AZ OKTÓBERI DIPLOMA.

A magyar conservativ párt tagjai 1849-től fogva az alkotmányosság eszméjének megóvásán és érvényre juttatásán fáradoztak. Eötvös József báróhoz 1866. január havában intézett levelében Lónyay Menyhért róluk ezt írta: «A hazánkra 1849-ben súlyosodott katastropha s az arra következett általános levertség és elcsüggedés ólomsúlya alatt Dessewffy Emil volt éltető lelke a külszinre sem igen vergődhetett s alig érezhető ama mozgásnak, melyet társai Bécsben kifejtettek. Pozsonyból, hová lakását télire áttette, számtalanszor ment Bécsbe. Jósika, Apponyi, Sennyey, Ürményi, Barkóczy, Andrássy György, Szécsen s mások tőle meríték a végképi elcsüggedés ellen az erőt. Délelőtt Jósikánál, este színház után Szögyénynél jöttek össze. A tiszai kölcsön ügyében sokszor mentem Dessewffyvel Bécsbe, s néhányszor jelen voltam ezen magyar fronde barátságos összejövetelein; egy-egy kedélyes elbeszélés alkalmával fel-fellebent a függöny az évek során soha meg nem szünő leplezett működésükről. Valójában érdekes jegyzeteket lehetett volna tenni az absolutisticus terreur eme korszakáról, melynek az olmützi napoktól kezdve az októberi napokig minden szálait apróra ismerik ezen férfiak, a kik folyvást hullatták azon cseppeket, melyek végre megbomlasztani segíték a változhatatlannak hiresztelt rendszert.»


1859. junius 24-dikén az olasz és franczia ser
egek Solferinonál döntő csatát nyertek az osztrák seregek fölött. Junius 28-dikán Jósika Samu báró Rechberg gróffal, Ausztria külügyminiszterével, Bécsben értekezést folytatott, a melyről egyik barátjához intézett levelében ezeket írta:

«A beszélgetés azzal kezdődött, hogy Rechberg a magyar ügyekről kívánt tájékozódni, mint a melyeket aggasztóknak lát.

Azt feleltem neki: Abban a feltevésben nyilatkozom, hogy nem tart conservativ intrigánsnak, a ki mindenütt csak azért agitál, hogy mód nélkül való becsvágyát kielégítse s újra hatalomhoz jusson. Egy félórával előbb ugyanis azt a hírt hozták hozzám, hogy egy igen előkelő állású egyén ilyennek festett engem.

Rechberg: Mindenekelőtt azt hiszi, hogy a kormánynak a conservativ párttól nincs miért tartania, különben meg kellett volna szűnnie conservativnak lenni; néhány barátságos szó, hogy mit sem óhajt annyira, mint hogy engem ismét kormányon lásson. A kormány sokat mulasztott, sokat ferdén és helytelenül tett. Változásoknak kell történni. Ebben a pillanatban azonban ez lehetetlen; most nem is tartaná czélirányosnak; de a háború után azonnal hozzá kell látni s ezt most elő kell készíteni. Mutatott egy magyar röpiratot, melyet nem régiben kapott; még nem fordíttatta le; a mint hallja, Magyarországnak adandó concessióról van benne szó; azt kérdezte tőlem, minő concessióval hinném én Magyarországot megnyugtathatónak?

Válaszom részleteit nem iktatom ide; hogy mit mondhattam a conservativoknak tulajdonított befolyásról és állásukról, mindegyiktek tudhatja. Minden további értekezést feleslegesnek tartottam, mielőtt az ország állapotáról hitelesen nem értesül; részletes előadásom végén azt kérdeztem tőle, hogy mint okos ember azt következtetheti-e ezekből, hogy a kormány a magyar társadalom bármely rétegének támogatására számíthat? Az általam mondottaknak foglalatja ez volt: A helyzet olyan, a milyennek ecseteltem; indokolása a tíz év óta követett rendszerben van; az egyetlen concessio, mely sikert igér, az eddigi rendszer teljes elejtése.

Rechberg figyelemmel hallgatott meg. A monarchia egysége létezésének alapfeltétele. Sajnos, hogy ezt az uniformitásig akarták kiterjeszteni. Az egység nem követeli azt, hogy a tartományokat egyformán szervezzék és igazgassák. Mit gondolnék arról, ha pl. a belügyminiszter alatt az egyes tartományok számára külön főnökökkel külön osztályok állíttatnának fel, a melyek azután azt, a mi szükséges, előkészíthetnék és kezdeményeznék?

Én: Néhány évvel ezelőtt az ilyféle rendszabály megnyugtatólag hatott volna, mert azt a reményt keltette volna fel, hogy általa minden meghiúsíttatik, a mi azóta ténynyé vált. Azok után, a mik bekövetkeztek, minden hit és bizalom megszünt. Azt hiszi-e ön, hogy akadna jóravaló magyar ember, ki a jelenlegi körülmények közt akár egy miniszteri állást is elfogadjon?

Rechberg: Magam sem hiszem. Közölték velem a tartományi képviseletekre vonatkozólag készült munkálatokat. Még nem volt rá időm, hogy a részletekkel foglalkozzam. Már első pillanatra is úgy látom, hogy egy és más benne kivihetetlen, de mivel különben sem vagyok a dologban annyira járatos, hogy ellenkező nézeteimet indokolhatnám, nagyon lekötelezne, ha velem szemben irásban nyilatkoznék róluk.

Én az utolsó pontra rátérni nem akartam és felelet nélkül hagytam. A tervezett tartományi képviseletek lehetetlenségéről kategorice nyilatkoztam. Végül azt mondottam, hogy a czélnak megfelelő egyetlen concessio Magyarország törvényes állapotának visszahelyezésében áll, utalván arra is, hogy a többi tartományok irányában is úgy kell eljárni, hogy az egész monarchia érdekeinek solidaritása keletkezhessék.

Rechberg: Ön azt érti alatta, hogy a vármegyékhez, az országgyűléshez, a rendi alkotmányhoz térjünk vissza?

Én: E pillanatban igenis, fentartva azon változtatásokat, melyeket az idő körülményei mulhatatlanokká tettek.

Rechberg: Ámde vannak kérdések, melyek a monarchia egységének alapfeltételei, minő a pénzügy, a hadügy, stb.

Én: Hiszi-e ön, hogy a monarchiát ezentúl absolutisticus módon lehet kormányozni?

Rechberg: Nem, mert meg vagyok róla győződve, hogy a mint az absolutismus mindenütt forradalomhoz vezetett, nálunk is oda vezetne.

Én egy tanácsadó testület eszméjét vetettem föl minden tartományból, a nélkül, hogy különösen támogattam volna.

Rechberg ellene volt. Ez fölkeltené a tartományok minden külön érdekét; nagyjában ismétlődése lenne a dán viszonyoknak. Ezután így folytatta: Hogyan remélheti ön, hogy a korábbi állapotok felelevenítésével a most uralkodó elégedetlenség ne szüljön még keményebb harczokat?

Én: A harczra el vagyunk készülve, de a siker reményével, mert lenne törvényes alapunk és ennek folytán pártunk, a melynek csak a kormány becsületes támogatására volna szüksége. Egyről legyen tisztában magával: ránk csak úgy számíthat, először ha meggyőződünk róla, hogy a mostani rendszert teljesen elejtik, másodszor ha elégséges valódi bizonyítékaink vannak, hogy a népben a hitet és bizalmat újra feltámaszthatjuk. A fődolog pedig az, hogy irányt adó helyen tisztán lássák a dolgok igaz állását és meg legyenek róla győződve, hogy a mostani állapotnak a rendszer az oka.

Rechberg: Ez idő szerint ez még nincsen így, de meglesz, természetesen nem egyszerre.

Azt tanácsoltam neki, beszéljen másokkal is, és különösen megneveztem Apponyi Györgyöt és Dessewffy Emilt.

Vagy négy óráig voltunk együtt; kért, hogy elutazásom előtt még egyszer mennék el hozzá s erre a legközelebbi szombatot, julius 2-dikát, tűzte ki. Beszélgetésünkből ezeket vonom le: Igyekeztem állapotainknak oly hű képét ecsetelni, a milyen csak lehető, és ismételve nyomatékosan kifejtettem, hogy palliativ eszközökkel semmire sem mehetünk. Úgy látszik, belátja ezt; lesz-e elég ereje és erélye egy nagyszabású gyógyító eljárás felfogására és keresztülvitelére, azt inkább vagyok hajlandó kétségbe vonni.

Két kedvező eredménye mégis van beszélgetésünknek. Először meghallotta az igazságot és praventio nélkül hallgatta meg; másodszor úgy tetszik, az a meggyőződése, hogy a dolgok nem maradhatnak úgy, a hogy vannak. De hogy a ravasz B. új tervekkel és kísérletekkel nem tereli-e őt ferde irányba, persze más kérdés.»

Ausztriának a villa-francai békével végződött olasz háborúja után a fejedelem Laxenburgból 1859. julius 18-dikán manifestumot intézett népeihez, a melyben tudatja, hogy a hadi szerencse nem kedvezett fegyvereinek, s hogy a neki tett békeajánlatokat elfogadta, a melyeknél fogva Lombardia legnagyobb része a császári állam összességéből kiszakíttatik. Ő felsége már most egész idejét és gondoskodását a maga elé tűzött ama föladatok megoldásának szentelendi, hogy Ausztriának belső jólétét és külső hatalmát szellemi és anyagi gazdag erejének czélirányos fejlesztésével s a törvényhozás és közigazgatás időszerű javításával tartósan megalapítsa. Népei bizalommal segítsék előmozdítani a béke műveit és ez által az ő jóakaratú szándékai megvalósítását.


Dessewffy Emil
gróf - így írta ő maga 1862. október 22-dikén 1850-től kezdve folytonosan azon törte a fejét, mikép lehetne elejét venni az osztrák birodalom romlásának, a melyet Bach rendszere nagyszerű szabásokban mozdított elő, s mely maga után vonná Magyarországét is. Két dolog tisztán állott előtte: 1. Hogy ha Bach rendszerének bukása még soká halad, oly osztrák férfiak juthatnak a császár tanácsába, kik a franczia-német (1815-1845 között szerepelt és kifejlődött) alkotmányos iskolához tartozván, az 1849. márczius 4-diki «Reichsverfassung»-ban fogják a mentő szert keresni és azt «cum variatione» újra megkísértendik életbeléptetni az egész birodalomban, mi az osztrák-magyar viszály lecsillapítását lehetetlenné tenné. 2. Tisztán állott előtte, hogy Bécsben az 1848-diki forradalmat és mindazt, a mi vele összefügg, sokkal határozottabban gyűlölik, hogy sem a magyar alkotmányos állapotok visszaállítása körűl csak megkísérteni akarni is lehessen olyas valamit, a min az 1848-diki magyar törvények által megteremtett kormányzási formáknak csak színe is rajta volna. Ezen körülményekkel tehát számolnia kellett, ha sikert, azaz az absolutismus megdöntését akarta. Az Ausztriára nézve szerencsétlen 1859-diki hadjárat idején Dessewffy Emil gr. sokat forgott az országban, a hol akkor osztrák katona alig volt. A hangulatot olyannak tudta, hogy az ellenség közeledtével a keserűségnek véres tényekben kitörését bizonyosnak tartotta. Rechberg grófot, a kit a császár a hadjárat közben - május 14-dikén - nevezett ki külügyminiszterének, személyesen nem ismerte ugyan, de tudta, hogy nem tartozik a franczia-német alkotmányos iskolához, hanem a Metternich-féle történeti iskolának adeptusa, s ennek alapján azt hitte róla, hogy fogékony ama veszélyek megértésére, a melyek a magyar történeti jogok eltapodása következtében a dynastiát fenyegetik. Örömmel hallotta tehát, hogy Rechberg gr. Jósika Samu b. előtt 1859. junius végén úgy nyilatkozott, hogy az absolutismussal mulhatlanul föl kell hagyni. Dessewffy gr. a villa-francai békét, mely az olasz hadjáratnak véget vetett. 1859. julius 14-dikén Szt.-Mihályon tudta meg. Julius 15-dikén és 16-dikán tervet dolgozott ki, melyben a monarchia újjáalakításának szükségét, a követendő elveket és a czél elérésére vezető módokat adta elő. Dolgozata első sorban arra volt számítva, hogy hasson Rechberg grófra, a történeti iskola hivére, mint a kinek segítsége nélkül kedvező eredményt nem várhatott. Az absolutistikus légkörben nevelkedett államférfiura való tekintetnél fogva Dessewffy Emil gr. javaslataiban, alkotmányos szempontból itélve, szerény követeléseket támasztott. Dolgozatát hevertette, nem lévén módjában, hogy barátaival közölje. Julius végén útnak indult Tavarnára, s itt találkozott Barkóczy János gróffal, a kinek azonban munkáját nem mutatta, mert tudta róla, hogy őt az ilyen merész tervek megijesztenék. Tavarnán Zichy Ferencz grófnak Barkóczyhoz intézett leveléből megértette, hogy Bécsben a dolgok forduló ponton állanak, s hogy a császár el van határozva Bach elbocsátására. Szt.-Mihályra visszautaztában megállapodott Sárospatakon, tudván, hogy Jósika Samu b. ott időzik. Véletlenül oda vetődtek Sennyey Pál b. és Ürményi József is. Jósika b. a Rákóczy-féle pataki várnak nyugot felé levő egyik erkélyes szobájában volt elszállásolva. Itt olvasta föl Dessewffy gróf dolgozatát neki, Sennyey bárónak és Ürményinek. Előrebocsátott egy commentárt, a mely, mint Sennyey Pál b. beszéli, másfél óráig tartott. Barátait eszméinek nagy és széles hordereje meglepte; de meggyőződtek, hogy tenni kell, még pedig az általa kijelölt irányban kell tenni. Elhatározták, hogy Sennyey Pál b. menjen föl Bécsbe, tájékozódjék s ha van kilátás és nyilt mező Dessewffy eszméi számára, adjon róla hírt. Arra a kérdésre, Bécsbe ki vigye föl a javaslatokat, Jósika Samu b. Sárospatakon augusztus elején Dessewffy Emil grófhoz írt levelében így felelt: «Neked kell Bécsbe menned, mert egyesegyedül te vagy arra képes, hogy a te eszméidet, ámbár azok a mieink is, úgy képviseljed, az ellenvetéseket akként megczáfoljad, a nehézségeket úgy megoldjad, hogy elfogadásukat némi valószinűséggel remélni lehessen. Egyikünk sem fogalmazta nézeteit a részletes kérdésekre nézve oly szabatosan, mint te, egyikünk sem számította úgy ki az eshetőségeket, és mindenek felett: egyikünk sem oly illetékes a pénzügyi kérdésben, - a sok fontos kérdés közűl a legnagyobb fontosságúban - mint te. Ezzel már most tisztában volnánk. Menj tehát és Isten áldása kísérjen.» Augusztus 12-dikén Sennyey Pál b. távirat útján Bécsbe idézte Dessewffy Emil grófot. Dessewffy 14-dikén reggel érkezett oda és még délelőtt a következő levelet küldte Rechberg grófnak:


Excellentiád

nem fogja tőlem rossz néven venni, ha a nélkül, hogy Önnek be volnék mutatva, indíttatva érzem magamat arra, hogy ezen sorokat intézzem Nagyméltóságodhoz. A legélénkebb kötelességérzetből származó benső parancsnak engedek ezzel, s követem vele régi szokásomat. Mint két elődének, Metternich és Schwarzenberg Bódog herczegeknek, régi évektől fogva jó ismerőse, gyakran éltem a kinálkozó alkalommal és közöltem ezen államférfiakkal nézeteimet leplezetlen nyiltsággal, írásban vagy szóval. Jelenleg még kritikusabb a helyzet, és soha sem bocsátanám meg magamnak, ha ilyen perczben semmis ürügyek miatt hallgatnék. Bátorkodom tehát magamat Excellentiádnak mint olyant bemutatni, a ki régtől fogva feketén lát, a kinek azonban, fájdalom, még mindig igaza volt. Engedje meg nekem ez okból, hogy egynémelyeket a magam személyéről előrebocsássak. A dologhoz tartozik az, a melyet levelem folyamán tárgyalni készülök. Szóbeli további fejtegetésekre szívesen vállalkozom, ha Excellenciád nekem erre időt tűz ki.

1844-ben volt, a mikor Magyarországon az osztrák ipar ellen irányult védegylet alapításával egy forradalmi és demagog mozgalom kezdett nyiltan mutatkozni. A herczeghez intézett és később Kübeck báróval is közölt emlékiratban a politika megváltoztatását és a rendszabályoknak egész sorát ajánlottam, a melyeket alkalmatosaknak hittem arra, hogy a kormányt, a mely nem törvényes vagy anyagi eszközöknek, hanem erélynek és elhatározottságnak hiánya miatt tekintélyében mindinkább vesztett, legalább Magyarországon rehabilitálják. Öt évvel előbb könyvet írtam volt a nemesi adómentesség megszüntetéséről, a robot megváltásáról, bankokról, hitelintézetekről és más anyagi érdekekről. Emlékiratomban ugyanazt az eszmemenetet követtem s annak bebizonyításán igyekeztem, hogy a kormánynak kell a reformok élére állania. Rég beláttam én egyébiránt, hogy az állapotok a monarchia más részeiben is tarthatatlanokká lettek. Magyarországot illetőleg Metternich herczeg sokban osztozott nézeteimben. Küzdöttem ezek mellett hasonló hévvel a magyar kormányzat főnökeivel szemben is, meg lévén győződve, hogy elérkezett a parancsoló szükség: a helyzet urává lenni. Rövid idővel azelőtt elvtársaim kivánságára és kérésére cserben hagytam házi teendőimet és birtokaimat s élére állottam egy conservativ hirlapnak, a melyet, mint az elhunyt Aurél testvérem által nagy sikerrel megindított organum folytatását, barátaim és én azon czélból alapítottunk, hogy a kormányellenes párt haladásának útját vágjuk. Metternich herczeg akkorában lithographirozott és közöttünk szétosztott följegyzéseinek «Magyarország állapotáról 1844-ben», a melyek később nyomtatásban is megjelentek, s azzal a kijelentéssel kezdődnek, hogy Magyarország a forradalom poklának előcsarnokában van, az volt a speciális czéljuk, hogy előadják a herczeg nézeteit a követendő általános politikai irányról és a quid faciendumról. Excellentiád ezen fölötte nevezetes fejtegetéseket, a melyek a bekövetkezett fejlemények megértésére lényegesek, bizonyára nagy érdekkel fogja olvasni. Annak elbeszélése, mi történt azután, nem tartozik ide. Az 1848. márczius haváig vívott politikai harczok lefolyását, az elkövetett ballépéseket és okaikat később, és nekem úgy tetszik, szakszerűen s az igazságnak megfelelőleg, a «Lloyd» czímű bécsi hirlaphoz intézett és ott 1850 elején kinyomatott nyilt leveleim egész sorában állítottam össze. Elég az hozzá, hogy a marasmus, a mely az állami gépezet akkori vezetőin erőt vett, lehetetlenné tette, hogy idején és erőteljes elhatározás keletkezzék.

Bekövetkezett az 1848-diki márcziusi forradalom, a háború, az 1849-diki márcziusi birodalmi alkotmány. Ezt dr. Ettel udvari tanácsos munkájának mondják. Különböző compendiumokból volt leirva nagyhangzású theoriák szülötte s annak jellegét hordta magán, hogy szerzője a tényleges viszonyokat nem ismeri. Abban a pillanatban bocsátották ki, a mikor Apponyi gr., Jósika b., Barkóczy gr., Ürményi és Szentiványi urak és én a császár parancsára épen Bécsben összegyűltünk, hogy véleményt mondjunk a politikai és közigazgatási teendőkről, a melyek az országnak Windischgrätz herczeg hadjárata következtében rövid idő mulva várt pacificatiója után foganatosítandók lennének. Egy pillanatig sem kételkedtünk benne, hogy a márcziusi alkotmányt nem lehet keresztülvinni - miként később Metternich herczegtől magam hallottam, Schwarzenberg herczeg tulajdonképen ép úgy vélekedett róla mint mi - s egyuttal féltünk ezen rendszabály rossz következéseitől Magyarországon hol a lázadás még mindig tartott, az izgatottság még növekedőben volt.

Aggodalmainkat írásban közöltük a miniszteriummal s a félt rossz benyomás enyhítése végett a császárnak Magyarországhoz intézendő külön rendelete hozatott javaslatba. A miniszterium három hétig hevertette. Végre a tábornagy által ő felsége nevében Budáról közzététetett. Ezen rendeletben az az igéret van, hogy a háború befejezte után, az országnak a törvényhozói tevékenység mezeje ismét meg fog nyílni; de ezen igéretet mindeddig nem váltották be. Aggodalmaink csakhamar alaposaknak bizonyultak. A márcziusi alkotmány Kossuthot 50 ezer újonczhoz segítette, Windischgrätz herczeg kénytelen volt Budáról eltávozni és Győrig visszavonulni. Ekkor beállott a változás a vezényletben, s az orosz interventio, mely ugyan engem nem kevésbbé, mint elvtársaimat bámulatba ejtett, mindazonáltal a háború gyors befejezését előreláthatóvá tette.

Időközben gyakran érintkeztem Schwarzenberg herczeggel és az akkori igazságügyminiszterrel. Bach-chal. A márcziusi alkotmány keresztülvihetetlenségéről vallott meggyőződésemet egyikük előtt sem hallgattam el és a herczeggel szemben gyakran kiemeltem a nagy és leküzdhetetlen nehézségeket, a melyeket ez az alkotmány a magyar viszonyok kielégítő rendezésének okoz. A herczeg állhatatosan a mellett maradt, hogy meg kell a kisérletet tenni, sőt egyszer - a mi eléggé csodálatos - azon ellenvetésemre, hogy ily kisérlet a monarchiát tönkre is teheti, tőle ezt a jellemző feleletet kaptam: majd azután mást fogunk próbálni!

1849. május havában helyesnek tartottam, hogy Bach miniszternek rendelkezésére bocsássam magam, ha megigéri nekem, hogy néhány elvtársammal együtt, nem hivatalos állásban, a magyar ügyekről meghallgatnak bennünket és megengedik, hogy javaslatainkat a quid faciendumról előadjuk. Kezdetben ráállott erre a miniszter. - kezemnél van még a levele - egy későbbi magyarázat következtében azonban ismét dugába dőlt az egész s arra a meggyőződésre jutottam, hogy a valóságos pacificatiónak két előfeltételét, az integritást és a nemzetiségi kérdést illetőleg megegyezés nem érhető el. Nem mulasztottam el, hogy irásbelileg közöljem a miniszter úrral aggodalmaimat azon útra nézve, a melyre lépni készült és - még kezemnél levő hosszabb emlékiratot intéztem hozzá, a melynek foglalatja ez: a kormány ne hozzon határozatot, mielőtt az ügyek valóságos állását át nem tekinti és alapos tudomást nem szerez magának arról a mélységről, a meddig a magyar úgynevezett forradalom elhatott. Mindez eredmény nélkül maradt. Bach miniszter Geringer bárót küldte le, hogy Magyarországot organizálja. Időközben a bécsi sajtó és a bureaukratia, mely már akkor nem titkolt sóvárgással tekintett arra a nagy mezőre, mely neki Magyarországon megnyílni látszott, mindent mozgásba hoztak, hogy a magyar conservativeket mint Kossuthnak alattomos híveit, mint forradalmárokat és Ausztria ellenségeit kiáltsák ki. Egyidejűleg a nemzetiségek egyenjogúságának popáncával űzték azt a játékot, mely azután oly szomorú véget ért, és az a felfogás, hogy Magyarországon a forradalom következtében teljesen tabula rasa van, hogy ott minden lehetséges és minden könnyű, mindinkább tért kezdett foglalni azon körökben, a honnan a jelzett magasabb elhatározások - fájdalom - benyomásaikat kapták. Ez a felfogás teljesen jellemezte Schwarzenberg herczeget, a ki egyébiránt Magyarországból ennek egy-két szép asszonyán kívül semmit sem ismert, s a kinek minden más magyarországi viszonyok ellenszenvesek voltak. Ezen mindenképen hamis felfogásnak tulajdonítható az a szerencsétlen elhatározás, hogy Magyarországnak teljesen be kell olvadnia Ausztriába, egész történeti és államjogi állása gyökerestül megsemmisítendő, absorbeálandó, és hogy ezen experimentum in corpore vili szükségessé teszi az absolut kormányzatnak a monarchia többi országaiban is fentartását. 23 elvtársam és én úgy hittük, hogy föl kell lépnünk ez ellen a dynastia és a monarchia érdekeire egyaránt káros irányzat ellen. 1850. ápril havában, a mikor még Haynau b. Excellentiádtól is jól ismert módon járt el Pesten, benyujtatott ő felségének a memorandum, a melynek szerkesztője én vagyok és a mely az akkori összes bécsi lapokban olvasható volt. Az ezen iratban kifejezett nézetek minden gondolkodó és a dynastiához ragaszkodó magyar ember fejéből és szívéből szólnak és csupán ama körülménynek, hogy abban a kritikus perczben az agitatiónak semmi eszközét nem akartuk mozgásba hozni, tulajdonítandó, hogy az csak 24 és nem sok ezer aláirást számlál. Ez a lépés azonban eredmény nélkül maradt, az úgynevezett birodalmi egység declaráltatott és a dologhoz oly módon fogtak, hogy a siker lehetősége ki volt zárva. Egyidejűleg megtettek mindent, hogy az igazság sehol és semmi irányban ne jusson napfényre. Ezen a téren a systema fejei tervszerű következetességgel jártak el. Az igazat a császár előtt éveken át eltitkolták, és ha látjuk a pusztításokat, a melyeket ezek az emberek minden irányban véghez vittek; ha megfontoljuk, hogy egyetlen magasabb vagy alsóbb rendű kormányhivatalnok sem nyilvánítja a legcsekélyebb kételyt sem a rendszer tarthatatlanságáról, de hogy másfelől a tények annyira kiáltók, hogy azokat észre kell venni: csaknem lehetetlen arra a gondolatra nem jutni, hogy itt vagy árulás vagy tökéletes esztelenség játszott közbe, vagy csak az irányt adó férfiaknak egy «vice de position»-ja képes a megmagyarázhatatlant megmagyarázni. Nincsenek merevebb absolutisták, mint a Rotteck-féle iskolának márczius előtt conspirált egykori liberálisai, ha hatalomhoz jutnak. Sokat, a mit tettek, most el kell felejtetniök, elveik nincsenek és a legmesszebbre menő túlzásokra hajlandók. Igy jutottunk el azon eredményekhez, a melyeket mindnyájunknak fájlalnunk kell és a melyek 1200 millió új államadósságban, Lombardia materiális és Magyarország morális elvesztésében nyilvánulnak.

Ő Felsége második körútja Magyarországon az elsőnél néhány évvel később történt. Ismételtetett a kísérlet, hogy az ügyek állása tudomására hozassék. A legtekintélyesebb férfiak egy feliratot irtak alá, - melynek szerkesztésével az aláirók bizalma engem tisztelt meg - és az Magyarország herczegprimásának, a ki szintén aláirta, kezébe tétetett le, hogy ő felségéhez juttassa. Kübeck báró már akkor nem volt az élők sorában. Örökké sajnálni való, hogy ezen nagytehetségű államférfi, a ki velem szemben soha sem titkolta el, hogy nézete szerint ferde irányban haladnak az ügyek, nem birt egyszersmind a megfelelő bátorsággal, hogy befolyását érvényesítse. Mint az osztrák pénz ügyek alapos ismerője pl. már 1852-ben előre látta mindazokat a nehézségeket, a melyekkel a rendszer járni fog. Megbeszélte azokat velem, mint a kit bizalmával megtisztelt. Az 1852. évi kölcsön alkalmával rendkívüli úton a birodalmi tanácsba meghivatván, rendelkezésére bocsátottam magam, hogy a rendszert erről az oldalról támadjam meg. Ajánlatomat nem fogadta el, sőt arra kért, hogy álljak el szándékomtól. Az előbb érintett felirat, sajnos, nem fogadtatott el. Ezen legfelsőbb elhatározást mélyen kell fájlalnom. Nem használtatott fel ezen becses alkalom a kiegyezésre, a melynek nagy és jótékony hordereje lehetett volna! Szívesen közlöm Excellentiáddal ezt a nyilvánosságra nem került iratot is; a helyzet teljes megértésére talán nem lényegtelen az.

Ezzel talán eleget mondtam a feketén látóról. Bátorkodom már most levelem tárgyára áttérni.

A hosszú és mesterségesen elfödött krisis kitört. Ez a krisis - fájdalom - még veszedelmesebb, mint volt az 1809-diki. Ezen állításom igazolása czéljából legyen szabad Metternich herczeg tekintélyére hivatkoznom. Ugyanezt a kijelentést tettem ugyanis előtte rövid idővel az olasz háború előtt folytatott beszélgetésem alkalmával. Tökéletesen helyeselte szavaimat és hozzátette: «Az az oka, mert azóta az alapok ingatagokká lettek, de nem az 1848-diki év által lettek ilyenekké. Mert mi volt a márcziusi forradalom? Egy zenebona; az alapok az által váltak ingatagokká, a mi azóta történt.» Ezután elhallgatott. A herczeg ritkán ragadtatta el magát ilyen positiv nyilatkozatra, a minőt szomorú elégtételemre ekkor tett.

Ugy van, tisztelt gróf úr, 1809-ben a birodalmi egység nem volt decretálva, de azért létezett. Napoléon császár a wagrami csata után Bécsben resideált, a fiatal császári háztartás egészen Magyarországba menekült, a hol Kassa városában alig állva őrizet alatt, nagy biztosságban volt. Olaszország helyettes királya egy hadtesttel Győr közelében állott, előörseit Buda közeléig tolva. Napoléon proclamatiót intézett a magyarokhoz, fölszólította őket a dynastiától való elszakadásra, a függetlenség kinyilatkoztatására, biztosítván őket segítségéről: s az országban egy macska sem mozdult ki helyéből. Az akkori krisis tisztán külső volt. Az alapok mindenütt egészségesek és épek voltak. A dynastia erős talajon nyugodott, Magyarország jó osztrák volt. A vármegyék ujonczokat és önkénteseket állítottak és egyidejűleg összegyüjtötték őket. Arczulcsapása lenne az igazságnak, ha azt akarnók állítani, hogy rövid idővel ezelőtt nem az ellenkező történhetett volna meg. Nagyméltóságod teljesen meg lehet róla győződve, hogy ha III. Napoléon császárnak négy-öt héttel ezelőtt conveniál a forradalom szinhelyét Magyarországba áttenni, itt azonnal lázadás tör ki, a mely a legrövidebb idő alatt a legnagyobb mérveket öltötte volna. A császári hivatalnokok legnagyobb része megszökött volna, egy másik részét szétkergették vagy agyonütötték volna. Ugyanez a sors érte volna azokat, a kikről tudják, hogy a dynastiához ragaszkodnak. Éppen nem vonakodom annak kijelentésétől, hogy hazugság és szemfényvesztés az ügyek állásának nem ekként való feltüntetése. Idáig juttatták el az oly népeket, a melyek dynastiájukhoz hívek voltak és rég beleélték magukat abba a gondolatba, hogy Ausztriával egy nagy monarchiát képeznek. Ez a hangulata azon népnek, a melyet a császárnak évek óta úgy mernek festeni, mint elégedettet. Nem jobb a hangulat abban a szerencsétlen creatióban, a melyet Woywodinának hívnak, nem jobb Horvátországban és Erdélyben. De meg is történt mindenütt minden kigondolható, hogy rövid tiz év alatt mindent aláássanak, mindent ingataggá tegyenek, minden köteléket tökéletesen meglazítsanak, a melynek ereje föltételezi a monarchia cohæsioját. Ha az ország hangulatának igaz képét akarnók festeni, nem tehetnénk jobbat, mint ha jobbra és balra III. Napoléon császárt és Sándor czárt állítanók, közvetetlenül elejükbe Magyarországot, térden feküdve és összekulcsolt kezekkel könyörögve: az istenért, kegyeskedjenek Fölségtek Magyarországot meghódítani. Tréfásan hangzik, de igaz, ugyanez a kérés intéztetett volna China császárához, ha azt akarta volna a véletlen, hogy mandarinjait bár ágyúk nélkül, de menedéket nyujtó esernyőkkel fölszerelve az országba küldje. A villa-francai béke a tények ezen állásán mit sem változtat. Az előbb ecsetelt kép ma is hű, csakhogy a perspectiva szabályaihoz képest Sándort és Napoléont nagyobb távolságba kellene tolni.

Ennyire jutottunk, tisztelt gróf úr, oly országokban, melyek a monarchia területének csaknem felét, lakosságának több mint egy harmadát teszik. És hogyan vagyunk a többi részekben? Élhetünk-e abban a hitben, hogy mindazok után, a mik történtek, a hangulat megelégedett vagy megbízható és hogy nem gyűlt-e össze egyebütt is nagy mennyisége a gyujtó anyagnak? A császárnak nemes és nagy szándékait rosszul értesült és önző szolgái meghamisították. Szándékosan megtagadnám az igazat, ha azzal vígasztalnám Nagyméltóságodat, hogy a dynastia Magyarországon még mindenek daczára erős talajon áll, vagy hogy mindazonáltal az osztrák ideának itt bármi említésre méltó gyökere van. Ebben az órában ez nincs így, és Magyarország a dynastia s Ausztria számára moraliter el van veszve. Kötelességemnek tartom ezeket a császári ház miniszterének elmondani, azon ház miniszterének, a melyhez a legnagyobb hűséggel ragaszkodom, melynek Ausztria és hazánk annyit és oly nagyot köszönnek és - nem mondhatok le a reményről annyi nagyot fognak még ezután köszönni!

Excellenciád csak rövid idő óta jött érintkezésbe Ausztria belső politikájával. De államférfiú az Ön tapasztalataival és belátásával nem hiheti, hogy a dolgok, ha egyszer odáig jutottak, a hol ma vannak, ugyanazon a ponton megmaradhatnak, vagy hogy nagy bajok kis palliativákkal orvosolhatók. Magyarországon egy Kossuthok és Klapkákból álló ifju nemzedék nő fel, és alig hiszem, hogy másutt a helyzet jobb volna. Ez az áramlat egyre általánosabbá s ellenállhatatlanabbá lesz. Ezen disharmonia megszüntetésére egészen más eszközöket és emeltyűket kell megindítani, mint a milyenek tíz év óta mozgásban vannak. Bambasággal határos önámítás lenne, ha föl akarnók tenni, hogy az ilyen hangulattal úgy lehet szembeszállani, hogy német vagy cseh iskolatanítók az ifjusággal a «Gott erhalte den Kaiser» dalt szorgalmatosan elénekeltetik, vagy az ilyenféle professorok Magyarországnak azt demonstrálják, hogy soha sem volt története, s a szolgálatok, melyeket Mária Terézia és Ferencz császár idején a monarchiának tett, tisztán mesék!

Az állapotok és kormányrendszerek, a melyeket betegeknek és elhalóknak látunk, mindenekelőtt híjával vannak a belső igazságnak. A mostani osztrák kormányrendszer pl. nagy valótlanságoknak kártyavárán nyugszik, a melyeket nem vonakodom azért nagy hazugságoknak nevezni, mert habár fel vannak ilyenekül ismerve, mégis szántszándékkal terjesztetnek.

Bátorkodom ezeket a valótlanságokat sorban elszámlálni:

1. Hamis az, hogy a monarchia gazdasági állapota már annyira fejlődött, hogy a mostani manipulatiók költségeit hosszú időre elbírja.

2. Hamis az, hogy a törvényhozói és municipális tevékenység kifejtésére az elemek ne volnának meg a monarchia minden országában, hogy tehát csak az absolut kormányzat és a hivatalnokok állama állhatna fenn, mint egyedül lehető államforma; ép oly hamis az, mintha ezt a tevékenységet nem lehetne úgy rendezni és vezetni, hogy a kormánynak megadja a szükséges hatalmat a sikeres működésre.

3. Hamis az, hogy a magyar nemzetiség fejlődésének nem lehet más, mint Ausztriára nézve ellenséges és veszélyes iránya; hamis, hogy az 1848/49-diki események Magyarországon tabula rasát csináltak és minden történeti alapot szétromboltak, hogy tehát lehetetlen lett volna a reformokat ezekre fektetni, és hogy ennélfogva szükségkép valami egészen újat kellett teremteni; hamis, hogy a magyar viszonyok általában oly benső antagonismusban voltak a helyzet követelményeivel, hogy még az 1848/49-diki események után is a reformáló hatalomnak ne lett volna szabad tere arra, hogy az ellentéteket kiegyenlítse; hamis, hogy a magyar institutiók életrevalóságukat 1849-ben már elvesztették és mivoltuknál fogva észszerű haladást és erős kormányt lehetetlenné tettek.

4. Hamis az, hogy a Magyarországban lakó népek közt valaha kiengesztelhetetlen és igazi ellenségeskedés uralkodott.

5. Hamis az, hogy erős és sikeres kormányzásra nézve a közigazgatási s törvénykezési formáknak és a hivatalos nyelvnek uniformitása nélkülözhetetlen.

6. Hamis az, hogy csak a német culturának erőszakos, mentül gyorsabb és kíméletlenebb terjesztése hozhatja létre ama köteléket, mely képes a monarchia heterogen alkotó részeinek összetartására.

Ha Excellentiád a fennálló visszásságokat tüzetesen szemügyre veszi, csakhamar be fogja látni, hogy legnagyobb részben az imént előadott téves gondolatmenetből származtak. Gyógyulás csak úgy lehető, ha ez útról egészen visszafordulnak. A tévedést csak az igazság verheti le. A vég nélkül való visszaélést, melyet a «birodalmi egység» szóval űztek, Ön t. gróf úr amúgy is ismeri. Nem szükséges, hogy Excellentiádnak azt a kérdést tegyem: vajjon a birodalmi egység lehet-e csupa merő mechanismusnak következménye, minthogy szükségképen erkölcsi alapokon kell nyugodnia és csak az által válhatik a kormány és a népek szabad együttműködésének eredményévé, ha mindketten ugyanazokat a czélokat ismerik el magukéinak, egyetértve törekednek feléjük és készséggel megragadnak és alkalmaznak erre minden eszközt, ép úgy mint alárendelik magukat a czél elérésére megkivántató minden szükségességnek. Bármely állam, kivált pedig az osztrák, osztatlan épségének, hatalmi állásának, erkölcsi és anyagi jólétének biztosítása czéljával kormányzandó, és egy kormány sem lehet el, ha feladatának meg akar felelni, az eszközök és a hatalom nélkül, hogy az ezen czélok elérésére irányuló tevékenységnek a kellő egységes nyomatékot megadja. Ámde egymagával az elv proclamálásával még semmi sem történt; a czélra vezető eszközök ezzel még nincsenek megadva, sőt ezeknek helyes megválasztása a fődolog. A tíz évi tapasztalatok után, melyeket tettünk, ezentúl már nem lehet kétség az iránt, hogy az osztrák bureaukratia által kigondolt eszközök egyáltalában helytelenek voltak. Ki akarná tagadni, hogy némely üdvös dologra törekedett és véghez is vitte; hogy nagy tevékenységet fejtett ki, hogy mindent jobban megcsinálni és mindent rendszabályozni volt sajnálatra méltó bátorsága? De másfelől ki ne látná, hogy azon erkölcsi alapoknak egyikét sem teremtette meg, a melyeken egyedül nyughatik a birodalmi egység; hogy sehol sem erősítette meg, a mi ingataggá vált; ki hunyhatna szemet az előtt, hogy kisérleteivel hajótörést szenvedett, és végre hogy a nagy kérdés, mely Ausztriában még megoldandó, egyesegyedül paragraphusokkal meg nem oldható. Én legalább az utolsó tíz év tapasztalatait döntő sulyúaknak látom. Nem akarhatok a tényeknél okosabb lenni. Azt tartom, hogy az absolutismus Ausztriában kiadta utolsó kártyáját és bebizonyította képtelenségét a monarchia legfőbb érdekeinek megóvása és előmozdítására. Kimondhatatlan szerencsétlenségnek tartanám, ha az eddigi vonalon meg akarnának maradni; a mint hogy örökké fogom sajnálni, hogy a békének 15 éve 1815-től 1830-ig használatlanúl folyt le; hogy II. József hasonló kisérletei 60 év mulva ismétlődtek és hogy 10 drága év fordíttatott egy újabb kisérlet sikertelenségének feltüntetésére. De mivel az ember csak tervez és egyedül isten végez, a feladat csupán az lehet, hogy az összegyüjtött tapasztalatokat a köznek javára fordítsuk. Az absolut hatalom folytatása Ausztriában immár erkölcsi lehetetlenséggé vált, de lehetetlenség az anyagilag is. Ez a rendszer túlságosan drága és hosszabb ideig már nem lehet vinni a nélkül, hogy a pénzügyeket tönkre tegye. Ehhez képest a kérdés így alakul: minő minden irányban a mai állapot? Vannak-e eszközök, a melyekkel hiányai és veszélyei elkerülhetők? Minő legyen az átmenetel az alkotmányosságra, hogy egyuttal az államhatalom megerősödését s a létező bajok és veszélyek mellőzését lehetővé tegye? Ál alkotmányosság vagy valóságos legyen-e? Mit kellene mindjárt tenni, és mi legyen a teendők sorrendje?

Épenséggel nem tekintem érdememnek, vagy éleselműségnek, hogy már évek óta gondolkozom ezen kérdésekről és hogy iparkodtam velük tisztába jönni. A dráma kifejlődését rég előre lehetett látni. Azon a napon, a mikor a villa-francai békéről értesültem, eszméim concret alakot öltöttek, s a feleletet a fentebbi kérdésekre papirra vetettem. Nem vállalkozom ezen actus vagy az ezt megelőzött események kritikájának megirására. Elég az hozzá, nem élhetek oly sokáig, hogy ezen tényt megemészszem. Facit indignatio versum. Az irat, a melyet Nagyméltóságod elé akarok terjeszteni 10-12 órának materiális munkája. Az aphoristicus és epigrammaticus forma ebben és azon körülményben találja magyarázatát, hogy az egésznek csak az volt rendeltetése, hogy fontosabb kérdésekről és eseményekről tett följegyzéseim halmazát növelje. Három hétig hevertettem a nélkül, hogy valakinek megmutattam volna; néhány nappal ezelőtt újra átnéztem és nem találtam benne semmi változtatni valót. Semmi esetre sem nyerhetne vele a dolog, ha eredetiségéből kivetkőztetném. A kép, a melyet benne az állapotokról általában festek, úgy tetszik nekem, még ma is megfelel az objectiv igazságnak. A rendszabályoknak összege, a mely lelkem előtt lebeg, még ma is szükségesnek látszik nekem arra, hogy a helyzetnek urává legyünk. A nehézségeket ma is látom, de nem tartom leküzdhetetleneknek; ellenkezőleg azt hiszem, hogy minden más modalitás, melyet csak el tudok képzelni, még nagyobb nehézségekkel járna, a nélkül, hogy hasonló előnyöket nyujtana.

Szándékosan éltem e szóval, hogy elő akarom terjeszteni Nagyméltóságodnak az említett iratot. Csak Öntől függ t. i., hogy ez megtörténjék-e vagy abba maradjon. Engem házi ügyeim Bécsbe szólítottak, hol néhány napig az «Erzherzog Karl» szállóban szándékozom időzni. Ha netalán a végleges határozatok már megvolnának, idővesztegetés lenne ezzel a dologgal tovább foglalkoznunk; ellenkező esetben Nagyméltóságod tán nem érdek nélkül áldozna fejtegetéseimnek egy órai meghallgatást. Több oldalú megfontolás az ügynek csak hasznára válhatik. Nekem pedig legalább az a közönséges vígasztalás jutna: «Dixi, et salvavi animam».

Meg kell jegyeznem, hogy eszméim menete a rendszabályok egy sorozatához vezetett, mint az orvoslás eszközéhez. Ezen rendszabályok összességükben mint államcsíny tűnnek föl, mely kivitelében nem ugyan egy pár nap alatt, de mégis aránylag rövid idő alatt fejeződnék be. Ezen nézetemnek megfelelőleg a kivitel formája dictatori lenne s az átalakulás a koronától eredne. Mindkét feltétel oka abban van, (a mit döntő sulyúnak tartok) mert a mai állapotok olyanok, hogy sem a nyilvános, sem a hosszasabb tárgyalást a legnagyobb veszély nélkül meg nem bírják, másfelől azonban az egész helyzetnek azonnal való javítását követelik, a mi csak a koronától indúlhat ki és csak dictatori formában vihető keresztül. A magyar viszonyokat az ausztriaiak nélkül ép oly kevéssé lehet szabályozni, mint ezeket amazok nélkül, s azért az átalakítás egybefoglaltan és comprehensive történnék meg. Javaslataim egyidejűleg megoldást iparkodnak találni arra nézve, hogy a három fő nehézségnek: a magyar, a pénzügyi és a hivatalnoki kérdésnek minden hátrány nélkül való elkerülésével az absolut confusióból törvényes rendhez és egy önkényűleg alkotott és sok felől contestált jognak tömkelegéből dictatura útján a legalitásnak történeti alapokon nyugvó állapotához jussunk.

Ha eszméim menetét rövid szavakba kellene foglalnom, csak azt mondhatnám: nincs más orvosság, mint ha a császár hűtlenné lesz nevéhez, de hű marad jelleméhez. Se annyira absolutistice és mereven, mint Ferencz császár, se annyira központosítólag és németesítőleg, mint József császár, hanem erőteljesen és bátran, mint Ferencz József császár és minden jóvá tehető még Ausztriában.

Oly perczben, midőn a leplezetlen igazságra van a legnagyobb szükség, elengedhetem magamnak, hogy nyiltságomat kimentsem. Lépésem szokatlanságát megmagyarázzák az idők viszonyai. Soha sem viseltem hivatalt és nem juthat eszembe, hogy 48 éves koromban állásomnak függetlenségét, zavartalan családi boldogságom és békés nyugalmam örömeit, fáim árnyékát és a nemes vadászatot az irodai élet tikkasztó levegőjének körével és unalmával, az acták porával és az ülő életmóddal cseréljem föl, a mit nekem cousineom, a köszvény, amúgy sem engedne meg. Ön ennélfogva talán hajlandó lesz eljárásom indokait «d' un meilleur aloi» inkább ebben keresni, mint szereplés vagy hivatalos állás utáni hiú hajhászatban. A nagy és nemes ügynek, melyet politikai pályámon eddig szolgáltam, kész vagyok jövendőben is a magam módja szerint és buzgósággal szolgálni.

Fogadja t. gróf úr kitünő nagyrabecsülésem kifejezését, a melylyel vagyok Nagyméltóságodnak alázatos szolgája

Gróf Dessewffy Emil.

Rechberg gr. külügyminiszter augusztus 15-dikén fogadta Dessewffy Emil grófot, a ki neki a következő dolgozatát olvasta föl:


Tervezete egy hadjáratnak Ausztria belsejében, hogy az 1859. évi szerencsétlen háború következéseinek eleje vétessék és tartós erőhöz lehessen jutni.


A) Az osztrák hatalom jelenlegi tényleges állapota.

1. Valóságos és megbízható külső szövetségek teljes hiánya és egyúttal

2. sülyedt tekintély a külföldön.

Előidézték ezt:

a) a több éven át ferde irányban vezetett külügyi politika, kapcsolatban

b) ama vég nélkül való phrasisoknak a külföldön jól ismert alaptalanságával, a melyek nem győzik eléggé dicsőíteni e politikának a belföldön elért úgynevezett sikereit;

c) a pénzügyek általánosan ismert ziláltsága és amaz eszközök ferdesége, a melyeket eme folyton növekedő baj gyógyítására eddig alkalmaztak;

d) az 1859. évi hadjárat szerencsétlen kimenetele és

e) azon szerves kötelékeknek a külföldön jól ismert meglazulása, a melyeknek szilárdsága a monarchia heterogen elemei cohæsiójának feltétele.

3. Sülyedt tekintély ide benn.

Előidézte ezt:

a) az 1848-diki mozgalmak valódi természetének teljes félreismerése, valamint

b) amaz eszközök ferdesége, a melyeket alkalmaztak, hogy a márczius előtti szervezet valóságos fogyatkozásait elmellőzzék;

c) amaz eszközök sikertelensége, a melyeket a monarchia szerves egységének érdekében foganatba vettek;

d) az, hogy ezen eszközök bomlasztó eredményre vezettek és mindinkább terjed az a nézet, hogy a belső politikának Schwarzenberg-Bach-féle rendszere nem nyugszik egyében, mint nagy hazugságok kártyavárán, s hogy eddig is csak azért tartotta fenn magát, mert ezen rendszer tényezőinek árulással határos impudentiája ki tudta vinni, hogy az igazság ne jusson el a császárhoz;

e) az 1848/49-ben tett igéretek visszavonása, a nélkül, hogy időszerű, tartós, végleges állapotot teremtettek volna;

f) ama rendszabályok sikertelensége, melyeket jobb közigazgatás és törvénykezés szervezésére alkalmaztak;

g) a sok végleges provisorium és a sok ideiglenes definitivum, a melyeknek nem láthatni végét;

h) a törvénykezési és közigazgatási törvények s rendeletek belső hibái, melyek 10 év alatt a kormányra nézve idült betegséggé váltak és őt a sok ellenmondás miatt, melyekbe önmagával jutott, rossz hírbe keverték;

i) ama szemérmetlen merészség, a melylyel a mozgásba hozott megvásárolt vagy buta tollak a kudarczot sikernek kürtölgették;

k) azon tisztességtelenség, a melylyel a megvásárolt tollak kenyéradói az elkövetett ballépéseknek napvilágra került rossz következéseit évek óta eltagadták és a császárnak mint elért sikereket tüntették fel;

l) az állam pénzével és vagyonával folytatott nyilvánvaló rossz gazdálkodás;

m) Bruck báró pénzügyi politikájának szédelgő volta és még előbb a nemzeti kölcsön körül tett zaklató és szédelgő műveletek, a melyek az osztrák pénzügyi igazgatást lealacsonyították, soliditása és tisztessége hírétől megfosztották;

n) a törvénykezés és igazságügy terén mindinkább elharapózott önkény, a melynek uralma alatt tulajdonképeni jogállapot immár nem is létezik;

o) a kormánygépezetnek minden részében lábrakapott corruptio.

4. Az állam pénzügyi hitelének bel- és külföldön egyaránt tapasztalható sülyedése.

5. Elégedetlenség, rossz hangulat, elcsüggedés, nyilt vagy titkos forrongás, elkeseredés, a mely az állam népességének minden elemében és osztályában el van terjedve.

6. A magyar koronához tartozó országokban minden dynastikus ragaszkodás kihalása; növekedő gyűlölet Ausztria ellen az olasz tartományokban a csalódott remények következtében, melyeket a háború kimeneteléhez kötöttek; forradalmi eszmék érlelődése a többi tartományokban.

7. Mély és növekedő gyűlölet a németség ellen, a szerencsétlen germanizáló politika miatt, elterjedve a monarchia minden nem német elemében.

8. Ama kormányférfiak képessége iránt, kiknek végzetes működése a bajokat létre hozta, mély és növekvő bizalmatlanság, hogy ezen vigasztalan állapot helyébe jobbat tudjanak állítani.

9. Eltünt remények, hogy a császár akaratának egymagában sikerülhetne az utóbbi eredmény létrehozatala; ezzel ellentétben azon általános meggyőződés, hogy ez csak új útakon, a népek közreműködésével érhető el.

10. A föntebbiek következtében kétségtelen erkölcsi és anyagi elgyengülése az osztrák hatalomnak.


B) A tényleges állapotnak közel álló elmaradhatatlan következései.

1. A külföld becsülésének folytonos apadása.

2. Ugyanannak növekvő étvágya az osztrák monarchiára, megindult széthullásának mint czélpontnak szemmel tartásával.

3. A forradalmi pártoknak növekedő reményei.

4. E pártoknak ugyanabban az arányban növekedő áskálódásai czéljaik elérésére.

5. Növekedő pénzügyi nehézségek; az elégedetlenségnek, forrongásnak és elkeseredésnek, a dynastikus talaj aláásásának és a kormány tekintélye s hitele csökkenésének folytonos terjedése.

6. Az alkotó elemek növekvő benső szétbomlása.

7. Hasonló mértékben teljes elgyengülése a szerves kötelékeknek, melyek a monarchiát összetartják.

8. Ugyanabban az arányban a külső és belső válságokkal szemben ellenálló képességük gyengülése.

9. Tovább haladása a megindult szétbomlásnak.

10. Teljes szétbomlás.


C) A baj elhárítására alkalmas egyedüli eszköz.

Teljes és becsületes szakítás a rendszerrel, azaz: a koronától kiinduló szabad, minden külső és belső nyomástól független, dictatori módon keresztülvitt reformátori átalakítása a külső és belső politikának, mely egy államcsiny rohamosságával és ellenállhatatlanságával volna életbe léptetendő, nyilvánulván gyorsan egymásra következő sorában messze kiterjedő nagy rendszabályoknak, melyeknek czélja volna, hogy a conservativ historiai jogalapon megindítva, a jogállapotot egyszerre helyreállítsák és javításának szabad útat nyissanak. Ezen átalakításnak ki kellene terjednie:

1. a külső politikára. Abba kellene tehát hagyni:

a) a Schwarzenberg herczeg által inaugurált és Buol gróf által a külföld irányában folytatott politikát, a mely egy tarthatatlan tervből ered;

b) a német rokonszenvvel való kaczérkodást, mely azon nagy hazugságon alapszik, hogy Ausztria német állam, vagy hogy valaha azzá lehet, továbbá hogy egyedüli igaz és hatalmas bajnoka a német érdekeknek, vágyaknak és kívánságoknak, észak, kelet, nyugat és dél felé, valamint kötelességszerű vértese mindennemű német phantasteriának és pedanteriának.

2. Ezen átalakulásnak ki kellene terjednie a belső politika összességére. Egészen abba kellene tehát hagyni:

a) a szerencsétlen II. József császártól egyszer már siker nélkül megkisérlett germánizáló politikát az államélet minden irányában;

b) a Schwarzenberg-Bach miniszterium alatt bureaukraticus szörnynyé nevelt mechanicus centralisatiót, mely azonban, miként a rendszer tényezői maguk is megvallják, mindenütt csak félig van befejezve, a mi kétségtelenné teszi e gépezet szörnyeteg voltát és elviselhetetlen költségeit;

c) a Ferencz császár óta következetesen nyilvánuló politikát, hogy minden tartománybeli önállóság, minden tartománybeli élet rendszeresen megsemmisítendő és a bureaukratia korlátlan uralmával helyettesítendő;

d) le kellene mondani ama nevetséges igényről, hogy azt akarják a világgal vagy a népekkel elhitetni, hogy a már nagyban előrehaladt benső rothadás egy szép jövőt ígérő állapot, és hogy a dolgoknak mai helyzete kitünő, holott mindenki tudja és érzi, hogy a monarchia az örvény szélén áll;

e) teljesen abba kellene hagyni az eddigi több mint könnyelmű pénzügyi gazdálkodást;

f) szakítani kellene a senkit meg nem győző, senkitől sem vallott ama tannal, mely szerint a monarchia léte vagy népeinek boldogsága szükségessé teszi, hogy a legfőbb államhatalom a népek összes adóerejéről és gazdasági helyzetéről korlátlanul rendelkezzék, és hogy az összes törvényhozói hatalmat absolut módon magában egyesítse, vagy hogy a közigazgatás és törvénykezés ezen polyglott monarchiában egy mechanicus minta szerint egyformán rendeztessék;

g) egyszer s mindenkorra abba kellene tehát hagyni az absolutismust, a mely valójában nem az úr teljhatalmát, hanem szolgáinak elbizakodottságát és túlkapását jelenti;

h) lemondani a conservativ eszmék színleléséről, a melyeket a demokratiának és a demagogiának egyidejűleg adott engedmények a gyakorlatban meghazudtolnak s minden történeti jogot kímélet nélkül lábbal tapodnak.


D) Okok, melyek a historiai jog alapján való átalakitást halaszthatatlanul követelik.

1. A legitimitás a maga legnagyobb veszedelme nélkül nem utasíthatja el magától a historiai jogot; ha pedig Ausztriában meg akarják tagadni a pragmatica sanctiót és következményeit, akkor a császárnak a monarchia legnagyobb részében nincsenek többé alattvalói, hanem csak anyagi hatalom erejével meghódoltságban tartott lakóssága; akkor a monarchia nem közjogi intézmény, hanem csupán egy ez idő szerint fennálló államforma.

2. Semmiféle államhatalom nem képes valamely jogfogalmat a maga tetszése szerint megalkotni, vagy meggyökerezett fogalmakat és szokásokat egy tollvonással eltörölni, megsemmisíteni; egy sem állhat tartósan más alapon, mint a kormányzottak részéről megnyugvással fogadott legalitás alapján, és egy sem merítheti tartósan erkölcsi tekintélyét, erejét más forrásból

3. A legalitás eszméje a jog fogalmához van kötve, ez pedig az idők folyamán született és nevekedett, a hagyomány nemzedékről nemzedékre átszállítja, tehát függ azoktól a nézetektől, melyek a szokások folytonossága által képződtek.

4. Az osztrák kormányt az ő tettei a monarchia többi részében sok év óta, az utolsó évtizedben pedig Magyarországban és a koronájához tartozó részekben teljesen eltávolították az uralkodó jogfogalomtól; itt is, ott is alig van valaki, a ki az absolutismust fönnálló jognak tartaná, vagy mást látna benne, mint oly létező állapotot, mely minden inkább, mint kielégítő.

5. Szemben az uralkodó jogfogalmakkal, az osztrák kormány sem itt, sem ott nem tehetett szert arra az erkölcsi tekintélyre és erőre, a melyet az általánosan elismert legalitás forrásából lehetett volna merítenie.

6. Ugyanazon okból az osztrák kormány nem lehet képes arra, hogy octroi útján új közjogot teremtsen; ellentétbe kellene jönnie az uralkodó jogfogalommal; különösen Magyarországot és a koronájához tartozó részeket illetőleg új alkotmány octroyálása egyértelmű volna egy létező jognak felforgatásával, mert az uralkodó jogfogalmak szerint Magyarország alkotmányossága jogilag még fennáll, habár ez idő szerint hatályon kívül van helyezve; törvényeket csak az ország közreműködésével lehet hozni, és az oly államhatalom cselekvényei, a melyet a körülmények hatalma törvényen kívüli körbe kényszerített, legalább is az ország utólagos jóváhagyása alá terjesztendők.

7. Minthogy a jogfogalmak hagyomány útján nemzedékről nemzedékre szállnak át, a kormány természetszerűen soha sem remélheti, hogy itt szert tehessen arra az erkölcsi tekintélyre, mely az általánosan elismert legalitásból származhatik, s mindennek, a mit a kormány tesz, mindinkább a bitorlás szinében kell feltűnnie, következőleg az egész lakósságnak a forradalom karjai közé tereltetnie. Ugyanennek az eredménynek szükségkép be kell következni a monarchia többi részeiben is, főleg mivel az utolsó évtized tapasztalatai minden hitet tönkre tettek az absolut kormányforma közhasznúsága iránt.

8. Szilárd alapon nyugvó jog nélkül nincsen szilárdúl megállapodott rend és közbizalom; új alkotmányok octroyálása, a létező historiai jogalapok mellőzésével, nem teremthet szilárd alapon nyugvó jogot, mert azt támadja meg, a mit meg akar alapítani.

9. Új alkotmányok octroyálása, a hol a historiai jogalapok még léteznek, arra mutat, hogy az államhatalom magának tulajdonítja a constituáló hatalmat, a mely pedig őt nem illeti meg, tehát ugyanazt a hatalmat más irányban is felidézi.

10. Ez idő szerint csak a legmélyebb bizalmatlanság uralkodik és semmi bizalom, az utóbbit még csak ébreszteni kell. Ez azonban lehetetlen, ha a kormány oly hatalmat tulajdonít magának, a mely őt nem illeti meg; épen úgy lehetetlen, ha egyik helyütt a historiai jognak hódol, másutt meg semmibe sem veszi azt, itt az alkotmánynak, ott az absolutismusnak talapjára áll.

11. A Magyarországon és a koronájához tartozó részekben uralkodó jogfogalmak már egymagukban döntő okot képeznek arra, hogy a monarchia többi országaiban is, a hol csak történeti alapok vannak, az átalakítást ezekre kell építeni. Ehhez még hozzájárul az, hogy a körülményeknél fogva az államhatalomnak Magyarországon korlátozó, a monarchia többi részeiben fejlesztő irányban kell működnie; ha tehát a történeti alapokat mellőzni akarná, szükségkép ingatag térre jutna.

12. Egy további ok az ellen, hogy a historiai alapot mellőzve új alkotmányokat octroyáljanak, abban van, hogy nem létezik osztrák nép, hanem csak osztrák monarchia, összealkotva a legkülönbözőbb népekből és országokból, a melyek sajátságaikhoz és hagyományaikhoz ragaszkodnak; a kormány tehát nem lehet képes arra, hogy mindnyájára nézve egyformát és mindnyájukat kielégítőt octroyáljon reájok.

13. Új rendi alkotmányok ott, hol historiai jogokkal bíró régi rendek vannak, ép oly kevéssé octroyálhatók, a mint az államhatalom nem képes új rendek teremtésére; ezen felül alig van valaki, a ki a kormánynak ily eljáráshoz való jogát elismerné; jogtalanságot követne tehát el, midőn új jogot akarna teremteni.


E) Okok, melyek a mellett szólnak, hogy ezen átalakulás gyorsan, mindenre kiterjedőleg és dictatori módon történjék.

A döntő ok itt abban van, hogy az ily átalakulás, ha üdvös akar lenni, csak a koronától indúlhat ki, és mert jelenleg összes állapotaink oly zűrzavarban vannak, hogy egy hosszasabb, előzetes megfontolások után csak később bekövetkező, fokozatos átalakítás útjának választása elkésett és lehetetlen. Sőt csak a császár képes dictatori beavatkozással a fenyegető veszélyt elhárítani, minthogy csak ő felségének állanak rendelkezésére amaz eszközök, a melyekkel az egész helyzetet azonnal lényegesen megjavítani, az uralkodó zavarból a rendre, a törvényen kívüli állapotból egyszerre a törvényesre áttérni lehetséges.

Ezenkívül e mellett szólanak a következő politikai és tényleges indító okok:

1. Ama történeti igazság, hogy a monarchia területi épségét 1849-ben nem a tulajdon benső erők közreműködése, hanem egy véletlen körülmény, a mely el is maradhatott volna, - az orosz interventio - mentette meg.

2. Amaz igazság, hogy a monarchia 1859-ben megint nem saját benső erejének köszöni, hogy Lombardián kívül sokkal többet nem veszített, hanem más körülményeknek, nevezetesen Ausztria ismert szerencséjének; de ily véletlenre a monarchia fennállását hosszú időn át nem alapíthatni.

3. Az a további igazság, hogy miként az események, nevezetesen az 1855. és 1859-dikiek, mutatják, az európai területi jogállapotnak, a mint azt az 1815. évi szerződések megalapították, nincsen többé valóságos benső szilárdsága és igaz biztosítéka, nem számíthatni tehát tartós békére, s így közel a veszély, hogy a külső válság összeesik a belsővel, a mely minden valószínűség szerint a monarchia szétbomlását vonná maga után.

4. Ama nyilvánvalóvá lett tény, hogy Ausztriának a külhatalmak közt nemcsak hogy becsületes szövetségese nincsen, de ellenkezőleg csak hamis barátai vagy igen hatalmas ellenségei vannak, és hogy különösen az a Németország, a melynek kegyét a monarchia bensejében követett germánizáló politikával évek óta hajhászszák, semmi más, mint geographiai fogalom, mely alatt egy csapat philisterszerű apró állam értendő.

5. Európa állapota általában, a bonapartista politika természete és különösen Olaszország állapota, a hol a felrázott forradalom Ausztriának ezentúl még kevésbbé fog békét engedni, mint eddig.

6. Magyarországnak és a koronájához tartozó részeknek tényleges állapota, melyet az utolsó tíz év óta követett szerencsétlen politika rendszeresen egy második Lombardiává nevelt, a mely azonban a valóságos Lombardiánál tizenkétszer nagyobb és harczra százszor képesebb; örvény ez és az ország már ennek szélén áll és csakis a dolgoknak gyors és mindenre kiterjedő fordulata ránthatja onnan vissza.

7. Ama tagadhatatlan igazság, hogy az osztrák politika minden irányban veszélyes tévutakra jutott, hogy tehát nem ezen utak új elágazásaira, hanem egészen új utakra kell rátérni.

8. Annak bizonyossága, hogy ilynemű teljes átalakulással a kormány sülyedt erkölcsi tekintélye minden irányban egyszerre emeltetnék, mert általa az államhatalom jogérzetet, ruganyosságot, elhatározottságot és önismeretet tanusítván, e fordulat másfelől rohamossága- és ellenállhatatlanságával a mostani lehangolt, elkedvetlenedett, eltompult nemzedékre oly módon hatna, a mely egyedül alkalmas nagy siker létrehozására.

9. Az osztrák betegség rendkívül aggasztó előrehaladásából következő ama kényszerűség, hogy a minden irányban sajnálatos, egynémely tekintetben siralmas, sokban nagyon veszélyes jelenlegi állapotot haladék nélkül és egyszerre mással és jobbal kell felváltani, s így a lefolyt tíz év mintegy eltöröltetvén és mint rém-álom a feledésnek adatván át, egyúttal a császárnak a reformátor nagy szerepe vindikáltassék, a forradalmi párt lába alól a talaj elvonassék és a közel multra vonatkozó recriminatiók fonala egyszer s mindenkorra elszakíttassék, az elkeseredést, a bizalmatlanságot, elcsüggedést egy jobb állapot és a megnyílt pályán további haladással biztató remények váltsák fel, s a stagnatióra kényszerített szellemi erők előtt (otium pulvinar Diaboli!) a tevékenység sorompói újra megnyíljanak.

10. Annak szüksége, hogy a nem sikerült soknemű kisérlet után egyszer már állandósághoz jussunk, mely a tán már ebben a pillanatban megszüntethető visszásságokat elenyésztetné, csak így lévén elkerülhető annak veszélye, hogy a külföld és a forradalom nyomást gyakoroljanak a kormányra, és viszonyaink, ha a létező miasmákat tovább engedik tenyészni, beláthatatlan forradalmi zavarba jussanak.

11. Magának a betegségnek természete, mely egy rákszerű daganatban mutatkozik, a melyet nyomban ki kell vágni, ha a fene veszélyétől és a reá következő feloszlástól meg akarunk menekülni; tehát nem az orvosi consiliumnak, hanem a műtét végrehajtásának van itt az ideje.


F) Az átalakításnak formulázása főbb vonásaiban.

1. Oly miniszterium kinevezése, a melyben:

a) a minisztertanács elnökének nem volna tárczája, hanem hivatása lenne őrködni az ügyek rendes és összevágó menetére s a politikai vezetésre; ugyanő közvetítené a miniszterium viszonyát a császárral;

b) csak három szakminiszterium volna: a külügyekre, a pénzügyekre és a hadseregre;

c) továbbá legalább három, legfeljebb hat állam- és tanácsbeli miniszternek és miniszteri ranggal biró három udvari kanczellárnak volna benne ülése és szavazata.

2. Ennek következtében eltörlése az igazság-, a bel-, a kereskedelem- és az oktatásügyi négy miniszteriumnak. (A kereskedelmi ügyek a pénzügyi tárczához tartoznának; a közmunkaügy számára egy kevés tagból álló igazgatóság, ép úgy a közoktatás számára egy felügyelő tanács alakíttatnék.)

3. Eltávolítása amaz öt miniszternek, a kik köztudomásúlag rossz tanácsaikkal a mostani állapotot előidézték vagy állásukra köztudomás szerint képtelenek; ezek név szerint: Bruck, Bach, Thun, Nádasdy, Toggenburg.

4. A három udvari kanczellária, az egyesült, a magyar és az erdélyi kanczellária visszaállítása. Az egyesült kanczelláriában két osztály felállítása: a) az olasz, b) a galicziai ügyekre; ezen osztályok élén két alkanczellár állana.

5. Visszaállítása a magyar, az erdélyi, a horvát alkotmánynak, az 1849-diki eseményekből folyó három nagy elv szemmel tartásával, a melyek: a) az urbér eltörlése, b) a nemesi adómentesség megszüntetése és c) a katonakötelezettségnek mindenkire való kiterjesztése. Ehhez képest a szerb vajdaságnak és a temesi bánságnak, a Muraköznek és a magyar tengerpartnak Magyarországgal való egyesítése; a helytartó-tanácsnak Budán és a hétszemélyes, valamint a királyi táblának Pesten visszaállítása; helyreállítása a városi, a vármegyei és a kerületi szervezetnek, a szükséges reformokkal; egész terjedelmökben visszaadása azon jogoknak, a melyek Magyarországon és Erdélyben a protestánsokat törvény szerint megilletik; a hat helytartóság és a hat felső törvényszék eltörlése.

6. Életre keltése a többi országokban a márczius előtti rendi alkotmányoknak, összeköttetésben olynemű fejlesztésökkel és bővitésökkel, - nevezetesen a polgári és a paraszt elem képviselete útján - a minőt az idők körülményei parancsolnak, és a minő alkalmas arra, hogy a siralmas «Postulatenlandtage» emléke elenyésztessék, s a mi megadja ezen intézményeknek a szükséges életrevalóságot, elkerülésével egyfelől a merev conservativismusnak, másfelől a hebehurgya szabadelvűségnek, valamint gyakorlati és közhasznú hatáskörüknek a legtágabb értelmű országos ügyekre való korlátozásával. Vezérlő elv: 1. nem restaurálni túlhaladott előjogokat, de megóvni azon befolyást, mely a conservativ elemeket, különösen a nagy földbirtokot megilleti, tehát nem adni engedményeket a theoreticus szabadelvűségnek és nem nyitni tért a demagogiának. 2. Ezen országoknak összevonása több csoportba: a) Csehország, b) Morvaország és Szilézia, Felső- és Alsó-Ausztriával és Salzburggal, Stiria-, Krajna- és Karinthiával, c) Galiczia és Bukovina. d) Illyria és a tengerpart, e) a velenczei tartományok, f) Tyrol és Vorarlberg.

7. A birodalmi tanács átalakítása - az azt megalapító pátens szellemében - a császárnak alkotmányos, rendi, törvényhozó és pénzügyi tanácsává, az egész monarchiát érintő és külön-külön felsorolandó ily természetű ügyekre nézve. A birodalmi tanácsot a császár évenkint deczember havában, legfeljebb három hónapra, hívná össze, hogy az imént említett tárgyakat elintézze, - rendkívüli esetekben a császár tetszése szerint híván azt össze - a midőn a császár a fennálló összes adóügyi törvényeket, továbbá azokat, melyek a vámokra, a pénz- és bankügyekre és az újonczozásra vonatkoznak, szerves birodalmi törvényeknek nyilvánítaná, egyúttal ezekre nézve a kezdeményezés jogát a birodalmi tanácsnak adná meg, korlátozva oly törvények javaslatba hozatalára, a melyek a létező adók megváltoztatását vagy új adók kivetését, a vámügyi törvényhozást, az ujonczozási törvényt, a pénz- és bankügyet illetik. Hasonló kezdeményezési joga volna, de korlátlanul, a kormánynak, a mely a birodalmi tanács közreműködése nélkül az egész monarchiát kötelező törvényt jövőben se ki nem bocsáthatna, se meg nem változtathatna, a birodalmi tanács beleegyezése nélkül államkölcsönt nem köthetne sem a létező adók mennyiségét fel nem emelhetné, sem új adót ki nem vethetne. A költségvetés mindig egy évvel előbb - példáúl az 1861-diki már 1860-ban - terjesztetnék elő. Az előirányzatot az állam bevételeinek hováfordítása iránt pro futuro a kormány a birodalmi tanács elé terjesztené, szintúgy a hováfordítás kimutatását pro præterito; a birodalmi tanácsnak megvolna az a joga, hogy ezen kimutatásra megjegyzéseket tegyen, vagy az előirányzatokon változtatásokat javasoljon. Az elintézés a császár elhatározása által történnék, a melynek alapján a birodalmi törvények a császár által, a minisztertanács ellenjegyzésével közzététetnek. A birodalmi tanács állana: 1. egy elnökből és húsz tagból, kiket három évre a császár nevezne ki; ezek nem viselnének más állami hivatalt és a monarchia legkitünőbb és legfüggetlenebb férfiai közül volnának kiszemelendők; ezen férfiak nem kapnának fizetést. 2. Legfeljebb százhúsz tagból, a kiket az országgyűlések kebelükből három-három évre választanának (a választás módja tekintettel az országok terjedelmére, népességére, adójára és egyébkénti fontosságára volna megállapítandó); ezen férfiak, ha az országok úgy határozzák el, országos alapból kárpótlásban részesülhetnek. A tárgyalások nyilvánosak volnának. A házszabályokat a birodalmi tanács maga alkotná meg. A minisztereknek a birodalmi tanácsban sem ülésök, sem szavazatuk nem volna. A kormány fentartaná magának a jogot, hogy esetről-esetre kormánybiztosokat nevezzen ki, a kik a netán szükségeseknek mutatkozó felvilágosításokat és magyarázatokat megadnák. A birodalmi tanács először 1860-ban gyűlne össze.

8. A jelenlegi birodalmi tanács föloszlatása, minden mostani tagjának nyugdíjazásával, vagy egyébkinti alkalmazásával.

9. Előzetes reformok a belső közigazgatásban és a törvénykezésben a német örökös, a galicziai és a velenczei tartományokban, abból a czélból, hogy a legkiáltóbb visszásságok azonnal megszüntessenek, lényeges megtakarítások eléressenek, alapja vettessék további javításoknak, a bureaukraticus mindenhatóság korlátozásának és az észszerű önkormányzatnak. További reformok az országgyűlések meghallgatása után foganatosítandók.

10. Egy 1860-ra szóló költségvetés összeállítása és nyilvánosságra hozatala, mely a kiadásokban 1858-hoz képest legalább is 50-60 millió forinttal kisebb összeget mutatna föl s a kiadások és a bevételek közt az egyensúlyt mindenesetre helyreállítaná.

11. Ezen megtakarítások elérésére: a) a csendőrség beosztása a cs. k. hadseregbe (11 millió forintnyi megtakarítás); b) a szárazföldi hadsereg és a tengerészet költségeinek 85 millió forintra leszállítása (30 millió forintnyi megtakarítás); c) a közigazgatás különböző ágaiban teendő megtakarítások 10-15 millió forint erejéig, mindenesetre oly összeggel, hogy a bevételek és a kiadások közt az egyensúly helyreálljon.

12. Az anyagi teher enyhítésére: a) az örökösödési adó eltörlése; b) az 1859-ben 1859-re nézve 50%-kal emelt hadi adópótlék leszállítása; c) ennek teljes eltörlése az 1859/60-diki katonai évtől kezdve; d) az úgynevezett országos szükségletek czímén kivetett adópótlékok leszállítása 20-30%-kal 1859/60-ra; e) azoknak 1860/61-től kezdve az országgyűlések rendelkezése alá bocsátása; f) az úgynevezett községi pótlékokkal űzött visszaélések megszüntetése; g) földhitelintézetek felállításának engedélyezése a monarchia minden országában, a nélkül, hogy a birodalmi hitel igénybe vétetnék; h) megszüntetése amaz elharapódzott visszaélésnek, hogy a pénzügyminiszter árva- és letéti pénzeket, valamint földtehermentesítési alapokat magához vonjon, és ezen alapoknak jelzálogos beruházásokra utalása, illetőleg az országgyűlések kezelése alá bocsátása.

13. Az úgynevezett országos pótlékok hováfordításának kimutatása, a mi tíz év óta nem történt; ezen kimutatásoknak az országgyűlésekkel való közlése.

14. Az 1849-től fogva kibocsátott birodalmi és országos törvények revisiója, tekintettel tárgyukra, abból a czélból, hogy azok, a melyek a mostani rendszabályokkal ellentétben vannak, hatályon kívül helyeztessenek.

15. A császárnak mint magyar királynak megkoronázása Szt. István koronájával Pozsonyban, s mint Csehország királyáé Prágában, s az országgyűlések egybehivása.

16. Eltörlése, illetőleg fölfüggesztése azon rendeleteknek és rendszabályoknak, melyek a concordatum következtében bocsáttatván ki, alkalmatosak arra, hogy a különböző vallásfelekezetek közt elidegenedést, gyűlöletet és elkeseredést tápláljanak, kapcsolatban a protestáns kérdés megoldásával a német örökös és a galicziai tartományokban.

17. Fölfüggesztése az államvizsgáknak és az előléptetéseknek a közigazgatás és a törvénykezés körében.

18. Megszüntetése azon rendszabályoknak, a melyek által a német nyelv a politikai közigazgatás, az igazságszolgáltatás és az oktatás körében Magyarországon s a tartományokban és általában ott, a hol 1848 előtt mint olyan nem létezett, hivatalos vagy oktatási nyelvűl behozatott, s visszaállítása az ott 1848 előtt dívott hivatal- és oktatásbeli nyelveknek, azon hozzáadással, hogy minden panaszos, fölebbező vagy folyamodó jogosítva van az országabeli nyelvek valamelyikén szerkesztett panaszos-levelében, fölebbezésében vagy folyamodványában megjelölni, hogy az ítéletet, a végzést vagy az elintézést melyik nyelven kivánja, s hogy ezen kivánságnak mindenütt meg kell felelni.

19. A nemzeti banknak 1861-től kezdve fölmentése azon kötelezettség alól, hogy jelzálogra kölcsönt adjon, s új rendezés vele, hogy a neki jelzálogba adott korona- és államjavak ezen teher alól felszabaduljanak.

20. Egy koronabeli nagy hitbizománynak kiszakítása a korona- és államjavakból, hogy a civillista kelletlen kérdése elenyészszék.

21. A községi törvény fölfüggesztése és az országgyűlések elé utalása tárgyalás és alkotmányos elintézés végett. A közbeeső időben ideiglenes választási mód a czélból, hogy a községeknek ügyeik önálló igazgatása biztosíttassék és megszabaduljanak a bureaukratia túlkapásaitól.


G) A megjelölt rendszabályok sorrendje

A) A minisztertanács kinevezése.

B) A 2. alatt megnevezett négy miniszterium megszüntetése.

C) A 3. alatt megnevezett miniszterek elbocsátása.

D) A visszaállítandó három udvari kanczellária főnökeinek kinevezése.

E) A rendeletek revisiójának megkezdése, miként 3. alatt.

F) Pénzügyi rendszabályok, mint 10., 11., 12., és 13. alatt.

G) A mostani birodalmi tanács feloszlatása, mint 8. alatt.

H) A concordatumra és a protestáns kérdésre vonatkozó rendszabályok, mint 16. alatt.

I) Az államvizsgák felfüggesztése, mint 17. alatt.

K) A német nyelvre vonatkozó rendszabályok felfüggesztése, mint 18. alatt.

L) A községi törvény felfüggesztése, mint 21. alatt.

M) A magyar és a többi rendi alkotmányok életre keltése, mint 5., 6. alatt.

N) A birodalmi tanács átalakítása, mint 7. alatt.

O) Bankügyi rendszabályok, mint 19. alatt.

P) Koronázás Pozsonyban és Prágában s az országgyűlések egybehivása.

Ezen rendszabályok életbe leptetésének időpontja.

1. ABCDEHIKL: 1859. szeptember hava folyamában.

2. FG: 1859. szeptember végén.

3. M: 1859. november havában.

4. O: 1859: november havában.

5. N: 1859. deczember 2-dikán, mint a császár trónra lépte napján.

6. P: 1860. január végén Pozsonyban, február végén Prágában, és így tovább.

Ezen átalakítások végrehajtásának módozata.

1. Ő császári és apostoli királyi felsége egy meghatalmazott udvari biztost, azon joggal, hogy öt további tagot hozzon javaslatba, vagy pedig legfelsőbb bizalmát biró hat tagból álló szervező bizottságot kegyeskednék kinevezni. Ezek a legfelsőbb helyen elfogadandó elvek alapján megtennék javaslataikat a megjelölt rendszabályok végrehajtására; azokat a legfelsőbb helybenhagyás alá terjesztenék és azután életbe léptetnék.

2. Ezen bizottság tárgyalásait a legteljesebb és legszigorúbb titokban folytatná.

3. Ahhoz képest, a mint ezen rendszabályok életbe lépnek, minden kinevezésre nézve az új igazgatási főnökök közreműködésével tétetnének meg a javaslatok és következnék be az elintézés, illetőleg azok, a kiknek helyettesítése, áthelyezése, nyugdíjazása, ideiglenes szabadságra küldése vagy elbocsátása szükségesnek mutatkoznék, ily módon helyettesíttetnének, áthelyeztetnének, szabadságra küldetnének, nyugdíjaztatnának vagy elbocsáttatnának.


H) A siker feltételei.

Csak három van: 1. A béke fönmaradása; 2. a szervező bizottság tagjainak szerencsés választása; 3. a császárnak szilárd és rendíthetetlen akarata, hogy ezen átalakítást dictatori módon hajtja végre, és hogy magát a végrehajtásban személyekre vagy tárgyakra való semmiféle tekintet által nem zavartatja.

Ezen feltevésekben a teljes siker kétségtelen.


Dessewffy Emil gr. bécsi éleményeiről Pesten 1859. augusztus 22-dikén kelt következő levélben értesítette Szögyény Lászlót:

Kedves Barátom! Tegnap indultam el Bécsből. Valék Rechberg és Hübnernél. Összesen 11 óráig értekeztem a kettővel. Gondolhatod, ily hosszas értekezés közben mily mélyen bocsátkoztunk a tárgyba. Ismered eszem járását. Eszméim comprehensivus természetűek. Így volt ez most is. Eszméimet azon nap tettem írásba, midőn a villa-francai békét megtudtam. Sámuelt és Józsefet Patakon találtam. Ott ismertettem meg velük eszméim vázolatját; de nem végleg és tisztán formulázva. Sz.-Mihályon aztán tisztázva leírtam. Ehhez járult egy levél Rechberghez. Bécsbe menve, elküldtem a levelet. A válasz mindjárt jött, s így lőn, hogy háromszor valék nála, összesen 8 óráig, és az ő kívánságára Hübnernél - 3 óráig. Mindkettőnek elolvastam aphorismáimat. A hatás nagy és mély volt. A rögtöni sikerhez nem volt reményem. Meggyőződtem, hogy a legfőbb akadály nem bennük fekszik. A miket a mai újságban olvasok, azt már Bécsben tudtam. Ezek engem nem lepnek meg. Nem változtatják a «quid inomisse, in complexu et sine mora faciendum» iránti nézeteimet. Sámuel, József és Sennyey osztják őket. Nézeteim comprehensivusak; egy a mostanival egészen ellenkező országlási rendszert contemplálok. Rövid szóval: a legfelsőbb hatalom erősítése, a helyzet nagybani javítása; mint mód: dictatura útján megalapítása a legalitásnak és ezért névmegtagadás (azaz nem oly absolutista, mint Ferencz, nem oly németesítő, mint József, de bátor és szilárd, mint Ferencz József). A bécsi újsági programm újabb nagy hiba. Én annyival inkább állok a magamé mellett. Ha Te felhívatol, legjobb mindezt ignorálnod, kivált, hogy rólam tudsz valamit. Ha e monarchia megmentéséhez járulni akarunk, ne devalváljuk egymást. Concordia res parvæ crescunt. Hæc pro statu notitiæ. Ama tuum Aemilium.


Dessewffy Emil gr., a ki azt óhajtotta, hogy a minisztertanács elnökének ne legyen tárczája, és hogy csak három szakminiszterium legyen, ezalatt: «a miket a mai újságban olvasok», ő felségének Laxenburgban augusztus 21-dikén kelt legfelsőbb kéziratát értette, a melylyel Rechberg gr., a császári ház és a külügyek minisztere, miniszterelnöknek, Hübner Sándor b. rendőri miniszternek, s Goluchowski gr., Galiczia helytartója, belügyminiszternek neveztettek ki. Egyuttal fölmentetett Bach Sándor b. a belügyminiszterium vezetésétől s Kempen b., a legfőbb rendőri hatóság és a csendőrség főfelügyelője, nyugdíjaztatott. A legfelsőbb kézirat a kereskedelmi, iparügyi és a nyilvános építkezések miniszteriumát megszüntette, s elrendelte, hogy teendői a külügyi, a belügyi és a pénzügyminiszterium közt osztassanak föl. Ennek következtében Toggenburg lovag rendelkezési állapotba helyeztetett.

A hivatalos Wiener Zeitung-ban augusztus 22-dikén megjelent programmnak, a melyről levelében Dessewffy Emil gr. megemlékezik, tartalma ez volt: Hogy a kormányzat különböző ágaiban a szükséges összhang létrehozassék; hogy a javítások, melyeket a császár manifestuma kilátásba helyezett, valósággá váljanak, mindenekelőtt a sikeres működés föltételei és a szükséges rendszabályok iránt kell tisztába jönni. Ez volt a császár előlülése mellett tartott tanácskozmányoknak czélja s azok tárgyát több fontos kérdés képezte. Az utóbbiak közül megemlítjük: a pénzügyi helyzetet; annak szükségét, hogy a kiadások hatályosabb ellenőrzés alá helyeztessenek; hogy a törvényesen elismert nem katholikus vallásfelekezeteknek önkormányzat és vallásuk szabad gyakorlása biztosíttassék; az izraeliták állása időszerű módon, de a hely- és tartománybeli állapotok tekintetbe vételével rendeztessék; a községi törvény, a tartományok minden osztályából bizalmi férfiak meghívásával, haladék nélkül az egyes koronaországok viszonyaihoz alkalmaztassék; az ügyeknek egy jelentékeny része, a melyeket most a felség által kinevezett hatóságok kezelnek, a mennyire lehetséges, maguknak az illetőknek autonom közegeire ruháztassék, s ezen sürgős legelső föladatok megoldása után az egyes koronaországokban rendi képviseletek életbe léptetése.


Dessewffy Emil gr. 1859. szeptember 2-dikán Pozsonyból eme levelet intézte Jósika Samu báróhoz:

«1. Szécsen Antal barátom aug. 30-dikán Bécsből ide jött hozzám. Beszéltünk eleget. Tőle hallám, hogy Téged Rechberg Bécsbe meg akar hívni, és hogy ez a Császár akaratjával történt. E szerint egy pár nap mulva Bécsben lehetsz.

2. Megjegyzem, hogy én - Zichy Feri távozása miatt Diószegen nem vadászhatván - itt mulatok 5-dikéig bezárólag, és ekkor Waldsteint Csicsőn - ki csak 5-dikén estve érkezik haza - akarom meglátogatni és onnét per Pest Sz.-Mihályra visszatérni.

3. Minapi Bécsből távoztom előtt írtam Apponyi György barátunknak, s a levelet Kalksburgban hagytam. Ebben tudósítom, hogy Rechberg és Hübnerrel összesen 11 órai conversatióm volt; hogy ezeknek eszméimet formulázva felolvastam; hogy Te, Ürményi és Sennyey eszem járását ismeritek és azzal egyetértetek; hogy tehát kívánatos, hogy ő is megismerkedjék vele: így hát, ha 30-dika és 2-dika között térne vissza, látogatna meg itt engem Pozsonyban. Ma pedig megírtam napamnak Hitzingbe, hogy 5-dikéig bezárólag itt maradok, a mit ő Apponyival közleni fog, ha már ott van.

4. In nucleo közlöttem Veletek S.-Patakon eszméimet, azóta azokat tisztán kidolgoztam, bővítettem és szabatosabban formuláztam. Sennyey és Szécsen ezen új és már teljesebb alakban olvasták és mindenekben osztják nézeteimet.

5. Jelenleg egy Függeléket készítek, melyben az osztrák alkotmányos és beligazgatási kérdés számára igyekeztem egy megoldást formulázni. Ez több értelmes osztrák férfiakkal hosszasan és régtől fogva folytatott értekezésemnek abstractiója. Ámbár ez ügyben magamat teljesen otthonosnak nem mondhatom, de úgy hiszem, hogy ezekben sok hasznavehető és praktikus eszmék foglaltatnak, miket lényegeseknek tartok.

6. Minapi Pesten létem alatt írtam Szögyény László barátunknak és közlöttem vele azokat, miket Apponyinak írtam.

7. Ugyanakkor Urményi barátunkat fölkértem, bánátosi és bácskai értelmes emberektől igyekezzék az ottani hangulatot voltaképen kitudni. Tegnap biztos úton kapott levelét ide rekesztem. Bizonyosan hasznát veheted ezen nagy figyelmet érdemlő közleménynek.

8. Rechberg és Hübnerrel folyt conversatióm abstractiója ez: Eszméim , comprehensivus és sokoldalú természetüknél fogva, meglepték őket; a benyomás mély és nagy volt; tetszhettek nekiek eszméim, de egyik sem érzi magát a Császár bizalmában elég erősen állónak, hogy ilyen nagy dologgal föllépni merjen. Hogy ezen 11 óra alatt mindent elmondtam, a mit eszméim támogatására csak birtam, gondolhatod. A magyar kérdést nem érti és nem értheti egyikük sem. Teljesen téves eszméket találtam náluk két dologra nézve: 1. a Woywodina tekintetében, melynek visszakeblezését a szerbek miatt tartják veszedelmesnek; 2. a tabula rasára nézve, mely hogy létezett és létezik, velök is elhitették. Megczáfoltam mindkét téveszmét. Egyébiránt mindketten a Metternich-féle iskolában nevekedtek, és így az alkotmányos eszmékre nézve némi balitéletektől el vannak fogulva. Eszemjárása azon főfő árnyéklatát, hogy a történeti alapra állás által erőre kap a kormány, holott az octroyirozások mezején a legnagyobb bajoknak megy elibe, nem birták teljesen felfogni. Ez onnan van, mert a beldolgokkal való ismeretlenségöknél fogva nem vetettek magokkal számot, hogy az octroyirozás útján szükségképen hová kell jutniok. Ép oly kevéssé értették meg, hogy az én methodusom mindenek között a legkiméletesebb a legfelsőbb hatalomra nézve, mert nem mint ismétlése a 2-dik József-féle hátrálásoknak, hanem mint egy egészen új és epochalis országlási rendszer megalapítása jelenik meg. Egyébiránt mindkettőnél a németesítés kártékonyságára, nagyszerű változtatások szükségére nézve elég tiszta fogalmakat találtam. Így különösen Rechbergnél sok praktikus eszmét és jóakaratot sejtek a beligazgatás egyszerűsítésére nézve, sőt annyira ment, hogy a magyar megyei rendszert mint példányt állítá oda, mely után kellene képződni a többi ilyneműeknek. Az én Függelékem e tekintetben sokat tartalmaz. Az alkotmányos eszmék között, miket formuláztam, a Reichsrath tanácskozásainak nyilvánossága megijesztette Rechberget. Én azonban nem tágítottam és e körül soha sem fogok tágítani. Ugyancsak ezen testület öszvealakításának általam javallott módja nem tetszett nekie. E tekintetben is megfeleltem neki. Különben mind ő, mind Hübner a «Ständische Vertretung» eszméjének alapján állanak, de ezt nem értik úgy , mint én és mi. Különösen kiemeltem nekiek, hogy nekünk vagy másoknak valami újat teremteni képtelenség, és így hogy nincs más út, mint a históriai alap itt is, ott is, valahol még csak létezik. Függelékem ez iránt becses adatokat tartalmaz az örökös német tartományokra nézve; a dolog magyar oldalát úgy is tudjuk. Egyébiránt az octroyirozási eszme kártékonyságát, sőt lehetetlenségét bőven fejtettem ki programmomban, mely különben aphoristicus alakját megtartotta. Figyelmeztettem mindkét minisztert, hogy ha a régi miniszteriumból csak egy tag, vagy pedig a régi Reichsrath megmarad, úgy nincs kilátás a közbizodalom helyreállíthatásához, és hogy egyáltalában kevesebbel, mint a mit tervezek, azt helyreállítani nem lehet. Diagnosisomat mindketten igaznak találták, Hübner különösen egész methodusomat helyeselte, de megjegyzé, hogy sem Rechberget, sem magát nem hiszi ez idő szerint elég szilárd állásúnak, hogy kivihessék. Rechberg nem nyilatkoztatta ki lehetetlennek, de mégis felette nehéznek ismerte. Igen nagy contestatiókkal váltak el tőlem. Én a legnagyobb nyiltsággal és egyenességgel léptem fel, téveszméiket, azon hazugságokat, melyeken az egész mostani rendszer áll, kiméletlenül és mélyre hatva bonczolgattam és döntöttem fel. Programmomat mindketten óhajtották volna maguknál tartani. Nem adtam oda. Én tervkoholó és terveket hurczolgató nem vagyok. Az én eszméim a magam szemében csak egész complexusokban birnak becscsel. Azokat én a Felség mostani tanácsosaival közölni magamat elhatározhattam; de minthogy azon sikerhez, melyet én tőlök várok, reményem csak úgy lehet, ha 4-5 embernél több nem tudja őket, és ha életbe léptetésükhöz magam is járulhatok és abban tanácscsal és tettel közremunkálhatok, programmomat azon veszélynek, hogy ide s tova hurczoltassék és lényegéből kivetköztetve, elvégre azt lehessen reám fogni, hogy egy vagy más kisebb dolog, mit netalán tenni találnak, az én programmom következtében történt, ki nem tehettem. E felett ezen programmot nem tekinthettem már akkor sem csupán a magam eszméjének. És ezért, úgy hiszem, jól cselekedtem, hogy magamnál tartottam.

9. Megjegyzem: Goluchowski még nem volt mint miniszter kihirdetve Bécsbe érkeztemkor, de már az első beszélgetésből láttam, hogy a belügyi tárczának gazdája van. Okaim egy belügyi tárcza létezése ellen hatottak Rechbergre, de kimondta, hogy e tekintetben elkéstem.

10. Mind Rechberg, mind Hübner megigérték, hogy programmom létezéséről hallgatni fognak. Mint Szécsen beszédjéből látom, szavukat megtartották.

11. Szécsen volt 1½ óráig Goluchowskinál; mint állítja, értelmes ember. Az értekezés tartalmát nem tudhattam meg, rövid volt ennyire az idő.

12. Szécsen nem adott be emlékiratot Rechbergnek, hanem csak egy hosszú levelet írt, melyben, állítása szerint, a gondolatmenet az enyimmel összevág, csakhogy a conclusiók nincsenek oly tisztán formulázva.

13. Én Bécsbe érkezve, egy hosszú levéllel köszöntöttem be Rechbergnél. Ennek folytán kért magához. Öszvesen háromszor voltam nála, 3½, 2½ és 3 óráig. Szeretném, ha olvasnád e levelemet; ha említi, kérd el.

14. Szécsen beszédjéből értém, hogy a Te meghívásod az öreg Windischgrätz sürgetésére történt. A Császárnak nem volt hozzá kedve, de az öreg úr insistált és a mint némi præventiókat sejtett, egyenesen kimondta, hogy a Te irányodban ilyeneknek helyt adni nem szabad. Szécsent Rechberg kérte meg, hogy adná neki adressedet, nem tudta, innét küldtük el Rechbergnek.

15. Jól megjegyezni kérem: nem mondtam Rechbergnek, hogy programmomat nehány barátaim ismerik, sőt egyenesen csak azt, hogy in genere ismerik eszemjárását, és hogy nem hiszem, hogy bármelyik desavouirozzon; valamint, hogy teljesen hiszem, hogy bár az országtól megbizásom nincs, de az, mit Magyarországra nézve formuláztam, az ország legáltalánosabb óhajtása, és hogy a nélkül a dynastia soha sem lehet képes ezen országban ismét moralis erőre vergődni. E szerint eddig a programra csak úgy ismeretes Rechberg és Hübner előtt, mint az én meggyőződésem, ha csak Szécsen nem vallotta magáénak is, midőn tegnapelőtt Rechberghez ment bucsúzni.

16. Szécsen állítása szerint Károlyi Lajos, az ifjabb, igen helyes szempontból fogja föl az öszves ügyállást és nevezetes szolgálatokat tehet körüle. Jelenleg az alföldre ment, de várják vissza Bécsbe.

17. Hübnernek, ki a magyar közjogi állapotokról informáltatni kívánt, elküldtem Cziráky Jus Publicumát és Somssich munkáját.

18. Megjegyzem: Rechberg és Hübner okos emberek; az utóbbi gyorsabb felfogású, azonban arról, hogy a dolgok ide, a hol látjuk, mikép jutottak, informálva nincsenek, és ezért nem is foghatják fel egész öszvegökben őket. Utasítottam őket a herczeg Metternich-féle Aufzeichnungokra, az én nyilt leveleimre a bécsi Lloydhoz jan.-februárban 1850., a memorandumra, ugyancsak a bécsi Lloydra ápril 1850. és az 1857-diki Petitióra, mely, mint Sennyeytől tudom, Nádasdynál megvan. De ezeken kívül, ha azt akarod, hogy teljesen megértessél, felolvasásokat kell nekiek tartanod. Legjobb, ha öszveszeded eszméidet és úgy aztán feljegyezve őket, sorjában rectificálod és illetőleg megfundálod az egész procedurádat.

19. Windischgrätz, mint hallom, a napokban távozik magyarországi jószágára és ott akar több heteket tölteni. Részemről szeretni fogom, ha távol leszen Bécstől ottléted alatt.

20. Az öreg Hummelauer sem lesz ottan, ezt is szeretem. Ő is azok közé tartozik, kik a mai helyzet szükségeit felfogni nem birják.

21. E szerint egészen magad leszel; ezt igen szeretem, és ajánlom, tartsd zárva ajtaidat holmi alkalmatlan, pletykáló interveniensek előtt, kik csak zavarni fognak és semmit sem használni. Különösen kérlek, a Wirkner és compagnie-féle embereket tartsd most távol magadtól. Senki se tudja jobban, mint én, hogy azon præventiója a publicumnak, mely irányodban létezik, nem igazságos, de azért kimélni kell a balitéleteket is és kivált mostan.

22. Nem kétlem, hogy a Császárhoz menned kellend. E tekintetben, mint barátod, tartozlak figyelmeztetni, hogy Ellened benne præventiók léteznek. Azonban csak Tőled függ azokat eloszlatni. Ha már az első kihallgatáson megbizonyítod, hogy őtet reád nézve is csalták, és hogy Te nem vagy szenvedélyes és egyoldalú, sőt épen az ellenkező, egészen más fordulatot vehet a dolog. Egyébiránt, ha meggondolom, hogy 10 év óta mennyire csalták a Császárt, mennyi téveszméket kürtöltek a fülébe, mint axiomákat, nincs reménységem, hogy ha mint Chrysostomos fogsz is szólani, nevezetes benyomást tehess, ha csak Grünne által (ki Badenben volt még nem régen) ki nem viszed, hogy 4-5-ször beszélhess fesztelenül és hosszasan a Császárral, és ekkor a legnagyobb szelídséggel és nyájassággal a formákban, de a legnagyobb hatálylyal a dolgokban, rendszeresen nem igazítod meg eszméit, egy előre megállított terv szerint, egészen ad captum szólván vele. Én részemről nem szólnék, ha csak eleve fel nem szabadítana, hogy mondhassak mindent, a mit lelkiismeretem az ő javára kimondani parancsol.

23. Megjegyzem: Rechberg és Hübner, mint Szécsentől tudom, mai napig sincsenek tisztában magukkal a quid és quomodo faciendum részleteire vagy öszvegére nézve. E szerint magadnak igen kedvező vitatkozási mezőt fogsz biztosítani, ha nem Te kezded rendszeredet előadni, hanem tőlök kérded, hogy mit akarnak és miben áll végczéljuk? Concret feleletet nem fogsz kapni; tétovázásaik irányában annál nagyobb sikerrel és hatálylyal fogod a magad rendszerét mint egyedüli mentőszert feltüntethetni, minél világosabban látandják, hogy nekiek nincs kész és átgondolt rendszerük. Ugyanazt a rendszert követném a Császárral. Ő bizonyosan azt fogja felelni, hogy a birodalmat meg akarja tartani és erősíteni és népeit boldogítani, és ekkor könnyebb lesz bizonyítanod, hogy azon az úton, melyen jár, egyikhez sincs remény.

24. Megjegyzem a magam programmjára nézve: az ma is úgy áll, mint azt S.-Patakon veletek közlöttem, csakhogy ki van gyalulva, argumentumokkal jobban megspékelve és tisztára leírva. S.-Patakon abban (lényegét és nem legapróbb részleteit értve) megnyugodtál. Jelenleg a Császárhoz vagy híva, hogy neki tanácsot adjál a birodalom ezen válságos perczében. Ily alkalomkor legfőbb szükség, hogy az országférfiú és hazafinak itélete teljesen szabad legyen a quid consilii, quomodo, quando és quibus auxiliis-re nézve. Én tehát abból, hogy programmomat ismered, sőt lényegében el is fogadtad, legkisebb politikai vagy elvbaráti köteleztetést nem származtatok Reád nézve irányomban. Tégy és járj el legjobb és legtisztább belátásod szerint. A következők mindenesetre megfontolandók: 1. Kívánatos-e, hogy legyen valamely megállapított és részletekig formulázott terv, melyből kiindulni lehessen? 2. Ha kívánatos, jelen van-e a percz, hogy azzal előálljon az, ki arra hivatva van? 3. Ha ezen percz jelen nem volna, meg kell-e azt in petto tartani és időközben semmibe sem avatkozva, kedvezőbb pillanatot várni? 4. Indicálva van-e, hogy az osztrák országlási rendszernek átmenete az absolutismusról a történeti alapon nyugvó alkotmányosságra, általunk formuláztassék és mint az öszves ügyek czélszerű rendezésének conditio sine qua non-ja felállíttassék? 5. Nem veszélyes-e hazánkra és nem lehetetlen-e magunkra nézve bármibe is avatkoznunk, mielőtt azon tekintetben teljesen biztosítva nem vagyunk, hogy az absolutismus végkép megdőlt?

25. Ezek után egészen természetesnek kellene találnod, ha programmomat Neked se küldeném el. Nagyravágyás és hiúság bennem nem dolgoznak. Azonban ezen programmot azon abstractiónak tartom, mely egy igen nagyszerű fontosságú perczben, igen nagy nehézségek irányában, egy epochalis megoldást tartalmaz. Ezen programm atyja én vagyok. Gyermekét senki sem szeretheti jobban, senki sem ismerheti teljesebben, mint az atya. A gyermek fölnevelésének főfelelőssége, hogy az atyát illesse, természetes és igazságos. És ezen felelősséget elvállalni kész is vagyok, - hogy micsoda minőségben? az iránt fentartom elhatározásomat. Ha tehát a felebbieknek ellenére mégis leteszem kezeid közé ezen programmot, magában értetődik, hogy mint barátom és becsületes embernek kezébe teszem le. Nem azért teszem le, hogy Te lépjél fel vele helyettem. Rechberg és Hübner nyilatkozatai után ezt indicáltnak nem tarthatom. Hanem egyszerűleg azért teszem le, hogy újra elolvasd és megfontold. Vagy újra is elfogadod, vagy nem? Az utóbbira, nem tekintve a már történtekre, egyenesen felszabadítlak. Ha azonban elfogadod, mint magában értetődő dolgot tekintem, hogy az útakat fogod elkészíteni egy ily comprehensivus intézkedésre és ha az illetők készen lesznek reá, a részletek meghatározásában, a kiviteli módok megállapításában kellő befolyásomat biztosítani fogod. Az én programmom csak úgy vihető ki, ha 5-6 embernél több nem tud róla. Ép úgy nem szabadítlak fel, hogy bárkivel is közöld, az egy Apponyi Györgyöt kivéve, de ezzel is csak titokban. Hogy kezedből kiadjad, arra egyáltalában nem szabadítlak fel. Goluchowski és legvégső esetben a Császárral csak azon esetben közölheted, ha az ily comprehensivus intézkedésre készeknek látod. Ezen értelemben megvan a pactum közöttünk - befolyásom később conditio sine qua non, mint ezen programra atyjáé, kinek tehát méltányos azon kívánsága, hogy gyermeke felneveléséhez hozzászólhasson. Ez tehát azt is feltételezi, hogy semmiféle «fait accompli»-k addig ne foglaljanak helyet, melyek programmom életbe lépésének útját állhatnák.

26. Ez így állván, szükségesnek tartom röviden resumálni eszmémet.

A) Teljes rendszerváltoztatás, azaz átmenet az absolutismusról a historiai alkotmányosságra az egész birodalomban. B) Mint kiviteli mód: egy Staatsstreich, több mélyre vágó intézkedések kiséretében. C) A németesítő politika teljes abbanhagyása. D) Mint lényeges feltételek: a régi miniszterium még meglevő három tagjának elbocsátása, a régi birodalmi tanács feloszlatása, jövendőre csak három tárcza-miniszteriumnak, u. m. a pénz-, a kül- és a hadseregügyinek fennállása és az «Obercommando der Armee»-nek a Császár által való abbanhagyása.

27. Annyit kénytelen vagyok kimondani, hogy valamíg ezek, habár nem kihirdetve, de véglegesen elhatározva nem lesznek, addig a Te helyeden azt, hogy kész vagyok hivatalba lépni, ki nem mondanám, annyival kevésbbé lépnék bele, míg elhatározva nincsenek és míg nem tudom, kik lesznek kollegáim, azokkal a quid faciendumra nézve egyetértés létezik-e és vajjon úgy állanak-e a dolgok, hogy a legfelsőbb elhatározások a miniszterium mellőzésével és tudtán kívül többé helyt nem foglalhatnak.

28. Most még némi egyebekre nézve teszek némi megjegyzéseket:

a) Igen czélszerű lesz tudni Neked, hogy Deák Ferencz és azok, kik vele egyetértenek, micsoda szempontból fogják fel a mostani perczet és létező nehézségek megoldására nézve mikép gondolkoznak? Igyekezni fogok Pesten átmenve, Ürményi útján, ezt kezedbe juttatni.

b) Tegnap Schwarzenberg Frigyes barátunkkal találkoztam. Valami igen figyelemre méltót mondott: eddig katonásdit játszottak, már most attól fél, hogy alkotmányosdit fognak játszani! Fogod látni ezen igen okos embert a napokban. Igen nagy szerencsének tartanám, ha a Császár conferentiális miniszterének nevezné ki; a csehek és főaristokratáknak egy okos bók volna az ilyen.

c) Szécsentől hallám, hogy neki Schmerling izent és értekezni kíván vele. Vedd figyelemre és igyekezzél ezen okos és becsületes emberrel öszvejönni.

d) Hogy mit tegyél, nem mondom, Te azt tudni fogod. Csak azt mondom, mit tennék én a Te helyeden. És ez az volna: a formákban felette nyájas volnék, a dolgokban felette feszes és nehézkes. Mert hiába, ha azon fordulat, melyre a birodalomnak most szüksége van, nem magyar kezeken keresztül és nem általok intézve történik, sem komoly és valódi, sem helyes nem lehet.

e) Megjegyzem: én 6-dikán Waldsteinnál leszek, 8-dikán Pesten, 9-10-dikén Sz.-Mihályon, de ott csak 18-dikáig maradok, mert nagy urbéri dolgom van. Ekkor megyek Ladányba és ott maradok 23-dikáig, akkor vissza Sz.-Mihályra. Ha Sz.-Mihályra akarsz nekem valami olyat írni, mi nem postára való, úgy legjobb lesz a tiszai vasut hivatalos iratai között küldeni nyiregyházi főesperes Perger Jánoshoz, reá írva, hogy sietve küldje hozzám futárral.

Ha Ladányba akarsz írni, ugyanezen módon lehet a tiszai vasut mezőberényi állomására küldeni, azon rendelettel, hogy az ottani kasznár, Megele Bertalan, küldje sietve nekem Ladányba.

Egyébiránt elvárom barátságod és okosságodtól, hogy engem Bécsbe citálni nem fogsz, ha csak nem positivum az, hogy az általam formulázott eszmék általam formulázott módon való kivitelére az illetők el vagynak készülve. Semmi egyébben résztvenni nem akarok és nem is fogok, el levén határozva a politikai mezőn semmiben mint mozdító és intéző részt nem venni, a mivel teljesen egyet nem értek.

f) Felfogásom szerint sokat leszel Bécsben Magad és lesz reflexióra időd elég, és ezt nagyon kívánom és minden tekintetben jobbnak tartom, ha ez így van, mintha sok mindenféle ember jár Reád és aztán minden, mit teszel vagy szólsz, ex condicto történtnek állíttatik. Minthogy Te vagy a hivatalos, a felelősség is a Tiéd magadé, azonban mint becsületes magyar ember, attól nem igen fogsz Te megijedni. Így levén ez, ime küldök némi könyveket, melyeket olvasgatni üres óráidban felette ajánlok; megmondom mindegyikben, mire hívom fel figyelmedet:

1. Somssich könyvében a 91-dik laptól a 105-dikig egy octroyirozott birodalmi alkotmány képtelensége győzelmesen van kimutatva.

2. Az 1849-diki Reichsverfassung-ot méltó elolvasni, hogy egy részről absurditása, másodszor azon roppant különbség kitűnjék, mely a mi eszünk járása és az octroyirozók között létezik. Hiszen az én általam contemplált Reichsrathban minden ország a sajátlag őtet illető jogokat gyakorlaná, per delegationem, midőn ellenben a márcz. 4-diki alkotmány azon kezdi, hogy minden ország öszves historiai jogát elveszi tőle és a Reichsversammlungra transferálja. Ezért az én Reichsrathom csak négy dologgal foglalkozik: egész monarchiát illető budget és adóügy újítása vagy változtatása, vámügy, bank- és forgó pénzügy és katonaujonczozási törvény.

3. Ide zárom az 1849. decz. 30-án a cseheknek adott Landesverfassungot. Méltó elolvasni és látni, mily absurdumokra vetemedtek akkor az emberek.

4. Ide zárom az 1791-diki törvényeket. Benne a diploma és a cardinális articulusok. Könnyű belátni, hogy mily bölcsek voltak eleink és mily szépen tudták a hæreditarius Rexet a legitimustól (legitime coronatus) megkülönböztetni. A diploma nem nagy változtatással megmaradhat.

5. Rauch compendiuma becses kis könyv. Megtalálod benne az 1848. ápr. 25-diki alkotmányt is.

6. Bárjám Marzell könyvecskéje a confusioról, némi eredeti és figyelmet érdemlő nézetet tartalmaz.

7. A magyar miniszterium névkönyvét mint nevezetességet küldöm.

8. Fiquelmont hasztalan könyvecskéjét is méltó megtekinteni, nevezetesen a 91-dik laptól kezdve. Látni belőle, mily fonák volt az ő felfogása.

9. A pragmatica sanctio historiájában Wolfftól sok a becses adat.

10. Szabó Béla könyve ugyane tárgyban 1848-ban jött ki, méltó olvasgatni. Egymással szembe van benne állítva az ellenzéki és conservativ 1847-diki programm.

11. Eötvös könyve a Gleichberechtigungról, mindig igen nevezetes marad.

12. «Rückblicke auf das Memorandum», jól fejtegeti azon absurdumokat, miket akkor reánk fogtak.

13. A manifestumok Sammlungjában meg vannak a lapok jegyezve, melyekre figyelmedet felhivom, nevezetesen a melyek a pragmatica sanctióra provocálnak.

14. Wildner könyvét a magyar alkotmányról csak azért küldöm, mert magában foglalja azokat, miket 1843-ban a németek felhozni szoktak alkotmányunk ellen.

15. A Genesisben sok becses adat foglaltatik.

g) Még egyet befejezésül. A mint Szécsentől értém, Rechberg, ki nagy dicsérettel emlékezett meg rólam, engem a theoria emberének és az általam contemplált fordulat hatásaira nézve ábrándosnak tart. Ha méltónak tartod, e tekintetben rectificáld eszméit. Szécsen azon magyarázatot adta, hogy journalista voltam és így hozzászoktam a legnehezebb kérdésekre nézve is megoldást találni. Fejtsd meg Te hát neki, hogy mi és ki vagyok, és hogy mi volt az az én journalistaságom?

Az Isten áldja meg útjaidat és működésedet. Ne felejtsd azt az egyet: a megrendült közbizodalmat csak egy nagyszerű fordulat állíthatja helyre. Ezen fordulat nem lehet egyéb, mint az önkény megszűnése, a törvényesség helyreállítása. Ez fogja a kormány morális tekintélyét helyreállítani, a közbizodalmat ismét feléleszteni és e kettő a dolgok állandósága iránti hitet megszülni és fölnevelni.

Dessewffy Emil

Hübner Sándor b. rendőri miniszter Bécsből 1859. szeptember 14-dikén eme levelet írta Dessewffy Emil grófnak:


Méltóságos Uram!

Ön oly jó volt s késznek nyilatkozott Bécsbe jönni, ha jelenlétét a mindnyájunknak annyira szívünkön fekvő ügyek rendezése óhajtandóvá tenné. Meg vagyok hatalmazva, hogy gróf Rechberg nevében kérjem meg Méltóságodat, szíveskednék bizalmas értekezésre október 6-dika felé Bécsbe jönni. Egyelőre csupán alárendelt, de természetüknél fogva sürgős ügyekről leszen szó, a melyeken kívül az Ön jelenléte alkalmat adhat még a Magyarország állapotait illető nagy kérdések bizalmas megbeszélésére is. Gróf Goluchowski, a ki e pillanatban távol van, s csak október 5. vagy 6-dikára várható vissza Galicziából, szintén igen nagy súlyt fektet reá, hogy Méltóságod átlátszón világos és a helyi viszonyok ismeretén alapuló nézeteit hallhassa. Hogy részemről teljesen osztozom miniszterelnökünk és az utóbb említett miniszter kívánságában, azt alig kell különösebben kiemelnem.

Fogadja Méltóságod kiváló tiszteletem nyilvánítását.

Hübner.


Dessewffy Emil gr. szeptember 23-dikán Körös-Ladányról felelt Hübner b. levelére:

Nagyméltóságod

szeptember 14-dikén becses soraival tisztelt meg, melyek ide küldettek utánam, hol családostul látogatóban vagyok sógoraimnál. Levelében október 6-dikára, bizalmas értekezésre hív meg engem. E meghívás, be kell vallanom, meglepett, a mint hogy alig is tudom belátni, mi hasznát vehetnék Nagyméltóságod és Rechberg gróf úr újabb időzésemnek Bécsben és nézeteim ismételt meghallgatásának. Sőt inkább azt vagyok hajlandó hinni, hogy Önökre nézve nem segítő, hanem zavaró elem volnék. Midőn augusztus közepén kötelességérzetem parancsára, felszólítás nélkül is közlém Rechberg gróffal eszméimet, akkor a tények állása a mostanitól felette különböző vala. A belügyminiszteri állás még nem volt betöltve, s jogosnak hittem ama várakozásomat, mely szerint egészen új miniszterium alakítását és az eddigi rendszerrel való teljes szakítást vettek szándékba. Azt tartám továbbá, hogy a jövőben követendő rendszer iránt, valamint egyáltalában még nem történt végleges elhatározás. Csakis e föltevésekben láthattam akkor tett lépésemnek elégséges indító okát. Ám manap egészen másként látszanak a dolgok állani. A kormányzat élén oly kabinet áll, melynek tagjai felerészben a régi miniszteriumból kerültek ki, s e kormányt oly eszmekörben látom elfogódva, melyben azt követnem vagy támogatnom meggyőződéseimnél fogva nem lehet. E fölfogásomat a Wiener Zeitung-ban közzétett miniszteri programmra, gróf Goluchowski körlevelére, a községi törvényt illetőleg elfogadott eljárásra, a protestánsok ügyében szeptember 1-sején kibocsátott pátensre és a Tyrolt illető rendeletre alapítom. A legutóbbi határozottan és egész általánosságban kimondja, hogy országos szabályzatok fognak kibocsáttatni s egyúttal mindjárt præcedenst állít fel kidolgozásuk módjára nézve. Úgy látszik tehát, hogy már végleges megállapodásokhoz jutottak, s én az Önöktől ekkint elfogadott irány és a Bach-miniszteriumé közt nem voltam képes eddigelé oly lényegesb különbséget fölfedezni, mely arra birhatna, hogy Önökkel akár csak nem hivatalos jellegű összeköttetésbe is lépjek. Minthogy ily szempontból tekintem a dolgokat, Excellentiád és gróf Rechberg is természetesnek fogja találni, ha méltó kétség támad bennem kölcsönös értekezéseink lehető haszna iránt, s ha indíttatva érzém magam, hogy Önt erről értesítsem. Úgy tetszik nekem, hogy amaz elvi eltérés, mely, a mint ezt már Bécsben észrevettem, gr. Rechberg és Nagyméltóságod eszmejárása s az enyém között van, immár egészen világosan nyilatkozik. Ezzel egyszersmind azon reményem is tova tűnt, hogy valahára oly politikai irányzatra térnek reá, a mely nekem, mint a jognak megfelelő, czélravezetőnek és az ügyek állása által követeltnek mutatkozik. Minthogy legkevésbbé sem áhítozom a nagy államkormányzati ügyekben való részvétel után, s mivel másfelől nem szokásom közelebbi érintkezésbe lépni olyanokkal, kiknek végczéljait nem ismerem, vagy a kik az enyéimtől különböző czélokat követnek: mindezek folytán Önökkel való közremunkálásomról nem lehet szó. Ilyentől meggyőződésem, egész multam és Magyarországon vitt nyilvános szereplésem jelleme egyaránt eltiltanak. De nézeteim meghallgatása már csak azért sem lehet kívánatos Nagyméltóságod és gróf Rechberg részéről, mivel már a lehető legteljesebb mértékben szolgáltam velök. Eszméimet igen világosan fogalmaztam s azok beható és hosszadalmas értekezések tárgyát képezék. Az azóta történtek számomra annak bizonyítékaiként szolgálnak, hogy nézeteim nem tettek nagyobb hatást, s azt engedik hinnem, hogy köztünk a quid et quomodo faciendum-ra nézve, a mindkét részen követett eltérő gondolatmenet folytán, megegyezés nem várható. Mindkettőjök iránt sokkal nagyobb tisztelettel vagyok, hogysem föltehetném, hogy egy Bach-féle bizalmi férfiú méltatlan és szánalmas szerepét szánták volna nekem. E miniszternek ugyanis az a jó szokása volt, hogy a midőn saját eszméivel már tisztába jött, akkor úgynevezett bizalmi férfiakat hítt meg, a kiket meghallgatva, rendesen a legszebb reményekkel bocsátott haza. Némi idő multán e jó emberek arra ébredtek, hogy mind annak, a mit ők ajánlottak, egyenes ellentéte, már rég el volt határozva, s most végre is hajtatik. Nagyméltóságod mindezek után természetesnek fogja találni, ha nem lelek választ e két kérdésre, mit tehetnék Bécsben s miért mennék oda? Amaz ismert szabályt követve, mely szerint «in dubio abstine», tartózkodom meghívásának eleget tenni. Ha Excellentiád abban a helyzetben vagy azzal a szándékkal van, hogy a talányt megfejti, kérem, tegye meg ezt a lehető legőszintébben. Pár nap mulva haza megyek. Ha a történtek daczára is arra a meggyőződésre juthatnék, hogy föltevéseim tévesek, és hogy, a mint a deák mondja: «res semper integra adhuc est», akkor nem haboznám október 6-dika táján Bécsben megjelenni.

Fogadja Nagyméltóságod legőszintébb és kiváló tiszteletem nyilvánítását.

Gr. Dessewffy Emil.


Hübner bárónak szeptember 28-dikán kelt válasza ez volt:


Méltóságod

nyilt és egyenes szót kíván. Soha sem élek mással, s azt hiszem, levelemben is így tettem. Ama bizalmas értekezések folyamán, melyekre Önt gr. Rechberg és gr. Goluchowski részéről, valamint a saját nevemben is meghívni szerencsés voltam, a belügyminiszternek a községi törvényt illető rendeletében érintett kérdések lettek volna első sorban megvitatandók, s ezek után Magyarország nagyobb ügyei is megbeszélés tárgyát képezték volna.

Magától érthető ugyan, de ezuttal határozottan is szerencsém van Önnek kijelenteni, hogy a kabinet tagjai és magyarországi független államférfiak között folyó ilyetén értekezletek legkevésbbé sem korlátozhatják akár az egyik, akár a másik fél nézeteit. Bármi lenne is ez összejövetel eredménye, nézeteinek teljes és tökéletes szabadságát mind a két fél sértetlenül megőrizné azontúl is. A császár tanácsában ülő férfiaktól távol áll ama szándék, mely Önt aggasztani látszik, hogy a másként gondolkodókat átcsalogassák saját táborukba. Elutasítják maguktól az ily eszközöket. Csupán azt óhajtják, hogy meghallják néhány oly férfiú nézeteit, kik a magyarországi viszonyok beható ismeretével birnak, teljesen független és befolyásos állást foglalnak el hazájokban, s e mellett a császár hűséges alattvalóinak hirében állanak. Egyebet azon megbeszélésekkel elérni nem óhajtanak.

Teljesen saját belátására kell biznom, s elhatározására sehogy se akarok befolyást gyakorolni, vajjon meggyőződése megengedi-e Önnek meghívásunk elfogadását, vagy hogy jobbnak tartja-e, a mit őszintén sajnálnék, a kölcsönös megértés minden reményéről lemondva, kérésünket visszautasítani.

Legmélyebb tisztelettel

Hübner.


Október 7-dikén Dessewffy Emil gr., Jósika Samu b., Majláth György és Szécsen Antal gr. együtt voltak Bécsben s ott többször értekeztek Rechberggel és Hübnerrel. Fáradozásaiknak semmi sikere sem volt. Hübner b., a ki az október 19-dikén tartott miniszteri tanácsban két órai beszédben hiában fejtette ki, hogy az alkotmányosságra át kell térni és Magyarország jogait vissza kell állítani, október 21-dikén lemondott állásáról.


A Tagesbote aus Böhmen nyomán a Pester Lloyd 1859. október 18-dikán egy bécsi tudósítást közölt, mely a magyar conservativek törekvéseiről következőleg szólott: Magyar- és Erdélyország conservativ pártjának négy legjelentékenyebb egyéniségei, úgymint Dessewffy Emil gr., Majláth György, Szécsen Antal gr. és Jósika b. Bécsben vannak, hol tizenegy év óta most lehet látni ezen uraknak legelső közeledését a kormány köreihez. A híres Széchenyi István gr. is, ki bár évek óta teljesen jól van, de a Görgen-féle őrültek házát Döblingben még nem akarta odahagyni, most ismét élénken foglalkozik a politikai ügyekkel. Ezen párt kiinduló pontját minden esetre a történeti jog képezi, a nélkül azonban, hogy ama régi intézményekhez, melyek már többé nem korszerűek s nevezetesen a nemességi előjogok megszüntetése folytán keresztül nem vihetők, szorosan ragaszkodnék. A magyarok a nekik engedményezendő jogokra nézve legnagyobb biztosítékot abban találnának, hogy azokban a császári állam többi országai is részeltessenek; tehát szó sincs Magyarországnak különös előjogokban való részeltetéséről, s ez az által kerültetnék ki, hogy a többi országok is hasonló előnyöket élveznének, nem pedig az által, hogy mindannyian a mostani helyzetben maradnak. Időelőtti lenne részleteket közölni ennek kiviteli módjáról. Csak annyit említünk még, hogy mindenekelőtt az egész császári államban levő conservativ elemek consolidatiójára törekesznek. Mint értesülünk, ezen törekvések rövid időn publicistai úton is nyilatkozni fognak. Irányt adó körökben a legnagyobb hajlandósággal vannak, hogy ezen fontos mozgalom iránt a lehető figyelmet tanusítsák, s legalább pontosan átvizsgálják a tett indítványokat, melyek, mint a föntebbiekből kitünik, nem szorítkoznak csupán Magyarországra, hanem a többi koronaországok igényeivel összhangba hozandók. Figyelemre méltó, hogy a szabadelvű párt Magyarországon - Deák, Eötvös és a többi - az eddig történt lépésekhez nem csatlakozott.

«Nyilvános titok, - írja 1859. október 20-dikán a Pester Lloyd - hogy a miniszteri tanácskozmányokban főleg Magyarország szerepel s a kormány komolyan azon van, hogy az országnak, mely a lefolyt évtized több intézkedése által leglényegesebb nemzeti érdekeit látja megsértve, rokonszenvét visszanyerje. Szükségeink és kívánataink pontos felvilágosítása végett oly férfiakat hívtak a székvárosba, mint a minők Dessewffy, Jósika, Majláth, Szécsen. Önként értetik, hogy mindenki izgatottan várja ezen tanácskozmányok eredményét. Sietünk a legjobban értesült tollból folyt következő tudósításunk közlésével: Ön ismeri - írja levelezőnk - a hazánkból ide hívott egyének nevét; ők csupán személyes, bizalmas tanácskozmányok végett hívattak meg, a miért is az eredményről kevés biztosat lehet mondani. Annyi bizonyos, hogy a császár tanácsosai függetlenebb és a dolgok állását jobban ismerő férfiak nézeteit meg akarják hallgatni. Ez most már megtörtént, még pedig a legtágabb értelemben. A nevezett négy mágnás meggyőződhetett, hogy a miniszterek, kik őket hallani óhajtották, őszintén, elfogulatlanul meg akarnak ismerkedni az ügyek valódi állásával. Közbenjárásról, transactióról s határozott tervek formulázásáról itt szó sem volt, épen oly kevéssé együttműködésről. Miután a miniszterek előleges czélja eléretett, a négy mágnás ismét elutazott. Tévedés volna ezen elutazásból valamely hátrányos következtetést vonni ama reményekre, melyeket a dolgok jobb fordulatára vonatkozólag a dynastia minden őszinte híve és a monarchia minden igaz barátja táplál.»


A Pesti Napló 1859. november 5-dikén megjelent számában a lap élén a közönségeseknél nagyobb betűkkel a következő czikket tette közzé: «Több felől föl vagyunk híva, felelnénk azon epés czikkekre, melyek némely bécsi lapokban a magyar dolgokról, az általuk úgynevezett «conservativ párt» kívánatairól stb. megjelentek. Részünkről fölöslegesnek tartunk e részben minden polemiát. Nem reméljük azon urakat megtéríthetni. Legyen elég ez okból nem az ő, hanem az általuk félrevezetett közönség felvilágosítására egyszer mindenkorra megjegyeznünk, hogy már maguk a tények is, melyekre okoskodásaikat építik, merőben alaptalanok. Magyarországon ugyanis 1848 előtt voltak ugyan pártok és különböző nézetek a reformkérdések fölfogása körül: de e pártok azon nagy átalakulás következtében, melyet hazánk szenvedett, elenyésztek, s jelenleg minden nemzeti fontosságú közkérdések körül lényegileg teljes egyértelműség uralkodik, alárendelt részletek lehetvén csupán, a mikre nézve eltérések mutatkozhatnak. A «conservativ» párt emlegetése ez okból, midőn magyar ügyekről van szó, oly dolog, melynek viszonyaink közt nincs értelme. Nem kevésbbé alaptalan mindaz, a mit az általuk úgynevezett «ó conservativ» férfiak programmjából ausztriai és némely németországi lapok idéztek. A legnagyobb határozottsággal mondhatjuk, hogy azon négy magyar úr, kiknek nevét az érintett lapok emlegetik, semmi ilyen részükről készített programmról nem tudnak semmit, hogy ilyes programm általuk benyujtva nem volt; s ha az említett magyar urak egy vagy más alkalommal kívánatokról beszéltek, nem valamely conservativ párt, hanem az összes nemzet kívánatait tolmácsolhatták, melyekről a bécsi lapok szerkesztőségei is meggyőződést szerezhetnek, ha nem röstellnek Magyarország bármely vidékére leutazni, s a honpolgárok bármely osztályát megkérdeni.»


Dessewffy Emil gr. - miként maga írja - az 1859. augusztus havában Bécsben tett lépések sikertelensége miatt és a rendszer merev változatlansága ellen, 1860. január havában nyilatkozatot szerkesztett, a melyről azt akarta, hogy ezer tekintélyes magyar ember írja alá és így tétessék közzé a bel- és külföldi lapokban.

«1. Azon hazugságokat, - írja Dessewffy Emil gr. - melyeket ellenünk terjesztenek, 11 pontra vittem vissza és így igyekeztem, azokat megczáfolva, az igazságot ellenökbe állítani.

2. Ezen hazugságokon alapul az egész mostani osztrák kormányzási rendszer.

3. A nyilatkozatot úgy igyekeztem szerkeszteni, hogy minden olvasó átlássa, hogy itt elhatározott férfiak, higgadtan és minden szenvedély nélkül, nyilatkoznak.

4. Száraznak akartam, mert a hatás az ezer tekintélyes aláíró s a dologtól várható úgy is, és nem az írásmódtól.

5. Oly formát igyekeztem a dolognak adni, hogy francziára könnyen fordíttathassék.

6. Minél jobban átgondoltam e dolgot, szüksége és korszerűségéről annyival inkább meg vagyok győződve.

7. Az ily lépés kimaradhatatlan nagy hatását kétségtelennek tartom. 8. Kivihetőségéről, ha Deák Ferenczczel iránta értekezhetek, semmi kétségem sincs.

9. A dolgozat csak kisérlet és terv, melynek módosítása tekintetében Deák Ferencz ellenokainak engedni kész vagyok.»

A dolgozat így szól:

«Tekintettel arra, hogy a közvélemény oly hatalom, a melynek minden tévedéstől való megóvása közérdek; tekintve továbbá, hogy a magyarországi viszonyokról s ez ország lakóinak érzületéről évek óta hamis hireket és véleményeket terjesztenek; figyelembe véve azt, hogy a művelt olvasó közönség elámítását és tévútra vezetését czélozó ezen szakadatlan törekvés félre nem ismerhető alapját ama szándék képezi, hogy a közvéleménynyel szemben az így költött álhirek oly állapotok föntartásának igazolásául szolgáljanak, a melyek gyökeres javításának szükségét minden oldalról elismerik; tekintettel arra, hogy az alulírottak honában ez idő szerint föl van függesztve azon közegek működése, a melyek az ország szükségeinek, nézeteinek és óhajtásainak törvényes kifejezést adni hivatva lennének; tekintettel arra, hogy a rendelkezésre álló egyéb utak és módok egyikétől sem várható a közvélemény oly sikeres felvilágosítása, mint a minőt alulírottak egy a valódi tényállást földerítő és nevük aláírásával megerősített őszinte nyilatkozattól remélnek; továbbá az igazság szüntelen folyó elferdítése és az ebből keletkező fogalomzavar veszélyének elhárítása szempontjából; nem különben azon szándékban, hogy az ezen egészségtelen helyzet nyomán támadható károknak, úgy mint a szenvedélyek fölizgatásának és a kedélyek elkeseredésének eleje vétessék; hogy egyúttal minden gondolkodó és itéletre képes főnek, a kit csak illet, a tényállás tiszta megértése lehetővé tétessék; hogy az elfogulatlanok az említett tévedésektől és a belőlük netán levonandó hamis következtetésektől megóvassanak; s mindezek fölött azon óhajtól hevülvén, hogy a jogszerű állapotok általános és szilárd megalapítását, a mennyire legalább rajtok áll, az igazságnak régi jogaiba való visszahelyezésével mintegy előkészítsék; a felsoroltakon kívül még polgártársaik igényei, óhajai és érzületének ismeretére támaszkodván, mindennemű kötelességeik teljes tudatában s azon meggyőződésben, hogy polgártársaik a becsületes és értelmes emberek egyetemének elfogulatlanságához intézett eme nyilatkozatukat helyeselni fogják, indíttatva érzik magukat alulírottak az alábbiak nyilvános kijelentésére:

I. Alaptalan amaz állítás, a mely szerint Magyarországban egymással egyet nem értő és elérni szándékolt czéljaikra nézve egymással ellentétes pártok léteznek; valamint alaptalan az is, hogy Magyarországon a különböző nyelvű nemzetiségek közt viszály dúlna, avagy hogy e nemzetiségek valamelyike a német nyelvnek a hivatalos érintkezés minden ágaiba és a közoktatás legnagyobb részébe is szándékolt bevitelét és kiterjesztését az ország érdekében állónak ismerné.

Az igazság ezekkel szemben az, hogy: alulírottak tapasztalatai szerint nyelvviszálynak nyoma sincs az országban; az egy évtizeddel ezelőtt lángra szított egyenetlenségek rég megszüntek, a az egyetértés helyreállott; Magyarországon ugyan több különböző nyelvű nemzetiség él, de csak magyar szívek dobognak, s ezek egyeteme egy osztatlan nemzetet képez, a mely egyetért közös hona iránt ápolt szeretetében és e hon anyagi úgy mint szellemi javára irányuló törekvésében; e nemzet egyuttal rég belátta, hogy a német nyelvnek a hivatalos érintkezés minden és a közoktatás több ágába való bevitele korántsem áll az ő érdekében, hanem pusztán az emberek azon osztályára nézve lehet kívánatos, a melyről köztudomású tényként ismeretes, hogy más úton, mint ezen, a nyilvános életben nem érvényesülhetne.

Az igazság továbbá az, hogy a mint alulírottak tapasztalták, Magyarországon pártok egyáltalán nem léteznek, hanem hogy az ország gondolkodó és birálatra képes egyéneinek osztatlan egésze egyetért a mostani állapotok elitélésében, valamint azon meggyőződésben, hogy az utóbbi évtized folyamán megkisérlett eszközök és követett útak semmikép sem vezethetnek üdvös eredményre; hogy minden oly kisérlet, a mely ez ország elégületlenségét alkotmányos állapotai visszaállítása nélkül remélné megszüntetni, a jövőben is teljesen eredménytelen lenne, s hogy ezek folytán ez ország ügyeinek rendezése semmi más módon, mint alkotmányos tényezői együttes működése útján, el nem érhető.

II. Alaptalan azon állítás is, hogy Magyarországon, bármely oldalról, bármely osztály avagy egyének részéről reactionarius törekvések lennének folyamatban, avagy észrevehetők.

Az igazság alulírottak tapasztalatai értelmében az: hogy valamint a törvényes úton már régebben elhatározott reformok, úgy a magyar alkotmánynak 1848-ban a magyar törvényhozó hatalom által eszközölt nagy átalakítása, mint: a jobbágyság és robotszolgálat megszüntetése, a nemesség adómentességének és kiváltságainak eltörlése, a törvényhozásban való képviselethez és az ország municipális szabadságaihoz való általános jogosultságnak osztálykülönbség nélkül az állam minden lakójára történt kiterjesztése, az egyébként régebben sem törvényes alapon dívott censura eltörlése, továbbá a városi községeknek saját ügyeikben önjogú rendelkezése, valamint igazságos és szabadelvű alapon rendezett képviseletök és belső szervezetök, minden oldalról s általánosan jogos elhatározáson nyugvó és befejezett tényekül ismervék el és sehonnan, senki részéről kérdésessé nem tétetnek, meg nem támadtatnak.

III. Alaptalan, hogy az alkotmányos állapotok helyreállítását czélzó kívánságoknak bármi közük is volna bizonyos retrográd irányzatokhoz.

Az igazság, a mint alulírottak tapasztalták, az: hogy e minden oldalról és általánosan nyilvánuló óhajtások minden retrográd irányzattól oly messze távol állanak, hogy inkább azt a reformokat alkotó törvényhozói munkásság újra felvételét szándékolják, mely a belső szükségletek helyes fölismeréséből indulván ki, az 1848-1849-diki események folytán ugyan félbeszakadt és álútra került, manap azonban az időközben szerzett nagy tapasztalatokkal csak gazdagabb lőn; kiemelve itt is azt, hogy e törvényhozói munkásság folytatásánál minden felől elismert államjogi alapul a II. pontban említett nagy átalakulások logikai következményei ismertetnek el s tartatnak szem előtt.

IV. Azt állítják, hogy az 1848-1849-diki háborús és egyéb események halomra döntötték a magyar alkotmányt és a benne gyökerező jogokat; hogy különben is a magyar alkotmányos intézmények már régebben elveszték életrevalóságukat, a mint hogy ez intézmények egyáltalán lehetetlenné tettek volna minden észszerű haladást, s így eltörlésök nem vala egyéb, politikai kényszerűségnél.

Az igazság ezzel szemben az: hogy alulírottak tapasztalatai szerint emez állítás első része teljes ellentmondásban áll a magyar jogtudattal. Mert a midőn egyrészt már a jog fogalma eleve is egyáltalán kizárja annak lehetőségét, hogy háborús és erőszakos tényeknek alkotmányos állapotok felforgatását eszközlő hatása jogosnak ismertessék el, s midőn másrészt e tények folyamán olyatén más természetű események nem történtek, a melyekből ily jogérvényű hatás következhetnék: világos, hogy a Magyarországban uralkodó jogi felfogás értelmében, ez ország alkotmányos jogai bárminő háborús vagy egyéb erőszakos tények folytán fölforgathatók csak úgy nem valának, a mint hogy a magyar alkotmány jogi léte az 1849. márczius 4-dikén erőszakkal életbe léptetett birodalmi alkotmány következtében korántsem szűnt meg, sőt még csak nem is csorbult, nem is érintetett.

A fenti állítás második részére vonatkozólag, alulírottak tapasztalatai szerint, az ország gondolkodó és itéletre képes egyéneinek egyetértő véleménye az, hogy az ezen állításban foglalt vád teljesen alaptalan, minden bizonyíték híjával szűkölködik és úgy a történelem, mint a fennálló tények tanuságával homlokegyenest ellenkezik; a mennyiben ép oly elvitázhatatlan az alkotmányos és másnemű előhaladás, mely épen a szóban forgó magyar intézmények fennállásának köszönheté lendületét, a mily kétségtelen és köztudomású másfelől ama szüntelenül élő hű ragaszkodás, melylyel az egész ország ez intézményei iránt viseltetik. A józanul itélők egyetemének nézete szerint tehát ez intézmények félrelökésének állítólagos szükségessége teljesen koholt s már csak azért is légből kapott, mivel maga az ország, melynek véleménye pedig e részben az egyedül irányadónak lett volna tekintendő, e felől soha sehol nem nyilatkozott, s így a fenti állítást merőben illetéktelen oldalról s minden jogosultság hijával hangoztatják és terjesztik; ama kérdésekben ugyanis, mennyire felel meg az ország alkotmánya népe igényeinek, s esetleg mennyiben óhajtandó ez alkotmány módosítása, csupán Magyarország törvényes és alkotmányos tényezőinek alkotmányos úton kifejezett itélete tekintendő illetékesnek, s más ezen kérdésekben biró nem lehet.

V. Alaptalan továbbá azon állítás, hogy az alkotmányos állapotok visszavívására czélzó óhajtásoknak bármi közük volna a forradalomhoz, avagy hogy ez óhajok mögött oly szándék lappangna, mely a saját területünkön visszaállítandó alkotmányosság mellett, annak a szomszédos országokban való létrejöttét meggátolni törekednék.

Az igazság ezzel szemben az, hogy Magyarország soh'sem táplált oly óhajt, soh'sem árult el oly törekvést, minőt az utóbbi vád szemére vet; Magyarország sokkal becsületesebb, hogysem a jog mindenütt leendő elismerését és érvényre jutását melegen ne óhajtaná, és sokkal értelmesebb, hogysem a valódi haladást mindenütt őszinte rokonszenvvel és örömmel ne kisérné, elég belátással birván arra, hogy a jog általános uralmában saját jogainak van becses biztosítéka. Magyarország alkotmányos jogait továbbá, alulírottak tapasztalása szerint, az ország gondolkodó és itélőképességgel biró egyéneinek összesége, élénk jogtudatukból folyólag, nemcsak szakadatlan jogérvényben állókul, hanem egyúttal a felséges uralkodóház érdekeinek oly szilárd biztosítékai gyanánt ismeri el, melyet semmi más pótolni nem képes. Az uralkodói jogok alapja ugyanis a pragmatica sanctio-ban foglalt pactum conventum, és így a legfelsőbb uralkodóház törvényes örökösödési rendje a magyar alkotmány egyik alkotó része. Ehhez képest Magyarországon minden értelmes ember ép azt a véleményt tekinti antidynastikus- és forradalminak, a felforgató irányzatokkal egy úton járónak, mely a magyar alkotmány visszaállítására czélzó törekvéseket a forradalommal szeretné azonosítani.

VI. Alaptalanul állítják, hogy az alkotmányosság visszaállítását csak egyes osztályok és csupán önző czélból óhajtják.

Az igazság az: hogy alulírottak tapasztalatai szerint a magyar alkotmányban gyökerező s a magyar jogtudat értelmében folyton élő jogok egész Magyarország közös tulajdonát, összes lakóinak közös alkotmányos jogait képezik. Tudvalevő dolog, hogy hazánkban manap senki sincs e jogok élvezetében, hogy mindannyian azok hijával vagyunk, s így e jogok védői csak a közös jog oltalmára kelnek, s nem saját különálló javukért, hanem a közjó érdekében küzdenek.

VII. Alaptalan azon állítás, a mely szerint a közigazgatás és az igazságszolgáltatás terén Magyarországban életbe léptetett és jelenleg érvényben álló intézmények, valamint azok hatása oly természetű, hogy a lakosság egy része vagy csak bárki is megfelelő kárpótlásként tekinthetné ez intézményeket a régi alkotmányos szervezet fejében.

Az igazság az: hogy alulírottak tapasztalatai szerint ezen újonnan életbe léptetett intézmények az országban senkit ki nem elégítettek, a mint hogy a magyar nemzet gondolkodásmódja és jogérzete mellett, a régi alkotmányos intézmények elvesztéseért ez ország lakóinak semmiféle kárpótlás sem nyujtható, mert a magyar alkotmányt a nemzet történelmi és jogi alapon nyugvó tulajdonának tekinti. Az új intézmények és gyakorlati kihatásaik továbbá, a mint alulírottak tapasztalták, különben sem oly természetűek, hogy a nélkülözött régi intézményekért kártalanítást lelhetnénk bennök, vagy hogy ez intézményeket feledtetni képesek lennének.

VIII. Alaptalan azon állítás, hogy a Magyarországon úgy anyagi mint szellemi téren mutatkozó haladás a jelenlegi új intézmények üdvös hatásaként tekintendő.

Az igazság ezzel ellentétben a történelem és a tények tanusága szerint az: hogy e haladás, a mostani intézmények életbe léptetése előtt, Magyarország népességének saját józan belátása, természetes hajlamai és munkásságra való ösztöne, saját közérzülete s az ország tulajdon anyagi és szellemi segélyforrásai következtében, az alkotmányos tényezők törvényes közremunkálásával, már rég kezdetét vette s a mostani politikai és igazságszolgáltatási intézmények mellett sem szűnt meg tovább fejlődni.

IX. Alaptalan azon állítás is, mintha az úgynevezett német cultura terjesztése Magyarország szükségeinek megfelelne. Az igazság e részben az: hogy Magyarország korántsem zárkózik el a kor mívelődési irányzata elől, sőt rég hozzácsatlakozott már e mozgalomhoz, s jókor felismerte magasb szellemi és tudományos kifejlődése szükséges voltát. Alulirottak tapasztalatai szerint azonban az ország itélőképességgel biró egyéneinek összhangzó határozott véleménye, még pedig nyelvkülönbség nélkül, az, hogy Magyarország teljes joggal követelheti e pontban az utak és módok szabad megválasztását, s ebben senkitől sem kell magát befolyásoltatnia. Az ország értelmes egyéneinek nézete továbbá, alulirottak tapasztalatai szerint az, hogy az oly cultura, melyet erőszakkal akarnak a nép nyakára kényszeríteni, mindenütt csak visszahatást szül, s hogy Magyarország szellemi szükségeinek saját hozzájárulása nélkül való megitélésénél ez ítélet illetékességét az ország soha sem fogja elismerni.

X. Alaptalanul állítják, hogy csupán és csakis a német cultura lehet az egyetlen kötelék, mely az osztrák monarchia heterogen elemeit egybefűzheti.

Az igazság az: hogy alulirottak tapasztalata szerint e tétel ezen országban elismerésre soha sem számíthat. Az ország gondolkodó és itéletre képes egyéneinek egyetértő véleménye ezzel szemben az, hogy ily köteléket csupán a pacta conventa megtartása s az összes érdekeltek java és jogainak minden oldalról való kölcsönös tisztelete képezhet, mint a melynek egyedül biztos alapján a közbizalom, az életre való jogállapot oltalma alatt ujra felépülhet.

XI. Alaptalan azon állítás, a mely szerint kilátás van arra, hogy talán már a most élő, de a jövő nemzedék bizonyára meg fog barátkozni a mostani helyzettel, s ősrégi alkotmányos élete hagyományairól kész leend lemondani.

Alulirottak jól ismerik honfitársaik érzületét s gondolkodásuk módját, s ennek alapján állíthatják, hogy az igazsággal homlokegyenest ellenkező vastag tévedés az, melyet a fenti nézet terjesztői a világgal elhitetni akarnak; mert míg egyrészt a most élő nemzedék szilárdan el van határozva, rendületlenül küzdeni alkotmányos hagyományai és honának területi épsége, valamint alkotmányos jogaiban álló palladiuma mellett: addig másrészt gondja lesz arra, hogy e hű ragaszkodást a jövendő nemzedékek is átörököljék.

A mit ezennel, az igazság érdekében, a magyar állapotok forgalomba hozott hamis és elferdített előadásának helyreigazítására és a végből, hogy az elfogulatlanok e hireszteléseknek hitelt ne adjanak s belőlük hamis következtetéseket ne vonjanak, ezennel nyilvánosan kijelentünk s e kijelentésünk hitele okáért nevünk aláirásával megerősítünk.»


Deák Ferenczczel 1860. február elején közölte tervét Dessewffy Emil gr. Deák ellene nyilatkozott, minek következtében Dessewffy elejtette a tervet.


Ő felsége 1860. márczius 5-dikén kelt cs. pátenssel megalapította az időszakonkint egybehivandó megerősített birodalmi tanács intézményét. Elrendelte, hogy e testület álljon: rendes tagjain kívül élethossziglan kinevezettekből (főherczegek, néhány magasabb egyházi méltóság viselője, több oly férfiú, kik polgári és katonai szolgálatban vagy egyébkint magukat kitüntették) és az országos képviseletek által hat évre küldött tagokból, úgy hogy az országos képviseletek minden állásra három egyént jelölnek ki. Egyelőre és az országos képviseletek életbe léptetéseig a császár nevezi ki a 38 tagot. A megerősített birodalmi tanács tárgyalásai köréhez tartozzanak: 1. az állami költségvetés előirányzatának megállapítása, az állami zárszámadások megvizsgálása, az államadóssági bizottság előterjesztései; 2. az általános törvényhozásra vonatkozó minden fontosabb javaslat; 3. az országos képviseletek fölterjesztései. A megerősített birodalmi tanácsnak ne legyen kezdeményező joga törvények vagy rendeletek javaslatba hozatalára. A márczius 6-dikán megjelent hivatalos Wiener Zeitung a megerősített birodalmi tanácsot az igért reformok «koronájá»-nak jelentette ki.

Az 1860. május 31-dikén megnyilt megerősített birodalmi tanácsnak julius 19-dikén tartott ülésében kihirdettetett ő felsége legfelsőbb kézirata, melyben elrendelte, hogy jövőre új adók és pótlékok kivetése, továbbá a létező adók és pótlékok emelése az egyenes és fogyasztási adókra, valamint a jogügyleti illetékekre stb.-re vonatkozólag, végre új kölcsönök kötése csak a megerősített birodalmi tanács beleegyezésével történhetik.


A megerősített birodalmi tanácsnak Dessewffy Emil gr. nem akart, tagja lenni, s azoknak is, a kik véleményét kérték, azt tanácsolta, hogy ne vegyenek benne részt. A siker iránt reményei csak akkor ébredeztek ismét és munkakedve akkor támadt föl újra, midőn Szécsen Antal grófnak - a ki a birodalmi tanácsba Andrássy György gróffal és Korizmics püspökkel akkor hivatott meg, midőn Eötvös József b., Somssich Pál és Vay Miklós b. kinevezésüket nem fogadták el - sikerült előbb egyes tanácskozmányokban, majd az úgynevezett 21-es választmányban, végre a plenumban többséget szerezni amaz indítványának, mely kiegyeztetését czélozta a történeti és közjogi szempontoknak a monarchia nemzetközi és nagyhatalmi állásának kellékeivel, a kivitel módját a korona kezdeményezésének tartván fenn. 1860. szeptember elején Dessewffy azt irta Apponyi György grófnak, hogy az engedményekben, miként meggyőződött, sokkal messzebb kell menni, mint eleinte gondolta. Szeptember közepe táján pedig a következő Függeléket készítette a Rechberg grófnak 1859. augusztus 15-dikén fölolvasott munkájához:


Az átalakítás formulázása részleteiben, a javasolt rendszabályok életbe léptetése időpontjának megjelölésével.

Abban a feltevésben, hogy megvannak egy más rendszerre történendő áttéréshez a szükséges elemek, azaz hogy ő felsége ilyetén legfelsőbb elhatározáshoz jutott, és hogy új miniszterek vannak oldalán, továbbá hogy a birodalmi tanács el van napolva és még két heti időköz áll rendelkezésre: további rendszabályokhoz kellene nyulni, a melyek a dolgok új rendjéhez vezessenek és azt gyakorlatilag érvényre juttassák.

Ezen rendszabályok a következő négy csoportra oszlanak:

1. Rendszabályok, melyek az államcsíny bevezetésére szolgálnának.

2. Az államcsíny alakja és terjedelme, azaz ama rendszabályok, melyekben az államcsíny maga kifejezésre jutna.

3. Rendszabályok, a melyekhez az államcsíny napján, de annak megtörténte után kellene nyulni.

4. Rendszabályok, a melyekhez az államcsíny végrehajtása után első sorban nyulni kellene.


I. Rendszabályok az államcsíny bevezetésére.

a) Legfelsőbb kézirat a minisztertanács elnökéhez, a melyben ki kellene mondani, hogy a császár, kapcsolatban az általa elhatározott belső államszervezettel, elrendelte az igazság-, a vallás- és a rendőrügyi miniszteriumok megszüntetését. További rendelkezésig a folyó ügyeket az osztályok főnökei vezetnék; kinevezések, áthelyezések szünetelnek.

b) A rákövetkező napon legfelsőbb kézirat a minisztertanács elnökéhez, a melyben kimondatnék, hogy a közoktatásügy számára egy cs. kir. felügyelő bizottság egy elnökkel, a közbiztonság számára egy cs. kir. igazgatóság egy elnökkel, a kereskedelmi ügyek és a közmunka számára szintén egy igazgatóság egy elnökkel alkottatnak; ezen hatóságok hatásköre az elhatározott rendszabályokkal kapcsolatban fog megállapíttatni.

c) Nyolcz nappal az államcsíny előtt legfelsőbb kézirat a minisztertanács elnökéhez, a melyben kimondatnék, hogy ő felsége, kapcsolatban az elhatározott rendszabályokkal, elrendelte a magyar udvari kanczellária visszaállítását. (Intézkedések, hogy a kinevezendő egyén a reá következő napon Bécsben legyen.)

d) Egy nappal később legfelsőbb kézirat a minisztertanács elnökéhez, a mely kimondaná, hogy ő felsége, kapcsolatban az elhatározott rendszabályokkal, elrendelte a belügyi miniszterium megszüntetését és az egyesült udvari kanczellária visszaállítását. További parancsok bevárandók.

e) Ugyanazon a napon egy magyar királyi udvari kanczellár, néhány udvari tanácsos és titkár kinevezése.

f) Ugyanazon a napon egy udvari kanczellár és elnök kinevezése az egyesült udvari kanczelláriához.

g) Mindkettejök kinevezése ugyanazon a napon államminiszterekké.

h) Egy nappal később legfelsőbb kézirat az egyesült udvari kanczellária elnökéhez, a mely kimondaná, hogy ezen udvari kanczelláriánál két külön osztály állíttatik fel a galicziai és az olasz ügyek számára, és ezen osztályok élére két helyettes kanczellár neveztetik ki.

i) Egyidejűleg kinevezése egy polgári egyénnek a miniszterium tagjává.

k) Hat nappal az államcsíny előtt legfelsőbb kézirat a minisztertanács elnökéhez és a magyar udvari kanczellárhoz, a mely kimondaná, hogy ő felsége, kapcsolatban az elhatározott rendszabályokkal, elrendelte a hétszemélyes, valamint a királyi táblának Pesten visszaállítását; további parancsok bevárandók. Ezzel összefüggésben a fennálló hat felső törvényszék megszüntettetnék; erre vonatkozó további parancsok bevárandók; addig is az ügyek miként eddig vezetendők.

Ő felsége, kapcsolatban az elhatározott rendszabályokkal, elrendelte a magyar királyságban a vármegyék visszaállítását is, főispánokkal élükön. Minthogy Magyarországon a hivatalviselési képesség törvénynél fogva megszünt a nemesség előjoga lenni; minthogy továbbá a jobbágyi szolgálat és adózás törvény szerint és minden időre eltöröltetett: az előbbi vármegyei szervezet reformja ezen elvek szemmel tartásával és törvényes úton fog történni. E részben a továbbiak bevárandók. Egyelőre a főispáni állások betöltésére vonatkozó javaslatok azonnal kidolgozandók és előterjesztendők. Ez után fognak a további közigazgatási rendszabályok következni.

l) Egy nappal előbb távirati úton Bécsbe idézése a hat felső törvényszék elnökeinek.

m) Ugyanazon a napon legfelsőbb kézirat Plenerhez és a minisztertanács elnökéhez, azon parancscsal, hogy az 1859-ben elrendelt hadi pótlékok az 1860/61-diki katonai évben nem vetendők ki és nem szedendők be, sőt egészen eltörlendők.

n) Ugyanazon a napon legfelsőbb kézirat ugyanazokhoz és a legfelsőbb hadparancsnokság elnökségéhez, a mely kimondaná, hogy kapcsolatban az elhatározott rendszabályokkal, a csendőrség a hadseregbe beolvasztatik és hogy ennek az 1861-diki katonai év végéig a lehető legnagyobb pénzbeli megtakarításokkal végre kell hajtatnia.

o) Öt nappal az államcsíny előtt legfelsőbb kézirat a minisztertanács elnökéhez és az egyesült udvari kanczellária elnökéhez, a mely kimondaná, hogy jövőben Galicziában, Velenczében, Bécsben (Alsó-Ausztria, Morvaország, Szilézia és Salzburg számára), Grazban (Stájerország, Krajna és Karinthia számára), Prágában Csehország, és Kolozsvárott Erdély számára kormányzók és kormányzóságok, nem pedig helytartóságok lesznek. A további parancsok bevárandók.

p) Három nappal az államcsíny előtt egy magyar királyi helytartó kinevezése.

q) Öt nappal az államcsíny előtt rendszabályok a szerbek számára s egy bizottság kinevezése azok végrehajtására.

r) Tiz nappal az államcsíny előtt legfelsőbb kézirat a minisztertanács elnökéhez és Magyarország primásához két sorozat mellékelésével; az első százötven, a másik száz egyén nevét foglalná magában. Ezen legf. kéziratokban kimondatnék ő felsége azon elhatározása, hogy a megerősített birodalmi tanács üléseit 1860.... személyesen fogja bezárni és ez alkalommal alattvalóinak nagyobb számával és érdemük, állásuk s tapasztalataik által kiváló egyénekkel fogja magát környeztetni. Hogy ezen nagy fontosságú és emlékezetes cselekmény, a melynek alkalmával ő felsége alattvalói igaz javára és megelégedésére, valamint a benső államszervezet szilárd megalapítására és egybevágó működésére irányuló elhatározásait kegyeskedik közhirré tenni, nagyobbszerű ünnepélyességgel menjen végbe: ezen egyének ő felsége nevében meghívandók, hogy a kitűzött időben Bécsben legyenek. Az ünnepélyesség maga a megjelölt napon, a császári kir. udvari palota lovagtermében fog lefolyni, még pedig déli tizenkét órakor. A felvonulásnál követendő rendre nézve a szükséges tudnivalók később fognak közzététetni. (A névsorok megállapításánál követendő elv: hogy legalább száz személy polgári legyen és hogy valamennyi nemzetiség képviseltessék.)

s) Három nappal az államcsíny előtt legf. kézirat a minisztertanács elnökéhez, a magyar udv. kanczellárhoz és az egyesült udv. kanczellária élén álló kanczellárhoz, a melyben kimondatnék, hogy ő felsége, kapcsolatban az elhatározott rendszabályokkal, elrendelni kegyeskedik a temesi bánság és a szerb vajdaság számára létező helytartóság megszüntetését, és hogy ezen országrészek a budai helytartóságnak alája rendeltessenek. További parancsok bevárandók. Addig az ügyek a megszabott módon vezetendők.

t) Ugyanazon a napon legfelsőbb kézirat a bánhoz, a mely kimondaná, hogy ő felsége, kapcsolatban az elhatározott rendszabályokkal, elrendelte a horvát és szlavon királyságok országos congregatiójának visszaállítását. Az erre vonatkozó további parancsok bevárandók.

u) Hét nappal az államcsíny előtt legfelsőbb kézirat a minisztertanács elnökéhez és az egyesült udvari kanczellária elnökéhez, a mely kimondaná, hogy ő felsége, kapcsolatban az elhatározott rendszabályokkal, elrendelte azon elvek megállapítását, a melyek szerint a benső közigazgatás a monarchiában - Velencze, Dalmátia és a magyar koronához tartozó országok kivételével, a melyekre nézve a rendeletek alkalmas úton később bocsáttatnak ki - jövendőben szerveztessék. A további utasítások ennek végrehajtására bevárandók.

v) Tíz nappal az államcsíny előtt legfelsőbb kéziratok a minisztertanács elnökéhez, az egyesült udv. kanczellária élén álló kanczellárhoz és Plenerhez, a melyek elrendelnék, hogy a számadások az egyenes adók után kivetett úgynevezett országos pótlékokról, 1850-től kezdve az 1859/60. katonai év végéig, minden országra nézve külön állíttassanak össze, hogy az illető országgyűlésekkel közöltethessenek; valamint hogy az 1860/61. katonai évtől kezdve ezen országos pótlékok az állami pénztárakban külön kezelendők, elkönyvelendők és elszámolandók, Egyúttal tekintettel arra a körülményre, hogy az országgyűlések ő felsége alattvalóinak minden osztályát, valamint a különböző érdekeket képviselni lesznek hivatva, minden statistikai kimutatás összegyüjtendő és oly módon állítandó össze, hogy az általános áttekintést lehetővé tegye.

1. Mindezen rendszabályok és legfelsőbb kéziratok, azonnal a mint keltek, a Wiener Zeitung útján közzéteendők.

2. A két heti időközben a nem kedvelt és gyűlölt egyének közül sokan, vagyis inkább lehetőleg mindnyájan, akár idegenek, akár hazaiak, Magyarországból, a Bánátból, a szerb vajdaságból, Erdélyből, Horvátországból, Szlavoniából az államhivatalnokok sorából föltünés nélkül eltávolítandók, illetőleg a szomszédos országokba küldendők, a hol bevárnák a további rendelkezést.

3. A sajtó nyomása ezen két hét alatt fokról-fokra enyhülne, a hivatalos és félhivatalos hirlapoknak lassan-lassan más hangon kellene szólaniok, s a közönséget a készülő fordulat szellemében a továbbiakra előkészíteniök.

4. Ezen két hét alatt gondoskodni kellene arról, hogy független hirlapok Bécsben, Pesten, Prágában, Kolozsvárott, Grazban, Brünnben, Lembergben és így tovább, a fordulat bekövetkeztével a közönségre czélirányosan hassanak.


II. Az államcsíny

két részre oszlik.

Az első rész arra vonatkozik, a mit ő felsége legfelsőbb személye közrejöttével maga tenne. A második rész azon rendszabályokból áll, a melyek az nap délután tétetnének közzé és foganatosíttatnának, az egésznek sikere biztosítására s a rend és a béke netáni megzavarásának megelőzésére.

Első rész. Ő felsége legkegyelmesebben elrendelné, hogy a megerősített birodalmi tanács a kitüzött napon a cs. k. udvari palota lovagtermében egybegyűljön, s a kik ezen ünnepélyes cselekményhez meghivatnak, szintén megjelenjenek. Ezen ünnepélyhez valamennyi főherczeget, az egész udvart és a diplomatiai testületet meg kellene hívni.

Ez után ő felsége főudvarmestere által fölszólíttatná a gyülekezet tagjait, hogy foglalják el helyüket. Ennek megtörténtével ő felsége beszédet tartana, a melylyel a megerősített birodalmi tanács üléseit bezárja.

A beszéd bevégeztével, a mely az elhatározott állami alaptörvények és házi törvények kibocsátását tenné közhirré, ő felsége megparancsolná, hogy ezen törvényeknek az ő aláirásával ellátott hiteles német szövegét a miniszterek egyike fölolvassa.

A felolvasás befejeztével ő felsége azt a további parancsot adná, hogy mivel a különböző országoknak adományozott kiváltságlevelek mind ugyanegy tartalmúak, ezeknek egyikét egy másik miniszter olvassa föl.

Ennek megtörténte után ő felsége rövid beszéddel elbocsátaná az egybegyülteket, s legfelsőbb személyének lakosztályába vonulna vissza.

A második rész összeesik a foganatosítandó rendszabályoknak föntebb említett 3-dik csoportjával, tehát itt egyúttal úgy áll, mint a teendők

III.

pontja.

Az előbb ecsetelt ünnepélyes cselekmény másfél óra alatt fejeződnék be. Illő és méltó volna tehát, hogy utána azonnal Te Deum tartassék szt. István templomában. Estve ő felsége az ünnepélyes cselekménynél jelen voltakat az udvari palotában díszlakomán egyesítené maga körül.

Jó előre intézkedni kellene, hogy délutáni 2 órától fogva Bécsnek minden könyves boltjában és minden nyilvános helyén a Wiener Zeitung rendkívüli kiadása, mely igen nagy számú, pl. 15-20000 példányban nyomatnék, kapható legyen; szintúgy meg kellene tenni a szükséges intézkedéseket, hogy a Wiener Zeitung ezen rendkívüli kiadása az esti postával a monarchia minden irányában sok példányban szétküldessék. Az államnyomdát e czélból néhány nappal előbb el kellene zárni és a nyomtatást megkezdeni, hogy a lap példányai az ünnepélyes cselekmény után azonnal eladhatók és szétküldhetők legyenek.

Minden hamis hír és félremagyarázás terjesztésének elkerülése végett, az államcsíny napján semmiféle magántáviratokat, bárhová szóljanak, nem volna szabad a táviró hivatalnak elfogadni; ezen rendelkezésnek alapos és teljesen elfogadható okául a hivatal azt adhatná, hogy a táviró egyes-egyedül a hivatalos közleményeknek van föntartva és ezekkel teljesen el van foglalva.

A Wiener Zeitung említett rendkívüli kiadása magában foglalná:

a) az állami alaptörvényeket;

b) a kiváltságleveleket; továbbá az itt következő legfelsőbb kéziratokat, a melyek ugyanazon nap reggelén bocsáttatnának ki, de a Wiener Zeitung ezen rendkívüli számában tétetnének közzé:

1. Legfelsőbb kézirat az egyesült udv. kanczellária élén álló kanczellárhoz, a mely az ő felsége által kibocsátott választási és országgyűlési rend közzétételét parancsolja meg. (A közzététel csak a reá következő napon történnék.)

2. Legfelsőbb kézirat ugyanahhoz és a minisztertanács elnökéhez, a melyben a tartományok kormányzói kineveztetnek.

3. Legfelsőbb kézirat a minisztertanács elnökéhez és a m. udv. kanczellárhoz, a melyben az országbiró és a személynök kineveztetnek.

4. Legfelsőbb kézirat ugyanazokhoz, a melyben a magyarországi vármegyék főispánjai kineveztetnek.

5. Legfelsőbb kézirat Erdély kormányzójához, a mely kimondaná, hogy hivatalát egyelőre nem foglalja el, hanem Bécsben marad és ő felsége rendelkezésére áll. Addig is az ügyek további parancsig a megszabott módon vezetendők. Ő felsége szándéka, hogy az erdélyi nagyfejedelemség rendei a hagyományhoz képest alkotmányos jogokat élvezzenek. Annál a körülménynél fogva azonban, hogy az előjogokkal és szabadságokkal birt nemesség régi állása törvény szerint megszűnt, a hűbéri és urbéri viszony minden időre eltöröltetett, a katona- és adókötelezettség, valamint a hivatalviselési képesség általánossá lett: a nagyfejedelemség sajátságos viszonyai és az előtt létezett országgyűlése összealkotásának módja következtében nagyfontosságú kérdések fontolandók meg, hogy végleges elhatározáshoz lehessen jutni arra nézve, miként volna legczélirányosabban, a különböző népfajok minden jogosult és józan igényét tekintetbe vevő, egyetértését előmozdító, jólétét fejlesztő módon az országgyűlés jövőre szervezendő s a politikai és törvénykezési közigazgatás rendezendő. A kormányzó ennélfogva megbizatik, hogy a következő 24 személyt (ezeket meg kellene nevezni) ő felsége nevében Bécsbe hívja meg; ő felsége véleményüket akarja meghallgatni. A kormányzó elnöklete alatt bizottsággá alakulnának, mely tanácskozásait siettetné és az eredményt ő felsége elé terjesztené.

6. Rendszabályok a protestáns kérdésnek az osztrák tartományokban megoldása iránt, a melyeknek az lenne az eredményök, hogy egynémely módosítással az 1791: XXVI. törvényt az osztrák protestánsokra is kiterjesztik.

7. Legfelsőbb kézirat Magyarország helytartójához, a mely kimondaná, hogy a magyar közjognak amaz alapelve, a mely szerint a magyar korona országait hazai születésüek kormányozzák, jövőben ismét érvényre jut s ehhez képest a nem az országban született politikai és törvénykezési hivatalnokokról másnemű intézkedés fog történni; erről a főispánoknak adott utasítás is gondoskodik; ezen felűl egyelőre megteendő az előterjesztés a budai helytartótanácsnál üresedésbe jövő hivatalos állások betöltése iránt. A politikai és törvénykezési többi hivatalnokok iránt a további parancsok bevárandók.

8. Legfelsőbb kézirat a magyar helytartóhoz, udvari kanczellárhoz és tárnokmesterhez a főispánoknak adandó utasítás tárgyában.

9. Legfelsőbb kézirat ugyanazokhoz és az országbiróhoz, a mely a következőket mondaná ki: Közigazgatási és törvénykezési tekintélyekből bizottság alakítandó, a melynek tagjaivá független, tapasztalt és közbecsülésben álló más férfiak is kineveztetnének; a bizottság Pesten székelne az országbiró elnöklete alatt; tagja volna a tárnokmester is, a ki szükség esetén az alelnökséget vinné. A bizottságnak mindjárt össze kellene ülni, s azonnal két irányban megkezdeni tanácskozásait, s véleményt nyilvánítani: 1. hogy a szab. kir. városok szervezéséről szóló 1848-diki törvény mennyiben és miként hajtassék végre; 2. hogy a vármegyei és városi képviselők választása a legközelebbi országgyűlésre miként ejtessék meg. Szeme előtt kellene a bizottságnak tartania, hogy az a kérdés, miként rendeztessék véglegesen a vármegyék és városok eddigi országgyűlési képviselete, országgyűlési tárgyalásoknak van föntartva.

Egyelőre mellőzni kell az 1848-diki választási törvényt, nemcsak a hozzá tapadt hátrányok és tökéletlenségek miatt, hanem azért is, mert míg a horvát és erdélyi viszonyok nem rendezvék és ezen országok képviseletét meg nem hallgatják, kivihetetlennek mutatkozik. A bizottságnak tehát meg kell fontolnia azt a feladatot és az iránt javaslatokat előterjesztenie, miként ejtessék meg a vármegyei és városi képviselők választása a legközelebbi országgyűlésre. Abból kell kiindulnia: Ő felsége szándéka, hogy addig, míg alkotmányos úton törvények által más rendelkezés nem történik, a létező vármegyék az országgyűlésen, úgy mint 1848 előtt, két követ által képviseltessenek; minthogy azonban a hűbéri és urbéri viszonyok törvényesen megszüntek és az állam terhei viselésének kötelezettsége törvény által általánossá vált, a követek választásánál a régi paraszt községek megfelelő képviseletének már most kell érvényre jutnia, és meg kell fontolni, vajjon a választás egyáltalán a községek képviselői által történjék-e, és vajjon a választásra régebben kizárólag jogosultaknak személyes választói joga föntartassék-e, vagy nekik a község körében magában az említett czélra megfelelő befolyás adassék? A városi követekre nézve a bizottság föladata arra szorítkozzék, hogy javaslatokat tegyen mi módon hajtandó végre az 1843/44. országgyűlési határozat, a mely a szabad királyi városoknak 16 szavazatot engedett, miként kellene tehát tekintettel erre a körülményre és az 1848-diki törvényre a városi követek választását alkalmatos módon megejteni. A bizottságnak továbbá a politikai és törvénykezési közigazgatás körében az ügyek vitele terén azon módosításokat és egyszerűsítéseket kellene megállapítania, melyek a beálló fordulat szellemében és a régi hatóságok visszaállításának alapján szükségeseknek mutatkoznak, hogy a törvénykezés és a politikai közigazgatás menetében zavar és fönnakadás elkerültessék. A bizottság munkálata a magyar udvari kanczelláriához sietve fölterjesztendő, hogy ezen tárgyaknak, a mennyiben szükséges volna, országgyűlési vagy másnemű rendes elintézéséig közigazgatási úton ideiglenes rendszabályok hozassanak létre.

Ugyanennek a bizottságnak meg kellene tennie a szükséges előkészületeket, hogy a földtehermentesítési bizottságok Budára, a legfelsőbb urbéri törvényszék Bécsből Pestre áthelyeztessenek és a hétszemélyes táblának, a pesti urbéri felső törvényszék pedig a királyi táblának egy-egy osztályává tétessenek, továbbá az első fokú urbéri törvényszékek az országos és vármegyei törvényszékekbe olvasztassanak be. Mindezek befejezte után ezen bizottságnak az volna a hivatása, hogy ama törvényhozási és közigazgatási rendszabályok alapvonásait jelölje meg, a melyek a beállott fordulat szellemében a törvénykezési és politikai közigazgatás végleges rendezésére országgyűlési tárgyalások útján szükségeseknek mutatkoznak. A bizottságnak nem kellene tárgyalásai végét bevárnia, hanem a mint valamely tárgygyal elkészült, javaslatait magyar kir. udvari kanczellárunk útján haladék nélkül terjeszsze Elénk.

10. Legfelsőbb kézirat Magyarország helytartójához, a mely kimondaná: Ő felsége elrendeli, hogy a magyar udvari kanczelláriánál, a helytartótanácsnál, a hétszemélyes és a kir. táblánál, az országos és vármegyei törvényszékeknél, a vármegyei és kerületi hatóságoknál a magyar nyelv ezen hatóságok kebelében az ügyek kezelésénél használandó hivatalos nyelvül visszaállíttassék; de hogy minden hazai panaszosnak, felebbezőnek vagy folyamodónak szabadságában áll beadványát a magyar királyságban dívó nyelvek bármelyikén benyujtani, valamint abban vagy az ügy elintézése előtt később is kijelenteni, hogy az elintézést, a végzést vagy az itéletet ugyanazon nyelven, a melyen beadványa készült, kívánja kézhez kapni; az ily kívánságot - a hatóságok kebelében használt hivatalos nyelv sérelme nélkül - mindenütt teljesíteni kell; ha nem nyilváníttatik, az elintézés a félnek magyar nyelven adandó ki. A szabad kir. városok hivatalos érintkezése a budai helytartótanácscsal, valamint a föntebb említett többi hatósággal magyar nyelven történjék. Úgy a szabad kir. városok, valamint a többi városi és vidéki községek községi, egyházi és iskolai ügyeikben a tárgyalási nyelvet teljesen szabadon választhatják. A vármegyei és kerületi hatóságok hivatalos értesítéseket és panaszos-leveleket, valamint folyamodványokat városi és vidéki községektől és ezek előljáróságától vagy más közegeiktől azon nyelven tartoznak elfogadni és elintézni, a mely az illető községben a községi ügyek tárgyalásánál gyakorlatban van. Egyáltalán az összes közigazgatási hivatalnokok a meghagyásokat, utasításokat és rendeleteket a végrehajtással megbizott közegeknek azon a nyelven adják ki, a melyet ezek értenek. A pesti egyetem és a jogakadémiák oktatási nyelvére nézve ő felsége elvileg kimondja, hogy az 1848 előtt létezett állapot állíttassék vissza; ennek keresztülvitelével a budai helytartótanács bizatik meg; a gymnasiumokat illetőleg a helytartótanács azonnal hallgassa meg az illető püspököket, főispánokat, városi és egyéb községi hatóságokat és ezen intézetek tanári testületét, hogy vajjon szükségeseknek és kívánatosaknak mutatkoznak-e és minő módosítások a jelenleg gyakorlatban levő oktatási nyelvre nézve, és magyar udvari kanczellárunk útján haladék nélkül terjeszsze Elénk javaslatait.

11. Legfelsőbb kézirat a bánhoz a nemzeti nyelv behozatala tárgyában Horvátországban és Szlavoniában, az igazságügy és a politikai közigazgatás körében; továbbá az országos congregatio egybehívásának időpontjára és képviselői választásának módjára nézve; végre a vármegyei és városi hatóságokra nézve. Ezen rendszabályok ugyanazonosak volnának azokkal, a melyek e tárgyakban Magyarországra nézve elfogadtatnának. Az országos congregatio a magyar országgyűlés előtt négy héttel tartatik meg.

12. Legfelsőbb kézirat a minisztertanács elnökéhez, Magyarország helytartójához, a magyar udvari kanczellárhoz és az egyesült udvari kanczellária élén álló kanczellárhoz, a mely kimondaná, hogy ő felségének legfelsőbb szándéka a magyar országgyűlést deczember közepére Pozsonyba összehívni s ott magát megkoronáztatni; a cseh királyság országgyűlése deczember végére gyűljön össze és ekkor menjen végbe a szokásos koronázás; a többi országgyűlés január első napjaiban jöjjön össze; tétessenek meg tehát ezen legfelsőbb akaratnak megfelelőleg az intézkedések.

13. Legfelsőbb kézirat a minisztertanács elnökéhez és az egyesült udvari kanczellária élén álló kanczellárhoz, a mely messzemenő meghatalmazással ellátandó szervező udvari biztost nevezne ki. Parancs, hogy addig is, míg az illető országgyűlésekkel végleges községi törvény nem állapíttatik meg, a városi és vidéki községekben ideiglenes községi törvény hozassék be.

14. Legfelsőbb kézirat a minisztertanács elnökéhez, Magyarország helytartójához, a magyar udvari kanczellárhoz, az egyesült udvari kanczellária élén álló kanczellárhoz és Plenerhez, a melyben bizonyos alapelvek és szabályok állapíttatnak meg, tekintettel az általános pénzügyi helyzetre és megfontolásával azon jogoknak, melyek a mai napon kibocsátott alapító okmány által az állam pénzügyei körül a birodalmi parlamentnek adattak, másfelől az országos czélokra való önmegadóztatásnak, mely ugyanezen okmánynyal, valamint a pragmatica sanctiót megerősítő és kiegészítő diplomával az országgyűléseknek meghagyatott.

15. Legfelsőbb kézírat az országbiróhoz, hogy a hétszemélyes, valamint a kir. tábla birói állásainak betöltésére vonatkozó javaslatait a magyar udvari kanczellária útján terjeszsze Elénk.

16. Legfelsőbb kézirat a minisztertanács elnökéhez, a mely kimondaná, hogy kapcsolatban a birodalmi tanácsnak a pragmatica sanctiót megerősítő és kiegészítő diplomában kimondott megszüntetésével, ő felsége elhatározta, hogy bizonyos ügyek tárgyalására titkos tanácsosainak tanácsát és szolgálatát veszi igénybe. Ehhez képest ő felsége megjelöli azon titkos tanácsosait, a kiknek szolgálatát igénybe venni föntartja magának. Ezen itt megjelölt titkos tanácsosok jövőben «cs. k. valóságos titkos tanácsosok rendes szolgálatban» czímet viselnék, s ezentúl oly esetekben, midőn ő felsége az említett szolgálatokat magának föntartja, ily módon történnének a kinevezések a cs. k. titkos tanácsosi méltóságra.

17. Legfelsőbb kézirat a minisztertanács elnökéhez az államminiszterium jövendő szabályozása tárgyában.


IV. Az államcsíny végrehajtása után első sorban foganatosítandó egynémely rendszabály

Minthogy a szóban levő ünnepélyes cselekménynél Magyarországból a primás vezetése mellett számos kiváló egyén lesz jelen, nagyon illő és hasznos lenne, ha ő felsége a rákövetkező napon külön audientián kegyeskednék őket testületileg fogadni és a primás beszédére magyar beszéddel válaszolni.


Caesareo-regium diploma consolidatorium et complementorium sanctionis pragmaticae.

A pragmatica sanctiót megerősítő és kiegészítő cs. kir. diploma.

Mi első Ferencz József, Isten kegyelméből Ausztria császára, Magyarország királya stb., ezennel tudtul adjuk mindeneknek, a kiket illet:

Miután a Mi dicső emlékezetű elődeink bölcs gondoskodással és helyes előrelátással a Mi Felséges Házunkban az örökösödésnek egy meghatározott irányát és rendjét megalapítani törekedtek, a boldog emlékezetű VI. Károly császár Ő cs. k. Felsége által 1713. ápril 19-dik napján végérvényesen és változhatatlanul megszabott örökösödési rend befejezését találta a pragmatica sanctio néven ismeretes, a legteljesebb érvényű nemzetközi biztosítékokkal ellátott, különböző államaink, királyságaink, urodalmaink és tartományaink törvényes rendei által elfogadott fő fontosságú állami alaptörvényben, a melynek alapján Mi Magunk, szeretett Nagybátyánknak, Ő cs. k. Felségének, I. Ferdinánd Császárnak, Magyar- és Csehország e néven V. királyának, a trónról való lelépte, s nem különben szeretett Atyánknak, Ferencz Károly főherczeg Ő cs. k. Fenségének a trónhoz való jogáról lemondása következtében, Atyáink uralkodói székét elfoglaltuk.

A monarchia, mely egyrészt a meghatározott és változhatatlan örökösödés rendjének, és másrészt - a megnevezett királyságokat és országokat megillető jogoknak és szabadságoknak szentül megtartása mellett - különböző alkotó részei oszthatatlanságának és elválaszthatatlanságának meg nem ingatható jogalapján épült, a pragmatica sanctio megalapítása óta lefolyt majd másfél század folyamán a benső és külső eseményekből támadt viharokat leküzdötte és támogatva s emelve népeinek hűsége, odaadása, tettereje és vitézsége, valamint az együvétartozás tudatából és annyi nagyfontosságú érdek közösségéből származó áldozatkészsége által, szilárdul ellentállott a legkülönbözőbb és legnagyobb veszélyeknek, politikai hatalommá és az európai államrendben elsőrendű hatalommá növekedett.

Egyfelől annak tudatában, hogy úgy Felséges Házunk és alattvalóink, valamint az európai rend és az általános béke érdekében szent és elmellőzhetetlen uralkodói kötelességünk, hogy az osztrák monarchia hatalmi állását megóvjuk, megerősítsük, benső és külső biztonságának mindazon gyarapított garantiákat megadjuk, melyek alkalmasak további szilárd fönnállását és jóléte folytonos fejlődését előmozdítani és biztosítani, valamint lakóinak a mi hű alattvalóinknak, megelégedését megalapítani, s ezzel az általános állami magasabb czélok elérésére irányuló egyetértő akaratukat és képességüket ápolni és nevelni; áthatva másfelől azon meggyőződéstől, hogy csak világosan, minden kétértelműséget kizáróan szilárdul álló és minden oldalról tiszteletben tartott jogállapotok rendíthetetlen voltában találhatók föl az utóbb említett biztosítékok, ilynemű jogállapotoknak azonban a létező történeti jogtudathoz és ép úgy alattvalóink valódi szükségeihez, mint államaink, királyságaink, urodalmaink és tartományaink fönnálló különböző sajátságaihoz kell alkalmazkodniok, hogy magukban hordják zavartalan fönmaradásuk föltételeit és a szerves, üdvös fejlődés magvait, valamint az ellentállás erejét a rohamos újító vágyakkal és minden más veszélyekkel szemben; megfontolván továbbá, hogy a jobbágyi viszonynak és a közbenső vámvonalnak minden időre megszüntével az anyagi fölvirágzásnak nagy akadályai háríttattak el; hogy összes alattvalóinknak törvény előtt való egyenlőségében, a mindnyájoknak biztosított szabad vallásgyakorlatban, a gondolatnak törvények által szabályozott szabad nyilvánításában, alattvalóink születés- és osztálykülönbségtől független hivatalviselési képességében és a mindenkit egyaránt illető közös adózási és katonáskodási kötelezettségben megvannak az üdvös módon, szervesen fejlődő békés államéletnek alapjai és elemei, a melyek czélirányos és időszerű fejlesztésük és bővítésük által megszilárdulván, és ekként alattvalóink természetes és jogos kívánságai teljesülését s a törvényhozásban és közigazgatásban való czélszerűen szabályozott részvétük és közreműködésük útján a benső államszervezet időszerű javítását lehetővé tevén, magukban foglalják a czélokat, a melyeket Mi uralkodásunk kezdete óta életünk föladatává tűztünk Magunk elé; megfontolván végre a korábbi időkben, valamint a Mi magunk uralkodásának folyamában tett tapasztalatokból kétségtelenül következő azon igazságot, hogy az osztrák monarchia különböző államainak, királyságainak, urodalmainak és tartományainak alkotmányos és rendi jogai között létező különbségek, valamint egy közös alkotmányos közeg hiánya oly czélokra, érdekekre és viszonyokra, a melyek mindezen államaink, királyságaink, urodalmaink és tartományainkat közösen illetik, az említett jogállapot megalapításának politikai és tényleges akadályaiul tünnek föl: a pragmatica sanctio megerősítése czéljából és azzal a szándékkal, hogy uralkodói jogainkat alattvalóink alkotmányos szabadságaival és kiváltságaikkal élő kapocscsal kössük össze s ekként az említett törvényt szerves módon kiegészítsük, teljhatalmunk erejével, állandó és vissza nem vonható állami alaptörvényül tulajdon Magunk, valamint az uralkodásban törvényes utódaink zsinormértékéül a következőket határoztuk, rendeltük és ezeknek végrehajtását megparancsoltuk:

I. Az alkotmányos és rendi jogok tekintetében korábbi időkben különböző államaink, királyságaink, urodalmaink és tartományaink között létezett különbségek jövőben megszüntettetnek.

II. Ehhez képest a létező törvények megszüntetésének, megváltoztatásának vagy magyarázatának, valamint új törvények alkotásának joga; nemkülönben a dicső emlékezetű Elődeink által az osztrák monarchia némely részeiben és Általunk az egész monarchiában kizárólag gyakorolt jog egyenes vagy közvetett új adók kivetésére vagy a létezők megváltoztatására, a beviteli, átviteli és kiviteli vámoknak, a díjaknak és illetékeknek, a só árának és a dohány-egyedáruság tárgyainak megállapítására, szóval a megadóztatás és alattvalóink igénybevételének joga az állami szükségek fedezésére adók, díjak és illetékek vagy vámok útján és bármely más módon, valamint az államkölcsönök kötésének joga jövőre ne többé kizárólag és egyoldalúlag Általunk vagy törvényes utódaink által gyakoroltassék.

III. Ezen jogok Általunk és az uralkodásban utódaink által ezentúl nem többé kizárólag és egyoldalúlag, hanem közösen az említett különböző királyságaink, országaink és tartományaink országgyűléseivel és közösen az ezen alattvalóink minden osztályát és a különböző érdekeket képviselő országgyűlések delegatiójából alakult birodalmi parlamenttel alkotmányosan fognak tárgyaltatni, még pedig akként, hogy:

a) ezen országok benső törvényhozásának mindazon tárgyai, melyek az ez után következő b) pontban nem foglaltatnak benne, közvetlenül ezen országoknak maguknak országgyűléseivel és országgyűlései által, még pedig a magyar koronához tartozó királyságokban és országokban az egyidejűleg Általunk visszaállított magyar alkotmánynak, többi királyságainkban és országainkban pedig a nekik a mai napon adományozott császári kiváltságlevélnek értelmében fognak tárgyaltatni, velük együtt elhatároztatni és alkotmányszerűleg elintéztetni; ennélfogva ily természetű új törvények kibocsátása vagy létezőknek eltörlése vagy megváltoztatása ezen királyságok, országok, urodalmak és tartományok országgyűléseinek alkotmányos közreműködésével mehet csak végbe; e mellett azonban ezen királyságoknak, országoknak és tartományoknak saját benső országos czéljaikra vonatkozó önmegadóztatási joga szentesítésünk alá bocsátandó külön országos törvények útján fenmarad, azaz mint őket megillető ismertetik el. Ellenben

b) mindazon tárgyai a törvényhozásnak, a melyek királyságaink, országaink és tartományaink mindnyájával közös czélokra, jogokra, kötelességekre, érdekekre és viszonyokra tartoznak, nevezetesen a törvényalkotás a vámügyekben és a törvényes pénzláb tárgyában, a katonakötelezettségnek mivoltjára, módjára és rendjére, újabb államkölcsönök kötésére vagy a meglevő államadósságok átváltoztatására, a jegybank ügyére, egyenes vagy közvetett újabb adóknak, díjaknak, illetékeknek kivetésére vagy felemelésére vonatkozólag, szóval a törvényhozás mindazon tárgyai, a melyek alattvalóinknak az állam szükségei fedezésére bármely módon való igénybevételét czélozzák, az állam ingatlan vagyonának eladása, átváltoztatása vagy megterhelése, az állami kiadások előirányzatának megvizsgálása és megállapítása mindig a következő évre, valamint az elmult év állami kiadásainak megvizsgálása és valóságos összegüknek kitüntetése, végre a törvényhozás mindazon tárgyai, a melyekre nézve maguk az országgyűlések éreznék annak szükségét, hogy az egész monarchiára érvényes törvényhozási egyenlő szabályok alkottassanak: a törvényhozásnak itt említett minden tárgyai jövőre az országgyűlések delegatiójából alakult birodalmi parlamentben és parlamenttel fognak tárgyaltatni, elhatároztatni és alkotmányos módon elintéztetni, valamint az ezen tárgyakra vonatkozó létező törvények a birodalmi parlament közreműködésével megszüntetni vagy megváltoztatni, új törvények a birodalmi parlament közreműködésével hozatni, a mint hogy erre nézve a mai napon legkegyelmesebben kibocsátott és kiállított - a birodalmi tanácsot és a reá vonatkozó törvényeket egyidejűleg megszüntető - szerves alapító okmány minden további rendelkezést magában foglal.

IV. Az országgyűlések Általunk és az uralkodásban törvényes utódaink által évenkint deczember havában, a birodalmi parlament évenkint április havában arra a helyre és napra, a mely Általunk vagy utódaink által meghatározandó, fognak összehivatni. Trónra léptükkel törvényes utódaink által elődjük halála után hat hét alatt összehivandók az országgyűlések és három hónap alatt a birodalmi parlament.

V. Ezen császári diplomát, melynek eredeti latin szövegű, kellő számú példányait a mai napon legkegyelmesebben aláirtuk és mely azonnal királyságaink, országaink és tartományaink országos levéltáraiban elhelyezendő és annak idején az országos törvények közé eredeti szövegében és az illető ország nyelvén beiktatandó, a mivel egyidejűleg mindenütt úgy az osztrák monarchia birodalmi parlamentjét megalapító okmány, valamint az Általunk kibocsátott kiváltságlevél ezen diplomába bekeblezendők, Mi a birodalmi parlament legközelebbi összejövetele alkalmával a következő esküszerű fogadalommal fogjuk megerősíteni: «Császári szavamra fogadom és igérem, hogy a pragmatica sanctiót megerősítő és kiegészítő eme diplomában foglalt határozmányokat megtartom és mindenki által megtartatom. Isten és Szentjei Engem úgy segéljenek!»

Utódaink trónra léptükkor azonnal császári aláirásukkal ellátva ezen diplomát az említett királyságoknak, országoknak és tartományoknak ki fogják adni, a hol az az országos levéltárakban elhelyezendő és annak idején az országos törvények közé iktatandó. Ezután a törvényszabta időben fognak bekövetkezni a régi hagyományszerű királyi koronázások a magyar királyságban és Csehországban, a melyeknek végbemenetelét egyidejűleg elrendeltük, az előbb említett királyságban egy törvényes felavató diploma előzetes kiadása mellett, valamint a többi királyságok, országok és tartományok hódolatai. Ezenfelül törvényes utódaink birodalmi parlamentjük első összejövetele alkalmával ennek jelenlétében a fentebb említett esküszerű fogadalommal megerősítendik ezen diplomát.

Melynek hiteléül cs. k. aláirásunkat ide iktattuk, a pragmatica sanctiót megerősítő és kiegészítő eme diplomát császári pecsétünkkel elláttatjuk és elhelyezését úgy latin eredeti szövegében, valamint egy Általunk kiállított hiteles német fordításban, az osztrák monarchia birodalmi parlamentjét megalapító okmány bekebelezésével a Mi házi, udvari és állami titkos levéltárunkban elrendeltük.


Caesareo-regium diploma fundationale comitiorum imperii Austriaci.

Az osztrák monarchia birodalmi parlamentjét megalapító cs. kir. diploma.

Mi Első Ferencz József, Isten kegyelméből Ausztria császára, Magyarország és Csehország királya, stb. ezennel tudtul adjuk mindeneknek, és rendeljük, a mint következik:

Miután a mai napon a pragmatica sanctiót megerősítő és kiegészítő diplomának, mint állandó és visszavonhatatlan állami alaptörvénynek kibocsátására Magunkat legkegyelmesebben indíttatva éreztük, a most említett állami alaptörvényben foglalt határozmányokkal kapcsolatban és azok végrehajtásául elrendeljük, megparancsoljuk és megállapítjuk, a mint következik:

I. Az osztrák monarchia birodalmi parlamentjének intézménye Általunk a czélból alapíttatik, hogy jövendőre a törvényhozásnak mindazon tárgyai tekintetében, a melyek összes királyságaink, országaink, urodalmaink s tartományaink mindnyájával közös czélokra, jogokra, kötelességekre, kötelezettségekre, érdekekre és viszonyokra vonatkoznak, nevezetesen a törvényhozás a vámügyekben, a törvényes pénzláb tárgyában, a katonakötelezettségnek mivoltját, módját és rendjét illetőleg, a bank ügyében, új államkölcsönök kötésére vagy a létezőknek megváltoztatására, egyenes vagy közvetett újabb adók, díjak és illetékekre vonatkozólag, szóval a törvényhozás mindazon tárgyai, a melyek alattvalóinknak az állam szükségei fedezésére bármely módon való igénybevételét czélozzák, vagy az állam ingatlan vagyonának eladását, átváltoztatását vagy megterhelését illetik, továbbá az állami kiadások előirányzatának megvizsgálása és megállapítása mindig a következő évre, valamint a megelőzött év állami kiadásainak megvizsgálása és valóságos összegüknek feltüntetése, végre a törvényhozás mindazon tárgyai, a melyekre nézve maguk az országgyűlések éreznék annak szükségét, hogy az egész monarchiában érvényes törvényhozási egyenlő szabályok alkottassanak: mindezen itt említett tárgyak tekintetében jövőre a törvényhozás joga ne kizárólag és egyoldalúlag Általunk és törvényes utódaink által gyakoroltassék, hanem ezen tárgyak az országgyűlések delegatiójából alakult birodalmi parlamentben és parlamenttel tárgyaltassanak, elhatároztassanak, alkotmányos módon elintéztessenek és ezen tárgyakra vonatkozó új törvények a birodalmi parlament közreműködésével alkottassanak, ezen tárgyakra vonatkozó létező törvények a birodalmi parlament közreműködésével megváltoztattassanak vagy megszüntettessenek.

II. A birodalmi parlament, a mely Általunk és az uralkodásban törvényes utódaink által évenkint április havában az Általunk vagy törvényes utódaink által meghatározandó helyre és napra összehivandó, állani fog 120 tagból, a kiket királyságaink, országaink, urodalmaink és tartományaink országgyűlései az egyes országok terjedelme, népessége és adója arányában e czélra delegálnak.

III. Ehhez képest a magyar koronához tartozó országok országgyűlésére vagy országgyűléseire összesen..., a cseh királyságra..., a galicziai királyságra s Bukovinára..., Felső- és Alsó-Ausztriára..., Morvaországra, Sziléziára, Stiriára, Karinthiára, Krajnára, Salzburgra összesen..., Tirolra és Vorarlbergre..., Lombardiára és Velenczére..., Dalmátiára... delegátus esik.

IV. Az országgyűlések delegátusaikat igazoló levéllel látandják el, mely őket felhatalmazza, hogy a birodalmi tanácsnak fentartott törvényhozási tárgyakban országgyűlésük nevében véglegesen és jogérvényesen határozzanak. Ezen felhatalmazás a birodalmi parlament levéltárában elhelyezendő és megőrzendő.

V. Az I. pontban említett tárgyakban új törvények alkotására vagy létező törvények megszüntetésére vagy megváltoztatására vonatkozó indítványok a Mi megbizásunkból törvényjavaslatok alakjában terjesztetnek a birodalmi parlament elébe. Határozatait a birodalmi parlament egyenesen Mihozzánk intézett legalázatosabb feliratok útján terjeszti Elénk; ugyanezen úton fogja a birodalmi parlament szükség esetén a kimutatásokat, felvilágosításokat vagy okiratokat kieszközölni, a melyek kivánságára hozzája juttatandók.

VI. Hasonló módon megilleti a birodalmi parlamentet a kezdeményezés joga, s az V. pontban említett czéloknak szolgáló indítványait ugyanazon az úton és ugyanabban az alakban juttatja legfelsőbb tudomásunkra.

VII. Megállapodásaink a birodalmi parlamenttel cs. k. elhatározások által közöltetnek.

VIII. A birodalmi parlament ülésszaka Általunk legfelsőbb személyünkben, vagy ha Nekünk úgy tetszik, ezzel megbízott udvari biztosunk által záratik be; ezen alkalommal Általunk vagy a nevünkben és megbizásunkból erre felhatalmazott udvari biztosunk által a birodalmi parlament megállapított határozatai császári szentesítésünket nyerendik.

IX. A birodalmi parlament ülésszakának befejezte előtt a maga kebeléből bizottságot küld ki, a mely minisztereinkkel vagy az e végre megbizottainkkal a birodalmi parlament határozatainak szerkezetét megállapítja. Ezek a birodalmi parlament erre vonatkozó tárgyalásainak befejezte után az V. pontban meghatározott úton Elénk terjesztetnek és szentesítés után a bennünket megillető végrehajtó hatalomnál fogva Általunk közhírré tétetnek és végrehajtatnak.

X. Ugyanezen eljárás követtetik, ha a birodalmi parlament ülésszaka közben mutatkoznék szüksége megállapított törvényhozási rendeletek azonnal való kibocsátásának, közhírré tételének és végrehajtásának.

XI. A birodalmi parlamentet megilleti a jog, hogy: 1. megállapítsa ügyrendjét, a mely, valamint a rajta később netalán teendő változtatások Elénk terjesztendők; 2. elnökét szabadon válaszsza; 3. hivatalnokait és szolgáit kinevezze; 4. tárgyalásainak hű és teljes közzétételéről gondoskodjék.

XII. A birodalmi parlament ülései nyilvánosak. A tárgyalások teljes szabadságának s mindennemű megzavarásuknak és illetéktelen beavatkozások elkerülésének érdekében a birodalmi parlament megteendi a szükséges intézkedéseket.

XIII. A határozatok általános többséggel hozatnak; a szavazás személyesen gyakorlandó és nyilvános.

XIV. Minisztereinknek a birodalmi parlamentben sem ülésük, sem szavazatuk nincs, kivévén, ha az országgyűlések által a birodalmi parlament tagjaiul delegáltatnak.

XV. A birodalmi parlament tagjai állami pénzből sem napi- vagy tiszteletdíjakat, sem uti kárpótlást nem kapnak.

Melynek hiteléül ezen alapító oklevelet császári aláírásunkkal elláttuk, császári pecsétünket reá nyomattuk és az alapító okmánynak úgy latin eredeti szövegében, valamint Általunk kiállított hiteles német fordításában a Mi házi, udvari és állami levéltárunkban elhelyezését elrendeltük.


A cseh királyságnak adott kiváltságlevél.

Mi Első Ferencz József, Isten kegyelméből Ausztria császára, Magyar- és Csehország királya stb., ezennel tudtul adjuk mindeneknek, elrendeljük, megparancsoljuk és ahhoz tartás végett a következőket állapítjuk meg:

Megfontolva, hogy a pragmatica sanctio megerősítéséül és kiegészítéséül a mai napon diploma alakjában új állami alaptörvényt kibocsátani és a mai napon kiállított alapító okiratunkkal az osztrák monarchia számára egy birodalmi parlamentet életbe hívni Magunkat elhatároztuk; megfontolva, hogy az itt említett állami alaptörvényekben oly rendelkezések foglaltatnak, a melyek kimondván az alapelveket és szabályokat, melyek szerint jövőre a törvényhozás tárgyai különféleségükhöz képest tárgyaltassanak és alkotmányos módon elintéztessenek, egyúttal az országgyűlések összeállítására és jövendő jogaira vonatkoznak, ennélfogva világos megállapítást követelnek; áthatva azon meggyőződéstől, hogy alattvalóinknak a törvényhozásban való czélirányos és időszerű közreműködését a kor és az erre alkalmatos elemeknek és az érdekeknek előrehaladott fejlődése és mivolta, valamint az állam általános szükségei követelik; vezérelve azon szándéktól, hogy cseh királyságunk hű rendeinek jogai, jogosítványai, szabadságai a jelenkor szükségeihez képest fejlesztessenek és hogy alattvalóink összes osztályainak és valamennyi érdeknek megfelelő képviselet és érvényre jutás biztosíttassék: a cseh királyságunk országgyűlését a fentebb említett állami alaptörvények alapján megillető jogokat, jogosítványokat és szabadságokat egy oklevélben összefoglaltuk és ehhez képest cseh királyságunk országgyűlésének a következő kiváltságlevelet adományozzuk:

I. Az országgyűlés alattvalóink összes osztályait és valamennyi érdekét megfelelő módon képviselendi.

II. Összeállítása ezen alapelvhez képest a mai napon Általunk kibocsátott választási és országgyűlési rend alapján történjék. Ezen választási és országgyűlési rend megváltoztatása csakis cseh királyságunk országgyűlésének közreműködésével, vele megállapítandó törvény útján történhetik.

III. A magyar államjognak azon elve, hogy a törvények hozatalának, változtatásának, magyarázatának vagy megszüntetésének joga csak a törvényes fejedelem által, az országgyűlésen egybegyűlt törvényes rendekkel közösen gyakorolható és azonkívül nem eszközölhető, ezentúl cseh királyságunk országgyűlésére is alkalmazandó.

IV. A törvényhozásban való közreműködés ezen jogát az országgyűlés a törvényhozás egész kiterjedésében gyakorolja, még pedig közvetlenül, de pusztán a cseh királyságra kiterjedő hatálylyal, a benső törvényhozásnak minden tárgyaira nézve, közvetve pedig a törvényhozásnak azon tárgyaira is, melyek a fentebb említett állami alaptörvények erejével a birodalmi parlamentnek vannak fentartva, kebeléből a birodalmi parlamentbe delegátusokat küldvén ki azzal a felhatalmazással, hogy az országgyűlés nevében véglegesen és jogérvényesen határozzanak.

V. Az országgyűlés elé, mely Általunk vagy az uralkodásban törvényes utódaink által összehivatván, minden év deczember havában azon a helyen és abban az időben gyűl össze, a melyet Mi vagy az uralkodásban törvényes utódaink meghatároznak, a belső törvényhozásnak illetékességéhez tartozó tárgyaiban új törvények hozatalára vagy létező általános birodalmi vagy országos törvények eltörlésére vagy megváltoztatására vonatkozó indítványok megbízásunkból miniszteriumunk által országgyűlési biztosunk közvetítésével törvényjavaslatok alakjában terjesztetnek. Határozatait az országgyűlés legalázatosabb javaslatok alakjában terjeszti fel Hozzánk. Ugyanazon az úton eszközli ki szükség esetén az országgyűlés a kimutatásoknak, felvilágosításoknak vagy okmányoknak vele való közlését, a melyek kivánságára hozzája eljuttatandók.

VI. Ugyanazon a módon megilleti az országgyűlést a kezdeményezés joga, és az V. pontban említett czéloknak szolgáló indítványait ugyanazon az úton és ugyanabban a formában országgyűlési biztosunk közvetítésével hozandja legfelsőbb tudomásunkra.

VII. Megállapodásaink cs. kir. elhatározások alakjában országgyűlési biztosunk útján közöltetnek az országgyűléssel.

VIII. Az országgyűlés Általunk vagy tetszésünk szerint az evvel megbízott udvari biztosunk által záratik be; ezen alkalommal Általunk vagy ezzel megbízott udvari biztosunk által a megállapított országgyűlési határozatok császári szentesítést fognak nyerni.

IX. Az országgyűlés befejezése előtt kebeléből bizottságot küld ki, mely országgyűlési biztosunkkal vagy más megbizottainkkal megállapítja az országgyűlés határozatainak szerkezetét. Ezen megállapodások, a melyeknek magukban kell foglalniok a hozott országgyűlési határozatokat, az országgyűlés erre vonatkozó tárgyalásainak befejeztével, az V. pontban meghatározott módon Elénk terjesztendők és szentesítésük után a Bennünket megillető végrehajtó hatalomnál fogva Általunk közhirré fognak tétetni és végrehajtatni.

X. Ugyanez az eljárás követtetik, ha megállapított törvényes rendelkezések azonnal való kibocsátásának és közhirré tételének az országgyűlés folyamában mutatkoznék szüksége.

XI. Az országgyűlésnek fen van tartva Velünk megállapítandó és szentesítésünk alá bocsátandó törvények útján benső országos czéljaira nézve az önmegadóztatás joga, akár a létező adókra vetett pótlékok alakjában, akár más módon.

XII. Az országgyűlést megilleti a jog: 1. ügyrendje megállapítására, a mely, valamint a rajta később netalán történő minden változtatás Elénk terjesztendő; 2. elnöki állására három jelöltnek javaslatba hozatalára, akik közül egyet ki fogunk nevezni; továbbá alelnökének szabad választására; 3. hivatalnokainak és szolgáinak kinevezésére; 4. tárgyalásainak hű és teljes közzététele iránti intézkedésre.

XIII. Az országgyűlés ülései nyilvánosak. Tárgyalásainak teljes szabadsága s mindennemű zavar és illetéktelen beavatkozás elkerülése érdekében az országgyűlés megteendi a szükséges rendelkezéseket.

XIV. Az országgyűlés határozatai a szavazatok általános többségével hozatnak. A szavazás személyesen gyakorlandó és nyilvános; titkos szavazásnak csak az alelnök és a birodalmi parlament delegátusainak választásánál van helye.

XV. Minisztereinknek az országgyűlésen sem ülésük, sem szavazatuk nincs, hacsak országgyűlési tagoknak meg nem választatnak.

XVI. Az országgyűlési tagok az állam pénzéből sem napi- vagy tiszteletdíjat, sem uti kárpótlást nem kapnak.

Melynek hiteléül ezen kiváltságlevelet császári aláirásunkkal elláttuk, császári pecsétünket reá nyomattuk és azt cseh királyságunk hű rendei számára kiállítván, egy teljesen hasonlóul kiállított második példánynak házi, udvari és állami levéltárunkban való megőrzését elrendeltük.


Tervezete a minisztertanács elnökéhez, Magyarország helytartójához és a magyar udvari kanczellárhoz intézendő legfelsőbb kéziratnak, a melyben a főispánoknak adandó utasítások főbb pontjai megjelöltetnek.

Miután már kimondottuk és elrendeltük, hogy az előbb létezett törvényes szokások értelmében a magyar királyságban, valamint a horvát és szlavon királyságokban és az erdélyi nagyfejedelemségben a belső közigazgatást a magyar koronához tartozó országok szülöttei vezessék, ezen alapelv érvényre juttatandó a vármegyei, valamint a kerületi hatóságok körében. - kelt elhatározásomhoz képest a vármegyei és kerületi hatóságok korábban létezett szervezetének szükséges javítása országgyűlési tárgyalásoknak van fentartva. A míg ily szerves törvény alkotmányos úton létre nem jön, gondoskodni kell a közigazgatás rendes és zavartalan vezetéséről. A vármegyék régi határaikkal állítandók vissza; Torna megyének Abaúj megyével való egyesítésén azonban változás nem történik, valamint a muraközi kérdésnek eldöntése a magyar országgyűlés és a horvát-szlavon országos congregatio meghallgatása után elhatározásomnak tartatik fenn. Főispánjaim azonnal megkezdik hivatalos működésüket és a következőkép fognak eljárni:

I. Minthogy az 1848-diki törvény a vármegyei közgyűléseknek régi formáját megszüntette és helyükbe megyei bizottságokat rendelt, a nélkül, hogy számuk tekintetében valamit határozott volna; minthogy továbbá annak előtte törvény szerint a megyei tisztviselőket a közgyűléseken a nemesség és azok választották, kiket a törvény ezen kifejezés alatt értett, immár azonban a nemesség előjogának megszüntével ez nem lehetséges: a megyék szervezésének országgyűlési szabályozásáig elrendeljük, hogy a megyei bizottságok tagjainak száma a megyék kiterjedéséhez és egyébkénti viszonyaihoz képest 80-tól legfeljebb 200-ig terjedjen és hogy megyei közgyűlések nem lévén, a megyei tisztviselők választása egyelőre a megyei bizottságok által történjék.

II. Az előbb említett törvény megadja a főispánnak a jogot ezen megyei bizottság megalakítására. Ezen egyelőre nem történik változás. Magától értetik, hogy a bizottság nem kizárólag nemesekből, hanem inkább oly módon állítandó össze, hogy benne úgy a nagy, középső és kisebb nemesi földbirtok, mint a megyében lévő mezővárosok, városok és községek érdekeinek megfelelő képviselet biztosíttassék.

III. Az ily módon összeállítandó megyei bizottság a megye szokásos székhelyén azonnal összeül és előtte a főispán leteszi a megszabott esküt.

IV. A megyei bizottság ezután mindenekelőtt két irányban kezdené meg működését:

a) a főispán javaslatára megválasztaná a tisztviselőket; és

b) azonnal megtenne minden intézkedést, hogy az ügyek rendes menete fennakadást ne szenvedjen és a rend fentartassék.

V. A megyei tisztikar, miként szokásos, állani fog: két, szükség esetén három alispánból, a szükséges számú szolgabirákból, alszolgabirákból, esküdtekből, fő- és aljegyzőkből, a megyei ügyészségből (Fiscus Magistratualis), a levéltárnokból, a várnagyból, a kiadóból; a rendőri biztosokat a főispán a megyei bizottság meghallgatása után nevezi ki.

VI. Minthogy a hivatalviselési képesség törvény szerint a nemesség előjoga lenni megszünt s a belső közigazgatást a magyar koronához tartozó országokban született egyéneknek kell vinni, ezen megyei és kerületi tisztviselők választása a származásra való tekintet nélkül, de az utóbb említett elv szemmel tartásával eszközlendő. Ügyesség, képesség és becsületesség legyenek irányt adók.

VII. A főispán előlegesen érintkezésbe teendi magát a működő megyei főnökkel, hogy az iratoknak és ügyeknek az újonnan választandó tisztviselők által való átvétele rendesen menjen végbe s a közigazgatás ne szenvedjen fennakadást. A főispán a választás következtében állásukat vesztett tisztviselők névsorát magyar kir. helytartónk elé terjeszti, a ki azt Nekünk be fogja mutatni.

VIII. A törvényes szokás szerint a megyei igazgatás vezetése a főispánt illeti meg; akadályoztatása esetén az első alispán helyettesíti őt.

IX. A most fennálló országos és megyei törvényszékek egyelőre eddigi alakjukban folytassák működésüket és az ügyeket a megszabott módon vezessék. Ezen törvényszékeknek nem az országban született elnökeiről, tanácsnokairól és egyéb hivatalnokairól másnemű rendelkezés tétessék és nevök a VII. pont értelmében Elénk terjesztessék. Az üresedésben levő állások betöltése iránt a főispán országbirónk útján terjeszsze Elénk javaslatait.

A fennálló szolgabirói hivatalok egyelőre, úgy mint eddig, a megszabott módon tovább vezetnék az ügyeket.

X. Mindkét irányban további utasításainkat az országbiró elnöklete alatt egybegyűlő bizottság meghallgatása után haladék nélkül ki fogjuk adni.

XI. A megyei bizottság a főispán összehivására negyedévenként fog összeülni. Tanácskozásai nyilvánosak, de a főispán és a bizottság maga felelősek a rend fentartásáért s minden zavar és illetéktelen beavatkozás megakadályozásáért. A magyar nyelv elhatározásunk értelmében a megyei igazgatás ügyeinek irásbeli tárgyalásánál a hivatalos nyelv, de azért a megyei bizottság minden tagja a megyében divó nyelvek bármelyikén részt vehet a tanácskozásban.


Legfelsőbb kézirat a minisztertanács elnökéhez a szabályszerű alapelvet illetőleg,
mely jövőre az egyenes adók kivetésénél és a közvetett adók megállapitásánál követendő.

Már közzétett elhatározásaimnál fogva állami alaptörvényként van meghatározva, hogy jövendőre a birodalmi parlamenttel közösen minő eljárás követendő az állami pénzügyek tekintetében. Egyidejűleg föntartatott az egyes országgyűléseknek, Velem közösen megállapítandó és szentesítésem alá bocsátandó törvények útján, az ország belső czéljaira az önmegadóztatás joga. Minthogy a belső politikai és igazságügyi igazgatásnak Általam elhatározott és megindított átalakítása az állam pénzügyei tekintetében előreláthatólag nagy megtakarításokkal fog járni, szándékom, hogy az egyes országok önmegadóztatásának gyakorlati érvényre jutásával egyidejűleg az állam pénzügyi javulása terén általában és különösen az adókötelesek terhei könnyítése czéljából előhaladás történjék.

Az alkalmat erre meg fogják adni az említett elhatározásaim értelmében rövid idő mulva összeülő országgyűlések. Föladatuk lesz, hogy az országok belső igazgatása költségeinek megszerzéséről Velem megállapítandó törvények útján gondoskodjanak. Államminiszteriumom ennélfogva azonnal behatólag foglalkozzék e tárgygyal és készítse el előmunkálatait és javaslatait az iránt, miként lehetne az említett czélokat a legalkalmatosabb módon elérni. Ezen munkát a miniszterium kebeléből kiküldendő bizottság végezze, a melynek tagjaiul az egyes országokból megfelelő számban arra való egyének hivatnának meg. Ezen alkalommal államminiszteriumom a következő irányelveket tartsa szem előtt:

I. Az 1860/61-diki állami költségvetés előirányzata a birodalmi tanács tárgyalásainak alapján és az általa ajánlott egyszerűsítések és megtakarítások tekintetbe vételével állapítandó meg véglegesen; a megtakarítások, a melyek ennek következtében az említett pénzügyi év folyamán az előirányzott állami kiadásokban mutatkoznának, a hiány fedezésére és esetleg a nemzeti banknál levő tartozás törlesztésére fordíttassanak. Az adókivetés 1860/61-re tehát ekképen történjék, de egyuttal az 1859-ben elrendelt hadi pótlék megszüntetésével.

II. Hogy pedig az 1861/62-diki katonai évtől kezdve az adókötelesek terhei könnyebbüljenek és egyuttal a pénzügyek javulására általában hatni lehessen, következőleg kell eljárni:

Az állami kiadások 1861/62-diki előirányzata az egyes országok legtágabb értelemben vett belső igazgatási költségeinek elhagyásával készítendő el. A birodalmi parlament elé terjesztendő eme költségvetés előirányzatába tehát csak azon kiadások veendők fel, a melyek stb.

III. Ezen költségek összege az egyenes és közvetett állami adók, díjak, illetékek és jövedékek ordinariuma által fedezendő.

Minthogy e szerint az egyes országok belső közigazgatásának összes költségei elesnek, az előbb említett különböző birodalmi adók, pótlékok, díjak, illetékek és jövedékek mérve megfelelő arányban leszállítandó. Az állami kiadásoknak ekként készült előirányzata a birodalmi parlamenttel alkotmányos módon meghatározandó, az illető törvények megváltoztatása vele megállapítandó és az adók 1861/62-re ehhez képest vetendők ki.

IV. Az egyes országok belső közigazgatásának összes költségei ezen országok országgyűlése által az adók ordinariumára vetendő országos pótlékkal vagy más módon a Velem megállapítandó és szentesítésem alá bocsátandó törvények útján fedezendők és ennélfogva azon összegek, a melyek ekként az egyes országok eddigi közigazgatási kiadásainál megtakaríttatnának, az egyes országok javára esnek.

V. Minthogy közzétett elhatározásaimhoz képest az országgyűlések deczember, illetőleg január havában gyűlnek egybe, a birodalmi parlament pedig április havában jön össze, meglesz a kellő idő a szükséges előkészületek megtételére, s az adók kivetésének és a kiadások fedezésének új rendje az 1861/62-diki katonai évtől fogva életbe léphet.


A titkos tanács hivatására és jogkörére vonatkozólag a minisztertanács
elnökéhez intézendő legfelsőbb kézirat alapvonásai.

Kapcsolatban a mai napon közzétett elhatározásaimmmal, a melyekkel egyidejűleg birodalmi tanácsom megszüntetését mondottam ki, annak szüksége állott be, hogy a felsőbb kormányzás fontosabb tárgyainak előkészítésére és egyáltalán az ilynemű ügyek könnyebb és pontosabb elintézése czéljából a kormány mellett egy tanácsadó közeg alkottassék. Szolgálatai annál becsesebbek lesznek, mentől inkább teszi czélszerű szervezete a kormánynak lehetővé, hogy ezen az úton a különös szak- vagy helyi ismereteket, az ügyek vitele terén szerzett nagyobb tapasztalatokat, a monarchia különböző országai és lakóinak kívánságai és szükségei felől a gyakorlati élet terén nyert tájékozást, kiváló tehetségeket, egy bizonyos vagy több irányban is nyilvánuló különös képességeket elhatározásainál és rendelkezéseinél hasznára fordítsa. Az ilynemű közegnek tehát oly módon kell szerveztetnie, hogy a kormánynak az előbb említett értelmi erők igénybevétele az alkalmatos pillanatban és a tárgyalandó ügyekre való tekintettel mindenkor lehetővé váljék és ekképen folytonos érintkezésben levén a valóságos élettel, a létező szükségek vagy a fennálló bajok megismerése és kipuhatolása neki megkönnyíttessék.

E czélból indíttatva érzem Magamat cs. k. titkos tanács elnevezés alatt egy ily tanácsadó közeg megalkotására és titkos tanácsosaim köréből azon férfiaknak megjelölésére, a kiknek szolgálatait a most említett irányban igénybe venni Magamnak fentartom.

E kéziratom utolsó pontjában Általam megjelölendő valóságos titkos tanácsosaim jövőre ezen czímet viselendik: «Cs. k. titkos tanácsos rendes szolgálatban» és ezentúl, ha az említett szolgálat igénybevételét fentartom Magamnak, ez a titkos tanácsosok kinevezésével egyidejűleg mindig ki fog mondatni.

A császári királyi titkos tanács Bécsben székel. Egy elnökből s öt állandó és öt váltakozó tagból áll. A szükséges irodai és segédszemélyzet rendelkezésére fog adatni. A titkos tanács teljes ülésben hozza határozatait.

A rendes összejövetelű teljes üléshez tartoznak az elnök és nyolcz tag. Az általános többség dönt. Titkos tanácsom elnöke minisztertanácsom elnöke útján minden hó 15-dikén javaslatba hozandja Nekem amaz öt titkos tanácsost, a kik tekintettel a fönforgó tárgyakra, a legközelebbi hónapra szolgálattétel végett meghívandók. Szabály szerint ilynemű szolgálattétel egyhuzamban csak egy hónapig tart. Kivételes esetekben föntartom Magamnak a megfelelő intézkedések tételét. A behívott titkos tanácsosok szolgálatok tartamára szabályszerű napidíjakban és úti kárpótlásban részesülnek. Föntartom Magamnak, hogy rendkívüli vagy különös esetekben, vagy nagyobb számú titkos tanácsosokat hívassak be, vagy sorukból azokat jelöljem meg, a kik a nélkül, hogy meghívatnának, az iratoknak velük való közlése mellett valamely fönforgó tárgyban különösen meghallgatandók.

Titkos tanácsomnak általában az a föladata, hogy Velem szemben oly tárgyakban, a melyeket hozzá utasítok, véleményt nyilvánítson, vagy a felsőbb kormányzat körébe vágó rendszabályokra nézve a létező szükség és a fennálló kényszerűség alapján megragadja a kezdeményezést és tegyen javaslatokat; főleg a közigazgatási hatóságok illetékességi összeütközései esetében fogom titkos tanácsomat meghallgatni.

Jegyzőkönyvei Elém terjesztendők.

Az említett szolgálattételre titkos tanácsosaim köréből a következőket érzem magamat indíttatva megjelölni. (Itt következnék az elnök, az állandó öt tag és ez után a többiek kinevezése. A választásnál nagy gonddal kellene eljárni és különösen azokra lenni tekintettel, kik nem államhivatalnokok. Előzetesen a különböző országokból, nemzetiségekből és a különböző hivatású osztályokból egy sorát a tehetséges, tiszteletreméltó, kiváló egyéniségeknek kellene titkos tanácsosoknak kinevezni.)


Az államminiszteriumra vonatkozólag a minisztertanács elnökéhez, a magyar és
az egyesült udvari kanczellária élén álló kanczellárhoz intézendő legfelsőbb kézirat.

Kapcsolatban a mai napon kibocsátott és közzétett elhatározásaimmal, indíttatva érzem Magamat arra, hogy államminiszteriumomat illetőleg a jövendőre nézve a következő szabályokat állapítsam meg:

I. A miniszterium ezen czímet viseli: «Cs. k. államminiszterium» és meg nem határozott számú tagokból áll.

II. Azon minisztereim, kik egyuttal titkos kabinetem miniszterei, ezen czímet viselik: «Titkos állami és kabinetminiszterek». A kik általam nem neveztetnek ki egyuttal kabinetminisztereknek ezen czímet viselik: «Állami és tanácsminiszterek».

III. Szabály: hogy a kabinetminiszterek - hacsak Általam alóla különösen föl nem mentetnek, vagy hivatalos állásuk őket benne nem akadályoztatja - állandóan Bécsben tartoznak lakni. Az állami és tanácsminiszterekre nézve ezen szabály nem áll.

IV. Államminiszteriumom rendes tagjai: Magyarország helytartója, a magyar királyság primása, császári házam és a külügyek minisztere, titkos tanácsom elnöke, a pénzügyi tárczának minisztere vagy főnöke, a hadsereg ügyeinek minisztere vagy a főhadparancsnokság főnöke, magyar udvari kanczellárom, udvari kanczellárom, a ki egyuttal az egyesült udvari kanczellária elnöke, magyar királyságom országbirája, tárnokmestere, Galiczia kormányzója, Csehország kormányzója az egyesült osztrák tartományok kormányzója, a velenczei tartományok kormányzója, Horvátország és Szlavonia bánja.

V. Titkos kabinetem rendes tagjai: magyar királyságom helytartója, császári házam és a külügyek minisztere, titkos tanácsom elnöke, pénzügyminiszterem, a hadügyminiszter, magyar udvari kanczellárom, udvari kanczellárom, a ki egyuttal az egyesült kanczellária elnöke.

VI. Titkos kabinetem tagjai a most említetteken kívül azon minisztereim, a kiket erre az állásra külön meghivok.

VII. Arra az esetre, ha minisztereimet nem személyes előlülésem mellett gyűjteném össze, az ily tanácskozásoknál azon kabinetminiszterem elnököl, a kit kabinetem elnökének kineveztem.

VIII. Föntartom Magamnak, hogy kabinetem tanácsába tetszésem szerint állami és tanácsminisztereket is meghívjak.

IX. Föntartom továbbá Magamnak, hogy megküldessek állami és tanácsminisztereimnek oly különös tárgyakat, a melyekről tanácsukat és nézeteiket meghallgatni jónak vélem.

X. Állami és tanácsminisztereim szabály szerint minden évben azon a napon, a melynek meghatározását Magamnak föntartom, márczius és október havában titkos kabinetemmel közös miniszteri értekezésekre gyűlnek egybe, hogy az Általam odautasított tárgyakat elintézzék és tekintettel az ügyek állására, tanácsukat, a melynek adására kötelességük és lelkiismeretük szerint magukat hivatottaknak éreznék, tudomásomra hozzák. Föntartom Magamnak, hogy rendkívüli alkalmakkal a miniszteri tanácsot többször is összehívjam.

XI. Tekintettel a magyar királyságomban fönnállott törvényes szokásra, mely szerint ezen királyság különös ügyei magyar tanácsadók tanácsával tárgyaltassanak és intéztessenek el, s megfontolva, hogy magyar királyságom helytartójának, Magyarország primásának, országbirájának és tárnokmesterének hivatalos székhelyük Magyarországon van, de hogy ők a IV. pont szerint egyuttal államminisztereim: elrendelem, hogy a speciális magyar ügyekre nézve szűkebb tanácsomat képezzék, a melynek tagjait az érintett természetű mindennemű fontosabb tárgyakban különösen meg fogom hallgatni. Ily esetekben ezen minisztereim javaslataikat vagy nézeteiket magyar udvari kanczellárom útján terjesztik Elém. Föntartom Magamnak továbbá azt is, hogy a megnevezetteket előlülésem alatt tartandó közös tanácskozásra gyűjtsem Magam köré. Az ügyek rendes menete ugyanaz marad, a mi eddig volt, még pedig helytartóm vezetése mellett a helytartó-tanács Budán, a melynek élén a tárnokmester áll, vezeti a politikai ügyeket; Magyarország primása a katholikusok egyházi és vallási dolgaiban, mint eddig, jövőre is meghallgatandó, s ugyanez történjék jövőre az országbirót illetőleg a speciális magyarországi jogi ügyekre nézve, ide értve a törvénykezés körébe vágó kinevezéseket. Az utóbb említett mindezen tekintetekben az ügyek kezelése olynemű legyen, hogy az itt érintett összes tárgyak királyi helytartóm elé jussanak, a ki azokat magyar udvari kanczellárom útján elhatározásom alá bocsátja.

Kabinetminisztereim évi fizetése, ha más oly hivatalt nem viselnek, a melylyel hasonló nagyságú szabályszerű fizetés van összekötve,.... frtban, szálláspénzük.... frtban állapíttatik meg. Állam- és tanácsminisztereimnek évi fizetése.... frt, és ha miniszteri tanácsokra gyűlnek össze, ezek idejére igényük van a szabályszerű napidíjakra és útiköltségre.

Ezek kapcsában egy külön legfelsőbb kéziratban kineveztetnének a kabinet-, valamint az állam- és tanácsminiszterek és a kabinet elnöke.


Dessewffy Emil gr. Pesten október 7. és 9-dike közt fölolvasta dolgozatát Andrássy György gr., Apponyi György gr. és Sennyey Pál b.-nak, a kiket a javaslatok megleptek, de messzeható intézkedéseik meg is ijesztettek. Itt tudta meg Dessewffy Emil gr., hogy a császár szorgalmatosan olvasta a megerősített birodalmi tanácsban mondott beszédeket s arra a meggyőződésre jutott, hogy a kormányzati rendszeren változtatni kell, s erről Szécsen Antal gróffal tanácskozik. Szécsen Antal gr. az 1859-diki háború bevégezte után, fölhasználva régi ismeretségét Rechberg gr. külügyminiszterrel, neki egy terjedelmesebb emlékiratban előadta nézeteit a magyar ügyekről és a monarchia belső állapotáról. Midőn azonban megismerkedett Dessewffy Emil grófnak ugyanabban az időben a külügyminiszter elé terjesztett munkájával, mely az övénél sokkal behatóbb és részletesebb volt, s nem csak a vezérlő elvi szempontokat jelezte, hanem alkalmazásuk iránt concret javaslatokat is tett, Szécsen az akkor megindított tanácskozásokban egészen Dessewffy javaslatainak terére állott. 1860. október 9-dikén Dessewffy felküldötte újabb dolgozatát Bécsbe Szécsennek. Feleletül október 10-dikén kelt levelében azt írta neki Szécsen, hogy javaslatai egész kiterjedésökben kivihetetlenek. Erre Dessewffy rögtön írt Szécsennek, hogy azonnal küldje vissza dolgozatát, mert ő tervét úgy tekinti, mint egymásba vágó egészet. Október 13-dikán Szécsen táviratot küldött Pestre barátaihoz, hogy siessenek föl Bécsbe, s egyúttal fölszólította őket, hogy idézzék föl oda. Vay Miklós b.-t is. Sennyey Pál b. komornyikját mint futárt küldötte Golopra, de Vay kijelentette, hogy hacsak a császár nem parancsolja, ő nem megy Bécsbe. Október 14-dikén Dessewffy Emil gr. barátjaival Bécsbe utazott. A reá következő napon Rechberg gr.-nál megírta a táviratot, a melylyel Vay Miklós b. a császár parancsára Bécsbe hivatott. Még október 14-dikén estve összegyűltek a magyar urak Barkóczy János gr. házánál. Itt Szécsen Antal gr. megmutatta nekik az október 20-dikán kibocsátandó legfelsőbb kéziratok fogalmazványait, mint olyanokat, a melyek már végleg el vannak határozva, s elmondotta, hogy a császár az orosz czárral és a porosz trónörökössel való találkozás végett október 21-dikén Varsóba megy, de mielőtt elindul, ki akarja bocsátani a tervben levő nagy fordulatra nézve elhatározásait, nehogy úgy magyarázzák az engedményeket, hogy azok a külső viszonyok nyomásának köszönik keletkezésüket. A magyar urak csodálkozása nagy volt. A kéziratok tartalma mindnyájukat meglepte, a vele szemben elfoglalandó álláspontjuk elhatározására előttük levő idő rövidsége pedig aggasztotta őket. Hosszas tanakodás után késő éjjel elváltak egymástól. A reá következő napon ismét Barkóczy János gr.-nál gyűltek össze. Rendes és folytonos tanácskozás lehetetlen volt, mert majd Szécsen Antal grófot, majd Majláth Györgyöt, majd Apponyi György grófot hívták egyszer a császárhoz, másszor Rechberg gr.-hoz. Dessewffy, a ki az nap délután Szécsennel külön tanácskozott a kibocsátandó diplomáról, aggódva látta, hogy az ő javaslataiból, a melyek a létrejött megállapodásoknak alapjául szolgáltak, fölötte lényeges részeket vetettek el, s ezzel az átalakulásra vonatkozó tervét sarkából kiforgatták. Elejtették a birodalmi parlament eszméjét, az ennek számára tervezett illetékességet egy birodalmi tanácsra ruházván. Mellőzték a kiváltságleveleket, semmikép sem akarván a nem magyar országgyűléseknek megadni azt a nagy hatáskört, a melyet ő ajánlott, s számukra a diploma alapján statutumokat kivántak kibocsátani. Hogy a magyar országgyűlésnek nagyobb illetékessége legyen, ez ellen, így szólottak, nem tehetnek kifogást, mert Magyarországnak történeti jogai vannak; de a többi országok ilyenekkel nem bírnak, s képtelenek is reá, hogy a Dessewffy által nekik szánt jogokkal éljenek. Nem fogadták el, hogy «jövőre a törvények hozatalának, megváltoztatásának és megszüntetésének joga ne többé kizárólag és egyoldalulag a fejedelem által, hanem az országgyűlésekkel és illetőleg a birodalmi parlamenttel közösen gyakoroltassék», hanem fölcserélték ezen szót «Gemeinschaft» ezzel «Mitwirkung», mert - úgy mondották - lehet reá eset, hogy az egyes országok érdekei egymással ellentétben lesznek és az országok nem tudnak megegyezésre jutni; nehogy tehát egyik a másikán majorizálás útján hatalmaskodjék, fönn kell tartani a lehetőséget, hogy ilyenkor a császár hozzon törvényt, s ezért be kell érni a «Mitwirkung»-gal és nem szabad használni e szót «Gemeinschaft». Október 16-dikán ismét rendetlen és szakadozott tanácskozások folytak Barkóczy János gr. lakásán; Szécsen gr. itt újra kijelentette, hogy a létrejött elhatározásokat véglegeseknek kell tekinteni és hogy rajtuk változtatni nem lehet. Ugyanazon a napon estve 9 órakor Rechberg gr. elnöklete alatt értekezlet tartatott, a melyben résztvettek Andrássy György gr., Apponyi György gr., Barkóczy János gr., Dessewffy Emil gr., Majláth György, Sennyey Pál b. és Szécsen Antal gr. Előadó Szécsen volt; jegyzőkönyvet nem vittek. Rechberg ellenvetéseivel szemben Dessewffy órákon át védte és magyarázta dolgozatát. Javaslatait összességökben barátai közül egyetlen egy sem támogatta, sőt Barkóczy számos lényeges részüket megtámadta. Egyáltalán Rechbergen kívül csak Barkóczy, Dessewffy és Szécsen szólottak; a többiek hallgattak. Ők Dessewffy eszméit részben túlhajtottaknak, részben olyanoknak tartották, a melyeknek elfogadására nem számíthatni, s így veszélyesnek hitték, hogy azért, a minek eléréséhez nem volt reményük, koczkáztassák azt, a mibe a döntő körök már belenyugodtak; vagy hogy visszaléptükkel azok befolyását segítsék növelni, a kik minden erejüket megfeszítették, hogy a fordulat a magyar fölfogásnak még kevésbbé megfelelő irányba tereltessék. Az értekezlet reggel öt órakor végződött. Tulajdonképeni eredménye nem volt más, mint némi igazítások a fegfelsőbb kéziratokon, s egy kézirat tervének megpendítése a nyelv dolgában. Ezen kéziratot Majláth György a reá következő napon formulázta. Október 17-dikén a diploma szövege iránt folytak a tanácskozások. Dessewffy Emil gr. azon volt, hogy ha már a birodalmi tanácsra ruházzák a birodalmi parlament számára tervezett hatáskört, ez a testület tökéletesen reformáltassék, s tisztán és csupán az országgyűlések által, minden kijelölés mellőzésével, szabadon választott legalább 120 tagból álljon, tanácskozásai nyilvánosak legyenek, elnökét maga válaszsza, tanácskozási rendjét maga szabja meg, s a «ständiger Reichsrath» megszűnjék. Továbbá hogy egyidejűleg adassék ki az a pénzügyi rendelet, a melyet ő javasolt, s mely az egyes országgyűléseknek az adómegajánlás és a pénzügyek tekintetében tág illetékességet enged, a birodalmi tanácsnak pénzügyi illetékessége pedig egyesegyedül az egész monarchiát érintő pénzügyi tárgyakra szoríttassék. Minthogy nem tágítottak attól, hogy a diplomába egy külön pont vétessék föl, a mely kimondja, hogy azon ügyekre nézve, a melyek a nem magyar országokat illetőleg régtől fogva közösen intéztettek el, jövőre is a birodalmi tanács nem magyar tagjai által való közös tárgyalásnak és elintézésnek legyen helye, Dessewffy Emil gr., a ki nem akart lemondani arról a reményről, hogy az országgyűlések illetékességére nézve végre is az ő javaslata jut érvényre, oly szöveget ajánlott, a mely ezen intézkedést csak mint kivételesen előfordulót fogta föl és a mely megakadályozza, hogy az «összes» és «szűkebb» birodalmi tanács rendes intézménynyé fejlődjék. Fáradozásainak nem volt sikere. Október 18-dikán 13/4 óráig volt a császárnál. Október 19-dikén a császár Rechberg gr. és Szécsen gróffal végleg megállapította a diploma szövegét. Az nap estve Szécsen Barkóczy János grófhoz vitte a manifestumot, a diplomát és a legfelsőbb kéziratokat, s ezeket itt számozták és sajtó alá rendezték. Október 20-dikán az államnyomda az egész napon át el volt zárva, a városban nagy mozgás támadt, de azokon kívül, a kik az értekezletekben résztvettek, alig tudta három-négy ember, hogy tulajdonképen mi van készülőben. Ezen a napon utazott el Pestre Sennyey Pál b. Estve Dessewffy gr., Majláth és Szécsen gr. összejöttek dr. Hye-nél, a birodalmi törvények tára szerkesztőjénél, az államnyomdából oda küldött kefelevonatok kiigazítása végett. Itt megjelent Ransonnet b., a minisztertanács jegyzője, a császár által aláírt kinevezésekkel. A magyar urak nagy meglepetéssel olvasták, hogy Lasser lovag miniszternek, Nádasdy gr. a birodalmi tanács alelnökének neveztettek ki. Mivel a császár kézirata nem említette, hogy Nádasdy gr. melyik birodalmi tanács alelnökének neveztetett ki, Szécsen gr. éjfél táján útnak indult, hogy ezt megtudja. Azzal jött vissza, hogy a kinevezés a «ständiger» és nem a diploma által alakított «Reichsrath»-ra vonatkozik. Az államnyomda igazgatója ezalatt nagy félelemben volt, hogy reggel hat órára nem készül el a Wiener Zeitung, s hogy a nép a nyomda helyiségét ostromolni találja, mert ezrekre ment azoknak a száma, a kik a nyomda előtt a lap megjelenésére vártak. Október 21-dikén reggel hat órakor a Wiener Zeitung több példánya volt Dessewffy gr. kezénél. A gróf mindjárt a vasuthoz hajtatott és Pestre utazott. Itt azonnal fölkereste Deák Ferenczet s neki és a nála volt Eötvös József b. és Kemény Zsigmond b.-nak fölolvasta a legfelsőbb elhatározásokat. Deák Ferencz nyomban reá, a mint tartalmukkal megismerkedett, elmondotta kifogásait a diploma ellen.


Az októberi diploma és a hozzája tartozó okiratok:

Császári nyilatkozvány.

Népeimhez!

Midőn elődeim uralkodói székére léptem, a birodalom erőszakos rázkodásoknak volt kitéve.

Atyáskodó fejedelmi érzéseimnek legmélyebben fájdalmas harczok után, országaimban épen úgy, mint majdnem mindenütt az európai szárazföld erőszakosan felzavart területein, a kormányhatalom szigorúbb összepontosításának szüksége állott be. A közjó és a birodalom nyugalmas lakóinak bátorléte követelték ezt, a fölizgatott szenvedélyek és a legközelebbi multnak fájdalmas emlékei, a kevéssel azelőtt még ellenségesen küzdő elemek szabad mozoghatását lehetlenné tették.

A birodalom különböző országainak kívánalmai és szükségeiről tudomást akarván szerezni: f. évi márczius 5-dikén kelt nyiltparancsom által birodalmi tanácsomat megszaporítva, életbeléptettem és egybehívtam.

Megfontolva az általa Nékem benyujtott előterjesztvényeket, elhatároztam magamat, úgy a birodalom államjogi alakulása, az egyes királyságok és országok jogai és állása, valamint az összes birodalmi kapocs megújított biztosítása, meghatározása és képviseltetése iránt, mai napon egy diplomát kibocsátani és közzététetni.

Uralkodói tisztemet teljesítem, midőn e szerint országaim és népeim visszaemlékezéseit, jogérzetét és jogigényeit, a birodalom tényleges szükségeivel kiegyenlítve, összekapcsolom és az általam adományozott, vagy ismét fölélesztett szerkezetek jótékony kifejtését és megszilárdítását, teljes bizodalommal népeim megérett belátásának és hazafiui buzgóságának adom által. Áldásos fölvirágzásukat a Mindenható kegyelmétől és oltalmától remélem, kinek kezében nyugszik a fejedelmek és népek sorsa, és a ki atyáskodó gondoskodásom mély és lelkiismeretes komolyságától áldását megtagadni nem fogja.

Bécs, október 20-dikán, 1860.

Ferencz József m. k.


Császári diploma a monarchia bel-államjogi viszonyainak rendezésére.

Mi Első Ferencz József Isten kegyelméből Ausztria császára, Magyar- és Csehország királya, Lombardia és Velencze, Galiczia, Lodoméria és Illyria királya, Ausztria főherczege stb., ezennel tudtul adjuk mindeneknek, a kiket illet:

Miután a Mi dicső emlékezetű elődeink bölcs gondoskodással törekedtek vala a Mi Felséges Házunkban az örökösödésnek egy bizonyos rendjét megalapítani, ennek folytán boldog emlékezetű VI. Károly császár Ő cs. k. Felsége által 1713. ápril 19-ik napján véglegesen és változhatlanul megszabott örökösödési rend, azon állami és fejedelmi ház alaptörvényében találta végszabályozását, mely a Mi különböző országainkban ezek törvényes országrendjei által elfogadtatva fennáll, és mint Pragmatica Sanctio ismeretes.

Az így meghatározott örökösödési rend meg nem ingatható jogalapján, az osztrák birodalom alkotó részeinek az egyes fennemlített országok és tartományok jogai és szabadságaival összhangzásba hozott oszthatlansága s elválaszthatlanságára állítva, azóta az állam- s népjogi szerződések folytán öregbedve és megszilárdulva, az ellene törő veszélyeket és megtámadtatásokat, támogatva és emeltetve népeinek hűsége, áldozatkészsége és vitézsége által, győzelmesen leküzdötte.

Uralkodói Házunk úgy, mint alattvalóink érdekében, fejedelmi kötelességünknek tartjuk, az osztrák birodalom hatalmi állását fentartani és biztonságának a világos és minden kétértelműséget kizárólag megállapított jogállapotokban és egyakaratú közremunkálásban fekvő biztosítékokat megadni. Ezen biztosítékokat csupán oly állami szerkezetek és jogállapotok szerezhetik meg teljes mértékben, melyek a Mi különböző országaink és tartományaink történelmi jogtudatának, létező különféleségeinek és oszthatlan s elválaszthatlanul szilárd kapcsolatuk kívánalmainak egyaránt megfelelők.

Megfontolva, hogy birodalmunkban a közös szerves államintézmények és az egyakaratú közrehatás elemei, alattvalóinknak törvény előtti egyenlősége, a mindnyájoknak biztosított szabad vallásgyakorlat, születés és osztálykülönbségtől független hivatalképesség, mindenkit egyenlőn illető közös katonáskodási és adózási kötelezettség, az uri szolgálatok és robotok megszünése és a közbenső vámvonal eltörlése által öregbedtek és megszilárdultak; - tekintve továbbá azt, hogy az állami hatalomeszközöknek az európai szárazföld minden országaiban helytfoglaló összpontosítása folytán, a legmagasb államfeladatok összefoglalt kezelése birodalmunkban, és ennek biztonsága s egyes alkotó részeinek jóléte czéljából, elutasíthatlan szükséggé fejlődött; - azon czéllal, hogy az országaink és tartományaink közt korábbi időkben fennállott különbségeket kiegyenlítsük és alattvalóinknak célirányosan szabályzott részvételét a törvényhozásban s igazgatásban megalapítsuk, a Pragmatica Sanctio alapján és teljhatalmunk erejével, állandó és vissza nem vonható állami alaptörvényül, tulajdon Magunk, valamint az uralkodásban törvényes utódaink zsinórmértékeül, a következőket határoztuk és rendeltük:

I. Azon jog, törvényeket hozni, változtatni és megszüntetni, Általunk és utódaink által ezentúl csupán a törvényesen egybegyült országgyűlések és illetőleg a birodalmi tanács közrehatásával fog gyakoroltatni, mely utóbbihoz az országgyűlések Általunk meghatározott számú tagokat küldendnek.

II. Mindazon tárgyai a törvényhozásnak, melyek az országaink és tartományaink mindnyájával közös jogok, kötelességek és érdekekre vonatkoznak, nevezetesen a törvényalkotás az ércz-, pénz- és hitelügy, vám- és kereskedelmi ügyek; továbbá a jegybank ügye elvei fölött; a törvényhozás posta-, távirda- és vasút-ügyek alapelveit illetőleg, nem különben a katonáskodási kötelezettségnek módját, mivoltát és rendjét illető törvényes intézkedések, ezentúl a birodalmi tanácsban és ennek közbejöttével fognak tárgyaltatni, és ennek közzéhatásával alkotmányosan elvégeztetni, - valamint ujabb adók és illetékek tételeinek fölebbemelése, nevezetesen a só árának nagyobbítása, valamint újabb államkölcsönök fölvétele, 1860. julius 16-ik napján kelt elhatározásunk értelmében, nem különben a meglevő államadósságok átváltoztatása, és az állami ingatlan vagyon eladása, átváltoztatása vagy terhelése, csupán a birodalmi tanács beleegyezésével rendeltethetik el, végre pedig az állami kiadások költségvetésének vizsgálata és megállapítása a következő évre, valamint az állami számvizsgálati kimutatás és évi pénzügyi kezelés végeredményének vizsgálata, a birodalmi tanács közremunkálása mellett történendő.

III. A törvényhozás minden egyéb tárgyai, melyek az előbbeni pontokban nem foglalvák, az illető országgyűléseken és azok által, és pedig a magyar koronához tartozandó országokban és tartományokban az előbbi alkotmányok értelmében, többi országaink és tartományainkban pedig a tartományi rendtartások szerint és értelmében alkotmányszerűleg intézendők el.

Miután azonban a magyar koronához tartozó országok kivételével, a törvényhozásnak olyan tárgyaira nézve is, melyek az összes birodalmi tanács kizárólagos hatásköréhez nem tartoznak, többi tartományaink számára hosszú idők során közös tárgyalás és elintézés létezett, fentartjuk Magunknak, hogy az ilyetén tárgyakat is a birodalmi tanács alkotmányszerű közremunkálása mellett ezen tartományok birodalmi tanácsosainak közbenjöttével intéztessük.

Közös tárgyalásnak akkor is van helye, mikor az a birodalmi tanács hatásköréhez nem tartozó tárgyak iránt az illető országgyűlések által kivántatnék és javaslatba hozattatnék.

IV. Ezen császári diploma azonnal országaink és tartományaink országos levéltáraiban leteendő, annak idejében az országos törvények közé eredeti szövegében és az illető ország nyelvén bejegyzendő lészen. Utódaink ezen diplomát trónra léptükkor azonnal hasonló módon cs. aláirásukkal ellátván, országaik és tartományaiknak kiadandják, a hol az az ország törvényei közé iktatandó.

Melynek hiteléül Mi ezen oklevelet aláirásunkkal ellátva, császári pecsétünk alatt kiadatni, a Mi háziudvari és állami levéltárunkban letétetni rendeltük el.

Kelt birodalmi fő- és székvárosunkban Bécsben, október 20-dikán, ezer nyolczszáz hatvanban, uralkodásunk tizenkettedik évében.

Ferencz József s. k.

Gróf Rechberg s. k.

Legfelsőbb rendeletre:
Báró Ransonnet.


Legfelsőbb kézirat gróf Rechberg miniszterelnökhöz, a birodalmi tanács tagjainak
száma s az egyes országok közti felosztása iránt.

Kedves gróf Rechberg!

A monarchia államjogi viszonyainak szabályzására vonatkozólag, mai napon kihirdetett diploma folytán, az országgyűlések részéről kiküldendő birodalmi tanácsosok számának százra emelését határoztam el.

Ugyanazoknak az egyes országok közti fölosztása, az utóbbiak terjedelme, népessége s megadóztatásának arányában lesz eszközlendő.

Az erre vonatkozó rendeletek, valamint mindazon változtatások s módosítások is, melyek a birodalmi tanácsot tárgyazó előbbi nyiltparancsaimban s elhatározásaimban, legujabban kihirdetett végzéseim következtében történtek, a birodalmi tanács számára készítendő organicus szabályban lesznek összefoglalandók s jóváhagyás végett hozzám fölterjesztendők.

Bécs, október 20-dikán, 1860.

Ferencz József m. k.


Egy legfelsőbb kézirat, mely Vilmos főherczeghez van intézve, elrendeli, hogy a főhadparancsnokság hadügyminiszteriummá alakíttassék át és ennek ideiglenes vezetésével Degenfeld Schomburg grófot bízza meg; egy másik legfelsőbb kézirat Benedek lovagot Magyarország politikai igazgatása vezetésétől és az országos hadparancsnokságtól; egy harmadik Thun grófot a vallás- és közoktatásügyi miniszterium vezetésétől; egy negyedik Nádasdy grófot az igazságügyi miniszterium vezetésétől; egy ötödik Thierry bárót a rendőrügyi miniszterium vezetésétől menti föl. Nádasdy gr. egyúttal az állandó birodalmi tanács alelnökének, Lasser lovag az igazságügyi miniszterium vezetésével ideiglenesen megbízott miniszternek neveztettek ki.


Legfelsőbb kézirat gróf Rechberg miniszterelnökhöz, a magyar
és erdélyi királyi udvari kanczelláriák visszaállítása iránt.

Kedves gróf Rechberg!

Birodalmam államjogi szervezésére nézve mai nap kelt elhatározásaimmal kapcsolatban belügyi, igazságügyi és vallásügyi miniszteriumaimat, mint általános központi hatóságokat megszüntetendőknek találtam; - egyúttal magyar királyi udvari kanczelláriámat és erdélyi udvari kanczelláriámat visszaállítván, és a birodalom többi tartományai politikai közigazgatási ügyeinek legfőbb vezetését egy miniszteriumra bízván, melynek elnevezése «állam-miniszterium» leend, főnöke pedig államminiszteri czímet viselend.

Magyar királyi kanczellárom a minisztertanácsnak tagja.

A vallási és közoktatási miniszteriumnak közigazgatási ügyei, az állam-miniszteriumra és az illető kanczelláriákra bizatnak; egyúttal azonban egy közoktatási tanács fog alakíttatni, mely a tudományos és tanodai tárgyakkal foglalkozni, és azokat képviselni fogja, és mind miniszteri tanácsomnak, mind minden közigazgatási hatóságoknak e tekintetben segédkezet nyujtand.

Az igazságügyi tárgyak és az igazságszolgáltatásra nézve Magyarországomban, elhatároztam a királyi Curiát az országbiró elnöklete alatt Pesten ismét helyreállítani; többi tartományaim számára pedig a felebbezésnek lehetőleg két fokozatra szorításával Bécsben egy semmisítő törvényszéket állítandok föl, melynek elnöke a miniszteri tanácsban az igazságszolgáltatás érdekeit és álláspontját képviselendi.

A magyar igazságügynek képviselete miniszteri tanácsomban az országbiró által teendő javaslatok alapján, magyar udvari kanczellárom által fog eszközöltetni.

Birodalmam nemzetgazdászati és kereskedelmi ügyei miniszteri tanácsomban egy kereskedelmi miniszter által fognak képviseltetni. Annak hatásköre iránt, mely tulajdonkép nem igazgatási minőségű, fentartom magamnak a további elhatározást.

Az új szervezésnek végleges keresztülviteléig az ügyek szokott módon fognak továbbá is vezettetni.

Bécs, október 20-dikán, 1860.

Ferencz József m. k.


Legfelsőbb kézirat, a melylyel Goluchowski gróf államminiszternek neveztetik ki.

Kedves gróf Goluchowski!

Az átalakítás alkalmából, mely ma kibocsátott kéziratom értelmében a belügyminiszterium szerkezetében történik, ezennel Önt államminiszteremmé nevezem.

Bécs, október 20-dikán, 1860.

Ferencz József m. k.


Legfelsőbb kézirat, a melylyel Vay báró magyar kanczellárnak neveztetik ki.

Kedves báró Vay!

Önt ezennel magyar udvari kanczellárommá nevezem.

Bécs, október 20-dikán, 1860:

Ferencz József m. k.


Legfelsőbb kézirat, a melylyel Szécsen gróf miniszternek neveztetik ki.

Kedves birodalmi tanácsos, gróf Szécsen!

Önt miniszteremmé nevezem, egyuttal díjmentesen belső titkos tanácsosi méltósággal ruházván fel.

Bécs, október 20-dikán, 1860.

Ferencz József m. k.


Legfelsőbb kézirat Goluchowskihoz, a tartományi rendtartások és statutumok tárgyában.

Kedves gróf Goluchowski!

Miután a mai nap közzétett elhatározásaim által azon elveket megalapítottam, melyek szerint ezentúl birodalmam minden tartományai az országgyűlések s a birodalmi tanács útján, a törvényhozás ügyeiben közrehatni fognak, megbízom Önt, hogy az ezen alapon átdolgozandó tartományi rendtartások és statutumok iránti javaslatokat haladék nélkül Elém terjeszsze.

Ezekben Ön azon változhatatlan irányt fogja figyelemben tartani, hogy az egyes tartományok minden osztályai és érdekei helyes arányban képviselve legyenek, hogy így, tartományaim hű Rendeinek jogai és szabadságai, a jelen kor viszonyaihoz és igényeihez képest fejlesztve és bővítve, az összes birodalom érdekeivel összhangzásba hozattassanak.

Ezen tartományi rendtartások és statutumok az illető országoknak különösen a törvényhozási hatalom gyakorlatában, a közrehatási jogot azon tárgyakra nézve biztosítandják, melyek az országgyűlések illetékéhez tartoznak; továbbá azon jogot, hogy minden az ország szükségeit és jólétét érdeklő tárgyban Hozzám fordulhassanak, kérelmeket és javaslatokat közvetlen vagy közvetve felterjeszthessenek a közzétett törvényes rendeletek és intézmények iránt, tekintve az illető tartomány viszonyaira való külön hatásukat, előterjesztéseket tehessenek, - saját tartományi ügyek felett tanácskozhassanak és határozatokat hozhassanak, a tartomány belszükségei fedezésére megkivántató költségek előállítása iránt határozhassanak - azoknak hováfordítását ellenőrizhessék, - és a tartomány saját vagyonát függetlenül kezelhessék. A tartományi rendszabályok és statutumok kibocsátása után, az összehivandó országgyűlések egybehivásának időpontjáról Ön javaslatát haladéktalanul Elém terjesztendi.

Továbbá megbízom Önt, az igazságszolgáltatásnak a közigazgatási tárgyaktól való elkülönítése iránti elv kivitelét illető javaslatokat, nemkülönben a községi rendtartások és jószágtestületek, és az önigazgatásnak a kerületek és járások alakítása iránti javaslatokat, mennyiben ezek a tartományi rendszabályok és statutumok kiegészítő részét képezendik, legrövidebb idő alatt kidolgoztassa és elhatározásom elé terjeszsze, Ön a fennebbi elvekkel összhangzásban a Styria, Karantán, Salzburg herczegségeim és Tirol herczegített grófságom számára Általam jóváhagyott országrendtartások és statutumok közzététele és kihirdetése iránt a bevezető intézkedéseket megteendi.

Bécs, október 20-dikán, 1860.

Ferencz József m. k.


Legfelsőbb kézirat Vay magyar udvari kanczellárhoz,
a magyar országgyűlés összehivása iránt.

Kedves báró Vay!

Miután mai nap kibocsátott diplomám értelmében a birodalom benső államjogi viszonyainak rendezése végett Magyarországom alkotmányos intézményeit ismét életbeléptetem, utasítom Önt, miszerint az országgyűlés összehivásának időpontja iránt, melyet lehetőleg siettetni kivánok, javaslatait Nékem terjeszsze fel, - minthogy szándékom Magyarországom államjogi viszonyainak végleges rendezését mielőbb a törvények értelmében hitlevél kibocsátása és koronáztatásom által megpecsételni.

Jövendőre a magyar államjognak azon ősrégi elve, hogy a törvények hozásának, változtatásának, magyaráztatásának vagy megszüntetésének joga csak a törvényes fejedelem által az országosan összegyült törvényes Rendekkel közösen gyakoroltathatik, és azonkívül nem eszközöltethetik, Magyarországomban az országgyűlésnek illetékességére nézve egyedül azon tárgyaknak kivételével fog ismét hatályba lépni, a melyeknek a birodalmi tanács általi elintézésére nézve mai nap kiadott diplomám az illető szabályokat tartalmazza.

A közelebbi országgyűlésnek összehivására nézve, annak összeállítása formáját és módját illetőleg, az 1608-dik 3-dik törvényczikknek szabályait, az azóta későbbi törvények által egyes testületeknek engedményezett követküldési jognak tekintetbe vételével alapul vétetni kivánom, és az országgyűlési testületnek tagadhatlanul szükséges és ismételt országgyűlési határozatok által fentartott végleges szervezése iránti tanácskozást a közelebbi országgyűlésre utalom; mindazáltal szilárd akaratom, hogy a nemesség kiváltságos állásának megszünte, a hivatal- és birtokképességnek minden osztályokra, születés különbsége nélküli kiterjesztése; a jobbágyi szolgálatok és adózások eltörlése után, valamint az átalanos adó- és katonakötelezettség alapján a jövő országgyűlésre Általam ideiglenesen megállapítandó szabályok szerint magyarországi alattvalóimnak azelőtt nem választóképes osztályai az országgyűlési választásokban részesíttessenek.

Midőn egyszersmind az ezen osztályoknak, 1841-48. országgyűlésnek 8., 9., 10. és 13-dik törvényczikkeiben adományozott jogokat újra elismerem és megerősítem, az ezen országgyűlésen alkotott többi törvényekre nézve. A melyek a mai nap kibocsátott diplomámmal és elhatározásaimmal ellentétben vannak, azoknak országgyűlési átvizsgálását és megszüntetését fentartom.

Hogy a fentebb érintett tárgyak felett keletkezendő határozatok kellőleg előkészíttessenek, Magyarország bibornokprimásának elnöklete alatt, Esztergomban mielőbb egy tanácskozmány fog oly férfiakkal tartatni, kik hivatalos vagy polgári állás, értelmesség, közszolgálatok és közbizodalom által kitüntetvék, mely tanácskozmány tagjainak száma és személyei iránt Ön magát a primással egyetértésbe teendi és javaslataikat Elém terjesztendi. Ezen bizottmány magyar királyi udvari kanczelláriám útján felterjesztéseit be fogja mutatni, fentartván Magamnak azon kérdéseknek, melyek a közelebbi országgyűlésre kivántató ideiglenes választótörvényre nézve megoldandók, közelebbi kijelelését; különösen pedig a szabad királyi városok azelőtti országgyűlési állásuknak elismert elégtelenségét figyelembe véve, ismételt királyi előterjesztések és 1843. s 1844-diki országgyűlési határozatok értelmében teend, a közelebbi országgyűlésre vonatkozva, javaslatokat.

Bécs, október 20-kán, 1860.

Ferencz József m. k.


Legfelsőbb kézirat a magyar udvari kanczellárhoz,
a m. kir. helytartótanács visszaállítása iránt.

Kedves báró Vay!

Midőn mai nap közzétett elhatározásaim értelmében Magyarországom alkotmányos intézményeit és az ezen országot számos törvények, hitlevelek és biztosítékok alapján illető közigazgatást és igazságszolgáltatást ismét helyreállítani rendelném, és egyszersmind az 1741-dik 11-dik törvényczikk értelmében a magyar ügyeknek miniszteriumomban magyarok általi kezeléséről és képviseletéről gondoskodnám, megbizom Önt, miszerint az országbirói és tárnoki állomásoknak betöltése iránti kijelöléseit Nékem haladéktalanul terjeszsze fel.

Mindaddig, míg Magyarország számára helytartó fog kineveztetni, a tárnok a magyar királyi helytartótanács elnökletét viselendi és az összes politikai közigazgatás vezetését átveendi.

Az ország beligazgatását illetőleg a magyar királyi helytartótanács, az 1723-dik 97., 98., 101. és 102. törvényczikk értelmében, az 1843/4-ki 5. törvényczikk által az ország lakósai minden osztályaira kiterjesztett hivatalképesség figyelembevételével, ismét helyreállíttatik, és annak szervezésére nézve az 1791-dik 17. törvényczikk értelmében az illető javaslatok Nekem lehető sietséggel fölterjesztendők.

Bécs, október 20-dikán, 1860.

Ferencz József m. k.


Legfelsőbb kézirat a m. udv. kanczellárhoz, Magyarországban
az igazságszolgáltatás szervezéséről.

Kedves báró Vay!

Minekutána szándékom Magyarországom összes törvénykezési ügyét ismét ezen ország határai közé visszahelyezni, - ennélfogva országbirám Nékem több alkalmas egyéniségeket fog kijelelni a királyi Curia tagjaiul, kik az ő elnöklete alatt, más alkalmas egyéniségek közbejöttével, mindenek előtt a magyar igazságszolgáltatásnak szervezése felett tanácskozandván, ebbeli javaslataikat magyar királyi kanczelláriám útján haladéktalanul Elém terjesztendik, mire nézve önként értetődik, miszerint a birtok biztosságának és a magánjogi viszonyok állandóságának érdekében, a polgári és büntető jognak minden határozmányai és intézkedései mindaddig teljes hatályban maradandnak, míg azok iránt a netaláni változások törvényhozás útján meg fognak állapíttatni.

Bécs, október 20-dikán, 1860.

Ferencz József m. k.


Legfelsőbb kézirat a m. udv. kanczellárhoz, a vármegyei rendszer helyreállítása tárgyában.

Kedves báró Vay!

Miután az ősi megyei rendszernek helyreállítása szükséges következése azon mai nap közzétett elhatározásaimnak, melyek szerint Magyarországom alkotmányos intézvényei ismét életbeléptetendők - és már f. é. ápril 19-dikén kibocsátott kéziratom által is létesíttetni igértetett, ennélfogva a vármegyék előbbeni határai visszaállíttatnak.

Ön Nékem haladéktalanul a főispányok kinevezése iránti előterjesztéseit megteendi.

A vármegyék végleges szervezése és rendezése, a legközelebbi országgyűléssel leendő tárgyalásra fentartatik.

Addig a főispányok a közigazgatási tárgyak intézésére a megye lakósaiból bizottmányt és megyei tisztikart alakítandnak.

Ezen megyei bizottmány összeállításának módja, és a tagok száma iránt, mely tekintetben a megyei lakósság különféle osztályai és elemei kellőleg figyelemben tartandók - nemkülönben a közigazgatási tárgyak kezelésének és a tisztikar alakításának módja iránt Ön a vármegyék különböző viszonyainak szemmeltartása mellett, egy utasítási javaslatot fog előterjeszteni, mely a végleges törvény alkotásáig az eljárás zsinórmértékeül fog szolgálni.

Bécs, október 20-dikán, 1860.

Ferencz József m. k.


Legfelsőbb kézirat a magyar udvari kanczellárhoz,
a hivatalos és az oktatási nyelv tárgyában.

Kedves báró Vay!

A mai nap kelt elhatározásaim folytán a magyar nyelvet minden közigazgatási hatóságoknál és törvényszékeknél Magyarországomban mint hivatalos és ügykezelési nyelvet, mind a belső szolgálatban, mind a kölcsönös érintkezésben ismét helyreállítván, - rendelem egyszersmind, hogy a városi és falusi községek egyházi és tanodai ügyekben a hivatalos nyelv használatát szabadon választhassák: hogy továbbá mindenkinek szabadságában álljon a megyei, városi és községi gyülekezetekben az országban divatozó bármely nyelvet használhatni és bármelyiken beadványokat és folyamodásokat a hatóságokhoz intézhetni, a melyekre a végzés ugyanazon nyelven kiadandó; hogy végre a törvénykezési és politikai közigazgatási tisztviselők mindennemű rendeleteket és meghagyásokat, melyek közvetlenül a községhez utasítvák, azon nyelven szerkeszszenek, a mely azon község ügyeinek hivatalos nyelve leend.

A pesti egyetemnéli közoktatásra nézve elvileg kijelentvén, hogy az 1848-dik év előtti tényleges állapot kiindulási pontul szolgáljon, miután a magasb tudományos oktatásnak általános érdekei mélyebben beható megfontolást és méltánylást igényelnek, a magyarországi bibornok-primásnak és az illető tanári testületnek meghallgatása után, a magyar királyi helytartótanács ezen tárgynak végleges elintézésére nézve Nékem alapos javallatot tenni, azalatt is pedig intézkedni fog, hogy a pesti egyetemnéli előadások az Általam megállapított elvnek lehető alkalmazásával minél előbb megnyittassanak. A középtanodáknáli közoktatási nyelvre nézve királyi helytartótanácsom az illető egyháznagyokat és politikai hatóságokat, valamint szintén ezen oktatási intézetek tanítói testületét azon kérdés felett fogja meghallgatni, vajjon és minemű módosítások mutatkoznak az azoknál divatozó közoktatási nyelvre nézve szükségeseknek vagy kivánatosaknak, és ennekutána javallatait magyar királyi kanczelláriám utján Nékem haladéktalanul felterjesztendi.

Végre kijelentem, miszerint szilárd elhatározásom következtében, valamint ezen téren, úgy mind azokon, hol különféle nyelvek és nemzetiségek érdekei érintkeznek, bárminemű erőszakot és nyomást, épen úgy minden nemzetiségi és nyelvbeli ellentétek illetéktelen előidézését, előmozdítását és elkeserítését egész erélylyel akadályozni fogom.

Bécs, október 20-dikán, 1860.

Ferencz József m. k.


Legfelsőbb kézirat a magyar udvari kanczellárhoz, átmeneti intézkedések tárgyában.

Kedves báró Vay!

Midőn mai elhatározásaim által Magyarországomnak alkotmányos szerkezeteit ismét életbe léptetem, elhatározott szándékom, sőt uralkodói tisztem, gondomat arra fordítani, hogy ezen átmenet az ujon életbeléptetendő kormányzási és törvényhozási alakulásra, a közigazgatási és törvénykezési e rend folytonosságának megzavarása és csorbulása nélkül történjék; ehhez képest minden fennálló törvényhatóságok, hivatalok és törvényszékek eljárásukat mindaddig folytatni kötelezvék, mig az uj organumok által pótoltatni fognak; és intézkedéseiket, parancsaikat, utasításaikat és itéleteiket mindenki ellenzés nélkül elfogadni tartozik; s szintúgy minden fennálló rendeletek, nevezetesen minden polgári és büntetőjogi határozmányok és intézmények teljes erőben fentartandók és egész elhatározottsággal foganatosítandók mindaddig, mig ezen rendeletek az Általam azóta kibocsátott, vagy kibocsátandó elhatárzásaim, a polgári és bűnjogi rendeletek és intézmények pedig a törvényhozás utján módosíttatni fognak.

A miről is Ön Magyarországomnak minden törvényhatóságait, magyar k. helytartótanácsom útján értesítendi, az utóbbi e részbeni parancsaimnak szigorú foganatosítására köteles lévén.

Bécs, október 20-dikán, 1860.

Ferencz József m. k.


Legfelsőbb kézirat Horvát- és Tótországot illetőleg.

Kedves bíró Sokcsevics!

A ma Általam kibocsátott okmányban a monarchia belső államjogi viszonyainak szabályozására vonatkozólag, kimondtam az elveket, melyek szerint ezentúl az összes országok a törvényhozás ügyeiben az országgyűlések és birodalmi tanács által közreműködni fognak.

Miután ennélfogva Horvát- és Tótországaim képviselete is bekövetkezik, Ön Nekem javaslatot teend a horvát-tótországi képviselet szerkezetéről, tekintettel a korábbi alkotmányos intézményekre s horvát-tótországi alattvalóim előbbeni időkben politikailag nem jogosult osztályaira. Ezen képviseletnek az Általam kibocsátandó határozatok alapján mielőbb össze kell gyűlnie, a hol névszerint az ezen országok Magyarországhoz való viszonyát illető kérdésben - melyet Én a horvát-tótországi képviselet és a magyar országgyűlés tanácskozása és értekezése körébe utasítok - ama királyságok óhajtásai és nézetei felől kell nyilatkoznia.

Eme képviselet alakja és összeállítása iránt tanácskozmányt kell oly férfiakkal létrehozni, kik hivatalos vagy polgári állásuk, képességeik, nyilvános szolgálataik, vagy közbizalom által kitűnnek.

Mostanra egyúttal elrendeltem, hogy az Én államminiszteriumom horvát-tótországi osztályában, ezen országbeliek alkalmaztassanak.

Bécs, október 20-dikán, 1860.

Ferencz József m. k.


Legfelsőbb kézirat Erdélyt illetőleg.

Kedves gróf Rechberg!

Miután Erdély Nagyfejedelemségem a magyar közjogi állapothoz hasonló illetékesség alapján mindig országgyűléssel birt; más részről azonban a nemesség kiváltságainak, nemkülönben a jobbágyi szolgálatok és adózásoknak eltörlése, és egyenlő polgári kötelességek s jogok megállapítása az ország lakósainak összes osztályai számára, az előbbi erdélyi alkotmány sajátságos jelleménél fogva, mélyen beható változásokat tesz szükségesekké: megbizom erdélyi kanczelláromat, hogy a különböző nemzetiségek, vallások és osztályok köréből oly egyéneket híjjon meg egy tanácskozmányra, kik hivatalos vagy polgári állás, értelmesség, közszolgálatok és közbizodalom által kitüntetvék. Ezen tanácskozmányban egy oly képviselet szervezése és felállítása tárgyalandó, mely az előbbi kiváltságos nemzetek, vallások és osztályok igényeinek, de nemkülönben az azelőtt ezen politikai jogok részvétéből kizárt nemzetek, vallások és osztályok érdekeinek is egyaránt megfelel, és az illető javaslatok lehető legrövidebb idő alatt Elibém terjesztendők.

Bécs, október 20-dikán, 1860.

Ferencz József m. k.


Legfelsőbb kézirat a szerb vajdaságot és a temesi bánságot illetőleg.

Kedves gróf Rechberg!

Miután Magyarországomnak a szerb vajdaság és temesi bánság visszakeblezése iránti óhajtásai és államjogi igényei épen úgy mint a kiváltságokkal és törvényes exemtiókkal ellátott szerb alattvalóimnak óhajtásai és igényei komoly méltánylást igényelnek, s miután továbbá a szerb vajdaság és temesi bánság többi lakósainak különbféle, sokban elágazó nézetei hasonlókép beható megvizsgálást és megfontolást kivánnak, elhatároztam gróf Mensdorff Pouilly Sándor altábornagyomat mint biztost kiküldeni, ki minden nemzetiség- és vallásfelekezetbeli előkelő személyiségek meghallgatása után Nékem jelentését, és egy minden részről kielégítő szabályozás iránti javallatát, hovahamarább elő fogja terjeszteni. Az ezen biztosnak adandó szükséges utasítások Nékem miniszteriumom által azonnal bemutatandók.

Bécs, október 20-dikán, 1860.

Ferencz József m. k.


Főispányi utasítások.

1. Miután a vármegyék határolása és kiterjedése, a f. é. október 20-diki legmagasb leirat által visszaállíttattak: a főispányok feladata leend, az illető vármegyék régi határainak visszaállítását, kölcsönös egyezkedés útján eszközölni.

2. Míg majd a magyar törvényhozás a megyei szervezet iránt intézkedni fog, minden megyében egy állandó bizottmány fogja a tanácskozmányi jogot gyakorolni ezen utasítások határain s a megye tekintélyén belül.

3. A megyei bizottmányok felállítását illetőleg, a főispány mindenek előtt a legtekintélyesebb s minden osztályt s érdeket képviselő férfiakkal értekezni fog a bizottmányi tagok száma iránt, s azokkal egyetértve a bizottmányt constituálni fogja, mely a tagoknak netalán szükséglendő szaporítása esetére, ez utasítás szerint fog eljárni.

4. A bizottmány a legkisebb megyékben legalább 50, s minden megyében legfeljebb 400 tagból állhat.

5. A bizottmány oly módon állíttatik össze, hogy abban minden tekintet nélkül a vallásra, - rang, születés, birtok, értelmiség s ipar, szóval - a megyei lakósok összesége illőleg képviselve legyen.

6. A főispány ez utasításokat közölni fogja a megyei bizottmánynyal, s annak első ülésében az esküt az eddigi, százados szokás szerinti alakban leteszi, s ez időtől fogva az uj hivatalnokok hivatalba léptökig a jelenlegi hivatalnokok felett törvényes tekintélyét gyakorolandja.

7. A főispány a bizottmánynyal egyetértőleg fogja a megye hivatalnoki testületét szervezni. Állani fog az: alispányok, jegyzők szolgabirák s esküttekből, a belső megyei igazgatás szükségeihez képest vagy annyi számmal mint 1848-ban volt, vagy kevesebből - végre egy pénz- s egy levéltárnokból.

8. E hivatalnokok az 1848 előtt szokásban volt esküforma szerint feleskettetnek, - a főispány a névsort felterjeszti a m. k. helytartótanácsnak s intézkedik, hogy a közigazgatási ügyek vezetése az uj hivatalnokok kezeibe menjen át; miután ez megtörtént, a főispány a többi alkalmazandót a bizottmánynyal egyetértőleg, a szükségesekhez képest nevezi ki.

9. Az uj hivatalnokok az 1848 előtti megyei fizetéseket kapják a főispány utalványozásával azon naptól kezdve, melyen hivatalukba tényleg beléptek. Ha egyébiránt a megyei bizottmány a hivatalnokok fizetését a megváltozott korviszonyok szükségleteihez képest módosítani akarná, - ez iránti véleményét a magyar k. helytartótanács elé felterjesztheti, hogy az illetékek az igazság s méltányosság elve szerint szabályoztathassanak.

10. Valamint ezeket, úgy más közigazgatási szükségletekre vonatkozó költségvetéseket a megyei bizottmány 6 hónap alatt elkészítendi, s a magyar királyi helytartótanács elé terjesztendi, hol azok megállapíttatnak; az illető összeg aztán az országgyűlés végleges elhatározásáig a főispány utalványára, ideiglenesen a kincstárból az országos alapnak előlegezés gyanánt kiszolgáltatik, s ez utóbbi azt évnegyedenkint a megyei pénztárnok kezébe juttatja, ki e felett a megyének rendesen számolni tartozik.

11. A főispányok az egyenes adók ügyeit illetőleg, a pénzügyi hatóságokkal azon viszonyba lépnek, mely ezek s az eddigi megyei közigazgatás közt fennállott.

12. A büntető, polgári és urbéri törvényszékek szervezete jelen állapotban marad - a kir. fiskus kinevezése is függőben marad mindaddig, mig az október 20-diki legmagasabb diploma értelmében az országbirói választmány a magyar törvénykezés szervezetére vonatkozó kérdésekre, javaslatait felterjesztendi. Időközileg tehát a nevezett törvényszékek hivatalos működésöket folytatni fogják. Azon törvényszéki tagokat illetőleg, kik a megyei népesség nyelvét s nevezetesen a magyart nem birják, valamint a szükségelt személyzet kiegészítését illetőleg, a főispány jelentésére a magyar udv. kanczelláriához, intézkedés fog tétetni, hogy az illető helyek a törvényszékek szervezéseig is alkalmas, benszülött egyénekkel betöltessenek.

13. Az új szolgabirák, a működési körükbe tartozó pörökben s minden törvénykezési ügyben hivataltársaik s az esküttekkel együtt, az általános polgári s büntető törvénykönyv szerint fognak eljárni, s mint törvénykezési segédszemélyzet, a fennálló törvényszékek utasításait követik, s annak idejében jelentést tesznek az utasítások betöltéséről ez utóbbiaknak; miért is e megyei hivatalnokok választásánál számítani kell az e czélra szükségelt képességekre.

14. Mivel a megye s egyes hivatalnokai feletti felügyelés s vezetés a főispányt illeti, minden nagyobb s fontosabb esemény az első alispány által elébe terjesztendő, az alispányt pedig a szolgabiró tartozik arról értesíteni. A választmányi ülésekben felmerülő fontosabb eseményekről a főispány, vagy ennek akadályoztatása esetében az alispány küld jelentést a magyar kir. helytartótanácshoz, mely elé a jegyzőkönyvek is szokott módon felterjesztendők.

15. E bizottmány a közigazgatási ügyekben mindazon jogszabadalmakat gyakorolandja, melyek 1848 előtt a megyei közgyüléseket illették, s a megyei hivatalnokok felett határozólag intézkedik.

16. Az átalános tanácskozmányok alkalmával, minden magyarul nem tudó bizottmányi tagnak szabadságában áll a megyében divatozó nyelvet használni.

17. A bizottmányi ülésekben a hivatalnokok szavazati joggal birnak, s ha hiányzó jelentések sorozata felolvastatik, azok kimaradása iránt számolni tartoznak.

18. A bizottmányi ülések nyilvánosak, s a hallgatók számára külön hely leend fentartva. Ha a hallgatók a tanácskozmányt megzavarnák, s az elnök egyszeri megintése eredménytelen marad, az elnök valamint az egyes csendzavarót, úgy az egész hallgatóságot kiutasíthatja.

19. A megyei bizottmányok működése felett őrködő politikai hatóság a m. k. helytartótanács, mely a bizottmánynyal egyenes összeköttetésben állva, ehhez mint a megye összességéhez intézi utasításait.

20. A megyei szervezetet illető végleges törvény megjelenéseig, a megyei bizottmány köteles működését a jelenlegi utasításokhoz alkalmazni.


Pest városa 1860. október 22-dikén tartott községi tanácsülésében kimondotta, hogy «ámbár több jelenlevők által időkorainak tartatott, mégis a vitatkozás folyama után egyhangúlag elhatározza, hogy hazánk viszonyainak ily szerencsés megoldásáért az ég urának hálát adandó, minden városrészben s minden vallásfelekezetek egyházában f. é. október hó 24-dikén hálaisteni tisztelet tartassék, mely egyházi ünnepély előestéjének megüléseül a városi lakósságot egy általános kivilágításra fölhívja.» A városban hire járt, hogy e határozat ellenében tüntetés készül, és hogy a kivilágított ablakokat okvetetlenül be fogják verni. Deák Ferencz azt tanácsolta egyik conservativ barátjának, menne el Benedekhez, a kormányzóhoz, s vegye rá a városi határozat visszavonására. Benedek engedett a kívánságnak. A visszavonó rendelet azonban október 23-dikának csak késő délutánján adatott ki, s nem jutott el idején mindenhová. Este kivilágítottak néhány ablakot, ezeket egy néptömeg beverte, a katonaság közbelépett, s a tüntetésben résztvevők közül többen megsebesültek.


«Elmentem - irja - naplójában 1860. október 23-dikán Lónyay Menyhért - az Angol Királyné 72. szám alatt levő megszokott szobába az öreg oraculumhoz. Ott találtam Kubinyi Ferenczet, Szentiványi Károlyt, Jankovich Lászlót, Niczkyt és másokat. Az öreg úr szokott helyén, nem kinyujtózkodva, de egyenesen ülve, még a lábát sem véve ölébe, mint rendesen szokása, és minden anecdoták és parabolák nélkül, nem is a rendes, nyugodt és halk modorban, de egész elevenséggel, sőt lehet mondani kissé agitált hangon mondá el véleményét, mégis a tartózkodás bizonyos nemével. Ezen tartózkodás, de különösen a félelem a világítás elleni demonstratióktól, bizonyságául vehetők annak, hogy az öreg úr az eddigi eredményeket compromittálni nem szeretné, s oly alapnak veszi, a melyből jó fejlődhetik. Nyilatkozatainak veleje az volt, hogy ámbár ő a semmit nem tevés politikáját fogja állhatatosan követni, nem kívánja kárhoztatni az engedményeket kieszközlött conservativeket, kiknél a legjobb akaratot teszi föl, nem azokat kik hivatalt vállalnak, s különösen meritorius dolognak tartja, ha valaki ott, a hol a magyar nemzetiség van támadásnak kitéve, mint a Bánátban, főispánságot vállal. A megyék visszaállításában való részvételt, sőt választott tisztviselői hivatalok elfogadását helyesnek véli.»


Deák Ferencz az első pillanattól fogva tisztában volt magával, hogy a jogfolytonosság elvét sértő októberi diploma nem lehet helyes alapja a fejedelem és a nemzet közötti kiegyezésnek, s hogy ő azt nem fogadhatja el; de nem akart szavával elébe vágni a közvélemény nyilatkozatának. Nem akarta - így beszéli Gyulai Pál e gyüjtemény szerkesztőjének - magára venni a felelősséget, hogy a dolgok fejlődését már kezdetben fölszólalásával megzavarja. Azt hitte továbbá, jó lesz megvárni a közvélemény alakulását, a mely, ha nézetével egyezni fog, az ő állását csak annál erősebbé teendi. Beksics Gusztáv «Kemény Zsigmond, a forradalom és a kiegyezés» czímű művében ezeket írja: «Deák hallgatott. Csak a háttérben vitatkozott Keménynyel, ki a határozott föllépést indítványozta. Deák nem tartotta tanácsosnak ezt. Azt akarta, hogy a nemzet magára hagyva, itélje meg a concessio értékét. Kemény ellenkező véleményen volt. A restitutio in integrum, a 48-diki törvények zászlójának kibontását sürgette. E zászló a nemzet zászlója volt. A conservativek kivételével mindenki a jogvisszaállítás szükségességét érezte. Deák és Kemény közt csakis a taktika tekintetében forgott fönn véleményeltérés. Kemény az októberi diploma ellen azonnal ki akarta játszani a 48-diki törvényeket. Ez leendett a nemzet válasza. Deák a várakozást tanácsolta. Rá akarta beszélni Keményt, hogy a «Napló» ismertesse, némi megjegyzésekkel kisérje a diplomát, de ne mondjon határozott véleményt. Sem helyeslőt, sem elismerőt. Ilyféle czikket írt is harmadnap Királyi Pál. De Kemény nem állhatta ezúttal a habozást. A nemzetnek tájékoztató pontra volt szüksége. Zászlóra, mely körül seregeljék. Az nap, midőn Királyi czikke az októberi diplomáról megjelent, Kemény Hindyékhez ment, hol rendszerint politikai társaság szokott összegyűlni. Itt tapasztalta Kemény, mily furcsa zűrzavar uralkodik a teendők iránt. Maguk a 48-asok sem tudják, mily eljárást kell követni a diplomával szemben. A jelen volt néhány conservativ pedig elitélőleg szólt a 48-diki törvényekről. Kemény a legóvatosabb szokott lenni minden oly társalgásban, mely a politikát érintette. Ekkor azonban tűzbe jött. A 48-diki törvényeket - szólt - nem szabad bántani. Azokért sok vér folyt. Azok által győzhető le az októberi diploma is. Az utolsó mondat jelszóvá lett. Kemény többé nem habozott. Megtörte a pártfegyelmet, s másnap, október 25-dikén, kibontotta a «Napló»-ban a 48-diki törvények, a restitutio in integrum zászlaját».


1860. november 20-dikán ezeket irta naplójába Szögyény László: «Az országban a hangulat a diplomának nem kedvez. Az 1848-diki összes törvényeknek isméti hatályba léptetése iránti óhajtás mindinkább terjed, s ezen kívánság Deák Ferencz által is folyvást tápláltatik.»


Az októberi diploma megjelenése után «III. Tájékozás» czímű, kelet és aláirás nélkül való levél küldetett a fővárosból a vidék befolyásosabb politikai egyéneihez.

«A Bach-kormánynak egyik taktikája volt, - írja Lónyay Menyhért gr. e gyüjtemény szerkesztőjének Szt-Lőrinczen 1883. ápril 22-dikén - hogy az európai összes hirlapirodalomban hamis felfogásokat és hireket terjeszszen Magyarországról. Mi, kik ezt sajnosan tapasztaltuk, és kik néha-néha a külföldre utazhattunk, s ott különösen gr. Teleki László által az emigratióval érintkezésbe jöttünk, abban állapodtunk meg, hogy pénzt gyüjtve, azon igyekezünk, hogy Magyarország állapotáról helyesebb fogalmakat terjeszszünk az európai sajtó útján. Báró Jósika Miklós, ki Brüsszelben lakott, az Indépendance Belge-t szerezte meg számunkra. Teleki Párisban gondoskodott magyar érdekben irt czikkek kibocsátásáról; Szarvadi volt e részben jobb keze. Teleki útján küldtünk be mi is dolgozatokat, a melyek nagyobb részt napvilágot is láttak. Hogy kik vettek részt ezen szövetkezésben, annak jellemzéseül szolgáljon, hogy egyik tagja volt a mostani miniszterelnök, Tisza Kálmán, de tagja volt a conservativ részről Ürményi József is. Miután a külföldi lapokban irt czikkek már nagy mozgalmat keltettek volt, megegyeztünk benne, hogy időről-időre tájékozó nyilatkozatokat küldünk szét az országba. Az elsőt én irtam. Minthogy tartani lehetett attól, hogy házkutatások alkalmával fölismerik a kormányra nézve veszedelmes irányát, ezen az iraton ez a czím áll: «Programm 1790-ből József császár korából». A második «Tájékozás»-t, de a mely már ezen a néven bocsáttatott ki, egy kis bizottság állapította meg, a melynek én voltam tollvivője».

Az októberi diploma megjelenése után szétküldött Tájékozás, a melyről Lónyay Menyhért gr. levelében nem tesz említést, ez volt:

«III. Tájékozás. Előbbi tájékozásunkban megigértük, hogy ha a kormány az engedmények terére lép, elmondandjuk véleményünket azok, s általában hazánk politikai állása felől. Midőn most ezen igéretünket teljesítjük, először is azon hitünket kell kifejeznünk, hogy a külföldi viszonyok az utolsó pár hónap alatt reánk nézve oly kedvező fokozatos fejlődésen mentek keresztül, mely szerint több okunk van hinni, mint valaha, hogy nemcsak a rokonszenv, hanem a közös érdekeltségnél fogva is hatalmas tényezői lehetnek hazánk fölszabadulásának.

Legbiztosabb jele ennek már maga az, hogy a kormány, mely tizenegy éven keresztül az önkény útjáról letérni nem akart, oly engedményeket adott, melyek, ha ugyan messze vannak is attól, mit a magyar nemzet törvényes joga érzetében követelhet és követelni tartozik, igazolják előbbi tájékozásunkban kifejtett nézetünket, miszerint oly lejtőre volt kénytelen lépni, melyen többé megállapodás nincs. Szóval, oly engedményeket adott, melyeket ha eszélyesen fölhasználunk, az ő gyengítésére és a mi erősítésünkre vezetnek.

Ily viszonyok közepette, midőn amonnan remény mutatkozik, itt pedig megtört az erő, mely a vaspálczát vezette, kételkednünk sem lehet a felől, hogy ha tántoríthatlanul és higgadtan teljesítjük kötelességünket, hazánk integritásának, szabad alkotmányos életének és önállóságának helyre kell állania; ez pedig azon fő czél, melyre törekednünk kell. Hogy ezt elérhessük:

I. Óvakodnunk kell minden megfontolatlan lépéstől, mely idő előtti kitörésre és ezáltal hazánk elnyomására vezethetne. Nézzünk Olaszországra, mely példátlan okossággal és kitartással tűrt, de azért nem lankadt, hanem teljes erőben bevárva a kedvező perczet és ezt megragadva érvényesítette kívánalmait.

II. Minden alkalommal követelnünk kell hazánk számára az 1848-diki szentesített törvények értelmében alkotmányos jogainkat; követelnünk ennélfogva határainak integritását, követelnünk az erdélyi unio törvényes föntartását, melyet kétségbe vonatni semmi körülmények között senki által nem engedhetünk.

III. Határozottan ki kell mondanunk minden alkalommal, hogy mi az ezer év óta velünk egy hazát lakó nemzetiségeket, valamint magunkat nyomni nem akarjuk, úgy mások által is elnyomatni nem engedjük. Egyenlő szabadság, egyenlő jogosultság minden osztály és minden nemzetiség számára, legyen jelszavunk, hogy így elég lévén téve mindenek méltányos igényeinek, testvéries egyetértésben munkálhassunk mindannyian közös hazánk boldogságára, s a rosszakaratnak ne sikerülhessen bennünket meghasonlásra vezetni s egymás által közös kárunkra gyengíteni.

IV. Az engedményeket illetőleg, szem előtt tartva, hogy nekünk hazánk jóléte lévén és lehetvén egyedüli czélunk, úgy kell irányozni működésünket, hogy bármely kedvező vagy kedvezőtlen eshetőségek között is hazánk sorsa kezünkbe legyen letéve; ne menjünk ugyan bele a kinevezett hivatalokba, de igenis foglaljuk el a megyéket és a választott megyei hivatalokat, a megyék úgyis majdnem egészen a 48-iki törvény értelmében szándékoltatván helyreállíttatni, mert így a végrehajtó hatalom kezünkben lesz. Jelenjünk meg a megyegyűléseken és az országgyűlésen is, ha lesz, hogy ott hazánk igényeit nyiltan kifejezhessük.

V. Mindaddig, míg hazánk törvényes jogai életbe nem léptek, használjuk a passiv ellentállás mindazon fegyvereit, melyeket előbbi tájékozásunkban is ajánlottunk, s melyeknek sikere kétségtelen; e tekintetben újabbat nem mondhatunk; tegyük azt, a mit eddig tettünk, csakhogy még általánosabban.

Meg vagyunk győződve, hogy ha ily eljárást fogunk követni; ha meg nem szakad az egyetértés közöttünk; ha vész és vihar között a helyes uton tántoríthatlanul megállani, ha, mikor kell, vívni és tűrni tudunk; ha erőnket el nem vesztegetve, a kellő percz számára megőrizzük: meg vagyunk győződve, hogy jól vagy rosszul is fejlődjenek a körülmények, hazánk szabadsága és jóléte biztosítva leend».

 

MEGSÉRTETTE-E AZ 1848-DIK ÉVI MAGYAR
MINISZTERIUM AZ 1848-DIKI TÖRVÉNYEKET?

Kemény Zsigmond b. 1860. november havában a Pesti Napló-ban mindenekelőtt az országgyűlés összehívását sürgette, s egyedül e lépéstől várt sikert. Zsedényi Ede udvari tanácsos vele e miatt a journalistika terén lándzsát tört. A megyéket akarta az országgyűlés megnyilása előtt visszaállítani, hogy azok elmondhassák véleményüket a helyzetről és a szőnyegre hozott kérdésekről. Kemény Zsigmond b. figyelmeztette az örvényre, melybe közügyeink így sodortathatnak; elmondotta, hogy kérdéseire a megyéktől majd oly választ kap, a milyenre nem számított, s kijelentette, hogy így az országgyűléstől nem remél eredményt. E polemia közben irta Zsedényi Ede Kemény Zsigmond báróhoz intézett és a Pesti Napló 1860. november 23-dikán megjelent számában közzétett egyik levelében a következőket:

«Te épen és sértetlenül akarod vinni az 1848-diki IV. és V. tvczikkeket a közelebbről megnyilandó országgyűlés elébe; de ha szemeimet az 1848-diki s utáni évek végtelen törvénytelenségei sorozatán végig járatom, nem találok helyt, melynél ugyanazon törvények megsértésébe ne ütköznék, úgy a magyar, mint a német miniszterium alatt. Igenis, a felelős magyar miniszterium maga is nem tartotta meg az 1848-diki törvényeket s Te azt hiszed, hogy annyi kínt és epedést hiába küldött volna a népek legfőbb Ura a magyar népre; azt hiszed, hogy az események roppant hatalma előtt sértetlenül áll az 1848-diki törvény s pártod soha ne járjon az idővel és a körülményekkel, hanem azt akarod, hogy az idő és a körülmények járjanak vele? Birsz-e ezen isteni erővel, azt most én kérdem. Én az 1848-diki törvények törvényességét nem vonom kétségbe, mert jóllehet nem a megyék utasításai szerint, hanem inkább azok utasítása nélkül hozattak, mégis a magyar nemzet képviselői által ő felsége elébe terjesztetvén, királyi megerősítést nyertek és így törvényes magzatok. Hanem én azt hiszem, hogy az 1848-diki törvényeknek végrehajtása más eredményt nem szülhet 1861-ben, mint 1849-ben; azt hiszem, hogy midőn a sanctio pragmaticára az idő, a történet és a siker az elidegeníthetetlen jog szentségének bélyegét üté, mindig azon kérdésnek kell állani előttünk, olyan-e a mi erőnk, hogy az 1848-diki jogigényeknek megfelelhessen, vagy nem tanácsosabb-e fényoldalai mellett az árnyéklatok okait előbb kifürkészni, mielőtt a megyék romjain a választáshoz fognánk.»

Erre Deák Ferencz a Pesti Napló legközelebbi számában ezen nyilatkozattal felelt:


Nyilatkozat.

Zsedényi udvari tanácsos úr a «Pesti Napló a november 23-diki számában többek közt ezeket írja: «de ha szemeimet az 1848-diki és utáni évek végtelen törvénytelenségei sorozatán végig járatom, nem találok helyt, melynél ugyanazon törvények megsértésébe ne ütköznék, úgy a magyar, mint a német miniszterium alatt. Igenis, a felelős magyar miniszterium maga is nem tartotta meg az 1848-diki törvényeket» stb.

Tagja voltam én is az 1848-dik évi felelős magyar miniszteriumnak, első alakulásától kezdve végső felbomlásáig; szó nélkül tehát nem hagyhatom az említett sorokat.

Ha Zsedényi úr politikai nézeteimet bármily keserűen támadta volna meg, föl nem szólalnék, mert feleselni nem szeretek. Sőt meg sem lepett volna, hogy országos ügyek fölött nézeteink az első kiindulási ponttól kezdve utolsó részletekig lényegesen eltérnek egymástól. Mert hiszen évekig voltunk együtt a törvényhozás terén, s ezen egész idő alatt az alkotmányos jogok védelmében, a haladásnak, nemzeti fejlődésnek kérdéseinél nem egymás mellett, hanem egymással szemben állottunk.

De Zsedényi úrnak idézett sorai, bármiként értelmezzem azokat, súlyos vádat tartalmaznak: a haza elleni bűnnek s hitszegésnek vádját. Mert a felelős miniszter, kinek őrködni kellene a törvények sérthetlensége fölött, midőn megszegi a törvényt, melynek megtartását ünnepélyes esküvel fogadta, súlyos bűnt követ el hazája ellen, s bűne hitszegéssel párosul.

Ily vád, ha valósul, gyalázattal bélyegez. Ily vád ellenében hallgatni, vagy a vádnak elismerése volna, vagy pedig gyávaság.

Tudhatja Zsedényi úr, ki előtt azon kornak titkosabb eseményei sem voltak ismeretlenek, hogy az 1848-ik évi törvényeket nem a felelős magyar miniszterium rontotta meg. Tudhatja, hogy mi azon törvények fentartásáért - ármány és erőszak ellen - mindaddig küzdöttünk, mig állásunkat lehetetlenné nem tették oly események, melyeket egész meztelenségükben föltárni még most nem lehet, s melyek fölött a történelem fog egykor részrehajlatlan szigorral itélni. Tudva mindezeket, ismerve hivatalos eljárásom minden részleteit, vádat emel mégis Zsedényi úr ellenem egész átalánosságban.

Átalános vád ellenében részletes védelem szükségtelen és lehetetlen. Hivatalos állásom úgy, mint egész politikai életem nyilt és őszinte volt. Álutakon nem jártam, titkolózás nem vala sajátom. Számosan élnek még azon kornak férfiai közül, kik tanui voltak minden lépéseimnek; s én nyilt homlokkal, nyugodt kebellel állok a hon előtt, az átalános vádra egyszerűen azt felelve: hogy tudva s akarva, hazám törvényeit semmiben sem sértettem. Legyen erre nézve Isten és a nemzet biró közöttünk.

Deák Ferencz.

 

AZ ESZTERGOMI ÉRTEKEZLET.

Vay Miklós b. kanczellár ő felsége tudtával fölajánlotta Deák Ferencznek az országbirói állást, de Deák Ferencz nem fogadta azt el.


Ő felsége Vay Miklós b. kanczellárhoz intézett első kéziratában elrendelte, hogy «a közelebbi országgyűlésnek összehívására nézve, annak összeállítása formáját és módját illetőleg, az 1608: III. t. cz. szabályai» vétessenek alapul. «A közelebbi országgyűlésre kívántató ideiglenes választó törvény» javaslatba hozatalára nézve ő felsége elrendelte, hogy Magyarország bibornok-primásának elnöklete alatt Esztergomban mielőbb tanácskozmány tartassék.

1860. október 23-dikán Deák Ferenczhez a nála látogatóban volt társaság tagjai kérdést intéztek, megy-e Esztergomba, a mire ő nemmel felelt; de - tette hozzá röviden - tegyen mindenki meggyőződése szerint. «November elsején - irja naplójában Lónyay Menyhért - Pestre érkeztem, és alig öltözködtem át, midőn Tisza Kálmán, Andrássy Gyula, Almássy Pál, Ivánka Imre, b. Huszár, Csáky László, Komáromy György hozzám jöttek s közölték velem nézeteiket. E szerint Esztergomba és az országgyűlésre el kell menni, a megyék visszaállítását elő kell mozdítani és minden jó hazafi szolgáljon a választástól függő hivatalokban. A jövőre az 1848-diki törvényes alap szolgál vezérelvül. Délután Kálmánnál és később Teleki Gyulánál találkoztunk, hol még számos barátom, mint Bethlen Józsi, Károlyi Sándor, Szapáry Gyula, Beniczky Ferencz stb. megjelentek, s elhatározták, hogy másnap elmegyünk Eötvös Józsihoz s az ő vezénylete alatt Deák Ferenczhez, őt meghivandók, jőjjön el az esztergomi tanácskozmányra. 2-dikán csakugyan Eötvösnél gyűltünk össze Almássy Pál, Andrássy Gyula, Csáky László, Tisza Kálmán, Teleki Gyula, Ivánka Imre stb. és együtt elmentünk az öreg úrhoz, hol Pepi egészen elérzékenyülve adta elő, legyen ő ezen tanácskozmányban is, mint volt régen, vezérünk. Az egyszerű, de megindító szavak annyira hatottak, különösen a régi jó időkre való visszaemlékezés által, hogy Almássy Pál szemei könybe lábadtak. Az öreg úr nem engedett kívánságunknak.»


A bécsi Wanderer 1860. november 3-dikán megjelent számában a következő, Pesten november 1-ején kelt levelet tette közzé: Deák Ferencz minden valószínűség szerint nem vesz részt az esztergomi értekezletben, ámbár még Benedek helytartó is fáradozott rajta, hogy rávegye az ünnepelt hazafit ellenkező elhatározásra; de Deák természetében van, hogy ne foglaljon állást oly ügyekben, a melyek kimenetelét nem lehet világosan előre látni. Ámbár a szerénység mintaképe, tudja, minő súlya van nevének az országban, s okosságánál fogva szeme előtt tarthatja azt az eshetőséget, hogy nem sikerül a conservativekkel megegyezésre jutni, s hogy azután utólag kényszerítve lehetne a visszalépésre, a mi az újjászervezés egész munkáját azonnal kérdésessé tenné. A szabadelvű párt többi tagja ellenben kétségen kívül elmegy Esztergomba, ha oda meghívják. A párt programmja ismeretes: a királyi szentesítéssel ellátott 1848-diki törvényekhez való teljes visszatérés.


A herczegprimás meghivója az esztergomi értekezletre így szólott:

Nagyságos Úr!

Ő felsége apostoli királyunk f. évi október 20-dikán kelt diploma s legfelsőbb kéziratai által Magyarország ősi alkotmányos intézményeit életbe léptetni, s az ország közjogi viszonyainak a törvényes hitlevél s megkoronáztatása általi megpecsételtetését legkegyelmesebben biztosítani méltóztatott. A legközelebbi országgyűlés összehívására nézve, annak összeállítási formáját és módját illetőleg, az 1608: 1-ső t. cz. szabályait, a későbbi törvények által egyes testületeknek engedményezett követküldési jognak tekintetbe vételével, alapul vétetni, s az azelőtt nem választóképes osztályokat is az országgyűlési választásokban részesíttetni akarván, elnökletem alatt Esztergomban oly férfiakkal, kik állásuk és közszolgálataik, értelem és közbizalom által kitűnnek, a föntebbiekre vonatkozó határozatok előkészítése, vagyis a közelebbi országgyűlésre szolgálandó ideiglenes választási törvény kérdésének megoldása végett tanácskozmányt tartatni legkegyelmesebben rendel.

Valamint éltem legboldogabb eseményének tartom azt, hogy szeretett hazánk sorsának jobbra fordulását Isten megérnem engedé, úgy nagy elődeimtől öröklött szent kötelességemnek ismerem szeretett hazánk megzavart közjogi viszonyainak kiegyenlítése s az ország törvényes állapotának megszilárdítása körül tőlem kitelhető erővel közreműködni.

Midőn tehát a főmélt. magyar udv. kanczelláriával történt előleges értekezés értelmében, az ő felsége által sürgetőleg összehívattatni kívánt esztergomi tanácskozmány határnapjául f. é. deczember hava 17-dikét kitűzöm, föl vagyok egyszersmind legfelsőbb helyről hatalmazva, Nagyságodat megkérni, miszerint a közjó iránt mindenkor tanusított tevékeny részvétének nemes ösztönét követve, a fenn kitűzött napon Esztergomban megjelenni s előre is tudomásul venni szíveskedjék, hogy az elszállásolásról gondoskodva van.

Esztergom, 1860-dik évi november 30-dikán,

Nagyságodnak

alázatos szolgája
Scitovszky János, bibornok-prímás.


Deák Ferencz felelete ez volt:

Főmagasságú Bibornok, Herczeg Primás és Érsek,

Kegyelmes Uram!

Mély tisztelettel mondok köszönetet Eminentiád kegyes meghivásáért; de sajnálattal kell kijelentenem, hogy a kegyes meghivást el nem fogadhatom, s az esztergomi értekezletben részt nem vehetek.

Fogadja Eminenciád kegyesen mély tiszteletem kijelentését, melylyel vagyok

Eminentiádnak

Pesten, 1860. deczember 3.

alázatos szolgája
Deák Ferencz.


A magyar kormányférfiak az esztergomi értekezlet tárgyában deczember 13-dikán Bécsben tanácskozmányt tartottak, s erre meghívták Dessewffy Emil grófot is, miként Szögyény László alkanczellár távirata mondotta: «vágyton vágyva vele beszélhetni». A gróf azonban a hangulatnál fogva, a melyben kedélye az októberi fordulat miatt volt, nem ment el Bécsbe, s visszavonulását jelentő leveleket irt Sennyey Pál bárónak és Szécsen Antal grófnak. Vay Miklós b. és Sennyey Pál b. kérve kérték, jelenjék meg legalább Esztergomban az utóbbi táviratában «nagy calamitás»-nak nyilvánítván elmaradását. Kérésüknek Dessewffy végre engedett. A bécsi megállapodás az volt, hogy az értekezleten Wenckheim Béla b. után, a ki az 1848-diki választási törvény mellett készült nyilatkozni, Apponyi György gr. szólaljon föl. Az értekezletet megelőzött éjjel azonban Apponyi György gr. megbetegedett. «Az értekezlet megnyitása előtt egy félórával - irja Dessewffy Emil gr. reám jöttek Sennyey, Szentiványi, Majláth és kérve kértek, szóljak én. Ezt tette a szenvedő Apponyi is. Kénytelen valék engedni. Egészen készületlen voltam és ezen okon mondtam sokkal kevesebbet, mint kellett volna s mint a mit mondok, ha csak egy órányi időm is lett volna, hogy eszméimet jobban összeszedjem.» Dessewffy Emil gr. az értekezlet előtt tájékozódott a közhangulat iránt és összegyűjtötte az egész országból az adatokat a törvényhatóságok lakósságának száma és adójára nézve. Ezen adatok arról győzték meg, hogy egy ideiglenes választási szabály alkotása kivihetetlen. Egyik barátja, a kitől a Heves és Szolnok vármegyékre vonatkozó adatokat kapta, ezeket irta neki: «Én úgy látom, hogy az 1848-diki alapokat Méltóságtok kénytelenek elfogadni. Ám fogadják el békesség kedvéért; de föltételesen: hogy revideáltassanak. Csak a municipiumok maradjanak erősek, mert még ezeknek van föntartva, hogy megmentsék a hazát. Nagyobb biztosíték vagyon azon szabadságban, mely oly széles alapon nyugszik, mint a milyen a megyei rendszer, mintha néhány miniszter és egy csoport venális, utasítás nélküli követek döntenének a haza sorsán». «E hó 16-dikán - írja a bécsi Wanderer 1860. deczember 20-dikán megjelent számában - a pesti kaszinóban tanácskozmány volt, s ez alkalommal Wenckheim Béla bárót, Andrássy Gyula grófot és Lónyay Menyhértet megbizták azzal, hogy az 1848-diki alap védelmén kívül Esztergomban arra hassanak, hogy 1. a tárgyalások nyilvánosak legyenek; 2. semminemű föltétel alatt más kérdés, mint a választási törvényé, a vitába bele ne vonassék.» Az értekezleten, a mely deczember 17-dikén tartatott meg, a herczegprimás megnyitó beszéde után Wenckheim Béla b. indítványozta, hogy az összehívandó országgyűlés választása alapjául az 1848. V. t. cz. jelöltessék ki. Utána Dessewffy Emil gr. emelt szót. Arra a kérdésre, hogy egy ideiglenes választási szabálynak szüksége átalában fönforog-e, nemmel felelt. «Mert» - így folytatta - «ámbár kétségtelen az, hogy az 1848: V. t. cz. csupán ideiglenes törvény, és ámbár az is tagadhatlan, hogy ezen ideiglenes törvény csupán egy bizonyos meghatározott időszakra hozatott, és ámbár közjogi elv az, hogy bizonyos időszakra hozott törvények ezen időszak elmultával elenyésznek; tekintvén mindazáltal, hogy a közbejött eseményeknél fogva meg lőn az ország fosztva az alkalomtól és akadályozva abban, hogy ezen ideiglenes törvényt más ugyanilyennel vagy állandó törvénynyel pótolja: az 1848: V. törvényczikket elenyészettnek tekinteni nem lehet és visszaesik a kérdés oda, hogy ezen értekezlet ideiglenes szabály alkalmazását, egy törvény létezése mellett, czélszerűnek tarthatja-e? Távol vagyok attól, hogy ezen törvény hiányait, melyek minden elfogulatlan és a dolgokat mélyebben vizsgálni akaró szemébe ötlenek, félreismerjem; azok igen sokak, és nem átallom kimondani, hogy abban sarkallik a jövő országgyűlés szerencsés eredményébe vetett egyik legfőbb reményem, hogy ezen törvényt czélszerűbbel, és ha szabad hozzátennem, ősi alkotmányunk szellemével összhangzóbbal fogja pótolni tudni; mindazáltal ha ezen fogyatkozásokat félre nem ismerhetjük is, és ha mindnyájunknak, kik a jövő országgyűlés üdvös eredményeit szívünkön hordozzuk, hazafias föladásunk nem legutolsója, sőt legnevezetesebbje is az, ezen eszmének a hazafiak közti terjesztésére és általok leendő fölfogására lehetőleg hatni; más részről nem lehet kétségünk az iránt, hogy ezen törvénynek a jelen esetben alkalmazása minden esetre kevesebb hátrányokkal jár, tekintve kivált az országgyűlés mielőbbi összehívásának mulhatlan szükségét, mint járna bármely, habár elvileg helyesebb ideiglenes szabályzat behozása. De van még egy más, és azt tartom, döntő ok, mely az 1848: V. t. cz. alkalmazását a jelen esetben addig, míg az országgyűlés azt mással pótolná, mulhatlanná teszi, és ez az, hogy a jövő országgyűlés egy tizenegy évi törvényen kívüli állapot megszüntetésére és az alkotmányos élet teljes helyreállítására lesz összehívandó, de egyszersmind azon végre is lesz összehívandó, hogy az országnak közjogi viszonyai végleges szabályozást nyerjenek és a pragmatica sanctio értelmében ez országnak a birodalom többi országaihoz való viszonyai véglegesen rendeztessenek. Egy ilyen nagy fontosságú országgyűlésnek, melyen ő felsége ezen czélzott eredményeket koronázással akarja megpecsételni és melyen a megkoronázandó fejedelem által a törvényes hitlevél lesz kiadandó, mind ő császári felsége, mind az ország érdekében olyannak kell lenni, mely minden gondolható alapos kifogásokon fölül álljon törvényszerűség és alakulási formáinak tekintetében is. Azt tartom, nem térünk el az igazságtól, ha ámbár tanácsadásra hivatva nem vagyunk is, és ezen értekezlet nem egyéb puszta eszmecserénél, nyiltan kimondjuk, hogy akkor leszen ezen értekezletnek eredménye mind fölfelé, mind az országra nézve, ha abban akkint pontosulnak össze az eszmék: hogy úgy eszközöltethetik leginkább közmegnyugvás, úgy siettethetik leginkább az országgyűlés összehívása, úgy mozdíttatik leginkább elő a felséges uralkodóház és ő cs. k. felsége saját érdeke is, ha az 1848: V. t. cz. szerint rendeltetik el minél előbb az országgyűlés összehívása. És ezért, azt tartom, hogy ha ezen eszmékben el volna találva a közgondolkodás, ezzel be is fejezhetnők az értekezletet, hacsak a lehető eszmecserét nem akarnók fölhasználni más, ezen kérdéssel egybevágó és az eszmék tisztázására, az igen kényes és komoly helyzet tisztább felfogására vezethető tanácskozásokra. Mert nem szenved kétséget, hogy igen nehezek és életbevágók az állapotok, és hogy ezen értekezletnek egyik és főhaszna az országra nézve úgy leszen, ha innen mint egy focusból fog kiindulni a békéhez és egymás megértéséhez vezető hajlam és őszinte szándék, s mi mindnyájan ezen hajlamok propagandáját fogjuk gyakorlatba venni. A lefolyt tizenegy évi rendszernek egyik fő bűne az vala, hogy a megszokott közéletet tökéletesen elnyomván és mellőzvén, egyszersmind a haza belügyei fölötti szabad vitatkozást is lehetlenné tevén, az eszmék irányzatát elferdítette. Innen van, hogy a belügyektől másfelé fordult a közgondolkozás, hogy a helyzetnek igen kényes volta, a föladások roppantsága nem mindenütt és talán nem mindenki által méltányoltatik eléggé. Ha azonban az ország azt látja, hogy ezen értekezlet tagjai között véleményárnyéklatok lehetnek ugyan, de csak egy hazaszeretet van; ha látja, hogy itt az összhangzás és egyetértés közszükségeinek az eltérő meggyőződések is alárendeltettek, és hogy egy kölcsönös jóakaratú értesülési őszinte szándék tekintetik azon főkelléknek, mely a haza annyi jelenlevő kitünőségei által a jelen percz fölötte feszes és kényes állapotai között, az előttünk fekvő nagy feladások megoldhatását egyedül teheti lehetővé, ettől a közügyekre nézve jót reménylhetünk. Azon véleményben vagyok ugyanis, hogy a jövő országgyűlésének kielégítő eredményei sokkal inkább attól vannak föltételezve, hogy a mostani percz és az országgyűlése összejöttéig közbe eső időben micsoda szellem fogja az országot átlengeni és micsoda hangulat fog átalában lábra kapni, mint attól, hogy kerületenként és micsoda számmal választatnak képviselők a dietára. Ha nem csalatkozom, az október 20-diki fordulat hordereje sem méltányoltatik eléggé. Lehetnek, kik a dolog őszinteségére nézve táplálnak kétségeket; lehetnek, kik állítják, hogy az nem felel meg a közszükségnek. Ezt itt most nem vizsgálom. Azonban lehetlen annak nagyszerű fontosságát félreismerni, ha meggondoljuk, mily korszak után következett. Az októberi fordulat békeajánlat a trón részéről. A teljes béke három dolgot föltételez: békeajánlatot, békeelőzményeket és végleges békekötést. A végleges béke az országgyűlésen lenne megkötendő; a békeelőzmények pedig azon egész időszakot foglalják magukban, mely az október 20-dika és az országgyűlés összesereglése közé esik. Azonban lehetséges-e végleges békekötés, ha a békeelőzmények korszakában hajba kapunk? Ezeket csak röviden voltam bátor érinteni. Mindnyájan az országra nézve hasznossá kívánjuk tenni ezen értekezletet. A főeredményt abban keresem, ha meggyőződünk mindnyájan, mily ildomosságot, eszélyességet és mérsékletet követelő körülmények közé van hazánk jelenleg helyezve. Előttünk állanak végtelen fontosságú kérdések; előttünk áll az ország integritása helyreállításának nagy föladata, mely a megváltozott körülmények között egyedül papiroson többé nem eszközölhető, hanem egyedül a külön nemzetiségek jogos és természetes igényeinek kielégítése és állandó rokonszenveik és ragaszkodásuk magunkhoz csatolása által oldathatik meg. Előttünk állanak egyéb nagy horderejű közjogi kérdések. Folyton érezzük, hogy a lefolyt tizenegy év bennünk sok keserűséget és sok ellenszenvet támasztott; de másfelől nem szabad felejtenünk, hogy nekünk sem kell újra föltámasztanunk azon keserű visszaemlékezéseket, melyek az ezen tizenegy évet megelőzött véres harczok és küzdelmek folytán visszamaradhattak azoknál, kikkel tanácskoznunk, megegyezésre jutnunk és végeznünk csakugyan kell. Ezzel berekesztem ezen talán túlságosan hosszúra nem terjedett beszédemet. Nem akartam keserűségeket terjeszteni. Nem akartam az eszmecsere lehető eredményét nehezíteni, és azzal végzem előadásomat, hogy a jelen esetben az eszméknek összpontosítása nem történhetik más körül, mintha az mondatik ki: hogy az országgyűlés összehívása legfőbb szükség, és hogy e czélhoz más mód nem vezethet, mintha ő felsége méltóztatik az 1848. évi V. t. cz. alapján annak összehívását elrendelnie.

Hogy a magyar kormányférfiak is helyeselték ezen beszédet, mutatják Dessewffy Emil grófnak Majláth György tárnokmesterrel még az ülés folyamán váltott következő sorai:


«Jó Sennyey és jó Majláth!

Én nem hiszem, hogy velem meg lehessetek elégedve. Béla után bajos volt mást mondanom, kivált a primás után. De meg készületlen is valék.

A rossz Emil


«A fönforgó körülmények között jobban alig lehetett.

Majláth


Az értekezlet határozata ez volt: Kéressék meg ő felsége, hogy az országgyűlést az 1848: V. t. cz. alapján hívja össze.


A Pesti Napló 1860. deczember 20-dikán megjelent esti lapjában ezeket irta: «Az esztergomi értekezlet nyilatkozott azon kérdésre nézve, mely alapon hívassék egybe az országgyűlés. Nyilatkozata visszhangja volt az ország nyilatkozatának. Mindamellett nyilatkozása nagy óvatossággal történt; tisztán magánjellemű volt. Jegyzőkönyvét hiában fogja keresni az utókor; csak a beszédeket tartja fönn a primás ő herczegsége gondosságából a gyorsirás. Most egyebek közt az a kérdés, hol fog tartatni az országgyűlés? Úgy hiszszük, az 1848-diki törvényes alap elfogadása után ez is el van döntve. Az 1848. IV. t. cz. 1. §-a határozottan Pestet jelöli ki az országgyűlés helyéül.»


Deczember 13-dikán elbocsáttatott Goluchowski államminiszter és helyébe Schmerling lovag neveztetett ki, a ki deczember 23-dikán közzétett programmjában a császár engedelmével kimondotta, hogy az országos statutumok a rendek képviselete helyett az érdekképviseletre alapíttassanak, s hogy ezeknek megadassék a kezdeményezés, valamint tárgyalásaik nyilvánosságának joga; továbbá, hogy a birodalmi tanács tagjainak száma növeltessék, az országgyűlésektől egyenesen választassanak, s hogy e testületnek is megadassék a kezdeményezés és tárgyalásai nyilvánosságának joga.


Deczember 27-dikén ő felsége elrendelte, hogy a szerb vajdaság és a termesi bánság a magyar királyságba visszakebleztessenek.

 

SZERVEZHETŐ-E ZALA VÁRMEGYE A MURAKÖZ NÉLKÜL?

A vármegyék restitutiója az 1848-diki szervezési alapon az 1847-diki széles hatáskör mellett történt meg.

1860. deczember 6-dikán Batthyány Imre gr., Zala vármegye főispánja elnöklete alatt Zalaegerszegen értekezlet tartatott, melyben 350 egyén vett részt. Az értekezlet a főispánnak azon kérdésére, kívánja-e Muraköz nélkül is a megyei bizottság összehívását, egyhangulag kijelentette, hogy a bizottság összehívása Zala vármegye alakulását jelentené, pedig a megye Muraköz nélkül csak töredék lesz, törvényes megye nem is lehetne, azért a bizottság össze nem hívható.

Deák Ferencz Pesten 1860. deczember 30-dikán e tárgyban a következő levelet irta sógorához, Oszterhueber Tarányi Józsefhez:


Kedves Sógor!

Szives leveledet néhány nap előtt vettem. Te nékem boldog ünneplést kivánsz, s én Néked boldog új évet kivánok, békességet, boldogságot, s hazánknak jobb sorsot.

Mennyire nem ismered Te is hazánk jelen helyzetét, mutatja levelednek utolsó sora, melyben azt mondod, hogy az én kezemben van hazánk állapota. Hidd el nekem, egy ember, bárki legyen az, csak igen keveset tehet a dolgok jobbra fordításában, s kivált a jelen viszonyok között minden munka, minden törekvés egy véletlen eseten, egy kóborló s néha üres híren, egy könnyelműleg költött s terjesztett hazugságon megtörik. A legtisztább szándék erőtlen a magasra fokozott izgatottságot akár csillapítani, akár czélra vezetni. Vak esettől függ minden, mert mindenütt bizalmatlanság, s a kit más nem ámít, maga ámítja magát.

Helyzetünket határozottan s részletesen sem magunk, sem elleneink nem ismerhetik, azért még csak hozzávetőleg sem képes megjósolni senki, a mi a legközelebbi pillanatban bekövetkezhetik. És épen azért a legnagyobb óvatossággal kell minden dologban eljárnunk, hogy ne tehessünk magunknak szemrehányást egykor könnyelműség, meggondolatlanság tekintetében, és ez ennyi szenvedés után, ennyi ingerültség közepette rendkívül nehéz dolog.

Én, kinek hitét az emberekben, reményét a jövőben a kor és az események megingatták, nem birnék, ha akarnék is, eldöntő szerepet vinni; én a mult idők maradványa vagyok, s egy új nemzedék és annyi új elem nem ismernek, és én nem ismerem őket. A ki a hont, mint Te irod, megmenteni reményli, annak ismernie kell a helyzetet és az embereket, tisztán kell látni, s én e zavarában a bajoknak, reményeknek, vágyaknak és számításoknak nem látok tisztán.

Még azoknak is, kik valamely határozott kérdésben véleményemet tudakolják, csak óvatosságot és higgadtságot tanácsolhatok, és annyit merek mondani: hogy dolgainkat nem lehet a régi mértékkel mérni, hanem gondos vigyázattal párosult szilárdság most inkább szükséges, mint bármikor volt.

Te is egy kérdést vetsz föl leveledben, és ez Muraköz állapota. Én azt hiszem, hogy Muraközt Magyarország és Zala vármegye bizonyosan vissza fogja kapni. Reményünk van, hogy a visszacsatolás még az országgyűlése előtt megtörténik; de ha ezt - nem tudom, minő kímélésével a horvátoknak - a hatalom az országgyűlésére halasztaná is, akkor bizonyosan meg fog történni.

Az a kérdés tehát, mit csináljon ez esetben Zala vármegye? Hogy a megye tehessen valamit, mindenekelőtt szükséges, hogy létezzék. Addig pedig, míg szervezve nincs a megye, nem létezik, nem szólhat, nem cselekedhetik.

Azt mondani: hogy mivel Zala vármegyének egy részét jogtalanul elvették, s visszaadni nem akarják, a megye nem szervezi magát, nem tartom gyakorlatilag is helyesnek. Ha valaki jószágodnak valamely részét erőszakosan elfoglalná s visszaadni nem akarná, mondanád-e Te azt: hogy mindaddig, mig ellenfeled az elfoglalt birtokot vissza nem adja, Te a többi jószágodat sem fogod instruálni? Hiszen ez által nem ellenfeledet büntetnéd, hanem csak önmagadnak ártanál. Minő igazság, méltányosság van abban: hogy mivel Zalától 15  mfldet s 60 ezer lakóst jogtalanul elszakasztottak, a többi 85  mfldön lakó 200,000 embernek se legyen szabad alkotmányos szerkezete, maradjon tovább is német rendszer alatt, vagy legyen anarchiának kitéve? Gondoljátok-e hogy e lépés által a bánt ijesztitek meg, vagy a fejedelmet kényszerítitek Muraköz visszaadására?

Higyjétek el: az a körülmény, hogy Ti nem szervezitek a megyét, nem volna elegendő akár a horvátokat, akár a fejedelmet más politikára bírni, ha egyéb okok ezt nem eszközlenék. Valóban nem jó az anarchia lehetőségével játszani, mert hamar nyakára nő az embernek.

Küszöbön van az országgyűlés is: ha Zala szervezve nem lesz, követeket nem küldhet s azon egyetlen egy eszközt, mitől még a nemzet reményel valamelyet, értem az országgyűlését, nem fogja fölhasználni a czél elérésére, hanem várja, mig a többi megyék képviselői visszaszerzik neki azt, minek visszaszerzésére nem tett egyebet, hanem otthon duzzogott sükeretlenül, s várt, a helyett, hogy mint hatóság élt, fölszólalt s cselekedett volna, megyei gyűlésből fölirás által, országgyűlésen fölszólalás által.

Tudom, hogy némelyek bizonyos formákat emlegetnek s azt mondják: Muraköz nélkül Zala megye nem egész, nem szervezheti magát, azaz nem létezhet mint törvényhatóság, nem működhetik, nem élhet. Ezt én nem tartom. Midőn a török ellenség birta a megye egy részét, a többi része élt, működött, s iparkodott legalább ott, hol gátolva nem volt működésében, teljesíteni kötelességét. Vagy talán az, hogy nem a török, hanem a horvát tartja erőszakkal vissza az elfoglalt részt, inkább lehetetlenné teszi a többinek életbeléptetését? Mit mondanánk: ha a horvát megyék, melyektől oly régen elszakasztották a határőrséget, vagy a székelyek, kik között előbb szintén határőrök voltak, azt mondották volna, hogy ők, mig az elszakasztott határőrségeket vissza nem kapják, nem akarnak tenni, nem akarnak rendezni semmit, uralkodjék fölöttük is a német kénye szerint? Bizonyosan vétkesítettük volna őket e visszás daczolásért.

Legyetek meggyőződve, hogy Zalának 200,000 magyar lakósa óhajtja ugyan Muraköz visszacsatolását buzgón és ingadozás nélkül; de hogy azért, mert az még vissza nem csatoltatott, ők tovább is német modorban kormányoztassanak, vagy épen anarchiára jussanak, azt bizonyosan nem óhajtja. A nem szervezéssel nem cselekesztek a népnek és a nemzetnek érdekében. Ha valaki daczczal akar czélt érni, s azt mondja ellenfelének: mig vissza nem adod nékem, a mit jogtalanul elfoglaltál, én sem teszem meg azt, a mit te kivánsz, ezt értem. De azt mondani: hogy míg te vissza nem adod, a mi az enyém volt s engem illetne, én a még birtokomban maradottal sem gondolok, vigye az ördög azt is, már ezt ily komoly ügyben nem helyeslem.

Hiszen ha minden apró formaságokat szorosan latolgatott volna az ország, akkor egy megye sem alakult volna. De az ország nagyobb része azt hitte: nem lehet jogalapul elfogadni a diplomát, de a tért el kell foglalni, a hol lehet, s ezen elfoglalt pontokról tovább haladva, visszanyerni igyekezni az egészet. E részben, úgy hiszem, az ország helyesen cselekedett.

Tudom én, hogy Zalának szervezése Muraköz nélkül némi nehézséggel jár, de sokkal több bajt okoz a nem szervezés. Meg lehet a bizottsági tagokat és a tisztviselőket is választani a megye megmaradott részeire; de Muraközre nézve nem választanék tisztviselőket és bizottsági tagokat a visszacsatolásig, nehogy az ő befolyásuk nélkül választassanak az ő tisztviselőik. Majd ha visszakapcsoltatnak, ezt az ő befolyásukkal lehetne pótolni.

Ismétlem azonban, nem tartom valószínűtlennek, hogy Muraköz rövid idő alatt vissza is adatik. De ha nem adatnék is vissza az országgyűléséig, a megyét mégis szervezni kell, hogy éljen, létezzék, működhessék.

Hosszúra terjedett levelem, pedig csak kérdésedre felelek.

Más tárgyakról nem irok, mert tudod, én rossz levélíró vagyok.

Isten veled! Üdvözöld szívesen testvéredet, a kis Ferkót csókolom. Üdvözlöm barátinkat egytől egyig; levelemet, a kinek akarod, meg is mutathatod.

Isten áldjon!

hű barátod
Deák Ferencz.


Zalaegerszegen 1861. január 15-dikén magántanácskozmány tartatott, mely azon indokból, hogy nem tudhatni, meddig késhetik még Muraköz visszac
satolása, fölkérte a főispánt a megyei bizottság összehívására.

 

DEÁK FERENCZ ELSŐ TALÁLKOZÁSA Ő FELSÉGÉVEL.

«Meglátogattam Vayt, - írja Bécsben 1860. deczember 19-dikén Lónyay Menyhért naplójában - a ki így szólt hozzám: Most jövök a császártól, lesz országgyűlés, de míg - mondotta a császár - így belemennénk a dologba, előbb szeretnék Deákkal, Eötvössel beszélni. Kérlek, - így folytatta Vay b. - beszélj velök, s kérdd meg Deákot, mikép hívjuk meg, én hívjam-e meg, vagy Rechberg? s válaszolj mielőbb.» «Első dolgom volt - írja Lónyay Pesten deczember 20-dikán - Deákhoz menni, s elmondván neki a Vay által nyert megbizást, ő azt felelte, hogy elmegy ő felségéhez, és legjobb lenne, ha a kanczellár hívná meg.»


Vay Miklós b. kanczellár 1860. deczember 21-dikén a következő levelet intézte Deák Ferenczhez:


Igen tisztelt barátom!

Nem hivatalos modorban ugyan, mégis legfelsőbb megbizásból kérlek meg azon szivességre, miszerint jönnél föl e napokban ide Bécsbe Ő Felségéhez, ki végtelenül óhajtana az országgyűlés határidejének kitűzése előtt értekezni Vélled; ha netalán ünnep másod napján lehetne Hozzád szerencsénk, csütörtökre bejelentenélek a felségnél, s vajha aztán nekünk is szentelnél még egy napocskát!

Állandó régi, őszinte tisztelettel

hived
Vay.


Ugyanazon a napon a kanczellár Eötvös József bárót is eme levéllel hívta meg Bécsbe:


Tisztelt kedves barátom!

Ő Felsége megbizásából kérlek föl azon szivességre, jönnél föl e napokban, talán csütörtökön, ide Bécsbe, hogy értekezhessen és tanácskozhassunk mi is a mentül előbb kitüzendő országgyűlése tárgyában Vélled; Schmerling ezt különösebben is óhajtja.

Igaz szíves tisztelettel és régi barátsággal

Vay.


Lónyay Menyhért, deczember 22-dikén Vay Miklós b.-hoz intézett levelében ezt írta: «Eötvös, mint előre látható volt, örömmel ragadja meg az alkalmat, fölmehetni és hazája ügyében szólhatni; mindjárt szaladt az öreg úrhoz, vele értekezni.»


Deák Ferencz és Eötvös József b. az itt következő levelekkel értesítették a kanczellárt, hogy elfogadják meghivását:

Pest, 1860. decz. 23-dikán.


Tisztelt barátom!

Kötelességemnek tartom Ő Felsége parancsának engedelmeskedni, s ha valami közbe nem jön, értem egészségem tetemes változását, szerdán este Bécsben leszek.

Isten áldjon!

tisztelő barátod
Deák Ferencz.


Tisztelt barátom!

Meghívásod következésében szerdán indulok el innen Deákkal, és még vagy az nap estve vagy más nap reggel foglak felkeresni. Fogadd addig is őszinte tiszteletem kifejezését, melylyel vagyok

tisztelő barátod
Eötvös József.


Rechberg gr., a külügyek és a császári ház minisztere, a következő levélben értesítette a magyar kanczellárt Deák Ferencz és Eötvös József b. fogadtatásának idejéről:

Nagyméltóságodnak ma reggel vett igen becses levelére válaszolva, van szerencsém tisztelettel értesíteni, hogy ő felsége Deák Ferencz és b. Eötvös József urakat jövő csütörtökön méltóztatik fogadni a cs. kir. udvari palotában, az előbbit ½2-kor, az utóbbit 2 órakor.

Kiváló tisztelettel

1860. deczember 24.

Rechberg.


«Ma - írja Pesten deczember 26-dikán naplójában Lónyay Menyhért - elutaztak Deák és Eötvös. Többé nem titok felmenetelük. Itt nagy sensatiót csinált. Voltak kik már azt beszélték és hivék, hogy miniszterium alakítása végett hívták őket föl, hogy már megvan a 48., a magyar független miniszterium.»


Ő felségével való találkozásáról Deák Ferencz a következő levelet írta sógorának:

Pesten, 1861. január 9-én.


Kedves Sógor!

Úgy látszik, az emberi természetnek kiválólag tulajdona az: hogy szereti magát fényes álmokban ringatni. Megereszti képzelődése tarka szárnyait, s minden kis körülményt, minden jelentéktelen eseményt ábrándjainak felfokozására használ fel. Ez magában igen szép, igen kellemes. Csak a kiábrándulás azután oly igen kellemetlen, sőt néha veszélyes ne volna. De különösen az élet komoly viszonyaiban, melyek gyakran száraz, higgadt számítástól függnek, nagy bajt, nagy kárt okozhat az ily ábrándozás.

Ti most, miután mozgékonyabb, élénkebb napokat élünk, felizgatva reményekre, azon csekély jelentőségű körülményből, hogy a császár engem és b. Eötvöst Bécsbe felrendelt, Isten tudja minő tarka ábrándokat szőttetek magatoknak, s azt gondoljátok: minden jól van, minden megvan, mit óhajtottunk.

Sajnálom, hogy kénytelen vagyok szép álmaitokat a rideg valóság hű képével eloszlatni; de politikában, kivált korosabb embereknek, nem való az álmodozás, azoknak ébren kell lenni.

Írtam multkori levelemben, hogy arra nézve, mi valószínűleg történni fog, épen annyit tudtam, midőn Bécsből visszajöttem, mint midőn oda mentem. És ez engem legkevésbbé sem lepett meg, mert meg voltam győződve: hogy a császár nem azért rendelt fel minket, hogy nekünk elmondhassa, Ő mit akar cselekedni, hanem egyedül azért, hogy tőlünk is megkérdezze, mi hazánkban némely egyes tárgyakra nézve a vélemény. Azon rövid fél óra, mit nála töltöttem, elgondolhatod, mennyire csekély lett volna mind azon tárgyaknak fejtegetésére, miket Ti magatokban képzeltek. Elmondom kivonatát azoknak, mikről a császár szólott, s abból megitélheted, mennyire tévedtek, midőn e beszélgetésnek némi jelentőséget tulajdoníttok. Szólott ő fölsége az országgyűlésről s elmondá: hogy ő azt minél előbb össze fogja hívni, s kérdezett: ha a választások jól fognak-e kiütni? Szólott ő fölsége a Vojvodina visszakapcsolásáról és arról: hogy a magyar országgyűlésének a szerbek kivánatait méltányolni kell, s nem jó volna őket eltaszítani. Szólva arról: hogy ő nemcsak Magyarország királya, hanem a többi tartományok fejedelme is lévén, azok érdekeit sem mellőzheti, mondotta, hogy óvatosságot és méltánylást vár azon kérdések megoldásában, mik az egész birodalommal közösek, minő a pénzügy és hadügy, melyek megoldása legtöbb nehézséggel jár; mondotta: hogy nem tudja, miért nem akarnak a magyarok a közös ügyekre közös birodalmi tanácsot, vagy birodalmi országgyűlést. Ezekről szólott a császár, ezekre feleltem én röviden.

Ezekből láthatod, hogy miniszterségről, vagy miniszteriumnak az országgyűlése előtti alakításáról szó sem volt. De a kinek tiszta fogalma van a felelős miniszteriumról, nem is tarthatja lehetőnek alakítását a koronázás előtt. Hiszen a miniszteriumnak biztos alap kell, oly alap, melyet fejedelem és nemzet mint tettleg fennállót elfogad s elismer. Ilyen alap nálunk jelenleg még tettleg nem létezik. Mi az 1848-diki törvényeket egész terjedelmökben kivánjuk alapul tekintetni. Ő felsége sok részben közelít ugyan azokhoz, de némely részben azokat módosíttatni kivánja. Hol azon ember, ki a végleges megállapodás előtt felelős miniszteri tárczát merne elfogadni? Az alapot még csak a jövő országgyűlésének kell teremteni, megszilárdítani.

Egyébiránt meggyőződésem: hogy Magyarország kétesebb helyzetben még nem volt, mint jelenleg. Még akkor is: ha minden oldalról legjobb szándékot teszünk fel, ha sem ott fenn absolutisticus czélok, sem itt alant forradalmi túlfeszített remények nem léteznének is. Négy fontos kérdésnek czélszerű megoldását majdnem a lehetetlenséggel határosnak tartom.

Egyik s talán legnehezebb a pénzügy. Az óriási terheket, akár együtt kezeljük azokat, akár megosztjuk, nem leszünk képesek elbírni. Ha ma felosztanák közöttünk az államadósságokat, reánk aránylag a kedvezőbb esetben is olyan osztalék jutna, melynek kamatjai, a hadsereg arányos részének ellátása, a közigazgatás költségei: a jelenleg fennálló felette terhes direct és indirect adók összegéből ki nem kerülne, hanem azon adók tetemes emelését igényelné, a mit senki nem akarhat, nem javasolhat. Az adósságokból pedig ki nem fogunk bujhatni, még akkor sem, ha a birodalomtól elszakadnánk, mert azok legnagyobb része, talán másfél ezer millió, a külföldön van, a külhatalmasságok pedig el nem néznék: hogy az ő alattvalóik másfél ezer millió forintot elveszítsenek, mint el nem nézték akkor, mikor Belgium Hollandtól elszakadott, hanem az adósságokból nagy részt Belgiumra róttak, mely azt mai napig is fizeti.

Másik fontos kérdés a hadügy. Sem a császár, sem a német státusférfiak, sem a hadsereg bele nem fognak abba egyezni, hogy a hadsereg kétfelé szakíttassék, s inkább készek lesznek az extremumra.

Harmadik nehéz kérdés a nem magyar nemzetiségek, melyek teljesíthetetlen követelésekkel lépnek fel, horvát, rácz, oláh, mindenik külön álló politikai nemzetnek akar tekintetni, s oly igényekkel áll elő, miknek teljesítése az országot feldarabolná, Magyarországot megszüntetné s legfeljebb egy új szövetségi államot hozna létre, melyben, a magyar faj az ország közepén természetes védhető határok nélkül csak töredéket képezne.

A negyedik nehéz kérdés az: miként intéztessenek, és vezettessenek a birodalomnak oly közös ügyei, miket szétválasztani lehetetlen, mint például a külügy, mert hiszen egy birodalomnak két külügyminisztere, két külpolitikája nem lehet, a kereskedelmi ügy külvonatkozásaiban, és több mások.

Ezen óriási nehézségű kérdéseket, szemben a Velenczét fenyegető háborúval, szemben az izgatottsággal, túlfeszített reményekkel, az ausztriai birodalom zilált állapotával, megoldani alighanem politikai lehetetlenség. Nem egyes ember, nem politikai párt, csak az isteni hatalom mindenhatósága képes ezekből bennünket kisegíteni.

Könnyű ily helyzetben azt mondani: nem kell engedni, majd engednek. De ki enged? Akármily engedékenyek lesznek is, pénzt az által teremteni nem lehet.

Sokan azt hiszik: megszünt a tizenkét évi absolutismus, alkotmányosság lépett helyébe, most már jól fog menni minden. De barátom: az a tizenkét évi absolutismus megrontotta az állam organicus életének minden műszereit, elköltötte három vagy talán több következő generatiónak jövedelmét, kizsarolta az életerőt, földhöz verte az ipart és kereskedést. Most már az alkotmányosság sem képes az utófájdalmakat elhárítani, az elvesztett erőt visszateremteni. A súlyos betegség meg van törve, de az elerőtlenedett organismus képes lesz-e mindazon kóranyagot, mi még hátra maradott, leküzdeni?

Kérdezed: mi vár tehát reánk? Azt a jó Isten tudja, ember még valószinűleg sem képes megjósolni. Könnyen, igen könnyen meglehet bomladozása, szétmállása Magyarországnak is, a birodalomnak is.

Azon honpolgár, ki e nehéz helyzetben a negatio terén túl is akar tekinteni s nem elégszik meg azzal, hogy egyik vagy másik törvényre hivatkozik, hanem tettleg is meg akarná menteni a hazát, valóban kénytelen megvallani: hogy még önmagának sincsen határozott véleménye a «miként» iránt. És hogyan hasson az ember másokra, hogyan mutasson útra, mikor maga sem lát utat, mi e bajok tömkelegéből kivezessen?

Sok nehéz időt értem már, nehezet a hazára, nehezet az egyesek politikai állására. De még nem értem időt, melyben nyiltan, bátran s belső megnyugvással ne mertem volna szembe nézni a bekövetkezhető eseményekkel, azon megnyugvással: hogy tudom, értem s érzem, mi az én polgári kötelességem minden egyes esetben, mit teljesíteni fogok, - az eredmény Isten kezében van. De most kábul a fejem, elszorul mellem: ha szembe nézek a lehetőségek azon chaosával, mi előttünk áll, s miből egy elhibázott lépés végveszélybe viszi a hazát. Engedni a kiegyenlítés kedvéért épen oly kárhozatos lehet, mint szoros ragaszkodással törésre juttatni a dolgot.

Azt irod: az ország reám néz, tőlem vár. Szerencsétlenség az országra is, reám is, ha ez így van, mert a baj súlyosabb, semhogy én vagy más abból megmenthetné a hazát, és én magam is szívesen mennék azon ember után, ki erre némi valószinűséggel kecsegtető útat tudna mutatni.

De nem írok e tárgyról, bővebben, mélyebben nem ereszkedem. Köteteket lehetne összeírni, s ez egésznek vége mégis csak annak bizonyítgatása volna: hogy én nem tudok tanácsolni, segíteni. Ezekből is, úgy hiszem, érteni fogod, ha nem az egész helyzet mibenlétét is, de legalább annyit: hogy vulkán felett ábrándozunk s mulatjuk magunkat rózsaálmok viruló képeivel.

E napokban voltak nálam Pest városának küldöttjei, felszólítva: hogy nyilatkozzam, ha ők képviselőnek megválasztanak, elfogadom-e a választást? Én legörömestebb azt feleltem volna: hogy semmiféle nyilvános állást el nem fogadok, még a képviselőit sem. És mindamellett: hogy mély megtiszteltetésnek veszem a nemzet bizalmát, melynek azonban megfelelni nem leszek képes, mindamellett, hogy tudom, miszerint minden bajokat, mik így is, úgy is be fognának következni, nékem s az én távollétemnek tulajdonítanának sokan, ha a képviselőséget el nem vállalnám, mégis talán tagadólag válaszoltam volna; de azon körülmény határozott nálam: hogy könnyen fordulhatnak úgy a dolgok, miszerint a képviselői állás személyes veszélylyel is járhat, ez elől pedig kivonni magát ily nehéz időkben gyávaság volna. Kénytelen voltam tehát azt felelni, hogy igenis köszönöm a bizalmat, s azt elvállalom.

Zalából örömestebb lettem volna képviselő, mert szülőföldem, politikai életem bölcsője, legszentebb visszaemlékezéseim színhelye; de azt nem mondhattam: hogy Zala részéről bár ki által már fel vagyok szólítva s már szavamat adtam, s így az első felszólítót vissza nem utasíthattam megbántás nélkül. Hiszem: hogy talán Zalában is megválasztottak volna, de a bizalom felszólítására tagadólag felelni nem voltam jogosítva.

Muraközt én előhoztam a császárnak, de ő semmi határozott feleletet nem adott. Azonban úgy hiszem, a visszacsatolás megtörténik. Batthyány, úgy hallom, gyűlést hirdet Zalában.

Isten veled kedves sógor! már sokat firkáltam, kezem fáradt, fejem fáj. Levelemet ne mutogasd mindenkinek; aggodalmaimat sokan nem értenék, s minek elijeszteni azokat, kik örömestebb nézik a dolgot rózsaszínben. Barátimat szívesen üdvözöld nevemben,

hű barátod
Deák Ferencz.


Deák Ferencz ő felségétől szállására, a Hôtel Frankfurtba ment, a hol Vay Miklós b. már várakozott reá. Egészen másnak képzelte - így szólott Vay Miklós báróhoz - a császárt. Van esze és szíve. Meglepte, hogy menynyire alaposan ismeri az ügyeket s mily lelkiismeretességgel tárgyalja azokat.

Ő felsége Vay Miklós báróhoz Deák Ferenczről így nyilatkozott: Ez azután a tetőtől talpig becsületes, erős meggyőződésű ember. És milyen a logikája! Csakhogy sokat tart kivihetőnek, a mi alig leküzdhető akadályokba ütközik.

 

ÁTVEGYE-E PEST VÁROSA A TÖRVÉNYKEZÉST?

I.

Pest városa törvényhatóságának gyakorlatába lépte után 1861. január 17-dikén tartott közgyűlésében Szilágyi Virgil indítványozta: «Intézkedjék a városi közgyűlés, hogy az igazságszolgáltatás kezelését azonnal átvegye, s annak gyakorlatába lépjen. A városi tanács utasíttassék, hogy az eléje terjesztendő polgári peres és bűnvádi ügyekben a fönnálló törvények szerint, különösen pedig az örökösödési osztályos ügyekben az 1836: 14. és 1840: 13., a vásári ügyekben az 1836: 18., a. szóbeli világos adóssági ügyekben az 1836: 20. és 1840: 10., a betáblázási ügyekben pedig az 1840: 21. törvény értelmében járjon el; a városi tanács egyszersmind utasíttassék, hogy a törvénykezés gyakorlásának megkezdhetése végett szükséges hivatali személyzet megválasztására nézve az 1848-ik évben megállapított statutumok értelmében jelölteket hozzon javaslatba.»


DEÁK FERENCZ: Nagy fontosságúnak tartom a kérdést, mely szóba hozatott. A magyar nemzet alkotmányos intézményeinek egyike az ország köztörvényhatóságainak törvényben gyökerezett önkormányzási joga, melynek lényegéhez tartozik az is, hogy önkebelében a birói hatalmat szabadon választott biróságai által gyakorolhassa.

Határozottan kimondotta ő felsége is október 20-dikán kiadott egyik rendeletében: hogy Magyarország alkotmányos intézményeit újra életbe lépteti. A magyar nemzet tehát az ország alaptörvényeinek értelmében, s a fejedelmi szó szentségénél fogva is teljes joggal kivánhatja: hogy az ország köztörvényhatóságai a birói hatalomnak törvényszerű gyakorolhatásába minél előbb vissza legyenek helyezve, s addig is, míg e részben a minél előbb összehivandó országgyűlés véglegesen intézkedhetik, az eddig fönnállott idegenszerű törvénykezés alkotmányszerűleg átalakíttassék.

A közigazgatás minden ágai között legtöbb kímélő óvatosságot igényel az igazságügy. Míg a politikai rendszabályoknak rögtöni megváltoztatása gyakran baj nélkül létesíthető, az igazság kiszolgáltatásának körében minden rögtönzés fölötte nehéz, gyakran káros, néha veszélyes is.

Két főelvet kell a törvénykezésnek czélba vett átalakításánál szem előtt tartanunk. Egyik az: hogy nemzetünk a törvénykezésre nézve is minél előbb visszanyerje alkotmányos jogait; a másik az: hogy az átalakítás a magánosok jogviszonyai megzavarása nélkül történjék.

1790-ben, midőn II. József császár absolut uralmának megszüntével a magyar alkotmány ismét visszaállíttatott, sokkal könnyebb volt a törvénykezés átalakításának eszközlése, mint jelen helyzetünkben.

Akkor a 10 évi absolut uralom alatt változott ugyan a törvényszékek szervezete, de nem változott az anyagi jog, nem hozatott be idegen codex hazánkba, itéltek a biróságok a régi magyar törvény szerint; s midőn a rendszer megváltozott, csak a törvényszékeket és biróságokat kellett a magyar törvény szerint megalakítani, s az anyagi törvények ugyanazok maradtak. Nem keletkeztek az absolut uralom alatt a magyar törvényektől eltérő alapon újabb jogviszonyok, s nem jöhetett kérdésbe, hogy egyik vagy másik jogesetet minő törvény szerint kell majd megitélni.

De mennyire máskép állunk jelenleg a törvénykezés átalakításának kérdésére nézve. Az ősiséget, mely magánjogi törvényeink minden részein keresztül van szőve, még 1848-ban eltörlötte elvben az országgyűlés. Azóta az elvben eltörlött ősiség tettleg és gyakorlatban is megszünt. A magyar törvények helyett az osztrák törvénykönyv hozatott be hazánkban is, s a tíz év alatt új jogviszonyok keletkeztek, melyeket a hon polgárai kénytelenek voltak az új törvényekhez alkalmazni; régi jogalapok enyésztek el, új jogalapok támadtak, egy szóval: magánjogi viszonyaink honfitársaink között is, a külföld irányában is, tetemesen megváltoztak.

Mindezeket ignorálnunk, mellőznünk vagy épen fölforgatnunk nem lehet. Senki, a kinek jogról és igazságról határozott fogalma van, nem kételkedik azon, hogy midőn a magánjogi törvények változnak is, azon jogviszonyokat, melyek a megváltoztatott törvények alatt keletkeztek, ugyanazon törvények szerint kell megítélni, melyeknek oltalma alatt, melyeknek szabályai szerint létre jöttek. Azon végrendeletet például, melyet valaki az eddig fönnállott osztrák törvény szerint tett, azon szerződést, mit ugyanazon osztrák törvényhez volt kénytelen alkalmazni, nem lehetne most a magyar törvény alatt érvénytelennek nyilvánítani csak azért, mert akár formában, akár lényegben eltérő a magyar törvénytől.

Mikép fogjuk tehát a jelen kérdés megoldásánál a fönnemlített két elvet egyesíteni? Azon úton, melyet Szilágyi úr indítványba hozott, hogy tettleg foglaljuk el a biráskodást, s a városi közönség létesítse azonnal a törvényes hatóság helyreállítását, czélt, úgy hiszem, érni nem fogunk.

Ha most is, mint 1790-ben, elég volna megalakítani a biróságot, s azonnal minden visszaesnék a régi kerékvágásba; ha minden biróság alakítása a köztörvényhatóságoktól függne; ha elég volna az első biróságokat megalakítani, bármi történjék is a köztörvényhatóságok körén kívül eső följebbviteli biróságokra nézve; ha nem kellene egyszersmind arról is gondoskodni, hogy a megalakított biróságok mikép járjanak el, s minő anyagi törvény szerint itéljenek az előforduló régi és új jogviszonyaink fölött: nem sok nehézséggel járna a dolog.

De mivel mindezek összege képezi a törvénykezést, szükséges mindezekre figyelmezni.

Csak két mód képzelhető e részben, melyeknek egyikét kell választani annak, ki az átalakításban czélt akar érni. Vagy a régi magyar törvényeket kell teljesen és tökéletesen s egész terjedelmökben, addig is míg az országgyűlés véglegesen intézkedik, behozni, mind a biróságok szervezésére, mind az eljárásra, mind az anyagi jogra nézve; vagy változtatásokat kell azokban ideiglenesen tenni, s mint Szilágyi úr nevezi, octroyrozni.

A régi magyar magánjogi törvényeket teljesen, tökéletesen s egész terjedelmökben ismét visszaállítani nem tartom lehetőnek. Nem szólok a gyámságra, teljeskorúságra s a hiteli kérdésekre vonatkozó törvényekről; csak egyet említek meg, mi pedig az előforduló esetek gyakoriságát és fontosságát tekintve, kitünőleg figyelmet igényel, s ez az örökösödés. Én azt állítom, hogy nekünk jelenleg tettleg behozható örökösödési magyar törvényünk nincsen.

Régi örökösödési törvényeink általában az ősiségen alapultak, - nemcsak a nemesi rendnél, hanem a polgároknál s az egész népnél is. Még a világos örökösödési törvénynek, az 1836-dik évi 14. czikknek alapelve is az ősiség, különösen a 3., 4., 7., 8. §§-ban.

Az ősiség elvben 1848-ban már eltöröltetett, s ez által az örökösödési törvényekben oly hézag támadott, mely miatt a régi örökösödési törvények lehetetlenekké váltak. Ezen hézag nem lőn a magyar törvényhozás által pótolva, mert a közbejött szomorú események a magyar törvényhozást ebben meggátolták.

Ha tehát a régi örökösödési magyar törvényt akarnók visszaállítani, s azt rendelnők például, habár ideiglenesen is, hogy az atya kizárólag a fiágat illető javait nem hagyhatja leánygyermekeire, hanem azok oldalági örököseire szállanak; a végrendelet nélkül elhalt magtalan szerzőnek szerzeményeit nem rokonai, hanem a királyi fiscus kapja meg: egyenes összeütközésbe jönnénk az 1848-ik évi törvények rendeletével s a nemzetnek határozottan kimondott akaratával, mely az ősiséget elvben nem azért törlötte el, hogy az tettleg ismét visszaállittassék.

Hasonló nehézségek vannak a régi törvények más egyéb rendeleteinek változtatás nélküli teljes visszaállítására nézve is. Ilyenek különösen a hitelre vonatkozók, névszerint a birói zálogok kérdése nemesi javakban, és egyebek, miket újra föléleszteni, ellenkeznék az ősiség eltörlésének elvével.

Nem ugyan Szilágyi úr, de némelyek az által akarnák e nehézséget megoldani: hogy az ősiséggel kapcsolatban lévő perekre nézve az ország gyűlésének végleges intézkedéséig törvényszünetet javasolnak. Nézetem szerint az a javaslat a bajt nem orvosolná, sőt nagyobbítaná. Az ország gyűlésének végleges intézkedése nem oly közel áll. A legkedvezőbb esetben is sok nehéz kérdésnek kell addig megoldatni, míg az országgyűlés codificatióhoz foghat. Pedig magát a codificatiót sem lehet néhány hét alatt bevégezni. Ha tekintetbe veszszük, hogy az ősiséggel majd minden örökösödési peres kérdés kapcsolatba jöhet, a javaslott törvényszünet az örökösödési perek legnagyobb részére kiterjedne. Gondoljuk meg: hogy a népnél, kivált falun, a perek kilencz tized része örökösödési keresetre vonatkozik, s azokat oly hosszú ideig függőben hagyni, súlyos igazságtalanság volna, s méltán zúgolódást okozna. De egyébként is a törvényszünet csak peres esetekre vonatkozhatik, az anyagi jogot szabályozó törvények pedig nemcsak per eseteire szólanak, hanem azok oly szabályok, melyek szerint kell társaséletbeli cselekvéseinket intéznünk, azok szerint élünk, egyezkedünk, szerződünk, örökösödünk, osztozunk, adunk-veszünk, hogy a pert elkerüljük; s ha törvény nincs: mi szerint intézzék cselekvéseiket a hon polgárai? mi szerint tanácsoljanak, egyeztessenek másokat? a törvény nemcsak per esetére szól, s a per felfüggesztése még nem segít a bajon.

Úgy látszik, Szilágyi úr maga sem állította határozottan, hogy a régi magyar törvényeket egész terjedelmükben mindenre nézve vissza kell állítani, mert kiemelt néhány tárgyakat, mint például a vásári szóbeli eljárásokat; de hát mi történjék a többivel? minő biróságok, mily eljárások, s minő törvények szerint itéljenek ezek fölött?

De ha már a régi magánjogi törvényeket rögtön egész terjedelmökben minden változtatás nélkül visszaállítani nem lehet, ki fogja megtenni ezen változtatásokat, mik szükségesek? ki fogja pótolni a hézagokat? Ha Szilágyi úr indítványa szerint a köztörvényhatóságok tettleg és azonnal belehelyezik magukat a törvénykezésbe, ők lesznek kénytelenek azon változtatásokat ideiglenesen megtenni és a hézagokat pótolni, a mint ez több törvényhatóságoknál már történt is.

Szilágyi úr szomorú képét festette az igazságügy jelen állásának. Előadta: hogy az eddigi törvényszékek vonakodnak átadni a megyének a törvénykezési iratokat, a megye pedig eltiltotta tisztviselőit az eddigi törvényszékek ítéleteinek s határozatainak végrehajtásától, s így az igazság szolgáltatása végkép fölakadt. Ha Szilágyi úr föladatul tűzte volna ki magának, megmutatni azt: hogy jelen helyzetünkben mennyire káros a rögtönzés, a tettleges föllépés, mely azon állapotot idézte elő, mit ő maga is abnormisnak nevez, föladatát jobban meg nem oldhatta volna, mint a jelen helyzet azon szomorú képének előnkbe állításával, melyet lerajzolt.

Ha minden köztörvényhatóság saját nézete szerint tettlegesen eszközli önkeblében a törvénykezés átalakítását; ha a felsőbb biróságok, melyeknek alakítása nem a köztörvényhatóságok kezében van, ismét más nézetek szerint alakulnak, más szabályok szerint járnak el, más elvek szerint itélnek: az egymástól eltérő, sőt egymástól ellenkező szervezések, eljárások, törvények oly zavarba hozzák az igazságügyet, hogy annak tömkelegéből kibonyolódni senki nem lesz képes, s az igazság kiszolgáltatása végkép fönnakad.

Bizonyosan meg fog történni, sőt meg is történt már, hogy midőn egyik köztörvényhatóság mindenre nézve kivétel nélkül a régi magyar törvényeket állítja vissza, az újabban behozott telekkönyveket is érvényteleneknek nyilvánítja, sőt még az osztrák törvények alatt keletkezett jogviszonyokat, és az ezek iránt már folyamatban levő pereket is a régi magyar törvény szerint rendeli megitéltetni, akkor a másik némi kivételeket, módosításokat tesz, a harmadik némely peres esetre nézve törvényszünetet határoz. Igy fog ez menni s majdnem annyiféle lesz a törvény hazánkban, a hány a törvényhatóság, és pedig nemcsak apróságokra, hanem fontos, életbevágó magánjogi kérdésekre nézve is. A perlekedni akarótól azt fogja mindenekelőtt kérdezni ügyvéde: melyik törvényhatóságban fekszik a per tárgya? s a szerint mondhatja csak meg, jogos-e keresete? Sőt még azon kérdésben is: hol kell a pert megindítani, a törvényhatóságok különféle szervezete szerint igazodhatik el a jogtudós. Ugyanazon keresetet egyik megyében a megyei törvényszékeknél, másikban az alispánnál kell majd kezdenie, a mint egyik megye a régi törvények szerint szervezte törvénykezését, a másik abban változtatást hozott be. Sőt megtörténhetik az is: hogy perének birót nem talál, mert keresetét a régi törvény szerint a kerületi táblánál kellene indítani, kerületi táblákat pedig ő felsége nem állított fel. A városi polgárnak pedig, ha azon városban, hol a kereset tárgya fekszik, a régi törvények szerint szerveztetett a törvénykezés, feljebbviteli birósága sem lesz; mert tárnoki vagy személynöki itélőszékek nem léteznek. És mi lesz mindezeknek elkerülhetetlen következése? Az igazság szolgáltatásának teljes fönnakadása, egyesek anyagi károsodása, a közhitelnek oly tetemes csökkenése, melyet évek mulva sem lehet megorvosolni, egy szóval: zavar és anarchia. Nem túlzott képe ez a dolognak, hanem oly aggodalom, mely a már történtek után nagy mértékben valósulhat.

Legyen bárminő az ideiglenes átalakulás: ha egyforma nem lesz az egész országban, ha az első biróságok és a feljebbviteliek összhangzásban nem lesznek, ha nem ugyanazon törvényt követi valamennyi, vagy - a nép szavával élve - nem lesz egy törvény, egy igazság, akkor az átalakulás nem lesz czélszerű, nem is lesz alkotmányos. Pedig ha minden köztörvényhatóság tettleg jár el, saját nézete szerint szervez, változtat, rendelkezik: egyformaság, összhangzás merőben lehetetlenek.

Épen azért tehát, mert a törvénykezés átalakulása a legnagyobb óvatosságot igényli, s azért, mert a törvénykezésre nézve egyformaságnak kell lenni az egész hazában, s összhangzásnak az itélőszékek minden fokozatai között, ezt pedig elérni lehetetlen, ha minden köztörvényhatóság egyoldalúlag, önnézete szerint, s mintegy elszigetelve cselekszik, rendelkezik: én Szilágyi úr javaslatához nem járulhatok, hanem czélszerűbbnek látom bevárni azon javaslatot, mit az ország birája ő felsége megbízásából az ország legfőbb törvényszékével, a hétszemélyes táblával és több e végre meghivandó jogtudósokkal együtt készítend az iránt, hogy miként lehet a törvénykezésre nézve addig is, míg e fölött az ország gyűlése véglegesen intézkedik, teljesen és minél előbb visszaállítani a nemzet alkotmányos jogait, a nélkül, hogy a magánosok jogviszonyai megzavartassanak. Annyival inkább jónak látom pedig ezt bevárni, mert tudom, hogy az országbiró e munkát igen rövid idő alatt megkezdi. Csak ily módon remélhető az egyformaság egész törvénykezésünkben. Legfőbb tekintet én előttem az, hogy a köztörvényhatóságok minél előbb visszakapják szabadon választott törvényszékeiket, s a följebbviteli biróságot is magyar törvényes itélőszékek gyakorolják. Ezt pedig, azt hiszem, sokkal biztosabban, sokkal gyorsabban elérjük, ha az említett javaslatot bevárva, addig minden tettleges, egyoldalú, sőt talán erőszakos föllépéstől tartózkodunk; azon folytonos surlódásoknak, mik tettleges föllépésünk által közöttünk és az eddig fönnállott biróságok között előidéztetnének, alig volna más eredménye, mint az, hogy mi a törvénykezési iratokat követelnők tőlük, ők azokat ki nem adnák, mi megtiltanók tisztviselőinknek, hogy azok határozatait végrehajtsák, s ennek nem ők szenvednék kárát, hanem mi magunk s azon polgártársaink, kik törvényt, igazságot keresve, nem találnának segélyt peres ügyeikben.

Egyik főokát némely botlásainknak a helyzet hibás fölfogásában találom. Minden magyar egyetért abban, hogy egyedül az 1848-dik évi törvények szolgálhatnak nekünk jogalapul, s hogy azok jogilag teljesen érvényesek, s mi azokhoz ragaszkodunk. De fájdalom, ezen jogilag fönnálló tőrvények tettleg még egész terjedelmökben nincsenek életben, s az a hatalom, melynek kezében van az anyagi erő, az említett törvények némely részeinek tettleges fönnállását tagadja. És mi mégis úgy akarunk eljárni tettleg, sőt talán erőszakkal is, mintha semmi akadály nem léteznék, s azon tettleg fönnálló hatalmat és erőt teljesen ignorálnók.

Igaz, hogy az a javaslat is, melyet a hétszemélyes tábla készítend, Szilágyi úr szava szerint csak octroyrozás leend. De hiszen, miután a régi törvényeket egész terjedelmökben visszaállítani úgy sem lehet, az is, mit a köztörvényhatóságok maguk hatalmával behoznának, szintén csak octroyrozás volna, még pedig sokféle. egymástól eltérő octroyrozás. Sőt a hétszemélyes tábla ilynemű eljárása mellett némileg az is szól, hogy annak, mint legfőbb törvényszéknek, határozatait egyes esetekben, ott, hol törvényhiány volt, mindig törvény gyanánt tisztelte az ország; s mivel javaslata csak ideiglenes rendelkezést tárgyaz és csak a legközelebbi országgyűlésnek intézkedéséig tart, más úton pedig még több bajjal, sőt jogtalansággal járna a törvénykezés átalakítása, várjuk be javaslatát s tartózkodjunk a zavart okozható s minden esetre eredménytelen tettleges föllépéstől.

Ha joguk van a köztörvényhatóságoknak önkeblükben a törvénykezés rendezése iránt intézkedni, joga van más részről minden polgárnak az államtól pontos és biztos igazságszolgáltatást követelni. A köztörvényhatóság jogát csak a polgárok érdekében, csak azok jogának oltalmára gyakorolhatja, és ha azt úgy gyakorolja, hogy a pontos és biztos igazságszolgáltatás helyett a törvénykezés fönnakadását, zavart és valóságos anarchiát idéz elő, a legnagyobb jogtalanságot követi el, sőt koczkáztatja a nemzet szabadságát is, melyet védnie kellene, mert zavar és anarchia épen oly veszélyes ellenségei a nemzet szabadságának, mint az absolutismus önkénye.

A szabadság és absolutismus közti harcz oly régi, mint a történelem. Üssük fel a népek történetének könyvét, s látni fogjuk, hogy e két nézet, e két elem folytonos küzdésben volt egymás ellen, s hol egyik, hol másik diadalmaskodott. Igy volt ez évezredek óta, s így lesz talán még hosszú ideig. De egy feltünő jellemvonás van mindezen küzdelmeken, az t. i., hogy egyik úgy, mint a másik, mindig akkor bukott meg, midőn nem birta teljesíteni azt, mit a nemzetnek igért. Az absolut rendszer korlátolja az egyéni s polgári szabadságot, de igér rendet, nyugalmat, s mindenek fölött anyagi jólétet. A mint azonban kénytelen bevallani, hogy igéretét teljesíteni nem képes, fölébred a népben az elvesztett szabadság iránti sovárgás, türelmetlen lesz, s megtöri a hatalmat, mely szabadságának árát, a jóllétet, sem volt képes megfizetni. Újjal mutassak-e példákra e részben? A szabadságért küzdő párt más részről igér a nemzetnek egyéni s polgári szabadságot, de anyagi áldozatokat vesz gyakran igénybe. A nép a szabadság kincseért gyakran kész áldozatokra is. De a mint a szabadság anarchiává fajul, mely az egyéni s polgári szabadságot semmivé teszi, a nem teljesített igéret elidegeníti a népet, s tág kaput tár ismét az absolut hatalomnak. Példa erre Francziaország, mely nem a szabadság harczaiban, hanem az e harczot kisért s követett anarchia súlya alatt annyira kifáradt, hogy nem egyszer tárt karokkal fogadta az absolut hatalmat, mely őt attól megmentette s az anarchia visszatérése ellen biztosította. Óvakodjunk: hogy oly ballépéseket ne tegyünk, mik a népnek, mely tőlünk a renddel párosult szabadság áldásait várja, a végtelen zavarok és anarchia átkát hoznák nyakára, mert ez volna a legrövidebb út az absolut hatalom isméti megalapítására.

II.

Szilágyi Virgil azt a kérdést tette, hogy «midőn már 52 megye és a sz. k. városok nagy része elhatározta, s komoly lépéseket tesz arra, hogy a törvénykezést magyarrá s törvényessé tegye; midőn semmi kilátás sem lehet arra, hogy a törvényhatóságok az egyszer kimondott legtörvényesebb rendszabályoktól visszalépjenek: akarjuk-e, hogy Pest városban az igazságszolgáltatást nélkülözzük?» Nem irigyli senkitől azt a dicsőséget, hogy az ország fővárosában, s csakis itt akaszsza meg az igazságszolgáltatás, azonnali visszavitelét a törvényes útra, s idézzen elő a törvénykezésben anarchiát.


DEÁK FERENCZ: Semmiféle dicsőségre nem vágyik; mindenki tudja, hogy neki ambitiói nincsenek, s mivel az ő meggyőződése szerint a megyék helytelenül cselekedtek, midőn az igazságszolgáltatás átvételébe bocsátkozva oly borzasztó zavart idéztek elő, az a zavarok növelése lenne, ha Pest városa is azon az úton indulna, s ő azért előadott indítványához ragaszkodik.

A közgyűlés Deák Ferencz véleményét tette magáévá.

 

PEST VÁROSA FÖLIRATA A JANUÁR 16-DIKÁN
KELT KIR. LEIRATRA.

Pest városa közgyűlése 1861. február 1-sején tárgyalta ő felségének január 16-dikán kelt és a törvényhatóságokhoz intézett leiratát. Ezen leirat elrendeli:

«1-ször. Hogy mindenütt, hol a birodalmunk határain kívül tartózkodó hűtlen és felségsértő, vagy oly egyének választattak bizottmányi tagokúl, kik birodalmunk ellenségeihez szegődve, Ellenünk s az állam ellen jelenleg is vétkes merényleteket terveznek, ezen választások semmiseknek és érvényteleneknek tekintessenek.

2-szor. Megparancsoljuk, miszerint az egyenes adó behajtásának s közvetett adózásoknak megakadályoztatására irányzott mindennemű közvetlen vagy közvetett kisérletek vagy határozatok és bárminemű új adókivetések szoros felelet terhe alatt mellőztessenek, s minden efféle végzések rögtön megszüntettetvén, ennek foganatosításáról magyar királyi helytartótanácsunknak haladéktalanul jelentés tétessék.

3-szor. A jövő országgyűlési megállapodásig, s illetőleg az országbiránk által teendő ideiglenes javallatok fölötti intézkedésünkig, minden határozatokat érvényteleneknek nyilvánítunk, melyek a mult évi Mindszent hó 20-dikán kelt elhatározásaink által ideiglen fentartott törvénykezési intézkedések megszüntetésére, vagy tevékenységük megzsibbasztására irányozvák; utasítván egyszersmind az országban létező törvényszékeket, miként a még hatályban álló törvényeket és szabályokat az említett időszakig pontosan és lelkiismeretesen alkalmazzák, miután ezek az országnak és egyeseknek érdekében véglegesen csak rendes törvényhozási tárgyalás útján, nem pedig egyoldalú helyhatósági határozatok által változtathatnak meg a nélkül, hogy a jogi viszonyok föloldhatatlan bonyodalmakba sodortassanak.

4-szer. Miután az 1848-diki törvényeknek átvizsgálását s illetőleg módosítását, megszüntetését vagy megerősítését, úgy szinte azoknak mult évi Mindszenthó 20-dikán kelt elhatározásainkkali kiegyenlítését a folyó évi Szentgyörgy hó 2-dikára összehivandó országgyűlésére utasítottuk, s azoknak tettleges életbeléptetése oly kérdésekkel függ össze, melyeknek egyoldalú, elhamarkodott megoldása az elmult idő lefolyta alatt keletkezett, s oltalmunkra számot tartó viszonyokat és érdekeket - úgy Magyarországunkban, mint többi tartományainkban - veszélyeztethetné, s miután ezen törvényeknek hatályba léptetésükkel összekapcsolt kérdéseknek elhatározása a legérettebb megfontolás és meghányás tárgya, mely sem egyeseket, sem egyes megyéket nem illethet: ennélfogva az ezen törvények tettleges foganatosítása iránti minden kisérleteket szigorúan eltiltunk, s azokat a legkomolyabb eszközökkel akadályoztatni rendeljük.»

Ha a megyék részéről - mondja a leirat - ezen meghagyások ellenében ellenszegűlés tapasztaltatnék, a bizottmányi ülések be fognak tiltatni, s maguk a bizottmányok fölfüggesztetni, vagy föloszlattatni, mi - a szükség úgy kivánván - anyagi hatalommal is foganatosítandó lészen.

A leirat fölolvasása után Lukács Móricz szólalt föl. Kifejtette, hogy Pest városa véletlenül egyikét sem követte el azon tényeknek, melyekkel a leirat az ország törvényhatóságait vádolja, és kimutatta, hogy épen ez okból kell nyilatkoznia, nehogy úgy lássék, mintha az ország többi törvényhatóságainak intézkedéseit rosszalná. Kérte, hogy a főjegyző kezénél levő fölirati javaslat, mely a közgyűlésen jelen nem levő Deák Ferencz tollából folyt, olvastassék föl, s azt elfogadásra ajánlotta.

Királyi Pál főjegyző a következő fölirati javaslatot olvasta föl:


Császári, Apostoli Királyi Fölség!

Midőn cs., apostoli kir. Fölséged a sanctio pragmatica alapján Magyarország alkotmányának isméti helyreállítását elhatározta, nem kételkedhettünk, hogy azon alapelv, miszerint minden jogszerűleg alkotott törvény jogérvényes mindaddig, míg azt a koronás fejedelem és nemzet egyesült akaratja el nem törli, hazánkra nézve is sértetlenül fennáll.

Hittük és hiszszük ezt annál inkább, mert a sanctio pragmatica, melyre, mint alaptörvényre, maga Fölséged kegyelmesen hivatkozik, és a sanctio pragmatica értelmében kiadott királyi hitlevelek világosan azt tartalmazzák, hogy az országnak törvényei, melyek t. i. országgyűlésileg alkottattak, szorosan megtartandók.

A Fölséged által mult évi október 20-dikán kiadott diplomát és királyi elhatározásokat úgy tekintettük, mint világosan kijelentett tanuságát annak, hogy Fölséged a sanctio pragmaticát, mely a koronás fejedelem és nemzet jogait egyaránt biztosítja, teljesen és egész terjedelmében életbe lépteti, s meg valánk győződve, hogy Fölségednek legmagasabb czélja és akaratja más nem lehet, mint az egy ideig félretett, de soha el nem évülhető, soha meg nem semmisíthető magyar alkotmánynak visszaállítása által a nemzetet megnyugtatni, s a kölcsönös bizodalmat, mit a lefolyt 12 évnek szomorú eseményei annyira megingattak, ismét helyreállítani.

De hűtelenek volnánk az alkotmányosság elvéhez, eltérnénk a sanctio pragmatica alapeszméjétől, ha nem ragaszkodnánk törvényeinkhez, s azoknak szoros megtartását, pontos teljesítését nem sürgetnénk a jognak és igazságnak minden fegyverével.

Önmaguk a fejedelmek sem bizhatnak oly népben, mely könnyen felejti elvesztett szabadságát, könnyen változtatja ősi alkotmányát, hamar megnyugszik a vak eset játékain és csakhamar beletalálja magát minden viszonyba, mit a körülmények rákényszerítenek. A mely nép sorsát, helyzetét, alkotmányát, intézményeit könnyű szerrel cserélgeti, az urat is hamar cserél.

Az 1848-diki törvények alkotmányszerűleg lőnek alkotva, s nincsenek e mai napig alkotmányszerűleg eltörölve; mi tehát úgy is mint egyes polgárok, úgy is mint törvényhatóság kötelesek vagyunk azokat tisztelni, teljesen jogérvényeseknek tekinteni mindaddig, mig a nemzet és a koronás fejedelem egyesült akarata országgyűlésileg azokban változtatást nem tesz.

Mi nem akarjuk jogainkat a törvény korlátain túl terjeszteni; ezt cselekednők pedig, ha azon hatalmat, mely a nemzetet és koronás fejedelmet együtt illeti, mint törvényhatóság akarnók gyakorolni az által, hogy a még jogilag fönnálló s országgyűlésileg meg nem szüntetett törvények ellen cselekednénk.

Kik azok és vannak-e olyanok, kik a birodalom ellenségeivel szövetkezve, az állam ellen vétkes merényleteket terveznek, azt mi nem tudhatjuk; képviselőtestületünk tagjai között ilyenek nincsenek. Azon honfiak közül pedig, kik politikai multjok miatt még most is számüzetve külföldön tartózkodnak, ha választottunk volna is valakit képviselőtestületünk tagjává, ezt kétségtelenül azon reményben tevénk vala, hogy a magyar alkotmánynak visszaállítása megnyitja egyszersmind hazánk határait mindazoknak, kiket az idegen biróságok által idegen törvény szerint hozott alkotmányellenes itéletek kényszerítettek a távozásra. E reményünk minél előbbi valósulása bizalmat gerjesztő záloga leend az alkotmányosság teljes visszaállítása iránti komoly szándéknak, meghiusulása ellenben könnyen káros kétkedést szülhetne a nemzetben.

A közadót illetőleg épen azért, mert köztörvényhatósági állásunkban nemcsak alkotmányos jogaink, de alkotmányos kötelességeink is vannak; épen azért, mert mi, mint köztörvényhatóság, őrei és kezelői vagyunk azon jogoknak, melyeket az alkotmány a népnek biztosított csak azt tehetjük, mit e részben a törvény enged és parancsol. Alkotmányos országban az adónak minden nemei csak a nemzet beleegyezésével jogszerűek, mi tehát csak azon adónak jogszerűségében nyugodhatunk meg, mit az országgyűlés megállapít vagy elfogad. A jelenlegi adónak, mint országgyűlésen kívülinek, jogosságát tehát elismernünk a törvény tiltja. Erő és hatalom ellen a mi fegyverünk igazság és törvény, miket az erő és hatalom sérthet vagy mellőzhet, de jogszerűleg meg nem semmisíthet.

A törvénykezés visszaállítására nézve be akarjuk várni az ország birája és illetőleg a hétszemélyes Tábla által teendő javaslatokat, mint ideiglenes intézkedéseket, főkép azért, hogy a törvénykezésre nézve egyformaság legyen a hazában, mit egyébkint a törvényhatóságoknak sokban egymástól eltérő nézetei miatt elérni alig lehetne; de várakozásunkat azon bizalom és kivánathoz kötjük, hogy az ország alkotmányos jogai a törvénykezésre nézve is a magánjogviszonyok megzavarása nélkül minél előbb vissza fognak állíttatni.

Az 1848-diki törvényeknek újabb átvizsgálása s illetőleg módosítása nézetünk szerint is az országgyűlés köréhez tartozik; de épen azért mi köztörvényhatósági állásunkban azoknak bármely egyoldalú mellőzésében vagy megszegésében meg nem nyughatunk. Azon törvényeket a jövő országgyűlésen nem szükséges alkotni, mert már megvannak s jogilag fönnállanak; czélszerű leend talán azokat újra átvizsgálni, talán némely részben módosítani, s a mennyiben vagy nem eléggé határozott, vagy csak ideiglenes rendelkezést tartalmaznak, javítni is; de mindaddig, míg ez nem történik, kötelességünk azok fönnálló rendeletéhez ragaszkodni. Ismételjük azonban itt is, hogy a mi fegyverünk nem erőszak, hanem igazság és törvény.

Mindezeket a legmélyebb tisztelettel és őszinteséggel előadni, a törvény és alkotmányos állásunk teszi kötelességünkké, s meg vagyunk győződve, hogy Fölséged, ki alkotmányos úton akarja a nemzet bizalmát s teljes megnyugtatását elérni, e kötelességünk teljesítését s az alkotmányos őszinte szót nem fogja túlcsapongásnak tekinthetni.

Fontos és nehéz föladatok várnak a közelgő országgyűlésre, oly föladatok, melyeknek elhibázott megoldása végtelen bonyodalmakba vezethet, s veszélyt hozhat hazánkra; higgadt és nyugodt kedélyállapot, a helyzet nehézségeit méltányló óvatosság, egymást értő és a félreértéseket eltávolító kölcsönös bizalom szükséges e nehéz munkához.

Mindez pedig csak úgy remélhető, ha minden ok, minden ürügy gondosan mellőztetik, mi félreértésre, bizalmatlanságra vezethetne; ha legszentebb ereklyénk, az ősi alkotmány, meg nem támadtatik, s legforróbb érzelmünk, a honszeretet, melylyel hazánk szabadságához s alkotmányos önállásához ragaszkodunk, nekünk vétkül nem tulajdoníttatik; ha tőlünk oly cselekmények vagy mulasztások nem követeltetnek, melyek által a törvénynyel, önérzelmeinkkel és legszentebb kötelességeinkkel jönnénk ellenkezésbe.

Ily módon, és csak ily módon lehető a hon föntartása, s ha Isten engedi, fölvirágzása.

Szilágyi Virgil a felolvasott fölirati javaslat ellen szólt. Kifogása volt annak úgy alakja, valamint tartalma ellen. Szerinte a javaslat hangjában annyi a mentegetődzés, hogy a fenyegető leirat ellenében Pest városához méltónak nem tartja. A mi pedig lényegét illeti, hiányzik belőle az erélyes tiltakozás az 1848-diki törvények revisiója ellen. Félt, hogy «a könnyen hivés, a rosszul alkalmazott nemzeti nagylelkűség ismét megrontásunkra fog kizsákmányoltatni, ha elég óvatosak nem leszünk, megvonni minden erkölcsi támogatást azon párttól, mely a hazában immár fölütötte fejét, s melyet ő nem tartózkodik a maga valódi nevén megnevezni, érti az osztrák pártot.» «A sajtó és a törvényhatóságok egy része már is annyit tőn e pártnak fölbátorítására, hogy meg kell döbbennünk a következmények gondolatától, s legalább mi ne szolgáltassunk okot arra, hogy ezen párt örvendve lássa, miszerint törvényhatóságunk kebelében mesterkedésének biztos basisa van.» Jobb szerette volna ugyan, ha a nemzet október 20-dikával szemközt megmarad még egy ideig a negatio terén, s «bevárja, míg teljes igazságot szolgáltatnak föltétlenül, vagy ha ez nem történik, önmagát erősítve bevárja az időt, mi okvetlenül jönni fog, midőn az európai viszonyok kedvező fordulata mellett módja, alkalma lesz a nemzetnek követelni a teljes igazság kiszolgáltatását.» De mivel a város már egyszer fölirást intézett, az újabb fölirás kényszerűséggé vált; e fölirat azonban olyan legyen, melyből láthassa mindenki, «hogy ha akadnak a nemzetnek egyes tagjai, ha akadnak törvényhatóságai, melyek az 1848-diki törvényeket szentségtelen kezekkel érinteni mernék, vagy azokat kérdésbe vonni engednék: az ország fővárosának törvényhatósága nem tartozik azok közé.» Ez után élénk színekkel festette az osztrák absolutisticus irányzatnak Magyarország beolvasztására irányzott s többször már az erőszakosság alakjában is fellépett törekvéseit egy részről, más részről pedig azon alkotmányos küzdelmeket, melyeket azoknak, a kik a nemzeti önállóság fentartásához ragaszkodtak, ismételten kellett folytatniok az osztrák törekvések támogatói ellen. Végre négy pontban formulázta azt, a mit a határozottabb hangon szerkesztendő feliratnak tartalmaznia kellene: tiltakozást az absolut kormány által kivetett adók behajtása ellen; tiltakozást az október 20-diki diploma rendszerének életbeléptetése ellen; tiltakozást az absolut kormányzásnak az országgyűlés esetleges feloszlatásával még egyszeri megkisértése ellen, és követelését az 1848. évi törvényekben szervezett alkotmányos biztosítékok helyreállításának.

Eötvös József b. azt tartotta, hogy «az országban lehetnek különböző véleményű egyének, de párt nincs, az országban csak egy nemzetet látunk». Az előterjesztett fölirati javaslatról pedig azt mondotta, hogy Pest városának szellemét a törvényhatóság méltóságához illő formában tökéletesen kifejezi. Lehetnek egyesek, - így szólott - kik a jelen alkalommal hangzatosabb phrasisokat helyzetünkhöz méltóbbaknak találnának; de én nem osztozom e nézetben. Vész pillanataiban a fa lombja susog, a gyengébb ágak verdesik a levegőt, de a törzs maga mozdulatlan marad. Ereje épen abban van, hogy meg nem mozgatható. Ezt teszszük mi. Hogy az egyszer választott iránytól magunkat eltéríttetni nem engedjük; hogy az 1848-diki törvényekhez szilárdul ragaszkodunk: ennek tiszta kimondásában, s nem egyes szavakban van föliratunk ereje. A magyar nemzet, ha nem is megyünk vissza a multba oly messze, mint Szilágyi, csak az utolsó tíz évben többet tett és többet szenvedett, sem hogy nagy szavakra lenne szüksége, hogy szavainak tekintélyt szerezzen.

A közgyűlés elfogadta Deák Ferencz fölirati javaslatát.

 

LEHETSÉGES-E A RÉGI MAGYAR POLGÁRI ÉS BÜNTETŐ
TÖRVÉNYEKET MINDEN VÁLTOZTATÁS ÉS OCTROYROZÁS
NÉLKÜL VISSZAÁLLÍTANI?

I.

Ő felsége 1860. október 20-dikán a következő kéziratot intézte a magyar kanczellárhoz:


Kedves báró Vay!

Minekutána szándékom, Magyarországom összes törvénykezési ügyét ismét ezen ország határai közé visszahelyezni, - ennélfogva országbirám Nékem több alkalmas egyéniségeket fog kijelölni a királyi Curia tagjaiul, kik az ő elnöklete alatt, más alkalmas egyéniségek közbejöttével, mindenek előtt a magyar igazságszolgáltatásnak szervezése felett tanácskozandván, ebbeli javaslataikat magyar kir. kanczelláriám útján haladéktalanul Elém terjesztendik; mire nézve önként értetődik, miszerint a birtok biztosságának és a magánjogi viszonyok állandóságának érdekében, a polgári és büntető jognak minden határozmányai és intézkedései mindaddig teljes hatályban maradandnak, mig azok iránt a netaláni változások törvényhozás útján meg fognak állapíttatni.

Bécs, október 20-dikán, 1860.

Ferencz József m. k.


Az Apponyi György gr. országbiró elnöklete alatt a törvénykezés ideiglenes szervezése czéljából megalakult értekezletnek 1861. január 23-dikán tartott I. ülésében Melczer István
kir. személynök indítványozta, kéressék meg ő felsége, hogy Magyarország alkotmányos biróságait előbbi törvényes állapotukba visszaállítsa, s mindazokban, mik a magánjogviszonyok megzavarása nélkül történhetők, mind anyagi, mind alaki törvényeinket, visszaállítsa. Véleménye támogatására fölhozta, hogy midőn József császár 1790-ben rendeleteit visszavette, utóda, II. Leopold, nem várta be az 1790. junius 6-ára kitűzött országgyülést, hanem az évi május 1-sejétől minden biróságot ad pristinam formam et activitatem visszahelyezett.


DEÁK FERENCZ: Elvileg ugyan egyetért abban, hogy a magyar törvények ismét hatályba teendők, a mennyire csak magánjogok sérelme nélkül kivihető. De ellenmond az előtte szólott által fölállított analogiának az 1790-diki s a mai korszakra nézve. Akkor az anyagi jog nem változott; eljárás és törvényszékek pedig könnyen állíttathattak vissza. Ma az ősiség eltörlése, a polgári törvénykönyv behozatala az anyagi jog tetemes változásával járt. Ő csak oly kevéssé barátja az octroyálásnak, mint más; a kérdés tehát csak az: mennyiben lehető a magyar jog visszaállítása? s a mennyiben lehetetlen, a hézagok mikép pótoltassanak?

II.

Melczer István Barkóczy János grófnak azon megjegyzésére, hogy «1790-ben még nem létezett az általános ausztriai polgári törvénykönyv, s így hazánkba be sem hozathatván, az anyagi jogokra nézve ősi törvényeink változatlanul fönmaradhattak», azt felelte, hogy József császár alatt behozatott Magyarországba a sanctio de delictis et poenis-féle codex, s hogy akkor Ausztriában is létezett codex, a justiniani, a codificatio tehát nem hiányzott.


DEÁK FERENCZ: Az előtte szólott válasza egyenesen az ő állítására vonatkozik; de mi czáfolatot sem tartalmaz, minthogy József császár korában a magyar anyagi jog csakugyan változást nem szenvedett, s így a mostani az akkori állapothoz nem hasonlítható. Azonban ő épen nem akarja állítani, hogy a jelenlegi törvényeket kivétlen meg kell tartani, vagy pedig a régieket visszaállítani, s más alternativa ne legyen. Így régi büntető törvényeinknek vagyis inkább szokásainknak, melyek sok tekintetben határozatlanok, a kornak meg nem felelők, zavarosak s melyek majd minden megyében máskép alkalmaztattak, melyek különbséget tettek nemes és nem nemes közt stb., fölélesztése semmikép sem kivánatos. De az ausztriai büntető codex sem fér össze visszaállított alkotmányunkkal, ennek szabványainál fogva az ezen értekezletben résztvevő szónokok nagy része is valószinűleg államügyészi vád alá fogathatnék. E tekintetben azt véli, hogy azon országos választmányi munkálat, mely mint törvényjavaslat 1843-ban az alsó tábla által elfogadtatott, ideiglenesen elfogadható lenne. Egyéb iránt ezeket csak oda vetve érinti és az átalános érdemleges tárgyalások folytatását czélszerűnek találja.

III.

Az országbirói értekezlet 1861. január 24-dikén tartott II. ülésében Stockinger (Sulyok) Mór ügyvéd régi törvényeinket minden tekintetben vissza óhajtotta állítani.


DEÁK FERENCZ: Nem szólnék a tárgyhoz, ha azt nem látnám több előadásból, különösen az utolsó feleletből, hogy tökéletesen eltérünk a kitűzött kérdéstől; legalább az előttem szólottnak felelete mutatja, hogy tegnapi véleményemet, valamint Tóth Lőrincz és Horvát Boldizsár urakéit is egészen félreértette. Ő szakavatottsággal ecsetelte rossz részeit az ausztriai törvénykönyvnek. Mi soha sem vitattuk, hogy az tökéletes; azt sem, hogy jó és czélszerű volna azt egyáltalán elfogadni; hanem az egyik rész azt vitatta, hogy vissza kell állítani a magyar törvényt teljesen, minden változtatás nélkül; a másik rész pedig azt, hogy visszaállítsunk a magyar törvényből mindent, mit lehet, de azt teljesen, tökéletesen s véglegesen visszaállítani nem lehet. A tanácskozás tehát a vitatás ezen első stadiumában csak a körül foroghat: visszaállítható-e változtatás nélkül a magyar törvény minden részében, a polgári anyagi és alaki s a büntető jog körében is a fönnálló jogviszonyok megzavarása nélkül, vagy nem? Ha visszaállítható, ahhoz természetesen mindenki szívesen járuland; mi azonban csak azon kényszerűséget látjuk, hogy a magyar törvények némely részét nem vagyunk képesek a jogviszonyok megzavarása nélkül visszaállítani.

Azon t. urak, kik a magyar törvényt minden változtatás nélkül kivánják visszaállítani, közjogi szempontból indulnak ki, s azt mondják: hogy octroyrozással országgyűlésen kívül törvényt alkotni nem lehet. Már most az a kérdés, a mit el kell dönteni: lehet-e változtatás és octroyrozás nélkül a régi törvényeket visszaállítani?

A dologba bővebben nem ereszkedve, csupán az ősiség kérdésére nézve azt jegyzem meg Stockinger úr előadása folytán, hogy az ősiséget tettleg is megszüntetvén az ősiségi pátens, azóta különféle jogviszonyok keletkeztek; így például az ősiségi pátens a zálog kiváltására bizonyos időt tüzött ki; akármennyi zálog van, mely azóta lejárván, többé visszaváltható nem lehet, mert időközben eladatott s tán már harmadik kézen van: ha pedig változtatás nélkül állítjuk vissza a magyar törvényt, a zálogokat a mostani tulajdonosoktól okvetetlenül vissza lehet perelni.

Mi a nemzet hangulatát és érzelmeit illeti, ez iránt határozott véleményt bajos mondani; e részben, úgy hiszem, ha az országgyűlés előtt e testület visszaállítja a régi ősiségi rendszert és a fi- és leány-ág örökösödésére vonatkozó szabályokat, miután időközben osztályok is történtek gyermekek s testvérek között, ezeket megszüntetni és a sexus és sexus közötti különbséget megtartani kellene. Ha itt behozatik a magyar törvény, oly zavarok fognak keletkezni, miken a nemzet bizonyosan nem örülne. De ennél fontosabb dolgok is vannak, melyek a magyar törvények általános, minden változtatás nélküli behozatalát nem tanácsolják.

Nem hallottam senkit, ki a telekkönyveket semmivé akarná tenni; a telekkönyvek föntartása pedig, habár csak ideiglenesen is, szintén oly octroyrozás, mint a többi. A telekkönyv oly jogokat ad, melyeket a régi törvények nem ismernek; a telekkönyvet tehát a régi törvények mellett lehetetlen változtatások nélkül megtartani; a mostani telekkönyvi rendszer zálogjogot ad a hitelezőnek és e között és a régi betáblázási eljárás között igen lényeges különbség van; ha tehát a telekkönyv megtartása szükséges, mulhatatlanul szükséges lesz egyszersmind a magánjogban is némely ide vonatkozó változtatásokat tenni. A magyar büntető jogot szintén nem tartom változtatás nélkül visszaállíthatónak. Maga az eljárás, mely a büntető perre nézve fönnállott, nem törvényben, hanem csupán gyakorlatban gyökerezett. A büntetések nemére és mértékére nézve is a világos, határozott törvényektől a gyakorlat elütött. Történetileg visszamenve, ezen eltérés leginkább az úgynevezett Praxis Criminalis szerint történt, és hivatkozom azokra, kik akkor birák voltak, hagy arra az itéletben is hivatkozás tétetett; pedig méltóztassanak megengedni, a Praxis Criminalis soha törvény által megerősítve nem volt, hanem octroyrozva volt; az nem is Magyarország, hanem Alsó-Ausztria számára készült 1656-ban. Ezen állapot visszahozná a nem nemes és nemes közötti büntetésnemek és a fölebbezésekre vonatkozó különbségeket; ezt nem tartom lehetségesnek. Ki változtassa meg? Ő felsége rendelet által? Ezt el akarjuk kerülni; de ha meg nem változtatjuk, a törvényszékek mikép fognak eljárni? Lármát ütöttek közelebb a sárosi zsidó esetével; állítsuk vissza a régi törvényt, s azon eljárás ellen egy szót sem mondhatunk.

Átmegyek az urbériségre. Itt történtek időközben változások, mi hasonlókép nem egyéb octroyrozásnál. Az egyik változtatás az erdő kihasításánál a mennyiség meghatározása. Mondhatjuk-e, hogy ennek elejtése nem okozna zavart? A másik hiánypótlása a magyar törvénynek az irtványföldek körüli intézkedés volt, melyeket a földesúr azelőtt visszavehetett. Miután az urbéri viszonyok megszüntek, miután a földesúr kárpótlást kapott, lehetséges volna-e az előbbi eljárást visszaállítani? Állítsuk vissza a törvényt, és a földesúrnak legyen joga elfoglalni az irtványföldet: vajjon a nép előtt kedves dolgot fogunk-e csinálni, vajjon ezzel nem szórnók-e el az elégületlenség magvát?

Az 1848-diki törvény világosan mondja, hogy miután az urbériség megszünt, mindazoknak, kik urbéri veszteséget szenvedtek, adósságaikra nézve időhalasztás adatik, és nekik az adósságot fölmondani nem lehet, míg a törvény máskép nem intézkedik. A törvény még eddig nem intézkedett, ellenben közbejött intézkedések szerint a földesurak a kárpótlási árt is fölvették; lehetne-e ismét a moratoriumot föléleszteni?

Sokat hozhatnék még elő annak megmutatására, hogy a magyar törvényt változtatás nélkül visszaállítani nem lehet; de nem akarván hosszas lenni, még csak az általános moratoriumról szólok.

A moratorium kétségtelenül octroyrozás volna, mert ha a törvény jogot ad arra, hogy pört kezdhessek, folytathassak, a hatalom pedig azt mondja, hogy azon pert meg nem indíthatom, a megkezdett keresetet nem folytathatom: kérdem, nem octroyrozás-e ez? Tehát azok, kik azért kivánják visszaállítani a magyar törvényt, hogy octroyrozás ne legyen, csak egyetlen egy eszközhöz folyamodhatnak, mely szintén egy neme az octroyrozásnak.

Én mindezeket csak azért hoztam föl, hogy tisztába hozassék a kérdés, és a fölött vitatkozzunk, hogy lehet-e változtatás nélkül minden részben a polgári és büntető törvény anyagi és alaki részét behozni úgy, mint az 1848-ban megállott, vagy sem? Erre már a multkor mondtam, hogy nem lehet. Ha a többség azt fogja találni, hogy lehet, az fog módot találni a dolog mikénti kivitelére is; ha pedig ellenkező lesz a többség, akkor ennek kell gondoskodnia, hogy mikép történjék a dolog. Az első eldöntendő kérdés ez volna tehát: Hiszi-e az értekezlet, hogy a magyar törvényt minden változtatás és moratorium nélkül vissza lehet állítani? Arra, mit Stockinger úr fölemlített, a törvény anyagi részére nézve, nincsen ellenvetésem, mert azt én is meg akarom szüntetni; büntető codex sincs, mert tegnap is kimondatott, hogy a mostani nem jó; akkor is megmondtam röviden, hogy a magyar gyakorlattal sem tartok, hanem egy harmadikat akarok, de az e fölötti vitatkozások akkorra valók, midőn az első kérdésen keresztülestünk, t. i. hogy lehet-e az 1848-diki magyar polgári és büntető törvényeket minden változtatás és octroyrozás nélkül teljesen és tökéletesen visszaállítani, vagy nem?

IV.

Ghyczy Kálmán, ki az első ülésben azt javasolta, hogy mind az alaki, mind az anyagi magyar törvények azonnal állíttassanak vissza, oly módon, hogy «az ősiségi pereknek az 1848. XV. t. cz. által kimondott fölfüggesztése továbbá is föntartatván, az 1853. május 1-seje előtt keletkezett, úgy szintén az innen túl keletkezendő esetek, s azok, a melyeknek tárgyára nézve a magyar törvény elvét az osztrák törvény nem változtatta meg, azonnal magyar törvény szerint itéltessenek; az 1853. május 1-sejétől mostanig keletkezett oly esetekre vonatkozó pereknek folyamata pedig, melyeknek tárgyára nézve az osztrák törvény a magyarnak elvét megváltoztatta, a törvényhozás egyedül illetékes intézkedéséig fölfüggesztessék; az osztrák törvény uralma alatt keletkezett váltóüzletek mindazonáltal azon törvény szerint itéltessenek, s a telekkönyvi intézmény is folytassa a törvényhozás határozatáig eddigi működését», most arra kért választ: hogy mivel a kérdés úgy tétetett föl, lehet-e a magyar törvényt minden változtatás vagy octroyrozás nélkül visszaállítani? e kérdésben benne értetik-e a fölfüggesztés? Módosítás-e ez vagy nem? mert mindegyik esetben máskép kell szavaznia.


DEÁK FERENCZ így válaszolt: Ghyczy Kálmán megnyugtatására csak azt jegyzem meg, hogy miután ő is kimondotta, hogy felfüggesztés nélkül nem tartja lehetségesnek a magyar törvény visszaállítását, ebben nincs köztünk véleménykülönbség. Második kérdésül föl lehetne tenni: hogy bizonyos fölfüggesztéssel, moratoriummal tartja-e a tanácskozmány behozhatónak a régi magyar törvényeket, vagy más módosítással?

Az elnök kimondván, hogy a tanácskozmány egy értelemben van az iránt, hogy az összes magyar anyagi és alaki törvények teljes és változatlan visszaállítása jelenleg lehetetlen, a Deák Ferencz által indítványozott második kérdést így tüzte ki: elérhető-e magyar törvény visszaállítása egyedül az által, hogy némely ügyekre moratorium elrendelését javasoljunk; tanácsos-e ezt tennünk?

Ghyczy Kálmán azon kérdésére, hogy a biróságok szerkezetére nézve most kérdés nem fog-e tétetni?


DEÁK FERENCZ azt felelte, hogy az anyagi jog iránt kell előbb tisztába jönni.

Ghyczy Kálmán ezután a második kérdésre nézve kijelentette, hogy arra, úgy a mint föl van téve, nem szavazhat, mert mint tegnap is kijelentette, a telekkönyvekre, a váltótörvényre, s a büntető törvényeket illetőleg a nemes és nem nemes között a büntetés és fölebbezés iránti különbségre nézve valamely rendelkezés vagy octroyrozás tételére hajlandó; egyébiránt pedig azt véli, hogy más nagyobb octroyrozás nélkül visszavezethető a mostani törvénykezés a magyar törvényes alapra.


DEÁK FERENCZ erre így nyilatkozott: Csupán moratoriummal vagy felfüggesztéssel a régi törvényeket visszaállíthatóknak mi sem hiszszük. (Helyes!) A harmadik kérdés ez lehetne: vajjon elegendőnek tartjuk-e a régi törvény visszaállítását csupán a telekkönyvi és büntető törvényre tett módosításokkal, vagy még több módosítás szükséges? Ha elégségesnek tartják az imént érintett módosításokat, akkor méltóztassanak albizottságokat választani, melyek javaslatot készítsenek; ha pedig azokat nem látják elégségeseknek és több módosítást is kivánnak, akkor minden egyes szakon külön albizottságoknak kellene dolgozni. Részemről kijelentem, hogy én a Ghyczy Kálmán úr által javaslott módosításokon felül még több módosítást kivánok a büntető és polgári alaki és anyagi jogban, mert csupán a fölhozottakkal nem tartom lehetőnek a jogviszonyok czélszerű elrendezését. (Helyes!)

Az értekezlet kimondotta, hogy minden egyes szakra albizottságot küld ki. Az elnök még azt a kérdést vetette föl: vajjon azon nyilatkozatok szerint, melyek eddig történtek, nem tekinti-e a tanácskozmány a kir. tábla ügyét mintegy eldöntöttnek? Erre

DEÁK FERENCZ így felelt: «Kivánjuk, hogy egy legyen a királyi tábla.» (Közhelyeslés.)

 

A BÜNTETŐ TÖRVÉNYKEZÉSRŐL.

I.

Az országbirói értekezlet 1861. február 16-dikán tartott VI. ülésében tárgyalta alválasztmánya javaslatát a büntető törvénykezés tárgyában. Az alválasztmány addig is, mig az országgyűlés véglegesen intézkedik, ideiglenesen azonnal behozhatónak vélte és javasolta némi csekély módosítással az 1843-diki büntető törvényjavaslatot. A szólók közül többen egyedül a magyar büntetőjogi gyakorlatra való visszatérést tartották kivihetőnek, mások azt kivánták, hogy ő felségének előlegesen ajánltassék az 1843. országos bizottság javaslata, a mennyiben pedig ennek életbe léptetése ellen nehézségek forognak fönn, ne másra, mint a szükséghez képest módosított régi büntető gyakorlatra való visszatérés kéressék ő felségétől.


DEÁK FERENCZ: Két tekintet tartóztatott, hogy a mai tanácskozás folyamában a dologhoz szóljak. Egyik az, hogy én is szerencsés valék akkor, midőn ezen büntető codex az országgyűlési bizottság által kidolgoztatott, ebben tettlegesen résztvenni, s némileg talán azon aggódtam, hogy véleményemet azon munka iránt, melyben résztvettem s mely némileg a magam munkája, elfogultsággal, előszeretettel fognám csak előterjeszteni; másodszor, mert azon albizottságnak is tagja voltam, mely ezen indítványt teszi, s nem akartam azon gyanuba jönni, hogy véleményemet másra tolni kivánom; annál inkább nem, mert azon okokat, melyek minket ezen véleményünkre birtak, javaslatunkban részletesen előadtuk, s azokat ismételni, minthogy föl is olvastattak s minden tagnak kezében vannak, nem tartám szükségesnek, s még kevésbbé volt szükséges a fölszólalás azután, midőn Tóth Lőrincz t. barátom nézeteimet bővebben kifejtette s azon okok mellé, melyeket javaslatunkban előadtunk, ujabb okokat is hozzáadott. Mi teljesítők kötelességünket, kimondtuk meggyőződésünket, s megtettük a javaslatot: a többi a nm. tanácskozmánynak dolga.

Egy okot azonban szándékosan nem mondtunk el az albizottsági javaslatban, s egy okot a bizottságban sem említettem meg, s valóban most is csaknem tartózkodva mondom meg, de mégis megmondom, hogy miért nem akarom a régi magyar büntető gyakorlatot behozni. S ez ugyanazon ok, melyért az ausztriai büntető törvényt nem akarom megtartatni, t. i. mivel a magyar büntető törvényben határozatlan a publiko-politikai vétkek formulázása és definitiója. Szomorú, kedvetlen eseményeket éltünk azon kornak emberei, a magyar törvénynek ezen szerencsétlen szavai miatt: «qui semet manifeste erigunt contra statum publicum!» Ezen törvény nyomán köztanácskozási beszédek miatt Wesselényi, Balogh és többen notæ per alá vétettek. Ez ellen a nemzet képviselői az országgyűlésen fölszólaltak, és a törvény megváltoztatását sürgették, de a főrendi tábla nem engedvén, a dolog elhatározatlan maradt, s ezen bizonytalanság az, mi köztanácskozásainkat kétségessé teszi. Fennáll továbbá még egy szennyfoltja a criminalis praxisnak s ez a «nota és a crimen læsæ majestatis» való perekben a titkos eljárás, mely gyakorlat 1797 után hozatott be, s 48-ig fennállott. Ez ellen is felirt az ország, de nincsen megváltoztatva. Ez is egy igen fontos ok.

Azonban, ha a többségnek máskép tetszik, s úgy látszik, hogy nemcsak ezen tanácskozmány többségének, hanem meg vagyok győződve, hogy az ország többségének is máskép tetszik, mert ez is a régit akarja visszaállítani: hódolok a többségnek, s ellene nem szólok; csupán csak egyet jegyzek meg. Azon két dolog összekapcsolását nem tartom czélszerűnek, helyesnek, t. i. hogy azt mondjuk: «az egyik ez; ha nem tetszik, a másikat ajánljuk.» Ehhez az itt kimondott elv szerint jogunk sincs, mert ezen tanácskozmány mindjárt első ülésében kimondotta, hogy a mit a magyar törvényből meg lehet tartani, azt meg kell tartani; a mit belőle vissza lehet állítani, azt vissza kell állítani: a nm. tanácskozmány többsége kijelentette s indokolta, hogy a régi criminalis praxist vissza lehet állítani, tehát vissza kell állítani. Logikai összefüggést nem látok abban, ha azt mondjuk: «ez is jó, az is jó; ezt is lehet, azt is lehet»; mert a kettő közől választani kell. A nm. tanácskozmány, hacsak kimondott elvéhez hűtlen nem akar lenni, nem mondhat egyebet, mint azt, hogy visszaállítja a régi magyar büntetőjogi gyakorlatot a szükséges módosításokkal, mert a magyar gyakorlat mellett egyúttal az országos bizottsági javaslatot is indítványba hozni, nem más, mint courtoisie, mely a jelen esetben nincs helyén. Ha a nm. tanácskozmány azt hiszi, hogy az 1843-diki javaslatot nem lehet behozni, mert ahhoz sok idő kell, s ő felsége nem fogja azt helybenhagyni, s másrészről azt hiszi, hogy a régi büntető gyakorlatot vissza lehet állítani, - mit azonban én nem hiszek - méltóztassanak ezt ajánlani; ez egyezik a tanácskozmány által kimondott elvekkel, s méltóztassanak egy bizottságot megbízni az e részbeni javaslat kidolgozására. (Köztetszés s helyeslés.)

II.

Az elnök kimondván az értekezlet határozatát, hogy tisztán és egyszerűen a régi büntetőjogi gyakorlathoz való visszatérés ajánltassék az utóbb kidolgozandó módosításokkal ő felségének, Sárközy Kázmér hétszemélynök az e tárgyban működött alválasztmányt akarta a formulázással megbizni.


DEÁK FERENCZ: Én ugyan nem igen gyakran hivatkozom az ausztriai szokásos gyakorlatra, hanem most az egyszer mégis igénybe veszem azt. Az ausztriai gyakorlatban ugyanis az van, hogy ha az előadó véleményét az ülés megváltoztatja, amaz átadja a tollat másnak, (Derültség) s ez csak komicus oldala volna a dolognak, de van komoly oldala is. Ha az mondatott volna, hogy «ez jobb mint amaz, ezért és ezért», akkor volna a felszólításnak értelme; de mi - az albizottság - határozottan kimondottuk, hogy a régit visszaállítani nem lehet, mert ha azt hitte volna az albizottság, hogy lehet, akkor e tanácskozmánynak az első ülésben kimondott elve szerint mi is javaslottuk volna a régi magyar törvénynek visszaállítását. Most a többség azt mondja, hogy lehet visszaállítani a régit, s kisértsük meg az ebbeli javaslat elkészítését. Mi, kik azt hiszszük, hogy a régit visszaállítani nem lehet, e tekintetben segédkezet nem nyujthatunk. Méltóztassanak a dolgot máskép elintézni. (Helyeslés.)

Az értekezlet a formulázás czéljából albizottságot küldött ki.

 

A SAJTÓÜGYI ESKÜDTSZÉKEK ELJÁRÁSÁRÓL.

Az országbirói értekezlet 1861. február 18-dikán tartott VII. ülésében tárgyaltatott az alválasztmány jelentése a sajtótörvény tárgyában. Midőn ennek befejeztével a magyar belügyminiszternek 1848-ban a sajtóvétségek fölött itélendő esküdtszékek fölállítása iránt kiadott rendeletére került a sor, fölszólalt Deák Ferencz.


DEÁK FERENCZ: Talán ezt felesleges felolvasni, mert ezt a miniszterium a törvény meghagyása folytán kidolgozta 1848-ban és a törvény rendelete szerint ezen esküdtszéki eljárás gyakorlatilag életbe is lépett; mert csakugyan alakultak esküdtszékek, sőt voltak esetek, hogy sajtóperekben itéletek is hozattak. Ha tehát a tanácskozmánynak véleménye, hogy a mit visszaállítani lehet a magyar törvényekből a magánjogok megsértése nélkül, az visszaállíttassék, ezen törvényes intézkedésnek visszaállítása iránt nehézség nem foroghat fenn. (Helyes! Elfogadjuk!)

Az értekezlet magáévá tette Deák Ferencz véleményét.

 

A KŐSZÉNBÁNYÁKRÓL.

Az országbirói értekezlet 1861. február 18-dikán tartott VII. ülésében tárgyalta a bányaügyben kiküldött alválasztmánya jelentésének a kőszénbányákra vonatkozó részét. Az alválasztmány az 1854. évi osztrák bányatörvény rendelkezéseitől eltérőleg, tekintettel az 1848. előtt hatályban volt törvényekre és törvényes rendeletekre, a kőszenet a föntartott ásványok közül kivette és azt a földtulajdonos tulajdonának mondotta ki, úgy hogy a földtulajdonos beleegyezése nélkül azon túl adományozás, vagy csak kutatási engedély is megadható ne legyen.


DEÁK FERENCZ: Előrebocsátom, hogy szakértő nem vagyok, a fenforgó kérdéshez tehát inkább általános jogi szempontból akarok szólni. A tulajdon, t. i. a föld birtokával járó tulajdonjog, a törvények által gyakran korlátozást szenvedett státusczélokból; fokozatonkint lehet kimutatni a törvénykönyvből, hogy különösen a nemes érczek mivelésére nézve a tulajdonjog időnkint mikép szoríttatott meg; de az is kétségtelen, hogy ezen megszorítás mindig csak rendes törvényhozás útján tétetett és tétethetik. A honpolgárnak gyakran kötelessége a tulajdon megszorítását státusczélok tekintetéből eltürni s azt áldozatul hozni, de ezt reá csak az államhatalom szabhatja, s mivel Magyarországon az államhatalom csak az összes törvényhozás organuma által szólhat, ezen megszorítás csakis az összes törvényhozás által jöhet létre. Magyarországon a Maximilianus codex nem volt az országgyűlés által megállapított bányatörvény, hanem igenis volt az országgyűlés által provisorie elfogadva, mert az 1723-diki 108. törvényczikk ezt mondja: «Judicia montanistica, secundum privatas eorundem leges ultra seculum stabilitas in suo esse manebunt.»

Tehát ezen törvényczikk a bányatörvényeket, mint akkor állottak, elfogadta ideiglenesen; ujabbakat maga a törvényhozás nem készített, mert a magyar törvényhozás 1843-ban akart ugyan a bányaügyben törvényt készíteni, de az legfelsőbb helyen megerősítést, nem nyert.

Most felmerül azon kérdés, hogy jelenleg mi a törvényes jogi állapot? A jogi állapot természetesen az, mi akkor volt, midőn a törvényhozás ama törvényt elfogadta. Ezen jogi állapoton az ujabb 1854-diki rendelet némi változtatást tett, különösen a kőszénre nézve, s ezt tette az ország ipara s a bányászat érdekében. Ha most törvényhozási körben ülnénk, hajlandó volnék azt mondani, hogy figyelembe kell venni a bányászat érdekeit, s a kőszénbányákra nézve úgy kellene intézkedni, hogy azokra mint az állam közkincsére főtekintet legyen, és sok tekintetben azokra nézve kész volnék az állam czéljai iránti tekintetnek a tulajdonjogot is alárendelni; azonban a nm. tanácskozmánynak első ülésében megállapított elve az volt, hogy a joggyakorlatot csak ott kivánja változtatni, hol a réginek visszaállítása vagy megtartása magánjogi viszonyokban tetemes zavart nem okozna. Ez volt a kiindulási pont.

1848-ban s az 1848 előtti jogállapot a bányászatra vonatkozólag az volt, hogy a kőszén a földtulajdonosnak joga volt, ebbe másnak beavatkozni joga nem volt, és a kőszén nem volt bányaregale. A kérdés tehát az, hogy az 1848-ban és előtte fennállott jogállapot visszaállítása nem csinálna-e a magánjogi viszonyokban zavarokat, mert ha nem csinál, akkor állittassék vissza; ha pedig igen, akkor ne állíttassék vissza.

Ismétlem, szakértő nem vagyok, de a mint a kérdést felfogtam, ezt legjobban megoldotta az albizottság, midőn azt mondja, hogy a bányaregalét meghagyni, mint azt az 1854-diki rendelet határozta a kőszénre nézve, sértené a magánjogot; egyszerűen visszavetni pedig ama rendelet hatását, megzavarná a magánjogviszonyokat. A bizottság tehát azt javasolja, hogy azon időhalasztás, mely szükségesnek látszott 1854-ben, öt évre hosszabbíttassék meg az országgyűlés által. Ezt természetesnek találom, mert csak az országgyűlés rendelkezhetik, hogy mi eddig bányaregale nem volt, legyen azzá. De egyszersmind azt mondja az albizottság, hogy 1854 óta időnkint nyittattak bányák; ezeket az illetőtől elvenni nem lehet, mert ez a magánjog megzavarása volna, s ebből magára a bányászatra nézve is hátrányok keletkeznének; s hozzátette az albizottság, hogy az urburát fizessék a bányászatnyitók az illető földesurnak. Ezen eszme teljesen kielégít, s nem habozom az albizottság javaslatát e pontra nézve egészen elfogadni.

Az értekezlet az albizottság véleményét magáévá tette.

 

A CSŐDTÖRVÉNY TÁRGYÁBAN.

Az országbirói értekezlet 1861. február 21-dikén tartott X. ülésében tárgyalta alválasztmánya javaslatát az 1840. XXII. t. cz.-ben foglalt, s az 1844. VII. t. cz. által némely szakaszaiban bővített, illetőleg módosított csődtörvényre nézve. A javaslat azon részének tárgyalásánál, mely magában foglalja a csődhitelezők osztályozását, fölszólalt Deák Ferencz.


DEÁK FERENCZ: Csak azt a kérdést vagyok bátor intézni azon urakhoz, kik ezen munkát készítették, mivel motiválják véleményüket? Azt látom, hogy mindenekelőtt a betáblázott hitelezőket kivánják kielégíteni. Ennek lehet józan értelme, de fölvilágosítást kérek, miért osztályozták ők a letéteményeket hátrább, mint a betáblázott követeléseket? miért sorozták a temetési, orvosi s gyógyszerészi költségeket hátrább, mint a betáblázott követeléseket? és miért adnak a mágnásoknál 400, a nemeseknél és polgároknál 200, s a nemnemeseknél 40 forintnyi hitbérnek valamennyi betáblázott hitelező előtt, sőt még a letétemények, temetési stb. költségek előtt is, elsőbbséget? Igen fontosak lehetnek az okok, melyek az albizottmányt ezen intézkedésekre birták; különben szembeszökő, hogy azok az előbbeni törvényeinktől és Európa legtöbb csődtörvényeitől eltérnek.

Fabinyi Theofil hétszemélynök fölvilágosításul elmondotta, hogy a választmány javaslata szerint ott, hol a telekkönyvezés már megtörtént, a jelzálogos hitelezők a hitbérre való tekintet nélkül kielégítendők; ott, hol a telekkönyvezés még nem történt meg, nézete szerint sem való a hitbér a külön megállapított osztályba. A letéteményekről pedig úgy vélekedett, hogy azokat nem lehet a zálogjogot nyert betáblázott hitelezők előtt kielégíteni. Ha - így szólott - a letételek, gyámi követelések, vagyis az 1840-diki csődtörvény I. és II. osztályában levő követelések megelőzik a zálogjogot nyert hitelezőt, sok esetben ily betáblázással biró hitelező semmi kielégítést nem nyerne.


DEÁK FERENCZ: Ha nem csalódom, ezen megelőzés még ott is áll, hol rendes telekkönyvek nincsenek; ott is a betáblázott követelés megelőzi a letéteményeket, orvosi dijt stb. Magam is tudok esetet, hogy a letéteményes a depositumot ellopta, s azon jószágot vett, melyre több adósságait bekebeleztette. Már kérdem, van-e igazság abban, hogy az intabulált hitelező veszi el a letéteményi lopott pénzen vett jószágot?


Széher Mihály ügyvéd Deák Ferencznek azt felelte, hogy a telekkönyv szempontjából kellett az új osztályzatot megállapítania. «Ha az 1840-diki osztályzat megtartatik, bizvást eltemethetjük telekkönyveinket.»


DEÁK FERENCZ: Nem mondtam, hogy a 40-diki törvény álljon meg, csak fölvilágosítást kértem. Nem is arról vitatkozunk, hogy a 40-diki törvény jó-e vagy nem, hanem arról, hogy a letétemények, még azok is, melyek korábbiak, mint a felhozott gyámnoksági követelések, se birjanak-e elsőbbséggel a betáblázott követelések fölött, s hogy az orvosi dijt s temetési költségeket, melyek minden országban elsőbbséggel birnak, miért tették hátrább?

Az elnök azon kérdésére, hogy az új osztályzat csak azon esetekre szorítkozik-e, midőn a telekkönyv már behozatott, Széher Mihály azt felelte, hogy az új osztályzatot a nem telekkönyvezett javakra is ki akarja terjeszteni, «különben is csak igen kevés vagyonság lévén Magyarországon, mely még nincs telekkönyvezve».


DEÁK FERENCZ: Az országnak legalább egyharmadában meg sem kezdődött a telekkönyvezés.

Széher Mihály a letéteményre nézve azon nézetét fejezte ki, hogy «annak, ki hitrebizottságot adott, s nem prospiciált eléggé magáról, a betáblázott követelések fölött elsőbbséget adni nem lehet».


DEÁK FERENCZ: Azért szólalok fel, mert szeretnék tisztában lenni, és mivel óhajtom, hogy a letétemények biztosítva legyenek. Széher úr azt mondá, hogy a letéteményező provideáljon magáról és jegyeztesse be letéteményét. Erre felvilágosítást kérek, s kérdem, hogy ott, hol telekkönyvek nincsenek, mikép provideáljon? A letétemények nem határozott összegek, s azért azokat nem lehet betáblázni. Azon hitelező, ki attól fél, hogy adósánál, ki ellen követelését betáblázta, letétemények vannak, melyekből convictiva származik, adósát elmarasztaltatja, s elveszi tőle értékét, - ez esetben mikép provideálhat a letéteményező? Ismétlem, hogy az ország egyharmadában nincsen még behozva a telekkönyv. Zalában például és Mármarosban még meg sincs kezdve, - de ha csak tíz, ha csak három ilyen megye volna is, nem látom át, hogy azon hátra sorozott követelések és letétemények ott, hol telekkönyv nincsen, mikép nyerhessenek azon hatóságokban a betáblázás iránt kellő biztosítást.


Az elnök a tanácskozás eredményekint kimondotta, hogy a választmány által javasolt különbség csak a befejezett és be nem fejezett telekkönyvekbe betáblázott követelésekre nézve álljon meg. Továbbá, hogy a telekkönyvileg fölvett vagyonnál az orvosi, gyógyszerészi és temetési költségeknek els
őségük legyen.


DEÁK FERENCZ: Méltóztatott a tanácskozmány a telekkönyvezett vagyonra nézve ezen sorozatot elfogadni. Én csak az ártatlan és maga bűne nélkül károsodott egyének oltalmát kivánom szem előtt tartani. A letétemény nem mindig olyan, hogy a letéteményező maga adta az illetőnek kezébe, hanem gyakran a közhatóság adja át az illető hivatalnoknak. Például: a legközelebb lefolyt időben a letétemények a szolgabirói hivatal kezébe jutottak, annak daczára, hogy az illetők ezt nem akarták. Ha abban méltóztatnak megállapodni, hogy e részben nem szükséges a törvényes provisio, akkor méltóztassanak az iránt is határozott szabályt hozni, hogy azon károsodásokért, melyek történtek, az a hatóság szenvedjen, mely a tisztviselőt megválasztotta, s a gyámot megtette. (Helyes!)

A tanácskozmány Deák Ferencz észrevételét magáévá tette.

A választmány a magyar csődtörvény 86. §-át, melynek értelmében az ingatlanokra betáblázott hitelezők zálogjoga az ingatlan jószág tartozékára ki nem terjed, sérelmesnek vélte azon hitelezőkre nézve, «kik a mostani polgári törvények uralma alatt és a telekkönyvi rendszer szabályai szerint telekkönyvi jogokat bekebelezés által nyertenek vagy nyerendenek», s fölvetette a kérdést, vajjon az ingatlan jószág tartozéka ingó vagyonnak vétessék-e, vagy pedig az ingatlan vagyon kiegészítő részének tekintessék?


DEÁK FERENCZ: Ha azon elv áll, hogy a telekkönyvezett betáblázás biztosítás, és a vagyonból semmi a hitelező kielégíttetése esetén kívül el nem adathatik, mi történik, ha az ingóságokra is kiterjesztetik a betáblázás, pl. birkákra, szarvasmarhákra, lovakra stb., ezeket sem lehet eladni? Mert az ingatlan az övé, ezt a hitelező kielégítése nélkül eladni nem szabad; ha a zálogjogot az ingóságokra is kiterjesztjük, ezeket sem szabad eladni, ha pedig szabad, akkor nem áll az, hogy az ingók az ingatlan jószág tartozékát képezik.

Széher Mihály azt tartotta, hogy «a mi ezelőtt ingó vagyonnak tekintetett, ezentúl is annak tekintessék». Barkóczy János gr. pedig úgy vélekedett, hogy «nem mindaz, mi ingó, hanem mi a gazdaság folytatására szükséges». Ráth Károly ügyvéd azon nézetét fejezte ki, «ha a magyar csődtörvény értelmében ki is mondatik, hogy a gazdaságbeli instructio, ha eladatik, ingó vagyonnak fog tekintetni, ez csak jövőre, de nem a multra állhat».


DEÁK FERENCZ: Ha valakinek most a német törvény szerint a jószágra követelései voltak telekkönyvileg bekebelezve, s a tulajdonos haszonbérbe adta jószágát, a haszonbérlő pedig a fundus instructust, mely az övé, el akarja adni, vajjon teheti-e azt?

Széher Mihály erre így felelt: «A végrehajtó szolgabirótól függött annak kimondása, hogy ezen része az ingóknak szükséges a jószág föntartására, a másik nem. Ez volt az ultimum forum.» Kiss Andor hétszemélynök a különbséget abban látta, hogy «ha per vagy végrehajtásra került a dolog, nem lehetett minden ingót elkülönözni a fönnálló gazdaságtól, hanem ha arra került a sor, az ingót csak az ingatlannal együtt lehetett eladni.» Az elnök így nyilatkozott: Itt mégis különbséget kell tenni azon a lefolyt idő alatt történt jogszerzések között, melyekre nézve nem akarjuk, hogy a törvénynek visszaható ereje legyen; ezekre nézve semmi észrevételünk nem lehet; de a jövőben szerzendő betáblázási jogokra nézve intézkedni föl vagyunk jogosítva.


DEÁK FERENCZ: Ezen kérdést épen azért tettem, mert tudtam, hogy az lesz a felelet, s tettem a kérdést annak megmutatására, hogy nem áll az, miszerint a telekkönyvileg betáblázott hitelezőnek az ingóságok is biztosításul szolgáltak. Ezek a telekkönyvi eszme szerint nem is szolgálhattak, mert akármikor eladhatók voltak, a csőd esetén kívül. Következésképen az eddigi hitelezőknek a törvénybe vetett bizodalmát nem csaljuk meg azzal, ha azt mondjuk, hogy a fundus instructus csak ingóság, mit a magyar törvények is állítanak; mert nem való, hogy a hitelező számított arra, midőn pénzét kölcsön adta, mert az adós a csőd előtt akármikor eladhatta volna. S így legkisebb ok sincs arra, hogy most mindjárt ki ne mondjuk vélekedésünket a magyar törvény mellett. (Közhelyeslés.)

Az elnök kimondotta, hogy a tanácskozmány nem látja annak szükségét, hogy régi törvényeinktől eltérő intézkedés tétessék.

 

VISSZAÁLLÍTHATÓK-E AZ ÖSSZES ÖRÖKÖSÖDÉSI
MAGYAR TÖRVÉNYEK, S HA NEM, MI A TEENDŐ?

I.

Az országbirói értekezlet 1861. február 22-dikén tartott ülésében tárgyalta az anyagi és alaki polgári törvények ügyében kiküldött alválasztmánya jelentését. E szerint kimondandó lett volna, hogy «az 1852. év november 29-dikén az ősiségi jogviszonyok rendezésére kibocsátott császári pátens egész kiterjedésében és az ausztr. polg. törvénykönyvnek ebben, az örökösödés minden részeire alkalmazni rendelt szabályai továbbra is ideiglenesen, t. i. az országgyűlés intézkedéseig, föntartatnak.» Ennek ellenében Deák József ügyvéd indítványozta, hogy a magyar öröklési törvények in integrum restituáltassanak; az ősiségi nyilt parancs hatályon kívül tétessék; az ősiségi perek az 1848. évi XV. törvényczikk értelmében az országgyűlés további intézkedéseig törvényszünet alá helyeztessenek; de az örökösödésre nézve a most érintett törvény által életben hagyott 1832/36. XIV. törvényczikk alkalmaztassék.

E javaslatok ellen volt intézve Horvát Boldizsár és három társának különvéleménye. Ők nem tartották elfogadhatónak Deák József javaslatát, mint a mely egy részről a gyakorlatban felélesztette volna az 1848. évi törvényhozás által elvileg, az ősiségi nyilt parancs által pedig tényleg is eltörölt ősiséget, és más részről az öröklési ügyek bizonyos nemeire nézve ujabban moratoriumot hozott volna be; de szintoly veszélyesnek tarták az alválasztmány többségének javaslatát, a mely általánosságánál s azon körülménynél fogva, hogy csak az öröklési rendszerre nézve hagyta volna hatályban az osztr. polg. törvénykönyvet, az örökösödéssel részint közvetlen, részint közvetett kapcsolatban álló többi kérdésre nézve pedig, minők a házassági szerződések, az örökszerződések, a végrendeletek bel- és külkellékei stb. a magyar törvényeket akarta visszaállítani, a melyek e kérdésekben az osztrák törvényektől lényegesen eltérő intézkedéseket tartalmaznak: a jogélet terén veszélyes zavart idézett volna elő, úgy, hogy sem felek, sem ügyvédek, sem bírák nem bírtak volna kellő tájékozással az osztr. polg. törvény és a magyar törvények érvényességének határvonalára nézve. Megtámadták az alválasztmány többségének javaslatát még azért is, mert mindezen kérdések tekintetében a magyar törvények intézkedései a különböző osztályokhoz képest különbözők lévén, a magyar törvények ily általános restitutióját ellentétben látták állani a jogegyenlőség elvével.

E különvéleménynek lényeges tartalma abban állott: hogy fentartassék az ősiségi nyilt parancs hatálya, az örökösödési rendszer pedig minden vele kapcsolatban álló kérdésekkel együtt a magyar törvények szellemében, de a jogegyenlőségnek megfelelőleg mindannyi osztályra nézve közös intézkedésekkel szabályoztassék, elejtvén az ősiség intézményének azon kártékony kinövéseit, a melyek a birtokforgalomnak, a birtok biztonságának és a közhitelnek útjában állottak, ellenben meghagyva annak alapgondolatát: a családiság fogalmát. E czélt úgy vélték elérhetni, ha a birtokosnak, tekintet nélkül a birtok eredetére, mint tulajdonosnak - a tékozlók ellen fennálló törvényes szabályok korlátai között - szabad rendelkezési jogot engednek s e rendelkezést a birtok természetéből eredhető minden megtámadások ellen biztosítják; ha továbbá a végrendelkezési jogot csak annyiban korlátolják, hogy a szülő az öröklött vagyonból egyenes leszármazóit ki ne zárhassa; ellenben végrendelet hiányában a vagyont azon ágra származtatják vissza, a melytől az az örökhagyóra áthárult.


DEÁK FERENCZ: Tóth Lőrincz igen t. barátom igen szépen előadta, hogy érdekünkben volna nemzetiségi tekintetből, mint ő mondá, a családiság föntartása, s ennek eszközlésére óhajtotta az ősiséget az öröklésben föntartani. Én az ősiség ellen sok évig küzdöttem; de azért nem volnék idegen az örökösödés föntartásától, s örömmel nyultam azon javaslathoz, melyet négy tagtársunk aláirt, és szivesen is járulnék annak alapelveihez, ha a czélt csak megközelítve is látnám; hanem az ausztriai törvény és a javaslat között e tekintetben in ultima analysi nem látok különbséget. Egyet látok, de ez sem jelentékeny különbség. Ugyanis ha az örökhagyónak leszármazói vannak, és nem rendelkezett, akkor a leszármazók fognak örökölni az ausztriai törvény szerint, s ezen javaslat szerint is; ha pedig az örökhagyónak leszármazói nincsenek, akkor rendelkezhetik ezen javaslat szerint is, az ausztriai törvények szerint is. Ha leszármazói vannak, ezen javaslat szerint végrendeletet nem tehet, de élők között elajándékozhatja vagyonát; mi tehát a különbség? Az atya, ki gyermekét nem akarja megcsorbítani, úgy sem ajándékoz élők között, valamint a német törvény szerint nem fog végrendeletet tenni azok kárára. Az pedig, ki felesége vagy más idegen kedveért gyermekeit meg akarja szorítani, a német törvény szerint végrendeletet tesz; de a kötelesrésztől még sem foszthatja meg gyermekeit; ezen javaslat szerint pedig az atya életben elajándékozhatja vagyonát akárkinek, a nélkül, hogy gyermekeinek legalább kötelesrész jutna, mert itt a 3. §-ban az mondatik: «Az élők közti szabad rendelkezési jog mind az öröklött, mind pedig a szerzeményi javak tekintetében csak a tékozlók elleni korlátozásoknak van alávetve. Semminemű elidegenítések az utódok által nem érvényteleníthetők.» E szerint az élők közötti szabad rendelkezésénél fogva az ajándékozási s átiratási jog korlátlanul fönn van tartva a tulajdonosnak, ha e joggal élni akar, melyet a német törvény a javaslat által eltörölt végrendelkezhetés alakjában - megszorítással - megadott.

Ennélfogva azon nehézségem van, hogy a czélt, melyet Tóth Lőrincz úr oly szépen fejtett ki, hogy az ősiséggel mentsük meg a családot, ezen javaslattal absolute el nem érhetjük, sőt rosszabbá teszszük a dolgot, mivel a javaslatban az elajándékozás meg van említve. Azt hiszem tehát, azon czélra nézve, hogy a családokat megóvjuk, nincsen ezen javaslatban intézkedés téve. Meglehet, hogy hibásan fogom föl, de ha engem e részben megnyugtatnak, szivesen reáállanék, mert magam is igen óhajtanám az örökösödésben bizonyos nemét az ősiségnek föntartani. Óvatosan kell bánnunk a successionális ügyekkel, mert megeshetik, hogy a nemzet megerősíti, és akkor a successionális törvényeket politikai tekintetekhez is kell alkalmazni. Nem az én eszmém eredetileg, de helyeslem, hogy pl. ha felső táblát kell alkotnunk, ne - mint most - minden ember, kinek czíme van, legyen annak tagja, hanem ügyekezni fogunk egy úgynevezett pairie-t alkotni, a mire pedig az örökösödési törvényeknek nagy befolyásuk van; nem kell tehát ezen lehetőségnek útját elzárni.

Az elnök szavazásra bocsátván a kérdést, hogy «a magyar örökösödési törvények in integrum visszaállíthatók-e vagy nem?» huszan a mellett nyilatkoztak, hogy a magyar örökösödési törvények in integrum helyreállítása minden módosítás nélkül lehetséges, huszonhárman pedig örökösödési ügyekben a magyar törvényeknek in integrum restituálását lehetetlennek találták.

II.

Az 1861. február 23-dikán tartott XII. ülésben az elnök a tanácskozás tárgyául a következő kérdést tűzte ki: «Minthogy a magyar örökösödési törvényeknek minden változtatás nélküli tökéletes visszaállítása lehetségesnek nem mutatkozott, mi volna a teendő, s hogyan kellene a hézagokat pótolni?» Többen az alválasztmány javaslata, mások a különvélemény mellett szólottak. Thalabér Lajos ügyvéd a különvélemény mellett nyilatkozott, nem pártolhatván az alválasztmány javaslatát a következő okokból:

1. Mert az izgatottságot és elégületlenséget a törvényeknek vissza nem állítása idézte elő. 2. Mert a meglevő magyar alaptörvények megváltoztatására a nméltóságú tanácskozmány hivatva nincs. 3. Mert törvény alkotmányos országban csak az országgyűlésen hozható. 4. Mert mi azonkívül alkalmaztatik, csak oktroyrozás leend, s az újabb elégületlenséget okozna. 5. Mert az október 20-diki diploma az alkotmányt és helyhatóságokat visszaállítani igérte. 6. Mert a megyék magukat a régi törvények alapján rendezvén mint helyhatóságok, határozatilag kimondották, hogy idegen törvényt és hatóságokat el nem ismernek. 7. Mert kimondák, hogy csak alkotmányos törvények szerint járnak el. 8. Mert a megyék a kanczelláriától a keresztséget megtagadták. 9. Mert a nemzet, hacsak a törvények vissza nem állíttatnak, megnyugodni nem fog, s végre 10. Mert a nemzetnek jelszava: «patere et honora legem, quam tuleris ipse.»


DEÁK FERENCZ: Sajátságos a helyzet, melyben a tanácskozmány van. Az október 20-diki diploma folytán azt mondták a törvényhatóságok: vissza van állítva a magyar alkotmány, vissza vannak állítva a megyék; a megyei és általában közhatósági jogok egyik legfőbbike pedig az igazságkiszolgáltatás, mi tehát visszakivánjuk az igazságkiszolgáltatást. Ezt igen természetesnek találtam, s fődolognak tekintettem volna, hogy az igazságkiszolgáltatás minél előbb az alkotmányos birák kezébe kerüljön, hogy az alkotmányszerűleg választott biró itéljen a megyében, a törvényhatóságban, s alkotmányszerűleg rendezett főtörvényszékek birálják meg ezen itéleteket. Ezt én sokkal fontosabb kérdésnek tartottam, mint azt a kérdést, hogy ezen birák ezen néhány hét vagy hónap alatt melyik törvény szerint fogják az, igazság kiszolgáltatását gyakorolni. (Tetszés.) Hanem vannak dolgok, melyeket nagy bölcseség meg nem mozdítani, s ha megmozdíttatnak, lehetetlen helyre hozni. Ez volt az országban a hangulat, s így történt, ne csináljunk magunknak illusiót, hogy ezen tanácskozmány sajátságos pressio alá jutott.

Azt mondották a hatóságok és azon közönség, mely az emberekre hat, hogy vissza kell állítani a régi magyar törvényeket; mondották erre néhányan, hogy azt, a mi volt, nem lehet teljesen visszaállítani, mert új jogviszonyok keletkeztek; itt van a telekkönyv, mit respectálni kell, s erre azt mondják: a telekkönyveket mi is igen szükségesnek tartjuk, de a régi törvényekben a telekkönyvi institutio oly módon nem fordul elő, tehát azokat alkalmazni kell; a tanácskozmány fogja módját találni, hogy miként lehessen visszaállítani a régi törvényeket, ámbár azokat úgy, mint vannak, visszaállítani absolute még sem lehet. S így semmi egyéb korlátot nem tűzött a tanácskozmánynak a publica opinio, mint csak kettőt; az egyik: minden változtatás octroyrozás; a másik: octroyrozni nem szabad, de változtatni mégis kell. Szeretném látni azt a bölcset, ki ezen keresztülvág.

Én ily bilincsekben tanácskozni nem tudok; ez a legnagyobb lehetetlenség. (Tetszés.) Mi az oka ezen állapotnak? A közjogi nehézség. Akármit beszéljünk azon gyűlöletről, mely egyik vagy másik törvény ellen van, higyje el a tanácskozmány, ezen gyűlöletnek kilencz tizedrésze közjogi szempontból származik; mert gyűlölt hatalom gyűlölt időszakban hozta be azon törvényeket; mert ha azok csupán javaslatkép lettek volna a magyar országgyűlés elé terjesztve, azokat, nem mondom, minden részben elfogadta volna, de bizonyosan nem mondotta volna gyűlöletesnek, gyalázatosnak, rossznak, gonosznak, hanem megfontolta volna az egyes tételeket, s a mennyire helyesek és czélszerűek, helyben hagyta volna.

Hogy mennyire igaz az, hogy a régi törvényeket per bausch, egy szóval visszaállítani lehetetlen, a tanácskozmány megmutatta az által, hogy az urak abban sincsenek még magukkal úgyszólván tisztában, hogy az 1848-diki törvény eltörölte-e az ősiséget vagy nem, és mennyiben? Mert Kopácsy úr azt mondta, hogy a fi- és leányágat illető jószágok természete az 1848-diki törvény által már el van törülve; mások pedig azt hiszik, hogy nincsen eltörülve, mert az 1848-diki XV. törvényczikk határozottan kiemeli az 1836-diki XIV. törvényczikk eseteit, és nemcsak az eljárásra nézve emeli ki, hanem egyszersmind azt mondja, hogy jövőre ősiségi viszonyból eredő pereket indítani nem lehet, kivéve az 1836-diki XIV. törvényczikk eseteit, tehát azon eseteket is ősiségi viszonyból eredőknek kanonizálta, és a XIV. törvényczikkben egyenesen fönn van tartva a fi- és leányág közötti különbség gyakorlatilag is, a mennyiben azt mondja, hogy a szerző-levelek tartalmából kell a sexus és sexus közötti különbséget megitélni. Azt mondja, hogy azon végrendeleteket, melyek az ősiekről rendelkeznek és nem jogosak, nem lehet tekintetbe venni, hanem félre teszi azon végrendeleteket, melyek ősiséget involválnak. S így tehát magunk sem vagyunk tisztában, minél fogva a törvényeket - a mint vannak - visszaállítani nem lehet.

Tisztelt barátom és öcsém Deák József tegnapi inditványa legalább szoros logikai összeköttetésben van annyiban, hogy a régi magyar törvényeket in integrum kivánja visszaállítani, s indítványának csak azon egy hiánya volt, hogy nem volt formulázva. Mert ha az elv csak odavetve van, midőn szóról-szóra, §-ról §-ra megy az ember, sokban megütközik, mit különben helyesnek találna, ha formulázva volna. Én mindamellett sokkal természetesbnek találtam azt, mint a most előttünk fekvő véleményt, azon egyszerű oknál fogva, mert ennek, mint tegnap is mondám, végeredménye épen az, mi az osztrák törvényé. S azon okoskodásokat nem érem föl, hogy midőn valaki azt mondja, hogy az albizottságnak munkáját azért nem fogadja el, mert nem szabad octroyrozni, a régi törvényt kell visszaállítani, országgyűlés nem vagyunk, mégis a különjavaslatot elfogadhatónak találja, holott ezen különjavaslat sokat változtat a régi törvénynek majdnem minden pontján, tehát hasonlag octroyrozás. Mert a fi- és leányág közti jogkülönbséget eltörüli s így változtatást tesz a magyar törvényen; de változtatást tesz a házasság alatti szerzeményekre nézve is, a mennyiben azt mondja, hogy a házasság alatti szerzemények mindkét hitestársat közösen s egyenlő arányban illetik, azonban a nőnek szerzeményrészét annak örökösei vagy hagyományosai csak a férj halála után vehetik birtokba; a magyar törvény szerint pedig a férjnek sok esetben joga volt az egész szerzeményről rendelkezni; meglehet, hogy helyes vagy czélszerű ezen intézkedés, de mindenesetre a régi törvény megváltoztatása.

Indítványoztatott, hogy a különjavaslatnak 4. és 8. szakasza maradjon ki. A negyedik szakasz így szól: «A végrendelkezési jog, leszármazó utódok nemlétében, minden öröklött és szerzeményi vagyonra kiterjed; ha azonban leszármazó örökösök vannak: az öröklött vagyon s illetőleg annak értéke őket illetvén, a végrendelet, csak az öröklött vagyon helyrepótlása után fenmaradó szerzeményi javakra érvényes.» Úgy van-e ezen szakasz kihagyatása értve, hogy a végrendelkezési jog semmire sem adatik meg; vagy az ősiekre, vagy mindenre megadatik, minden megszorítás nélkül? (Fölkiáltások: Mindenre!) Akkor tehát semmiben sem különbözik ezen javaslat az osztrák törvénytől, és akkor nyugodt lélekkel az albizottsági véleményre vagy ezen javaslatra is lehet szavazni.

A másik lényeges különbség az, mely a 8. §-ban van, mely így szól: «Ha az apa vagy anya, vagy közőlök már egyik sem élne, az apát az apai, az anyát az anyai leszármazók képviselik. Sem szülők, sem leszármazóik nem levén, az öregapát s öreganyát, s illetőleg ezek leszármazóit, - és ha ezek sem volnának életben, az ősapát és ősanyát s illetőleg az ő leszármazóikat, s így sorban a további felmenőket s ezek leszármazóit illeti az öröklés ugyanazon elvek szerint, melyek a 6. és 7. §§-ban megállapítvák.» Ez tehát a másik főkérdés, melyet némely tagtársunk kihagyatni kiván, s vélekedésem szerint, ha ezen általam felidézett két szakaszt kihagyjuk, akkor az albizottság véleménye és ezen különjavaslat között lényeges különbség nincs.

Még egy eszmét említek itt meg. Ezen javaslatban mindenütt ezen szó: «öröklött» használtatik. Sejtem, hogy alatta az ősi vagyont akarják érteni, azt vélvén, hogy talán az «ősi» szó kellemetlen reminiscentiákat idézhetne elő; de e két szó nem ugyanazt jelenti, mert vannak öröklött vagyonok, melyek a magyar törvények szerint nem lettek ősiek; például: az apa után végrendeletileg kapott vagyon a családra nézve nem volt ősi, s hasonlag nem volt az a conjugális successio, ezen vagyonról az illető szabadon rendelkezhetett. Ha pedig megmaradna ezen kifejezés: «öröklött», és a tanácskozmány által a javaslat elfogadtatnék, ez által a t. véleményező urak nagyobb megszorítást hoztak volna be a végrendelkezésre nézve, mint maguk akarnák.

Egyébiránt még sokat szólhatnék e dologról, hanem röviden csak azt jegyzem meg, hogy nekem más volt az eszmém, óhajtásom, mielőtt azon reményemtől elestem, hogy meg fognak a törvényhatóságok nyugodni abban, ha a magyar birák kezébe kerül az igazságkiszolgáltatás, s bevárják az országgyűlés intézkedését, mielőtt tapasztaltam, hogy semmit sem akarnak tenni a német törvény szerint; mondom, midőn a tanácskozmány összehívatott, nekem más nézetem s reményem volt. Én ugyanis úgy számítgattam, hogy körülbelül márczius eleje vagy közepe itt lesz, míg a tanácskozmány munkájával elkészül, s ha az fölterjesztetik, 24 óra alatt ott sem fognak «igen»-t vagy «nem»-et mondani; itt lesz tehát az országgyűlés, még mielőtt ő felsége a tanácskozmány munkálatát életbe léptethetné. Óhajtottam volna tehát, hogy a tanácskozmány nem arra tekintett volna, mit mond most itt vagy amott a hangulat, mi tetszik vagy nem tetszik, mi octroyrozás, mi nem az; hanem csinált volna oly tervet, mely ha nem léphet is az országgyűlés előtt életbe, legalább az országgyűlés elé adatott volna, mint oly előterjesztés, melyet a rendes törvényes úton ideiglenesen elfogadott volna. Ez lett volna a nyereség, s én társaimmal ezen szempontból indultam ki, midőn a büntető albizottságban működtünk, hol úgy vélekedtünk, hogy ha az általunk tett javaslat nem léphet is rögtön életbe, összeszedtük legalább mindazokat, a mikre az országgyűlés kimondhatja a helyest vagy nem helyest. Azonban úgy látszik, hogy mind a tanácskozmány többségének véleménye, mind pedig az, mi pressiót gyakorol minden emberre az országban, a közhangulat, ezt nem akarja, hanem semmit sem akar, mi osztrák, semmit, mi változás, semmit, mi octroyrozás. Ez ellen én nem szegülhetek; hanem azt jövendölöm, hogy ha nem akarják, hogy innen történjék octroyrozás, minden megye maga fog octroyrozni, és a különbség utoljára is csak az lesz, hogy egy helyett ötvenkét octroyálás lesz az országban, mint ezt a következés mutatja, t. i. hogy minden megye dolgait máskép octroyrozza.

Tökéletesen mindegy tehát előttem, akár e különvélemény fogadtatik el, s itt értem mindig azon egy pontot az örökösödésre nézve, mert a többi pontokra föntartom hozzászólásomat; akár az albizottság javaslatát fogadjuk el, mert e kettő között nagy különbség csakugyan nincs; hozzátevén azt, hogy arról, mi történjék az ősiségi pátenssel, a különvélemény nem szól s azt hiszem, hogy azok, kik az albizottság véleményére szavaznak, tisztán csak az örökösödésre vonatkozólag mondják ki szavazatukat.

Magára az örökösödésre vonatkozólag, kivéve egy pontot, nem találok különbséget, s így akár az egyiket, akár a másikat fogadjuk el, a végeredményre nézve tökéletesen mindegy. A különbség csak az, hogy a német törvény szerint az apa, ki egyik gyermekét a másik fölött akarja boldogítani, vagy valamely idegennek vagy nejének kedveért akar csorbát ejteni gyermekei örökségén, a kötelesrész föntartásával tehet végrendeletet; a javaslat szerint pedig végrendeletet nem tehet, de élők között elajándékozhatja vagyonát, mi a végeredményben ugyanaz, s azért, minthogy határozott szavazat kivántatik minden tagtól, azt mondom, hogy in principio az örökösödésre nézve az albizottság javaslata mellett maradok.

III.

Somoskeöy Antal hétszemélynök nem tartotta ugyan elfogadhatónak a különvélemény minden javaslatát, «mert vannak benne oly pontok is, melyek sem az ősiség eltörlése czéljával, sem a családisággal meg nem egyeztethetők, mindazáltal czélszerűnek vélte, hogy akár az alválasztmány, akár egy másik megbizassék, hogy e tekintetben oly javaslatot készítsen, mely az ősiségi pátens folytán közbejött tényleges jogállapotot összhangzásba hozhatná a főszabályul tekintendő magyar öröklési renddel.»


DEÁK FERENCZ: Ugy gondolom, hogy egy újabb albizottság kiküldésével nem fogunk czélt érni. Midőn az imént azt mondtam, hogy elvileg mindegynek tekintem, akár a négyes véleményt, akár pedig az albizottság javaslatát fogadjuk el, ezt csak egy kérdésre értettem, t. i. magára az örökösödésre, különösen pedig a szabad rendelkezésre, mert ebben van a fő elvi eltérés. A többihez vagyis a részletekhez még hozzá fogunk szólani. De úgy hiszem, nem csak azt szabad mondanunk, hogy elfogadjuk azt, mi a javaslatban benne van, hanem szabad lesz ahhoz is szólani, mi nincs benne. Ezt csak minden félreértés elkerülése végett tartottam szükségesnek megemlíteni.

IV.

Az elnök a tett nyilatkozatokhoz képest a határozatot ekkint vélte kimondhatónak: «A tanácskozmány nem érzi magát följogosítva a mostan tettleg fennálló állapoton új javaslat készítése által segíteni, és csak a törvényhozást tekinti felhatalmazva arra, hogy azt tehesse. Senki sem akarja a fennálló pátenst törvény erejére emelni, hanem a tanácskozmány azon kinos helyzetben találta magát, azt a jövő országgyűlésig csupán azon szempontból fentartani, nehogy a magánviszonyok megzavartassanak s csorbát szenvedjenek.»


DEÁK FERENCZ: Nem nyughatnám meg ezekben, mert nem fér össze azzal, mi eddig történt. Mert a büntető albizottság meg van bízva, hogy a régi magyar gyakorlatot változtassa; a váltótörvényben akár hány változtatás történt, s erre az albizottság magát följogosítottnak érezte. A mai tanácskozmány eredménye semmi egyéb, mint az, hogy miután tegnap az határoztatott, hogy Deák József javaslata nem fogadtatik el, ma a négyes javaslat vétetett fel, melyre nézve kimondotta a többség, hogy az úgy, mint van, nem fogadható el, különösen nem az örökösödésre nézve; s így a közelebbi ülés alkalmával, ma vagy holnap, ha fölveszszük az albizottság javaslatát, ahhoz kell még valamit hozzátenni.

Elejétől fogva azt állítottam, hogy akár mit beszélnek is az octroyrozásról, ha nekünk kötelességünk megmondani, hogy a régit a magánjogok megzavarása nélkül teljesen visszaállítani nem lehet, akkor jogunknak is kell lenni e részben javaslatot készíteni, különben nem lehet czélt érni. Ismételve mondom, előadásomat úgy kivánom értetni, hogy ma csak arra vonatkoztam, hogy azon négy úr által beadott vélemény - úgy mint előttünk fekszik - el nem fogadható, különösen az örökösödésre nézve.

Az elnök kijelentette, hogy nem tesz kifogást az ellen, hogy az értekezlet az örökösödés tárgyában folytassa tanácskozásait.

V.

Dessewffy Emil gr. azt tartotta, hogy elvettetvén Deák József azon indítványa, hogy a magyar örökösödési törvények in integrum restituáltassanak, s mellőztetvén Horvát Boldizsár különvéleménye, már most az alválasztmány javaslata veendő részletes tárgyalás alá.

Az örökösödésre vonatkozó első pont itt úgy szólott, hogy az 1852. évi november 29-dikén az ősiségi jogviszonyok rendezésére kibocsátott császári pátens egész kiterjedésében és az ausztriai polgári törvénykönyvnek ebben az örökösödés minden nemeire alkalmazni rendelt szabályai továbbra is ideiglenesen, t. i. az országgyűlés intézkedéseig föntartatnak.


DEÁK FERENCZ: Én azon ösvényen indulok, melyet gr. Dessewffy Emil úr megemlített, hogy parlamentáris szokás és általában minden tanácskozás természete, hogy akkor, midőn vannak eltérő különvélemények, azok előbb vétessenek föl, s az ily szavazásnál lehetetlen két egymástól eltérő munkát együtt s egyszerre szavazásra kitűzni, hanem csupán csak egyet, melyre «igen»-nel vagy «nem»-mel lehet felelni. Így tekintem a kitüzött kérdést a különvéleményre nézve, melyre «nem»-mel szavaztam, s midőn így szavaztam, azzal egyszersmind nem mondottam ki azt, hogy az albizottság javaslatát egész kiterjedésében elfogadom, mert ha azon következtetést vonnák a szavazatból, hogy az, ki az egyiket el nem fogadta, elfogadta a másikat, valószinűleg a többség az lett volna, hogy egyiket sem fogadjuk el, mert sem a különvéleményt a mint van, sem az albizottság javaslatát nem fogadhatnám el egész kiterjedésében. Péld. én nem látom szükségesnek, hogy §-ról §-ra revideáljuk az ausztriai codexet, de azt szükségesnek látom, hogy a tanácskozmány minden tagjának, kinek reservátája volt, hogy az albizottság munkáját elfogadja némely módosításokkal, joga legyen azokat megmondani. Különösen az özvegyi jogra nézve nem tartok az ausztriai törvénynyel, mert ez a jog philosophiájával is határozottan ellenkezik. Ott, hol végrendelet nincs, a successio ab intestato áll be. A törvény mi elvből indul ki, maga a római törvény s az észjog szerint? Azon elvből indul ki, hogy végrendelet nélkül azé legyen az örökség, kire nézve föl lehet tenni, hogy a végrendelkező annak hagyta volna az örökséget. Általános szabályt e részben nem lehetett hozni, s természetes, hogy az apa után örököl a gyermek, azért, mert a szeretet kötelékénél fogva ez áll legközelebb hozzá, viszont a gyermek után örököl az atya, s ennek nemlétében az oldalágú rokonok, mert ezek is a szeretet kötelékénél fogva közelebb állanak hozzá, mint más idegenek, mert propinquitas sanguinis van közöttük. Ezen elvet eltévesztette az özvegyekre nézve az ausztriai törvény, mert például, ha valaki gyermektelenül elhal s özvegyet hagy maga után, mi természetesb, az-e, hogy utána özvegye vagy oldalágú rokonai örököljenek? Bizonyosan az özvegy áll közelebb hozzá, s így őt illeti az öröklés, mert a feleség a propinquitas amorisnál fogva közelebb áll az elhunythoz, mint az oldalágú rokonok. S mivel fizeti ki a német az özvegyet? Egy negyedrészt ad neki, a többit elviszik az oldalági rokonok. Ezt nem tartom igazságosnak; s e részben a magyar törvény, mely azt mondja, hogy az özvegy tartásáról, lakásáról, kiházasításáról kell gondoskodni, sokkal igazságosabb, méltányosabb és czélszerűbb. A német törvény szerint továbbá a gyakorlati életben sok istentelenség származik. Például a szegény asszony leélte éltének javát férjével, együtt fáradtak, együtt küzdöttek az élet viszonyaival, s volt annyi értékük, hogy belőle ketten becsületesen elélhettek. A férj, a fő kenyérkereső elhal, s az özvegy egy negyedre van szorítva: a többit elviszik az oldalági rokonok. A német törvény ezen intézkedését tehát helytelennek tartom, s e részben a magyar törvényt kivánom megtartani. Van még több megjegyzésem, melyeket annak idejében fogok előterjeszteni.

VI.

Ugyanebben a tárgyban még egyszer szólott Deák Ferencz a február 25-dikén tartott XIII. ülésben.

Zsivora György hétszemélynök úgy látta, hogy az országban is inkább óhajtanák, ha az értekezlet e tárgyban a régi törvényekre menne vissza, s kérte, hogy a kérdés bővebb megfontolása végett a tanácskozás egy nappal halasztassék el. Széher Mihály ügyvéd pedig azt kivánta, hogy az értekezlet bocsátkozzék bele Horvát Boldizsár munkálatának, mint a melynek elfogadásával magyar törvények hozatnak vissza, részletes tárgyalásába. A captatio benevolentiæ-t illetőleg megjegyezte, hogy ha azért tétetik neki szemrehányás, mert e helyen, hol föladatul van kitűzve a magyar törvények visszaállítása, szeret találkozni azon nézettel, mely az országé: e vádat szivesen eltűri.


DEÁK FERENCZ: Engedje meg az értekezlet, hogy elmondhassam egyszer mindenkorra nyiltan és tartózkodás nélkül nézeteimet azok felett, mik tanácskozásaink folyamában régi törvényeink visszaállítására s az octroyrozásra, a mi helyzetünkre és különösen a közhangulatra vonatkozólag, ma is, a mult napokban is általánosságban fölhozattak.

Az októberi diploma tért nyitott a magyar alkotmányosság isméti életbe léptetésére, s a köztörvényhatóságok alkotmányszerű autonomiájának visszaállítását kimondotta. A köztörvényhatóságok elfoglalták e tért, szervezték magukat, s követelték: hogy mivel a törvénykezés az alkotmányszerű autonomiának egyik alkatrésze, a magyar biróságok is haladék nélkül visszaállíttassanak, s a régi magyar törvény ismét életbe lépjen.

Az 1848-dik évi törvények hazánk institutióinak új alakot adtak; más szellem, más kiindulási pont volt, mely azok alkotásában alapul szolgált, s ezen új alak teljesen és tökéletesen demokratián alapul. A közbejött események meggátolták a részletes kifejlődést. Következett a szomorú emlékű 12 év, mely alatt idegen hatalom nélkülünk rendezte azon viszonyokat, melyeket az 1848-diki alapon magunknak kellett volna rendezni; nem csoda tehát, ha minden, mi ekképen támadott, gyűlöletes lőn, még azon részében is, mit talán mi magunk sem intéztünk volna máskép, gyűlöletes a hatalom miatt, mely azt behozta, s a mód miatt, melylyel a hatalom eljárt.

De a 12 év folytán az absolut hatalom által behozott törvények alatt számtalan magánjogviszonyok keletkeztek, miket mellőzni nem lehet, s keletkeztek oly intézetek, mik felett csak a legnagyobb óvatossággal lehet rendelkezni.

Ámbár tehát minden magyar teljes joggal azt kívánta, hogy az önkény szabta törvények helyett az országgyűlésileg alkotott régi törvények lépjenek ismét életbe, azt csakugyan senki nem akarta, de józanon nem is akarhatta: hogy a magánjogviszonyok megzavartassanak vagy a törvénykezésben általános anarchia támadjon.

Az alapeszme tehát régi törvényeinknek visszaállítása. De ezen eszmének valósításánál a főszabály az: hogy a magánjogviszonyok meg ne zavartassanak.

Ezt akarta - úgy hiszem - ő felsége is, midőn az országbiró, értekezletnek összehívását megrendelte. Ezt tartottuk szemünk előtt mi is tanácskozásaink folytában. De a magánjogviszonyok méltányos és óvatos figyelembe vételén felül van még egy elv, mit én magamra nézve szintúgy kötelezőnek tartok, az tudniillik: hogy semmi oly javaslatot ne tegyünk, mi az 1848-dik évi törvények demokraticus szellemét ismét fölforgatná, a törvény előtti egyenlőséget megsemmisítené, az osztályok közötti gyűlölt különbséget ismét visszaállítaná, egy szóval, habár ideiglenesen is, menthetetlen visszalépést foglalna magában, s meghiusítaná a nemzetnek 1848-ban tettleg nyilvánított azon törekvését, hogy a magyar nemzet a törvény előtti egyenlőség által is az európai művelt nemzetek színvonalára emelkedjék. Ne tegyünk ily javaslatot még akkor se, ha azt valamely részben régi törvényeink visszaállítása hozná magával.

Minthogy régi törvényeink visszaállítása volt az alapeszme, első kérdésnek annak kellett volna lenni: vajjon a régi törvények teljesen, tökéletesen, úgy mint azok 1849 előtt fönnállottak, minden változtatás, minden hézagpótlás nélkül ismét életbe léphetnek-e, a magánjogviszonyok megzavarása nélkül?

Ezen kérdésre tagadó lőn a válasz, még azok részéről is, kik minden változtatást a lehetőségig elleneztek. Elismerték ők is: hogy a lefolyt 12 év alatt behozott telekkönyvek képezik jelenleg birtokviszonyainknak s hitelünknek alapját; elismerték: hogy a telekkönyveket félrelökni nem volna tanácsos; elismerték: hogy azok rendes folytatását még csak felfüggeszteni sem lehet, mert azok vezetésében a szakadatlan folytonosság szükséges. Nem tagadták: hogy van régi törvényeink között oly rendelkezés is, mely újabb törvény által megszüntetve ugyan nem lőn, de mivel alapja megszünt, azt tovább is föntartani igazságtalanság volna; minő például az 1848. évi IX. tvczikkely, mely az urbériséget vesztett földesurak kölcsönből eredett adóssági tartozásait felmondhatatlanoknak rendeli mindaddig, míg a törvény máskép nem rendelkezik. Mert e törvények egyedüli alapja az urbéri veszteség volt, de minthogy e veszteségért a lefolyt időkben a kárpótlást már fel is vették a földesurak, a fel nem mondhatás nem volna többé motiválva. Nem hozták kétségbe: hogy a bűntető gyakorlat és a régi bűntető törvények azon rendeletei, mik a befogatásra, büntetések nemeire, fölebbvitelre nézve nemes és nem nemes között lényeges különbséget tettek, még csak ideiglenesen sem volnának többé visszahozhatók. És vannak effélék polgári s hiteltörvényeinkben is.

De ha a régi törvényeket minden változtatás nélkül, teljesen, tökéletesen ismét visszahozni nem lehet; ha vannak hézagok, miket pótolni kell; vannak oly rendelések, miket mint lehetetleneket változtatni szükséges: föladatunk egyéb nem lehet, mint gondosan megvizsgálni az anyagi s alaki törvényeknek minden egyes részénél, ha a régi törvényeknek arra vonatkozó rendeléseit életbe lehet-e ismét léptetni, a nélkül, hogy a magánjogviszonyok megzavartassanak, s a nélkül, hogy demokraticus institutióink szellemének fölforgatásával az osztályok közötti gyűlöletes különbség, habár csak ideiglenesen is, visszahozassék?

Midőn tehát közöttünk valamely kérdésnél véleménykülönbség merül föl, ez nem származik egy részről a német törvény iránti előszeretetből, más részről azon törekvésből, hogy a régi törvények minden részben s minden áron, még a magánjogviszonyok megzavarásának s a demokraticus institutiók fölforgatásának árán is visszaállíttassanak; hanem származik azon különböző nézetből: hogy midőn egyik fél a fönforgó kérdésben a régi törvény visszaállítását a magánjogviszonyok megzavarása nélkül hiszi lehetőnek, a másik ugyanazon kérdésben ezt lehetlennek tartja.

Ismételve hallottam azon nézetet: hogy a régi törvények minden változtatása s minden új szabály octroyrozás; az ilyen változtatásnak vagy pótlásnak szakaszonkinti formulázása codificálás; nekünk pedig sem octroyrozást javaslani, sem codificálásba bocsátkozni nem szabad. Ezen nézetet én nem értem, vagy legalább ily általánosságban nem osztozom benne. Mert ha igaz az, hogy a régi törvényeket teljesen, minden változtatás, minden hiánypótlás nélkül életbe léptetni nem lehet, ezt pedig senki nem tagadta, miként lehet a mulhatatlanul szükséges változtatást vagy pótlást eszközölni? Azt sem akarhatjuk, hogy a hézagok pótolatlanul, a mulhatatlanul megváltoztatandók változatlanul maradjanak; mert ha ezt akarnók is, minthogy a társas életben a magánjogviszonyokat szabályozó törvényekre minden nap szükség van, a szükség kényszerítené a törvényhatóságokat, hogy a hiányt pótolják, s ők octroyroznának, csakhogy egymástól különbözőleg teljesítenék ezt, s a törvénykezésben szükséges egyformaságot sokszinű tarkaság váltaná föl.

Meg volt itt említve gyakrabban a közhangulat izgatottsága, mely annyira ragaszkodik a régi törvényekhez, hogy semmi lényeges változtatást el nem fogad; az előttem szólott tagtársunk pedig visszautasítva a captatio benevolentiæ vádját, azt mondja: hogy ő a nemzet véleményét figyelemben tartandónak hiszi mindenkor. Használta-e valaki azon szót: captatio benevolentiæ, azt nem tudom. Én a mult napokban nem ezen szóval éltem, hanem azt mondottam: hogy ezen értekezlet is részben a közhangulat izgatottságának pressiója alatt áll, és ezt, ha visszatekintünk a lefolyt négy hétre, - úgy hiszem - tagadni senki nem fogja. Én a pressio szót használtam, mit egy másik tagtársunk csak imént pietásnak nevezett, de a mit én igaz néven most is csak pressiónak nevezhetek.

Midőn ő felsége nevében ezen értekezletre összehivattunk, nem azt kérdezték tőlünk: az osztrák törvények tartassanak-e meg, vagy a régi magyar törvények állíttassanak vissza; mert az alapeszme nálunk is, úgy hiszem ő felségénél is a magyar törvények visszaállítása volt; hanem azt kérdezték: hogy a régi magyar törvényeket mennyiben és miképen lehet ismét életbe léptetni, a nélkül, hogy a magánjogviszonyok megzavartassanak? És erre vonatkozólag ismét nem azt kérdezték, hogy minőnek hiszszük a hangulatot az országban, hanem hogy mi a mi saját nézetünk s meggyőződésünk. Midőn tehát e kérdésre felelek, én sem szabhatom envéleményemet, melyet nyilvánítok, egyik vagy másik törvényhatóság nézetéhez, sokaknak vagy keveseknek meggyőződéséhez, hanem saját meggyőződésemet kell követnem. Nyitva áll kebelem a capacitatiónak, származzék az sokaktól vagy kevesektől, de végre a meggyőződést, melyre jutottam, kötelességem határozottan kijelenteni, hacsak hazudni nem akarok, véleményem gyanánt adva elő azt, mi másoknak az enyémtől eltérő, sőt azzal ellenkező véleménye volt.

Tiszteletben tartom én is a közvéleményt, elismerem fontosságát még az izgatottság közepette is. Tudom, hogy a közjogi törvények gyakran a közhangulat izgatottságának pressiója alatt születnek. De calamitásnak tartom, ha a magánjogviszonyok ily izgatottság pressiója alatt intéztetnek el. Ilyenkor a jogtalanul károsodott magánpolgárnak szava gyengébb, semhogy az izgatottság zaján fölülemelkedjék; de azért az egyesek szenvednek, jogtalanul, gyakran igazságtalanul, s a haza sem nyer ez által.

Valamint kimondottuk véleményünket az iránt, hogy a régi törvényeknek változtatás és hiánypótlás nélküli teljes visszaállítása lehetetlen, nem kérdezve, tetszik-e véleményünk másoknak; úgy minden egyes tárgynál ki fogom mondani nézetemet azon kérdésre: ha azon tárgyra vonatkozó része a magyar törvényeknek visszaállítható-e a magánjogok megzavarása vagy demokraticus institutióink fölforgatása nélkül; kimondom, ha nézetemet mások kárhoztatják is; kimondom, ha egyedül állok is, sajnálva ez elszigeteltséget, de egyedül ez által meg nem ingatva meggyőződésemben. Daczolni senkivel nem szeretek, legkevésbbé a közvéleménynyel; de nyomorultul jártam volna el eddigi politikai pályámon, ha meg nem tanultam volna, hogy akkor, midőn egy részről a közhangulat, más részről önlelkiismeretem között kell választanom, s egyikkel vagy másikkal ellenkezésbe kell jönnöm: inkább tűrjem a közvélemény gáncsait, mint önlelkiismeretemét.

Ismétlem, hogy előttem is, valamint úgy hiszem az egész értekezlet előtt, alapeszme a régi magyar törvények visszaállítása; de a hol s a mely tárgyban azok visszaállításából a jogviszonyok megzavarását vagy institutióink demokraticus szellemének fölforgatását hiszem bekövetkezőnek, ott kétkedés nélkül ellene szólok s nem tartóztat az, hogy több vagy kevesebb tartatik-e meg ez által az osztrák törvénykönyvből. Engem gyűlölet nem vezethet. Tudom, hogy a közhangulatban is nagy részt politikai okokból származik az ellenszenv; de midőn a régit kénytelen vagyok valamiben változtatni, mert a régi lehetetlen nem subjective, hanem objective akarom tekinteni a teendő változtatást s nem tartom helyesnek, hogy az idegen hatalom műve iránti gyűlöletből saját polgártársainknak tegyek kárt.

Voltak esetek, midőn épen én akartam a többség véleményével ellenkezőleg a régi magyar törvénynek egyes rendeletét visszaállítani, mint például csak néhány nap előtt is, midőn a csődtörvénynél a sorozatra nézve azt vitattam, hogy a közhivatali letéteményekre nézve a régi törvény állíttassék vissza. A többség e részben az osztrák törvényt tartotta meg, mert azt hitte, hogy a réginek visszaállítását a telekkönyv s közhitel föntartása lehetetlenné teszi. Ime, egy alapeszménk volt s az alkalmazásnál eltértek nézeteink.

A mi már a jelenleg fönforgó örökösödési törvényeket illeti, erre nézve már tegnap kijelentettem véleményemet s az egyes pontoknál később is elmondandom nézetemet. Egyet azonban nem hagyhatok szó nélkül. Több izben fölhozatott, és most e kérdésnél is megemlíttetett, hogy ha a régi magyar törvények az 1848-dik évtől fogva az osztrák törvény behozataláig, mi 1853-ban történt, s így öt évig fönnállhattak, miért nem lehetne azokat ismét életbe léptetni?

Ezen ellenvetésre már megjegyeztem, hogy épen az osztrák törvények és a telekkönyveknek azóta történt behozatala által változtak és máskép alakultak a jogviszonyok, miket ignorálnunk nem lehet, és kétségtelenül sok lehetetlen most már, mi akkor még lehető lett volna. De ezenfölül megjegyzem azt is, hogy a fönnebbi állítás tévedésen alapul. Ugyanis 1848-ban a XV. törvény felfüggesztette azon pereket, melyek ősiségi viszonyból vették eredetüket, s az ilynemű perek megindítását eltiltotta; kivette azonban e tilalom alól az 1836. évi XIV. czikkely eseteit. Az említett XIV. czikkely pedig rendelkezik a valóságos ősiségi világos örökösödésekről is, említi a fi- és leányág közötti jogkülönbséget, említi a szabad rendelkezés megszorítását. Ellenben az osztrák kormány már 1849-ben hirdetett ki egy császári rendeletet november 3-dikáról, melynek 4. fejezete törvényszünet alá helyezi mindazon jogkérdéseket, mik az ősiségi viszonyokra vonatkoznak, s nem veszi ki az 1836. évi XIV. czikknek eseteit sem.

Oly világos örökösödési kereseteket tehát, melyeknél akár a fi- és leányág közötti jognak, akár a szabad rendelkezhetésnek kérdése fordul elő, már 1849. évtől fogva mozdítani nem lehet, s tudunk eseteket, melyekben az ily, egyébkint világos örökösödési keresetek a legfőbb biróság által csakugyan fel is lőnek függesztve. Továbbá ugyanazon fejezet a nemesi javak elzálogosítását tárgyazó minden perek folytathatását felfüggesztette; pedig a zálogper gyakran nincs is kapcsolatban az ősiséggel, például ha valaki saját szerzett vagyonát zálogosította el, s utóbb a zálogidő kiteltével vagy maga, vagy örököse azt ki akarja váltani.

Nem áll tehát, hogy 1852-dik vagy 53-dik évig a régi törvényeknek kivált az örökösödést tárgyazó része életben volt, mert a moratorium, melyet az osztrák kormány 1849-ben behozott, sokkal messzebb terjedett, mint az 1848. évi XV. törvényczikknek hasontartalmú megszorító rendelete.

Egyébiránt itt az örökösödési törvényeknél is egyszer mindenkorra egész általánosságban kijelentem, hogy én az ősiséget, melyet az 1848. évi XV. törvény elvben eltörlött, visszaállítani egyáltalán nem akarom. Politikai életem legnagyobb része folyt le azon küzdelemben, melyet elvtársaimmal együtt a régi feudalismusnak káros maradványai ellen folytattunk. Ezek közé számítottuk az ősiséget is, melynek bilincseiből kiszabadítani a nemzetet legfőbb törekvésünk vala. Küzdöttünk, hogy e hazában is szabad legyen ember és föld, hogy kiki tulajdonát valóságos tulajdonának tekinthesse, s birtokát a lehetőségig biztosnak. És miután sok nehéz küzdés után 1848-ban czélt értünk, ki fogja tőlem méltányosan követelhetni, hogy segítsem ismét lebilincselni a tulajdont, minek fölszabadulását oly forrón óhajtottam? És tegyem ezt azért, mert időközben politikai szerencsétlenségek folytán egy jogtalan hatalom idegenszerű működése léptette életbe részletesen azt, mit mi magunk elvben elhatároztunk? S mert a mit az 1848-diki törvényhozás határozottan kimondott, hogy tudniillik az ősiség teljes és tökéletes eltörlésének alapján dolgoztassék ki a polgári törvénykönyv, azt a közbejött események miatt nem a magyar miniszterium, hanem a törvénytelen osztrák kormány hajtotta végre: én magát az 1848-ban kivívott elvet is ellökjem vagy feláldozzam? Ennyit a közhangulatnak, ha csakugyan közhangulat az, áldoznom lehetetlen; önmagamhoz s elveimhez hűtlen nem lehetek.

Csak egy pár szót még a négy tagtársunk által benyujtott s tegnap bővebben megvitatott különvéleményre, melyet a most előttem szólott tagtársunk ismét szóba hozott. Vannak e különvéleménynek némely elfogadható részei is; de azon ellenvetés, melyet tegnap annak 3-dik és 4-dik szakasza ellen felhoztam, eloszlatva vagy megczáfolva nincs. Az említett szakaszok egyike ugyanis az ősiekre, vagyis mint a különvélemény nevezi, az öröklött vagyonra nézve ott, hol leszármazók vannak, megköti, sőt eltiltja a végrendelet általi szabad rendelkezést; de a másik szakaszban megengedi az élők közötti szabad rendelkezést, még az ajándékozást is, és pedig kötelesrészt sem biztosít a gyermekeknek. E szerint a javaslat egyik szakasza megköti a birtokot, a másik módot nyujt azon megkötő rendelet kijátszására vagy mellőzésére. Mert az anya, ha valamelyik gyermekét, vagy bárkit mást egyenes utódainak csorbításával boldogítani akar, öröklött vagyonáról nem tesz végrendeletet, mert ez tiltva van, hanem ajándékul a vagyont arra átiratja, mert ez meg van engedve. Az osztrák törvény legalább a kötelesrészt biztosítja a gyermekeknek, ez a javaslat pedig azt sem teszi; mert a szerzeményekből szabad végrendelet általi rendelkezést s az ősiekből szabad ajándékozást enged, a kötelesrésznek figyelembe vétele nélkül.

Végre a mi Zsivora György hétszemélynök úr indítványát illeti, én azt úgy értettem, hogy ő a fönforgó fontos kérdések végleges elintézését nem hosszú időre, csak pár napra kívánja elhalasztatni, s ezt azért kívánja, hogy az értekezlet több tagjai magánértekezletek útján önmagukkal is minél inkább tisztába jöhessenek a teendők fölött. Én ugyan magamra nézve ily halasztást nem veszek igénybe, mert számoltam magammal s tisztában vagyok nézeteimre nézve; ha azonban többen tagtársaink közül ezt kívánják, nem látok okot ellenzésére, mert annyi figyelemmel s méltánylással csakugyan lehetünk egymás iránt. (Köztetszés.)

Az elnök kimondotta, hogy a tárgy megbeszélése végett egy-két napi halasztás engedtetik. A február 28-dikán tartott XV. ülésben Horvát Boldizsár előterjesztette a magyar örökösödési rendszer behozatalára nézve fölmerült különböző vélemények kiegyenlítése végett több értekezleti tagokból alakult tanácskozmánynak közvetítő javaslatát. Ennek alapvonásai Horvát Boldizsár különvéleményéből vétettek, azon eltéréssel, hogy az egyenes leszármazóknak az összes vagyonból kötelesrészt biztosít és a rendelkezési jogot mind az élők között, mind pedig halál esetére ezen korlátozásnak veti alá, az öröklött és szerzeményi vagyon közötti különbséget pedig csak a végrendelet nélküli örökösödés eseteiben fogadja el. Az értekezlet márczius 2-dikán tartott XVII. és márczius 4-dikén tartott XVIII. ülésében tárgyalta a javaslatot és csupán azt a változtatást tette rajta, hogy a kötelesrész eszméje, a melyet a közvetítő javaslat csak a leszármazó örökösök irányában alkalmazott, a szülőkre is kiterjesztessék.

 

A FEBRUÁRI PÁTENS.

A fejedelem 1861. február 26-dikán a következő pátenst bocsátotta ki:

Mi, első Ferencz József, Isten kegyelméből Ausztria Császára, stb. stb.

A monarchia államjogi viszonyainak rendezésére 1860-diki október 20-dikán kibocsátott diplománkban, a sanctio pragmatica alapján és teljhatalmunk erejénél fogva, úgy saját magunknak, mint az uralkodásban törvényes utódainknak zsinórmértékeűl jónak látván elhatározni és megrendelni, hogy a törvények hozásának, módosításának és megszüntetésének joga csak az országgyűlések, illetőleg a birodalmi tanács közreműködésével fog gyakoroltatni, s tekintve, hogy e jognak életbeléptetése végett a gyakorlat bizonyos rendjére s módjára van szüksége, miniszteri tanácsunk meghallgatása után kinyilatkoztatjuk, rendeljük és hirdetjük:

I. A birodalmi képviseletre hivatott birodalmi tanács összetételét s a számára 1860-diki október 20-diki diplománkban fentartott közreműködési jogát a törvényhozásban illetőleg jóváhagyjuk a mellékelt birodalom-képviseleti törvényt, s azt ezennel összes királyságainkra és tartományainkra nézve állami alaptörvény erejével ruházzuk fel.

II. Magyar-, horvát- és tótországi királyságainkra, valamint erdélyi nagyfejedelemségünkre vonatkozólag az előbbi országos alkotmányok visszaállítását szándékolván, említett diplománkhoz s a benne megállapított határokhoz képest 1860-dik év október 20-diki kézirataink által a kellő intézkedéseket már megtettük.

III. Ezen királyságainkra: Csehország, Dalmatia, Galiczia és Lodoméria, egyetemben Auschwitz és Zator herczegséggel s Krakkó nagyherczegséggel; ezen főherczegségeinkre: Enns feletti meg Enns alatti Ausztria; ezen herczegségeinkre: Krajna, Bukovina; őrgrófságunk Morvaországra, herczegségünk Felső- és Alsó-Sziléziára; őrgrófságunk Istriára, egyetemben Görz és Gradiska herczegített grófságokkal s Triest városával és területével; végre Vorarlberg tartományra nézve, hogy e királyságok és tartományok hű Rendeinek jogai és szabadságai a jelenkor viszonyaihoz és szükségeihez képest fejlődjenek, átalakuljanak s az összes birodalom érdekeivel összhangzásba jőjjenek, jónak látjuk a mellékelt országi és választási rendezeteket jóváhagyni s mindenikét az illető országra nézve állami alaptörvény erejével ruházzuk fel.

Minthogy azonban Dalmatia királyságunk államjogi viszonyára nézve horvát- és tótországi királyságunkhoz végleg még nem határoztunk, a dalmát királyságunkra kibocsátott országi rendezet most még teljesen nem léphet hatályba.

IV. Az 1860-dik év október 20-diki nyíltparancsok által Stájer, Karantán és Salzburg herczegségeink, továbbá Tirol grófságunk számára kibocsátott szabályzatokat összhangzásba hozandók azon határozmányokkal, melyek az általunk mai napon jóváhagyott országi rendezetekben elvileg benfoglaltatnak: a fent említett országok országos képviseleteit azon terjedelmesb jogokkal ruházandók fel, melyeket a többi koronaország képviselőinek megadni magunkat indítva éreztük; végre pedig 1861-diki január 5-dikén a választási jogra nézve kibocsátott rendeleteinket Stájerben, Karantánban, Salzburgban és Tirolban is egyaránt foganatosítandók: a már kibocsátott országi szabályzatok tágítása s módosítása végett jónak láttuk Stájer, Karantán, Salzburg és Tirol számára a mellékelt új országi rendezeteket jóváhagyni.

V. Midőn lombard-velenczei királyságunkat illetőleg államminiszterünket egyszersmind megbízzuk, annak idejében egy egyenlő alapelveken nyugvó tartományi alkotmány előterjesztésére, egyelőre a királysági congregatióra; mint fennálló képviseletre ruházzuk a birodalmi tanácsba bizonyos számú tagok küldésének jogát.

VI. Miután, részint a megelőző alaptörvények, részint a felelevenítettek által, részint pedig az alaptörvényekkel létrehozott alkotmányok által birodalmunk államjogi viszonyainak alapja meg van állapítva és főleg népeinek képviselete szabályozva, törvényhozásbeli részvétök pedig rendezve, ezennel kihirdetjük az alaptörvények összegét, mint birodalmunk alkotmányát; a Mindenható oltalmával ezen im ünnepélyesen kihirdetett és szentesített végzéseket nemcsak magunk tántoríthatlanul követjük és megtartjuk, hanem kormányzásbani utódainkat is kötelezzük, tántoríthatlanul leendő követésökre és megtartásukra, valamint trónra léptök alkalmával az eziránt kibocsátandó manifestum általi megszentesítésökre. Egyszersmind komoly elhatározásunkat nyilvánítjuk, hogy egész császári hatalmunkkal minden támadás ellen megvédjük és ügyelünk rá, hogy mindenki kövesse és tartsa meg.

VII. Rendeljük, hogy e nyiltparancs, a vele közzétett birodalmi és tartományképviseleti állam-alaptörvényekkel együtt cs. oklevél alakjában tétessék le és tartassék házi-, udvari- és államlevéltárunkban, valamint annak idejében a birodalmi képviseletről szóló alaptörvény is királyságaink és országaink levéltáraiban, a minden ország számára adott külön alaptörvényekkel egyetemben.

Kelt fő- és székvárosunkban, Bécsben, február 26-dikán 1861-ben, uralkodásunk 13-dik évében.

Ferencz József m. k. Rajnerˇfőherczeg m. k. Rechberg m. k. Mecséry m. k. Degenfeld m. k. Schmerling m. k. Lasser m. k. Szécsen m. k. Plener m. k. Wickenburg m. k. Pratobevera m. k. Legfelsőbb parancsra Ransonnet m. k.


A birodalmi képviseletet illető alaptörvény.

1. §. A birodalom képviselésére a birodalmi tanács van rendelve. A birodalmi tanács áll urak házából és követek házából.

2. §. Az urak házának tagjai születés által a császári ház nagykorú herczegei.

3. §. Örökösödés által tagjai az urak házának azon belföldi - terjedelmes földbirtok által kitünő nemzetségek nagykorú fejei, kiknek a császár örökös birodalmi tanácsosi méltóságot kölcsönöz.

4. §. Magas papi méltóságnál fogva tagja az urak házának minden érsek és azon püspökök, kiket herczegi rang illet.

5. §. A császár fentartja magának, hogy kitünő férfiakat, kik az állam vagy egyház, tudomány vagy művészet körül érdemeket szereztek, élethosszi tagokul hívjon meg az urak házába.

6. §. A követek házába választás útján jő 343 tag, még pedig egyes királyságok és tartományok szerint következőleg megalapított számban: A magyar királyság számára 85. A cseh királyságra 54. A lombard-velenczei királyságra 20. A dalmatiai királyságra 5. Horvát- és Tótországra 9. Galiczia és Lodomeria királyságra, Auschwitz és Zátor herczegségekkel, valamint Krakkó herczegséggel 38. Az Ennsen alóli osztrák főherczegség számára 18. Az Ennsen felüli osztrák főherczegség számára 10. Salzburg számára 3. Styria számára 13. Karinthia számára 5. Karniolia számára 6. Bukovina számára 5. Erdély számára 26. Morva számára 22. A felső és alsó sziléziai herczegség számára 6. Tirol és Vorarlberg számára 12. Istria markgrófság számára, Görzzel, Gradiskával, Triesttel és környékével együtt 6.

7. §. A minden ország számára megállapított mennyiségű tagokat az illető tartományi gyűlés közvetlen választás által küldi. A választás átalános szótöbbséggel oly módon történik, hogy az országrendek mértéke szerint bizonyos területekre, városokra, testületekre eső számú képviselőházi tagok ugyanazon területek, városok és testületek követeiből teljenek ki. A császár fentartja magának, a választások végrehajtását közvetlenül a területek, városok és testületek által megrendelni, ha kivételkép oly körülmények következnek be, melyek a követek házának tartományi gyűlés általi választását akadályozzák.

8. §. A császár nevezi ki az elnököt és alelnököt, mindenik ház tagjai közül. A többi tiszteket az illető házak maguk választják.

9. §. A birodalmi tanácsot a császár évenkint összehívja.

10. §. Az egész birodalmi tanács hatásköre az 1860. október 20-diki diploma II. czikke szerint kiterjed mindazon törvényhozási tárgyakra, melyek minden királysággal és tartománynyal közös jogokra, kötelességekre és érdekekre vonatkoznak. Ilyek névszerint: a) Mindazon kérdések, melyek a katonakötelezettség módjára és rendjére vonatkoznak. b) Mindazok, melyek a pénz-, hitel-, ércz- és jegybankviszonyok, vám- és üzlet-ügyekre, posta-, vasut- és távirat-ügyre vonatkoznak. c) Minden kérdés, mely a birodalom pénzügyeit illeti, főleg az államháztartás szabályozása és az állam-költségvetés vizsgálata, új kölcsönök felvétele, létező államkölcsönök fedezése, fekvő államvagyonok elárverelése, átváltoztatása, terhelése, meglevő adók, rovatalok, díjak emelése, újak behozása. Adók, rovatalok, illetékek a fennálló törvények szerint szedetnek fel, mig csak ezek alkotmányosan változást nem szenvednek. - Az államadósság a birodalmi tanács ellenőrzése alá van helyezve.

11. §. Azon törvényhozási tárgyak, melyek a magyar korona kivételével minden királyságra és tartományra nézve közösek: az 1860. október 20-diki diploma III. czikke szerint a birodalmi tanács alkotmányos hatáskörébe tartoznak, a magyar korona országaiból való tagok közbejötte nélkül. E szűkebb birodalmi tanácshoz tartoznak a 10. §-ban előszámlált ügyeken kívül, mindazon törvényhozási tárgyak, melyek nincsenek névszerint fentartva az e szűkebb birodalmi tanácsban képviselt tartományi gyűlések számára. Ugyanez áll az országgyűlés számára fentartott tárgyakra nézve is az esetben, ha az illető tartományi gyűlés közös tárgyalást indítványoz. Közös törvényhozási ügyekben a szűkebb birodalmi tanács az egyes tartományi gyűlésekkel szemközti illetékességére nézve, előjövő kétségeknél a szűkebb birodalmi tanács indítványára a császár dönt.

12. §. Törvényjavaslatok, mint kormányi előterjesztvények jutnak a birodalmi tanács elé. Ennek joga saját hatáskörét illető tárgyakban (§§. 10. 11.) törvényjavaslatokat tenni. - Minden ily törvényhez szükséges mindkét ház megegyezése és a császár szentesítése.

13. §. Ha azon időben, midőn a birodalmi tanács nincs összeülve, az ő hatáskörébe tartozó tárgyakra nézve sürgető rendszabályok hozatala kivántatik, a miniszteriumnak kötelessége, intézkedésének okait és következményeit előterjeszteni.

14: §. Az összes, illetőleg a szűkebb birodalmi tanács érvényes határozatához szükséges mindenik háznál a jelenlevők feltétlen többsége. Ez alaptörvény megváltoztatására szóló indítványra mindkét házban a szavazatok legalább két harmada szükséges.

15. §. A követ-háznak tagjai küldőiktől utasítást nem fogadnak el.

16. §. A birodalmi tanács minden tagjának személyesen kell gyakorolni a választási jogot.

17. §. Új tartományi gyűlés egybegyűlésével valamely tartományból a követek házába küldött tagok functiója megszűnik. Azonban újra megválaszthatók. Ha valamely tag meghalálozik, személyes képességét elveszti vagy tartósan gátolva van a birodalmi tanács tagja lehetni, új választás eszközlendő.

18. §. A birodalmi tanács elnapolása, valamint a követek házának feloszlatása a Császár rendeletére történik. Feloszlatás esetén a 7-ik §. értelmében új választás esik.

19. A miniszterek, udvari kanczellárok és központi hivatalok fejei jogosítvák, minden tanácskozmányban részt venni s javaslataikat személyesen vagy követ által képviselni. Ha kivánják, mindig kihallgatást kell nyerniök. Szavazási joguk csak akkor van, ha tagjai az illető háznak.

20. §. Mindkét birodalmi tanácsbeli ház ülései nyilvánosak. Minden háznak joga van, kivételesen a nyilvánosságot megszüntetni, ha az elnök, vagy legalább tíz tag kivánja és a ház a hallgatóság távozása után elrendeli.

21. §. Az ügymenetnek s a két ház kölcsönös érintkezésének meghatározása az ügyrendben fog foglaltatni.


Legfelsőbb kézirat a magyar kanczellárhoz.

Kedves b. Vay!

Mai elhatározásaimmal a m. é. okt. 20-diki diplomámban felállított elvek valósítására szükséges intézkedéseket kibocsátván, jónak látom egyszersmind azon módnak megállapítását, hogyan történjék a birodalmi tanácsba menendő követek választása magyarországi királyságomban, a horvát- és tótországi királyságban s az erdélyi nagyfejedelemségben, az országos törvények szerinti alkotmányos elintézésére utalni.

Egyuttal a birodalmi tanácsot, monarchiám valamennyi országa javát 1860-dik okt. 20-diki diplomám II-ik szakasza értelmében egyaránt érdeklő, sürgős ügyek eligazítása végett f. é. ápril 29-kére egybehívtam.

A birodalmi tanácsba menendő követek miképi kiküldetésének végleges alkotmányos megállapítását magyarországi királyságomban nagyon föltételezvén az ország belső alkotmányos helyzetének alakulása; az pedig azon mértékben kecsegtetvén a monarchiám többi országával való egyetértő közreműködés üdvös sikerével, a melyben ezekkel összhangzásba hozatik; ezen intézkedések azonban előreláthatólag több időt s kimerítőbb tárgyalásokat igényelvén: Ön haladéktalanul terjeszsze elém javaslatait, melyek szerint a magyar országgyűlés föl leszen szólítandó, hogy követek kiküldése által már a legközelebbi birodalmi tanácsi gyűlésben is egyfelől kellően tartsa fönn az ország befolyását azon ügyekre, melyekben okt. 20-diki diplomám II. szakaszához képest ezentúl csak népeim czélszerűen rendezett részvéte mellett akarok eljárni és határozni, a nélkül, hogy másfelől a birodalmi tanácsba küldendő magyar követek kiküldésének módja iránti végleges intézkedés el legyen hamarkodva.

Bécs, február 26. 1861.

Ferencz József m. k.


«Ma reggel - irja Lónyay Menyhért 1861. márczius 4-dikén - Bécsből haza érkezvén, reggeli után bejött hozzám Eötvös Pepi s elmondá, miként látja itthon a hangulat kifejlését. Véleménye szerint a legnagyobb baj, mit az új pátens okozott, a bizalmatlanság, a melyet helyreállítani nem lehet. Deák maga, a ki hivatva lett volna az országgyűlésen a kiegyezést megkísérleni, egészen elveszté bizalmát. Most szótalan, úgy a mint volt 1848-ban, midőn Kossuthtal egyet nem értve, a veszélyt közeledni látta. Meglátod, - mondá Eötvös - oly fulminatoriummal fog az öreg úr előállani, minek még párja nem volt, s azután kivonja magát mindenből, miután meg van győződve arról, hogy csak a forradalmi tér marad fönn a nemzetnek. Az öreg úr, Pepi állítása szerint, haragszik Vayra is, a ki mindkettőjüket fölültette. A császárhoz azért mentek, mert hitték a kiegyenlités lehetőségét. A császár maga úgy állítá nekik a kérdést, hogy ha a pénzügyre kiegyenlítés, a hadügyre nézve egyesség létesíthető, ő kész lenne a 48-at concedálni. Ez oly tér volt, a melyen lehetett volna becsülettel kiegyezni; de most az új pátens óta oda minden bizalom; a németek hátsó gondolatai nyilvánosak, mi harcz nélkül el nem távolítható.

Az öreg úrral - így folytatja Lónyay - a kaszinóban beszéltem. Csakugyan komor színben lát mindent. Véleménye szerint, ha ma vissza is vonnák a pátenst, a bizalom megszünt mindenkinél a kiegyezés lehetősége iránt. Mert ha, mint előbb állottak az ügyek, volt sok hazafinál az a gondolat, hogy adósságok vállalása, a hadügyben teendő concessiók által, nyugalmat, alkotmányos szabadságot, anyagi fölvirágzást lehetne szerezni, s különösen Szt. István koronájának egységét biztosítani, s így érdemes lett volna ezen concessiókat téve, a forradalom bizonytalan terét kikerülni; de az új pátens a korona integritását tényleg megczáfolja, hisz Horvát-Tótország és Erdély, mint különvált országok küldenének a Reichsrathba követeket; e mellett minden közös törvényhozási teendő, pénz, háború, közös anyagi érdekek egyenesen a Reichsrathnak reserváltatnak; felelős magyar kormány így nem is képzelhető. Tehát a kibékülésnél nem vár reánk más, mint mi legrosszabb esetben egy európai háború bekövetkezte után beállott fölbomlása után Ausztriának reánk várna. Ezért tehát érdemes lenne-e annyi terhet és súlyos adót nyakunkra venni és a kibékítést megkísérlőket a haza előtt semmivé tenni, még pedig a siker reménye nélkül? Azt nem vettem észre, hogy Vay ellen ingerült volna.»

 

ZÁGRÁBMEGYE KÖRLEVELE ÉS AZ EGYESÜLÉS.

Zágrábmegye 1861. február 14-dikén tartott közgyűléséből Horvát-Szlavonországok és Magyarország összes törvényhatóságaihoz köriratot intézett, melynek végső pontjában azt mondja, hogy kivánalmait pontosabban nem formulázza, minthogy ezzel országgyűlésének præjudicálna, hanem általában fejezi ki a hármas királyságnak Magyarországgal való újabb államjogi összekapcsolása iránti őszinte óhaját, de e kapcsolatot csak oly alapokra fektetve és oly garantiák mellett kivánja, melyek nemzeti becsületének, történelmi jogainak és a hármas királyság és a horvát-tót nemzet bebizonyított életerejének és történeti missiójának megfelelnek.

«1861. márczius havában - írja naplójában Lónyay Menyhért - azt írta Inkey Deák Ferencznek, hogy a verőczei alispánságot elvállalta azon hitben, hogy ezzel tehet valamit a Magyarországgal való egyesülés érdekében; de mivel a dolgok nem igen kedvező fordulatot kezdenek venni, hogy erejét hiába ne pazarolja, fölkéri Deákot, írná meg neki nézeteit a horvát ügyről; mert ha nem lenne remény a csatlakozáshoz, akkor ő inkább ott hagyja állását. Erre Deák megkísérlé neki ezen tárgyban levelet írni; de annyira belemelegedett a dologba, hogy valóságos emlékirat lett belőle, mit közölvén barátaival, mindnyájan azon véleményben voltak, hogy legjobb lenne azt a Naplóban közzé tenni, mi meg is történt.»

A Pesti Napló 1861. márczius 24-diki számában «Zágrábmegye körlevele és az egyesülés» czímen megjelent czikk a következő:


Zágrábvármegyének a magyarországi törvényhatóságokhoz bocsátott körlevelében annyi keserűség, annyi méltatlan vád foglaltatik, és mindez oly sértő gúnynyal van párosítva, hogy olvasásánál akaratlanul azon megjegyzést tevém, hogy az, ki másnak ily modorban ír, már akkor, midőn levelét megírja, elhatározta magában, hogy minden barátságos viszonyt végkép megsemmisít, sőt épen azért írt ily modorban, hogy a másiknak még utóbbra is minden közeledést lehetlenné tegyen.

De mivel én sok fontosságot helyeztem mindenkor a horvátok barátságos érzelmeiben, és 1848-ban is szerencsétlenségnek tartottam azon keserűséget, mit félreértések és izgatottság Magyarország és Horvátország közt létrehoztak, most megdöbbenve látván, hogy ellenünk az izgatottság és keserűség Horvátországban még magasabbra hágott: elfojtott fájdalommal s elfogultság nélkül vizsgálgattam a vádakat, miket Zágrábmegye ellenünk fölhoz; végig tekintettem a lefolyt két század politikai eseményein és szigorú részrehajlatlansággal kérdeztem önmagamtól: mi szándékos bűnt, mi véletlen hibákat követtünk el mi magyarok Horvátország irányában, mi az ellenünk fölhozott vádakat és azon mély gyülölséget igazolná?

A zágrábi körlevél előadja, hogy «Horvátország 1102-ben föltételek mellett választotta királyának Kálmán királyunkat, ki ezen föltételekre, midőn Belgrádban Zwonimir király dalmát koronájával megkoronáztatott, ünnepélyes esküt tett le; és így Horvátország ezen választás által csak personál-unio alapján jutott Magyarországgal szövetségbe, de teljes autonomiájából egy hajszálnyit sem engedett».

Elmondja továbbá, hogy «a Kálmán király és Horvátország között kötött államszerződés, az úgynevezett privilegium libertatum következtében a magyar királynak, mint horvát királynak, különösen a horvát földön kelle megkoronáztatnia, a horvát törvényhozó országgyűlésen elnökölnie és a szent evangeliumra megesküdnie, hogy Horvátországnak s a horvát nemzetnek és egyháznak összes jogait, szabadságát megőrzendi».

Elmondja az említett körlevél még azt is, «hogy a Habsburg dynastia koráig a három egyesült királyság kormányának élén mindig vagy királyi vérbőli herczegek, vagy hatalmas bánok állottak, kik a népet Magyarországtól egészen függetlenül kormányozták, a mennyiben a megkoronázott királyokkal szinte egyenlő jogaik voltak».

Nem kivánok ezen historiai fejtegetésekre bővebb megjegyzéseket tenni, ez a történetbuvárok köréhez tartozik; ámbár annyit én is tudok, hogy az elsoroltakhoz történelmi valóság tekintetében is igen sok szó férne és különösen könnyű volna megczáfolni azon állítást, hogy Horvátország, vagyis a három egyesült királyság, a bánok által Magyarországtól egészen függetlenül kormányoztatott, és hogy azon bánoknak a megkoronázott királyokkal egyenlő jogaik voltak.

Minők voltak Horvátországnak közjogi viszonyai Kálmán idejében? minő törvényeket alkotott Horvátország az Árpádok korszakában? azt részletesen kimutatni most már nehéz volna. De annyi - úgy hiszem - kétségtelen: hogy századok óta Horvát- és Magyarország ugyanazon egy törvény alatt állott, együtt birták a magyar alkotmányt, együtt oltalmazták a két közös hazát. Közjogi kérdésekben ugyanazon törvényekre hivatkozott Horvátország, melyekre mi hivatkoztunk; a bulla aureát ők is úgy sajátjoknak tartották, mint a magyarok. A horvát polgár nagyrészt ugyanazon magánjogi törvények szerint perlekedett, öröködött, szerződött, mint a magyar; és e törvények Horvátország egyenes befolyásával ugyan, de magyar országgyűlésen, vagyis közösen alkottattak. Voltak s vannak Horvátországnak a közös törvényeken kívül saját statutumai, miket Magyarország mindig tiszteletben tartott; volt és van külön országgyűlése, mely sok tárgyak fölött joggal intézkedett; de ezen statutumok, ezen intézkedések kisebb részét tették a köz- és magánjogi törvények egész terjedelmének. Az ily hatalom és azon teljes, tökéletes önállás között, minőt a zágrábi körlevél vitat, nagy a különbség.

És pedig nemcsak a Habsburg-ház uralma alatt keletkezett ez a kapcsolat és jogközösség Magyarország és Horvátország között. Nem hozok föl erre vonatkozó több törvényt, csak futólag említek egy-két közjogi, illetőleg közigazgatási tárgyat, mely a magyar törvényhozás által határoztatott el, még a vegyes korszakban. Így például az 1351-diki 12-ik tvczikk azt rendeli, hogy a Dráva és Száva között lakó és a posegai s valkói nemesség úgy fizesse a lucrum cameræ név alatti adót, mint az ország többi nemesei: Az 1454-diki 9-ik tvczikk azt határozza: hogy Tótország úgy katonáskodjék, mint az ország egyéb lakósai. Az 1471-iki 6-dik tvczikk azt parancsolja, hogy a végvárak Horvát- és Tótországban magyarokra bízassanak, nem idegenekre. Zsigmond 6-dik decretumának 1-ső czikke pedig (1435-ből) bizonyságot tesz, hogy még azon birói esküforma is, mit a horvát-tótországi bán, a főispánok, alispánok, itélőmesterek, táblabirák és egyéb birói személyek kötelesek voltak letenni, egyenesen magyar országgyűlésen lőn megállapítva. Mindezek s több effélék nem mutatnak oly teljesen elkülönzött önállásra, minőt a zágrábi körlevél kétségtelennek állít.

De - a mint említém - történelmi fejtegetésekbe nem bocsátkozom. Mert ha talán történelmileg nem mind szorosan való is az, mit a zágrábi körlevél Horvátországnak egész a Habsburg-ház korszakáig terjedő független önállásáról előad, annyi mégis kétségtelenül igaz, hogy Horvátországnak, vagyis a három egyesült királyságnak, voltak mindig külön jogai, miket ők gyakran municipális jogoknak neveztek. Volt mindig külön országgyűlésök, melynek hatásköre kisebb vagy nagyobb terjedelmű volt, sőt néha a legfontosabb közjogi kérdések fölött is határozólag nyilatkozott. Így történt ez 1527-ben, első Ferdinándnak megválasztásánál, különösen pedig a sanctio pragmatikának Horvátország által 1712-ben külön kijelentett elfogadásánál.

Ámbár épen a sanctio pragmatikának ezen elfogadására nézve egy felötlő körülményt el nem hallgathatok. Horvátország 1712-ben márcz. 9-dikén fogadta el a sanctio pragmatikát Zágrábban tartott országgyűlésén, s kijelentette, hogy a habsburgi ház fiágának kihaltával, Horvátországban a leányág fog örökösödni. Három esztendővel későbben, 1715-ben, a magyar országgyűlésen törvény alkottatott, melyben határozottan kimondatik, hogy a habsburgi ház fiágának kihaltával, a nemzet szabad választási joga teljesen és tökéletesen ismét helyre áll. E törvény az 1715-diki 3-dik tvczikk. Ezen törvény Magyarország és a kapcsolt részek karainak és rendeinek nevében terjesztetett föl ő felségéhez, III-dik Károlyhoz, s legfelsőbb helyen sanctionáltatván, mint Magyarországra és a kapcsolt részekre szóló törvény adatott ki szokott formában, fejedelmi pecsét alatt.

És Horvátország követei, kik azon országgyűlésen jelen voltak, nem szólaltak föl azon törvény ellen; nem jelentették ki, hogy - miután ők Horvátországra nézve az örökösödést már három évvel előbb a habsburgi ház leányágának lekötötték - a szabad választás ő reájok vissza nem szállhat; nem követelték, hogy az említett törvény rendelete csak Magyarországra szoríttassék; mert ha ezt követelték volna, annak a törvényben kétségtelenül nyoma volna; de a fejedelem maga sem tett a törvény ellen Horvátországra vonatkozólag kifogást, nem hivatkozott a horvát országgyűlésnek három évvel korábbi határozatára, nem kivánta, hogy a szabad választásnak isméti életbeléptetése Horvátországra nézve ki ne mondassék, hanem elfogadta és kiadta a törvényt, szokott formában, mint a Magyarország és a kapcsolt részek karainak s rendeinek törvényét, megemlítve a decretum szokásos berekesztésében Horvátországnak egyházi és világi főbb hivatalnokait is.

Valóban, e körülménynél fogva könnyen azon sejtelem támadhat az emberben, hogy sem a horvátok, sem a fejedelem nem tekintették a sanctio pragmatikának 1712-ben Zágrábban történt elfogadását oly kétségtelenül eldöntő határozatnak, minőnek azt okvetetlenül kellett volna tekinteni, ha Horvátországnak azon teljes, tökéletes önállása, mire a zágrábi körlevél annyi súlyt fektet, kétségtelen lett volna.

De mindezek lehetnek helyes vagy helytelen nézetek; lehetnek egyik vagy másik részről tévedések, mik magokban ártatlanok és barátságos egyetértésünket bizonyosan meg nem zavarnák. A mit azonban Zágrábmegye körlevelének folytában ellenünk fölhoz, az már több mint eltérő nézet, az már keserű, méltatlan vád.

Azt mondja ugyanis az említett körlevél, hogy: «később Horvátország államjogainak igazgatása mindenféle alakulásokon ment keresztül, s a 18-dik század második és a 19-dik század első fele folytában a magyar államjoggal csaknem egy testbe olvadt, és hogy azon idők viszontagságai által Horvátország állami autonomiája lassan-lassan egészen elenyészett s Horvátországnak a souverain szabad nemzet biborköpenye helyett, Magyarország vétke miatt, csak rongyok maradtak». Szemünkre veti továbbá, hogy: «a három egységes királyság fönnállásának tagadásával azt eldiriboltuk, Fiumét tőlük elszakasztottuk s Horvátország előtt, azon föltétel elhatározásával, hogy követté senki nem választathatik, ki magyarul beszélni nem tud, a törvényhozási terem ajtaját - úgy szólván - becsuktuk; egy szóval, mi magyarok a horvát nemzetet a három egységes királyságban a világ színpadjáról kitörülni és mind őket, mind a többi, részint velök törzsrokon, részint más néptörzsekhez tartozó nemzetiségeket, a török rajákhoz lealacsonyítani törekedtünk».

Lássuk tehát, mik voltak azon cselekvései a magyar nemzetnek, mik által ily súlyos vádakat megérdemlett!

«Teljes, tökéletes független önállása volt Horvátországnak,» - azt mondja a zágrábi körlevél - «de később államjogaink a magyar államjoggal egy testbe olvadtak és a souverain szabad nemzet biborköpenye helyett, a mi vétkünk miatt, nékik csak rongyok maradtak». De mi vettük-e tehát el azon autonomiát? melyik törvény az, mely őket attól akaratjok ellen megfosztotta?

A független önállásnak leglényegesebb része a törvényhozás terén az, hogy a nemzet önmaga határozza meg az állam szükségére fizetendő adónak mennyiségét.

Minő mértékben s mily sikerrel gyakorolta Horvátország hajdan ezen jogát? azt Horvátország jogtudósai s történetbuvárai nálamnál jobban tudják; de azt én is tudom, hogy Horvátországot az állami független önállás ezen lényeges attributumától nem a magyar erőszak fosztotta meg, hanem arról Horvátország önmaga, minden kényszerítés nélkül lemondott. Ugyanis: 1790-ben Horvátország rendei követeik által előterjesztést tettek a magyar országgyűlésen, melyben követelték, hogy alkottassék törvény, miszerint Horvátországnak adója mindig magyar országgyűlésen tárgyaltassék s határoztassék meg.

A közigazgatási autonomia körében hasonló lépést tett Horvátország, midőn ugyanazon országgyűlésen követei által határozott utasítás mellett azon kivánságát adta elő, hogy ezentúl Horvátország közigazgatása mindenkor a magyar kir. helytartó tanács alatt álljon és az törvény által biztosíttassék. Így lőn alkotva Horvátország határozott kívánatára az 1790-diki 58. és 59-dik tvczikkely.

Mi vagyunk-e tehát okai, hogy Horvátország az autonomiának fönnemlített két kellékéről önként lemondott? mi kényszerítettük-e arra fenyegetésekkel? vagy csábítottuk kecsegtetésekkel? Vagy talán Magyarország rendeinek vissza kellett volna utasítani őket és a bizalmat magoktól eltaszítani?

Mi által vontuk mi kétségbe Horvátország fönnállását? melyik törvény az, mely azon királyságot szétdarabolja? Fiumét a mi illeti, száz éve már, hogy az Magyarországhoz csatoltatott; közel hatvan éve, hogy ezen visszacsatolás törvénybe van iktatva. Bűn-e az, hogy Magyarország százados sajátját visszakívánja? A mi bűnünk-e, hogy Fiume maga is e kívánatunkat teljes erejéből támogatja, s a régi kapcsolatot vissza óhajtja? Tudom, hogy Magyarországnak joga Fiuméhez Horvátország által gyakran kétségbe vonatott, s nem ereszkedem e jog fejtegetésébe; csak azt említem meg, hogy a visszacsatolás előtt hosszú ideig Fiume sem Magyarországhoz, sem Horvátországhoz tettleg nem tartozott. És mivel Horvátország saját önállásának bebizonyítására annyi fontosságot helyez azon körülménybe, hogy a sanctio pragmatikát önállólag, s külön és tizenegy évvel előbb fogadta el, mint Magyarország, figyelmeztetésül hozom föl, hogy Fiume a sanctio pragmatikát 1725-dik évi nov. 25-dikén külön és önállólag fogadta el, tizenhárom évvel utóbb, mint Horvátország, s két évvel utóbb, mint Magyarország.

De a legfontosabb vád, melyet ellenünk Horvátország fölhoz, az 1848-dik évi 5-dik tvczikknek azon rendelete, miszerint a törvényhozási nyelv egyedül a magyar, és így, a ki magyarul nem tud, képviselőnek nem választható. Legfontosabbnak mondom ezen vádat, mert abban legalább az előadott tény igaz.

De tekintsünk vissza azon körülményekre, mik között az említett törvény alkottatott.

Sok éveken keresztül küzdött a nemzet a latin nyelv uralma ellen, mind a közigazgatásban, mind a törvényhozásban, és ismételve sürgette, hogy a jeles, de holt latin nyelv helyett, az élő honi nyelv legyen a törvényhozásnak és közigazgatásnak nyelve. Sokszor fölszólaltak e tárgyban Horvátország követei, védve a deák nyelvet, s emlegették erre vonatkozólag municipális jogaikat; de nem sürgették saját honi nyelvöket, még csak a közigazgatás körére nézve sem.

1844-ben több hévvel sürgették az ország rendei honi nyelvöket; Horvátország követei több hévvel védték ismét nem a horvát, hanem a latin nyelvet, és a keserűség küszöbéig folytatott vitatások eredménye lőn az 1844-dik 2-dik tvczikk, miszerint kimondatott, hogy az országgyűlési nyelv ezentul kirekesztőleg a magyar lészen, egyedül a kapcsolt részek követeinek engedtetvén meg, hogy azon esetben, ha a magyar nyelvben jártasok nem lennének, a közelebbi hat évek alatt tartandó országgyűléseken szavazataikat latin nyelven is kijelenthessék.

És az országgyűlésnek ezen határozatát talán indignatióval fogadta Horvátország? talán nemzetiségének eltiprását, önállásának veszélyeztetését, jogainak megsemmisítését látta ezen határozatban? Épen nem. Az 1847. évi országgyűlés kezdetén a főrendek táblájának decz. 4-dikén tartott 8-dik ülésében, Horvátország követe következőkép nyilatkozott: «Ámbár a horvátországi követeknek az 1844-diki 2. tvczikk értelmében egész 1850. esztendeig szabad lenne diákul szólani, küldőink mindazonáltal, hogy a magyar nemzet iránti hajlandóságukat és igaz szeretetüket ezáltal is tettleg megmutassák s Magyar- és Horvátország közt az alkotmányos kapcsot erősebben összeszorítsák, nekünk, követeiknek, meghagyták, hogy már ez országgyűlésen magyarul fölszólaljunk».

Ily nyilatkozat után lehetett-e gyanítani, hogy a horvát nemzet annyi keserűséggel fogadja az említett törvény alkotását, melyhez nemcsak követeinek szavazata, hanem saját országgyűlésének egyenes utasítása által is hozzájárult? És valamint akkor nem volt szándéka az országgyűlésnek Horvátország előtt a magyar nyelv által elzárni az országgyűlés teremének ajtóit, úgy ezen kérdés most sem tenne akadályt egyesülésünkben, s a törvény említett rendeletét, ha Horvátország kívánja; épen Horvátországra nézve, bármikor lehetne módosítani.

Általában a 48-diki törvények sok keserű megtámadásoknak voltak kitéve Horvátország részéről és én még ma sem tudom, melyek azon pontok, mik által Horvátország annyira sértve hitte magát, hogy e miatt gyűlölsége engesztelhetlen lőn?

Egyik, mi ellen horvát részről gyakran kifogás tétetett: a felelős miniszterium: de hiszen Horvátország közigazgatási tekintetben előbb is a m. udv. kancellária és m. k. helytartótanács alatt állott s nem is akart külön közigazgatást. A felelős miniszterium pedig a közigazgatási kormányszékek helyébe lépett; lehetett-e tehát gyanítani, hogy azon ország, mely maga kívánta, hogy közigazgatása a m. kir. helytartótanács alatt álljon, sőt erre nézve, mint említém, törvényt is akart 1790-ben alkottatni - az ezen kormányszéknek helyébe állított felelős miniszteriumot nemzeti jogai sérelmének tarthassa? És ezt annyival kevésbbé tarthatta Magyarország valószinűnek, mert Horvátországnak az országgyűlésen jelen volt követei Horvátországra nézve nem kívántak a felelős miniszteriumra vonatkozólag kivételt tétetni.

A népképviseletet sem neheztelhette Horvátország; mert hiszen azt saját országgyűlésére nézve is megállapította; azt sem neheztelheti, hogy az országgyűlési képviselők számának meghatározásánál Pozsega, Verőcze és Szerémvármegyék külön említtetnek és Horvátország is külön. Ennek oka egyedül az volt, hogy az említett megyék előbb is külön küldöttek követeket a magyar országgyűléshez; de az szándékában senkinek nem volt, hogy ezáltal az említett megyéket a három egyesült királyságtól elszakasztani akarja.

Gondoskodott az 1848-diki törvényhozás a határőrvidékek képviseletéről is; igyekezett a magyar miniszterium szabaddá tenni a határőrvidéket, és nem a magyar miniszterium volt oka, hogy se a határőrvidék, se Horvátország képviselőket nem küldött; és hogy a határőrök szabadokká nem lettek.

Nem csorbította az említett törvény a horvát országgyűlésnek jogait sem, és ha arra nézve, hogy Horvátország a magyar országgyűlésre nem törvényhatóságilag, hanem mint ország akarja jövendőben is küldeni képviselőit, Horvátország követei az 1847-8-diki országgyűlésen csak egy szóval tettek volna említést, e kívánat azonnal teljes készséggel teljesíttetett volna.

Midőn az 1848-diki országgyűlés befejeztetett, a magyar miniszterium egész bizalommal fölszólította Horvátország bánját: jőjjön el s értekezzék a miniszteriummal Horvát- és Magyarország közdolgairól, segítse tanácsával és közremunkálódásával a kormányt. De a bán ezen bizalmas fölszólítást visszautasította. Levelében nem annyira Horvátország nemzetiségének, önállásának, municipális jogainak állítólagos sérelmeit emeli ki, hanem főkép a dynastiának az 1848-diki törvények által sértett érdekeit hozza föl, melyeket, mint katona és hű alattvaló, védeni tartozik. Elmondja, hogy megtörténhetik, hogy azoknál, kikért küzdeni fog, hálátlanságra talál, de azért lovagias kötelességeihez hű marad.

Így lépett a viszály a tettlegesség terére, sok vért, sok szenvedést, két derék nemzetnek egymástól elidegenedését, a hétszázados kapocs szétszaggatását vonva maga után. És nyugodt lélekkel most is elmondhatom: az Isten tudja miért?

Azt hittem, tizenkét évi közös szenvedés elhárítja a félreértéseket, csillapítja az izgatottságot, s magyar és horvát, gyűlölség nélkül, komoly higgadtsággal vizsgálgatja majd: mi leend hasznos egyiknek és másiknak? minő közösség, minő kapocs boldogítja egyiket és másikat leginkább? és ha e kapcsot szorosabbra vagy tágabbra kívánja változtatni a kölcsönös érdekek viszonylagos méltánylása, megteendik ezt indulat nélkül, közös egyetértéssel. Azonban ismét csalatkoztam, az Isten tudja miért?

A zágrábi körlevél - úgy látszik - következőkép alakítja okoskodását: Horvát-, Dalmát- és Tótországnak, e három egyesült királyságnak a hajdankorban teljes, tökéletes önállása és Magyarországtól egészen független alkotmánya s önkormányzata volt. Magyarország és a három egyesült királyság között hajdan csak a király személyében létezett personal-unio, de ezen függetlenség, ezen önállás később az idők viszontagságai által lassankint elenyésztek s Horvátország államjogai a magyar államjoggal csaknem egy testbe olvadtak; most azonban a horvát nemzet ismét visszaköveteli századokon meggyengült teljes, tökéletes autonomiáját s visszaköveteli mindazt, mi Kálmán király korában fönnállott.

De ha ez így van, sőt még akkor is, ha a multra nézve mindaz, a mi állíttatik, nem teljesen állana, nem lett volna-e férfiasabb s talán nemesebb, a követeléssel föllépni azon méltatlan vádak nélkül, mik ellenünk szóratnak s mik indokolva nincsenek?

Hiszen, hogy Horvátországnak függetlensége és önállása - mint Zágráb mondja - az idő viszontagságai által lassankint elenyészett, nem mi okoztuk. Horvátország államjogai nem a mi erőszakoskodásaink által, nem az ő ellenszegülésök daczára olvadtak a magyar államjoggal csaknem egy testbe. Azt, hogy ők ily teljes önállást és függetlenséget kívánnak, csak most halljuk legelőször a zágrábi körlevélből. Követeik azt az országgyűlésen soha nem formulázták, sőt ellenkezőleg az 1848-dik évi országgyűlésen a törvények alkotásában tettleg is résztvettek. Mi által van tehát igazolva Zágráb körlevelének azon vádja, hogy mi a horvát nemzetet a három királyságban a világ szinpadjáról ki akarjuk törölni?

Szemünkre veti a körlevél, hogy Muraköz, mely állítólag több száz évig, sőt a legújabb 12 évi birtoknál fogva is Horvátországhoz tartozott, Zalamegyébe ismét visszakebeleztetett. Ha Horvátország Muraközre nézve biztosabb jogalapot föl nem tud hozni, mint a mit a körlevél megemlít, akkor követelése csakugyan alaptalan. Fölhozza ugyanis a hajdankorbeli több száz évi birtoklást, s ennek bebizonyítására hivatkozik II. Ulászló 3-dik rendelete 34-dik tvczikkének 4-dik szakaszára. Ezen törvény elszámlálván a harminczadok helyeit, a 4-dik szakaszban azt mondja, hogy Tótországban Zágráb, Nedelcze, Varasd Muraszombat - főharminczadok; mivel pedig Nedelcze Muraközben van, Zágrábmegye azt következteti, hogy egész Muraköz Tótországhoz tartozott. De nem figyelmezett Zágrábmegye arra, hogy ugyanazon 4-dik szakaszban a tótországi főharminczadok között Muraszombat is meg van említve; ez pedig a Murán is innen, Muraköztől jó távol, Vasmegyében fekszik, mit Zágrábmegye Horvátországhoz nem is követel. A következő 5-dik szakaszban pedig a föntebb elsorolt tótországi főharminczadokhoz tartozó fiókharminczadok között Szombathely és Pinkaföld Krapinával és Rácz-Kanizsával egy sorban vannak elszámlálva; s ebből mégis bajos volna azt következtetni, hogy Szombathely és Pinkaföld is Horvátországhoz tartozott. Általában véve, ha figyelemmel tekintjük meg a harminczadok helyeiről szóló törvényeket, meg fogunk győződni, hogy azokból az országok határaira következést vonni nem lehet, mert azokban a kereskedelmi vonalokra lévén főkép tekintet, különféle országok helyei össze vannak keverve. Tekintessék bár meg sok hasonló törvények között az 1715-diki 91-dik törvény, hol a varasdi főharminczadhoz tartozónak említtetik a muraközi Nedelcze is, Légrád is, a Muraközben fekvő rácz-kanizsai főharminczadhoz tartozónak pedig Regede Stájerországban: s ki fogja már ebből azt következtetni, hogy Stájerországnak Magyarországhoz vagy Horvátországhoz kell tartozni?

Azt mondja továbbá a körlevél, hogy Magyarország mellett nem szól egyéb, kétszáz esztendei bizonytalan birtoklásnál, melyet 1848-ban a fegyver eltörlött. Ne felejtse Zágrábmegye, hogy a kétszáz esztendő előtti birtoklást semmivel nem képes bizonyítani Horvátország részére; azt pedig, hogy az utolsó kétszáz esztendő alatt Magyarországnak a zágrábi körlevélben is elismert birtoklása bizonytalan lett volna, épen semmivel nem támogatja, holott Magyarország részére e részben mind a törvények, mind a közigazgatásnak sok évek óta szakadatlan okiratai elég bizonyságot tehetnek.

Még különösebb a körlevélnek azon állítása, hogy Magyarország birtoklási jogát 1848-ban a fegyver eltörlötte, és hogy a legújabb 12 évi birtoknál fogva Muraköz Horvátországnak sajátja lett.

1848-ban, vagyis inkább 49-ben, az osztrák császár hadserege, szövetségesének, az orosz czárnak, hatalmas segítségével legyőzte a magyar forradalom seregeit. A háború bevégeztével a fejedelem, félretéve Magyarország alkotmányát, absolut hatalommal rendelkezett Magyarország territoriuma fölött, s elszakasztván abból Muraközt, azt Horvátországhoz csatolta. Most, ugyanazon fejedelem ugyanoly hatalommal Muraközt ismét Zalamegyéhez visszacsatolta. Ha a fegyver jogot adhatott volna 1848-ban, azt ő Felségének adta volna, ki a maga és szövetségesének seregeivel győzte le a magyar sereget, nem pedig Horvátországnak, mely a császárnak nevében annak zászlói alatt s nem saját kezére vett részt a háborúban.

Ő Felsége azon sérelmet, melyet Magyarországnak okozott, midőn Muraközt elszakasztotta, a visszacsatolás által megorvosolta; s mi jogtalanságot követtünk el mi, hogy azt, a mi 1848 előtt kétségtelenül miénk volt s tőlünk erőszakkal vétetett el, midőn az által, ki tőlünk azt elvette, ismét visszaadatik, szívesen elfogadjuk? és pedig annál szívesebben, mert azt Muraköznek népe is buzgón óhajtja.

Állítsuk egymás mellé Horvát- és Magyarországnak jogérvényeit Muraközre nézve. Horvátország azt mondja: Muraköz hajdan Horvátországhoz tartozott, de azután kétszáz esztendeig Magyarország birtokában volt, hanem akkor a császár fegyveres hatalommal legyőzvén Magyarország seregeit, Muraközt Horvátországhoz csatolta, s így bírta azt Horvátország 12 esztendeig, míg azt ugyan a fejedelem Magyarországhoz ismét vissza nem csatolta.

Ellenben Magyarország részéről az mondatik: Semmiből ki nem tünik, hogy Horvátország Muraközt a régiebb korban valósággal bírta volna, de az kétségtelen, hogy századok óta Muraköz Magyarországhoz tartozott, a mint ezt Horvátország is elismeré. Ezen közelebb lefolyt századok alatt Horvátországnak elég alkalma lett volna Muraközre nézve követelését érvényesíteni vagy az országgyűlésen, vagy a fejedelem előtt, de ezt soha nem cselekedte; sőt ily követeléssel az országgyűlésen elő sem állott, hanem Magyarországnak s illetőleg Zalamegyének Muraköz fölötti törvényhatóságát mindig respectálta. Ily birtoklás fontosabb-e, vagy azon tizenkét esztendő, mit Zágrábmegye fölemlít?

Mit mondana Horvátország, ha mi, oly részekre nézve, melyek egykor nem Horvátországhoz tartoztak, épen oly okoskodással élnénk, minővel Zágrábmegye él Muraközre nézve? s azt mondanók, hogy például Verőcze-, Pozsega- és Szerémmegyék hajdan egyenesen Magyarországhoz tartoztak s hivatkoznánk e részben sokkal világosabb törvényekre, mint a melyet Zágrábmegye Muraközre nézve megemlített. Például az 1478-diki 7-dik és 1498-diki 16-dik tvczikkekre, különösen pedig Verbőczyre, ki az említett három vármegyét határozottan a magyar megyék közé sorolja; és ha fölhoznók, hogy azon megyék a legújabb időkig külön voltak képviselve a magyar országgyűlésen, nem úgy adóztak mint a horvát megyék; s mindezekből azt következtetnők, hogy Horvátország bűnt követ el a magyar nemzet ellen, midőn azon megyéket meg akarja tartani? De mi ezt nem teszszük, mi tiszteletben tartjuk Horvátország jogait, sérthetlennek alkotmányos territoriuma integritását, és ha tartoztak is az említett megyék egykor Magyarországhoz, nekünk az elég, hogy az utóbbi korban a három egyesült királyság territoriumához tartoznak, s mi azt mindig respectálni fogjuk, de hasonló méltányosságot kívánunk mi is Magyarország territoriumára nézve.

Ugyanazon egy államhoz tartozó külön országok között lehet-e szó hódítási jogról a háború bevégzése után? és alkotmányos nép, minőnek a horvát nép is bizonyosan óhajt tekintetni, használhat-e területének terjesztésére oly módot, egy másik, ugyanazon államhoz tartozó alkotmányos ország ellen, minőre, mint jogalapra, Zágrábmegye hivatkozik? Még osztrák és horvát szempontból tekintve is a dolgot, ha Magyarország fegyvert fogott a fejedelem hatalma ellen, s a fejedelem azt legyőzvén, a béke ismét helyre állott: helyes és igazságos-e, hogy a győző mellett harczoló örvendjen a másik szerencsétlenségének, osztozni kívánjon annak birtokában? és midőn a győző azt, a mit elvett, ismét visszacsatolja, még ezen jogtalanul osztozó tekintse magát megkárosodottnak az által, hogy amaz, elvesztett birtokát erőszak nélkül visszakapta?

Még sajátságosabb a körlevélnek azon vádja, miszerint mi a horvátokat is, más nemzetiségeket is, a török rajákhoz igyekszünk lealacsonyítani.

A magyar nemzet 1848-ban a népre és a népnek minden osztályára teljes egyenjoguságot hozott be; sem néptől, sem nemzetiségtől nem vett el jogokat, hanem adott kinek-kinek igazság és méltányosság szerint. És ugyanazon pillanatban, midőn megtette azt, mivel az igazságnak tartozott, megtámadtatott fegyverrel minden oldalról öntestvérei által, kik harczoltak azon meggyőződésben, hogy nemzeti jogaikért harczolnak, miket mi csorbítani nem akartunk; és ha e részben valami követelésük még volt, azt harcz nélkül is szívesen teljesítettük volna; ők azonban harczoltak, véresen és talán akaratjuk ellen más érdekekért, nyeremény nélkül, polgári harczban, minek még dicsősége is mindig fájdalmas.

Ha a török rajáknak, kikhez mi, a zágrábi állítás szerint, hasonlókká akarjuk tenni az idegen nemzetiségeket, ha mondom, a török rajáknak olyan politikai helyzetök volna, mint minőt a magyar törvény adott az itteni idegen nemzetiségeknek: aligha biztosabban nem állana a török birodalom és Déli-Szlávia létesülhetésének reménye valószinűleg távolabb volna. Nálunk politikai és polgári jogokra nézve semmi különbség nincs a magyar és nem magyar közt. A törvényhatósági közigazgatásoknál mind a tanácskozó testületek, mind a tisztviselők választásában a többség határoz; és az határoz még a nyelv fölött is, mely a köztanácskozásokra használtassék. Mutasson valaki Európában államot, mely a területén lakó idegen nem-souverain nemzetiségek iránt több méltányossággal jár el! És mégis arra szólít föl minket Zágráb körlevele, hogy «tegyük szívünkre kezünket és ismerjük meg, hogy méltatlan viseletünk által a horvátok ellen vétkeztünk». De mi tehát azon vétkünk, melyért ily bűnbánó vallomást kellene tennünk? Hiszen ha a recriminatióknak helye és ideje volna, szólhatnánk talán mi több joggal; de fátyolt vetve azokra, miket a multban szenvedtünk, nyugodt lélekismerettel nézünk a jövendővel szembe.

Ismétlem, hogy mi Horvátországot az 1848-diki törvények által nemzeti jogaiban nem sértettük, de sérteni nem is akartuk, és keserűség nélkül mondom, hogy mindazt, a mi 1848 után ellenünk történt, szerencsétlen félreértésnek és a fölzaklatott indulatok rohamosabb kitörésének tulajdonítjuk. Nincs bennünk gyűlölség a multért, még akkor sincs, ha Horvátországot saját érdekeinek helyes vagy helytelen fölfogása tőlünk elszakasztva, más útra vinné.

És miért nem áll ez így Horvátországban a magyar nemzet irányában? miért van a zágrábi körlevélnek mindenik sorában gúnynyal párosult gyűlölet ellenünk? mi czélból izgatja Zágrábmegye a Magyarországban lakó idegen nemzetiségeket a magyarok ellen? még felső-magyarországi szláv barátinkat is, kiknek ellenünk panaszuk nincs; s kiket azért, mert barátink s testvéreink akarnak maradni, általunk elnyomott török rajáknak gúnyol; mi öröme, mi nyeresége lenne abból Horvátországnak, ha sikerülne ingerültséget támasztani ez országban faj és faj között és ezáltal nehézzé tenni egyiknek is, másiknak is a kölcsönös méltányosságot? Mi nem ijedünk vissza más nemzetiségű honfitársaink követelésétől, mert erős bennünk az akarat: teljesíteni mindazt, mit Magyarországnak politikai szétdarabolása nélkül teljesíteni lehet; s meg vagyunk győződve, hogy oly követeléseket, miknek teljesítése lehetetlen, más nemzetiségű honfitársaink tenni nem fognak.

A mely nemzet 1848-ban elég erős és eszélyes volt, senki által, még az események által sem kényszerítve, minden politikai jogot megosztani a népnek minden osztályával: elég erős és eszélyes leszen ezentúl is arra, hogy a nemzetiségek kérdésében is igazságos legyen e honnak minden polgára iránt.

És Zágrábmegye nem elégli meg, hogy méltatlan vádjaival gyűlöletet fejez ki és gyűlöletet akar gerjeszteni ellenünk önhazánkban is, hanem még gyűlöletessé akarja tenni a magyart a külföld előtt is, mert ránk fogja, hogy mi egy nagy államot akarunk alapítani, mely a Kárpátoktól a Balkánig, sőt talán Konstantinápolyig terjedne a mely szerintünk nem Magyarország leendene, hanem kizárólag magyar (magyarisch).

Pedig jól tudja Zágrábmegye, hogy nem mi vagyunk azok, kiknek óhajtásaik ilynemű terveken járnak; mi óhajtjuk, hogy e haza erős legyen polgárainak egyetértése által, fölvirágozzék jótékony s igazságos törvények alatt; de határait terjeszteni, más idegen állam birtokára vágyni, más szabad népet meghódítani akarni szándékunk nincs, még ha tehetségünk oly nagy volna is, hogy e czélt könnyen elérhetnők.

Miért akarja tehát Zágrábmegye még e váddal is, melynek alaptalanságát épen ő tudja legjobban, békés szomszédinkat ellenünk gyűlöletre izgatni és minket oly színben állítani a világ elébe, mint a kik sajátunkkal be nem elégedve, vagy veszélyes, vagy nevetséges nagyravágyásból birodalmakat akarnánk fölforgatni, országokat meghódítani, oly országokat, melyek jelenleg másokéi, melyekre, ha a sors úgy akarja, hogy mostani urokat változtassák, más hatalmasabbak számítanak?

Midőn azon őszinte készségünket, hogy fátyolt vessünk a mult idők szomorú eseményeire, más részről annyi váddal, keserűséggel látom viszonozva, nem örömest mondom ki, de akaratlanul eszembe jut: hogy rendesen nem a sértett fél az, ki a méltatlan sérelmet nehezen felejti.

De miután elmondottam nézetemet Zágrábmegyének körlevelére, szabad legyen elmondanom egyéni meggyőződésemet Horvát-, Dalmát- és Tótországnak Magyarországgal egyesülésére nézve is.

Az egyesülés kérdésének megoldása főkép Horvátországtól függ. Ha Horvátország velünk egyesülni akar, mi az egyesülést szívesen fogadjuk; ha saját nemzetiségének vagy önkormányzatának érdekében föltételeket akar kikötni; ha saját országgyűlésének hatáskörét szélesebbre akarja terjeszteni, ha a velünk közös törvényhozásban más módon, más arányban akar részt venni: mi föltételeit vissza nem utasítjuk, módosításait nem ellenezzük.

Tudjuk mi azt, hogy Horvát-, Dalmát- és Tótország a magyar koronához tartoztak ugyan, de nem voltak Magyarország. És ha nem bírtak is oly teljesen elkülönzött önállással, minőt némelyek vitatnak; ha azon kapcsolat, mely közöttünk és közöttük fönnállott, sokkal, igen sokkal több és szorosabb volt is a personal-unionál: de volt mindenkor saját elkülönzött territoriumok, volt politikai nemzetiségök s a mellett, hogy Magyarország minden jogaiban osztoztak, voltak külön jogaik is, miket Magyarország mindig tiszteletben tartott. A magyar törvény, midőn ezen országokat kapcsolt részeknek nevezte, nem értett az alatt erőszakos kapcsolatot, nem értett alárendeltséget, hanem oly kapcsolati viszonyt, melyet Horvát-, Dalmát- és Tótország önként, szabad akaratból kötött velünk, a jognak, méltányosságnak és közös szabadságnak alapján.

Azt a vádat, hogy mi hódított országoknak szeretnénk tekinteni a három egyesült királyságot, nehezteléssel utasítjuk el magunktól. Tudjuk mi azt, hogy kölcsönös viszonyainknak alapja nem hódítás. De ha hódítással vette volna is kezdetét Magyarország birtoklása azon országokban, arra hivatkozni méltatlanságnak, s valóban fonákságnak tartanók. Mi a hódítást soha nem ismerjük el érvényes jogalapnak a hódított nép irányában; s azt hiszszük: hogy a hódított nép kötelességei csak addig terjednek, meddig a hódítónak fegyvere ér. Morális kötelességet csak a szerződésileg, vagy a szó nélkül ugyan, de kényszerítés nélküli folytonos cselekvényekben nyilvánult szabad beleegyezés vonhat maga után. Mi a három egyesült országot társainknak tekintjük, kik önként, szabad akaratból, sorsukat a mi sorsunkkal már századok előtt összekötötték és századok óta jóban, rosszban osztoztak velünk. Felsőbbségi hatalomról, alárendelt helyzetről közöttünk szó nem lehet, hanem csak a kölcsönös egyetértéssel kötött százados egyesülés föntartásáról.

Ezen egyesülésnek föltételeit, ha azok valamely részben egyik vagy másik félre nyomasztókká váltak, lehet kölcsönös egyetértéssel módosítani, de magát az egyesülést egyoldalulag erőszakosan szétszaggatni, talán sem jogos, sem czélszerű nem volna.

Ha tehát Horvátország minden közjogi viszonyt, mely közöttünk fönnállott, teljesen meg akar szüntetni, s minden kapcsot végkép el akar szakasztani, mi ki nem mondhatjuk azt, hogy a végelszakadásba is beleegyezünk, sőt kötelességünk leend, jogaink föntartására óvást tenni, valamint Horvátország is óvást tenne, ha a három egyesült királyságnak bármely része el akarna tőle szakadni; de az elszakadás meggátlására tettleges lépéseket nem teendünk s erőszakhoz még akkor sem nyulnánk, ha azt tenni hatalmunkban volna. Mert a gyűlölséggel párosult kényszerített kapcsolat nem volna áldásthozó sem mi reánk, sem ő reájok.

Az egyesülés tehát, vagy elszakadás - leginkább Horvátországtól függ. De ha Horvátország épen akkor, midőn teljesen független önállást követel, ezen önállást mindenekelőtt arra használná, hogy belépne a birodalmi tanácsba és az eddig közöttünk fönnállott közjogi viszonyokat azért bontaná föl, hogy az osztrák örökös tartományokkal hasonlókat, sőt még szorosabbakat kössön; ha Horvátország az adó és katonaállítás kérdéseinek elhatározását azért akarná a magyar országgyűléstől elvonni, hogy azt a birodalmi tanács kezeibe adhassa; ha azért nem akarja a magyar felelős miniszteriumot, mert állami életének legfontosabb tárgyaira nézve, minők a birodalmi tanácsnak föntartott adó- és katonaajánlás, hadügy, pénzügy, kereskedelem, az osztrák miniszteriumtól, és pedig valószínűleg nem felelős osztrák miniszteriumtól akar függni: már akkor az egyesülés közöttünk csakugyan lehetetlen, mert az egyesülésnek nem leend tárgya.

Magyarország valószinüleg nem fog a birodalmi tanácsba lépni; mi Magyarország törvényes önállását föl nem áldozhatjuk; a sanctio pragmatikát, mely ezen önállást biztosítja, föl nem forgathatjuk; azon szent és sérthetetlen alapszerződést, melyet őseink az uralkodó házzal kötöttek, s mely a nemzet és fejedelem jogainak egyformán alapul szolgál, meg nem semmisíthetjük; az adó- és katonaajánlás jogát, mely századok óta a nemzetet illette, idegen kezekbe nem adhatjuk; a törvényhozás jogát a magyar királyon kívül senkivel mással meg nem oszthatjuk; egy szóval, Magyarországot törvényes önállásától, függetlenségétől és alapszerződésekben biztosított ősi alkotmányától megfosztva, octroyrozott alkotmányú osztrák provinciává nem tehetjük.

Ha tehát Horvátország jövendőjének vélt érdekében tőlünk elválva, az erősebb hatalomhoz csatlakozik, mi ezt nem gátolhatjuk; de e csatlakozást kénytelenek leszünk végelszakadásnak tekinteni, mert nem marad fönn tárgy, mire nézve egyesülhessünk. Minden fontosabb közjogi tárgyakat a birodalmi tanács fog eldönteni Horvátországra nézve is; a magánjogi s közigazgatási törvényhozást Horvátország a maga országgyűlésén fogja gyakorolni. A közigazgatást a birodalmi tanácsnak föntartott minden tárgyakra nézve, a bécsi miniszterium intézi Horvátországban is, a többi tárgyakra nézve pedig természetesen Horvátország önmaga viszi. Mi marad tehát az egyesülésre? A personal-unióra nem szükséges közöttünk külön egyesülés, mert a personal-unió úgyis meg van az osztrák birodalom minden tartományi között; és így Horvátország épen oly viszonyban fog állani velünk, mint Galiczia, Csehország, Tirol vagy Ausztria.

Bezárom e sorokat azon óhajtással: vajha az egyetértés békítő szelleme lengené által Szent István koronája minden országait, minden népeit, hogy legyenek egységökben erősek, egyesült erejök által szabadok és minden időben méltányosak egymás iránt! A mi akaratunk komoly és határozott ezen egyetértésnek létrehozására és föntartására nézve, mi nem fogjuk engedni, hogy a mult idők keserű emléke a méltányosság békülékeny indulatját elfojtsa keblünkben: és ha még sem sikerül egygyé tenni ezt a hont: legyen Isten biró közöttünk és azok közt, kik miatt a kitűzött szent czélt elérni lehetetlen lőn!

«Tegnapelőtt - írja 1861. márczius 29-dikén naplójában Lónyay Menyhért - Strossmayer püspök Bécsből jövet Deákot meglátogatta. Az előtte való estve Odescalchy Gyula vele jövén a vasúton, Strossmayer és a vele volt horvát társai meg voltak elégedve Deák czikkével. Bécsben a czikk igen nagy benyomást tett. Kilökte azon tromfot, a melyet Schmerlingék ellenünk ismét sikerrel reméltek kijátszani.»




Hátra Kezdőlap