830-dik esztendő előtt örökös katonáknak állíttattak, szintén bocsáttassanak el, s ez az országos ajánlatnál tekintetbe vétessék. Pártolták is némelyek méltányosság és emberiség szempontjából ezen kivánatot, de a többség, utasítások hiányában, azt el nem fogadta.
A mi pedig az ajánlottak feltételeit illeti, azon óvások és feltételek, melyek az 1830: VII. t.-cz. szerint az akkori ajánlathoz valának kötve, nagy részben most is fentartattak, sőt némely pontokra nézve határozottabban s világosabban kimondattak. A szolgálat idejét 10 évről nem ugyan 6-ra, mint mi a t. RR. nevében sürgettük, hanem 8-ra kivánták leszállítani az ország rendei, az állításnak előbb divatozott erőszakos módját pedig átalában eltörölvén, helyette a sorshuzást törvényt által kötelezőleg megállapították, s kidolgozták azon utasítást, mely ezen ujonczok állításánál szorosan megtartandó szabályul szolgál. Kimondották továbbá az ország rendei azt is, hogy a szolgálat kitüzött idejének elteltével senkit, akár kiütéssel fenyegető, vagy már kiütött háboru miatt, akár büntetésképen, vagy bármi egyéb szin alatt is, katonai szolgálatban tovább tartóztatni ne lehessen, kivévén az utasításban világosan kitett azon esetet, midőn valaki a sorshuzás után megszökik, mert ez elfogattatása esetében két esztendővel hosszabb szolgálati időre köteles.
Ugyanezen feliratunkban fiui bizodalommal megkértük ő felségét: méltóztassék hathatós közbevetésével az európai hatalmasságoknál eszközölni, hogy azok, az emberiséget, népeik boldogságát s önérdeküket tekintve, egy átalános lefegyverkezési rendszert fogadjanak el, s roppant hadi seregök számát kevesítvén, ez által a népeket oly békességgel boldogítsák, melynek áldásait fentartásának költségei fel nem emésztik. Szomoru dolog, valóban, hogy midőn a nemzeteknek egymást pusztító véres harczai megszüntek, egy ujabb csapás dulja fel azon reményeket, miket a drága véren vásárlott békesség igérni látszott, s ez a csapás Európának azon veszélyteljes védelmi rendszere, mely minden nemzetet kényszerít békesség idejében is roppant seregeket tartani, sőt azokat gyakran nevelni. A nemzeti gazdaságnak egyik legfőbb kincse a munka, pedig mennyi erő, mennyi munkás kéz vonatik el ezen védelmi rendszer által a nemzet köziparkodásától? és még azon felül mennyi a költség, melyet a megkevesedett munkás erőnek kell előteremteni a katonaságnak tartására! Minden nemzet érzi ezen tehernek iszonyu sulyát, minden hatalom nyögve viseli ezen kénytelenség jármát, és még sem menekednek tőle, pedig csak komolyan, határozottan s egyetértve akarnák, könnyü volna megszüntetni azt, mire csak önmagok kényszerítik egymást. És ha ezen rendszer még sokáig fenmarad, a védelemnek eszközei alatt roskadnak le a népek, mint azon gyáva harczos, kit nehéz pánczéljának sulya nyomott agyon. Magyarországnak rendszere csupán védelmező, s Magyarország képviselőinek illett e kérelmet intézni azon fejedelemhez, ki az áldott békét fentartani, s édes gyümölcseit népének biztosítani bizonyosan óhajtja.
Azt is kértük ő felségétől ezen föliratban, hogy az állandó katonaságnak egy részét béke idején hasznos közmunkákra fordíttatni méltóztassék. A hatalmas Rómának erős harczosai Róma dicsőségét és nagyságát nem csak a véres harczok mezején tudták terjeszteni, hanem a békének nyugalmai között is munkás kezekkel raktak hazájoknak hasznos épületeket. Harczaiknak vérnyomai már elenyésztek, a hatalom, melyet fegyvereik diadalma vívott ki, a sorsnak viszontagságain megtörött, de a békének ezen műveit, mint a római nagyságnak tartósabb és dicsőbb emlékeit, bámulja világ. Miért ne követné korunk is a hajdannak szép és hasznos példáját? Hiszen ez által legalább némileg enyhítve lenne azon sulyos teher; melylyel az állandó katonaság tartása nyomja a népet, pótolva lenne a közszorgalomtól elvont munkás erőnek egy része, s az ily dolgozás a katonáknak testi erejét sem fogyasztaná, hanem inkább nevelné, s őket minden viszontagságok ellen keményebbekké tenné. És kivált hazánkban volna ez hasznos, hol annyi még a tenni való s oly kevés a kéz, melyet a mindennapi foglalatosságoktól elvonva, közczélra lehetne fordítani. Mi kérelmünket e tárgyban előadtuk, s a kormány és nemzet egyformán vesztenek, ha kérelmünk sikeretlen marad.
Ezeken kívül mulhatatlan feltétel gyanánt kivántuk továbbá mi az ujonczok ajánlásához hozzákötni azt, mit már az 1830-dik évi országgyűlés több ideig vitatott, hogy t. i. a magyar és véghelyi ezredeknél a kormányszavak magyarok legyenek, tisztek csak olyanok lehessenek, kik született magyarok és magyarul tudnak, a lépcsőnkinti előmenetel pedig ezen ezredekben a többi császári királyi hadseregtől különválva történjék. A többség azonban ezen föltételeknek megállapításához nem járult.
Bevégezték ilyképen a KK. és RR. a kir. előadások 1-ső pontjának tárgyalását, de határozataikat föl nem terjesztették, sőt a fő RR.-kel sem közölték, mert fennállott azon záradék, miszerint ezeknek felküldése a szólás szabadságán ejtett sérelmek fölterjesztésétől vala felfüggesztve. Midőn azonban a többség ezen záradéktól elállott, s az ujonczok iránti felirat és törvényjavaslat a fő RR.-hez általküldetett, azok mindenben megegyeztek, és ekképen a kir. előadások 1-ső pontja felett a legelső érdemleges felirat az országgyűlésnek 11-dik hónapjában fölterjesztetett.
A kir. válasz, mely ezen országos ajánlatot mind mennyiségére, mind pedig a hozzá kötött óvások s feltétekre nézve nagy részben elfogadta, különösen észrevételt tett a szolgálat idejének 8 esztendőre lett leszállítása ellen, s azt az 1830-dik eszt. országgyűlésnek példájára ismét 10 esztendőben kivánta megállapíttatni. Mi ugyan e tárgynak isméti felvételével ujra sürgettük még ezen időnek is két esztendővel alább leendő szállítását, s midőn ezt el nem érheténk, legalább az országos határozatot kivántuk megtartani, de hosszas vitatások után végre szavazatunk ellenére a többség elfogadta e részben is a kir. válasz tartalmát, s a szolgálat ideje 10 esztendőre határoztatott, azonban a föliratban világosan kijelentetett, hogy az 1830-dik évi VII-dik törvény rendeletét, melyre a kir. válasz hivatkozik, sem a katonai szolgálatnak idejére, sem az ajánlathoz kötendő feltételekre nézve olyan állandó szabálynak el nem ismerik az ország rendei, melyet minden új ajánlatoknál szorosan követniök kellene. Továbbá kifogást tett a kir. válasz azon határozatunk ellen is, hogy a szolgálatnak idejét az utasításban említett eseten kivül büntetésképen se lehessen meghosszabbítani, s e részben az eddigi módot kivánta föntartani. Ezt azonban az ország rendei el nem fogadták, mind azért, mert meg nem nyughattak abban, hogy az országnak biztosító igéretét az ország befolyása nélkül készült hadi törvények bármely esetben megsemmisítsék, s tartottak attól, hogy ha kivált azon hadi törvény melynek időnkinti változtatása is az ország tudta nélkül történik, többféle vétkeket rendel a szolgálat idejének meghosszabbításával büntettetni, s e miatt az ilyen meghosszabbítások gyakrabban előfordulnak, bizodalmát veszti a nép a szolgálatnak törvényben kikötött idejére nézve a polgári hatóságok iránt, s egyes esetekben a törvényszabta időt leszolgált katonának mi okból lett elmaradását nem tudva, s nem is tudhatva, hinni nem fog semmi biztosító ajánlatnak, s ez által a katonaállításnak szelidebb s egyébkint bizonyosan czélszerűbb módja nehezíttetik, sőt lehetetleníttetik.
A kir. válasznak egyéb részeit, melyek egyébkint is keveset valának lényegesek, elfogadván az ország rendei, mindezeket egy ujabb föliratba foglalták. Csak az országgyülésnek utolsó napján érkezett ezekre ő felségének végső kir. válasza, s minthogy ő felsége is megegyezett abban, hogy a szolgálat meghosszabbításával csak egyedül azon esetben lehessen büntetni, midőn a katona zászlóját hivtelenül elhagyva megszökik, a törvénynek ezen rendeletéről pedig minden ujoncz már a sorshuzáskor jó előre értesíttessék, egyes esetekben, midőn valamely katona ilyen büntetés alá esett, az ezred az illető törvényhatóságot erről tudósítsa, sőt valamikor ezentul ujonczok ajánlásáról leszen szó, az ezen büntetés alá esettek följegyzése figyelemben tartás végett az országgyüléssel is közöltessék, s minthogy ezek által aggodalmunk nagy részben meg vala szüntetve, az ország rendei megnyugodtak abban, s ekképen az egyesség elkészülvén, a törvény és az országgyűlésileg kidolgozott utasítás megállapíttatott.
A királyi előadásoknak 2-dik pontja a katonaság élelmezésének és szállásolásának eddigi módját s annak czélszerübb elrendezését tárgyazta. Rég óhajtotta már e tárgynak elintézését a nemzet, s több országgyűlések fájdalmasan panaszolva szólaltak fel ezen naponkint növekedő teher ellen.
És csakugyan mindazon sulyos terhek között, melyek az adózót nyomják hazánkban, legsulyosabb s legérzékenyebb a katonaság tartásának kötelessége. Az élelmezésnek most fennálló módja egykor az adózó népnek könnyebbítésére vala rendelve, s azon árszabás, mely szerint a kiszolgált termesztmények kifizettetnek, első megállapításkor, sőt még azután is több ideig a termékek folyó árát jóval meghaladta. Akkor csakugyan könnyebbség volt az adózóra, hogy szorgalmának gyümölcsét biztosan és jó áron pénzzé tehette; de most, midőn a termékek folyó ára azon beváltási árt oly igen felülmulja, felette káros, s nem törvényes, nem igazságos, hogy az adózó gyakran magától elvonva falatját, gyakran inséget szenvedve, csekély áron s némelykor csaknem ingyen tartozzék azokat oda adni. De egyébiránt is a kezelésnek ezer nehézségei, melyeknél a számos visszaéléseket elkerülni alig lehet, a termékek szállításának terhe, mely az adózónak soha meg nem téríttetik és különösen azon tekintet, hogy némely törvényhatóságok, melyekben vagy épen semmi, vagy kevés számu katonaság fekszik, és azok melyekben a termékek folyó ára kisebb, ezen sulyos teherből alig viselnek valamit, midőn ellenben más törvényhatóságok adózói majd szinte összeroskadnak az alatt: különösen óhajthatóvá teszik, hogy e tárgyban minél előbb intézkedjék a törvényhozás.
De még sürgetőbbek azon tekintetek, melyek a katonaság házankénti beszállításának minél előbbi megszüntetését tanácsolják. Mert nem említve mindazon apró, de naponkint előforduló, s azért sulyos és gyakran boszantó terheltetéseket, mik a beszállásolásnak ezen módjából származnak, s fátyolt vetve annak több erkölcsi következéseire, már azon gondolat is keserves lehet a szegény adózóra, hogy miután terhes fáradtsággal lerótta mindazt, mivel urának, s a közállománynak tartozik, miután sulyos munkáját végezve, haza tér szalmakunyhójába, melyet gyakran inséggel küzködve önmaga épített, nincsen abban egy zugoly, hová háborgatás nélkül vonulhasson háznépével, mert házában a beszállott katonának alkalmatlan jelenlététől nem menekedhetik. A vadnak barlangja s a madárnak fészke van, melytől erővel is távoztat minden idegen tolakodást, de a magyar adózó nem ura még önsajátjának is, házában nem ő rendelkezik, mert a közállomány, melynek minden terheit viseli, még házi nyugalmát sem hagyta háborítlanul, s oly vendéget szállított hozzá, kit tűrni kénytelen, oly vendéget, ki gyakran idegen földnek gyermeke, s kihez még az édes honi nyelvnek megszokott hangjai, s a közös haza közös szeretetének szelidebb érzelmei sem kapcsolják. Mélyen érezték ezt már az 1836-dik esztendőben az ország rendei, s minden módot elkövettek, hogy e tárgy felett minél előbb intézkedni lehessen, és miután azt a szükséges előkészületek hiányában akkor felvenni nem lehetett, a XI-dik cz. által egy országos választmányt neveztek ki, mely az egész tárgyat minden oldalról s egész kiterjedésében vizsgálóra vevén, a felett kimerítő véleményt készítsen, s munkáját a közelebbi országgyűlésnek bemutassa, melyen az okvetlenül felveendő leszen. Be is mutatta ezen országgyűlésre munkáját a választmány, s mi azt a t. RR.-nek annak idejében meg is küldöttük. A mint pedig megérkeztek a törvényhatóságok utasításai, tüstént köztanácskozás alá vevénk azt, s gondosan kerülvén mindent, a mi e részben tanácskozásainkat czélt vesztő vitatásokra vezethetné, egy fölirati javaslatban mindenekelőtt általános elv gyanánt kijelentettük, hogy meg vagyunk győződve, miképen a katonai élelmezésnek és szállásolásnak szokásban levő módja nem igazságos, s az ezzel egybekötött terhek nagy részben nem törvényesek. Kijelentettük azon óhajtásunkat is, hogy a katonaságnak élelmezéséről minden tekintetben a kir. kincstár gondoskodjék, az adózók a termesztmények kiszolgáltatásának terhétől teljesen fölmentessenek, s az országban tanyázó katonaság számára katonai laktanyák építtetvén, a házankénti beszállásolás megszünjék. Végre kijelentettük azt is, hogy ezen terhek megszüntetésére nézve, a mennyiben azok eddig is a törvénynyel nem ellenkeztek, a kincstárnak netalán adandó kárpótlás iránt egyezkedésbe bocsátkozni készek vagyunk; s megkértük ő felségét, hogy az építendő laktanyákra nézve is a már fenálló efféle épületeknek tekintetbe vételével, azoknak mekkorasága és minősége, s az országban elosztása iránt terveket készíteni, s ezeknek közlésével egyszersmind a katonaság részéről ahhoz értő tagokat kinevezni méltóztassék, kikkel egy kiküldendő országos választmány e tárgyak iránt értekezhessék, hogy ekkép a felett meg ezen országgyűlésen lehessen intézkedni. Ezeken kivül több részletes rendelkezéseket is javaslottunk, melyek az általkelő katonasággal való bánást, a katonaság számára szükséges szekerezéseket s vontatásokat, a fegyvergyakorlás végetti nagyobb katonai összevonulásokat, a rendkivüli esetek iránti czélszerű intézkedést tárgyazták. Fölirati javaslatunkra csak néhány észrevételt tevének a fő RR. s azok is nem a felállított általános elveket, hanem inkább a részletes rendelkezésnek némely pontjait érdeklették. Azonban ezek felett is csakhamar meg lett az egyesség, s föliratunk ő felségéhez fölterjesztetett.
A kir. válasz, mely ezen föliratra érkezett, elismerte ugyan, hogy az adózónak érdekében van a termesztmények kiszolgáltatásának eddigi hibás módja helyett valamely czélszerű megváltás iránt rendelkezni, de mégis több váratlan nehézségeket gördített előnkbe. Megemlítette a megváltási összeg rendes befizetésének biztosítását, szólott ezen tehernek a törvényhatóságok közötti felosztásáról, s annak nehézségeiről, s azt kivánta, hogy mivel e tárgynak bővebb megfontolása szükséges, ismét egy országos választmány neveztessék ki, mely az ő felsége által kiküldendő katonai tagokkal is értekezve, egyszersmind a katonai laktanyákról is minden körülmények figyelembe vételével kimerítő véleményt készítsen; föliratunknak részletes rendelkezéseit pedig nagy részben ugyanazon választmány munkálódására utasította.
Mi ugyan a kir. válaszban megérintett nehézségeket nem láttuk olyanoknak, melyek miatt a megváltás iránti alkudozásokat még ezen országgyűlésen megkezdeni nem lehetett volna, mert a megváltási summának befizetésére nézve más biztosítást nem adhatunk, mint a mi egyéb ilyen terheknél fennáll, t. i. a törvényt, s a fizetni vonakodó ellen a legrövidebb törvényes keresetet. Ezen eszközökben elegendő biztosítást találhat a kormány, mert hatalmában, sőt kötelességében áll a törvényeket végrehajtani. Ezeken kívül bármely kezességet vállalni, vagy egyik adózót a másikért felelőssé tenni, mind a dolog természete, mind az igazság tekintete egyiránt tiltanak. A mi pedig ezen tehernek a törvényhatóságok közötti felosztását illeti, csak azon kezelés szerint történhetik ez is meg, mi például a közadó felosztásában eddig fennállott; ezen kulcsot lehet sőt kell is igazítani, de a kulcsnak igazítása a felosztást lehetetlenné nem teszi. Ujra sürgettük tehát e tárgynak még ezen országgyűlésen leendő elintézését. De ő felsége megmaradott előbbi válaszánál; azt azonban kijelentette, hogy a megváltás feletti egyezkedéstől nem idegen. Látván tehát mi is, hogy az országgyűlés mind inkább vége felé közelít, s így annak berekesztése előtt a katonai laktanyákról, s a beszállításnak még sulyosabb terhéről a legkedvezőbb körülmények között sem lehet már kimerítőleg munkálódni, s egyik tárgyat a másik nélkül nem akarván intézkedés alá venni, megegyeztünk a kir. válasznak azon javaslatában, hogy e tárgy bővebb kimerítése egy országos választmányra bizassék. Így készült a jelen országgyűlésnek III. törvényczikkelye, mely által egy ujabb országos választmány megbizatott, hogy a katonai élelmezés és szállásolás terheinek megszüntetése végett, a mennyiben azok törvényesek, a kir. kincstárral egyezkedésbe bocsátkozzék, a katonai laktanyákról terveket készíttessen, s készítendő munkálatát az ország nádorának a végett bemutassa, hogy annak felügyelése alatt az egész munkálat sajtó által közönségessé tétetvén, a legközelebbi országgyűlésen ezen tárgy végképen elhatároztassék.
A katonai kihágásokról, melyek által a hon békés polgárai, s leginkább a szegény adózó nép gyakran szenvednek, s melyek a katonatartásnak már úgyis oly sulyos terhét még keserübbé teszik, szintén kivántunk törvény által rendelkezni, s azoknak meggátlása és megfenyítése iránt egy részletesebb törvényjavaslatot készítettünk, melyet annak idejében a fő RR.-nek már meg is küldénk. Kivánságunk azonban teljesületlen maradt, mert arra ő felségének válasza nem érkezett; s így e tárgynak czélszerü elrendezése majd akkor fog legalkalmasabban felvétetni, midőn a katonai élelmezés tárgyában kiküldött választmánynak fennemlített munkája köztanácskozás alá fog kerülni.
A királyi előadások 3-dik pontjában felszólította ő felsége az ország rendeit, hogy a Dunának s egyéb hajózható folyóknak szabályozásáról még ezen országgyűlésen tanácskozzanak. Már a mult országgyűlés alatt kiterjesztették e tárgyra figyelmöket az ország rendei, s egy külön felirat által megkérték ő felségét, hogy a Duna szabályozását tárgyazó adatokat és terveket velök közöltetni méltóztassék; de akkor e felirat siker nélkül maradott. Ha közóhajtás volt akkor ezen tárgy, sürgető szükséggé nevelték azt azon iszonyu pusztítások, miket a Dunának áradása a legközelebb lefolyt néhány évek alatt okozott. Örömmel fogadtuk a kir. előadásoknak ezen pontját, melyben ő felsége megelőzve közóhajtásunk kijelentését, minket a sürgető tárgy feletti tanácskozásra hívott fel, s nem is késtünk a legelső feliratban, melyet ezen országgyűlésről felterjeszténk, újra kérni a szabályozást tárgyazó minden adatoknak, terveknek s előmunkálatoknak közlését. Azonban a kir. válasz, mely feliratunkra folyó évi január 4-dikéről adatott ki, csak arról tudósít bennünket, hogy a Duna szabályozását tárgyazó szükséges vízmérési adatok már megvannak, s az abrosz is rövid időn elkészülend, de semmit ezekből velünk nem közöl, sőt egyenesen azt állítván, hogy a szabályozásnak teljesítése a helytartótanácsot illeti, csak ajánlatokra s némely akadályok elhárítását tárgyazó törvények alkotására szólít fel bennünket.
Mi azonban meg valánk győződve, hogy ezen óriási munka csak a nemzet minden erejének tetemes megfeszítésével leszen eszközölhető, apróbb és gyakran czél elleni foltozások pedig csak erőpazarlások, melyek haszon nélkül kifárasztják a nemzet készségét; meg valánk továbbá győződve, hogy tetemes áldozatokat csak úgy lesz kész tenni a nemzet, ha egész kiterjedésében ismeri a tárgyat, hová azon áldozatok fordíttatnak, ismeri a nehézségeket, melyekkel küzdeni kell, s az eredményeket, melyek hihetőséggel számíthatók, s mélyen keblünkben viselve gyászos emlékét azon rettentő csapásnak, mely hazánk fővárosát majdnem végveszélylyel sujtotta, meg nem nyugodhattunk a kir. válasznak ezen átalános tartalmában, mely minket az országos ajánlatok terhén kívül az egészből kizárni látszatott. Újabb feliratot készítettünk tehát, s az adatoknak és terveknek velünk még ezen országgyűlésen leendő közlését ismét sürgettük.
De mielőtt ezen felirat fölterjesztethetett. volna, közelgetvén az országgyűlés berekesztésének már kitüzött határideje, láttuk, hogy azon számos nagy fontosságu tárgyak mellett, melyek folyamatban vannak, a kivánt adatok közlésével sem történhetik már ezen országgyűlés alatt elhatározó rendelkezés, s inkább akartuk az egésznek részletes tárgyalását egy országos választmányra bizni, s annak jelentésétől függeszteni fel a további intézkedéseket, mint adatok és tervek nélkül akármely ajánlatba bocsátkozni, melynek mértékét adatok hiányában még csak közelítőleg sem számíthatánk, és e nagy tárgynak bővebb megvizsgálását a nemzet jussaitól elvonni. Ugyanazért e tárgyban megbizott országos választmány kinevezése iránt törvényjavaslatot készítettünk, s ő felségének fölterjesztettük. Kölcsönös egyezkedések által csakugyan meg lett állapítva ezen törvény, melyben az országos választmány oly utasítással küldetik ki, hogy a Dunának s egyéb folyamoknak szabályozását, Buda és Pest városának, s egyéb szomszéd vidékének biztosítását tárgyalja, s ezen tárgyakat érdeklő s velök egész kiterjedésében közlendő adatoknak és terveknek használásával, azon elvekre és arányra nézve, melyekhez a további munkálódások alkalmazandók lesznek, mind az iránt, hogy micsoda módokkal és minő felügyelés alatt lenne maga a szabályozás gyakorlatilag eszközlendő, s a magánosoknak közczéllal összeütköző érdekei mikép lesznek törvénynyel elintézhetők; végre azon segédforrásokról, melyek az ország alkotmányának, és minden rendbeliek igazainak épségben tartása mellett e czélra használtathatnának, a közelebbi országgyűlésig, melyen e tárgy mulhatatlanul fel fog vétetni, kimerítő véleményes jelentést készítsen.
A hitelnek és kereskedésnek, melyek nélkül korunkban nemzet virágzó nem lehet, leghatalmasabb eszközei a váltók, s legerősebb támaszai a váltótörvények. A váltók hajdan csak egyszerü eszközei valának a pénzek átszállításának, mely a durva erőszak véres harczainak azon korában mindig sok költséggel és gyakran veszélylyel is járt. Utóbb azonban mindinkább elterjedtek azok, s most már életerét teszik a kereskedésnek, mert forgathatóságuk által sokszorozva nevelik a forgásban levő pénzmennyiséget, s nélkülök bármely nemzetnek legvirágzóbb kereskedése is hamar elakadna. A váltótörvények az egész kereskedői mívelt világnak köztörvényei, melyek fővonásaikban minden mívelt nemzeteknél ugyanazok. Hazánkban a sínlődő kereskedésnek, s a hitel csökkent állapotjának nem ugyan egyedűli, de bizonyosan egyik legnagyobb oka volt az, hogy váltótörvények hiányában nálunk a váltók forgathatása alig vala lehető, külföldön pedig magyarországi váltót külföldi kereskedő kezessége nélkül csak ritkán fogadtak el. A magyar kereskedés tehát egyedül a forgásban levő pénzmennyiségre vala szorítva, s azt nem nevelhette, a forgást gyorsabbá nem tehette azon eszközök által, melyeket más nemzetek e részben annyi sikerrel s oly fényes eredményekkel használnak. Káros hatással volt ez a termesztők osztályára is, mert hitel és szorgalom, termesztés és kereskedés mindig viszonyos kapcsolatban állanak. Hol a hitel hiánya, a forgásban levő pénznek csekély mennyisége, s annak lassu forgása miatt a kamatláb magasabban áll, ott a mezei gazdaság javítására, s ez által a termesztésnek nevelésére, vagy az ipar és szorgalom egyéb ágainak megalapítására s terjesztésére szükséges tőkéket sokkal nehezebb megszerezni, nehezebb a kölcsön vett pénznek nagy kamatját nyereséggel ismét szorgalom által kiteremteni, s ezért a fekvő birtok ára alantabb áll, a termesztés kisebb, s az egész nemzet összes értéke bizonyosan kevesebb.
Régen érezte már a nemzet ezen hiányoknak nyomasztó sulyát, s már az 1790-dik esztendőben meg vala bizva egy országos választmány, hogy a törvénykezési egyéb tárgyak között egy váltótörvénykönyvet is készítsen. Fél század mult el már azóta, melynek első felét véres harczok gondjai és veszélyei foglalták el; de későbben a békesség áldásai között hazánkban is mindinkább ébredni kezdett a szorgalomnak s kifejlődésnek ezer akadályokkal küzdeni kénytelen ösztöne: városaink nevekedtek, kalmárok, tőzsérek, kereskedők szaporodtak, kézműveseink jobbak és számosabbak, a mezei gazdálkodásnak minden ágaira gondosabb mívelés fordíttatik, a szorgalomnak több ágai, melyek eddig ismerve nem valának, vagy figyelembe nem vétettek, ujabb jövedelemforrásokat nyitának, kényelmeink szaporítják szükségeinket, s ez ismét kettőzteti a munkásságot, s így minden akadály a mi a szorgalmat zsibbasztja, s a kifejlődést gátolja, naponkint inkább érezhető lett, s annak elhárítása mindinkább közszükséggé vált.
Ezen közszükség hozta létre a váltó-törvénykönyvet, melyet a jelen országgyűlésen elkészítettünk. Hatása és következései bizonyosan hasznosak lesznek, mert emelik a hitelt, érőt és életet adnak a kereskedésnek, s uj ösztönt a szorgalomnak. De ne várjunk azoktól lehetetlent, ne higyjük, hogy ezen következéseket azonnal minden polgár teljes mértékben érezni fogja, ne gondoljuk, hogy a külföld majd egyszerre elönt bennünket pénzével, s a kamatláb nálunk is egyszerre száztól háromra-négyre száll. Mindezekhez idő kell, és kitürni tudás. Kereskedést, szorgalmat a törvény nem teremthet, a törvény csak ezeknek akadályait hárítja el, a többit idő és a nemzet ereje és gondossága fejti ki.
Nem tartjuk szükségesnek bővebben fejtegetni ezen váltótörvények tartalmát. Az első részre nézve, mely az anyagi váltójogot foglalja magában, kevés volt kölcsönös értekezésünkben a fennakadás, s a nehézségek, melyek előgördíttettek, leginkább a második részt, különösen a váltótörvényszékek elrendezését tárgyazták. Mi ezen törvényszékek tagjaira nézve szabad választást kivántunk, úgy mint azt a kerületi választmány, mely a munkát kidolgozta, javaslatba hozá; midőn pedig a kerületi többség ezt úgy módosította, hogy minden törvényhatóság azon váltótörvényszékhez, melyhez tartozik, egy tagot jelöljön ki, s ő felsége csak ezekből nevezhesse ki a birákat, a feltörvényszékhez pedig első felállításkor szintén a megyék, utóbb az altörvényszékek tegyék a kijelölést: mi ezen végzéshez szorosan ragaszkodtunk; a többség azonban, midőn már látta, hogy a kormány ellenkezése miatt ezt kivivni nem lehet, nem akarván ezen az egészet koczkáztatni, szavazatunk ellenére megegyezett a biráknak ő felsége általi kinevezésében, s így e részben a t. RR. utasítását sikeresiteni képesek nem valánk.
A váltótörvények folytában szükséges vala még némely tárgyakat figyelembe venni, mik nálunk törvénynyel eddig czélszerüleg elintézve nem valának. Ugyanazért törvényt alkottunk a kereskedőkről, s a kereskedői czímnek bejegyzéséről, úgy szintén a kereskedői könyvekről, azoknak formájáról és hitelességéről, mik eddig hazánkban a legtöbb kalmároknál rendetlenek és hiányosok valának, s mikre nézve mind a külső forma, mind a pontosság tekintetéből már csak azért is a legnagyobb szigoruság szükséges, mert félpróbát tevő erővel vannak a törvény által felruházva. Törvény által rendelkeztünk a kereskedés fennállásánál levő kölcsönös jog viszonyairól, a kereskedés megszüntéről, a gyárok jogviszonyairól, a kereskedői testületekről és alkuszokról, a fuvarosokról, s a közkereseti társaságokról és ezek közt különösen a részvénytársaságokról, mik lassankint hazánkban is szaporodnak már, s melyek korunkban az ipar és szorgalom mezején a nemzetek és emberiség hasznára annyi és oly nagyszerü vállalatokat hoztak létre, mik egyes ember erejének s hatalmának lehetetlenek valának, s úgy hiszszük, hogy mindezen törvények a hitel és kereskedés emelésére kedvező hatással lesznek.
Az adósságoknak elsőbbség végetti betáblázásáról törvényeink eddigi rendelete nagyon felületes és hiányos volt, s ebből gyakran igazságtalan s a közhitelre nézve ártalmas következések származtak. Mi tehát e tárgyat is tanácskozás alá véve, mindent, a mit e részben szükségesnek hittünk, ujabb törvény által elhatározánk. Ezen ujabb törvényben a királyi városokra nézve meghatározánk azt is, hogy azok tartozzanak minden polgárnak ingatlan vagyonát felmérve és összeirva, egy tökéletes birtokkönyvet a betáblázási könyvvel összekötni, ezentul nálok a betáblázás mindig csak különösen megnevezett ingatlan vagyonra történhessék, s valamikor az adós olyan ingatlan vagyonát, melyen betáblázott adósság fekszik, eladja, minden arra betáblázott hitelező tudósíttassék, s a vevő mindaddig, míg azok ki nem elégíttettek, az eladónak a vételbeli összegből semmit le ne fizessen, különben felelettel tartozik, s a betáblázott adósság tovább is azon vagyont terheli. Így tehát a hitelező a földkönyvből, melyben időnkint minden birtokváltozások pontosan feljegyzendők, adósának vagyonát mindig megtudhatja, a betáblázási könyvből megláthatja, hogy egyik, vagy másik vagyont mennyi adósság terheli, s ez által a biztosság és a hitel tetemesen nevekedik. A nemesi javakra nézve is kiterjesztettük mi a törvénynek azon rendeletét, hogy betáblázásokat csak az ingatlanokra lehessen tenni, mert az ingók bizonytalan és változó értéküek, könnyen elveszhetők vagy elrejthetők lévén, a betáblázásnak biztos alapul nem szolgálnak, s így, ha a betáblázás ezekre is kiterjesztetik, akkor annak czélja tévesztve van, s az egész betáblázási rendszer megzavartatik. Elhatároztuk továbbá azt is, hogy a megyékben is addig, míg rendes földkönyvek hozatnak be, oly esetben, midőn az adósnak valamely kijelölt birtokára történt a betáblázás, és az adós azon birtokát elidegeníti, a vevő tartozik mindazon hitelezőket, kik követeléseiket különösen azon birtokra betábláztatták, annak megvételekor tudósítani, s őket kielégíteni, vagy azon adósságokat a megvett birtokkal együtt átvállalni. Azt azonban, hogy a rendes birtokkönyv a nemesi javakra nézve is törvény által kötelezőleg behozassék, még most sok tekintetek lehetetlenné tevék, azonban óhajtani lehet, hogy az akadályok megszüntével ez minél előbb megtörténhessék, mert csak ez az egyetlen egy biztos mód a betáblázásoknak hitelt és a birtok becsét emelő hatását a nemesi javakra is kiterjeszteni.
A csődületi rend vagy is inkább azon szabályok, melyek az értékében megbukott adós hitelezőinek összehivására s kielégítésére nézve hazánkban eddig fenállottak, s melyek nagy részben nem törvényeken, hanem a legfőbb törvényszékek itéletein alapultak, azon hosszu idő, mely a csődületi perek bevégzésére szükséges vala, azon számos visszaélések, melyek mellett a csődületi pereknek gyakran készakarva hosszabbított folyamatja alatt a hitelezők kárával mások emésztették el a csődületi tömeg nagy részét, s azon mindennapi tapasztalás, hogy egy mesterségesen elintézett csalfa bukás legbizonyosabb ut vala sokaknak a meggazdagodásra, hitelünket nem keveset csökkenték. S valóban ideje volt már, hogy e tárgyat a törvényhozás szigorubb, határozottabb rendelkezések által tisztába hozza. Elkészítettük tehát mi a csődületi rendet, mely nélkül a váltótörvényt behozni sem lehetett volna, mert az eddig fenállott szabályokban csődületeknél a váltók sorozatáról semmi különös rendelkezés nem vala, minthogy azokat, mint különös figyelmet érdemlő kötelezvényeket, törvényeink nem ismerték. Megszüntettük a csődület megrendelésében eddig oly sokszor előfordult önkényes eljárást, s azt a biróságnak törvényes itéletére biztuk, a csődületi tömeg kezelésére való felügyelést a hitelezőknek adtuk által, a perben eddig követett hosszas eljárást a lehetőségig megrövidítettük, a követelések sorozatát az igazság és méltányosság egyszerübb alapjaira építettük, gondoskodtunk a felsőbb birói megvizsgálásnak hamarításáról, s a végrehajtásnak és valóságos kielégítésnek könnyebbítéséről, korlátoltuk a hitelezők kijátszására czélzó visszaéléseket, s a csalfa bukást szigoruan büntetni rendeltük. Mindezen intézkedések egy törvényczikkbe foglaltattak, és ha szorosan megtartatnak, nem kételkedünk, hogy az eddig naponkint szaporodó igazságos panaszok e részben is megszünnek.
A nemzeti bank fölállítása hitelünk és kereskedésünk virágzására felette hasznos, sőt mulhatatlanul szükséges volna, s meg vagyunk győződve, hogy e nélkül a váltótörvények jótékony hatása is sokkal kisebb lesz; ugyanazért, hogy annak minélelőbbi létrehozása eszközöltethessék, egy országos választmányt kivántunk megbizni azzal, hogy minden körülményeket fontolóra véve, annak mikép lehető felállítása iránt tervet készítsen, s ezen nemzeti kivánatot ő felségének felterjesztettük; de föliratunk sükeretlen vala, mert arra válasz nem érkezett. Jövendőre tehát szükségesnek véljük, hogy a nemzet e tárgyat ujabb buzgósággal felfogja, s annak létesítésére minden módot megpróbáljon; mert nélküle kereskedésünk szabad és független világkereskedés soha nem lehet.
A kamatoknak rendes fizetését gyakran hosszu évek során elmulasztván az adósok, ez által nem csak sok jólelkü egyes hitelezők károsodnak, hanem számos alapítványok is tetemes csorbulást szenvednek, mert a kamatoknak évenkinti hasznát elvesztik; sőt épen e miatt nem állhatnak fel biztosan hazánkban olyan közhasznu intézetek, melyeknek gyarapodása az évenkint pontosan fizetendő kamatok hasznaira vagyon számolva. Különösen érezhető volt ezen hiány nálunk azért, mert törvénykezésünk hibás rendszerénél fogva több évek kellettek a világos adósságoknak törvényes utoni behajtására; s ha valamely pontosan nem fizető adósnak felmondatott is a tőke, a hitelező mégis elvesztette kamatjainak kamatját. Elhatároztuk tehát, hogy az elmulasztott kamatoknak kamatját is már előre lehessen kötelezni, s ez által akartuk a hitelezőket biztosítani; de ő felsége javaslatunkat el nem fogadta. S így e tárgyban törvényt alkotni nem lehetett. Azonban e hiányon is segítettünk nagy részben azon törvény által, melyet a szóbeli perek iránt ezen országgyűlésen alkottunk.
Ugyanis mind a fenemlített tekintetekből, mind pedig azért, hogy azon világos adósságokra nézve is, melyek nem váltóbeli tartozásokból származnak, legyen egy rövidebb és kevesebb költséggel járó per utja, melylyel a jólelkü hitelező könnyen pénzéhez juthasson, a szóbeli perek biróságának hatóságát az 1836-dik eszt. XX-dik t.-cz. 2-dik §-ának eseteiben 200 frt tőke summának erejéig egy ujabb törvény által kiterjesztettük; s elhatároztuk azt is, hogy midőn a hitelező a tőkét felmondani nem akarja, a hátra levő kamatokat 200 frt erejéig szintén szóbeli per utján követelhesse; és hogy oly esetben, midőn az adós magát a szóbeli per birósága alá vetette, ha világos az adósság, bármely summának erejéig szóbeli perbe vonattathassék.
Ugyan a hitelnek és a közigazságnak tekintetéből egy külön törvény által elhatároztuk azt is, hogy az önkényes sequestrumok a birói itéletek végrehajtását ne akadályozhassák; késleltető parancsolatok pedig csak valamennyi hitelezőnek világosan kijelentett megegyezésével adathassanak.
Azon törvényczikkelyt, melyet a mult országgyűlésen a pénzbeli elmarasztalásokat magokban foglaló birói itéletek iránt alkottunk, ujabb czélszerű változásokkal akartuk bővíteni. Tanácskozásba is vétetett ezen tárgy, de az utasítások és vélemények oly sok felé ágaztak, hogy abban semmi czélra vezető megállapodást eszközölni nem lehetett. Így tehát az igazítást máskorra fentartva, vitatásainkkal ez uttal felhagytunk.
Az országgyűlési költségek iránt törvény által ismét elhatároztatott, hogy azokat, valamint a mult országgyűlésen, ugy ezen uttal is a nemesi rend és azok, kiket a törvény ezen nevezet alá foglalva ért, viseljék, s azok ellen, kik a reájok eső mennyiséget megfizetni nem akarnák, 200 frt erejéig szóbeli per utja, azon felül pedig az alispánnak, vagy szolgabiráknak hat hét alatt bevégzendő sommás eljárása rendeltetett.
Az országgyűlési költségek elhatározásának alkalmával és utóbb is többször indítványba tétetett az országgyűlési szállásoknak fizetése, de azt a többség ezuttal el nem fogadta. Későbben ugyan Pozsony városának fájdalmas panaszát figyelembe vévén, a kerületi RR. elhatározták, hogy ez iránt a követek küldőiknél ujabb kérdést tegyenek, a mi meg is történt. Utóbb ugyan kerületi ülésben az végeztetett, hogy egy országos biztosság választassék, mely minden adatokat összeszedvén, az egész dolog felett kimerítő véleményt adjon. De az országos ülésben ezen végzés is elesett. Óhajtani lehet, hogy a nemzet e részben az eddig fenálló szokást az igazság és méltányosság kivánatihoz képest egyszer már megváltoztassa. Hajdan, midőn csak hetekig tartottak az országgyűlések, könnyen viselték a szállásadás terhét a városi polgárok; de korunkban a tárgyaknak halmozott sokasága, és a fenforgó kérdések fontossága, többször már évekig tartó országgyűléseket tettek szükségessé, s a városi polgár évekig meg vala fosztva jövedelmének nem csekély részétől, sőt házának azon része, mely országgyűlési szállásnak van rendelve, még országgyűlésen kivül is gyakran üresen áll, vagy igen kevés bérért adatik ki, mert azt épen ezen bizonytalanság miatt örömest senki ki nem bérli. Azon általános haszon, mely az elevenebb pénzforgásból az egész városra és annak vidékére háramlik, az egyesek terheltetését jóvá nem teszi, mert ezen általános haszonból az egyesek, kik a terhet viselik, gyakran nem részesülnek. Ha figyelembe vétetnek mindezen okok, ha figyelembe vétetik az is, hogy a kárpótlás, mely ezen szállásokért adandó volna, az egyes megyék országgyűlési költségeit csak alig nevelné, s érezhető sem lenne, méltán remélhető, hogy a nemzet e részben az igazságos kérelemnek elfogadását jövendőre meg nem fogja tagadni.
A földesúr és jobbágy közti viszonyokat elhatározó urbéri törvények némely pontjai, melyeket a gyakorlat vagy hiányosaknak, vagy homályosaknak mutatott, szintén köztanácskozás alá vétettek, s ezekre nézve több világosító s javító változtatásokat tevénk, melyek a jelen országgyűlésnek VII. t.-czikkelyében foglaltatnak.
Azok között, mik e tárgyban történtek, a legnagyobb fontosságu lépés az, mit az 1836-dik esztendei országgyűlésen hosszas küzdéssel nem valánk képesek kivívni, tudniillik a jobbágyi tartozások örök megválthatásának szabadsága. Elhatároztuk ezen törvényczikknek 9-dik §.-ában, hogy a földesúr és jobbágy közti szabad egyesség által meghatározandó bizonyos átalános summa fizetésével, akár egyes jobbágyok akár egész községek földesuri tartozásaikat, szolgálataikat és adózásaikat (az uri hatóság azonban sértetlen hagyatván) tökéletesen és örök időkre megválthassák, s az ily szabad egyezkedésekből készült szerződések az 1836-dik évi VIII. t.-cz. 3-dik §-ában elszámlált eseteken kívül bármely tekintetből fel ne bontathassanak, s a megváltás fejében lefizetett summa törvény előtt teljesen azon természetü legyen, milyen a megváltott urbéri telek vala.
Nem kényszerítő ezen törvény rendelete, nem sérti senkinek jussát, nem korlátol törvényes szabadságot, de szelid szavának hatalmas erejével lerontja azon elválasztó falat, melyet a nép és szabadság között káros előitéletek alapján emelt egykor a hajdankornak hibás felfogása. Hatása lassú lesz talán, de biztosabb, s következései nagyok és bizonyosak. A szorgalomnak két hatalmas rugója van: szabadság és tulajdon. Két hatalmas ösztön ád a polgárnak erőt s lelkesedést a hon védelmében s e két ösztön: szabadság és tulajdon. Csak két erő köti biztosan a népet honhoz és törvényhez, s e két varázserő: szabadság és tulajdon. Azon törvény, melyet az örök megváltásról alkotott mostan a törvényhozás, a szabadság és tulajdon boldogító közáldásainak első alapját tette le, s ezen alapról biztosan fog emelkedni honunk szebb jövendője. A tulajdonnal biró szabad polgárok számát neveli ezen törvény, pedig csak ezek által erős a haza, mert a szabadság többekkel megosztva, becsében nem veszt, sőt erejében nyer, s biztosságában nevekedik.
A jobbágyok örökösödése iránt hazánkban eddig nem a törvény, hanem a felette különböző s bizonytalan, gyakran változó s igazságtalan helybeli szokások szolgáltak szabályul. Ideje volt már, hogy ezen ingatag állapot eltöröltessék, s megszünjék azon helytelenség, miszerint ugyanazon hazában, ugyanazon polgárok között, oly fontos és mindennapi kérdések iránt, minők az örökösödés kérdései, minden faluban más törvény létezett. Tanácskozás alá vettük tehát e tárgyat, s a jobbágyok örökösödéséről egy részletes törvényt alkottunk, s annak rendeleteit minden földesuri törvényhatóság alatt levő, s akár urbéri, akár szerződési vagy kiváltságos helyeken lakó nem nemes személyekre, s azoknak örökösödésére, sőt az ingatlan jobbágyi javak iránt a nemesekre is egyformán kiterjesztettük.
Azon számos és gyakran akarva, gyakran vétkes gondatlansággal okozott károsítások, melyek a mezei gazdálkodás körében a gazdának örömét s reményeit megrontva, türelmét fárasztva, szorgalmat és iparkodást gátolnak, annál inkább magokra vonták a törvényhozás figyelmét, mert nálunk a népnek ezen hibára szokásbeli hajlandósága van, mely, úgy látszik, naponkint terjed és nevekedik. Az efféle károsítások meggátlására, s a vétkesek fenyítésére tehát törvény által egy részletes mezei rendőrséget kivánván megállapítani, annak kidolgozását egy kerületi választmányra biztuk, mely kitünő szorgalommal teljesítvén munkáját, azt mi haladék nélkül tanácskozás alá vettük, s hosszas ideig folytatott kölcsönös értekezések után jött létre a törvény azon alakban, mint a törvénykönyvben foglaltatik. Sok olyan intézkedés van ezen törvényben, a mi pontosan teljesítve kétségen kívül czélszerü leend, és ha még abban hiányok volnának, méltóztassanak a t. RR. kegyesen figyelembe venni, hogy a hosszas közértekezések folytában sokat nem lehetett ez uttal tisztába hozni, mit idővel a gyakorlat fog kifejteni. S e tárgyat talán legkevésbbé lehet félteni attól, hogy hiányainak pótlása jövendőben elhanyagoltassék, mert épen azon osztályt, mely eddig a törvényhozásban legnagyobb részt vesz, a földmívelők osztályát, a mindennapi tapasztalás arról felejtkezni nem engedi.
Ezen törvény még csak első létrehozása egy uj eszmének, mely bizonyosan sok jónak, hasznosnak magvát hordja már kebelében. Ha népünk lassankint ez által megszokja a rendet, s megtanulja tisztelni másnak tulajdonát, ha elhagyja másra nézve káros, magára nézve pedig ritkán hasznos pajkosságait, idővel még ebből a helységeknek, s azok előljáróságának czélszerü elrendezése jöhet létre; de mindezek csak a törvény szigoru s pontos teljesítésével remélhetők. Hanyagság a végrehajtásban jelenre s jövőre semmivé teheti annak jótékonyságát, s ez akkor nem a törvény hibája leend.
A mezei rendőrség folytában a marhavészről is, mely már egy idő óta évenkint előforduló pusztításaival annyi tetemes károkat okozott, azon kerületi választmány, mely a mezei rendőrséget kimunkálta, egy törvényjavaslatot készített. Ezen javaslat a terjedő bajnak elfojtására s meggátlására egy oly eszközt foglal magában, mely jóformán csak egyetlen egy, mi czélra vezethet, s mely Európa némely míveltebb tartományaiban már fennáll, hazánkban is egyes helységek által sikerrel gyakoroltatott; tudniillik ragály idején, vagy annak a vidékhez közelítésekor, minden beteg és gyanus marhát levágni, bőrével együtt elásni s a tulajdonosnak teljes mértékü kárpótlást adni. Ezen kárpótlás egy oly közpénztárból volna fizetendő, mely minden marhára évenkint kivetett valamely csekélyebb fizetésből alakulna.
Mivel azonban épen ezen évenkinti fizetés terhét, határozott utasítások nélkül, küldőinkre nem vállalhattuk, az idő pedig már rövid volt arra, hogy ez iránt utasítást kérjünk, a javaslatot tanácskozás alá nem vehettük, hanem elhatározánk, hogy azt küldőinkkel bővebb megfontolás végett mindenesetre közlendjük; mert csakugyan szükséges, hogy e tárgyban már egyszer gyökeres orvoslás s biztosító rendelkezés tétessék. Mi is tehát º/º alatt alázatosan ide zárva bemutatjuk a kerületi választmánynak ezen javaslatát, mely minthogy kerületi tanácskozás alá sem vétethetett, s így az országos ülésbe nem vitethetett, az országos iratok közt nem találtatik.
A vizekről és csatornákról, a kártékony vizi munkálatokról, s azoknak eltörléséről eddigi törvényeink felette hiányosak. E tárgyat is tehát tanácskozás alá vették az ország rendei, s a felett egy ujabb törvényben rendelkeztek.
Azon sulyos sérelmeket és kivánatokat, mik a vallás tárgyában már az 1832/6-dik évi országgyűlésen hosszabb ideig tanácskozás alatt valának, de akkor a fő RR. ellenkezése miatt ő felségéhez föl nem terjesztethettek, ismét tárgyalás alá vették az ország rendei, s hosszabb vitatások után több pontokra nézve meg lett a két tábla közt az egyesség, s ezeket egy külön törvényczikkelybe, melyet º//º alatt alázatosan ide zárunk, ő felségének föl is terjesztettük, a miben pedig meg nem egyezhettünk, minő például az általmenetelek kérdése volt, annak további vitatását fentartottuk. Föliratunkra, mely a két táblának hosszabb ideig tartó egyezkedése miatt csak későn küldethetett fel, az országgyűlésnek utolsó napjain érkezett a kir. válasz, melyben azt mondja ő felsége: hogy mivel a fölirat csak e napokban küldetett fel, a tárgy fontossága pedig annak végelhatározásához több időt kiván, az országgyűlésnek berekesztéséig elhatározó kir. válaszát ki nem adhatja, hanem kegyesen gondoskodni fog, hogy az minél előbb elintéztessék. Hasznos és szerencsés eredménynek tartjuk mi e tárgyban már azt is, hogy a főrendi tábla föliratunknak számos nagy érdekű pontjait elfogadta, s így ezek iránt most már mind a két táblának egyesített akaratjából származott országos határozat áll fenn. Biztosan reméljük; s méltán várjuk fejedelmünk igazságától, hogy ezen országos határozatot ő is elfogadja, s ekkép a vallás és lelkiismeret szabadságát teljesen biztosítva, polgártársaink megzavart nyugalmát ismét visszaadja.
Midőn ezen fenemlített fölirat és törvényczikkely felett a két tábla egyessége megkészült, a fő RR. azon utolsó üzenetben, melyet e tárgy iránt hozzánk küldöttek, arról is tudósítának bennünket: hogy az ország primása az egyházi rend nevében ezen törvényczikkelynek nyilván ellenmondott, s a világi fő RR. közül is némely tagok ezen ellenmondásra nézve az egyházi rendhez csatlakoztak. Mi azonban az említett ellenmondást csak ugy tekintettük, mint annak egyszerű kijelentését, hogy a főrendi táblának kisebb része a többség által elhatározott törvénynek alkotásához nem járult. És így ezen egyszerü kijelentést nem a fő RR. üzenetébe, melyben csak a többség határozatának van helye, hanem inkább a fő RR. naplójába tartozónak vélvén, azt határozottan visszautasítottuk; megjegyezvén válaszüzenetünkben azt is, hogy a törvények elleni ellenmondásnak soha senkitől és semmi tekintetben helye nincs, és hogy a végrehajtó hatalomra bizzuk, minden kivétel nélkül, s hajthatatlan szigorusággal teljes és tökéletes sükert szerezni a törvényeknek.
A nagyváradi és volt rozsnyói püspököknek némely rendeletei s pásztorlevelei ellen, mik a vegyes házasságokat, és azok egyházi megáldását tárgyazták, Bihar és Gömör vármegyék sérelmet panaszolva szólaltak fel. Mi ezen tárgyat köztanácskozás alá vevén, csakugyan sértve láttuk az említett egyházi rendeletek által a törvényt, és megzavarva a békés polgárok nyugodalmát. Sérelmünket tehát egy külön föliratba foglalva kivántuk ő felségének fölterjeszteni, de abban a főrendi táblának többsége meg nem egyezett, hanem arra szólított fel bennünket, hogy föl levén ezen tárgyak már ugy is a panaszolkodó megyék által ő felségéhez terjesztve, mi a fölirati javaslattól álljunk el; hanem inkább a vegyes házasságok kötésére nézve is oly törvényes rendszabásokról gondoskodjunk; melyek a különböző vallások elveinek megóvása mellett egy részről a vegyes házasságokat az 1790: XXVI. tör. rendelete szerint minden akadályok ellen ezentul is ótalmazzák; más részről pedig az egyházi rendet minden lelkiösmeretbeli erőltetés ellen biztosítsák. Mi ugyan tovább is szorosan ragaszkodtunk fölirati javaslatunkhoz, s annak fölterjesztését ismét sürgettük; de a fő RR. azt folyvást ellenezték. S így ezen fölirat ő felsége elébe nem terjesztethetett. Azt azonban a fő RR. felszólításának következésében mégis czélszerűnek láttuk, hogy az 1790: XXVI. t.-cz.-nek a vegyes házasságoknak catholicus lelkipásztorok előtt leendő kötéséről szóló rendelete ugy módosíttassék, miszerint azok ennekutána mindenkor a vőlegény vallásán levő lelkipásztorok előtt, s annak vallási szertartásai szerint köttessenek. Ezen módosítást is beleiktattuk tehát a vallás tárgyában készített törvényczikkelybe, melyre, mint a fentebbi pont alatt említettük, még kir. válasz nem érkezett. Fájdalmas volna, ha ezen sérelmet okozott nagyváradi példa több követőkre is találna, s Magyarországban is, mint Európa több tartományaiban, ezen kérdés ujabb és keserübb ingerültséget okozva megsemmisítené reményeinket, melyeket a béke, nyugalom és egyetértés helyreállítására nézve a két tábla között több pontokban sikerült egyesség után táplálni kezdettünk.
A görög n. e. vallásuakra nézve is több sérelmek és kivánatok adattak elő némely törvényhatóságok által. Ezek iránt is tehát egy törvényjavaslatot készítettek a KK. és RR., melyet º///º alatt alázatosan idezárunk. De hosszabb vitatások után sem valánk képesek javaslatunk elfogadását eszközölni, és így e tárgy ezen országgyűlésen be nem végeztethetett.
Azon biztosság, mely az 1836: XXI. t.-cz. következésében kiküldetett, hogy Kraszna, Közép-Szolnok, Zaránd vármegyéknek és Kővár vidékének tökéletes visszacsatolását eszközölje, munkálódását még be nem fejezvén, föliratot készítettek a KK. és RR., melyben azon biztosság munkálódásának siettetését sürgették, s ezen föliratot a fő RR. is csekély módosítással elfogadván, az ő felségéhez föl is terjesztetett.
Továbbá törvényjavaslatot készítettek a KK. és RR. az iránt is, hogy az unitaria vallás Magyarországban is törvény által bevett vallásnak tekintessék. A fő RR. a bevételre nézve ugyan az elvet elfogadták, a törvény alkotását azonban akkorra kivánták halasztani, midőn majd a visszakapcsolás tökéletes teljesítésére kiküldött biztosságnak munkája bemutattatik, s országos tárgyalás alá vétetik. S így e törvény a jelen országgyűlésen nem létesülhetett, de reményleni lehet, hogy a jövő országgyűlésen annak létrehozása sem a fő RR.-nél, kik az elvben már megegyeztek, sem ő felségénél nehézségre nem talál.
Fölirati javaslatot készítettek a KK. és RR. azon sulyos sérelmek iránt is, miket Bars vármegyében a közgyűlésnek törvény elleni eloszlatása, a tisztújitószéknek szintén törvényt sértő vezetése, több tisztviselőknek hivatalaiktól helytelenül történt felfüggesztése, a megyei végzéseknek főbb hatalom általi megsemmisítése, s egyéb e részben elkövetett törvénytelenségek okoztak. Ezen fölirati javaslatot, melyet mi 4 º/º alatt minden e tárgyat érdeklő mellékletekkel együtt alázatosan ide zárunk, a fő RR. el nem fogadták, azt hozván elő különösen, hogy a kérdéses tárgyat minden közelebbi körülmények ismerete nélkül kellőképen megbirálni nem lehet, s mivel Bars megyének kebelébe kir. biztosi vizsgálat vagyon rendelve, annak eredményei által a netalán létesülő aggodalom megszünhet, és ha panasz volna is, ez azután alaposabban terjesztethetnék fel. Nem valának ezen okok elegendők arra, hogy üzenetünkben s fölirati javaslatunkban fölállított nézeteinktől elálljunk; mert nem abban láttunk mi sérelmet, hogy ő felsége vizsgálatot rendelt, hanem hogy a kir. leiratok, melyek Bars vármegyéhez érkeztek, egyoldalu tudósítások következésében előbb sujtottak, hogy sem a dolog kellőképen megvizsgáltatott volna, s épen akkor, midőn az állítólag elkövetett rendetlenségek megvizsgálását panaszolják, a megye pártoskodással, egyes személyek pedig a közbátorságra nézve veszélyes törekvéssel vádoltatnak, s a megye főbb tisztviselői a rendes biróság elmellőzésével, csupán kormányi parancsra hivatalaiktól megfosztattak. Előadtuk mindezeket a fő RR.-hez küldött 2-dik üzenetünkben, de ők ezután sem hajoltak javaslatunkra. Több üzeneteket váltottunk még e tárgy felett, s az utolsót az országgyűlés végnapjaiban küldöttük által; de sükeretlenek valának mindezek, s fölirati javaslatunk ő felsége elébe nem juthatott.
Az országnak általános, és az egyes törvényhatóságoknak külön sérelmeit s kivánatait, mind azokat, mik előbb már fölterjesztve valának, de orvosolatlanok maradtak, mind azokat, melyek az utolsó országgyűlés óta történtek, tárgyalás alá vették a KK. és RR. Ezek közül némely pontra nézve a két tábla között egyesség nem eszközöltethetett; de a többi pontok ő felségéhez fölterjesztettek. Érkeztek is ő felségének a fölterjesztésekre kir. válaszai, melyek azonban fölterjesztett sérelmeink legnagyobb részéről általában hallgattak, de egyébkint is csak igen kevés pontra valának kedvezők. Mi tehát mindazokat, mik ezen kir. válaszokban kedvezőleg valának eldöntve, a mennyiben czélszerűnek láttuk, törvényczikkelybe foglaltuk, a többire pedig az orvoslásnak sürgetését továbbra is fentartottuk.
Fájdalommal jelentjük a t. RR.-nek, hogy azon sérelemre nézve, melyet a zala-egerszegi hídvám szedését eltiltó parancsolat ellen az 1830-ik esztendőben fölterjesztettek az ország rendei, s melynek orvoslását ezen országgyűlésről ismét sürgettük, ő felségének f. évi ápr. 30-án kiadott válasza ismét határozottan megtagadó.
Hasonlóul megtagadó a kir. válasz azon sérelmünkre is, melyet a megyei pecsét magyar körirását eltiltó főbb rendeletek ellen előadtunk. Pártolták ugyan panaszunkat az ország rendei, s az ő felségének az ápr. 15-ki föliratban föl is terjesztetett. De a folyó évi ápr. 29-én kiadott kir. válasz erre nézve azt mondja, hogy a hitelesség és kiváltság törvény szerint egyedül ő felségétől származhatván, ezen fejedelmi jussának korlátolásában meg nem egyez. Az országgyűlésnek hamar következő berekesztése ujabb föliratot már meg nem engedett, és így ezen sérelemnek orvoslását eszközölni képesek nem valánk.
Azon sérelmünket, mely az 1836-ik esztendőben a követi jelentések kinyomtatása iránt kiadott, s jövendőre minden efféle nyomtatást eltiltó főbb rendeletekből származott, szintén fölterjesztették az ország rendei; de ugyanazon kir. válaszban ő felsége minden, a sajtót érdeklő sérelmeket a sajtó iránt alkotandó törvénynek tárgyalásához utasít.
A hétszemélyes táblának özvegy Séllyeiné asszonyság perében hozott itélete iránti sérelemre nézve a fölterjesztést nem eszközölhettük, mert a fő RR. abban meg nem egyeztek, azt állítván, hogy az 1790: XII. t.-cz. rendeleténél fogva a főtörvényszék által hozott egyes birói itéletet ő felsége elébe orvoslás végett fölterjeszteni nem lehet.
Ellenben azon sérelem, mely az egyházi rend végrendeleteire nézve érkezett ujabb megszoritó rendeletekből származott, teljesen orvosolva van, mert ő felsége kir. válaszában kijelentette, hogy azon rendeletek már meg vannak szüntetve.
Azon követelésekre nézve pedig, miket megyénk és több törvényhatóságok leginkább a franczia háboru idejéből a kir. kincstáron követelnek, biztosította kir. válaszában ő felsége az ország rendeit, hogy mihelyt az illető megyék hátra lévő felvilágosításaikat beadják, valósággal kimutatott követeléseikre nézve azonnal ki fognak elégíttetni.
A sérelmek és kivánatok tárgyalásakor előadtuk mi a t. RR.-nek azon vitatását is, mely a Balaton tavának lecsapolását, s egy hajózható csatorna által a Dunával összeköttetését tárgyazta. De az országos rendek indítványunkat nem pártolták, hanem bennünket az 5 º/º alatt ide mellékelt végzés által, a vizek és csatornák felett épen tanácskozás alatt lévő s utóbb meg is állapított törvényre utasítottak.
Ugyanazon alkalommal Sopron vármegye részéről indítvány tétetett, hogy külön törvény alkottassék, miszerint az összes törvényhozás megegyezése nélkül semmi szerzetes rendet Magyarországba bevenni ne lehessen. De a fő RR. eddigi törvényeink rendeletét e tárgyra nézve elégnek látván, uj törvény alkotásában meg nem egyeztek, és minthogy véleményük mellett az országgyűlés berekesztéséig megmaradtak, föliratunk és törvényjavaslatunk fel nem terjesztetett.
Indítványba tétetett Torontál megye részéről az is, hogy ő felsége megkéressék, miszerint a megüresült egyházi javak jövedelmeit közczélokra fordítani méltóztassék. De a fő RR. ezt is szükségtelennek állítván, szintén félrevetették, és végre a RR. a tárgy további vitatását máskorra fentartva, javaslatuk sürgetésétől elállottak.
A pesti magyar szinháznak felállítása, és állandó megalapítása az 1836-dik évi XLI. t.-cz. folytában egyeseknek szabad ajánlatai által nem eszközöltethetvén, szükségesnek látták az ország rendei azt a nyelv és nemzetiség terjesztése és a nemzet közóhajtása tekintetéből országos ajánlat által is létre hozni, és fenállását biztosítani; annyival is inkább, mert a dolog azon ponton volt már, hogy az eddig létezett játékszinnek, melyet néhány lelkes honfiak buzgósága csak áldozatokkal vala még képes fentartani, rövid idő mulva meg kellett volna szünni. Ez pedig a nemzetre homályt vetve, leverő hatásával jövendőre is káros volna. Ugyanazért ezen nemzeti közczélra országos ajánlatot tévén, azt törvény által 450,000 frtban állapítottuk meg; s elhatároztuk, hogy a most fenálló szinház, mely szabad ajánlatokból épült, országos pártfogás alá vétessék, az ezen szinházon fekvő terheknek kifizetésére az országos ajánlatból 50,000 frt fordíttassék, s a 400 ezer forintot alapítványi tőkének tekintvén, kamatjainak legfeljebb kétharmada a szinház évenkinti költségeinek pótlására s egy harmada a tőkének szaporítására használtassék. Az ajánlat kezelése pedig és a szinház fentartására való felügyelés egy országos választmányra bizatott, mely egyszersmind Pest vármegyétől magát a szinházat, a most létező társaságtól pedig a diszítményeket és ruhákat általveendi, az adósságokat kifizeti, a tőkét biztos helyre kiadja, egy szóval a tárgyhoz tartozókat elintézi. Végre ugyanezen törvényben világosan kijelentetett az is, hogy az 1836: XLI. t.-czikkelyben kijelölt telek, mely egy honi szinháznak építésére vala rendelve, további rendelkezésig eredeti czéljára megtartassék. Így tehát, ha czélszerű leend, jövendőre a most ajánlott tőkéből, s annak felszaporodó kamatjaiból egy uj szinház fog azon telken épülhetni. Azonban hiszszük azt, hogy idővel a nemzetiség kifejlődése, s Pest városának buzgósága nem fogják tűrni, hogy a magyar szinház az idegen német mellett a magyar haza fővárosában mintegy zsellérkedjék, s a város mint hatóság s a magyar nemzet hatalmas tagja, nem fogja mindig önkebelében az idegent a nemzeti felett pártolni. Az erőltetés e részben káros és igazságtalan volna, mert Pest városának tulajdona fenálló szinházára nézve sérthetetlen; de ha önérzéseik, nyelv és nemzetiség iránti buzgóság, a város polgárait egykor még arra vezetni képesek nem volnának, hogy ezen tulajdont a nemzet javára használják, azon nemzetére, melynek ők alkotó részei, s mely Pestet emelni, annak kifejlődését, fontosságát áldozattal is nevelni mindenkor lelkesen törekedett, akkor jövendőnkre nézve leverők kilátásaink, akkor ugyanazon erőt, melyet fővárosunk emelésére használunk, legszentebb közérdekeink ellen fordítottuk, mert a mely honban még a főváros is gátot vet a nemzetiség kifejlődésének, ott a lakosok összessége csak nép marad, de nemzet soha nem lehet.
Az országgyűlésnek folyamatja alatt báró Vécsey Miklósnak és báró Szina Györgynek vezérlete alatt egy részvénytársaság alakult, mely a Dunát a Tiszával Pestről és Bölcskéről, vagy ezen pontok vidékeiről, Szegednél, Csongrádnál, Szolnoknál, vagy azok vidékeinél csatorna által készül összekötni. Hogy tehát ezen munka, mely hazánkra, s különösen az ország alsó vidékeire hasznos, és minden tekintetben nagy hatásu leend, bizonyosabban létesülhessen, mind az ott szükséges kisajátítást, mind a megkivántató biztositást tárgyazók iránt egy külön törvényczikkelyt alkottunk, s ez által is a kereskedést, s a nemzeti szorgalom kifejlődését igyekeztünk a lehetőségig előmozdítani.
Azon vasúti vonalok között, melyekre az 1836: XXV. t.-cz. a kisajátítás kedvezéseit kiterjeszti, a Bécstől Magyarországon keresztül Triesztig vezető vonal nem foglaltatik. Mivel pedig egy ilyen vasútnak építése már több idő óta komoly szándékkal terveztetik, nehogy a törvény hiánya e nyereségtől is megfoszsza hazánkat, az említett törvénynek rendeleteit s kedvezéseit ezen vonalra is kiterjesztettük. Különösen hasznos lenne egy ily vállalat megyénkre nézve, mert annak egy részén menne keresztül hihetőleg a vaspálya, s ez által kereskedésünk uj életet nyerne.
A közadó feletti tanácskozások folytában előadtuk mi sérelemképen azt, hogy a jelen országgyűlés törvényeink sérelmével a kitűzött három esztendőn túl egy hónappal későbben hivatott össze, s mivel az adó már az 1836. esztendőben is határozottan csak a törvényes idő alatt okvetetlen megtartandó országgyűlésig és nem tovább vala megajánlva, ezen egy hónapra az adót megszüntnek kell tekinteni, s azt az ujonan teendő ajánlásba be nem lehet foglalni. Az ország rendei szintén sérelmesnek találták ezen egy hónapi halasztást, s az adó iránt ezen országgyűlésről felküldött föliratukban a törvény rendeletéhez ragaszkodva, jövendőre nézve ünnepélyes óvást tettek az ellen. De azon egy hónapi adó beszámításának kérdésébe nem bocsátkoztak.
Előadtuk mi azt is, hogy legsulyosabb sérelmeink orvoslásáig az adó ajánlásába ne ereszkedjünk, de a többség ezt el nem fogadván, az adó mennyiségének és a föltételek ajánlatainak tárgyalásába bocsátkozott. Kénytelenek lévén tehát mi is a tanácskozásokban részt venni, s az adónak eddigi mennyiségét a lehetőségig leszállítani igyekezvén, azt évenkinti 3,600,000 frtban kivántuk megállapíttatni; a többség azonban ezen első fölirat mellett évenkint 4,000,000 frtot ajánlott. Az ajánlatnak mindazon föltételei, melyek a mult országgyűlésen megállapíttattak, most is világosan kiköttettek, az ajánlat idejére nézve pedig a föliratban kijelentetett, hogy mivel a megajánlott adó hosszabb időre nem terjedhet, mint a mennyire a törvények értelmében az országgyűlésen ajánltatik, az 1790: XIII. t.-cz. pedig az országgyűlésnek 3 év alatt mulhatlanul leendő megtartását rendeli, mi a fenemlített adót folyó 1840-ik évi május hónapnak 2-ik napjától (mely t. i. akkor az országgyűlésnek berekesztésére határnapul ki vala tűzve) jövő 1843-ik évi május 2-ik napjáig oly világos föltétellel ajánljuk meg, hogy ha azon napon az országgyűlés valósággal meg nem tartatnék, az adó további fizetése és beszedése azonnal teljesen megszünjék; magában értetődvén, hogy azon esetre, ha a törvényes határidő bekövetkezése előtt az országgyűlés összehivatik, azt, hogy azon időközben tartandó országgyűlésen a törvények értelméhez képest a közadóról a maga egész kiterjedésében rendelkezzünk, nyilvánosan és általánosan feltartjuk.
A kir. válaszban, mely azon első föliratra f. évi ápr. 18-áról érkezett, ő felsége az ország rendeit arra szólította fel: hogy a közállomány szükségeinek tekintetéből nagyobb mennyiségű adót ajánljanak, mint a mi ezen első föliratban foglaltatik; s a KK. és RR. többsége a kir. válasz következésében ismét szavazatunk ellenére az adónak a mult országgyűlésen ajánlott mennyiségét 4.395,244 forintokban 381/2 krban, s a hadfogadási intézet elősegélésére különösen 75,000 frtokban meg is ajánlotta, a föltételek mellett pedig, melyek ellen ezen első kir. válasz sem tett különösen semmi kifogást, tovább is megmaradtak az ország rendei, csak hogy az ajánlatnak idejét, minthogy már ekkor az országgyűlésnek berekesztése május 13-kára vala határozva, f. évi május 13-kától 1843-dik eszt. május 13-káig tüzték ki.
A második kir. válasz az ajánlatnak mennyiségében megnyugodott, de a föltételekre nézve a mult országgyűléshez intézett, s e tárgyat érdeklő kir. válaszokra hivatkozott. A KK. és RR. pedig országos űlésben közakarattal hozott végzés által ujra kijelentették, hogy föltételeiktől, melyeket az adó ajánlásához kötöttek, s melyek mind a törvények világos rendeletén alapulnak, semmi esetben elállani nem fognak.
A Ludovica magyar katonaintézetnek oly rég szándékolt felállítását buzgón óhajtván az ország rendei, e jelen országgyűlésről is felirattal járultak ő felségéhez, s megajánlván azon 309,000 frtokat, melyek ezen intézet felállítására még szükségesek, ajánlatukhoz csak azon föltételt kötötték, hogy az 1808-dik országgyűlés által kidolgozott nevelési rendszer ismét országgyűlésileg tárgyalás alá vétetvén, a jelen időhöz képest tökéletesíttessék, és hogy ezen intézetben a tudományoknak legalább egy része magyar nyelven taníttassék. Már az 1836-ki országgyűlés megajánlotta ezen sommát, mely az intézet létrehozására megkivántató vala, de akkor az ajánlás visszavétetett, mert a kir. válasz a nemzetnek azon jussát, hogy a megállapított nevelési rendszer változtatásába beleszóljon, megtagadva, csak az ajánlatot akarta elfogadni, de a föltételekre nézve megtagadó vala. Most tehát ismét megujítottuk ajánlatunkat s kérelmünket, de arra kir. válasz nem érkezett, s az ajánlat ismét elmaradt, az intézet pedig föl nem állhat. Bármennyire kivánatos volna is ezen intézetnek minélelőbbi létrehozása, de ezt a nemzet jussainak sérelmével, s nemzetiségünk kárával megvásárolnunk nem lehetett.
Azon magános ajánlatok, melyek a Ludovica katonai intézet felállítására, úgy szintén azok is, melyek a magyar tudós társaság alapjának gyarapítására a közelebb lefolyt néhány év alatt tétettek, az adakozók emlékéül külön törvényekbe lettek iktatva.
Azon országos választmány, mely az 1836: XXVI. t.-cz. által a Buda és Pest közötti állóhid tárgyában ki vala küldve, jelentését és azon szerződést, melyet egy lánczhidnak felállítása iránt báró Szina Györgygyel kötött, az országgyűlésnek bemutatta. Voltak ugyan némelyeknek a választmány eljárására nézve több észrevételei, de a többség tekintve azt, hogy a kiküldött országos választmány törvény által volt egy szerződésnek kötésére meghatalmazva, s tekintve leginkább az ország közhitelének fentartását, a bemutatott szerződést felbonthatónak többé nem tartotta. Megegyeztek ebben a fő RR. is, de válaszukban felszólítottak bennünket arra, hogy mivel a bemutatott szerződésben az, mit b. Szina a tartalék-pénzalapra nézve az alkudozások közben megajánlott, világosan kitéve nem vala, s mivel továbbá a szerződés által kikötött 97 évet b. Szina György önmaga későbben 87-re leszállította, az országos választmány ezeknek, mint már a szerződők által megállapítottaknak, a kötött szerződésbe leendő iktatása végett ismét kiküldessék. Mi ezen felszólításban tüstént megegyeztünk, s az országos választmány ujra kiküldetvén, b. Szina Györgynek megegyezésével az említett pontokat egy toldalék-czikkelyben a szerződéshez ragasztotta, s ezen toldalék-czikkelyt jelentése mellett, melyet mi 6 º/º alatt alázatosan ide zárunk, az országgyűlésnek bemutatta. Ekképen tehát teljesen elkészülvén a szerződés, az külön törvény által teljes erejünek nyilváníttatott.
Az 1836: XIV. t.-cz. rendeletét, mely a világos örökösödés esetében rövid uton teljesítendő osztályról szól, mi a t. RR. utasítása szerint olyképen akartuk módosítani, hogy azon kérdésben, vajjon a fenforgó eset világos örökösödés esetének tekintendő-e? a választmány itéletét a meg nem elégedő fél birtokon belül az illető megyei törvényszékhez, vagy a városi tanácshoz feljebb vihesse, s ha az a választmánytól különbözőleg itélt, egyenesen a hétszemélyes tábla szintén birtokon belőli megvizsgálásának legyen helye. Ezen módosításban a mi táblánk többsége meg is egyezett, de több megyéknek kivánságára még azon módosítás is tétetett, hogy az osztálynak megtételéért esedező mindjárt a folyamodás benyujtása alkalmával két birót, s a másik fél legfeljebb 15 nap alatt szintén kettőt, ezen birák pedig együtt egy ötödiket elnöknek válaszszanak. Ha azonban a felek vagy birák ezen kötelességüknek eleget nem tennének, azok helyett az illető törvényhatóság nevezze ki a választmánynak tagjait, s illetőleg elnökét. E két módosítást tehát egy uj törvényczikkelybe foglalva általküldöttük a főrendeknek, kik az utóbbit, mely a birák választásáról szól, elfogadták, de a másikban, mely a felebbvitelnek elrendelését tárgyazta, semmiképen meg nem egyeztek; és így az e tárgyban alkotott uj törvény csak a birák választásának s kinevezésének fennemlített módjáról rendelkezik, de a felebbvitelre nézve semmit sem határoz.
Az izraelitáknak elnyomott polgári helyzetét is figyelembe vették a KK. és RR. s minthogy az igazsággal ellenkezőnek tartották azt, hogy egy olyan néposztály, mely a közállománynak legkevesebb polgári kedvezéseivel él, annak terheiből minden polgárok között legtöbbet viseljen, s a törvényes adózásokon felül türedelmi adónak neve alatt egy a törvény előtt ismeretlen, sulyos és önkényes adóval is terheltessék; minthogy továbbá károsnak vélték a hazára nézve, hogy ezen néposztály polgári tekintetben egészen elhanyagoltassék: feliratot készítettek, melyben a jelen állapot méltatlanságát kiemelve, azon törvényes és politikai okokat, mik ennek jobbra változtatását tanácsolják, bőven kifejtették, s törvény által kivánták kimondani, hogy a türedelmi adó eltöröltetik, s az izraeliták az ország egyéb nem nemes lakosai által gyakorlott minden polgári jogokban a magyar sz. korona alatt mindenütt egyiránt részesíttetnek. Teljes mértékben elismerték a fő RR, a feliratban foglalt okoknak és nézeteknek fontosságát; de a törvényjavaslatot egész kiterjedésében el nem fogadták, hanem lépcsőnkinti kifejlődést eszközlő módok gyanánt javasolták azt, hogy a türelmi adó eltöröltessék, az izraeliták jövendőben az ország minden városaiban s vidékeiben szabadon lakhassanak, mesterségi czéhekbe, kalmári társaságokba felvétethessenek, s nem csak jobbágytelkeket, hanem minden királyi vagy kiváltságos városokban polgári fundusokat is szerezhessenek. A KK. és RR. addig is, míg a polgárosítás eszméje a jövendő idők körülményeinek kifejlődésével teljesen eszközöltethetik, a fő RR. által javaslottakat is hasznos előlépésnek tekintvén, azokat elfogadták, s a felirat ily értelemben föl is terjesztetett. De a kir. válasz csak némely részben vala kedvező, sőt némely pontokat oly módosításokkal fogadott el, hogy mi azokban mint olyanokban, melyek még a jelen állapotot is rosszabbá tennék, s a jövendőnek ártanának, meg nem egyezhettünk; azon pontokat tehát, melyek a kir. válaszból elfogadhatók valának, s melyek között legérdekesebb az, hogy ezentúl az izraeliták, a bányavárosokat kivéve, az ország minden vidékein, s a királyi városokban is szabadon lakhatnak, törvénybe iktattuk, a többit pedig a jövendő törvényhozás gondoskodásának adtuk által, biztosan remélve, hogy idővel kedvezőbb körülmények, s az izraeliták polgári s erkölcsi kifejlődése ki fogják azt lépcsőnkint eszközölni, mit most elérni nem lehetett.
Azon sulyos terheken, melyek megyénk adózó népét a porták aránytalan felosztása miatt még inkább nyomják, legalább valamennyire akarván könnyebbíteni ezen országgyűlésen, ismét indítványba hoztuk a porták ideigleni kiegyenlítését. A többség el is fogadta indítványunkat, s a fő RR.-et felszólítottuk, hogy az ideigleni ujabb kiegyenlítésben ők is egyezzenek meg, s annak teljesítésére a főherczeg nádor megkéressék; de kijelentették a KK. és RR. egyuttal azt is, hogy Horvátországnak eddig fennállott igazságtalan könnyítése megszünjék, s a porták összes számából arra is annyi vettessék, mennyi az országos összeirásban foglalt adatok szerint erejének arányához képest reá esendő volna. A fő RR. azonban Horvátország portáit tárgyazó kivánatinkat el nem fogadták, s valamint a mult országgyűlésen, úgy most is folyást ellenzették azt, hogy Horvátország portáira nézve változás történjék. E tárgy felett tehát a két tábla meg nem egyezhetett, az ország nádora pedig kijelentette, hogy megmaradván Horvátország portáinak mostani száma, a többi törvényhatóságokra nézve az ideigleni egyenlítésnek felette csekély eredménye lenne, s mindezeknek következésében a mi táblánk többsége is szavazatunk ellenére felhagyott ezuttal az ideigleni kiegyenlítés sürgetésével.
A honosításra nézve, melyet ezen országgyűlésen is, mint a X. utolsó törvény-cz. mutatja, több külföldiek nyertek meg, csak azt kivántuk a t. KK. és RR.-nek különösen kiemelve jelenteni, hogy a honosítottak közül csupán b. Lederer Ignácz magyarországi hadikormányzónak, és b. Eichhof Józsefnek, a cs. kir. udv. közönséges kamara elnökének, kiket az ország folyamodás nélkül honosított, vagyon az országgyűlési űlés és szavazat törvény által megadva; a többiek pedig, habár külföldön a fő RR. sorába tartoznak is, a honosítást ezen országgyűlési jus nélkül nyerték meg. Követték ebben az ország rendei az 1715: CXXX. t.-cz. példáját, s megváltoztatták a közelebb időkben folyvást fennállott gyakorlatot, mert nem akarták, hogy addig is, míg az országgyűlés elrendeltetik, a főrendi tábla annyi honosított külföldinek szavazatival elöntessék, s miután ebben ő felsége is megegyezvén, a törvények e szerint alkottattak, reményleni lehet, hogy az országgyűlés jövendőben is ezen ösvényt követendi.
A koronaőri hivatalnak betöltésére nézve, még mielőtt a kijelölés megérkezett volna, indítványba tettük mi a t. RR. utasítása szerint, hogy a kijelölés most és jövendőre minden országos hivatalokra nézve, melyek a nemzet szabad választásától függnek, az illető követek által a törvényhatóságoknak megküldessék. Voltak, kik pártolták egész kiterjedésében indítványunkat, de a többség azt a jelen esetben el nem fogadta, az elvet azonban jövendőre nézve számosan magokévá tették. Megérkezvén pedig a kijelölés, gróf Teleky József közfelkiáltás által koronaőrnek választatott.
Azon országos választmányokra nézve, melyek, a mint említettük, több közérdekü tárgyak kimunkálására törvény által lettek kiküldve, a jelen országgyűlésen is elhatározták a KK. és RR., hogy azok, kik a megyei követek közül általuk az országos küldöttségekhez választatnak, ha választásuk után időközben kir. kinevezéstől függő hivatalba lépnének, a küldöttség tagjai lenni megszünvén, annak eljárásában részt többé ne vehessenek. Továbbá minden választmányhoz a megyék és kir. városok részéről pótló tagok is választattak, kik, ha valamely rendes tag akadályozva lenne, a helyett a választmányhoz meghívandók lesznek.
Az 1832/6: XLV. t.-cz., mely a pereknek országgyűlés alatti folyamatáról rendelkezett, a jövő s annakutána következő országgyűlési időkre is uj törvény által kiterjesztetett.
Még az 1836-dik eszt. országgyűlésen indítványba hozták a KK. és RR. az országgyűlési hirlapok létesítését, s ez iránt egy törvényjavaslatot is készítettek, melyben azoknak megelőző vizsgálat nélküli kiadhatása elhatároztatott, s egyszersmind a szerkesztők ellen, ha visszaéléseket követnének el, czélszerü büntetések rendeltettek. Nem fogadták el akkor ezen javaslatot a fő RR. s a két táblának e feletti vitatásai siker nélkül folytak az országgyűlésnek berekesztéséig. A jelen országgyűlésen tehát ismét felvettük ezen tárgyat, s a fő RR.-et ismét felszólítottuk, hogy abban megegyezni, s velök az iránt ujabban közlött törvényjavaslatunkat elfogadni sziveskedjenek. Ők azonban óhajtásunk létesülését folyvást ellenzették, s az országgyülési hirlapoknak megelőző vizsgálat nélküli kiadhatását semmikép el nem fogadták, hanem e tárgyat a sajtó kérdésének egész kiterjedésében leendő felvételéhez utasították. Készek valánk mi a sajtó kérdését is kimerítőleg tárgyalni; de addig is, míg ez megtörténik, szükségesnek láttuk az országgyűlési hirlapokat létrehozni. Ujra és ismételve vitattuk tehát kifejtett nézeteinket; a fő RR. azonban határozatuktól el nem álltak; mi pedig megelőző vizsgálatban, mely törvényeinken nem alapul, s melyet a nemzet hozzájárulása nélkül, sőt a nemzet jussainak sérelmével hozott be a kormány, meg nem egyezhettünk, s azt megegyezésünkkel tettleg nem törvényesíthettük. És így, minthogy a sajtó kérdésének kimerítő tárgyalása, melyet már határozat által kitüztünk, annyi egyéb fontos és szintén közérdekü tárgyak mellett idő hiányában az országgyűlésen meg nem történhetett, az országgyűlési szabad hirlapokra nézve kivívni semmit képesek nem valánk.
Meg vagyunk pedig győződve, hogy a nemzet legnagyobb szükségeinek egyike az ilyen szabad hirlapok létesítése. Más alkotmányos nemzeteknél a szabad sajtónak vitatásai kifejtenek minden tárgyat, mielőtt a felett a törvényhozás határoz; s mikor az köztanácskozások alá kerül, ismerve van a fenforgó kérdéseknek minden oldala, tudják a nemzet képviselői a nemzet véleményét és közszükségeit, s végzéseiket ezekhez alkalmaztathatják. A hol ez így van, nem lehet ott félni attól, hogy valamely eszmének elragadó fényes külseje veszélybe döntse a nemzetet, mert a szabad sajtó, melynél a vélemények minden árnyéklatának van képviselője, a felkapott és megvitatott eszmét tartózkodás nélkül felbonczolja, lefejti fényes külsejét, kimutatja veszélyes részeit, s a közvélemény ez által tisztul és erősödik. A kormány ott igaz ügyében a veszélytől nem félhet, mert annak épen a szabad sajtó szabad vitatása által adhat irányt. De a hol ez nincs, ott kormány és törvényhozás több nehézségekkel küzködik, az ország egyik vidéke nem ismeri a másik vidéknek szükségeit és nézeteit. Minden törvényhatóság csak a maga köréhez képest adhatja utasításait, a kormány nem kisérheti gondos figyelemmel a nemzet kifejlődésének haladó lépteit, s munkálkodását ezekhez nem irányozhatja. Innen származnak a számtalan csalódások, a gyakran elhibázott számolások és azon ingatagság, mely irányt és eszközöket minduntalan változtatva, czélt soha nem ér, de kárt sokat tehet. Ne gondolja senki, hogy midőn a nemzet érezni kezdi közszükségeit, a kormány egyoldalú fejtegetésekkel irányt adhasson a közvéleménynek; mert még akkor is, ha ezen fejtegetések alaposak, ha minden, mit a kormány akar, hasznos és igazságos volna, már csak azért, mert ellene szabadon felszólalni tiltva van, s az ellenkező véleménynek szabad kifejtése gátoltatik, gyanu támad az emberekben a czélnak tisztasága iránt, s mivel tisztán nem láthatnak, ott is rémi alakot látnak, hol az nem létez. Nem a közvéleményt fojtja el a sajtónak megelőző vizsgálat általi korlátozása, hanem annak tisztulását gátolja, s nem várt, sőt gyakran nem is sejtett kifakadásait keserűbbekké, s épen azért, mert váratlanok valának, zavaróbbakká teszi. Tapasztalás mutatja nálunk is azt, hogy minden országgyűlésen hónapok mulnak el, míg a kormány a nemzet és a nemzet a kormány véleményének valóságos állásával tisztán megismerkedik; s ez gyakran az elvesztett időn felül még keserűségbe is kerül. Nálunk a nemzet csak igen későn tudhatja meg a vitatás alá került kérdések feletti vélemények minden árnyéklatait, a nézeteket, melyek az iránt kifejtettek, az okokat, melyek mellette, vagy ellene felhozattak; pedig épen nálunk, hol a törvényhatóságok időközbeni utasítások által is gyakorolják a törvényhozás jussát, felette szükséges volna, hogy ezek minél előbb s mindenütt tudva legyenek, és ezt a szabad hirlapok eszközölhetnék legjobban. Ha ilyen hirlapjaink volnának, sok fontos közérdekű tárgy, mely a nemzetnek anyagi jobblétét is eszközlendő vala, nem bukott volna el részvétlenség miatt, sérelmeink száma bizonyosan kevesebb volna, nem emelne e kárhoztatna eszméket és embereket egyoldalulag sem a kormány, sem a felingerült közvélemény, egy szóval, polgári állásunk nyugodtabb és erősebb, kifejlődésünk gyorsabb és biztosabb volna. Óhajtani lehet, hogy a kormány és nemzet e részben tisztán felfogják a közérdeket, s a közelebbi országgyűlés a szabad sajtó iránt egy oly törvényt hozzon létre, mely czélszerű rendeleteivel számos hiányaink pótlásának, a törvények iránti tisztelet terjesztésének s haladó kifejlődésünk előmozdításának hathatós eszköze légyen.
Az országgyűlés kezdetén már elhatározták a kerületi RR. azt is, hogy kerületi tanácskozásaikról rendes naplót vezessenek. S ezen határozat következésében minden szükséges intézkedések megtétettek, s mind a gyorsirókkal, mind a nyomtatóval már az alkú is megköttetett. Azonban mielőtt még a nyomtatás elkezdetett volna, jelentetett a kerületi rendeknek, hogy a sajtónak használatára nézve törvény ellen fenálló gyakorlat és szabályok folytában a naplónak kinyomtatása meggátoltatott. Sérelmesnek láttuk mi ezen akadályozást, s azt mint a sajtó szabadságán ejtett ujabb sérelmet ő felségéhez tüstént föl akartuk terjeszteni; de a fő RR. meg nem egyeztek javaslatunkban. Többször ismételt üzeneteink sikeretlenek valának, s így a kerületi napló elmaradt.
Felszólítottuk az országgyűlés kezdetén a főrendeket arra is, hogy köztanácskozásaikról nyilvános naplót vezessenek. Több ideig ugyan siker nélkül maradt felszólításunk; de az országgyűlésnek vége felé a fő RR. is elkezdették a rendes naplónak vezetését s azt folyvást fen is tartották. Kételkedni nem lehet, hogy ezen elkezdett gyakorlat jövendőben állandóul megtartatik, s azt hiszszük, hogy ez által is sokat nyert hazánkban a nyilvánosság.
Büntetőtörvényeink nagy részben a hajdankornak elavult maradványai, melyeket már azóta sokféleképen változtatott a gyakorlat, úgy hogy jelenleg sem a bűnnek mértéke, sem a büntetésnek nemére és nagyságára nézve törvényeink biztos alapot nem nyujtanak; s több esetben a birónak személyessége szerint ugyanazon vétekért, ugyanazon körülmények között, a büntetések felette különbözők és önkényesek. Börtöneink pedig sok helyen oly állapotban vannak, hogy azoktól az emberiség szelidebb érzete méltán visszaborzad. A büntetés czélját veszti a közállományra nézve, midőn a vétkest sujtva, csak boszul, de nem javít, s a hol a börtön egyedül szenvedésnek helye, de az erkölcsi jobbulásra figyelem nincsen, ott sem a büntetésnek szigorúsága, sem annak a vétkest bizonyosan sujtó gyorsasága nem elég a büntetteknek kevesítésére, mert félelem jobb erkölcsök nélkül még nem nyujt kezességet a közállománynak arról, hogy törvényei tiszteletben tartatnak. Nálunk pedig, fájdalommal kell megvallanunk, a tömlöczök még eddig nem javítóhelyek, hanem nagy részben a vétek iskolái valának, s gyakran a kit indulat vagy könnyelmüség vétekbe kevert, de keble fogékony volt még a jóra, s az erkölcs utján csak megbotlott, de szive romlott nem vala, mint vétkét bánó bűnös kerül a börtönbe, s mint kitanult gonosztevő hagyja el azt. Korunkban minden művelt nemzet különös figyelmet fordít büntető törvényeinek javítására, s börtöneinek s a javító rendszernek czélszerű rendezésére, s az újabb tapasztalás e részben már sok régi előitéletet megczáfolva kivívta azon igazságot, hogy a szelid emberiséget a közbátorság biztosságával egyeztetni, s a büntetéssel az erkölcsi jobbulást is összekapcsolni nehéz ugyan, de nem lehetetlen, sőt első és legszentebb feladata a törvényhozásnak. Nekünk tehát, kik e részben leginkább hátra vagyunk, az elismert hibáknak javítását, a számos hiányok pótlását, ismét utóbbra halasztgatnunk vétek volna hazánk és az emberiség ellen.
Meg valának erről győződve az ország rendei; ugyanazért törvény által egy választmány küldetett ki, mely a büntetőtörvénykönyvvel kapcsolatban levő büntető s javító rendszer behozása iránt kimerítő véleményt adjon, s egyszersmind javaslatot készítsen a felől is, hogy a most említett börtön és javítóintézet mellett gyakorlati alkalmaztatás tekintetében az 1817. eszt. országos választmány által bemutatott büntetőtörvénykönyv tökéletesítésére mik kivántatnak? s mindezek iránt munkáját a legközelebbi országgyűlésnek okvetetlen bemutatni tartozzék. És így reménylenünk lehet, s minden esetre kívánnunk kell, hogy büntetőtörvényeink a közelebbi országgyűlésen kimerítőleg tárgyaltassanak, mert számos hiányaink között ezen tárgy az, mely a halasztás nélküli gyökeres orvoslást leginkább megkivánja, s azoknak tárgyalásánál a nemzet jussainak legkisebb sérelme nélkül tanácskozás alá vétethetnek majd azon törvények is, melyek a felségsértésnek és hűtelenségnek eseteit, s a politikai vétségek egyéb nemeit tárgyazzák.
Azt is indítványba tették az ország rendei, hogy az 1836: XVI. t.-cz. rendelete a büntetőtörvényekre is kiterjesztetvén, az ezekben hozott itéleteket is minden biróságok tartozzanak okokkal támogatni, s ezen kivánatot ő felsége is elfogadván, az külön törvény által elhatároztatott.
A nem nemesek személybeli biztosságára nézve már a mult országgyűlésen fölterjesztett, de akkor el nem fogadott törvényczikkelyt ismét tanácskozás alá vették az ország rendei, s azt a jelen országgyűlésről ő felségének ujra felküldötték. A kir. válasz nyilván és határozottan megegyezett ezen törvényjavaslatnak elvében, de az egész dolognak részletes tárgyalását a büntetőtörvények felvételére halasztotta; s így kétséget nem szenved, hogy az igazságnak és emberiségnek ezen méltó kivánata hazánkban is rövid időn létrejön.
A népnevelésnek szükségét mélyen érezvén a KK. és RR. már a mult országgyűlésen egy országos választmányt akartak kinevezni, mely e tárgyban kimerítő véleményt készítsen, de ő felsége akkor ebben meg nem egyezett, hanem az országgyűlésnek végnapjain azt válaszolta: hogy fejedelmi kötelessége szerint gondoskodni fog azon intézeteknek, miket említett föliratunk mellett javaslatba hoztunk, a mennyire a körülmények engedik, fölállításáról; ugyanazért a javaslott törvényekre semmi szükség nincsen. Fájdalmasan vették ezt akkor is a KK. és RR., mert meg valának győződve, hogy a nevelésnek elrendelésére felügyelni a nemzet legszentebb jussa, s hogy épen ebben korlátolni a nemzetet annyi, mint az egyes polgároknak atyai jussait is megszorítni. Öregbedett ezen fájdalom, midőn láttuk, hogy a mult országgyűléstől lefolyt 3 év alatt e tárgyban a kormány részéről csakugyan semmi nem történt, mi a nemzet reményeinek megfelelt volna. Ugyanazért a jelen országgyűlésen, nehogy még az előmunkálatokban, és a javaslat készítésében is gátot tegyen ismét valamely kir. válasz, egy kerületi választmányt neveztünk ki, s azt e tárgynak kimunkálásával megbiztuk; de a számos és szintén halasztást nem szenvedő köztárgyak özönében ezen választmány csak az országgyűlés utójára készíthette el munkáját, és így az még kerületi tanácskozás alá sem vétethetett. Szükséges, hogy a jövő törvényhozás e tárgyat ismét csüggedést nem ismerő szilárdsággal fölvegye, s abban, a mit lehet, törvény által is eszközölni mindenképen igyekezzék. Addig is pedig közhatóságok és egyes polgárok tegyenek mindent, a mi hatalmukban áll, mert minden áldozat, mi e czélra fordíttatik, a hazának és emberiségnek oltárán van letéve. Nevelni a népet oktatással, intéssel, czélszerű törvényekkel, ez a legnemesebb feladat, mert kifejti a nemzet erejét, virágzásra emeli a hazát, biztosítja törvényeink szentségét, s az embereket jobbakká s boldogabbakká teszi.
A tisztválasztásoknak számtalan visszaélései, melyek a nemzetnek legszebb jussát, a szabadválasztást, veszélylyel fenyegetik, szükségessé tevék, hogy a törvényhozás e részben is javításokról gondoskodjék, melyek mind az egyesek polgári jussainak sértetlenségét, mind a törvényes rendnek szoros megtartását biztosítsák. E tárgyban is tehát kerületi választmányt neveztek ki az ország rendei, mely azonban munkáját szintén csak az országgyűlésnek végére adhatta be; s így annak kerületi felvétele sem történhetett meg. Bemutatjuk mi ezen munkát a t. RR.-nek is 7 º/º alatt alázatosan idezárva, minthogy az épen azért, mert kerületi tanácskozások alá sem került, az országos iratok közt nem foglaltatik.
Végre még egy fontos közérdekű tárgyról kell szólanunk, mely a nemzet komoly figyelmét különösen megkivánja, s ezen tárgy a kir. városoknak jelen állása. Keserű érzéssel szólaltak fel ezen országgyűlésen ismét a kir. városoknak küldöttei, s törvényeinkre hivatkozva, teljes mértékű szavazati jogot követeltek. A KK. és RR. ugyan mindaddig, míg a kir. városokban a választásoknak és utasítások elhatározásának eddigi rendszere fenáll, azoknak országgyűlési szavazatára nézve az eddig követett gyakorlattól el nem állhattak. De hogy ezen akadály is minélelőbb megszünjék, inditvány tétetett, hogy haladék nélkül egy választmány neveztessék ki, mely a kir. városok belső viszonyainak, s országgyűlési helyzetének elrendezése iránt, még ezen országgyűlésre kimerítő véleményt adjon. Ezen indítványt akkor a többség el nem fogadta, sőt a kir. városok követei közül is többen szólottak ellene. Utóbb azonban kerületi ülésben ismét megujítottuk azt, s ekkor többséget nyervén, egy kerületi választmányt azonnal ki is küldöttünk. De mivel ezen választmánynak tagjai más választmányi munkákban is foglalatoskodtak, melyek szintén fontosak és halasztást nem szenvedők valának, ezen munkák pedig csak az országgyűlésnek végnapjaiban lettek befejezve, a választmány idő hiányában a városok kérdésének sok munkát kivánó tárgyalásához nem kezdhetett. Elhatároztuk tehát, hogy e tárgyban egy országos választmány küldessék ki, mely legalább a jövő országgyűlésre kész munkát adjon, akkor haladék nélkül felveendőt, s ezen határozatunkat egy külön föliratban (melyet a hozzá csatolt törvényjavaslattal alázatosan 8 º/º alatt ide zárunk) kivántuk ő felségéhez fölterjeszteni, de a fő RR. abban semmikép megegyezni nem akartak, később azonban az országgyűlési szavazatot tárgyazó módosítással a fő RR. abban megegyeztek, de arra kir. válasz nem érkezett.
Így tehát ezen országgyűlésen sem történhetett e tárgyban semmi előlépés, pedig a dolog hosszas halasztást nem szenved. Úgyis eddigi hibáink, s az eddigi mulasztás sok rosszat szültek már, s azoknak keserű következéseit naponkint inkább érzi a haza. Más nemzeteknél városokban fejlődött ki legelőször a szélesebb és biztosabb alapra épített polgári szabadságnak tiszta felfogása. Városok törték meg hajdan az erőszak szülte igazságtalan hatalomnak lánczait, s a szorgalomnak s műveltségnek bölcsői, a szabadságnak s nemzetiségnek legerősebb támaszai városok valának. És hogy ez nálunk nem egészen így történt, hogy hazánkban épen a nemzetiségnek, s a polgári szabadságnak kifejlődésére nem valának jótékony hatással kir. városaink, azt leginkább a törvényhozásnak százados elmulasztása, és gyakran ismételt hibái okozták.
Törvényeink a kir. városokat kiváltságok által a népnek sorából kiemelték, s elszakasztották azoknak érdekét a népnek érdekétől, a nemesi rend pedig soha nem volt hajlandó azokat polgári tekintetben magához fölemelni, sőt gyakran ellenséges indulattal használta ellenük hatalmát s polgári felsőbbségét. Így állanak kir. városaink még most is elszigetelve közöttünk és a nép között, érdekben és érzésekben tőlünk és attól különválva. Idegen elemek valának azok, mikből kir. városaink egykor alakulni kezdettek, és őseink elmulasztották ezen idegen elemeket a nemzettel egybeolvasztani. Zsibbasztó volt már századok óta városaink szabadabb kifejlődésére nézve azon régi hibás és igazságtalan rendszer, miszerint minden szabadválasztási, közigazgatási s törvényhozási jussokat, a polgárok egész tömegének teljes kizárásával, csak azon csekély számú testület gyakorolja, mely önmagát választja, kiegészíti s utasítja, s mindezen polgári jussokban a többi polgárok még csak közvetve sem részesülnek. És ezen hibás rendszernek czélszerü javítására századok óta semmit nem tett a törvényhozás. Annyi panasz után még most sincs eltörölve azon önkényes hatalom, melylyel a kir. kamara városainkat függésben tartja. Egy szóval századok óta semmi nem történt, a mi városainkban egy önállásu, független polgári rendnek kifejlődését eszközölte volna, pedig ezen hiányt minden közviszonyainkban, s a haladást tárgyazó minden lépéseknél sulyosan érezzük; s ily polgári rend nélkül városaink soha azon közállományi fontosságra nem emelkedhetnek, melyen más nemzeteknél a városok állanak. Mik volnának már eddig kir. városaink a hazára s nemzetiségre nézve, ha egy ekképen kifejlett polgári rend egyszerü, de szilárd önállásában őrködnék a törvény, szabadság és nemzetiség mellett? hol volna már polgári tekintetben nálunk is a nép, ha kir. városaink attól különvált érdekeik által el nem szakadtak volna?
Mindezen hiányokat tehát minélelőbb pótolni kell. A feladat nehéz, mert századok mulasztását kell helyrehozni; de mégis mulhatatlanul szükséges hozzáfogni e nehéz munkához, mert az elválasztó ponton állunk már. Még hatalmunkban van a városokat bizodalomnak és szeretetnek, igazságnak és méltányosságnak szorosabb köteleivel a nemzeti szabadság közérdekéhez kötni, még hatalmunkban áll czélszerü törvények által kifejteni bennök azon morális erőt, mely egyedül képes azokat és általuk a hazát is virágzásra emelni. De minél inkább halasztjuk ezt, annál kevesebbet biztos a siker, s annál inkább félhetünk, hogy azok, kiket századokig idegeneknek tekintettünk, szívben és érzésben idegenek maradnak hozzánk, sőt idővel még ellenünk s érdekeink ellen fognak használtatni.
Azonban nem elég, sőt nem is tanácsos egyenesen és egyedül csak az országgyűlési szavazat kérdését eldönteni városainkra nézve, mert a törvényhozási just nem a városok nehány tisztviselőivel, hanem a városi polgárok összességével oszthatjuk csak meg, s csak ezeknek független önállásától lehet biztosan reményleni, hogy azt szabadon és tisztán a haza közjavára fogják használni, s mindazon tekintetek, melyek a kir. városok politikai fontosságára nézve fenforognak, nem a tisztviselőkről, hanem az egész városról s a város polgárainak egyesüléséről állanak. Ezt a független önállásu polgári rendet kell tehát törvény által létrehozni; ezt pedig a kir. városok belső viszonyainak, s közigazgatásának czélszerü elrendezése, a szabad választásnak kiterjesztése, s a kamarától függésnek megszüntetése fogják csak biztosan eszközölni.
Ugyanazért hiszszük azt, hogy a jövő országgyűlés mindjárt kezdetében hozzáfog e tárgyhoz, s valamint már a jelen országgyűlésen akartuk, egy kerületi választmányt fog mindezeknek előleges kimunkálásával megbízni, s akkor majd ha ezen munkáját beadandja, könnyebb lesz a már kifejtett kérdéseknek részletes tárgyalása, s reményleni lehet, hogy e tárgy az igazság és méltányosság alapjain fog elintéztetni.
Ime t. RR. előadtuk fővonásaiban az országgyűlésnek folyamatját. Mennyire feleltek meg magas feladásuknak a nemzet képviselői, azt a nemzet és a jövendőség fogják megitélni. Történtek ezen országgyűlésen némelyek, mik kifejlődésünk eszközlésére czélszerüek, de sok, igen sok még a teendő: pedig sulyosak az akadályok, mik haladásunk minden lépteit gátolják.
Volt egy idő, midőn a feudalismus, melyet a középkornak harczokban élő lovagiai szelleme fejtett ki, minden nemzeteknél elnyomta a szabad tulajdonnak tisztább eszméjét. Hazánkba is áthatott a külföldnek példája, de nálunk a feudalismus egész kiterjedésében soha fenn nem állhatott, hanem abból, és a szabad tulajdonnak eszméjéből támadott egy rosszabb s károsabb vegyület, mely ámító külsejével a szabad tulajdonnak szinét fentartotta, de valóságát semmivé tette; s ezen vegyület: az ősiség. Más nemzetek régen lerázták már a feudalismusnak bilincseit, mert megszünvén a körülmények, mik azt egy időben korszerüvé tevék, győzött az elnyomott szabad tulajdon helyreállításának hatalmas ösztöne. De hazánk az ősiségnek sulyos jármát még most is viseli, mert a külszin által elámítva sok ideig azt hitte a magyar nemes, hogy ő vagyonának szabad tulajdonosa. Polgártársaink közül számosan a törvénykezés szövevényes ösvényén másét keresve, magukét hanyagolták el, kétes kimenetelü költséges perek közt töltötték éltöket, átkozták törvénykezésünk hosszu folyamatját, mely miatt még nyerve is vesztettek, ha százados pereik terhes költségeit fölszámították, s mégis büszkék voltak abban, hogy másnak birtokához ősi jussok van, s ezen büszkeségökben pártolták az ősiség eszméjét, mely azon just nekik fentartotta. Sokan az ősiséget alkotmányunk legnagyobb kincsének hitték, pedig épen az ősiség dulta fel hazánkban a nemesi birtoknak biztosságát, úgy hogy alig van vagyonosabb család, mely kétkedés nélkül elmondhassa, hogy javaihoz másnak semmi törvényes jussa nincsen. Az ősiség tette oly igen szövevényessé törvényeinket, s a törvénykezés folyamatját, mert a birtoknak ingadozó biztosságát a perek hosszu folyamatával, s a törvénykezésnek ezer rést nyitó védelem eszközeivel akarták őseink némileg pótolni. Az ősiség azon rémkép, mely ellen minden javításnak létrehozásánál küzködnünk kell; egy szóval, azon akadályok közül, mik haladásunkat gátolják, egyik és talán legsulyosabb az ősiség. Bámulni lehet, hogy azon eszme, mely első támadtában már homályos volt, mely azóta is az egymással ellenkező magyarázatok miatt soha tisztába nem jöhetett, mely annyi jónak és hasznosnak létrehozását gátolta, mindez ideig fennállhatott. De csakugyan ébred már a nemzet, s érti az időnek komolyan intő szavát, gyökerében rázták meg az ősiséget azok, mik ezen országgyűlésen történtek, s biztos reményt nyujtanak, hogy a hajdankornak szomoru hagyományképen reánk szállott előitéleteit e részben is legyőzi a nemzet valóságos érdekének tisztább felfogása.
Haladásunknak másik sulyos akadálya az, hogy a nem nemesek hazánkban ingatlan nemesi javakat tulajdonosi jussal nem birhatnak. Önmagát bünteti a nemesi rend ezen megszorítás által; mert javainak becse sokkal nagyobb volna, ha nem nemes honfitársait azoknak birhatásából ki nem zárná. De kárt tesz egyszersmind a hazának is, mert minden ilyen megszorítás a szorgalomnak és köziparkodásnak szabad kifejlődését nehezíti. Azonban e tárgyra nézve is önérdekünk által sürget az idő; mert ha semmit nem teszünk a nemesi javak értékének emelésére, midőn a biztosabb és bárki által megszerezhető polgári s jobbágyi birtoknak becse mindinkább nevekedik, mi hátra maradunk, s javainknak valóságos értéke aránylag csökkenni fog.
A haladásnak ezen két legsulyosabb akadályait mindinkább megszüntetni bizonyosan első gondja leend jövendőben a törvényhozásnak. És ha ez egyszer megtörtént, ha még e mellett a népnek érdekéről mind erkölcsi, mind anyagi tekintetben gondoskodik a nemzet, ha majd a közadózásnak fennálló hibás és igazságtalan rendszere megigazíttatik, s a törvényhatóságok belső igazgatásából származó terhek czélszerübben elrendeltetnek, akkor nyugodtabb kebellel tekinthetünk hazánk jövendőjébe, mert az idő és közvélemény ki fogják fejteni, a mi még hátra lesz, minden osztályok érdekei egy magasabb közös érdekben fognak egyesíttetni, s egyesült erejében függetlenségére nézve is biztosabb lesz a nemzet.
Nehéz a haladásnak pályája, mert ezer ellenkező magánérdekekkel kell küzdeni, melyek hogy önmagukat védjék, minden lépést a polgári alkotmány felforgatására intézettnek kiáltanak; de fontos is az, mert minden lépéstől a nemzet jövendője függ. A törvényhozásnak a nemzet jelen szükségeit kell főkép tekintetbe venni; de figyelemmel legyen egyszersmind arra is, hogy midőn az alkotott törvények a jelent tetszőleg kielégítik, a jövendőnek kifejlődését meg ne kössék, vagy annak helytelen irányt ne adjanak. Nemzetünk is föllépett már a békés haladásnak ezen pályájára, csekély az, a mi eddig történt, és csak gyenge kezdet, de az első nehéz lépés már meg van téve, mert ismerjük, sőt mélyen érezzük törvényeink számos hiányát, s keblünkben élénk, nem mulékony ösztön támadott: pótolni a hiányt, s javítva változtatni, a mit rossznak, károsnak ismerünk. Ezen érzés pedig és ezen ösztön létrehozzák majd azon erőt, mely a jónak eszközlésére szükséges. Hajdan a véres harczok szünetlen küzdése között csak egy szent kötelességet ismertek őseink hazájuk iránt: vérrel is védni annak jussait, s függetlenségét. Korunkban ezen szent kötelességgel még egy másik párosult: kifejteni a nemzet szunnyadó erejét, új életet adni a szorgalomnak, s az annyi véren vásárlott béke áldásai között virágzásra emelni a hazát, melyet őseink vére vívott ki, és ismét őseink vére tartott meg számunkra. S a ki ezen kötelességét nem teljesíti, mert a sértett magánérdekek felzudult zajától visszaijed, az gyáva szintúgy, mint a ki az ellenség fegyverétől félve, hazája védelmére föl nem kelt, midőn hajdan a fölkelés jelét, a véres kardot, hordozták szét az országban. A ki hazája kifejlődésére minden legkisebb áldozattól irtózik, az épen oly keveset szereti hazáját, mint a ki a hon védelmezésének kötelességét csak kényszerítve teljesíti, s többet nem tesz, mint a mire hatalom, vagy törvény kényszerítik, mert a tespedésnek életölő álma lassú halál, s még inkább semmivé teszi a nemzetet, s annak függetlenségét, mint a fegyveres ellenség dúlása. A feldúlt országnak eldarabolt ereje ismét összeállhat, s idő és körülmények kedvezésével megtörheti az ellenség hatalmát, de a tespedésben kialudt nemzeti erőt semmi hatalom többé vissza nem hozza.
A vélemények különbsége haladási kérdések felett, s az ebből származott elmesurlódások nem ölik el a haladás ösztönét, sőt annak új erőt adnak, csak gyűlölség és üldözés ne párosuljon azokkal, mert ekkor a vélemények sérthetlen szabadsága van elnyomva, mely nélkül nincs szabad tanácskozás. Alkotmányos nemzeteknél, hol csak a többség határoz, minden lépés akkor biztos, midőn a kifejtett eszméket az okoknak győző ereje, s az igazságnak hatalma vívja ki, s ez el nem marad, csak kitürni-tudás kisérje. De a hanyagság, csüggedés, ingatagság, azon sulyos átkok, melyek minden kifejlődést lehetetlenné tesznek. A ki az elkezdett munkában már kifáradt, s ezentúl henyén akar vesztegelni, nézzen előre, s ha látni fogja, mennyi még a teendő, hanyagsága mulni fog, vagy nem lépett tiszta szándékkal azon pályára, melyről oly hamar lelépni készül. A ki csügged, mert erejét s erőnket a teendők nagy tömegéhez mérve, nem lát reményt, hogy czélt érhessünk, az tekintsen vissza honunk egykori állapotjára, tekintsen vissza a közelebb lefolyt 25 évre, s látni fogja, hogy mégis haladtunk, hogy a gyengébb erő is, ha nem csügged, sikerrel munkálkodhatik; gondolja meg, hogy mienk a kezdésnek nehéz munkája, s egy ember élete csak egy óra a nemzet életében, de minden lépés könnyebbé teszi a következőt, s minden óra kevesíti a teendőket. Az ingatag és változékony pedig figyelmezzen a világ tapasztalásának a történetek évkönyveiben leirt azon tanítására, hogy az ingatag és változékony erő csak elpazarlott erő, mely czélt nem érhet soha; és hogy a sikert más nem biztosítja, mint a kitürnitudás, melynek minden bukásnál jelszava: «Csak ujra és ismét ujra»!
De bezárjuk díszes és terhes hivatalunknak ezen utolsó munkáját. Végszavaink forró köszönet a bizodalomért, melylyel a t. RR. minket megtiszteltek, s a kegyességért, melylyel nehéz pályánkon ápoltak, s azon buzgó esdeklés, melylyel már e jelentés kezdetén is kegyes elnézést kértünk, ha tehetségünk az igyekezet buzgóságának meg nem felelt, s erőnk hiányában képesek nem valánk eszközölni mindazt, mit elérni óhajtottunk. Tartsák meg tovább is a t. rendek irántunk eddigi kegyességöket, s engedjék újra kijelentenünk azon mély tiszteletet, melylyel vagyunk
A t. KK. és RR.-nek
Zalaegerszegen 1840 julius 27,
alázatos szolgái
Deák Ferencz
Hertelendy Károly
országgy. követek.
Deák Ferencz,
mint a büntető és javító rendszer kidolgozásával megbizott országos választmány tagja, 1841 november 28-dikán Pestre érkezett, s az ifjuság az nap este tiszteletére fáklyás-zenét rendezett. Erdélyi Jánosnak, a költőnek, megszólítására Deák Ferencz következőleg felelt:DEÁK FERENCZ: Köszönet fiatal honfitársim e megtiszteltetésért, köszönet a szeretetért, mert csak úgy nézhetem azt, mint a szeretet kifolyását. Eljött, igenis, az átalakulás időkora, még pedig eljött ezen időkornak legfontosabb szaka, melyben nem csupán lelkesedésre, de még sokkal inkább hideg, komoly megfontolásra, fáradhatatlan munkásságra van szükség, mert hazánk legsulyosabb idejét éli és oly ponton állunk, hol egyetlen hibás lépés a nemzetet visszavethetné és kifejlését veszélyeztethetné. A megfontolás és cselekvés nehezebb, mint az áldozni kész lelkesedés, a mely az ifju kornak kitünő sajátsága, mely lelkesedést némelyek időjártával tán szégyenleni is fognak, ámbár igaz marad, hogy a ki férfi korában ifjusága lelkesedését szégyenleni képes, az a hazát soha sem szereté. Ha nemzetünknek hibája eddigelé az vala, hogy lelkesedésben bővelkedett, de a cselekvés órájában nélkülözte a hideg megfontolást, nélkülözte a csüggedhetetlen fáradozást, mely nélkül pedig sikert érni nem lehet, itt az idő e fogyatkozásból kitisztulni. S e komoly megfontolás egyik legszükségesebb szövetségese a türelem egymás személye, egymás vélekedése iránt, mely ismét csak úgy létezhet, ha kerüljük a gyanusítgatást, mint a mely - akár az egyik, akár a másik féltől ered - a legundokabb, a legocsmányabb vétek, melyet valaki a haza ellen elkövethet. Kerülje ezt egy rész ugy mint a másik; legyünk gyanú nélkül egymás iránt, lakjanak szeretet, bizodalom és türelem szivünkben. És ne csüggedjünk soha ama komoly és hideg megfontolásban, azon hosszas és fárasztó munkásságban, melyet a haza érdekei tőlünk igénylenek, s melyek haladási működésünk sikerét egyedül biztosithatják. Éljen a haza, éljen minden jó hazafi, éljetek ti, fiatal barátim, kikben van a haza jövendője és valósítsátok a reményeket, melyeket, ébresztetek.
A VEGYES HÁZASSÁGOK TÁRGYÁBAN.
Deák Ferencz
Kehidáról 1841-ben Wesselényi Miklós báróhoz intézett levelében a vegyes házasságok tárgyában ezeket irta:«Itt most a vegyes házasságok kérdése foglal el minden megyét; a primás pásztori levelében nem csak az a hiba, hogy az ilyen házasságoktól az áldás megtagadtatik, de még nagyobb hiba az, hogy a reversalis nélküli vegyes házasságot a primás Isten és természet törvénye elleni bűnnek mondja, holott ez 50 évig bűn nem volt. Ez azért rosszabb, mert az áldás miatti bajból a jövő országgyűlése könnyen kivergődhetik egy oly törvény által, minőt a mult országgyűlésen már javaslott, hogy t. i. a vőlegény papja adja össze a házasokat és a gyermek az apa vallását kövesse; holott az utóbbit, hogy Isten és természet törvénye ellen vétkezik, a ki reversalis nélkül ilyen vegyes házasságra lép, nehéz lesz az egyházi rendnek visszavonni, s míg ezen tanítás fennáll, addig az mindig ellenkezésben áll a törvény rendeletével és sérti a törvények méltóságát. Ennyi bajt okoztak azok az Isten adta papok».
Zala vármegye 1841. január 11-dikén tartott közgyűlésében
Deák Ferencz ez ügyben beszédet mondott és indítványt tett. Beszéde helyeseltetvén és indítványa öt és fél óráig tartott élénk vita után elfogadtatván, őt kérték föl a jegyzőkönyv erre vonatkozó pontjának szerkesztésére.E pont így szól:
«3. sz. Nemes Vas vármegye közönsége értesíti e megyét, hogy a nagyváradi és rozsnyói püspököknek a vegyes házasságok iránt kiadott körleveleiben sulyos sérelmet látván, ennek orvoslásáért ő felsége trónja elébe föliratot határoztak, felszólítván e megyét: hogy tekintvén az ügy fontosságát, s messzire ható következéseit, részéről is mindent, mit törvényesnek és czélszerűnek ismer, elkövetve, ezen törvénysértés halasztást nem szenvedő orvoslását, vele kezet fogva, eszközölje, s gyászos eredményeit meggátolja, azon remény fejében, hogy győzni fog a nemzet erkölcsi ereje és egyetértése ezen kétes esetben is, s meg fogja gátolni azon eredményeket, melyek a hazafiak nyugalmát fenyegetik, s a haza szebb jövendője kifejlődését gátolják.
Teljes mértékben osztoznak e megyének rendei nemes Vas megyének a fennebbi levélben kifejezett hazafiui aggodalmában, s buzgó készséggel követik a rokon bizodalmu felszólítást, mert fájdalmasan érzik ők is, hogy azon egyházi rendeletek s pásztori körlevelek, miket az ország primása s a többi megyés püspökök a vegyes házasságok iránt legközelebb kiadának, sértik a hazai törvények szentségét, s egy veszélyteljes jövendőnek magvait szórják el.
Áldás gyanánt adta Isten a vallást az emberiségnek, s ezen legszentebb áldást is indulat s vakbuzgóság oly gyakran tevék már sulyos átkoknak forrásává! Számos évek hosszú során keresztül nyögött, szenvedett s vérzett a magyar haza is a vallásbeli viszálykodások iszonyú csapásai alatt, s annyi ezer élet, mely a rabigába görbedt hazájának megmentésére, s a feldúlt szabadság visszaállítására lett volna fordítandó, annyi erő és tehetség, mik a nemzetet nagygyá és boldoggá teheték vala, vallásbeli villongásokban egymást rontva és emésztve lettek elpazarolva. Kifáradtak ugyan időnkint a keserű küzdésben a hon polgárai, s nyugtatva, s a bajokat enyhítve többször közbenszólott már a törvényhozás. De felébredt ismét a viszálykodás lelke, s újabb erővel s növekedő keserüséggel folyt ismét a külömböző véleményeknek kiméletlen, sőt gyakran üldözésekkel párosult harcza.
A mult idők vérző sebeit orvosolni, s a béke és egyetértés áldásait jövendőre biztosítani kivánták és reménylették az ország rendei, midőn az 1790-ik esztendőben a XXVI-ik törvényczikkelyt alkották. De a sulyos bajok még sem enyésztek el, mert azon törvény rendelete gyakran elmellőztetett, értelme önkényesen s egyoldalulag félremagyaráztatott, sőt tartalma világosan megsértetett. Naponta szaporodtak ezen sérelmek, s az 1832/6. eszt. országgyűlésén képviselői által törvénysértést panaszolva, s orvoslást sürgetve szólalt fel a nemzet. Akkor ugyan e sérelmek ő császári kir. felsége királyi széke elibe nem juthattak, mert a két táblának egymástól eltérő véleményeit egyesíteni nem lehetett; azonban a közelebb lefolyt országgyűlésén ez is megtörtént, s a nemzet panaszai fejedelme elébe terjesztettek. Erősen hitték a megyei rendek azt, hogy visszatér már ismét valahára a hazába a béke angyala, kinek oltalmazó paizsa alatt a honfi honfival testvérileg egyesülve, közös erővel eszközölhessék a haza közjavát, s helyrehozhassák századok mulasztásait. Erősen hitték, hogy sok, eddig elfojtott anyagi és erkölcsi erő, sok, eddig szunnyadó tehetség a közérdek által ébresztve, a közlelkesedés által kifejtve, egy hatalmas nemzeti erővé alakul, mely által az időnek bármi viharai között boldog és virágzó lesz a haza, nagy és hatalmas annak fejedelme. Szép reményeik teljesüléséhez csak béke kellett, s lelki nyugalom, hogy semmi aggodalom ne zavarja, semmi veszély vagy keserüség szét ne oszsza a magas és szent czélra egyesített erőt. Felterjesztett sérelmeik orvoslását várva, meg valának a rendek győződve, hogy újabb vallásbeli sérelmek nem zavarják az egyetértést, s az 1790-ik eszt. XXVI-ik törvényczikkelynek rendeletén újabb sebek nem fognak ejtetni.
De szép reményeiket csökkentve fájdalmasan riasztá fel őket az ország primásának, az esztergomi érseknek, a vegyes házasságok iránt közelebb kiadott egyházi rendelete, melyet a többi megyés püspökök is magukévá tevének. A körlevelekben, melyek mellett ezen egyházi rendeletek behozattak, nyilván kimondatik: hogy azok, kik a házasság által magukat vagy leendő gyermekeiket a róm. cat. vallástól lehető eltérés veszedelmének kiteszik, nem csak az egyházi törvényeket sértik, hanem a természetnek és Istennek törvénye ellen is egyenesen és sulyosan vétkeznek.
Az illető lelkészeknek pedig meghagyatik: hogy a vegyes házasságokat, melyeknél a más vallású férj gyermekeinek a róm. cat. hitben neveltetéséről reversálist nem adott, meg ne áldják, azoktól az egyházi szokott szertartásokat megtagadják, a feleket nem a templomban, hanem a paplaknál, vagy más tisztességes helyen eskessék össze, nem egyházi öltözetben, hanem saját papi ruháikban, s csak mintegy bizonyságok legyenek jelen, az így megkötött házasságokat azonban az egyházi könyvekbe bejegyezzék.
Midőn az 1790-ik eszt. XXVI. t.-czikkelynek 15. szakasza világosan azt rendelte, hogy a vegyes házasságok mindenkor a róm. cat. lelkészek előtt köttessenek, nem azt akarta, hogy azok egyedül mint tanuk legyenek jelen, s az ilyes házasságokat nem egyedül polgári kötéseknek kivánta tekinteni, mert erre czélszerűbb lett volna ugy rendelkezni, hogy a házasság polgári hatóság előljárói előtt köttessék, kik bizonyosan nem kisebb hitelességű tanuknak tekintődhettek volna, hanem kétségen kívül azt kivánta, hogy a lelkész egyházi hivatalánál fogva ugy mint lelkész jelenjen meg, s ezen tisztében szolgáltassa ki a szentséget.
Hogy az említett törvény a vegyes házasságot is szentségnek tekintette, világos annak 16. szakaszából, mely az ezekből származó válópereket azért rendeli a róm. cat. szentszékek. által elitéltetni, mert ilyen házasságoknál mindenkor valóságos szentségről vagyon szó. Miképpen lehet tehát attól, ki ezen házassága által rom. cat. lenni meg nem szünik, a szentség kiszolgáltatásának szokott szertartásait megtagadni? Miképpen lehet azt a szentség kiszolgáltatásánál önvallása templomából kizárni? holott még a tridenti zsinat is a házasság szentségét az egyház szine előtt kivánja kiszolgáltatni. Miképpen lehet a lelkészt, mint olyant, hivatalának szertartásaitól elválasztani? vagy miképpen lehet a magyar egyházi rendnek, az említett törvénynyel ellenkezőleg, azt állítani, mire a felhozott pásztori körlevelek is mutatni látszanak, hogy tudniillik az ilyes vegyes házasságok valóságos szentségeknek nem tekintethetnek?
Továbbá, midőn az említett törvény alkottatott, alkotásának az egyházi rend nyilván ellene mondott, mert annak tartalmával megelégedve nem volt. De minthogy ellenmondása az ország köztörvénye ellen semmi erővel nem birt, a törvény rendeletét szigoruan teljesiteni polgárilag köteles vala; nem csak hihető azonban, hanem kétségtelen is, hogy azok, kik a törvénynek ellene mondottak, annak teljesítésében bizonyosan többet nem tevének, mint a mire szorosan kötelesek valának; és mégis ugyanazon egyházi férfiak, kik az említett törvény alkotásán jelen voltak, kik annak hosszas vitatásaiban oly nagy részt vevének, kik a törvényhozásnak czélját, akaratját és értelmét bizonyosan ismerték, habozás vagy kényszerítés nélkül megáldottak minden vegyes házasságot, habár reversálisok nem adattak is; azoknak kötésében minden egyházi szertartásokat megtartottak; szóval ezek között s más házasságok közt külömbséget nem tevének. Folytatták ezen gyakorlatot, mely a törvényből származott, s a törvény alkotásától fogva minden napi, nyilvános és szakadatlan volt, az egyháznak minden szolgái ötven éven keresztül a jelen időig kivétel nélkül; és most egyszerre az egyházi rend a törvényt, melynek világos értelmén ötven évig nem kételkedett, a nélkül, hogy abban legkisebb változás történt volna, önkényesen s egyoldalulag, eddigi gyakorlatával ellenkezőleg, máskép akarja magyarázni, holott még akkor is, ha a törvény értelme felett kétségek támadnának, azt az 1790-ik eszt. XII. czikkely szerint csak az összes törvényhozás magyarázhatná; addig pedig az egyházi rend kétségbe nem vett, nem mások által reá tolt, nem erőszakkal kényszerített, hanem önkényt s meggyőződésből követett értelmében köteles azt teljesíteni.
A természet törvénye és Istennek örök igazsága szent és változhatatlan. Ha bűn volna ezek ellen a vegyes házasság, melyben a gyermekek neveléséről reversális nem adatott, és pedig sulyos bűn, mint azt az említett pásztori levél állítja, akkor bűn volt az eddig is, mert az egyházi rend bűnöket oldhat, de nem teremthet. Bűnt követtek el akkor Isten és a természet törvénye ellen a magyar anyaszentegyháznak sok jeles főpapjai, kik eddig a vegyes házasságokat megáldották, dispensátiókkal, egyházi szertartásokkal elősegítették; pedig ezek között számosan valának, kiknek közönségesen ismert széles tudománya hinni nem engedi, hogy ne tudták volna az Isten és természet törvényeit, s a vallás szabályait; számosak valának, kiknek példás erkölcsös élete, s apostoli buzgósága kezességül szolgál, hogy a hitben szakadást nem akarnak; vallás és egyház ellen árulók ők nem lehettek; azt pedig, hogy ámbár Isten és a természet törvénye elleni bűnnek tartattak is az ilyes házasságok, csak azért áldotta meg azokat a magyar anyaszentegyház, azért segítette elő egyházi szertartásokkal minden külömbség és kivétel nélkül, mert voltak esetek, melyekben reversálisok által a vallás terjeszthetését reménylette, még csak távolról is feltenni annyi volna, mint homályba borítani az anyaszentegyház tisztaságát, s lealacsonyítani méltóságát; mert roszszat cselekedni, hogy abból jó következzék, sulyos bűnben megegyezni, sőt azt elősegíteni bármi haszonért vagy nyereségért, annyi volna, mint Istent, vallást, erkölcsiséget megtagadni; ily vádat pedig a magyar anyaszentegyház senkitől soha meg nem érdemlett, ily gyanu keserű méltatlanság volna ellene.
A vegyes házasságokat a hazai törvények nem csak megengedik, sőt pártolják is, midőn azt rendelik: hogy azoknak semmi szin alatt akadályok ne tétessenek. Lehet-e pedig súlyosabb akadály, mint midőn az ilyen házasság az egyház nevében Isten és a természet törvénye elleni bűnnek állíttatik, midőn azon róm. cat. személytől, ki vegyes házasságra lép, az egyházi szertartások megtagadtatnak, s az némüleg az anyaszentegyház kebeléből kizáratik? Ez is sulyos megszegése, vagy legalább kijátszása a törvénynek; de még sulyosabb az, hogy a polgári törvényre bűnnek bélyege nyomatik, midőn a pásztori levél Isten és a természet törvénye elleni bűnnek mondja azt, mit a polgári törvény világosan megenged, sőt határozottan pártol. Összeütközésbe hozza ez a polgári törvényt a lelkiismerettel, s a polgári törvények iránti tiszteletet teszi semmivé; mert azon törvény, mely bűnt és pedig Isten és a természet törvénye ellen sulyos bűnt pártol, csak erőszakkal eszközölhet engedelmességet, de tiszteletet soha sem nyer. Összeütközésbe hozza a polgári hatalmat a vallás hatalmával, felbontja a közállomány minden szelidebb köteleit, s ekképpen a vallás szent nevében titkos, de mély keserüségü harczot kezd a törvény s közállomány ellen.
De még erkölcsi s vallásos tekintetből is sulyosak ennek következései, mert az anyaszentegyháznak véleménye és tanítása a házasságokról, s különösen arról, ki a házassági szentségnek valóságos kiszolgáltatója, még elhatározva nincsenek, s mégis ezek közbeszédek, tanácskozások s oktatások tárgyaivá levének már, és félni lehet, hogy a nép ezen el nem határozott kérdést is félreértve, könnyen téveszti a külömböztető vonalakat. Csökkenni fog a házasságok tekintete s tisztasága, mik pedig az erkölcsiségnek alapjai; csökkenik továbbá azon tisztelet is, melyben a vallás tanítóinak a nép előtt állni kellene, mert könnyen bizodalmatlanság s tiszteletlenség támad a népnek kebelében azok iránt, kik bűnnek mondják, mit a törvény pártol, kik az egyháznak oly sok jeles főpapjait hibával vagy bűnnel vádolják, s ezek felett kimélés és szeretet nélkül törik el a kárhoztatás pálczáját; kik egy oly gyakori, s a közéletben minden nap előforduló tárgyról, minő a házasság, most egyszerre mást, sőt ellenkezőt tanítanak, mint a mit eddig hittek, tanítottak, sőt követtek; kik ujabb rendeleteiket csak azzal menthetik, hogy vallási tanításaikban, eljárásukban ötven évig hibáztak, mert vagy nem tudták a vallás szabályait, vagy tudva követték a elősegítették azt, mit Isten és a természet törvénye elleni bűnnek tartottak. Csökkenik végre a tiszta vallásosság is, mely a hittel szeretetet kapcsol össze, s melynek határtalan buzgó szeretet egyik legfőbb alapja; azon vallásosság, mely nem üldöz, nem kárhoztat kimélés nélkül, mely nem gyilkolja meg a szeretetet, hogy a hitet terjeszthesse. Csökkenni fog ez a vallásosság, mert felzavarják ezen egyházi rendeletek s pásztori körlevelek sok ezernek házi nyugodalmát, azon legdrágább kincset, mit ember e földi pályán birhat; s azokban, kik eddig a törvény engedelmes pártolása mellett vegyes házasságra léptek, ha eme tanítás szivükbe száll, iszonyú aggodalom fog támadni, mert visszaborzadnak ártatlannak vélt, s eddig boldogul élt napjaiktól, melyeket e tanítás szerint sulyos bűnben töltöttek; visszaborzadnak férjeiktől, kiket bűntársaiknak fognak tekinteni, s ártatlan gyermekeiket bűn magzatinak nézik. És a bűnnek ezen nyomasztó érzetével lesznek kénytelenek a vélt bűnt folytatni, mert a házasságot felbontaniok nem lehet; átkozni fogják a törvényt, melynek pártolásán kiindultak; átkozzák az egyházat, mely őket tudva bűnhöz kötötte, s a kötést megáldotta. Mások ismét nem fognak-e a kétkedésnek reményt ölő tengerében elmerülni? ha midőn a vallás szabályai szerint Isten irgalmát, s a vallás vigasztalását keresve, mint gyónók járulnak az egyház férfiához, s attól feloldozást csak úgy nyerhetnek, ha bűneiket s még azt is, hogy vegyes házasságra léptek, megbánják, ők pedig ezt nem tehetik, szivükben bánat nem kelhet, mert a házassági élet tisztaságában ártatlanok, s férjeiknek és gyermekeiknek szeretetében boldogok. Végre azok, kik hinni nem fogják, hogy Isten és a természet törvénye elleni bűn legyen, a mit eddig a törvény pártolt, s maga az egyház elősegített s megáldott, ha egyszer kétkedni kezdenek a vallás szolgáinak egyik tanításán, könnyen átviszik kétkedéseiket más dolgokra is, s ennek kivált a nép között csak igen hamar hidegség, s utóbb vallástalanság lehet következése; a népnek vallástalansága pedig a közállománynak is sulyos ostora, mely hamar megvesztegeti az erkölcsiséget, mely nélkül sem törvény, sem anyagi jóllét, sem világi hatalom biztos boldogságot nem adhat, s megfosztja a társaságot a törvényeknek titkos, de biztos őrétől, a lelkiismeretnek intő szavától.
Nem egyedül egyháziaknak tartják ezeket a megyei rendek, hanem olyanoknak, mikre a közállománynak ügyelni legszentebb kötelessége; mert fennállásának alapja van megrázkódtatva, midőn ezek megbomlanak. A törvények szentsége felett őrködni, s a sértett törvény mellett felszólalni, e megye rendeinek polgári kötelességük; hódoló tisztelettel, de egyszersmind fiui bizodalommal ő cs. kir. felségét tehát megkérni elhatározták, hogy legfőbb fejedelmi hatalmával, ugy is mint apostoli király, ezen törvénybe ütköző egyházi rendeleteket megsemmisíteni, a haza főpapjait a törvények s törvény iránti tiszteletnek sértésével kiadott körleveleik visszavételére szorítani, a megzavart nyugodalmat visszaadni, s a haza polgárai fájdalmas aggodalmait megszüntetni méltóztassék.
Ezen felül, minthogy az 1647: XIV. törvény világosan azt rendeli, hogy mindenek ellen, kik az országnak a vallás iránti határozatit megszegik, legyenek bármely világi vagy egyházi főméltóságuak, a megyei hatóság haladék nélkül az ezen törvényben kijelölt rövid uton járjon el, s őket haladék nélkül büntetésre vonja, elhatározták a megyei rendek azt is, hogy az említett törvény rendelete mindazon egyházi személyek ellen is haladék nélkül eszközlésbe vétessék, kik a vegyes házasságok kötésénél az 1790: XXVI. törvényczikkelynek rendeletét megszegnék, s az ezen törvény értelmében eddig folyvást követett gyakorlatot az áldásra és egyéb szertartásokra nézve megváltoztatnák. Mihelyest tehát ilyen eset valamelyik alispán urnak bejelentetik, ez azonnal a törvényszegőt a törvény rendeletének teljesítésére intse meg, ha pedig a megintés nem használand, a törvénysértő ellen a tiszti ügyésznek felperessége alatt az említett czikkelyben kitüzött törvényes eljárásnak leend helye. Ugyanazért a felhozott törvény 2-ik szakaszához képest ezennel a cat. és evang. vallásbeli felekezetből a törvény értelméhez képest egy törvényszék neveztetik ki, mely minden efféle esetekben biráskodni fog; tagjai pedig ezen törvényszéknek következők, ú. m.: mindenik alispán, Deák Ferencz, Hertelendy György, Szabó János és Kuthy Pál táblabirók, egyik rendes jegyző s legalább két szolgabiró esküdt társaikkal.
Végre, hogy addig is, mig e részben az ő cs. kir. felségétől kért, s méltán reménylett teljes mértékü orvoslás megérkezik, a népnek ezen egyházi rendeletekből származó aggodalma legalább némüleg enyhíttessék, s a félreértések a lehetőségig elkerültessenek, a vidékbeli szolgabirák értesítsék az iránt a lakosokat, hogy a törvény a vegyes házasságokat nem kárhoztatja, sőt egyenesen elhatározta, miszerint azok semmi szín alatt ne gátoltassanak, és hogy a törvényesen köttetett vegyes házasságok, habár azoktól az egyházi áldás, vagy egyéb egyházi szertartások megtagadtatnának is, minden tekintetben törvényesek, s minden következéseikre nézve teljes erejüek.»
KÉT EGYHÁZI HASZONVÉTEL UGYANAZON
EGYHÁZI SZEMÉLYNEK NEM ADHATÓ.
Zala vármegye 1841. január 11-dikén tartott közgyűlésében Deák Ferencznek a vegyes házasságok tárgyában mondott beszéde ellen fölszólalt
Fliszák György, murakereszturi plébános és apát, s a többek között megemlítvén, hogy vannak, kik törvénytelennek mondják még azt is, hogy Kopácsi József esztergomi érsek egyuttal megtartja a veszprémi püspökséget, nézetet czáfolgatta. Utána Deák Ferencz szólott, kiemelvén, hogy ő ugyan e tárgyról beszédében nem nyilatkozott, de mivel Fliszák szóba hozta, kifejti, hogy két egyházi haszonvétel ugyanazon egyházi személynek törvényeink szerint nem adható, s ez irányban indítványt tett.A közgyűlés jegyzőkönyvének err
e vonatkozó pontja így szól:«4. A midőn a fentebbiekben érintett egyházi körlevelek által a hazai törvényeken ejtett sérelem a megye rendeinek kebleit megrázkódtatta, figyelmöket el nem kerülhette, hogy a hazai törvények már a hajdan korban elhatározták, hogy két egyházi haszonvétel ugyanazon egyházi személynek ne adassék; már I. Mátyás, II. Ulászló, s II. Lajos alatt ismételve törvények alkottattak ez iránt, de midőn mindig ujabb visszaélések lettek elkövetve, e törvény többször megujíttatott. Utóbb az 1548: VI. czikkely által, s még később az 1723: LV. czikkelyben ez határozottan kimondatik.
A felhivott törvényekkel világosan ellenkezik az, hogy az ország primása, az esztergomi érsek, primási és érseki magas méltóságra lett emeltetése után megtartotta a veszprémi püspökséget, s azt még most is tartja minden terheivel és jövedelmeivel.
Az esztergomi érseki megyének kiterjedése oly nagy, népessége oly igen számos, az érsek és primási méltóságnak hivatalos köre s foglalatosságai egyházi s világi tekintetben annyira sulyosak, hogy azoknak pontos teljesítése egy bármely jeles férfiunak idejét, erejét, s minden tehetségét bőven elfoglalják; jövedelmei pedig régi fejedelmeink buzgó adakozásából bizonyosan olyanok, hogy azok ezen fényes méltóság költségeire kétségtelenül elegendők. A felett a veszprémi püspökség is mind egyházi terjedésére, mind világi javaira s jövedelmeire nézve fényes és nagytekintetü. Meg vannak tehát a megyei rendek győződve, hogy sem az egyházi szolgálat érdeke, sem a magyar anyaszentegyház főpapjának magas méltóságához illő ellátása meg nem kivánják, hogy ezen két nagy és fontos egyházi hivatal, s hivatalos kötelességekkel járó egyházi haszonvétel ugyanazon egy személyben összesíttessék. De egyébiránt a törvények tekintete minden egyéb tekintetek felett áll, ez pedig semmi olyan kivételt nem ismer, mi a jelen esetre volna alkalmaztatható. Ez okokból a megye rendei ő cs. kir. felségét jobbágyi alázattal megkérni elhatározák, hogy a két egyházi haszonvételt egymástól elválasztva, a veszprémi püspöki megyét is külön fő pásztorral ellátni, s a hazai törvények rendeleteit fejedelmileg főbb hatalmával e pontra nézve is teljesítésbe vétetni méltóztassék. Egyuttal pedig e közérdekü tárgyak felett hozott határozásukat a haza egyéb hatóságaival is előbbi elhatározásukhoz képest a kölcsönös tudomány végett közölni rendelik.»
Zala vármegye 1841. november 8-dikán tartott közgyűlésében tárgyaltatott a helytartótanácsnak 1841. augusztus 24-dikén kelt leirata, mely «miután a szombathelyi püspöki megye részéről a vegyes házasságok és az azokból származott gyermekek iránt 1839/40. évre fölterjesztett jegyzőkönyvből tapasztaltatott volna, hogy szepetneki ágostai vallást követő Erkinger Györgynek katholika hitves
étől született Ádám és Ferencz fiai, a katholikus neveltetésük iránt adott kötelezvény ellenére, jelenleg is az ágostai vallást követik, a megyének meghagyja: hogy mivel nevezett Erkinger Ádám a választási kort már meghaladta, a mennyiben ő az ágostai vallást tovább is követni kivánná, vegyes küldöttség által általtérési vezérokait vizsgáltassa meg, s azon küldöttség tudósítását az illető plébánosnak ezen személy iránt fönforgó vallásbeli környülállásokról bekivánandó nyilatkoztatásával és keresztlevéllel fölterjeszsze; a mi pedig ennek Ferencz öcscsét illeti, mivel a választási kort még el nem érte, az atyja által kiadott kötelezvény következéseül a katholika hit gyakorlására sikeresen megintesse, s a foganatról jelentést tegyen». Egy megyei esperes, ki a leirat egész tartalmának teljesítését kivánta, a reversalisok törvényességét vitatta, némely szokást törvénynél is erősebbnek állítván. Hertelendy Károly az utolsó országgyűlésnek a reversalisok tárgyában hozott, bár nem szentesített határozatát akarta törvénynek elismerni, s ehhez képest a régibb reversalisokat érvényeseknek kimondani.DEÁK FERENCZ: Annak megtudása végett, vajjon az egyik ifju az ágostai vallásban továbbá is meg akar-e maradni, nem ellenzi egy választmány kiküldését; ez az időpontról, a mikor kiküldetésében el fog járni, tudósíthatja a helybeli róm. kath. plébánost, a ki megint értesítheti a megyés püspököt, s ha a megyés püspöknek tetszeni fog, oda más egyházi tagot is kirendelhet. De hogy az ifju vezérokok adására szólíttassék föl, azt fölöslegesnek tartja, valamint azt is, hogy a püspök megkerestessék, nevezne a kiküldendő választmányba tagot, vegyes választmány lévén az, ha mindkét vallásbeli tagok a RR. közül neveztetnek.
A reversálisokat a hazai törvények és Zala rendei soha el nem fogadták. A mi pedig az utolsó országgyűlésnek e részben hozott határozatát illeti, mindamellett is, hogy a reversálisok dolgában őt csak a törvény szentsége kötelezné annak érvényessége elismerésére, mégis igen óhajtaná, ha mindaz, a mit a két tábla elfogadott, de a mi királyi aláirással jóváhagyva nincs, törvény erejével birna, mert Erdély és Galiczia hazánkhoz volna kapcsolva, a sót tetemesen olcsóbban árulnák stb. De mindaddig, míg ez nincs így, a reversálisok dolgában czélszerűnek és következetesnek azt tartja, ha vele együtt Zala rendei régi végzésük mellett megállva, a reversálisokat törvényteleneknek tartják.
A közgyűlés
Deák Ferencz indítványát fogadta el.
A PÁSZTOROK LÓTARTÁSA ÉRDEKÉBEN.
Zala vármegye 1841. november 8-dikán ta
rtott közgyűlésében Inkey János és Inkey Ádám indítványozták, hogy töröltessék el a megyének a közbátorság tekintetéből hozott azon végzése, mely szerint a pásztoroknak elkobzás büntetése mellett megtiltatott lovakat tartani. Deák Antal azon nézetet fejtegette, hogy a törvényhatóság jogosítva van mindenkivel szemben tilalmassá tenni azt, mi a békés polgárok személy- és vagyonbeli bátorságát és nyugalmát veszélyeztetheti. A tapasztalás bizonyítja, - így szólott - hogy a rablók és utonállók fölkeresik a pásztorokat, őket társaikul fogadják, s ha vannak is a pásztorok közt becsületes emberek, elszigetelt helyzetüknél fogva ezek is kényszerítve vannak arra, hogy a rablókat segítsék és tovább szállítsák. A lótartás megtiltása lehetővé teszi, hogy a gonosztevők egyik helyről a másikra oly gyorsan el ne jussanak, ennél fogva annál hamarább utoléressenek, s a gonosz merényletek is kevesedjenek. Az az aggodalom pedig, melyet az indítványozók fölhoznak, hogy a szüken termő években némely földesuraknak távolabb fekvő javaikból a szénának vagy más egyéb termesztményeknek átszállítása a pásztorok lótartásának megtiltása által felette nehezíttetik, sőt gátoltatik, megszünik az által, hogy ezen tiltó rendszabály az ökrök vagy más marhák tartására kiterjesztve nem lévén, az átszállítás ezek által is megtörténhetik.DEÁK FERENCZ: Melegen pártolta a megye határozatának eltörlésére czélzó indítványt. Az egyéni jog és szabadság szentségének megsértése nélkül a végzés fönn nem tartható. Egy szükséges, hasznos néposztályra, mint a pásztorok, a becstelenség bélyegét sütni, őket páriákkint bűnosztálylyá leátkozni, egyesek kihágásaiért valamennyire, ártatlanra vétkesre egyformán, előre kárhozatot mondani, reájuk büntetést szabni, s őket meghallgatás nélkül fenyíteni, a vármegyének hatalmában nem lehet.
A közgyűlés Deák Antal nézetéhez csatlakozott.
MIÉRT NEM FOGADTA EL DEÁK FERENCZ
1843-BAN AZ ORSZÁGGYŰLÉSI KÖVETSÉGET.
Az 1832/6-diki országgyűlésnek az urbérre vonatkozó intézkedései a birtokosság egy részében
elégedetlenséget keltettek. Deák Ferencz Kehidáról 1836. augusztus 18-dikán Kossuth Lajoshoz intézett levelében erről így nyilatkozik:«Az új törvényekkel sokan, igen sokan nincsenek megelégedve, s fájdalom! nem azért, hogy keveset adhattunk a népnek, hanem a robotbeli feljebb szolgálást és a botozás megszüntetését sajnálják. Nyilván nem mernek szólani, de magok közt panaszolkodnak, szidnak bennünket, átkoznak és minden bokorban revolutiót látnak és keresnek. Egyik nem kapott aratókat, mert elfogyott gabonája, s mert nem adta volna meg a munkabért, s már azt az új törvényeknek tulajdonítja; a másik nem kapott kaszásokat, mert keveset akart fizetni; a harmadiknak hajduját a korcsmán megverték bor közben, a negyediknek kocsisa szökött meg, mert több botot kap
ott mint kenyeret: s mindezek az új törvényt okozzák s talán ha mernék, a májusi fagyot, az azótai szárazságot, egy szóval minden bajt nekünk tulajdonítanának. Még eddig gyűléseken nem igen jelentgették boszuságokat; jövendőben a mi történik, előre nem látható! Azonban mindezek nem váratlanok előttem, mert hiszen tudtuk és sokszor beszéltünk magunk között mindezen következésekről, s úgy hiszem, így volt, így lesz ez mindenkor, az igazságnak, a változtatásnak igen sok ellenségei voltak mindenkor, kivált azok, kik materialiter vesztenek».Zala-Egerszegről 1836. szeptember 10-dikén Kossuth Lajoshoz irt levelében
Deák Ferencz ezeket irja:«Ne igen örüljön édes barátom! Zalának és gyűléseinek, mert nálunk is sziszegve fejet emelt a kígyósereg. Horváth Muki a vezérök, vagyis inkább ő alkotója egy ellenpártnak, mely minden haladást gátolni, minden szabadelmü végzést fölforgatni készül. Ő már természeténél s megszokásánál fogva nem vala eddig is barátja a népnek s a nép szabadságának, s most az urbéri törvények által megsértett vagyonbeli érdekei, egy pár adat hiusági vegyületek annyira fölforralták keblében a mérget, hogy mindent elkövet pártot szerezhetni. Egyenkint szólítja meg az urakat, hogy ellenünk, kik vele egyet nem értünk, mint veszedelmes emberek ellen szövetkezzenek; a kikre szava nem hat, még asszonyok által is magához kivánja vonni; sok pártost talál, mert az urbér sokaknak nem tetszik, s készül rontani, a mit oly nehezen építettünk, rontani pedig nem mesterség, kivált midőn az engedmények áldozatba kerültek. Az urbéri törvényeknek behozataláról most tanácskozik együtt egy megyei választmány; ebben Horváth mindent elkövet, hogy azon törvényeket, melyek neki nem tetszenek, a földesurak részére magyaráztassa; de még eddig, bár pártja indulattal segítette, boldogulni képes nem volt, mert azon egyszerü igazság, hogy törvényt a megye nem magyarázhat, a törvénynek egyes esetekre leendő alkalmaztatása pedig az itélőszékek dolga, oly igen czáfolhatatlan vala nekik, hogy reá felelni sem valának képesek. Ha kérdik Horváthot, mi czélja pártoskodásának, hiszen az urbéren segíteni nem lehet, azt feleli: hogy a szabadelmü ideák haladását akarja meggátolni. Valóban óriási munka! ha ezt a titkot kitalálja, nagy jutalmat várhat a szent szövetségtől; azonban nekünk mégis sok kárt és még több alkalmatlanságot okozhat, s valóban féltem mult gyűlésünk végzéseinek nagy részét; mert kevesebb ész kell ahhoz, hogy valaki a vak és vad aristokratiát fellármázza, mint ahhoz, hogy azt megbuktassa. Személyemre nézve mindezekkel nem törődöm, sőt némüleg örülhetnék neki, mert nemcsak ürügyet, de just adnak annyira óhajtott független magányomba vonulni, ha elveink elbuktak; de ezen elvek bukását vérző szívvel sajnálnám, mert igazaknak s a haza boldogítására szükségeseknek vélem azokat. Horváth pártja jelenleg inkább lármás, mint veszedelmes, de félünk, hogy Kerkápoly 2-dik alispán fog közelíteni hozzájok. Ennek véleményét még nem tudom, mert eddig határozottan még ki nem jelenté magát. Közelítő, egyesítő szerepet játszik, mi igen hamar a szárnyas egér sorsára juttathatja az embert. Számolása könnyen hibázhat. Ő pedig a protestansok feje s így nem csekély fontosságu. Azonban az idő és ügynek igazsága sokon segíthet.
Furcsa látni s hallani a kormánynak és a kormány embereinek félelmét; még a kisebbek is rémképeket alkotnak maguknak, s azzal ijesztgetik magukat is, egymást is; ők makacsul hátat fordítanak a fölkelő napnak s önárnyékukat iszonyu rémnek nézik; pedig ha ismernék a hazát, ismernék az embert és embereket, szintúgy tudnák, mint mi tudjuk, hogy alig van ország Európában, hol kevesebbet lehessen revolutiótól tartani, mint jelenleg nálunk; csak majd ők féltökben olyan balgatag lépéseket ne tegyenek, melyek nem zendűlést, de zavart okozhatnak. De ők félnek s a bokrokban mozgó nyulat is rablónak vélik, pedig: est genus unum stultitiæ nihilum metuenda timere».
1843-ban izzó harcz fejlődött a közteherviselés kérdésében támadt mozgalomból. Zala vármegyének a megválasztandó országos követek utasítása tárgyában kiküldött bizottsága tanácskozásairól egy akkor kelt levél ezeket irja: «A házi adó ügye a választmány űléseit oly népessé tevé, hogy a közgyűlések is ritkán oly népesek. A köznemesség közül nem csak azok jelentek meg, kik járásonkint a közgyűlés végzése szerint berendeltettek, hanem igen sokan a nem hivottak közül is. Deák Ferencz lelkes szónoklata a felizgatott kedélyeket annyira lecsillapítá, hogy az adózás elve a választmányban diadalmaskodott». Egy másik levél e bizottság tanácskozásairól így szól «Deák Ferencz az igazság elvéből indulva ki, az adó mellett igen hatályos beszédet mondott, melynek végén kinyilatkoztatá, hogy őt sem mocskolás, sem fenyegetés, sem gyilkosság elvétől elrettenteni nem fogja. Csak egyetlen ellenszó nem emelkedett, s így az adó keresztülment. Mind e mellett a kívül szárnyaló rossz hirek nem kis aggályban tartanak bennünket jövő áprili közgyűlésünk kétes eredménye felől».
Az utasítások tárgyában kiküldött választmány javaslata ellenében Forintos György, ki az adózni nem akarók pártjának élén állott, a közgyűlés előtt a következő levelet terjesztette a köznemesség között:
«Isten áldja és jókra vezérelje nemes uraimékat! Miután több izben összefogva hazafiuságból és ősi alkotmányos törvényeinkhez vonzó buzgó ragaszkodásból kiindulva, összevetett vállakkal a közjó előmozdításában együttmunkálkodni szerencsés valék, most midőn a házi adónak a nemességgeli elvállalási életkérdése a ránk jövő április 3-kán tartandó közgyülekezetünkben Zalaegerszegen tárgyaltatás alá fog jönni, nem kétlem: hogy szántói járásbeli nemességgel együttartva, vérrel szerzett nemesi szabadságunk vezéreltetése érdemében segédkezet ne nyujtsanak. Az adónak elvállalásával következhető veszélyek e következendők: mihelyest annak csak egy részét elvállaljuk, azonnal vérrel szerzett!!! felséges királyunk által biztosított nemzeti szabadságunknak megcsorbítására alkalmat adunk, és végét nem érjük a folyton folyvást növekedő adók sorának; ezt fogja követni az hogy - a nagyobb birtokosok ki fogják vinni azt - p. o. 200 pengő forint jövedelmen avagy 500 holdon alul biró nemesnek szavazati joga nem leszen, s ekkor a köznemességből ily jövedelmes, avagy hold számmal biró nem találkozván, általában eltöröltetik szavazati joguk; azután pedig, ha még az ősiség és birhatási jog is eltöröltetik, akkoron a már adóval megterhelt szegény nemesség fizetni nem tudván, annak javai elkoboztatnak, és idegen nemzet birtokába jutandnak; ez megtörténvén, a már nemes javakkal eltellett idegen nemzet és pórnép ki fogja vinni az országgyűlésen küldötte által leendő megjelenhetését és szavazati jogát, és így mint birtokosabb, és nagyobb számmal levők nemcsak fejünkre és birtokunkra törvényeket alkotnak, hanem vérrel szerzett nemesi szabadságunkat is eltörlik, vagy végre nemzetségünket megsemmisítik. Ennek következtében nem kétlem, ki utódjai átkát magára vállalni nem akarja, az ápril 3-ikai gyülekezetre Zalaegerszegen meg fog jelenni; ki egyébiránt szivességökbe ajánlott, maradok a nemes urakkal egy értelemben lenni kivánó barátjok
Kis-Görbőn, 1843.
Forintos György, táblabiró».
Miként a «Nemzeti Ujság» 1843. 33-dik számában egy zalai levél irja, a fölingerelt köznemesség szájából mindenfelül ezt lehetett hallani: «Vérrel szereztük szabadságunkat, vérrel védjük azt; legyenek a parasztok is oly erősek, mint a mi apáink, kik ezen országot szerezték, s ha nem tetszik, vagy nehezükre esik az adó, menjenek a török szélekre, s szerezzenek maguknak, ha tudnak, külön országot; Deák Ferencz, Horváth János kamarás és Csányi László uraknak, a hazaárulóknak, meg kell halni; ki először szól, lelőjük, majd reped a kaput!»
Az izgatások következtében a köznemesség Zala vármegye 1843. ápril 4-dikén tartott közgyűlésében mind a házi adót, mind az országos közpénztárra, utakra; hidakra stb. elvállalandó költségeket fölkiáltás útján megbuktatta. A «Világ» 1843. 30-dik számában e gyűlésről ezeket irja:
«A gyűlés künn az utczán a megye háza előtt szabad ég alatt tartatott, hol a nyers tömeget, mely a zöld asztalt eleve körülállta, alig lehetett arra birni, hogy a tisztviselői karnak helyet engedjen. A rendre és a nap komoly kérdéseire intő első alispánunk beszéde után székre állíttatott egy kortes, mivel a vezér (Forintos) az általa összegyüjtött tömeget csendességre birni képes nem volt, s a csend helyreállítása után a választmányi munka olvasása megkezdetett. A 8. pont olvasásánál, mely a beligazgatási költségek és terheknek a néppel együtt birtokaránylagos elvállalását tárgyazza, a «fizetés» szónál kitört a nyers erő harsány hangja, s a fizetni nem akarás csillapíthatlan kiabálásban nyilvánult. Erre az elnök alispán lelkes beszéde által a szólásszabadságnál fogva mindenkinek kihallgatására inté a kortestömeget, mely mintegy 3000 főre terjedett; az előbbi nyersen szóló tömeg némileg lecsillapult, s így 22 szónok a választmány indítványát a házi adó ügyében támogathatá, 20-an általánosan helyeslék, egy különös nemesi pénztárt, egy pedig subsidium czím alatt kivánta azt. Bajos vala szólani, mert valahányszor fizetésről történt szó, a nyers erő vezére és a kortestömegben elszórt igazgatók által tett jeladásokra félbenszakasztattak, az adó mellett még nagy számmal szólani akarók ki nem hallgattattak; a mint egy táblabiró a zöld asztal közepén épen déli harangozáskor szónoklott, a tömeg kiáltozá: jobb lesz inkább imádkozzék, hogy az isten neki szent lelket adjon, s így az adóról és fizetésről ne beszélhessen. Meg kell jegyezni, hogy jobbadán minden szónok a zöld asztalra fölállván, innét szónoklott. Végre a nyers erő főnöke egy hosszu, nem igen érthető, hihetőleg mástól készített irott beszédet akadozó hangon olvasva mondott el a tolakodó népnek, s ámbár az értelmes rész jól tudta, hogy a zöld asztal körül álló kortesek szürujjaikban töltött pisztolyokat rejtegetnek, mindazáltal az irásból declamáló vezér kénytelen volt a józanabb rész némely egyéneitől gyakrabban igen hangosan kimondott ily értelmü szavakat megtorlás nélkül hallani: «ej szemtelen, ej gyalázatos, de vastag pofáju»! S így kárhozatos beszédének befejezése után, midőn «vérrel szerzett szabadságunkat ne engedjük s ne adózzunk» mondotta, a vakon engedelmeskedő néptömeg megyénk gyalázatára, s utódaik boldogtalanságára kimondta a «nem fizetést» általánosan mindenre, s miután a házi adó ügye reggeli 10 órától kezdve délutáni fél óráig folyt, s a vezér és 3000 egyén által gyakori megrohanást szenvedett volna, megbukott».
A megye jegyzőkönyvének e tárgyra vonatkozó pontja így szól:
«1007. sz. Bemutattatott ezekután a folyó évi tavaszutó 14-re Pozsony szabad kir. városba rendelt országgyűlésére ezen n. megye részéről küldendő követ urak számára kivántató utasítások kimunkálása végett az ugyan e folyó évi télutó hó 13-án tartatott közgyűlés jegyzőkönyvének 525-dik szám alatt kelt végzése által kirendelt választmánynak javallatos jelentése.
Mely az igen nagy számmal egybengyült Karok és Rendek előtt pontról pontra felolvastatván, azok iránt következő rendelések tétettek:
A 8-ra: Miután a Rendek egybegyült többsége által a megyei belközigazgatási költségek viselésében a nemesi Rendnek akár adózás, akár segedelemképen való részesülése meg nem ajánltatott, sőt bármi fizetésnek elvállalása is általában megtagadtatott volna, azért a választmánynak e pont alatti javaslata el nem fogadtatott, s ennélfogva a 9-ik pont alatt az országos pénztárnak alakítására kivántató ajánlás iránt tett választmányi javaslat is csak oly móddal fogadtatott el, hogy sem a hazán kívül mulatók javaiktól valamit fizetni ne tartozzanak, se azon pénztár gyarapítására a nemesi rendnek évenkint is fizetni ne kellessék.
A jelentés 23-ik pontja alatt a nemzeti hitel, földjövedelmi és törlesztési bank létesítése iránt tétetvén javaslat, minthogy ezek az országos közpénztáron volnának alapítandók, a megyei rendek többsége által pedig annak alakítására a 9-ik pontnál tett határozat szerint a mellékes jövedelmeken kívül pénzbeli segedelem nem ajánltatott volna, ezekhez képest tehát követurak oda utasíttatnak: hogy mivel a n. megye részéről a jelen pontban c) alatt javaslott fizetés ezen tervezett nemzeti bankokra nézve itten is meg nem ajánltathatik, létesítését az érintett és még eszközölhető más országos jövedelmeken alakíttatni eszközleni igyekezzenek, de ezen tárgyak érdemében - mielőtt ők ajánlást tennének - előbb a további utasítás adása végett jelentésüket a ns. vármegyének megtegyék.
A 27-ik pontjára nézve a választmány azon jelentésének, melyben az országos pénztárnak a királyi kincstártól felvett s 446,606 frt 291/8 krkat tevő adósságának országos segedelemképen való visszafizetése javaltatik, valamint a 29-ik pontja iránt is azon választmányi jelentésnek, melyben az országgyűlési költségek és szállásbérek miképen teendő fizetése iránt a választmánynak véleménye a n. vármegyének előterjesztetik, követ uraknak utasításul adatik: hogy miután a fölebb már előbocsátottak szerint a rendek többségének akaratjánál fogva ezen n. megye részéről a közigazgatási költségek födözésére semminémü fizetések akár adózás, akár segedelemképen meg nem ajánltattak volna, követ urak tehát midőn ezen tárgyak az országgyűlésén elővétetni fognak, a ns. vármegyét, hogy azok iránt pótoló utasítását megtehesse, tudósítsák.
A választmány jelentésének minden egyéb pontjai helybenhagyatva megerősíttetvén, s az azokban foglalt tárgyak eszközöltetésére követ urak utasíttatván, mind a választmányi jelentés, mind ezen végzés azon országgyűlési követ uraknak utasítás, arány és alkalmaztatás végett egész terjedelmükben kiadatni rendeltetnek».
Még a gyűlés napján a következő levelet irta Deák Ferencz Kossuth Lajosnak:
Zala-Egerszeg, ápril 4-én 1843.
Kedves barátom!
E pillanatban végződött az űlés, melyben közel 1600 köznemes mind a házi adót, mind az országos közkassába, utakra, hidakra az elvállalandó költségeket felkiáltás által megbuktatta. Fenyegetések az űlés előtt számosak voltak, és gyalázó kifakadások a kortesek között személyem ellen, és mások személyei ellen, de zavar és rendetlenség az űlésben nem történt; kihallgatták a szólókat csendesen, kik közül csak egy (Forintos György) szólott ellene az adónak, a többi, valami 20-24 mellette nyilatkozott; szólottak volna talán még százan is, mert az egész intellegentia igen kevés kivétellel mellette volt, de a szólás teljesen sikeretlen volt, mert a tömeg igen fel volt izgatva. Forintos György táblabiró, Horváth Pál táblabiró, két egykor megbukott tisztviselő, voltak a pártnak látható fejei; láthatatlanok tudja Isten kik.................
Megbukott tehát nálunk is ezen szent ügy, s én, mint mondám Neked, a jövő országgyűlésére nem megyek. Csak egyre kérlek: ha Pesten valaki szóba hozná megválasztatásomat, kérlek az Istenre és barátságunk szentségére, hátráltasd és hárítsd el a dolgot, mert én megválasztva sem vállalhatnám el más megyéből a követséget; sok okaim vannak és elhatározásom e részben is ingatlan; csak kellemetlen érzésnek volnék tehát kitéve, ha megválasztatva, magának a megyének mondanék le. Eszközöld tehát, hogy ez ne történjék, s ha szükséges, megmondhatod: hogy én nem vállalhatom el és nem vállalom el a követséget. Ha erre nem kerül, jobb szeretem.
Zalából kik mennek követül, nem tudhatni még közelítőleg sem, mert menni senki nem akar. Utasításunk egyéb pontjai bizonyosan jók lesznek.
Még egyet: a hirlapban, ha majd a zalai tudósítást közlöd, személyemről semmivel ne szólj többet, mint más személyéről, s oly keveset, a mint csak lehet; tudod, hogy nékem igen kellemetlen az ilyen kiemeltetés, most kivált talán káros is volna. Minden esetre kerüld úgy szólni rólam, hogy bárkinek hiusága sértve legyen, ezt kérem, ezt várom barátságodtól. Isten veled kedves komám; közöld levelemnek a gyűlést érdeklő tartalmát minél előbb privative rendes postán Klauzállal és Bezerédyvel, s mond meg azt Eötvösnek is. Isten veled
hű barátod
Deák.
A «Pesti Hirlap», mely ápril 6-diki számában a Zalában történteket «gyászhir» czíme alatt közölte, ápril 13-dikán megjelent számában ezeket irta:
«A mint ápril 6-diki gyásztudósításunk Budapesten széthordaték, két-három óra alatt már uton utfélen általánossá vált a meggyőződés, hogy Pestmegyének önmaga s a hon iránti kötelessége Deák Ferenczet követül választani, s gyakorlatilag megmutatni, hogy a megyei szerkezetnek oly szellemi separatismust kifejteni nem szabad, miszerint a nemzet jelesbjeit sajátuknak csak azon megyék vallhatnák, melyekhez lak vagy birtok által csatolvák. És 3-4 száz főnyi tömegekben járt a pesti középponti nemesség a megye hatályosabb tagjainál kijelenteni, hogy ők követül Deák Ferenczet kivánják, és Pestmegyének rég designált, utóbb pedig közakarattal meg is választott követei vetélkedtenek egymás között, hogy melyiküknek jusson a szerencse visszavonulni; és valóban Deák Ferencznek Pestmegye követévé elválasztását csak azon körülmény gátolhatá, hogy legmeghittebb barátainak szomoru, de becsületbeli kötelességök vala, a legpositivumabb, legfélremagyarázhatlanabb, s a reménynek még csak árnyékát is elzáró adatok nyomán kijelenteni, hogy Deák Ferencz most Pestmegye követségét semmi kigondolható conjuncturák között el nem vállalja; elválasztása tehát őt csak azon kellemetlen helyzetbe tenné, hogy lemondani legyen kénytelen, mit egy díszes megyének tisztelő bizalma ellenében megtenne bár kétségtelenül, de csak fájdalommal tehetné meg. És Pestmegyének lelkesült rendei sokkal inkább tisztelik őt, sokkal nagyobb bizodalommal méltányolják a fontos okokat, melyek őt reá birják, hogy ingathatlanul úgy határozzon, mintsem oly lépést tegyenek, melynek minden eredménye csak fájdalom lehetett volna, és pedig annak okozott fájdalom, kinek hazafiui keblét az, a mi Zalában történt, már úgy is keservesen megérintheté».
Zalamegye közgyűlésének második napjáról - ápril 5-dikéről - a «Pesti Hirlap» ápril 13-án megjelent számában a következő tudósítást közli:
«Megnyilik az ajtó, halálcsend terjed el a teremben, s Deák Ferencz a jó, a tiszta öntudat nyugalmával arczán és keblében lép be. Zajos, szünni nem akaró és 13-szor ismételt éljenvihar fogadja az érkezőt. A közös fájdalom nyilvánításai után a választmány javaslotta követutasítás olvasása folytattatott. Ennek végével Csányi Elek főszolgabiró ama gyászos hír kijelentésével siet a terembe, miszerint a - megye ápril 4-diki közgyűléséből - haza menő köznemesség közül mintegy 35-en Kehidán keresztül utazván, bősz dühökben az utczákon égő taplót szórtak el, s Deák udvarát esti 8-9 órakor megrohanván, ott széltiben lövöldöztek; mire a kötelességöket ismerő és teljesíteni akaró éjjeli őrök a haramiacsoport elébe állván, egyikök, egy 18 éves ifjú, azonnal megöletett és többen megsebesíttettek. Erre a falu derék lakósai közül számosan a csata helyére sietvén, a csendzavarókat és gyilkosokat a faluból kiverik s közőlük ötöt elfogának. Későbben a haramiák közül egyet halva találtak, egy másik pedig - úgy beszélik - halálos sebben várja végperczét. E jelentésre a RR. a köznemességet felbújtogató proclamatió koholója Forintos György és czimborái ellen azonnal tiszti nyomozást kivántak rendelni; de Deák Ferencz, ki nemcsak mint polgár, hanem mint ember is oly nagy, Deák, mondom, közbeveté magát, s a csínt egyszerüen gyilkosságnak kéré tekintetni, mire az elfogott bűnösök a megyei börtönbe kisértetni rendeltettek».
A közgyűlés jegyzőkönyvének erre vonatkozó pontja így szól:
«1036. sz. Bemutatta Csányi Elek főszolgabiró úr Huszár János kehidai kasznárnak hozzá irott azon tartalmu levelét, melyben tudósítja: hogy április 4-kén esteli 8 és 9 óra között Kehida helységben a birkaakol előtt mintegy 30-35 egyének a közgyűlésről hazatért nemesek közől nagy lármával összeseregelvén, és onnét együtt Deák Ferencz táblabiró úr lakóházának kapujáig menve, megállapodván, az udvar felé irányzott több lövéseket tettek, és midőn a helységbeli éjjeli őrök őket, miután jövet is április 2-kán lövöldöztek, és tüzet ütvén az égő taplót rossz akarattal az utczán eldobálták, utjoknak illően leendő folytatására intették, nem csak az intésnek helyt nem adtak, sőt azt botokkal és fejszével viszonozván, közülök - Major József és ifjú Pap Mihály bizonyításaik szerint - Büki Kun Gábor: 18 éves Mészáros József kehidai adózót bal válla alatt meglővén, annak rögtöni halálát okozta; mely irtózatos tettre a helybeli lakósok a hegyről és lakjaikból összecsoportozván, eszközökkel ellátva a közcsendet zavaró nemesek közül Büki Kása Jánost, Varga Pétert, Vitai Patkó Ferenczet, Köszvényesi Csepeli Józsefet és Rezi Simon Jánost megtagolva elfogván, a helység birójához vezették, s ott jelenleg is fogva tartatnak; a lövéstől büdös puskát el akarták ugyan Kun Gábortól venni, de a nemességcsoport erősebb levén, a jobbágyokat elverték. Ennek folytában jelentette továbbá főszolgabiró úr: hogy midőn ő április 4-én Egerszegről Halasy Ignácz táblabiró úrral haza utazott, az utána ment nemesek utána lőttek; a kehidai malom mellett pedig egy holttest találtatott.
Keserü fájdalomtelte kebellel értették a most felolvasott levélből a megye rendei a köztanácskozások helyéről visszatért nemesek által Kehida helységében a közcsend és bátorság fentartásával ellenkező merény tetteknek, sőt 18 éves Mészáros József kehidai adózó agyonlövettetésének elkövetését; miután tehát e vétkes kiszökés példás megfenyítését nem csak a panaszlottaknak tette vétkessége, hanem a közpélda és ily szomoru események eltávoztatása szükségképen megkivánná: ugyanazért Csillagh Lajos 2-od alispán, Chernel Ignácz tábla-, Sepsey Ádám, Sümeghy Ferencz alszolgabiró és Barcza Sándor tiszti első alügyész urak a szükség esetére melléjök veendő és most akkorra ezennel megrendelt hatalomkarral a végre küldetnek ki: hogy a fogva levő és a jelentésben megnevezett nemeseket, mint a közcsend zavaróit, és a vádbeli tény elkövetésén és így véren éretteket, bilincsben a megye fogházába kisértessék, és mind ezek, mind pedig a gyilkosságot elkövetni állított Kun Gábor, s a befogatottak kitanulandó társaik, úgy azok ellen is, kik Csányi Elek főszolgabiró úr után lőttek, és kimerítőleg az egész eset iránt szoros tiszti vizsgálatot teljesítvén, a bűnösöknek találandó egyéneket birtok hiánya esetére a törvény értelmében befogassák, és jelentésüket a teljesítésről a n. vármegyének bemutassák; nehogy pedig a kehidai helységbeli lakósoknak akár személybeli, akár vagyonbeli bátorságok az általok megfogott nemeseknek bekisértetése miatt netalán felingerült többi nemesek által veszélyeztessék, a végzés kiadásával Csányi Elek főszolgabiró úrra bizatik: hogy irt lakósok biztosítására helységökbe fél commando megyei foglárokat helyezzen. Minthogy továbbá ez alkalommal szóval az is jelentetett: hogy a gyűlésre jött köznemesség közül némelyek Türjén és Káptalanfán a megyének a helységekbeni lövöldözéseket tiltó végzése ellenére lövöldöztek, azért a végzés kiadásával ifj. Bogyay József és Gaál Endre alszolgabiró urak oda utasíttatnak: hogy ellenök tiszti vizsgálatot teljesítvén, ez érdembeni jelentésöket a n. megyének bemutassák».
Zala vármegye 1843. ápril 24-dikén tartott közgyűlésének tárgya volt: az országgyűlési követek megválasztása. E gyűlés lefolyásáról a «Pesti Hirlap» ápril 27-dikén megjelent számában a következő tudósítás van:
«Követválasztásra kijelölt közgyűlésünket ma 10 órakor nm. gróf Batthyány Imre főispánunk éljenkiáltások közt nyitván meg, miután az országgyűlésre meghivó kir. levél fölolvastatott volna, ő excja fölhivá a számosan jelenvolt RR.-et kötelességök teljesítésére; és e fölhivást a megye termében jó ideig tartó halásos csend követé, s e csend még soká nem szakasztatott volna meg, ha első alispánunk meg nem kérdezte volna a RR.-et vajjon ő excellentiájának fölhivását hallották-e? s erre elkövetkezett a harsogó «hallottuk!», mire Csányi László táblabiránk emelt szót, fájdalommal jelentvén ki, hogy igen hallottuk, s hogy mindemellett mégis halálcsend uralkodott a teremben, annak okát, úgy hiszi, mindnyájan egyformán tudjuk, kebleinkben egyformán érezzük; mert üresen látunk termünkben egy széket, annak székét, ki egyedül lehetne méltó tárgya a fölhivásnak; de mivel követeket választani mégis törvényes kötelességünk, e kötelesség teljesítésére a RR.-et ő is szorgalmazá; és ismét csend lőn, mert a számosan jelenvolt köznemesek kijelölést vártak; de miután értesítve lettek volna, hogy szabadon, kijelölés nélkül kell követeket választani, egyszerre kitört Deák neve, harsogott a RR., harsogott a tömeg közt, s a zajt lecsillapítani nem volt könnyü, a mikor első alispánunk értesíté a közgyűlést, hogy Zalának mostani körülményei közt Deák Ferencz úr a követséget semmi esetre el nem vállalja, mit csak tegnap kapott tulajdon levelével is valósíthat. Hertelendy Károlyt harsogtatánk ezután, ki nyilvánítá, hogy Deák nélkül az országgyűlésen meg nem jelenni már szavát adá s ha ezt megszegné, érdemessé tenné magát az egész hon által szószegőnek tartatni; s kifejté még azt is, hogy becsületes ember becsülettel Deák Ferencz helyét Pozsonyban el nem foglalhatja, s azért, ha a RR. bizodalomra érdemesítik, csak Deák Ferenczczel vállalja el a követséget, a nélkül pedig nem. Kerkápoly István első alispánunk lett azután fölhíva, ki ezen polgári kötelességét már teljesítve lenni állítá, midőn kérése ellenére a RR. bizodalma egy országgyűlési követséget reá ruházott, azért ő el nem fogadja. Következett Horváth János kamarás úr; nyiltan magyarázá ez azon kötelességet, melylyel minden honpolgár hazájának s megyéjének tartozik, s kettősnek nevezé a vétket, melyet azon kötelesség nem teljesítésével elkövethetni: haza s megye elleni véteknek; de egyszersmind kimondá azt is, hogy az ember kebelében egy érzés létezik, s ezt ő becsületérzésnek nevezi, mely bizonyos körülmények között a bizodalmat el nem fogadni parancsolja, e bizonyos körülmények közt van jelenleg Zala; ápril 4-dike óta Zala nem az előbbi többé, ápril 4-dikén előbbi fényét, dicsőségét elvesztette, ily megyének pedig követe lenni nem akar. Sorba megválasztók ezek után Csányi Lászlót, Hertelendy Györgyöt, Csillagh Lajos megyei alispánt, ki hivatalát is letenni kész volt, ha a RR. mint hivatalbelit kényszeríteni akarták volna, báró Putheány József, Horváth Vilmos, Farkas Károly, Bogyay Lajos és Csertán Sándor táblabiráinkat, kik mindnyájan sértve lenni állíták magokat e bizodalom nyilvánításával, s azért többen kimondák, hogy Zala mostani körülményei közt e bizodalmat meg sem köszönik; táblabiráink e hosszú során keresztül vándorolva, követet nem találtunk; a főispán ő excellentiája tehát, hogy a hosszú zajnak véget vessen, jónak látá fölszólítani Zala minden rendeit, miként legjobb volna, ha maga magát nyilatkoztatná ki, ki a zalai követséget elvállalni akarja; s mi helyeslők e fölszólítását, de nem jelenté magát senki, sőt minden oldalról, minden szájból hallók harsogtatni a «senki sem»-et. Megjegyzésre méltó e közben, miként egy Tapolcza mezővárosi nemes megkérdezé a RR.-et, ha a megye meggyaláztatásának vádja azokat, kik a múlt gyűlés történeteinek eszközei nem voltak, érdekli-e? mire megnyugtató választ nyervén, rögtön indítványozá, hogy mindazok, kik a múlt gyűlés történeteit okozák, a követválasztási jogból hagyassanak ki; de értesítve lőn, hogy ez nem lehet. Csányi László táblabiránk ekkor a mai gyűlés történeteiből fejtegeté reményét, hogy a Zalának egére borúlt fellegek nemsokára eloszlani s a nap fényes sugarainak éltető erejét tapasztalni fogjuk ismét, ha a keblünkben dühöngött izgatás-szülte indulatok helyett a hideg ész tanácsait követendjük, s bizodalommal viseltetünk azok iránt újabban, kik eddig is a becsület s dicsőség ösvényén vezettek; figyelmezteté azután a RR.-et mai gyűlésünk következményeire, s elmondá: hogy törvényeink értelme szerint a királyi ügyész megyénket kereset alá vonandja a törvényes büntetésnek, 800 arany forintnak, megvétele végett; de ugyanazon törvények értelméből megmagyarázá azt is, hogy bennünket a büntetés súlya alig érhet, miután követeket a törvény értelmében választani mi nem makacskodánk, az pedig a megye vétke nem lehet, ha nem találkozott egyén, ki a követséget elvállalta volna: föl kell tehát küldeni megyei ügyészünket, mihelyt megidézve leszünk, Pozsonyba, hogy bennünket ez értelemben védelmezzen. Egy ó-hidi nemes szólalt föl ezután, köszönetet mondva az eddig vezető férfiaknak, de - mint mondá - ma «restaugrálni» vagyis követet választani jöttünk, azért sok másokkal egy értelemben lévén, kéri Babos József és Oszterhueber József táblabiró urakat kinevezni, és mi utána kiáltozók mindnyájan a kijelölteket, kik közül azonban Babos József személyesen jelen lévén gyűlésünkön, kinyilatkoztatá, hogy vason sem engedi magát elkisértetni; a másik nevében pedig Hertelendy György szólalt föl, kijelentvén, hogy a mennyire Oszterhueber József urat ismeri - s mi mindnyájan úgy ismerjük - a követséget el nem vállalja. Első alispánunk pedig azt jelenté, hogy már maga is fölszólítá a követség elvállalására, de előtte határozottan el nem vállalni kijelenté. Főispán ő excellentiája tehát kimondá, hogy a fölszólított egyének sokasága, de fölebbi általános fölhivása által is meggyőződött arról, miként jelen körülmények közt a követséget senki sem vállalja el, s azért a követválasztást kedvezőbb időre halasztani szükséges.»
A közgyűlés jegyzőkönyvének erre vonatkozó pontja így szól:
«1221. sz. A közelgető országgyűlésre e megye részéről küldendő követek elválasztására a mai napra kitűzött közgyűlekezetben igen nevezetes számmal jelenvolt megyei Karok és Rendek közt, miután a nagyméltóságú gróf főispán úr a Rendeknek iránta viseltető valódi tiszteletök és szeretetök legnyilvánosabb jelei, s hosszasabb ideig tartott éljenkiáltások közt megjelent, s elnöki székét elfoglalta, ő cs. kir. felségének f. é. tavaszelő 15-éről a 4747/527. sz. alatt kelt, s a f. é. tavaszhó 3-iki közgyűlésben az 1009. sz. alatt már egyszer kihirdetett azon kegyelmes kir. levelét, melyben az ország gyűlésének f. é. tavaszutó 14-dikére Pozsony sz. kir. városába lett kitűzettetését e megyének is hirűl adja, egyszersmind a Rendeknek, hogy a törvény parancsolatja és ősi szokás szerint magok kebeléből ők is az ország gyűlésére két alkalmatos egyéneket mint követeket választva elküldjenek, újabban kihirdettette volna, - a Karokat és Rendeket felszólítá: hogy ő felsége ebbéli a törvényeken alapult parancsolatjának engedelmeskedve, részökről a szükséges minőségekkel bíró egyéneket országgyűlési követeiknek válaszszák el.
A nmgú gróf főispán úr ezen előadását egy hosszabb, s majdnem egy óranegyedig tartó, és semmi által félbe nem szakasztott mély csend követé, melyre első alispán úr a Rendeket, leginkább pedig a köznemességet figyelmeztette, hogy talán a nmgú gróf főispán úrnak előadását vagy kellőleg nem értették, vagy annak értelmét föl nem fogák, azért a követek választásához, mint a jelen közgyűlekezet első czéljához, kezdjenek hozzá; s miután ezek részéről is az, hogy az előadottakat jól fölfogák, nyilváníttatott, a Rendek, kik a törvény parancsoló szavának hódolni, s mindazt, mit azok rendelnek, teljesíteni soha se késedelmeznek, általános fölkiáltással, s csak nehány köznemesek ellenintegetései mellett Deák Ferencz és Hertelendy Károly táblabiró urakat, mint a lefolyt közelebbi két országgyűléseken e megye részéről volt, s a várakozásnak tökéletesen megfelelő követeket leendő követeikké kikiáltották; de Deák Ferencz táblabiró úrnak, mint a gyűlekezetben még jelen sem levűnek, nevében első alispán úr a Rendeknek előterjesztette: hogy tisztelt Deák Ferencz úr, mind előtte már előbb szóval, mind legújabban írott, és a Rendeknek meg is mutatott levelében változhatatlanúl a követség el nem fogadását nyilatkoztatta, és hogy a követséget a jelen körülményekben semmi esetre elfogadni nem fogja, kimondotta, a helyett tehát a Rendek más követről gondoskodjanak.
A mint Deák Ferencz úr nevében e nyilatkozat tétetett, Hertelendy Károly táblabiró úr is oda nyilvánúlt: hogy ő is részéről számtalanszor kijelentette azt már, hogy az országgyűlési követséget egyedül csak Deák Ferencz úrral, és senkivel mással és a nélkül elvállalni nem fogja, ő nehogy szavát szegve a becstelenség bélyegét magára süsse, a követséget részéről is, miután azt Deák Ferencz úr el nem fogadta, szintén el nem fogadhatja.
Látván a Rendek, hogy a kikiáltott két egyének közől egyik is a megyét a közelgő országgyűlésen képviselni nem akarja, a Rendek Kerkapoly István első alispán, Horváth János cs. kir. kamarás, Csányi László, Hertelendy György táblabiró, Csillagh Lajos másod alispán, báró Putheány József, Horváth Vilmos, gróf Batthyány Károly, Farkas Károly, Bogyay Lajos, Csertán Sándor, Oszterhueber József és Babos József táblabiró urakat az elsorolt rendben egymásután követeknek kikiáltották, s a követségnek elvállalására fölszólíták. De az elsorolt egyének is mindnyájan (Oszterhueber József táblabiró urat, ki személyesen a gyülekezetben jelen sem vala, s ezért nevében a nyilatkozás elsőbb Hertelendy György táblabiró, később pedig első alispán úr, mint e végett megbizott által különösen tétetvén) egyhangulag kijelentették: hogy miután a folyó hó 4-dikén tartott közgyűlésben némely elvetemedett megyei egyének által fölizgatott megyei köznemesség világosan s határozottan kijelentette, hogy Zala vármegye részéről az országgyűlésen semmi néven nevezhető, s az ország közboldogsága és java előmozdítására szolgálható ajánlások nem tétethetnek, az ezek által fölizgatott köznemesség nem csak a megyék beligazgatási költségeinek s terheinek aránylagos viseléséhez való járulását, hanem még a valóságos, és a becsület által is tartozott bárminémű fizetések tételét egész elhatározottsággal megtagadta, s ez által a megyére az ön magánhaszon szennyes bélyegét sütötte, közülök senki ily körülményekben az országgyűlésen a megyét becsülettel és díszszel nem képviselheti, és ezen ellenutasítás miatt a haza közjavát önlelkiismerete s legbensőbb meggyőződése szerint nem eszközölheti, azért tehát a követséget közülök senki és semmi esetre elvállalni nem fogja.
Miután az elsorolt egyének közül a követséget senki el nem vállalá, a már hosszabb ideig tartott választás s előadások után a nmgú gróf főispán úr fölszólítá a jelenvolt Rendeket: hogy mivel azok közül, kik a követségre kikiáltattak, csak egy is a megbizatást el nem fogadta, tehát a jelenlevő Rendek közűl azon egyén, a ki a követséget elvállalni kész, ha egyébiránt a törvény által megkivántatott minőségekkel bir, nyilvánuljon, s magát, hogy választathassék, jelentse. Ő nagyméltóságának ezen előadását ismét egy hosszas csend követé, s miután e fölszólítás első alispán úr által is ismételtetett, általános fölkiáltással, s egyéb külső jelekkel kijelentetett, hogy a jelenlevő Rendek közől senki a felebb már elősorolt okoknál fogva mostan s a jelen körülmények közt a követséget e megye részéről elvállalni nem fogja.
Ez eset a megye Rendeit, kik a törvény parancsolta szent kötelességek teljesítésében restek vagy makacsok nem voltak, mélyen meghatá, és fájdalommal telt kebellel kijelenteni kénytelenek: hogy a legjobb szándék, és a törvények iránti legtisztább engedelmesség mellett is, a hazai törvényeknek, s különösen az 1498: I., 1635: LXXIX. és 1662: LIII. törvényeknek sértésében legártatlanabbúl keverednek, minthogy a hazai törvénykönyvben csak egy czikkelyt sem lelhetnek, melylyel bárkit is, ki országgyűlési követnek elválasztva a követséget el nem fogadná, az elvállalásra kényszeríthetnék, s ezért sajgó kebellel ugyan, de a haza közjava, a nemzet jobbléte s boldogsága iránt szakadatlanúl lángoló érzettel várni kénytelenek azt, mi ez érdemben felettük törvényszerűleg határoztatni fog».
Az ápril 26-án folytatólag tartott közgyűlés a házi adó ügyében a következő végzést hozta:
«Midőn a n. vármegye szellemi életének veszélyborús egyik korszakát bélyegző jelen ápril hó 4-dik napján történt gyászos eseményeket a megye rendei hideg s komoly elhatározásuk mellett is sajgó kebellel fontolgatják, hivatásuk ösvényeit két oldalról látják leginkább fölnyiltaknak állani maguk előtt, melyek egyike az, hogy okulva azon szomorú tapasztaláson, midőn t. i. az alkotmányos szabadságokhoz úgy, valamint a haza és nemzet boldogsága előmozdítását eszközlő tényekhez is eddigelé oly híven és dicséretesen ragaszkodott köznemességnek kebleit némely kárhozatos érzésű egyének ártalmas és alaptalan elveik magvainak belészúrásával oly könnyen megvesztegetheték; ugyanazért szükséges, hogy oly hathatós fölvilágosítások és közoktatások tétessenek, melyek még azon hajlékony és könnyenhivő osztályzatát is a nemeseknek annyira fölvilágosíthassák és meggyőzhessék, hogy a hitegetők bármi maszlagos ámításaikkal és ármánykodásaikkal is azokat többé el ne tántoríthassák. Ezek tekintetéből tehát Kerkapoly István első alispán úr elnöklete alatt és báró Putheány József, Csányi László, Oszterhueber József, Hertelendy Károly, Plander Ferencz novai esperes, Orosz Ferencz, Babos József, Csertán Sándor, Inkey Sándor és Mezericzky Péter táblabiró, Tuboly Mihály főjegyző és Molnár János tiszti főügyész urak kinevezésével egy választmány kiküldetvén, annak utasításúl adaték, hogy a házi adót és annak természetét s miből állását, úgy nemkülönben annak egyenesen a nemesi rendet illető beligazgatási költségekkeli ugyanazonosságát, és az azzal együtt járó hasznokat, vagy el nem fogadásából származó minden nyomós sérelmeket, s a hazának és közboldogságnak azzal kapcsolatban levő hasznait és veszélyeit oly körülményesen és könnyen foghatólag kimunkálja, és a ns. vármegye eleibe terjeszsze, hogy az helybenhagyás után kinyomatván, és a megye minden részein kiosztatván, a szerint nemcsak az együgyű nép világosíttathassék föl, hanem még az ármánykodó hitegetők is a szabadság álleple alá rejlesztett ármánykodásaik elenyészésével veszélyes mámoraikból fölébresztessenek.»
Az ápril 26-dikán kiküldött választmány a házi adó ügyében a következő nyilatkozatot szerkesztette, mely kinyomatván, a köznemesség közt terjesztetett:
«Zalamegye jelen nyomasztó állásának - miszerint ez az országgyűlésen nem képviseltetvén, a nemzet boldogítására törekvő törvényhozásban részt nem vehet - megszüntetésére munkálkodni mindnyájunknak mulaszthatatlan kötelessége lévén: mindenekelőtt is a megye ezen állásának okával szükséges megismerkednünk.
Fájdalommal emlékezünk április 4-dik napjára, midőn nemességünk nagy száma szinte számos azon férfiainkat, kiknek közbizodalom engedte befolyásuk által megyénk nem csak mindenkor czélirányosan kormányoztatott, hanem a többi megyék általi becsültetésnek polczára is feljutott, jobbára félreértésen s balfelfogáson épült okokból kellőkép meg sem hallgatva, az országgyűlési követeknek adandó utasítások javaslatának azon lényeges részét, mely a megyei beligazgatásra megkivántató költségeknek a nemesség által is birtokához képesti igaz arányban leendő viselését tárgyalá, el nem fogadta, sőt ellenkezőt határozott. Minthogy pedig Zalának azon fiai, kik megyéjöket a magyar törvényhozó test előtt méltóképen képviselni tudnák, a nemesség által tett ezen határozattal mindannyian ellenkező meggyőződésüek volnának, az országgyűlésen pedig lelkük meggyőződése elleni utasításnak előterjesztői, sőt, mi egy követnek mindig kötelessége, pártolói nem lehetnének, az előbb érintett határozat szükségképen maga után voná azt, hogy az országgyűlési követséget egy sem vállalta el.
A történeteknek rövid vázlata s Zalamegye jelen feszült állapotjának egyetlen oka ez lévén, minthogy jelenleg a megye fiainak kebleit visszavonás dúlja, s társulatunk kötelékei szinte felbomláshoz közelíteni látszanak, nehogy ez tovább is így maradjon, s a fölzaklatott indulatok le nem csillapíttatván, sziveink egymástól továbbra is távol maradjanak, s ekképen nemcsak megyénk dicsősége s az egész haza előtti eddigi becsültetésünk eltemetve legyen, hanem a jótékony haladásnak s átalakulásnak e fontos szakában honunk java és fölvirágzása is akadályoztassék, s nehogy megyénk ezen feszült állásában tovább is tengődjék, mindenekelőtt is a kebleinkből számüzött s megyénk nemességét mindenkor különösen jellemző egymás iránti bizodalmat, s ebből eredő egyetértést szükséges helyreállítani, erre pedig egyedűl az vezethet, ha a nemesség a beligazgatási költségek elvállalásának okairól és szükségéről fölvilágosíttatik. Ezen tekintetből tehát szükséges megmutatni: 1. hogy a nemességnek jogai eddig sem feküdtek a nemfizetésben; 2. hogy a beligazgatási költségek fizetése a nemességnek is hasznokat hozand; 3. hogy azok elvállalása igazságos és 4. hogy azok nemfizetéséből a nemességre, sőt az egész hazára bizonyos veszedelem háruland.
Az elsőre nézve: nem volt időszak, melyben a nemesség hazájának nem csak életével és vérével, de vagyonával is áldozni kénytelen nem lett volna, mert ő védelmezte a hazát, s ki állítaná azt, hogy e czélra élet és vér elegendők voltak, költség pedig nem kivántatott? Már Kálmán első könyvének 40-ik fejezete szerint fizetett a kiváltságolt szabad ember; 1-ső Lajos királyunk alatt pedig, midőn a magyar birodalom a történetirás szerint az adriai, balti és fekete tengerig terjedett, az 1351: VI. t.-cz. által kilenczed azért rovatott a parasztra, hogy a nagy királynak hadaiban katonáskodó nemesség a költségeket könnyebben viselhesse. Ugyanazon esztendei törvénynek XII. czikkje szerint, a haza védelmén kívül a kincstári nyereség neve alatt ismeretes adóhoz is járult a nemesség, mert azon törvényczik azt rendeli: hogy a kincstári nyereséghez a Dráva és Száva folyók, nem különben Posega és Valpó közti nemesség úgy, mint az országnak egyéb nemessége járulni tartozzék. 1-ső Mátyás alatt a nemesség néha igen is sok költségekkel terheltetett, pedig Mátyásról mondta a magyar: megholt Mátyás király, oda az igazság». A beligazgatási költségekre nézve az 1486: LXIV. t.-cz. különösen parancsolja: hogy a megye által rendelendő költségeket kivétel nélkül a nemesség fizesse, s ezen törvénynek rendeletét az 1659: LXVIII. t.-cz. szorosan megtartandónak rendeli. Hogy a nemesség megyei költségeket fizetett, bizonyos onnét is: mert Mátyás 6-ik törvényének LXIV. czikkelye, s az 1665: XXXVII. s 1647: CXXXIV. törvényczikkek az országgyűlésen személyesen megjelenőket, vagy ezeknek követeiket a megyei költségekhezi járulástól fölmentik; az 1723: XC. t.-cz. pedig az akkori törvényhozásnak becsületére egyenesen kimondja, hogy a ki a közállomány hasznaiban részesül, részesülnie kell annak terheiben is. És valóban, a házi adó először az 1723: LX. törv.-czikkben említtetvén meg, ezen törv. czikk szerint a megyei beligazgatás költségeihez megyei határozat által megállapítandó mennyiségben az armalisták is járulni tartoznak, s hogy a nemesség a megye költségeit viselte is, azt többek közül Zalamegye levéltárában látható több iromány, s ezen költségekről vezetett számadások tanusítják. Ámbár tehát elődeink több okból, nevezetesen: mert idejökben a megyei tisztikar kevés tagokból állott, s ezeknek is rendes fizetésök nem volt, a mai időkben sokba kerülő közlekedési eszközök pedig, mint jobbára nem létezők, költségeket nem kivántak, sőt a megyének, mely hol Csáktornyán, hol Kapornakon, hol Szent-Gróthon tartá gyűléseit, háza sem volt, törvényszékek, megyei szolgák pedig a mai számban szinte nem léteztek, a mostani beligazgatási rendes és tetemes költségekről mit sem tudhattak s így bizonyos pénztárba nem is fizethettek, a fentebb idézett törvényekből azonban csakugyan világos az is, hogy a magyar nemesség adómentességet sohasem élvezett, sőt a megyei költségek viselése egyedül őt illeté. Nem áll pedig némelyeknek abbeli magyarázatuk, mintha az állandó katonaságot felállító s annak fizetését a parasztra rovó 1715: VIII. törv.-czikknek következtében azon időn túl minden költségeket az tartoznék viselni: mert ezen magyarázatot egyenesen megczáfolja a 8 évvel később alkotott 1723: XC. t. cz.; hol mindenki kötelesnek lenni mondatik a közállomány terheiben akképen részesülni, a mint annak hasznát élvezi; hasonlókép nem áll azon okoskodás is, mintha a nemesség birtokának egy részét az adózó népnek azért adta volna oda, hogy ez a közigazgatásra megkivántató költségeket abból ő helyette is viselje, mert a fentebb mondottak szerint rendes megyei költségek előbbi időkben nem is létezvén, a nemesség vagyonát annak fejében, a mi nem létezett, oda nem adhatta, olyan költségeket pedig, melyek idővel kifejlettek, még akkor sejdíteni sem lehetett. De nem is ellenkezik a megyei beligazgatás költségeinek elvállalása a nemesi szabadsággal, mert a szabadságot csak azon teher sértheti, mely idegen befolyás által rovatik valakinek nyakára, ellenben megfontoló belátással s szabad akaratból magára vállalni valamit embernek legszebb szabadsága; egyébiránt is pedig hatalmában állana a nemesi rendnek ezen beligazgatási költségek bizonyos és állandó rovatira esendő mennyiséget, melyhez az állandó katonaság tartásából, szállásolásából s szállításából eredő, s a jelenlegi adózó nép által viselt költségek soha semmi szin alatt sem lennének számlálandók, egyik országgyűléstől a másikig törvény által megállapíttatni, s a beligazgatási költségekből a nemesi rendre esendő mennyiséget, ha úgy tetszenék, maga által választandó pénztárnok által a nemtelenek pénzétől különválasztva kezeltetni.
2-szor: A beligazgatási költségek elvállalásából a nemesi rendre tetemes haszon háruland. Nemességünk ugyanis általában véve földmívelő, s egy vagy más termesztményének felemésztése a termesztő vidék által nem történhetvén, annak továbbvitele szükséges, mire minél több s jobb karban lévő közlekedési eszközök kivántatnak, mert csak ezek által lehet nagyobb számu vevőket, ezektől ismét termesztményeinknek nagyobb árát reményleni. Zalamegye például, kivált pedig annak szegényebb sorsu nemessége, bort termeszt legtöbbet, s a termesztőnek helyzete az által, hogy a vevők a rossz utak miatt gyakran huzamosb ideig elmaradnak, nyomasztóvá tétetik, s ha vevő jön is, az a rossz utak rovására a termesztményt olcsóbb áron fogja vásárolni, miből ismét az a tanuság, hogy a magyar termesztő, akár ő hozat valamit máshonnan, akár pedig az ő termesztményeit viszik máshová, rossz utjaitól a vámot mindenkor ő fizeti meg. Kellenének tehát jó közlekedési eszközök, minthogy pedig az adózó nép napról napra növekedő terhei miatt azokat jó karban tartani, annál inkább ujakat létrehozni nem képes, alig van egyéb hátra, mint hogy ezekre a nemesség is áldozzon garasokat akkor, midőn bizonyos, hogy azok neki forintokkal fognak kamatozni. Vannak nemeseink közt olyanok is, kiknek csekély vagyonuk levén, sorsukat fuvarozás által javíthatnák, de csak úgy, ha mostani rossz utaink, melyeken gyakran kidőlnek a fuvaros lovai, a nemesség pénzbeli segedelmének is hozzájárulásával kellő állapotba tétetnének; ez esetben pedig, minthogy az utak - mert csináltatásuknak eddigi kezelése czélhoz úgy sem vezet - más mívelt országok példájára készpénzen fogadott munkások által lennének csinálandók, ezeknek csinálásához a nemesség is nem munkájával, hanem pénzével lenne járulandó. De ezen anyagi hasznokon kívül vannak más hasznok is, melyek a beligazgatási költségek elvállalásából a nemességre háramlanának. Ilyen például azon haszon is, miszerint ezen költségeknek elvállalása személyeinknek s vagyonainknak biztosságát is erősbítené. Ezen biztosítás ugyanis megyei tisztviselőink és szolgáink által eszközöltetvén, ezeknek olykori hanyagságuk jobbára azon körülménynek tulajdonítható, miszerint jelenleg épen az által nem vonathatnak feleletre, ki őket fizeti. Már ha a nemesség, mely a közgyülekezetekben részt vesz, aránylag a tisztviselők és szolgák fizetéséhez járuland, ezekkel hivatalos eljárásuk iránt szorosabban fog számolni; ezen fölül pedig már nevezetes haszon származandik az egész hazára a beligazgatási költségek elvállalásából az által is, hogy azon pénzmennyiség, melyet a jövedelmeiket külföldre hordó nagy birtokosok ezen költségekből rájuk esendő mennyiség fejében fizetni fognak, honunkban fog maradni.
De 3-szor igazságos is, hogy a beligazgatási költségek viseléséhez birtokaránylag a nemesség is járuljon, mert a megyének számos tisztviselői vannak, kiket a nemesség választ, kiknek hivatalos foglalkozásaival a nemesi rend él legtöbbször, s kiket mindemellett is az adózó nemtelen nép fizet. A rendőröket, kik a nemesi rendnek személyét s vagyonát biztosítják, az adózó nemtelen nép fizeti, a megyei épületeket az tartja fönn, az utakat csinálja, s rajtok vámot ő fizet, sőt a papirost is, melyre a nemesnek nemességéről szóló bizonyítványa, uti levele, egyéb irományai iratnak, az adózó nemtelen nép fizeti. Nem igazságos-e tehát, hogy ezen költségeknek fölmért birtokaránylagi viseléséhez a nemesség is járuljon?
De mindezen okoknál komolyabban int bennünket a beligazgatási költségeknek aránylagos elvállalására 4-szer az, hogy nekünk Európa keleti tartományainak megsulyosodott körülményei miatt hazánknak már nemzetiség tekintetéből is igen különböző lakosait, legalább közállományi érdekekben, a lehetőségig összecsatolni, nemzetiségünk veszélyeztetésének feltétele alatt, sietnünk kell; pedig vizsgáljuk csak meg az alkotmányok szerkezetéből eredő néposztályi érdekeket, nem fogunk ezek között találni egyet is, mely egyik osztály részére a másiknak hajlamát jobban biztosítaná, mint a közterheknek igazságos aránybani együttviselése, s nincs érdek mely egyik osztályt a másik előtt gyűlöletesebbé tudná tenni, mint a közterhekbőli magát kivonás. És mi magyar nemesek, kiknek honában a fentebb érintett tartományok körülményeit megsulyosító orosz hatalommal milliónyi hit- és nyelvsorsosi laknak, nem félemlünk hazánk különféle érdekek által megoszlott lakosinak egybeolvasztását a haza oltárára teendő, magunknak is bizonyos gyümölcsökkel kinálkozó néhány forintnyi fizetésnek megtagadásával késleltetni, és különösen mi zalamegyeiek, kiknek mint nemzetünket az orosz hatalom terjedésére először figyelmeztetőknek igen jól kell tudnunk azt, hogy egy-két szomszéd tartománynak áldozatul esése után az enyészet órájának első kondulása hozzánk fog szólani. Egyesítsük tehát a haza minden lakosinak érdekeit és pedig haladék nélkül, mert Magyarországnak lakosi még most csak egyesülve nincsenek, de jövőre széjjelszaggatva lehetnek, s az orvosló szernek elkéstéből egyes embereknél ugyan többnyire, de nemzeteknél mindenkor bizonyos halál következik. Kétségen kívül fog nyomorult önérdek támadni, mely megkisértendi legtisztább hazafiui szándékunknak gátot emelni, s isten tudja, - tán herostratusi dicsőséggel fel is fogja égetni a szép templomot, de a történetirás feljegyezvén az elégetőt, a fáklyát átkozandja, az építőket pedig dicsőítendi, s a maradék a romokat századok mulva is szép munka maradványinak fogja tekinteni és Zala vármegyének akkor is leend azon dicsősége, hogy a haza boldogulását tettleg elősegítni - legalább akarta. Oly időben élünk, hol hazánknak adózó népe a mindennapi surlódásokból igen jól megértette már azt, hogy a közterheknek a nemesség által is leendő aránylagos viselése forog kérdésben, s ezen kérdésnek részére kedvezően leendő eldöntését tőlünk várja, mi ha megtörténendik, bizonyosak lehetünk benne, hogy őt legnagyobb részben magunkhoz csatoltuk, s irántunk szivében hálát s köszönetet ébresztettünk. Engedjünk tehát okosan engedélyeinkből, s legyünk meggyőződve, hogy a megyei költségekbeni aránylagos osztozás a nép és nemesség közt az eddig nem létező bizodalmat meg fogja teremteni, s hazánknak a nemzetiségünket fenyegető viharoknak kiállhatására módokat fog nyujtani».
Zala vármegyének 1843. május 22-dikén tartott közgyűlése ujra foglalkozott az országgyűlési követek választása ügyével. A «Pesti Hirlap» jun. 1-jén megjelent száma e gyűlésről a következő tudósítást közli:
«Zalából május 23. F. hó 22-kén ismét közgyűlésünk volt. Nádor ő fensége ugyanis nmltgu főispánunkhoz küldött elnöki levele szerint óhajtotta volna, hogy ha az ápril 24-diki követválasztási gyűlésünkön először megválasztottak megyénk képviselését elvállalták volna s egyszersmind sajnálkozását jelenté ki az eset rendkívülisége mellett is, ha a megye, sőt véleménye szerint az elválasztott egyének is a törvényes büntetés sulya alá esendnek, ha csak jó idején a dolgon nem segítünk. Szeretve tisztelt főispánunk ezen elnöki levelet első alispánunkhoz küldé azon utasítással, hogy mult gyűlési határozatunk szerint 8 nap alatt közgyűlést tartván, ezt tárgyaltassa, s f. hó 22-kére ki lőn hirdetve a közgyűlés, még pedig követválasztásra. Ápril 24-ki gyűlésünk jelleme után aggodalom nélkül vártuk a kitűzött napot, mert nem hittünk előidézhetőnek eseményt, mely megyénket ujabb homályba dönthetné, vagy hazánknak ujabb veszteséget okozhatna, és mégis a gyűlés előtti napokban lepett meg bennünket azon hir, hogy az izgatás hydrafeje ismét mutatkozik, s Forintos, a gép ujra mozgásba tétetvén, több ezer nemessel szándékozik, hihető, követeket választani; de a hir nagyobb volt a valóságnál. F. hó 21-kén este jöttek nemesek számosan, jöttek izgatottak és nem izgatottak, vezetve és nem vezetve, jöttek 22-kén reggel is, s a tömeg 5-600 körül lehetett, minden esetre oly szám, mit ily rövid idő alatt összegyűlni nem remélénk; de e tömeg nem volt az ápr. 4-ki bőszült észnélküli embercsoport, s abból csak egy kis töredék mutatkozott, mely hasonlíthatlanul kevesebb volt a részint egészen megtért, részint lecsillapodottaknál. Gyűlésünket első alispánunk 10 órakor a megyeház előtti téren nyitá meg, komolyan intvén a nemességet csendes magaviseletre, s miután fölolvastattak volna nádor ő fenségének, s főispánunknak fönnebb említett levelei, értesíté a gyűlést arról, hogy bár ő fenségének, országunk nádorának, levele ápril 28-káról kelt legyen, ő azt csak május 12-én este felé szinte a stájer határszéleken, hol azon időben hivataloskodott, kapta meg, s így későbben, semhogy országgyűlés kezdete előtt közgyűlést tartani lehetett volna: azonban mind e mellett a tárgyát tanácskozás alá terjeszteni szükségesnek látta. Mire Csányi László táblabiránk megyénk jelen állását tekintve mutogatá, mikép az ápril 24-ki követválasztási gyűlésünk után körülményeink miben sem változván, mostani követválasztásunk nem lenne egyéb következetlenségnél, mi a megye jellemét, méltóságát sértené meg a nélkül, hogy bajunk orvosolva lenne, miután úgyis már az országos űlések harmadik napján igen hihetőleg a perbe idézés ellenünk elrendeltetett; hasonló értelemben nyilatkozott Horváth János kamarás is, és harsogott minden felül a «nem választunk, úgy sem vállalja el senki» oly igen nagy többséggel, hogy még elnök első alispánunk ujabb figyelmeztetése is a törvény iránti hódolásra s azon bajra, hogy megyénk az országgyűlésen képviselve nem lévén, alkotmányos jogunkból magunk magunkat zárjuk ki, siker nélkül hangzott el. Jelen volt ez alkalommal Forintos is, de látván emberei csekély számát s a körülményt, hogy követje úgy sem leend senki, maga is hol választunk, hol nem választunkra integetett, s így ismét ott állunk, hol előbb. Ezután gyűlésünk a terembe vitetett föl, mert a szabad ég alatt jól megáztunk, hol több felsőbb parancsok fölolvasása után első alispánunk szóba hozá, miként megyénk jelen körülményei megváltoztatása minden igazi honfi kebelnek hő óhajtása levén, a közbéke és egyetértés helyreállíthatására talán egy közgyűlést tartani nem lenne felesleges, s ez indítványt Csányi László nyomban pártolá, értésökre adván a jelen volt nemeseknek, hogy szeretett hazánk s tulajdon jólétünk előmozdítását csak összevetett vállakkal, egyetértéssel, nem pedig a magyar nemzetet átokkint terhelő örökös czivódással eszközölhetjük, s mindnyájunk érzelmét tolmácsolá nekik, hogy az egyetértésre s kibékülésre nekik baráti kezet nyujtani készek vagyunk. Hasonló értelemben s meleg kebellel nyilatkozott másod alispánunk is, figyelmeztetvén a nemességet azon rendkívüli állásunkra, hogy jelenleg a törvényt nálunk nélkül, befolyásunk, megegyezésünk nélkül alkotják, s legfőbb alkotmányos jogunkat nem gyakorolhatjuk, mert megyénk nincs képviselve. S ekkor lett zaj a teremben; a «nem fizetünk» nem csak kalapok csóválásával mutatták ki egyezni nem akaró szándékukat, míg a többiek kézcsattogtatással megegyezésüket jelenték; a többség ismét a mienk volt, s végzés lőn, hogy első alispán úr megyénk megidézése után, mielőtt a megjelenési idő bekövetkeznék, alkalmas időben gyűlést tartson».
E közgyűlés 1843. augusztus 31-dikén tartatott meg. Ezt megelőzőleg a tapolczai és szántói járásokbeli nemesség a következő levelet köröztette az egerszegi és lövői járásokbeli nemesség közt: «Egerszegi és lövői járásokbeli nemes társaink! Megilletődve halljuk, hogy az ámító szavaknak engedve, tőlünk elválni, és nemesi szabadságtokból magatokat kivetköztetni engeditek. Gondoljátok jól meg, hogy csak egy krajczár adó elvállalásával a legfőbb és legszebb nemesi szabadságból, t. i. szavazási jogotokból magatokat kizárjátok és tőlünk megvetésre, késő maradékaitoktól pedig örökös átokra számíthattok. Mi állhatatosan az ápril 4-diki gyűlésen vezérünknek, Forintos György úrnak, nevünkben kimondott szavai mellett vele együtt megmaradunk, hogy semmi szín alatt semminemü fizetést ezúttal el nem vállalunk; ha tehát nemesek akartok maradni, kövessétek barátaitokat és atyjátok fiait, tapolczai és szántói járásbeli nemeseket».
Forintos György emberei julius 10-dikén harmincz kocsival indúltak el a megye négy járásába az adó ellen izgatni.
A «Nemzeti Ujság» egyik czikkére Fonintosházi Forintos György Kis-Görbőn Szt-Jakab hava 20-dikán írt levelében így felelt: «Ha a czikk írója tudni akarná, hogy már a múlt év végső hónapjaiban nagy tekintetben és hivatalban álló egyedek a különben sem adózó nemesek között meggyőződésükből származott elhatározottsággal összefogott kezekkel az adó mélyebb temetésén dolgoztak, véleményüket tartózkodás nélkül harsogtatva, tekintetük, tiszti hivataluk, népszerűségük használatával is minden nemest még erősebb nemadózóvá tenni törekedtek; hogy a «nem adózunk» jelszó a megye központján Zala-Egerszegen pendült meg először, és leghatályosabban, honnét mintegy focusból lövellettek az eddig élvezett szabadság fölvilágosító sugarai, oszlottak szét a capacitáló s a dolgot annyira érlelt auctoritások; hogy a jelen év első hónapjában járásonkint minden köznemes tisztviselője érzetétől lelkesítve mulatságokban úgy, mint házi körökben a «nem adózunk» nótát dalolta; ha a czikk irója kimondani merné, hogy még az évnegyedes törvényszéket követő gyűlés alatt több tisztviselőket erővel kellett adó alá hajtani, kik még csak előbb becsületszavukkal mondták «soha adózni nem fognak»: bizonyára nem gúnyolna engem, ki hazám színe előtt megyém köznemessége által tanúsíthatólag keblem tisztaságával mondom: lépést sem tettem izgatás végett; hanem szilárdul, nyilt kebellel a dörgő egyedárusok ellenére is megvallaná, hogy Zalában néhányok kivételével az intelligentiának úgy, mint a köznemességnek meggyőződése volt nem adózni, és sajnálkozó kebellel tekintene az intelligentia nevét magukon bitorló azon egyénekre, kik mást tudtak érezni, mást kimondani.
Ugyanis a köznemesség felbőszítése után eljött az úr színe változása napja, és az intelligentia az egyedárusoktól megriasztva, színre adózóvá tétetett; de ezen intelligentiának lelki örömére már senkinek sem állott hatalmában a köznemességet adó alá venni; mert ez a maga helyén kimondandó meggyőződését sem pénzért, sem tekintetért áruba nem bocsátotta, habár előbbi uraitól elhagyatott is, hogy ne mondjam az urakat, mint elvben állhatatlanokat, önmaga hagyta el. Ekkor történt, hogy a köznemesség engem, mint elvrokont, békés lakomban fölkeresett, és naponkint 20-30 a megye külön részeiből nem hivatva, nem is vendégeltetve nálam megjelenvén, kért, hogy elvemben szilárdul megmaradván, midőn a közgyűlésen azt kimondom, szavaimba őket is foglaljam. Ez oly tény uraim! mit azon communitások, melyek követeikkel megtiszteltek, s azon 500 nemes legalább, ki nálam megfordult, tanusít, kiknek ösztönzése okozta, hogy az általuk széthordott és a hirlapokban ellenem gúnynyal közlött irásomban elvemet mindenekkel tudattam. Ezekből megtudhatja a válasz irója is, hogy mások voltak az izgatók, kiket most szerényen elhallgatok, de ha kivántatik, névszerint elszámlálhatom; én pedig csupán tolmácsa voltam a rokonkeblü köznemességnek s csak véleményét jelentettem ki nyilvánosan szabad hazámban az adó ellen százados usus által is törvényerőre jutott szabadsága fölött; és ez több volt Zalában mint politikai bűn. Mert:
Ime reám mázoltatik mint bűn, hogy Deák Ferencz kehidai magányában él. Pedig itt a tények ellenkezőt tanusítanak. Valamint a köznemességet más ingerelte, úgy Deák Ferenczet is más capacitálta arra, hogy adó nélkül követségünket el ne vállalja; én, megvallom, azt hittem, hogy nála a közügy személye fölött áll, s ezen hitemet a közgyűlésen tartott beszédemben tehetségem szerint kiemeltem, sőt a 2000-et meghaladó nemességet is megkértem, hogy Deák Ferencz urat szállására megtisztelni, s jövendő követnek kikiáltani engem kövessen. Ekkor kellett bámulva tapasztalnom az ellenkezést, mely arról győzött meg, hogy a benne helyzett eddigi bizodalom megtörött. Tudja ezt jól maga az intelligentia, azért proclamatiót nyomatott, főnökei falunként hordozzák a nemességet, itatják, nevét erőszakkal aláiratják, a papokkal prédikáltatnak, a főcurátortól és superintendenstől körlevelet eszközöltek, a superintendenseket capacitáló lejövetelre megkérték, hivatalt osztanak, bűnök bocsánatját igérik, a protestansokat biztosítják, hogy papjaikat, mestereiket az adóból fizetendik; a többit jelenleg elhallgatom, míg kényszerítve leszek többeket tudatni. Most csak hazám fiait szólítom föl: engem is meghallgatva higgadt kebellel birálják meg, engem sújthatnak-e az alacsony gúnyok, méltatlanságok, vagy másokat? ezt megbirálhatja kiki. Azt azonban, hogy a közgyűlésen, midőn az intelligentia az említett módokkal megvásárolt tömeget a nagyobb számú, lelkéből nem adózó köznemességgel szemközt állítandja, mi történendik, úgy hiszem, előre senki meg nem mondhatja, csak azt kérdezzük: a rossz következéseknek ki leend oka?»
Julius 23-dikán Forintos György Sümegen három helyen rendezett lakomát a nem adózó nemeseknek.
A «Világ» 1843. évi 68-diki számában egy utas Zalából a következőket írja: «Hallám itt mindenkitől, hogy Zalamegyében az augusztus 31-dikén tartandó adóelhatározó és követválasztási gyűlésre a mozgalmakon kívül a tettleges előkészületek rendkívüliek, a nemesség szálláshelye a városon kívül, egy falu tágas mezején ugyane napon méretett ki a mérnökök által; ugyane napon tétettek meg egyéb készületek is. A szállásházak mind deszkából leendnek; csupán bor mintegy 1200 akó vitetik be. Sokba kerül ez az adózni akaró értelmes rész embereinek. Több mint bizonyos, hogy az ápril 4-diki «nem adózunk» hőse, Forintos György, augusztus 31-dikén csatáját veszteni fogja. Bármerre jártam, mindenütt az értelmes rész főnökei vendéglik a köznemességet, több százból állók élvezék ezt egy-egy helyen. Többen hivék, hogy az értelem embereinek nincs pénzük, ellenkezőt hallhatni most, mert ők mindent előre kifizetnek. Forintos György vezér emberei, mint értém, távol az adózni akaró 3000 főnyi nemességtől, elkülönözve bizonyos Olá nemes helységben a vendégfogadókban elosztva lesznek».
Zala vármegyének augusztus 31-dikén tartott közgyűlése megváltoztatta az ápril 4-dikén hozott határozatot és elfogadta a közadózás elvét. A «Világ» 1843. 72-diki számában így írja le e gyűlést:
«Augusztus 30-dikán délután négy órakor érkezett meg Zalabérből a négy járásbeli adózni akaró nemességnek harmadfél ezer főnyi tábora szünni nem akaró taraczk durrogatások közt. Minden járás elkülönözve, de egymásután kocsikon ünnepélyesen vonúlt a tanyahelyre, több ezer nézőknek jelenlétében. Minden járás előtt paripákon a vezér urak s a zene, ezeknek a szállóhelyre menése közel harmadfél óráig tartott; minden járásnak pompás lobogója volt. Midőn ezek helyre vergődtek, hasonló szertartással, kibontott lobogókkal jött meg a zala-egerszegi, lövői s muraközi járásokbeli számos nemesség, mely másfél óráig tartá a szálláshelyre vonulását. Délutáni egy órakor a toskanai könnyű lovasezred egy osztálya már a nemesi tábort bekerítvén, őrzé azt, mivel hirlék, hogy Forintos Györgynek roppant néptömege föl akarná dúlni; de a mint tudomásra jött, hogy a kapornaki, szántói s tapolczai nemesség előbb megérkezett, mint Forintos serege, a katonaság a városban állíttatott föl. A mint a nemesség csapatai helyet foglaltak, nem sokára elérkezett Forintosnak is nem kis serege, s az a nagy tanya előtt utazott el; történt, hogy egy-két kocsi kiválva az ellentanyára tért; a deréksereg közepén maga Forintos, utána nem sokára Horváth Pál és Barcza János, vége felé pedig Cs. B. utazott; a mint ezek Olában tanyájokra több fogadókban leszállottak, hol őket már Rumy Károly s Farkas Károly is odavitt embereikkel várták, ezekkel egyesülve bejöttek a városba a nmlgú gróf főispán lakása elibe, s rettentő lármával, s iszonyú fenyegetésekkel kiáltozák: «Nem adózunk, éljen a szabadság!» s a mint a főispánhoz értek, ennek éljeneztek. Másnap elkövetkezett a követválasztás és adóeldöntés komoly napja; Olából Farkas Károly emberei már reggel 5 órakor iszonyú zaj közt ólmos botokkal, kiélesített s hegyezett szuronyos botokkal, sátorfadarabokkal s dorongokkal, előttök a vezér a városnak hátat fordítva, kalapjával integetve kényelmesen lépdegélt; s ez volt az elő- s deréksereg; zászlóján e szavak valának olvashatók: «Hazáért s királyért, szabadságunkért s függetlenségünkért!»; ezt követte Forintos serege, ez már nem annyira fölfegyverzetten; s így utánok elmaradozva is elértek a megyeház elibe, hol már hatodfélkor a helyet elfoglalták; de nemsokára Zichy ezredes úr vezérlete alatt a katonaság sebesvágtatva a piaczról a megyeház elibe jövén, a helyet elfoglalá, s a csapatot, mely egyre rivalgá «nem fizetünk» a megyeház előtt egy kis szögletbe szorította, mely már az előtt megfutott, a mint a katonaság oda futtatott, s itt kelle állnia, s e helyen az indulásra még nem is gondolt nagy sereget a tanyáról bevárni; miután azonban a trombitások fuvalmaira a tanyabeli nemesség reggelizett, s összejövén, nekik tudtokra adatott, hogy magukat nemesen viseljék, s hogy Deák Ferencz a követséget semmi esetre elvállalni nem akarja, rendbe állott, s minden járásnak nagyszámú intelligens emberei a tömegek előtt helyet foglaltak, kiindúl a tanyáról kilenczedfélkor a tapolczai járásnak 1060 főnyi nemessége, előttük paripán a vezér, s ily szertartással utánuk a szántói járás, ezt követé a kapornoki, zala-egerszegi, lövői és muraközi járás épen olyan szertartással, mint a tapolczai; lobogtak a zászlók és a hangászok zenéje mulattatá a nézőket. A mint a tapolczai járás helyét elfoglalá, még a városon kívül, Kaszaháza helységen kívül, a majd óranegyednyi távolságú tanyáról a sereg vége ki sem indúlt. A megyeház kapuja előtt volt a zöld asztal; keletről Forintos György emberei, nyugotról az áldozni akarók foglaltak helyet, szemközt az adózni akaró vörös tollasokkal, de köztük a vonalt a fölállított katonaság képezte; mindamellett valaki az adóellenesek közül egyik katonának lovát ólmosával megüté, mire azt a katona kardjával megpeczkelte. Elérkezett a főispán ő exclja szünni nem akaró éljenek közt, s miután a közszemlét elvégezé, a házi adó ügyében összesereglett 6000 főnyi nemesség közt a szavazatot kimondotta; de mivel a nem adózók csak 2000-en voltak, az áldozni akarók száma pedig a tanyából hozzájuk gyülöngőkkel majd 4000 főre nőtt, elnökileg kimondotta a közhatározatot, hogy a házi adó ügye el van döntve, azaz a beligazgatási költségeket vállaira tétetni Zalamegye nemességének többsége megengedte. Zajos volt e szabad ég alatti gyűlés, mert Farkas Károly, Forintos György és Rumy Károly emberei harsány torokkal «nem adózunk»-ot lármáztak, s ámbár bejöttükkel első alispán úr a megye katonái általa botokat, csákányokat nagy részben elszedette, mégis a némelyeknél megmaradt s újra szerzett botok fölemelésével nem fizető szándékukat kijelentették. De a katonaság a csend és személyes bátorságot föntartá, minden gyilkos szándékuk füstbe ment, bár volt náluk töltött fegyver is. A házi adó ügye így diadalt nyervén, elkezdődött a követválasztás, mely kevés ideig tartván, közakarattal Deák Ferencz és Kerkapoly István követekül választattak el, mire minden zászló meghajolván, a választók közakaratát tapsok s szünni nem akaró éljenek jelenték ki. Több izben föl lőn mutatva papirra írt nagy vastag betűkkel Deák neve, s több izben Kerkapolyé is, s mindannyiszor köztetszésre találtak. Ez meglévén, hasonló szertartással a nyertes nagy sereg laktanyájára zenészet és katonaság kísérete mellett elérkezett, s rövid lakoma után zászlók lobogtatása s zene közt haza tértek. Forintos emberei is a megyeháza elől Olába érkezvén, itt vezéreiktől a rémutasítást nyerve, szörnyű káromlások közt haza indulának; de mihelyt vörös tollas embereket találtak, azonnal ezeket már a városban csákányozni kezdették, s ha rögtön a könnyű lovasok az utczákban több helyekre nem rugtatnak, kitör a gyilkosság».
A «Pesti Hirlap» 1843. szeptember 10-dikén megjelent száma e gyűlésről a következő tudósítást közli:
«Zalamegyében a házi adó augusztus 31-én fölkiáltással igen nevezetes többség által elfogadtatott; ez tegnapi gyűlésünk egyik eredménye; a másik pedig az, hogy országgyűlési követekké Deák Ferencz és Kerkapoly István első alispán urak szinte fölkiáltással megválasztattak; megkísértem leirását az eseménynek, hogy lássa a haza az akadályokat, melyeket le kellett küzdenünk.
Ápril 4-dik napjáig, mikor a házi adó lekalapoltatott, a zalai értelmes osztály ellen akár mint bérbe fogadott, akár mint behálózott, de minden esetre csak vak eszköz, egyedül az ismeretes Forintos állott: találkoztak azonban később segédjei, kiket részint a megbántott hiúság, részint herostratusi hirvágy, részint tisztújítási remények hozzácsatoltak, s így támadott egy sereg, mely a megyét elárasztá, buzgón tanítván szakadatlanúl a nemességet arra, hogy az adó elvállalásával paraszt lesz belőle. A gyalázatos hazugságokat, a csábítás ezer módjait nem hozom föl, csak azon egyet, hogy a nemesség megvesztegetésére tömérdek pénz is fordíttatott, csak egy nemes közönségbe hat ezer forintnál többet osztottak ki; a lakomák egymást érték, szóval, nincs mód, nincs eszköz, mit használatlanúl hagytak volna. Ellenben Zala rendei, Csányi László és Horváth J. urak lelkes vezérlete alatt tisztviselőikkel egyesülve, nem kíméltek semmi fáradságot a nemesség fölvilágosítására; és a nemesség ott, hol megvesztegetve nem volt, elértette az értelem szavát, világos bizonyságáúl annak, hogy a nemesség hagyja magát az ész által vezéreltetni, ha alávaló bujtogatók s megvesztegetők nem környezik. Ily forradalom közt közelített augusztus 31-dike, mely a házi adó kérdésének újabbi tárgyalására s követek választására volt kitűzve; remény s aggodalom közt, de csüggedés nélkül vártuk a napot, mely vagy fáradságunkat jutalmazandja, vagy megsemmisít bennünket; és vezettük a nemességet 30-dikán délután a kaszaházi mezőn részére már előre készített tanyára, hol négy, mindegyik 50 öles hosszú deszkasátor, ellátva padokkal s asztalokkal, kényelmes enyhelyet nyújtott nekik a nap égető heve ellen; lobogó zászlókkal jött a megyének mind a hat járása, és szakadatlan ágyuzás s zene közt a legszebb renddel telepedett meg mindegyik járás kijelölt helyén; de vezették amazok is a részükön levőket az olai korcsmákba, s látni lehetett, hogy a zalai gyűlés még ily népes soha sem volt. Az apróbb részleteket mellőzve, csak a gyűlésre való bemenetelt jegyzem meg. 31-én már 6 órakor reggel a nem adózók a megyeház előtti tért elfoglalák, hihető azon gondolattal, hogy a másik résznek ott helyt nem engedvén, egyedül magok fognak határozni; de főméltóságú főispánunk intézkedett, hogy a térnek egyik fele a mi számunkra üresen maradjon, s miután künn a tanyán Horváth János és Csányi László urak a nemességet értesítették volna arról, hogy főméltóságú főispánunk a közbátorságról s csend föntartásáról előre gondoskodva egy osztály lovasságot rendelt, s így megtámadástól személyét senki sem féltheti, járásonkint külön osztályokra állítván föl a nemességet, s nemzeti színre festett tollakat, mint megismertető jegyeket, osztván ki közöttök, minden járás külön tulajdon zászlóikkal, zene-kíséretben a legszebb renddel vonult kirendelt helyére, a megyeház előtti térre, s a két fél szemközt egymással megállapodott. Elszomorodva valánk a katonaság meglátásakor, s keserű volt annak meggondolása, miként szabad hazában a szabad tanácskozást fegyverrel kell biztosítani; de nem lehetett máskép, ha személyeinket megtámadásra s talán iszonyú mészárlásra kitenni nem akartuk, mert az ellenfélen levő nemesség kezében látott dorongok, csákányok s kis fejszék, melyekkel a tanácskozás helyén valamennyien ellátva voltak, meggyőztek bennünket azon már régen szárnyalt hir valóságáról, hogy ha nem számmal, erővel is győzni fognak; az adózó részen lévő nemesség ellenben fölvilágosíttatván a tanácskozás módjáról, s biztosítva levén, hogy meg nem támadtathatik, még támasz-botjait is elhajigálta; e körülmények tehát a katonaság jelenlétét szükségessé tevék, mit később a következés is igazolt. Szemközt állván már a két fél egymással, főméltóságú főispánunk harsogó éljenek közt nyitá meg a gyűlést, s első alispánunk tolmácsolá a RR.-nek ő exellentiája azon szándokát, hogy a többséget e gyűlés két nevezetes tárgyára nézve szavazás utján óhajtaná kitanulni, s arra nézve a szavazatok összeszedése végett két választmányt is kiküldetni kiván, egyszersmind a közcsendesség s rend föntartását ajánlván; s már a választmányi tagok nevei olvastatának föl, mikor actio kiáltozása közben zaj támadott, de e zajt a katonaságnak a két fél közé nyomulása megszünteté; a zaj onnét keletkezett, hogy egy bujtogató nemest többen az urak közül rendre s csendességre utasítván, figyelmeztették; miként lázító szavai az úgy is ingerült tömeget bajba, sőt veszélybe keverhetik; mire egy nemadózó nemes kardot rántván, azon urakat, kik a lázítót dorgálák, megtámadni készült; a katonaság azonban elválasztá őket egymástól, de előnyomulása közben ez is megtámadtatott, egy tiszt lovát csákánynyal ütötték meg, ki a vakmerőt egy kardvonással fenyíté; a csapatot előre vezető tiszt lovának kantárszárát fogták meg, de ez is a fogó kezet karddal illetvén, lova szabadon eresztetett; s miután még a csákányokat emelők közül egy, arczáján szinte fenyítő kardvonást kapott volna, minden további veszélynek eleje vétetvén, a zaj teljesen lecsillapodott, s a két fél egymástól elválasztatott. Mi történt volna itt, ha a katonaság közbe nem jön? könnyű kiszámítani. A zaj lecsillapulta után többen figyelmezteték a főméltóságú elnök főispánt, miként az adót elvállalóknak többsége kétségtelen levén, minden további kitörések megelőzése végett a világos többséget kijelenteni igazságos, sőt tanácsos is, mire ő excellentiája egy emelkedettebb helyen levő székre fölállván; s mindkét felekezetet körül nézvén, miután tapasztalta volna: hogy az adót elvállalók a nem adózókat számra is kétszeresen felül haladják, az ápril 4-diki végzést megváltoztatottnak, s a választmányi véleményt elfogadottnak nyilvánítá; s így a közköltségekben birtokarány szerinti részesülést Zalamegye nemességének kétszeres többsége elvállalá.
Másik tárgy volt a követválasztás, mire mindenekelőtt tudatnom kell a tisztelt olvasókkal, miként pár nappal csak ezen gyűlésünk előtt azon leverő hír szárnyalt közöttünk; hogy Deák Ferencz úr a követséget elvállalni nem akarja; mi ezt lehetetlennek tartottuk, azért a gyűlés előtti éjszakán többeket küldöttünk hozzá e rettenetes hír iránt kérdezősködőket, és reggelre megjöttek küldötteink a hír valóságának igazolásával. Horváth János és Csányi László urak azonnal értesíték erről a tanyán levő nemességet; de ez határozottan kimondá, hogy helyette senkit nem választ, s ezen határozással mentünk a gyűlésbe, hol az adó elvállalása után fölkiáltással Deák Ferencz és Kerkapoly István első alispán urak megválasztattak, még pedig úgy, hogy az ellenfélből is igen számosan Deák Ferenczet kiáltozták, sőt már Egerszegre lett bemenetelökkor egy nagy csapatnak az ellenfélből jelszava volt: «Deák Ferencz a követünk, de portiót nem fizetünk!» A választás után gyűlésünk eloszlott, s minden járás tulajdon lobogói alatt ismét a tanyára visszavonúlt, honnét délután haza indultak; utazásukról szomorú hírek hangzanak vissza, verekedések történtek utközben, s ennek többen áldozatjai lettek; de erről majd akkor, ha a szigorú vizsgálódás eredményét egész bizonyossággal tudni fogjuk.
E pillanatban mindnyájunkat csak Deák visszavonulása foglal el; iszonyú a fájdalom, mely kebleinket dúlja, s e fájdalmat győzedelmünk még kétszerezi; nem sajnáljuk a tömérdek gondot, a tömérdek fáradságot, a nevezetes költséget, melyet ez ügy kivitelére fordítánk, de lelket, kitürést csak Deák öntött belénk; mert jól tudtuk, hogy a haza tőlünk őtet követeli, egy puszta szavazat az adónak országgyűlésen jövendőt még úgy sem ád; miért tettük tehát, mit tevénk? egyedül ő érette, s ő - megválasztatását el nem fogadá. Tegnap másod alispán úr elnöklete alatt küldöttség ment hozzá, őt a követség elvállalására a megye nevében ünnepélyesen megkérendő, a küldöttség ma visszajött azon hírrel, hogy holnap a gyűlésen személyesen fogja okait elősorolni, melyek őt a követség elvállalásától visszatartóztatják.»
Zalamegye közgyűlése jegyzőkönyvének erre vonatkozó pontja így szól: «2237. sz. A jelen nagy gyülekezet, a folyó hónap 7-dikén tartatott gyülekezetben az 1779. sz. alatt kimondott közhatározathoz képest egyenesen a mostani országgyűlésére a megyei választmány által kimunkált alaputasításnak a f. é. tavaszhó 3-diki közgyülekezet másod napján el nem fogadott, és a fizetéseket tárgyazó némely pontjai feletti újabb tanácskozás tekintetéből, és mivel e megye részéről az országgyűlésére követek mind ez ideig nem választathattak, s a megye közönsége már valósággal meg is idéztetett, az országgyűlési követek elválasztása okáért tüzetett ki. Az igen nagy számmal megjelent Karoknak és Rendeknek a megyei ház előtti téren, minthogy őket a tanácsterem rendkívüli sokaságuk miatt be nem fogadhatta, e közgyülekezet czélját a nagyméltóságú gróf főispán úr előadta; Kerkapoly István első alispán úr pedig, hogy a tanácskozás alatt a kellő rendet, csendet és illedelmet pontosan megtartanák, a Rendeket hathatós beszédében megintette. Ő nagyméltósága az elnöklő főispán úr azt is előterjesztette, hogy mivel a Rendeket ily rendkívüli számmal összeseregelve és a tanácskozás alá veendő tárgyak iránt valósággal két részre osztottaknak lenni tapasztalná, czélszerűbbnek hinné, ha az országgyűlési utasításnak el nem fogadott pontjai feletti határozás az egyes szavazatok megszámlálásából kitudható szótöbbséggel, nem pedig fölkiáltás által döntetnék el, s ezért két választmányoknak, melyek előtt az utasítást el vagy nem fogadó része a megyei Karoknak és Rendeknek, a jó rend fentartása tekintetéből egészen különválva szavazandna, kiküldetését hozta javallatba, s ezért a szavazatoknak beszedésére két különös választmányok már ki is neveztettek, és a szavazási helyek is kijelöltettek. De ő nagyméltósága ezen előadására a fizetést elvállalni nem akaró rész szavazásra hosszabb ideig helyéből megmozdulni nem akart, sőt már a rendetlenség köztük annyira kifejlődött, hogy közülök egy kardot rántván, a fizető rész megtámadásának elkerülése s egyéb kellemetlen s talán véres következések eltávoztatása végett a katonaságnak közbenjötte is szükségessé vált; ekkor, mivel a fizetéseket elvállaló rész ott helyben tartós fölkiáltások és egyéb külső jelek által a kérdéses és a fizetéseket tárgyazó pontok megerősítését kivánta, a nagyméltóságú gróf főispán úr egy emeltebb helyre állván, miután világosan tapasztalta: hogy a fizetést elvállaló rész az igen nevezetes többséget tenné, s a nem fizetést kivánó részt csak szemmérték szerint kitünőleg felül haladná: elnöki jogánál fogva az ország gyűlésére készített alaputasitásnak a megyei Rendek igen nevezetes többsége által minden változtatás nélküli elfogadását kijelentette, s ennek következtében azon alaputasítás közvégzés által megállapítottnak s helybenhagyottnak kijelentetett.
Az utasításnak megállapítása után a Rendek az ország gyűlésére küldendő képviselők választásához fogtak, s miután az igen nevezetes többség tartósabb fölkiáltások által Deák Ferencz táblabiró és Kerkapoly István első alispán urakat a megye országgyűlési követeinek kívánta volna, az elnök az említett érdemteljes két urakat e megye elválasztott országgyűlési követeinek lenni kijelentette; és mivel Deák Ferencz táblabiró úr személyesen a gyülekezetben jelen sem vala, követté lett elválasztását nékie egy különös és második alispán úr elnöklete alatt kiküldött igen számos választmány által tudtára adatni, s őt a követség elvállalására megkérni a Rendek elhatározták; első alispán úr pedig jóllehet gyengélkedő egészsége s egyéb körülményei miatt hosszabb ideig a követséget elvállalni nem akarta, a Karoknak és Rendeknek ismételt és tartós kérésének leginkább, hogy a megyét jelen törvény elleni állásából kiemelhesse, elvégre engedvén, hogy a követséget elvállalni fogja kijelentette; azért is a szokott megbizó levél és alaputasítás követ uraknak magok igazolása végett kiadatni rendeltetett».
A gyűlés után haza indult köznemesség összeütközését a «Világ» 1843. 74-dik számában így irja le:
«A csatavesztés után, midőn a hazatérő «nem adózók» a városból kikisértettek, hangzottak szerte a városban a «paraszt» gúnynév, a «majd kövecsezni mentek», és «eladtátok néhány font húsért és borért nemesi szabadságtokat» s több ily szemrehányások, melyek mellett a czivódás már Szent-Ivánnál elkezdődött és Pakodig kilencz ember lőn áldozata. A mint a nem adózók, nevezetesen Gyömörő helységbeli nemesek, szentgróti ns. Balogh Ferenczet, öt élő gyermeknek atyját, agyonütötték, azonnal a szántói járás zászlótartóját, ki Balogh Ferencz mellett ült, kezdték kegyetlenűl tagolni, ki kénytelen lőn 600 forintos zászlóját elhagyni s a nem adózóknak csatazsákmányul átengedni. A megtámadottak itt csak négy kocsival, a megtámadók pedig mintegy harminczczal lévén, a mint a meggyilkolt Balogh Ferencznek megfutamodott társai a 130 kocsin utazó feleik előcsapatjának a borzasztó eseményt elbeszélték: ezek nyomon siettek a gyilkos gyömörőiek után, kik már magukat a pakodi nem adózókkal egyesítvén, itt a zsidó fogadósnál iddogáltak. Előre halad a 130 kocsi előcsapatja majd felényileg, Pakodon egy ns, legény kiugrik, kezében töltött fegyver, s lő a nagy tömegre, mely az előre ment kocsikat keresztbe állítva, a falut s utat szekérbástyákkal bekerítette. Meggyilkoltatott először is a rájok lőtt pakodi ns. legény; ezután megtudván, hogy Balogh gyilkosai közül némelyek a zsidó fogadós hálószobájába volnának bezárva, az ablakbani vasrácsozatot kezdék dorongokkal kifeszíteni; e közben látták, hogy mindenik ágyban fekszik egy-egy keresett egyén, ekkor a zsidó az ajtót megnyitja, maga pedig boltján keresztül elillan, berohannak a szobába, s az ágyban fekvő két egyént agyonverik, s pedig az egyik csak fuvaros volt, a másika ns. Tóth András; de az egyik ágy alá bujt nemes is dorongokkal agyonlökettetik, kit a győzelmesek, mint holtat, kocsira téve magokkal elvittek. A gyilkolás oly vadállatilag gyakoroltatott, hogy két meggyilkolt egyént a kútba vetvén, de bennök még életet gyanítván, újra kivonák, s tökéletesen agyonverték. Agyonütettek még a Pakod és Szepetk helység közti országútban a gyömörői helységbeliek közül ketten, u. m. ns. Márton György és fia. Agyonveretett még a szentgrótiakkal utazott, de a köveskáli adózókhoz tartozott 72 éves ns. Somogyi Ferencz is. Ezen elszámláltakon kívül a kegyetlen verés által halálos sebbe esettek közül szinte kettő meghalt már. A pakodi vérengzés alkalmával a zsidó fogadósnak boltbeli kelméi 9 kősóval a vérengzők prédájává lőn; a kárvallott zsidó e tetemes veszteség pótlását nem keresi, hanem fogadást tőn, hogy ő posta s országúton soha többé fogadós nem lészen».
Zala vármegye szeptember 2-dikán folytatólag tartott közgyűlésében a Deák Ferenczhez küldött választmány hivatalosan jelentette, hogy Deák Ferencz a követséget nem fogadja el. E gyűlés lefolyását egy akkor írt levél ekkint adja elő:
«Deák Ferenczünk e napon szünni nem akaró éljenek, tapsok s kardcsörgések közt adott szava szerint megjelenvén, az előbbi napon hozott végzések kihirdetése után - a mellékteremben volt zalamegyei hölgykoszorú jelenlétében - a másod alispán előadta, hogy a nemesség a követi utasításban előbb megtagadott fizetéseket már most megigérvén, Deák F. és Kerkapoly J. urakat közakarattal követekül megválasztotta, s neki utasításul adatott, hogy Deák Ferencz urat a követség elvállalására kérje meg. Erre őt fölhívta, de siker nélkül, mert Deák F. bizonyos okoknál fogva azt el nem vállalta. Hallván ezt a teremben jelen volt nagy számú értelmes rész és köznemesség, kiáltozák, hogy «nincs ok, ők semmi okot el nem fogadhatnak». Ezek után Deák Ferencz szólalt föl, s megköszönvén a KK. és RR. bizalmát, sajnálatát fejezé ki, hogy annak eleget nem tehet. Szavait, a mennyire följegyezhetők valának, tökéletesen adni megkisértem: Életet adának - úgymond - egy párt emberei az izgatásnak az adó ellen; de nem annyira ez ellen, mint inkább személyem ellen. Az egyszerű okoskodás mutatja, hogy nem az ügy, hanem a személy miatt és ellen küzdtenek ők, mert hisz meg voltak győződve, hogy a házi adó a jelen országgyűlésen keresztül nem megy; izgattak ők minden kitelhető módon és e közben személyem ellen a tömegben ingerültséget okoztak, hazaárulónak, a nemzet ellenségének kiáltottak ki. Fájtak ezek keblemnek. Oly izgatások történtek valamint az adó ügye ellen, úgy mellette is, melyekre minden érzés fölzúdult keblemben. S vajjon ily körülmények közt lépjek a követi pályára?! S mi történik, ha föllépek? Mit mondanak akkor, ha majd az institutiók tárgyalásakor szót emelek a korteskedés ellen? Azt fogják mondani: az úr szól a korteskedés ellen, kinek neve alatt jelent meg a választó nép akkor; mikor az úr 30,000 frtjába került a kortes-vezéreknek? az úr szólal itt föl, kinek neve oly zászlókra volt fölirva, melyek alatt emberhalál történt, nő férje, apa gyermeke, s testvér testvére nélkül maradtak? Ha tegnap elhatároztam volna magamban a követség elfogadását, ma azon adatok után, melyek tudtunkra estek, mint becsületes embernek le kellene róla mondanom. Mondhatnák még azt is ellenemben: az úr lép föl? hiszen az úr csak úgy lehetett követté, hogy a választókat a katonai erő őrizte! Az érzelem szavát el kellene fojtanom, mert ezt el lehet fojtani, de miképen állunk a bizalom kérdésével? Zalamegyének osztatlan bizalmával dicsekedhetém a mult országgyűlési követségen; azon bizalmat, mely egykor osztatlan volt irántam, tőlem a nemesség egy része 1843-ban megvonta. Igaz, a megdöntött ügy kétannyi erővel visszavívatott; ezt az egész világ tudja: de azt csak e megye tudja, mily erőfeszítés és fáradhatatlan munkásság árán. Ha már most mint követ az országgyűlésen szőnyegre kerülendő valamely tárgyat a megyének leküldenék, könnyen megtörténhetnék, hogy ezt itthon megtámadnák, s ezzel az országgyűlésről újra eltávolítanának. (Több hang: Nem engedjük!) A mit az egyik gyűlésen 300 szavazat határoz, azt a másik gyűlésben 3000 szavazat leronthatja, s az lesz Zala követének sorsa, mint Honté volt: mindig úton lesz a követ. Majd fölmerül az esküdtszék kérdése, s azt fogják mondani az izgatók: én azt ararom, hogy nemes ember fölött paraszt bíró itéljen; megint izgatnak majd, mint az adónál, mert egy kis nagyítás, s egy kis poesis hozzá, s meg lesz az izgatás! Mindig feszült figyelemmel kellene őrködni, de nyelv és szellem fölött őrködni nagyon nehéz dolog. Azt mondják, őrködik itthon mellettem egy sereg; de hátha a megye elve változik? Az irántam volt bizalmat izgatások által, melyekre okot nem adtam, megingatták; a ki ellen egyszer gyanu van, az ellen a dolog természete szerint a gyanu több évek mulva is kitör. Ha személyemet 2000 ember megtámadja, azt mondom: minden embernek tetszeni akarni gyávaság: de más a közbizalmat s a többséget birni. Ha személyemet bántják, ez még szenvedhető; de bántani az ügyet, mely a személy miatt nem szenvedhet, gonosz kábaság. Ha én nem leszek követ, nem lesz okuk megtámadni az ügyet; ha ellenben fölmegyek az országgyűlésre, azon okkal, mely miatt személyemet megtámadák, meg fogják az ügyet támadni. Szakaszszuk el a személyt az ügytől, hogy az ügy a személy nélkül diadalt arathasson, s így én lemondok. Ezt polgári kötelességemnek tartom s ezt követem. Igaz, hogy ez nekem sulyos áldozatba kerül. E lépést, melyre több hónapi küzdés után határoztam el magamat, tudom, sokan nem akarják érteni, sőt félreértenek; tudom, hogy kedvetlen érzéssel fordulnak el tőlem barátim; de ki kell ürítnem a keserű poharat, s arról, hogy lemondásomat ok nélkül nem tevém, számot adtam. Vigasztal az, hogy lesznek, kik értenek, s azon édes érzés lesz bennem, hogy szeretetök és barátságok tőlem elvonva nem marad. Csányi László ezekre így felelt: Engem a felhozott okok meg nem győznek. (Fölkiáltások: De minket sem!) Institutióink reformjára nekünk Deák Ferencz kell! A fölzúdult gonoszság ellenében, mely nemcsak személy és ügy ellen kelt föl, mindent el kellett követni és víttunk a constitutió és becsület határai közt. Isten és ember előtt mondom, hogy Deákot a tömeg megválasztotta, mert az ő személyéért inkább az ügyet fogadta el. Zászlón állott a neve igaz: «Közszükséget fizetünk, Deák Ferencz követünk»; igaz, hogy egy körülmény adta elő magát, mely lelkemnek fáj, t. i. a katonaság közbejötte; de ez máskép nem lehetett, mert a fölizgatott nemesek vért ontottak volna, de nem Deák Ferencz ellen. Így van ez minden országban; ezt türjük inkább, mint hogy elöljük az alkotmány virágzását. De a másik párt is kivánta követül, mert azt kiabálta: «Deák legyen követünk, de mi adót nem fizetünk». Ha mi az ügyért föláldozzuk a személyt, akkor tanácskozásinknál a terem üres buzgó honfiaktól. Én úgy hiszem, hogy a tekintetes úrat az érdemes rész választotta, mely most előtte áll osztatlan véleményével. Ha a tekintetes úr el nem vállalja a követséget, polgári vétket követ el. A szónok szavait szünni nem akaró éljen követte, s Deák Ferencz úrat továbbá is összes hanggal fölhítták a követség elvállalására. Ez után Császár Ferencz szent-györgyvölgyi köznemes emelt szót, mondván: «Valamint tegnap a tekintetes úrnál több nemes társaimmal együtt megjelenvén, a követség elvállalására fölkértük úgy ma is arra kérjük. Hogy mind a két részt tisztán megnyerje, az nem lehet. Könyeink csordultak ki tegnap, midőn kijelenté, hogy a követséget el nem vállalja. Igaz, hogy mi szent-györgyvölgyi s nemesnépi nemesek ápril 4-ke előtt a lövői járásban az ügy baráti nem voltunk, de fölvilágosíttatván, meggyőztük magunkat, s e két faluból 600-an mindig a tekintetes úr mellett leszünk. Majd ismét Csányi László úr fölfogván a beszéd fonalát, imígy folytatta szavait: «A magyar nemzetnek, szerencsétlenségére, jellemében van a bizalmatlanság; ha Deák Ferencz úr lelép a térről, melyen a haza boldogságát csak ő mozdíthatja elő, ha nem lesz követünk, vétket követ el a haza ellen. Tegnapelőtt a tömeg ezrei megválaszták; mi szavunkkal nem játszhatunk, helyette mást nem választhatunk. Ha új választásra volna szükség, s ez által Zalamegye tovább is hánykodó állásban marad: ő lesz oka. Vigyázzon, hogy a megye köztisztelete iránta meg ne szakadjon!» Fölkelt most zalabéri Horváth János kamarás s lelkes szavaiból szintén csak e töredéket közölhetem: «Deák Ferencz nem kehidai ember, ő a hazáé. Kettősen kell a tekintetes úrnak áldozni. Tudja-e, mit mondott e teremben f. évi márczius havában, midőn az országgyűlési követeknek adandó utasítások választmányilag tárgyaltattak? «Megvetek minden gunyt, nem félek, nevetek minden fenyegetődzést», ezek valának Deák szavai, hozzá, férfiuhoz illő szavak, s most ezeket feledve, lemond a követségről! Négyszeres vétket követ el, ha követ nem lesz: vétkezik először az istenség ellen, mert a tekintetes úrat föntartotta az átalakulásra és a férfiui kort elérni megengedte; másodszor a haza ellen, mert magát a hazától megvonja; harmadszor vétkezik a megye ellen, a számos köznemesek ellen; de negyedszer vétkezik barátai ellen, mert ezektől a barátságot és szeretetet megtagadja». Éljenek követték a lelkes szónok sulyteljes szavait s Deák a követségre újból fölhivaték. Csuzy Pál, emelt szót: «Mivel a nemzet embere, moralis jelleménél fogva el kell vállalnia a követséget. Factióval nem mentheti magát a tekintetes úr; az ember halandó, de az ügy él». Horváth Vilmos: «Itt az okok nem használhatnak, mert nem kérdezzük, el akar-e menni, kötelessége elmenni. Mi virradunk; moralis erővel meg fog szünni Zalában a nyers tömeg, mert a köznemesség is már megokulván, csak értelmes tömeg lesz. Zalában nincs más párt, hanem csak egy-két béres egyén van. Mi nem kérjük a tekintetes úrat, hanem parancsolunk vele, mert a haza parancsol vele». Császár Ferencz köznemes: «A mit a tekintetes úrban a mindenhatótól nyertünk, azt necsak a tekintetes úr maga használja, hanem mi is használhassuk, legyen követünk!» Mindezekre Deák Ferencz imígy válaszolt: «Én meggyőződésem szerint lépek le; vétket nem követek el, mert a mit teszek, azt polgári kötelességemnél fogva teszem; ha meggyőződésem az egész világ véleményével ellenkezik is, ez reám nézve csak csapás, de nem vétek. Így áll keblemben meggyőződésem szerint a lemondás kötelessége, s nincs ok, mely kényszeríthessen arra, hogy meggyőződésem ellen tegyek, mert ha az ellen teszek, akkor becsületes embernek nem tartathatom. Tövises és göröngyös az ösvény, de rajta kell maradnom. Már a választás előtt irásban lemondottam s ez érdemben a nmlgu főispán úrnál szerdán lépést is tettem. Sajnálom, hogy a rendek kivánságát nem teljesíthetem, de meggyőződésemet kell követnem». Erre főispán gróf ő exlja: «Az ügy fontossága igényli, hogy követ legyen. Megválasztatott, a választástól félnie nem lehet, a törvény követeket választatni parancsol, a megválasztottak pedig kötelesek elmenni». Sokan szólottak még, mindnyájan azon értelemben, hogy köteles elmenni. A motivatiók közt vallási viszonyaink is szerepeltek. Végre a nmltgu főispán úr a határozatot kimondá: «Mivel Deák Ferencz úr meg van választva, a lemondási okok pedig el nem fogadhatók, nincs más hátra, mint a választott követeknek a credentionalist kiadni». Azonban Deák Ferencz a követséget el nem vállalván, meggyőződését követé, s ezt jegyzőkönyvbe is igtattatni kivánván, követi pályájáról határozottan lelépett».
A megye jegyzőkönyvének erre vonatkozó pontja, mely Deák Ferencz nyilatkozatát nagyobb kivonatban közli, így szól:
«2240. sz. A gyülekezet harmad napján Csillagh Lajos másod alispán úr hivatalosan jelentette: hogy ő a t. Rendek végzése következtében számos kiküldött társaival Puszta-Szent-Lászlón, hol akkoron Deák Ferencz táblabiró úr sógoránál s testvérénél mulatott, őt a Rendek igen nagy többsége által e megye országgyűlési követévé lett választásáról értesítendők s annak elfogadására megkérendők kimentek, s miután a reájok bizottakat Deák Ferencz úrnak előterjesztették; s őt a Rendek benne helyezett bizalmának elfogadására minden kitelhetőképen kérték, tőle azon minden honfi kebelét lesujtó választ nyerék: hogy ő, valamint már első alispán úrhoz irott levelében, úgy szóval is határozottan kijelentette, hogy a követséget a jelen körülményekben semmi esetre elvállalni nem fogja.
E keserű tudósítást fájdalmas érzéssel fogadták a gyülekezetben igen nagy számmal még jelen levő Rendek, és miután e közben maga Deák Ferencz táblabiró úr is a Rendek közt megjelent, hosszas és szűnni nem akaró örömkiáltások, s a benne helyezett közbizodalomnak legnyilvánosabb jelei közt fogadtatott, s a követi pályának elfogadására újabban kérettetett, melyre kinyilatkoztatta: hogy valamint nálánál senki a közbizodalmat méltányolni jobban nem tudja, úgy vannak körülmények, melyekben a haza boldogságára leginkább törekvő honfi is a pályáról lelépni kénytelen; mert azon párt, mely ezen megyében a f. é. ápril 4-én a beligazgatási költségek s egyéb, a haza oltárára teendő áldozatokhozi állandó járulás el nem fogadására a köznemességet fölizgatta, jóllehet hogy az tudta is azt, hogy ez az országgyűlésen jelenleg többséget úgy sem nyerend, nem annyira a tárgynak megbuktatására, mintsem az ő személyének az országgyűléséről leendő eltávoztatására intézte izgatásait, tudván azt, hogy ő elveinél fogva - az adó megbuktattatván - a követséget elvállalni nem fogja; izgattak tehát ezen ellenpártnak főnökei az adó ellen, s izgatásaik közben nyilván és titkon annyi gyűlölséget és ingerültséget szórtak el a tömegek között, hogy azon tömeg, mely ápril 4-én a beligazgatási költségek elvállalását megbuktatta, őt az ország ellenségének tekintette, és sokan valának, kik őt több helyeken és sokszor hazaárulónak hirdették. De mindazok, mik személye ellen intéztettek, őt nem sértették, mert a tiszta öntudat s a jobb emberek rokonérzelmei eltompíták a borzúnak s gyűlölségnek ellene szórt nyílait; de fájt, véghetetlenül fájt nékie, hogy ellenei személyeért magát az ügyet támadták meg, s így az ő vétke nélkül, de talán ő miatta bukott meg e megyében azon kérdés, mely a nemzet kifejlődésére s a haza fölvirágzására a legelső lépés. Az akkor elbukott igaz ügynek barátai csüggedést nem ismerő lelkesedéssel újra fölléptek, és fáradhatatlan munkássággal izgattak az adónak elvállalása mellett, és fáradhatatlan szorgalmuknak gyümölcse az leve, hogy a megyei Rendeknek nevezetes többsége a beligazgatási költségeknek aránylagos elviselését elvállalta. De a mint egyrészről örült, hogy az igaz ügynek barátai izgatásaik közt minden törvényszerű eszközöket használva, annak naponkint több barátokat szereztek a megyében, úgy fájdalmas érzéssel tapasztalta azt, hogy az izgatások közt személye is eszközül használtatott. E közben figyelmét el nem kerülhette az is, hogy ha a személye ellen forralt bosszú és gyűlölség képes volt a közbizodalmat már egyszer megingatni, s őt, ki már két országgyűlése alatt a megye Rendei osztatlan bizalmát bírta, s a megye szellemének s nyilván kijelentett akaratának hű képviselője volt, a többség ingerültsége tárgyává; kitenni képes volt, mennyire könnyebb leend jövendőre sok más egyéb kérdések alkalmával, melyekben az izgatás szintén könnyű leend, a bár láthatólag helyreállott bizodalmat újra megrontani, s azt aláásva, őt a rágalom tárgyává kitenni, s ellene újra többséget szerezni. A legkedvezőbb körülmények közt is terhes egy országgyűlési követnek állása, de ha még arról sincs biztosítva, hogy önmegyéjében tetteit és szavait a bosszú és kaján gyűlölség nem fogják-e elferdíteni, s a gyanusítgatások eszközeül használni; ha minden órán félhet attól, hogy a fölizgatott többség a megyének elveit és szellemét megtagadja, s az elvbarátok minden lépten csak újabb és súlyosabb küzdésekkel képesek követi állását fentartani; ha figyelmét, melyet osztatlanúl csak az országgyűlési közdolgokra kellene fordítani, félelem s aggódás közt az otthoni bajokra is kénytelen fordítani; és ha mindezek nem annyira a fennforgó tárgyak miatt, mint a követnek személye elleni gyűlölségből és bosszúból erednek: akkoron ily követnek hatása silány, állása kínos, sőt gyakorta lehetetlen. De mindezeknél több az előtte, hogy az adó s ezzel kapcsolatban álló több kérdések megtámadása és megbuktatása csak ürügy volt azoknak kezében, kik a jó ügyet az ő személyében támadták meg, s czéljok egyedül az vala, hogy őtet az ország gyűléséről eltávolíthassák; s ha ezt egyszer csupán bosszúvágyból az igaz ügy ellen elkövetni képesek valának, úgy ezen fölingerültek számos, ezen országgyűlése alatt előforduló kérdésekben hasonnemű ellenizgatásaikat mindannyiszor ismételni fogják; a közügy lesz tehát folytonosan az ő személye iránti gyűlölségnek s izgatásnak kitéve, s a megyének eddig híven megőrzött elvei veszélyeztetve; azért ily körülményekben el kell a személyt az ügytől választani, hogy a kivívott ügy mind ezen kérdésben, mind sok másokban jövendőre biztosíttassék. Azért is nékie polgári kötelességében álla követségről változhatatlan határozottsággal lelépni; így ha az ellenek majd látni fogják, hogy az, kit ők minden áron az országgyűlésétől el akartak távolítani, maga önkényt visszalép, s ők e részben óhajtott czéljokat elérték, nem lesz okuk jövendőre a jó ügyet megtámadni, s ha lennének is, a kik bármely tekintetből a józan haladásnak elvei ellen kikelnének, sem föllépésök oly indulatos nem leend, sem az olyan könnyen sikerülni nem fog, mert személy nem lévén kérdésben, eddigi mozgalmaik legerősb rugója, a bosszú és gyűlölség táplálékot nem lelend.
A közügynek egyes személy miatt szenvedni nem szabad, s a ki, bár akaratán kívül, a jónak utjában áll, vagy annak biztosítását állása által nehezíti, annak a lelépés polgári kötelességében áll; e szent kötelesség érzésétől kényszeríttetik tehát ő, hogy a jelen körülményekben az országgyűlési követséget semmi esetre el ne vállalja, s hogy azt elvállalni nem is fogja, teljes elhatározottsággal kijelentette.
Ezen határozott lemondását Deák Ferencz úrnak a teremben majd a fulladásig összesereglett Rendek a kétségbeeséshez hasonló keserűséggel hallották, s előadták nékie azt, hogy ha a rosszakaratnak s a közügyet egy személyek iránti bosszúnak és gyűlölségnek föláldozni kész némely rosszak ármánykodó mesterségeinek sikerülhetett is egy izben Zala vármegyében az igaz ügyet megbuktatni, s ebben az ő személyét is megtámadva, az iránta érzett hazafiui tiszteletet és osztatlan bizodalmat megingathatni, de miután jelenleg a megyei közrendek igen nevezetes többsége ezen ármánykodók álczélzataikról meggyőződtek, s az április 4-diki gyűlésben megbuktatott elveket az örök igazságból merítetteknek belátták, és a haza szellemi és anyagi kifejlődésére nélkülözhetetleneknek megismerték, nem oly könnyű leend többé a fondorkodóknak a már fölvilágosított népet az igaz ügytől elfordítani, és az igaz ügynek barátit annak gyűlölségébe ejthetni; és ha a megyei Rendek értelmesebb többsége ezen legérdekesebb, és a népnek fölizgatására oly könnyen használható kérdésben is képes vala azt fölvilágosítani, és ellenfélből ügybaráttá tenni, akkor bizonyosan e résznek, kinek a haza boldogsága, s a megyének híre neve szivén fekszik, csekélyebb fáradságába kerülend a mostani lelkületet fentartani, s így Zala megyéjének a megyei utasításokhoz ragaszkodó követe állásában biztos leend, és Zala vármegye eddigi szellemét és elveit megtagadni nem fogja; nem lészen tehát veszélyes, nem kellemetlen a követi pálya, mert a jelen közgyűlésben megállapított alaputasításban kimondott elvek jövendőre is zsinórmértékül szolgálandanak. De van egy nagyobb s méltányosabb ok is, melyért Deák Ferencz úr a követségről le nem mondhat, mert jóllehet őt a Gondviselés Zala megyéjének adta, de őt a Rendek két országgyűlésére küldvén, a haza emberévé tették, az egész haza kívánja s követeli őt a megyétől, a jelen átalakulás korszakában pedig a nélkülözhetetlen szükség parancsolja, hogy ő mély belátásával, ritka tudományával s mérséklettségével az országgyűlésén a haladásnak s átalakulásnak kormányát a Rendek tábláján tartsa; az okok tehát, melyek általa a követség el nem vállalására fölhozattak, elegendőknek épen nem találtattak, s ennélfogva a Rendek kijelentették, hogy helyette más követet nem választhatnak, de választani nem is fognak; s ebbeli kinyilatkoztatásuk, mint a Rendek közakaratjával egyező, elnökileg a megye nmgú gróf főispánja által közvégzésnek lenni kijelentetett».
E tárgyban a következő levelet írta Deák Ferencz Klauzál Gábornak:
Kehidán, szept. hó 3-án 1843.
Kedves Barátom!
Zúzott kebellel írom e sorokat, s kiöntöm előtted szívem keserű fájdalmát; feldúlt kedélyem még tegnap nem engedé, hogy tollhoz nyuljak, de most lesz talán annyi nyugalma lelkemnek, hogy néked írhatok.
Tudósítva vagytok, úgy hiszem, eddig arról, hogy augusztus 31-én az adó nálunk nagy többséggel keresztűl ment, és én követnek megválasztattam, de a követséget el nem fogadtam; halljad most tőlem ezen elhatározásomnak okait és azokat, mik a választás után történtek:
A ki figyelemmel kisérte azon izgatásokat, melyek a házi adónak elvállalása ellen megyénkben történtek, alig fog kétkedni azon, hogy az izgatóknak nem csekély része, és pedig épen azok, kik nyilván vagy titkon legtöbb befolyást gyakorolva ösztönt és életet adtak az indulatos mozgalmaknak, nem a házi adó miatt léptek fel, hanem leginkább személyem elleni gyűlölségből, vagy bosszuból követtek el mindent ezen életkérdésnek megbuktatására; nem küzdöttek volna ők az adó kérdése miatt oly keserű elszántsággal, mert hiszen jól tudták, hogy az adónak elvállalása mellett még ezen országgyűlésen többség úgy sem leend; ők csak az én személyem ellen forraltak bosszut, ők csak azt akarták elérni, hogy én az országgyűlésen jelen ne legyek, és mivel tudták, hogy az adó kérdésének megbuktatása által nekem a követség elvállalását elveimnél fogva lehetlenné teszik: hogy személyemet megdönthessék, a legszentebb ügyet támadták meg, azon ügyet, mely hazánk egykori felvirágzására első és legfontosabb lépés volna.
Ily czélból és ily titkos szándékkal izgattak ők nyilván és titkon a házi adó ellen, de izgatásaik közben egyszersmind ellenem is nyilván és titkon annyi gyűlölséget, oly nagy ingerültséget szórtak el a tömeg között, hogy midőn április 4-én Zala rendeinek többsége okainkat harsány felkiáltásokkal ledörögve, az adó kérdését elbuktatta, ugyanazon többség engem, ki előbb a megye rendeinek osztatlan bizalmát birtam, a nemzet ellenségének kiáltott, és megyeszerte hazaárulónak hirdetett.
Istenemre mondom, hogy mindazok, mik személyemet illették, engem nem sértettek; de fájt, kimondhatatlanul fájt keblemnek az, hogy személyem miatt a közügyet támadták meg elleneim, fájt azon gondolat, hogy bár önvétkem nélkül, de talán miattam bukott el megyénkben az adó kérdése, melyet, ha én nem vagyok, vagy én ellenem annyi bosszut, s gyűlölséget nem tápláltak volna keblükben azok, kik személyem miatt az adó ellen felléptek, sem oly keserű elszántsággal, sem annyi erőfeszítéssel, sem annyi hatással és sikerrel meg nem támadtak volna. Az április 4-én tartott gyűlés után elhatározták magok között az elbukott ügynek baráti, hogy teljes erővel izgatni fognak ismét az adó mellett; én kértem őket, kértem Csányi Lászlót és sok másokat, halaszszák el izgatásaikat a jövő országgyűlésnek közeledéséig; most a kedélyek felettébb ingerültek, de azon nehány év alatt csillapulni fog az ingerültség, a köznemesség is inkább megismerkedik az adófizetés eszméjével, lassankint sokkal többet tehetünk arra, hogy előbb egyeseket, utóbb egész községeket felvilágosítsunk, és sokakban meggyőződést költsünk fel az ügynek igazsága felől; elmondottam, hogy most az országgyűlésen az adó fájdalom! többséget úgy sem nyer, habár Zalával szaporodnék is azon törvényhatóságok száma, melyek az adó mellett állanak; ne koczkáztassuk tehát erőltetéssel a kérdés jövendőjét, ne neveljük az ingerültséget és ne kényszerítsük haszonnélküli izgatásokkal az ügynek elleneit még több erő megfeszítésére. Elmondám én előttük mindezeket, és ti barátim még pünkösdkor tanui valátok annak, hogy az izgatásoknak megkezdését helyeselni nem tudtam. Csányi azonban és mások azt felelték, hogy az adó ügyének még ezen országgyűlés alatti kivívását megyénk becsülete megkivánja. Ők izgatásaiknak sikerét reménylék; aggodalmaimat nem oszták, mert ők a megye körülményeit nálamnál jobban ismerik, s izgatáshoz sokkal jobban értenek, mint én. Ezek ellen szólanom nem lehetett, mert az adó kérdésének, bármikor legyen is az felhozva, ellene nem szegülhetek; hiszen azt én is oly buzgón óhajtom. Csak arra kértem tehát Csányit s többeket, hogy személyemet izgatásaik tárgyává ne tegyék, nevemmel korteskedést ne üzzenek, s engem semmiképen ne compromittáljanak, mert bármi részben compromittálva, ha egyébkint legkedvezőbbek lennének is a körülmények, követséget nem vállalhatnék. Csányi megigérte, hogy nevem kitűzve nem leend, az izgatások az ügyért fognak történni, s a legnagyobb figyelemmel vigyázni fognak arra, hogy nevemre még csak távolról se borítsanak árnyékot, vagy szenynyet. Tudod te ezt kedves Gáborom, itt létedben mondottam én is néked ezeket, de úgy hiszem tudod magától Csányitól is. Így kezdődtek meg az izgatások az adó mellett. Gyűlésileg elhatároztatott, hogy a köznemességnek felvilágosítására több megyei tagok menjenek el a községekbe, választmányilag felszólítás dolgoztatott ki, s ivek hordattak szét a falukban, melyeket az adózni akarók aláirjanak. Voltak ezen capacitatióknál esetek, melyekben nem mindenkor értelmi okok használtattak, voltak egyes nemesek, sőt községek is, melyek aláirásaikat kétszer, háromszor visszahuzták; de az izgatás haladott, és előttem, kit az izgatás főnökei, Csányi és Horváth, minden tanácskozásaikból kizártak, ki előtt, mint később megtudtam, sok lépéseiket eltitkolták, sőt a mint hallom másokat is megkértek, hogy ezt és azt nekem el ne mondják, előttem mondom mindig úgy volt előadva a dolog, hogy nem személyemért s nem az én nevemmel, hanem az ügyért magáért, és az adó elvállalása mellett történnek minden izgatások.
Míg ezek így folytak, kétes hánykodások közt fontolgattam én komolyan, hogy azon esetben, ha csakugyan többséget nyerne az adó kérdése, és engem a követségre felszólítanának megyémnek rendei, mit parancsol nekem a polgári kötelesség? A pártok izgatásaival, még akkor is, midőn azok a legszentebb ügy mellett történnek, mindenkor válhatatlan kapcsolatban vannak oly kellemetlenségek, mik a gyengédebb érzetet kedvetlenül érintik; éreztem én ezt az eddig lefolyt néhány hónap alatt, és bár azt hittem, hogy nevem és személyem izgatás tárgya nem leend, felmerült lelkemben mégis nem egyszer azon aggodalom, hogy lesznek, kik az ügy melletti izgatásokat személyemért történteknek fogják gondolni, és ilyenkor minden érzés felzúdult bennem azon gondolat ellen, hogy én a korteskedésnek szokott mesterségei által lépjek a követi pályára. De reménylve, hogy nevem az izgatások és korteskedések tárgyává nem tétetik, elnyomtam aggodalmamat, s tudva, hogy midőn kötelességről vagyon szó, a dolognak minden oldalát komolyan fontolóra kell venni, más tekintetek felett is gondolkoztam, melyek a követségnek elvállalása, vagy el nem vállalása mellett szólhatnak, és mondhatom, sokáig küzdöttem önmagammal, míg szilárd elhatározáshoz juthaték. Figyelmemet el nem kerülhette azon körülmény, hogy a személyem elleni bosszu s gyűlölség ápril 4-ike előtt rövid idő alatt képes volt ellenem, ki mint emlitém, a megye rendeinek osztatlan bizalmát birtam és a megye szellemének és nyilván kijelentett elveinek voltam hű képviselője, a megye rendeinek nagy többségét indulatos ingerültségre felizgatni; ha tehát a követséget elvállalom, méltán számolhatok arra, hogy ugyanazon gyűlölség és bosszu, mely most izgatásainak czeljától elesve, újabb táplálékot nyer, mindent el fog követni a mit czélszerünek vél, hogy engem az ország gyűléséről ismét eltávolítson, s ezt most másodszor sokkal könnyebben teheti, mint először tevé, mert sokkal könnyebb a már egyszer megingatott bizodalmat, ha már az látszólag ismét helyreállott volna is, ujra megrontani, mint a még osztatlan bizalmat aláásni. Tárgy pedig, miben a köznemességet izgatni lehet, az adón kívül nem kevés vagyon, pl. a büntetőtörvénykönyvben az esküdtszékeknek azon elvei, hogy nem nemes ember is itélhet nemes ember felett bűntető perekben; hogy a paraszt sem fog botoztatni, valamint a nemes ember stb. Ezek mind olyanok, a melyek által a már egyszer felizgatott tömegben másodszor is azon gyanut ébreszthetik ellenem, hogy a nemességet a parasztsággal egyenlővé tenni akarom, s ezért hazaáruló vagyok. Hasonló tárgy leend a tisztválasztási kihágásokról alkotandó törvény; ez ellen sem leend nehéz elferdítésekkel és gyanusitással izgatni. Egy szóval sok tárgyban történhetik izgatás nagy hatással, sőt a sikernek valószinüségével. Ha már elgondolom, hogy a jó ügynek baráti minden erejüknek megfeszítésével, s úgy hallom tetemes költséggel voltak csak képesek legyőzni elleneiknek erejét, s ha elgondolom, hogy ily erőkifejtést gyakran ismételni nem volnának képesek elvbarátaink, midőn ellenben a másik fél, melynek egy pár ezer embere most is volt, az alkalmat ellesve, akkor léphet fel, midőn emezek készületlenek; ha elgondolom, hogy mind a gyűlésekben, mind az izgatásokban Csányi és Horváth voltak most a haladási pártnak vezetői, Csányi pedig mindenét unokaöcscsének Eleknek vitalitium mellett általadván, Bécsbe, vagy más városba készül lakni menni, s a javak átadása már meg is történt, s ő elutazását csak ezen izgatásoknak befejezéséig s a küszöbön álló tisztválasztásig halasztotta, Horváth pedig már több idő óta minden jószágát árulja, s így senki nem marad, kinek itt kedve legyen, s elég ereje az ellenfélnek ezer alaku fondorkodásai ellen folyvást küzdeni s tömegeket izgatni; s ha végre még elgondolom, hogy Kerkapolyinak távoztával, akár követnek választassék, akár a hivatalról lelépjen, jó akaratu, s igen alkalmatos elnököt vesztünk el, kinek helye, mint magad is tudod, betöltve nem lesz: megvallom, erős meggyőződés támad bennem, hogy az én követi állásom felettébb ingatag és kétséges lenne, s mind a mellett hogy jelenleg a haladás pártja Zalában erős, aligha csakhamar ismét kénytelen nem lennék a megye elveinek s utasításainak lényeges változása miatt haza térni; volna csak valamely hatalmasabb osztálynak vagy felekezetnek az országgyűlésen kedve ellen az én fellépésem, vagy eljárásom, csak talán egy pár levélbe, vagy néhány forintjába kerülne ismét felkelteni Zalában a jó ügynek minden elleneit, s engem s a megye szellemét compromittálni. És ha ily esetben egy 3-ik gyűlésen a jó ügy kivívná is ujra ismét a diadalt, ily változékony és ingatag állásban én ott fen hogyan használhatnék? A mult országgyűlésen csak az által lehetett hatásom, hogy tudtam, miképen itthon semmi hatalom meg nem döntheti a megye szellemét, a közbizodalmat meg nem csökkentheti; de most! tudod barátom, hogy az országgyűlési állás utasítások mellett még a legkedvezőbb körülmények között is terhes, de midőn a követ megyéjében nincs az ellen biztosítva, hogy személyes bosszuból vagy gyűlölségből magát a legszentebb ügyet nem fogják-e megbuktatni ellenei, csak hogy őt magát is megdönthessék, s midőn figyelmét, melyet osztatlanul az országgyűlési tárgyakra kellene fordítania, félelem és aggódások között az ügyet fenyegető otthoni bajok foglalják el, akkor állása felette kinos, hatása kétes, sőt gyakran lehetetlen.
De mindezek, a mennyiben csak személyemet tárgyazzák, még talán nem gátoltak volna elfogadni a megye bizodalmát, hanem azon tekintet, hogy a mint említém, az ügynek megtámadása csak eszköz volt kezökben azoknak, kik az adó kérdését megbuktatták, a czél pedig egyenesen az volt, hogy én az országgyűlésre ne menjek, leginkább elhatározólag hatott reám. Ha csak személyem ellen tettek volna kifogást, nyugodtan eltürném, mert hiszen mindenkinek tetszeni lehetetlen, de ők sikeresebbnek és talán könnyebb módnak találták a legfontosabb életkérdésnek, mely ellen könnyü volt izgatni, egyenes megtámadásával titkon aláásni a gyűlölt személynek politikai állását. Naponkint inkább meggyőződtem én e gyanunak valóságáról, s tisztán állott előttem, hogy ha én most a követséget elvállalnám, ezen módot ismételnék elleneim minden fontosabb kérdéseknél, s így az én személyem miatt a legfontosabb kérdések, a haladásnak és jó ügynek legszentebb elvei, volnának kitéve a folytonos megtámadásoknak, és én miattam a közügy volna könnyen veszélyeztetve megyénkben; én pedig ily állapotban ott fenn nem használhatnék, mert állásomnak bizonytalansága hatásomat lehetetlenné tenné, s közremunkálódásomat szerfelett gátolná; ha ellenben a követséget el nem vállalom, megszünik ezen örök és folytonos megtámadásoknak első és legfőbb oka, mely miatt az izgatók most is az adó ellen leginkább felléptek, s ha látják elleneink, hogy én, ki az ő bosszujoknak s engesztelhetetlen gyűlölségeiknek tárgya vagyok, önként vissza léptem, ők sem fogják oly keserű elszántsággal, s annyi áldozattal folytatni eddigi támadásaikat. Szóval az én visszalépésem által el lesznek háritva mindazon veszélyek, melyek a jó ügy ellen személyem elleni gyűlölségből irányoztatnának. Ily körülmények között úgy hiszem kötelességem elválasztani személyemet az ügytől, s önérdekemet a közügy biztosításának kivánom alárendelni, midőn a követségről inkább visszalépek, mintsem hogy az ügyet újabb megtámadásoknak s lehető veszélynek tegyem ki. A ki bár akaratlanul a jó ügynek utjában áll, vagy annak biztosítását állása által nehezíti, az inkább lépjen vissza, mert ily esetben visszalépni polgári kötelesség.
Hozzájárult még mindezekhez az, a mit kivált a gyűlés előtti néhány utolsó napokban megtudtam, mi már magában is fontos ok lett volna, hogy a követséget el ne vállaljam; az izgatások t. i. részünkről is nem csak a köznemességnek felvilágosításával, és némileg capacitátiójával, hanem a Magyarországban oly igen elterjedt, s oly méltán kárhoztatott korteskedésnek szokott mesterkedéseivel, csábitásokkal, vesztegetéssel, pénzzel, borral, földnek fának igérésével, s néhol talán fenyegetésekkel is üzettek, és pedig, fájdalom, reményeim ellenére az én nevemmel, s épen nem csekély részben az én személyemért; tábor készíttetett, melybe azok, kik az adó mellé leginkább az én személyem megválasztására összecsődítendők valának, beszállíttassanak, bor és kenyér szállíttatott a táborba, pénz kéretett kölcsön és szereztetett kivetésképen, az ellenfél izgatói megkergettettek stb. S mindezek az én nevem kitűzésével! Elgondolhatod, hogy ekkor még inkább ingatlan lőn a fentebb elsorolt okokból eredett azon elhatározásom, hogy a követséget el nem vállalom, mert elviselhetetlen volt előttem azon gondolat, hogy én oly uton keresni látszassam a követséget, melyben, mint fellebb mondám, állásom csak ingatag volna, s mely által csak ártanék a közügynek, és állásom ingatagsága miatt nem használhatnék semmit. Hidd el, barátom, küzdöttem éjjel nappal magammal, s a test ki nem állván a sulyos lelki küzdéseknek kinait, erőm elhagyott és megbetegedtem. Minden tőlem kitelhető módon igyekeztem enmagamban megczáfolni felsorolt okaimat, mik a követségnek el nem vállalására határozók, s erőltettem magamat, elnyomni fölzúdult érzetimet, mert fájt nekem az is, hogy a megye kivánságát, s a ti szíves óhajtástokat nem teljesíthetem, s örömest használtam volna minden tehetségemmel s jó akaratommal azon pályán, melyet Zalának bizodalma, s a ti szives barátságtok nekem kijelölt. De lehetetlen volt legyőzni okaimat s érzelmeimet, szivem és eszem egyiránt tartóztattak a követség elvállalásától, s erős s ingatlan meggyőződéssé vált bennem, hogy a követségnek el nem vállalása a jelen körülmények közt polgári kötelességem, s hogy érzelmeim ezen harczában leroskadnék, ha bármely tekintetből meggyőződésem ellenére a követséget elvállalnám. Megirtam tehát az első alispánnak, hogy én a követséget még akkor sem vállalhatnám el, ha az adó tárgyában az igazság szent szava diadalmat nyerne, s a megye rendei engem követté választanának. Elsoroltam levelemben ezen ingatlan elhatározásom okait, s a levelet szerdán, a választást előző napon, személyesen adtam át az alispán urnak, őt, úgy is mint barátomat, szives bizodalommal, de úgy is mint a megyének alispánját némileg hivatalosan megkértem, hogy ha megválasztásomat szóba hoznák, jelentse ki ezen komolyan megfontolt nyilatkozatomat, sőt ha szükséges, levelemet is mutassa elő, barátainkkal pedig, sőt másokkal is, ha akarja, levelemet közölje; megtiszteltem ezután a főispánt, és neki is kijelentettem elhatározásomat, s Egerszegről eltávoztam.
Másnap meglett a közgyűlés és a követválasztás, de én Egerszegen nem voltam; az alispán levelemet mutatta több jó barátimnak még szerdán este, azonban ők levelemet elolvasásra sem méltatták, indulatosan kifakadtak ellenem a követség el nem vállalása miatt; sokan fenhangon emlegették, hogy miattam, s pedig egyedül s egyenesen személyem miatt mennyi pénzt költöttek korteskedésre; volt, ki azt is emlegette, hogy ha követ lenni nem akarok, költségét fizessem vissza, s többféle gyengédtelen nyilatkozatokat lehete hallani; egy szóval a párt főnökei: Csányi, Horváth és tán valamennyin elhatározták, hogy nyilatkozatomat semmibe nem vevén, engem követté választanak, mást semmi esetre helyettem nem választanak, s engem az elvállalásra kényszeríteni fognak.
A gyűlés és választás rövid ideig tartott, mert Csányi és Horváth emberei sokkal többen valának mint Forintoséi. Az adófelkiáltással elfogadtatott, én és Kerkapoly szintén felkiáltással választattunk követeknek, és az alispán kérésemet nem teljesítvén, sem levelemet elő nem mutatta, sem az el nem fogadás iránti nyilatkozatomat szóval ki nem jelentette. Szeptember 1-ső napján kijöttek többen Puszta-Szent-Lászlóra, hol én testvéremnél tartózkodtam, s a második alispán vezérlete alatt értesítettek megválasztatásomról. Én megköszönve a bizodalmat s megtiszteltetést, ujra elmondám nyilatkozatomat, hogy a követséget el nem vállalhatom. Okaimat elmondottam s kijelentém, hogy más nap a közgyűlésen is személyesen előadandom mindezeket. Ekkor tudtam én meg oly körülményeket, melyek, ha kerestem volna is előbb a követséget, elegendők valának engem annak elvállalásától elrettenteni. Ekkor tudtam meg, hogy a korteskedés által összeszerzett tömeg nevem alatt vitetett a választási gyűlésre; nevem zászlókra tüzetett; egy szóval választásomat egyenesen a korteskedés szokott mesterségeinek, melyektől én oly igen borzadok, köszönhetem leginkább. Ekkor tudtam meg, hogy a választási gyűlés biztosítására mulhatatlan szükséges volt egy osztály lovas katonaságot felállítani, mi még eddig Zalában soha nem történt, s általános is volt a gyűlés után is azon vélemény: hogy a katonaság jelenléte nélkül legalább egy pár száz ember elveszett volna, rutul meggyilkoltatott volna azon gyűlésen, melyen én követnek választattam. Ekkor tudtam meg, hogy a gyűlés alatt egyszerre több urak, és pedig épen az adónak és az én választásomnak baráti, a Forintos párt részéről történt mozgások következtében egyszerre kardot rántottak, s a katonaság közbenjötte csillapítá le a komolyabb következéseket; ekkor tudtam meg, hogy a választásomat megelőzött napon Ó-Hidán egy nemes ember, ki az adózni akarók pártjához tartozott, a nemes esküdtet, mivel ez, mint mondják, bírsággal és zálogolással akarta őt kényszeríteni, hogy a másik párthoz álljon, - agyon lőtte. Ekkor hallottam meg hogy azon nemesség, melyet az én személyemért, s tudtom s akaratom nélkül az én nevemmel azon zászlók alatt, melyre tudtom s megegyezésem nélkül az én nevem tüzetett, a korteskedés szokott utján becsődítettek, midőn választás után haza tért, Forintos embereivel közel Egerszeghez az uton összeveszett, s az lőn ezen összeveszésnek, melyet hir szerint a másik fél kezdett, vagy provocált, szomoru következése, hogy 5 vagy 6 ember agyonveretett, 8 halálra lőn sebesítve, egynek kezét törték el, egynek szemét ütötték ki, sok más ok kisebb-nagyobb sebeket kaptak. Lehet, hogy ezeken kivül többen is haltak meg; ennyit a. vizsgálatra kiküldött tisztviselőknek hivatalos jelentéséből tudunk már; későbben talán még több hasonló szerencsétlenség jő világosságra. Már barátom, képzelheted az én lelki állapotomat, midőn ezeket hallottam. Én még azt is el akartam kerülni, hogy nevemre korteskedjenek, s íme mégis mi minden történt azon zászlók alatt, mikre nevemet akaratom ellen függesztették. Ha majd egykor talán kedvetlen következései miatt átkozni fogják hazánkban azon időt, melyben legelsőbben szükségessé vált a szabad választásoknak, a szabad tanácskozásoknak oltalmára katonai fegyveres erőt, mely kormánytól és főispántól függ, a választók és tanácskozók közt fölállítani - Zalában ezen szomoru epochát azzal fogják bélyegezni, hogy ez akkor történt nálunk először, midőn Deák Ferencz az 1843-ik országgyűlésre követnek választatott. Majd ha azon özvegyet, vagy árvát, kinek férje, vagy atyja most megöletett, kérdezni fogják, hogy férjét vagy atyját mikor vesztette el, ezek azt fogják felelni, hogy akkor, midőn Deák Ferencz követül választatott, és pedig Deák Ferencz miatt, vagy azok által, kik Deák Ferenczet követnek választották, s így önvétkem nélkül átok lesz csatolva nevemhez, árvák s özvegyek átka! Barátom, én a credentionalison, melyet Zalának rendei ily módon történt választás után nekem kiadnának, vérfoltokat látnék; én ezen országgyűlésen a választásokbeli kiszökések korlátozása fölött szivem érzése szerint szólani se mernék, mert minden arczon olvasnám azon szemrehányást, hogy én is a korteskedés sok oldalu mesterségének köszönhetem jelen állásomat, én is hordókban s barátimnak erszényében leltem fel a közbizodalmat, az én választásom is 30,000 forintba került, s áldozatul választásom előtt és utána 6 vagy 7 embernek, sőt fájdalom! talán még többnek is el kellett esni, s hogy az ember százankint el nem hullott, csak a katonaság közbenjöttének tulajdonítható! Istenem! ha én ily előzmények után a követséget elvállalnám, összeroskadnék az első ülésben a szégyen és fájdalom sulya alatt, s érzem, hogy eszem kifordulna sarkaiból, s ezt, lelkemre mondom, betű szerint érzem, mert még a gondolatnál is, most, midőn ezeket irom, szívem sebesen dobog, s agyam ég.
Tegnap vagyis szeptember 2-án, a mint a 2-ik alispánnak igértem, bemenék a közgyűlésre, s előadtam, hogy a követséget elvállalnom lehetetlen, és előadtam okaimat, majdnem úgy, mint neked e levélben irom. Felszólalt utánam Csányi László; utána nem sokára Horváth János, kik a korteskedés főnökei voltak, s elmondák, hogy nekem az országgyűlésre okvetetlenül fel kell mennem, csak bennem van a megye rendeinek bizalma, én ezzel tartozom a hazának, és több efféléket; de mindezeket oly indulatos kifakadásokkal tevék személyem ellen, hogy szívem vérzett, látván, miképen bánnak én velem azok, kik magokat legjobb barátimnak nevezték. Én érzem, hogy az iránt, ki egykor barátom volt, nyilván, a közgyűlésen, ily hangon még akkor sem tudnék szólni, midőn az legundokabb vétkei miatt barátságomat elvesztette, s nem tudnék ily hangon szólani legalább a régi barátság emlékéért. Csányi nyilván és szemembe kinyilatkoztatta, hogy tisztelete irántam megcsökkent. Horváth Isten elleni vétekkel vádolt s a haza iránt hűtlennek, Zalamegye iránt hálátlannak nevezett; szólottak mások is keserűen és élesen; voltak, kik a megye bizodalmának elvesztét említék, mások gyávasággal vádoltak. És midőn ennyi keserű kifakadások méltatlanságát érezve, az elfojtott fájdalomnak kinos kifejezése ült arczomon, s könyek fakadtak ki szememből, egy barátom, kit eddig oly szívesen szerettem, ki valóban közel állott szívemhez, éles kifejezésekkel támadott meg: hogy én miért nevetek oly hidegen? s miért gúnyolom ki őt előadásáért? Istenemre mondom, még ez életben távolabb nem vala tőlem nevetés, mint e pillanatban; éreztem én, hogy ő soha nem értett, s hogy ő még e pillanatban is képes volt arczom fájdalmas kifejezését félreérteni, nekem ez kétszeresen fájt, de szemrehányást nem tettem neki, hanem kijelentém, hogy őt sérteni szándékom nem volt, de ha tán akaratlanul sértettem, nyilván megkövetem. Órákig tartott ezen gyűlés, melyben engem kértek ingatlan határozatom megváltoztatására, de egyszersmind keserüen korholtak éles kifejezésekkel. Voltak ugyan, kik szelíden s nyájasan szólottak, s ezeknek szava jól esett; de mások, igen sokan éreztették velem, hogy a szeretet és barátság bosszuvá és gyűlölséggé változtak keblökben. Végre egy ifju ember, ki a mult országgyűlés alatt egy ideig irnokom volt, tőlem csak féllépésre állva, velem szemközt fordult, s dorgáló hangon komoly leczkéket adott a hazafiuságról s a hazafinak kötelességéről; elmondá: hogy czikornyás beszédemnek okai gyengék és üresek valának; gyávasággal vádolt, mert a követséget el nem fogadom, minthogy állítása szerint vagy éltemet, vagy értékemet féltem, ezt pedig mindkettőt a hazáért feláldozni kötelesség. Így tartott ez, mint mondám, órákig, a fájdalom könyüket fakasztott szememből, a könyek majd elfojtották szavamat, ajkaim reszkettek, s szívem vérzett, mert a legérzékenyebb sértések barátimtól származtak; és nem találkozott a számos gyülekezetben senki, a ki személyem védelmére mellettem szót emelt volna. Elmondám én: hiszen én tiszta meggyőződésemet, s lélekismeretem szavát követem, mert hiszem és érzem, hogy a követséget elvállalnom nem szabad és nem lehet. Ha nézetem hibás is, de mindaddig, míg a meggyőződés ingatlan áll lelkemben, azt semmi tekintetnek fel nem áldozhatom, s azért, hogy ezen meggyőződésem a megye rendei többségének véleményétől eltér, megvetést s gyűlölséget nem érdemlek, s azért, hogy lelkiismeretem szavát követve cselekszem, rám senki méltatlanság nélkül nem neheztelhet; de szavaim sikeretlenül hangoztak el, s a rendek elhatározták ismét, hogy kivülem más követet nem választanak, reám parancsolnak, hogy követül elmenjek. Sőt a főispán a törvényes büntetést is emlegette. De én határozatomat meg nem változtathatván, kijelentém, hogy arról, mit a rendek említenek, miszerint lemondásomat el nem fogadják, itt még szó sem lehet, lemondásra szükség nincsen, mert én az elválasztást soha el nem fogadtam, sőt az ellen még a választás előtt is nyilatkoztam; törvényes büntetés tehát annyival inkább nem érhet, mert én már két országgyűlésen eleget tettem a törvény parancsolta kötelességnek. A megyének ellenben kötelessége követet választani, mert ezt a törvény parancsolja, s én ezen törvénynek teljesítésbe vételét, mint Zalának egyik statusa, kivánom. Ezen szavaim is sikeretlenek voltak; a főispán kimondotta a végzést a fentebbi értelemben, s én a jegyzőkönyvbe kértem iktatni, hogy a követséget el nem fogadtam. Zúzott kebellel, s feldúlt kedélylyel hagytam el a gyűlést; sokan barátim közül hideg megvetéssel fordultak el tőlem, ülésen kívül is Csányi, Horváth csak egy szóra, csak egy pillanatra is nem méltattak, s összezúzták azon barátságos viszonyokat, mik eddig itt közöttünk léteztek.
Tudtam, hogy érteni kevesen fognak engemet, sokan érteni nem akarnak, sokan félre is értenek. De hogy ily epés indulattal, ennyi haraggal, s mondhatom gyűlölséggel találkozzam Zalamegye gyűlése teremében, s jó barátim közül is sokan elfelejtve minden szíves indulatot, elfelejtve minden édes köteléket, ily módon viseljék magokat irántam, ez, megvallom, váratlan volt előttem. De a tiszta öntudat fentartja talán lelkemnek erejét, s bár hiszem és érzem, hogy a hazában is sokan, igen sokan érteni nem fognak, biztosan reménylem mégis, hogy lesznek jó emberek, kik félre nem értenek, felfogják állásomnak iszonyú kellemetlenségét, s látják s velem együtt érzik, hogy a jelen körülmények közt másképen cselekednem lehetetlen volt; biztosan reménylem, sőt igen erősen hiszem, hogy ti barátim cselekvésem megitélésében felejteni fogjátok egy pillanatra azon barátságos óhajtástokat, hogy bár körötökben volnék, s mellőzve a személyes érdekek tekintetét, úgy nézitek elhatározásomat, mint azt nézni kell minden elfogultság nélkül, s elmondjátok majd, hogy bármennyire szeretnétek is jelenlétemet - ilyen előzmények után, ilyetén érzelmekkel, ily zúzott kebellel nem kivánjátok, hogy az országgyűlésre menjek; a körülményeknek minden oldalát, s egyéniségemnek minden jó és rossz tulajdonságait tekintetbe fogjátok ti venni, s nem kárhoztatjátok, a mit én annyi küzdés után, s oly komoly megfontolás után határoztam el magamban. A ti kárhoztatástok volna a legkeserübb pohár, mi ezen esetben még reám várhat, pedig Isten tudja, keserü volt az is, mit eddig ürítenem kelletett, s ha tán ti se helyeselnétek lépésemet (azt még csak gondolni se merem, gondolni se akarom), de ha mégis megtörténnék, hogy nézeteitek mások volnának, s okaim titeket meg nem győztek volna, legalább ne taszítsatok el magatoktól, mint zalai barátimnak egy része tevé, ne vonjátok meg tőlem a barátságot, a szíves szeretetet, mely ez ideig kebletekben élt irántam, mert ez a csapás igazán megtörné végképen lelkemnek minden erejét; hiszen ti engem azért szerettetek, mert szívemnek legbelsőbb ösztönét s lelkemnek ingatlan meggyőződését követtem minden tettemben, most is csak azt cselekszem, s ha nézeteink e dolog felett különböznének is, neheztelésteket azért meg nem érdemlem. Ti szerettetek engem minden sajátságaimmal, minden gyengeségeimmel együtt, úgy a mint vagyok, pedig tudjátok, hogy ezen nézetek, s ezen elhatározásom tisztán és egészen egyéniségemben fekszik, és a ki úgy ismert, mint ti ismertek, soha nem kételkedhetett, hogy ily körülmények közt így és nem máskép fogok cselekedni; oh ne taszítsatok tehát vissza magatoktól!
Ugy hallom, hogy b. Putheányit felküldötték némelyek hozzátok Pozsonyba. Miért? nem tudom; de némelyek szerint azért, hogy titeket megkérjen, miszerint ti engem a követség elvállalására felszólítsatok. Az Istenre s barátságunk szentségére kérlek benneteket, ne tegyetek e dologban semmi lépést, sem nyilván, sem magánosan; hiszen tudjátok s értitek, hogy elhatározásomat semmi körülmény, még a ti szives felszólítástok sem változtatja meg többé, ne tetézzétek legalább ti sulyos fájdalmimat azon újabb keserüséggel, hogy a ti kivánságtokra is tagadólag legyek kénytelen válaszolni; ne tegyétek, hogy fájdalmam sulya alatt végre megátkozzam azon pillanatot, melyben politikai pályára léptem. Lelkemre mondom, ha ismeritek és értitek érzelmeimet, nem fogtok engem összezúzni akarni bármi kéréssel, vagy felszólítással, mi úgy is sikertelen volna. Hiszen a valódi szeretet kinozni nem képes, ok és haszon nélküli kinzás volna pedig minden ilyen lépés reám nézve.
Azt is gondolják Zalában némelyek, hogy engem a törvény fog kényszeríteni a követség elvállalására, mert lemondásomat a RR. el nem fogadták, s éppen azért nem választottak helyettem más követet, hogy az egész felelősséget reám háríthassák; de hiszen én a követséget el nem fogadtam s ily esetre, kivált oly ember ellen, ki már teljesítette törvényes kötelességét, a törvény büntetést nem rendel. Azt mondották többen, hogy a ki megválasztatik, az tartozik a választást elfogadni, mert «juri correlata est obligatio»; de ezen elv valóban különös és néha talán veszedelmes is volna; így például legjobb mód volna az, hatásodat megsemmisíteni, hogy ha az ország gyűlése előtt Árva vármegye téged választana követjének, és te akaratod ellen is kénytelen volnál törvényes büntetés mellett Árvának követe lenni. Ezen elv tehát furcsa absurdumokra vezetne. Nem hiszem, hogy Pozsonyban valaki legyen, a ki a törvényt oda akarja csigázni, hová azt Zalában sokan csigázni akarják; de ha mégis szóba jönne e dolog, legyetek figyelemmel, mert tudjátok, hogy koldussá ugyan tehetnek a törvényes büntetéssel, hanem arra birni képesek nem volnának, hogy lelkiismeretem ellen cselekedjem.
Ne biztassátok, az Istenre kérlek! a zalaiakat többé, hogy elhatározásom megváltoztatására bármit cselekedjenek, úgyis a ti barátságtoknak tulajdonítják legnagyobb részét annak, amit cselekednek; hiszen e dolognak is van határa, nem jöhet semmi körülmény közbe, nem lehet semmi ok, mi engem arra birjon, hogy ezen országgyűlésen követ legyek; készebb vagyok a megyéből, és talán a hazából is kivándorolni (ezt pedig a legiszonyubb dolognak tartom), mint lelkiismeretemet, feláldozni; minden további erőlködés csak személyemnek üldözése volna s ezt, úgy hiszem, meg nem érdemlettem. Tudom, hogy Zalában lesznek, kik bosszúból is szeretnének újabb kedvetlenségbe keverni az által, hogy újra s ismét újra kérnek a barátság ürügye alatt a követség elvállalására; ne adjatok kérlek ezeknek csak egy szóval is ösztönt és kedvet bosszujok kitöltésére.
Kerkapoly most csak egyedül megy fel, mint Zalának követe; fogadjátok szivesen s őrködjetek, hogy az ifjuság se tegyen bármi félreértésből ellene legkisebb kedvtelenséget; ő nálunk a jó ügy mellett mindenkor buzgón dolgozott.
Levelem, és pedig annak minden sora Bezerédynek is szól és Beöthynek, Palóczynak, Bonisnak, Szentkirályinak, Wenckheimnak és Rádaynak, Töröknek és Horváth Jenőnek, Kubinyinak, Geczynek, úgy szintén Batthyánynak, Eötvösnek, Telekynek, Záborszky Luizinak, Szalay Laczinak, és mindazoknak, kikkel szives baráti részvét köt össze; közöld tartalmát ezeken kívül másokkal is, a kikkel akarod.
Ha Kossuth Pozsonyban van, add át levelemet annak is, egyébiránt én őt e levél közlésével ma szintén tudósítom.
Isten veled barátom! választokat, szives barátságos választokat szívszakadva várom, vigasztalást fog az nekem bizonyosan nyujtani a reám özönlött keserüségek közepette, mert ti bizonyosan félre nem értettetek; ti bizonyosan értitek érzelmeimet és méltányoljátok okaimat. Isten veletek!
Hű barátotok
Deák Ferencz.
Levelemet küld el másolatban Wesselényinek is, hiszen minden szava annak is oly igen szól. Megbocsáss, ha levelemben összefüggést nem találsz; sem időm, sem kedélyem nem enged úgy irnom, mint óhajtok.
A MAGYAR NYELV ÉS A NEMZETISÉGEK.
Zala vármegye 1843. november 10-dikén tartott közgyűlésében szóba hozatott, hogy a királyi városok tanácskozásaikban a képviselők választásakor maguk közt németül is szólnak, s indítványoztatott, hogy utasíttassék Zalamegye országgyűlési követe arra, hogy e sérelmet az országgyűlésen panaszolja el és sürgesse orvoslását.
Többen az indítványt pártolták s kivánták, hogy mind a választók, mind a választottak csak magyarul szóljanak, hogy a polgárok a magyar nyelvet megtanulni tartozzanak, s az országgyűlés erre præclusi terminust szabjon.DEÁK FERENCZ: Maradjunk meg a mellett, hogy a közadministratióban magyar nyelven szóljanak. Nem látja helyén, hogy a ki magyarul nem tud, az a választási jogból kizárassék. Sok érdeket nem szabad sérteni, mert haladásunkat gátolja, s csak ingerültséget szül. A nemzetiség ügyében præclusi terminust szabni nem foganatos; a magyar nyelvvel élésre a polgárokat inkább privát capacitatió útján óhajtja vezéreltetni. Vegyük föl, hogy az 1825-diki országgyűlésen még a legjobb követek is latinul szólottak; de még az 1832-diki országgyűlésen is többen beszéltek latinul; azonban privát capacitatió utján már a legközelebb lefolyt diætán - kivévén a horvátországi követeket - anyai nyelvünkön beszéltek, s a mltgos főrendek is üzeneteiket ezen nyelven folytatták. A magyar nyelv terjesztésére a præclusi terminus sem czélszerü, mert anyai nyelvünk megtanulása és művelése igen nehéz. Vegyük fel például megyénkben a muraközi járást. Itt a vármegye, itt a földesuraság fél század óta a legczélszerűbb eszközökkel kivánja maiglan a magyar nyelvet horvát lakosaink közt terjeszteni; magyar iskolamestereket rendel oktatókul; de kérdem a muraközi járás tisztviselőit, tudnak-e már ott magyarul? (Fölkiáltások: Nem tudnak!) Óhajtja, hogy anyai nyelvünk csak privát capacitatió, tanítás és intézetek utján hozassék virágzásba, s erre a præclusi terminust nem véli czélszerűnek.
A közgyűlés
Deák Ferencz nézetéhez csatlakozott.
I.
Zala vármegye 1844. szeptember 26-dikán tartott közgyűlésében fölolvastatott az országgyűlési tárgyakkal foglalkozó megyei választmány munkálatának első része, melyben javasoltatott, adassék a megye követeinek utasításul, hogy a nemesi rend által fizetendő három millió segedelempénzt négy évre szavazzák meg, s a vukovár-fiumei vasutra országos kölcsön által fedezendő külön ajánlatot tegyenek. A választmány munkálata többi pontjának fölolvasása előtt fölállott
Forintos György és kijelentette, hogy ő elfogadja az országos költségeket, de csak kicsinyenkint, mert fontolva kell haladnunk. A jelenlevő mintegy 500 fejű köznemesség helyeselte ez előadást, csakhamar azonban «semmit nem adunk» kiáltásával meg akarta akadályozni Deák Ferenczet a felszólalásban.DEÁK FERENCZ: Kijelenti, hogy ebbeli jogától csak erőszakosan lehet őt megfosztani, minek azonban utolsó pillanatig ellenszegül; azért valamint ő tiszteli másoknak szólásjogát, ugy ezt a maga részére is követeli. S ezzel a szőnyegen lévő tárgyra áttérve, így folytatta: Hazánk állapotáról van szó, nem béke, hanem háboru idején, t. i. a vetélkedés korában. A hajdani háboruk nem voltak a magyarra nézve oly veszedelmesek, mint e tulajdon értelmében vett béke ideje, mert a háboru szüntével kiemelkedett a magyar veszteségeiből, de béke ideje óta azt kell tapasztalnunk, hogy mindinkább elszegényedünk, s arra kell fakadnunk: hogy nincs rajtunk isten áldása igazságtalanságunkért. Európa több nemzetei a béke ideje óta óriási lépésekkel haladtak előre, s nekünk nem csak ily minket messze elhagyott népeknek iparával és kereskedésével kell vetélkednünk, hanem helyzetünkből származó állapotunkkal is küzdenünk kell. Egy kis tekintet helyzetünkre meg fog bennünket győzni, hogy a magyar gabonát a galicziai nem sokára kizárja a bécsi piaczról. Fiume felé volna tehát még kivitelünk, de nevetséges mit kiviszünk, s a magyar tengerpart orosz kenyérrel látja el magát. És az ujabb időkben ujabb versenyzője támadt a magyarnak a kicsiny Oláhországban. Ha ez igy megy, a külföld kizár minket minden kereskedésből s végső elszegényedésünktől semmi sem ment meg bennünket. Pedig mennyire viszi az elszegényedés egy országot, tudhatják, kik a világ történetében jártasak. A hajdan népes és gazdag Sicilia, Rómának tárháza, most alig bir 1 millió háromszázezer lakossal s ezen csekély népességének is alig termeszt elegendő gabonát. Azonban nincs itt erről szó, fizetünk-e? mert a fizetés elve már el van határozva, a RR. elfogadták a fizetést.
II.
A köznemesség «nem fogadtuk
el» «nem fizetünk» közbekiáltásokkal szakította félbe a szónok előadását.Csak imént - így folytatta Deák - midőn Forintos György ur ugyanezt mondotta, helyeselték a RR., ha azonban mielőtt tudnák, mi szent czélra kiván az országos választmány segedelmet, már azon határozattal jöttek ide, hogy semmi subsidiumot nem fizetnek, ha ez az akarat, akkor a tanácskozás tere rá nézve be van zárva. Valamint azonban a nemes urak kötelességöknek hiszik kimondani, hogy nem fizetnek, ugy ő is szent és elmulaszthatatlan kötelességének hiszi kimondani, hogy ezen szegény haza valaha felvirágozhassék, részéről többet is kész fizetni. Ezután lelkesedéssel festé a haza és utódaink iránti kötelességeket és kétes jövendőket s befejezé előadását azon buzgó óhajtással «adná isten, hogy e megyéből a haza szeretete soha el ne távozzék; adja isten, hogy a segedelem későn ne jőjjön, mert ha ez a nemesi rend összeroskad, ha sírja szélén állunk e hazának, akkor még a jobb érzésű ember is azt fogja mondani, hogy az ily anarchiát tovább türni nem lehet, s épen a köznemesség leend legnagyobb áldozat». Bármi történjék azonban, ő szégyennel és szívsérelemmel hagyja el e helyet, de keble megnyugtatva leend, mert polgári kötelességének eleget tett, s ám történjék bármi, de a mely nemzet magán nem segít, sorsát megérdemli.
A közgyűlés a választmány javaslatát elvetette és kimondotta, hogy semmit sem ajánl meg.
Zala vármegye 1844. november 4-dikén tartott közgyűlésében
Kozary Farkas táblabiró indítványozta, hogy Zala vármegyének a közadók tárgyában 1843. augusztus 31-dikén hozott és 1844. szeptember 26-dikán megsemmisített végzése ismét élesztessék föl.DEÁK FERENCZ: Röviden visszatérve a fizetés és nem fizetés körüli mozgalmakra, megemlíté, hogy a mult évi ápril 4-iki közgyűlést hirdető levelekben ki volt téve, hogy fizetésről leend szó és a behozott köznemesség által a fizetési elv megbuktattatott. Mit tett most a másik párt? A hirdető levelekben ujra kitétette a fizetést és a mult évi augusztus 31-diki közgyűlésben az adózási elv nagy többséggel elfogadtatott. Ő ugyan - ugymond - nem tartotta szükségesnek, hogy a gyűlés tárgyai a hirdető levelekben kitétessenek, mert ez nem is lehetséges minden tárgyra nézve; ámde, ha ezen párt az első kihirdetés nyomán indulva, ezt méltányosság tekintetéből megtette, ellene kifogása nincs. Jelenleg azonban már egészen más téren áll e tárgy. A folyó évi szeptember 26-dikán tartott közgyűlést kihirdető levelekben ugyanis már nem volt kitéve a «fizetünk» vagy «nem fizetünk» kérdése: mégis a nem adózó pártfőnökök a köznemesség egy kis töredékével a mult évi augusztus 31-dikén hozott végzést megváltoztatták. Ehhez képest, minthogy ezen gyűlés szintolyan, mint a szeptemberi, s már most a méltányosság sem kívánja tőlünk az előleges kihirdetést: a mily joggal a szeptemberi gyűlés megváltoztatta augusztusi végzésünket, ezen gyűlés azt szintazon joggal felélesztheti. Lehet ugyan, hogy megint kortesek hozatnak majd be végzésünk megdöntésére; de az lesz a nyereségünk, hogy rólunk azt fogják mondani: a zalamegyei intelligentia minden alkalmat megragad kimutatni, hogy a haza javát szivén viseli. Egy angol románból egy példát hoz fel, melyben a román hőse már mint admirál tulajdon életét beszélvén el, a többek között azt mondja magáról, hogy midőn ő, mint tengeri cadét szolgálatba lépett, mintegy 13-14 éves gyenge ifju lehetett. Ugyanazon hajón volt egy nálánál erősebb mintegy 18 éves ifju ember is, ki testi ereje tulnyomóságának érzetében véle mint gyengébbel minduntalan ingerkedett, őt csipkedte, ütötte s igen érzékenyen sértegette elannyira, hogy gyakran sirásra volt kénytelen fakadni. Nem türhetvén tovább ezen méltatlankodásokat, föltette magában, hogy ha még egyszer bántani fogja, bármi következzék belőle, véle meg fog vívni és ezen elhatározását teljesitette is: neki ment erősebb ellenfelének s körmözéssel s hajának czibálásával vétett neki, mint véthetett. Jól meg lett ugyan ez alkalommal is verve, minthogy azonban ellenfele szintén kapott sértéseket, többé nem akarván magát hasonló kellemetlenségeknek kitenni, ezentul nem bántotta. És ez a haszna - ugymond szónok - a morális erőnek a physikumon. Ha tehát a physikai erőnek főnökei ide dobták a keztyüt, küzdjünk s fejtsünk ki moralis erőt és így ha ők jelen határozatunkat a jövő gyűlésen kortesek által megdöntik, mi az utána következő gyűlésen azt ismét ujítsuk meg. Igaz ugyan, ily körülmények között Zala megyére bizton számolni nem lehet, de valamint, ha arról kérdeztetnék meg valaki, inkább akar-e meghalni, vagy élni, de olykor-olykor betegeskedni? bizonyosan azt válaszolná, hogy olykor-olykor már bizony inkább csak elbetegeskedem, mint meghalok: úgy mindenesetre jobb, ha e megye a jó elveket csak olykor-olykor is pártolja, mintha szüntelen rossz elvek mellett marad. Ezzel még azt is fogjuk eszközölni, hogy azon urak, kik pénzüket a józan elveknek e megyében megbuktatására pazarolják, más megyékben is hasonlók kivitelére annyi pénzt nem fordíthatnak. Augusztusi végzésünket tehát ujítsuk meg.
A közgyűlés
Deák Ferencz inditványához képest kimondotta, hogy az augusztusi végzést megujítja.
Zala vármegye 1845. január 7-dikén tartott közgyűlésében
Kerkapoly István országgyűlési követ előadta jelentését a lefolyt országgyűlés működéséről. Kiemelte benne, hogy a követséget azért fogadta el: «mert egy nem csak maga a haza tisztelte, de külső nemzetek által is becsült és figyelemmel kisért nagy honfival és nagy követtel, kivel a t. KK. és RR. képviselőjüknek választani kegyeskedtek, képviselői állásban lenni mindenkinek, ki honját és nemzetét, s a törvényes alkotmányt szeretni megtanulta, édes foglalatosság lehet. És midőn a nagy férfiu, az egész haza által - noha mélyen fájlalva - helyeslett okokból a követséget nem fogadta el, hogy megyémet - mely iránt tartozó háladatosságomnak, hogy határa legyen, még csak nem is képzelem - a törvény elleni állásából kiemeljem, szomoruan ugyan, de mégis elhagyám a t. KK. és RR.-et, s megjelentem az országgyűlésen, hol minden ész és minden szív a nagy követet vizsga szemekkel keresé, s tőlem megértett elmaradását az egész képviselői kar mélyen fájlalá.» A követjelentésről megindult vitában ifj. Csuzy Pál csekélynek mondotta az elért eredményt azon 18 hónaphoz képest, a meddig az országgyűlés együtt volt, hallatlan idővesztésről szólott és ennek okát az alsó és felső táblában s a kormányban kereste. Csányi László szintén azt tartotta, hogy az országgyűlés eredménye nem felelt meg a nemzet várakozásának s ennek okát a kormányban és a felső táblában látta. Panaszkodott a felső tábla némely tagjának kasztszelleme ellen, mi mellett nehéz jövendőnk biztosítása. Az alsó tábláról is megemlékezvén, azon meggyőződését fejezte ki, hogy az ellenzék azért nem volt képes nagyobb erő kifejtésére, mert hiányzott nála az összpontosítás, nem volt vezére.DEÁK FERENCZ: A multról szólani czéliránytalannak tartá, s ha pálcza nem töretik felette, hallgat vala. Hibázik az, ki a jelen egy-két szerencsés eredményeért a multakat felejti, de hibázik az is, ki a tettleg elért eredményeket, ha azok a reményeknek nem teljes mértékben feleltek meg, semmibe se veszi. Az országgyűlés folyama hosszas volt, igaz. De meg kell gondolnunk, hogy nálunk egyik országgyűléstől a másikig az időköz három évig tart. Míg más országokban a közszükségek rögtön nem változnak s a kezdettek fonalán a tovább haladás könnyebb, addig nálunk a közszükségek, a körülmények, az idő messzesége miatt nagyon sok változásnak vannak kitéve. Szónok a mult országgyűlésről a legkedvezőbben vélekedik, mert a boldogabb jövendőnek talpköve ekkor tétetett le. Azon szorgalomnak, melyet az intelligentia ezen az országgyűlésen bölcs munkálattal kifejtett, messzevágó morális hatását látja. Az absolutismus ellen meg van az alap vetve, az anarchiát kikerülni tőlünk függ. Az absolutismus fegyvere erőszak, mely ellen a mult országgyűlés uj garantiát szerzett. A jövő országgyűlések feladata a kezdetteket folytatni, melyekben kivánt sikerrel munkálkodni úgy lehet, ha a népszabadság, vallásszabadság, terhek egyenlősége, a népképviselet kivivatik. Ne felejtsük, hogy mi a százezerek a többi 10 millió lakos irányában ezen 10 milliónak 9 százados adósai vagyunk. Régi tartozást kell leróni, hogy azt mondhassa a nép, hála Isten! s testvéri karokkal ölelhessen bennünket. Tiszteletben tartja a szónok a régi rendszert, iránta keblében pietast érez, oly pietast, melylyel a régiségek szentsége iránt viseltetik, s ezen rendszert hiszi eszköznek arra, hogy valamint minket boldogított, úgy millióknak szintén boldogságot szerzend. A mi a főaristokratiát illeti, a főaristokratia a nemzeti testületnek kitünő csillaga, melynek nimbusa csak akkor homályosul el, ha kötelességeit nem teljesíti; ezeknek legszentebb kötelességök, mert a sors nekik legtöbbet adott arra, hogy a népet az igéret földére vezethessék. Haladnunk kell, még pedig kétféle úton, a törvényhozás utján és socialis téren. Hogy a socialis téren is haladhatunk, egyik szerencsés eredménye a mult országgyűlésnek. Nemzetet törvény nem teremtett, hanem kifejtett; szükséges a szilárdság, kitürni tudás; de hosszas vagyok. (Fölkiáltások: Nem! Nem! Halljuk! Halljuk! Kérjük!) Hogy az országgyűlésen kevés végeztetett, oka az, hogy korán lett befejezve az országgyűlés. Elég 18 hónap, azt mondják sokan. Igen, elég akkor, ha folyama alatt mindaz el is végeztetik, a mi kezdeményeztetett. Csudálja a kormánynak azon sietségét, hogy midőn a legfontosabb, a legsürgősebb nemzeti bajok orvoslására intézett roppant munkálatok összetornyosultak, s midőn tőle várattak az orvosló segédkezek, akkor az országgyűlést rögtön szétoszlatá. A rendek szorgalommal dolgoztak és végezni is akartak. S mi ok szolgálhatott arra, hogy ép akkor, mikor a tárgyak befejezése az országgyűlés folytatását leginkább megkivánta volna, az országgyűlés eloszlassék? Más orvoslás a bajban nincs, mint az országgyűlésnek évenkinti megtartása. Három év utáni elkövetkezése, a nemzeti haladás irányában nagy veszteség. Ha a mostani nézeteket s a dolgoknak mostani folyamát és állását veszszük tekintetbe, egészen máskép áll a dolog ma, mint a hogy három év lefolytával állhat és állani fog, mert ily hosszas idő haladtával a közszükségek, a körülmények változni fognak; a jövő országgyűlésen a követek se mind a multkoriak leendnek, kiknek mint ismeretleneknek, egymással ismerkedni kell, mely ismerkedésben ismét sok idő eltelik, a mi az országgyűlésnek évenkinti tartásakor nem történnék, s már azzal is sok idő lenne meggazdálkodva. Követjelentésekben a teendők sorát kijelölni felesleges, mert az idő és közszükség kijelöli azt. Hallá a kormány felelősségét említeni, mely magában jó, de nem oly abstract eszme, mely magában állhatna, és panacæa lehetne. Francziaországnak voltak felelős ministerei, kik büntetés nélkül törvényt rontottak. A népképviselet a fő. Eljő a kor, melyben minden szükségeket megérlelend az idő hatalma, melyben az egyik szónok által említett védegylet is a maga hatását megteendi. Sokan irott kötelezéseket sem tartanak meg, de mit tesz a közvélemény hatalma, látjuk a védegyletben, melyet hivatalnokok is, kik alá sem irták, szentül megtartanak. Ez az a mező, melyen véleménykülönbség nincsen. Hogy az egyesülés, minden jogoknak a népre kiterjesztése, a királyi városoknak az alkotmány sánczaiba bevétele elmaradott és ezen roppant hazafisereg ellenünk maradt, szívéből sajnálja; de nem azt veszi fel, mi nem történt; a theoriákat az élet megczáfolja; hanem hálás köszönettel veszi a haladóknak fáradhatatlan szorgalommal teljesített munkálatát, melylyel a nép boldogabb jövendőjének alapját megvetették, és a népnek köszönetét méltán megérdemelék.
A követ urnak pedig, ki Zalának egy kritikus állapotában vett ellenkező utasítása mellett is önmeggyőződése ellenére a terhes követi pályát végig kiállotta, köszönetet szavaz és kivánja, hogy éljen.
A közgyűlés
Deák Ferencz előadását helyesléssel fogadta.
1844. október 6-dikán országos iparvédegylet alakúlt, mely elnökének Batthyány Kázmér grófot, választmánya egyik tagjának Deák Ferenczet választotta. Az egyesületnek mindenki tagjává lehetett, ki hat évre becsülete szavával kötelezt
e magát, hogy minden szükségét honi készítményekkel elégíti ki, s az egyesület czéljainak elősegítésére évenkint húsz krajczárral adózik. Deák Ferencz Kehidán 1844. november 2-dikán Kossuth Lajoshoz írt levelében azt a kérdést veti föl «nem lett volna-e czélszerűbb a védegyletet most kezdetben csak némely czikkekre szorítani, melyek vagy azért, mert nálunk is nem sokára előállíthatók, vagy azért, mert nélkülözhetők, elsőbbséget érdemelnek»? «Azon csekély pénzerőt - mondja a levél - melyet a védegylet talán összegyűjt, több sikerrel lehetett volna nehány czikk gyártásának emelésére fordítani, mintha az sokféle czikkek közt megoszlik». «Megvallom - írja Deák - hogy a dolgot így szerettem volna. Amerika egykori védegylete győz meg engem leginkább, hogy ily terjedelemben a védegyletet a magyar aligha elbirja. Ott a védegylet nem annyira a gyáripar emelésére, mint inkább más politikai okokból Anglia daczára alkottatott; ott csak Anglia gyárművei voltak kizárva, egyéb külföldiek nem: és mégis a kitűrni tudó, szilárd jellemű amerikai népnek nagyobb része keresett alkalmat, hogy lekötött szavának terhe alól kibujhasson, úgy hogy a midőn 1770-ben, márcziusban, Angolország törvényhozása minden Amerikában fizetendő vámbeli adózásokat megszüntetett, csak azt nem, mely a theára volt vetve, az amerikai népnek legnagyobb része azt nyilatkoztatta, hogy a védegylet most már csak a theára bir kötelező erővel. Ezt Amerika népe tette, mely akkor már szabad sajtóval, s minden polgáraira nézve teljes és tökéletes jogegyenlőséggel birt, mely akkor a legdicsőségesebb támadásnak előestéjén állott, mely tudott szegény és egyszerű lenni. Remélhetünk-e mi magyarok a magyar jellemtől több vagy csak ennyi szilárdságot egy sokkal több tárgyakra terjeszkedő védegylet mellett, midőn a sajtó nem áll szolgálatunkra, polgáraink jogegyenlősége még csak remény, de nem valóság, enthusiasmus pedig és kitűrni tudás csak alig van bennünk? Azonban ti barátim a magyar körülményeket jobban ismeritek, mint én, ki már egy év óta nem láttam Pestet naponkint növekedő anyagi és szellemi erejében, nem láttam az országgyűlését, mely annyi jót és jelest meleg lelkesedéssel fölfogott. Ti, kik ott laktok és ott fordultok meg naponkint, hol a nemzet szive ver; Ti, kik bizonyosan megfontoltatok minden legkisebb körülményt meleg érzéssel, de hideg számolással: Ti jónak láttátok a dolgot most és ily terjedelemben megindítani, s én el nem szakadok Tőletek. Volnának bár még fontosabb kétségeim, mint a melyeket megemlíték, volnék bár arról meggyőződve, hogy a dolgot más uton jobban, czélszerűbben lehetett volna megindítani, most, midőn már az első lépés megtörtént, azt hanyagság, hidegség vagy különködés által elejteni vagy csökkenteni bűnnek tartanám a haza ellen. Nálam a pessimismus a hanyagságnak sem nem oka, sem nem ürügye. Tudok én küzdeni remény nélkül is; érzem kebelemben az erőt, istenemre mondom érzem, hogy csüggedést nem ismertem soha, s az elhatározottság, mely nálam kötelességérzeten alapul, nem kisebb, mint másoké, kiket a remény lelkesedésre gyújt. Én tehát félreteszem, elaltatom minden kétségeimet, s az ügyet pártolom úgy, a mint azt megindítottátok. Az eszme szép és törvényszerű; nem kell más eszköz hozzá, mint önkeblünk ereje, s ha ez senkit el nem hagy, a siker is nagyszerű leend. Most csak egy lehet veszélyes, az, ha a dolog, miután megindíttatott, részvétlenség miatt elesik. Ez volt az utolsó töltés, melyet azon csatában, mit ipar és kereskedésünk független emelkedéseért moraliter küzdünk, a csőbe eresztettünk; ha ezt kilőjük sikeretlenül, gyáváknak, nyomorultaknak fog bennünket tartani Ausztria és a külföld, s gúnykaczajjal kiséri minden vergődésünket, melylyel az elszegényedés örvényéből menekülni akarunk. Azért tehát mindazoknak, kik a nemzet gyalázatát és sülyedését gátolni és elkerülni óhajtják, kötelességük a már megindított védegyletet megmenteni attól, hogy részvétlenség miatt nyom nélkül el ne enyészszék. A kormány, úgy hiszem, tettleg és egyenesen föllépni nem fog a védegylet ellen; hiszen arra még ürügyet sem talál, ha csak e szent ügynek ügyetlen pártolói vagy éretlen kifakadásokkal, vagy rosszúl irányzott buzgósággal anyagot nem szolgáltatnak a kormánynak, melyből tettleges lépések készülhessenek részéről: ily éretlenség pedig, úgy hiszem, nem fog történni, mert mi törvényt sérteni nem akarunk, mi azon törvényes kapcsolatot, mely honunkat az ausztriai házhoz köti, még csak tágítani sem óhajtjuk, mi csak magyar gyárműveket akarunk viselni, s ez ellen hogyan léphessen föl a kormány? Indirect úton, elhiszem, tétetnek majd akadályok a védegyletnek, de ezek csak nehezítik, nem lehetetlenítik az egylet fönállását».Batthyány Kázmér grófhoz 1844. november 20-dikán ezeket irta Deák Ferencz:
«Polgári kötelességemnek tartom szíves készséggel, s legbuzgóbb köszönettel fogadni azon megtiszteltetést, melyben engem az országos védegylet részesített. Csapásnak tartanám a honra nézve, ha ezen már megindított eszme a nemzet részvétlensége miatt hatástalan maradna, s véteknek tartanám, mindent, mit törvény s becsület megenged, csüggedetlen szorgalommal el nem követni, hogy az egylet erejében s jótékony hatásában terjedjen és szilárduljon».
1845. február 9-dikén Zala vármegye Szentgróth mezővárosában fiókvédegylet alakulván, ez alkalommal Deák Ferencz így szólott:
DEÁK FERENCZ: Ipar és szorgalom boldogítja a népeket; hogy mi ezekben hátra vagyunk; senki sem tagadja, de hátramaradásunk okát sokan sokfélében keresik. Egyik azt mondja: a mult idők mostohasága; a másik: nem, hanem a kormány; a harmadik ez sem, hanem mi magunk vagyunk okai hátramaradásunknak. Mindegyiknek igaza van, legigazabbja mégis annak, ki mindezeknek összefolyásában találja az egész okot. Vannak minden időnek saját kötelességei: apáink pánczélban fizették le a hazának tartozásukat; de míg ők nem egyedül tűzhelyökért, hanem egész Európáért küzdött nehéz harczokban évek hosszu során szivök vérét folyatták, addig más nemzetek a béke olajága alatt az ipar és szorgalom pályáján előrehaladtak. Megtették tehát apáink, a mit tenniök kelle; mert hazát tartottak meg és hagytak hátra nekünk. Azonban igen rosszul vélekednék, ki azt hinné, hogy csak harczok zivatara sodorhat el egy nemzetet; van még egy más, lassubb, de disztelen és aljas nemzeti halál is: a közelszegényülés, vagy nemzeti sorvadás. Ettől hazánkat megóvni a jelen időnek föltétlen parancsa, nekünk legszentebb kötelességünk, legmagasztosb honfitisztünk. Mennyire elszegényült a nemzet, mutatja az, hogy alig van már hazánk földén adóssággal nem terhelt jelentékeny család, holott csak ötven évvel ezelőtt a magyar családok még jól birták magukat; és mivel az egyes polgárok gazdasága összevéve teszi a nemzeti gazdaságot, akkor az egész nemzet jól állott. 1802-ben Ausztria gyárakat állított, a magyar pedig könnyelmüleg pazar fényüzésnek adván át magát, a pénz nagy menynyiségben vándorolt át a haza határain, sokkal nagyobban, mint kebelébe vissza. Csak pamutszövetekért évenkint 17 millió szivárgott ki, és így több, mint a mennyi minden főáruczikkeinkért visszajöhetett; mi természetesebb tehát, hogy nekünk mindig szegényülnünk és a nemzeti sorvadás azon stadiumára kelle jutnunk, melyen jelenleg tengünk. Mely gazdaság évenkint többet kiád mint bevesz, annak előbb-utóbb tönkre kell mennie; épen így áll a nemzetek sorsa. Nemzetünk végre öntudatra jött és most az a kérdés: hogyan kell és lehet e bajon segíteni? Egy elhanyagolt gazdaságot restauralni két mód van: vagy a jövedelmet kell szaporítani, vagy pedig a kiadást apasztani. Mi a jövedelem szaporítását illeti: Magyarország a mezei gazdaságban, ezen egyetlen neki jövedelmező téren, ötven év óta nagy lépést tett előre; azóta egy atyának javain három fiu osztozott, és jelenleg egy is termeszt osztályrészén annyit, mint előbb az atya az egészen termesztett; mind e mellett ír bajainkra nem jött, sőt nem is remélhető, hogy ily körülmények közt jöhet valaha; nincs tehát egyéb hátra, hanem a lehetőségig apasztani a kiadást. Midőn a gazda év végén számít magával, sokat talál kiadási közt, mit nélkülözhetett vala, következve jövőre számolásából egészen kitörölhet. Így kell nekünk is tennünk. Nemes önmegtagadással töröljünk ki jövőre sokat kiadási lajstromunkból, mások helyébe pedig írjunk honi kelméket. A fényüzés minden más országnak áldás, csak a magyarnak átok; átok azért, mert csak innét szívja külkezekbe a pénzt, míg más országokban a gazdagok jövedelmöknek fölöslegét iparüző honfiaik kezébe rakják, mi által az ipart és szorgalmat előmozdítva, a mesterségek tökélyesítésére rugonyt, a belfogyasztás szaporodására hathatós eszközt és a pénznek a nép minden osztályai közötti elszéledésére alkalmat szolgáltatnak. Ezen nemzeti átok elhárítása végett alakult a védegylet, melyben minden egyes tag becsületszavával köti le magát, hogy honunkban is kapható kelméket kivülről nem vesz, nem visel, nem használ. A csudák ideje lejárt, de elég csodaerő rejlik magában az emberben; ész és szilárd akarat mit nem vitt már véghez? A czél nem csekélyebb, mint a hazának a temetkező sír partjáról visszarántása, s csak összetett vállakkal akarnunk kell, sikerül magasztos vállalatunk.
Panaszkodunk ügyetlen kézműveseink ellen, és ezt adjuk okul, hogy külföldön dolgoztatunk; azonban nem veszszük észre, mily furcsán találkoznak egymással szemközt az okok. Vagy nem így áll-e a legtermészetesebben a kérdés és felelet: miért dolgoztatunk külföldön? mert nincsenek honn ügyes kézműveseink; s miért nincsenek? mert külföldön dolgoztatunk. Minél ügyesebb a kézművek embere, annál jobban kikeresi letelepedési helyét; legjobb hely pedig számára az: hol biztosítva van készítményei, kelendősége felől. Ha tehát a külföldi kézművek iránti előszeretetünket legyőzve, elég erősek, állhatatosak leendünk kezdetben hazánkfiai tökéletlenebb készítményeivel is megelégedni: úgy kétségtelenül áll, hogy sok, hazát kereső értelmes kézműves nálunk fogja elvetni vándorbotját; hazánkfiai pedig, kik tapasztalás és tanulás végett külföldre utaztak, bármily tökélyre emeljék tudományukat, nem maradoznak el, hanem visszasietnek kebelünkbe; és így lesz a haza jó kézművesek hazája. Azonban ne feledjük, miszerint nem egyes, bármily nagy, hanem egyesített, habár parányiakból összegyűlt, edzett erő tehet csak valamit; azért ezen egyletben minden választó falak ledülnek: gróf, kereskedő, kézműves, jobbágy, conservativ, liberalis itt egymás mellett állnak a sorban. Egykor egy francziát arról kérdeztek, ki verte meg Marengónál az ellenséget? Én, mondá, és még 70 ezer. Szinte ezen társulat is olyan, hogy annak minden egyes tagja, ha Isten úgy akarja, magáról egykor elmondhatja: én, és még ennyi millió védegyleti tag mentette meg a sorvadó hazát.
Nem védegylet, kiáltják némelyek, hanem gyárakat és jó törvényeket! így jönnek hozzánk az ipar, pénz és jólét. Igen, de védegylet nélkül Magyarországban jelenleg gyárak magukat fönn nem tarthatják, törvények pedig pénzt nem teremtenek. A külgyárak a befektetett alaptőkét már rég bevették, sőt azon felül nyereségök is tömérdek, ellenben nékünk még csak most kell bele fektetnünk pénzünket, mely mint a mag idővel hozhat gyümölcsöt. Tegyük tehát, hogy védegylet nélkül gyárakat alapítunk; kívülről tudni fogják, mit kelljen cselekedniök, hogy bennünket megbuktassanak: leszállítják veszteségre kelméik árát, mit ők annyi nyereség után gyáraik veszélyeztetése nélkül tehetnek, de mit mi kezdők nem tehetünk, és így magukévá téve minden piaczot, a mi gyáraink rendre dülni fognak. Ekkor a külföld ismét egyedül állván a műipari mezőn, hogy kárát velünk megfizettesse, tetszése szerint emelendi gyártmányai becsét, míg mi magyarok mindinkább sülyedni és a szegénység sorvasztó kinjai között veszni fogunk. Törvények az ipar és szorgalom elől csak akadályokat hárítanak el, maga pedig az ipar és szorgalom mindig a socialis téren marad; azért a legjobb törvények mellett is, habár talán más alakban, de csakugyan mégis oda kellene a dolognak kerülnie, a hol most áll.
Vannak emberek, kik politikai és rossz czélokat gyanítnak a védegylet alatt; de ezek nem jó emberek, mert a jó ember mindenkit, még a bélyegzett személyt is jó oldalról iparkodik megitélni, ki pedig előtte szenytelen jellemmel áll, arra tisztelettel tekint. Vannak emberek, kik, mivel kedves maguk mesterkélt és tekervényes utakon bukdosni szeretnek, nem akarják hinni, hogy az egyszerü dolgok oly tiszták lehetnek, mint külszinben mutatkoznak. Egyébiránt is a magyarnak nagy hajlama van a gyanusításhoz. Midőn követ voltam, találkoztak némely öreg urak a követi karban, kik, valahányszor valamit kivinni akartunk, mondani szokták: «nem kell hinni, valami fekszik alatta». Uram bátyám! kérdettük mi, tehát mondja meg: mi fekszik alatta? majd kiugrassuk a nyulat a bokor alól, de a mi urambátyánk mást ismét nem tudott mondani, hanem: hogy fekszik valami alatta - és mi ezen valamivel nem törődve, kivittük vállalatunkat, a következés pedig megmutatta, hogy a dologban semmi rossz, ellenben jó igen sok feküdt. Vannak emberek, kik egy-két, nézetök szerint hiányos szabály miatt az egész vállalatot rohanják meg; megvallom, némelyeket a védegyletben én is máskép szeretnék; de azért az egészet nemcsak meg nem vetem, sőt mint sok üdvöst magában foglalót, forrón ölelem. Úgy hiszem, ez a józan ész szava. Bizony az egész védegylet igen egyszerü és ártatlan, mert az alatta fekvő valami nem más, hanem, hogy hazánkban is kapható kelméket külföldtől nem veszünk; már pedig azért, mivel hazámfiainak akarom adni pénzemet, vétkes talán csak nem vagyok.
A szónok ezután a védegylet ellenségeinek nyilvánította mindazokat, kik erőszakkal vagy csak a társalgási illemet legkevésbbé is sértve, nem pedig kölcsönös barátságos értesülés utján törekednek azt terjeszteni. Beszéde végén lelkes szavakat intézett a haza lányaihoz, hogy e gyenge csemetét forró kebelükre öleljék, s csüggedni nem tudó kitartással ápolják, főleg pedig a luxust, mely annyi átkot hozott a hazára, gátolják meg.
Zala vármegyének 1845. márczius 4-dikén tartott közgyűlésében tárgyaltatott a helytartótanácsnak a közegyesületekre vonatkozó intézménye. E szerint ő felsége tudomására jutván, hogy többféle közös irányu egyesületek keletkeztek, s olyanokká voltaképen és előbb alakultak, mintsem rendszabásaik az illető törvényhatóságok által, melyek arra hivatva vannak,
megvizsgáltattak, s legfelsőbb megerősítést nyertek volna, minthogy ezen visszaélés nem csak a törvényes renddel meg nem fér, hanem annak eredményei által valamint a közjó, úgy a magánosok vagyona is veszélyeztetik: ő felsége azt parancsolta, hogy ilyetén egyesületek, minek előtte rendszabásaik ő felsége által előlegesen helybenhagyásával megerősítve lennének, egyátalában ne tűressenek. A törvényhatóságoknak szoros kötelességül tétetik, hogy a mennyiben ilynemü egyesületek kebelükben keletkeztek volna, azoknak eredete, czélja és előhaladása iránt az illető szabályoknak beküldése mellett mielőbb jelentést tegyenek.Többen
azon véleményüket fejezték ki, hogy a kormány a titkos társulatok alatt, melyekről intézvénye tulajdonképen szól, a védegyletet érti, s kiemelték, hogy «annál a világon nyilvánosabb társulat nincs».DEÁK FERENCZ: Azt hiszi, a politikai téren is igen czélszerü az embernek azon taktikát követni, hogy ne védelmezze azt, a mi megtámadva nincs. Ezen intézvényben nem látja a védegyletet megtámadva; ő tehát a védegyletet nem fogja védelmezni; de ha azt megtámadnák, akkor is az egyesületi szabadságot védelmezné. Az intézvény azt mondja: «Ő felsége tudomására jutott, hogy legujabb időkben Magyarországban többféle közös irányu egyesületek keletkeztek és voltaképen előbb alakultak, mintsem azoknak rendszabályait a törvényhatóságok fölterjesztették és azok felső megerősítést nyertek volna.» Hogy oly társulatok lehetnek, melyeknek szabályait föl kell terjeszteni a hatóságoknak, az igaz, mert az 1840: t.-cz. azt mondja a közkereseti társaságokról, hogy azoknak szabályait a váltótörvényszéken is be kell mutatni, sőt a részvénytársaságokról azt mondja, hogy azok szabályait a helytartótanácsnak fel kell küldeni. Vannak tehát oly társulatok, melyeknek szabályait fel kell küldeni s fölteszi a helytartótanácsról, hogy a törvény mellett akar maradni, mikor ily társulatokról tudni akar, mert másféle társulatokról nem mondja a törvény, hogy szabályaikat föl kell terjeszteni, hanem csak a közkereseti és részvénytársaságokról. Titkos társaságokról absolute nem beszél, melyeket a törvény tilt, mert ha titkos társaságok volnának, s olyanokról akarna szólani, akkor nem azt mondaná, hogy jelentsük föl - mert ha ilyen társaság tudva van, már nem titkos - hanem azt mondaná: «investigáljátok, mi a czélja». Egyátalában nem látja benne a védegyletet megtámadva; hogy titkos czélja van az intézvénynek, ezt nem akarja föltenni; különben, míg csak titokban marad e megtámadás, hozzá szólónk nincs. Mivel tehát ezen intézvény azt mondja: «ő felségének tudomására jutott, hogy oly társulatok alakultak, melyeknek szabályait föl kellett volna terjeszteni legfelsőbb helybenhagyás végett», erre azt feleljük: «ily társulatok nálunk, tudtunkra legalább, nincsenek s ha fognak ily társulatok keletkezni, azoknak szabályait föl fogjuk terjeszteni». Hanem van ebben egy kifejezés, melyet nem szeret, s nem tart törvényesnek, a hol t. i. ez mondatik: «mielőtt megvizsgáltattak és felsőbb megerősítést nyertek volna». Már most azt szeretné tudni, mely társulatok azok, melyek szabályainak megerősítést kell nyerni, mert a részvény-társaságokról azt mondja a törvény, hogy föl kell szabályaiknak terjesztetni, de nem mondja, hogy azokat meg kell erősíteni, mert így a privát részvénytársulatok csak engedelemtől függnének. Véleménye szerint a föliratban érintessék meg, hogy nem tud a megye oly társulatokat, melyek szabályainak legfelsőbb megerősítésre volna szükségük, olyan pedig, melynek fölterjesztése szükséges volna, tudtára nincs. A közgyűlés Deák Ferencz indítványát elfogadta.
Zala vármegye 1845. márczius 4-dikén tartott közgyűlésében fölolvastatott a következő nyilatkozat, melyet többen mint két százan irtak volt alá, köztük magánosok, gazdag nemesek, minden megyei tisztviselő, özvegyek, papok és kivülök Aranyod nemes község:
«Alólirottak ezennel kijelentjük, hogy mi addig is, míg a nemesi rendnek adómentességét az igazság és közérdek kivánatihoz képest végképen megszünteti a törv
ényhozás, tettleges részt kivánunk venni a közteher viselésében; ugyanazért kötelezzük magunkat, hogy míg élünk, s e megye kebelében lakunk vagy birunk, a megyei beligazgatás költségeinek birtokaránylag reánk esendő részét vagyis annyit, mennyi a beligazgatási költségekből reánk esendő volna, ha mindenki birtokaránylag részt venne ezen teherviselésben, évenkint a megyei házi pénztárba mint rendes adót be fogjuk fizetni; magában értetődvén, hogy ha majd a törvény állandó és rendes adó alá veszi a hon polgárainak minden osztályait, akkor reánk nézve is ezen kötelezésünk helyett a törvény rendelete fog szabályul szolgálni».E nyilatkozat benyujtására közakarattal Deák Ferenczet kérték meg.
DEÁK FERENCZ: Már több évek óta, de újabban különösen számosan valának e megyében, kik komoly megfontolás után kimondották azon meggyőződésüket, miszerint igazságos és a hon érdekében volna, hogy a megyei nemesség a megyei beligazgatás költségeit birtokaránylag viselje az adózó néppel együtt. Ennek igazsága és hasznos volta annyira világos, hogy nem csak néhányan kivánták ezt mint véleményüket kimondani, hanem több polgártársaikat is iparkodtak arra birni, hogy igyekezzenek velük kezet fogva utasítást eszközölni, miszerint ezen kötelessége a nemesi rendnek törvény által is kimondassék. Ők meg voltak győződve, hogy az adómentességnek megszüntetése közszükségeink közt első helyet foglal, s e megyének rendei csakugyan elhatározák ezt a mult országgyűlésre küldött utasítás által. Azonban ezen tárgy még az országban többségre nem talált, mert mint nagyobb fontosságunak idő kelle, míg az eszme megérjen és az ige testté legyen. Az országgyűlés befejeztetett és kötelező törvény nem hozatott az iránt, hogy a beligazgatási költségekben a nemesi rend is részt vegyen. Többen tehát tettleg akarnak legalább személyükre nézve életet adni a szavaknak, s minthogy kötelező törvényt másokra s az egészre hozni nem lehetett, legalább maguk kívánnak részesülni a beligazgatás költségeinek birtokaránylagos viselésében. Ezen nyilatkozásuk és illetőleg kötelezésük a t. n. vármegyének benyujtatott azon kéréssel, méltóztassék a kötelezett teherviselés következtében eszközöket nyujtani, hogy az illetők javai fölszámíttassanak, s a birtokaránylagos kivetés javaikra megtörténhessék. Természetes az, s mondani is fölösleges, hogy mivel e tisztelt egyének ennek mint rendes adónak fizetésére magukat kötelezték, ha valaki az adót nem fizetné, ez ugy fog exequáltatni, mint más adóbeli hátramaradás. E kötelezés a beligazgatási költségekre terjed ki és önszemélyükre szól. De azért nyiltan kimondja, hogy nemcsak minden igyekezettel azon lesz ezen túl is mint eddig, hogy átalában az országgyűlés határozza el azt, hogy a közterhek viselésében a nemesi rend részt vegyen, hanem azt is kijelenti, hogy akármikor lesz szó arról, hogy az országos pénztár akár segedelem, akár rendes adózáskép áldozatot kivánna, abból magát nemcsak a törvény után, hanem a törvény előtt is kihuzni nem fogja, s hogy ezen kötelezés sem ürügy, sem köpönyeg nem lesz arra, hogy más adózások alól ki lehessen búvni.
Az «Erdélyi Hiradó» 1845. május havi számában ezeket irta: Óhajtásunk teljesült. Deák Ferencz nemzetünk nagy fia és koszorus költőnk Vörösmarty Mihály Zsibóról - hová egy hona fölött már csak lelki szemeivel virrasztó derék hazánkfia s barátuk látogatására mentek volt - felénk vevén utjokat, f. hó 16-át városunkban töltötték. Ünnepe volt e nap Kolozsvárnak, melyet minden jó keblű polgára szent kegyelettel ült meg; mert lehet-e igaz magyar, kinek keb
le e két férfiu csak nevének is hallatára, mennyivel inkább körében szemléltére, magasztos érzettel föl ne dobogna. Mennyiben itt mulatásuk rövid ideje lehetségessé tevé, külső jelek sem hiányoztak e honfiérzelem nyilvánítására: főbbjeink versenyezve iparkodtak a kedves vendégek itt töltött kevés perczeit kellemesekké tenni; fiatalságunk fáklyás zenével s üdvözlő beszéddel tisztelgett. Szabadjon ez ünnepély részletesb leirását megkisértenünk. Este tíz óra tájt több mint száz fáklya világánál a helybeli hangászkar magyar indulója mellett roppant számu minden osztály- s karbeli nép ment a nagy casino szállásáról kiindulva gr. K. S. ő ngához, ki ismert szíves vendégszereteténél fogva barátságos estebédre hivta meg az ünnepelteket. Itt az urilak előtti vásártéren nagy kör képeztetvén, háromszoros éljenharsogás s megdicsőült Kölcseynk hymnusának a tisztelgő fiatalság általi eldallása után egy ifju barátunk csinos beszéddel tolmácslá a közérzelmet. Üdvözlé ő a nagy Deákot, kivel az ég jó kedvében áldott meg egy nemzetet, kinek honáért lángoló keble tisztaságát soha önzés, pártérdek nem homályítá, s jellemszilárdsága s szellemi felsőségének tisztelve hódol minden véleményfelekezet. Örömét, mindnyájunk osztatlan örömét fejezé ki, hogy Kolozsvár történetszentesítette falai között üdvözölhetjük a nagyobb testvérhonnak e két derék fiát; a testvérhonnak, melynek testéből átkos pártviszály által kiszakasztva, e kis honrész önerején nem birja az izmosabb iker haladó lépteit követni. Betegnek mondá e nemzetet, s Deákot orvosának, ki a gondviseléstől küldve van, hogy gyógyítson. Áldást esde a nagy honfi élete, sikert nemzeti átalakulásunk körüli fáradozására, hogy egykor, kiket most tisztelet s barátság láncza füz hozzá, mint ugyanazon egygyéforrt közanya gyermekeit láthassuk egymást. Üdvözlé a koszorus dalnokot - Vörösmartyt - ki nemzetünknek szintén büszkesége s azon óhajtással végzé beszédét: tartsa meg Isten őt sok időn át nekünk s érje meg, mit apáink meg nem érhettek, hogy midőn a magyar nemzet két hazája egyesülésének nagy napját ülendi meg, ő dicsőithesse lantjával az ünnepet. Harsány éljenzés követte e beszédet, s Deák Ferencz, ki derék utitársával együtt a fáklyáskörbeni megjelenésökkel örvendeztette meg a tisztelgőket, lélek- és szívható s adná isten, mindazok keblében, kik hallották, magasb ihletű szent igék gyanánt örökre megőrzendő szavakkal válaszolt.DEÁK FERENCZ: Köszönetét nyilvánítá az iránta tanusított részvétért. Beszéde alapjául az eldalolt hymnus azon szavait: «Megbünhödte már e nép a multat s jövendőt» s érzelmeink tolmácsának ama kifejezését tévén, mely szerint a testvérhon egy első rendű bajnoka példájára őt beteg nemzetünk orvosának mondá, érzékenyül rajzolá a nem két testvér, hanem egyazon anyahon két részének pártviszály okozta elválását, mely a magyar nemzetre nézve annyival sulyosabb csapás, mert elszigetelve áll; bármerre tekintsünk Európaszerte, nincs nemzet, melyhez közös eredet, nyelv- vagy jellemrokonság csatolná. Kórjelek mutatkoznak - ugy mond - e nemzet életén az igaz; de meggyógyulását nem egy vagy más orvos, hanem maga a nemzet eszközölheti, eszközölheti pedig azáltal, ha a veszélyes kóranyagot, mely minden bajainak főoka, a pártviszályt, kiirtja kebléből. Egy elhunyt barátja szavait hallá itt eldaloltatni. Hogy megbünhödte légyen a nép a multat s jövendőt, szükség, hogy polgárai számüzve körükből minden visszavonást, egyenetlenkedési szellemet s egy közös szent érdekben öszpontosítva erőt és akaratot, egyetértve munkáljanak a czél felé, mely a hon fölvirágzása. Erő, kitartó munkásság és egyetértés legyen tehát jelszavunk, úgy a törvényhozási, mint a socialis téren, s valósulandnak a halhatatlan Kölcsey szavai, s akkor nem leend szüksége orvosra e nemzetnek. Ismétlé köszönetét azon óhajtása kiséretében: vajha egykor - s adná isten minél előbb - midőn ismét körünkbe jövend, mint egy összeforrt haza polgárai úgy találkozhassunk!
AZ ADMINISTRATORI RENDSZERRŐL.
Kolowrát gr. államminiszter 1844-ben Bécsben a következő indítványt terjesztette a minisztertanács elé: «a magyar állapotok, s különösen azon kérdés, hogy azokra a legfelsőbb központban miként kelljen fölügyelni s azokat miként kelljen vezetni, tanácskozás tárgyává tétessenek, melybe, minthogy a legfelsőbb kormánykérdések egyike forog fönn, oly egyének hivandók meg
, kik a legfelsőbb bizodalmat birják, s a magyar ügyek mostani menetének részleteibe nincsenek bebonyolódva». Az indítvány elfogadtatván, 1844. julius 4-dikéről kelt királyi kézirattal fölszólíttatott Mailáth Antal gr. cancellár, hogy Jósika Samu gr. erdélyi, és Szögyény László magy. udvari cancelláriai tanácsosok közreműködésével tervet dolgozzon ki, melynek segélyével az anarchiával határos magyarországi állapotoknak vége vettessék s az országnak rendezett igazgatása lehetővé tétessék. Ezen bizottság októberben elkészülvén munkájával, ő felsége november 10-dikén kelt kéziratában megállapította az elveket, melyek szerint jövőre a megyei kormányzat főispánok, illetőleg főispáni helyettesek által Magyarországon vezettessék. Ennek alapján Mailáth Antal gr. cancellár 1845. február 19-én rendeletet küldött a vármegyék főispánjaihoz, melyben ő felségének abbeli elhatározott legfensőbb akaratját tudatja velök, hogy a megye kormányzói hivatal ezentúl az 1723: LVI. t.-cz. értelmében gyakoroltassék, s ennél fogva a megyék kormányzói a kormányukra bizott megyék kebelében lakásukat venni, minden köz- s az előfordulandó tárgyak fontosságához képest kisgyűlésekben is elnökösködni, a törvényszékeken, s különösen a büntető, számvevő és árvák székein gyakrabban résztvenni, a megyék pénztárait gyakrabban megvizsgálni, a közadók behajtását a leghathatósabban eszközölni, megyéjüket évenkint beutazni, a községek beligazgatását és kivált számadásaikat, úgy szintén az adó egyenkinti fölosztását, jegyzőkönyveiket és pénztáraikat az illető tisztviselők jelenlétében megvizsgálni, a helységek lakosainak helybeli előljáróik vagy a megyei tisztviselők elleni panaszaikat kihallgatni, s a mennyiben lehetséges, azonnal a hely szinén elintézni, nem különben a megyebeli utak s középítményekre, valamint a közmunkák igazságos arány szerinti fölosztására fölügyelni kötelesek legyenek, szóval hogy megyéjük igazgatásának mintegy központját képezzék. Azon főispánok, kik más hivatalt nem viseltek, fölszólíttattak, hogy nyolcz nap alatt nyilatkozzanak az iránt, vajjon körülményeik és viszonyaik megengedik e, hogy a főispáni hivatal eme követeléseinek megfeleljenek?Azon főispánokra nézve, kik más hivatalt is viseltek, a rendelet kimondta, hogy tekintve a főispáni kötelességek fontosságát és mennyiségét, miszerint ezek szorosan és a kivánt eredménynyel teljesíttessenek, ő felsége legkegyelmesebben elrendelni méltóztatott, hogy a megyei kormányzás minden egyéb valóságos hivataltól elválasztassék és külön gyakoroltassék. Ehhez képest több megye főispá
nja ő felsége nevében fölszólíttatott, hogy mivel magasabb hivatásuk és állásuk a megyei kormányzásnak további gyakorlását lehetetlenné teszi, nyolcz nap alatt ajánljanak megyéjük kormányzására alkalmatos helyetteseket. Mások - köztük Zalamegye főispánja - ő felsége nevében fölhivattak, hogy a szerint a mint körülményeik engedik, vagy folytassák tovább is megyéjük kormányzását, vagy pedig ha a hétszemélyes táblán viselt hivatalukban megmaradni óhajtanak, megyéjükre nézve alkalmatos egyén helyettesítése végett ajánlatot tegyenek.Ő felsége 1845. február 26-dikán József nádorhoz intézett királyi levelében fölsorolván a mik a cancellárnak a főispánokhoz küldött rendeletében foglaltatnak, így folytatta: átlátván, hogy a megyék kormányzóinak a gondjukra bizott megyében szakadatlan jelenléte nagyobb költséget kiván, hogy sem azt a megyék házi pénztárából számukra kijáró tiszteletdíjból fedezni lehetne, de távol lévén ő felségétől az is, hogy a megyék házi pénztárára ezen czím alatt nagyobb teher háruljon: a főispán
ok és főispáni helytartók tiszteletdíját évenkinti 5000, illetőleg 6000 forintra emelte olykép, hogy az azon összegen fölül, mely jelenleg a megyei házi pénztárból fizettetik és ezután is onnan fizetendő, az említett 5000, illetőleg 6000 forint kiegészítésére megkivántató pénzmennyiség a kincstárból fizettessék. Egyuttal megengedte ő felsége, hogy a főispánok és főispáni helytartók mellé kötelességük teljesítésének könnyebbítése czéljából titoknokok adassanak. Végül fölhivta a nádort, hogy a főispánoknak és főispáni helytartóknak az elősoroltak értelmében adandó és a közigazgatás minden ágára külön kiterjeszkedő legfelsőbb utasítást dolgoztasson ki.Ezen részletes utasítás 1845. deczember 23-dikán küldetett meg ő felsége által a főispánoknak s a főispáni hel
ytartóknak.Mindezen intézkedések Apponyi György gróf alcancellár tanácsára és befolyása következtében keletkeztek.
Zala vármegye 1845. május 26-dikán tartott közgyűlésében felsőbb rendelet olvastatott föl, mely szerint Festetich Leó gr. zalai főispáni hel
yettesnek neveztetik ki.DEÁK FERENCZ: Ez válasza mi feliratunkra, melyben főispánunk meghagyását kértük; meghagyatni kértük azért, mert őt, kinek kormánya alatt az egyetértés köztünk és közte soha meg nem zavartatott, tiszteltük és testvérileg szerettük s néki hálával tartoztunk, s az eltöltött husz egy nehány év oly viszonyt alkotott, melynek megszakasztása fájdalmat okozott, melyet mi nem okoztunk. Az 1723: LIII. t.-cz. rendeli, hogy a főispánok a megyékben lakjanak, ennek a kormány eleget tenni, mint mondá, kivánván, gr. Batthyányit felszólította, ha a septemviratust akarja-e megtartani, vagy a zalai főispánságot, mire ő a főispáni hivatalról lemondott; állanak tehát a decretumnak azon szavai, hogy lemondott, és az ő kérelmére történt e kinevezés. A helyettesnek kinevezését a szónok komoly figyelemmel hallá, de a kormánynak ezen lépése hasonló a többihez. Mit kell tenni? Az administratorok ellen az ország már felszólalt, s az ellen, hogy a főispáni hivatal háttérbe szoríttatott; de az ügy még elintézve nincsen; várni kell tehát az országgyűlés elintézésétől. Egy körülménynek örült, hogy talán a megyei administratió jobbá tétetik; de öröme talán meghiusult, legalább aggodalma van sokakban, mert neveztettek ki többen, kik az administratiót jobbá nem teszik; noha neveztettek olyak is, kik javítani fogják. A fizetések iránt hallott észrevételeket; törvényünkben csak a palatinus fizetéséről van említés téve s az sincs elrendezve. Mária Terézia alatt az akkori idő folyama szerinti fizetés gazdag fizetés volt, most kevés. Ha a kormány azt mondotta volna, nem tetszik a rossz fizetés s gondoskodott volna a régi időhöz idomítva minden birói fizetésekről, helyeselné cselekedetét; de a kormány egyet kiemel, a többiről nem gondoskodik, s ezt az egyet a többinél sokkal gazdagabban fizeti; pedig a birákat kellene jól fizetni, kik különben is csekélyebb birtokuak s kiket a középosztálybeliek közt nagyobb számmal lehet találni, mert ezek egy egész életi feláldozást kivánó törvényes s egyéb tudományos készületekre s az azokkal összekötött szenvedésekre inkább szentelik magukat. El kellett volna e szerint kezdeni a királyi táblán, hol 1500 forintból nehezen élhet a közbiró, azután folytatni a helytartótanácsnál, hol Mára Terézia rendelt még 2000 frtot, hogy gazdagon élhessenek és lovakat is tarthassanak, mely 2000 forinttal mai időben, Budán, gazdagon élni ugyan nem lehet. A főispáni hivatalnál tevé tehát ezt a kormány; ezt a hivatalt eddig is más is teljesíthette s mégis az emeltetik ki. S ez a gazdag fizetés a status cassájából adatik, mert hiszen a koronai s kamarai cassák a status cassái. Mások azt hiszik, hogy a kormány ez által pártot keres. Ha ez a czélja, elcalculálta magát. Ha a főispán a RR.-kel ellenkező véleményét ki akarja vinni: ha pártja van, már az egész megyének organismusába a zavar behozatott. A biró, ki a főispán pártján van, már hanyagabb fog lenni kötelessége teljesítésében; midőn az ellenfelekezetbeli csekélyebb feledékenységért, vagy talán tehetetlenségért is megrovatik. Annyi kötelességei vannak a főispánnak kitüzve, melyeket alig leend képes teljesíteni; ugyanis az adó egyénenkinti fizetése megvizsgálása, a megyének évenkinti beutazása, a criminalis, censuralis s árvai törvényszékeken való előlülés és felvigyázat és többek, mely feladat papiroson maradand. S már most a főispánnak levén kötelessége a kötelességöket nem teljesítő birákat kérdőre vonni, mit felel az oly birónak, ki főispáni helyettesétől kérdi, hát ő teljesítette-e kötelességét? Leverő szemrehányás leend buzgóságának következménye. Törvényeink rendelik e szavakban: comitatus tenentibus et honores, hogy a főispáni hivatal tekintélylyel birjon, mely, fájdalom, csökkent, s az által, hogy a főispánok a megyékben lakni fognak, korántsem fog a tekintély helyreállíttatni.
A közgyűlés
Deák F. előadását helyesléssel fogadta.
A PARTIUM VISSZAKAPCSOLÁSÁRÓL.
Zala vármegye 1845. julius 14-dikén tartott közgyűlésében Deák Ferencz a következő indítványt tette:
DEÁK FERENCZ: Kraszna, Zaránd és Középszolnok megyéknek és Kővár vidékének Magyarországhoz leendő visszakapcsoltatását, melyet száz éven keresztül sürget már a nemzet, elvégre az 1836: XXI. törvényczikk elhatározta s a részek visszakapcsolásának tettleges teljesítését a fölhívott végrehajtó hatalomra bízta; de a törvény foganatba még sem vétetett. Fájdalommal veszik tehát a RR., hogy a fölhivott t.-czikkelynek, mint az ország kiegészítését illetőnek, s azért egyik alaptörvénynek rendelete mindeddig teljesületlenül maradott; a visszacsatolásnak tettleges végrehajtása meg sem kezdetett; Kővár vidéke az országgyűlésre még meg sem hivatott; Középszolnok rendeit az 1840-diki országgyűlésre követeknek küldhetésében a főispán önkényes hatalommal gátolta; az 1844-diki országgyülésre a három megyék közül követeket csak egy sem küldött; s miután a törvény rendeletének e megszegéseért azon megyék a törvényes biróságok által a törvényszabta büntetésben elmarasztattak, az itélet végrehajtása egyenesen az erdélyi kormányszék rendeletéből fegyveres erővel gátoltatott: a gúnynak és megvetésnek szavaival szólottak Erdélyben még a hirlapok is e törvénykezésről; színjátéknak nevezgették a végrehajtási kisérletet, és tartózkodás nélkül kimondották, hogy a végrehajtó biróságot megköttetni helyesebb lett volna. A törvény rendeletét ilyképen kijátszva, megvetve és gúny tárgyává kitéve látván a RR., mulhatatlan polgári kötelességöknek ismerik: hogy a törvénynek szigorú betöltéseért ő felsége királyi széke előtt nyilt szívvel s hódoló tisztelettel szót emeljenek, s ő felségét megkérjék, hogy a megye rendei, kik csak rendet és szabadságot óhajtanak, kik e kettőt egyesülve a polgári alkotmány alapjának tekintik, kik csüggedetlen buzgósággal ragaszkodnak alkotmányos szabadságukhoz, a törvényes rendnek erőteljes föntartását kivánják, mivel tudják, hogy szabadság törvényes rend nélkül nem szabadság többé, óhajtják, hogy a szabadság fölött törvény és rend őrködjék, hogy ha a törvény alszik, akkor a rendnek és szabadságnak nincsen őre, nincs biztos támasza, s fönállása csak a puszta véletlen játékától függ. Érzik a RR., hogy a közállomány hatalmának nincs erősebb támasza azon tiszteletnél, melylyel a hon polgárai viseltetnek a törvények szentsége iránt; de e tiszteletet csak azok pontos és szigorú végrehajtása képes föntartani, s hol a törvény gyakran sértethetik büntetlenűl, hol önkénytől, politikai számításoktól, sőt néha véletlenektől függ a törvények végrehajtása; hol azok megtartására és mindenkori végrehajtására maga a hatalom sem ad jó példát: ott az egyeseknél, mint a közhatóságoknál is lankadni kell a törvények iránti tiszteletnek s végre el is enyészni; és ez a legsúlyosabb csapás, melylyel egy közállományt sújthat valaha a sors keze. Ezeknél fogva méltóztassék ő felsége a fölhivott törvény rendeletének minden részeiben haladék nélküli végrehajtását a kormány által eszközöltetni, és az említett megyék ellen hozott itéletek végrehajtását elrendelni, s így a törvények iránti tisztelet csökkenését megakadályozni, mit a rendek ő felsége atyai szivétől annál biztosabban remélnek, mert ezen kérelmöket az igazság, törvény és az egész ország közjava egyiránt támogatják.
A közgyűlés
Deák F. indítványát elfogadta.
AZ ADMINISTRATORI RENDSZERRŐL.
I.
Luka Sándor, Hontmegye administrátora, a tisztujítást a törvényes három év eltelte elő
tt 1845. ápril 24-dikére tüzte ki, s a szavazók névjegyzékét, melybe az ellenzékiek állítása szerint Hontban szavazattal nem biró szomszédos megyei számos nemes csempésztetett be, pártja által minden vizsgálat és hitelesítés nélkül elfogadtatta. A tiszti kar ennek következtében egészen az administrátor kivánsága szerint választatott. Az ellenzék erre az augusztus 11-dikére egybehivott legközelebbi közgyűlésre nagy számmal jelent meg; de az administrátor a gyűlés kitüzött napján a reá várakozó rendekhez az ipolyi járás főbirája által oly értelmü «rendelést» küldött, mely szerint a gyűlést mindaddig elhalasztandónak nyilvánítá, míg a személyes bátorság és tanácskozási méltóság föntartásáról kellő gondoskodás nem történik. Sembery J. táblabiró törvénytelennek nyilvánította a gyűlés meg nem tartását, «a mennyiben az még áprilban a mai napra kitüzetett, a személyes bátorság pedig senki által legkevésbbé sem sértetett meg, s ettől okszerüen tartani sem lehet, a gyűlésnek pedig megtartása a fekete táblán még ma is följegyezve áll» s indítványozta, hogy a rendek az elnök és a tisztviselők helyettesítéséről gondoskodjanak és a gyűlést tartsák meg. A rendek többsége az indítványt elfogadta, helyettes elnököt és tisztviselőket választott és a kihirdetett gyűlést megtartotta. A gyűlés három végzést hozott: föliratot határozott ő felségéhez, melyben a megye szomoru állapotának a törvények értelmében való megvizsgálását, az administratornak hivatalától való elmozdítását, s Mailáth György országbirónak és törvényes főispánnak visszahelyezését kéri; továbbá a nádorhoz és az országbiróhoz küldöttséget indított, mely által amaz törvényes közbenjárásért, emez pedig a végre kéretett meg, hogy megyéje kormányát vegye vissza; végre pedig a többi megyéhez körlevél küldetett, melyben Hont ügyének pártolására fölszólíttattak.Zala vármegyének 1845. november 10-dikén tartott közgyűlésében vétetett fel Hontmegye levele.
Többen feliratot indítványoztak ő felségéhez a honti események részrehajlatlan biztosság által való megvizsgálása és az illetők megbüntetése végett, a közgyűlésnek egyik tagja pedig a nádor közbenjárását óhajtotta.DEÁK FERENCZ: Hont rendei fölirtak ő felségéhez, panaszolkodva, hogy a főispáni helyettesnek eljárása által megyei törvényes önállásuk meg van sértve s kérik ő felségét, hogy a történteket megvizsgáltatni, s a törvényszegőt felelet és büntetés alá vonatni méltóztassék, minket pedig fölszólítanak, hogy ezen kérelmüket föliratunk által mi is pártoljuk. Ilyen kérelmet pártolni törvényes és igazságos. A nádori közbenjárást, mit az egyik táblabiró úr indítványozott, nem tartja a szóló ez esetben czélszerünek, nem azért, mintha az ilyen közbenjárás fontosságáról meg nem volna győződve, mert hiszen tapasztalásból tudja ő is, hogy annak már több izben kedvező s hálát érdemlő sikere volt a legfontosabb közdolgokban, de azért, mert a honti ügyet nem látja azon stadiumban, melyen a nádori közbenjárásnak törvény szerint helye van. Ugyanis a nádori közbenjárást akkor tartja szükségesnek a törvény, midőn a fejedelem és az ország lakosai között valamely bajnak orvoslására nézve differentia - ez a törvény szava - támadott. A honti panaszt pedig nem a fejedelem rendelete, hanem a főispáni helyettes eljárása okozta. Hontmegye rendei még most csak vizsgálatot s annak folytában büntetést kérnek. Ezen kérelemre még ő felsége nevében válasz nem érkezett; most tehát még csak föliratnak s nem a nádori közbenjárásnak látja szükségét. Ha a vizsgálat vagy annak folytában a vétkesnek büntetése megtagadtatnék, akkor volna csak differentia, s akkor lehetne fölirat helyett nádori közbenjárásról szó. Egyébiránt a honti események részleteiről s mibenlétéről - minthogy azok épen a most kért vizsgálat tárgyai lesznek, - ezúttal nem beszél, csak általában jelenti ki azon meggyőződését, hogy a törvényesen kihirdetett megyei közgyűlést a kitűzött időről máskorra halasztani csak úgy szabad, ha annak azon időbeli megtartása egyáltalában lehetetlen. Ezenkivül minden egyéb esetben a gyűlésnek ily önkényes elhalasztása menthetetlen, mert ha bárkinek önkényétől függne az efféle elhalasztás, nem csak a megyék törvényes önállása volna veszélyeztetve, hanem a közigazgatás is zavarba jönne.
II.
A közgyűlésnek egyik tagja kiemelte, hogy a honti levél privát és nem megyei pecsét alatt érkezett; kétséges tehát, hont
i levél-e az vagy nem? ha csakugyan honti levél, akkor pártolni kell, különben csak fájlalni lehet a kisebb rész veszteségét. Véleménye az volt, hogy az igazságos Zalamegye irna Hontmegyének, és kérdezné meg, vajjon azon levél tartalma Hontmegyének akarata-e vagy sem?DEÁK FERENCZ: Nem kerülte ki az ő figyelmét azon körülmény, hogy ezen levél nem Hontmegye pecséte alatt érkezett, annyival inkább nem, mert hirlapokból is tudja, hogy e körülmény több vármegyében is vita tárgya volt. Tudja azt, hogy a főispánnak vagy rendes alispánnak elnöklete a megyei gyűléseknek, és a megyei pecsét a megyék leveleinek szokott formái közé tartozik, ámbár a törvény, mely a megyei pecsétekről szól, azt különösen a törvényszékek itéleteinek kiadásánál mondja csak szükségesnek; de meg van másrészről győződve arról is, hogy lehetnek esetek, melyekben a megye rendei, a fő vagy rendes alispánok elnöklete nélkül, más elnöklet alatt is tarthatnak gyűléseket, s azokban törvényes erejü végzésüket, megyei pecsét nélkül is, kiadhatják s elküldhetik. Hiszen különben egyedül az alispán önkényes hatalmától függne a gyűlésnek tartását bármely esetben lehetetlenné tenni; például, ha országgyűlése alatt valamely fontosabb és halasztást nem szenvedő tárgynál utasítás adása szükséges, és e végre a megyei közgyűlés ki is hirdettetik, az alispán pedig látván, hogy a többség valószinüsége nem az ő akaratja szerint áll, elnöki székét el nem foglalná, a pecsétet elő nem adná, s akkor a megye utasítást nem adhatván: alispánjának önkénye által meg volna fosztva a törvények alkotásában való befolyásának gyakorolhatásától. És ha utóbb az ilyen alispán feleletre vagy büntetésre vonatnék is, a megye sérelme orvosolva nem volna, mert későbben adandó utasítása már könnyen haszontalanná válhatnék. Azt tehát, hogy a honti gyűlés nem a fő- vagy alispánnak rendes elnöklete alatt tartatott, és hogy a honti levél nem a megye rendes pecséte alatt érkezett, a gyűlésnek törvénytelenségére és a levélnek érvénytelenségére nézve csalhatatlan kriteriumnak még nem tartja. Ha mégis valamely magánosok jogait tárgyazó megyei bizonyítványon hiányoznék a megye pecséte, oly bizonyítványon, melyet hamisan koholtnak is lehetne tartani, akkor ezen fönakadást fontosabbnak látná. De Hont rendei csak vizsgálatot kérnek a történtek fölött, azt pedig a vádlottnak is kell óhajtani. Hogy Hontmegyében gyűlés tartatott e tárgy iránt, s hogy e levél azon gyűlésből iratott, az, mint nyilván történt dolog, annyira tudva van az ország minden vidékein, hogy erről, mint megtörténtről, kételkedni senkinek eszébe nem jutott. A kérdés tehát csak a körül foroghatna, ha törvényes volt-e azon gyűlés? ez pedig leginkább magából a most kért vizsgálatból fog majd kitetszeni, mert lehetnek a körülmények olyanok, melyek miatt az említett gyűlés törvényes nem volt, de olyanok is lehetnek, melyek miatt annak törvényessége kétségtelen. Addig is tehát, míg a gyűlésnek állító törvénytelensége bebizonyodik, azt a levelet, mely Hontmegye rendeinek nevében érkezett hozzánk, félrevetni, s gyanúból a törvénytelenséget kimondani nincs elég okunk, annyival inkább, mivel abban oly kérelem foglaltatik, melyet nem csak egy egész hatóságnak fölszólítására, hanem egyeseknek folyamodására is lehetne és kellene pártolnunk.
A közgyűlés
Deák F. beszéde értelmében határozott.III.
Ugy
anabban a közgyűlésben tárgyaltatott Pestmegyének ugyanebben tárgyban keletkezett körirata, melynek két utolsó pontja így szólott:«Az egybegyűlt rendek ő felségét jobbágyi hódolattal megkérni határozták az iránt, hogy nemes Hontmegyének alázatos feliratában kifejtett közsérelmeket orvosolni, s az abban fölhivott törvények értelme szerint a főispáni helyettes elmozdítása által is a megyét törvényes állásába visszavezetni annál inkább minél előbb és kegyelmesen méltóztassék, hogy ott a fönnakadt közigazgatá
s folyamatba tételével a megye törvényes jogait és kötelességeit háborítlanul gyakorolhassa és teljesíthesse; előre kijelentvén az egybegyült rendek, miszerint az esetben, ha e részben törvényes orvoslás nem adatandik, ezt a közelebbi országgyűlésen sem mulasztandják el szorgalmazni».«Minthogy pedig az egybegyült rendek a közelebb több megyékben történt eseményeket nem csupán egyes megyék sérelmekint tekintik, hanem azokat oly kiszámított rendszer alkalmazásának tartják, melynek czélja a honi alkotmány eddi
gi egyedüli garantiájának, a megyei önkormányzásnak tettleges megszüntetése után magának az alkotmánynak és az általa biztosított polgári szabadságnak is megsemmisítése: kötelességöknek ismerik az ország valamennyi megyéjét ezen a hont fenyegető vészre azon erős hiedelemmel figyelmeztetni, hogy ezen közveszedelmet részökről is teendő erélyes és törvényes intézkedések által elhárítani igyekezendenek, s ekkép osztozhatandnak a mindenkorra fönmaradandó, s ha az erőszaknak jogokon diadalmaskodni sikerülendene is, azon, a nemzetet az utókor előtt is igazolandó öntudatban: miszerint az alkotmányos szabadság aláásásához nem csak segéd kezeket nem nyujtottak, sőt inkább az az ellen tett intézkedéseket folytonosan éber figyelemmel kisérve, részükről sem mulasztottak el semmit, mit törvény adta honpolgári és hatósági alkotmányos állásuknál fogva tenniök nem csak szabadságukban, de kötelességükben is állott».DEÁK FERENCZ: Pestmegyének rendei figyelmeztetnek bennünket a hon jelen állására, az új rendszernek lehető következéseire. Aggodalmaikat jelentik ki a haza jövendője iránt, s elmondják, mit határoztak a jelen körülmények között. Szives köszönettel fogadja a szóló Pestmegye rendeinek figyelmeztetését, ámbár mi ezen figyelmeztetés előtt is, még akkor, midőn ezen új rendszer először hozatott szóba, gyűlésileg már kimondottuk mindazokat, miket Pestmegye határozott, s kijelentettük, hogy őrködni fogunk a törvények sértetlen magyarázása fölött, s ha túllépnének a megyék kormányzói hivatalos hatalmuknak törvényszabta korlátain, megteendünk mindent, mit a törvény enged, alkotmányos szabadságunknak s a megyék törvényes önállásának oltalmára. Osztozik ő is az aggodalomban hazája jövendője iránt, s azok folytában, mik e tárgy fölött már mondattak, kifejti aggodalma okait.
Mint ezen megyének egyik statusa, mint honpolgár, szól nyiltan s tartózkodás nélkül. Nem szeret semmi pártot vádolni arról, hogy rossz, titkos czéljai vannak, nem szereti a szándék tisztaságát gyanusítani, csak tények fölött szeret itélni s tények után birálhatja meg mások eljárását, mert az emberi kebel titkait csak isten vizsgálhatja, neki arról csak sejtelme lehet, de világos tények nélkül másnak rossz szándékáról vádképen nem szólhat.
A czél, melyet ezen úgynevezett új rendszernél a kormány nyiltan kitűzött, melyet a kormány emberei hirdetnek, s mely azon levelekben is, mik által a más hivatalokat is viselő főispánok föl valának szólítva, hogy az egyik vagy másik hivatalról mondjanak le, világosan kijelentetett: a megyei beligazgatásnak jobb karba hozása. Ez a czél jó és törvényes, sőt tekintve a megyék beligazgatásának jelen állapotját, sok tekintetben mulhatatlanúl szükséges. Csak az eszközök is, melyekkel e czélra dolgozik a kormány, jók és törvényesek legyenek, szivesen kezet fogunk véle a kitűzött czélnak elérésére. De a mi eddig történt, sok sikert nem igér. Tudja a szónok azt, hogy mindazon hiányokat, melyek számos évek hosszú során keresztül támadtak, rövid idő alatt helyrehozni s a beligazgatást rögtön megjavítani nem lehet; az eddig lefolyt néhány hónap alatt lényeges eredményt ő sem remélt. De aggódva mondja ki, hogy mik eddig történtek, még reményt sem igen nyujtanak, hogy ily úton meg fog javulni hazánkban a megyék beligazgatása. Ő a leendő javulásnak még első csiráját sem látja létrehozva, sőt meg van győződve, hogy azok, miket a kormány némely emberei több megyékben tevének, újabb bonyolódásokat szültek inkább, újabb ingerültséget és pártoskodást; úgy valának intézve, mintha épen nem a beligazgatás hibáinak megigazítására lettek volna irányozva, s fájdalom, el lehet mondani, hogy újabb akadályokkal nehezítették a kormány kitűzött szent czéljának elérhetését. De talán el lesznek majd hárítva törvényszerü úton ezen akadályok. Várjuk be lépésről lépésre a tényeket, s majd azok után itéljünk az egész fölött.
Aggodalmának oka nem az, hogy pártot igyekszik magának szerezni a kormány, pártot, mely erős legyen és szilárd és hatalmas befolyásu; mert hiszen ez a törekvés még magában nem törvénytelen; ezt teszik a kormányok más alkotmányos nemzeteknél is; sőt enged ez által némileg a kormány a közvéleménynek, mert nem tartja jónak, vagy nem tartja törvényesnek a hatalom erejével föllépni, hanem a nemzet alkotmányos erejét kivánja használni kitűzött czéljának kivitelére. Csak majd, ha ezen kitűzött czél jó és törvényes, az eszközök is jók és törvényesek és becsületesek legyenek, mert azon elv, mit a boldog jezsuiták elvének mondanak, s miszerint «finis sanctificat media» rég kihalt már, úgy hiszi, a becsületes emberek kebeléből.
Nem akar kételkedni azon, hogy a magyar kormány magas hivatalnokai oly férfiak, kik jót akarnak, oly férfiak, kik a hon boldogságát, a nemzet fölvirágzását akarják eszközölni. Hiszen mi érdekök is volna megrontani azon hazát, melynek ők is tagjai. Akarja hinni, mit ők magok, vagy legalább ő rólok mondanak, hogy csak azért igyekeznek ők erős, hatalmas és szilárd kormánypártot szerezni, hogy ez által jót eszközölhessenek a hazának és a hazában. De ha kétkedés nélkül hiszi is ezt, van mégis valami, a mi benne félelmet és aggodalmat okoz. Egyik az, hogy lesznek, kik a kormány érdekében s a kormánypártnak megerősítésére nem válogatják meg az eszközöket. Fogja-e tagadni valaki, hogy erre már eddig is mutatkozott hajlam a hazának több vidékein?
Nem kárhoztatja, sőt tiszteli az oly becsületes férfiut, ki keblének tiszta meggyőződését fenntartva és követve, közhivatalt vállal, hogy erejét, tehetségét a közállomány szolgálatára fordítsa. Mert hiszen, hol szükséges inkább a becsületes ember, mint épen a közhivatalokban? Megvetést csak az érdemel, ki keblének tiszta meggyőződését, lelkiismeretét, szóval önmagát megtagadja, hogy hivatalba léphessen. Nem állítja azonban, hogy az ily változás mellékes czélokból történt. Lehet, hogy ily férfiunak meggyőződése valósággal változott, és pedig mellékes tekintetek nélkül változott, tiszta és alapos okokból. Mindezek fölött csak isten itél. Megtörtént ugyan, hogy a változás után nem sokára az ily férfiu közhivatalt nyert, de hogy a közhivatal jutalma lett volna megváltozásának, azt ismét állítani nem meri. Lehet, hogy őt egyedül alkalmatos voltáért, eszéért és becsületes jelleméért mozdították elő. Ő tehát a hivatalok által való megvesztegetésekről, miket eddig történteknek állítanak némelyek, positivumabbat nem szólhat. De legyen bármiképen a dolog, a megvesztegetés mindenkor csak alacsony eszköz, és annak nemei közt legalacsonyabb, legveszélyesebb a pénzzel és egyéb anyagi érdekekkel történt megvesztegetés. Közhivatalaink eddig jövedelmesek nem igen valának, s ki azokat elveinek, meggyőződésének megtagadásával hajhászta, azt hiuság ösztönözte inkább, nem pedig anyagi érdekek. Jellemsértő ugyan az ily hiúság is, de a hiú emberben igen gyakran van mégis valami lovagi, s ennek oka talán épen hiuságában fekszik. Nem egy példa van arra, hogy oly férfiak, kiknél a hiuság legyőzött minden egyéb tekintetet, s kik meggyőződésök ellen cselekvének, csakhogy hiúságukat kielégítve, hivatalba léphessenek, utóbb még sem engedték magukat vak eszközül használni oly dolgokra, miket rosszaknak tartottak, s a keblökben ismét fölébredt lovagias érzés megóvta őket az alacsonyságoktól. De az olyan ember, ki pénzért árulja meggyőződését, ki a hivatalt azért hajhászsza alacsony útakon is, mert annak anyagi hasznai után eseng; az olyan ember, kit pénzzel, anyagi érdekekkel vesztegettek meg: gyalázatos és megvetésre méltó mindenkor, mert kebléből kialudt a becsületesség utolsó szikrája és lelkiismerete politika, mely a többet igérőnek kezébe kerül. Most, miután nálunk is gazdag fizetéssel van ellátva a hivatalok egy része s ekképen anyagi érdekekkel is kinálkozik, fél a szóló, hogy a hivatalt hajhászók száma meg fog szaporodni. Nem állítja, hogy a kormány azért emelte föl némely hivatalok fizetését, hogy azokkal még inkább vesztegethessen, de ismétli: fél mégis, hogy lesznek, kik magukat áruba bocsátják, s a kormány főbbjeinek egyenes akaratán kívül is találnak vevőkre, vagy legalább biztatókra.
Másik aggodalma az, hogy a magyar kormánynak főbbjei, a legszentebb czél s a legtisztább szándék mellett is, hibázhatnak számításukban; és pedig hibázhatnak olyképen, hogy miután ők nagy és biztos többséget szereztek a kormánynak, s miután az ezen többség erejével eszközlött törvények által dönthetetlen erőre emelték a kormány hatalmát és befolyását, ezen erőt és hatalmat ők nem fogják használhatni. Annak, mit a magyar kormány főbbjei most tesznek s tenni igérnek, két felvonása van. Első a min jelenleg dolgoznak megerősíteni, hatalmassá tenni a kormánypártot, s meggyengíteni az ellenzéket, hogy majd az ekkép megerősödött magyar kormány akadály és ellenszegülés nélkül mennél több jót eszközölhessen. A második felvonás lenne azután mindezen jónak valóságos eszközlése. A szónok a politikában nem akar személyt tekinteni, hanem a dolgot, s tegyen jót akárki, köszönettel fogadja. Szívesen üdvözli ő a kormányt s annak embereit azon ösvényen, melyen a haza boldogságát előmozdítják s épen nem bántja azon hiúság, hogy a jó egyedül általunk s elvbarátaink által történjék, csak megtörténjék; s örvendeni fog, ha megérheti azon időt, midőn az ellenzéknek hatályosan fellépni szükséges nem lesz, mert a kormány tudja és akarja is a jót törvényszerű utakon eszközölni. De vajjon eddig is az ellenzék gátolta-e a kormányt a jónak eszközlésében? A magyar kormány főbbjeinek csak az ellenzékkel kellett-e küzdenie? nem tapasztaltak-e más akadályt és több nehézségeket? Megtörténhetik, hogy a dolog folyamata az első és második felvonás között megszakad, és a mostani magyar kormánynak főbbjei a legtisztább szándék mellett sem tudják legyőzni azon gátokat, melyeket az említett elemek s érdekek gördítenek a Magyarországban eszközlendő jónak elébe. Megtörténhetik, hogy más szereplők lépnek fel majd ő helyettök a második felvonás előtt.
Az ellenzéket, politikai józan értelemben, abstract fogalomnak nem tartja a szóló. Az ellenzéknek nem szabad a kormány minden lépéseit és terveit csak azért ellenzeni, mert azok a kormánytól jövének. Kisérje az ellenzék figyelemmel a kormány minden lépteit. Őrködjék szigoruan a törvények sértetlen fentartása felett. Minden hibát, minden törvényszegést rójon meg személyes tekintet nélkül, minden hiányt fedezzen fel, nyilatkozzék pártérdek és mellékes tekintetek nélkül. Törvény, igazság és lelkiismeretes meggyőződés szerint, félelmet, csüggedést, önhaszonkeresést ne ismerjen, s védje mindenkor az alkotmányos szabadságnak és törvényes rendnek egyesült érdekeit. Ez az ellenzék nemes feladata, ez legszentebb kötelessége. A magyar ellenzék kitüzte magának feladatul még azt is, hogy igyekezni fog a korszerű haladás törvényes ösvényén kifejteni nemzetünk szellemi és anyagi erejét. Ez ama felemlített másik feladattal épen nincs összeütközésben, mert annak, ki a kormány egyik vagy másik lépését törvénytelennek látva, az ellen nyiltan és határozottan felszólal, miért ne lehetne másrészről ugyan a kormánynak valamely közhasznu és törvénybe nem ütköző tervét buzgón pártolnia? Vagy ha ő a teendők során valamely javaslatot czélszerünek lát, miért ne léphetne fel azzal, vagy miért ne védhetné azt, midőn más által tétetik, habár a kormány azon javaslatra nézve nem nyilatkozott, vagy kezdetben talán ellenkezőleg nyilatkozott is? S ez utolsó esetben, miért ne lehetne igyekezni, hogy a kormányt s polgártársait meggyőzze azon javaslat czélszerűségéről?
A szólónak véleménye szerint nem lehet szigorun elválasztó falat huzni, mely a haladásnak pártolóit az ellenzék embereitől - kik nem a haladásnak, csak a törvényszegésnek, vagy oly haladási lépéseknek ellenzői, melylyel a hazának több kárt okoznának, mint hasznot, - egymástól szorosan elválaszsza; nem lehet az ellenzék embereit tespedésre, a haladás pártolóit pedig a kormány minden lépteinek pártolására kárhoztatni, mert ez a polgárok véleményének szabadságát semmivé tenné, azon szabadságot, miszerint kiki a közérdekű tárgyak felett, a törvény korlátai között, önbelső meggyőződése szerint nyilatkozhatik.
Ily értelemben nem könnyü az oppositió tagjának lenni. Nem czifraság az, melyet csak azért keressen valaki, hogy hiúságát kielégíthesse. Hideg és komoly megfontolás a tárgyak megitélésében, csüggedést nem ismerő buzgóság a jónak ismert vélemény védelmében szükségesek az ellenzék tagjában, és azon elhatározás: hogy kimondja véleményét, habár az többséget nem nyerne is, habár azt harsány kiáltozások biztató hangjai nem támogatnák is, kimondja nyiltan, ha maga maradna is. És épen ezért az ellenzéknek kötelessége ugyanaz marad, bármi csekély számra olvadnak is le tagjai. Lehet, hogy a közelebb reánk következő időkben gyérülni fognak a magyar ellenzék sorai; eltávoznak azok, kiknek valóságos meggyőződése változott, elhullanak, kik egyedül hiúságból vagy melléktekintetből állottak eddig az ellenzékhez; de ha csak tiz férfiu marad is, legyen csüggedetlen, vigyázó és becsületes, s hasznos szolgálatot teend a hazának, habár hatása kisebb lenne is. Az ellenzéket legyőzni, s a kormánypártot megerősíteni nem nehéz feladata a kormánynak, ha e czélra minden eszközökkel élni kész. Mert, ha a hazában lévő becsületes emberek egy része meggyőződésből a kormány érdekeit pártolja, a másik rész ugyan meggyőződésből az ellenzékhez tartozik, a többség azé lesz, ki az ingatag, nem szilárd emberek tömegét, azon embereket, kiket nem az okok, hanem érdekek vezetnek, megnyeri. Ilyen emberek száma minden országban, fájdalom, igen nagy, ezeket pedig, ki többet adhat, többet igérhet, könnyen megnyerheti. Szomoru tapasztalásból ismerheti a magyar a korteskedésnek káros következéseit s erre nézve igazán elmondhatni, hogy: «Iliacos intra muros peccatur et extra». A korteskedés, legyen az kicsinyben vagy nagyban, az ország lakosainak bármely osztálya között, valóságos mételye a hazának, mert az által ember és vélemény portékává aljasul, melynek - mint egyéb portékának a piaczon - a kereskedők szavával élve, a körülmények szerint, ára szakad, s kinek legtöbb a pénze, legtöbbet vásárolhat. Ha meg akarja gyengíteni a kormány az ellenzéket, vagy legalább hatástalanná tenni annak törekvéseit, a helyett, hogy befolyásának minden erejével pártot akarjon szerezni, s a megyékben minden szakadást, minden egymásba ütközött magánérdekeket az ellenzék gyöngítésére s önpártjának erősítésére siessen használni, van egy más, talán biztosabb és bizonyosan nemesebb mód, mely a honra is nem veszélyt, hanem inkább áldást hozó lenne. Álljon a kormány minden pártok felett; tartsa meg szigoruan a törvényeket; teljesítse azok rendeletét; tegyen minél több jót a nemzet szellemi és anyagi erejének kifejtésére, s legyen részrehajlatlan s ez által tegye lehetetlenné az ellenzéknek: hogy lépései ellen alaposan felszólalhasson; minden alap nélkül pedig ha felszólalnának némelyek, ne törődjék az ily felszólalásokkal. Ha a kormány nem csak egyes esetekben, hanem - általában mindenkor és mindenben a jog és igazság terén álland, az ily felszólalások hatás nélküliek fognak maradni.
Midőn két párt áll felhevülve egymás ellen valamely hazában, két mód lehet a megzavart egyetértést helyreállítani, s a felindult keblek békétlenségét lecsillapítani. Egyik a békés kiegyenlítésnek szelid eszköze, a másik Machiavelli tanítása szerint: az egyik pártnak megsemmisítése. Óhajtja és reméli, hogy senki hazánkban ezen utóbbi módot nem fogja követni.
Már ha kérdezné valaki, mi lehetne mindezek ellen az, mi a nemzetet a sülyedéstől megóvja? ő más feleletet adni nem tudna, mint azt, mire a világ történetei utalnak: t. i. a nemzetnek szilárd és becsületes jelleme. E nélkül veszve vagyunk. De történjék bármi, nekünk, kik az ellenzékhez számíttatunk, ha valaha, most leginkább kötelességünk szigoruan vigyázni minden lépéseinkre. Vessen kiki számot belső meggyőződésével, s mit józan megfontolás után jónak lát, s mit keble istene sugal, a mellett álljon meg ingatlanul, csüggedést nem ismerő szilárdsággal. Ne tekintsük az oppositiót fénynek, czifraságnak, ne tekintsük azt oly pártnak, melynek feladata megtámadni azt is, ki nem vétkes, ellenezni azt is, a mi jó, csak azért, mert mástól származott. Tegyük félre a rossz indulatnak s alaptalan gyanusításoknak ezerszinű szemüvegét, nehogy számításainkban és a teendők megitélésében csalatkozzunk. Ne higyjük állásunkat könnyünek. Isten és világ előtt felelet terhével tartozunk minden cselekvéseinkért, mert egy-két hibás lépés rossz következéseket huzhat maga után, egy félreértés is nagy kárt okozhat a hazának. Őrködjünk, és a mi jót lehet, cselekedjünk. Igyekezzünk becsületes uton sikert szerezni becsületes törekvéseinknek, de a tüsténti siker reménye nélkül is teljesítsük kötelességünket.
Visszatérve Pestmegyének levelére, ismétli véleményét: miszerint Pestmegye figyelmeztetését köszönve, jegyzőkönyvbe kell igtatni, hogy Zalának rendei magokévá teszik Pestmegyének határozatát, s azt, mit e tárgyban a juniusi közgyűlésben kimondottak, most ismét megújítják.
A közgyűlés
Deák F. indítványát elfogadta.
A MEGYE JOGÁNAK KORLÁTOZÁSÁRÓL
A KATONAI KARHATALOM ALKALMAZÁSÁT
ELRENDELŐ KÖZEGEK FÖLÖTT.
Zalamegye 1845. november 11-é
n tartott közgyűlésében felvétetett a helytartótanács leirata, mely a katonai karhatalom használata iránt csak a választott tisztviselőket teszi a megyének felelősekké. Ennek ellenében egy táblabiró a megyei kormányzót, mint a megye akaratának végrehajtóját, minden cselekedeteért a megye irányában felelősnek állította. E nyilatkozatra az elnök azt felelte, hogy ő felelősséggel tetteiért csak annak tartozik, ki őt megválasztotta és másnak senkinek mint királyának; ha ő valami olyast követne el, mi a t. rendeknek nem tetszenék, a t. rendeknek nyitva áll az út panaszkodni az előtt, ki őt kinevezte.DEÁK FERENCZ: A méltóságos főispáni helyettes úrnak azon egyéni nézetében, hogy a megye közönségének semmi felelettel nem tartozik cselekvéseiért, mert nem a megye közönsége által választatott, egyáltalában nem osztozhatni. A főispán első tisztviselő a megyében, törvényes elnök a megyei gyűléseken, de nem parancsnoka a megye közönségének. Világos törvény mondja, hogy a megyei gyűlések végzéseit neki megváltoztatni nem szabad, sőt hivatalának természeténél fogva köteles a megyei végzések teljesítésére felügyelni. Már a főispáni hivatal ezen eszméjével miként lehet összeegyeztetni azon fogalmat, hogy a főispán semmi felelettel ne tartozzék azon testületnek, melynek ő is tagja; azon testületnek, melynek végzései őt is kötelezik; melynek határozatait nem gátolhatja, el nem törölheti, sőt teljesíteni tartozik; azon testületnek, mely őt világos határozata által gyakran egyenesen megbízza ez vagy amaz eljárás teljesítésére, a mint ez legközelebb nálunk is történt, midőn a méltóságos úr egy, a kanizsai út iránt kiküldött választmány elnökévé neveztetett.
Azon ok, melyet a főispáni helyettes úr felhozott állításának támogatására, hogy t. i. őt nem a megye közönsége választotta, hanem ő felsége nevezte ki, s ő egyedül annak tartozik felelettel, kitől hivatalát nyerte, a szólónak véleménye szerint nem elegendő a felelősség elmellőzésére; mert ha ezen elv általános szabály gyanánt szolgálhatna, akkor például e megyében a jegyzői hivatal sem volna felelős a megye rendeinek, mert nem a megye közönsége által választatott, hanem a főispán által neveztetett ki; akkor minden helyettesített tisztviselő csak a főispánnak és nem a megye rendeinek felelne, ez pedig zavarba hozná a közigazgatást és a megyei rendszer természetével ellenkeznék.
Nem első eset már ez, melyben az elnöki hivatalt magasabbra kivánják emelni, mint azt a törvény emelte, s oly hatalommal akarják azt felruházni, mely a törvény rendeletében nem gyökerezik. B. megyében a főispáni helyettes egy szónokot, kinek szavait sértőknek vélte, széksértési vád és büntetés alá kivánt vétetni, s e végett nem a megye rendeihez fordult, hanem önhatalmával parancsolta meg a megye tiszti főügyészének, hogy az a széksértési vádat tüstént indítsa meg. Midőn pedig a tiszti főügyész elmondotta, hogy ő csak a megye közönségének végzéséből indíthat bárki ellen széksértési keresetet, a megye rendei pedig kijelentették, hogy a fenforgó esetben a széksértési keresetnek helyét nem látják, a főispáni helyettes ismételte parancsát, s miután a t. főügyész nem ezen parancsot; hanem az ezen parancscsal ellenkező megyei végzést tartotta magára nézve kötelezőnek, a főispáni helyettes a t. főügyészt hivatalától azonnal felfüggesztette. Minő hatalommal parancsolt ez esetben a főispáni helyettes, holott a törvény világosan mondja, hogy a megye végzéseit a főispán meg nem változtathatja, minő joggal tette a főispáni helyettes mindezt, a szóló valóban nem tudja. De fájdalommal értette későbben, hogy utóbb parancsolat érkezett B. megyéhez, melyben kimondatik, hogy széksértési keresetet rendelni joga volt az elnöknek, s a t. főügyész, ki a megye végzésénél fogva nem teljesítette az elnök parancsát, megdorgáltatni rendeltetik. Pedig ilyen jognak, mint főispáni jognak, nincsen semmi nyoma törvényeinkben. Ha pedig azt elnöki jognak kellene tekinteni, hasonló joggal birnának az elnöklő alispánok, a törvényszékek elnökei, sőt az országgyűlésen is az illető elnökök, vagy azok, kik ezek helyett elnökölnek. Actiót rendelhetnének ezek bárki ellen, a rendek vagy a tanácskozó testület többségének határozata nélkül, sőt annak ellenére is, ez pedig a törvényekkel, törvényes gyakorlattal és a dolog természetével merőben ellenkeznék.
Most ismét a helytartótanács jelen intézményében azt mondja ki, hogy a megyének csak azon tisztviselők felelősek, kiket a megye választott; a szóló ellenben azt hiszi, hogy ki a mennyiben hivatalánál, vagy a megye végzésénél fogva bármi köréhez tartozó, vagy reá bizott dologban eljár, annak egyszersmind hivatalos kötelessége a megye közönsége előtt eljárásáért felelni, mit ha tenni nem tudna, a megyei rendek jogaihoz tartozik azon utat követni, melyet a törvény kijelöl, s a törvényt sértőnek büntetését ő felsége legfőbb hatalmával is eszközölni. Csak ily értelemben lehet a szóló megnyugodva a helytartótanácsnak most kihirdetett intézményében.
A közgyűlés
Deák F. fölszólalását közhelyesléssel fogadta.
I.
Zala vármegye 1846. márczius 3-kán tartott közgyűlésében tárgyalta Pest vármegyének 1845. november 12-dikén tartott közgyűléséből kelt körlevelét. E szerint Horvátország tartományi gyűlésének eseményei Pestmegye rendeinek az alkotmányos jogok fölött őrködő figyelmét fölhiván, a legnagyobb megütközéssel győződtek meg, hogy az ottani mozgalmak közelebb oly fejleményt vettek, melynél fogva azok többé nem csupán nemzetiség iránti féltékenységből eredett gyűlölségnek, hanem egy párt által magának a magyar haza egységének fölbontására irányzott és a kormánynak l
egalkotmányellenesebb eljárásával erősített intézkedéseknek tartandók. Eddigelé, midőn Pestmegye rendei Horvátországban egy, magának nemzetellenes czélokat kitűzött párt mozgalmait tapasztalták, erre több izben és sürgetőleg figyelmeztették a kormányt, nem is képzelhetvén, hogy ha a kormány cselekvésre induland, föllépésének más irányt is adhatna: az anyaország és a kapcsolt részek közti kapocs megrontására czélzó pártnak törvényes eszközökkel rendre igazításánál. Ily várakozás után aggodalmaikat megkettőztetve érzik, midőn a kormánynak rég várt föllépését azon alkotmányos szellemü rész működésének elnyomására látják irányzottnak, mely a Magyarországgal való törvényes viszony fentartására törekszik, s megütközéssel tapasztalják, hogy e föllépéssel a kapcsolt részek czéljai ellen törekvő illyrismus és ez által a magyar korona egysége ellen fölkelt vétkes lázadás védetik. Ugyanis a horvátországi tartományi gyűléshez szeptember 14-dikén rendelet küldetett, mely szerint a tanácskozásokbeli rendnek ürügye alatt parancsoltatik, hogy a tartományi gyűlés - ezúttal fölveendő - munkájának befejezéseig és ő felsége által való jóváhagyásáig, a szavazati jog - kizárásával az eddig ott részt vett nemességnek - egyedül azok által gyakoroltathassék, kik vagy a bántól meghivatvák, vagy hatóságok küldötteiül jelentek meg, s hogy az e részbeli határozatok is egyedül a mondottak szavazatára alapíttassanak. Minthogy a magyar hon és törvényhozás egységét csorbító ilyen rendelkezés még azon esetben sem tartathatnék törvényesnek, ha törvényesen volna is alakítva a tartománygyűlés, mert az ilyetén változtatás egyedül a köztörvényhozás hatóságához tartozik; minthogy továbbá a magyar kapcsolt részek nemességének jogai a közös országos törvények oltalma alatt állanak, s az 1791: X. és XII. t.-czikkek a rendeletekkel való kormányzást világosan tiltják: a kormány által, a horvátországi nemességnek az ottani tartományi gyűlésen azelőtt birt - törvényes gyakorlattal erősített - részvéte és befolyása ellen, az érdekletteknek önhatalmilag mellőzésével és így alkotmányellenesen tett intézkedést oly törvénytelen eljárásnak és sérelemnek tekintik, mely a tartományi gyűléseknek ily önkényes átalakítása által - a mennyiben azoknak egyik főbb köre és hatósága a magyar országgyűlésre küldendő követek választása és az adandó utasítások kidolgozása - a magyar törvényhozás függetlenségét is megtámadja. A kormány továbbá azon törvénytelen intézkedést tette, hogy ámbár a turmezei nemességnek Zágrábmegyében gyakorlott szavazata arányát az 1831. julius 12-dikéről, 1833. február 13-dikáról, 1835. junius 1-jéről és 1836. julius 26-dikáról kelt intézményekkel a törvény által végkép elintézettnek jelentette ki, mégis e tárgyat ujabban fölélesztve, f. év szeptember 21-kéről kelt rendeletében azon arány iránt az előadottak szerint törvénytelenül és a horvát nemességnek tettleges kizárásával önkényesen rendezett tartományi gyűléstől kivánt véleményt, s ekkép a turmezei nemességnek törvényes gyakorlat adta alkotmányos jogai fölötti intézkedést a törvényellenesen és maguknak a turmezeieknek is kizárásával alakított gyűlés határozata alá terjesztette, minek az lett az eredménye, hogy a tartományi gyűlés a turmezeieket Zágrábmegyében addig személy szerint illetett szavazati arányt megszüntetni, s azt csupán a grófjuk által és csak egy szavazatban gyakorolhatónak véleményezte elrendeltetni. Ezeken kivül tudomással birnak Pestmegye rendei a már érintett rendeletek következményeiről, jelesen arról, hogy a nemzeti közczélok ellen föllázadt illyr párt, bizakodva a kormány fönnebbi intézkedéseiből részére kimagyarázott kedvezésekben, a kapcsolt részeknek külön igazgató kormányszéket javasol, s ez által megsértve a természetes egységet, mely szerint a kapcsolt részeknek az anyaországtól külön kormányzási rendszere, következőleg külön kormányszéke se lehet, s ekkép belevágva a magyar törvényhozás függetlenségébe, szintúgy mint a megoszthatatlan végrehajtói hatalom önállásába, tettleges szakadást és az anyaország és a kapcsolt részek közti viszony erőszakos felbontását czélozza; egyszersmind ismét a magyar köztörvényhozás függetlenségének tekintetbe nem vételével beleavatkozott annak is elhatározásába, kik birjanak szavazati joggal, s mellőzve a III. rész 3-dik czíme rendeletét, a csupán törvényhozási uton nyerhető szavazati jogot a törvények által nem ismert főispáni helytartóknak és a váltótörvényszék elnökeinek osztogatja. Ennyi és ilynemü sérelmet látván a kormány eljárásában, s látván hogy ezen intézkedések más hatóságok irányában is és minden alkotmányos jog ellenében megkisértethetnek; látván végre, hogy hasonló törvénytelen intézkedéseknek eredménye volna a nemzetnek a jogosság teréről a kegyelemére sülyedése: Pestmegye rendei alkotmányos jogaik érzetében fölhivatva kijelentették, hogy a törvényesen szükséges föltételeket a kormány intézkedéseiben nem találván, ezeket az 1791: XII. t.-cz. erejénél fogva érvényteleneknek tartják; kijelentették, hogy ily törvénytelen intézkedések ellenében az alkotmányt minden törvényes eszközökkel megvédendik; hogy a megtámadott jogok oltalmára a törvényes korlátok közt fölállandanak és a jogaiban sértett nemzet törvényes kivánatait jogok polczára emelendik. Azon meggyőződésben azonban, hogy e jogtámadások ő felsége tudtán és befolyásán kívül történtek, de kormánya eljárásának eredményei, s bizván ő felsége jogérzetében, föliratni rendelték: «hogy a magyar társországok nemességének jogai közös törvények oltalmával védetnek, s hogy az 1790: X. és XII. t.-czikkek a rendeletekkel való kormányzást világosan tiltják, s így a törvénytelen rendeletek ellen tiltakoznunk kell; továbbá feliratni rendeltük, hogy a horvát tartományi gyűlésnek törvényes uton kívül és alkotmányellenesen lett alakítása a magyar törvényhozási hatalom független intézkedési jogát csorbítja, s ezért sem azon akkép alakított gyülekezetet Horvátország tartományi gyűlésének, sem követeit törvényesen választott küldötteknek, sem utasításait a horvát nemzet akarata kifolyásának, sem semmi tetteit törvényeseknek nem ismerhetjük el, hanem alkotmányos jogainknak a kormány általi megtámadtatásául tekintjük, következőleg az ily alkotmányellenes lépést tanácsló, az ily törvénytelen rendeletet a királyi eskü szentségének megvetésével s a nemzeti jogok elárulásával aláirt tanácsosoknak a törvény értelmébeni feleletre vonatását országgyűlésről országgyűlésre követelni el nem mulasztandjuk». Egyszersmind ő felségét megkérni határozták: «hogy a nem törvényes tartományi gyűlés helyett egy mást, a törvényes elemek egybehivásával szerkezettet tartatni, azt a törvényes korlátok közt maradásra s a törvényhozási hatalom körébe nem avatkozásra utasítani, s ekkép a dolgot törvényes folyamába visszavezetve, az e részben mulhatlanul támadandó aggodalmakat és ingerültséget is kegyelmesen megszüntetni méltóztassék». Panaszaiknak ő felsége legmagasabb trónjához juttatásáról magukat biztosítandók, a rendek érzéseiknek és kérelmeiknek szóval is tolmácsolásául kebelükből küldöttséget biztak meg. Végre, mivel a kormánynak Horvátországban közelebb tett alkotmányellenes eljárása az alkotmányos önállás ellen halálos csapásul tekintendő, Pestmegye rendei a többi megyét határozatukról értesíteni és fölkérni rendelték: «méltóztassanak a mostani kormány ujabb rendszerének czélját s titkainak naponkint jobban kitünő irányát figyelemmel kisérni, s méltóztassanak e tekintetből a törvényes korlátok közt erélyesen intézkedni, ez által önmaguknak a teljesített polgári kötelesség öntudatát megszerzendők, ez által egyszersmind, ha a tán használandó erőszaknak jogokat tiporni sikerülendne, a nemzet emlékét az elvesztegetett szabadság átkától menten tartandók».Ezzel kapcsolatban tárgyaltatott Pozsony vármegyének 1846. január 5-dikén kelt körirata. Ebben panaszolja, hogy föliratot határozván el a horvát ügyben ő felségéhez, s küldöttséget választván annak átnyujtására, ettől királyi leirattal elt
iltatott.Olvastatott továbbá Pest vármegyének 1846. január 31-dikén tartott közgyűléséből küldött körirata, melyben a többi megyével közölte a horvát ügyben kelt fölirata tárgyában történteket.
József nádor 1845. deczember 10-dikén Pest vármegyéhez a következő levelet intézte:«Értésére esett ő felségének, hogy azon küldöttség, mely uraságtok f. év Szent-András hava 12-én tartott közgyűlésükből Horvátország körülményeit illető feliratnak ő felségénél leendő benyujtása végett neveztetett, mindamellett, hogy uraságtok szintúgy mint a küldöttség az e részben előre nyerendő legfelsőbb engedelem szüksége iránt figyelmeztetve voltak, ezt mellőzve, folyó hónap 15-dike körül Bécsben megjelenni szándékozik, s ennek folytában kegyelmesen megparancsolni méltóztatott,
hogy abbeli legfelsőbb megmásolhatatlan akaratát jelentsem ki, minél fogva ő felsége sem ezen, sem más bármely, az 1770. évtől fönnáló legfelsőbb rendeletek ellenére maga útján előre nyert legfelsőbb engedelem nélkül nevezett küldöttséget el nem fogad. Mely legfelsőbb parancsolatot ahhoz való alkalmazás végett oly hozzáadással tudatom uraságtokkal, hogy azt időrövidség tekintetéből egyúttal első alispánjuknak is, mint az érdeklett küldöttség elnökének azon utasítással adom tudtára, hogy erről a küldöttség tagjait is értesítvén, ily körülmények közt szándéklott bécsi útjokkal fölhagyjanak».A küldöttség tagjai azonban ekkor már útban voltak Bécs felé. Miként Pest vármegyének 1846. január 31-kén tartott közgyűlésében jelentették, Bécsben 15-dikén érkeztek meg, s az alispán mint a küldöttség elnöke magára vállalván, hogy a főcancellárt megkéri az idő kijelölésére, melyben a küldöttség nála udvarolhasson és előadhassa az ő felségéhez bocsáttatás és kihallgattatás kieszközlése iránti kérelmet: a főcancellártól v
álaszul azt nyerte, hogy ő felsége egyenes parancsa következtében mind ő, mind a kormány többi organumai el vannak tiltva attól, hogy a megbizottakat küldöttekül fogadják, s ezért a küldöttek ő felségéhez bocsáttatásuk reményében hasztalan várakoznak és lépéseket siker nélkül tesznek, mivel küldöttségül fogadtatni sehol nem fognak. A küldöttség erre elhatározta, hogy a főcancellárnál válasza meghallgatása végett testületileg jelenik meg. Az udvari cancellária házában azonban Zsedényi Ede udvari tanácsos a főcancellár parancsából tudatta velük, hogy ő felsége positiv parancsával mind a cancellár, mind a kormánynak többi organumai eltiltattak attól, hogy a megjelenteket küldöttségül fogadják, ellenben az egyes tagokat egyenkint és mint magánosokat a főcancellár kész fogadni. A küldöttség tagjai erre kijelentették: minthogy a főcancellár őket küldöttekül nem fogadja, nekik pedig mint egyeseknek vele dolguk nincs, az eljárást irányában bevégzettnek tekintik. Mivel azonban kiküldetésük az, hogy küldőik panaszát ő felsége szine elé juttassák, kötelességükben állónak hiszik ennek eszközlésére más törvényes módot is megkisérelni, s mert a főcancellár üzenete szerint a kormány minden organuma el van tiltva fogadtatásuktól, czéljuk elérése tekintetéből azokhoz járulandanak, kik állásuknál fogva a kormány organumainak nem tekinthetők. Ezek előadása után eltávozott a küldöttség, s újabb tanácskozás közben abban állapodott meg, hogy az uralkodó ház tagjait kéri meg a közbenjárásra, még pedig hogy a főherczegek a küldöttség panasza és kérelme tárgyáról és fontosságáról értesüljenek, részükre a dolgok állását a megye fölirata értelmében előterjesztő emlékiratot szerkesztett. Először is Ferencz Károlyhoz mentek, mint a korona præsumptiv örököséhez, ennek udvarmesterétől azonban néhány nap eltelte után azt az értesítést kapták, hogy a főherczeg a küldöttséget nem fogadhatja, mire az emlékiratot a főudvarmesternél hagyták azzal a kéréssel, hogy adja át a főherczegnek. Ezután Lajos és végül Károly főherczegnél jártak, de egyik helyen se fogadtatván, mindenütt hátrahagyták az emlékiratot.Ő felsége
a fölirat tárgyában Bécsből január 24-dikéről a következő leiratot intézte Pest vármegyéhez:«Minél éberebb figyelemmel őrködünk Magyarországunk jogainak épsége és azon törvényes viszonyoknak, melyekkel a kapcsolt részek ahhoz csatoltatnak, föntartása fölött, annál váratlanabb volt. Előttünk 1845. november 12-kén tartott közgyűléstekben hozott és főispáni helytartótok által meghagyásunk folytában. Elénkbe terjesztett azon végzéstek, mely szerint az 1791: LVIII. t.-cz. értelmében a kapcsolt részek benső viszonyai iránt ugyanazoknak legközelebb tartatott tartományi gyűlésükhöz adott legfelsőbb rendeleteinket, melyek figyelmezve a törvényeknek. Általunk minden időben szentül megőrzendő sérthetetlenségére, csak annak föntartását tárgyazták, mi a kapcsolt részek tartományi gyűlésein folytonosan követett gyakorlaton alapultnak ismertetett, mindamellett nem csak sérelmeseknek állítottátok, hanem még azoknak keletkezését és irányát is, mintha általuk a magyar korona egységének fölbontására czélzó bármely törekvések előmozdíttatnának, vagy a magyar törvényhozási hatalom csorbíttatnék és az egyéni sarkalatos jogok sérthetetlensége veszélyeztetnék, gyanuba venni; ezen végzéstekből eredő felirástoknak királyi székünk elé terjesztésével pedig - mellőzve az ily esetben szükségelt legfelsőbb engedelmünk előleges kikérését - küldöttséget megbizni, más törvényhatóságokat hasonnemű intézkedésekre fölhíni, s e szerint egyedül alattvalóink boldogítására és az ősi alkotmány biztosítására fordított törekvéseinket egyoldalu előadástok következtében nem csak magatok félremagyarázni, hanem azoknak elferdítésével másokban is alaptalan aggodalmakat ébreszteni és ingerlő fölirástok által a kedélyeket azon bizodalomtól és nyugalomtól megfosztani akarni nem általlottátok, mely mindenkor, de főkép a magyar hon jelen teendőinek dús évszakában az üdvös előhaladásnak nélkülözhetetlen föltételét teszi. Ezért is királyi rendeleteinknek általatok vakmerően tulajdonított, s mind a korona egysége, mind az alkotmányos jogok szentsége iránti hű ragaszkodásunkkal merően ellenkező irány és értelem Bennünk a legméltóbb neheztelésnél egyebet nem gerjeszthetvén, eljárástokat, mely a kedélyek nyugalma és a kormányunk alatt levő népek közti egyetértésnek fölháborgatásával Magyarországunk valódi javának tettleges előmozdítása ellen csak nehézségeket és akadályokat gördíthet, komolyan rosszaljuk és királyi tekintélyünknél fogva titeket szigoruan intvén, parancsoljuk: miszerint a köztanácskozások törvényes határaira gondosan ügyelve, legfelsőbb rendeleteinknek elmagyarázása által ezeknek mind atyai szándékunkhoz, mind adott királyi szavunk szentségéhez nem férő irányt tulajdonítani szorosan ovakodjatok, s valamint méltán várhattuk volna, hogy az általatok megbizott küldöttség tagjai, miután el nem fogadtatásukról eleve értesítve, sőt annak további szorgalmazásától legfelsőbb meghagyásunknál fogva eltiltva lettek, az e részben teendő további lépésektől elálljanak, úgy minekutána ezen egyének viseletéből ellenkezőt valánk kénytelenek tapasztalni, azoknak ez úttal királyi rendelményeink ellen elkövetett engedetlenségüket szigoruan rosszaljuk».
A helytartótanács
Pest vármegyéhez ez ügyben intézett átiratában emlékeztette a megyét a törvényes korlátokra és ezek áthágásáért megfeddette.Az udvari cancellár január 24-dikén kelt rendelvényével ő felségének e tárgyban kiadott külön leirata következtében visszaküldötte a megyének azon emlékiratokat, melyeket a megye küldöttei a főherczegeknek benyujtottak.
Végü
l fölolvastatott Zágrábmegye rendeinek panaszos levele, melyben Zala vármegyét értesítik az illyr párt által a magyar nemzetiség és a magyar korona egysége ellen már több évek során elkövetett törvénytelenségekről, s az utolsó tartományi gyűlésen alkotott jogsértő és törvénytelen határozatokról, s egyúttal tudósítják Zala vármegyét a sarkalatos jogokat és alkotmányt sértő ama főbb kormányi rendeletről, melylyel a horvátországi nemességnek a tartományi gyűléseken gyakorlott szavazó joga megszüntetik, s e jog egyedül azokra szoríttatik, kik a tartományi gyűlésre báni levéllel hivatnak meg.DEÁK FERENCZ: Alkotmányos kötelesség törvényhatósági állásunkban fölszólalni a kormánynak oly cselekvései ellen, melyek a törvénybe ütköznek. Ne higyje senki, hogy mi az ily alkalomnak örülünk, hogy mi keressük a sérelmeket, hogy szivesen veszszük, ha alkalmunk van sérelemről panaszkodni. Higyjék el a t. KK. és RR., keserű kénytelenség az, midőn a hazához, törvényhez és fejedelemhez egyformán hű polgárok kényszerítve vannak fölszólalni azon hatalom ellen, melynek legelső és legszentebb kötelessége a törvényeket föntartani és védeni. Ezen kénytelenség mindig igen keserű; de kétszeresen keserű hazánk jelen állásában, midőn naponkint mindinkább terjed a nemzetben azon meggyőződés, hogy a művelt világnak fokonkint emelkedő fejlődésétől s a kornak parancsolva sürgető kivánatitól oly sokban elmaradtunk, s hogy szükség minden erőt, minden tehetséget, minden figyelmet arra fordítanunk, hogy lerázva a gyáva tespedésnek ónsúlyát, fokonkint emeljük mi is nemzetünknek elhanyagolt szellemi és anyagi erejét. Századokon keresztül el van hanyagolva a nép nevelésében, művelődésében; az erő, mely a nemzet kifejlődését eszközölhetné, majdnem egyedül a kiváltságolt osztályra van szorítva, és ezen osztálynak kellene leginkább eszközölni, hogy a nép emelkedjék, a haza boldog legyen. Felséges urunk maga tűzte ki a közelebbi országgyűlésen a korszerű haladás zászlóját, és mi ezen zászló körül oly szivesen csoportozunk, készek önmegtagadással is hozzáfognia nehéz, de szép reménynyel kecsegtető munkához. És épen midőn fönálló törvényeink javításán, a polgárok egymás közti viszonyainak tisztább és igazságosabb rendezésén, az alkotmányos szabadság áldásának czélszerű terjesztésén szivvel, lélekkel akarnánk dolgozni, akkor kényszerítnek bennünket a körülmények a megsértett törvényeknek, a megtámadott. szabadságnak törvényszerü védelmére fordítani erőnket és figyelmünket. És mi erőben megfogyva, magunk közt véleményben, érdekben megszakadva, mindig távolabb esünk azon sikertől, mit elérni óhajtunk, mi a nemzet kifejlődése.
A szónok azokról, a mik történtek, indulat nélkül akar szólni, nem azért, mintha keserű érzés nem szállotta volna meg kebelét, hanem mert azt hiszi, hogy hazánk körülményei olyanok, melyekben a keserűségtől el nem fogódva, nem indulattal és nem indulathoz szólva kell előadni nézeteinket. Ő nem keres titkos czélt, és nem akar szándokot gyanusítni, mert csak isten előtt ismeretesek a szívnek rejtekei; a szónok hiszi, hogy a kormány rendet akar, rendet, mely oltalma legyen az alkotmányos szabadságnak, nem pedig annak elnyomója; akarja hinni, hogy szellemi és anyagi kifejlődésünk eszközlésére törekszik; hiszi mindezt, mert tudja, hogy a kormánynak ezek legelső és legszentebb kötelességei, melyekről megfeledkeznie soha sem szabad, s melyeket, ha szándékosan mellőzne, megcsalná a fejedelem bizodalmát. De miképen indult a kormány a czél elérésére? Nézzük az ösvényt, a kitűzött czél felé vezet-e, vagy annak ellenére látszik lenni? A tényeket szárazan adandja elő. A rend mulhatatlan kellék a status boldogságára. Ő nem tartja a rendet a status egyedüli czéljának, hanem a rendet szükségesnek tartja arra, hogy a status czélja elérethessék. Erősnek óhajtja a kormányt, de nem csak anyagilag, hanem szellemileg is, mert az erős kormány legbiztosabb támasza a törvénynek, és azért, mert védője a törvénynek, támasza a szabadságnak. Csak az erős kormány képes a nemzet erejét egy czélra pontosítani, s a nemzet kifejlődését eszközölni. De a szellemileg erős kormány hódol a törvény parancsainak, kiméli mások törvényes jogait, és eltűri, sőt tiszteli hatalmának törvényszabta korlátait még akkor is, ha ezen korlátok neki nem kedvesek.
Nem keresve titkos irányt, rejtett okokat, tényeket hozand föl állítása mellett.
Horvátországban évek óta visszavonás, gyűlölség és pártoskodás ütötte föl vésztterjesztő táborát, párt párt ellen, ember ember ellen, polgár polgár ellen föl van fegyverkezve, elannyira, hogy igen keveset állít, ha annyit mond, hogy Horvátország a status kitűzött czéljától alig lehetett valaha távolabb, mint épen most. És a kormány, mely a rend föntartásának szükségét annyiszor emlegeti, tett-e erőteljes lépést Horvátországban a megzavart rendnek helyreállítására? noha ezt egyesek panaszai, számos törvényhatóságok föliratai, sőt a közelebb mult országgyűlésen a nemzet képviselőinek fölszólalásai is sürgetve kérték? Egyik első lépése az vala, hogy a polgárok egyik osztályát gyakorlati jogaitól megfosztotta; egy parancsot küldött a tartományi gyűlés elnökének, mely szerint a bán csak azok szavazatait számítsa, kik levél által vannak a tartományi gyűlésre meghíva. Ezentúl tehát a horvátországi köznemesség, mely a bán által meg nem hivatik, nem bir szavazati joggal azon tartományi gyűlésen, mely czélul tűzte ki magának a tartományi gyűlés rendezését. Ezen felső parancs tettlegesen sérti a törvényes gyakorlatot és alkotmányos szabadságot. Voltak, kik vitatták, hogy a horvátországi köznemesség nem volt a szavazási jognak gyakorlatában. Ha ez így volna, akkor a dolog más színben tünnék föl; de miben áll az eddigi gyakorlat? Abban, hogy egyes szavazatok nem szedettek eddig, mert nem volt eset, mely szavazást tett volna szükségessé; de ha ebből azt lehetne következtetni, hogy Horvátország köznemességének a tartományi gyűlésen szavazata nincs, mert szavazata eddig fejenkint nem számíttatott, akkor ugyanazon következtetés állana a tartományi gyűlés egyéb tagjaira nézve is, mert nem kerülvén a fenforgó tárgyak eldöntése egyes szavazásokra, az ő szavazataik sem számíttattak. Horvátország nemességének eddig gyakorlott szavazati joga mellett Pestmegye levele igen sok okot hoz föl. De a szónok maga is igen jól emlékszik, hogy a magyar országgyűlésen Verőcze megye követe azt felelte Horvátország követének, ki neki szemrehányásokat tőn, hogy miért kel ki a horvátországi utasítás ellen, midőn Verőcze megye is részt vesz az utasításadásban: «Köszönöm az oly részvevést, midőn Verőcze megyéből két követünk jelenik meg csak a tartományi gyűlésen, hová köznemességünk a távolság miatt nem mehet, s a zágrábmegyei követek és köznemesek összejövén, bennünket leszavaznak.» Ezt mondá Verőcze követe a kerületi ülésben, és Horvátország követe a tényt nem tagadta. Ha szükséges volna, sok esetet tudna fölhozni Pozsega, Verőcze és Szerémmegye jegyzőkönyveiből, melyekben a megyék panaszkodnak, hogy szavazatukat a zágrábi számos nemesség szavazatai megsemmisítették. De ezen kívül kezében van hiteles másolata azon választmány munkálatának, mely 1836-ban Horvátországban a tartományi gyűlés rendezésének elkészítésével volt megbízva. Ezen választmány ezt mondja: Quod illi a loco servandorum generalium congressuum multum distent, ergo nobilitas exigua comparere possit, ablegati autem Jurisdictionum cum gremiali nobilitate Zagrabiensi occasione discrepationis opinionum, luctam nullam inire valeant, conclamationibus tantorum, ubi etiam gregaria nobilitas comparere solet, omnia vinci, repræsentationem itaque suam eo usque nullius ponderis futuram, donec coordinatio comitiorum horum in æquitatis basi non fuerit stabilita. Quærelæ hic sub qualibet congregatione repetebantur, vel quod adusque successu caruerint, spes coordinandæ Dietæ quoque Hungariæ, quæ etiam similibus nævis referta est, causa fuit». Továbbá az 1837-diki választmány munkájának egy másik pontjában ez foglaltatik: «Cum interim eo non obstante dum status et ordines ad regni congregationem in simul convenerunt, singuli quoque tam magnates, quam et regni nobiles tantum sessionibus regnicolaribus intervenire potuerint, et nonnulli reipsa intervenerunt, sed et opiniones suas depromere soliti fuerint, depromtorumque per eosdem votorum reflexio habita fuerit, illud in aprico est etc.»
Abba nem kiván ereszkedni, helyes-e vagy nem a köznemességnek a tartományi gyűlésen való részvétele; vagy abba, szükséges volna-e a tartományi gyűlést czélszerűbben rendezni? De akármit kivánnak a körülmények, annyi bizonyos marad, hogy alkotmányos nemzetnél nem szabad a fönálló törvényes gyakorlatot a végrehajtó hatalomnak via facti parancscsal megváltoztatni. Íme tehát ez azon egyik lépés, melyet a hatalom tett a rend érdekében, midőn, tekintetbe nem véve az alkotmányos jogok sérthetetlenségét, parancsolat által alkotmányos jogokat szüntet meg, és tettleges végrehajtáson kezdi azt, mit előbb törvény által kellett volna elhatározni.
Hontmegyében a főispánnak hivatalos eljárása ellen súlyos vádak emeltettek, a panaszkodók vizsgálatot kértek ő felségétől, hogy a vétkes büntettessék. Ezen kérelmet pártolta több megye, a többi közt Zala is, és mit tett a kormány, mely a rendet akarja föntartani? Talán vizsgálatot rendelt? mert ezt kellett vala tenni nem csak alkotmányos országban, hanem oly közállományban is, melyben a legfőbb hatalmat alkotmány nem korlátolja. Nem, hanem figyelembe sem véve a folyamodók panaszát, vizsgálatot nem rendelve, és egyedül a főispáni helyettes jelentésére hivatkozva, helyeselte annak cselekvéseit, és a panaszkodókat szigorúan megróvta. Vajjon az ily eljárás a rendnek érdekében történik-e? Hiszen a rendnek csak igazság lehet biztos alapja, az igazság pedig azt kivánja, hogy a főbb hatalom egyiránt méltányos legyen panaszkodó és panaszlott iránt, s részrehajlatlan eljárásának szigorúságát politikai tekinteteknek soha föl ne áldozza.
Biharmegyében évek óta rendetlenség háborog. Azon szép tartomány, mely egy kis országnak beillenék, viszálkodásoknak, sőt vérengzéseknek színhelye. Biharban már működött királyi biztos a zavarok megszüntetésére, s a működésnek egyik eredménye az lőn, hogy ő felsége parancsot bocsátott ki, melyben világosan kimondja: «ha a főispán valaki ellen actiót rendel, azt meg kell indítani még akkor is, ha a rendek többsége ellenkezőt határozna»; de ezen rendelet a főispánt, a megye elnökét, a rendektől nem csak elkülönzi, hanem a rendek többsége akaratának fölébe állítja. Kérdi, alkotmányos fogalom szerint rendhez tartozik-e az, hogy az elnök különvált hatalom legyen azon testülettől, melynek elnöke és nem ura? hogy a testület határozatát az elnök egy parancsszavával megsemmisíthesse? Fájdalmasan érinti meg azon eseményeket is, melyek Biharban évek óta történtek, különösen a deczemberben tartott közgyűlésnek véres eredményeit, mikről mindenki a rémülés kebellázító érzetével emlékezik. Fölötte sajnosnak tartja azonban, hogy azon véres események óta hónapok múltak el, és a szükséges vizsgálat, melyet erőteljes kormány nem csak megrendelni, hanem nehány hét alatt teljesíteni is tudott volna, rendelve van ugyan, de még nem teljesíttetett, sőt el sem kezdetett. Az 1832-36: XXI. t.-czikk határozottan azt rendeli, hogy Kraszna, Zaránd, Középszolnok megyék és Kővár vidéke Magyarországhoz teljesen és tökéletesen visszacsatoltassanak. Tíz év folyt le már ezen törvény alkotása óta, s tíz év alatt sem teljesíttetett a törvény világos rendelete. A közelebb lefolyt országgyűlés közkereset alá vétetni rendelte az említett törvényhatóságokat, mert az országgyűlésen meg nem jelentek, a törvényes biróság azokat elmarasztalta, és az itéletnek végrehajtása tettleges erőszakkal gátoltatott, és ámbár egy esztendő folyt le már, mióta ezen botrány történt, a kormány mai napig sem eszközölte a törvényes biróság itéletének végrehajtását.
A horvátországi köznemességen ejtett sérelmet oly súlyosnak látták az ország több törvényhatóságai, hogy némelyek fölirat által kértek ő felségénél orvoslást, mások pedig küldöttségeik által kivántak a királyi széknek zsámolyához járulni, s ott súlyos aggodalmaik megszüntetéseért könyörögni. Pest megyének küldöttei meg is jelentek Bécsben, s megkisérlettek mindent, hogy urunk királyunk elébe juthassanak. De a királyi palotának ajtai zárva maradtak előttök, s a kormánynak egy tisztviselője által azon üzenetet vették, hogy őket, mint Pest megyének küldötteit, ő felsége nem fogja elfogadni, sőt kijelentetett előttök az is, hogy a kormánynak minden organuma el van tiltva a küldöttségnek elfogadásától. Később hasonló küldöttséget határoztak Pozsonymegye rendei. Csakhamar érkezett azonban még azon gyűlésre egy dorgáló királyi leirat, mely a megyének azon cselekvését rosszalja, hogy engedelem nélkül, a főispáni helyettes kijelentésének ellenére is, merészlettek küldöttséget nevezni, nekik egyszersmind meghagyatván, hogy ezentúl az 1770. évi felsőbb rendelethez tartsák magokat, s közdolgokban föliratokkal terjeszszék föl panaszaikat ő felségéhez.
Ha nem említi is azt, hogy régibb törvényeink tartalma szerint az ország törvényhatóságai gyakran küldöttségeik által adták elő súlyosb sérelmeiket ő felsége előtt; hogy az 1770. rendelet nem törvény, és hogy azon rendelet óta is voltak esetek, melyekben a magyar királyok személyesen fogadták a törvényhatóságok küldöttségeit: azt mégis kénytelen nyiltan kimondani, hogy azon törvényhatóságok, melyek a fejedelem személye iránti határtalan bizalommal akartak a királyi szék zsámolyához járulni, a jobbágyi hódolatnak, szeretetnek és ingatlan ragaszkodásnak ezen világos tanuságáért ilyen viszszautasítást nem érdemlettek. Nem leghasznosabb szolgálatot tesz a hazának és fejedelemnek azon kormány, mely nyitva nem tartja mindenkor a király ajtaját a panaszkodó előtt; monarchiai rendszerben, bármennyire korlátolva legyen is a törvények által a legfőbb hatalom, a fejedelemnek magas személye több, mint első tisztviselője a közállománynak; ő atyja egyszersmind népének, s a fejedelem és nemzet közt az atyai szeretet és fiui bizalom szorosabb kapcsainak is kell fennállani, s ezen viszonynyal nem egyeztethető az, hogy a fejedelem ajtaja zárva legyen a polgárok előtt. De saját érdekét sem tisztán fogja föl azon kormány, mely nem siet útat nyitni a királyi szék elébe azon panaszkodónak is, ki a kormány ellen intézi panaszát, mert könnyen azon gyanut ébresztheti az elutasítottnak keblében, hogy nem akarták, hogy a fejedelem önszemeivel láthasson, és elfogultság nélkül itélhessen azoknak eljárása fölött, kiket bizalmával megajándékozott, s országának érdekében hatalomra emelt. Nem is volt még eddig elzárva az egész monarchiában senki elől a fejedelem ajtaja. Csak Magyarország köztörvényhatóságitól lőn most megtagadva, mit eddig bármely egyes polgár megnyerhetett.
Nem akar értekezni azon egyes kormányi tisztviselők tetteiről, kik közhír szerint az elveknek és okoknak meggyőződést eszközlő erején kívül sok más eszközt s néha nem a leghelyesebben használnak, hogy az egyes törvényhatóságokban a kormánynak bármi nézete vagy cselekvése mellett többséget szerezzenek. Erről nem szól, mert akarja hinni, hogy a kormány őket erre meg nem bízta: A ki rendet akar, a ki a nemzet kifejlődését kivánja eszközölni, annak ily eszközökre nincs szüksége. Nincs a magyar királynak szüksége arra, hogy részére valaki többséget hajhászszon; királyi széke nem csak hatalmának anyagi erejében, hanem hű magyarjainak hódoló tisztelettel párosult buzgó szeretetében ingatlan támaszszal bir, és az egész nemzet nem hajhászott, hanem a kebelnek mélyéből önként fakadó bizalommal állja körül alkotmányos királyának szentséges személyét. A magyar király, midőn a törvényhozói hatalmat a nemzettel együtt közösen gyakorolja, nem akarhatja, hogy a nemzet azon részből, melyhez neki joga és befolyása van, mesterséges utakon kitaszíttassék, nem akarhatja, hogy a nemzet szava oly többségnek szava legyen, melyet a kormány saját érdekében szerzett össze, mert az ily többségnek szava csak mesterséges visszhangja volna a kormány kivánságának, nem pedig tiszta kiömlése a nemzet akaratának. Ily többség mellett a fejedelem soha nem ismerhetné a nemzetnek igazi óhajtását, s a törvényhozó hatalmat csak a fejedelem gyakorolná. A magyar király, mint a végrehajtó hatalom feje, nem akarhatja, hogy kormányának mikénti eljárására nézve a nemzetnek törvényszerű szabad fölszólalása helyett oly többségnek szavát hallja, melyet a kormány mesterséggel szerzett magának. De a kormány maga sem örülhetne ily többségnek, mert hol az eszközök nem tiszták, ott a legtisztább czél mellett sem adhat az öntudat megnyugvást a kebelnek; az ily módon szerzett többség ingatag és változó mindenkor, az ily módon szerzett többséggel nem dicsőség a győzelem s midőn a többség megszűnt, a bukás kétszeresen keserű, mert a szégyennek égető fájdalmával van párosulva. Ismétli, hogy akarja hinni, miszerint a toborzások nem a kormánynak egyenes megbizásából történtek, sőt meg van győződve, hogy azok által lealacsonyíttatik a királyi hatalomnak magas méltósága. Tudja, hogy a kormánynak alig lehetne parancsoló szózattal szabályozni a kormányi tisztviselők minden lépteit, még azokat is, miket nem szorosan hivatalos körben tesznek; de meg van mégis győződve, ha a kormány mindazokkal, kik vele hivatalos viszonyban vannak, határozottan tudatná, miszerint nem szereti, ha a kormányi tisztviselők a kormány részére a megyékben föllépnek, alig volna kormányi tisztviselő, ki ennek ellenére tenni akarna. Pedig ez és a kormánynak mindenben törvényszerű eljárása jobban emelnék a kormány tekintélyét és méltóságát, mint a dorgáló, bizalomra intő, megnyugvást parancsoló kormányi rendeletek; szilárdabb többséget gyűjtenének a mindenben részrehajlatlan kormány körül, mint a kormányi tisztviselőknek működései.
A szónok, összevonva az általa előadottakat, azon véleményét jelentette ki, hogy miután az e tárgyban több törvényhatóságok által eddig fölterjesztett föliratok sikertelenek maradnak; miután a megyéknek küldöttségei előtt zárva vannak a királyi palotának ajtai: jegyeztessenek föl mindezek, mint súlyos sérelmek, és adassék utasításul a jövő országgyűlésre küldendő követeknek, hogy e sérelmeket mindenek előtt orvosoltatni igyekezzenek, egyszersmind pedig a megyének e tárgy fölötti nézetei az ország minden megyéivel testvéri szeretettel és bizodalommal közöltetvén, azok az igaz ügynek pártolására fölszólíttassanak. Meg van győződve a szónok, hogy ha az ország többsége osztozik e nézetekben, az országgyűlésnek panaszos fölszólalása előtt nem lesznek a fejedelem ajtai elzárva.
II.
Az elnök
rövid vita után kimondotta, «hogy a megyei rendek a történteket, mint a jövő országgyűlésen előlegesen orvosolandó sérelmeket, följegyzik és nézeteik pártolására fölszólítják a törvényhatóságokat».A megyékhez intézett körlevél, mely Deák Ferencz
műve, így szól:Kedves barátaink s atyánkfiai!
Alkotmányos állásunkban polgári kötelességünk nyiltan fölszólalni a sértett törvények oltalmára. Nem keresünk mi titkos czélokat a kormány cselekvéseiben, nem gyanusítunk szándokot, mert csak Isten előtt tárvák a szívnek rejtekei. Akarjuk hinni, hogy a kormány rendet akar, oly rendet, mely oltalma legyen az alkotmányos szabadságnak, nem pedig annak elnyomója; s akarjuk hinni, hogy a kormány szellemi s anyagi kifejlődésünk eszközlésére törekszik. Akarjuk hinni mindezt, mert tudjuk, hogy ezek legelső s legszentebb kötelességei a kormánynak; oly kötelességek, melyekről megfelejtkeznie soha nem szabad; melyeket, ha szándékosan mellőzne, megcsalná a fejedelem bizodalmát, s árulást követne el a haza ellen. Erősnek óhajtjuk mi is a kormányt, s erősnek nem csak anyagilag, hanem szellemileg is; mert meg vagyunk győződve, hogy csak a szellemileg erős kormány képes a nemzetnek érdekében czélszerűen használni azon hatalmat, melyet a törvény s a fejedelem bizalma kezeibe tett le. De fájdalommal mondjuk ki aggodalmunkat, hogy azon ösvény, melyen a kormány némely közelebbi cselekvései által megindult, nem vezet a nemzet és fejedelem érdekében kitűzött magasb czél felé. Fájdalommal mondjuk ki, hogy a kormány ezen ösvényen nem eszközli az alkotmányos szabadságnak oltalmával párosult rend föntartását, s nem fogja elősegíteni a nemzetnek kifejlődését. Tényeket hozandunk föl állításunk mellett, s nem keresve titkos irányt, rejtett okokat, csak azokról fogunk szólani, mik a kormány törvény elleni cselekvéséből vagy káros mulasztásából származtak. Ugyanis:
Az 1836: XXI. törvényczikkely határozottan azt rendeli, hogy Kraszna, Zaránd s Középszolnok vármegyék és Kővár vidéke Magyarországhoz teljesen és tökéletesen visszacsatoltassanak. Közel tíz esztendő folyt le már ezen törvénynek alkotása óta, s a kormány tíz esztendőnek elforgása alatt nem teljesítette a törvénynek világos rendeletét. A közelebb lefolyt országgyűlés alatt közkereset alá vonattak ezen törvényhatóságok, minthogy az ország gyűlésére követeket nem küldének. Eljárt hivatalos körében a törvényes biróság s a törvényszabta büntetésben elmarasztotta a vádlottakat; az itélet végrehajtása megkisértetett, de gátolva lőn tettleges ellentállással, s ámbár egy éve már, hogy ezen botrány történt, a kormány még sem tett erőteljes lépéseket a törvényes itélet végrehajtásának eszközlésére. Tíz év óta gátolja tehát a kormánynak hanyagsága az országnak törvényben kimondott, s királyi hitlevelekben is biztosított kiegészítését. Tíz év óta nem engedelmeskedik a törvény parancsainak. Tíz év óta mellőzi a fejedelemnek törvényben kijelentett akaratát, s elnézi, hogy a törvényes biróság itélete sikeretlen maradjon, sőt éppen sikertelensége miatt gúnynak s megvetésnek tárgyává tétessék.
Horvátországban évek óta visszavonás, gyűlölség és pártoskodás ütötte föl vésztterjesztő táborát. Egymást váltva érkeztek onnan a legszomorúbb hírek, rémüléssel s aggodalommal töltvén el kebleinket a kétes jövendő iránt. Fájdalmas panaszokat emeltek Horvátországnak számos lakosi, sőt még egyes törvényhatóságok is, azon szomorú s valóban borzadalmas állapot ellen, melyet indulatos kitörések, a közbátorságnak veszélyeztetése, sőt vérengzések bélyegeznek. Fölszólaltak ez ügyben Magyarországnak is számos törvényhatóságai. Fölszólaltak a múlt országgyűlésen a nemzet képviselői, s a kormány évek óta nem akart vagy nem tudott sikeres eszközökhöz nyúlni, hogy ezen állapotot megszüntesse. Királyi biztosok valának oda küldve, hogy vizsgálatot tegyenek, nyomozódásaik eredménye azonban titokban tartatik, s a kormány még annyira sem méltatja Magyarország törvényhatóságainak kérelmét, annyi tekintettel sincs az országosan egybegyűlt rendek fölszólalása iránt, annyi figyelmet sem mutat a törvényhez s fejedelemhez egyaránt hű polgárok súlyos aggodalma iránt, hogy azon esetben, ha ezen aggodalom alaptalan volna, a vizsgálatok nyilvánításával, s a csendnek, békességnek és rendnek helyreállításával igyekeznék az aggódókat megnyugtatni; ha pedig csakugyan vétkes törekvéseket s törvény elleni cselekvéseket hoztak a vizsgálatok világosságra, törvényes hatalmával erőteljesen lépne föl, a vétkeseket szigorú feleletre vonná, s a méltatlanúl üldözötteket hatályosan pártolná. És a kormány ezen részvétlenségének vagy talán hanyagságának szomorú következménye az: hogy azon egyének, kik közvélemény szerint a horvátországi mozgalmakat tettleg megindították, vagy legalább élénken táplálják, hir szerint, önmagok a kormány pártolásával dicsekszenek, s ezen hiedelem terjedni kezd Horvátországban, sőt terjedni kezd már Magyarországban is; mert a kormány semmit nem tesz, mi által azon ámítókat tettleg megczáfolná, s ezen terjedni kezdő kártékony, bizodalmat ölő, gyűlölséget nevelő hiedelmet elfojtaná.
De nem csak hanyagsága, nem csak mulasztása által követett el súlyos hibát a kormány Horvátországban. Azon főbb parancsolat, mely a horvát tartományi gyűlésre legközelebb érkezett, s melyben azon gyűlés elnökének meghagyatik: hogy csak azok szavazatait számítsa, kik báni levél által vagynak a tartományi gyűlésre meghíva, tettleges megsértése a törvényes gyakorlatnak s alkotmányos szabadságnak; mert Horvátországnak nemességét önkényesen s törvénytelenül fosztja meg azon alkotmányos jogától, miszerint a tartományi gyűlésekben tettleges részt venni, s a fönforgó tárgyak fölött eldöntőleg határozni szabadságában állott mindenkor. Ha Horvátország nemességének a tartományi gyűlésen szavazata nem volna, miután Horvátország részéről Magyarország gyűlésére a tartományi gyűlésből küldetnek követek, Zágráb, Varasd és Kőrös megyék pedig Magyarország gyűlésére külön követeket nem küldenek, Horvátországnak nemessége semmi közvetlen befolyást nem gyakorolhatna azon képviselők választásában, kik az ő nevében s érdekében vesznek részt a magyar törvényhozásban, pedig a magyar törvényhozás Horvátországnak is törvényt szab. Ilyen képviselet ellenkeznék alkotmányunk szellemével és egész rendszerével. De a szakadatlan törvényes gyakorlat is bizonyítja Horvátország nemességének ezen kétségtelen jogát. Nem szólunk fejedelmek kiváltsági leveleiről; nem szólunk főbb rendeletekről, melyek Horvátország nemességének a tartományi gyűlésen leendő megjelenését parancsolják. Csak azt említjük meg: hogy Pozsega, Verőcze és Szerém vármegyék küldöttjei sok izben panaszkodtak a tartományi gyűlésen, miszerint ezen megyéknek nemessége a tartományi gyűlések helyének nagyobb távolsága miatt ott számosabban meg nem jelenhetik, Zágráb megyének közel lakó köznemessége pedig gyakran seregestől részt vesz a tartományi gyűlés tanácskozásaiban, s így ezeknek eldöntő sokasága ellen ők küldőik érdekében egyes szavazataikkal semmit nem eszközölhetnek. Már pedig alaptalan, sőt képtelen lett volna ilyen panasz, ha a megjelent nemesség a tartományi gyűlésen szavazati joggal nem bírt volna. De megemlítjük még ezenfelül azt is, hogy azon választmány, mely a tartományi gyűlés rendezése iránti javaslat készítésére volt a tartományi gyűlésből kiküldve, 1837. esztendőben készített munkájában a horvátországi nemességnek ezen gyakorlatáról több helyeken világos, határozott szavakkal kétségbe nem vonható bizonyságot tesz, s a czélszerű elrendezés tekintetéből ezen gyakorlatnak megváltoztatását indítványozza. Már pedig ha valaki, tehát bizonyosan az említett választmány szólhatott öntudománya után a nemesség szavazatjogának mibenlétéről és csakugyan szólott is azt világosan bizonyítólag, s inditványozván annak megváltoztatását, elismerte az eddig gyakorlott jognak kétségtelen létezését. Alkotmányos joga volt tehát Horvátország nemességének tettleges és elhatározó részt vehetni a tartományi gyűlésekben, s ezen alkotmányos jogot a szakadatlan törvényes gyakorlat is szentesítette. A kormány azonban, nem tekintve az alkotmányos jogok sérthetetlenségét, nem tekintve a fönálló gyakorlatot, mellőzve a törvényhozás rendes utját, főbb parancsolat által fosztja meg azon nemességet jogától, törvényes szabadságától. Ha igazság, méltányosság, és az ország közjava változtatást kivánnak a tartományi gyűlés rendezésében; ha más módot és rendet szükséges behozni a szavazatok elosztásában s arányosításában: történjék az törvényhozás utján, a közállománynak hatalmával. De a végrehajtó hatalomnak önkényesen, parancsolatok által ily változásokat behozni nem szabad, s midőn ily lépéseket tesz, áthágja hatalmának törvényszabta korlátait. A kormánynak ezen lépése súlyosan sérelmes a jogától megfosztott horvátországi nemességre nézve, de súlyosan sérelmes az nekünk is, nem csak azért, mert ők, a jogaiktól megfosztottak, nekünk testvéreink, s velünk ugyanazon egy hazának polgárai; hanem azért is, mert a magyarnak és a horvátnak alkotmánya egy, alkotmányos szabadsága ugyanaz. Minden jogsértés tehát, mi azokon elkövettetik, sértése a mi jogainknak is, minden veszély, mely őket fenyegeti, minket is fenyeget. Az 1790: XII. t.-cz., mely egyik alaptörvénye alkotmányunknak, világosan mondja: hogy Magyarországban és a kapcsolt részekben a nemzet és fejedelem közt van megosztva a törvényhozó hatalom, s törvényt alkotni, magyarázni s változtatni országgyűlésen kívül nem szabad, és hogy Magyarország s a kapcsolt részek parancsolatok által kormányoztatni soha nem fognak. És mégis a kormány országgyűlésen kívül alkotványos jogok fölött parancsolat által határoz, s Horvátország tartományi gyűlésének rendezését önkényes hatalommal kezdi meg. Parancsolat által alkotmányos jogokat szüntet meg, s tettleges végrehajtáson kezdi azt, mit előbb törvény által kellett volna elhatározni.
Nem hozzuk föl most mindazokat, mik még a mondottakon kívül Horvátország iránti aggodalmainkat nevelik. Nem szólunk a sajtónak méltatlanul egyoldalú kezeléséről, s a könyvvizsgálatnak igazságtalan részrehajlásáról, mely gyakran engedékenyebbnek mutatkozik azok iránt, mik a magyar nemzetiséget, s a Horvátországgal eddig fönállott alkotmányos kapcsolatot gúnynak, gyűlölségnek tárgyává teszik, ellenben önkényes és szigorú azok iránt, mik a méltatlan megtámadások ellenében nem is megtorlásul, csak czáfolatul iratnak. Azért nem szólunk pedig ezekről, mert itt a fősérelmet nem egyedül a méltatlan részrehajlásban, a viszonyosság hiányában, hanem leginkább a sajtó lebilincselt állapotában látjuk, s meg vagyunk győződve: hogy sajtószabadság nélkül biztosítva soha sem leszünk a sajtó kezelésének egyoldalusága ellen, mivel azon hatalom, mely az előleges könyvvizsgálatot kezeli, gyakran hajlandó azt egyoldalulag is önérdekében használni. Csak annyit jelentünk ki e részben, hogy az előleges könyvvizsgálatnak törvényességét el nem ismerjük, a sajtónak horvátországi működéseire nézve pedig nem titkolhatjuk aggodalmunkat: hogy ezen működések nem Horvátországnak, nem Magyarországnak, de nem is az összes monarchiának tisztán fölfogott érdekében történnek. Nem hozzuk föl továbbá Horvátország tartományi gyűlésének ő felségéhez fölterjesztett azon kivánatit, melyek, ha valósulnának, Horvátországnak egyházi és közigazgatási tekintetben Magyarországtól különválását húzhatnák magok után; mert ezen különválás lényegében s eredményeiben alkotvány elleni, káros, sőt veszélyes volna mind Magyarországra, mind a kapcsolt részekre nézve, azt tehát a magyar király, ki fejedelmi szavának és esküjének szentségével biztosította polgári alkotványunk föntartását, ki nem akarja s nem akarhatja, hogy hű népei között az érdekegységnek, kölcsönös szeretetnek fönálló kapcsai szétszakadjanak, elfogadni soha nem fogja.
A horvátországi eseményeket, s azon kormányi rendeletet, mely által Horvátország nemessége a tartományi gyűlésen eddig gyakorlott szavazati jogától megfosztatik, oly súlyosan sérelmesnek, oly terhes aggodalmat ébresztőnek látták az országnak több törvényhatóságai, hogy némelyek fölirat által kértek ő felségénél orvoslást, mások pedig küldöttségeik által kivántak a királyi széknek zsámolyához járulni, s ott urunknak királyunknak szentséges személye előtt kitárni kebleiknek fájdalmát, elmondani súlyos panaszaikat, s aggodalmaik megszüntetéséért könyörögni. Pest megyének küldöttei meg is jelentek Bécsben, s ott megkisérlettek mindent, hogy urunk királyunk elébe juthassanak, jobbágyi hódolattal előadandók megbizóik aggodalmát s esdeklését. De a királyi palotának ajtai zárva maradtak előttök, felséges urunkhoz nem bocsáttattak, s a kormánynak egy tisztviselője által azon üzenetet vették: miszerint őket, mint Pestmegyének küldötteit, ő felsége nem fogja elfogadni; sőt kijelentetett előttök az is: hogy a kormánynak minden organuma el vagyon tiltva a küldöttségnek elfogadásától. Később hasonló küldöttséget határozának Pozsony megyének rendei, s ámbár a főispáni helyettes a gyűlésen nyilván kijelentette, hogy a megyének küldöttsége ő felségéhez juthatni nem fog, nem ingadoztak a fejedelem személye iránti határtalan bizodalomban, s küldöttjeiket meg is választották. Csakhamar érkezett azonban még azon gyűlésre egy dorgáló királyi leirat, melyben a megyének cselekvése rosszaltatik, a megye rendei keményen megrovatnak, hogy engedelem nélkül, a főispáni helyettes kijelentésének ellenére is, merészlettek küldöttséget nevezni, s nekik meghagyatik: hogy jövendőre azon főbb rendelethez tartsák magokat, mely 1770. évben országszerte kihirdettetett, s melyben az ország törvényhatóságai oda utasíttatnak, hogy közdolgokban föliratokkal, nem pedig küldöttségek által terjeszszék föl panaszaikat ő felségéhez.
Ha nem említjük is azt, hogy már régiebb törvényeinknek tartalma és szelleme világosan oda mutat, miszerint az ország törvényhatóságai gyakran küldöttségek által adták elő súlyosabb sérelmeiket a hódolva tisztelt király előtt; ha nem említjük is, hogy az 1770-diki főbb rendelet nem törvény, mely általánosan, s minden esetben kötelező erővel bírjon; ha nem említjük is, hogy azon főbb rendelet óta is voltak esetek, melyekben a magyar királyok személyesen fogadták és kihallgatták egyes törvényhatóságoknak küldöttségeit azt kénytelenek vagyunk mégis nyiltan kimondani, hogy azon törvényhatóságok, melyek a fejedelem személye iránti határtalan bizodalommal akartak a királyi széknek zsámolyához járulni s panaszaikat, súlyos aggodalmaikat, küldöttjeik által a fejedelemnek atyai kebelébe kiönteni, a jobbágyi hódolatnak, szeretetnek, s ingatlan ragaszkodásnak ezen világos tanúságáért ilyen visszautasítást nem érdemlettek. Nem leghasznosabb szolgálatot tesz a hazának és a fejedelemnek azon kormány, mely nyitva nem tartja mindenkor a királynak ajtaját a panaszolkodó előtt. Monarchiai rendszerben, bármennyire korlátolva legyen is törvények által a legfőbb hatalom, a fejedelemnek magas személye több mint első tisztviselője a közállománynak. Ő atyja egyszersmind népének, s a fejedelem és nemzet között az atyai szeretet és fiui bizodalom szorosabb s édesebb kapcsainak is kell fönállani. Ezen atyai s fiui legszentebb viszonynyal pedig miképen egyeztethető az, hogy a fejedelemnek ajtai zárva legyenek a hű polgárok előtt; hogy minden panasz, minden kérelem, minden fölszólalás csak szárazon, hivatalos úton juthasson a fejedelem elébe; hogy szólni se lehessen a fejedelemmel másképpen, mint kormányának magas hivatalnokai által? De saját érdekét sem tisztán fogja föl azon kormány, mely nem igyekszik a királyi szék elébe útat nyitni még azon panaszolkodónak is, ki a kormánynak cselekvése ellen intézi panaszát; mert könnyen azon gyanút - pedig néha talán alaptalan gyanút - ébresztheti az elutasított folyamodónak kebelében: hogy a kormány éppen azért, mert saját cselekvése volt a panasznak tárgya, nem akarta, hogy a fejedelem önszemeivel láthasson, s elfogultság nélkül itélhessen azoknak eljárása fölött, kiket bizodalmával megajándékozott, s országának érdekében hatalomra emelt. Ilyen gyanú pedig csökkenti mindenkor a kormánynak magas méltóságát, s a polgárok bizodalmát megingatja. Nem is volt még eddig elzárva hazánkban, s az egész monarchiában felséges urunknak ajtaja bármely egyes folyamodó előtt. Volt légyen bármi csekély, bármi alaptalan kérelme, oda juthatott urához királyához, kitől vigasztalást remélt. Csak Magyarország köztörvényhatóságaitól lőn most megtagadva, mit eddig bármely egyes polgár megnyerhetett; csak a megyék küldöttségei előtt van elzárva azon út, mely mások előtt folyvást nyitva áll. Egyesek panaszai jobbára csak egyes tisztviselők eljárását érdeklik, de a sérelmek, melyeket az ország törvényhatóságai akartak ő felségének jobbágyi hódolattal előadni, az összes magyar kormány cselekvéseiből származtak. Érdekében, sőt kötelességében állott volna tehát az összes magyar kormánynak azon igyekezni: hogy a küldöttségek, melyek ő felsége előtt ezen sérelmeket előadandók valának, személyesen ő felségéhez járulhassanak. Mert ily módon vagy azon küldöttségeknek sikerült volna fölvilágosítani ő felségét minden körülményekről, s orvoslást nyerni vérző sebeiknek; vagy legalább bizonyságát adta volna a kormány tiszta szándékkal párosult szellemi erejének az által is, hogy azon vádaktól sem fél, melyek nem az ő kezein keresztül jutnak felséges urunk kezeibe, s igazolni kész minden cselekvéseit a király és haza előtt minden időben. E helyett azonban hidegen és szárazon elutasíttatott Pest megyének küldöttsége, elutasíttatott a királyi palotának ajtajától, s a magyar kormánynak semmi organuma által el nem fogadtatott. Az 1770-diki királyi rendeletet hozza föl a kormány ezen éppen nem méltányos visszautasítás támogatására, azon rendeletet, mely nem törvény, s mely tettleg el vala már nem egyszer mellőzve. Hetvenöt évek előtt, kiadott főbb rendelet szabályai közé akarja-e tehát a kormány szorítani a fejedelem és népe között fönálló atyai és fiui viszonyt? Ilyen szabályok mintájára kivánja-e vonni az ingatlan bizodalomnak tiszta kitörését? Azt akarja-e, hogy urunk királyunk mindig és minden esetben egy régi főbb rendeletnek szabályai miatt utasítsa el szentséges személyétől a nála esdeklőket? Hetvenöt évek múlva is meg tudott a kormány emlékezni egy oly főbb rendeletről, melynek tartalma nem méltányos, sőt sérelmes az ország törvényhatóságaira nézve. Szigorún tudta alkalmaztatni a kormány e parancsnak tartalmát a fájdalmasan panaszolkodókra; holott más esetekben, más tárgyakban még a törvényeknek és pedig későbbi törvényeknek rendeletéről is megfelejtkezett, s azokat; például az 1836: XXI. törvényt, épen nem teljesítette.
Hont vármegye főispáni helyettesének hivatalos eljárása ellen súlyos vádak emeltettek. Vizsgálatot kértek a panaszkodók ő felségéhez terjesztett föliratukban, s azt kivánták, hogy bűnhödjék, ki a részrehajlás nélküli vizsgálat után vétkesnek találtatik. Pártoltuk mi is föliratunk által a panaszolkodóknak igazságos kérelmét, semmit se kételkedve, hogy a vizsgálat meg fog rendeltetni, s annak folytában szigorú feleletre vonatik mindaz, ki törvényt sértett, és Hont vármegyének megzavart nyugalma ismét helyreálland. De a joggal kért, s méltán reméllett vizsgálat helyett királyi leirat érkezett Hont megyéhez, melyben a vádlott főispáni helyettes jelentésének folytában annak eljárása helyeseltetik, a panaszolkodóknak fölszólalása pedig szigorúan rosszaltatván, azok keményen megrovatnak. Nem csak alkotmányos országban, de még oly közállományban is, hol a kormánynak hatalmát alkotmányos törvények nem korlátolják, a rendnek s igazságnak érdekében mulhatatlanúl szükséges, hogy midőn valaki törvényes jogainak sérelméről panaszolkodik, midőn vádat emel a köztisztviselő ellen, hogy az túllépett hivatalos hatalmának korlátin, a panasz és vád szigorúan megvizsgáltassék. És mégis a magyar kormány határozott Hont megye főispáni helyettesének ügyében, a vádakat figyelmére sem méltatva, egyedül a vádlottnak jelentésére hivatkozva. Határozott a panaszolkodók ellen, kik panaszaiknak s vádjaiknak bebizonyíthatására vizsgálat kiküldését várták, azoknak bővebb meghallgatása nélkül. Ilyen kormányi eljárás nem biztos ösvény az alkotmányos szabadsággal párosult rendnek föntartására; mert a rendnek csak igazság lehet biztos alapja; az igazság pedig azt kivánja, hogy a főbb hatalom egyaránt méltányos legyen panaszolkodó és panaszlott iránt, s részrehajlatlan eljárásának szigorúságát politikai tekinteteknek soha föl ne áldozza. Meg vagyunk győződve, hogy a kormány méltóságát, s a kormányi tisztviselők tekintélyét semmi annyira nem csökkentené, mintha a kormány önmaga palástolná tisztviselőinek hibáit, s a vádakat, mik azok ellen emeltetnek, vagy figyelem nélkül mellőzné, vagy kimélő kedvezéssel mentegetné, sőt védené. Mert akkor mindazon keserűség, mely a panaszlott tisztviselők hibás cselekvéseiből származott, az összes kormányra megy által. A mesterséggel ápolt, s az erőszakkal föntartott tekintély szellemi gyengeségnek jele mindenkor, s ugyanazért biztos és állandó soha sem lehet.
Bihar megyében, hol a főispáni helyettes és a megye rendei már több idő óta keserű ellenkezésben háborognak egymás között, a kormány egy főbb parancsolat által azon elvet állította föl, hogy midőn a főispáni helyettes valakit a gyűlésen széksértési kereset alá rendel vonatni, a tiszti ügyésznek kötelessége a megrendelt keresetet azonnal megindítani, habár a megyei rendeknek többsége a keresetnek helyét nem látná is, habár az iránt egyenesen ellenkezőt határozna is. Alkotványos országban bármi fenyítő közkeresetnek megindítását elrendelni egyes embernek akaratjától soha sem függhet; a szabadon tanácskozó testületeknek természetével pedig ellenkezik az, hogy azon testület elnökének parancsoló szava elnyomhassa, megsemmisíthesse a testület többségének határozatát. Hazánkban a megyéknek s megyei gyűléseknek törvényes önállása egyik főrésze a polgári alkotvány rendszerének; a főispán első tisztviselője a megyének, elnöke, de nem ura a megye közgyűlésének, s ugyanazért a megye végzéseit meggátolni, fölforgatni, s önakaratját a többség akaratjának ellenében parancsoló hatalommal fölállítani törvényes joga nem lehet. És mégis ily jogot adott a kormány említett rendelete Biharban a főispáni helyettesnek, őtet mint a gyűlés elnökét különválasztotta a megyének gyűlésétől, s hatalmát a többség törvényes hatalmának fölébe emelte. A széksértési büntetésnek nem csak a megyei gyűléseken, hanem az itélőszékek üléseiben, sőt az ország gyűlésen is vagyon helye törvényeink szerint; s kinek juthatna valaha eszébe azt állítani, hogy akár az itélőszékek ülésében, akár az ország gyűlésén egyenesen s egyedül a tanácskozó testület elnökétől függ a testületnek valamely tagját, a többség határozata nélkül, sőt annak ellenére, közkereset alá vétetni? Pedig sem a törvény, sem a széksértési keresetnek természete nem tesz e részben különbséget a megyei gyűléseknek és a fönemlített egyéb testületeknek tanácskozásai között. De hol is volna egyes ember ily hatalmának határvonala, s mi adna biztosítékot, hogy azon elnök, ki ma valamely széksértési esetben semmisítette meg parancsoló szavával a többségnek határozatát, holnap más határozatok megdöntésére nem fogja terjeszteni hatalmát? Az ilyen főbb rendeletek nincsenek a rendnek érdekében, mert a rendnek főkelléke: tisztelni a jogokat, össze nem zavarni az egyeseknek és testületeknek törvényes hatalmát, le nem rontani, által nem hágni a hatalomnak törvényszabta korlátit.
Fájdalmasok azon események is, mik Biharban évek óta történtek, de különösen borzadalmas a múlt évi deczember hónapban tartott közgyűlésnek véres eredménye. Nem soroljuk el az akkor történteket; hiszen ki az, a ki utálatnak, rémülésnek s kebellázító keserűségnek fájdalmas érzetével nem emlékeznék azokról? Fölötte sajnosnak tartjuk azonban, hogy közel három hónap múlt már el azon véres események óta, s a szükséges vizsgálat, melyet erőteljes kormány nem csak megrendelni, de néhány hét alatt teljesíteni is tudott volna, rendelve van ugyan, de még nem teljesíttetett, sőt talán el sem kezdetett.
Mindazok, miket elsorolánk, a kormány cselekvései vagy mulasztásai valának. Nem szólunk az egyes kormányi tisztviselők tetteiről, kik a hazában mindinkább terjedő közhir szerint az elveknek s okoknak meggyőződést eszközlő erején kívül sok más eszközöket, és pedig néha nem helyeselhető eszközöket használnak, hogy az egyes törvényhatóságokban a kormánynak bármi nézete, bármi cselekvése mellett többséget szerezzenek. Nem szólunk ezekről azért, mert akarjuk hinni, hogy a kormány őket ilyen toborzásra soha meg nem bizta. A ki rendet akar, a ki a nemzet kifejlődését kivánja eszközölni; annak megvesztegetéshez nyulni nem szabad. A megvesztegetés nem vezet törvényes rendre, hanem első lépés mindenkor az anarchiára; megvesztegetett népben nemzeti erő kifejlődni nem fog. De nincs is a magyar királynak szüksége arra, hogy részére valaki többséget hajhászszon. Királyi széke nem csak hatalmának anyagi erejében, hanem hű magyarjainak hódoló tisztelettel párosult buzgó szeretetében is ingatlan támaszszal bir, s a nemzetnek többsége, de nem csak többsége, hanem az egész nemzet, nem hajhászott, hanem a kebelnek mélyéből önként fakadó bizodalommal állja körül alkotmányos királyának szentséges személyét. A magyar király, midőn a törvényhozó hatalmat a nemzettel együtt közösen gyakorolja, nem akarhatja, hogy a nemzet szava oly többségnek szava legyen, melyet a kormány saját érdekében keresett és szerzett össze, mert az ily többségnek szava csak mesterséges visszhangja volna a kormány kivánságának, nem pedig tiszta és el nem fogult kiömlése a nemzet akaratjának. Ily többség mellett a fejedelem soha nem ismerhetné a nemzetnek valóságos óhajtásait, ily többség mellett a törvényhozó hatalmat tettleg mindenkor egyedül és kizárólag a fejedelem gyakorolná, s a nemzet nem annak lényegében, hanem csak formájában venne részt. A magyar király, midőn a végrehajtó hatalmat kormánya által gyakorolja, nem akarhatja, hogy kormányának mikénti eljárására nézve, a nemzetnek törvényszerü szabad felszólalása helyett, oly többségnek szavát hallja, melyet a kormány nem eljárásának törvényszerűsége s ingatlan szilárdsága által, nem intézkedéseinek, s a haza érdekében tett minden lépéseinek tisztasága és czélszerűsége által, hanem mesterséggel s talán ámítással szerzett meg magának. De a kormány maga sem örülhetne ily többségnek, mert hol az eszközök nem tiszták, ott a legtisztább czél mellett sem adhat az öntudat megnyugvást a kebelnek; s az ily módon szerzett többség ingatag és változó mindenkor. Az ily módon szerzett többséggel nem dicsőség a győzedelem, s midőn a többség elrepült, a bukás kétszeresen keserű, mert a szégyennek égető fájdalmával van párosulva. Ismételve mondjuk tehát, hogy akarjuk hinni, miszerint ha vannak kormányi tisztviselők, kik nem helyeselhető eszközökkel hajhásznak többséget a kormány részére, azok nem a fejedelemnek akaratjából, nem a kormánynak egyenes megbizásából cselekesznek; sőt lealacsonyítják toborzásaik által a királyi hatalomnak magas méltóságát, s nem tisztán fogják fel a kormánynak valódi érdekét. Tudjuk, hogy a kormánynak alig lehetne parancsoló hatalommal szabályozni a kormányi tisztviselők minden lépteit, még azokat is, miket nem szorosan hivatalos körben tesznek; de meg vagyunk még is győződve, hogy ha a kormány mindazokkal, kik vele hivatalos viszonyban vannak, nyiltan s határozottan tudatná: miszerint nem akarja, nem szereti, ha kormányi tisztviselők a kormány részére többséget hajhásznak, s az okoknak meggyőződést eszközlő erején kivül bármi nem tiszta s nem helyeselhető eszközöket használnak, alig volna kormányi tisztviselő, ki ennek ellenére tenni akarna, vagy merészlene. Pedig ez, és a kormánynak mindenben törvényszerű eljárása, szigoruság a törvények végrehajtásában, s a beligazgatásnak ebből származó javulása, jobban emelnék a kormány tekintélyét s méltóságát, mint a dorgáló, bizodalomra intő, megnyugvást parancsoló kormányi rendeletek; tisztább és szilárdabb többséget gyűjtenének a mindenben részrehajlatlan kormány körül, mint egyes kormányi tisztviselőknek bármi toborzása.
Elmondottuk, kedves barátink s atyánkfiai, keblünk fájdalmas érzésével mondottuk el nézeteinket a közelebb történtek felett. Keserű kénytelenség, sérelmet panaszolva felszólalni a kormány hatalma ellen, azon hatalom ellen, melynek rendeltetése őrködni a törvények sérthetlen szentsége felett, védni az alkotmányos szabadságot, fentartani a törvényes rendet, s a nemzet erejének kifejlődését lehetőségig eszközölni. De kétszeresen keserű ezen kénytelenség hazánk jelen állapotában, midőn érezve, hogy oly sokban elmaradtunk a művelt világnak fokonkint emelkedő kifejlődésétől, s a kornak parancsolva sürgető kivánatitól, minden erőt, minden figyelmet, minden tehetséget arra kellene fordítanunk, hogy lerázva a gyáva tespedésnek ónsulyát, ébresztgessük s fokonkint emeljük mi is nemzetünknek elhanyagolt szellemi s anyagi erejét. Királyunk maga tüzte ki a közelebbi országgyűlésen a korszerű haladásnak zászlóját, és mi ezen zászló körül oly szivesen csoportozunk, készek önmegtagadással is hozzá fogni a nehéz, de szép reménynyel kecsegtető munkához. És midőn éppen fenálló törvényeink javításán, a polgárok egymás közti viszonyainak tisztább s igazságosabb rendezésén, az alkotmányos szabadság áldásainak czélszerű terjesztésén szivvel lélekkel akarnánk dolgozni, akkor látjuk sértve a kormány által törvényeinket, veszélyeztetve a megyék törvényes önállását, megtámadva az alkotmányos szabadság egyes pontjait, s kényszerítve vagyunk figyelmünket, erőnket s tehetségünket a sértett törvényeknek, a megtámadott szabadságnak törvényszerű védelmére fordítani. A törvénysértés, a törvények teljesítésének elmulasztása, a törvényes szabadság önkényes korlátozása, rendre nem vezethet, sőt inkább a rendnek fentartását veszélyezteti. Törvényt sérteni annak, ki anyagi erővel bir, nem nehéz; de szellemi erőnek hiányára mutat mindenkor. A szellemileg erős hatalom hódol a törvények parancsának, kiméli másoknak jogait, eltűri, sőt tiszteli hatalmának törvényszabta korlátit még akkor is, ha ezen korlátok neki nem kedvesek. Mi pedig nemcsak anyagilag, de szellemileg is erősnek óhajtanánk a magyar kormányt, hogy erejének mindenkor törvényszerű, czélirányos alkalmazásával hatályosan segíthesse nemzetünket a haladásnak kifejlődésre vezető pályáján.
Az elsorolt sérelmeknek s fájdalmas panaszoknak minden egyes pontjai fel valának már terjesztve több megyék által fejedelmünk királyi székéhez. Több pontok iránt mi is felirattal járultunk urunkhoz királyunkhoz. De a feliratoknak nem vala sikere; a megyék küldöttségeit sem ő felsége, sem a kormány el nem fogadta, pedig a horvátországi szomoru eseményekre nézve mi is küldöttség által öntöttük volna ki súlyos aggodalmunkat a királyi szék zsámolyánál, ha zárva nem volnának előttünk a királyi palotának ajtai. Nincs tehát egyéb hátra, mint az összes törvényhozás előtt adni elő a panaszt a kormánynak eljárása ellen. Ha osztja a fájdalmat és ezen súlyos aggodalmakat a nemzetnek többsége, nem maradnak zárva urunk királyunk ajtai; az országosan egybegyült rendeknek fájdalmas szava felhat az igazságos királynak fejedelmi székéhez, s a kormány felelni fog minden hibáért az összes törvényhozás előtt. Ugyanazért feljegyeztük mindezeket mint súlyos sérelmeket, utasításul adandók követeinknek: hogy a közelebb tartandó országgyűlésen azoknak mindenek előtti orvoslását sürgessék. Most pedig testvéri bizodalommal és szeretettel közöljük e végzésünket és nézeteinket kegyetekkel kedves barátaink s atyánkfiai, mert édes enyhülést ad a kebelnek, kiönthetni rokon és hű barát előtt a szívnek fájdalmas érzéseit. Tudjuk, hogy kegyetek hideg részvétlenséggel nem veendik bizodalmas felszólításunkat, melylyel ez ügyet kegyeteknek buzgóságába ajánljuk, s meg vagyunk győződve: hogy kegyetek előtt is első leend mindenkor a hazának szent ügye.
Többire atyafiságokba, szíves barátságokba ajánlottak szokott tisztelettel maradunk. Kelt Zala-Egerszegen ezernyolczszáz negyvenhatodik évi tavaszelő másodikán s több utána következett napjain folytatva tartatott közgyűlésünkből.
Kegyeteknek szives baráti s atyjokfiai
Zala megyéjének közönsége.
AZ ÁTTÉRÉSI SZABADSÁG SZABÁLYOZÁSÁRÓL
KORMÁNYRENDELET UTJÁN.
I.
Zala vármegye 1846. junius 15-dikén tartott közgyűlésében kir. leirat olvastatott föl, mely megengedi, hogy mindaz, mi a róm. kath. vallásból az evangelika vallások bármelyikére leendő átmenet eseteit illetőleg az 1844: III. t.-cz.-ben az 5. §.-on kezdve bezárólag a 11. §.-ig megállapíttatott, a görög nem egyesült vallásuakra is alkalmaz
tassék.DEÁK FERENCZ: Ezen királyi rendeletben sérelmet lát; a sérelmet nem abban látja, hogy a görög nem egyesültekre is kiterjesztetett a törvény jótéteménye, hanem abban, hogy ez országgyűlésen kívül történt. Az 1790: XII. t.-czikk azt mondja, hogy leges ferendi potestas a nemzet és fejedelem közt meg van osztva, pedig ily rendelet által Magyarország lakosainak tetemes osztálya fölött a kormány királyi rendelet által határozott; azért a szónok ezen rendeletet nem tartalmára, hanem kiadására nézve az 1790: XII. törvénybe ütközőnek tartja, és azt hiszi, hogy kötelességünk levén a törvényeken ejtett sérelem ellen polgári állásunknál fogva fölszólalni, azért indítványozza, hogy ezt, mint országos sérelmet, jegyezzük föl a jövő országgyűlésre és adjuk követeinknek utasításba, hogy a vallási szabadságot törvény által igyekezzenek a görögökre is kiterjeszteni. Ne higyje valaki, hogy mi azt nem szeretjük, ha nekik is szabad lesz az átmenetel; mi az ellen szólalunk föl, hogy a kormány a rendek kivánságát - mi csak rajta múlt el - előbb nem teljesítette, és most önkényesen cselekszik egyoldalulag a maga hatalmával. Mi tehát ezen engedményt sérelemnek tekintsük és a jegyzőkönyvbe betegyük, hogy az 1790: XII. czikkhez ragaszkodunk, jövőre nézve pedig óhajtjuk, hogy a görög nem egyesültek is részesüljenek a törvénynek minden jótéteményében.
II.
Hettyei János
táblabiró a kormány parancsában sem egyoldaluságot sem sérelmet nem látott, sőt ő felségének e részbeli szabad rendelkezési jogát elismerte és ő felségét főérseknek lenni állította.DEÁK FERENCZ: Hettyei úr a görög nem egyesült vallásuakról vagy azt tartja, hogy azoknak vallása törvényesen bevett vallás Magyarországon, vagy nem tartja; ha azt tartja, hogy a görög nem egyesült vallásuak és más vallásuak közt polgárilag semmi különbség nincs törvény szerint, és mégis azt hiszi, hogy egyedül csak a görögökről rendelkezhetik szabadon ő felsége kormánya a törvényhozás elmellőzésével, akkor nem tudom, honnan merített különbséget állapított meg a többi vallásbeli felekezetek közt; akkor a görög nem egyesültek, minthogy e fontos kérdésben nem tartoznának a törvényhozás hatalma alá, sokkal kevesebb törvényes joggal birnának, mint más vallásbeli felekezetek; akkor törvényes különbségnek kellene létezni a görög nem egyesült vallásuaknak polgári állása és más vallásuak polgári állása közt. Az 1790: XXVI. törvény a katholikusokról és akatholikusokról rendelkezik, mert nem történhetett egyesség a törvényhozásban; de másrészről furcsa megkülönböztetés, ha valaki a katholikusok ügyét a törvényhozás elébe tartozónak állítja és a görögökét nem; mert az 1832-diki országgyűlésen, midőn a vallásbeli sérelmek szőnyegen forogtak, sokan voltak a katholikusok részéről, kik azt hitték, hogy a szabad átmenetelnek kérdése a katholikusoknak is sérelem, és a vallási átmenetelről úgy rendelkezni, hogy csak egy vallási felekezetről lehessen átmenni, a másikról nem, az lehetetlen. Midőn a törvényhozás rendelkezett a katholikusokról, akkor a törvény ösvényén és az 1790: XII. t.-czikk nyomán járt. Ha Hettyei úrnak észrevétele állana, miszerint ő felségétől függ e tekintetben rendelkezni, akkor a jövő országgyűlésen törvényt sem lehetne ez érdemben hozni, akkor a görög nem egyesültek állása nem törvényen fog alapulni, hanem resolutión; akkor egy másik kormány, politikai körülményeinek változása miatt, vissza is vonhatja ezen resolutiót; tehát Magyarország polgári alkotmányának, Magyarország lakosinak egy osztálya azon állásba tétetik, hogy ily favorokat engedni és visszavonni reá nézve, a nemzet és törvényhozás elmellőzésével, a végrehajtó hatalomtól függjön. Az 1832-iki országgyűlés azt mondta, hogy a szabad átmenetel nem a protestansok ügye egyedül, hanem az egész országé. Ezen állapotot a törvényhozás nem tudta megszüntetni, és most jött egy resolutió, mely azt megszünteti. Azt mondja valaki, hogy akkor panaszkodunk, midőn a szabadságot terjesztik? Igenis, fölszólalunk a favor ellen is akkor, midőn az alkotmányos formák meg nem tartatnak.
III.
Deák F. után ismét fölszólalt Hettyei. Elmondta állítása támoga
tására azon indokokat, melyek első felszólalására birták. Elmondta, hogy «e teremben mindig csak a kormány hibáit hallá emlegetni, de mi ő felségétől a nemzet hasznára jött, azt nem említi soha senki. Zala rendei ugyanis népnevelési rendszert akarnak behozni, minek kidolgozására választmányt neveztek; de sem a választmánynak, sem a rendeknek nem jutott eszébe az, mi eszébe jutott ő felségének; eleven példa bizonyítja, hogy annak, a ki népnevelésről akar intézkedni, először tanítókat képző intézetet kell felállítania, és ezt tette ő felsége; ezen felül ő felsége polytechnikumot állít Pesten 25 székből állót ezer-ezer forint fizetéssel: most majd ő felsége kegyelméből és gondoskodásából birjuk azt, mi a rendeknek eszébe nem jutott. Azért tehát méltóztassanak a, kormánynak ezen jó tetteiért hálát szavazni».DEÁK FERENCZ: Senki kétségbe nem vonja, hogy a kormánynak érdemei vannak; senki sincs, ki a szólónál a fejedelemnek magának a hazára nézve sok jótéteményeit hódolóbb tisztelettel fogadná; de azt meri állítani, hogy biographusának Hettyei urat nem igen fogadná meg; minthogy ő királyunknak eddigi sok jótéteményei közül csak azon kettőt tudta kiemelni, mely kezdetben van, de létre még nem jött. Ha már helye volna itt, ő felségének jótéteményeiről szólani, többet talált volna Hettyei úr az országgyűlés iratai közt; p. o. ő felségének egyik legnagyobb jótéteménye az, hogy a nemzetiséget sokkal biztosabb lábra állította, mint valaha; továbbá az, hogy mostani királyunk alatt kezdett a kormány a haladás ösvényére föllépni, és reméljük is, hogy sok jót fog azon eszközölni. Egyébiránt igen bajosnak tartja a szónok azt antithesisbe hozni, hogy miért szólunk csak sérelmekről, midőn ő felsége annyi jót tett a hazával? Ha valamit nem tartunk törvényesnek, nem mondhatjuk, hogy törvényes; ha a kormány sok dologban teljesítette kötelességét, azért, ha másban elmulasztja, nem lehet ezt elhallgatni. Bizonyosan Hettyei úr is tudja azon elvet «bonum ex integra causa, malum ex quolibet defectu». A népnevelésre nézve helyes, ha a kormány akar intézkedni, csak a törvényhozást el ne mellőzze. Hogy Zala vármegye nem állított polytechnicumot és præparandiákat, annak egyszerü oka az, a miért Hettyei úr nem állított; Zala vármegyének nem volt pénze, valamint Hettyei úrnak sem. Ő felsége nyúlt a dologhoz, mert van benne módja. De abban nagyon hibáz Hettyei úr, ha azt hiszi, hogy a polytechnicum kérdése soha sem forgott fenn, mert itt is történt szavazás bizonyos sommára, s hogy létre nem jött, annak az az oka, hogy a magyarországi rendek többsége nem akart fizetni. Ha föladatunk volna valakinek panegyrisisét előadni, ha úgy akarnánk tenni a kormányra nézve, mint tett gr. Festetich György a maga tisztviselőire nézve, hogy ugyanazon levelében, melyben nekik pensiót rendelt, számlálta el mindazon kárt, melyet okoztak, és mindazon hasznot, a mit tettek, s végre is több lett az érdem a nem érdemnél, akkor megjárná; de mi azt nem teszszük, mi azt nem kérdezzük: a kormány több jót tett-e vagy több rosszat? az isten mentsen meg, hogy a kormány több rosszat tett volna, mint jót, elég szerencsétlenség, hogy egy cselekvése is van törvénytelen. Hettyei úr azt most törvényesnek tartja, azért nem kivánja, mint sérelmet orvosoltatni. De hogyan lehet ellenünk fordítani azon vádat, hogy mi mindig csak hibáit emlegetjük a kormánynak? a szónok nem látja által, mert most csak arról van szó, hogy a kormánynak fönforgó tette törvénytelen, mit nem lehet törvényesnek látnunk azért, mert a kormány polytechnicumot és præparandiákat akar állítani.
A közgyűlés
Deák F. indítványát elfogadja.
I.
Zala vármegyének 1846. szeptember 14-dikén tartott közgyűlésében, melyen a köznemesség szokatlanul nagy számmal jelent meg, szót emelt
Hertelendy Károly és a következőket adta elő: Ez előtt 26 évvel élt Pesten egy törvénytanító professor Kelemen Imre úr. Ő mint professor igen derék ember lehetett, igen jól tanította a törvényt, a szónok is tőle tanulta azt, s e részben köszönettel van iránta. A professor, mint tudjuk, tárnoki születésü volt, hazulról sokat nem kapott, fizetése sem sok volt, de igen zsugori és szennyes életet élvén, ez uton sok pénzt szerzett. Feleségül vett egy pécsi asszonyt, kit, míg ő iskolában volt, be szokott zárni, a ki meg is tébolyodott s Bécsben az őrültek házában végezte életét. Ezen professor, miután sok pénzt gyüjtött össze, meghalt 1810-ben, végrendeletet hagyván hátra, melynek 15-dik pontjában ide való atyjafiait teszi örököseivé, úgy azonban, hogy ők a tőkét föl ne vehessék, hanem csak a kamatokat kapják, megkérvén Zalamegyét, hogy az ő tőkéit, melyek, mint maga is mondja, egészen veszély nélkül nincsenek, per partes szedje be, s itt Zalában adja ki és tábláztassa be. Kelemen előbb megkérte az universitást, hogy conserválja végrendeletét, ez azonban a massa szennyes volta miatt nem állott kivánságára. Midőn a végrendelet ide által küldetett, akkor a ns. megye először a szónokot küldte ki annak végrehajtására, utóbb pedig az örökösök által gondnoknak választatván, ezen választást a megye is elfogadta. Az örökösök Pesten prókátort is vallottak, az vonta perbe a nem fizető adósokat, az teljesítette az intabulatiókat, s e szerint az örökösök gondoskodhattak volna minden tőkéikről, s ő kérdi, miért nem intabuláltatták be valamennyit, s ha nem fizetett az adós, miért nem idéztették meg? Ők azonban ezt nem csak nem tették, sőt a prókátorjukat letiltották, hogy ne idéztesse a nemfizetőket. A szónokot, mint az említett tömeg gondnokát, a kir. fiscus felszólította, ha vajjon ragaszkodik-e azon felesleges összegekhez, melyeket Kelemen uzsorásan rótt fel? A szónok ezen felszólíttatást a megyének bejelentette, s a szükséges intézkedésre felkérte. A megye azt rendelte, hogy ámbár fel nem teszi, hogy Kelemen uzsoráskodó lett volna, mindazonáltal a mennyire netalán a követelések közt volnának olyanok, azokat a választmány szüntesse meg. Ezen szennyes tömeget a szónok nem kivánván administrálni, resignálta a gondnokságot, számadásait beadta, s a mi észrevételek voltak is, azok megszüntettettek. 1843-ban kérdés tétetett a gyámi választmány által, hogy egy bizonyos egyénnek bukása miatt a tömegnek 7300 frtja elveszvén, ennek nem az-e az oka, hogy a gondnok a követelést nem intabuláltatta? A szónok ezt azért nem tette, mert nem állott kötelességében, minthogy reá semmi utasítása sem volt, de nem is tehette volna ezt az egész massának veszélyeztetése nélkül, mert az egyik adós kinyilatkoztatta, ha hogy tartozása betábláztatik, feladja a fiscusnak, hogy mennyi uzsoráskodást követett el Kelemen. Ily tisztátalan massát lehetett-e máskép kezelni? Hogy Kelemen uzsorás volt, azt documentumokkal is képes bizonyítani; Kelemennek saját kezével irt levelével megmutatja, hogy betegen fekvő professortársának is azon feltétel alatt ajánlott pénzt, ha munkájából egy példányt készpénz helyett elfogad, s akkor is 20 percentre. A kérdéses összeg akkor veszett volna el a szónok gondatlansága miatt, ha ő adta volna ki, de azt még maga Kelemen holta előtt 10 évvel adta azon bátorságtalan helyre. Mindezek ellenére a szónok a gyámi választmány rendeletéből perbe fogatott. Az örökösök egyike ezután a mult gyűlésre folyamodott, s azt mondta, hogy Hertelendy Károly az ő kijátszásukra menyének mindenét bevallotta, kérik tehát a megyét, hogy annak meglevő javaira zárt rendeljen. Igaz, hogy a szónok csekély birtoku, de magát szerzőnek tarja, menyének nem adott s nem is vallott semmit, hanem annak elexequált anyai birtokát kiváltotta s a helyett Ormándlaki saját jószágát adta fiának gazdálkodása alá, de be nem vallotta. Tehát a szónoknak még az atyai szeretet is vétkül tulajdoníttatik? Általadta pedig Ormándlaki birtokát, mert még azon kívül is van elég birtoka, s azért nem tudja, miért határoztatott el a deputatio oly utasítással, hogy a dolgot megvizsgálván, szükség esetében irja össze az ő vagyonát. Ily szigorú határozatot senkinek magán érdekében tenni nem szabad. A szónok is ad a megyére adósleveleket, méltóztassanak részére szintén ily végzést hozni. Ha legkevesbbé is kételkednek a megye rendei, hogy Kelemen uzsorás volt, a rendek előtt is hitellel biró tekintélyre hivatkozik; itt van Deák Ferencz úr, mint a gyámi választmány elnökének ez érdemben irt levele, melyből nyilván kitetszik, hogy Kelemen csakugyan uzsoráskodó volt. Kettőt kér a szónok a rendektől. Először, mivel látják, hogy Kelemen csakugyan uzsoráskodó volt, mondják ki, hogy annak tömege nem méltó a megye további kezelésére, s így bocsássák sorsára. Menjen az úgy mint más, különben a szónok is kéri a megyét, hogy az ő adósleveleit is vegye kezelése alá. Hiszi, hogy e tömeget eddig is azért kezelte a megye, mert szennyes és uzsorás voltát nem tudta. Második kérése az, hogy a RR. a mult gyűlés végnapjaiban hozott és az ő becsületének és hitelének megrontására szolgáló végzést most a nagyobb szám által változtassák meg, mert ha marad a végzés, ebből azt látja a szónok, hogy üldözésnek van kitéve.DEÁK FERENCZ: Kevesen vannak e teremben, kiknek ezen dologról oly bő és körülményes tudomása van, mint neki, minthogy a RR. vele részint mint jegyzővel; részint mint a gyámi választmány elnökével parancsolván, ezen dolog kezén ment keresztül. Előadja tehát, hogy az miben áll, mert csak azután itélhetni benne. Kelemen Imre tárnoki szegény nemes embernek nem gazdag gyermeke tudománya által fölvergődött annyira, hogy nem csak törvényt tanító professor lőn, hanem egynek tartatott a legjelesebb törvénytudók közül, munkája most is a legjobbak egyike, őt annyira becsülték Pesten, hogy gyakran, midőn a királyi táblai ülnökök száma hiányzott, meghivatott biráskodásra is. Ezen professor úr nevezetes értéket szerzett, mely 80,000 forintot meghaladott, gyermeke nem volt, értékét tehát rokonainak fölsegélésére fordította, de nem úgy, hogy azok azt általvegyék és föloszszák, mert attól félt, hogy egyik vagy másik azt elpazarolja, s a czél, mit óhajtott, t. i. hogy testvérinek maradéki boldoguljanak, el nem lesz érve. Megkötötte tehát örökösit testamentumában, hogy a tőkét soha se kezelhessék, hanem csak a kamatokat húzhassák, a tőkék pedig mindig e ns. megye kezelése alatt maradjanak, s csak azon föltétel mellett adassanak ki, ha valamelyik örökös a megyének hozzájárulásával fekvő birtokot akarna venni. Megkérte a megyét s bizott benne, hogy elfogadja azon kérelmét, miszerint ezen massának felügyelését elvállalandja, s ebben méltán bizott, mert ezen megyének színe világa az ő tanítványiból állott. A megye a megbizást elfogadta, s nem úgy, hogy az örökösök kezeljék a massát, hanem hogy egyenesen a megye fogja azt kezelni. Igy a megye becsületével felelős a massa iránt a világ előtt, felelős Isten és ember előtt. Az universitás némileg rendbe szedte a massát, s registrálta Hertelendy Károly úrnak, kit a megye az örökösök kivánatára curatornak nevezett. A megye nevezte ki tehát Hertelendy urat, ő a curatorságot elfogadta, a massát általvette, a testamentum értelmében és a megyei végzés következtében általvételi költség és fáradság fejében fizetésén felül kapott 300 forintot a massából, azon kivül az első években hol kétszer, hol háromszor is lement Hertelendy úr Pestre a massa dolgai után nézni, s akkor minden úti költségét specificálta, és az interesekből magának ki is fogta. Volt olyan út, hogy költsége 300-350 frtra is fölment. Volt ezen felül rendes fizetése; hozzájárul, hogy Hertelendy úr jelentést tett a megyére, hogy a massa adósai többnyire Pesten laknak - igen természetes, mert Kelemen úr is Pesten lakván, ott adta ki pénzét - ő neki nagyon bajos utána járni a pereknek, melyek a massát illetőleg támasztattak, szükséges volna tehát egy prókátort fogadni Pesten. A megye ebben megegyezett, s Hertelendy úr fogadott is Pesten a massa részére prókátort, kinek évenkint 200 forint fizetése volt. Tehát már most a massának két tisztviselője volt, az egyik a curator, ki 300 forint fizetést kapott s azon felül diurnumot is, másik volt a massának prókátora Pesten, ki a pereket vezette, a pénzeket fölszedte s azokat Hertelendy úrnak általküldötte. Megtett tehát a megye mindent a massa biztosítására, mert nem csak curatort, hanem annak segítségül még prókátort is fogadott. Azt csak mellesleg említi, hogy az egyik prókátor szerencsétlenül járt, a mennyiben kiraboltatván, az elveszett pénzt megtérítette. Igy gondoskodván a megye a massáról; a tőkék a testamentom értelmében Pesten fölmondattak, lassankint ide általhozattak, s itt zalai és vidéki uraknak adattak ki. Egy alkalommal az utóbbi curator jelentést tesz, hogy a massának közel 20,000 forintja el fog veszni. A megye kérdést tett, hogy miért fog elveszni ezen húsz ezer forint? s a felelet nem az volt, hogy mint uzsorás kereset nem itéltetett meg, mert hisz ez a szónokot meg nem lepte volna, minthogy tudta, hogy Kelemen uzsorára is adott pénzt. A tőkék egészen megitéltettek a massának, s ezen keresetbe a fiscus bele sem avatkozott, hanem azért vesztek el, mert ez az összeg nem került ki az adósok értékéből. Kötelessége volt tehát a választmánynak megvizsgálni, vajjon miért nem került ki? Általnézvén az actákat, az tetszett ki, hogy a követelés későn volt intabulálva, hogy az adósok értékét kimerítették azon hitelezők, kik előbb intabulálták követelésöket; tehát ha a Kelemen massának követelése jókor lett volna intabulálva, nem veszett volna el semmi. Azon kérdés keletkezett tehát, ki az oka, hogy az intabulatió késő volt? Azt láttuk, hogy az egyik követelés, ha Hertelendy úr mindjárt intabuláltatta volna is, mikor a massát általvette, mégis elveszett volna, mert az adósok értékét kimerítő követelések előbb voltak intabulálva, mint Hertelendy úr curator lett. Ezen kár tehát nem Hertelendy úrnak mulasztásából eredett. De a másiknál az tűnt ki az actákból, hogy olyan követelések is kaptak kielégítést, melyek egy évvel későbben lettek intabulálva, mint Hertelendy úr a curatelát általvette. Azt mondta tehát a deputatió, hogy a megyének kötelessége lévén a massára felügyelni, a deputatió kötelességét mulasztaná, ha bármi mellékes tekintetek miatt a történteket elhallgatja, s oda nem igazítja a dolgot, a hová tartozik. Jelentette tehát, hogy a követelés azért nem került ki, mert azt két évvel későbben intabuláltatta a massacurator; mint általvette. Az igen természetes, hogy a massa a kárt nem szenvedheti, mert a curator nem csak azért rendeltetett, hogy számot adjon, hanem hogy föl is ügyeljen. A curatornak lett volna kötelessége felügyelni a massának mindennemü biztosítékára, nem pedig az örökösöknek, mert azok szegény tárnoki nemes emberek voltak, kik a törvényhez nem értettek, s megnyugodtak abban, hogy a megye gondot visel a massára, a megye pedig megnyugodott abban, hogy fizetéssel ellátott felügyelőt rendelt. Azt nem mondjuk, hogy Hertelendy úr megcsalta a massát, hanem oly kötelességét hanyagolta el, mit meg kellett volna tennie, s akkora massa nem vesztett volna semmit. A választmány megkérte a megyét, hogy Hertelendy úrral a dolgot közölvén, attól nyilatkozatot kérjen. Hertelendy úr nyilatkozatában azt mondotta: «nem merte intabuláltatni, mert tudta, hogy uzsorás a követelés». A deputatió ezt elég oknak nem találta, mert ha intabuláltatta volna Hertelendy úr a követelést, s ez akkor veszett volna el uzsoraság miatt, ő mentve lett volna, de így az ő hanyagsága miatt veszett el, s azért a választmány azt hitte, hogy Hertelendy úr tartozik azt megfizetni. Egyébiránt Hertelendy úr azt hiszi, hogy nem vétkes hanyagságot követett el, mi azt hiszszük, igen. Itéljen tehát köztünk a biró s mondja ki azt, ha Hertelendy úr mulasztása miatt tartozik-e fizetni vagy sem? Hertelendy úr azt mondja, neki fontos okai voltak nem intabuláltatni. Ha a biró azokat elégségeseknek találja, Hertelendy úr föl lesz mentve, s mentve lesz a mi becsületünk is; de ha ezt nem teszszük, az egész világ azt mondhatja: «ezen emberek bármi mellékes tekintetből nem merték azt mondani, hogy Hertelendy úr kereset alá vonassék». A szónok azt hiszi, hogy Hertelendy úrnak kereset alá vonatásán csak örülnie lehet, mert minden becsületes ember csak örülhet annak, ha valamely massának rossz kezelésével vádoltatván, módja van biró előtt bebizonyíthatni tisztaságát. A szónok véleménye szerint ezen végzés Hertelendy úrnak moralis érdekében éppen oly szükséges volt, mint szükséges volt a massának materialis érdekében. Ha Hertelendy úr nem torzsolkodik, s azt mondja: «jól van, itéljen köztünk a biró, én hiszem, hogy nem voltam hanyag az intabulatió mulasztásában», a biró pedig azt itéli, hogy Hertelendy úr csakugyan hibás volt, Hertelendy úr akkor is úgy áll a világ előtt, mint tiszta ember, ki hibázott ugyan, de becsülete csorbát nem szenvedett. Mi történt a múlt gyűlésen? Hegyi Domonkos úr folyamodott a megyére, s folyamodásában azt mondja: «a Kelemen massa rosszúl van kezelve, még Fábján úrnál több tőkék hátra vannak, nincs nála biztosság. Hertelendy úrnak hanyagsága miatt a massa több ezer forintot elvesztett, a megye szükségesnek látta, hogy Hertelendy úr e miatt perbe vonassék, a per folyta alatt Hertelendy ur a massa kijátszására mindenét eladta.» Mi volt ekkor kötelessége a megyének? Azt mondani, Hegyi urnak semmi köze hozzá? Mikor egy massáról, mely a megye kezelése alatt áll, oly felfedezés tétetik, hogy a massát veszély fenyegeti, ezt a megye figyelem nélkül nem hagyhatja, kötelessége utána járni, ha igaz-e vagy sem? Hegyi úr Zala megye egészének egyik tagja, s mint olyan éppen annyi joggal szólalt fel a massa kezelése iránt, mint más akárki. A folyamodásra nem azt rendelte a megye, hogy Hertelendy úrnak minden javai zár alá tétessenek, hanem kiküldte Csillagh alispán urat többekkel, hogy a panaszt Hertelendy úrral közölvén, a dolgot vizsgálják meg, s ha a folyamodásbeli kitételeket valóknak találandják, gondoskodjanak a massa biztosításáról. Hol van ezen végzésben sértés? Felszólít a szónok minden józan, becsületes embert, tehetett-e a megye egyebet? Ha a szónokot éri hasonló sors, ő csak örülni tudna ily végzésnek, s maga sürgetné alispán urat, hogy vizsgálja meg a dolgot, s vagy azt mondaná: «nem igaz, hogy jószágát eladta», vagy: «igaz ugyan, hogy eladta egy részét jószágának, de még azért elég értéke van a követelés biztosítására». A megye csak investigatió után mondhatja ki, van-e securitás. A szónok ez ellen soha sem kereste volna azon buvó helyet, hogy nincs a megyének joga a dologba beleavatkozni, hanem az örökösöknek. A megye elvállalta a felügyelést, s azért becsületével felelős a massáért.
A mi pedig azt illeti, hogy a massát bocsássuk sorsára, adjuk az örökösök kezére, ezen jogát tagadja a megyének; azt tehetné a megye, hogy legfelsőbb helyen lépéseket tenne, hogy ezen massának kezelésére más valami gondviselő rendeltessék, de miután azt a megye gondviselése alá fogadta, becsületében fekszik arra továbbá is felügyelni, külömben megcsalná azon professor úrnak a megyébe vetett bizalmát. A szónok tehát azt hiszi, a megyének sem joga, sem hatalma nincs az örökösök kezére adni a massát. Most bocsássuk sorsára a massát, midőn a megye kezelése alatt azon szerencsétlenség is érte, hogy 20,000 frtja elveszett? Ez nem fér meg a megye méltóságával. Igy gerjesztünk-e bizalmat a megyei kezelés iránt szegény nemes társainkban, a kik árváinak ügyét szintén mi kezeljük? Hát azon meggyőződéssel távozzanak-e innét nemes társaink, hogy bármint pártolandja a megye árváik ügyét, egy másik gyűlés azt sorsára bocsátja? azon gondolatot ébreszszük-e nemes társainkban, hogy a megyei kezelésben semmi biztosság, mert merülhet föl hiba, merülhet föl hanyagság, de hogy az hiba, hanyagság legyen-e, illetőleg hogy mint olyannal bánjunk el vele, mindig azon szellemtől függ, mely valamely gyűlést általleng. Mi, kik törvényt tanultunk, magunk ügyelhetünk jogainkra, a nagy úr ritkán szorul megyei pártfogásra, de a szegény nemes embernek ki fogja pártját, ha csak a megye nem? Bizony a szegény nemes ember keblében nem kellene megingatni azon hiedelmet, hogy a megye minden mellékes tekintet nélkül tisztán kezeli azon dolgokat, melyeket kezelése alá fogadott. Ezen megingatott bizalom ássa meg municipalis rendszerünk sirját. A szegény nemes embernek, ha ügyes bajos dolga van, ha megszorul tanácsban, megszorul segítségben, utolsó bizalma a megye. A vak koldus kezéből ragadjuk-e ki azon botot, melyhez támaszkodik? Azon embernek, ki egyedül a megyében bizott, keblére fojtsuk-e meggyőződését? Minő hitet ébresztünk benne, ha sorsára bocsátjuk azon massát, mely a hires tudós törvényt tanítónak massája volt, a ki testamentumában gondoskodhatott minden szükséges óvásokról? Azt fogja mondani a szegény nemes ember: «ha ezen massa is ily sorsra jutott a megye kezelése alatt, mi lesz az én szegény árváimból?» A szónoknak van alkalma az árvák sorsát az árvai jegyzőkönyvekből ismerni. Elszomorodik az ember lelke, ha látja, hogy az olyan szegény árva minden pártfogó nélkül egy tutorra van bízva; sír az emberben a lélek, ha látja, hogy a legjobb gondviselés és felügyelés mellett, s még akkor is, ha a legnagyobb figyelemmel őrködnek felette, mennyi kárt szenved néha a szegény árva, csekély értéke mily könnyen elmorzsolódik! A mi elmondatott a Kelemen massáról, holnap elmondathatik az Inkey alapítványról, s hol van a határ? Holnapután azt mondhatjuk: «a nemes árvákról sem fogunk gondoskodni». Evvel talán a nagyobb birtokosoknak teszünk kárt? Nem; ők mindig tudnak úgy rendelkezni, hogy árváik kárt ne szenvedjenek, s ha valamiben kárt szenvednek is, nem esik nekik oly nehezen, mintha a szegény árvának egyetlen hold szántóföldjét elfoglalják. Ne tegyük tehát ezt t. KK. és RR., mert Isten előtt felelettel tartozunk tetteinkről. Ha sorsára bocsátjuk e massát, Zalamegye rendeit senki sem fogja becsülni.
A mi a 2-ik részt illeti, kimondatott: kezdessék Hertelendy ellen per, hogy biróilag legyen megállapítva, tartozik-e kárpótlással vagy sem? Szabad-e most azt mondaniok a rendeknek, hogy azon pert megszüntetik? Nem, mert nem a megyéé a pénz, hanem a massáé. A megye a hozzá érkezett folyamodvány következtében azt mondta: a vád közöltessék Hertelendy úrral. Szabad-e most azt mondania, hogy ne közöltessék? Az mondatott ki végre, vizsgálja meg kiküldöttség, ha a vád igaz-e vagy sem? Ha megvizsgáltatik, vagy igaz, vagy nem. Ha nem igaz, a dolog magában megszünik, s akkor felesleges volt ennyi készület, ennyi lárma. Ha pedig igaz volna a vád, - a mit a szónok nem hisz, sőt tudja, hogy nem igaz - szabad volna-e a rendeknek azt mondani: «ámbár nincs a massának biztossága, másítsuk meg a végzést?» A dolog igen tiszta alapon nyugszik, s a végzést a kényes érzéssel sokkal jobban meg tudja egyeztetni, mint a végzéssel meg nem elégedést. A végzés megtartására szavaz.
II.
Deák Ferencz után Hertelendy Kálmán emelt szót. Megvallotta, hogy atyja jószágát neki átadta, a nélkül azo
nban, hogy arról lemondott volna, e jószág pedig a szónok kezelése alatt nem fogyott, sőt inkább gyarapodott. Egyébkint kijelentette, hogy ha úgy fordulna a sors, atyja becsületéért sajátjából is kész fizetni. Ennél fogva kérte, ejtessék meg a vizsgálat, de a zár szüntessék meg. Csányi László így szólott: Hetek óta hallunk mozgalmakról, hetek óta halljuk, hogy a köznemességet izgatják a gyűlésen való megjelenésre. Korteskedés választásoknál constitutionális helyzetünkből eredő szükség, mert lehetnek körülmények, melyek azt szükségessé teszik; azonban korteskedés tanácskozásokra aljas cselekedet. Ott, hol tapasztalással párosult észtehetség kivántatik, a tudatlan tömeg nincs helyén. Nem mondja, hogy a köznemesség nem jogszerüleg foglal helyet a gyűlésben, sőt óhajtja, bár többször jelennék meg itt a maga szabad akaratából, hogy látná, mint kell a szabadsággal élni, de nem visszaélni. Nehány megye újabbkori eseményei azonban tanusítják, hogy a tanácskozásokban a tudatlan tömegek csak szerencsétlenségökre lépnek föl. Azért fájdalom dúlja keblét, midőn látja, hogy a köznemességet szenvedélyes izgatással vezetik a tanácskozó terembe. Saary Gergely Hertelendyt, mint törvénynek és megyei végzésnek ellenszegülőt, politikai vétekkel vádolta, mire Hertelendy Károly így felelt: Tapasztalásból tudja, hogy egy délutáni elhamarkodott végzés ellenében más végzés hozatott, és ezt soha sem tartották politikai véteknek. Szeretne nyugalommal és higgadtan szólani. Némely embernek személye elleni gyűlölségét már megszokta. A törvényt úgy tanulta, hogy a zárnak csak itélet után van helye, oly törvényt pedig nem ismer, mely azt mondaná, hogy valaki azért, mert a betáblázással későn járt, kárpótlással tartoznék, azért ujra is kéri a végzés megmásítását. Fiának ajánlatát el nem fogadja, hanem szükség esetében maga akar fundust assignálni. Az erre támadt nagy zaj csillapultával szót emelt Deák Ferencz.DEÁK FERENCZ: Szóljunk nyugalommal a dologhoz, hiszen tanácskozási téren vagyunk. Hogy Hertelendy úr nem szólt azon nyugalommal, melylyel maga is szerette volna, tulajdonítsuk annak, hogy saját érdeke forgott szóban, ilyenkor pedig az ember nem mindenkor úra szenvedélyének. Első hibás fogalma Hertelendy úrnak az, hogy ő reá executiót küldött a megye. Ez a megyének eszében sem volt, hanem a dolog így áll: Hegyi Domonkos úr az egyik örökös nevében folyamodott, hogy Hertelendy úrnál nincs biztosság. Azt az egész megye tudja, hogy Hertelendy úrnak értéke van s azért, ha az csak pusztán mondatott volna, hogy Hertelendynél nincs biztosság, az egész megye kinevette volna a folyamodót; de ő motiválta folyamodását, mert azt mondja: «Hertelendynél nincs biztosság, minthogy értékét eladta». Adta-e vagy sem, a szónok nem tudja, de a megye sem tudhatta; azonban figyelmezteti Hertelendy urat, hogy a folyamodónak ezen állítása annál nagyobb hitelre talált, mert Hertelendy Kálmán úr azon jószágot köztudomásra árulta is, az emberek pedig nem tudhatták, hogy Hertelendy Kálmán úr azon jószágot atyja nevében árulta. Ezen hiedelemben volt a gyűlés is, azért küldetett ki Csillagh alispán úr nem executióra, hanem hogy Hertelendy úrat meghallgatván, ha igaznak találja, hogy az mindenét eladta, szerezzen biztosítékot a massa részére. Azt igen csudálja, hogy Hertelendy táblabiró úr a törvény rendeletét csak úgy érti, hogy csupán itélet után lehet securitást keresni. A törvényes elveket nem lehet magunk személyére alkalmazva felállítani, mert azok általános cinosurául szolgálnak. Hivatkozik a rendekre, hivatkozik valamennyi törvény tudóra, hogy midőn valaki massát manipulál, s hiány miatt kereset alá vétetik, ha a vád valószinünek látszik, akkor a tilalomnak helye van. Szomorú dolog volna, ha a massacuratorok ellen csak akkor lehetne tilalmat rendelni, mikor már a pernek, mi alatt mindenüket eladhatták, vége van. Itélet után nincs szükség tilalomra, hanem executióra. Itt a megye nem puszta vádra rendelte el a tilalmat, hanem az egyik örökösnek motivált folyamodására investigatiót rendelt, s a tilalmat csak azon esetre mondotta ki, ha vagyonhiány mutatkozik. Ezt itélete alá terjeszti minden el nem fogult embernek, ezt senki sem fogja elhamarkodott végzésnek tekinteni.
A szónok senkinek becsületességét kérdésbe nem vonja, azonban szól a kényes érzelemről, melyről úgy látszik Hertelendy úrnak és a szónoknak külömböző fogalmuk van. A szónok a kényes érzelemmel nem tudja megegyeztetni, hogy oly indulattal szólaljon fel valamely tárgyban, mely bizonyosan sem anyagilag, sem szellemileg használni nem fog. A másik, mit a kényes érzéssel megegyeztetni nem tud a következő: Hertelendy úr azt hozza fel mentségeül, azért nem merte intabuláltatni a követelést, mert félt, hogy az, Kelemen uzsoráskodása miatt, elvész. Ha a szónok lett volna curatora azon massának s annyi éveken át nehány ezer forintot kapott volna azon massából, bizony nem örömest mondaná azon massát oly gyalázatosnak, piszkosnak, hogy még a megyének is derogáljon reá felügyelni, s ezt annál kevésbbé tette volna, mert Hertelendy úr azt, hogy uzsora van a dologban, már akkor tudta, mikor a massát általvette, és mégis elvállalta a curatorságot; sőt nem csak elvállalta, hanem miután a fiscus az uzsora miatt felszólította, azt még azután is több évekig viselte. A szónok ezt a kényes érzelemmel éppen nem tudná megegyeztetni. Ezt soha sem hozta volna fel, ha Hertelendy úr bennünket személye elleni gyűlölséggel nem vádol. Gyáva banyaságnak tartaná arról is nyilvánosan panaszkodni, hogy személyét egyik vagy másik gyűlöli. Szomorú sors, ha valaki politikai téren azt még meg nem szokta, hogy személyének talán ellensége is találkozik. Ha Hertelendy ur ezen megyei cselekvésben kimutat valamit, mi ő neki ártott, akkor a szónok azt nyilvánítja, hogy a Hertelendy úr iránti közopiniónak a mai napon nem a szónok, nem Saáry Gergely úr, hanem egyetlen egy egyén ártott, s ezen egyetlen egyén: Hertelendy úr maga. Hertelendy úr ezen dologból a legegyszerűbb eljárással, hitelének minden csorbája nélkül megmenekedett volna, ha t. i. a kiküldött alispán úrnak bemutatja, hogy nála elég biztosíték van. És ezzel sokkal jobban czélt is ért volna, mert a szónok meg van ugyan győződve, hogy Hertelendy úr nem oka annak, hogy itt ma a szokottnál többen jelentek meg nemes társaink közül, azonban a közvéleményből nehéz lesz azt a hitet kiirtani, hogy ezen emberek nem azért lettek Hertelendy úr által berendelve, hogy Hertelendy úr a megye azon végzésétől, mely a massa biztosítására törvényesen hozatott, ily erővel és tömeggel menekedjék. Ez pedig nem emeli Hertelendy úrat a közvéleményben. A szónok hiszi, hogy nem azért jöttek be azon urak, de némely ember véleményéből ki nem lehet azt a hitet irtani. Itt például Saáry Gergely úrnak szavaiból a szónok mindjárt megértette, hogy ő benne ez megrögzött eszme, s azért mondta, hogy Hertelendy úr politikai bűnt követett el; mert azon hibás véleményben van, hogy Hertelendy úr hozta be ezen nemes társakat. Egyébiránt a szónok bizonyossá teszi Hertelendy úrat, hogy ő contestatiókat tenni senkinek nem szokott. Ha elhiszi Hertelendy úr, hogy a szónokot személyes gyűlölség nem vezette, jó, ha nem hiszi, nem tehet róla; ő kijelenti, hogy szinte úgy cselekedett volna akkor is, ha valamely publicus felügyelet alatt levő massának hibás kezelése miatt a folyamodás Hertelendy György úr ellen adatott volna, s úgy ismeri Hertelendy György urat, hogy ezért éppen nem neheztelt volna, s nem is tartotta volna a végzést személyes gyűlölség resultatumának. Abban teljesen osztozik Hertelendy úrnak nézetében, hogy fiának kezeskedését el nem fogadja, mert ha úgy áll a dolog, hogy Hertelendy úr ormándlaki birtokát fiának sem zálogba, sem örökbe nem adta, akkor Hertelendy Kálmán úrnál a legkevesebb biztosság sincs. Ha pedig neki e birtokot általadta és bevallotta, s azon pillanatban, midőn Hegyi Domonkos úr folyamodott, az Hertelendy Kálmán úrnak tulajdona volt, mi szükség volt neheztelni a folyamodás azon kitételeért, a mely igaz? A szónok meggyőződése szerint a rendek kötelessége a végzés mellett megmaradni; ekkép Hertelendy úrnak is igen szép módja lesz kitisztulni. Ezen végzés Hertelendy úr hitelének éppen nem árt, mert van reá példa, hogy több százezrekkel biró egyének ellen csekélyebb összegek biztosítása iránt is rendeltetett vizsgálat. Ez a rendje a dolognak, s mi nem tennénk meg kötelességünket, ha meg nem maradnánk előbbi végzésünknél.
ZALA VÁRMEGYE NEMESI PÉNZTÁRÁRÓL.
Zala vármegye 1846. szeptember 14-dikén tartott közgyűlésében az
elnök kimondván, hogy a rendek Hertelendy Károly ügyében megmaradnak előbbi végzésük mellett, Forintos György emelt szót és kijelentette, hogy a köznemesség azért jelent meg a gyűlésen nagyobb számmal, hogy a menynyiben a nemesi pénztárban több ezer forint van kölcsönül kiadó, ebben ők is aránylag részesüljenek. Kiemelte továbbá, hogy az ezen alapból az urak közt kölcsönre kiadott pénzek biztosságáról nincs kellő gondoskodás, mivel pedig ehhez az ügyhöz a szegény nemesnek is van hozzászólója, tudakozódott a dolog állása iránt. Rumy Károly szintén méltányosnak tartotta, hogy az Inkeyek által fizetett pénzből a köznemesség is birtokaránylag részesüljön. Horváth János kamarás a nemesi pénztár keletkezéséről és a tett indítványról így nyilatkozott:«1806-ban törvény által bizonyos összeg határoztatott meg, s azon nemes ember, kinek jövedelme azt felütötte, tartozott egy lovas katonát minden készülettel kiállítni. A kívánt szám ezekből ki nem kerülvén, látta a fejedelem, hogy a szükséges lovasságot nem képes kiállítani, kiküldetett tehát a nádor ő fensége a dunai, Ambrus herczegprimás pedig a tiszai megyékbe a végett, hogy a nagyobb birtokosokat lovasság felállítására rábírni iparkodjanak. A nádor ő fensége megérkezvén Zalamegyébe, saját elnöklete alatt gyűlést tartott, hol a megyének akkori főnemesei gr. Festetich György, gr. Batthyány Ferencz, gr. Szapáry s többen megjelentek. A nádor ő fensége egy lelkes beszédben felszólította a rendeket, hogy
a csekély birtoku nemességet lóval, ruházattal segítsék. Ezen felszólításra gr. Festetich György 300 ember számára lovat, ruhát, fegyvert ajánlott tulajdon erszényéből felállítni, gr. Batthyány 150-et, gr. Szapáry 60-at s úgy az előkelő családok ki többet, ki kevesebbet, míg végre kikerült a kivánt lovasság. Voltak olyan nemesek is, kik a helyett, hogy gyalog mentek volna, lóra ültek, ezek azonban az insurrectió után lovukat haza vitték, voltak olyanok is, kik hogy magukat a katonai kötelesség alul felmentsék, lovat vagy lóvásárlásra bizonyos összeget adtak. De nagyobb részben a lovasság csak az előkelőbb családok által állíttatott ki. Insurrectió után azon indítvány tétetett közgyűlésen, hogy ezen lovak adassanak el, s azoknak árából alapíttassék nemesi pénztár. Ebben a nagyobb rész meg is egyezett. Gr. Festetichnek meghatalmazottja azonban ellene mondott. Utóbb gr. Festetich ez iránt személyesen megkéretvén, szintén beleegyezett, valamint Batthyány és Szapáry grófok is. Eladattak tehát a lovak és ruházatok, s ezeknek árából alapíttatott a mostani nemesi pénztár. Ebben tehát a köznemességnek egy krajczárja sincs. Fizetett a nemesség a magatartására a concurrentionalis cassába, de nem ezen pénztár alakítására. A lovakért bejött 60,000 frt., mely devalvatió után lett 40,000, jelenleg pedig a tőke 209,000 frt. Az a kérdés tehát, kinek van joga ezen cassáról disponálni? Természetesen legtöbb joguk van azoknak, a kik alapították. Minthogy azonban a megye kezelése alá vette, s arról mindig a megye rendelkezett, ezután is annak rendelkezése alatt fog maradni. Nem mondja a szónok, hogy a szegény nemes ember abból ne kapjon, kaptak eddig is, mint a jegyzőkönyvek is mutatják, s fog kapni ezután is mindenki, a mennyire nála biztosság leend, de ha azt kivánják, hogy az egész felosztassék, annak ellene mond».DEÁK FERENCZ: Gondolják meg a RR., hogy a legsikamlósabb dologról, a pénzről tanácskozunk, miről még a magános ember is a legnagyobb csendben szokott magával számolni. A pénzt igen kényesen kell kezelni, mert az igen siklós, legkényesebben pedig a más pénzét, mert ha az embernek a maga pénze siklik ki, az csak kár, de ha a másé, vele együtt siklik a becsület is. Horváth kamarás úr előadta, miként keletkezett az insurrectionalis cassa. A dolog kétségen kívül úgy áll. Azt senki sem állítja, hogy ez a cassa az uraké, mert miután azok ide a RR. rendelkezése alá adták, az a RR.-é. Igaz, hogy gr. Festetich azon fentartással egyezett meg benne, hogy ő is mindig hozzá szólhasson, minő czélra fordíttassék. Ezen cassát a megye mindig a legnagyobb óvatossággal kezelte. Kezdetben 60,000 frt volt. Szegedy alispánsága alatt adatott ki először kamatra, s kezdett kezeltetni mint tőke. Midőn a mostani főadószedő úr általvette, 85,000 frt volt, azóta kifizettünk belőle adósságot 22,000 frtot, melyet külömben minden nemes embernek saját erszényéből kellett volna fizetni; adtunk segítséget a pesti árvízkárosultaknak 4000 frtot; voltak időnkint költségeink, p. o. tisztválasztáskor szín építésére; alapítottunk belőle hat gyámi szolgabírónak állást, kik a nemes emberek árváira ügyelnek, s legközelebb egy irnokot rendeltünk a gyámi választmányi jegyző mellé; a levéltárnok mellett két egyént fizetünk, s mindemellett is ezen pénztár 85 ezerről 209,000-re szaporodott. Kettőt említ a szónok ezen insurrectionalis cassára nézve, a mi igen szembetünő Magyarország pénzkezelési historiájában. Az egyik, hogy mióta ezen cassa tőkekép kezeltetik, a mai napig soha sem történt, hogy a cassa valamely tőkéjét elvesztette volna. Van ugyan követelése, mely iránt csődper folyik, de itt is első helyen áll, úgy hogy lehetlen elveszteni. A helytartó-tanács, a káptalanok a legnagyobb óvatossággal, a legnagyobb figyelemmel kezelik pénzüket, s mégis alig van év, hogy valamit ne vesztenének. A másik szembetünő az, hogy ámbár a kamatok nem fizettetnek a legpontosabban, mégis a főadószedő úrnak rendes és pontos kezelése alatt a tőke annyira felszaporodott. Most is követelnek rajtunk 15000 pfrtot. Elhárította ugyan ezen követelést a főadószedő úr egyetlen egy kifogással, azonban mégis minden órán oda juthatunk, hogy meg kell fizetnünk, s akkor jó lesz megint az insurrectionalis cassához nyulni. A legnagyobb óvatossággal kell tehát azt kezelnünk. Higyjék el a rendek, Isten csudái közé tartozik, hogy tőkék nem vesztek el, mert eddig minden szabály nélkül adattak ki a pénzek a tanácskozó testület józan felfogása és belátása szerint. Eddig az volt a szokás, hogy a kinek pénz kellett, folyamodott a megyére, s a rendek, ha biztosságot láttak nála, adtak neki, s hogy ezen mód is czélhoz vezetett, mutatja azon következmény, hogy eddig semmi sem veszett el. A mult gyűlésen a mlgos elnök úrnak indítványára választmány rendeltetett, mely szabályokat dolgozzon ki a pénzeknek ezutáni kiadatására nézve. Ha a szabályok meglesznek, minden ember kaphat pénzt, a kinél t. i. a szabályok értelmében elegendő biztosság fog találtatni. Ezeket előre bocsátva, a dolog jelen állása ez: a mult gyűlésen jelentetett be, hogy a nemesi pénztárban kiadó pénzek lesznek, azonban mint a szónoknak tudomására vagyon, nem 26,000, hanem csak 8 ezer frt, mert a 26,000 nem a nemesi pénztárból, hanem Inkey Ferencz kamarás úr alapítványából kiadó, erre nézve pedig a hagyományozónak rendeletéhez képest az Inkey családbelieknek elsőbbségük vagyon. A nemesi pénztárra nézve tehát a megye azt határozta, hogy a bejövendő pénzt ki kell adni, s a kik abból kapni akarnak, folyamodjanak azon választmányhoz, mely a szabályok kidolgozásával megbizatott. Soha nem volt eszében senkinek a szegényebb sorsu nemeseket abból kizárni, s ezen érdemes urak, ha többször jöttek volna gyűlésre, a körülményeket úgy tudva, a nemes urakat oda utasíthatták volna, hogy folyamodásukat a választmányhoz adják, s nem kellett volna őket ide befárasztani, mi annyival feleslegesebb volt, mert azon költséggel is, melylyel ezen urak bejöttek, lehetett volna néhányon segíteni. Most megérthették, mi az utja, ha pénzt akarnak kapni. A szónok vélekedése szerint kétfelé ágazhat itt a dolog, azaz: vagy egyiket, vagy másikat határozhatják a RR. s mindenik törvényes fog lenni. Vagy azt mondhatjuk, hogy a ki pénzt akar, folyamodását adja be a választmányhoz, a kölcsön kérdését és szabályok megállapítását azonban elhalasztjuk azon időre, midőn a választmány munkálatát beadja; vagy pedig a szabályok megállapíttatnak most, s azután a választmány azok értelmében adjon véleményt minden egyes folyamodóra nézve; figyelmezteti azonban a rendeket, hogy ha soká halasztatik a pénz kiadása, minthogy a kiadó összeg nagyobb, az alap a kamat elmaradása miatt sokat veszt.
A közgyűlés el
határozta, hogy megvárja a szabályokat, addig pedig csak oly helyre kölcsönöztessék pénz, honnan minden pillanatban visszakaphatni.
A FŐISPÁN HATÓSÁGÁNAK KÖRÉRŐL.
I.
Zala vármegye 1846. szeptember 15-dikén tartott közgyűlésében
Horváth János kamarás fölmutatta a főispáni helyettesnek hozzá intézett hivatalos levelét, melyben a szónoknak, mint a megye egyik választmánya elnökének, értésére adja «miként a RR. sajnosan vették, hogy megbizatásában még el nem járt, inti tehát és fölszólítja annak teljesítésére». Horváth János kijelentette, hogy «a mltgs urnak hasonló tartalmu levelét ezentul elfogadni nem fogja; a jegyzőkönyvben pedig óvást kivánt tétetni az iránt, hogy a RR. ő mltgának ezen tettét, mint jogaikba vágót, törvénytelennek és municipális jogaik megsértésének tartják».DEÁK FERENCZ: A levélben sem jogsértést, sem megbántást nem lát, mert azt nem tartja másnak, mint barátságos figyelmeztetésnek, minthogy a méltóságos úrnak joga a RR. irányában ezen túl nem terjedhet. Ha a szónok kapott volna ilyen levelet a mltgs úrtól, reá csak azt válaszolta volna, hogy őt a megye küldötte ki, annak számot is fog adni. Azonban olyan időkben élünk, hogy jogaink körül a legnagyobb óvatosság szükséges. Azért a jegyzőkönyvben kimondatni kivánja, hogy a RR. szorosan ragaszkodnak minden törvényes jogaikhoz s valamint eddig, úgy ezután is ők fognak számot kérni azoktól, kiket valamely dologban megbiztak.
II.
Hettyey János
rosszalás helyett inkább köszönetet szavazott a főispáni helyettesnek. A megyei tisztviselőket hanyagoknak mondotta.DEÁK FERENCZ: Az előadottak után a tárgyat befejezettnek tekintettem. Minthogy azonban Hettyey úr itt előttünk azon fölfedezést tette, hogy a megyei tisztviselők kötelességükben hanyagul járnak el, a RR.-nek ez iránt intézkedniök kell. Ezért tegyük kötelességévé Hettyey úrnak, hogy nevezze meg azon tisztviselőket, kikre szavai vonatkoznak, s födözze föl az eseteket, melyekben hanyagul jártak el. Különben általános vádja az egész tisztviselői kart sujtja, pedig azt hiszem, a tisztviselők közt vannak olyanok is, kikkel Hettyey úrnak még talán dolga sem volt.
III.
Hettyey János Deák Ferencz fölszólítására nem felelt. A Horváth Jánoshoz intézett hivatalos levelére nézve a
főispáni helyettes kijelentette, hogy «elnöki joga fölszólítani mindenkit, a ki hátramaradásban van. Nem azért elnököl e megyében, hogy a mit a RR. határoznak, az teljesedésbe ne menjen. Ezt szem előtt tartani, ennek teljesítését kivívni, elnöki kötelessége. A hanyag tisztviselőket fölszólítani az ő joga lévén, azon táblabiró, ki valamit magára vállal, ugyanazon kategoriában áll. Nem teszi ezt úgy mintha számot kérni akarna, mert ez a RR. dolga. Fölszólítani és számot kérni egészen különböző».DEÁK FERENCZ: Nem szólt volna harmadszor, ha a méltóságos ur a megye végzéseinek végrehajtását kötelességei közé nem számítja; mert hisz akkor a méltóságos úr Zala megyében executiva potestas volna, ezt pedig talán a méltóságos úr még sem fogja állítani. A méltóságos úr kölömbséget kiván felállítani a megrovás, számotkérés, intés és figyelmeztetés között, s ez valóban létezik is. Azt mondja továbbá, hogy elnöki joga és kötelessége a megye végzéseit teljesedésbe vétetni. Megengedjen Méltóságod, de ezen «teljesedésbe vétetni» hatalom nélkül igen silány jog és nyomorult kötelesség volna. Maga a mltgs úr megismeri, hogy nincs joga számot kérni attól, ki kötelességét nem teljesítette, hogyan fogja tehát a végzést végrehajtani, hogyan fogja a hanyagokat inteni, figyelmeztetni, midőn azok neki számadással nem tartoznak? De van a dologban, a mi nemcsak sikeretlen fáradság, hanem haszontalan munka is volna. A méltóságos ur csak a gyűlésen tudhatta meg, hogy a munka nem teljesíttetett, ugyanazon gyűlésből pedig megkapták a kiküldöttek is a felszólítást; mire való volt tehát az elnöki levél, mintegy pondust adni a megye végzésének? Azt gondolta talán Méltóságod, az elnöki levél fontosabb lesz azon urak előtt, mint a megye végzése? Ily körülmények közt másnak is teszi ki magát a mltgs úr, mert a szónok mindig tisztelettel fogadja ugyan a mltgs úr levelét, ugy is mint gr. Festetichét, úgy is mint e megye kormányzójáét, de ha ily ügyekben jogokat követel magának, bizony nem lesz kellemetes a mltgs úrnak, ha levelét fölbontatlanul visszakapja. Bizalmas emlékeztetést elfogadunk, de ha hivatalosan akarja tenni, jogainkból nem engedünk. A méltóságos ur feje a tisztviselői karnak s mint ilyen számadásra vonhatja, ha valamelyik kötelességét nem teljesítette, de ezen joga a RR.-re ki nem terjed. Ha ez szokásba jönne, annak tenné ki a méltóságos úr a megyét, hogy legjobb egyéneink nem vállalhatnának el semmi kiküldetést, pedig ez által a közadministratió bizonyosan többet vesztene, mintha a méltóságos úrnak ilyen felszólításai elmaradnak. A mltgs urat a megye elnökének elismeri, de azért a szónok fölött semmi hatalommal nem bir, s csak annyira parancsol, a mennyire a törvény teljesítése megkivánja. A szónok kijelenti, hogy őt akár emlékeztetné a méltóságos úr, akár nem, egy órával sem teljesítené előbb vagy utóbb megbizatását, mint a nélkül tette volna. Mondjuk ki tehát jegyzőkönyvileg, hogy a RR. maguknak tartják fenn a jogot a kiküldöttektől számot kérni s azokat megróni. Mi igen tiszteljük a méltóságos úr buzgóságát, igen szívesen veszszük, ha tisztviselőinket minden törvényes uton módon kötelességeik teljesítésére szorgolja, de a rendeket kimélje meg az ilyesektől.
A közgyűlés a főispáni helytartó eljárása ellen jegyzőkönyvileg óvást tett.
CSAK TÁBLABIRÁK VÁLASZTHATÓK-E
TÖRVÉNYSZÉKI BIRÁKNAK?
I.
Zala vármegye 1846. no
vember 9-dikén tartott közgyűlésében a következő kir. leirat olvastatott föl: «Magyar kir. helytartótanácsunk fölterjesztéséből a legnagyobb nehezteléssel értettük, miképen ti, tekintetbe nem vévén, hogy bár abbeli végzéstek, melynél fogva törvényszékeitek táblabiráivá a főispán által táblabirákul ki nem nevezett egyéneket is alkalmazni kivántatok, mint a folytonos törvényes gyakorlattal ellenkező, legmagasabb nevünkben megsemmisíttetett, s későbben, midőn azt ennek ellenére föntartatni jegyzőkönyvileg igyekeztetek, ebbeli tettetek ismét legfelsőbb királyi nyilatkozatunk szerint helyteleníttetett, mindazonáltal ahhoz továbbá is ragaszkodtok. Mi tehát ismételt engedetlenségteknek legkomolyabb rosszalása mellett legfelsőbb királyi kötelességünknél fogva, melylyel az 1826: III. t.-cz. által is figyelmeztetve, az 1723: LVI. és az ezzel hason értelmü 1536: XXXVII. t.-cz, rendelése és a megyék kományzóinak ezek szerinti hatósága, s ekkint az ősi rend föntartására ügyelünk, nektek ezennel a legszorosabb felelet terhe alatt meghagyván kegyelmesen parancsoljuk, hogy az e tárgyban a m. kir. helytartótanács által hozzátok bocsátott rendeletekhez és ezen kormányszéktől az 1790: XIV. t.-cz. erejénél fogva adott utasításhoz magatokat alkalmaztatni legszorosabb kötelességteknek tartsátok; s egyszersmind, minthogy kir. helytartótanácsunknak ugyanazon fölterjesztéséből értettük, miszerint törvényszékeitekhez tiszteletbeli jegyzőket, ügyészeket, nem különben esküdteket napidijak fizetése mellett alkalmaztattok, miután ez sem a törvényben, sem pedig az 1835-ben kiadott, minden megyével tudatott kegyelmes szabályos rendeletben nem alapszik, sőt ezzel merőben ellenkezik, ezen kiadásokat tüstént megszüntetni el ne mulaszszátok». Csányi László a megye határozatát az 1613: XXIV. t.-cz. világos szavain alapulónak mondotta, s a kormányt hevesen megtámadván, a leiratot a sérelmek közé vélte igtatandónak. Sümeghy Mihály a leiratot, mint törvénybe ütközőt, cum veneratione félre akarta tétetni. Plander Ferencz, novai plébános és esperes azt a tételt állította föl, hogy Magyarországon kétféle törvény van: irott és szokásbeli. Az irott törvényről áll az, hogy ha életbe nem léptették, megszünt törvény lenni. Ellenben a szokás, ha életbe lép, törvény erejével bir. A törvény, melyre a megye határozatát alapítani akarják, életbe nem lépett, mert a megye eddig mindig csak kinevezett táblabirákat választott törvényszéki tagokká, meg kell tehát ezen gyakorlat mellett maradni, míg egy új positiv törvény ezen gyakorlatot meg nem szünteti. Gyarmathy János, kis-vásárhelyi lelkész, nem akart e tárgyban nyilatkozni de - így szólott - Csányinak a kormány ellen intézett heves támadása kényszeríti reá. Erre nagy zaj keletkezett és nem akarták Gyarmathyt meghallgatni.DEÁK FERENCZ: Engedje meg a tisztelendő úr, hogy a rend tekintetéből közbeszólhassak. A t. RR. között vannak sokan, a kik nem érdemesek a szabadságra, kik nem tisztelik mások jogait, kik nem tudnak sorra várni, hogy a szó, mely czáfolatra, talán büntetésre méltó, megczáfoltassék, büntettessék, hanem korcsmai hangon belekiabálnak. A szónok ismétli, hogy Csányi László táblabiró úr szavai csipősek voltak, de nem csak csipősek, hanem élesek és kemények, még pedig méltán. Elleneinknek nem adhatunk hatalmasabb szövetséget, mint a magunk indulatosságát. A nyugodt megfontolás sokkal erősebb támasza az ügynek. Az igaz ügy legyen nyugodt és megbizva igazában. Ha valakinek joga nem volna is a tanácskozásban részt venni, ha szólani kiván, a szónok ezt örömmel megengedné neki, mert a gyűlésbe nem jött oly elfogult véleménynyel, hogy az dönthetlen. Halljuk tehát a tisztelendő urat: megfogja-e változtatni hitünket? Ha előadásában valakit megbánt, bántalma vagy a hely szentségét, vagy egyes személyt sérthet. A hely szentségének sértését megboszulja a fiscus, a magán bántalmakat pedig meg fogja boszulni tudni, a ki megbántatik. Ne rontsuk a dolgot indulatossággal. Hallgassunk ki mindenkit.
II.
Gyarmathy János
ezután előadta, hogy az 1723-diki törvény a főispánok és helyetteseik jogait fejtvén ki, azt mondja, hogy «publicorum negotiorum et administrationis curam habere» köteleztetnek, s hogy így a birák választására is befolyásuknak kell lenni.DEÁK FERENCZ: Az 1613: XXIV. t.-cz.-ben világosan az foglaltatik, hogy szükség esetében a megyék választhatnak a rendes táblabirákon kívül más törvényszéki bírákat is, ezeket föleskettetik, és ezek fognak itélni. Itt tehát a megyék közönségének jog van adva, hogy akkor, a mikor szükségesnek látják, az igazság kiszolgáltatásának gyorsítása végett a rendes táblabirákon kivül másokat is választhassanak. Nem az van parancsolva, hogy kötelesek választani, hanem jog adatik nekik, hogy a hol szükség van rá, választhassanak. Ez ellen két tisztelendő úr a gyakorlatot hozta föl. Az egyik azt mondja: nem tudjuk megmutatni, hogy azon törvény gyakorlatba ment volna. Megtudjuk mutatni a gyakorlatot, még pedig magából a törvénykönyvből, t. i. az 1681: X. t.-cz.-ből. Az általunk felhozott törvény alkottatott 1613-ban, 1681-ben pedig, tehát 68 évvel később nem csak megerősíttetett, hanem mint fundamentalis törvény egy sorba van téve a primæ nonus és egyéb fundamentalis törvényekkel. Ha ez a törvény elenyészett volna, nem lett volna szükség azt 1681-ben a sarkalatos törvények között megemlíteni; ha ezen törvényt mint szükségtelent tekintették volna, azt a fundamentalis törvények közé beleszőve meg nem ujították volna. S hogy ezt tették, arra mutat, hogy őseink azt nem tartották olyan törvénynek, mely effectusba soha nem ment, hanem inkább olyannak, melyet érdemes volt az 1681: X. t.-cz.-ben kiemelni. Ezen törvény tehát gyakorlatba ment és nem csekély fontosságunak tartatott.
Hogy az újabb időkben meddig tartott, milyen volt ez a gyakorlat: ha a levéltárakat fölkutatjuk, találhatunk reá példát. Egyébiránt abból, hogy az utóbbi időkben ezen törvény gyakorlatba nem ment, mikor azon körülmény áll fenn, hogy gyakorlatba vétele szükséges nem volt, mikor azon körülmény áll fenn, hogy a t. RR. nem szorultak rá, hogy az ezen törvényben adott jogukkal éljenek, mivel a nélkül is eleget tudtak választani a kinevezett táblabirák közül: mindezekből azt következtetni, hogy ezen törvény elavult, igen nyomorult publicistai állítás. Igen szomorú dolog volna, ha mindazon jog, mely csak azért nem vétetik gyakorlatba, mert nincs rá szükség, ezért elenyésznék. Ha tudná a tisztelendő úr, hogy mi van azon végzésben, melynek helytelenségét vitatja, logikáját talán máskép állította volna föl. A logikának az a természete, hogy csak egy hamis állítás engedtessék meg, s a legiszonyúbbakat lehet következtetni. Itt is azon hibás állítás van felhozva, hogy a főispánnak joga van törvényszéki táblabirákat kinevezni, minthogy a közadministratióra fölvigyázni köteles. De ez szinte úgy meglehet a t. RR. által választott birákkal, mint a főispán által kinevezettekkel. Azt egy törvény sem mondja, hogy csak a főispán által kinevezett táblabirákból lehet törvényszéket alakítani; ellenben van törvény, mely szükség esetében nem táblabirákat is enged a törvényszékre választani. Nálunk nem is tényt dorgálnak, mert a szónok felvilágosítja a tisztelendő urat, hogy Zala megye ezen végzés hozatala után sem választott olyan birát, ki táblabiró nem volt. Jó volna előbb tudni azon dolgot, melyről az ember szól. Addig valami dolgot vitatni, míg azt nem ismerjük, szörnyű bajos. A dolog így történt: Indítvány tétetett az iránt, hogy válaszszunk törvényszékre olyan birákat, kik nem a főispán által kinevezett táblabirák. Erre az mondatott, hogy nekünk nincs rá szükségünk, mert van elég táblabiránk; sőt ha akarnánk is olyanokból állítani törvényszéket, kik nem táblabirák, fennakadnánk; mert hiszen megyénkben alig van alkalmatos ember, ki táblabiró nem volna. Azonban végzésileg kimondottuk, hogy az 1613: XXIV. t.-cz.-nél fogva van jogunk szükség esetére olyan egyéneket is választani törvényszéki tagokká, kik nem táblabirák; s mi ezen jogunkhoz ragaszkodunk. Most mit kivánnak tőlünk? Hogy azt mondjuk: azon 1613: XXIV. törvény nem úgy rendelkezik, mint mi hiszszük? Ezt erőltetni túlesik a kényszerítés körén. A szónok most is ugy van meggyőződve, hogy az 1613: XXIV. t.-cz. szerint van jogunk olyakat is választani törvényszéki birákká, kik nem táblabirák. Ez jogunk; ezen joggal azonban élni nem fogunk, mert nincs rá szükségünk és mert alkalmunk sincs rá. Daczoskodásból pedig tenni nem fogjuk. Mikor a consilium ezen végzést legelsőben rosszalta, akkor is azt felelte a megye: nem választottunk, de úgy hiszszük, hogy van jogunk szükség esetében választani. A leiratot félre nem tehetjük azért, mert az nem parancsolja, hogy tegyünk valamit, hanem az mondatik benne, hogy jogunkkal ne éljünk, oly jogunkkal, melylyel élni, jelenleg élni nem is akarunk. Itt elvkérdés forog fenn; azért a leiratot félre nem tehetjük, hanem azt mondhatjuk, hogy az 1613: XXIV. t.-cz. szerint a t. RR.-nek joga lévén szükség esetén nem táblabirákat is választani, minthogy ő felsége bennünket azért, hogy ezen véleményünket kimondottuk, megdorgál, jogunkat tagadja: ezt a parancsolatot mi nem tartjuk törvényesnek, s azért azt országgyűlésre sérelemkép felterjesztjük. Itt mi a kormánynyal tettleges összeütközésbe jönni nem fogunk; mondja ki a törvényhozó testület: volt-e igazunk vagy nem? Azt pedig nem fogja tagadni a tisztelendő úr, Hogy mihelyt valaki azt hiszi, hogy az 1613: XXIV. t.-cz. szerint van joga birát választani, arra nézve az oly parancsolat, mely e jogát megtagadja, sérelmes. Azt mondja talán valaki, hogy a sérelmek iránti reprasentatiók nem használnak? Ettől elállanunk még sem lehet, mert ez a constitutionalis ösvény. A sanctio pragmatica előtt a sérelmi út helyett más orvoslásmód volt, t. i. a libera resistendi facultas. De mióta ez megszünt, helyébe az van rendelve, hogy a sértett fél az országgyűlésen adja elő sérelmét. Ha oly rendelet adatik ki, mely a törvénynyel ellenkezik, kötelességünk nyilvánítani, hogy azt sérelmesnek tartjuk, és oda vinni a dolgot a hová tartozik; s ha az ország rendei is azt mondják, hogy azon tett törvénytelen, akkor a sérelem már nem csak a mienk, hanem az egész országé. Minő haszna van a sérelmeknek, megmutatta az 1823-iki sérelem, mert annak következtében kijelentette ő felsége az 1825-iki országgyűlésen, hogy atyai szivét a történtek fájdalommal tölték el stb. A ki azon eszközt nem használja, melyet a törvény kezébe ad, az a maga törvényes kötelességét mulasztja el.
Már most, mikor azon indítvány itt tétetett, mi volt kötelességünk? Felelni azt, a mit hittünk. Vagy azt kelle mondanunk: van jogunk, de nincs szükség azzal élni, vagy pedig, hogy nincs jogunk. Mi úgy voltunk meggyőződve, hogy van; és a szónok nem hitte, hogy találkozzék valaki, ki meggyőződésünk ezen kijelentésén fennakadjon, annál kevésbbé hitte a helytartótanácstól. Az ily helytelenségek, azon alkalom keresése, hogy hol találnak betüt, melybe bele köthessenek, csak káros következményeket szülhetnek. Nem várták meg, hogy a megye válaszszon, hanem mielőtt az jogával élni akart volna, véleményének puszta nyilvánításáért megdorgáltatását eszközölték. Nem arról van szó, hogy azon végzést teljesedésbe vegyük-e, mikor arra nincs szükség, de alkalom sincs. Ily körülmények között daczból csak azért is tenni, nevetséges dolog volna. Hanem vagy repræsentáljunk és jelentsük ki ő felségének, hogy mi úgy hiszszük, hogy van jogunk nem táblabirákat is törvényszéki tagokká választani; vagy ha ennek hasznát a t. RR. nem hiszik: mondják ki, hogy a k. leirat után is meg vannak győződve, hogy az 1613: XXIV. t.-cz. nyomán jártak, midőn meggyőződésöket kijelentették, hogy van joguk törvényszéki birákat a nem táblabirák közől választani, s hogy most minket a leirat ezen meggyőződés kijelentéseért megdorgál, ezt sérelmesnek látják, s annak idején meghagyják követeiknek, hogy a dolgot az országgyűlésen orvosolni iparkodjanak. A mi a tiszteletbeli tisztviselők napi díját illeti, ezt a megye pro celeriori justitiæ administratione hozta be. Mivel ez a része a parancsolatnak a szegény adózó nép javára czéloz, fogadják el a t. RR. Talán lesznek a tiszteletbeli tisztviselők között, kik a jegyzői és tiszti ügyvédi hivatalt napi díj nélkül is fogják segélni munkálataikkal.
A közgyűlés
Deák F. indítványát elfogadta.
Apponyi György grófnak cancellárrá való kinevezése után az ellenzék különböző árnyalatainak szorosabb egyesítésére törekedett, s többen Deák Ferenczet szólították föl ellenzéki programm kidolgozására.
Deák Ferencz
Kehidán 1845. november végén Kossuth Lajoshoz irt levelében e tárgyban így nyilatkozik:«A drámairó nem sokat aggódik azon, hogy a személyzet, melyet felléptet, miképen elégíti ki az élet mindennapi szükségeit, utaztatja hőseit, elküldi őket távol vidékekre, hetekig hónapokig kell városokban lakniok, s hogy mindezekre miből kerül a szükséges költség, azzal az iró nem gondol. Ő az eseményeknek s az életnek csak költői oldalát festi; a prósai mindennapiságok körén kivül feküsznek. De a valóságos életben épen ezen komoly
és untató prósai mindennapiságok foglalják el időnknek nagy részét, ezek okoznak néha legtöbb gondot, s a legszentebb szándék, a legbuzgóbb óhajtás gyakran hajótörést szenved azon száraz, egyszerű kérdésen, miből kerül ki a szükséges költség, mely azon jó szándéknak, buzgó óhajtásnak létesítésére nélkülözhetetlen. Örömest volnék én is pesti lakos, örömest tölteném az évnek nagy részét kedves körötökben; csak volna elegendő értékem ezt tehetni. De a sors engem ezen földnek göröngyeihez kötött, mely kenyeremet adja, s függetlenségemet értékileg csak úgy tarthatom fen, ha kerülök minden kiadást, mi tehetségemet meghaladja. Ilyen kiadás pedig heteket hónapokat Pesten tölteni. Nem hiszem én azt barátom, hogy az, ha én Pesten tölteném az évnek egy részét, következéseire nézve oly fontos volna, mint Te állítod. Istenemre mondom! nem hiszem. Pedig bizony nem szerénység mondatja vélem ezt; de ismerem a körülményeket, ismerem a hont legalább annyira, hogy el tudok kerülni minden álreményeket, s a mit eddig személyemre nézve a vak véletlennek játéka eszközlött, azt nem fogom önfontosságomat túlbecsülve befolyásomnak tulajdonítani soha. Hidd el barátom, valamint első pillanatban hizelgő vala reám nézve azon sovárgás, melylyel engem körötökben látni kivántok, úgy komoly és hideg megfontolás után semmi reám nézve leverőbb nem lehetett. Úgy tekintem én ezt, mint csalhatatlan jelét szomoru állapotunknak. Midőn azok, kikben erő, tehetség s akarat egyenkint is legalább annyi van, mint én bennem, együtt véve pedig oly igen sokkal több, és mégis egyenkint és együtt csak engem távollévőt vártok, kivántok, sőt mulhatatlan szükségesnek tartatok magatok között, akaratlanul megvallottátok: hogy sem nélkülem, sem vélem nincs többé reménytek a jó sikerhez. A reménytelenség egyik bizonyos jele, a távolból várni segédet olyantól: kinek ereje és tehetsége is kisebb mint magunké. Egyébiránt e reménytelenség az én keblemet már rég elfoglalta, s a mit most ujabban látunk, hogy alig kezdett a kormány tettleg fellépni, s a jobb fizetésü hivatalokkal kecsegtetni polgártársainkat, pártját terjeszteni, máris csoportonkint tódulnak még egykori elvbarátink is a kormány zászlója alá, nem kérdezve a czélt, melyre használtatni fognak, nem tekintve az eszközöket, melyekkel élniök kell majd ellenünk: még inkább megerősít engem hiedelmemben. Tudod Te, hogy régen remény nélkül állok én véletek s közöttetek a csatatéren, de a siker reménye nélkül is kész vagyok küzdeni, mert ezt becsület és kötelesség parancsolják. Most is tehát lemegyek igen is kivánságtok szerint még e télen vízkereszt után Pestre, egy pár hetet ott töltendő, ámbár bizonyosan tudom, hogy ott létemnek haszna semmi nem leend, s ámbár ezen ut és pesti mulatás, kivált most, midőn a szűk termés jövedelmem nagyobb részétől megfosztott, a szűkölködők szaporodott száma költségesebb segítséget igényel, s még nem tudom, mikép teendek szert a szükséges pénzre, nehezemre esik; de lemegyek mégis, hogy remény nélkül eleget tegyek kivánságtoknak, s követelésteknek. Értekezni fogok véletek a legszivesebb készséggel, s kész vagyok mindent, a mit a közjó kiván, tehetségem szerint megtenni.A mi azonban szíves megbizástokat illeti, arra nézve komoly fontolgatás után mondom ki azon meggyőződésemet, hogy én oly programmot, mely az ellenzéknek vezérfonalul szolgálva elvrokonainkat a cselekvés mezején egyesítse, lehetőnek nem tartok. Ha általánosságban maradunk, s azt mondjuk ki, hogy a kormánynak minden oly lépéseit, mik törvényt sértenek, s mik alkotványos állásunkat, vagy a megyék törvényes önállását veszélyezteti
k, ellenzeni fogunk, a korszerű haladásnak főbb kérdéseit pedig kifejteni s előmozdítani, sőt ha szükséges leend, némelyeket indítványba hozni minden kitelhető módon igyekezendünk; ha mondom, ily általánosságban fogunk programmot készíteni, arra még a kormány emberei is azt mondják: hogy hiszen ők is csak ezt akarják, mert soha még egyik sem pártolt semmit annak kijelentésével, hogy azt rossznak, károsnak, törvénytelennek tartja, s az egyes eseteknél fogunk majd mégis elválni véleményben a dolog törvényessége vagy czélszerűsége felett. Ily általánossággal tehát semmit nem nyerünk, habár azt mindenki aláirná is, mert abból kibújhatik azon oknál vagy mentségnél fogva, hogy azon kormányi lépést, melyet pártol, törvényesnek, azon inditványt pedig, melyet ellenez, czélszerűtlennek tartja. Ha ellenben a programm készítésénél részletekbe akarnánk ereszkedni, mily mérhetetlen tengere volna ez a nehézségeknek és kétségeknek! Sok fontos kérdésnél a részletekre nézve mi magunk sem vagyunk tisztában, nem csak egymás között, de talán önmagunkkal sem, mert sokat a kivihetőség határoz meg, ezt pedig előre tudni nem lehet. Továbbá vannak elvbarátaink között, kik a teendőkből száz kérdésre nézve osztják véleményünket, de néhányra nézve tőlünk eltérnek; ezeket egy ily határozott programmal mind ellökjük-e magunktól? Végre ha nehány főbb pontokat kiemelve tennénk a programmba, s a többit elhallgatnók, ebből az a rossz következnék, hogy mivel egyiknek egyik, másiknak másik azon sok tárgy közül, mi egytől egyig hasznos volna, a kedvencz eszméje: a ki e kedvencz eszméjét az általunk elsoroltakban nem találná, az ingerülve fordulna el a programmtól. A mi pedig a kormány iránti állásunkat abban illeti, mi, kivált most, midőn a kormány is activ lépett fel, úgy hiszem legfőbb feladata az ellenzéknek, mind azon lépésekre nézve, miket a kormány netalán törvény, alkotványos szabadság, és megyei önállás ellen intézend, mind pedig azon haladási kérdésekre nézve, miket elveinkkel s nézeteinkkel ellenkező, vagy attól eltérő irányban megindítand; a mi, mondom, ezen állást illeti, ez iránt előre részletes programmot úgy sem irhatnánk, mert itt az egyes esetek körülményeitől függend mindenkor, a mit tennünk kell, ezek pedig előre meg nem határozhatók. Hidd el barátom: a részletes programm szaporítaná s nevelné inkább a szakadást közöttünk, a helyett hogy egyesítene. Mi barátom, kik a magyarországi ellenzék tagjai vagyunk, csak elvrokonság által vagyunk összekötve egymással, csak véletlen eset talán: hogy sok egyes tárgyakban ugyanazon egy szempontból tekintve a dolgot, véleményben egymással találkozunk; minket alig ha lehetne bármi programra által jobban egyesíteni. Azoknak száma, kik minden főkérdés fontosabb részleteiben is egyetértenek, felette csekély volt mindenkor, s midőn az ellenzék többséget nyer, leginkább azok által történik, kik sok tárgyban tőlünk eltérnek ugyan, de a fennforgó kérdésben vélünk tartanak. Más alkotványos országban van az ellenzéknek egy oly czélja, mely mindent egyesít, s ez a czél: többséget szerezni, hogy a ministerium megbukjék, s az ellenzék emberei foglalják el annak helyét, s ezt a czélt gyakran nem anyagi érdekből, hanem azon tiszta szándékból kivánják elérni, hogy az ország az ő elveik szerint, miket jobbaknak tartanak, kormányoztassék. Ily czélt a magyar ellenzék magának ki nem tűzhet; okait fejtegetnem fölösleges volna. De még ezen felül: más alkotványos országokban, hol utasítások nincsenek, az ellenzéknek minden tagja, ha szükséges, alárendelheti nézetét a párt többsége akaratjának, hogy a főczél ne veszélyeztessék; nálunk azonban, hol utasítások által kötvék a követek, ez valóban lehetetlen, sőt még az sem lehető, hogy minden megyében ugyanazon kérdések mellett, s a kérdéseknek ugyanazon főbb részletei mellett feszítsék meg erejöket az ellenzék tagjai, mert gyakran a mi egyik megyében kivihető, az a másikban oly sok ellenszegülésre talál, hogy erősebb vitatása talán sok más jót is gátolhatna. De hiszen tudod Te mindezt magad is, csak azért soroltam el rövid vázlatban ezeket, hogy számot adjak Neked meggyőződésemről addig is, míg véletek személyesen szólhatok».A kormány a maga támogatására pártot alakítván, mely rendszeres gyűléseket tartott, s 1846. november 12-dikén részletes programmot bocsátott ki, az ellenzék 1847. márcziusban tartott gyülekezetében szintén foglalkozott programm készítésének eszméjével.
Kossuth Lajosnak a szerkesztendő nyilatkozat alapelveire nézve kidolgozott, s a márcziusi gyülekezet elé terjesztett javaslata bevezetésében ezt mondja: «azon meggyőződéstől vezéreltetve, hogy a magukat conservativeknek nevezők organisált politikai pártműködése szükségkép nyilatkozatra provocál, a körülmények által fölhíva érezzük magunkat vezérelveink iránt nyilatkozni». Az 1847. márczius 15-dikén tartott tanácskozmány határozatai két első pontjában ki is mondotta: «1. Nyilatkozni fogunk mint olyan pártnak tagjai, mely már több évek előtt nyíltan bevallott czímmel és iránynyal föllépett a nyilvánosság alkotmányos mezején». «2. Most nem a nyilatkozat szerkezetét, hanem csak alapelveit fogjuk megállapítani, s nevezünk egy bizottmányt, mely ezen alapelvekből a nyilatkozatot szerkeszsze, s juniusi tanácskozmányunknak előmutassa». A bizottság tagjaiul megválasztattak: Deák Ferencz, Kossuth Lajos, Eötvös József b., Pulszky Ferencz, Teleki László gr. és Szemere Bertalan.Kemény Zsigmond b.
Pestről 1847. ápril 12-dikén Wesselényi Miklós báróhoz intézett levelében a márczius 15-dikén tartott tanácskozmányról ezeket írta:«Küldök az «ellenzéki tanácskozmány határozataiból» egy correcturai ívet. A kinyomtatást a censura megtiltotta.
E határozatok genesise a következő:
Deák ellene volt mindig a programm-készítésnek; de mások ezt jónak látván, az oppositiói nagy gyűlés egyedüli teendőjéül jelölték ki. Azonban kevés nappal a tanácskozás határideje előtt Kossuth és Teleki Laczi Kehidára mentek, hol abban állapodtak meg, hogy most csak általános elvek tüzessenek ki, melyeknek alapjára majd idővel programm építtetik. Minél általánosabbaknak kelle Deák nézete szerint e határozatoknak lenni, hogy véleménycsatákra, s így szakadásra a
nyagul ne szolgáljanak.Ezen előkészületek közt már gyülekezni kezdettek a vidékekről Pestre, százakra ment a megérkezők száma, s mert repesett már azon hír, miszerint a programm elhalasztatik, sokan zúgatták, hogy ez helytelen lépés volna, s hogy ők okvetlenül határozott iránypontokkal szándékoznak megyéjökbe visszatérni. Az ilyen programmot, vagy legalább szorosan értelmezett elveket követelők többnyire Borsod, Zemplén és Vas megyebeliek voltak, szállásuk alig valami kivétellel «István herczeg» czímű vend
églőben vala, és e követelésökben, noha mint később kifejlett más okokból, legtöbb pártolást a «Vadászkürtben» lakó szabolcsiaktól nyertek.E zajgásoknak eredménye az lőn, hogy minden ellenzéki tag belátta, miszerint már, ha szintén programmnak se kereszteljük, oly határozatokat kell hozni, melyek a programmot teljesen pótolják. Ez szerencsétlen helyzet volt, melyből menekülni alig lehetett.
Kossuthék apró conferentiákat tartva, megállapodtak bizonyos elvekben; Eötvösék viszont leírták saját elveiket, melyek
a másik elvtől csak abban különböztek, hogy a parlamentaris kormányt nyilvánították az oppositió egyik főtörekvéseül. Eddig még kevés baj volt; mert e javaslat a Pesti Hirlap helyzetéből folyt, s azt előre gyanítani lehetett, s Kossuth is tervébe ily sententiát szőtt volt be: az eddigi garantiák mellé újaknak is kivívására törekszünk, miből kettőt lehetett magyarázni: 1-szőr, hogy az oppositió jövendőre is fel akarja tartani a megyei rendszert; 2-szor, hogy a mennyiben a municipális élet lényegével egyeztethető, igyekszik miniszteri felelősséget stb. létesíteni. Sokan hitték, hogy ily medius terminus által a meghasonlás kiegyenlíttetik.Azonban megérkezik Szemere s magával hozza a harmadik és a más kettőtől egészen különböző programmtervet. Ebben majd minden lehető árnyalat megtalálta kedvencz eszméjét. 1. A központosítók számára volt a parlamentáris kormány; 2. kik a horvát reactiótól féltek, azok fölbátoríttattak ily kifejezés által: óhajtjuk a magyar nyelv és nemzetiség terjesztését, de a többi népiség
ek méltányos igényeinek, sőt előítéleteinek is óvatos kimélésével; 3. kik a gyökeres reformoktól, minők az adó és örök váltság körüli tervek, rettegtek, megtalálták a békítő clausulát ezen eszmében (NB. a szavakra nem emlékezem, csak magára az eszmére): mi törekvéseink számára irányt és tájékozási pontokat állítottunk föl, azonban ha óhajtásainkat rögtön és egészen nem létesíthetnők, örömmel segéllünk elő minden indítványt, jöjjön az bárhonnan, ha irányunkkal egyezik és czéljainkat bármely mértékben előmozdítja; 4. Kik végre az oppositiónak a kormánynyali surlódását vagy általában igen rendszerezettnek vagy különösen Apponyira vonatkozólag igen élesnek találták, azokat két sententia által vonta magához Szemere; egyik sententia volt, hogy mi ellenzéseinket nem személyek, hanem elvek és tények ellen irányozzuk; a másik sententia pedig ez vala: az ellenzéki elnevezéssel ezentúlra fölhagyván, magunkat független reformereknek nyilvánítjuk.Szemere programmterve nagy zavart okozott, mert épen a nagy gyűlés előtti nap terjesztetett elő, s mert neki számos párthive s gyaníthatólag tán majoritása volt.
Klauzálhoz hirdetteték tehát egy a meghasonló véleményeket egyeztető conferentia. Kossuth programmja után Szerveréé olvastatott fel. Szemere ellen volt főként Kossuth, mellette főként Batthyány Lajos. Általában nem pártoltaték a reformer név. A többi pontok némi módosításokkal elfogadtattak s a Kossuthéval, mennyire lehetséges volt, egy szövegbe öntettek.
Igy született az ellenzéki nagy gyűlés határozata, melyet levelemhez mellékelve küldök. Csak még azt jegyzem meg, hogy bármily izgatottak voltak az előleges készülődések, a közgyűlés nagy összhangzással folyt. Nyilatkoztak: Kossuth, utána Eötvös, utána Kubinyi, aztán Szemere, Teleki, Klauzál, végre Bezerédy, ki igen hatá
lyos szónoklatot mondott az összeforradásról. Batthyány Lajos reassumált hosszasan és részletesen».Deák Ferencz
Kehidáról 1847. ápril 10-dikén ez ügyben ezt írta Kossuth Lajosnak: «April végével, minthogy előbb nem indulhatok, Pozsonyba fogok fölrándulni orvosomhoz, mert betegeskedésem folyvást tart, s kivált most tavaszszal többet háborgatnak bajaim. Ha lehet, Pozsonyból május 5-dike 10-dike körül lemegyek Hozzátok Pestre, de azért Ti a szerkesztésnek elkészítését ne halaszszátok, mert változó egészségem is gátolhatja utamat, de hasznomat sem igen vehetnétek, mert dolgoznom tiltva van, s valóban nem is tudok. Orvosom a megzavart idegrendszer bajaiból magyarázza betegeskedésemet, s e miatt szorosan tilt minden komolyabb munkát, és én érzem csak egy kis levélirás után is a munkának rossz hatását egészségemre. És egyébkint is a teendő nem oly sok, s ha sok és terhes volna is, oly kezekben van, melyek nélkülem úgy végzik azt, mint végeznék velem».Az ellenzék ugyanazon év junius 6-dikán Pesten tartott gyülekezetében megállapította a programmot, mely «Ellenzéki Nyilatkozat» czímén tétetett közzé. Kemény Zsigmond b. «
Forradalom után» czimű művének 32-ik lapján azt mondja: «Deák Ferencz a létező iratokból alkotá össze a nyilatkozatot oly eklekticismussal, mely minden töredéket kibékített».«Az ellenzék központi bizottmánya» 1847. junius 7-dikén kelt kisérő levelében, melylyel a nyilatkozatot szétküldötte, ezt írja:
«Közbizodalmu elvbarátunk Deák Ferencz, mint a fölkért bizottmány tagja, volt szíves az «Ellenzéki nyil
atkozat»-ot szerkezetbe foglalni, miért neki annál szívesb köszönettel tartozunk, minél nagyobb elismerést érdemel, hogy huzamos idő óta mindnyájunkat aggasztó betegeskedése által sem engedé magát e munka terhének elvállalásától visszatartóztatni. Az általa szerkesztett «Nyilatkozat» megbizott társai által is helyeseltetve, tegnapi napon a barátságos értekezésre ujólag egybesereglett ellenzéki elvbarátok gyülekezetének birálata alá terjesztetett, s közegyetértéssel elfogadtatván, annak az ellenzéki párt tagjaival közlésére megbizatánk».A nyilatkozat szövege a következő:
Az ellenzéknek minden alkotmányos országban egyik természetes hivatása a kormány irányában, az ország minden érdekeire nézve, mind jog- és törvényszerűség, mind helyesség és czélszerűség tekintetében, ellenőrködni. Mi tehát, kik magunkat a magyar alkotmányos ellenzék tagjainak valljuk, kinyilatkoztatjuk, hogy jövendőre is az ellenzék feladatául ismerjük, a kormány irányában, úgy egyes tetteire s mulasztásaira, mint összes politikájára nézve, folytonosan ellenőrködni; s kinyilatkoztatjuk, hogy ezen ellenőrség sikerére az alkotmány által nyujtott minden eszközöket törvényszerűséggel s loyalitással használni el vagyunk határozva.
De mi az ellenzést vagy pártolást nem személyekhez, hanem tárgyakhoz és tényekhez kötjük, s a kormánynak csak oly lépéseit fogjuk helyteleníteni, sőt tehetségünk szerint ellenezni, melyek formájokban vagy lényegökben törvényelleniek, vagy következményeikben a haza közérdekeire s az alkotmányos élet fenntartására és kifejlődésére károsak. Hazánk jelen viszonyai között a magyar kormány tényleg nem tisztán parlamentáris, mely eredetére nézve a többségben nyilatkozó nemzeti akarat kifolyása volna, s lételét a többség pártolásától feltételezettnek elismerné. A magyar kormány, alkotmányos törvényeink ellenére, idegenszerű s nem nemzeti befolyás alatt áll, oly befolyás alatt, mely a monarchiának egyéb tartományait absolut hatalommal igazgatván, alkotmányos formáinkat, összes közigazgatási rendszerére nézve is, alkalmatlankodóknak szereti tekinteni, s az alkotmányos életnek nem épen barátja. Ily viszonyok között pedig pártolást vagy ellenzést személyekhez kötni nem szabad.
Folytonos kötelességünknek ismerjük mi ezen ellenőrködést minden körülmények között; jelen helyzetünkben pedig épen polgári bűnnek tartanók, ezen feladat pontos teljesítését bármi részben elmulasztani. Mi a kormánynak sem átalános rendszerében, sem eljárása részleteiben nem látunk valamely újabb, de a réginél törvényszerübb, méltányosabb és közérdekeinkre kedvezőbb fordulatot, mely által a nemzetnek biztosítékot nyujtana, hogy ereje is van, de szándéka is ingatlan és elhatározott, fennálló törvényeinket mindenkor és minden részben szorosan megtartani; a törvény rendeletét kivétel nélkül szigoruan végrehajtani; mindenkor és mindenben tisztelni azon korlátokat, miket hatalmának az alkotmány szabott; s a hazának közérdeke felett, melytől a fejedelem valódi érdeke soha el nem választható, nem ismerni más érdeket. Súlyos sérelmeink, melyeket annyiszor felterjeszténk, évek hosszú során keresztül kérve, sürgetve, várva az orvoslást, orvosolatlanok még most is, sőt keserűbbek és súlyosabbak az által, hogy jogszerű kérelmünk annyiszor elhangzott, s e miatt bizodalom és remény már-már enyészni kezdenek. Vannak e sérelmek tömegében oly pontok, melyek fölött osztatlan volt az egész nemzet véleménye, azon férfiakat sem véve ki, kik most a magyar kormány tagjai; és még sem eszközöl kormányunk orvoslást, sőt komoly és tettekben mutatkozó törekvést sem látunk nála e sérelmekből eredő bajaink kiegyenlítésére. Pedig azon kormány, mely a nemzetnek jogszerű felszólalását figyelembe sem véve, a korábbi sérelmek orvoslását eszközölni még csak nem is igyekszik, s ily módon a törvényellenes állapotot e részben szándékosan fenntartja, épen úgy sérti a törvényt, mint amaz előbbi kormány, mely a sérelmet elsőbben elkövette, s a nemzet ingatlan bizalmára épen úgy nem számíthat, mint amaz.
De régibb sérelmeink orvoslásának káros elmulasztásán felül újabb sérelmeket is látunk mi a kormánynak újabb tetteiben s mulasztásaiban. Nem kell ezeket bővebben fejtegetnünk; több megyék köztanácskozásai, fölterjesztései s körlevelei kifejtették s elsorolták azokat; mi példa gyanánt csak némelyeket fogunk itt megemlíteni.
Az ország legfőbb érdekeinek egyike: territoriális épsége. És mégis a részek visszakapcsolását rendelő 1836: XXI. törvényczikkely végrehajtása több mint tiz év folytán tettlegesen még csak meg sem kezdetett; sőt ezen sérelem a mult országgyűlésen meg nem jelent törvényhatóságok ellen hozott birói itélet végrehajtásának elmulasztásával súlyosbíttatott. A határőrvidékeknek nem magyar törvények szerinti közigazgatása országunk régi sérelme. A váltótörvénykönyv s a vallás tárgyabeli legújabb törvények foganatosításának a határőrvidékeken elmulasztása által a kormány ezen sérelmet is súlyosbította.
Az ország legfőbb érdekeinek másika: a nemzetiség. És mégis az 1840-ki VI. törvényczikkelynek azon rendelete, hogy a magyar nyelv tudása a katonai véghelyeken is gyarapíttassék, végre nem hajtatott; sőt e részben elannyira semmi sem történt, hogy még az utasok s kereskedési árúszállítások is zaklatásoknak vannak kitéve a magyar nyelven szerkesztett uti levelek miatt. Az 1844-ki II. törvényczikkely azon rendelete, hogy az ország határain belőli iskolákban közoktatási nyelv a magyar nyelv legyen, teljesen végrehajtva maiglan sincs; sőt a köziskolákbeli magyar nyelvmivelő társulatok, ámbár az iskolai előljáróságok közvetlen felügyelése által minden elfajulás ellen biztosítva voltak, kormányi rendelet által végkép eltiltattak.
A példák harmadik helyén említjük, hogy ámbár a fennálló alkotmányos institutiók, melyek közjogi garantiáinkat képezik, csak törvényhozás utján volnának módosíthatók, a kormány mégis Horvátországban a tartományi gyűlésnek törvényes gyakorlat szerinti szerkezetét kormányparancs utján megváltoztatta; a megyék alkotmányos consistentiáját pedig újabban megsértette, részint az által, hogy a törvényes főispánok helyett számos megyében helyetteseket nevezett ki, holott már az 1825-ki országgyűlés is határozottan kijelentette, hogy a helyettesek alkalmazása a törvényben kijelölt eseteken kivül helytelen és törvénytelen; részint pedig az által, hogy több megyében a főispánt, mint a megyétől különvált s annak ellenében álló, sőt a megyei hatóság fölébe emelt külön hatóságot kivánja tekintetni; annak egyoldalú előadására határoz, dorgál és fenyeget; az ellene emelt vádakat pedig még vizsgálat alá is csak hosszas halasztgatások után veszi.
Sok egyes esetet hozhatnánk még fel állításunk igazolására; de világos már ezekből is, hogy ellenőrködési kötelességünk teljesítésében épen a jelen körülmények között leginkább szükséges az éber figyelem, gondos óvatosság és csüggedetlen kitűrés. De hazánknak már régen aggasztó helyzetében ügyekeznünk kell azon is, hogy alkotmányos állásunk törvényszerű biztosítékait neveljük s erősítsük. Ily biztosítéknak tekintjük mi a kormány felelősségét, mely az alkotmányos élet természetében fekszik, s mely alapja leend Magyarországban is az oly igen szükséges parlamentáris kormánynak, és a magyar kormányt leginkább megóvja idegenszerű elemek kártékony befolyásától. Ezen felelősséget, mely törvényeinkben sem ismeretlen, s azoknak szellemével oly igen összehangzik, mennél előbb életbe léptetni, leend egyik legfőbb törekvésünk. Az alkotmányos biztosítékokhoz számítjuk s tehetségünk szerint pártolandjuk a nyilvánosságot is s annak a közélet minden ágaiban alkalmazását, valamint a szabad összejöhetést s az egyesülés jogának eredeti, alkotmányos tisztaságában fenntartását. Alkotmányos biztosítéknak tekintjük, s a nemzet további kifejlődésére is szükségesnek látjuk, a czélszerű sajtótörvényekkel körülirt sajtószabadságot is, minél fogva sürgetni fogjuk a törvényen kivül behozott, minden tekintetben annyira káros könyvvizsgálat eltörlését, és a sajtószabadságnak czélszerű törvények mellett megalapítását:
Törvényesnek, méltányosnak s a nemzeti közerő gyarapítására s ez által önállásunk biztosítására fontosnak, sőt szükségesnek tartjuk, hogy Erdély és Magyarország teljesen és jogszerűen egyesíttessenek, s ekkép a két nemzet egymásnak visszaadatván, mind a vérségi kapcsolatnak, mind az ország oly régi közóhajtásának elég tétessék. Szükségesnek látjuk, hogy a honpolgárok minden osztályainak érdekei, a más nyelvű népségek óvatos kiméletével, nemzetiség és alkotmányosság alapján egyesíttessenek. Szükségesnek látjuk, hogy a vallási szabadság kérdései a mult országgyűlési alapon bevégeztessenek.
De nem tekintjük feladatunkat még az által bevégezve, ha a fennemlített ellenőrködési tisztünket teljesítjük, s alkotmányos állásunk biztosítékait, a mondottak szerint, nevelni s erősíteni törekszünk; hanem hivatásunknak ismerjük: minden czélszerű reformok létrehozásán is folyvást iparkodni. Mihez képest határozottan kinyilatkoztatjuk, hogy azon téren továbbra is állhatatosan megmaradunk, melyen hazánkban a közelebb lefolyt évek története az ellenzék nevét a reformpárt nevével ugyanazonosította. Nem igényeljük mi az indítványozási jogot kizárólag az ellenzéknek; de azt sem tartjuk, hogy a haladás kérdéseit csak a kormány, vagy annak pártja indítványozhatja czélszerűen; hanem ezen irányban a kezdeményezést minden honpolgárok közös hivatásának ismerjük. Sőt miután minden hatalomnak természetében fekszik, hogy inkább saját körének tágítására, mint az őt korlátozó alkotmányosság terjesztésére törekedjék, legyen bár azon tiszta szándékból, hogy a nagyobb hatalommal több jót eszközölhessen, s a nemzet boldogítására irányzott terveit könnyebben keresztülvihesse: mi oly indítványokat, melyek az alkotmányos biztosítékok kifejtésére és a nemzet ellenőrködése öregbítésére czéloznának, a kormánytól annál kevésbbé várhatunk, mivel hazánkban, mint említők, a kormány tényleg nem parlamenti, annak tagjait nem a nemzet többségének akarata vagy óhajtása jelöli ki, nem a nemzet bizalmától függ fennállhatása, nem ment az idegen és épen nem nemzeti s nem is alkotmányos elemek befolyásától. Mindezeknél fogva feladatunknak ismerve, indítványozási jogunkkal élni, kötelességünknek tartjuk nyilván s világosan kijelölni azon tárgyak főbbjeit, miknek minél előbbi létrehozását, az idő és helyzetünk körülményei szerint, a hon javára mulhatatlanul szükségesnek hiszszük.
Ezek a következők:
a) A közterhekbeni osztakozás. Mire nézve az eddig egyedül adózott nép terheinek megkönnyítését főbb kötelességünknek ismerjük; az alkotmányos biztosítékokat, ezekre nézve is, mindnyájunk számára gyarapítani törekedendünk; de az ország közszükségeinek eddig el nem látott fedezésénél a czélok országgyűlési meghatározását, számadást és felelősséget föltételül kötjük.
b) A honpolgárok nem nemes osztályainak, mindenek előtt pedig a királyi városoknak és szabad kerületeknek, képviselet alapján, úgy törvényhozási, mint helyhatósági jogokban valóságos részesítése.
c) A törvény előtti egyenlőség.
d) Az urbéri viszonyoknak kármentesítés mellett kötelező törvény általi megszüntetése, mire nézve legkivánatosabbnak véljük, hogy előlépések történjenek, miszerint az örökváltság, a status közbejöttével, országos eszközlésbe vétethessék.
e) Az ősiség eltörlésével a hitel és birtokszerzés biztosítása. Minden előlépést, mely e czélokhoz közelebb vezet, a nélkül, hogy a jövendő kifejlődést megkötné, elfogadunk. Ez irányban fogunk hatni a jövő országgyűlésen, s minden egyebet is, mi az ország szellemi s anyagi kifejlődésére vezet, létesíteni törekedünk, nemzetünk kifejlődésének egyik leghatályosabb emeltyűjét, a köznevelést, igyekezendvén oly irányban vezettetni, hogy hazánkfiai munkás polgárokká képeztessenek, s ez által személyes függetlenségökre is támaszt nyerjenek.
Nem fogunk mi ezen működésünkben soha megfeledkezni azon viszonyokról, melyek közöttünk s az ausztriai örökös tartományok között a pragmatica sanctió értelmében fennállanak; de szorosan ragaszkodunk az 1790-ki X. törvényczikkelyhez is, melynek világos rendeletében az esküvel szentesített fejedelmi szó biztosítja nemzetünket: hogy «Magyarország szabad ország, s egész törvényhozási rendszerében független; tehát semmi más országnak vagy nemzetnek alá nem rendelt». Nem akarjuk mi hazánk érdekeit az összes monarchia egységének s biztos fennállhatásának érdekeivel ellentétbe hozni; de más részről törvénynyel; igazsággal s méltányossággal ellenkezőnek tartjuk, midőn Magyarország érdekei bármely egyes tartományok érdekeinek jogtalanul alárendeltetnek, mint ez az ipar s kereskedési viszonyainkra nézve már hosszú időtől fogva folytonosan történik. Készek vagyunk mi az örökös tartományok érdekeivel netalán ellenkezésben álló magyar érdekeknek igazság és méltányosság alapján lehető kiegyenlítésére kezet nyujtani; de abban soha meg nem egyezünk, hogy az összes kormányzási rendszer egységének, mit némelyek a monarchia egysége gyanánt szeretnek főelvül emlegetni, minden érdekeink, még alkotmányosságunk is, feláldoztassanak. Ezen kormányzási rendszer egységének tekintetéből indult ki akkor a kormány, midőn a mult század utolsó negyedében alkotmányos állásunk helyett anyagi hasznokat igérve, nemzetiségünket s polgári szabadságunkat oly súlyosan megtámadta; ezen kormányzási rendszer egységének lettek hajdan feláldozva az ausztriai örökös tartományok alkotmányos institutiói, és a kormányzás-egységi rendszer az absolutismus alapján fejlődött ki. Pedig az alkotmányosság nekünk oly kincsünk, melyet idegen érdeknek, vagy bármi kecsegtető anyagi haszonnak feláldoznunk nem szabad, s melyet fenntartani, sőt szélesebb és biztosabb alapra állítva, mindinkább szilárdítani, első és legszentebb kötelességünk; s meg vagyunk győződve, hogy ha az ausztriai örökös tartományok régi alkotmányos szabadsága még most is fennállana, vagy ha a kor és igazság kivánata szerint ők is az alkotmányos nemzetek sorába lépnének, s az egész monarchia kormányát mind összes rendszerében, mind egyes részleteiben az alkotmányosság szelleme lengené keresztül: érdekeink s az ő érdekeik, melyek most néha külön váltak, néha talán egymással ellenkezők, könnyebben kiegyenlíthetők lennének, az összes birodalom egyes részeit nagyobb érdekegység, több kölcsönös bizalom kötné össze, és ez által a monarchia szellemi és anyagi erejében gyarapulva, biztosabban daczolhatna az idő s ellenséges körülmények egykor bekövetkezhető viharaival.
Kijelentettük ezek szerint czélunkat s nézeteinket. Czéljaink elérésére az eszközöket a körülmények szerint megválasztani jövendőben is ily összejöveteleket tartandunk. De midőn ekkép irányunk szellemi egységére törekszünk, a törvényhatóságoknak önkörükben szabad mozgását s törvényes önállását féltékenyen őrizni szoros kötelességünknek ismerjük. Károsnak, sőt veszélyesnek tartjuk, ha a kormány, önmaga is párttá alakulva, hatalmának szellemi és anyagi erejét arra használja, hogy a vélemények szabad és független nyilatkozata helyett, mindent előre helyeslő s majdnem feltétlenül hódoló többséget szerezzen; s alkotmányellenesnek nyilatkoztatjuk azon törekvést is, hogy a kormánynak csak azon esetben szolgáljon irányul a többség, ha az egy bizonyos párt nézeteinek s érdekeinek kedvező.
AZ 1847-DIKI ORSZÁGGYŰLÉS ELÉ TERJESZTETT
KIR. ELŐADÁSOKRÓL.
Zala vármegye 1847. oktober 4-dikén tartott közgyűlése jegyzőkönyvének 3615-dik pontja így szó
l:«3615. Miután a nagy számmal összesereglett Karokat és Rendeket a megye tanácskozó terme be nem fogadhatta, az összesereglett Karok és Rendek előtt a megyeház előtti téren folytatott ülésben nyilván kihirdettetett ő cs. kir. Felségének e következő tarta
lmu kegyelmes királyi meghívó levele:Mi első Ferdinánd Isten kegyelméből Ausztriai Császár, Magyar- és Csehország e néven V., Halics- és Lodomérországok apostoli, úgy Lombárdia, Velencze, Illiria királya, Ausztria Főherczege stb. Tisztelendő, tiszteletes, tekintetes és nagyságos, nagyságos, vitézlő és nemes kedvelt Hiveink!
Miután az örök gondviselésnek megfejthetlen végzése szintannyira szeretett, mint hőn tisztelt nagybátyánkat, dicső emlékezetü, fenséges József cs. kir. örökös főherczeget s Magyarországunk nádorát, szivünk mély fájdalmára e világból kiszólította, az 1608-ik koronázás előtti 3-ik törvényczikkely értelmében eszközlendő nádorválasztásra, nemkülönben a végett: hogy az ország boldogságának nevelésére és a közjó gyarapítására kivánt többféle
nagyfontosságu törvényes intézkedésekről atyai szívünk gyöngédsége szerint kedvelt Magyarországunk és a hozzá csatolt részek hív Karaival és Rendeivel tanácskozhassunk, folyó 1847-ik évi Szentandrás hó 7-ik napjára eső pünkösd utáni 24-ik vasárnapra sz. kir. Pozsony városunkba közországgyűlést rendelendőnek, hirdetendőnek, és az Isten kegyelméből saját személyünkben vezérlendőnek elhatározánk. Mire nézve nektek ezennel komolyan parancsolván, kegyelmesen meghagyjuk: hogy a kirendelt helyre és időre kebeletekből szokás szerint választandó, kiküldendő két követet, béke s nyugalom szerető alkalmas férfiakat kifogás nélkül küldeni s igazítani tartozzatok, kik az érintett országgyülésen jelen lenni, s ott a többi főpap és zászlós urakkal, s nemesekkel nevezett Magyarországunk és az ahhoz csatolt részek Karaival és Rendeivel kegyelmes szándokunkat s előterjesztményeinket, mint egyedül az ország üdvére, fentartására, s felvirágzására irányzottakat, bővebben megérteni, s azok felett tanácskozni és értekezni kötelességöknek ismerjék; ti szorgalmasan gondoskodván, hogy említett követeitek a kitűzött napra ott bizonyosan és mulhatlanul megjelenjenek, másként - az ország köztörvényében foglalt büntetés alatt - nem cselekvendők. Hozzátok egyébiránt cs. kir. kegyelmünkkel kegyesen hajlandók maradunk. Kelt birodalmi fővárosunkban Bécsben, Ausztriában Szentmihályhó 17-ik napján, az Ur 1847-dik esztendejében. Ferdinand m. k., Gróf Apponyi m. k., Zsedényi Eduárd m, k.Kihirdettetvén ő cs. kir. Felségének előrebocsájtott kegyelmes királyi meghivó levele, az összesereglett Karok és Rendek azon határtalan bizodalomnál fogva, melylyel Deák Ferencz táblabiró úr iránt viseltetnek, ki az 1836-ik és 1840-ik évi országgyűléseken, mint e megyének követe a haza java előmozdításában oly sokat
fáradozott, ki minden előforduló esetekben a megye rendei bizalmának s várakozásának a legtökélyetesebb mértékben megfelelt, kiben az egész magyar honnak bizodalma összpontosul, kit a hazának minden egyes tagja, de az egész külföld is a törvényhozásra legalkalmatosabbnak nyilván vall, általános közakarattal s minden ellenszó nélkül a jövő ország gyűlésére követjüknek szünni nem akaró éljen kiáltások közt elválasztották; de első alispán ur a rendek mély fájdalmára előmutatta Deák Ferencz urnak tegnapi napról hozzá intézett, s a gyülekezetben felolvasott azon levelét, miszerint Deák Ferencz úr kijelenti: hogy roncsolt egészsége miatt a követi pályát el nem vállalhatja; bár szilárd akarata és szándoka volt is, hogy ha a közbizodalom által arra meghivattatik, s egészsége megengedi, e terhet elvállalandja még akkor is, habár törődött egészsége és ereje még nagyobb viszontagságoknak fog is kitétetni, de bajai napról napra oly annyira súlyosbodvák, hogy mind öntapasztalásból, mind orvosainak tanácsából semmi komolyabb megfontolást igénylő munkát bajának tetemes öregbülése nélkül bármely rövid idő alatt sem teljesíthet, s ezért a követségnek megkezdéséhez sem foghat, annálinkább annak folytatását el nem fogadhatja, kérvén a rendeket első alispán úr az ő nevében, hogy helyébe más követet válaszszanak. Leverő vala a rendekre nézve Deák Ferencz táblabíró urnak e levele, mert mélyen érzik: hogy őt sem a megyei Karok és Rendek közül, sem az egész honból bárki is jelenleg teljesen és tökéletesen kipótolni nem fogja; fájdalommal telt kebellel tehát kénytelenek az ő elválasztásától elállani, és a parancsoló szükségnek engedve, helyébe más követnek választásába bocsátkozni; de a törvény parancsolatja szemeik előtt legszentebb lévén, törvényes kötelességöknél fogva a jövő országgyűlésére Tolnay Károly és ifj. Csuzy Pál táblabíró urakat közfelkiáltással követjeiknek elválasztották, s azoknak a szokott megbízó levelet a megye hiteles pecsétje alatt kiadatni rendelik. Egyúttal pedig, hogy Deák Ferencz táblabíró úr személye iránti valódi tiszteletüket és vonzalmukat, valamint szinte abból eredett mély fájdalmukat, hogy ő a követi pályát el nem fogadta, s azon forró óhajtásokat, hogy egészsége s testi ereje minél előbb visszatérve, a közdolgok folytatásában ismét oly tényező részt, a mint előbb vett, vehessen, kifejezni egy különös választmány által kivánják, s e választmányt mltgs gróf főispáni helyettes úrnak elnöklete alatt nagymgú báró Gerliczi Mihály, cs. kir, belső titkos tanácsos, Zalabéri Horváth János és Eduard, cs. kir. kamarás, Csillagh Lajos 2-od alispán, Hertelendy György, Horváth Vilmos, Inhey Gáspár, Kázmér és János, Ivánkovics János, Reisig Alajos, Forintos Károly és Hrabovszky Zsigmond táblabíró, Novák Ferencz első aljegyző, Gyika Jenő és Sümeghy Ferencz fő-, Nagy Károly alszolgabíró, Léránt Tamás és Ács Gábor esküdt urakat oly utasítással küldik ki: hogy Kehidán Deák Ferencz úrnál a megye rendei nevében még a gyülekezetnek folyama alatt megjelenvén, annak a fennebbieket adják értésére.»Zala vármegye 1847. november 17-d
ikén tartott közgyűlésében fölolvastatott a megye követeinek az országgyűlés első üléseiről szóló tudósítása, melylyel megküldötték a vármegyének az országgyűlés elé terjesztett kir. előadásokat, jelentvén, hogy ezek mellékleteit pótlólag meg fogják küldeni.DEÁK FERENCZ: Mindenekelőtt a követ urak jelentése folytán kötelességének tartja arról szólani, mi az országgyűlés munkálkodásai közt első volt, t. i. a nádorválasztásról. Ámbár óhajtotta volna, hogy a kijelölés, a megyének elve és utasítása szerint, választás előtt fölbontatott volna, részéről csak örömét jelentheti a fölött, hogy a választás oly férfiúra esett, kihez annyi remények vannak kötve.
A királyi előadásoknak részletes tárgyalása legczélszerübben csak akkor eszközölhető, midőn megérkeznek a csatolványok, melyek a követ urak által említtettek. Üdvözli a szóló a kormányt átalakulásunk korszakában azon téren, melyen, ha megmaradni fog, alkotmányos állásunk szélesebb alapot nyerend. Igen örül, hogy mi azelőtt néhány évvel a felsőbb hatalom által véteknek tartatott, annak igazságát most átlátják, s magok kivánják törvénybe iktatni azt, miért oly sok jeles hazafi szenvedett. Visszaemlékezik azon időre, midőn zendülést kezdőnek tartatott az, ki az örökváltságot indítványozta; pedig akkor az örökváltság csak úgy és azon időre terveztetett, ha mind a két fél beleegyez; s minket, kik azt pártoltuk, megróvtak. És most a kormány maga indítványoz, nem annyit, mint akkor törvénybe ment, hanem sokkal többet. Szóljanak bármit a magyarországi ellenzékről, bármint mondják, hogy az hivatásának megfelelni nem képes, hogy elvesztette a bizalmat, hogy kisebbségben van, ő azzal mind nem törődik, mert a czél egyedül az, hogy eszközöltessék, mi a haza javára szolgál, nem tekintve, melyik rész által eszközöltetik az; az ellenzék fényesebb diadalt sohasem ünnepelhet, mint mikor oda vitte a dolgot, hogy azon ügyet, melyért egykor üldöztetett, a kormány magáévá tette; mert nem az a diadal, midőn egyik párt a másikat leszavazza, hanem ha valamely párt magáévá teszi azon elveket, melyekért a másikat üldözte, rágalmazta. Ennek csak örülni lehet. Adja isten, hogy valamint a szóló hite szerint ez a legtisztább szándokból származott, oly sikeresek legyenek a RR.-nek tanácskozásai annak életrehozásában. Óhajtja, hogy midőn e fölött a tanácskozások folynak, párt pártnak ellenében áll bár, de ne nézze egymás szándékát a gyanusítás szemüvegén.
Igen sok a teendő, igen terjedelmes és bonyolódásokkal járó munka, mit az országgyűlésnek el kell végezni, azért a királyi előadások egyes pontjaira nézve legczélszerűbbnek vélné általános elvül fölállíttatni, hogy mi követeinknek szabadabb tért engedünk s nem gátoljuk őket részletes utasításokkal. Csak példáúl az örökváltság ügye olyan, mely az országban létező minden viszonyoknak figyelembe vételét igényli, pedig mi csak a magunkéit ismerjük, hogyan kötjük meg tehát követeinket e részben, midőn az egész ország érdekét kell szemügyre venni a követnek? A követ nem csak megyéjét, hanem az egész országot képviseli. Még a boldogúlt nádortól hallám mondani, hogy a követ nem csak megyéjének képviselője. Nagy részében azoknak, melyek az előadásokban említtetnek, el vannak látva a követek utasítással. Nincs részletes utasítás, de a főelv oda van adva.
Első a katonai élelmezés. Erre nézve javaslatot közöl a kormány. A múlt országgyűlésen már a RR. részéről is készíttetett e tárgyban javaslat. Legjobban szeretné a tanácskozást ott kezdeni, hol a múlt országgyűlésen megszakadt. Ehhez azonban nem szólhatunk, míg a kormány által előterjesztett javaslat a megyéhez meg nem érkezik. Itt részletes utasítást nem igen adhatunk, legfölebb, ha az összeg mennyisége jönne szóba, annak maximumát fogjuk meghatározni. A királyi városok szavazata s a coordinatió iránt szintén el vannak látva a követek utasítással. Ha meglátjuk a kormánynak e részbeli javaslatát, ahhoz is részletesebben szólhatunk, noha e tárgyban is legjobban szeretné a tanácskozás fonalát ott fölvenni, hol a múlt országgyűlésen megszakadt. A kormánynak mostani eljárását nem akarja rosszalni, de különösnek találja, hogy midőn a múlt országgyűlés ez érdemben javaslatot készített, mielőtt az fölterjesztetett volna, a kormány egy új javaslattal áll elő. Az ősiségre nézve el vannak látva a követek utasítással. Az örökváltság iránt nincs utasítás. E részben legczélszerűbbnek vélné azt mondani: a követek iparkodjanak tervet eszközölni, mely szerint az örökváltság eszközöltessék, közöljék azt velünk s akkor hozzá fogunk szólni. Ilyen tervet csak az országgyűlés készíthet legczélszerűbben, mert annak tagjai ismerik az ország minden részét és viszonyait. A kereskedés előmozdítása és a vámok megszüntetése tekintetében meglátjuk, mit fognak az ország rendei javasolni. Ezen dologban nem oly könnyü valamit határozni, mert igen figyelembe kell venni mindent. Figyelembe veendő még azon különbség is, hogy minden vámoknak egyszerre leendő eltörlése mennyire hasznos vagy káros az országnak? A termesztők érdeke miatt nem fog-e szenvedni a műipar? Általában megjegyzi, hogy az Ausztria és Magyarország közt fönnálló vámokat ő felsége eltörölheti a magyar országgyűlés nélkül is, mert ahhoz semmi közünk. Ha ez ügy csak annyiból tétetett országgyűlés tárgyává, hogy a kincstár kártalaníttassék, és alku szerinti megváltás fejében fizeti az ország azt, mit előbb vámkép fizetett, a nyereség semmi. E részben tehát a követ urak semmibe ne ereszkedjenek addig, míg az országgyűlésnek e tárgybeli nézeteit velünk nem közlik s arra utasítást nem nyerendnek. A részek visszacsatlására nézve: nem vizsgálja, mi czélból van ez az előadások közé foglalva; de örömmel tekinti, mert úgy látja, hogy a kormány magát az országgyűlés előtt mentegetve, számot ád, miért nem teljesítette törvényes kötelességét. Megküldi t. i. a visszacsatlandó megyéknek s az erdélyi országgyűlésnek e tárgyra vonatkozó irományait, hogy az ország rendei vegyék figyelembe, ha volt-e a kormánynak elég oka a törvényt eddig végre nem hajtani? Úgy tekintsük tehát ezt, mint a kormánynak számadását és mentségét, miért nem hajtatott végre a törvény. Követeinknek pedig hagyjuk meg, iparkodjanak a dolgot oda vinni, hogy megvizsgálván az okokat, melyekkel a kormány menti magát, a miért eddig a törvény rendelete nem teljesíttetett, s ha azok nem elégségesek, a törvény teljesítését sürgessék, s rosszalják azok hanyagságát, kiknek kötelessége volt azt végrehajtani. A büntető törvénykönyvre az mondatik: mindenekelőtt szükséges tudni, ki fog itélni a bűnös fölött a minő lesz a büntetés. A börtönrendszer független attól, ki itéli el a bűnöst, sőt megfordítva, inkább függ attól, hogy milyenek a börtönök, s kitől függnek azok, mert ugyanazon büntetés becsületes fogházban felére sem oly terhes, mint egészségtelen börtönben, rossz bánás és élelmezés mellett. Előbb kell tehát megállapítania börtönrendszert, mint a büntetést. Például tíz évi fogság olyan börtönökben, mint itt Zalában voltak hajdan, iszonyú büntetés volna; midőn ellenkezőleg tiszta börtönben s olyan börtönrendszer mellett, milyent a RR. kivánnak, s a milyen Európa minden művelt nemzeténél meg van állapítva, már nem oly terhes. A kincstári kölcsönre áll múlt országgyűlési utasításunk. Végre, mi a rend fönntartását illeti, az minden embernek szivén fekszik, azért a követ urak iparkodjanak azt fönntartani, de úgy, hogy az által a nyilvánosság legkevésbbé se csorbíttassék. Röviden, a szólónak nézete a mostan teendők fölött az: várjuk meg, míg a csatolványok megérkeznek. De szeretné, ha a RR. megállapítnák, sőt követnék azon elvet, hogy követeinknek kezét meg ne kössük; azoknak, a mennyire lehet, szabadabb tért engedjünk, s legfölebb a fontosabb tárgyakra nézve jelöljük ki nekik a végpontot, melyen túl utasítás nélkül ne bocsátkozzanak.
A közgyűlés
Deák F. beszéde értelmében határozott.