Hajdú Ákos - Kokas Zsuzsanna (szerk.): Egyház és Művelődés. Pannonhalma, 996-1996.
Bp., 1997. 141-158. p.

A szerzetesrendek mindig is igen sokrétű tevékenységet folytattak, életüket a mindenkori kortársak sem pusztán a vallás vagy a művelődés szférájában betöltött szerepük alapján ítélték meg, hanem mérlegelték az állam illetve a társadalom egésze szempontjából is. Magyarországon a 19. század első felében a polgári átalakulás szerteágazó és lázas megyei illetve országgyűlési vitákat hozó problémái között szintén politikai kérdéssé vált a szerzetesrendek tevékenységének megítélése, mozgásterük kiterjesztése vagy korlátozása. A kérdés - bár valóban nem került a reformkor számos meghatározó problémájával egy sorba - mégis jellemző adalékokat nyújt arra vonatkozóan, hogy a különböző pártállású és egyéniségű politikai személyiségek milyen egyházpolitikai elvekben gondolkoztak, hogyan képzelték el a szerzetesrendek szerepét a polgári átalakulás folyamatában.

Az 1832-36. évi országgyűlést követően egyre élénkebb vita bontakozott ki a szerzetesség közéleti szerepéről, s általában elmondható, hogy a liberális nemesség ellenezte a rendek tevékenységét, annak visszafogására, de legalábbis erőteljes állami ellenőrzésére törekedett. Különösen heves tiltakozást váltott ki az országgyűlés alsó- és felső táblájának ellenzéki követeiből illetve általában a vármegyék reformpárti közvéleményéből a magyar katolikus egyház által is támogatott terv, mely az 1773-ban XIV. Kelemen pápa által eltörölt, majd VII. Pius által 1814-ben újra felállított jezsuita rend magyarországi betelepítésére vonatkozott. A vegyes házasságok kapcsán egyébként is éles egyházpolitikai vitákat hozó 1830-1840-es években az ellenzék a szerzetesség térnyerésében az amúgy is konzervatív, Habsburg-pártinak tartott katolikus főpapság megerősítését, a jezsuiták visszatelepítésében pedig az ellenreformáció és a felekezeti türelmetlenség feléledését látta. Az 1839-40. évi diétán olyan törvényjavaslatot is előterjesztettek, mely kimondta volna, hogy az uralkodó az országgyűlés beleegyezése nélkül új szerzetesrendet Magyarországra be nem fogadhat. A nyíltan a jezsuiták ellen irányuló javaslatból végül nem lett törvény, viszont a körülötte kibontakozó vita érveiből kitűnt, hogy a szerzetesrendek tevékenységét egy-két ultrakonzervatív vagy udvarhű főrenden kívül szinte kizárólag a katolikus egyház képviselői (az alsó táblán a káptalani követek, a felső táblán a püspökök és érsekek) támogatták, a mérsékelt konzervatívoktól a radikális reformerekig mindenki más ellenezte azt. Utóbbi táborba tartozott Széchenyi István, Batthyány Lajos, Teleki László, Eötvös József, Trefort Ágoston, Palóczy László, Beöthy Ödön, Dessewffy Aurél és még sokan mások.

Mint a reformkor sok fontos kérdése, a szerzetesrendekkel kapcsolatos közéleti vita is az 1825-27. évi országgyűlés által kiküldött ún. "rendszeres bizottsági munkálatok" (operata regnicolaris deputationis) nyomán kapott először nagyobb nyilvánosságot. Az országos deputatiok előterjesztéseit a vármegyék által kiküldött albizottságok megvitatták és elkészítették saját javasataikat, melyeket a nemesi közgyűlések megvitattak, majd a megszavazott változatot felterjesztették. A bizottságok munkálatai nagyon alkalmasak voltak arra, hogy a vármegyék változásokat igénylő nemessége tájékozódjon a magyar társadalom alapvető problémái iránt, illetve megismerje azokkal kapcsolatban mások véleményét. Alábbiakban a szerzetesrendekkel kapcsolatban megfogalmazódott néhány operatumot közlünk, arra keresve a választ, milyen képpel rendelkezett a vármegyékben politikai szerepet vállaló nemesség a rendek tevékenységéről.

Hogy megértsük a vármegyék 1828-1832 között megfogalmazott pro és kontra érveit a kolostorokról, szerzetes- és apácarendekről, egészen az 1790-es évekig kell visszanyúlnunk. Az 1825-27. évi országgyűlés által kiküldött bizottságok is tulajdonképpen csak felelevenítették az 1792-93-ban folytatott, majd félbeszakadt munkálatokat. II.József az állam szempontjából feleslegesnek ítélt egy sor hazai szerzetesrendet, és uralkodása alatt összesen 134 férfi és 6 női kolostort oszlatott fel. Ezek vagyonát állami kezelésbe vette, és inkább a világi papság anyagi feltételeinek javítására, az állami papnevelésre, a plébániák hálózatának szélesítésére fordította. A "nevezetes tollvonás" után összeülő országgyűlésen már többen foglalkoztak vonatkozó rendelkezéseinek hatálytalanításával.^[1] A jozefinista egyházpolitika korlátozó rendeleteit a 18-19. század fordulóján részben felszámolták, néhány rendet (a bencéseket, cisztercieket, premontreieket) I.Ferenc 1802. március 12-én kiadott uralkodói leiratával vissza is állítottak.^[2] A szerzetesrendek működését továbbra is a jozefinista szemlélet árnyékolta be, bár különösebb korlátozásról vagy arra irányuló kísérletről a 19. század első évtizedeiben nem beszélhetünk.^[3]

A József főherceg nádor elnökletével folyó rendszeres bizottsági munkálatok során kilenc albizottságot szerveztek, az egyik (Rudnay Sándor esztergomi érsek vezetésével) egyházi és alapítványi ügyekkel foglalkozott. (A bizottságnak további két püspök is tagja volt.)^[4] Az 1791/67. tc. három fő feladatot írt elő az egyházi és alapítványügyi deputationak. 1828-ban az albizottság első helyen foglalkozott a szerzetesrendek tevékenységével, Vurum József nyitrai püspök előterjesztése alapján főleg azt tudakolta, mi a véleménye a törvényhatóságoknak a meglévő rendek fenntartásáról, a korábban eltöröltek visszaállításáról, a magyarországi rendházak külföldön lévő igazgatási központoknak való alárendeltségéről (pl. a zalavári bencésekről) illetve arról, hogy a kolduló rendek megélhetésük biztosítása érdekében kéregessenek az emberektől, elsősorban élelmiszereket, pl. gabonát, bort stb.^[5]

A vármegyék részben az országos operatumra reagáltak, részben viszont saját véleményüket fejtették ki a szerzetesrendek ügyében. A többség úgy vélte, hogy a meglévő hasznos szerzetesi közösségek tartassanak fent, de ne az adózó nép terhére. A véleményekből érdekes módon évtizedekkel a "kalapos király" halála után is tisztán a jozefinista egyházpolitikai gyakorlat elmélyítése, az állam (a "köz") érdekét az egyház fölé helyező felfogás igénylése rajzolódik ki. Bereg vármegye egyház- és alapítványügyi albizottsága például valamennyi kolduló rend feloszlatását indítványozta. A vármegyei közgyűlés az előterjesztést úgy módosította, hogy csak azok a rendek töröltessenek el, amelyek "mindenféle hasznos foglalatosság nélkül" élnek, a tanítással foglalkozó barátokról azonban azt írta, hogy "az ország hasznos tagjainak találtatván, meg maradhatások helyes volta el esmértetett". A megye éppen ezért külön követelte, hogy a munkácsi Szent Bazil-rend saját költségén állítson fel egy iskolát.^[6] Zemplén közéletében épp a rendszeres bizottsági munkálatok során kapott először fontosabb szerepet Kossuth Lajos, akinek vármegyéjében a tudományos és egyházügyi kérdésekkel foglalkozó javaslat szintén a hasznos munkával nem foglalkozó rendek megszüntetését javasolta, a megmaradók finanszírozására pedig kizárólag az állami pénzalapokat tartotta elképzelhetőnek, melybe az eltörlendő kolostorok birtokait és alapítványait szintén be kívánta olvasztatni.^[7] Bács megye sérelmezte, hogy miközben a kolduló rendek a vallásalapból évente mintegy 70 ezer forintos jövedelemre tesznek szert, az uralkodó újra engedélyezte, hogy kéregessenek.^[8] A békési közgyűlés ugyanígy foglalt állást, s ezt a gyakorlatot nemcsak azért ellenezte, mert a szerzetesek tisztességes állami ellátásban részesültek, hanem azért is, mert többségük plébánosi vagy tanítói állása után is juthatott jövedelemhez, továbbá a hívektől amúgy is rendszeresen kaptak kisebb-nagyobb adományokat. Jellemző módon, az állam érdekéből kiindulva azért vetették el a kéregetés gyakorlatát, mert ezzel az adózó népet károsítják, és a jobbágyokat bosszantja, ha látják, hogy olyanok kéregetnek tőlük élelmet, akik sokkal jobban élnek, mint ők. De a békési albizottság botrányosnak találta azt a gyakorlatot is, hogy egyes kolduló szerzetesek a közerkölcsöket sértő módon visszaéltek a kapott adományokkal, pl. elkártyázzák azt stb. Ebben a megyei véleményben is előbukkannak II.József egykori intézkedéseinek nyomai, például a szerzetesektől megvont állami támogatásnak a plébániai hálózatra leendő fordítása.^[9] Csanád megye ehhez még azt tette hozzá, hogy az állam ügyeljen rá: a rendházak csak annyi hívet vehessenek fel, amennyi eltartásáról gondoskodni tudnak. A csanádi albizottság érdekes módon hangoztatta, hogy a kolduló rendek életmódja különösen azért elítélendő, mert kéregetésük következtében a papságnak egyébként kijáró tisztelet az emberek szemében csökken.^[10] Krassó szintén tartózkodó véleménnyel volt a szerzetességről: "a népnek oktatását és a keresztényi tudományt, s a jó erköltsöknek terjesztését a világi egyházi személyek által is eszközölni lehetne", a vallási célú kéregetést pedig a 19. században megengedhetetlen középkori gyakorlatnak nevezte. Ha nincs olyan pénzalap, amelyből koldulás nélkül meg tudnának élni, vagy se tanítással, se betegápolással nem foglalkoznak, szüntessék be működésüket - javasolták, de ne olyan "durván", mint korábban, hanem csak úgy, hogy új tagot ne vehessenek fel, viszont a meglévők halálukig kolostorukban maradhassanak.^[11] Esztergom véleménye szerint a Magyarországon honosított rendeket törvénnyel fogadták be, ezért azok megszüntetését sem lehet egyszerű uralkodói rendelettel eszközölni, s ezért követelték, hogy az eltörölt, de vissza nem állított szerzetesrendek megszüntetését mondja ki az országgyűlés is, és utóbbi beleegyezése nélkül ne lehessen idegen szerzetesrendet az országba telepíteni.^[12] (Utóbbi kitétel saját korában elsősorban a jezsuitákra volt vonatkoztatható.) Hasonló törvény megalkotását más megyei bizottságok is szorgalmazták a tervezett országgyűléstől.

A megyék általában vagy korlátozni kívánták a szerzetességet, vagy elégedettek voltak a fennálló helyzettel. Győr például - már csak a területén lévő pannonhalmi apátság tevékenységét is pozitívan méltatva - örömmel nyugtázta, hogy visszaállították a premontreieket, a cisztercitákat és a bencéseket, melynek megörökítését törvénybe iktatni is javasolta. Más felszámolt kolostorok vagyona ugyanakkor - írták - régen eladatott, hasznos célokra (plébániák támogatására stb.) fordíttatott, a rendtagok is kihaltak, ezért "azoknak visszaállítását tovább sürgetni nem kellene".^[13] A koldulást mindazonáltal nem kívánták megszüntetni, csak a megyéspüspök szigorú felügyeletét elrendeltetni. Ugyanezt vallotta többek között Torontál megye is, mely - az országos előterjesztésben szereplő 1805. augusztus 30-i 8746. sz. királyi leiratra való hivatkozással - hangsúlyozta, hogy csak annyi szerzetest szabad felvenni, amennyit a rendek el tudnak tartani, a kéregetést illetően pedig a püspökök jelöljék meg annak helyét és idejét, továbbá folyamatosan számoltassák el a befolyt anyagiakról a rendek elöljáróit.^[14] Szatmár vármegye a házról házra járó kéregetés gyakorlatát is sérelmezte, legfeljebb azt tartotta elképzelhetőnek, hogy a plébánosok gyűjthessenek számukra alamizsnát. Kölcsey Ferenc javaslata szerint az oktatásban a szerzetesek rovására egyre inkább világi tanárokat kell alkalmazni. Kölcsey alaposan ki kívánta vizsgáltatni, hogy jogosak-e egyes szülői panaszok a visszaállított tanító rendek ellen, továbbá meg akarta tiltatni, hogy a növendékek 24 éves koruk előtt szerzetesi fogadalmat tehessenek és hogy magyarok a - jezsuita befolyás alatt álló - római Collegium Germanico-Hungaricumban tanulhassanak.^[15]

Bár a Nógrád megyei közgyűlés - mivel a vallás szabad gyakorlásának elvét éppen szélesíteni kívánták - megtűrte volna az ellenőrzés alá vont kolduló rendek tevékenységét, egyes javaslattévők hangot adtak ellenvéleményüknek. Pongrácz Antal érsekvadkerti szolgabíró és Horváth Elek megyei alügyvéd előterjesztése nemhogy az eltörölt rendek visszaállítását, hanem a meglévő koldulórendek megszüntetését is követelte, új tagok felvételének tilalmával. A polgárok - írta Pongrácz sokakra jellemző érveléssel - vagy testi, vagy lelki vagy mindkét jellegű képességeiket az állam szolgálatába állítják, a szerzetesek ennek egyikét sem teszik, hanem lényegében élősködnek a társadalmon. Távolról sem fejtenek ki olyan jelentős oktatási vagy tudományos tevékenységet, mint amilyet tulajdonítanak maguknak, ezért egyházi szolgálataikat illetve művelődési feladataikat a világi papok sokkal jobban el tudnák látni, mint a kolostorokban élő szerzetesek. Bár egyes vélemények az irgalmasrendiek betegápolását hasznosnak nevezték, Pongrácz éppen azt fejtegette, hogy az államnak - hasonló eredmény mellett - ez a betegápolás több pénzébe kerül, mintha ugyanazt nem szerzetesek végeznék.^[16] Oktatáspolitikai reformjaik sorában a Nógrád megyei közgyűlés lényegében az egyházi oktatás megszüntetését helyezte kilátásba a tanítórendek vagyonának nemzeti pénzalaphoz való csatolása által.^[17] A szerzetesrendek ügyét több vármegye is jellemző módon összekapcsolta nemzeti kérdésekkel. A rendszeres bizottsági operatum tartalmazott például egy olyan kérdést, hogy mit cselekedjen az ország azokkal a kolostorokkal, melyek (mint például a zalavári bencések) valamely külországi (ausztriai) apátságnak vannak alárendelve. Az egyik leginkább érintett vármegye, Zala rendei közölték, hogy bár az említett zalavári apátságban a szerzetesek magyarok, az őket kormányzó apátok nem, sőt, nem is értik nyelvünket. Az osztrák főapátságtól a zalavári bencés monostor szeparációját melegen támogatták, "csak azért is, hogy Honbéli lévén, más külső, s a Magyarságra nézve mindenkor idegen Országbéli Apátságtól függnie a Nemzeti méltóság sem engedné."^[18]

A törvényhatóságok elaboratumai egységesek voltak a tekintetben, hogy a szerzetesrendek tevékenységének fokozottabb állami vagy legalább egyházmegyei szintű ellenőrzését szorgalmazták. Azok a vármegyék, ahol jelentős volt a katolikus egyház befolyása vagy püspöki székhelynek adtak otthont (pl. Esztergom, Győr stb.), ott a szerzetesrendekkel (és általában az egyházzal) szemben elnézőbb volt a közgyűlés által elfogadott vélemény. (Ide tartoztak azok a szinte minden kérdésben konzervatív álláspontot képviselő, zömmel felvidéki vármegyék, melyekre elszegényedett kisnemesi tömegek dominanciája mellett a "katolikus klérus értelmiséget függésben tartó jelentős befolyása" volt jellemző.^[19]) Azok a vármegyék azonban, melyekben a reformeszméknek már korán elkötelezett nemesség volt a hangadó, liberális egyházpolitikai törekvéseket fogalmaztak meg, a mérsékelt jozefinizmustól a nyílt antiklerikalizmusig. A reformerek már a vármegyei munkálatok során a "haladás" gátját látták a katolikus egyház és így a szerzetesrendek közéleti tevékenységében, és elsősorban a szerzetesrendek állam szempontjából közömbös (tehát kizárólag vallási) tevékenységét akarták megszüntetni. Sokan követelték a kolostorok felszámolását, vagy legalább a kolduló rendek eltörlését, vagyonuk szekularizálását, a papi és szerzetesi fogadalom 24. életévhez és magyar nyelvtudáshoz kötését, továbbá a papképzés és az egyházi alapítványok országgyűlési felügyelet alá helyezését, az egyházi személyek világi bíróság elé állíthatóságát, sőt - még az egyház belső dogmatikai kérdéseibe (közérdek okán) beavatkozva - a cölibátus megszüntetését és a búcsújárások állami szabályozását is.^[20]

A szerzetesrendeket pozitívabb színben feltüntető vármegyei bizottságokról feltételezhetjük, hogy azokban a katolikus egyház képviselői meghatározó szerepet játszottak. Például Győr vármegye esetén a hét tagú albizottság elnöke Kováts József kanonok volt, további három tagja táblabírói megbízatása mellett egyes egyházi funkciókat is betöltött. Krassóban - a vármegye nemzetiségi adottságainak megfelelően - arra is ügyeltek, hogy mind a római katolikus, mind a görögkeleti egyház egyaránt esperesi szinten legyen képviselve az albizottságban. Több közgyűlés változatlanul szavazta meg a bizottsági javaslatot (pl. Csanád), vagy csak apró kiegészítéseket tett hozzá. A szatmári közgyűlés egy pont kivételével magáévá tette Kölcsey javaslatait, csak abban nem érezte magát illetékesnek, hogy a magyar fiatalok római tanulmányainak megtiltását szorgalmazzák; Zemplén pedig a cölibátus és a katolikus dogmatika alapkérdéseit illető előterjesztéseket nyilvánította tárgyhoz nem tartozónak, egyébként rögzítette a meglehetősen radikális javaslatokat stb. Bereg vármegyében az eredetileg a szerzetesrendek teljes feloszlatását szorgalmazó bizottsági előterjesztés "megszelídülése" minden bizonnyal a közgyűlésen részt vevő Laurentsik Keresztély főesperes és további három esperes tevékenységével függhetett össze. A nógrádi közgyűlés hasonlóan tompította a radikálisabb javaslatokat.

A "rendszeres bizottsági munkálatok" szerzetesrendekkel kapcsolatos előterjesztései nem emelkedtek törvényerőre sem az 1832-36. évi, sem a későbbi országgyűléseken, kétségtelenül hozzájárultak azonban az ellenzéki álláspontok kialakulásához, a későbbi vitákban elhangzó ellenzéki érvek következetes védelmezéséhez.

Veres László - Viga Gyula (szerk.): A Herman Ottó Múzeum Évkönyve, XXXV-XXXVI.
Miskolc, 1997. 255-272. p.

Az alábbiakban közölt jegyzőkönyvet, mely a rendi országgyűlés alsó tábláján képviselt káptalanok követeinek 1844. október 27-i tanácskozásán készült,^[29] fontos adaléknak tekintjük egy készülő, összefoglaló munkához, mely a katolikus egyház politikai célú szervezkedésének - jórészt feltáratlan - reformkori történetét dolgozza fel. A dokumentumban foglaltak megítélésünk szerint nem igényelnek sok kommentárt, ezért (továbbá a terjedelmi keretek adta lehetőség miatt) ahhoz csupán vázlatosan, tézisszerűen szeretnénk néhány, a témára általánosságban vonatkozó megállapítást fűzni, melyek részletesebb, terjedelmesebb kidolgozását későbbi tanulmányban kívánjuk elvégezni.

I. Általában elmondható, hogy történetírásunk a politikai katolicizmus hazai megjelenését gyakran az 1890-es években lezajlott egyházpolitikai küzdelemmel, az azokat lezáró törvényekkel szokta összefüggésbe hozni, és leginkább a 20. század első felében vizsgálta annak közéleti-társadalmi hatásait.^[30] Ha azonban a reformkorban lezajlott egyházpolitikai vitákat tekintjük, szembetűnő párhuzamoknak lehetünk tanúi a dualizmus-kori törvényekkel és az azok megszületését megelőző belpolitikai folyamatokkal, vitákkal kapcsolatban.^[31] Az 1890-es évek első felében a polgári házasságkötésről, az állami anyakönyvezésről, az izraelita vallás bevetté nyilvánításáról illetve a vallás szabad gyakorlásáról szóló törvények gyökereit a legtöbb elemző legfeljebb az 1847-48. évi utolsó rendi országgyűlésben, pontosabban az 1848/20. tc. hiányosságaiban, következményeiben szokta megjelölni.^[32] Megítélésünk szerint sokkal inkább helytálló többek között Sörös Pongrác bencés történetíró értékelése, miszerint a 19. század végén kibontakozott egyházpolitikai harc "még modern értelemben is" jóval korábbi időszakból, legalább az 1791/26. tc.-től eredeztethető.^[33] Ettől kezdve ugyanis jó száz éven keresztül egyház és állam viszonyában változó konkrét kérdések formájában, de lényegében ugyanaz a vita zajlik, a polgári (pontosabban a polgárosodás útját kereső) állam és a feudális társadalmi-politikai berendezkedéshez kötődő katolikus egyház konfliktusai, kapcsolatkeresésének nehézségei.

Röviden fogalmazva politikai katolicizmusnak azt az irányzatot nevezhetjük, mely akkor kezd szerveződni, amikor az állam és egyház viszonyát a polgári társadalom értékrendje alapján rendezni kívánó - liberális - politikai erők megerősödnek, sikereket érnek el.^[34] Ezekkel szemben (illetve ezek hatásának csökkentéséért) az egyház már nem csupán a korábbi századokban alkalmazott eszközökkel kívánja felvenni a harcot, hanem igyekszik az átalakuló közélet "játékszabályai", vagyis a polgári társadalom normái közé illeszkedő mozgalmat (pl. politikai pártszerű szervezeteket) kezdeményezni, érdekeit ezeknek latbavetésével megvalósítani. A 19. század második felében nyilvánvaló a liberális politikai tendenciákkal és a széles körben kibontakozó kapitalista értékrenddel szemben megjelenő újkonzervativizmus illetve a szükségképpen fellépő "kultúrharcok" nyomán (leginkább a bismarcki Németországban) a politikai katolicizmus megjelenése. Utóbbi leglátványosabb jele a századforduló előtti Magyarországon az 1894-95-ös egyházpolitikai törvények ellenhatásaként létrejövő katolikus Néppárt megszerveződése és közéleti aktivitása.^[35] Vagyis helytállónak tekintjük a szakirodalomban gyakran felbukkanó álláspontot, miszerint Magyarországon a polgári átalakulás kérdései a 19. század közepén (a szabadságharc, annak bukása és az önkényuralmi periódus következtében) nem oldódtak meg, ezért a politikai katolicizmus hazánkban csak a Nyugathoz képest néhány évtizedes késéssel, "önvédelmi reflexként"^[36] jelenhetett meg, amikor az egyház úgy érezhette, hogy kiszorul a közélet bizonyos területeiről. Ugyanakkor ennek csírái már az 1840-es évek második felében létrejöttek, vagyis az "önvédelmi reflex" már ekkor is működésbe lépett.

Észrevételünk szerint a liberális politikai erőkkel szemben már a reformkorban sem csupán az államegyházi rangjához, kiváltságaihoz a Habsburg-udvarral tartott bennfentes kapcsolatok útján ragaszkodó főpapok álltak szemben. Az 1840-es években ugyanis (nem előbbi ellentéteként, hanem sokkal inkább kiegészítőjeként) elkezdett kibontakozni az egyházon belül egy olyan politizáló irányzat, mely jellegében az 1890-es évek katolikus mozgalmaival állítható párhuzamba, s még a politikai pártalakulás kezdeti nyomait is magán viselte. Lényegi vonása, hogy képviselői már ekkor úgy vélték: a polgárosuló társadalomban a klérus önmagában nem tudja hatékonyan képviselni a katolicizmus érdekeit, a közélet új típusú megnyerésére és befolyásolására, szervezetek kiépítésére van szüksége. E felfogás formálódásában döntő szerepe volt az 1843-44. évi országgyűlésnek, mely a harmincas évek elejétől folyó, s 1840-től szokatlan hevességgel zajló vallásügyi vitát az 1844/3. tc. szentesítésével lezárta (legalábbis egy időre), illetve a későbbieknek új irányt szabott.^[37] A vegyes házasságok esetén a protestáns féltől követelt reverzálisok illetve az azokból születő gyermekek nevelése kapcsán keletkezett belpolitikai vihar eseményeire ezúttal nem kívánunk kitérni. Fontosnak véljük azonban, hogy 1839-től, amikor Lajcsák Ferenc nagyváradi püspök körlevélben tiltotta papjait a vegyesházasságok megáldásától (korábban Scitovszky János rozsnyói püspök foganatosított hasonló intézkedést) a vármegyék elemi erejű tiltakozása túllépett a protestáns-katolikus ellentéten, és a frontvonalat végleg a reformokat kívánó liberális tábor (köztük számos katolikus) illetve az egyházi vezetés között rögzítette. Az 1839-40. évi országgyűlés bezárása után néhány héttel Kopácsy József esztergomi érsek az egész magyar katolikus egyházban kötelezővé tette a vegyes házasságok esetén az ún. passiva assistentia gyakorlatát (gyakorlatilag az áldás megtagadását), mely korábban nem látott méretű vármegyei tiltakozásokat, sajtócikkeket és röpiratokat váltott ki. Az egyházi vezetés - részben a pápaság tekintélyére való apellálás, részben az időnyerés céljából - Lonovics József csanádi püspököt küldte Rómába, hogy pápai döntést eszközöljön ki a házasságjogi viták lezárása érdekében, az egyház e lépése azonban újabb sérelmek forrása lett.^[38] 1840-1843 között, a két országgyűlés közötti időszakban az eredetileg (leginkább az 1832-36-os országgyűlésen) a protestánsok vallássérelmeként indult vita végleg kilépett korábbi keretei közül és a vallásügy általános, polgári szempontok alapján történő átrendezésének alternatíváit vetette fel, melyre ha lassan, de a katolikus egyház is igyekezett reagálni.

Ha a politikai katolicizmus magyarországi születését nem is köthetjük egyetlen dátumhoz, kétségtelen, hogy az említett országgyűlés folyamán tartott püspökkari tanácskozásokon és egyéb egyházi személyiségek részvételével tartott gyűléseken (különösen részletes formában az alább közölt jegyzőkönyvben) fogalmazódtak meg először ennyire hangsúlyosan egy, a kor által megkívánt politikai érdekérvényesítés kereteit a maga számára felhasználó katolikus társadalmi program körvonalai. Az 1830-as évek második, az 1840-es évek első felében lezajlott egyházpolitikai viták során számos egyházi személyiségben (különösen az alsó táblára delegált káptalani követekben) megerősödött az a felfogás, hogy az egyház érdekeinek érvényesítésére nem elég az egyházi dogmák puszta hangoztatása, nem elég a liberális eszméket általánosságban, ünnepélyesen, az egyház tekintélyére, eredetére hivatkozva elítélni, mint például tette azt XVI.Gergely pápa 1832-es Mirari vos vagy a liberális katolicizmus Lamennais által képviselt nézeteit eretnekséggé nyilvánító 1834-es Singulari nos c. enciklikáiban.^[39] Fontos leszögezni, hogy azok az egyházi személyiségek, akik (mint az 1840-es évek második felében Magyarországon politizáló katolikusok) a katolicizmus érdekeit állami-társadalmi szinten érvényesíteni kívánták, nem felfogásukban, vagy mondanivalójuk tartalmában tértek el XVI.Gergely meglehetősen konzervatív irányvonalától, azzal alapvetően maradéktalanul egyetértettek, magukat a hierarchia tekintélye alá rendelték. Vagyis szemben álltak a Lamennais, Lacordaire és mások vezette liberális katolicizmus képviselőivel, akik már ekkor meg akartak békülni a polgári mozgalmakkal, tudomásul kívánták venni a francia forradalmat illetve másrészről az ipari forradalmat követő társadalmi és politikai változásokat. A különbség bár nagyon jelentős, mégis inkább stratégiai jellegű: a reformkori politikai katolicizmus képviselői a kiváltságokhoz ragaszkodva ugyanúgy egészében ítélték el a polgárosodás folyamatát, mint a pápaság. Ugyanakkor elfogadhatónak tartották, hogy érdekeik érvényesítésére éppen a megváltozott viszonyok által kínált, a polgárosodás nyomán megjelent és a liberálisoktól alkalmazott eszközöket is (a "saját képükre és hasonlatosságukra" formálva) igénybe vegyenek.

II. A magyar rendi országgyűlés káptalani követei által tartott 1844. október 27-i tanácskozás pontjait alapvetően két részre oszthatjuk. Az elhangzottak egyrészt általánosságban vonatkoznak a katolicizmus helyére az átalakulás reformkori körülményei között, egyház és polgárosodás általános viszonyát elemzik, másrészt a katolikus egyház konkrét, az 1840-es években követendő politikai feladatait és stratégiáját igyekszik pontokba szedve meghatározni.^[40] Mindkét szempontból elmondható, hogy a terjedelmes jegyzőkönyv utólag valóságos programnyilatkozatnak is bizonyult, hiszen kivétel nélkül tartalmazza mindazon elméleti illetve gyakorlati megvalósításra kiszemelt elemeket, melyek a későbbi, 1845-48 közötti hasonló tanácskozásokban, magánlevelezésekben, programcikkekben megfogalmazódtak.

Először is nyilvánvaló a káptalani követek tanácskozásának (s valamennyi, az országgyűlés alatt tartott egyházi értekezlet) kiindulópontja: az országgyűlés eseményeit,^[41] az ekkor még nem szentesített, de már elfogadott vallásügyi törvény szövegét a katolikus egyház saját súlyos vereségeként értékelte. E vereség okait elsősorban a "korszellemben", vagyis az egyház- és ellenesként aposztrofált - valójában csak a vallásszabadságért küzdő - liberális eszmék hódításában jelölték meg. (Érdekes, hogy e káptalani tanácskozást megelőzően október 21-én tartott püspökkari értekezlet sokkal inkább a protestánsoknak tulajdonította a katolikusok számára kedvezőtlen légkört, s inkább azok visszaszorításáról beszéltek, a protestánsok részéről keletkezett sérelmeiket boncolgatták.^[42] Bár bizonyos szempontból ez a tanácskozás tekinthető a káptalani követek alább ismertetendő gyűlése előzményének is, mégis úgy tűnik: utóbbi a katolikus ügy győzelmét már nem csak, illetve nem elsősorban a rivális vallásfelekezet, hanem a liberalizmus ellensúlyozásától remélte.) Vagyis a tanácskozás alaphangját nem az elméletalkotás, hanem az országgyűlés bezárását követő gyakorlati tennivalók kijelölésének szándéka adta meg. (Ld. például: "mit kelljen a' Klérusnak [...] tovább is tenni, hogy a' hosszas küzdelem utánn a' Katholika Egyház ügye Honnunkban magának a győzödelmet ki vívhassa?"; "mik lehetnének azon eszközök, és módok, mellyek használata által jelen súlyos helyzetünkből kiemelkedhessünk?" stb.)

Eleve igyekeztek elhárítani maguktól a feltételezést, hogy akcióikkal a katolikus hierarchiát megkerülve, vagy azzal épp ellentétes módon kívánnák egyházuk érdekeit megvalósítani, hangsúlyozták, milyen sokat köszönhetnek a püspöki karnak. Ugyanakkor úgy tűnik, burkolt formában, de szerették volna rábírni a püspököket és különösen az esztergomi érseket, hogy maga álljon politikai mozgalmuk élére vagy legalábbis nevével fémjelezze azt. A katolikus közélet egészét mozgósítani igyekvő szándékuk mellett nemcsak megnyerni akarták a klérust az általuk javasolt közéleti szerepvállaláshoz, hanem finoman ilyen irányú nyomást is kívántak elöljáróikra gyakorolni. Érdekes és egyben jellemző dolognak tekintjük, hogy a politikai katolicizmus e korai, reformkori vonulatában a vezető szerepet káptalani testületek tagjai, kanonokok játszották, kevés püspök kapcsolódott be abba aktívan (leginkább Scitovszky János pécsi püspök, 1849-től esztergomi érsek), de - ellentétben a későbbi katolikus társadalmi mozgalmakkal - nem volt a kanonokokéhoz mérve jelentős az alsópapság (plébánosok stb.) szerepvállalása sem. Ennek okát leginkább abban jelölhetjük meg, hogy a rendi országgyűlés alsó tábláján a káptalanok követei foglaltak helyet, így ők érezték leginkább, mennyire veszélyezteti a liberális eszmék hódító útja a katolikus egyház feudális eredetű kiváltságait, s kezdték megérteni talán először a liberalizmus elleni új stratégia szükségességét és alapelveit. Talán nem érdektelen, ha megjegyezzük, hogy a reformkori politikai katolicizmus vezéralakjai az 1860-as, 70-es években (vagyis a kiegyezés és az első vatikáni zsinat idejére!) jórészt a felső klérusba kerültek, egyik vezetőjük, Fogarassy Mihály, ekkor nagyváradi kanonok erdélyi püspök, Ranolder János pécsi kanonokból veszprémi püspök, Lipovniczky István esztergomi kanonokból nagyváradi püspök, Perger János kassai püspök stb. lett.

A politikai katolicizmus alapállásának megfelelően a liberálisok előterjesztéseit (ezúttal a vegyesházasságokban a felekezeti viszonosság követelését) 1844-ben is alaposan felnagyították: a katolikus egyház politikai jogainak lerombolásáról, "mostani állásának alásüllyesztéséről" stb. beszéltek, az egyház felszámolására tett kísérletként illetve első lépésként értékelték a legkisebb, ellenük irányuló kezdeményezést. Frontális antiklerikális támadásról beszélnek, pedig a legélesebb egyházellenes szóváltások mellett is tény, hogy az alsó tábla többsége mérsékelt liberális nézeteket vallott. Ennek igazolására elég megemlítenünk, hogy mind az országgyűlésen, mind korábban, 1840-41-ben, a vegyes házasságok ügyében kiadott érseki körlevél után a vármegyei nemesség túlnyomó többsége sérelemnek tekintette a klérus magatartását és éles hangon tiltakozott az ellen, ugyanakkor alig találtak követőkre a keletkezett felháborodás második hullámában megfogalmazott radikálisabb követelések. (Bereg vármegye például a polgári házasság bevezetését, továbbá Rómától független, önálló magyar katolikus egyház létesítését, Borsod pedig az egyházi javak szekularizációját indítványozta stb.)^[43] Tény ugyanakkor, hogy az országgyűlésen az egyházat a korábbinál jóval több és több irányból érkező támadás is érte, amit azzal magyarázhatunk, hogy egyre több ponton került ellentétbe a polgárosodást kívánó reformokkal. Egyik legsúlyosabb élményük az volt, amikor korábban példátlan módon a győri káptalan követe, Wurda Károly 1843. júniusában két egymást követő kerületi ülésen az ellenzék nézeteit visszhangozva hitet tett a "szabad egyház a szabad államban" elv mellett. Wurdát a káptalan azonnal visszarendelte, társai pedig élesen elhatárolták magukat felszólalásától.^[44]

A jegyzőkönyvből kitűnik, hogy a tanácskozó katolikusok a reformkor egészét mereven elutasították, abban leginkább az egyházellenes tendenciákat vették észre, s emiatt nem az ellenzékkel való kapcsolatfelvételen, hanem a polgári átmenettel való teljes szembeforduláson gondolkoztak. Elméleti alapvetésükben a feudalizmus rendszerét lebontani kívánó, a polgári szabadságjogok útját kereső korszakról úgy beszélnek, hogy az "idő ránk is terhesedett", "a vihar fejünk felett zuhog", "ez nem a béke ideje" stb.

Általában elmondható, hogy konkrét tennivalóik érdekében sokat átvettek a liberálisok sikeresnek ítélt eszközei közül. Vagyis a politizáló katolikusok felismerték, hogy a változó világban új módszereket vehetnek igénybe szervezkedésükhöz. Egyik legfontosabb felismerésük a nyilvánosság megnyerésének, a számukra kedvező közvélemény megteremtésének szükségességére vonatkozik. Rájöttek, hogy az ellenzék a vármegyék közötti levelezés felélénkítésével, a közgyűléseken való aktív részvétellel és a sajtóval óriási lépéselőnybe került. Ezen eszközöket pedig ki kell sajátítani, de legalábbis befolyásolni - vélték Lipthay Antal pozsonyi kanonok és társai. Mielőtt erre kitérnénk, érdekes, hogy legfőbb feladatukat mégis kicsit "anakronisztikusan" ítélték meg. Az 1825-27. évi országgyűléstől kezdve ugyanis az alsó táblán (a szabad királyi városok követeihez hasonlóan) a káptalanoknak is csak tanácskozási joguk volt, s csupán egy-egy kollektív szavazattal rendelkeztek. A nemesi követek ilyen "ügyrendi" módosítással próbálták a vármegyei érdekek biztos többségét megteremteni a diétán, nem is sikertelenül. A káptalani követek súlyos sérelemnek tekintették fejenkénti szavazati joguk megvonását és minél szélesebb képviselet elérésére törekedtek, megpróbálva ügyüket összekapcsolni a városok hasonló követeléseivel. (Kevés eredménnyel, mert a városi követek valami módon mégis a lakosságot képviselték, szemben az egyházi testületekkel. Nem véletlen, hogy a szabad királyi városok rendezésének ügye nagy érdeklődést kiváltott, jelentős országgyűlési ügy lett, a káptalani szavazatok követelésére pedig 1848-ig alig egy-két visszhangtalan vármegyei vélemény hangzott csak el.) Arról nem is beszélve, hogy a "kor szellemét" követők a polgári törvényhozás irányába tapogatóztak, s a népképviselet elvével a káptalani követek intézménye nyilvánvalóan összeegyeztethetetlen volt.^[45]

A legfontosabb tennivalót a közéleti aktivitás felkeltésében jelölhetjük meg. A politikai katolicizmusra jellemző módon arra buzdítják a papságot, hogy ne csupán egyházi tevékenységet folytasson, hanem kapcsolódjon be saját kora politikai életébe, hallassa szavát, képviselje érdekeit a társadalom legkülönfélébb fórumain. Ez ekkor elsősorban az alsópapságnak a politizálás legfőbb színhelyének számító vármegyei ülésterem (illetve a püspöki karnak az eljövendő országgyűlés majdani) látogatására, "azokbani munkás részvételre" való buzdítást jelentett. Fontos, ha nem is új, de ebben a formában újszerű elemnek tekinthetjük azt a törekvést, hogy a papságot arra bátorítja: ne csak közvetlen, hanem közvetett formában is vegyen részt a vármegye politikai életében, vagyis keresse meg és támogassa azokat a befolyásos személyiségeket, akik az egyház érdekeinek megnyerhetők. Célul tűzték ki a következő országgyűlés követutasításainak számukra kedvező befolyásolását, amit csak az aktív személyes kapcsolattartástól remélhettek. (A próbálkozást szükségesnek ítélték, bár tudták, hogy a vármegyék többsége liberális nézeteket vall, sőt a konzervatívok egy része sem szívesen pártolta az egyházat.) A jegyzőkönyvben a "cél szentesíti az eszközt" típusú elemekkel is találkozunk, például amikor úgy vélték, hogy a liberálisok szükségszerű radikalizmusáról, annak meglovagolásáról beszéltek. (Pl.: "azoknál is győzni kell, kik most még ellene rugódoznak, 's nem valószínűtlen előttünk az is, hogy a' túl írt Liberalismus, 's az ősi Constitutio megdöntésére czélzó reformok itt ott reactiot fognak szülni, mit azután hasznunkra fordítani lehet is, kell is." stb.) Hangsúlyozták, hogy a katolikus álláspont megjelenítése érdekében törekedni kell a liberális ellenvélemények, felszólalások megfelelő szintű tanulmányozására, vagyis ismeretszerzésre, a közéletben való jártasság megszerzésére is. ("Elleneink [...] mozgalmait nem csak éber szemmel illik tehát kísérnünk, hanem óvó szerekről is komolyabban gondolkoznunk. Van még erő kezeinkben, van hatáskör hivatalainkban, 's magasabb rendeltetésünkben, fordítsuk ezeket egy jobb nemzedék képesítésére, elleneink bal véleményének, 's törekvéseinek meg hiusítására." stb.)

A politizáló katolikusok ekkor ismerték fel igazán a reformkori ellenzék sikerének egyik fő alapját: az információáramlásban rejlő politikai erő kiaknázhatóságát. A liberális eszmék terjedésüket és erejüket nem utolsósorban a vármegyék közötti intézményes kapcsolattartásnak és közvéleményformáló tényezőnek köszönhették. Ugyanezt igyekeztek a káptalanok viszonylatába is átplántálni, vagyis az egyházi testületek közötti információcserével a közös álláspontot kialakítani és országgyűlési követutasításokba foglalni. Át kívántak venni az ellenzéknek erőt adó tényezőkből az országgyűléshez intézményesen nem tartozó, mégis annak idején fokozott jelentősére szert tevő elemek közül a mozgósított hallgatóságot is. Vagyis fontos sérelemként kezelték, hogy az üléseket számos országgyűlési ifjú látogatta és a karzaton, illetve esténként az utcán zajosan fejezte ki politikai nézeteit, melyet a jegyzőkönyv kifejezően "zajos őrjöngésnek" nevezett. A radikális fiatalok valóban gyakran hozták kellemetlen helyzetbe a káptalani követeket.^[46]

Nem egészen új, mégis nagyon fontos elem a katolikus közvélemény megteremtésének szándéka. Ezt leginkább a sajtótermékek finanszírozásával igyekeztek megteremteni. A témával részletesen az országgyűlés alatt először nem az októberi káptalani tanácskozáson, hanem még márciusban Kopácsy érsek által összehívott megbeszélésen foglalkoztak (két püspök és öt kanonok vett rajta részt),^[47] és később is nagy hangsúlyt fektettek rá. Fő kérdésnek a katolikus érdekeket védő organumok - a Religio és Nevelés c., inkább szűk, teológiai érdeklődésű közönség által forgatott folyóirat és a Nemzeti Újság c. politikai napilap - anyagi támogatása mellett, utóbbi újság (továbbá a Budapesti Hiradó) arculatát is igyekeztek cikkeikkel, hozzászólásaikkal befolyásolni. Az egyház által támogatott lapok azonban nem vehették fel a versenyt a liberális sajtóval, előfizetőik tábora nem gyarapodott, a klérus támogatásával is csak tengődtek, bár 1845-től a Nemzeti Újság tehetséges újságírót szerződtetett szerkesztőnek Lipthay Sándor személyében, aki a konzervatívok valamivel hatásosabb szócsövévé tette a lapot.^[48]

Mindezek mellett fontos közéleti szerepet tulajdonítottak a vallási élet fellendítésének is. A jegyzőkönyv ezen sorai lényegében a jezsuiták 18. századi eszközeinek modernebb tartalommal megtöltött stratégiájának tűnnek. Nagy jelentőséget tulajdonítanak a vallásos nevelésnek, az iskolák feletti szellemi befolyás megszerzésének és megtartásának, az ifjúság olvasmányai szigorú ellenőrzésének stb. ("E' részben nekünk is oda kell törekednünk, hogy a' tanítást iskoláinkban katholicus szellem lengje át. Okkal, móddal, sokat tehetünk, többet talán utasító, javasló modorban, mint hivatalos fellépések által. De ha a' szükség komolyabb fellépést igényelne, emberi tekéntetek félre tételével szembe kell szállanunk a' vallási közömbösség, 's az ezt terjesztő vagy titkon ápoló tanok ellen." stb. Megjegyezzük, itt fogalmazódott meg először egy önálló katolikus könyvkiadó alapításának gondolata is, melyre - a mai Szent István Társulat elődjére - Fogarassy Mihály kanonok vezetésével 1848 elején került sor.) De nagy szerepet szántak a fiatalság befolyásolását sikeresen és közvetlenül megvalósító konviktusok létesítésének, az egyesületekbe (pl. a mind korábban, mind később nagyon jelentős Mária kongregációkba) tömörített katolikusok papi irányításának stb., melyek szándékaik szerint nemcsak a "positiv vallásosságot" (vagyis a katolikus egyház iránti elkötelezettséget), hanem a "megfelelő" politikai nézetek kialakítását is célozta. Érdekes felismerés, hogy a káptalanok jó kapcsolattartását nemcsak a világi nemesekkel és a főpapokkal, hanem az alsópapsággal is fontosnak tekintették. A polgárosodás folyamatára jellemző, hogy az egyház gyorsan reagált és saját érdekeire kihasználni igyekezett az újabb állami-társadalmi intézmények megjelenését, ebben az esetben az új keretek között fellendülő pénzforgalomba való intézményes bekapcsolódást.^[49]

Érdekes még megemlíteni, hogy a dokumentum záradékában erőteljesebb vallási tartalmat juttatnak kifejezésre, ezzel nyilván a hitbuzgóbb kanonok-társak aktivitására apelláltak. Különösen figyelemreméltó, hogy Szűz Máriát, mint "minden eretnekségek megrontóját" szerepeltetik, ezek a megfogalmazások a protestantizmus éles elutasítására utalnak (sőt arra, hogy nem mondtak le - legalábbis a retorika szintjén - a homogén katolikus állam koncepciójáról illetve a katolicizmus szupremáciájáról), s az egyház iránti eltökéltségre és elszánt tenniakarásra engednek következtetni. Egyébként a katolikus egységre való szenvedélyes felhívás megint csak a politikai katolicizmus előjeleit viseli magán, továbbá kifejezésre juttatja, hogy a tanácskozók gyűlésüket nem az országgyűlés végének, hanem inkább egy politikai folyamat kezdetének tekintették. Melyet meg is valósítottak, számos tanácskozást tartottak 1848-ig,^[50] melyeken az 1844-ben felvetett kérdéseket próbálták megvalósítani, s a formálódó politikai katolicizmust (későbbi párhuzamoktól ezúttal sem mentesen) egyre szorosabban az 1846 őszén megalakult Konzervatív Párthoz kötötték, pontosabban annak befolyásolásával igyekeztek az egyház érdekeit politikai eszközökkel megvalósítani.

1844^ik évi October 27^én Pozsonyban tartott Káptalani Követek, Apátok, és Prépostok tanácskozmányának jelen terhes és aggasztó körülményekben a' teendők iránti véleménye.

Molnár András (szerk.): Az Ellenzéki Nyilatkozat és a kortársak. Tudományos emlékülés.
Zalaegerszeg, 1997. június 7. Zalaegerszeg, 1998. 73-112. p.

Megítélésünk szerint az Ellenzéki Nyilatkozatot megalkotó, az utókor emlékezetébe - méltán - bekerült politikus-gárda előtti tisztelgésünket fejezzük ki azzal is, ha a történetírás eszközeivel megpróbálunk minél pontosabb képet rajzolni a százötven évvel ezelőtti történelmi szituációról, az egymással szembenálló eszmékről, személyekről, az - ugyan még feudális keretek között, de már sok esetben a polgári államok parlamenti gyakorlatára emlékeztető eszközökkel - politizáló pártcsoportokról. Alábbiakban ezért nem az 1847 márciusában megalakult Ellenzéki Párttal, és az azt létrehozó-meghatározó személyiségek kapcsolataival kívánunk foglalkozni, hanem a velük szembenálló Konzervatív Párt történetéhez szeretnénk néhány, eddig lényegében feltáratlan adalékot nyújtani. Kétségtelen, hogy másfél századdal az események után bőven van még tisztázni, pontosítani való az 1848-as fordulatot megelőző, izgalmas eseményekben, fordulatokban gazdag esztendők belpolitikai történéseiben, nem is beszélve annak személyi meghatározóiról, eszmetörténeti hátteréről stb. Viszonylag kedvezőbb a helyzet a Deák Ferenc, Kossuth Lajos, Batthyány Lajos, Teleki László nevével fémjelezhető Ellenzéki Párt tekintetében, jóval kevesebb publikáció látott viszont napvilágot a konzervatív tábor szerveződésével, belső viszonyaival, összetételével, politikai elképzeléseinek alakulásával kapcsolatban.¹ Pedig nyilvánvaló, hogy utóbbi csoportosuláson belül is létrejöttek egymással szövetséges, mégis részben önálló érdekek mentén szerveződő csoportok.

A Konzervatív Pártról mind a kortársak, mind a későbbi történetírás megállapította, hogy fő szervező elve, lényegi vonása a kiváltságrendszerhez való ragaszkodás illetve a kormányzat feltétlen támogatása volt a rendi-nemesi oppozícióból a polgári átalakulás szorgalmazása felé haladó liberális ellenzék ellensúlyozására. Tudjuk továbbá, hogy ebben a politikai küzdelemben a kiváltságőrző konzervativizmus egyik legbiztosabb támaszának a katolikus egyház bizonyult, hiszen az ellenzék által már az 1830-as években felvetett reformjavaslatok számos ponton érintették az egyház feudális eredetű privilégiumait. Az 1840-es évek elejére egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a társadalmi viszonyok és a politikai intézményrendszer átalakítására irányuló törekvések a katolikus egyház vezetőinek egységes ellenkezésével találkoztak, így természetes, hogy a formálódó konzervatív tábor irányítói kezdettől fogva biztos szövetségesként számítottak az egyháziakra, a püspöki kartól az alsópapság képviselőiig. Számos, egyházi illetve állami levéltárakban talált dokumentum (ülés-jegyzőkönyvek, hivatali és magánlevelezés stb.) alapján az a feltételezés alakulhat ki bennünk, hogy az egyháziak nem csupán személyükben, hanem szervezett formában kívántak részt venni a politikai élet alakításában, s számos jel alapján megállapíthatjuk, hogy a hazai pártok palettáján már az 1840-es évek közepén megszerveződött egy olyan, önálló arculatú katolikus csoport, mely a századfordulón jelentkező politikai katolicizmussal mutat feltűnő párhuzamokat. Alábbiakban lényegében egyszerre két kérdésre keressük a választ: hogyan alakultak az önállóan, szervezett formában politizáló katolikus egyháziak kapcsolatai a Konzervatív Párttal az 1843-44. évi országgyűléstől az 1847-48-as diéta összehívásáig, illetve mennyiben tekinthetjük politikai katolicizmusnak az általuk indított politikai mozgalmat.²

A Konzervatív Párt kezdeményezői a pártalakulás kezdeti szakaszától számítottak a katolikus egyháznak a kormányzat iránt kimutatott hagyományos támogatására. Az ellenzék vármegyei üléstermekben tapasztalható sikereit már Dessewffy Aurél 1839. januári memoranduma³ is részben a főpapság passzivitására vezette vissza és szorgalmazta az egyháziak aktivizálását a kormánypolitika pozícióinak javítása érdekében. (Megjegyezzük, természetesen ez az igény a konzervatívok illetve a kormányzat részéről már korábban is többször megfogalmazódott. Az 1832-36. évi országgyűlés után - nyilván az országgyűlési ifjak, Kossuth és Wesselényi ellen indított perekkel összefüggésben - kiadott királyi parancs például kötelezte a kancelláriát, hogy az érsekeket és püspököket a közéletbe való aktív bekapcsolódásra figyelmeztesse, utóbbiak pedig "utasítsák a kellő rátermettséggel bíró káptalanokat és kúriai klérus tagjai közül azokat, akiket gondos vizsgálat alapján kétségtelenül alkalmasnak találtak, hogy vegyenek részt a nyilvános megyegyűléseken, járjanak készségesen kezére a megyei főispánoknak és adminisztrátoroknak."⁴ Számos adat utal arra, hogy egyes főpapok valóban szorgalmazták a tisztújításokon az ellenzékiekkel szemben Bécsnek elkötelezett jelöltek támogatását.⁵) Az 1843-44. évi országgyűlés alatt, illetve az azt követő konzervatív tanácskozásokban az egyházi vezetés bekapcsolása a politikai küzdelmekbe természetes és szükségszerű tényezőként fogalmazódott meg.

Az előkészítés és a pártszervezés során keletkezett iratokból úgy tűnik, a "fontolva haladók" vezetői a katolikus egyház képviselőire úgy számítottak, mint akik személyükben elkötelezettek a konzervatív ügy iránt, a párthoz csatlakozó egyháziak csoportja azonban hamarosan elkezdett a párton belül, ahhoz sok szállal kapcsolódóan, de "önálló életet élni", saját arculattal rendelkező szervezkedésbe kezdeni. Vagyis nem a konzervatív párt egyszerű tagjaiként, hanem a katolikus egyház (vélt) érdekeit megjelenítő szerveződés tagjaiként akartak Dessewffy Emil, Szécsen Antal és társaik mozgalmába bekapcsolódni. A politizáló egyháziak ilyen irányú törekvései az 1846-os pártalakuláskor már előrehaladott állapotban voltak, mivel az új típusú katolikus politizálás iránti igény először erőteljesen az 1843-44-es országgyűlésen részt vevő egyháziak (a felső táblán a püspöki kar, az alsó táblán a káptalanok követei) körében fogalmazódott meg. Az országgyűlés alatt tartott tanácskozásokból⁶ kiderül, hogy az egyház súlyos megpróbáltatásként, lényegében üldözésként fogta fel az ellenzék által szorgalmazott, a vallásszabadság illetve a felekezeti egyenjogúság irányába mutató javaslatokat. Ezek a tendenciák a korábbi diétákon is megfigyelhetők voltak, azonban a vegyes házasságokkal kapcsolatos feszültségeket⁷ - legalábbis részben, ideiglenesen - lezáró, "A vallás dolgában" született 1844/III. tc. törvénybe iktatásával az egyháznak szembesülnie kellett a ténnyel: a liberálisok által szorgalmazott átfogó reformok nem maradnak meg a gazdaság, a politikai intézményrendszer stb. átformálásának igényénél, hanem a polgárosodás folyamata alapjaiban fogja módosítani az egyház és az állam közti viszonyt, az egyház társadalmi szerepvállalását, a többi felekezettel szembeni előjogait stb.⁸ A Pozsonyban tanácskozó katolikusok egy része ennek nyomán arra a következtetésre jutott, hogy az egyház érdekeit nem illetve nem csak "hagyományos" érvekkel illetve eszközökkel, hanem a polgárosodó közélet új játékszabályainak megfelelően lehet és kell képviselni. Vagyis úgy vélték: az 1844/III. tc. fenti "üzenete" után nem célravezető a reformokkal szembeni merev, ráadásul súlyosan népszerűség-csökkentő szembenállás, továbbá egyrészt az egyház évezredes múltjára (mint előjogainak forrására) való unos-untalan hivatkozás, másrészt a kormányzattal való (színfalak mögötti) jó kapcsolattartás. Fontos, hogy szó sem volt ez utóbbiak feladásának szándékáról (éppen ellenkezőleg), úgy vélték viszont, hogy mindezt ki kell egészíteni a polgárosodás elveit részben kisajátító, a katolikus egyház érdekeinek megfelelően átformáló érvekkel illetve a kirajzolódó új közélet által megkívánt eszközök átvételével.

A felismerés nagyon hasonló a harmincas években zászlót bontó "fontolva haladók" csoportjáéhoz (elsősorban Dessewffy Aurél nézeteihez), mely születését szintén a mérsékelt reformok hangoztatásával palástolt kiváltságőrzés programjának köszönhette. Ahogy a "fontolva haladás nyitányát" is lényegében egy fontos dokumentumhoz (Dessewffy Aurél 1839. január 1-én kelt memorandumához) köthetjük,⁹ úgy a reformkori politikai katolicizmus születésében is nagy szerepe van az alsó táblára delegált káptalani követek 1844. október 27-i tanácskozásának illetve az ott készült jegyzőkönyvnek.¹⁰ Bár ekkor még korai lenne a konzervatív nemesek mozgalmába való integrálódásról beszélni, néhány gondolat erejéig ki kell térnünk a tanácskozásra, mert az ekkor elhangzottak részben a korábbi értekezleteken külön-külön felbukkanó elemek összegzésének tekinthetők, részben pedig az október 27-én írásba foglaltak valamennyi későbbi tanácskozáson megfogalmazódtak, lényegében az egyházi politizálás programtéziseivé váltak. Az országgyűlés bezárása előtt nem sokkal tartott tanácskozás alaphangját a fenyegetettség-érzés, sőt a végveszély-hangulat adta, a résztvevők - egyébként a politikai katolicizmus későbbi megnyilatkozásaihoz hasonlóan - "ostromlott vár"-hoz hasonlították egyházukat, úgy vélték, hogy a liberálisok által követelt felekezeti viszonosság illetve a vallásszabadság (pontosabban a bevett keresztény egyházak egyenjogúságának) alapelvei nemcsak a katolikus egyházat indították el a megsemmisülés felé, hanem magát a keresztény vallást is. Költői hangulatú sorokban emlékeztek meg az országgyűlésen kiállott "súlyos megpróbáltatásokról", az ellenzéki követektől elszenvedett "elnyomásról",¹¹ melyek arra indították őket, hogy megfogalmazott "igéntelen nézeteikkel" az elméleti kérdések hosszas boncolgatása helyett "a' Magyar Honi Klérust közhatású cselekvésre szólítsák fel." (Az "ostromlott vár"-felfogásból fakadó mozgósítási kényszer egyébként a káptalani követek 1844. március 17-i megbeszélésén kapott először jelentős hangsúlyt, amikor többek között, jellemző sorokban így mérlegelték az aktuális politikai helyzetet: "általlátván, hogy a magyar Egyházat környező veszedelem nagy, - általlátván, hová jutottak elleneink, újjabb erőt fejtvén ki naponként? - mi várja ma hólnap óltárjainkat? - mi azoknak szolgáit? általlátván, hogy a baj nőttön nő, és a veszedelem óriási léptekkel közeledik, romokba döntendő velünk együtt mindent, ha buzgalomra nem ébredünk, és szorongattatott Anyánknak, saját honfiainktól űzőbe vett Egyházunknak, rögtöni segedelmet nem nyújtunk"¹² stb.) A tanácskozók egyik legfontosabb döntése az egyház közéleti aktivitásának fellendítésére vonatkozott az országgyűlés bezárását követő időszakban. Figyelemre méltó, hogy nem csupán az egyháziak közéleti szerepvállalását (vagyis az alsópapságnak a megyegyűlések, a püspöki karnak pedig az országgyűlések rendszeres látogatását) szorgalmazták nagyon erőteljesen, hanem az eddigiektől eltérő módon kiemelt szerepet kívántak adni a világi nemesek megnyerésének. Az 1843-44-es diétán ugyanis már nagyon szembetűnő volt, hogy az egyház álláspontját (a felső tábla néhány ultrakonzervatív képviselője kivételével) csak maguk az egyháziak hangoztatták, a vármegyék küldöttei (katolikusok és protestánsok egyaránt) az alsó táblán gyakran a katolikus érdekekkel szemben vagy legfeljebb tartózkodóan nyilatkoztak, a klérus meggyőződését csak elvétve visszhangozták.¹³ A politizáló katolikusok rájöttek, hogy az egyház társadalmi-politikai céljait csak akkor tudja érvényesíteni, ha azok képviseletére a világiakból álló többséget (vagyis lényegében a közvélemény minél tekintélyesebb részét) tudja megnyerni, ezért fontos feladatnak jelölték ki a megyékben illetve az országos politikában arra alkalmas személyiségek felkutatását illetve az egyház érdekeinek való megnyerését. A közéletbe bekapcsolódó egyháziaknak pedig figyelmükbe ajánlották, hogy ne csak az egyházpolitikai kérdésekben hallassák hangjukat, hanem szóljanak hozzá egyéb, gazdaság-, szociál- vagy kultúrpolitikai vitákhoz, mindenhez, amihez csak úgy gondolják, hogy értenek. Az ingadozók, sőt az ellenzékiek számára is meg kell mutatni - mondták -, hogy a katolikus egyház lényegében minden politikai kérdésben jogosan érzi magát illetékesnek, hogy nem egy elszeparált része a társadalomnak, hanem ellenkezőleg: áthatja azt minden területen. Ezzel pedig automatikusan szövetségre léphet a "liberalismus" térhódítását más szempontokból elítélő személyiségekkel, szélesítve ezáltal az (egyház-állam viszonyt polgári szempontok alapján átrendezni kívánó) ellenzékkel szembeni erőket. A káptalanok illetve valamennyi egyházigazgatási egység figyelmébe ajánlották, hogy folyamatosan ellenőrizzék az alsópapság "megfelelő" politikai nézeteit is, ügyeljenek arra, hogy a lakossággal kapcsolatot tartó plébánosok, szerzetesek ne kerüljenek kapcsolatba a Deák, Kossuth, Batthyány stb. nevével fémjelzett liberalizmussal, s kivegyék a részüket az annak veszélyességét hirdető propagandából.

Mint korábban a "fontolva haladó" világiak, 1844-ben a politizáló katolikusok is felismerték a modernizálódó közélet követelményeit, elsősorban az információáramlásban rejlő - az ellenzék által korábban oly sikeresen kiaknázott - politikai erőt, ezért szorgalmazták az intézményes és gyors kapcsolattartást a közéletbe bekapcsolódó egyháziak között. Ez jelentette egyrészt a megyegyűléseken képviselendő álláspontok egyeztetését a levélváltások szaporítása útján, másrészt egy olyan - a katolikus hierarchiától részben függetlenül szerveződő - országos hálózat, illetve annak munkáját koordináló központi "bizottmány" létrehozását, mely rendszeres értekezletek tartásával megvitatja a mindenkori legfontosabb feladatokat, kijelöli az aktuális tennivalókat. (Vagyis az egyháziak pontosan ugyanúgy kívántak élni a pártszerveződés reformkori lehetőségeivel, mint a konzervatívok illetve a liberálisok.) Ehhez kapcsolódott a sajtó rendkívüli közvéleményformáló erejének felismerése, melynek hatékonyságát korábban az ellenzék már kamatoztatta (elsősorban Kossuth Pesti Hírlapja révén). Minden korábbinál erőteljesebben jelentkezett az igény az egyház álláspontját népszerűsítő röpiratok készíttetésére, illetve a meglévő (konzervatív) politikai sajtó katolikus egyház irányába történő befolyásolására. Ezt egyébként az országgyűlés alatt korábban tartott tanácskozások is szorgalmazták. Először, úgy tűnik, az 1844. március 10-i - Kopácsy esztergomi érsek elnökletével tartott - értekezleten¹⁴ (a klerikusok szerint lényegében a 24. órában) "vették észre", mekkora lépéshátrányba került az egyház a sajtó területén a liberálisokkal szemben. Felismerték, milyen nagy szerepe lehetne mindennek álláspontjuk ismertetésében, különösen - mint írták - "e jelen-korban, midőn a röpiratok csaknem lázas szenvedéllyel olvastatnak, elleneink irányában czélszerűbb fegyverrel nem is élhetünk, mint hasonló röp- és folyóiratokkal, melyekben maga a rögtönzés [értsd: a politikai eseményekre való azonnali reagálás] üdvös hatással bír." (Jellemzőek egyébként a tanácskozást dokumentáló körlevél bevezető sorai is: "Nagyok, 's búsan nyommasztók a jelen kornak eseményei, - de még szomorúbb a jövendő, melly reánk várakozik. Ha valaha, most kell [...] felébrednünk, és vállat vettve, egyesült erőt ki fejtenünk, midőn a bennünket minden óldalról környező viszontagságok annyira nőttek már honnunkban, hogy magát a Papi Rendnek őrködésére bízott szent hitet veszélyeztetni kezdik; - ne hogy később orvosolhatatlanná váljék a baj és bennünket végveszély érjen, mellyet még most megelőzni, és el is hárítani lehetne.") Szomorúan konstatálták az egyházhoz közel álló lapok alacsony példányszámát illetve olvasottságát (ellentétben az ellenzék illetve más felekezetek orgánumaival), ezért felszólították az egyháziakat, hogy anyagilag támogassák elsősorban a Religio és Nevelés című kifejezetten teológiai-egyházi folyóiratot, illetve a Nemzeti Újságot, mely a konzervatív sajtón belül leginkább az egyházi érdekek szócsövének számított. Megfelelő támogatás hiányában ezek viszont tényleg csak tengődtek, s a püspöki karnak ugyancsak a zsebébe kellett nyúlni, hogy megjelentetésüket folyamatosan biztosítani tudják. A Nemzeti Újság esetében csak némileg növelte a példányszámot, hogy 1845-től Majláth János szerkesztői helyére Lipthay Sándor személyében tehetségesebb, szélesebb látókörű konzervatív publicista került.¹⁵ Az egyháziak által kidolgozott sajtópolitikai illetve propagandatervek fő elemei tehát az álláspontjukat népszerűsítő cikkek, tanulmányok és röpiratok készíttetése, ezekre pályázatok kiírása és díjazása külön e célra létrehozott pénzalapokon keresztül (vagyis az anyagi ösztönzőrendszer kiépítésével), méghozzá a "sajtóhadjáratot" koordináló bizottság felállításával szervezett formában. Mindezek pedig kísértetiesen emlékeztetnek a többi, önállóan szerveződő politikai erő (mind a liberálisok, mind a konzervatívok) által a közvélemény megnyerésére indított kampány szervezésére.¹⁶

Visszatérve az 1844. október 27-i felhívásra, szembetűnőek a "fontolva haladók" stratégiájával mutatkozó párhuzamok közül az ellenzék más stratégiai eszközeinek átvételére irányuló elképzelések. A liberálisok sikereit részben annak tulajdonították, hogy azok rendszeresen összegyűjtötték és írásba foglalták - a katolikusok szemében értelemszerűen alaptalan és mondvacsinált - megyei illetve országos sérelmeiket, melyekkel a megyegyűlések résztvevőit továbbá az országos szerveket "bombázva" értek célt. A gravaminális eszközt a jövőben jobban ki kell aknázni a katolikus egyház "súlyos megpróbáltatásai" tekintetében is - vallották a káptalani követek. (Ha ugyanis csak az országgyűlések idején terjesztik fel kéréseiket, azoknak tárgyalására rendszerint már nem marad idő, vagyis sérelmeik fontosságára jóval korábban kell "rádöbbenteni" a közvéleményt.¹⁷ Felhívták arra is a figyelmet, hogy használják ki az új gazdaságpolitikai intézkedések (pl. a váltótörvények) nyomán az egyház közéleti szerepvállalását szélesítő lehetőségeket. Vigyázzanak - írták -, hogy az ellenzéknek ne adjanak alapot támadásokra, igyekezzenek magukat is "nemzeti" színben feltüntetni, például a magyar nyelv jogainak, a liberálisoknak népszerűséget hozó követelésében. (Megjegyezzük, ez a törekvésük valóban taktikai jellegű volt, mellyel csupán a szelet akarták az ellenzék vitorláiból kifogni, hiszen a katolikus politikai mozgalom szervezése során később keletkezett több dokumentum sem a megnyerni kívánt "nemzet", hanem az egyház nyelvét, a latint használta - az 1844-es határozatok ellenére.¹⁸) Mindezt ki akarták egészíteni a katolikus hitélet fellendítését célzó, lényegében "hagyományosnak" mondható további kezdeményezésekkel: az iskolai oktatás katolikus jellegének erősítésével (a liberalizmus veszélyességének mintegy a fiatalokba való "belenevelésével"), a konviktusok szaporításával és azokban az egyházi jelleg fokozásával, a vallásos egyesületek, társulatok (pl. Mária kongregáció) befolyásának növelésével - azért, mert a katolicizmus háttérbe szorulását ők is jórészt annak tulajdonították, hogy elhanyagolták a fiatalabb generációknak az egyházhoz való kapcsolását, akik így a veszélyes "új koreszmék" hatása alá kerültek.

Fenti elemeket (a személyes agitációt, sajtót stb.) a tanácskozók konkrét politikai cél elérése szolgálatába kívánták állítani. Ez a konkrét célkitűzés pedig - melynek a megbeszélésen a legnagyobb teret is szentelték - a következő országgyűlésen az alsó táblára delegált káptalani követek fejenkénti szavazatának visszaszerzésére, vagy legalább szavazataik számának növelésére irányult.¹⁹ A vármegyei követek ugyanis az 1825-27. évi országgyűlés óta elérték, hogy a szavazások idején ők fejenként egy-egy voksot adhassanak, míg a szabad királyi városok illetve a káptalanok delegáltjai csupán tanácskozási joggal és összesen egy-egy szavazattal rendelkezzenek. A - nyilván a megyei nemesség megnyugtató súlyát biztosítani hivatott - rendszer ellen a városok képviselői a reformkor folyamán gyakran tiltakoztak, a rendiség szerkezetének súlyos sérelmét látva abban. A vármegyei nemesség azonban a (kormány által jól kihasználható) városi szavazatok ügyét össze kívánta kapcsolni a városok egész rendszerének átalakításával, az önkormányzatok működésétől a városi társadalom reformjáig.²⁰ Az 1843-44. évi országgyűlés előtt az egyháziak ritkán tiltakoztak szavazati joguk korlátozása ellen, ekkor azonban úgy ítélték meg, hogy az első rend "alapvető jogainak sérelmét" haladéktalanul orvosolni kell. A "felismerés" nyilván annak volt köszönhető, hogy az egyháziak nem csupán burkolt formában (vagyis a vármegyei követek illetve követutasítások katolikus irányú befolyásolása útján), hanem nyíltan is növelni kívánták befolyásukat a rendi törvényhozásban az esetleges liberális egyházpolitikai indítványok (és általában a liberalizmus) visszaszorítása érdekében. A cél eléréséhez kézenfekvőnek látszott, ha csatlakoznak a városi követekhez, hangoztatva, hogy esetükben a rendi alkotmány ugyanolyan sérelméről volt szó, mint a káptalani követeknél. Utóbbiaknak némi reményt adhatott, hogy az országgyűlés mindkét háza illetve az uralkodó is késznek mutatkozott a városi kérdés rendezésével érdemben foglalkozni. A városi követek azonban úgy ítélhették meg, hogy szavazataik ügyét inkább rontja, mintsem támogatja a káptalanok szövetsége (már csak azért is, mert a népképviselet irányában megfogalmazódó liberális nézetekkel semmilyen formában nem fértek össze a nem lakossági választás, hanem rendi előjogok útján bekerülő képviselők), legalábbis sokkal kevésbé keresték az egyháziak szövetségét, mint azok az övékét.²¹ (Megjegyezzük, érdekes módon tíz évvel korábban pont fordított volt a helyzet: a káptalanok 1834-ben - még a látszatát is kerülve annak, hogy a kormány háta mögötti akcióban vesznek részt - elutasították a városi követek tapogatózását, mely a fejenkénti szavazatok visszaszerzésére irányuló esetleges szövetségükre vonatkozott.²²) 1844-ben azonban a politizáló katolikusok elhatározták, minden követ megmozgatnak, hogy fejenkénti szavazati jogukat visszaszerezzék, és ebben hangsúlyos szerepet szántak kialakítani kívánt országos hálózatuknak. Széles körű diplomatikai és egyéb adatgyűjtés indítását kezdeményezték, mellyel a káptalani követek szavazatjogának történelmi jogosultságát kívánták igazolni, ezen adatok mielőbbi publikálását szorgalmazták illetve anyagi támogatását helyezték kilátásba. A káptalani szavazatok ügye továbbá propagandisztikus elemnek sem volt alkalmatlan az ellenzékkel szemben: a politizáló katolikusok számára kapóra jött, hogy a liberálisokat képmutatással vádolják, mivel utóbbiak a törvényhozásban a "semmit rólunk nélkülünk" elvét hangoztatják - miközben úgy fogadtatnak el az egyházra nézve sérelmes törvényeket, hogy a katolikusok intézményes képviseletét megszüntetni igyekszenek. (Hasonló katolikus "vád" volt a liberálisok ellen, hogy utóbbiak csak beszélnek felekezeti egyenjogúságról, hiszen - megítélésük szerint - az unitáriusok és a zsidók számára pozitív, a katolikusok számára pedig negatív diszkriminációt sürgettek.²³)

Hogy ez az 1844 őszén kiforrott politikai nézeteket képviselő csoport könnyen találta meg az utat később, a szerveződni kezdő Konzervatív Párthoz, világosan láthatjuk nem csak (illetve nézetünk szerint: nem elsősorban) abból, hogy a kiváltságőrzés mindennél erősebb igénye automatikusan a "fontolva haladók" közé sorozta a katolikusokat. Hanem abból is, hogy a politikai célok megvalósítása (a liberális ellenzék ellensúlyozása illetve a kormány támogatása) érdekében szinte ugyanazokat az eszközöket igyekeztek megragadni, mint a világi konzervatívok, továbbá nagyon hasonló eszmei-ideológiai alapvetésből tették azt. Utóbbi lényegét leginkább abban jelölhetjük meg, hogy mind Dessewffy Aurél és későbbi elvbarátainak programját ("fontolva haladás", "konzervatív reform a rendi alkotmány érintetlenül hagyásával" stb.), mind pedig a fentebb vázolt katolikus politizálást a felbukkanó, majd sikeresen szerveződő liberális ellenzék (más megfogalmazásban: az Európa-szerte terjedő, alkotmányosságot, jogkiterjesztést stb. követelő, szabadelvű "korszellem") visszaszorításának igénye hívta életre, előbbi esetben értelemszerűen gazdaság- és társadalompolitikai, utóbbiaknál pedig egyházpolitikai súlypontokkal. Mindkettő a liberális kihívásra adott újkonzervatív válasznak²⁴ tekinthető, vagyis nézetünk szerint nem csupán a világi nemességen belül jelent meg a "fontolva haladó" igény a liberálisok ókonzervatív ellensúlyozásával (a reformok szükségességének merev tagadásával, az ellenzék hatalmi szóval történő elnémításával stb.) szemben, hanem - attól csak részben függetlenül - egyházi oldalon is. A politizáló egyháziak nem egyszer nyíltan kimondták, hogy mozgalmukat ellensúly gyanánt kívánják megindítani. Ld. pl. a káptalani követek már idézett 1844. március 19-i körlevelében: "ki nem tudja, hová erányozvák azon nyilak, mellyek a Katholika hitnek szolgáit, köztanácskozásinkban, naponta, fejenkint érik? - nem nyílt, nem szabadalmas térre léptek é már elleneink? - igen is! 's éppen azért kényszerítve érezheti magát most már az egész Egyházi Rend, hogy saját védelmének eszközeihez nyúlljon valahára ő is. Úgy vagyon, int az üdő [...]" További fontos párhuzam a világi és egyházi konzervativizmus között, hogy lényegében a politikai mezőt utóbbi is két nagy, egymással antagonisztikus ellentétben álló táborban látta: a magyar rendi alkotmányt stabilizáló kormánypártiakban és az azt fenekestől felforgatni igyekvő ellenzékben. Előbbiek ebben a konzervatív értelmezésben a bölcs haladással, a magyar király iránti hűséggel, a renddel és békességgel, utóbbiak mindennek szöges ellentétével, a forrófejű rögtönzéssel, külföldi példák majmolásával, a tekintélytisztelet hiányával, káosszal és felforgatással azonosultak.²⁵ A "fontolva haladók" jelszavai az 1840-es években végig az "alkotmányos rend és az azt biztosító kormányzat" védelmezése voltak, melyeket a szükséges változtatások éppen hogy kiteljesítenek, míg az ellenzék reformjai mindennek felrúgására irányulnak. Árnyalatnyi, ám fontos különbség, hogy az egyháziak a "fontolva haladás" tekintetében is jóval visszafogottabbaknak bizonyultak a világi újkonzervatívoknál, hiszen egyházpolitikai téren a legkisebb változtatási kísérlet is merev ellenzésükbe ütközött, s a közélet más területén is inkább csak apró - leginkább felszínes - engedményekre voltak hajlandóak. Idézett, 1844. október 27-i tanácskozásuk alkalmával például általában ítélték el "a' túl írt Liberalismust, 's az ősi Constitutio megdöntésére czélzó reformokat." Az egyháziak 1844-től fokozott közéleti szerepvállalását szorgalmazó felfogás abból is fakadt, hogy a katolikus egyház saját magát az ellenzék által lerombolni, a konzervatívok által védeni vélt "nyolc évszázados constitutio" legbiztosabb támaszának, sőt folytonossága fenntartójának vélte, hiszen lényegében az "aki megtámadja katolikus egyház kiváltságait, az alkotmány áttételén keresztül magát a magyarságot veszélyezteti" logika alapján gondolkoztak.²⁶ Rudnyánszky Sándor báró, az esztergomi főkáptalan követe, és az említett október 27-i tanácskozás levezető elnöke 1844. november 8-án körlevélben fordult valamennyi egyházmegye vezetőségéhez (pontokba szedett instrukció mellékelésével kérte, hogy kutassák fel a káptalani szavazatok egyenjogúságát bizonyító okleveleket egy készítendő pályamunka céljaira), melyben egyértelműen fogalmazta meg ezt a (számos más forrásban, főleg országgyűlési beszédekben²⁷ is felbukkanó) tételt: "most, midőn a katholikus vallás, és egyház jogai, és biztos politikai állása mintinkább s szakadatlanul ostromoltatik, midőn a katholikus klérus által létrehozott [sic!], ápolt és védett ősi alkotmány megváltozván, a szeretett honnak új s vajha boldogabb jövendő készíttetik: a puszta sóhajok nem elegendőek, hanem a tettek mezején hatályosan fellépve, a józan alkotmányos elveknek terjesztését eszközleni [...] minél több jog-, egyház- és emberbarátot megnyerni szükséges."²⁸ A káptalani követek törekvéseit tulajdonképp úgy összegezhetjük, hogy újszerű tartalommal igyekeztek megtölteni a katolikus egyház társadalmi célkitűzéseinek régi kereteit, lényegében előjogainak illetve kiváltságainak megőrzését. Ez az újszerű tartalom abban foglalható össze, hogy a káptalani követek és főpapi támogatóik rájöttek: ha kényszeredetten is, de el kell fogadniuk a polgári (pontosabban ekkor még: a polgárosodás útjait kereső) társadalom realitásait, s inkább azon kell töprengeniük, hogy a változó viszonyok között hogyan lehetne az egyház társadalmi szerepét változatlanul fenntartani. Jellemző fordulat, hogy míg az 1839-41 között igen élénk vegyes házassági vitában a klérus nem kis részben a katolikus dogmatika lelki kényszerítő erejével (pl. pásztorlevelek, egyházi fenyítékek formájában) igyekezett számára kedvezően befolyásolni a közéletet, 1844 után a világi nyilvánosság megnyerése illetve a fentebb említett eszközök (a fokozott közéleti szerepvállalás a rendiség kínálta politikai intézményrendszerben) kerültek előtérbe. Figyelemreméltó továbbá, hogy az egész, vegyes házasságokkal összefüggő konfliktust az egyházi megnyilatkozások döntően a protestánsok által gerjesztett felekezeti versengésnek minősítették, az idézett káptalani követek tanácskozásaiban viszont a "protestantizmus aknamunkájáról" szóló passzusok kevésbé kaptak szerepet - leginkább azért, mert érezték, hogy nem két, immár történelmi egyház rivalizálásáról, hanem a polgárosodás és a feudális kiváltságrendszer közötti konfliktusról van szó.

Az egyháziak körében 1844-ben megszerveződő újkonzervatív áramlat vezéregyéniségei később is zömmel a kanonokok, pontosabban az alsó táblára delegált káptalani követek közül kerültek ki. Ennek okát elsősorban abban láthatjuk, hogy mind a felső tábla kényelmes kormánytöbbségéhez tartozó püspöki karral, mind a politikai életben kevésbé aktivizált alsópapsággal szemben ez a csoport szembesült először az alsó táblán a liberális nemesség erejével illetve egyházpolitikai céljaival, s ismerte fel sürgős ellensúlyozásának lehetséges újabb módozatait. Az 1843-44-es országgyűlésen Pozsonyban tartózkodó egyháziak közül később is aktívan kapcsolódott a konzervatív katolikus politikai mozgalomba Fogarassy Mihály, Lipthay András, Lipthay Antal, Rudnyánszky Sámuel, Bezerédy Miklós kanonokok, Sárkány Miklós (1845-től bakonybéli apát) stb. Bizonyára nem véletlenül hangsúlyozták ekkori illetve későbbi dokumentumaikban, hogy nem a püspöki karral szemben kívánnak tevékenykedni, bár figyelemreméltó, hogy sokat emlegették: szeretnék, ha a megyéspüspökök illetve a szerzetesrendek elöljárói állnának politikai szervezkedésük élére - nyilván azért, mert maguktól korábban ezt nem nagyon tették meg. Érdekes, hogy a püspöki karból leginkább Scitovszky János pécsi, Ocskay Antal kassai, Barkóczy László székesfehérvári és Lonovics József csanádi püspökök mutattak érdeklődést és aktivitást a káptalani követek mozgalma iránt, mely - hogy elkerülje a hierarchia megkerülésének vádját - minden fontosabb lépése előtt kikérte (és meg is kapta) az esztergomi érsek engedélyét.

A politizáló katolikusok közül 1845 elejétől különösen Fogarassy Mihály (ekkor még nagyváradi kanonok) aktivizálódott és lett a konzervatív pártszerveződés illetve abban a katolikus csoport egyik fontos vezetője. Az országgyűlés bezárása után hozzákezdett egy olyan "hasznos társulat", vagyis könyv- és röpiratkiadó egyesület létrehozásához, mely a fenti elveknek megfelelően a katolikus álláspont népszerűsítését tűzte ki célul, különös tekintettel a káptalani szavazatok kérdésére. 1845 augusztusára igyekezett Pestre összehozni a társulat alakuló ülését, erre azonban ekkor még nem került sor, feltehetően az előkészületeket nem tartották megfelelőeknek. Erre utal, hogy Fogarassy július 12-én így írt a tihanyi apátnak: "Oh, bár többen lehetnénk ama lelkesek, kik nem sajnálva fáradtságot, a' nagy czél végrehajtását elősegítendik."²⁹ Az országgyűlésen korábban tanácskozó egyháziak sokkal inkább aktívak voltak, Bezerédy Miklós kanonok például szintén júliusban írt arról, hogy sikerült rávennie Beke Kristófot, az egyháztörténetben jártas teológust a káptalani szavazatok történelmi jogait ismertető munkálatban való részvételre, illetve arról, hogy az ígért 200 forintos anyagi támogatást továbbította Szaniszló Ferencnek, a Religio és Nevelés szerkesztőjének.³⁰ A nyolc hónapos előkészületek azonban - a társulat megalakulásának elmaradása ellenére - mégsem voltak teljesen hiábavalók, szeptember 5-én ugyanis Fogarassy és társai (az ekkor Pesten tartózkodó Bezerédy, Sárkány Miklós és Lipthay András) elérkezettnek látta az időt a múlt év őszén Pozsonyban kezdett politikai értekezletek újraindítására. A tanácskozáson készült jegyzőkönyv,³¹ tanúsága szerint az 1844. október 27-én megfogalmazott politikai ideológia jegyében kizárólag a káptalani követek szavazatainak visszaszerzésére irányuló konkrét feladatokról tárgyaltak. Felosztották például az egyházmegyei levéltárakat Beke Kristóf és Lányi Károly között a feltárandó okleveles adatok összeszedése céljából, megszervezték a másolatok egymásnak való megküldését, kitűzték a kéziratleadási határidőket stb. Szempontunkból fontosabb ennél, hogy elhatározták: az uralkodóhoz küldendő felirat formájában fogják követelni szavazataik visszaállítását, "mellynek gyakorlatában a magyar cath.[olikus] klerus újabb időkben a' királyi jogok és köztörvényesség [sic!] gyengítésével meggátoltatott." Ennek, valamint a vélekedésük szerint "nagy politikai jelentőségre emelkedett", a klérus által "mintegy sajátjának vallott" Nemzeti Újság megcsappant előfizetőinek a papság körében való további toborzása érdekében elhatározták a káptalanok újabb körlevélben való szervezett megkeresését.

1846 első felében a politizáló egyháziak energiáit a - röpiratok előkészítésén túl - a "káptalanok, apátok, prépostok országgyűlési szavazata dolgában" az uralkodóhoz intézendő felirat előkészítése kötötte le. A június 26-án Pesten készült felirati javaslatot Sárkány Miklós bakonybéli apát öntötte végső formába, Bezerédy és Fogarassy, valamint az esztergomi főkáptalan június 2-ára összehívott országgyűlési választmányának javaslatai alapján. Maga a felirat szövege³² hosszas értekezés az egyház megsértett történelmi jogairól illetve arról, hogy a katolikus klérus magát a Habsburg-ház hűséges támaszának tekinti, s félreérthetetlenül utalt arra, hogy ha az udvar a liberálisok előretörését visszaszorítani akarja, a helyreállított káptalani szavazatokkal az elkötelezett kormánypártiak táborát növelné. "A' magyar királyok a' római kath.[olikus] egyházat, 's egyházi rendet mindig, mint a thrón első 's legerősebb támaszát" tekintették, méghozzá joggal - írták -, s ezt várják el V.Ferdinándtól is. Az idézett 1844-es politikai program elemei bukkannak fel a felirati javaslat soraiból, amikor például leszögezte: olyan "átalakulási korszakban" élnek, melynek "újítási vágyai, 's a' készülőben lévő nagy változásai" nem akarják érintetlenül hagyni az egyháznak a királysággal való évszázados szövetségét és kiváltságait sem. A káptalani szavazatok sérelmét a liberális nemeseknek az alkotmány felforgatására irányuló tevékenysége leglátványosabb jelének vélték, és - a konzervatívokra jellemző érveléssel - a "nemzet felemelkedését" csak a rendi alkotmány illetve az azon alapuló diéta rendszerének bebetonozásával együtt tartották megvalósíthatónak, amit kiegészítettek az uralkodó, a katolikus egyház és a magyar nemesség szövetségbe, sőt egységbe forrasztásának hangoztatásával. Az esztergomi főkáptalan idézett értekezlete³³ (melyen ugyanaz a Rudnyánszky báró elnökölt, mint 1844. október 27-én) a káptalani szavazatok visszaszerzése érdekében célravezetőbbnek vélte a "hagyományos" egyházi taktika követését, vagyis az uralkodónak, környezetének és vezető államférfiaknak (Metternich, Kollowrat, Lajos és Ferenc Károly főhercegek, államtanácsosok, kancellár, nádor, országbíró, személynök stb.) bizalmas megkeresését és az ügynek való megnyerését. Fő feladatnak azt jelölték meg, hogy a hamarosan kitűzendő országgyűlésen a káptalanok ügye a királyi propozícióba foglaltasson (a szabad királyi városokkal együtt, ami az uralkodói előterjesztésből - az egyháziak szerencséjére - 1843-ban kimaradt), mert így láttak csak esélyt arra, hogy az alsó tábla liberálisai ne tudják elmellőzni a javaslatot. Rudnyánszkyék javasolták az uralkodó illetve a befolyásos kormánytisztviselők "megkörnyékezésének" alapos előkészítését, és a Bécsbe küldendő delegációk körültekintő összeállítását, a kérelem többszöri előterjesztését. Több szempontból is óvatosságot javasoltak, egyelőre például kivihetetlennek látták a fejenkénti szavazatjog helyreállítását, közvetlen célul az egyházi rend részére csupán hat szavazat megszerzését jelölték meg. Továbbá Fogarassyék erőteljesebb propagandájával illetve a fokozott közéleti szerepvállalással kapcsolatban javasolták: a vármegyéket nem kellene a káptalanok támogatására felszólítani, mert ha a királyi előadásokba a kérdés felvétetik és "a' státusok táblájának többsége conservatív leend", akkor a követutasításokat könnyebb lesz megfelelően befolyásolni. Különben is - vélték Esztergomban - jobb, ha a káptalanok nem hívják fel magukra a megyegyűlések figyelmét, mert ha bárki ellenagitációba kezd, sokat árthat ügyüknek. (Ami egyébként megerősíti, hogy a katolikus érdekek képviselete az 1848 előtti politikai életben nem volt éppen népszerű a világi közvélemény szemében.) A Pesten tanácskozó Fogarassy, Bezerédy és Sárkány azonban ezen az egy fontos ponton az egyházat fenyegető "veszélyekre" tekintettel feleslegesnek ítélték az esztergomi főkáptalan aggodalmát: úgy látták, éppen a konzervatív többség megteremtése szempontjából fokozni kell az agitációt, vállalni a nyilvános megmérettetést, megkeresni az ingadozó világi nemesek szövetségét.

Minderre a politizáló egyháziak konkrét lépéseket is tettek. Sárkány Miklós bakonybéli apát például 1846 nyarán, hogy Fogarassyval és Bezerédyvel rendszeresen tanácskozhasson, "huzamosabb üdőig Pesten tartózkodott és Jún.[ius] 10én egy csekély számú Conservatív gyűlésbe is meghívatván, a Conservatíveknek több tevékenységet és szorosabb összetartást ajánlott."³⁴ Vagyis az egyház sajátos érdekeiért tevékenykedő, ám a kiváltságrendszert fenntartani akaró katolikusok aktívan és "elvbarátokként" kapcsolódtak be a pártszerveződést előkészítő konzervatívok munkájába. Az 1846 júniusi konzervatív értekezlet fontosságát egyébként növeli, hogy ekkor jelölték ki a később elfogadtatni szándékozott pártprogramot kidolgozó választmányt, melynek Fogarassy is tagja lett.³⁵ Rövid kitérőként meg kell jegyeznünk még egy fontos körülményt, mely megerősíti, hogy a politizáló egyháziak csoportja megértette a megváltozott (polgárosodó) közélet követelményeit, s azokhoz igazodva kívánta változatlanul fenntartani a katolikus egyház kiváltságos helyzetét: Fogarassyék szervezkedésük székhelyét 1846 tavaszától egyértelműen Pest-Budában jelölték meg, nem pedig valamely egyházi központban (pl. Esztergomban), belátva, hogy ha tevékenyen jelen akarnak lenni a politikai életben, ott kell tartózkodniuk, ahol annak meghatározó eseményei is történnek, ahol a lapok szerkesztőségei is találhatók stb. (Ezt jelentősen megkönnyítette számukra, hogy Fogarassyt címzetes püspöknek illetve a pesti hittudományi kar tanárának nevezték ki, elismerve ezzel "egyházi és politikai [!] téren szerzett bokros érdemeit."³⁶)

Az 1843-44-es országgyűlés káptalani követeinek sikeres agitációját mutatja, hogy 1846-ban számos egyházi személyiség illetve tanácskozás tette magáévá a korábban ismertetett elveket és lépett a politikai küzdelmek terére, elsősorban a megyei fórumokon. A rozsnyói egyházmegye 1846. őszi gyűlésén például szinte ugyanúgy fogalmazták meg az egyháznak az ellenzék általi komoly fenyegetettségét, a világiakkal történő kapcsolatfelvétel, az iskolák katolikus befolyásolásának szükségességét, mint 1844-ben Pozsonyban. Következtetésük egyértelmű volt: "A' tanácskozni nem akarás, a' közös irányban bizonyos elvek szerint kiinduló munkásság hiánya, a' kath.[olikus] egységgel ellentétben álló separatisticus, sokszor egoisticus önmagába temetkezés, és ama fagylaló indolentia, menni hagyni a dolgokat, a mint menni tudnak, [...] egyik fő oka azon bajoknak, mellyek az anyaszentegyházra nehezedtek, 's azt, ha elejök nem vétetik, honnunkban is veszéllyel fenyegethetik."³⁷ A fenyegetettség-érzés mellett a Religio és Nevelés hasábjain gyakran megfogalmazódott az a felfogás is, mely szerint a hódító liberalizmus rejtett és valódi célja a katolikus egyház megsemmisítése. Ld. pl.: "Korunkban a' vallásos kérdések akkép be vannak minden nagyobb jelentőségű politicai vitába szőve, hogy csak nem lehetetlen azoknak majd e', majd amaz országok - 's országgyűlésekbeni tárgyaltatása felől szólani, a' nélkül, hogy egyszersmind a' politicai pártok, 's ezek törekedései is érintve ne lennének. Mi igen természetes; miután épen az czéljok az utóbbiak' legtöbbjeinek, hogy a' keresztény statusokban még fönálló, régibb institutiokat is egészen újakkal cseréljék föl; mire az ezeknek alapul szolgáló keresztény elveknek végképeni fölforgatása, vagy legalább elmellőztetése kívántatik."³⁸

A kormányzathoz közel álló világi személyiségekkel is sikeresen indult meg az egyháziak kapcsolatkeresése, s úgy tűnik, eredményes volt a katolikusok mozgósítása a konzervatív szerveződések irányába. A Lipthay Sándor által 1845-ben kezdeményezett Közhasznú Gyűldében kezdettől jelentős létszámban vettek részt egyházi személyiségek. A Gyűlde 1845-ben 408,³⁹ a következő év végén már 613 bejegyzett taggal rendelkezett, utóbbiból majdnem minden ötödik (127 fő) volt - valamilyen szintű - egyházi személyiség, vagyis a konzervatív szellemiségű egyesületnek a katolikus egyház komoly bázisát adta.⁴⁰ A névsorban megtalálható a politizáló katolikusok valamennyi korábban és később felbukkanó személyisége (Fogarassy, Körmöczy, Lipthay, Sárkány, Bezerédy stb.) is. A Gyűldébe belépő egyháziak, más klerikusokkal együtt potenciális konzervatív agitátorként szerepelnek azon a részletes listán is, melyet Dessewffy Emil a megyék politikai pártállásáról, különösen a "fontolva haladókról" és a megnyerhető ingadozókról készített, minden bizonnyal a pártszervezés időszakában.⁴¹ Ugyanebben több utalást olvashatunk arról, hogy fokozódott a katolikus egyháziak aktivitása a megyékben, például Mosonban "a' többi megyebeli plébános és káplány urak úgy szólván majd csak mindnyájan a Conservatív felekezetűekhez tartoznak. - a' megye gyűléseken nagy számmal megjelennek és befolyásuk nagy"⁴² stb.

Ilyen előkészületek után került sor a Konzervatív Párt alakuló értekezletére 1846. november 12-én Budán, melyre ismét szép számmal érkeztek különböző egyházi személyiségek, köztük az újkonzervatív egyháziak kivétel nélkül.⁴³ Fogarassy Mihályt beválasztották a párt tevékenységét koordináló kilenc tagú elnökségbe is, az értekezleten részt vevő katolikusokat mégis csalódás töltötte el, mert legfőbb politikai céljukról, a káptalani szavazatok visszaszerzéséről egy szó sem esett a Konzervatív Párt programjában. Mielőtt ennek részletesebb elemzésébe kezdenénk, meg kell jegyeznünk egy fontos körülményt, amely a konzervatív pártalakuláskor nyíltan jelentkezett: a "fontolva haladók" az egyháziak támogatásával komolyan számoltak, de nem mint szervezett csoport tagjaival, hanem mint a kiváltságrendszer fenntartásában érdekelt egyénekkel. A magyar konzervativizmus ideológiája kezdetben nem volt "egyházias" abban az értelemben, hogy nem kötelezte el magát az egyház érdekeinek kiszolgálása mellett, az nem állt felfogásuk középpontjában, de még meghatározó helyén sem. Természetesen általánosságban hangoztatták a "trón és az oltár" szövetségét, mint a "rend" biztosítékát, de nem emlegették önmeghatározásukban fő helyen "keresztény" voltukat, az országgyűlési vitákban nem kardoskodtak tűzzel-vassal a passiva assistentia mellett, s főleg nem értékelték "keresztényüldözésnek" a vegyes házasságokkal kapcsolatos vita puszta tényét.⁴⁴ Az egyházat leginkább, csak mint a rendi alkotmányosság egyik meghatározó (kiváltságolt) intézményét, a klérust pedig, mint annak fenntartásában érdekelt társadalmi réteget szemlélték. Dessewffy Emil hírlapi cikkeiben,⁴⁵ illetve memorandumaiban (pl. 1845. október 7-i feljegyzésében⁴⁶) sokkal fontosabbnak vélte az ellenzék háttérbe szorítására a nemzetgazdasági reformokat, s szinte szót sem ejtett az egyházról vagy annak sérelmeiről. Ugyanez mondható el Szécsen Antal publicisztikájáról is,⁴⁷ fontosabb önálló írást ő sem szentelt a katolikus egyház társadalmi szerepének. Meg kell jegyezni, hogy Szécsen volt a konzervatív programot összeállító választmány elnöke, s a katonai élelmezés, börtönügy, városi illetve megyei igazgatás stb. kérdései mellett egyáltalán nem vette figyelembe a szintén választmány-tag Fogarassy által legfontosabbnak tartott káptalani szavazatok ügyét, ha egyáltalán kikérte erről a véleményét. Lipthay Sándor az előbbieknél valamivel gyakrabban emlegette a katolikus egyházat a Nemzeti Újság hasábjain, de ezek az 1845-1848 közötti lapszámok (különösen a korábbiakkal összehasonlítva) nem tűnnek valami rikítóan klerikális propaganda részeinek, Lipthay az egyházpolitikai kérdéseket tudatosan és jó taktikai érzékkel igyekezett a konzervtatív reform egyéb kérdéseihez kapcsolni. Elődje, Majláth György számos cikkben követelte a káptalanok szavazat-ügyének rendezését, a nemzeti érdek részévé tett egyházi kívánságok elkötelezett védelmezőjének bizonyult, ám mindezt sokkal alacsonyabb publicisztikai színvonalon művelte.⁴⁸ A Konzervatív Párt kevésbé meghatározó világi tagjairól (például egyes megyei tisztviselőkről) általában szintén az mondható el, hogy nem igazán lehetett róluk kifejezetten katolikus politizálást feltételezni. A pártalakító tanácskozás 125 tagja között volt például az a Nikolics Izidor, aki 1841-ben még Bács megye közgyűlésén a vegyes házasságok áldásmegtagadása miatti felháborodásában egyszerűen feleslegesnek nevezte a katolikus egyház intézményét.⁴⁹ Hogy a formálódó reformkori Konzervatív Párt ideológiájában legfeljebb árnyalatnyi szerepe volt a "kereszténység"-védő felfogásnak, abból is látható, hogy az ellenzék képviselőinek (elsősorban Kossuthnak) a "pecsovics párt" mibenlétét boncolgató, kormánytámogató javaslataikat támadó írásaiban sem hangoztattak ide vonatkozó elemeket.⁵⁰

A pártalakulással kapcsolatos levelezésből tudjuk, hogy Dessewffy Emil a konzervatívok megbízható tartalékaiként számolt a katolikus egyház küldötteivel, amit azzal is nyomatékosított, hogy a püspöki kar valamennyi tagjához külön-külön meghívót intézett, abban azonban egy szóval sem említette az egyház különleges igényeit vagy azok képviseletének szándékát. (Egyébként négyféle szövegváltozatot készített, ebből egyet a klérusnak.) A püspököket kérte, hogy "a kormánya alatti Egyházi rendből is azokat, kik politikai hatással vagynak vagy lehetnek, megjelenésre utasítani méltóztassék", de nyilvánvaló, hogy azokkal csak, mint a konzervatív gazdasági és társadalmi program támogatóival számolt. (Megjegyezzük, jól kifejezi ezt, hogy a közéletben aktív személyiségekről készült, már idézett névjegyzékben⁵¹ Scitovszky pécsi püspököt például "állásánál fogva conservatív"-nek nevezte.) Erre utal, hogy az elkészült konzervatív programnyilatkozatból mintegy 750 darabot postáztak szét az országba, melyből - kormányszékek, főtisztviselők, arisztokraták mellett - 115-öt egyházi méltóságoknak és intézményeknek küldtek.⁵² A tanácskozást a megkeresett püspökök kivétel nélkül örömmel üdvözölték, támogatták, bár többségük a távolságra és akadályoztatásukra hivatkozva lemondta a személyes részvételt.⁵³ Nádasdy Ferenc kalocsai érsek "üdvös, mint szinte fontos ügy"-nek nevezte a tervezett november 12-i értekezletet, Hám János szatmári püspök pedig jellemzően így írt: "mi sem lehetne előttem kívánatosb, 's belső meggyőződésemmel összhangzóbb, mint az ügy szerencséje iránti tisztelet", Haulik György zágrábi püspök: "keblem forró óhajtásai késérendik ezen nagyszerű és fontos tanácskozásokat" stb. A konferencián hozandó határozatokat előzetesen feltétel nélküli támogatásukról biztosították, bár megjegyezzük, akadt egy-két megnyilatkozás, amely tartózkodóan fogalmazott, például Gaganetz József eperjesi püspök csak a részére megküldött program ismeretében volt hajlandó támogatását kilátásba helyezni. (Álláspontja annak az egyházi hozzáállásnak felelt meg, mely lényegében mindenféle nyilvános politikai szervezkedést gyanúsan kezelt, az egyház érdekeit az erős kezű végrehajtó hatalom által látta leginkább biztosítottnak.⁵⁴) Érdekes, hogy - szemben az említett kanonokokkal - ezek a püspöki levelek valóban csak általánosságban támogatták a konzervatív ügyet, úgy ítélték meg, hogy az ellenzéktől fenyegetett kiváltságrendszer bebetonozása automatikusan biztosítja a katolikus egyház jogait és érdekeit is. Csak Erdélyi Vazul nagyváradi görög katolikus püspök értekezett hosszabban az egyházi érdekekről, bár ő is csak arról írt, ami közvetlenül foglalkoztatta: a konzervatív ügytől a görögkeletiek visszaszorítását remélte, különösen azért, mert egyházüldözéssel felérőnek tekintette az uralkodó 1846. február 21-i leiratát, mellyel az 1844/III. tc.-nek a protestánsok vallásváltoztatására vonatkozó intézkedéseit kiterjesztette a nem egyesült görögökre is.

Amilyen örömmel fogadták a Konzervatív Párt alakuló értekezletét és agitációs irányát a politizáló katolikusok, olyan csalódottsággal vették tudomásul, hogy a pártprogram 11. pontjában a legfontosabb teendők sorában még csak nem is utaltak a káptalanok országgyűlési szavazatának kérdésére, miközben a konzervatív nemesek fontos szerepet tulajdonítottak a városok rendezésének. Személyes kapcsolataikon keresztül is hangot adtak sérelmüknek (Körmöczy Imre például másnap Széchenyit kereste fel panaszával, miszerint a Konzervatív Pártban a "papság disgustálva van".⁵⁵) Fontosabb azonban, hogy november 13-án a káptalanok küldöttei újabb bizalmas értekezletet tartottak, melyen nemcsak aktuális politikai kérdésekkel, hanem a Konzervatív Párt és az egyház kapcsolataival, együttműködésük kereteinek kialakításával is részletesen foglalkoztak.⁵⁶ A hozzászólásokból a Konzervatív Párthoz kapcsolódó, ám önálló katolikus arculatú politizálás iránti igény rajzolódik ki, vagyis Fogarassyék tudatosan szembehelyezkedtek az őket csupán konzervatív "pártkatonákká" minősítő törekvéssel, az egyháziakat, mint a párton belüli egyenrangú szerveződést akarták elismertetni. ("Elhatározott szándoka lévén az egyházi rendnek az alkotmányos többségre vergődő conservatív pártot mind alakulásában, mind pedig egyébb alkotmányszerű működéseiben [...] erélyesen támogatni: ugyanezen conservatív párttól ő is méltán követelheti, hogy az Egyházi renddel kezetfogva ezt megsértett jogainak visszaállításában hatályosan, és hasonló erélyességgel gyámolítsa.") "Ezen eszmeirány" alapján, felismerve, hogy "a politikai pártmozgalmaknak e jelen elhatározó idő szakában" egyre élesebbek a politikai közélet konfliktusai, sokkal inkább tudatosítani akarták (részben talán önmagukban is) a katolikus egyház részére 1844 őszén megfogalmazott stratégiájukat. Szomorúan ugyan, de be kellett látniuk, hogy semmit nem várhatnak a közélet egyéb szereplőitől, ha még a konzervatívok részéről sem visszhangozzák automatikusan az egyház érdekeit, és azoknál százszor fontosabbnak vélik az egyéb gazdasági és társadalmi reformokat. ("Elmellőztetését az egyházi rend annál kevesebbé várta volna, mennél őszintébben csatlakozott ő mindenkor, 's csatlakozék kivált a közelebb lefolyt politicai mozgalmak alatt a conservatív ügybarátok soraihoz [...]" stb.) Fokozni akarták például a sajtó útján történő agitációt; rávenni a püspöki kar tagjait, hogy végre szánják el magukat a közéletbe való aktív bekapcsolódásra (eszközöljék ki V.Ferdinándnál és "főrendű tanácsosainál" a szavazat-ügy felvételét a királyi törvény-előterjesztések közé)⁵⁷; növelni a politikai eseményekhez kapcsolódó megfigyeléseket illetve információáramlást a pest-budai központ valamint az egyházmegyék között; továbbá rendszeresebbé tenni a konzervatív pártkonferenciákhoz kapcsolódó, de csak a politizáló egyháziak részére tartott bizalmas értekezleteket. Utóbbiról így írtak: "Minden párt, 's minden alkotmányos osztály a tevékenység mozgalmaiban keresi jogainak védelmét, 's terveinek létesítésére köz tanácskozásokban fejti ki az erőt, ott alapítja meg a közszellemet, nem lehet tehát a Clerusnak és az erők öszpontosításának ezen hatalmas emeltyűjét egykedvűleg elmellőzni, és ha talán [az egyház] a polgári mezőn észrevett tevékenység útját követni magához illőnek nem tartaná is, [...] testületi erőhatását közszellemének tanácskozások útjáni összegyűjtésében és kifejtésében nyilvánítsa." Már ekkor elhatározták, hogy az 1847 márciusára összehívott konzervatív konferenciát megelőzően álláspont-egyeztetés céljából külön egyházi értekezletet tartanak. Fogarassyt, "a Pesten folyton működő conservatív comité egyik tagját" felkérték, hogy vegye rá a párt vezetőit az egyház érdekeinek képviseletére, "őket különösen arról meggyőzni igyekezzék: miszerint a káptalani voksok elrendezését a városokétől elválasztani nem csak törvényes és alkotmányos tekintetben, hanem politikai nézetek, 's a conservatív ügyállapot érdekében is épen nem tanácsos." Az egyház politikai szárnyát minél határozottabb szervezettséggel kívánták felruházni, melynek a Konzervatív Párt egészéhez való viszonyát félreérthetetlen sorokban definiálták: "a jelen politikai körülmények közt a Clerusnak magát oly politikai tényezővé szükség alakítani [sic!], mely a conservatív ügy elővitelében sokat nyomjon, 's így őtet mind a kormány, mind a conservatív párt nélkülözhetlen alkrésznek tekintse, ez pedig úgy fog megtörténni, ha a Papság a politikai mezőről [...] magát elijeszteni nem engedvén, a megyei közgyűlésekben és másutt, hol hatásra alkalom nyílik, [...] bebizonyítja azt, hogy kezénél politikai hatalom van, mellyel élni tud, mellyet alá nézni nem lehet, megvetni nem tanácsos." Szó sem volt tehát arról, hogy az egyháziak önálló politikai szervezet alakítását kezdeményezzék, erre nemcsak a történelmi példák hiánya, a pártalakulás éppen csak megkezdett folyamata miatt nem gondolhattak, hanem azért sem, mert az egyház érdekeit csak a világi konzervatív erőkhöz kapcsolódva lehetett megvalósíthatni, önállóan súlytalan és végleg népszerűtlen csoporttá váltak volna. (Kétségtelen ugyanakkor, hogy Fogarassyék csoportjában már kirajzolódtak az önálló katolikus politizálásnak - leginkább a századfordulón alakult Néppárttal rokonítható - körvonalai.) Mindent elkövettek tehát a kormánypárt egyik fő célja, a konzervatív többség megteremtése érdekében, az alsópapságot mozgósítani kívánták, hogy "tisztújítások, utasítások kidolgozása, követválasztások által oda hatni, hogy a mutatkozó conservatív többség a megyékben szilárd alapzatot nyerjen 's a jövő országgyűlés üdvös kivitelére kellő befolyást kifejteni képes legyen".

A novemberben elégedetlenkedő egyháziak agitációja a vezető kormánypártiak körében, úgy tűnik, nem volt eredménytelen, s ennek leginkább nyilvánvaló jelét Apponyi György kancellár 1847. január 8-i memorandumában találjuk.⁵⁸ A következő országgyűlésen tárgyalandó fontosabb kérdéseket illetve a kormány általános politikai stratégiáját elemző írásban Apponyi részletesen foglalkozott a káptalanok szavazat-ügyével is, és támogatásra méltónak tartotta az egyháziak politikai törekvéseit. Fontos azonban, hogy leszögezte: nem a katolikus anyaszentegyház, a "nyolc százados constitutio" iránti tisztelet, hanem a kormánypárt stratégiai érdeke, vagyis száraz politikai számítás vezette erre az elhatározásra. "A kormány ebből csak nyerhet" - írta Apponyi, mert a klérus igen súlyosnak érezte az elmúlt országgyűlés vallásügyi tárgyalásait. A kancellár felismerte a kormány és az egyház között létrejött szoros érdekközösséget (nem pedig valamiféle "lelki" természetű közösséget!), az ellenzék visszaszorítására ezért alkalmasnak vélte az amúgy is túlnyomórészt konzervatív szellemiségű katolikus egyház befolyásának növelését a törvényhozásban. Már csak azért is - érvelt figyelemre méltóan Apponyi -, mert a városi kérdés feltehetően törvényes rendezést fog nyerni, és a városi követek szavazatai "a gondos szervezés és ellenőrzés" ellenére sem biztos, hogy a kormány elkötelezett táborát erősítik, míg az egyház megbízhatóságával kapcsolatban semmiféle kétely nem merülhet fel. De az egyháziak megnövelt befolyása nemcsak annak "ellensúly" szerepe miatt volt fontos a kormányzat számára, hanem azért is, mert a káptalani szavazatjog rendezésének megcsillogtatásával az egyháziak személyében elkötelezett konzervatív agitátorok fellépésére számított - nem is alaptalanul. Apponyi taktikája tökéletesen megfelelt a konzervatív pártvezérek által hangoztatott célkitűzésnek, vagyis a nehezen leszavazható kormánypárti többség megteremtését célzó törekvéseknek. Lipthay Sándor még 1845 őszén írt egyik levelében ezt tömören megfogalmazta: "Itt csak az állandó conservatív többség, vagy is a democratismus leszavazása segíthet, mert csak ez veszi el az ellenoldalróli nyomulásoktól a sanctiót."⁵⁹ (Apponyiék veszélyes, sőt alkotmányellenes törekvésére, mely vakon engedelmeskedő kormánypárti többség megteremtésére irányult a törvényhozásban, nem véletlenül figyelmeztetett egyébként az Ellenzéki Nyilatkozat is.⁶⁰) Megjegyezzük, az egyház politikai szerepéről Metternich is Apponyihoz hasonló gondolatokat fogalmazott meg.⁶¹

A Konzervatív Párt vezetői is egyre többször hajlottak a káptalanok fejenkénti szavazatainak visszaadására, bár nagyon fontos, hogy nagy jelentőséget továbbra sem tulajdonítottak neki, fejtegetéseik középpontjában a közteherviselés, az úrbéri viszonyok átalakítása, az országos közpénztár terve stb. szerepeltek. Az országgyűlésen a városi követekkel szemben képzendő "ellensúly" terve korábban más konzervatív arisztokratáknak is eszébe jutott,⁶² az egyház által létfontosságúnak vélt káptalani szavazat-kérdés azonban túl nagy jelentőséget a párt értekezletein később sem kapott, különösen a gazdasági-társadalmi reformokkal illetve a szabad királyi városok rendezésének terveivel összehasonlítva. A negyedik illetve az első rendnek tulajdonított fontosság vonatkozásában jellemzőnek véljük, hogy Somssich Pál Igénytelen nézetek a' Conservatív Pártnak alakítása, erősítése [...] iránt c. elaboratumának⁶³ a városi kérdés jelentőségét tárgyaló szövegrésze mellé valaki (minden bizonnyal Dessewffy Emil) ceruzával írt apró széljegyzetben foglalkozott csak a káptalanoknak adandó "méltányos" voksok problémájával. Az egyháziakat továbbra is, mint "párttagokat" tekintették, akikre komolyan számítottak a konzervatív közvélemény kialakítása céljából.

1847 folyamán számos adattal rendelkezünk arra, hogy a politizáló katolikusok eredményesen kapcsolódtak be a vármegyékben folytatott konzervatív agitációba. A párt vidéki szervezeteibe is mindenütt sikerrel léptették be valamelyik helyi plébánost vagy magasabb beosztású egyházi személyt.⁶⁴ A politizáló katolikusok rendszeresen járták a megyegyűléseket, hozzászóltak minden fontosabb, nem csupán egyházpolitikai kérdéshez, fáradhatatlanul szervezték a pártot, gyakran jobban, mint a világi kormánypártiak. Példaként felhozhatjuk Körmöczy Imre kanonokot, aki Pest vármegye közgyűlésein gyakran védte szélsőséges formában a konzervatív elveket, például Kossuth Lajossal szemben is. Nem véletlen, hogy 1847 őszén a Kossuth követté választását megelőző forró politikai légkörben Körmöczynek, mint a konzervatívok egyik főkortesének többször beverték az ablakait.⁶⁵ Dunántúlon Sárkány Miklós bakonybéli apát fejtett ki jelentős politikai tevékenységet, akit Festetics Leó gróf, a megye másodalispánja úgy jellemzett, mint olyan, a konzervatívok vezetésére hivatott személyiséget, aki "elmebeli kitűnősége és positív tudománya által az ellenzék egyetértését veszélyeztetni tudná."⁶⁶ De az országos szinten kevésbé ismert egyháziak is aktivizálódtak, példaként említhetjük a Vas megye közgyűlésein gyakran megjelenő és a liberálisokkal vitázó Laky Károly kanonokot⁶⁷ stb. Összességében megállapíthatjuk, hogy az 1844 óta mind szervezettebben politizáló egyháziak felkészült és valóban rátermett politikusi gárdát bocsátottak a Konzervatív Párt rendelkezésére, akik a személyes agitációban, publicisztikai és közéleti tevékenységben egyaránt kivették a részüket. Ezen tulajdonságaiknak fontos szerepe lett abban, hogy az egyház politikai helyzete - saját megítélésük szerint - 1847 őszére javult a három évvel korábbi "szenvedésekhez" képest. A politizáló egyháziak csoportjának személyi kérdéseihez még két kisebb megjegyzés kívánkozik: először is nyilván nem elhanyagolható személyes kapcsolatok fűzték egybe a világi és a katolikus konzervatívokat, melyeknek a pártszervezésben fontos szerepük lehetett;⁶⁸ másrészt nem elhanyagolható, hogy az 1848 előtti közéletben aktivizálódó kanonokok az 1860-as évekre (vagyis a kiegyezés illetve az I. vatikáni zsinat idejére) a püspöki karba emelkedtek.

Sikeresnek voltak mondhatóak a politizáló egyháziaknak a sajtóval kapcsolatos törekvései is. ("Siker" alatt értve ezúttal nem azt, hogy nagy tömegeket meg tudtak volna nyerni ügyüknek, hanem azt, hogy nézeteiket egyáltalán sikerült eljuttatni a közvéleményformáló eszközökön keresztül az olvasókhoz.) A Religio és Nevelés 1847. évi programcikke a sajtó fontosságáról és feladatairól az 1846. novemberi tanácskozás határozatainak megfelelően értekezett: "korunkban nem annyira szóval, mellyet meghallgatni az illetők templomba se jönnek, hanem írással hirdettetik az Isten igéje: tekintsük az evangélium' prédikálásának fölvállalt szent kötelessége gyanánt, hitünknek korszerű értekezések és könyvek általi védelmezését [...] Ki még ezen, olly könnyen belátható igazságnak fölfogására sem ért meg, az nem e' kor embere."⁶⁹ A klérus hathatós anyagi támogatásával végül is 1846-47 folyamán három könyv készült, melyek a káptalanok szavazati joga mellett agitáltak, bár Lányi Károlynak a káptalanok pályadíját is elnyert, Magyar alsó táblai Clerus szavazatjogának története c. alapos tanulmánya végül kéziratban maradt.⁷⁰ Valamennyiben nagyon erős a történelmi múlt legitimáló erejére való hivatkozás, számtalan okleveles adat felhánytorgatása, mellyel az alsó táblán helyet foglaló rendek egyenjogúságát és így logikusan azonos szavazási eljárását is igazolni vélték. Podhradszky József munkája valóban a városi és káptalani követek azonos állását bizonyítani hivatott diplomatikai tanulmánynak fogható fel, a másik kettőben jóval erősebb a publicisztikai, vagyis az aktuális politikai kérdésekhez hozzászólni akaró igény. Mester István például írásában nem rejti véka alá, hogy az egyház a konzervatív kormánypolitika elkötelezettje, sőt azt valóságos követendő programmá is nyilvánítja. (Ezekből a könyvekből egyébként terjedelmes szemelvények illetve azokhoz kapcsolódó hozzászólások jelentek meg a Nemzeti Újság illetve a Religio és Nevelés hasábjain, ami azért is érdekes, mert az 1846. novemberi tanácskozás kifejezett célként írta elő, hogy a támogatott kiadványok újságokban illetve önállóan egyaránt napvilágot lássanak.) Az egyháziak számára legalább akkora sikernek számított, hogy az általuk képviselt nézeteket már egy-két világi személyiség is kezdte a sajtóban hangoztatni. Kiemelkedő példája ennek a Nemzeti Újságban (remek időzítéssel három nappal a március 15-i konzervatív tanácskozás előtt) megjelent két részes vezércikk,⁷¹ melyet minden bizonnyal Andrássy József, a Világ korábbi konzervatív szerkesztője jegyzett. Ebben az egyháziak programjának megfelelően arról értekezett, hogy a katolikus klérust nem csak a történelmi hagyományok predesztinálják a liberálisokkal szemben a Habsburg-kormányzat táborába, hanem aktuális politikai érdekeik is ezt kívánják. Az ellenzék képmutató és a megsemmisüléssel fenyegető egyházpolitikai terveivel szemben "a magyar clerusnak alkotmányos élete csak a conservatív pártban vagyon" - írta, s e két fél közötti viszonyt - lényegében a hazai pártpolitika teoretikusai sorában az elsők között - a "természetes szövetség" jelenségeként értelmezte. Mindezt kiegészítette azzal is, hogy nem csak a katolikus egyház számára egyértelmű szükségszerűség a Konzervatív Pártba való tagolódás, hanem a párt számára is nélkülözhetetlen az egyház szövetsége, vagyis a "fontolva haladás" nem létezhet a katolicizmus érdekeinek erőteljes felvállalása nélkül. Ez utóbbi üzenet pedig egyértelműen a konzervatívok vezetőinek szólt, a káptalanok előző év novemberi tanácskozásán elhangzottakat visszhangozva. Ugyanezt fogalmazta meg Lipthay Sándor is 1847. február 25-én egy, az egyháziak megyegyűlési befolyásának megőrzését illetve növelését célzó vezércikkhez írott jegyzetében: "A kath.[olikus] clerusnak állásánál fogva egyenes hivatása, hogy a conservatív pártnak természetszerű frigyese legyen; azonban ellenkezőleg egyenesen és határozottan kimondjuk, hogy a conservatíveknek is át kell azt látniok, miszerint a clerus nélkül nem lehet politikai tartósb jövendőjük, miután e nélkül lehetetlen szilárd majoritásra vergődniök... E kölcsönös frigyből virágozhatik csak föl a haladásnak azon neme, mellyet [...] minden [...] hű polgárnak kell óhajtania!"⁷²

Nagy erővel folytatódott Fogarassyéknak a nemesi közvéleményt, a konzervatív párt vezetőit, az országos méltóságokat és saját főpapjaikat egyaránt a fejenkénti káptalani szavazatok jogosságának és fontosságának elismertetésére irányuló mozgalma. Bizonyára nem tudtak arról, hogy Apponyi taktikai okokból felvetette ügyük felkarolását, de talán arról sem, hogy szempontjukból a legjobbkor írt levelet IX.Pius pápa V.Ferdinándnak ("kinek »apostoli« címzeténél fogva különösb kötelességében áll az egyházat védeni") 1847. február elején, amelyben szorgalmazta, hogy a "veszélyes" tendenciákat mutató magyar törvényhozást rendeljék alá a katolicizmus érdekeinek.⁷³ A konzervatív párti egyháziak február 15-én Fogarassy lakásán elhatározták az egyházi álláspontot népszerűsítésére a Jó és Olcsó Könyvkiadó Társulat megalakítását, majd - korábbi megállapodásuknak megfelelően - 1847. február 28-án Pesten "előleges értekezletet" tartottak, ahol az esedékes márciusi konferencián a szavazatügyük melletti egységes és határozott fellépés mellett foglaltak állást.⁷⁴ A március 15-én illetve június elején tartott országos konzervatív értekezleteken az egyháziak jelentős számban vettek részt, s erőteljesen képviselhették igényeiket, legalábbis a párt tanácskozásait követő (március 16-án illetve június 7-én tartott) katolikus megbeszéléseket az "ostromlott vár" felfogás helyett az óvatos optimizmus hatotta át.⁷⁵ Akkor is, ha a Konzervatív Párt vezetőit egyelőre szemmel láthatóan legkevésbé a káptalani szavazatok ügye foglalkoztatta, a Dessewffy Emil által március 20-án és június 14-én kibocsátott litografált körlevelekben még nincs nyoma a követelésnek. A márciusi körlevél leginkább a párt szervezési és stratégiai kérdéseivel foglalkozik,⁷⁶ a júniusi sokkal inkább a konkrétumokra helyezte a hangsúlyt, pl. katonai élelmezés, börtönügy, vámok, bányatörvénykönyv, szólásszabadsággal és az úrbéri viszonyokkal összefüggő kérdések, városi ügy - utóbbit a káptalani szavazatok említése nélkül.⁷⁷ Április 14-én egyébként újabb litografált körlevél készült, melyben Dessewffy arra kérte szimpatizánsaikat, hogy a párt "kissebb körű bizottmánya" részére - melynek összetételét változatlanul hagyták 1846 novembere óta, vagyis Fogarassy is tagja volt - kezdjenek széles körű adatgyűjtést néhány fontosabb politikai kérdéssel (tized, kilenced, úrbéri viszonyok, nemesi terhek, börtönviszonyok) kapcsolatos konzervatív álláspont kialakítása céljából, s ez sem tartalmaz utalást az egyházi rend politikai súlyának növelésére vonatkozóan.⁷⁸ "[1847. március 15-én] a Peschovicsok is demonstrációt akarván csinálni, minden hivatalnokot s papokat öszve parancsoltak" - írta egy az ellenzék egy tagja⁷⁹ némi elfogultsággal a konzervatív tanácskozásról, ám kétségtelen, hogy ezeken az értekezleteken már élesen kirajzolódott, hogy a kormánypárt támogatóinak gerincét két meghatározó csoport adja: egyrészt a kormányhoz személyükben kötődő országos méltóságok és azok hivatali apparátusa, másrészt a katolikus papság.

Ami a katolikusok megbeszéléseit illeti, szinte kizárólag a káptalanok szavazatának kérdésével foglalkoztak, melyet nem egyszerűen a diétai "házszabályok" részének tekintettek, hanem úgy vélték: az "az egész magyar clerus politikai jogainak 's kiváltságainak sarkpontját teszi, honnan az erő és hatály egyéb politikai viszonyaira kedvezőleg vagy zsibbasztólag hat ki", vagyis megfelelő alsó táblai képviselet elejét veheti a további liberális egyházpolitikai reformoknak. Már az is eredménynek számított, hogy a júniusi értekezleten nem csak kanonokok, hanem Scitovszky és Barkóczy püspökök is részt vettek, elsőként állva egyértelműen a politizáló katolikusok mozgalma mellé. Az értekezlet reménytkeltőnek nevezte a József nádor halála után kialakult helyzetet, és nagy (lényegében alaptalan) várakozásokat fűzött István főherceg személyéhez. A tanácskozások határozatai bizonyítják, hogy az Apponyi június 8-i memorandumában foglaltak nem voltak alaptalan feltételezések: V.Ferdinánd reményeik szerint orvosoltatja "a' káptalanok és apátok diaetai terhes állását, melly leginkább elnyomott szavazati joguk nem élvezhetéséből eredett 's ennek visszaállítása után [az egyháziak] hatályosabb befolyásuk mellett a' trón szilárdítására és az üdvös reformok létrehozására" erélyesebben fognak fellépni. Újból elhatározták a leendő nádor mellett az uralkodó felkeresését "Bécsben, Prágában, vagy a' hol tartózkodni fog" az egyházi rend sérelmeit tartalmazó emlékirattal, s a mutatkozó részleges sikerek hatására úgy látták, hogy - félretéve az esetleges ellenhatástól való aggodalmakat - mozgalmuk "az alulróli izgatás útján is tovább fejlesztendő." A konzervatív szellemiségű illetve ingadozó vármegyék üléstermeiben kifejtett agitációt nem hogy visszafogni, hanem fokozni kívánták, komoly lehetőséget látva arra, hogy a városi és káptalani követek szavazatának összekapcsolása a megyei "anyautasítások során előforduljon", sőt: "helyesnek és czélszerűnek vélték a' jelenlevők a' kérdést egy két vármegye által körlevelezés útján hozatni mozgásba." Legalkalmasabbnak Tolna és Győr megyék nemességét ítélték arra, hogy az egyházi érdekeket visszhangzó levelezés kiindulópontjai legyenek. Várakozásuk nem is volt teljesen alaptalan, hiszen egy-két konzervatív többségű vármegye (rendszerint püspöki székhelyek, nagy számú egyházi személyiséggel) követutasításába foglalta az egyházi rend szavazatainak rendezését, például hat voks megadásának indítványozásával a "conservatívek arány megtartására".⁸⁰ Persze összességében a vármegyék között nem volt jelentős az egyház támogatása, még a konzervatívok sem nagyon foglalkoztak követutasításaikban a káptalanok kérdésével, sőt akadt olyan ellenzéki vármegye (Szabolcs), aki instructiojába - azért, mert felismerte a kormánytöbbségre irányuló konzervatív törekvéseket - éppen azt foglalta, hogy a népképviselet jegyében a káptalanokat fosszák meg az alsó táblára való követküldés jogától.⁸¹

Az országgyűlés közeledtével, 1847 nyarán-őszén egyre szorosabb lett a kormány és az egyház politikai szövetsége, nem csak a katolikusok fordultak fokozott mértékben az Apponyi vezette kormányzat felé, hanem a kancellár is egyre inkább elvárta az egyház közéleti aktivitását. Június 18-án például Scitovszky pécsi püspököt kérte fel, hogy "az egyházi megyéjéhez tartozó törvényhatóságokban a Conservatíveknek igyekezetét és üdvös céljait hathatós befolyásával" segítse elő, különös tekintettel Somssich Pál helytartótanácsos követté választásának elősegítésére.⁸² Egy későbbi, a konzervatívok számára sikeres tisztújításba is eredményesen kapcsolódott be Scitovszky, a kampányköltségek mintegy negyedét például a püspökség és a káptalan fedezte.⁸³ Apponyi Lonovics József csanádi püspökkel is rendszeres kapcsolatban állt a konzervatívok Csanád és Temes megyei agitációjának menetével kapcsolatban, sőt a kancellár tetemes anyagi segítséget is nyújtott mindehhez.⁸⁴ De Apponyi nemcsak az egyháziak részéről tapasztalható "pozitív" hozzáállással foglalkozott, hanem azonnal és élesen reagált arra a néhány esetre, amikor a megyegyűléseken az alsópapság passzívnak mutatkozott vagy éppen az ellenzéki jelöltet támogatta. Augusztus 26-án közvetlenül az esztergomi érseknél tiltakozott, hogy Nógrád megyében némely egyháziak "olly mozgalmakban vettek részt, mellyek se a katholikus érdekekkel, se a főispán helyettes üdvös törekvéseivel nincsenek összhangzásban",⁸⁵ novemberben néhány Bars megyei plébános "botrányos", vagyis ellenzéki közgyűlési szerepléséről szóló (az illetékes besztercebányai püspök előtt ismeretlen) hírek nyomán követelte az érintett egyháziak fokozott ellenőrzését, a katolikus klérus részéről pedig a konzervatív jelöltek odaadó támogatását "a szent hivatásuk által kiszabott illendőség korlátai között."⁸⁶ A hasonló "botrányokra" egyébként legtöbb helyen a klérus nem adott lehetőséget, jó előre, több ízben illetve alaposan kioktatta az alsópapságot a követválasztásokon való megjelenésre és a konzervatívok támogatására, "mennyire csak papi hivatalkodásuk engedi".⁸⁷ Más kérdés, hogy az esetek többségében az egyház mégoly aktív támogatása sem billentette a konzervatívok felé a mérleg nyelvét.

A Konzervatív Párton belül működő katolikus egyháziak politikai felfogása és stratégiája alakulása szempontjából fontos dokumentum Fogarassy Mihály 1847. július 15-én kibocsátott litografált körlevele.⁸⁸ "Eljött a' határozó időszak, mellyet meg kell ragadnunk" - írta, mert megítélése szerint az egyháziakat a megkezdett út folytatására sarkallták "a' múlt országgyűlésen kiállott szenvedések, a' közeledőnek valószínűnek mutatkozó küzdelmei, a' kettő közt lefolyó három évek kedvezőbb fordulata" egyaránt. A káptalanok szavazat-ügyét illetve általában a konzervatívok állását rendkívül optimistán ítélte meg, s "érezvén a' körülmények változatát" (vagyis az egyháziak kisebb-nagyobb közéleti sikereit), továbbá annak tudatában, hogy a szeptember 20-ra összehívott következő konzervatív tanácskozás napirendjére készül tűzni a kérdést, módosította a június 7-i egyházi értekezlet döntését: "a' körlevél általi felzaklatása a' megyéknek maradjon el, hanem egyedül csak privat agitatio és informatio útján, és csak a conservatív többségű megyékben" igyekezzenek a közvéleményt befolyásolni. Fogarassy finoman felrója a címzett főpapi méltóságoknak, hogy még mindig nem elég aktívak a káptalanok szavazatügyével kapcsolatban és nem tesznek eleget az információáramlás és a propaganda eszközeinek alkalmazására. Fontos továbbá, hogy ismét erőteljesen megfogalmazta az egyház illetve a konzervatív politikai erők közötti "természetes szövetség" elvét, melyet az ellenzéknek tulajdonított anarchisztikus törekvések illetve a liberálisok által szorgalmazott jogkiterjesztés ellensúlyozásának igénye forrasztott egybe, s a katolikus érdekeket a konzervatív "nemzet"-fogalom részének tekintette: "A' káptalanok 's apátok országgyűlési szavazatát az igaz conservatív és hazafi pártolni köteles, máskép önmagával jön ellenkezésbe. Ügyünket csak azon politikai párt vagy hatalom taszíthatja el magától, melly átalában minden aristocratai institutiokat 's ezekkel a' status-rendszert is megdönteni törekszik, 's melly a' politikai jogokat minden biztosítékok nélkül a' tömegek számához kívánja idomítani."

A felfokozott várakozásokat azonban csak részben igazolta, hogy a szeptember 20-i konzervatív párti tanácskozáson tényleg szóba hozták a káptalani szavazat-ügyet, az esedékes országgyűlés konzervatív párti stratégiáját előkészíteni hivatott értekezlet határozatai azonban nem tartalmazzák konkrétan a katolikus követeléseket. A Dessewffy Emil által kiadott körlevél⁸⁹ szerint a párt vezetői még ekkor is csak általánosságban utaltak arra, hogy a konzervatívoknak a városi követekhez hasonlóan "a rendezetlen és országgyűlési biztos állást tettleg nélkülöző elemekre is kelle figyelmüknek irányoztatnia." A konzervatív párti katolikusok lendületét azonban ez sem törte meg, s elégedettek voltak a pártban elfoglalt helyükkel. Az országgyűlést megelőző hetekben sem hagytak fel az országos méltóságok "megkörnyékezésével", október 15-re például az István főherceget felkereső, az egyházi rendet képviselő küldöttséget szerveztek, felhasználva az alkalmat, hogy a delegáció "üdvözlő szózata mellett szavazati ügyünket ajánlja Ő Fensége magas pártfogásába."⁹⁰ Fogarassy jóváhagyásra beterjesztette a már említett könyvkiadó társaság alapszabály-tervét az esztergomi érseknek, hogy intézményes formában lehessen az egyház elveit népszerűsíteni.⁹¹

Ezzel el is érkeztünk az 1847-48. évi országgyűlés megnyitásához, mely - bár nyilvánvaló lett, hogy az alsó táblán megnyugtató konzervatív többséget kialakítani nem sikerült - az egyházi rendet örömmel töltötte el: két éves agitációjuk eredményeként V.Ferdinánd a királyi propozícióban (lényegében a konzervatív program követeléseinek felsorolása közben) konkrétan említést tett a káptalani követek országgyűlési állásának rendezéséről is.⁹² Azonban még a kormánypárt által is olyan sok égető gazdasági és társadalmi reformkérdés hozatott "szőnyegre" (nem is beszélve az ellenzékről), hogy az országgyűlés rendszerének ilyen értelmű átalakítása igényével az egyháziak lényegében ismét magukra maradtak. Az ősiség eltörlése, a közteherviselés, a sajtószabadság stb. problémái sokkal inkább lekötötték a követek figyelmét, mint a káptalani küldöttek szavazat-ügyének sérelme. A november 17-én tartott kerületi ülésben a többség egyértelműen más természetűnek látta a városok és a káptalanok országgyűlési állásának ügyét (amit pedig Fogarassyék összekapcsolni igyekeztek), ezért előbbiről törvényjavaslat készítését sürgették, utóbbi érdemi tárgyalását pedig nem tartották fontosnak, elhalasztották. (Nem is beszélve arról, hogy aktivizálódtak az ellenzéki többségen belül az egyházat mindenféle automatikus képviselettől megfosztani szándékozó vármegyék, elsősorban Szabolcs.)⁹³ Sőt, 1848 januárjában már Kollowrat államminiszter is reménytelennek ítélte, hogy a káptalani szavazatokkal a törvényhozásban "ellensúlyt" lehessen a liberálisokkal szemben képezni.⁹⁴ A káptalani követek azonban nem adták fel a harcot, és az országgyűlés alatt többször tartottak zártkörű tanácskozást érdekeik érvényesítése céljából. December 14-én sokszorosított körlevélben tájékoztatták az egyházmegyék elöljáróit addigi értekezleteikről,⁹⁵ melyeken már nyoma sem volt az opimizmusnak, az alaphangot újra az "ostromlott vár"-érzés adta. A tanácskozók csodálkozva regisztrálták "a megyei hatóságoknak az egyházi rend irányában mutatott illy hidegségét, vagy éppen nyilvános ellenszenvét", hiszen megítélésük szerint "nemzeti történelmünknek régibb, s újabb évlapjain fénybetűkkel ragyognak az egyháziak érdemei". (A liberális ellenzék azonban a katolikus egyháznak mind a történelmi, mind az aktuális politikai szerepét ellentétes előjellel ítélte meg.) A Lipthay Antal kanonok vezette tanácskozásokon azonban újra elhatározták, hogy a megyegyűléseket megpróbálják befolyásolni és számukra kedvező pótutasításokat eszközölnek ki a követek részére, de ennek sem volt több sikere, mint korábbi agitációjuknak.⁹⁶ A már-már kétségbeesetten folytatott agitációt az indokolta, hogy az egyháziak megérezték: az országgyűlésen sorra kerülő reformkérdések nem csak országgyűlési képviseletüket, hanem az egyház egyéb feudális kiváltságait is érinteni fogják, mint írták, "öszves politikai állásunkat, javadalmi birtokunkat, és egyházunk függetlenségét mindegyre inkább nevekedő ostromoknak" teszik ki. Ez a fenyegetettség pedig minden korábbinál jobban indokolta a káptalanok biztos országgyűlési képviseletének megteremtését, melynek elvesztésétől egyenes utat láttak a keresztény vallás és az egyházi rend megsemmisüléséig. ("A történetírás intő szava hirdeti, [...] az egyház ellen intézett megtámadások között mindig első volt a politikai jogok csonkítása, mit aztán a javadalmak veszélye [főképp a tized elvesztése illetve a szekularizáció], és a szentélynek ostroma csak hamar szokott követni.") Az idő rendkívüliségét a szemükben az is indokolta, hogy a liberálisok - miközben egyes, a feudális rendiségből kirekesztettek részére a jogok kiterjesztését szorgalmazták -, az egyházat "megfosztani akarják" élvezett jogaiktól (különösen a zsidóság diszkriminációjának megszüntetését sérelmezték): "nehogy tevékenytelenség, s buzgalomhiány miatt meghiúsuljon a k.[egyelmes] k.[irályi] előterjesztésben kifejezett legfőbb akarat, s a mai egyháziak főbbjeit örökké terhelje azon igen is alapos vád, s panasz, hogy erélytelenségük miatt akkor szoríttatott ki a magyar Clerus az alkotmány sáncaiból, midőn azoknak szélesbítésük munkába vétetett, s jog-, meg érdekbiztosító belsejükbe nem csak a nemzet eddig künálló osztályai, hanem a vérre, nyelvre s vallásra [sic!] idegen Israel fiai is már már bevezettetnek." (Persze a katolikus egyháziak jogértelmezésükben nem vették figyelembe, hogy a zsidóság kirekesztettségének megszüntetése összhangban van a polgári jogegyenlőség követelményeivel, míg a feudális kiváltságokon alapuló előjogok ellentmondanak annak.)

Röviden megemlítjük még, hogy a káptalani követek az országgyűlés első szakaszában jellegzetes konzervatív párti taktikát követtek. Eljutottak oda, hogy elismerték számos polgári reform bevezetésének szükségességét, azonban hozzátették, hogy valami miatt egyelőre a dolog nem aktuális, vagy részletkérdésekben emeltek kisebb-nagyobb kifogásokat, hogy ezáltal megosszák az ellenzék táborát. Sárkány Miklós bakonybéli apát például elítélte a cenzúrát, mert nem akadályozza, hanem inkább reklámozza a tiltott könyveket, mégsem tartotta alkalmasnak az időt az országgyűlési újság kiadására, amit a Kossuth vezette liberálisok követeltek. Követtársa, gróf Forgách Ágoston kanonok a nyilvánosság vitájában kissé bele is zavarodott egy kicsit beszédébe, amikor hosszasan követelte a szabad sajtó megteremtését, majd hozzátette: "a jelen sajtótörvények között." Lipthay Antal pedig a közteherviselés hasznosságáról szólt meleg szavakat, azonban úgy vélte, akkor ez "a köztársulat megingatása nélkül nem eszközölhető", s óvott a társadalomformáló újítások "elhamarkodásától". Cherrier Miklós, a pozsonyi káptalan követe a kormányzatot dicsérte, s a válaszfelirat vitájában azzal próbálta elodázni az ellenzéki felszólalásokat, hogy a nádorválasztás miatt érzett hála szavaiba nem illik sérelmeket keverni stb.⁹⁷

Nem tartozik dolgozatunk témájához, csak röviden említjük, hogy a március-áprilisi fordulatot az egyházi konzervatívok is súlyos vereségként élték át, azonban 1848 tavaszán már arról kezdtek értekezni, hogy tudomásul kell venni az alkotmány megváltozását, s az új helyzetben keresni és követelni az egyház jogait. Az új kormányzat híveinek igyekeztek mutatkozni, hogy az egyháznak minél szélesebb körű jogokat kérhessenek. Fogarassy így írt erről: "a' katholiczizmus nem vonulhat vissza a' pályatérről, 's nem mondhat le a reményről, hogy részére is meg kell történnie annak, mit elvei, hittana, 's változatlan szerkezete szerint önfönntartása' érdekében követel a' 19-ik század' liberalismusától."⁹⁸ Ez a tanulmány egyébként jól foglalja össze azt az egyházi álláspontot, mely a katolicizmus érdekeinek érvényesítését a mindenkori stabil kormányzattal való kapcsolattartástól remélte.⁹⁹ Az új kormányzathoz való ragaszkodás azonban a konzervatív egyháziak részéről csak 1848 őszéig tartott, amikor (a világiakhoz hasonlóan¹⁰⁰) egyértelműen a Habsburgok mellé álltak, 1849 májusában a "Pestről megszökött hazaárulók" névjegyzékében találkozhatunk Fogarassy, Körmöczy és Lipthay András nevével is.¹⁰¹

Összességében úgy véljük, a konzervatívok közé álló katolikus egyháziak tevékenysége jó példa arra, hogy az 1840-es évek második felében a magyar politikai életben nemcsak a modern értelemben vett párt, hanem az azon belüli szövetséges, de önálló érdekeiért küzdő szervezett csoport, lényegében a "platform" jelensége is kimutatható. Az egyháziak ugyanis elkötelezett konzervatív párti személyiségek voltak, közös pártjuk irányát azonban politikai szövetségeseik megnyerésével az általuk óhajtott irányban igyekeztek befolyásolni, mégpedig önállóan tartott, bizalmas értekezleteik határozatai nyomán (melyek gyakran a pártvezetés előtt is titokban maradtak). Ezt a csoportot kétségtelenül a Konzervatív Párt "jobbszárnyához" kell sorolnunk, hiszen általában több kiváltsága, s így féltenivalója volt a klérusnak, mint a világi nemességnek. Az a mód pedig, ahogy a politikai kérdéseket megközelítették, túlmutatott az egyház hagyományosan feudális közéleti magatartásán, s abban a kiváltságőrzés "fontolva haladó" stratégiáját (sőt, túlzás nélkül: egy új típusú katolikus társadalmi program csíráit¹⁰²) ismerhetjük fel.

Dobrossy István (szerk.): Tanulmányok és források az 1848-49-es forradalom
és szabadságharc történetéhez. Miskolc, 1998. 81-192. p.

A címben jelzett téma ismertetése előtt, jelen tanulmány létrejöttének körülményeihez néhány bevezető megjegyzést kell tennünk. A forradalom és szabadságharc idén ünnepelt 150. évfordulójára sikerült sajtó alá rendeznünk Palóczy László (1783-1861) 1848-1849-es beszédeit és írásait, melynek bevezető tanulmányában - elsősorban a terjedelmi keretek szorítása miatt - kénytelenek voltunk Palóczy képviselői tevékenységének legfontosabb és legtermékenyebb korszakát, vagyis az 1848. július és december közé eső periódust a szükségesnél vázlatosabban összefoglalni, ekkor elhangzott beszédeinek, indítványainak hátterét csupán a forrásokhoz fűzött rövid lábjegyzetekben megvilágítani.^[64] A kötet felelős szerkesztőjével, Dobrossy Istvánnal egyetértésben arra az elhatározásra jutottunk, hogy ez a - Palóczy életművét, személyének fontosságát amúgy is meghaladó érdekességű - problémakör önálló tanulmányban kerüljön ismertetésre, melyre az alábbiakban szeretnénk kísérletet tenni. Munkánkban azoknak a témaköröknek az összefoglalását tartottuk fontosnak, melyek kizárólag Palóczy László indítványaival, beszédeivel álltak szoros kapcsolatban, és értelemszerűen eltekintettünk az első népképviseleti országgyűlés vonatkozó vitáinak teljes áttekintésétől. Alábbiakban továbbá nem csupán ismertetni kívánjuk ezeket a vitákat, hanem - lehetőség szerint - értelmezni, a szabadságharc illetve általában a múlt század vonatkozó köz- és eszmetörténeti folyamataiban egyaránt elhelyezni a Palóczy által megfogalmazott indítványokat, megpróbálva eleget tenni Kossuth Lajos vonatkozó felszólításának: "Tekintsünk vissza elfogulatlanul a múltakba."^[65]

Palóczy László 1848-49-es tevékenysége szinte kizárólag az első népképviseleti országgyűlés történetéhez kapcsolódik. A már a reformkorban is "ősz bajnok"-nak nevezett borsodi politikus az események tanúja, aktív alakítója maradt, mégsem kapott különleges hatalommal vagy hatáskörrel járó (például kormánybiztosi stb.) felhatalmazást. Palóczy tevékenysége önmagában rávilágít egy, talán eddig kevéssé méltatott kérdésre 1848-1849 története kapcsán: érthetően az elemzések középpontjába többnyire a nemzeti önvédelmi harc, pontosabban az áprilisi törvények által teremtett új magyar állam megtámadott vívmányainak fegyveres védelme (szabadságharc) eseményei kerülnek, s talán a kutatók, érdeklődők figyelmét kevésbé köti le, hogy e két esztendőnek volt egy "civil" története is.^[66] Utóbbi persze - különösen 1848 szeptemberétől - soha nem választható el a honvédsereg katonai helyzetétől, a frontvonalakról érkező hírek hatásaitól stb. Azt is mondhatnánk, hogy a reformkorban megindult közéleti viták, egy új, polgári Magyarország megteremtéséért folytatott politikai küzdelem - a márciusi forradalom és az áprilisi törvények által teljesen megváltoztatott körülmények között, de - tovább folytatódott 1848-1849-ben is.

Amennyiben pedig a reformkorban indokoltan nagy figyelmet fordítunk a polgárosodást megalapozó politikai vitáknak, az azok színtereit képező fórumok működésének (országgyűlés, megyegyűlések, sajtó stb.), indokolt vizsgálatunkat kellő alapossággal kiterjesztenünk arra, mennyiben tekinthető 1848-1849 az azt megelőző negyedszázad folytatásának, hogyan változtak, módosultak vagy éppen állandósultak a kormányrúdhoz került egykori reformellenzék politikai nézetei a gazdaság szerkezetének átformálásáról, a politikai intézményrendszer átalakításáról, az állam és egyház szétválasztásáról stb.^[67] Úgy is fogalmazhatnánk, hogy a történeti közvélemény előtt többnyire ismert a honvédsereg legtöbb nagy csatáját irányító, vagy éppen a megtorlás áldozatául esett honvédtábornok neve (tegyük hozzá: méltán), viszont mennyivel ismeretlenebb az első népképviseleti országgyűlés képviselőinek nemcsak politikai tevékenysége, hanem még a személye is. (Talán sok lokálpatrióta sem tudná megmondani, hogy elődei éppen kit delegáltak másfél évszázada a pesti országgyűlésbe.) Pedig érdeklődésünket joggal kelthetik fel e "civil" politikusok felszólalásai, vitái, pártoskodásai, általában közéleti tevékenységük, mellyel kapcsolatban hadd idézzünk a Pesti Hírlapnak - éppen az országgyűlés 1848. július eleji megnyitására megjelent - vezércikkéből: "A nagyobb rész mégis új nevekből áll. Nevekből, melyek vízcseppként voltak eltemetve a népóceán hullámaiba, de a népakarat, e legnagyobb erő a legdíszesb állásra emelé őket. S ki tudja, mennyi fényes tehetség, mennyi jóakarat, mennyi hősi feláldozás rejlik ez ismeretlen nevek alatt?"^[68] Mindezen szempontokból sem érdektelen, ha futó pillantást vetünk (a kortársak előtt természetesen nem az ismeretlenség homályából feltűnő) Palóczy László 1848-as politikai szerepvállalására, már csak azért sem, mert a képviselői megnyilatkozásai mögött álló szellemi háttér illetve felfogásának gyökerei a meglévő Palóczy-életrajzoknak is egyik - jóllehet: terjedelmi keretek által indokolható - hiányosságának tűnik.^[69]

Bevezetőként szükséges néhány általános szempont kijelölése Palóczy tevékenysége mérlegelésének módszereihez. Régóta folyt vita arról közéleti személyiségek, majd századunkban már a múltat boncolgató történészek között, hogy az 1848-as áprilisi törvények a reformkor betetőzésének, tehát egy folyamat lezárásának, vagy inkább egy új, polgári Magyarországot megalapozó kezdetnek tekinthetők inkább. "Nem minden ez, mi az egész nemzet jövendőjét magában foglalná, hanem alapja jövő kifejlődésünknek." - írták Pest vármegye követei (Szentkirályi Móric és Kossuth Lajos) az utolsó rendi országgyűlésről készült követi végjelentésükben.^[70] (Kossuth más helyen úgy beszélt az áprilisi törvényekről, mint amelyek "nyitva tartották a jövendő ajtaját."^[71]) A kérdés tehát voltaképen az, hogy mennyire "nem minden" az áprilisi törvénycsomag, mi az, ami hiányzott belőle, és a hiányok pótlása mennyiben illetve milyen kompromisszumok árán sikerült 1848 tavaszától. Palóczy László képviselői tevékenységének megítéléséhez is Szabad György vonatkozó kitűnő összegzését hívtuk segítségül, melyet érdemes talán szó szerint felidézni: "Úgy véljük, [...] hogy 1. Az 1848-as törvények túl a feudális szisztéma felszámolására irányuló konkrét intézkedéseken elvileg és további jogszabályalkotást inspirálóan a polgári átalakulás véghezvitelének irányába mutattak; 2. a jelzett kompromisszumok eredményeként is beléjük foglalt következetlenségek túlnyomó része eleve felcserélésre szánt, ideiglenes rendelkezés volt; 3. ennek folytán a polgári átalakulás megalapozásának vizsgálatában ki kell terjeszkedni a márciusi vívmányok mellett az átalakulás vezetői által eleve célzott, illetve a forradalom menetében nem kevéssé a továbbfolyó társadalmi és politikai küzdelmek fényénél felismert szükségletek kielégítésének céljából hozott jogszabályokra, illetve e célokat meghatározó döntésekre is."^[72] Palóczy László - mint egyszerű parlamenti képviselő - nyilván nem rendelkezett a folyamatok közvetlen befolyásolására alkalmas eszközökkel (mint például a kormány tagjai), könnyebben tehetett "radikális", a reális kompromisszumokat is vereségként értékelő nyilatkozatokat. Mégsem tekinthetjük felelőtlennek ebben a kérdésben, beszédeit összegzően úgy értékelhetjük, mint a polgári átalakulás egyes részletkérdései átgondolt, koncepciózus, másoknál kétségtelenül határozottabb képviseletét. Más szóval Palóczy egyetlen - kisebb-nagyobb zökkenőkkel tarkított, de - egyenes vonalú eseménysornak fogta fel a múlt század első felének reformfolyamatát, mely az 1832-36. évi pozsonyi diétától egyenes vonalban ívelt 1849 tavaszáig-nyaráig, s melynek az áprilisi törvények "csupán" legjelentősebb, de nem megtorpanásra vagy főleg nem újraértékelésre késztető, hanem a folyamatot legfeljebb tovább serkentő állomását jelentették. Palóczy is úgy vélte (különösen egyház-, művelődés- és gazdaságpolitikai kérdéseknél, illetve a magyar nyelv és nemzetiség jogai szempontjából), hogy be kell fejezni az elkezdett munkát és törvényeket, a független magyar kormányt intézkedéseiben nem szabad, hogy a külső körülmények a magyar polgári reformmozgalom eredeti célkitűzéseinek átértelmezésére kényszerítsék. Ennek, mint alapkövetelménynek rendelte alá valamennyi - mint maga mondta - "szívének oly kedves" javaslata megfogalmazását és erőteljes országgyűlési képviseletét.

Palóczy legismertebb, forráskiadványokban, monográfiákban legtöbbször említett tevékenysége 1848-ban a képviselőházi korelnökség, illetve az 1849 januárjától több ízben ellátott tényleges házelnökség volt. (Utóbbit, mivel a házszabályok értelmében a távollévő elnök helyett az alelnök, illetve annak hiányában a korelnök teljes elnöki hatáskört gyakorolt, "helyettes elnöknek" is nevezték.^[73]) A korelnökség problémáit korábban részletesen elemeztük,^[74] hangot adva annak a meggyőződésünknek, hogy 1848 június végén - július elején, az országgyűlési tárgyalások megkezdésekor a korelnök kiválasztását nem pusztán az életkor szerinti sorrend alapján döntötték el, hanem abban politikai szempontok is szerepet játszottak, illetve játszhattak. Konkrétan Palóczyra, egyrészt mint a liberális reformellenzék korábbi ismert politikusára, másrészt mint kitűnő szónoki képességekkel rendelkező, tekintélyes személyiségre való tekintettel esett a választás, amiben feltételezésünk szerint komoly szerepe lehetett a Palóczyt már az 1832-36. évi országgyűlés óta nagyra értékelő, a Batthyány-kormány által az országgyűlés politikai előkészítésével megbízott Kossuth Lajosnak is.^[75] A korelnök kiválasztásának problémáira vonatkozó feltevésünket azóta részben igazolta, hogy az országgyűlési képviselők névtárának legújabb (mintegy 300 honatya születési adatait is rögzítő) változatában találhatunk Palóczynál - ha csak néhány héttel, hónappal is, mindazonáltal - idősebb képviselőket, tehát az első népképviseleti országgyűlés korelnöki tisztét bizonyosan nem a legkorosabb viselte. Szumrák János József besztercebányai képviselő például 1783. februárjában, Szivák Miklós (Berettyóújfalu) májusban, Borcsitzky István (Trencsén) október 8-án látta meg a napvilágot, Palóczy László ugyanez év október 14-én (illetve egyik lehetséges elképzelésünk szerint október 19-én) született,^[76] s könnyen lehet, hogy további adatok Palóczyt még hátrébb "sorolják" az idősségi ranglistán. Elképzelhető továbbá, hogy a képviselőház július 4-i, ún. előleges ülésén (amikor megállapítás született a korelnök személyéről) nem vettek még részt a nála korosabb képviselőtársai, ennek azonban ellentmond, hogy később, az elnöki szék megüresedésekor sem merült fel, hogy Palóczy helyett más viselje e tisztséget. Tény továbbá, hogy valamennyi kortárs megnyilatkozás őt tekintette a "jogos" korelnöknek, és ő is annak tartotta magát.^[77] Palóczy megnyitó beszédével egyébként - minden bizonnyal - beváltotta a személyéhez fűzött reményeket. Egy-egy országgyűlési tudósítás személetesen írta, hogy miközben "többszörös éljenre fakasztá a képviselői testületet", "úgy tetszett, mintha a múlt beszélne a pezsgő jelenhez."^[78] A radikálisok (kissé gúnyosan) hasonlították szónoki fordulataiban és hangvételében református igehirdetéshez Palóczy szavait.^[79]

Palóczy az országgyűlés alakuló szakaszában többször kapott különböző feladatokat, korelnöki tevékenységén túl is. Az első népképviseleti országgyűlés például ún. osztályonként tárgyalta a benyújtott törvényjavaslatokat, a II. osztály elnökének őt (jegyzőjének Tanárky Gedeont) választották meg,^[80] elnöke lett továbbá a kérvényi bizottságnak^[81] stb. Ezen kívül hozzászólt több ügyrendi kérdéshez, illetve a házszabályokkal kapcsolatos vitákhoz.

Július 17-én, a házszabályok vitájában egy első ránézésre apró technikai kérdésben kért szót: felvetette a kérdést, hogy kapjon-e szavazati jogot a házelnök vagy pedig nem.^[82] (A Palóczy felszólalásakor már észrevétel nélkül megszavazott javaslat 89. §-a szerint aki az elnökséget viszi, nem szavazhat.) Palóczy egyrészt azt a problémát vetette fel, hogy így egy, az elnököt delegáló választókerületnek elvész a képviselete, mely akkor is megfontolandó, ha ez a több, mint 400, szavazatát leadó képviselő mellett leginkább csak elméleti kérdés. Másrészt pedig a korábbi törvényhozói gyakorlattól sem volt idegen, hogy szavazategyenlőség jött létre a két ellentétes véleményű politikai tábor között, s Palóczy azt szorgalmazta, hogy ebben az esetben az elnök szavazata döntsön, megakadályozva ezzel a vita megfeneklését. A kérdés felvetése egy csapásra leleplezte annak valódi hátterét: a házelnök, mint az egyik "hirtelen" létrejött legfőbb közjogi méltóság hatásköréről, szerepéről van szó. (Az országgyűlés elnökét ugyanis 1848-tól a képviselők maguk közül választották, tehát a szabad választás által legitimált, s valóban jelentős közéleti pozícióvá előlépett tisztségnek számított, míg a rendi országgyűlés alsó tábláján az uralkodó által kinevezett személynök gyakorolta e jogokat, s jogosan tűnt inkább az udvar képviselőjének a követi kar szemében, utóbbival szemben.) A vita kibontakozása után Kazinczy Gábor tapintott a lényegre: "Oly kényes kérdésnek tartom ezt, mitől belső meggyőződésem szerint a tanácskozási rend függ." Az ellentmondás ugyanis akkor keletkezik, amikor az elnök szavazatának leadásakor valamely párt mellett kötelezi el magát, holott tisztsége semlegességet követel. (Bónis Sámuel, a reformellenzék korábbi jelentős Szabolcs megyei egyénisége erről így vélekedett: "ha az céloztatott, hogy az elnök a tanácskozást érdek nélkül vezesse, mihelyt szavazatot adunk neki, azt érdek nélkül nem vezetheti." Bezerédy István szintén az elnök pártokfelettiségének fontosságát ecsetelte.) Az ellentmondást Palóczy és Kazinczy Gábor is abban látta feloldhatónak, ha az elnök csak akkor szavazhat, ha egyenlő valamely kérdésben a különböző pártok támogatottsága. Kazinczy szerint fontosabb érdek a Ház tanácskozási rendjének fenntartása, mint egy választókerület (jelen esetben Komárom) érdekeinek megjelenítése, "legyen az elnök calculus Minervae,^[83] hogy a ház eredménytelenül ne oszoljon szét, vagy pedig parlag vitáknak mező ne nyújtassék." (Komlóssy Imre debreceni képviselő szerint a cél eléréséhez elegendő, ha voksoláskor utolsónak adja le a szavazatát.) A márciusi ifjak egyike, Irinyi János fogalmazta meg a radikális álláspontot e kérdésben: "Hogy az elnökség szavazattal ruháztassék fel, táblabíró politikának^[84] tartom, mert az elnök csak akkor tarthatja meg a pártatlanságot, ha szavazatával nem kell rendelkeznie. Ha határozunk aziránt, hogy az elnök szavazattal bírhasson, akkor az elnökség tönkre tétetik, akkor az elnöki széket senki nem tarthatja meg becsülettel, úgy, hogy független elnök legyen." Bejelentette, hogy az "elhirtelenkedve" megszavazott paragrafushoz hamarosan módosító javaslatot fog benyújtani. Irányi Dániel pont ellentétesen vélekedett, szerinte épp az elnöki tekintélyből kell következnie, hogy "az elnök gondolkodása iránt mindig tisztában legyen a ház." Az egész 89. §-t kihagyatni kívánta. Balogh János továbbá feleslegesnek vélte Palóczy aggodalmát, mondván, hogy észrevétele már az előző, 88. §-ban bele van foglalva. Ez azonban nem felelt meg a valóságnak, az idézett passzus ugyanis csak arról szólt, hogy az elnök mindenkor közbeszólhat, de ha valamely vélemény mellett elkötelezi magát, helyét át kell adnia egyik alelnökének.^[85] A terjengős vitát végül Pázmándy Dénes házelnök azzal vágta el, hogy három véleményt látott kirajzolódni, s elsőként feltette a kérdést, hogy a házelnök csak egyenlőség esetén szavazzon-e, hatalmas zaj és kavarodás keletkezett, végül a megismételt szavazáson Palóczy észrevételének megfelelő döntés született.

Palóczy legnagyobb visszhangot kiváltó képviselői indítványai többségében egyház- és művelődéspolitikai témák tárgyalásakor fogalmazódtak meg.^[86]

Egyik első képviselői megnyilatkozása a délvidéki események kapcsán Haulik György zágrábi püspök és Rajačić karlócai szerb metropolita tevékenységének korlátozására vonatkozott.^[87] Július 26-án Bogdanovics Vilibald torontáli képviselő javasolta, hogy a délvidéki magyarellenes lázadásban nyilvánvalóan szerepet vállaló zágrábi püspököt fosszák meg magyarországi birtokaitól, hiszen azok jövedelme is a magyarok elleni felkeléshez szolgálhat anyagi alapul. Miután Bogdanovics elállt javaslatától, Palóczy felvette azt, és indítványozta, hogy annak hatálya ne csak Haulikra vonatkozzon, hanem a magyarországi görögkeleti vallásúakat is vonják ki a karlócai szerb metropolita, Josip Rajačić fennhatósága alól. A vitához többen hozzászóltak, valamennyien hangsúlyozva, hogy Palóczynak teljesen igaza van a délvidéki egyházi személyek magyarellenes tevékenységének megítélésekor, és sürgős ellenintézkedést sürgettek. Glavina Lajos Zala megyei képviselő például alátámasztotta, hogy a magyarországi (muraközi) horvátokra a zágrábi püspök komoly befolyást gyakorol, akik emiatt támogatják is magyarellenes törekvéseit.^[88] A kormány tagjai feleslegesnek vélték a sietséget, Eötvös József vallás- és közoktatásügyi miniszter ugyan korábban érvénytelenítette a karlócai odbor határozatait és ígéretet tett arra, hogy az "illető felekezet meghallgatásával" (amire az 1848/20. tc. elvben kötelezte volna a kormányt) intézkedni fog. Szemere Bertalan belügyminiszter még óvatosabban nyilatkozott, arra figyelmeztetett, hogy intézkedés előtt pontos tájékozódásra van szükség, s a hozzá kapcsolódó mérsékelten kormánypárti képviselők egyenesen a francia forradalom gyakorlatát vélték felfedezni Palóczyék "radikális" követelésében. Palóczy jogosnak vélte az óvatosságot, de úgy vélte, "nem csendes, hanem háborúságos" időben élünk, és a horvátok, különösen pedig a szerbek már magasra emelték a felkelés zászlaját a magyarok ellen, amit nem szabad a magyar törvényhozásnak válasz nélkül hagyni, továbbá felment bennünket a merev törvényesség kötelezettsége alól: "kérdem, hol van megsértve a polgári jog és szabadság akkor, ha valaki fegyvert nem enged vinni azoknak, kik ártásunkra fordítandják azokat? Nekünk kötelességünk minden módot elkövetni, hogy az ellenség irányunkban ártalmatlanná tétessék, mert mindig csak azt ismétlem, hogy rebellió van." A vita augusztus 3-án folytatódott, amikor Madarász László és Perczel Mór interpelláltak a kultuszminiszterhez, hogy történt-e valamilyen intézkedés a zágrábi püspökkel és a karlócai metropolitával kapcsolatban. ("Horvátországban létezhetnek-e egyének, kik Magyarországból húzott jövedelemmel táplálják a pártütést?" - fogalmazott Madarász.) Eötvös kitérő választ adott, sőt - megütközést keltve a képviselőkben - óvatosan védelmébe is vette Haulikot, mondván, hogy az a magyar érdekeket igyekszik védeni Zágrábban. Egyszer-egyszer általános elképedést is kiváltott: "Azt tudom, hogy amióta a zágrábi püspök dioecesisében megjelent, a katolikus papság sokkal jobban ragaszkodik Magyarországhoz, mint előbb. Bizonyossá tehetem a Házat, hogy példának okáért Muraközben a katolikus papság jól járt el." Madarász viszontválaszában kifejtette, hogy a zágrábi püspök politikai nézetei közismertek, s a hírlapok nem egyszer megírták már, miszerint Haulik pénzeli Jellačićot, továbbá az interpelláció nem a Muraköz békés vagy háborús viszonyaira vonatkozott, hanem arra, hogy tett-e Eötvös lépéseket annak megakadályozására, hogy a Magyarországhoz tartozó területek jövedelméből a haza elleni fegyveres lázadást lehessen finanszírozni. Perczel Mór kifejtette, hogy semmiképpen nem akarja a törvényhozó és végrehajtó hatalmat összekeverni, de méltán várták el a képviselők, hogy a kultuszminiszter tegye, "mit Magyarországnak bátorságosítása igényel." Nem várta, hogy Eötvös radikális nézeteket valljon a szekularizáció érzékeny problémájához is kapcsolódó ügyben, viszont egyenesen úgy vélte, hogy "a zágrábi püspökkel való szövetkezés semmiképp nem függ össze azon elvekkel, és megtagadása volna a minisztérium részéről azon elveknek, melyekből a minisztérium keletkezett." Palóczy hasonló véleményének adott hangot, s javasolta, hogy Eötvös "tüstént tiltsa meg a magyarországi görög egyháznak, hogy tőle [ti. Rajačićtól] semmi rendelést el ne fogadjon." A Ház többsége a szavazáskor elégedettnek bizonyult Eötvös válaszával.^[89] A többségi döntés mögött azonban nem annyira az ügy tartalmi, mint inkább politikai megfontolásai állottak. (A dolog pikantériája, hogy néhány hónap múlva az Országos Honvédelmi Bizottmány mégis végrehajtotta a Palóczyék által követelt - s az országgyűlés által ekkor leszavazott - indítványt: október 14-én hazaárulónak minősítette Haulik György zágrábi püspököt, magyarországi birtokait zár alá vétette, a muraközi járást pedig a zágrábi egyházmegyétől a szombathelyihez csatolta.^[90])

Palóczy július végi - augusztus eleji, a témában tartott beszédeiben is nyilvánvalóvá tette, hogy a tét nem a délvidéki felkelők elítélése vagy pártolása (utóbbi nyilván szinte minden magyar politikustól távol állt), hanem a kormány tekintélyének illetve mozgásterének megőrzésére vonatkozik, és Eötvös nem akar szembehelyezkedni - például Haulik ügyében - a katolikus főpapsággal. Annak ellenére sem, hogy az aulikus, a konzervatívok "jobbszárnyához" sorolható zágrábi püspök a horvát nemzeti mozgalmat nyilvánvalóan, mint a magyarországi áprilisi törvények korlátozására vagy visszaszorítására szolgáló eszközt tekintette, és a horvát katolikusokat egyértelműen Jellačić mellett igyekezett felsorakoztatni. Tüntetően nem jelent meg a pesti országgyűlésen (erre a sokatmondó tényre Palóczy is felhívta a figyelmet), és egyértelműen az osztrák konzervatív birodalmi politika mellett kötelezte el magát. Eötvös már az ő ügyében is két tűz közé került, a magyar katolikus püspöki kar ugyanis továbbra is fontos tagjának tekintette Haulikot, és egyértelművé tette, hogy az egyházmegyék átalakítását, vagy az egyházi vagyon állam részéről történő megbolygatását sérelemnek tekinti. Sokatmondó volt például, hogy a katolikus egyház lapja éppen augusztus elejére "időzítve" tette közzé magyarul is Haulik püspöki körlevelét, mely a hierarchia erősítését szorgalmazta, a főpapságnak való engedelmességet követelte, s elítélt az egyházon belüli minden liberális színezetű véleményt.^[91] Eötvös az egyház irányában történő óvatos politikai tevékenységet, Palóczyék a nemzeti önvédelem következetes képviseletét, a magyar törvényhozás határozott állásfoglalásának szükségességét képviselték már július végén, lényegében ugyanazon nézetet, amit majd szeptember után a magyar vezetés is magáévá tesz.

Augusztus elején került sor az első népképviseleti országgyűlés tulajdonképp egyetlen (végül is a többihez képest "nyugodtnak" mondható körülmények között lefolytatott) lezárt vitájára,^[92] mely az Eötvös József kultuszminiszter által benyújtott elemi iskolai törvényjavaslat^[93] kapcsán bontakozott ki, és Palóczy többször vezető szerephez jutott benne. Alábbiakban a terjedelmes vitából csak az ún. közös iskolák felállításával kapcsolatos események egy-egy részletét idézzük fel, mivel Palóczy is ebben a kérdésben foglalt állást leggyakrabban. (Eltekintettünk egyes tantárgyakkal kapcsolatos felszólalásától, a jezsuiták kitiltásával foglalkozó indítványáról pedig ld. alább. Az összegzés rövidre fogását indokolta továbbá, hogy az egyébként színvonalas vita hihetetlenül terjedelmesre sikeredett, hiszen 140 képviselő kért szót ennek kapcsán, és maga a miniszter is 16-szor tartott beszédet.^[94])

Már augusztus 3-án, a vita kezdetén világossá vált, hogy az elemi oktatásról szóló törvényjavaslat tétje nem csak, illetve nem elsősorban oktatáspolitikai természetű, hanem az állam és az egyház közötti viszony próbaköve is. Röviden arról volt szó, hogy a felekezetek iskoláztatáshoz fűződő jogainak megnyirbálásával mennyire következetesen és milyen irányban halad tovább az állam az áprilisi törvények által kijelölt úton, vagyis milyen módon és eséllyel rendeződnek a problémakör további fontos (és tegyük hozzá, nemcsak a radikálisok által állandóan feszegetett) elemei, mint az egyházi javak szekularizációja, az alapítványok jogi természete, az egyház intézményes közéleti szerepvállalása, a szerzetesség ügye stb. A közös iskolák eszméje régóta divatos volt a liberálisok körében, az oktatás állami kézbe vételével, a felekezetekéből történő elvonásával látták csak biztosíthatónak a "népnevelés", vagy "nemzetnevelés" magasztos, valamint a "korszellemnek" mindenben megfelelő, divatos eszméjét. Így látták megvalósíthatónak, hogy az ifjúság nevelésében az egyházi-vallási-felekezeti szempontok háttérbe szoruljanak, és a gyermekek valóban a nemzet és az állam hasznos polgárai legyenek. A kétségtelenül a felvilágosodás eszmerendszerében gyökerező "közös iskola" ellentétének a "külön iskolák" rendszere, vagyis a felekezetek által egymástól függetlenül (s a liberálisok érve szerint: egymás ellenében) működtetett oktatási intézmények számítottak.

Eötvös miniszteri javaslata a külön iskolarendszer fenntartása mellett érvelt, a közös iskolák létesítésére csak kisebb lehetőségeket hagyott. Expozéjában erről így beszélt: "Azon helységekben, hol több vallásfelekezet van együtt, de az egyes felekezet vagy minden felekezet oly csekély számmal van, hogy az egyes vallásfelekezetűekből ötven iskoláztató gyermek sem telik ki [...], az ilyen községekben közös iskolát akarok; ott azonban, hol minden egyes vallásfelekezetre ötven iskoláztató gyermek esik, [...] ha jól rendezett iskolákat akarunk, ott az oktatás a különböző vallásfelekezetek szerint különöztessék el. És most, midőn a népnevelés iránti működést megkezdjük, minden vallásfelekezet számára külön iskolát óhajtanék, fenntartván egyébiránt mindenesetre azt, hogy azon helyeken is, hol az iskola közös, ha valamely vallásfelekezet saját költségén külön iskolát akarna felállítani, azt a maga költségén megtehesse."^[95] A későbbi értékelőket is meglepte, hogy az expozé után milyen sokan, és sokféle érv alapján kívánták volna elhalasztatni a törvényjavaslat vitáját. A radikálisokhoz tartozó Irányi Dániel például arra hivatkozva, hogy gyökeres reformokat szeretne elérni, s a fenyegető önvédelmi háború árnyékában egyszerűen nem tartotta kivihetőnek a cél megvalósítását. Azonban a külön iskola ellen és a felekezeti válaszfalak ledöntésére hivatott közös iskola megteremtése mellett ő is állást foglalt, mivel a nevelésnek a valláshoz semmi köze sincs. Palóczy nézeteinek ismertetése előtt érdemes egy-két felszólalást idézni, már csak a beszédek hangvételét, irányát illetően is.^[96] Bocsor István szintén ellenezte a tárgyalás elhalasztását, és a közös iskolák mellett érvelt: "Közönséges a panasz mindenünnen iskoláink rosszasága felől, közönséges a panasz mindenünnen, hogy különösen a római katolikus papság iskoláinkat oly igában tartja, melyből kivergődniük talán majd századok kellenek. És ha mi az e fölötti intézkedést most is továbbra halasztjuk, s a felügyelést továbbra is a papságnak kezében hagyjuk, amit sokan oly rossznak mondanak, bizonyosan a jövő intézkedés későre fog elmaradni, s káros behatást fog gyakorolni." A vitában később is komoly szerepet kapott Mujszer József, aki Barcs római katolikus plébánosaként érkezett az országgyűlésre, s ennek ellenére végig a liberális oktatáspolitika, az állam és az egyház elválasztása mellett kardoskodott. Kifejtette, hogy az iskolákban tanult tantárgyak függetlenek a nemzetiségtől, származástól, vallástól, kivétel nélkül egyformán fontosak. "A nevelés, oktatásra nézve igaz, hogy eddig az oktatás a felekezetek körébe tartozott, minden vallás maga kezelte a maga tanodáját s iskoláját, de a múltban egészen másként álltak a viszonyok, s most ismét egészen másképp állnak. A múltban még nem voltak a vallások egymással kölcsönös viszonosságban, annál kevésbé jogegyenlőségben. A múlt országgyűlés kimondja a jogegyenlőséget,^[97] annálfogva minthogy közös a nevelés, a közös célra neveltetnek a polgárok, hogy az csupán vallási színezetet viseljen, mihez gondolom a Ház is többször kimondta be nem egyezését, annyival inkább nem elegendő, s kívánatos, mert győződjünk meg, hogy a nemzetiségre nézve ezen vallásos szín nem elegendő. [...] Tisztelem a vallásokat, de meg kívánom különböztetni az iskolát a templomtól, meg a polgári fejlődést a vallási kifejlődéstől, ennélfogva kívánnám, hogy mindenik különös bázisra tétessék. [...] Ne mondjuk, hogy nincs idő most efelett rendelkezni, ne tekintsünk egyesek szenvedélyeire, mert halogatás által semmiben sem boldogulunk. [...] Ennélfogva véleményem s meggyőződésem az, hogy legyen közös iskola s legyenek közös tanodák, az iskolai költségek közadóval fizettessenek, s az illető nevelési minisztériumra bízassék ennek adminisztrációja azon elfogadott elvek nyomán, melyek a központi bizottmány által [...] előadattak." Irinyi József szerint az iskolai oktatást a nemzet egésze s nem valamely vallásfelekezet érdeke alá kell rendelni, nyíltan bírálta Eötvös tervezetét amiatt, hogy külön felekezeti iskoláztatás keretei között a nemzeti egység elérhetetlen lesz: "Következetlenségnek tartom az oktatási miniszter elveivel, hogy a külön hitfelekezetűeknek külön tanintézeteik legyenek. Nem hiszem, hogy Magyarországban a felekezeti düh olyan volna, hogy közös iskolát nyitni egyaránt ne lehetne; de ha úgy van, akkor méltóztassanak a közoktatási minisztériumot megszüntetni, mert úgy az nem szükséges." Bója Gergely a korszellem legfőbb igényének nevezte, "hogy minden népfelekezet között a testvériség, az érzelmek és indulatok rokonsága minden eszközök által előmozdíttassék", amire legalkalmasabbnak a népnevelést nevezte, s az 50 fős létszámhatárral kapcsolatban egy elvi következetlenségre is felhívta a figyelmet: "Ha 50 gyermek külön felekezetből megfér egy iskolában, és azok a közoktatás malasztját közösen élvezhetik, úgy hiszem, ez áll akkor is, ha többen vannak együtt."

A másnap folytatódó és felforrósodó vitában Palóczy központi szerepet játszott, az előtte szólók ugyanis az oktatási törvénytervezetnek elsősorban pénzügyi fedezeteivel, a protestáns alapítványok jövőjével, az 1848/20. tc. által nyitva hagyott kérdésekkel foglalkoztak. Palóczy hosszú és szónoki képességeinek valamennyi kellékét felvonultató beszédének középpontjába a közös iskola kérdését állította.^[98] Tovább lépve valamennyi eddigi hozzászóló észrevételein, az alapelv kimondását tartotta a legfontosabbnak: kell-e közös iskola vagy pedig nem. (Az 1848/20. tc. 3. §-a kimondta, hogy "minden bevett vallásfelekezetek egyházi és iskolai szükségei közálladalmi költségek által fedeztessenek",^[99] így nyitva hagyta a kérdést, hogy az állami finanszírozás az egy helységben lévő felekezetek iskolái közül az általuk együttesen fenntartott vagy külön-külön működtetett intézményekre vonatkozik-e.) Ebből ugyanis sokminden következett: "Azt mondá kultuszminiszter úr, hogy nem kell közösnek lenni a nevelésnek, s oly körülmények vannak, melyek miatt ezt el kell halasztani. Én is azt tartom, sok körülmények vannak, melyek az elhalasztást javasolják, de nem tehetek róla, soha nem szeretem azon végzést, midőn azt végezzük, hogy máskor fogunk végezni. Az elvet előbb-utóbb ki kell mondani, minden ettől függ. Ezen törvényjavaslat jó vagy rossz, az mindegy, csak az mondassék ki: megállapíttatik-e a közös iskola vagy nem. Ettől függ minden, ha ezt szerencsésen oldjuk meg, szerencsések lesznek maradékaink, ha szerencsétlenül találjuk megoldani, bármit végezzünk, jót a maradék számára nem eszközlöttünk." Rámutatott arra, hogy a törvényjavaslatnak e pontja meglehetősen előkészítetlenül került ki a kultuszminisztériumból, nem csoda, hogy heves vitákat indukált. Röviden beszélt arról, hogy szerencsétlen dolognak tartotta eddig is a katolikus iskoláknál kialakult gyakorlatot, miszerint a felső klérus kezében volt az ellenőrzés joga, és a nemzet szolgálatában álló, felekezetileg nem befolyásolt tanítók üdvös szerepéről elmélkedett. Majd remek szónoki kérdéssel fordult képviselőtársaihoz: "Legfőbb kérdésnek tekintem azt, hogy közös legyen-e a nevelés, vagy felhúzzuk azon kárpitot, mi a nevelésbeli erélyes hatásnak legnagyobb éltető fókusza? Azt mondá tegnap kultuszminiszter úr, hogy ha teóriából akart volna a közös iskolákra nézve törvényjavaslatot adni, úgy minden bizonnyal más javaslatot tett volna, de tényeken alapuló javaslatot tesz, s ennélfogva benne van a vallásfelekezetek különbsége szerinti osztályoztatása az iskoláknak. [...] Nem teóriából indulok, mert hazám praktikai boldogságát bármely csillogó teória fényének soha fel nem áldozom, hanem én éppen a praxisból tudom azt, hogy a közös iskolák hasznosak és üdvösek." Nem titkolva vonzalmát II. József felvilágosult rendszeréhez, hosszan beszélt arról, hogy ő még járt a "kalapos király" korában Miskolcon felállított közös iskolába, melyben a felekezeti türelmesség és a nemzet közös szolgálatának elveit gyermekkorban magába szívhatta. Beszéde végén szenvedélyesen szólította fel a honatyákat a felekezeti válaszfalak lerombolására, és a külön iskolák rendszerének végképp eltörlésére. A Palóczyt követő Hunfalvy Pál békülékenyebb hangot ütött meg, és az elhalasztás pártolóival szemben azt vallotta, hogy már így is Szent István óta 800 éves késésben van a magyar törvényhozás, azt javasolta, hogy a közös iskolák rendszerét csak engedőlegesen és ne kötelező jelleggel valósítsa meg az országgyűlés. "A fő kérdés ezen dolognál, mint előttem szólott tisztelt öreg úr mondotta, bizonyosan az, hogy közösek legyenek az iskolák vagy sem." - szögezte le Hunfalvy, majd úgy vélte, nem szerencsés II. József - megítélése szerint - vallástalanabb korára hivatkozni a XIX. század közepéhez képest. "Mi törvényeket vagyunk kénytelenek hozni, melyek korunkhoz illenek. Tehát arra nézve az volna a meggyőződésem, ne mondjuk ki a közös iskolát parancsolólag, mert ekkor csak ellenszenvet fogunk éleszteni, és a célt sem fogjuk elérni, de ha megengedőleg mondjuk ki, hamarább érünk célt." Eötvös a humánus és demokratikus népnevelés halaszthatatlanságát ecsetelő hozzászólásában a közös iskolával kapcsolatban kissé homályosan fogalmazott, és egyértelművé tette, hogy számára nem elvi, hanem aktuálpolitikai-taktikai tényezők által befolyásolt kérdéskörről, kimondatlanul a történelmi egyházak várható heves ellenállásáról van szó: "Én ismerni akarom a törvényhozás nézeteit, s részemről kimondom nyíltan, hogy én magam is az iskolák közösségét sokkal jobbnak, sokkal célszerűbbnek tartom. De miután tanácskozva sokakkal, kérdezve sokakat, azt tapasztaltam, hogy az némi ellenszenvet idézhetne elő, én nem iniciáltam^[100] a törvényt másképp, mint úgy, amint ilyen ellenszenv előidézésére okot nem látok."^[101] Madarász László továbbfejtette a kérdést, és elsősorban a szekularizáció problémaköréhez kapcsolta (előhozva a katolikus egyházi javak feleslegének népnevelési célra fordítása - reformkorban kedvelt - eszméjét^[102]), új irányt adva ekkor a vitának, s egyenesen azt állította, hogy a minisztérium törekvései ellentmondanak az 1848/20. tc.-nek.

Augusztus 5-én kezdték meg az elemi oktatásról szóló törvény szakaszonkénti tárgyalását, amelynek egyik vitatott pontja a hitoktatás kérdése volt. Eötvös sem kívánta - ezúttal vállalva a történelmi egyházak rosszallását - az órarendbe kötelezően illesztett hittan bevezetését, legfeljebb fakultatív minősítését, melyet "a növendékek ezentúl egyenesen és közvetlenül vallásuk lelkészeitől nyernek."^[103] "A vallásos oktatás oly valami - fejtegette Eötvös ebben a kérdésben - főképp oly országban, hol különböző vallásfelekezetek vannak, mit az oktatás többi részeivel összezavarni nem lehet. El kell tehát azt különözni, s az illető vallások lelkészeinek átadni."^[104] Az erkölcsi oktatásról egyébként így vélekedett: "Meggyőződésem az, hogy a nevelésnél első az erkölcsi dolog, de azt hiszem, ez nem annyira oly tan, melyet iskolában lehet megtanulni, mint részletes tudományt, hanem én az erkölcsi oktatást olyannak tartom, melyet a gyermekek sokkal inkább magukévá tesznek a házban, a polgári társaságban és minden egyes tanulmányoknál."^[105] Az elemi iskolák tantárgyairól szóló passzus (eredetileg 9., a tárgyalás során 10. §.) részletes tárgyalásánál Palóczy ismét megragadta az alkalmat, hogy a kérdést összekapcsolja a közös iskolák ügyével, mintegy napirenden tartva az előző nap általánosságban felmerült indítványt: "Én a közös iskolának barátja voltam, vagyok és leszek. El fog-e fogadtatni, vagy nem, az Isten titkában van, de felteszem, hogy el nem fogadtatik, ezen esetre, ha ezen szakaszba a vallást betesszük, a közös iskola eszméje nemcsak most, hanem örökre elbukik, mert a papok mindig két vagy többfelé is fognak húzni."^[106] A Ház többsége - elutasítva egyes, Palóczy rövid hozzászólásában is érintett - véleményeket, nem akart kötelező vallásoktatást, melyet ennek megfelelően szavaztak meg a honatyák.

A közös iskolák ügye a szakaszonkénti tárgyaláskor átmenetileg háttérbe szorult a törvényjavaslat más - nem kevésbé jelentős - pontjai mögött,^[107] augusztus 7-én azonban újra, még nagyobb hatásfokkal csaptak össze a közös és a külön iskola rendszerének (voltaképp az egyházi érdekekkel való szembeszegülés és azok megkerülésének) hívei.^[108] A szakaszonkénti szavazáskor elsőként Raisz Szilárd foglalt állást, méghozzá meglehetősen mérsékelten: "A külön hitfelekezet jogait tisztelem, és ezért nem akarom azokat annyira mértéken túl korlátozni, és kívánom, nehogy ezen intézkedésnek visszaható ereje legyen, miszerint mondassék ki, hogy a már eddig létező hitfelekezeti iskolák ezentúl is megtartathatnak; továbbá adassék engedelem arra, hogy ahol gyűlölséggel viseltetnek a hitfelekezetek a külön iskolák iránt, ott szabadságukban legyen maguknak állítani iskolát." Hogy Palóczy 4-i felszólalásának mekkora hatása volt a közös iskola ügyére nézve, Bója Gergely - Raiszt követő - felszólalásából érzékelhetjük: "Mi mindnyájan meg voltunk hatva szavai által, és készek valánk neki kezet nyújtva ezen szép elvet lelkesedéssel kimondani. [...] Legyen szabad nékem azon igen tisztelt képviselőtársunk szavait a Háznak figyelmébe ajánlani, és kérni a Házat, méltóztassék ezen elvet megállapítani, ez lesz a mostani nemzeti gyűlésnek legszebb diadali dicsősége." Mujszer József hozzászólásában múltkori érveit kiegészítette személyes lelkészi tapasztalataival, miszerint ott, ahol a különböző vallású gyermekek közös iskolába járnak, sokkal kisebbek a vallási súrlódások, továbbá cáfolta, hogy az állam a "vallásszínezet nélkül" minden községben alapítandó közös iskolák finanszírozási kérdéseit ne lenne képes megoldani, mint azt Eötvös korábban is többször hangoztatta. Dedinszky József Mujszer mellett, gróf Teleki Domokos pedig a központi bizottmány permisszív (vagyis engedőleges) javaslata mellett foglalt állást. Eötvös újra igyekezett kifejteni álláspontját: "Én a közös iskolát nemcsak károsnak nem tartom, sőt tartom oly célnak, mely felé törekednünk kell [...], de a kérdés nem elvbeli kérdés tisztán, hanem mint minden, politikai kérdés, mihelyt alkalmazásáról van szó, tisztán alkalmazási és praktikus^[109] kérdés." Eötvös úgy vélekedett (ez a közös iskola ellenzőinek legfontosabb érve lett), hogy a közös iskolát kényszerítő jelleggel bevezetni ugyanolyan igazságtalanság, mint a felekezeti iskoláztatás, és meg kell hagyni az iskolaválasztás szabadságát, a közös iskolát pedig engedőlegesen rendszerbe állítani, továbbá kételkedett abban, hogy ez az intézmény a diákok közötti vallási-felekezeti feszültségeket enyhíteni fogja. Szacsvay Imre rövid felszólalását követően (a radikális képviselő a közös iskola mellett tört lándzsát), Palóczy lépett a szónoki emelvényre, s újabb nagy beszédben érvelt a külön (felekezeti) iskolarendszer eltörlése és a közös iskolák rendszerének megvalósítása mellett.^[110] Tagadta, hogy az egyházi iskolák azonnali felszámolása nehezen megvalósítható feladat volna, ha a közös iskola hasznosságát felismertük, csak akarat kell a kivitelezéshez - hangoztatta. Cáfolta továbbá a kormány illetve a központi bizottmány azon kifogását, hogy a nép éretlen volna a közös iskola eszméjének megértésére és elfogadására.^[111] Akik nem értik ezt, csupán a történelmi egyházak (katolikusok és reformátusok egyaránt) konzervatív, hatalmi monopóliumokban gondolkodó szárnyai. Érvelésének egyik sarkpontjába ezúttal - Mujszerhez kapcsolódva - a közös iskola gazdaságosabb megvalósításának elvét állította: "igen helyes financiális tekintetből is, hogy közös iskolák legyenek, [...] azért, mert ha közös iskolák lesznek, annak két fundust rendelt ezen törvény, egyik az adórugtatás,^[112] másik a község elemi kasszája. Ha külön iskolák lennének, ez többre rúgna, mert például van egy nagy községben két felekezet, például 60 katolikus, és református kevés, de van 50 gyermek, mely elég, hogy külön iskola állíttassék. A kevesebbség mindenhol úgy lesz, hogy hiszen ezen iskolának költségeit nem én viszem, hanem viszi a kassza, s ami ebből sem telik ki, fizeti a község és a státus, s a sok számtalan költség miatt megunják az adófizetést, s a státus sem tud fizetni. De ha közös lesz az iskola, s az adót kivetik, mindnyájan tudják, hogy az iskolának egyformán viselik költségeit, s mindenki gondoskodik magáról, s nem biztatja magát azzal, hogy más fizet helyette. És igazságosan lesz az adó kivetve, s a státus sem lesz zaklatva a követelésekkel, mint különben." Az engedőleges (permisszív) törvényjavaslatot azért ítélte el, mert nem következik belőle a törvényhozás által megjeleníteni kívánt pozitív szándék. Beszédének végén (egyre emelkedettebb hangon) az áprilisi törvényekre emlékeztette képviselőtársait, mondván, hogy az csak a kezdetet jelölte ki, de mindent el nem végezhetett. Palóczy a polgári átalakulás folyamatának következetes végigvitelére, s abban a következő állomásnak: az egyházak oktatási monopóliumának megtörésére szólított fel: "Népképviselők! A múlt országgyűlésen ütött az alkotmány és hazánk boldogságának órája, de nem ütött még tizenkettőt, delet még nem ütött. Menjünk előre, menjünk azon alapon, melyet a múlt diéta előnkbe adott Ariadné-fonal gyanánt. Ha most a közös iskolákat meg nem alapítjuk, ugyan mit mond reánk a jelen- s az utókor? Az arisztokrata követekből állott diéta oly erős lépésekkel ment elő a haza boldogságának kivívásában s az maga eszközölt annyit, mennyit nem tett a többi diéta, mióta Árpád a Szer pusztáján megtartotta az első diétát. De mindent el nem végezhetett. Hát mi nem követhetjük lépéseiket, hanem a »csak«, »de«, »mindazonáltal« szavaktól megijedve hátramegyünk? Nemzeti képviselők! Bármi legyen akár a miniszteriális, akár a központi választmány javaslatában, meglesz a közös iskola, meg kell annak lenni! Csak ez az út és mód, hogy közöttünk a még gyermekkorától a testvér és atyafi szeretet megerősíttessék." Szavait a felekezeti viszálykodást megszüntető "egy akol és egy pásztor" bibliai példázatával,^[113] mint a közös iskola egyik lehetséges (természetes szimbolikusan értelmezett) eredményével zárta, amelyet a "a Hegel filozófiája által felvilágosított XIX. század" egyik alapkövetelményének nevezett. Palóczyra hivatkozva Kállay Ödön is úgy vélte, hogy "a testvériségnek nagyobb emeltyűje egyáltalában nem lehet, mint a közös iskola." Egyetértett azzal, hogy ha "akadna oly fanatikus, ki külön iskolát akarna felállítani, megtehesse, de azért a közös iskolák költségeire szintúgy adakozzék." Buday Endre zajongással és helyenként nevetéssel fogadott ellenvéleménye szerint a magyar társadalom még nem érett a felekezetektől független iskolák befogadására. Továbbá - bár ő maga is a Mujszerhez hasonló papokat pártolta - óvatosságra intett amiatt, mert a klérus szerinte heves ellenakciókat fog indítani nevelési monopóliumának megnyirbálása miatt, és ezzel a törvényhozás csak lehetőséget adna a katolikus papságnak a "legroppantabb agitációra", mint mondta: "Eddig a római katolikusoknál egyedül a klérust illette az oktatás, most a klérus egyenesen ki van zárva. Képzelje valaki, hogy az reakció nélkül maradjon, képzelje, hogy a klérus úgy odadobja, mit századokon át gyakorolt?" Buday is osztotta Eötvös aggodalmát a közös iskola rendszerének - szerintük - kényszerítő jelleggel történő bevezetése ellen: "Azt mondom másodszor, a törvényhozásnak egyik szélsőségből a másikba ugorni, normális állapotban vétek, forradalmi állapotban lehetséges, de az mindig megbosszulja magát." Szélsőségesnek nevezte azt a véleményt, hogy katolikus gyermek protestáns iskolába kelljen járnia.

A másnap, 8-án folytatódó vitában Palóczy nem kért szót, a felszólalások azonban az ő korábban pontosan megfogalmazott, egyértelmű gondolatait visszhangozták, illetve próbálták cáfolni.^[114] A hozzászólók közül kiemelkedtek Madarász László helyenként indulatos megnyilatkozásai, aki szerint az állam és egyház, ezzel együtt pedig vallás és iskola egyértelmű szétválasztása az 1848/20. tc.-ben megtörtént,^[115] ezért a felekezetek (elsősorban a katolikus főpapság) részéről esetlegesen megmutatkozó ellenakcióktól nem kell tartani, sőt azok ellen az államnak kötelessége felvenni a küzdelmet. Élesen kikelt az ellen, hogy a jövő nemzedékek nevelésére a püspöki kar ("mely a felsőházban a haza érdekei mellett soha fel nem szólalt, 1791 óta csak vak eszköze volt a bécsi kamarillának, és mely Metternichnek és Apponyinak minden füttyentésére táncolt") befolyással bírhasson. Karika János képviselő nagy tisztelettel adózott Palóczy "régi tapasztalásainak és históriai tudományának", de a közös iskolának "halálos ellensége" marad, mert azt a protestánsok évszázados iskolaállítási szabadsága elleni támadásnak tekintette, hiszen - mint mondta - a protestáns szellemiség hordozója csak az oktatás lehet. Hozzá csatlakozva ellenezte a közös iskola eszméjét - ezúttal meglehetősen erőtlenül - az ismertebb politikusok közül Bezerédy István, és az engedőleges törvényszöveg mellett foglalt állást Széchenyi István is, aki erőszakosnak vélt jellege miatt utasította el a felekezetileg semleges oktatás Palóczy által indítványozott formáját. Széchenyi felszólalásával egyértelművé vált, hogy a felekezeti oktatás épségben tartása immár a kormány egésze álláspontjának tekinthető, így a szavazáskor annak tevékenysége is mérlegre kerül. Az indulatossá fajuló vitában új érvet már egyik fél sem tudott felvonultatni. A határozathozatalt 8-án végül is az tette lehetővé, hogy 40 képviselő visszavonta bejelentett hozzászólási szándékát. A szavazáskor a Palóczy érveivel felvértezett "radikálisok" maguk mellé állították a többséget, és meggyőző fölénnyel (181:86) arányban (igaz: 121 képviselő távollétében) megbuktatták Eötvös javaslatát, és az országgyűlés kimondta az elvet, hogy állami pénzen csak felekezetileg semleges (közös) iskolát lehet fenntartani.

A vereség váratlanul érte a Batthyány-kormányt, mely feladatul tűzte maga elé az immár a kabinet tekintélyét veszélyeztető iskolaügyi törvény megváltoztatását. A miniszterek (nemcsak Eötvös, hanem még Kossuth is) lemondásukat fontolgatták, illetve helyezték kilátásba a szavazás eredménye miatt,^[116] és végül ez a tény vezetett el ahhoz a példátlan esethez, hogy a megszavazott törvényjavaslatot - a házszabályok nyilvánvaló megsértése árán^[117] is - újra tárgyalás alá vegyék. (Eötvös már azt is sérelmezte, hogy a központi bizottmány több ponton módosította törvénytervezetét.) A 9-i országgyűlési vitanap eseményei arra utalnak, hogy a kormány előre elkészített forgatókönyve szerint zajlott a második szavazási forduló, melyet bizonyára előző este egyeztettek a miniszterek és Pázmándy Dénes házelnök.^[118] Ennek megfelelően utóbbi átadta székét Pálffy János alelnöknek és mint egyszerű képviselő, a napirend váratlan megváltoztatásával módosító indítványt terjesztett elő.^[119] Azt javasolta, hogy ahol valamely felekezet többsége nem akarja gyermekeit a közös iskolába járatni, legyen lehetőségük az önálló oktatási intézmény felállítására illetve további működtetésére. Érvelésének (egyébként valóban gyenge lábakon álló) alapja az volt, hogy ezzel nem sérülne meg az előző napon hozott határozat, hanem éppen ezzel érnék el annak igazi célját, vagyis az iskolaalapítás szabadságának biztosítékait. (Konkrétan a közös iskola alapját szolgáló 5 %-os adót az előző napi törvény értelmében mindenkinek kellett volna fizetni, Pázmándy most ennek visszafordítására törekedett. 8-án ugyanis amellett szavazott a többség, hogy az állam csak a közös iskolákat finanszírozza, az egyháziakét nem, Pázmándy pedig utóbbiak esetében fenntartotta volna a korábbi rendszert.) Szavaiból azonban egyértelműen kitűnt, hogy a politikai indíttatású manővernek két alapvető célja volt: a kormány tekintélyén esett csorba kiköszörülése illetve a történelmi egyházak megnyugtatása, bizalmatlanságuk eloszlatása. Az ismét terjedelmessé fajuló vitában a radikális álláspontot Madarász László fejtette ki bőven, elsősorban arra irányította rá a figyelmet, hogy a kormány törekvése veszélyes precedenst teremthet a későbbiekre nézve, miszerint az országgyűlés által hozott törvényt utólag érdekeinek megfelelően felülvizsgáltathatja. Bónis Sámuel ezúttal Pázmándyhoz pártolt, hangoztatva, hogy a javaslat nem ellentétes a 8-i határozattal. Zsembery Imre ezt határozottan cáfolta, és a radikálisok közül felháborodottan tiltakoztak a kormány manővere ellen Nyáry Pál, Perczel Mór és Pap Pál képviselők. Hogy mennyire az egész kormány tekintélye lett a tét, jól mutatta, hogy szót kértek Deák Ferenc és Klauzál Gábor miniszterek is. Deák az egész kormány szócsövének szerepében először leszögezte, hogy az állam által fenntartott közös iskola rendszerét alapvetően elhibázottnak tartja, másrészt pedig azzal érvelt, hogy véleménye szerint a közös iskolába kényszerített különböző felekezetű lakosság között nagyobb a súrlódások veszélye, mintha külön iskolákba járnak.^[120] Deák érvelésének taktikus jellege mellett szólt, hogy ugyanakkor ő is egyértelműen állami jellegűnek minősítette például az iskolafenntartásra fordított katolikus alapítványokat.^[121] Röviden érdemes felidézni Klauzál Palóczyt cáfolni szándékozó hosszú beszédének részleteit is: "Minden embernek tisztelem lángeszét, s igen örvendek, ha a mindennapiságon felül emelkedve teremt magának gyönyörű mennyet, hol minden ember egyérzésű és egyállású testvér lesz, ám mindamellett, hogy annak elérésére, mit nehezen érhetünk el, lehet működni, nem szabad elfelejteni a jelent, s mindazon tényezőt, melyből a hon áll, senkit legszentebb érdekeiben nem szabad megszorítani. Hiszem, hogy vannak a hazának olyan polgárai, kik abban látnak különös dolgot [...], hogy maguk a vallásfelekezetek kívánnak maguknak iskolákat felállítani, miképpen teheti tehát a törvényhozás, hogy őket ettől megfossza?" Az iskolaügyi vita ezen a ponton már nem is csupán aktuálpolitikai kérdésekről folyt, hanem a liberalizmus korlátainak és tartalmának értelmezéséről. Klauzál után Pálffy alelnök arról tájékoztatott, hogy még 28-an iratkoztak fel szólásra, a terjedelmes vita megelőzésére azonban közölte, hogy Palóczy után Pázmándy és Madarász kaphat szót, azután pedig helyesebb volna szavazásra bocsátani a tárgyat. Hármójuk hosszú beszédében lényegében új elemet nem vonultattak fel, csupán összefoglalták korábbi gondolatmenetüket, s mindezt elméleti síkon, illetve az aktuális helyzetnek megfelelő érvekkel igyekeztek alátámasztani. Palóczy beszéde ismét szónoki remekműre sikeredett,^[122] szavai végén arra igyekezett ráirányítani a figyelmet, hogy a kormány egy már megszavazott törvényjavaslatot utólag akar érdekeinek megfelelően módosíttatni és ez - ha helyreállítja a kormány tekintélyét - csökkenti a törvényhozásét: "Nem untatlak benneteket tovább, nemzeti képviselők, csak egyre figyelmeztetlek, vigyázzatok, nehogy valahogy elfogadjátok a komáromi módosítást [Pázmándy komáromi képviselő volt], ennek rossz hatása és következése lenne a nép erkölcsére. Mire van legtöbb szüksége minden törvényhozásnak? Arra, hogy a népet belenevelje és beleszoktassa a meghozott törvény iránti tiszteletbe. Ha ezen tisztelet nincs a népben, ha 300 ezer törvénycikket fogunk is rakásra hozni, semmi hatása sem lesz. Márpedig mit tesz ezen módosítás? Az van a tegnapi végzésben, hogy közös iskolák állíttassanak státusköltségen. Ez bizonyosan nagy hatást és benyomást okoz, megijednek tőle, a második módosítás pedig azt teszi, akárhogy cifrázzuk is a dolgot: ne ijedjetek meg az 1. §-tól, hiszen az csak tréfa, könnyen ki lehet azt játszani, nevessétek ki azt. Akkor nekiszokik a nép, hogy a törvényhozás csak tréfált." Pázmándy még hosszabb beszédbe fogott és sorra vette Madarász László illetve Palóczy László érveit, nem egyszer csípős gúnnyal próbálva meg eltéríteni híveiket a közös iskola eszméjétől: "Egyébiránt Madarász úr igen nagy és szép szavakat mondott a katolikus klérus szupremáciája ellen, azt állítván, hogy az iskolákat ezentúl is a papok kezeiben akarjuk hagyni. Sajnálom, hogy követ úr indítványomat nagyobb figyelemre nem méltatá." Vagy Palóczy ellen: "Kérdem én az érdemes követ urat, ha gyermekkorában József császár kényszerített közös rendszerének bukását csakhamar megérte, miért akar most öregségében egy oly institúciót felállítani, minek végét és bukását második gyermekségében okvetlenül megérné?" Pázmándy Palóczy és Madarász cáfolata mellett mondanivalójának lényegét egy szónoki kérdésben foglalta össze: "Mi a cél előttünk? A közös iskola. S miként érjük azt el előbb? Erre feleletet várok Madarász úrtól. Úgy-e, ha kényszerítő eszközökhöz nyúlunk, és felzavarjuk ezáltal a népek féltékeny vallásos érzelmeit, vagy úgy, ha permisszíve járunk el, és azt mondjuk a népnek: az állodalom felállít ugyan egy közös iskolát minden községben, de emellett ha tetszik valamely hitfelekezetnek, saját erejével ő maga is állíthat." Javaslatának ellenzői ugyanakkor joggal vetették fel, hogy ebben a konstrukcióban (vagyis a külön felekezeti iskola változatlan fenntartása mellett) az egyházak működése nyomán a közös iskolák lehetetlen helyzetbe kerülnének. Ha üdvös az elv, kötelező jelleggel be kell vezetni - vallották Palóczyék. Madarász kissé indulatosan, de egyértelműen reagált Pázmándy szavaira, összefoglalva a vita tulajdonképpeni tétjét: "Vagy legyenek önök hívek eddigi végzésükhöz és mondják ki, hogy a népnevelés semmi összeköttetésben nincs a vallással, vagy pedig mondják ki, hogy a népnevelést a vallástól nem tudják megkülönböztetni." Folyamatos zajjal vegyülő beszédének élét az egyház ellen irányozta: "Kérdem, van-e Magyarország nyugalma ellen a nép kebelében a legkisebb sérelem, hanem igenis veszélyeztetve van a hazának jövendője a papok által, kiknek hatalmát nem tudtuk mindeddig megsemmisíteni." A szavazás a Ház emelkedett légkörében lehetetlenné vált, ezért másnapra kellett halasztani. Augusztus 10-én végül rövid ügyrendi vita után név szerinti szavazásra került sor, melyben (70 távollévő mellett) megfordultak a 8-i szavazás erőviszonyai és 231:84 arányban megszavazták Pázmándy módosítását, egyúttal megbuktatták Palóczyék korábban sikerre vitt szövegét a közös iskolákról.^[123] A népiskolai törvény tárgyalásában ezután új, elvi jelentőségű vitára nem került sor, a törvény szakaszonkénti tárgyalása^[124] után augusztus 12-én nagy többséggel lezárták a tárgyban a végső szavazást. A felsőház augusztus 25-i ülésén azonban a "csend és béke helyreállításáig" (valójában az egyházi érdekek veszélyeztetése miatt) az egész törvényjavaslat elhalasztása mellett foglalt állást.^[125]

A terjedelmes, és fentebb valóban csak részleteiben érintett vita hátterének elemzése előtt érdemes egy kicsit közelebbről is elemezni a közös iskola eszméjét. A közös (szimultán) iskola intézménye a felvilágosult abszolutizmus eszmerendszerében született, mely felfogásának középpontjába nem az egyház vagy valamely egyéb intézmény, hanem az állam - felekezeti kereteken átívelő - érdekeit állította. Az államnak pedig - elsősorban II. József érvelésében - elsőrangú érdeke a felekezeti ellenségeskedés elkerülése, a vallásos ideológiától (mint az oktatásban felesleges tartozéktól) mentes állampolgárok kinevelése. A közös iskola (lényegében a későbbi községi illetve mai szóhasználattal: önkormányzati iskola őse), mint egyike II. József "legmerészebb újításainak"^[126] tehát elsősorban az iskolát egyfajta "missziós területnek" tekintő, önös felekezeti szempontjainak alárendelő egyházak érdekeit sértette, az állampolgári közösség elvének azonban tökéletesen megfelelt, s így nem véletlenül lett a reformkori liberálisok egyik kedvelt eszméje. Lényegét Vályi K. András, Kazinczy Ferenc munkatársa így összegezte: "lerontja az egy haza polgárai közt levő káros elválasztó falakat s az onnan kikerülő nemzedék mosolyogni fog a gyávaságon, hogy ember az embert, keresztyén a keresztyént, a feletársat feletárs egykor ok nélkül gyűlölhetett."^[127] Az 1780-as évek második felében nem kevés egyházi ellenállást kellett leküzdeni ahhoz, hogy több helyen a különböző vallású gyermekek a világi tudományokat egy iskolában, felekezetileg semleges oktatás keretében tanulhassák. Kazinczy Ferenc, mint kassai kerületi tanfelügyelő három év alatt 19 közös iskolát szervezett, de a protestáns és katolikus egyházak együttes ellenállásával alig tudott megbirkózni.^[128] II. József halálával a közös iskola eszméje (az elv, mely szerint - Kazinczy szavaival - "a hon polgárai együtt neveltessenek"^[129]) is sírba szállt, "feltámadása" csak 1848-ban következett be. (Az egységes, nemzeti közoktatás programját egyébként mind az 1791-1793 közötti, mind az 1827 után meginduló ún. rendszeres bizottsági munkálatok is napirenden tartották.^[130])

Az Eötvös-féle népiskolai törvény illetve az annak nyomán kirobbant vita tétje igazából nem is oktatáspolitikai, hanem egyházpolitikai természetű volt. Szinte valamennyi későbbi értékelés megegyezik abban, hogy Eötvös elméletileg az egyes vallásfelekezetek külön iskolája ellen, és a közös iskola mellett foglalt állást. 1848 nyarán azonban fontosabb, gyakorlati szempont vezette, mégpedig a felekezetek nyugtalanságának kikerülése.^[131] "A felekezeti érdekeket próbálta összeegyeztetni államiakkal, aminek eredménye csakis kompromisszum lehetett." - írja lényegre törően egy méltatója.^[132] Eötvös szemében válaszút elé kerülhetett továbbá a liberalizmus általános értékrendje is, hiszen az eszmerendszer egyrészt az állam és egyház szétválasztását (tehát a közös iskola létesítését) indokolta, másrészt éppen a szabadelvűség követelte, hogy a vallásos világnézetűek számára is biztosítani kell a nekik megfelelő iskola választhatóságát. 1848-ban azonban nyilvánvalóan az előbbi értelmezés volt a helytálló, hiszen az áprilisi törvények az állam és az egyház elválasztásának következetes végigvitelét, az egyházi monopóliumok felszámolását indokolták, még ha valóban jogos okokat adtak értelmezési vitákra.^[133] Eötvös viszont az időpontot semmiképp sem tartotta megfelelőnek e nagyszabású tervek kivitelezéséhez. Hogy mennyire nem oktatás-, hanem inkább egyházpolitikai vita bontakozott ki a közös iskolák kapcsán, világosan jelzi, hogy maga Eötvös is a közös iskolát tartotta a jövő útjának, amit nyilvánosan, például miniszteri expozéjában is kifejtett: "E részben megvallom, igen szeretném, ha a tisztelt Ház e kérdést nem mint elméleti, hanem mint tisztán gyakorlati kérdést méltóztatnék tárgyalás alá venni. Én részemről meg vagyok győződve, hogy kétségkívül el fog jönni az idő, amikor a népnevelésben, mint a felső nevelésben is, a vallások szerinti elkülönözés nem leend szükséges, s kívánatosnak tartom, hogy ez idő minél előbb bekövetkezzék, már csak azért is, mert akkor azon akadályok sem léteznének többé, melyeknél fogva a vallásos oktatást az oktatás többi részétől el kell különözni. [...] Felfogásom szerint olyan törvényt kell hoznunk, mely nem bennünket nyugtat meg, hanem feladatunk oly törvénnyel előállni, mely megnyugtatja az ország polgárainak éppen azon részét, melyre a népnevelés törvénye legnagyobb befolyást fog gyakorolni."^[134]

Tegyük fel ezek után a kérdést, hogy indokolt volt-e Eötvös és a Batthyány-kormány óvatossága az iskolák kérdésében, hiszen ez alapján kell Palóczy "kötelező közös iskola"-tervének elemeit a zömmel indokolatlanul radikális vagy éppen a realitásoknak megfelelő jelzővel ellátnunk. Tény, hogy különösen a katolikus egyház felső vezetése az iskolarendszer mindenfajta megváltoztatásának ellensége volt, 1848-ban e kérdésben - meglehetősen kompromisszumképtelen módon - a közös iskolák engedőleges bevezetését is az egyház belügyeibe való durva beavatkozásként sérelmezte. Vagyis Eötvös kompromisszumos javaslatát éppen azok fogadták a legmerevebb elutasítással, akikkel a kompromisszumot meg kellett volna kötni, vagyis a püspöki kar tagjaival. A katolikus egyház akkori és későbbi értékelése szerint a Batthyány-kormány egyáltalán az iskolarendszer akár felületes megváltoztatása kérdésének puszta felvetésével is "tövist szúrt a katolicizmus szívébe."^[135] A katolikus álláspont akkor is, később is rendszerint két dologgal érvelt álláspontja mellett: egyrészt úgy vélték, hogy 1848 nyarán az idők rendkívüli körülményei között (augusztusban már javában folytak a délvidéki szerb felkelés eseményei, folyt Jellačić magyarországi betörésének előkészítése stb.) nem szabadott volna e nagy jelentőségű és csupán emiatt ingerlésre okot adó iskolaügyi vitát napirendre tűzni. Megjegyezzük, e vélemény a tények alapján nem igazán helytálló, ugyanis - mint például Hajdú János monográfiájában kifejti - húsz évvel később, 1868-ban teljesen békés körülmények között a szintén Eötvös által képviselt népoktatási törvényjavaslat pontosan ugyanezeket a heves vitákat indukálta, ugyanazokkal az ellenérvekkel és ugyanolyan erősségű egyházi tiltakozással, pedig e második törvényjavaslat eleve jóval mérsékeltebb formában lett beterjesztve, mint az 1848-as (a felekezeti iskolarendszert például eleve nem kívánta bolygatni).^[136] Az ellentét ugyanis - mondhatnánk: majdhogynem tértől és időtől függetlenül - a polgári átalakulás és az azzal ellentétes platformra helyezkedő katolikus egyház között feszült. A másik egyházi ellenérv általánosabb jellegű, ezért később is gyakran felbukkanó volt: a katolikus iskolák kiállták a több évszázados gyakorlat próbáját, s minden tekintetben hasznos állampolgárok kerültek ki intézményeikből, ezért megszüntetésük vagy legalábbis bármilyen mértékű háttérbe szorításuk a nemzet érdekeivel ellentétes. Utóbbi megfogalmazásakor azonban tudatosan nem vették figyelembe, hogy az állam és egyház szétválasztásának, valamint az azzal összefüggő felekezeti egyenjogúságnak az eszméit, melyet az 1848/20. tc. a mérsékelt liberalizmus alapelveinek megfelelő formában definiált, nem tekinthették pusztán elvi jelentőségű deklarátumoknak, azokból következően nem maradhatott volna fenn változatlanul az állam-egyház viszony egyik legalapvetőbb területe, az iskolarendszer kérdése sem. (Az már szinte - a későbbiek ismeretében - természetesnek tűnik, hogy a katolikus oldal éppen a rendkívül mérsékelt, mindenáron kompromisszumkereső és egyébként hívő katolikus Eötvöst vádolta egyházellenességgel, radikális antiklerikális érdekek kiszolgálásával.) Az egyház félelme egyébként bizonyos mértékig érthető, hiszen az 1848/20. tc. által biztosított felekezeti egyenjogúság megfosztotta államegyházi rangjától és kiváltságaitól a katolicizmust, ezért kezdték szívósan védelmezni meglévő befolyási területeiket, elsősorban az oktatási intézményeket. Joggal ijedhettek meg az 1848-ban valóban erőre kapó radikális egyházellenes, a többször felbukkanó antiklerikális (ateista) propaganda elterjedésétől, azt azonban a püspökök, érsekek téves diagnózisának kell tekintetnünk, hogy az országgyűlési képviselők túlnyomó részét, az egész kormányzattal együtt gyakran egy kalap alá vették.^[137] (Legalább ekkora szélsőségnek számított természetesen, amikor a radikális lapok arról cikkeztek, hogy a törvényjavaslatot "Eötvös József Hám János hercegprímással együtt komponálta."^[138])

Palóczy és elvbarátai ugyanis távolról sem voltak az egyháznak, mint intézménynek vagy a vallásosságnak, mint alapvető emberi szabadságjognak ellenségei. (Még a radikálisok tábora sem tűnik teljesen egységesnek e kérdésben, Palóczy ugyanis soha nem képviselt Madarász egyházellenes kirohanásaihoz hasonló nézeteket, sokkal inkább a megfontolt érvelés alapján szorgalmazta állam és egyház elválasztása e következőnek vélt lépését.) Utalva Szabad György bevezetőnkben említett három pontjára, meg kell állapítanunk, hogy a "közös iskola" programja 1848 nyarán logikusan számíthatott az áprilisban megalapozott polgári átalakulás szerves következményének, a megkezdett, de be nem fejezett polgári szemléletű egyházpolitika keretei kialakításának. (Kossuth később maga is úgy nyilatkozott, hogy az 1848/20. tc.-nek - bár szerencsére felszámolta "az »uralkodó vallás« borzasztó eszméjét" - megvoltak a kiegészítésre váró fogyatkozásai, melyeket azonban "nem téves nézetek s nem is az idő rövidsége" okozott,^[139] hanem olyan politikai megfontolások, melyek mérsékelt szempontú törvény elfogadását sugallták 1848 márciusa második felében, s amelyet ilyen értelemben joggal tartott erénynek az utókor.^[140]) A felekezeti iskolarendszer változatlanul hagyása (pontosabban arra - Pázmándy augusztus 9-i javaslata alapján - kiskapu biztosítása) egyfajta visszalépésnek tűnik az állam és az egyház új típusú viszonyát megelőlegező áprilisi törvénycikkelyekhez képest. Nem gondoljuk tehát, hogy Palóczy "átesett volna a ló túlsó oldalára", és javaslata elhamarkodott radikalizmusból táplálkozott volna. Mint láttuk, egyrészt a közös iskola elméleti megalapozása már a XVIII. század végén megtörtént, a felvilágosult gondolat felelevenítése lényegében következett a liberalizmus szellemi természetéből. Továbbá Palóczy - éppen hosszú történelmi tapasztalatból - úgy vélte, hogy a vallási ideológiával átszőtt oktatás nem lehet a nemzet egészének érdeke (hiszen egyes vallási világnézetek elsajátításából óhatatlanul következhet a liberalizmus által tisztelt egyéni szabadságjogokkal való visszaélés, konkrétan a felekezeti gyűlölködés lehetősége), s nem volt ellensége az egyházak nyilvános és minél szélesebb körű működésének, csupán a vallás társadalmi szerepének logikus újraértékelését szorgalmazta. A polgárosodással egyszerűen nem tartotta összeegyeztethetőnek, hogy éppen az oktatás területén maradjanak fenn a középkorban kialakult, korszerűtlen struktúrák.^[141] Palóczy (akit megítélésünk szerint jogosan jellemzett egy sajtóhír olyan politikusként, akinek "a liberalizmus összenőtt lelkével"^[142]) az egyházak elsőrendű feladatkörébe a nép szellemi igényeinek kielégítését, továbbá az erkölcsi példaadást sorolta, s úgy vélte, hogy a felnövekvő generációk elsősorban nem valamely felekezet, hanem egy nemzeti illetőleg állampolgári közösség tagjai lesznek, s ennek megfelelően az iskolai oktatás biztosítása nem az egyházak, hanem az állam feladata lesz. Az egész iskolaügyi vita gyökerét illetően úgy is fogalmazhatunk, hogy az 1848/20. tc. 3. §-a lényegében nem volt más, mint vagyoni téren egyenes következménye illetőleg követelménye a felekezeti egyenjogúság és viszonosság liberális alapelvének, amelyet Palóczyék késedelem nélkül megvalósítani, a kormányzat pedig későbbre halasztani, illetve tompítani igyekezett, elsősorban a cikkelyben lévő óhatatlan "szekularizációs implikációk" miatt.^[143] Mindennek árnyalásához nem árt továbbá megjegyezni, hogy az idézett áprilisi törvénycikkely végrehajtására (az egyházi és iskolai szükségek "közálladalmi költségekből" való fedezésének megvalósítására) nemcsak 1848-ban, hanem a későbbiekben soha nem került sor.

Palóczy többször hangoztatta, hogy nem az egyházak nyilvános, közéleti szerepvállalása és azoknak az emberekre gyakorolt erkölcsi-szellemi befolyása ellen tiltakozik, hanem az ellen, hogy a polgári értékrenddel ellentétes módon az egyházak hatalmi eszközöket (például az iskolai oktatásban rejlő erőt) használják céljaik eléréséhez. Jól tudta és helyeselte, hogy - Horváth Mihály kölcsönzött szavaival - "az egyház bölcsejétől fogva sírjáig átöleli a polgárt, s életének minden viszonyaiban nemcsak lelkileg vezeti, hanem külsőleg is meghatározott cselekvéseket szab elébe."^[144] Az "ősz borsodi bajnok" Palóczy szavainak kétségtelenül hitelt adtak, hogy maga is nemcsak hívő ember, a református egyház tagja, hanem 1825 óta a miskolci egyházközség segédfőgondnoka is volt, sőt 1844-től képviselői megválasztásáig lakóhelyén a református líceum (tehát egy egyházi jellegű oktatási intézmény!) kormányzójaként tevékenykedett, s ilyen háttérrel foglalt állást az említett módon. Indítványának "kemény" radikális jellege ellen szól továbbá, hogy az nem az egyházi oktatás ellen irányult (vagyis nem kívánta betiltani a vallásos oktatást), hanem a felekezetileg semleges iskolarendszer megteremtéséért fogalmazódott meg (amely a felekezetek számára - igény esetén, saját erőforrásaik alapján - nyitva hagyta volna iskolaalapítás lehetőségét). Le kell továbbá szögeznünk, hogy az országgyűlési vitában összecsapó politikai erők egy - a magyar liberalizmus szellemiségét egyaránt valló - táboron belül vitatkoztak egymással, az alapelvek tekintetében a mérsékeltek és a radikálisok nézetei nem különböztek egymástól. Vitájuk a liberalizmus gyakorlati kivitelezésének is felfogható: fontosabb-e akár "kényszerítő" eszközzel is a többség akaratának érvényesítése (közös iskola), mint a kisebbség jogának biztosítása (külön felekezeti iskola)? A kérdés ilyetén felvetésekor azonban nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a közös iskola programja 1848 nyarán egy, a polgári értékekkel ellentétes rendszer logikus lebontási kísérleteként, a nemzet egészének érdekeit a felekezeti csoportok fölé helyező elvként született, és eredeti formájában nem vonatkozhatott az egyéni szabadságjogok sérelmére.^[145]

Összességében tehát ha a kormány - Szabad György idézett kifejezésével - "ideiglenes vagy eleve felcserélésre szánt rendelkezésnek"^[146] tekintette javaslatát, törekvése a történelmi egyházak hozzáállása, illetőleg a bekövetkező önvédelmi harc megindulása miatt amúgy is szükségtelen kompromisszumnak bizonyult. Másrészt a közös iskolák megteremtésének programja Palóczy érvelése szerint logikusan következett az áprilisi törvényekből, mintegy az azok alapján álló felépítménynek volt tekinthető, melynek késedelmes bevezetését a polgári állam részéről semmi nem indokolhatta.^[147] Vannak, akik emiatt úgy vélik: a püspöki kar az általa gyakorlatilag csak kényszerűen tudomásul vett áprilisi törvények ellen kezdettől támadást készített elő, ezért - elismerve Eötvös széles látókörű oktatáspolitikai képzettségét - eleve erélyesebb személyiséget kellett volna a minisztérium élére állítani (az 1848/20. tc. következetes végrehajtása, vagy elodázása volt a tét!), az ugyanis, hogy nem került sor élesebb konfliktusra a kultusztárca és a katolikus egyház között, végül is nem az utóbbin múlott.^[148] Úgy véljük tehát ebben az összefüggésben, hogy nem csak arról van szó, hogy a történelmi egyházak által megőrizni kívánt régi iskolarendszer (monopólium) elve ellentétes volt a polgárosodás értékrendjével, hanem azt is megállapíthatjuk, hogy a Palóczy által 1848 augusztusában szorgalmazott "közös iskola" programja tulajdonképpen meg is felelt annak. Erre utalnak nemcsak a tervezet taralmi elemei (elsősorban az árpilisi törvények által biztosított jogi háttér), hanem a kiegyenlítő, köztes véleménynek szánt Pázmándy-féle módosítás mögötti politikai megfontolások, illetőleg az, hogy utóbbi végső soron a felekezeti iskolarendszer érintetlenül hagyását vagy legfeljebb felszínes változásait eredményezte volna.

Megjegyezzük továbbá, hogy Palóczy és elvbarátai törekvései egyáltalán nem elszigetelt jelenségek, hanem a "korszellemből" következő, 1848-ban elterjedt felfogás részei voltak. Az 1848 nyarán tartott első magyarországi egyetemes tanítógyűlésről például annak egyik fő szervezője, az egységes nemzeti oktatás alapkövetelményéből kiinduló Tavasi Lajos tömören így vélekedett: "A múlt rendszerekben a pap választa el minket, a jelen és jövőben a tanító fog egyesíteni. [...] Egyházra most már tulajdonképp nincs is szükség, mert az emberek életének minden irányban való kifejthetését felleli már a szabad, egyenlő és testvéries státusban."^[149] E gyűlés résztvevői joggal figyelmeztettek az iskolarendszer állami túlsúlyában rejlő veszélyekre (például Brassai Sámuel is rámutatott, hogy "az iskolát az egyik járom alól kivenni s a másik alá hajtani bizony nem okos dolog"^[150]), mégis az iskoláztatás egyházi tulajdonviszonyait látták e kérdésben nagyobb veszélynek. A tanítógyűlés eszméi és az országgyűlési törvényjavaslat összefüggéseiről lényegre törően írja Kornis Mihály monográfiája: "Így az egységes és egyetemes állami nevelés gondolata, mely a tanítógyűlés előtt, mint a nemzetnevelés első imperatívusza lebegett, hajótörést szenved a felekezetek ellenállásán." Érvelése szerint ugyanis ki kellett egyezni "az egyházakban rejlő történeti [értelmezésünk szerint inkább politikai - F.Cs.] erőkkel."^[151] Az említett "korszellem" elterjedését mutatja, hogy egyes helyeken a hatóságok saját elhatározásból létesítettek felekezetektől független közös iskolákat, még 1849-ben is.^[152]

Mindennek kapcsán kell még említést tennünk az egész vitának a közvélemény-formáló eszközökben, vagyis a sajtóban való megjelenéséről.^[153] Nyilván sokatmondó a tény, hogy a mérsékelt illetve kormánypárti lapok alig tettek említést a vitáról, "vagy csupán a tárgyalások színtelen közreadására" szorítkoztak.^[154] A Pesti Hírlap például szót ejtett Eötvös nehéz helyzetéről (akárhogy nyilatkozik, vagy protestáns vagy katolikus szimpátiával vádolják), és élesen bírálta a képviselőházat a kormány iránti bizalmatlansága, az "elharapózott dissolutio [bomlasztás]" miatt, például: "Sehol Európában nem fordul elő, hogy kormány javaslataiból a lényeges pontok megváltoztassanak maga a kormánypárt által."^[155] Kemény Zsigmond néhány nap múlva egyenesen azt állította: az iskolaügyben összehangolatlanul képviselt miniszteriális álláspont fogadtatása is rámutat arra, hogy hazánkban nem létezik a parlamentáris (vagyis a parlamenti többséget biztosan maga mögött tudó) kormányzat.^[156] Bővebb terjedelemben, az eseményeket színesen kommentálva a vita két szélső pontján állók, a radikálisok lapjai illetve az egyházi orgánumok jelentek meg.^[157] Először röviden arról, hogy utóbbiak hűen tolmácsolták saját egyházuk hivatalos álláspontját, a felekezeti iskolarendszer bolygatásában ugyanis mind a katolikus, mind a református illetve evangélikus egyház súlyos, veszélyes sérelmet látott és erélyesen tiltakozott is ellene. A reformátusok valójában évszázados iskoláik autonómiáját féltették a népoktatást állami feladattá tevő törvényjavaslattól, oktatási szabadságuk hátérbe szorulását a közös iskolák rendszerétől. Formailag azonban nem ezért emelték fel tiltakozó szavukat, hanem elsősorban azért, mert állításuk szerint Eötvös (ellentétben az egyházak 1791/26. tc.-ben illetve az 1848/20. tc.-ben foglalt jogaikkal) nem kérdezte meg a felekezetek véleményét, amelyet a miniszter a képviselőházban igyekezett cáfolni.^[158] Augusztus 1-re a miniszter valóban összehívta például a protestáns egyházak képviselőit igényeik tisztázása érdekében, ezt azonban el kellett halasztani egy hónappal az erdélyiek magyarországi egyházszervezetbe való integrálása illetve bizonyos félreértések miatt. (Eötvös meghívója pontatlanul tartalmazta a felekezetek megjelölését, félreérthetően a tárgyalandó témákat stb.) A tiszántúli egyházkerület erőteljesen szorgalmazta, hogy halasszák el a távoli jövőbe a népiskolai törvény elfogadását, mivel tartottak attól, hogy az egyházpolitikai vita a társadalom egységének megbontásához vezet. Az önkormányzatukhoz ragaszkodó protestánsok érdekes módon épp katolikus elfogultsággal vádolták a minisztert, Szoboszlai Pap István püspök például úgy vélte: "mintha amaz örökre gyászos emlékű szavak újultak volna meg, igen, mert érezzük mi, hogy a katolikus vallás elveivel ellenkezik a mi hitfelekezetünk jobblétre emeltetése, sőt ellenkezik maga az is, hogy létezünk."^[159] A katolikusok pedig már az áprilisi törvények vitája kapcsán meg voltak arról győződve, hogy "honunkban a protestantizmus vezérli a politikát, [...] a kormányok és törvényhozói testületek a protestantizmus szellemében döntik el az egyházi s iskolai nagy kérdéseket, s a katolicizmus szellemétől távozásukban magukat a szabadelvűség terén lenni képzelik."^[160] Eötvös helyzete a két merev álláspont között nem lehetett könnyű. (Érdekességképpen megemlítjük, hogy egyes protestáns egyháztörténeti munkák abban az értelemben említik Palóczy felszólalását, hogy kritizálta Eötvöst, mert a felekezetek meghallgatása nélkül nyújtotta be törvényjavaslatát, arról azonban gyakran hallgatnak, hogy Palóczy ezt az elemet éppen csak megemlítette és javaslatának lényege ellentétes volt az egyházak külön iskolákhoz ragaszkodó stratégiájával.^[161]) Nagy Pál, a katolikus egyház lapjának publicistája a Palóczyék sikerét hozó augusztus 8-i szavazást úgy kommentálta, hogy "a népképviselők nagy része [...] törvényeit az elmélet látszólagos absztrakt igazságaira, nem pedig a népszimpátia, jellem és hajlam szilárd alapjára, hol a törvények éltető gyökere fonódik, szokta építeni. [...] Ki csudálkozhatik, hogy a külön iskolákat tárgyazó nemcsak pozitív, hanem permisszív javaslat is elesett." Jellemző módon nem mulasztotta el továbbá hangoztatni, hogy a képviselők többsége unalomba merült, beszélgetett, és oda sem figyelt, amikor a javaslatot megbuktatta.^[162] Ugyanakkor, amikor a felsőház a mérsékeltebb javaslatot is visszadobta, a testület döntését a lap szerint a "tanácskozásbani higgadtság s a különböző vélemények előadásábani mérséklet [...], nem az indulat heve vagy a föllelkesedés pillanatnyi hatása, hanem a megfontolás józan szózata" szülte.^[163] Az említett "korszellem"-hez tekinthetjük adaléknak, hogy a katolikus egyház már a reformkor utolsó éveiben érzékelte, hogy a polgári átalakulás milyen következményekkel fog járni az iskolarendszerre vonatkozóan, a Religio és Nevelés például 1848 első heteiben úgy érvelt a közös iskola ellen, mintha az áprilisi törvények vagy az augusztusi országgyűlési vita ismeretében fogalmazott volna. Ld. például: "A mi egyszerű elvünk csak ez: legyenek ezentúl is iskoláink elkülönözöttek, vallási felekezet szerint; mert a köziskolák felállításától jót, üdveset várni s reményleni nem tudunk, nem merünk."^[164] A lap hasábjain hasonló - a közös iskolákat mereven ellenző, az "évszázados" felekezeti iskolarendszert kizárólagos nemzetboldogító szereppel felruházó - elemzések láttak napvilágot később is, például közvetlenül Palóczy beszédeinek hatása alatt,^[165] illetve az ősz folyamán. Egy alkalommal (a már az országgyűlés napirendjéről levett indítvány felelevenítésétől való félelemben) például így írtak: "E törvényjavaslatnak életbe léptetése nemzetemnek vallástalan polgárokat nevelend, ezek pedig a hazának vesztét szülendik."^[166] Érdekes módon a protestánsok szinte szó szerint hasonló nézeteknek adtak hangot a közös iskola intézményének ellenzésekor, legfeljebb álláspontjuk megfogalmazásakor taktikusabb, (Pázmándy említett módosító indítványával összecsengő) kompromisszumként ható, ám valójában a felekezeti iskolarendszert stabilizáló, az állami megteremtését gátoló megoldást szorgalmaztak. Ld. például: "A gyermeket nemcsak a közállomány tagjává kell nevelni, hanem az egyházévá is. Azért, valamint kétségtelenül hiba volt a közoktatást egyedül az egyházra bízni; úgy hiba és szélsőség volna azt egyedül a közállománynak adni által, és az egyházat egészen kizárni. [...] E nézőpontból óhajtom, hogy ahol egyes vallásfelekezetnek külön elemi iskolája van, az tovább is tartassék fenn, önkényt értetvén,^[167] hogy a közállomány felügyelése alatt maradjon, és ott, hol valamely vegyes vallású helységben egy vallásfelekezet sem volna elég számos külön iskola fenntartására, az iskola vegyes legyen."^[168] Mindhárom történelmi egyházban azonban számos híve akadt (különösen a lelkészkedő papság soraiban) a liberalizmus elveit magáévá tevő, a polgári átalakulás követelményeit a saját egyházában is szorgalmazó személyiség,^[169] akik például a közös iskola bevezetése iránti igényüket össze tudták egyeztetni felekezetük lelki-szellemi vagy éppen missziós küldetésével. Az országgyűlési képviselők közül említhetjük például az idézett Mujszer Józsefet, vagy akár (az egyházközségének világi vezetői közé tartozó) Palóczyt, de az is gyakran előfordult, hogy egyes radikális lapok - nyilván célzatosan - közölték hasonló személyiségek írásait, például egy református lelkész élesen kikelt a külön iskola ellen, mondván, hogy "a protestantizmus a szabadságért, egyenlőségért és testvériségért küzdött, s nem Luther vagy Kálvin vaskalapjáért"^[170] stb. A radikális sajtó egyébként is bő terjedelemben és jellemző szóhasználattal kommentálta az eseményeket. A Márczius Tizenötödike például az augusztus 8-i szavazást úgy kommentálta, hogy három javaslat fogalmazódott meg: egy "miniszteriális" (amelyben a klérus nyomását vélte felfedezni), egy "jezsuita" (ez a nem túl hízelgő jelző a központi bizottmány - Palóczy szerint a közös iskolák szempontjából Eötvösénél is rosszabb - tervezetére vonatkozott), és egy "radikális", amely végül is elsöprő győzelmet aratott, s amelyről a lap nem fukarkodott az elismerő jelzőkkel: "Az oppozíció a vallási türelem aranyfényű zászlóját egész Európa szeme láttára győzedelmesen kitűzte."^[171] A Pázmándy-féle módosítást és a kormányzat tekintélymentő manővereit felháborodással fogadták, s ingerülten jegyezték meg, hogy a "tegnapi szavazat nem ütötte agyon a kígyót."^[172] A radikális sajtó közölte a név szerinti szavazások eredményeit is, hogy a támogatók-ellenzők nyilvánosságra hozatalával tájékoztassanak a képviselők pártállásáról, vagy annak megváltoztatásáról.^[173] Ezekben a lapokban egyébként bővebb terjedelemben foglalkozta Palóczy beszédeinek méltatásával,^[174] nem is beszélve az ügy kapcsán megfogalmazott kifejezetten antiklerikális publicisztikákról. Nevezetessé vált például Petőfi Sándor vonatkozó cikke a Márczius Tizenötödike hasábjain, a Der Ungar bírálata, amiért Eötvös nem vállalja elvi meggyőződését a törvényhozás gyakorlatában^[175] stb.

Rövid kitérőként említést kell még tennünk a Batthyány-kormány 1848 augusztusi helyzetéről, hiszen mint láttuk, a közös iskolával kapcsolatos törvény sorsa egyértelműen összefüggött azzal. A Pázmándy-féle módosítás elfogadtatását nem elsősorban tartalmi elemei tették lehetővé, hanem a mögötte álló aktuálpolitikai megfontolások, nevezetesen az, hogy a képviselők túlnyomó többségének érdeke - különösen a nemsokára kibontakozó önvédelmi harc, illetve annak árnyékában, hogy a bécsi udvari körök az ország áprilisi törvényekben biztosított önállóságának megnyirbálására készültek - a kormányzat stabilitását követelte, és ezért szavazta le a közös iskola eredeti tervezetét. Éppen Eötvös állapította meg, hogy 1848 júliusában a képviselők többsége azzal a szándékkal jelent meg Pesten, hogy támogatni fogja a kormányzatot, "s túlzás nélkül elmondhatjuk, miként talán soha minisztérium nem létezett, mely a törvényhozásnál ily erős többségre számolhatott volna."^[176] Pedig a Batthyány-kabinet nem a klasszikus demokráciákhoz hasonló végrehajtó hatalomként - vagyis nem a választásokon legtöbb voksot nyert párt vagy pártok soraiból - alakult, hanem előbb történt meg a kormány kinevezése, s utána került sor az országgyűlési képviselőválasztásokra. Így is előfordulhatott az a teljesen különleges történelmi szituáció, hogy - Kemény Zsigmond jogos becslése alapján - a képviselők 90 %-a mégis kifejezetten kormánytámogató szándékkal jelent meg a pesti országgyűlésen, bár a szervezett kormánypárt hiányában a miniszterek ki voltak téve a képviselők szuverén döntése kényszerének.^[177] Mindezek összegzéseként a közös iskola ügyének bukása mögött elsősorban nem az egyházi érdekek képviselők részéről történő respektálását, hanem azt a körülményt gyaníthatjuk, miszerint több miniszter is tárcáját kötötte a javaslat elfogadásához, és a honatyák egyszerűen rádöbbentek, hogy számukra is veszélyes lehet a kormány - nem a bécsi udvar, hanem éppen a magyar törvényhozás részéről - történő lemondatásának vagy akár csak gyengítésének kikényszerítése.^[178] (A radikálisok a szavazás után például kijelentették, hogy - ha sajnálták is Eötvös közvetett lemondatását - a "rémséges clades" után nem láttak más lehetőséget a miniszter számára.^[179])

Az elemi iskolai törvényjavaslat egyik "mellékvágánya" volt, amikor augusztus 4-én a jezsuita rend végleges kitiltásának régi problémaköre került elő, és Palóczy a reformkorban megszokott aktivitással vetette magát a vitába.^[180] Palóczy korábban is a magyar reformellenzék jezsuitaellenes törekvései vezérszónokának számított, egy róla az országgyűlés előtt készült jellemrajz is kiemelte, hogy Palóczy "a Szentírásban és a papok, különösen a jezsuiták ellen írt munkákban" feltűnően járatos.^[181] A reformkorban és 1848-49-ben a mérsékeltnek tekinthető politikusoktól (pl. Széchenyi) a radikálisokig ugyanis gyakorlatilag a polgári átalakulás hívei egységesen ki nem állhatták a jezsuitákat, a magyarországi egyházpolitikai konfliktusok hátterében, a katolikus egyház kiváltságaihoz való merev ragaszkodásában, esetenként eszközökben nem válogató közéleti tevékenységében a jezsuita szerzeteseket vagy az általuk képviselt szellemiséget vélték felfedezni. (A jezsuita rend 1814-es helyreállítása, majd ausztriai betelepítése után a katolikus egyház szerette volna hazánkban is újra engedélyezni a működésüket. Az 1839-40-es országgyűlésen megfogalmazódott egy törvényjavaslat, mely megtiltotta volna, hogy az országgyűlés beleegyezése nélkül új rend települjön meg Magyarországon, mely egyértelműen a jezsuiták kitiltásával volt egyenértékű. Az 1840-es években a jezsuita rend elleni ellenzéki mozgalom egyik fő alakja Palóczy László volt.^[182]) A szerzetesekkel szembeni ellenszenv 1848-ra odáig fajult, hogy a "jezsuita" kifejezésnek teljesen háttérbe szorult a vallási tartalma, gyakorlatilag az eszközökben nem válogató, elvtelen, képmutató politikai magatartás szinonimája lett. Az egyetlen politikai erő, mely a visszatelepítésüket szorgalmazta, a katolikus egyház felső vezetése volt, s gyakran nem is titkolták, hogy e törekvésük mögött nem csak vallási-erkölcsi megfontolások, hanem kifejezetten egyházpolitikai indíték (a reformellenzék által fenyegetett hatalmi pozícióik féltése) is állott.

1848. augusztus 4-én az elemi iskolai törvényjavaslat 3. §-ának vitájakor először Madarász László kért szót. (Az idézett paragrafus a magániskolák állításának jogát és állami felügyeletének elvét mondta ki.) Madarász megjegyzése: "Nevezetes észrevételem van a házi tanításra nézve. Ki kellene mondani a háznak, hogy oly egyének, kik a haza által be nem fogadott szerzetekből vannak, magános tanítók sem lehetnek, különben a legtágabb utat nyitjuk, hogy a jezsuiták befészkelhessék magukat." Az az érdekes eset fordult elő, hogy az egyébként mérsékelt és Madarász Lászlóval gyakran politikai konfliktusba keveredő Kazinczy Gábor teljesen egyetértett a "flamingók" vezérével, sőt tovább is ment annak javaslatán, kijelentve, hogy "helyeslem azt, mit Madarász képviselőtársunk előhozott, hogy a szerzetesek s oly eszmék ne jöjjenek a törvénybe, melyek általában az állománnyal^[183] meg nem egyeztethetők." Kazinczy az állam szoros felügyeletét akarta kimondatni, az őt követő Irinyi József - Franciaország példájára hivatkozva, ahol éppen a magántanítás kiskapuját kihasználva szivárogtak be a jezsuiták az oktatásba - a törvény szövegének további szigorítását, egyértelmű, határozott megfogalmazását indítványozta. Palóczy őt követően kapott szót, és indítványa ezúttal is egyből a vita középpontjába került. "A jezsuiták ellen mindenesetre óvást kell tenni" - hangsúlyozta, és kifejtette, hogy a jezsuitákkal kapcsolatban nem áll a liberalizmus hagyományos érve (melyre egyébként egyesek, például Csiky Sándor egri képviselő hivatkoztak), nevezetesen, hogy a szülőknek joga eldönteni, kikkel taníttatják gyermeküket, s ha éppen a jezsuiták mellett döntenek, az ő iskoláikba is írathassák azokat. A jezsuita rend esetén az iskolai oktatás nem cél, hanem eszköz, hangsúlyozta Palóczy általános helyesléstől kísérve, a szerzetesek fő törekvése pedig, hogy egy országban hatalmi befolyást szerezzenek (a jövő nemzedékek nevelése feletti felügyelet megszerzése mellett ezért is választatják magukat előszeretettel uralkodók gyóntatójául), ami miatt "látjuk, hogy mindenütt ki kellett takarodniuk, hogy sehol a világon nem volt maradandó helyük." Palóczy javaslata ezért úgy szólt, hogy "az 1773. év óta az országban és kapcsolt részekben tettleg eltörlött szerzetesek magántanítók nem lehetnek." Véleményét teljesen osztotta a későbbi békepárt tagja, Szunyogh Rudolf, és a radikalizmussal szintén nem vádolható (hamarosan külföldre távozó) Trefort Ágoston is, utóbbi a jezsuitákat veszélyesség szempontjából egy kalap alá vette a kommunistákkal, akik ellen hasonló okokból kívánt megelőző rendszabályokat. Pap Zsigmond képviselő már jobban árnyalta véleményét, de azt ő is előrebocsátotta, hogy "úgy hiszem, nincs egyetlen egy sem, ki azt kívánná, hogy oly szerzetesek, mint hajdan a jezsuiták voltak, az országba jöjjenek, s itt tanításra alkalmaztassanak." Ő elegendőnek vélte, hogy a "veszedelmes elveket" valló szerzetesrendet intézményesen ki kell tiltani az országból. Pázmándy házelnök észrevételére, miszerint Magyarországon törvény nem tiltotta ki a rendet, Palóczy azzal válaszolt, hogy Mária Terézia a placetum hatálya alatt hirdette ki az 1773-as feloszlató bullát, de ha csak ez a probléma, akkor hozzuk meg most a jezsuitákat örökre "elimináltató" jogszabályt - javasolta. Záborszky Alajos képviselő óvatosabb volt, s "mivel a jezsuitákat sem arcukról, sem nevükről, mert azt, mikor megfészkelik magukat, rendesen eltagadják, megismerni nem lehet", a mindenkori kultusztárca szigorú felügyeletét javasolta a magántanítók munkájának engedélyezésekor. A minisztérium általános, szoros felügyeletének elve (melyet Kazinczy Gábor képviselt) továbbá Palóczy jezsuitaellenes cikkely-javaslata nem állt szorosan ellentétben egymással, s bár többen Kazinczyt pártolták, és felesleges óvatoskodásnak minősítették a szerzetesrendek törvényes kitiltását, végül Palóczy javaslatát is jóváhagyta a honatyák túlnyomó többsége, mely így 4. (új) §-ként került az első magyar népiskolai törvénybe. Palóczy szövege így hangzott: "A kormánynak felügyelése a magán tanítóintézetekre is kiterjed, különben pedig az 1773 óta Magyarországban s kapcsolt részeiben tettleg eltörlött szerzetesek magántanítók sem lehetnek." A Kazinczy indítványával megelégedők is (pl. Ghyczy Kálmán) hangsúlyozták, hogy távol áll tőlük a jezsuitákhoz hasonló szerzetesrendek kezébe adni az oktatást. Ludvigh János képviselő azért nem akarta a törvényben megemlíteni az eltörölt szerzeteseket, mert annak "következése az volna, hogy a mostan fennálló törvények mintegy törvényesíttetnének", vagyis kilátásba helyezte azok működésének esetleges felülvizsgálatát is. (Szacsvay Imre képviselő éppen augusztus 10-én nyújtott be - tárgyalás alá már nem vett - radikális törvényjavaslatot az egyházi szerzetekről.^[184] Megjegyezzük továbbá, hogy a szerzetesrendek felszámolása - a bencések, mint Eötvös szerint "a nemzettel összeforrt", és tudományos munkára azért "alkalmas" rend kivételével - amúgy is szerepelt a kultusztárca programjában,^[185] legfeljebb a miniszter egyelőre tartózkodott annak az országgyűlés nyilvánossága elé tárásától.)

Nem véletlen, hogy a korabeli katolikus megnyilatkozások hosszan és kitartóan érveltek a szerzetesrendek társadalmi hasznossága és "nemzeti" elkötelezettsége mellett. Ld. például egy hosszabb cikkben, valósággal győzködve az olvasót: "Jóakaratú emberek! Higgyétek el, hogy a szerzetesek az emberiség valódi jó barátai. Hisz magyar elődeink is éppen azért tisztelék meg őket a 'barát' nevezettel [...]"^[186] A másik oldalt a radikálisoknak a szerzetesség - mint felesleges és embertelen középkori maradvány - azonnali megszüntetését, feladataiknak a világi papságra illetve az államra történő átruházását követelő megnyilatkozásai jelentették.^[187]

Hajdú János kitűnő, és máig alapvető monográfiájában - a jezsuitaellenes törvény vitájának ismertetésekor - hangot ad annak a feltételezésének, hogy a vallás- és közoktatásügyi miniszter eredetileg aligha akarhatta a szülők szabadságjogának ilyen mértékű illetve típusú korlátozását.^[188] Eötvös a vita idején nem tartózkodott a teremben, így vonatkozó véleményét nem fejthette ki, megítélésünk szerint azonban Palóczyék semmiképpen nem a szülői szabadság megszorítását akarhatták, hanem azzal érveltek, hogy egy szülőnek sem lehet arra szabadsága, mely másokét alapvetően korlátozza, vagyis, hogy az iskolai oktatás kereteit felhasználva bárki is burkoltan felekezeti viszálykodást szítson vagy hatalmi arroganciát valósítson meg, amelyet a jezsuitáknak akkor is tulajdonítottak, ha azok a felszínen kizárólag a jövendő nemzedékek erkölcsös nevelése iránt elkötelezett jámbor szerzeteseknek mutatkoznak. (A XVI-XVII. században sem mutatkoztak másnak, mégis az ellenreformáció az ő szellemi irányításukkal bontakozott ki.) A konzervatív-katolikus oldal értelemszerűen 1848-ban is az egyház megtámadásának, vallásüldözésnek, jogfosztásnak tekintette a jezsuitaellenes parlamenti vitát, egyik tudósításuk epés megjegyzést tett magára Palóczyra is: "E korlátoló pótlékot [ti. az 1773 óta eltörölt szerzetesrendek magántanítói képesítésének megtiltását] az ismeretes jezuita-barát indítványozta."^[189] Értelemszerűen más hangvétellel tudósított a radikális sajtó a szavazásról. A Márczius Tizenötödike lelkesen ünnepelte az indítvány elfogadását, úgy kommentálva a dolgot, hogy Kazinczy be akarta szegezni a jezsuiták előtt az ajtót, Palóczy még a kulcslyukat is betömte. A tudósító szerint a kormánypárt elkötelezett hívei Eötvös távollétében elbizonytalanodtak, és csak a radikálisok "jezsuita pártfogó!" bekiabálásai hatására "nehezen állingtak fel" helyükről, mintha "harapófogóval" kellene felrángatni őket. Rámutatott az eset kapcsán arra a radikálisok által gyakran észrevételezni vélt esetre, hogy a miniszterek távollétében a képviselők többsége (mint a Batthyány-kormány elkötelezett híve) elbizonytalanodott szavazatának leadását illetően.^[190] A jezsuita-kérdés - előzőeknél mérsékeltebb - ismertetését olvashatjuk a kormánypárti Kossuth Hírlapjában^[191] stb.

Palóczy, kortársainak többségéhez hasonlóan, a későbbiekben sem tudta a polgári Magyarországgal összeegyeztetni a jezsuiták működését és az általuk képviselt szellemiséget, valamint azt, hogy a katolikus egyház újra nyíltan felvállalja egykor már feloszlatott szerzetesrendjének ügyét. Feltételezhetjük például, hogy 1848 végén a nemzetgyűlés Európa népeihez intézett kiáltvány-tervezetében az ő javaslatára bélyegezték meg "szabadságölő, majd erőszakos, majd lassan emésztő mérgű jezsuita osztrák politika"-ként a Habsburg-ház tevékenységét.^[192] Palóczy 1849 májusában egy, Batthyány Kázmér külügyminiszter felkérésére írt, az európai politikai viszonyokat elemző emlékiratában már a "világ szemetei"-ként bélyegezte meg a jezsuitákat, amiért azoknak egyértelmű köze volt az 1845-1847 közötti svájci polgárháborúhoz, vagy az olasz tartományok belső forrongásához. (Mind Svájcból, mind 1848 januárjában a Nápolyi királyságból a győztes polgári erők egyik első intézkedése volt a jezsuita rend kiűzetése.^[193] Ennek kapcsán a jezsuitaellenességet csak fokozta, hogy a Habsburg-udvar nyíltan támogatta például a Svájcból kiűzött jezsuitákat, tovább fokozva a hazai liberálisok ellenszenvét.^[194])

Kérdés, hogyan mérlegeljük ezek után Palóczynak a jezsuita renddel kapcsolatos (mai szemmel nézve kétségtelenül radikális) nézeteit. Először is tény, hogy saját korában távolról sem volt meggyőződése szokatlanul szélsőséges, hanem jezsuita-ellenessége pontosan illeszkedett a magyar polgári átalakulás megalapozásának eszmerendszerébe. Másrészt nem mély protestantizmusából fakadt ez a meggyőződés (mint láttuk, a közös iskolák kérdésében sem osztotta egyértelműen saját egyháza egyes "hivatalos" nézeteit), hanem éppen a felekezeti egyenjogúság és a vallások békés egymás mellett élése elveit látta veszélyeztetve a jezsuita rend visszatelepítése, illetve az általa képviselt szellemiség katolikus egyházon belüli térhódítása által. A reformkorban a vegyes házasságok kapcsán kibontakozott vita tétje is az egyén szabadságjogainak sérelme volt, melyet a katolikus egyház merev intoleranciája fenyegetett, ezért is vállalhatta fel az egész reformellenzék az azzal szembeni állásfoglalást - felekezeti korlátokra való tekintet nélkül. Palóczy jezsuita-ellenességének is abban rejlett a gyökere, hogy joggal látta veszélyeztetettnek a felekezeti egyenjogúság polgári elveit az egy helyen "Loyola Ignác rókabőrű fiainak" nevezett szerzetesrend tevékenységétől, melyet a kizárólag katolikus egyházi (tehát távolról sem magyar nemzeti) érdekek mindenáron való megvalósításával, a mások szempontjait sajátjának megvalósításáért lesöprő intoleranciával azonosított. (Utóbbit fejezte ki a Palóczy által gyakran idézett, s a jezsuitáknak tulajdonított "a cél szentesíti az eszközt" közmondás.) Palóczy ezen a téren is vállalta a konfliktust a katolikus egyházzal, s mindig vigyázott, hogy törekvéseivel ne sértse az azt alkotó hívek vallási érzéseit, hanem csupán az abból kiinduló, s a polgári illetve nemzeti értékrenddel ellentétes folyamatok meggátlását segítse elő. Az valóban más kérdés, hogy a régebbi katolikus történetírás a szabadelvű törekvésekkel szemben a "nyolcszázados kultúrmunka" lerombolására tett kísérletként, a "vakhit és a tudatos félrevezetés" megnyilatkozásaként értékelte az 1848-as vallásügyi vitát.^[195]

Hogy a fenti oktatáspolitikai viták hátterét, lényegét még jobban megérthessük - valóban a teljesség igénye nélkül - szükséges néhány általános megjegyzést tenni az állam és az egyház viszonyának 1848-as alakulására, anélkül, hogy ezúttal értelemszerűen a kérdés részletes feldolgozására vállalkozhatnánk.^[196] A közös iskolákkal kapcsolatos egyházi álláspont, valamint a kormány részéről az egyházi vezetéssel való kompromisszumkeresés gyökere nyilván abban kereshető, hogy a katolikus püspöki kar a reformkorban és különösen annak utolsó szakaszában nem a polgári átalakulás szorgalmazói, hanem annak legfeljebb tudomásul vevői közé tartozott. A püspökök és a vezető egyházi személyiségek 1848 elején egyáltalán nem akarták, sőt akadályozni igyekeztek az egyház feudális kiváltságait, társadalmi-politikai pozícióit átalakító polgári fordulatot, de tény, hogy 1848 áprilisa után őszintén kifejezésre juttatták a változások tudomásul vételét, a megváltozott rendszerbe való beletörődésüket, továbbá abba való beilleszkedésük és a Batthyány-kormánnyal való együttműködésük készségét.^[197] Mindennek illusztrálására csupán két idézetet hoznánk fel. Hogy a püspöki kar 1848 március elején mennyire nem az áprilisi törvényekben megvalósult átalakulás programjának elfogadtatására készült, idézhetjük például Rimely Mihály pannonhalmi főapát maga számára írt feljegyzéseit, aki például március 14-én az országgyűlési küldöttség által másnap Bécsbe vitt felirati javaslat fedőlapján ilyen megjegyzést tett: "Rettenetes nap volt ez, és a magyar Constitutionak^[198] halálnapja." Nagyon mélyen elítélte például a közteherviselés kossuthi programját és az egész rendszerváltást "a gyilkosokkal ellátott tömeg" által kényszerített eredménynek nevezte^[199] stb. Továbbá hogy mennyire kényszeredett volt a püspöki kar részéről a "korszellem" nyomásának való engedelmesség, jól mutatják az utolsó rendi országgyűlés alatt tartott püspökkari értekezleteken született gondolatok és határozatok. Ezek kitűnő összefoglalója, az egyház változatlan helyét már korábban is a polgárosodás viszonyai között kereső Fogarasy Mihály c. püspök például így értékelt: "Midőn az ápril hó 11-én bevégzett, új korszakot képző magyar országgyűlés a politikai átalakulás azon sarkpontjára lépett, honnan a legújabb, e hon alkotmányos formáját megváltoztató [...] törvények kifejlettek, az országgyűlésen jelen lévő püspököknek és alsó táblai egyháziaknak arra kelle fordítani minden gondosságukat, hogy a nagyszerű politikai fordulat új rendében a katolikus egyházat, mely már az előbbi országgyűléseken sokszor ostromnak volt kitéve, valamely nagyobb veszély ne érje. Ők ellentállási vagy visszahatási irányban hatni a március 3-a óta megindult eseményekre éppen nem kívántak, mivel magok is átlátták, hogy az egyház érdekei csak úgy lesznek megmenthetők, ha ezen új kormányformában azon álláspontot keresik, mely az egyház önállóságát [...] biztosítandja."^[200] A megfogalmazás nagyon is körültekintő (hiszen óhatatlanul azt sugallja, hogy március 3-a, vagyis Kossuth valóban nagy hatású felirati javaslata^[201] előtt próbáltak "visszahatást" gyakorolni), de üzenetei egyértelműek: a polgári átalakulást, mint kész tényt kell tudomásul venni, és annyit őrizni meg az egyház kiváltságaiból, 1848 előtti állásaiból, amennyit az új körülmények között egyáltalán lehetséges; a megfogalmazódó vallásügyi vagy az egyházra is vonatkozó törvényeket annyira "visszafogni", amennyire módjukban áll.^[202] Fogarasy például így folytatta idézett gondolatait: "Alig voltak a magyar hon katolikus püspökeinek s az alsó táblánál ülő egyházi rendnek az előbbi országgyűlésen terhesebb napjai azoknál, melyek folyó évi március és ápril hónapokban Pozsonyban, a berekesztésig lefolytak. A gond és óvatosság minden féltékenységeivel kelle őrködniök a religió s egyház legszentebb érdekei mellett; s majd föláldozó odaengedéssel megelőzni a vihart, melynek közeledését sejdítették, majd [...] védeni az egyház szabadságát azon beavatkozások ellen, melyek az újabb vallási törvény szövegében rejlettek."^[203] A Fogarasy által készített emlékirat egyébként gyakorlatilag tele van az "események parancsoló hatalmának" való engedelmességre, a "fönnforgó súlyos körülményekre", a "klérusra nehezedő erkölcsi kényszerítésre" utaló, a polgári átalakulással szemben a hagyományos egyházi értékrendből minél többet megőrizni akaró tudósítással illetve érveléssel. Fenti elemzésünk szempontjából kulcsfontosságú például, hogy a jórészt általános elveket rögzítő 1848/20. tc.-ről értesülve a püspökök aggodalma "nem kis mértékben" növekedett, "minthogy amabban az egész általánosságban felállított vallás-viszonyosságot, ebben az egyházak s iskolák státus általi ellátását oly rendszabályoknak tekintik, melyek alapján egykor a katolikus egyház mostani szerkezete, javai s alapítványai megingattathatnak, hacsak azok védelméről nem lesz jó előre gondoskodva."^[204] Ez utóbbi "gondoskodás" pedig nem csupán a lehetőség nyomán születő feltételezésnek, hanem egyenesen az - augusztusban a közös iskolákkal kapcsolatos egyházi álláspontba torkolló - gyakorlati program kilátásba helyezésének is tekinthető.^[205]

Kossuth Lajos 1870-ben írott részletes feljegyzéseiben kifejtette, hogy az 1848-as törvényhozás egyik legsúlyosabb hiányosságának éppen az egyházpolitikai törvénykezést tekintette. 1848 tavaszán abból indultak ki, hogy "a hatalommal felruházott valóságos állami intézmény"-ként működő katolikus egyház államvallás-eszméje "annyira sérti az emberi szabadság legérzékenyebb oldalát, a lelkiismeret szabadságát, annyira ellenkezik a polgári társadalom s az állami szuverenitás alapfogalmaival, [...] hogy eltökélettük magunkat e borzasztó eszmét a magyar közjogból kitörölni."^[206] Kossuth is az állam és egyház elválasztása "radikálisabb", vagyis az egyházakat kizárólag az "egy hitet valló egyének szabad akaratból kifolyó önkéntes egyesületének" tekintő értelmezését vallotta magáénak, és leszögezte, hogy a megvalósítás során taktikai és nem elvi engedményekre kényszerültek: "Meg voltunk mindnyájan győződve, hogy ha a vallásfelekezetek közti egyenlőségnek ezen módját hozzuk akkor indítványba, oly megkérlelhetlen harcot és háborút idéztünk volna elé, s oly hatalmas segédeket kergettünk volna hazánk szabadsága bécsi ellenségeinek karjai közé, hogy az egész átalakulási munka veszélyeztetve lehetett volna. Nem mertük tenni."^[207] Az érvelés elég egyértelműen összecseng azzal, melynek a közös iskola ügyében folyt országgyűlési vita kimenetelekor a Batthyány-kormány részéről - az egyházi ellenállás elkerülése érdekében - tanúi lehettünk. Kossuth és a szabadságharc vezetői egyébként több ízben is hangsúlyozták, hogy az egyház első számú feladatának a nép szellemi igényeinek kielégítését tekintik, másodsorban pedig közéleti téren - nem egyszer alaptalanul - szerették volna elérni, hogy a főpapok a nemzeti kormány érdekében vessék latba kétségtelenül meglévő befolyásukat.^[208] Érdemes még felidézni a csanádi püspökségbe emelkedett Horváth Mihály (aki egyébként nemcsak a püspöki kar Kossuthot Debrecenbe követő egyik "fehér hollója",^[209] hanem a Szemere-kormányban Eötvös kultusztárcájának örököse, majd az emigrációban az egyházi rendet elhagyó történész is volt) véleményét is, aki szintén meg volt győződve a polgári államba illeszkedő egyház átfogó reformjának szükségességéről és helyességéről. 1849-re, tehát a Szemere-kormány által változatlanul megoldandó tervekre vonatkozóan így írt: "Ezeket tehát [ti. az egyház szerkezetét és államhoz való viszonyának elemeit], a polgári társaság java úgy kívánván, a státushatalom közbejöttével ismét meg lehet, sőt meg is kell változtatni. [...] Márpedig e reformokat az egyház külszerkezetében és igazgatásában múlhatatlanul szükségessé tette a politikai átalakulás. Politikai s polgári életünk a forradalom által demokráciai alapot, szellemet s formákat nyert: az egyház külviszonyai sem maradhattak tehát a régiek az állodalom s annak kormányzata irányában. A demokráciai állodalom nem tűrhette a maga kárára s hátránya nélkül, hogy a polgárok egy része egyszersmind oly társaság tagjai, melynek szerkezete s kormánya az abszolutizmus legélesebb elveire, a puszta önkényre vannak alapítva."^[210] Logikus tehát a feltételezés, hogy például a polgári állam az egyházi oktatás dominanciájára, sőt kizárólagosságára épülő iskolarendszeren is változtatásokat kell, hogy eszközöljön. (Az ezzel ellenkező felfogást Horváth Mihály kissé túl szókimondóan, de lényegre törően "a középkori eszmezavarból fennmaradt tévedésnek és nevetséges kevélységnek" minősítette.) Horváth szerint a püspöki kar reakciója már csak azért sem volt meglepő, mert a főpapok kinevezését a bécsi udvar mindenkor politikai szempontjainak vetette alá, s megvoltak az eszközei arra, hogy kizárólag "ruganyos jellemű, meggyőződéseiket önérdekeik miatt a hatalomnak mindenben föláldozni kész vagy elvből a reakcióhoz szító egyéniségek" kerüljenek az egyházmegyék élére.^[211] Vagyis Palóczy konkrét iskolaügyi előterjesztései a forradalom és szabadságharc vezetőinek elvi alapállásához nagyon is hasonló szellemiségből táplálkoztak, legfeljebb eltérő taktikai háttérrel rendelkeztek.

Az országgyűlés jegyzőkönyve Palóczynak több rövidebb lélegzetvételű - elvi jelentőségűnek nem nevezhető - művelődéspolitikai hozzászólását őrizte meg, például interpellált a magyar kancelláriai és kamarai levéltár, mint nemzeti kulturális örökség Budára szállítása ügyében^[212] stb. Fontosnak véljük azonban ugyanekkor (szeptember 1-én), a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumra vonatkozó költségvetési fejezet tárgyalásakor a bécsi Teréziánummal kapcsolatban megfogalmazott szavait. Előtte Kubinyi Ferenc kifogásolta, hogy "minden más mívelt nemzetek milliókat fordítanak tudományos intézetekre, és oly szerencsések, hogy dicsekszenek számos tudományos intézeteikkel, mi oly szerencsétlenek vagyunk, hogy azokat sem hozhatjuk tökélyre, melyek már léteznek", konkrétan a Nemzeti Múzeum meghatározott összeggel való támogatását kívánta kimondatni, már csak azért is, mert a színházzal kapcsolatban korábban hasonló határozat született.^[213] Palóczy a múzeumot illetően lelkes beszédben hívta fel a képviselőház figyelmét, hogy "vegye ezen dolgot szívére", előtte azonban szóba hozta a bécsi Teréziánum kérdését, a korábbi reformellenzék egyik régi követelését, amellyel a konkrét ügy mellett újra az egyházak iskoláztatási szerepére tért ki: "Itt a nevelő intézetek között nincs egy intézet, amint nem is lehet, mert nincs a nevelési miniszter kezelése alatt, hanem a jövőre igen óhajtom, hogy tenne e részben felvilágosítást és jelentést, mert van egy intézet, melyet ott meghagyni nem lehet, ahol van. [...] A Teréziánumot Bécsben éppen azért, hogy ott kis kígyókat tanítsanak ellenünk, hagyni nem lehet. Magyar szellemben kell ott is a nevelést intézni, és vissza kell hozni Magyarországra. Most nem lehet intézkedni, mert nem tudjuk állapotát, hanem jövőre méltóztassék iránta felvilágosítást adni."^[214] Az intézmény a magyar nyelvi-nemzeti mozgalom kibontakozása, vagyis a XVIII. század utolsó éveitől (különösen az 1807. évi országgyűlés óta) a nemzeti követelések középpontjában állt, sokan, sokféleképpen követelték már Magyarországra telepítését, a hazai érdekek szolgálatába állítását. Eötvös valóban elkötelezett volt e témában, Palóczy észrevételére megígérte, hogy haladéktalanul intézkedik az intézmény "nemzetesítése" iránt, de előterjesztése már - a miniszter lemondása miatt - nem készült el. Tény azonban, hogy Eötvös még májusban bekérette az irattárból a Tereziánum alapítványául szolgáló bátaszéki prépostsági uradalom kimutatásait (az új osztrák kultusztárca amúgy is az intézmény megszüntetését fontolgatta), de javaslatát csak augusztus 30-án terjeszthette fel az uralkodóhoz. A Teréziánumban egyébként 15 magyar és 15 német anyanyelvű diák neveléséről gondoskodtak, ennél is fontosabb volt azonban hogy "elkülönözött" nevelési rendszer szerint, vagyis erőteljes egyházi-udvari befolyás érvényesült. Bár az elemi iskolák kapcsán - mint láttuk - Eötvös ellenezte a külön rendszer megszüntetését, a lovagi akadémia kapcsán az uralkodóhoz címzett feliratában ő is ellentétesnek minősítette azt a "korszellemmel", a bátaszéki prépostság jövedelmeit pedig más alapítványoktól elkülönülten akarta kezelni, a magyar diákokat haladéktalanul Magyarországra hozni tanulmányaik befejezésére (a németek a tanév végéig maradhatnak). Eötvös átiratot intézett a király személye körüli minisztériumhoz is, de az osztrákok (Pulszky Ferenc sürgetése ellenére) halogatták az intézkedést, végül az Országos Honvédelmi Bizottmány megunta a huzavonát és egyszerűen lefoglaltatta az uradalom jövedelmét és azt a hazai alapítványokhoz csatolta.^[215]

Részben az egyház- és művelődéspolitikai jellegűekhez, részben a honvédelmi-katonai kérdésekhez fűzött észrevételei közé sorolhatók december elején a felállítandó hadi főtanoda (Ludoviceum) létrehozásához kapcsolódó hozzászólásai. A törvényjavaslat vitájakor először a finanszírozás kérdéséhez fűzött rövid, ám lényegi megjegyzést,^[216] ennél azonban sokkal fontosabb volt az a beszéde, melyet az egyházaknak a leendő magyar nemzeti katonai főiskolán való jelenlétére, ott hivatalos lelkészi szolgálat megvalósítására irányuló törvényjavaslathoz kapcsolt, s mely beszéde ismét a tárgyalások középpontjába került.^[217] A főiskolában megvalósítandó egyházi szolgálatokról szóló pénzügyi javaslat kapcsán először Hettyey István németújvári képviselő kifogásolta, hogy a tervezet a papok, lelkészek díjazását egységesen állapítja meg, holott egyesek többet, mások kevesebbet dolgoznak, fizetésüket tehát végzett munkájuk szerint kellene megállapítani. Utána Török István sokkal érzékenyebb kérdésre irányította a figyelmet: "A sorjegyzékből a zsidó vallásnak lelkészeit kihagyva látom, miből azt következtetem, hogy ezen intézetben azon vallásbeli növendékek talán föl sem vétetnek. [...] A mi izraelitáink [...] a hon megmentésének érdekében igen sok lelkesedést tüntettek ki, s mégsem jogosítvák, hogy honvédelmi intézvényeinknél tekintetbe vétessenek. Nem szólok emancipacionális, hanem csak politikai tekintetből, s azon a véleményen vagyok, hogy a honvédelmi intézvényeket mindenesetre azok irányában, kik ügyünk iránt rokonszenvvel viseltetnek, a legszélesebb alapra kell fektetni, mert különben is lehetnek az izraeliták között oly tehetségek, melyek, ha a kimíveléstől elzáratnak, csak a hazának válhatik kárára."^[218] Mészáros Lázár hadügyminiszter egyetértett a hozzászólással (Asztalos Pál az egyenlőség jegyében az unitáriusok megnevezését is kérte), majd Palóczy kért szót és jelentősen kiterjesztette Török javaslatát: "Pártolom az indítványt, mert miután lesz az intézetben mindenféle vallásbeli, az izraelitákat, kiknek eddig is a tudományos iskolák elzárva nem voltak, a katonai tanulmányokból kizárni nem lehet. [...] Egyébiránt, mi az egyházi szolgálatot illeti, nem vagyok megelégedve a központi bizottmány véleményével. Én ugyan tisztelője vagyok minden papságnak a világon, de azt hiszem, olyan intézetbe nem kell bevinni őket, mert egyik vallásbeli pap zelótusabb^[219] a másiknál, s csak háborúságot fog az intézetben csinálni. 14 éves ifjak mennek az intézetbe, s ezek a vallásból már tanultak eleget, teológusokat csak nem akarunk belőlük csinálni, a teologikus könyvektől mentsen meg az Isten mindnyájunkat. [...] Szeretem ugyan a vallásos katonát, mert az becsületes ember, de a vallásból eleget tanulhat, s öreg korában úgyis észre tér, addig tanulnivalója mindig elég lesz, s a vallást a templomban is megtanulhatja papjától. Elég lesz tehát meghagyni a növendékeknek, hogy vasárnap és ünnepnapokon a templomba eljárni köteleztetnek, az intézetben nem szükséges, hogy legyen pap."^[220] Mészáros az erkölcsi nevelés fontosságára való tekintettel, ideiglenes (mintegy "próba") jelleggel meghagyta volna az intézményt, a radikális Madarász József azonban élénken Palóczy pártjára kelt: "Vegyük figyelembe, hasznos-e azon tanítás [ti. a vallásoktatás] vagy nem? Ha azt akarjuk fölvenni, hogy erkölcstan taníttassék, ez más vélemény, de akkor bármily különbözők is a hittanok, az erkölcsnek egy hiten kell alapulni, és ekkor egy erkölcstant kívánnék, bárminő hitű lelkész lévén az, ki az erkölcsi tant tanítaná. [...] Azt kívánom, hogy általában a lelkészi szolgálat eltöröltessék, és az erkölcsi tan előadása elhatároztassék." Palóczy László következő indoklásából ismét nyilvánvalóan kitűnik, hogy ezúttal sem a vallás gyakorlása, hanem az egyházak intézményes iskolai jelenléte ellen tiltakozott, sőt a vallási érzés ápolását a tisztjelöltek esetén is fontosnak vélte: "Ezen ifjakat a legnagyobb testvériségben kell nevelni, ők a hazát egy zászló alatt fogják védeni, ne tanulják meg tehát, hogy egyik nem olyan, mint a másik, mert más templomba jár. [...] Ennélfogva semmiféle pap ne legyen a tanodában, mindazáltal köteleztessék mindenki az igazgatóság felügyelése alatt minden vasárnap és ünnepen a maga vallásbeli templomába elmenni." Ezt tartalmazta formulázott indítványa is az alábbi kiegészítéssel: "Az erkölcstan valláskülönbség nélkül egy alkalmas polgári állású tanár által az intézetben fog taníttatni." Ezek után arról kezdődött aprólékos vita, hogy a Palóczy indítványában foglaltakat - mint Gorove István is megjegyezte - a főiskola költségvetésének tárgyalásakor vagy a rendszabályokra vonatkozó passzusoknál kell érvényesíteni. (Érdekessége miatt megemlítjük Elek Mihály nyírbogdányi képviselőnek a vallásoktatásra vonatkozóan általános érvényű, jellemző értetlenkedését: "Nem értem az egész szavazást, nem is tudok neki olyan fontosságot tulajdonítani, mint néhányan tulajdonítanak. Mennyire az iskolákat ismerem, sehol 14 éves ifjú vallásra nem taníttatik, ennélfogva nem látom által, miért vagyunk éppen a katonai iskolánál ilyen nehézkesek." A rövid hozzászólók többsége - Elekhez hasonlóan - méltányolta és támogatta Palóczy javaslatát.) Egy képviselői csoport - "hogy Magyarország megtudja, ki hová szavazott" - név szerinti szavazást kért, azonban a honatyák jelentős része a teremből a voksolás előtt eltávozott, így hiába állt a többség Palóczy indítványa mellé (82:60 arányban), a házszabályok értelmében határozatképtelenség miatt a javaslat törvényerőre nem emelkedhetett.

Palóczy (ezúttal is inkább egyház-, mint oktatáspolitikai) javaslata kapcsán újra az elvi liberalizmus következetes, ugyanakkor a vallás társadalmi szerepét méltányoló országgyűlési képviselőnek bizonyult. Ez világosan kitűnik a felsőháznak a magyar hadi főtanodával kapcsolatban hozott december 23-i határozata kapcsán, mely tipikusan egyházi érveléssel fűzte össze az erkölcsösség és a vallásosság témakörét: "Az erkölcstannak fő alapja a hittan lévén - e szerint tehát az erkölcstant a hittantól elválasztva, sikerteljesen előadatni nem is lehetvén -, miután 14 éves fiatalembereket, mely korban a növendékek az intézetbe lesznek felveendők, hittan nélkül hagyni tanácsos nem volna, s ez netalán némely alapítók óhajtásával is ellentétben állhatna: a felsőház célszerűbbnek tartaná, ha a növendékek, vallásfelekezetük szerint, az illető helybéli lelkészek által erkölcs- és hittanban benn az intézetben oktattatnának."^[221] (Mint tudjuk, a liberálisok érvelése éppen az volt, hogy a hazának hasznos, erkölcsös polgára lehet olyan is, aki nem elkötelezett híve felekezetének, sőt akár nem is hisz Istenben, tehát az erkölcs és a vallás egymástól szétválasztható.) Az országgyűlés a Ludoviceum ügyét már nem vehette újra tárgyalás alá, ugyanakkor az intézmény - ha Windischgrätz január 5-i bevonulása miatt csak néhány napra is - 1849 elején megnyitotta kapuit, mégpedig e tekintetben a Palóczy által javasolt oktatási rendszerben, vagyis az egyházak intézményes jelenléte nélkül, órarendjébe csak erkölcstani oktatást illesztve.^[222]

Palóczy többször állást foglalt az augusztus közepén lefolytatott honvédelmi törvény vitájában is, elsősorban azonban nem a konkrét katonai ügyekhez, hanem a hadsereg és a társadalom közötti kapcsolatok témakörében, az általa leginkább preferált "nemzeti" ügyekben. Mészáros Lázár honvédelmi törvényjavaslatát a képviselőház augusztus 16-án kezdte újra tárgyalni, melyben a miniszter lényegében fent kívánta tartani az egységes cs.kir. hadsereg koncepcióját.^[223] Ezt sok képviselő már csak azért is támadás alá vette, mert az osztrák hadi jelképek és a német vezényleti nyelv fenntartását általában a nemzeti mozgalmat sértő javaslatoknak tartották. Az osztályok központi bizottmánya a magyar nyelv és jelképek mellett foglalt állást. Augusztus 17-én a legtöbb vitára okot adó indítvány Pálffy János nevéhez fűződik, aki határozottan, de nem elsőként követelte a hadsereg "teljesen magyar lábra állítását". A vitában részint ezt értelmezték a hozzászólók, részint a hadsereg jellegével kapcsolatos nézeteknek adtak hangot, melynek azonban komoly politikai töltete is volt, nevezetesen, hogy mennyire szakadjon el a magyar katonaság a Habsburg cs.kir. hadseregtől. Palóczy a Mészáros-féle javaslattal szemben a központi bizottmányt támogatta, úgy vélte, a magyar nemzeti hadsereg megteremtése egyenes következménye a július 11-i nagy Kossuth-beszéd nyomán keletkezett nemzeti lelkesedésnek,^[224] illetve az akkor elfogadott 200 ezer újoncra és 42 milliós adó kivetésére vonatkozó határozatnak. Palóczy - jó szónoki fogással - erre az eseményre való hivatkozással kezdte felszólalását: "Oly nemzet, mely így cselekszik, nem halhat meg, élni fog örökké, s íme, kevés napok múlva ott vagyunk, hogy setétség borul a napra, oly setétség, hogy ha azokat elfogadjuk, amiket a hadügyminiszter úr előnkbe terjeszteni szíves volt, és amelyekre minden reményem ellen sok pártolókat talál, ha az törvénybe megy, mit ne adjon Isten, akkor írjuk be naplóba és históriába azt, hogy ti, hazámfiai, midőn olvassátok július 11-nek nagy történetét, ne bámuljátok, ne magasztaljátok azt, mert csak tréfa, hirtelen fellobbant és elmúlt lángocska volt."^[225] Majd széleskörű történelmi ismeretei alapján hevesen tiltakozott Mészáros azon felfogása ellen, hogy a német vezényleti nyelv a hadseregben szolgáló különféle etnikumok közötti áthidaló megoldás lenne, és nemzeti sérelemnek minősítette a kétfejű sasos címer tervezetét, mondván: "ilyen zászló alá a magyart szoktatni nem engedhetjük", már csak azért sem, mert az orosz cári címerállat szintén a kétfejű sas volt. (Ugyanilyen megfontolásból érvelt a magyar nemzeti karakternek megfelelő egyenruha mellett.) Rendkívül körültekintő érvelésben figyelmeztetett arra, hogy 1848-ban a nemzeti önvédelemre alkalmas hadsereg nem nélkülözheti az egészséges nemzeti lelkesedésben rejlő mozgósító erőt, amelynek egyébként az első felhívások alkalmával tanúi lehettek a kortársak: "most az ifjúságnak lelkességére és karjára szükség van, azok most a haza szeretetéről, a csatatér dicsőségéről és a haza megmentése eszméjének fenségéről gondolkoznak, ezt az indulatot bennük éleszteni kell szüntelen, nem pedig meghűteni, mert rossz következései lesznek." Joggal figyelmeztetett, hogy a Habsburg birodalmi hadsereg szemlélete alkalmas arra, hogy a magyar népet az áprilisi törvényekben biztosított alkotmánnyal (a független országgyűléssel és az annak felelős nemzeti kormánnyal) szemben hangolja: "Miképpen adhatjuk mi magyar ifjainkat német tanítók kezébe? Elmondom, hogy ment eddig a katonai tanítás. A közembernek azt verték fejébe: te vagy minden, a polgárember - bármilyen méltóságú legyen is - mind paraszt; a haza, az ország semmi, azt csak azért teremtette Isten, hogy neked kenyeret és ruhát adjon, te attól nem függesz, neked a császár minden. A magyar bakancsos soha nem mondja, hogy ő a királyt szolgálja, hanem a császárt. Ha míveltebb főt kaptak katonának, annak azt mondották: a haza semmit nem ad neked, te hűséggel a császárnak tartozol, a magyar alkotmány botrány, mert a király kezét megköti igen sok dologban, azt te gyűlöld és utáld. Ha mi ezt tovább is úgy hagyjuk, s fiaink eszét a német tisztek által kificamítani engedjük, várhatjuk-e valaha, hogy a fondorkodás és reakció az ármádiánál megszűnjék? [...] Ausztriának nemzeti serege nem volt, és talán nem is lehetett, talán tizenkétféle nemzetből áll, s hogy lehet azt nemzeti erényre emlékeztetni a szükséges pillanatban, midőn azok egymásnak nem atyafi társai, nem barátjai, hanem egymást gyűlölik! Márpedig mit tehet egy nemzetnek ugyanegy lélektől lelkesített serege, megmutatta a história!" Visszautasította továbbá Batthyány miniszterelnök azon óvatos észrevételét, hogy az uralkodó amúgy sem fogja szentesíteni az önálló nemzeti hadseregről szóló (óhatatlanul szeparatisztikus tendenciájú) törvényt: "És ha őfölsége nem fogná szankcionálni határozatunkat, egyik vagy másik minisztérium leléphetne ugyan, de törvény nem lenne és így katona sem, pedig nekünk védelemre van szükségünk."^[226] Palóczy ezzel szemben (osztva Nyáry Pál egyszerű érvelését, miszerint "nem a nemzet van a királyért, hanem a király a nemzetért") az elvek következetes végigvitelét szorgalmazta, és a nemzet érdekét a pillanatnyi politikai érdek fölé helyező érveléssel, a kompromisszumkeresés helyett a Béccsel való konfliktus vállalása mellett tört lándzsát. Beszédét ennek szellemében - éljenzések között - így zárta: "Azt mondom, fogadjuk el Pálffy indítványát. Egy út van előttünk, melyen kétfelé megy az ösvény, az egyik darabos és kavicsos, a másik sima, könnyű, de a végén a nemzetiség^[227] újabb temetője van. E kettő közül válasszatok." Mészáros válaszában túlzottnak vélte Palóczy aggodalmait: "Amennyire ismerem azon magyar ezredeket, melyekben szolgáltam, és másokat is, soha nem hallottam a magyar ezredekben, hogy valaki azt mondotta volna, hogy »a haza semmi«, hanem mindig az volt mondva, hogy legszebb hivatása van a katonának védeni hazáját, királyát, a békét és csendet fenntartani, s ezáltal a katona ad tekintélyt s tevékenységet a törvénynek, s midőn taníttatik a katona, eddig az mondatott neki: »szeresd királyodat«, hozzá tétetvén mindig: »szeresd hazádat is«. Mióta pedig alkotmányos úton vagyunk, megfordítva taníttatik a katona mindkettőre, mert a kettő összeforrva egyet képez." A dilemma feloldása valóban nem bizonyult könnyűnek, azonban tény, hogy a nemzeti önvédelem szempontjai, továbbá a bécsi udvarnak az az augusztus végén lelepleződött szándéka, mely az 1848-as alkotmány alapvető korlátozására vagy éppen visszafordítására irányult, utólag mindenképpen a hadsereg "magyar lábra állításának" programját igazolta.

A folytatódó vitában fontos állomás volt Kossuth augusztus 19-i beszéde, mellyel a központi bizottmány - Mészároséval ellentétes - terveit támogatta, s egyben leleplezte a kérdésben a kormányon belüli komoly ellentéteket is. Kossuth ugyanis már a kormány ülésein is ellentmondott Mészáros terveinek, ugyanis a tervezett újoncalakulatok magyar vezényleti nyelve és magyar jelképek használata mellett foglalt állást, ugyanazt a tipikus érvelést figyelhetjük meg szavaiban, mint például korábban Palóczy esetén látható volt, miszerint mindez egyenes következménye az áprilisi törvényeknek (konkrétan itt az 1848/3. tc.-nek), nem más, mint az ott általánosságban fogalmazott, illetve nyitva hagyott problémák konkrét, logikus megfogalmazása. Kossuth nagy beszédében például így fejtegette mindezt: "a hadügyminiszter úr is több ízben kijelentette, miszerint igenis a magyar sereget az önálló kormányzást behozó törvény természetes következése gyanánt tekinti, hogy a hadsereget magyar lábra kell állítani. In thesi^[228] e részben nincs különbség a vélemények között, hanem csak az alkalmazásról, a kivitel idejéről s módjáról van szó."^[229]

Palóczy László újra aktivizálta magát a honvédelmi törvény szakaszonkénti vitájánál, amikor a tisztikar nyelvtudásával foglalkozó 7. §. került tárgyalás alá, és ismét határozottan a hadsereg nemzeti jellege, illetve az ebből következő politikai megfontolások mellett kötelezte el magát. A vitát Teleki László javaslata indította el, miszerint a jövőre nézve csak magyarul tudó tiszteket alkalmazzanak az újonnan létrehozandó katonai alakulatoknál.^[230] A nemzetiségek illetve a bécsi udvar szempontjából egyaránt kényes nyelvkérdés felvetését Ghyczy Kálmán próbálta tompítani, aki a nemzetiségek részére is nyitva hagyta volna a katonatiszti pályát, illetve további "szelídítésként" nem törvényben, hanem csak országgyűlési határozatban fejezte volna ki a Ház többségének kívánságát a magyar nyelvvel kapcsolatban. Hozzászólt az ekkor már sokasodó lelki válságokkal küzdő Széchenyi is, aki megijedt a nemzetiségek felbőszítésétől, mindenáron a javaslat elvetését szerette volna elérni: "Azt gondolom, ilyesekben minden az applikációtól^[231] függ, mert ha tagadni nem akarjuk, és az Isten képében hazudni nem akarunk, van sok ezen országban, ki rosszul beszél magyarul és lelke mégis hőn dobog a hazáért, holott vannak oly ékesen szóló magyarok, kik az embert elcsábítják, s korán sem oly hő magyarok, mint kik rosszabbul beszélnek. Ha igaz, hogy mi a testvériség alapján ezen országban, hol annyi kevert népek vannak, jogainkat megosztattuk, ne keserítsük azáltal ezen gyönyörű lépést, mely által minden nemzetek háládattal fognak viseltetni, hogy megint valami erőszakot gyakoroljunk, mert mondhatom, nagy bajunknak is egy kis oka az erőszak, mert akárki mit mond, szőrmentében könnyebben mennek a dolgok, mint szőr ellenében. Én a hadügyminiszter hazafiságára bízom, legyen határozat, de ne tegyük törvénybe, mert az a más ajkúakat elkeseríthetné, s nem volna alkalmunk nekik azt megexplikálni, hogyan értettük." A további hozzászólók beszédeiből is általában a nyelvi-nemzeti mozgalmakkal kapcsolatos, a múlt században minduntalan felbukkanó, gyakorlatilag feloldhatatlan dilemma rajzolódott ki, miszerint az egységes polgári nemzetállam működőképessége egy hivatalos államnyelvet követelt (például a hadsereg irányításában vezényleti nyelvet), amelyet hazánkban értelemszerűen csak a magyar tölthetett be. Ennek még toleráns-liberális felvetése is óhatatlanul szembe került ugyanakkor a nemzetiségek szintén anyanyelvi autonómiát követelő, egyre erősebb mozgalmaival. Visszatérve a konkrét vitára, Zsembery Imre visszautasította Széchenyi szavait, arra hivatkozva, hogy ha Ausztriában is kötelező a német nyelvtudás a hadsereg tisztjei részére, miért lenne más a helyzet az amúgy is "magyar lábra" állítani szándékozott, a magyar kormánynak alárendelt honvédalakulatok esetén. Bezerédy István már - érzékelve a kérdés messzebb ható politikai következményeit - jóval óvatosabb volt, s megelégedett volna a törvény szövegében a magyar lábra állítás kimondásával. Palóczy ezt követő beszédét Széchenyi ellen intézte, és a jövőben alkalmazandó tisztektől megkövetelte volna a hadsereg vezényleti nyelvének ismeretét: "Bizony azon német tiszt, ki szokás szerint szolgál magyar ezrednél, megtanulhatja a magyar nyelvet. Elhiszem, hogy gróf Széchenyi ismer sok olyan külföldi egyéneket, kik azt mondják, rendkívül szeretik a magyar ezredeket és magyar ezredekben kívánnak szolgálni, alkalmasint nem a magyar ezred iránti szeretet vonzotta azon tiszteket, hanem szeretik a magyar formaruhát, melynek hatása van a szépnemre is. Ennélfogva örök igazság marad az, bár szeressen minket akárki, de ő tanuljon meg magyarul az ezred kedvéért, nem pedig az ezred tanuljon németül az ő kedvéért, mert különben tiszt nem lehet. El nem fogadom Ghyczy indítványát, hogy bújjunk el valami rejtély alá, ne mondjuk törvényben, hanem határozatban."^[232] Palóczy figyelmeztetett továbbá arra a logikai ellentmondásra, amely a már jóváhagyott 5. §-sal fennállott, ez ugyanis kimondta, hogy az egyenruha, a csapatzászlók stb. magyarok, a vezényleti nyelv magyar legyen, és nem értette, hogy akkor miért pont a tisztikarnak ne kelljen magyarul tudnia. Mészáros Lázár hadügyminiszter is támogatta a tisztek magyar nyelvtudását, mégis az aktuális helyzetben jobbnak ítélt egy kompromisszumos, kiskaput biztosító paragrafus szövegezését: "Ha lehetne valami kis módosítást engesztelőképp betenni, én örömest elfogadom, csak hogy ne rontsunk valamit, mi káros következményeket húzhatna maga után." Teleki László válaszában leszögezte, hogy bízik ugyan a miniszter szavaiban, de még inkább a törvényben. Felhívta a figyelmet arra, hogy már a törvény címe is "magyar hadseregről" szól, tehát ha komolyan vesszük Széchenyi érveit, akkor már ez is sértheti a nemzetiségeket. Teleki szavaiból: "Hogy tehát a körülmények minél előbb megengedhessék a magyar hadseregnek magyar lábrai állítását, azért szükséges a törvényben kimondani azt, hogy a már szolgálatban levő tiszteken kívül oly új egyének a magyar seregbe ne alkalmaztathassanak, kik a magyar nyelvet nem bírják. Ennek tehát törvénybe iktatását múlhatatlanul szükségesnek tartom." A feszült légkörű, folyamatos bekiabálásoktól zavart szavazáson Teleki pártolói kerültek többségbe, Mészáros halasztó jellegű javaslata pedig kisebbségbe.

A hadseregről szóló törvény vitája kapcsán elhangzott beszédei - eltekintve további, szavazásra bocsátott rövid módosító indítványainak méltatásától, például a katonai szolgálat alóli felmentésekkel kapcsolatban^[233] - ismét amellett szólnak, hogy Palóczy a reformkorban megindult politikai folyamatok logikus folytatásaként értékelte az 1848-as törvényhozás legfőbb feladatát. A katonai főiskola elválasztása az egyházak intézményes jelenlététől, az önálló nemzeti hadsereg megteremtése (melynek fontossága érvelésében nem kis mértékben a külsődleges jelképek, tehát a zászló, jelvények használatában mutatkozik meg), továbbá a magyar nyelv jogainak kiterjesztése, államnyelvként való használata mind olyan témakörök voltak, melyekben véleményét az áprilisi törvények következetes végigvitelének programjára alapozta, és - ugyanúgy, mint a közös iskola-vita kapcsán - érthetetlennek tartott minden halasztó jellegű kompromisszumot, nem látott halasztásra okot adó tényezőt. Valamennyi érve a magyar polgári átalakulás eszmerendszeréből táplálkozott, s mivel úgy vélte, régóta dédelgetett elveinek jött el megvalósulási ideje, hajlandónak mutatkozott a konfliktusok vállalására is. Hogy e kérdésekben Mészáros Lázár miniszterhez és a hozzá közel állókhoz képest "radikalizmusa" indokolatlan volt-e, nehéz felmérni, hiszen a törvényjavaslat tárgyalása közben már megindultak az önvédelmi háború eseményei, bár - megítélésünk szerint - éppen ez utóbbiak ismeretében kell Palóczy indítványait jogosnak, az aktuális helyzet követelményének, a lehetőségek határozott kihasználása iránti igény megfogalmazásának, továbbá a nemzeti önvédelmet esetleg sikeressé (vagy sikeresebbé) tevő törekvésnek tekintetnünk.

Érdemes még megemlíteni, hogy ugyancsak az augusztus 22-i tárgyalási napon Palóczy még egy rövid interpellációt intézett a hadügyminiszterhez a legfőbb katonai kitüntetésnek számító Mária Terézia-rend fenntartásával kapcsolatban, mondván, hogy "az ezen renddeli kitüntetés nagyon sok ösztönt ad a vitéz tettekre."^[234] Palóczy szerette volna, ha a magyar katonai vitézséget - nyilván nem dinasztiális, hanem nemzeti érdekeknek megfelelően - ezután is jutalmazzák, méghozzá a hozzá tartozó komoly összegekkel. Mészáros egyetértett a felvetéssel, bár a rend anyagi helyzetével kapcsolatban elegendő információval nem rendelkezvén, a továbbiakat illetően nem nyilatkozhatott. Palóczy ezen javaslatának megítélésekor fontos, hogy az áprilisi törvények értelmében a rendjelek alapítása és adományozása továbbra is uralkodói jogkör maradt, amellyel V. Ferdinánd élt is, például 1848 nyarán, amikor elutasította a magyar hadügyminiszter vitézségi érem (tehát nem is rendjel!) alapítására vonatkozó kérését. Palóczy felszólalásának nyilvánvaló célja az volt, hogy a magyar kormányszervek valamilyen módon saját hatáskörbe illetve ellenőrzésük alá vonhassák a katonai kitüntetések adományozásának jogát Ezzel egyébként mintegy megelőlegezte Kossuth Lajosnak, mint az OHB elnökének október 12-én kelt rendeletét, melyet a katonai vitézség jutalmazása tárgyában adott ki, illetve azokat a decemberben megfogalmazódott (az események miatt végre nem hajtott) konkrét terveket, melyek egy önálló katonai érdemrend alapítására irányultak.^[235]

Palóczy többször szólt hozzá pénzügyi-gazdasági természetű törvényjavaslatok tárgyalásakor, ám ezen felszólalásai egyrészt többnyire nélkülözték a vitára okot adó önálló indítvány jelleget, továbbá jóval kevésbé irányultak elvi kérdésekre.^[236] Ezért elemzésük is rövidebben áttekinthető.

A Kossuth által július végén benyújtott, az ország pénzügyeinek átfogó rendezését tartalmazó törvénycsomag^[237] részletes tárgyalását a Ház - miután a pénzügyi egyensúly megteremtése érdekében elfogadta a fedezet nélküli bankjegyek kibocsátását célzó javaslatot - augusztus 28-án kezdte meg. Palóczy őszinte elismeréssel méltatta Kossuth pénzügyminiszteri tevékenységét, és általánosságban fejezte ki bizalmát és reményeit a jövőre vonatkozóan: "Jól mondá a miniszter úr, hogy még nem volt emberi bölcsesség és miniszter, ki az adórendszert tökélyre tudta volna vinni, de éppen azért, mert azon rendszer egyszerű, jó lesz a gyakorlatban is. Valamint a pénzügyminiszter úrnak nemes indulatáról meg vagyok győződve, úgy azt várom tőle, hogy kettőztetett iparkodással arra fog törekedni, hogy a jövő országgyűlésen a csatornákat, melyekből a költségek pótolandók, elő fogja terjeszteni, s nemcsak azon lesz, hogy fizessünk sokat, hanem fizethessünk is sokat."^[238] Két rövid indítványt tett a javaslat általános vitájában, az egyik arra vonatkozott, hogy pontosítani kell az adóztatás alól eddig felmentett réteg (a nemesség) adófizetési kötelezettségének kezdő napját, Palóczy javaslata szerint a nemesség ne november 1-i hatállyal "kezdje szűz vállaira venni az adózást", hanem június 1-vel. Az adóztatás ésszerűsítését, a behajtás egyszerűsítését célzó javaslatot Kossuth örömmel fogadta ("a követ úrnak - kit nagyon tisztelek - előterjesztését helyesnek és alaposnak tartom"), és leszögezve, hogy a porták szerinti adókivetés helyett az új adórendszer a jövedelem szerinti fizetésen alapul, 1848 végéig javasolta a fizetési határidő kitolását, melyet a Ház többsége elfogadott. Palóczy másik megjegyzéséből az elsősorban földműves, szegény adófizetők érdekei iránti elkötelezettség rajzolódik ki, figyelmeztetett ugyanis az elemi csapások okozta károknak az adótörvény meghozatalkor történő figyelembe vételére, ám ennek tárgyalására a későbbiekben már nem került sor. (Megjegyezzük, az elemi csapások okozta károknak, mint az adóztatás alóli felmentés vagy mérséklés indítékainak törvénybe iktatásáért Palóczy már a reformországgyűléseken is folytatott - eredménytelen - küzdelmet.) Hasonló - "szociális érzékenységből" - fakadó javaslata volt 30-án a karitatív célú alapítványok, tőkepénzek adóterheinek enyhítése illetve elengedése.^[239] Mint mondotta, az oktatási intézmények alapítványainak kivételét is indokoltnak tartotta volna, de a szegényintézeteket, kórházakat feltétlenül mentesíttetni kérte. Beszédének érdekessége, hogy nem csak elvekre, hanem az általa jól ismert miskolci valóságra is hivatkozott: "Csak Miskolcot hozom fel, melynek bizalmából szerencsés vagyok képviselő lenni. Miskolcon három vallásfelekezetnek van szegényháza, itt tartatnak szegény nyomorultak, kik elgyengültek, megrokkantak, nincsenek gyermekeik, rokonaik és gyámolaik, tartatnak, hogy éhen meg ne haljanak. Ezeket tartják intézetben, mely sok jó embernek adakozásából állíttatott fel. Ha elvonjuk egy részét a tőkének, ez annyit tenne, mintha a kenyeret vennénk ki a szegények szájából. Tehát kérem a Házat, ha nem is az iskolák, legalább a szegényintézetek tőkéi vétessenek ki." A Ház többsége a kórházi alapítványi tőkék adórovat alóli kivételét nem fogadta el. A szavazás előtt Repeczky Ferenc képviselő tett egy rövid megjegyzést: "Nincs többé kiváltság Magyarországban, ezáltal új kiváltságos osztályt teremteni nem akarok, akinek van, fizessen." ^[240] E rövid epizódból messzemenő következtetést levonni persze nem lehet, mindazáltal arra utal, hogy Palóczy - hasonlóan a reformországgyűlésekhez - a klasszikus liberalizmus elveit magáévá tette, ám hajlandó volt azok követelményeit (például az egyenlő közteherviselés és járulékfizetés esetén) a méltányosság elve illetőleg szociális szempontok alapján árnyalni.

A következő nagy, pénzügyi kérdésekhez kapcsolódó témakör, melyben Palóczy László feltűnően aktívan igyekezett kivenni a részét, az árpilisi törvények végrehajtásának egyik legfontosabb területe: az úrbéri telkek illetve szolgáltatások után járó kárpótlás (kármentesítés) volt.

Palóczy két nagyobb beszédet tartott 1848. szeptember 20-án és 21-én a szőlődézsma eltörlése utáni kártalanítással kapcsolatban.^[241] A szőlődézsma, illetve az áprilisi törvények által meghagyott további úrbéri szolgáltatások eltörlésének kérdése az első népképviseleti országgyűlésen szorosan összefüggött a feudális viszonyok végleges felszámolásának ütemezésével, az ahhoz kapcsolódó társadalmi és aktuálpolitikai kérdéskörhöz. Augusztus folyamán egyre fokozódott a paraszti közösségek irányából érkező nyomás a feudális járadékformák végleges megszüntetéséről,^[242] számos képviselői indítvány is foglalkozott ezzel, és Jellačić betörése végül elodázhatatlanná tette a kérdés felvetését, ezért a Ház szeptember 15-én határozatot hozott a szőlődézsma eltörléséről, mely valóban "méltó kiegészítése volt az árpilisi törvényeknek."^[243] A részletkérdésekben annyi módosító indítvány született, hogy a kérdés tárgyalását 19-én újra kellett kezdeni, Deák Ferenc igazságügyminiszter javaslatai alapján. A szőlőbeli adózások megváltásáról szóló passzusok heves vitát vitákat váltottak ki,^[244] egyrészt a szőlő úrbéri természetével kapcsolatosan, másrészt a volt földesurak kártalanítását célzó pénzalap előteremtésével összefüggésben. (Előbbit illetően a problémát röviden az okozta, hogy a szőlődézsmát az áprilisi törvények értelmében csak akkor lehetett megszűntnek tekinteni, ha úrbéres földbe telepítették, de az ún. "kerti" szőlők kivételével, melyek a jobbágy beltelki illetőségében voltak, a többség majorsági jellegűnek számított.^[245]) Deák javaslatának 1. §-a például úgy fogalmazott, hogy a szőlő után fizetett úrbéri kötelezettségek "a jövőben megválthatók lesznek", a 4. § pedig a megváltási összeget kifejezetten a szőlőbirtokosokra hárította volna. A vitában Kossuth már korábban leszögezte, hogy sok olyan dézsmás szőlő van (például a Hegyalján), amelyet nem a nép művel a maga kezével, kármentesítést tehát csak a nép által művelt szőlő dézsmájáért adjon az állam,^[246] és ezt az álláspontot a parlamenti többség is magáévá tette. Palóczy előtt Pázmándy házelnök foglalta össze a vita lényegét: "A kérdés az, hogy a kárpótlást általánosan viselje mindenki, ki a szőlőt bírja, vagy pedig a státus által történik a kárpótlás, s kik mennyiben kapjanak a státus által kárpótlást."^[247] Palóczy beszéde elején az ügy fontosságát pontosan foglalta össze: "A kérdés az, vajon a szőlőbirtokosok maguk tegyék-e le a megváltási árt? Ez ismét kétfelé megy, tudniillik általánosan minden szőlőbirtokosok maguk váltsák-e meg magukat, vagy a szegényebbek kivétessenek? Ha általánosan minden szőlőbirtokosnak meg kell fizetni a váltságbért, az lesz belőle, hogy a szegények nem tudják megfizetni." A tőle megszokott szenvedélyes stílusban számos történelmi és politikai adatot sorakoztatott fel amellett, hogy a szőlőbirtokosok kártalanítását az állam vállalja fel, a volt jobbágyokat pedig semmilyen fizetési kötelezettség ne terhelje. Humánus illetve szociális szempontok alapján érvelt a szegényebb sorsú jobbágyokra nehezedő újabb kötelezettség ellen, továbbá cáfolta, hogy az államra olyan tehertétel nehezedne, amely a pénzügyi egyensúlyt fenyegetné. Már csak azért is - mondta -, mert a két legnagyobb földbirtokos az állam és a katolikus egyház volt, Palóczy szerint pedig egyik kártalanítása sem szükséges: "A közálladalomra nézve úgy vélekedem, hogy miután az elv meg van határozva, hogy a közálladalom javait meg kell adóztatni, mert egyik zsebéből a másikba tenné a státus a pénzt, nem szükséges, hogy magának adjon pótlékot az elvesztett szőlődézsmáért. [...] Másik földesúr a klérus. Nem akarok most a papi javakról szólani, más időkre fognak ezek tartozni, de nem fogja nekem egy magyar publicista^[248] is tagadni, hogy a klérus jószágai a státus jószágai, és a státus azokról rendelkezhetik. Nem tagadhatja senki, hogy a klérus nem tulajdonos, hanem haszonvevő. Ha a klérus elveszti a dézsmát Szent István, Szent László és s más királyok adományaiból, még elég boldog állapotban marad, hogy elélhessen. Tehát a klérus javaiban nem szükség a dézsmát megváltani." A szekularizációval kapcsolatos egyik legfontosabb reformkori érvet is felvillantó felszólalás lényegét mégis utolsó gondolatában nevezte meg: "Az igazság és jövő zavarok elkerülése, a nemzet méltósága s boldogsága kívánja, hogy a váltsági summát a státus vállalja magára." Az utána következő Piller Gedeon képviselő cáfolni igyekezett Palóczy szavait, például azzal, hogy az áprilisi törvények kimondták ugyan a volt úrbériség megváltásának elvét, de akkor a szőlőről nem történt említés, "következőleg úgy hiszem, mit a törvény márciusban ki nem mondott, az szeptemberben sem lehet úrbériség." Éppen azt nevezte igazságtalannak, hogy az állam viselje a terheket, ugyanis az adófizetőkre kivetett újabb járulékot azok is viselnék, akik nem műveltek vagy birtokoltak szőlőt. "Oda járulok tehát véleményemmel, hogy mindenki váltsa meg önmagát, annyival inkább, mert én könnyebb megváltást nem ismerek, mint ezt, [...] mert sokszor egy évi termés is képes a megváltási summát kiegészíteni." Jekelfalusy Emil támogatta ezt a véleményt, mert szerinte az államcsőd előre történt deklarálásával volna egyenértékű, ha az állam vállalná a kártalanítást, amit előtte Luzsénszky János is fejtegetett, miszerint a kárpótlást csak kamatozó államkötvények formájában lehetne megoldani, annak törvényszerű vagy lehetséges következménye pedig az elértéktelenedés és a "kuponbirtokosok általános lázadása" lehetne. Szentkirályi Mór azt kifogásolta, hogy pontos összegek nem állnak a törvényhozás rendelkezésére sem az úrbéri veszteségek, sem az állam által vállalandó megváltási összeg nagyságát illetően. Végül Pázmándynak sikerült szavazásra feltenni a kérdést, amely Deák szerkezetét megbuktatta, és (82:172 arányban) kimondta az elvet, hogy nem az eddigi szőlőbirtokosok viselik a kártalanítás terhét, hanem az állam, de nem minden különbség nélkül mindenki.^[249] Szerették volna szavazásra feltenni Palóczy indítványát is, vagyis, hogy az állam teljes egészében vállalja magára a kártérítést, erre azonban nem került sor, és a tárgyalást másnapra halasztották. Ekkor a vitában Palóczy újra szót kért, csak azért, hogy néhány félreértés tisztázáshoz járuljon, többen ugyanis összekeverték a szőlő után szedett adót annak úrbéri természetével. Többen szóba hozták továbbá, hogy a szőlő után fizetett papi tized után is kellene kártalanítást fizetni. Halász Boldizsár - többek között - egyetértett Kossuth vonatkozó észrevételével, mondván "az állami és papi javaknál a szőlőkre nézve ki kell mondani azon elvet, hogy hűbériséget többé nem szenvedhetvén, a kártalanításnak helye nincsen."^[250] Palóczy is értetlenségének adott hangot a felvetés kapcsán: "Még kevesebbé tudom megfogni, mit akarnak a papi dézsmával, ezt már elfújta a szél. Ezen urak vissza akarják vinni az országot Szent István idejére, mert ő adta a dézsmát a papságnak. Akkor fizetett az országban mindenki tizedet, még a nemesség is, s a majorsági földek is fizettek. [...] Ha fizetett eddig is földesúri dézsmát, tárgya a megváltásnak, de ha nem fizetett földesúri dézsmáért, csak papit, ennek már törvény szerint vége lévén, szeretném tudni, mi alól kellene megváltani." Egyetértett továbbá Pázmándy felvetésével, hogy a képviselőknek nem az a feladata, hogy az úrbéri szőlő jogi természetéről elméleti vitát folytassanak, belekeverjék a papi illetve egyéb birtokok aprólékos kérdéseit, s ez esetben határozottan támogatta a Deák-féle "szerkezet" 10. §-át, mely kimondta, hogy nem vonhatók a szóban forgó törvény (az 1848/9. tc. végrehajtása) alá a már amúgy is "közállományi kárpótlás" hatálya alá tartozó szőlőbirtokok. Szeptember 21-én a képviselők nagy részének távolléte megakadályozta a határozathozatalt, és a szakaszonkénti tárgyalás során nem is jutottak tovább a több mint 70 szakaszos javaslat 13. §-ánál, szeptember végén - elsősorban a bekövetkező hadiesemények hatására - a törvényjavaslat vitáját elhalasztották.

Az úrbériséget vesztett nemesség kárpótlásáról szóló törvényjavaslat decemberben került újra a T. Ház asztalára, és vált heves politikai csatározás tárgyává. A vitában Palóczy újabb jelentős önálló kezdeményezésének adott hangot, mely olyan nagy visszhangot kapott, hogy a forradalom és szabadságharc történetét tárgyaló munkákban nem egyszer említésre kerül.

Mielőtt az országgyűlés tárgyalásaira térnénk, szükséges néhány általános megjegyzést tenni.^[251] Az áprilisi törvények egyik legfontosabb része az 1848/9. tc.-ben öltött testet, mely az úrbéri szolgáltatások eltörléséről, a jobbágyfelszabadítás végrehajtását célzó intézkedések megvalósításáról szólt. Az országgyűlés kompromisszumos törvénye - Varga János észrevétele szerint - a földesurak kármentesítésének és az örökváltság kötelező voltának kettős elvén nyugodott.^[252] Az áprilisi "törvénycsomag" ezen passzusa kétségtelenül az egyik legfontosabb változás volt a magyar állam addigi nyolc és fél évszázados történetében, és nem csak nagy számú, hanem rendkívüli társadalmi érzékenységet kiváltó problémakör kapcsolódott hozzá. A márciusi-áprilisi "alkotmány" megteremtőinek programjában kezdettől kiemelt helyen szerepelt az úrbéri szolgáltatások után a - nem kis áldozatot hozó - földesurak kárpótlásának megvalósítása, egyrészt elvből, másrészt azon reálpolitikai megfontolásokból, melyek az új, polgári állam iránt bizalommal viseltető társadalmi bázis megteremtésére irányultak. A megváltáshoz szükséges összeg előteremtésére március végén - április elején nem volt lehetőség, viszont az érdekeltek megnyugtatására törvénybe iktatták a sokat idézett 1. §-t: "A törvényhozás a magán földesurak kármentesítését a nemzeti közbecsület védpajzsa alá helyezi." (Rövid kitérőként felidézzük a vonatkozó törvény egyik rövid, kitűnő méltatását Szabó István tollából: "A jobbágy szabad emberré lett, úrbéres terheit fenntartás nélkül eltörölték, s a földesúrnak a jobbágy nem fizetett kártérítést. A kártérítést az állam vállalta magára. Ennél messzebb csupán a francia konvent ment, amikor a földesurak kárpótlását megtagadta. A magyar állam terhéül elvállalt kárpótlás természetesen a közteher viselésének arányában a magyar jobbágyságra is nehezedett, azonban a kármentesítés ilyen formában mégis megszűnt jobbágykérdés lenni, nem maradt a volt földesúr és a jobbágy közvetlen ügyének, mint nagy részben akár Ausztriában is."^[253]) A törvény rögzítette továbbá, hogy a kárpótlásnak teljesnek kell lenni, összegét az éves tiszta jövedelem 20-szorosában határozta meg, alapjául pedig a kincstári birtokok eladását vagy hitelfedezetként történő felhasználását tekintette. Az úrbéres szolgáltatások elvesztése ugyan csak mintegy a nemesség egytizedét érintette, de éppen arról a rétegről volt szó, mely alkotta és formálta a megyei illetve országos politikai közvéleményt. Tény, és az 1848-as fordulat kapcsán kevéssé méltatott tömeglélektani jelenség, hogy a birtokos nemesség többségét a jobbágyfelszabadítás rendkívül gyors bevezetése félelemmel töltötte el, amit az első népképviseleti országgyűlés összehívása csak részben enyhített. (A kormány egyrészt világossá tette eltökéltségét a kárpótlás részleteinek törvényes életbe léptetésére, másrészt a képviselők túlnyomó többsége birtokos nemes, tehát személyében is érdekelt volt.) A kárpótlás végrehajtásának kidolgozását - az idézett 1848/9. tc. 1. § határozottságán túl - sürgette azon birtokosok társadalmi érdeke, akiknek a földje elsősorban úrbéres jellegű telkekből állt, illetve majorságuk művelését kizárólag robotra alapozták. (A mintegy 8 millió holdat kitevő nemesi kézben lévő birtoktestek felének-háromnegyedének művelése történt robotban. A helyzetet ráadásul nehezítette, hogy a birtokos nemesség többnyire nem rendelkezett saját gazdasági felszereléssel, a bérmunkás rendszerre való áttéréshez szükséges saját gazdasági felszereléssel stb., ráadásul kínzó tőkehiány sújtotta, égető szükségük lett volna tehát mezőgazdasági beruházásra fordítható pénzre.) A kárpótláshoz fűződő politikai célkitűzést legvilágosabban Kossuth fogalmazta meg egy 1849. januári, Csány Lászlóhoz írott levelében: "a vesztett jobbágyiság kármentesítésére lépéseket tenni annyit tesz, mint a volt nemességet megnyerni, mert ez tömérdeket vesztett és nagyrészt szegény."^[254] A kárpótlás végrehajtását - s ez a kortársak előtt a forradalom idejére világossá vált - csak az állam irányításával lehetett megvalósítani. A rendkívüli körültekintést igénylő politikai ügy két leginkább neuralgikus pontja az volt, hogy egyrészt honnan teremtsék elő a megváltáshoz szükséges pénzt, másrészt milyen rendszer alapján mérjék fel a földesurak veszteségeit, továbbá ennek megfelelően kinek, milyen részletekben és mennyit fizessenek.

A kárpótlást szabályozó törvény elfogadása tehát összességében - mint Fónagy Zoltán lényegre törő rövidséggel írja - "politikailag szükséges, gazdaságilag hasznos, társadalmilag igazságos" volt. (Az ügy fontosságát jól mutatja egy, több helyen is idézett történet. Még az utolsó pozsonyi diétán Szapáry Antal gróf fenyegette meg Batthyányt, hogy agyonlövi, "ha a kárpótlás meg nem lesz", mire a miniszterelnök - tükrözve a kormány elszántságát - kijelentette, hogy "arra nem lesz szükség, mert akkor magam hajtom végre."^[255] Megemlítjük még itt Kossuth érvelését 1848 tavaszán, aki mindenáron meg akarta nyugtatni a kárpótlás miatt aggódó földesurakat, akik közül egyesek már ekkor részletezni akarták a törvényben, hogy hogyan történjék pontosan a kárpótlás. Kossuth erélyesen tiltakozott a kormánnyal szembeni esetleges nemesi bizalmatlanság ellen, mondván: "azok, kik a törvényhozás eddigi intézkedéseiből magukra nézve kárt látnak, e veszteséget illetőleg nincsenek még a kármentesítési általános törvény által megnyugtatva, s e bizalmatlanságot arra használják fel, hogy hazánk szerencsés átalakulását, az új formák megszilárdulását gátolják.[...] Lássák meg tehát ezen urak, hogy a dolgot extrémumra ne vigyék."^[256]) Az átfogó törvényjavaslat szeptember végén történt elhalasztása után december elején mind az áprilisi törvények következetes kiegészítésének egyre égetőbb igénye, mind pedig az önvédelmi harc eseményei (vagyis a társadalom minden irányú megnyugtatásának és a nemzeti önvédelemnek a szempontjai) arra késztették a képviselőket, hogy újra tárgyalás alá vegyék a kárpótlás ügyét. (A romló katonai helyzet árnyékában folyt képviselőházi vitáról joggal jegyezte meg Szabó Ervin, hogy "csak a márciusi napok lázában tárgyalt a magyar országgyűlés oly gyors ütemben, mint most."^[257]) December 8-án a felsőház hozott határozatot a kérdésről, melyben a kármentesítést mielőbb végrehajtandónak ítélte és "nem titkolhatta azon aggodalmát, melyet ezen tárgynak ily hosszú időre terjedt befejezése gerjeszt", továbbá a javasolt becslési kulcs megállapításához tanúk segítségével történő becslés helyett más módszert javasoltak.^[258] Pázmándy házelnök december 13-án mutatta be a felsőház határozatát a képviselőknek, akik azonnal a szöveg illetve a kormány által beadandó tervezet osztályokhoz utasításáról döntöttek. A vita lendületét, egyben a kármentesítési törvényjavaslat irányelveit Kossuth december 14-i beszéde szabta meg, amikor úrbéres szolgáltatásai szempontjából "osztályokra" kívánta osztatni az országot, majd az osztályok szerint megállapítanának egy bizonyos összeget, s "ezt adjuk meg kármentesítésül."^[259] December 19-re elkészült az "Országos határozati javaslat az úrbéri kárpótlás végrehajtásáról", melyhez az osztályok központi bizottmánya december 22-én nyújtotta be jelentős elemeket is tartalmazó módosító indítványát. A határozati javaslat elsősorban arra irányult, hogy a kárpótlás minél előbb végrehajtható legyen, ezért a részletes becslés mellőzésével 9 osztályt állapítottak meg, melynek legmagasabb osztályába tartozó birtokért 700, legalacsonyabbért 300 forintot irányoztak elő, egy házas zsellérért pedig 80 forintot. Kossuth eredeti, szeptember elején készült törvényjavaslatának megfelelően a kárpótlás megvalósítására 5 %-os kamatozású állampapír kibocsátását javasolták. Másnap Lónyay Menyhért, a központi bizottmány előadója felolvasta a tervezetet és az ahhoz fűzött kiegészítéseket, az általános vita középpontjába azonban a szószéken őt követő Palóczy szavai kerültek.

"Ha az általános tárgyaláshoz kell szólani, megvallom, hogy nekem az egész munka alapja nem tetszik, sem azt a hazára nézve jónak, üdvösnek nem látom." - kezdte Palóczy, s megpróbálta mérlegre tenni a mindenki által a törvénnyel szembeni alapkövetelménynek tekintett "igazságosság és célszerűség" fogalmait.^[260] Azzal kezdett érvelni, hogy az úrbéri kármentesítés kapcsán mindezek viszonylagos illetve nehezen meghatározható értékek, hiszen a felmérés végrehajtására kiküldött személyek óhatatlanul szubjektív megítéléssel fognak munkához: "azok is emberek, ha vezérfonalat nem adunk nekik, miként osztályozzák a házhelyeket, és így önkényre fog hagyatni az osztályozás. Nézetem szerint az osztályozásnak kulcsa kettő lehetne: egyik, mit ér itt vagy amott a házhely, másik, mit hozott az be a földesúrnak, és mit kell felvenni a kármentesítés alapjául. Az nem lehet alap, hogy mit ér egy házhely ezen vagy más vármegyében, mert házhelyet a földesúr nem vesztett, mert az nem az övé volt." Erőteljes adatokkal próbált továbbá figyelmeztetni arra, hogy a becslés az ország különböző mezőgazdasági adottságokkal és birtokviszonyokkal rendelkező térségeinek ellentéteit fogja kiélezni, hiszen mindenki elégedetlen lesz az úrbéri kárfelmérést végző bizottság rá vonatkozó döntésével. A felmérés és a várható (vélt illetőleg jogos) igazságtalanságok kivizsgálása - mondta - indokolatlanul hosszú időt venne igénybe, márpedig a döntést az aktuális súlyos helyzetben nem is lehet tovább halogatni: "De meddig lesz minden földesúr kielégítve, ha ezen cifra kezelésen megy a dolog, mint itt van? Ha azon három ember összeül, elébe terjesztvén a háznak munkálatait, jönni fognak a vármegyéktől a becslések következtében számtalan panaszok, mert mindenki azt fogja kívánni, hogy őt az első osztályba tegyék. Számtalan lévén a panasz, azt meg kell vizsgáltatni, újra becsültetni és azután el kell ítéltetni. Ne legyek rossz próféta, alig lesz azon dolognak hat évig is vége." Palóczy végül annak a meggyőződésének adott hangot, hogy a jelen súlyos helyzetben "jobb most valami bizonyost adni, nem tévén különbséget semmi házhelyben", vagyis a kártalanítást megelőző részletes osztályozás ellen emelt szót, javaslata pedig a határozattervezetek részletes elemzése helyett egyszerűen annyi volt: "Kívánom tehát kimondani, legyen általában egy osztály és kapjon minden földesúr egy házhelyért 400 pengő forint kárpótlást."

Halász Boldizsár ellentmondott az előtte szóló Palóczy véleményének, s bár egyetértett a kárpótlás végrehajtásának egyszerűsítésére vonatkozó megjegyzésekkel, igazságtalannak nevezte képviselőtársa tervezetét, hiszen "ha elfogadjuk általában a 400 forintot, úgy azt, kinek 300 forint járna, 100 forinttal megajándékoznók, miben az országnak legkisebb haszna sincs." Úgy gondolta, éppen ez a végrehajtás indítana panaszáradatot a törvényhozás felé, hiszen mindenki azzal érvelne, hogy kevesebbet kapott, mint amennyi jár neki, míg más akár többet is, de legveszélyesebbnek azt tartotta, hogy "így a reakciónak csak fegyvert szolgáltatunk kezébe."^[261] Halász inkább a becslés alapjául szolgáló felosztást egyszerűsítette volna 9 helyett 4 osztályra. Simonyi Lajos később szintén hasonló érvet hozott elő, de csak 3 osztályt javasolt. Kubicza Pál (a téma szempontjából nem mellékes megjegyezni, hogy trencséni illetőségű, vagyis felvidéki képviselőként) az egyszerűsítés és gyors kifizetés mellett érvelt, melynek fő okait az idő rendkívüliségében jelölt meg, később sokak által visszhangzott érveket hangoztatva: "Midőn a kármentesítés meghatározása iránt legelőször volt szó, azon hitben voltam akkor is, hogy hazánk jelen viszonyai közt a törvényhozásnak okszerűbben tenni nem lehet, mint mellőzve minden evalvációt^[262] és összeírásokat, valamely általánosan megállapítandó összeget határoz a birtokosoknak. [...] Meg vagyok győződve e részben hogy most, midőn hazánk minden vidékein ellenséges betörések történnek, midőn a köznépet azzal izgatják, hogy az úrbéri viszonyoknak visszaállítása szándékoltatik, az ily gyanúsításra nemcsak a nép, de más osztályok előtt is el kell zárnunk az alkalmat, márpedig akármily összeíráshoz fogunk, ezt alig hiszem elmellőzhetőnek." (Az úrbéri viszonyok restaurálásának szándékáról egyébként több adat tanúskodik. Csány László például indulatosan írta egy alkalommal: "sok élhetetlen ember van, szeretne némely ismét robotoltatni."^[263]) Frideczky Lajos egyetértett Palóczyval abban, hogy a miniszteri tervezet szerint készítendő pontos és részletes összeírást (mely szerint egyébként nemcsak megyéket, hanem egyes vidékeket sem lehet osztályozni, hiszen a határvonalak községeken is átvághatnak), ugyanakkor hangsúlyozta, hogy a három alternatíva (a miniszteriális, a bizottmányi és Palóczyé) közül egyikkel sem barátkozhat meg, mert mindegyiknek fontos tartalmi hiányosságai vannak. Buday Endre azon a ponton igyekezett ellentmondani Palóczynak, hogy utóbbi eltúlozza az előzetes felmérések időtartamát és a panaszokat kiváltható nehézségeket. Boér Antal (a ház több felől érkező helyeslését kiváltva) pártolta Palóczy indítványát, mégpedig "azon szempontból, hogy ezen beadott terv egyáltalában nem úgy van készítve, mintha a legbékésebb időben is kivihető lenne", illetve mert "úgy van készítve, mintha az egész országban úrbéri rendezés lett volna, pedig ez nem úgy áll." Hozzá csatlakozott Vlád Alajos, aki Palóczy ötletét a leginkább "előmozdítónak" tartotta és kételkedett abban, hogy a tökéletes kármentesítést egyáltalán el lehet érni. A felszólalók között kevesebben akadtak, akik az ügy fontosságára tekintettel a javaslat elhalasztása mellett foglaltak volna állást, mint például Perczel Vince képviselő: "Jelenleg hazánk, tudjuk, igen nagy veszélyben van, s eszerint azt hiszem, hogy most minden honpolgárnak inkább a haza, mint önérdekéről kellene gondoskodnia, de másodszor nem látom elérhetőknek azon fő célokat, mik leginkább kívánatossá teszik, hogy a kárpótlás most megtörténjen." Palóczy ellen érvelt Bakay Szilárd és Mártonfy Károly is, utóbbi szerint "ezen indítvány pártolása nem egyéb annál, mint aki például azt mondja, hogy a rossz köpönyeg éppen annyit ér, mint az új köpönyeg." Az egyre jobban polarizálódó vélemények gyorsan pergővé tették a vitát, melyben a központi bizottmány véleményét Gorove István, a kormányét - nagy beszédben - nem kisebb személyiség, mint Deák Ferenc vette védelmébe. Előbbi beigazolva látta félelmét, miszerint "a státus érdeke egyesek érdekévé, vagy legalábbis a vidékek érdeke fog a státus érdeke helyébe tétetni." A központi bizottmány véleményét vélte olyannak, mely "ha nem is egész bizonysággal, ha nem is matematikai igazsággal", de mégis a leginkább méltányos rendszert vezette volna be. Azt vetette a szemére a felvidéki képviselőknek, hogy Palóczy melletti kiállásukat "ha nekem nem lesz, másnak se legyen" elv alapján tették. Beszéde egyébként valóban leleplezte a vita mögött megbújó fő - Palóczy által is érintett - problémát, az ország különböző vidékeinek eltérő birtokszerkezetéből, földminőségéből és eltérő úrbéri kötelezettségeiből eredő ellentéteit, s úgy vélte, az osztályozás elmaradásának következménye az lesz, hogy "a felvidék markoljon az alvidéknek zsebébe, s innen egyik a másik felett oly előnyöket nyerjen, melyet a törvény nem biztosított, célszerűnek nem látom, mert miután mi alföldiek tán megnyugszunk abban, hogy értékünk egy bizonyos részét veszítsük, hogy fog állani a dolog, ha valaki a felföldiek közül többet fog kapni telkéért, mint mennyit valósággal veszített". (A közvélemény egy része egyébként valóban "undorodva" ítélte el a "felföld és alföld, síkság és hegyvidék csatáját."^[264]) Az őt követő Deák Ferenc igazságtalannak nevezte Palóczy és a központi bizottmány javaslatait egyaránt.^[265] Felfogásának középpontjába azt állította, hogy az 1848/9. tc. teljes és tökéletes kárpótlást ígér, vagyis a pontos úrbéri összeírástól és az annak alapján készítendő kártérítéstől eltekinteni szerinte nem lehet: "A márciusi törvény kimondotta, hogy az úrbéri veszteségekért teljes mértékben fog kárpótlás adatni, s ennek tekintetéből az elveszett jövedelem lelkiismeretesen kiszámíttatni." A baloldal zajongásától kísérve megjegyezte, hogy jobb lett volna, ha az idézett törvény meghozatalakor kimondják, hogy nem egyszerre, hanem például húsz éven keresztül fogják fizetni a kárpótlási részleteket, mert akkor létre kellett volna hozni egy hitelbankot, továbbá "nem zavartatott volna meg a népnél a tulajdonnak fogalma, s nem ébreszttettek volna fel annyi követelések, melyeket kielégíteni képesek nem vagyunk és semmi hatalom lecsillapítani képes nem lesz." A részletes kárfelmérés megítélése szerint egyáltalán nem vett volna sok időt igénybe, ugyanis az osztályok szerinti besoroláshoz ugyanúgy helyszíni adatfelvételre volna szükség, nem is beszélve a kárpótlás végrehajtóinak erkölcsi kötelezettségeiről: "ki az osztályozás elkészítésével megbízva lesz, kell maga magától követelnie, hogy ne nyugodjék meg abban összeírás nélkül."

Ez utóbbi gondolatot állította érvelése középpontjába a Deákot teljes mellszélességgel pártoló Bezerédy István is a másnapra halasztott, és egyre szenvedélyesebbé váló vita elején.^[266] (Önmagában a kárpótlási ügy sürgős eldöntése iránti szándék fejeződött ki abban, hogy december 24-én a képviselőház 16.00 órai kezdettel - estébe nyúló - ülést tartott, amely nemcsak a karácsonyi ünnep miatt érdekes, hanem azért is, mert éppen vasárnapra esett.^[267]) Bezerédy magasabb erkölcsi-politikai megfontolásokból kezdte beszédét, mondván, hogy a törvényhozás is engedelmességgel tartozik egy törvénynek, mégpedig az igazság törvényének: "Igaz, hogy a többség mindent határozhat, de ha a fő törvény ellen vétkezik, ezt a maga veszedelmével teszi, és maga ássa meg azon vermet, melybe a törvényhozás tekintélye és hatása, mely az igazsággal ugyanazonos, be fog dőlni." Palóczy indítványát az "érdekviszonyok igazságos kiegyenlítése" legnagyobb ellenségének nevezte, mely "kisebb-nagyobb mértékben a kommunizmus nemét viselné, mert nem tekintve kinek mi joga van, mit ért birtoka, egyformán osztatnék fel valamennyi." Meg volt arról győződve, hogy "Deák Ferenc javaslata következtében szintoly hamar fognak a földesurak kármentesíttetni, mint valamely általános szabály mellett, mondom, nincs ok, miért álljunk el az igazságos arány kidolgozásától, és miért menjünk oly térre által, melyen az igazság helyet nem talál." Palóczy Bezerédy meglehetősen éles minősítésű szavai után érdemben nem szólt a kérdéshez, csak néhány szóban bejelentette, hogy nem kívánja az általános vitában újra kifejteni sokat vitatott javaslatát, inkább a szakaszonkénti tárgyalás során, részletesen indokolja előadandó "szerkezetét". Az általános vitában Deák mellé állt Tóth Lőrinc is, aki Palóczy javaslatának lényegét - taktikus szónoki fogással kisarkítva - így szólt: "[ezt] éppen olyan forradalmi természetű rendszabálynak tartom, mintha az úrbéri kárpótlást teljesen megtagadnók, s át nem látom, hogy ha már valaki teljesen forradalmi rendszabályhoz akar nyúlni, miért nem választja a legegyszerűbbet, tudniillik nem adni semmi kárpótlást." Majd Deákhoz hasonlóan az 1848/9. tc. világos megfogalmazásának kötelező erejével érvelt: "én is azt óhajtom, hogy a nemzeti becsületszó szentsége semmi álokoskodási ürügy alatt ki ne játszassék." Elismerte azonban, hogy a teljes kárpótlás alapjául szolgáló felmérés elvégzése a "haza jelen állapotában" lehetetlen, amiből komoly, éppen a "nemzeti közbecsületet" védő államra leselkedő veszélyek származhatnak: "fontos politikai okok úgy kívánják, hogy az úrbériséget vesztett hazafiak, a hazafiaknak ezen áldozatra kész osztálya, rögtön előállott szükségükben rögtön segedelmet nyerjenek." Az áthidaló megoldást azonban a - mások által hevesen támadott - előlegezési rendszerben jelölte meg, melyet mind Deák, mind a középponti bizottmány javaslata tartalmazott, nevezetesen a teljes kárpótlás kifizetéséig telkenként 300, házas zsellérenként pedig 60 forint előleget fizettek volna egységesen mindenkinek. Tóth Lőrinc igyekezett biztosítani képviselőtársait, hogy "az előlegezés mellett az evalváció által tisztába hozandó teljes kárpótlás fenntartatik, melyet a kormány a legcélszerűbben fog elintézhetni." Bezerédy és Tóth felszólalásán kívül a legtöbb hozzászóló Palóczy mellett nyilatkozott, némelyek ezen az oldalon is kissé sarkítottabban fogalmazva. Plechl József szentgyörgyi képviselő az előzőektől eltérően értékelte az áprilisi törvényeket: "Ha a törvényhozás tulajdont támadott volna meg, tudniillik az arisztokráciának pénzét, földét vagy egyéb tulajdonát, akkor egyetemben egyként felkeltek, és a törvényt akadályoztatták volna. De úgy láttuk márciusban az arisztokráciának lelki diszpozícióját,^[268] miszerint megbarátkozott azon eszmével, hogy vagy semmit vagy igen keveset fog kapni kármentesítésül." Szintén bekiabálásoktól tarkított beszédében egyértelműen rámutatott, hogy a kárpótlást nem valami elvont igazság megtestesítése, hanem az aktuális politikai helyzet indokolja: "De nem is azért adatik meggyőződésem szerint a kárpótlás, mintha az valami feltétlen igazság volna, hanem a ratio status azt kívánja, pedig azért kívánja, mert a magyar arisztokrácia beleillik a társaságba, lehetnek oly idők, hol a törvényhozás egészen megtagadhatná, és kérdem, okszerűleg tesz-e az arisztokrácia oly követeléseket most, melyek a státust megbuktathatják? Minek tehát azt kívánni, hogy a robot, dézsma és egyéb prestációk^[269] teljes árban számíttassanak, az arisztokrácia okszerűleg csak azt kívánhatja, hogy a státus annyit adjon, mennyit adhat." Keresztessy Ambrus, Öttevény képviselője a forradalom hatására átértékelődött nemesi kiváltságokra és azok következményeire hivatkozott, és rámutatott, hogy az 1848/9. tc. a kármentesítést össznemzeti becsületbeli üggyé nyilvánította, ugyanakkor éppen e törvények szelleme azt követeli, hogy ne tegyen a nemzet többet egy társadalmi réteg érdekében, mint amennyit mások sérelme nélkül megtehet, márpedig a teljes kártalanítás végrehajtása óhatatlanul erre mutatna: Szavait a jellemző logikai rend miatt érdemes röviden felidézni: "Midőn egy nemzet átalakulásáról van szó, akkor sok régi elavult jogok és kiváltságok sértetnek meg és kell is sértetniük, mert a hazának közjava úgy kívánja. Igaz, hogy az általános átalakításnál az alkotmánynak úgy kell tenni az átalakulást, hogy az minél kevesebb jogsértéssel történjék, és hogy egyik kárával a másik ne boldoguljon és a viszonosság a hazában fennálljon. [...] A viszonosságnak barátja lévén, Palóczy László indítványát pártolom." Vagyon Antal képviselő cáfolta Tóth Lőrincet, miszerint Palóczy javaslata alapján keveset adni annyit jelent, mintha semmit nem adnának, és ő is azért állt a kárpótlási általányösszeg indítványa mellé, mert "meg van mindenki győződve, hogy a becslés most lehetetlen, [...] és a politika követeli, hogy a fizetés rögtön történjék meg, mégpedig úgy, hogy mind a kárpótoltak, mind a felszabadítottak a haza iránt leköteleztessenek." Vagyon és előtte Abonyi István is bizonygatta továbbá, hogy az alföldieket, illetve általában a termékenyebb térségek birtokosait azért nem érheti igazságtalanság, mert korábbi gyakorlat szerint is az adókivetésnél soha nem vették figyelembe a földek minőségét, hanem csak az úrbéri telkek számát, ezért ha akkor igazságosnak minősült e gyakorlat, a kárpótlásnál sincs értelme osztályozási rendszert bevezetni. A Felvidék-Alföld (vagyis az általányfizetéssel jól illetve rosszabbul járók) vitájához szólt hozzá Bernáth József, aki a nemzeti érdekegyesítés fontosságában jelölte meg Palóczy támogatásának legfőbb alapját, majd leszögezte: "Magam Bihar megyében lakom, éspedig a legáldástelibb földön, hol nem nagy domíniummal bírok, hanem bírok néhány telekkel, mely bizonyosan az ajánlott összegnél többet ér. De nem szabad önérdekemre nézni, mert a haza a jelen pillanatban áldozatot kíván." Beszéde második részében egy további érzékeny problémára is felhívta a figyelmet: ameddig a kárpótlás meg nem történik, a birtokosok nem juthatnak a beruházásaikhoz nélkülözhetetlen hitelhez, és minél tovább húzódik a kárpótlás ügye, annál rosszabb helyzetbe kerülhetnek. Az általános vitában utoljára szót kérő Gozman János újra hevesen kelt Palóczy véleményének támogatására: "Többször hallottam e teremben mondatni, hogy a jobbágyok telkeiket ingyen kapták. Most mégis kárpótlásról szólunk. Ezek nem tekintik azt, hogy 800 évekig megszolgálták a jobbágyok azon telkek árát, s hogy jövendőre is a kármentesítési terhet maguk a jobbágyok fogják teljesíteni."

A képviselők ezután áttértek a határozati javaslat szakaszonkénti vitájára, bár ez a vita menetén és érvein szinte alig volt észrevehető. Miután Lónyay Menyhért felolvasta az első fejezetet, Palóczy lépett a szószékre, s megtartotta 1848-as képviselőségének leghosszabb beszédét,^[270] melyben újra az általányösszeggel történő kárpótlás mellett foglalt állást. (Csak rövid szemelvényeket idézünk belőle.) Két gyakori ellenvélemény cáfolatával kezdte, egyrészt sokan vetették a szemére, hogy különösebb körültekintés nélkül egy csapásra akarja megoldani a kérdést, de ezt Palóczy nem javaslata hibájának, inkább erényének nevezte, ráadásul komolyan és jó taktikai érzékkel hivatkozott Kossuth december 14-i beszédére, mely a kárpótlás sürgős és gyors végrehajtására vonatkozott. A másik ellenérvre pedig, hogy javaslata nem igazságos kárpótlást fog eredményezni, így felelt: "Megvallom magam sem mondom, hogy indítványom [...] a szoros igazsággal megegyezne. Ezt nem mondom, hanem azt mondom, hogy indítványom ezen szoros igazságtól messze nem is jár, sőt merem azt is állítani, hogy ha az evalváció barátainak kedvük teljesül, lesznek cifra összeírások, [...] de ezen cifra munkákból, melyek évek múlva ide kerülendenek, fogadom, hajborzasztó igazságtalanságok fognak kerekedni." Hosszan sorolta a rendi országgyűlések történeteit, melyekben az egyes megyei követek mindig aszerint érveltek lakóhelyük előnyös vagy előnytelen állapota mellett, hogy rájuk nézve hátrányról (például magasabb összegű adókivetésről) vagy éppen olyan előny megszerzéséről volt szó, ahol "valami lokális haszon mutatkozott".^[271] Beszédét két alappillérre építette, egyrészt a kárpótlást megelőző felmérés végrehajthatóságát, méltányosságát illető "szakmai" érvekre, illetve az általányfizetéssel kapcsolatos erkölcsi kifogások elhárítására. Kételkedett például abban, hogy a pontos úrbéri szolgáltatások ellenértéke egyáltalán felmérhető, de ha pontosan meg is teszik a XVII. század végétől, elképzelhető, hogy a miniszteri javaslatban alsó összeghatárként szereplő 300 forintot az első osztálynál sem lehet kihozni. Összességében feltette a kérdést: "Midőn a státustól követelünk valamit, miért csigázzuk jövedelmeinket a legfelsőbb fokra? Ellenben, midőn a státus kér tőlünk, miért húroljuk le azokat annyira? Ez nem igazság, ez a nemesség karakterén szennyfolt lenne, mit reá alkalmaztatni nem akarok." Az előlegezés tervére vonatkozóan úgy vélekedett, hogy az egyszerre igazságtalan és haszontalan, hiszen ha mindenkinek úrbéri telkenként egyszerre fizetnek 300 forint előleget, lesz olyan, aki az egészet egyszerre megkapja, mások felét sem annak, amennyit a törvény kilátásba helyez. Számos gazdasági-pénzügyi adatot sorolt mindennek igazolására, majd részben tapasztalatból elmondta, hogy a magyar nemesség jelentős része annyira eladósodott, hogy a kárpótlási előleget a hitelezők azonnal zároltatnák, így tulajdonképp helyzete nem sokat változik. (Ezen a ponton érvelése támadhatóvá vált, hiszen az általa javasolt 400 forintos telkenkénti kárpótlással ugyanez a helyzet állhatott volna elő, más kérdés, hogy a kormány tervezetében szereplő összegek még a legjobb minőségűnek feltételezett birtokokra sem hoztak volna ki nagyságrenddel kedvezőbb, és az eladósodott nemesség helyzetét azonnal jobbra fordító értékeket.) A Felvidék-Alföld problémát Palóczy azzal igyekezett elhárítani, hogy igazak az alföldi termékenyebb és a felvidéki kopárabb birtokokra vonatkozó megjegyzések, de utóbbiak számos olyan úrbéri kötelezettséggel bírtak (például faizás stb.), melyek "méltó figyelmet érdemelnek" és összességében nem igazságtalan ugyanolyan általányösszeggel kárpótolni a két országrész birtokosait. Ő is felhívta a nemesség figyelmét, hogy bár jogos a kárpótlás iránti, törvényben is biztosított igénye, mégis a nemzet egésze joggal apellálhat a márciusihoz hasonló nagylelkűségére. Hangot adott továbbá annak az erkölcsi dilemmának, mely észrevételünk szerint valóban az egyik legfontosabb pontja volt a vitának, vagyis ha a magyar nemesség áldozatot hozott, joggal várhatta el a kárpótlást, de a fillérre pontos teljes összegű kártérítést nem: "Egyébiránt valóban méltó, hogy a földesurakat, kik közé magamat is számítom, noha másokhoz képest szegénylegény vagyok, [...] figyelmeztetem, hogy a nemeslelkűséget, ha valahol, itt szem előtt kell tartani, mert Európa előtt ki van mondva a nemességnek azon tette, miszerint az úrbéri prestációk elengedése által a nemesség részéről nagy áldozat tétetett. Magasztalom én is e dicső tettét a magyar arisztokráciának, de ha áldozat, soha ne emlegessük a szoros igazságot, mert akkor az áldozatnak dicső nevezete mindjárt megszűnik." Más helyen így beszélt ugyanerről: "Egyébiránt mi az, mi a földesurakon esett? Egy közönséges hajótörés, melyet szenvedtek elődeik vigyázatlansága miatt. Márpedig, midőn valaki hajótörést szenved, túlzó kívánságnak tartom, hogy ne csak magát mentse meg az ember, hanem poggyászának minden legkisebb darabjait is. Ez nem lehet." Az 1848/9. tc. értelmezésekor rámutatott továbbá, hogy a kormány hívei által sokat idézett, teljes kárpótlás ígéretére vonatkozó passzus az "eddigi úrbéri tartozásokkal felérő tőke" hiánytalan kiegyenlítéséről beszél, e tőke pontos meghatározását azonban nem tartalmazza. Palóczy ennek kapcsán elővett még egy, mások által nem említett és a vitát valóban veszélyes irányba befolyásolható, érzékeny pontokra tapintó érvet. Ő maga is többször bizonyságot tett az áprilisi törvények iránti elkötelezettségéről és nagyrabecsüléséről, azonban felvetette a törvényhozó számára mindig kézenfekvő feltételezést: a korábbi törvények szövegéhez való merev ragaszkodás nem mindig célravezető, azokon - azok szellemének megfelelő módon - lehet módosításokat tenni a nemzet mindenkori aktuális szükségleteinek megfelelően: "Ha valaki, én magasztalom az utolsó országgyűlést, mert az arisztokrácia dicsőbb tettet nem követhetett volna el, mint amilyet elkövetett, de azért, hogy törvényt hozott az utolsó országgyűlés, nem tartom lehetetlennek azon a következő országgyűlésen változtatást tenni. [...] Hogy ez így van, legvilágosabban tanúsítja éppen a az 1848-i országgyűlés, mely oly törvényeket változtatott meg, melyekről régi törvények szerint még szólani sem lett volna szabad, és így kereken tagadom, hogy a népképviselet alapján összealkotott országgyűlés egy hozott törvényen változtatást ne tehessen, a már elintézett dolgot másként el ne rendezhesse." Ha tényleges tartalmában jogos is volt felvetése, kétségtelenül veszélyes manővernek tűnt a kortársak által egyhangúan mintegy szentként tisztelt áprilisi törvények megváltoztatásának programjával fellépni, még ha e változtatások nyilvánvalóan kis mértékűek és nem a visszalépés, hanem a továbbfejlesztés irányába mutattak is. Ezzel ugyanis könnyű támadási felületet nyújthatott maga ellen, még ha valódi meggyőződése felől nem is lehetett képviselőtársainak kétsége. Beszédét így zárta: "Hogy ha indítványom elvettetik, ne jöjjön elő azon idő, midőn a földesurak azt mondják: kár volt az 1848-ban általánosan megajánlott 400 forintot egy telekért el nem fogadni." A Palóczyt követő felszólalók új érvet az előző napi vitához képest nem vonultattak fel. Először Halász Boldizsár ajánlotta (némiképp módosított formában) az általa felvetett egyszerűsített osztályozás javaslatát, mint mondotta, az osztályozás elvét a gazdagabb és szegényebb természeti adottságú vidékeken élők nemeseinek kiegyenlítése miatt mindenképp fenn kell tartani, Palóczy javaslatát igazságtalannak és károsnak nevezte. (Halász 3 osztály létrehozását javasolta, és az egyes megyéket sorolta be az 500-400-300 forint kárpótlást kapó kategóriákba.^[272]) Bezerédy István ismét Deák mellett tört lándzsát, és igyekezett Palóczy érveit visszafelé fordítani. Az 1848/9. tc. nyílt megsértésével vádolta képviselőtársát ("az indítványt az 1848-i törvényben alapítani nem lehet"), miszerint az a "nemzeti közbecsület védpajzsa" alá helyezett kárpótlási tőkét kiszámíttatni sem akarta. Bezerédy érvelését a kormány iránti bizalomra, a csak kárt okozható sietség elkerülésével a türelem fontosságára alapozta (a képviselőház túlnyomó többségét alkotó nemesek szemében épp a mielőbbi kártalanítás volt a fő szempont): "Én nagyobb jutalmat látok biztosítva Magyarország fennállásában, s miután hiszem, hogy Magyarország győzni fog, képes is lesz megtenni, amit ígért, inkább ezt hiszem, mintsem hogy oly igen sietni szükségesnek tartanám a státuspénztár iránti azon bizodalmatlansággal, hogy talán már holnapután nem lesz mivel fizetni. Én várni akarok." Hajlandó volt továbbá a kárpótlási összeg leszállítását tárgyalási alapnak tekinteni, de az osztályozáshoz mereven ragaszkodott, amit így támasztott alá: "az igazságot tökéletesen elérni egyes embernek úgy, mint törvényhozónak lehetetlen, de mindent el kell követni, semmi fáradtságtól vissza nem ijedve, hogy az igazságot lehetőleg megközelítsük, ezt minden becsületes ember megteszi, a törvényhozónak pedig fő kötelessége, különben a törvényhozó nevet nem érdemli." Ezután Pázmándy házelnök próbálta összefoglalni Palóczy és Deák indítványának különbségeit (utóbbit fel is szólította, hogy tartson beszédet), és hangsúlyozta, hogy nem akarja befolyásolni a képviselőket, bár eléggé erre irányuló törekvésnek tűnt, amikor kijelentette, hogy a telkeket szerinte nem lehet egyenlő értékűnek tekinteni: "Amint a fölkiáltásokból ítélni lehet, a képviselő uraknak egy igen nevezetes része az indítványhoz [ti. Palóczyéhoz] látszik hajlani, mert sok ember van, aki nem veszt, hanem nyer, a közép pedig sem nem nyer, sem nem veszt, és elidálják^[273] azokat, akik vesztenek." Pázmándy felszólítására Deák rövidebb, de (az általa "ékesszólónak és szeszélyesnek" nevezett) Palóczy érveit egyenként hevesen ellenző beszédet tartott.^[274] Kijelentette, hogy Palóczy javaslata a "teljes kielégítés" és így az 1848/9. tc. ellen irányul. "Azt mondám én, hozzon az arisztokrácia áldozatot, de aránylag" - jelentette ki, és azzal vádolta Palóczyt, hogy az érdemi kérdéseket megkerülve, "ügyes taktikájával átvitte a dolgot a másik térre, és fegyverével, mellyel megtámadta az arisztokrácia előjogait, [...] nem cáfolt meg." Kissé sarkított érveléssel azt mondta, hogy ha a kárpótlásnál el lehet intézni az általányfizetéssel a dolgot, ugyanígy lehetne eljárni az adófizetésnél is, amit nyilván társadalmi felháborodás követne. Remek érzékkel olvasta viszont Palóczy fejére annak valóban meggondolatlanul megfogalmazott, említett észrevételét arról, hogy a telkenkénti 300 forintos előleg nem sokat segít a kárpótolt földesurakon, hiszen a Palóczy által összesen javasolt 400 forint annál nem sokkal több. Deák érvelését az igazságosság követelményére építette: "olyan politikus nem vagyok, hogy mint törvényhozó, akárminémű politikai tekintetnél fogva az igazság elve alól akarjam magamat feloldoztatni. [...] Nem az arisztokrácia érdeke ez, hanem az igazságé."

Pázmándy Deák beszéde után rögtön szavazást kívánt, ám a kérdés megfogalmazása hosszadalmas ügyrendi vitát váltott ki, melynek lényege az volt, hogy a két legfontosabb indítvány közül ha a többség Palóczy mellé áll, a Deák-féle előterjesztés 1-3. §-ban foglalt két fő elem (az előlegfizetés és az osztályozás elve) egyaránt megbukik. Palóczy néhány szóban össze is foglalta indítványa lényegét: "nekem előlegezés nem kell, sem osztályozás, afelett kell tehát szavazni, elfogadtassék-e a három első szakasz vagy pedig elhagyattassék." (Palóczynak ezúttal teljesen igaza volt, a házszabályok szerint ugyanis javaslata módosító indítványnak minősült, ezért először a Deák-féle szerkezetre kellett szavazni, majd ennek eredménye ismeretében a továbbiakat feltenni.) A folytonos zajban Pázmándy megnyilatkozásai sem voltak teljesen egyértelműek, Palóczy javaslatának hívei attól féltek, a szavazás kimenetelét befolyásolni fogja, ahogy az elnök a kérdést megfogalmazza. Pázmándy ingerülten utasította vissza a pártosságára vonatkozó bekiabálásokat: "Én a kérdésben a legkevésbé sem vagyok érdekelve, ezt megmutattam azáltal, hogy a tárgyhoz nem szólottam, pedig lehetett volna hozzászólanom. [...] Már most méltóztassanak megengedni, ha itt volnának a szabályok a követ uraknál, nem lenne annyi baj. [...] Jobban a képviselő urak szájába nem rághattam a dolgot." Utóbbi megjegyzése csak olaj volt a tűzre, Vlád Alajos felszólította a házelnököt, hogy válogassa meg a szavait. Pázmándy tovább védekezett, például elmondta, hogy ha meg akarta volna buktatni Palóczy indítványát, nem olvasta volna fel, neki "álokoskodásra" ilyesmihez nincs szüksége. A radikálisok közben név szerinti szavazást kezdeményeztek, melynek eredménye végül Palóczy részleges sikerét hozta, a többség ugyanis 83:107 arányban leszavazta a Deák-féle szerkezet alapelveit (az előlegfizetést és az osztályozást) tartalmazó passzusokat, azonban a Ház nem volt határozatképes. Ezen a tárgyalási napon ütött vissza először látványosan a negyvennyolcas országgyűlés házszabályának sokat kritizált következménye. A szabályok ugyanis az érvényes határozathozatalt az igazolt képviselők felének (illetve további egy főnek) a jelenlétéhez kötötték, ami 1848 decemberében - Pázmándy tájékoztatása szerint - 201 főt jelentett. Már a kortársak is azon kezdtek gondolkozni (például 27-i és 28-i felszólalásában Asztalos Pál képviselő; ld. alább), hogy valóban érvénytelennek kell-e tekinteni egy olyan szavazást, amelyen a meggyőző többség akaratának alig 11 fő távolléte miatt nem tudott érvényt szerezni. Az eredmény azonnal felvetette a távollévő képviselők ügyét, illetve az inkriminált házszabály-paragrafus megváltoztatásának szükségességét.^[275] A szavazást és a kárpótlási vita folytatását a karácsonyi ünnepek miatt 27-re halasztották.

Az ekkor megtartott ülésen először három módosító indítványt olvastak fel, melyek mindegyike a három korábbi kármentesítési koncepció (Deák, központi bizottmány, Palóczy) feszültségeit próbálták enyhíteni, különbségeiket összehangolni.^[276] Török István nyíltan meg is mondta ezt tervezete indoklásában: "Megvallom, hogy én is a Palóczy képviselő indítványára szavaztam, szavaztam pedig azért, mert azt sokkal jobbnak tartottam a központi bizottmány véleményénél, mert megvallom, hogy ott, hol annyi az osztály, az önkénynek is tér van hagyva. [...] Következésképp sem az igazság, sem a gyorsaságnak meg nem felelhetne, tehát nagyon természetesen Palóczy indítványára szavaztam, mert abban legalább a gyorsaságot feltaláltuk, s némiképp, csak némiképp az igazságot is." Ez utóbbi megjegyzések egyébként a Palóczy indítványát támogató képviselői csoport hozzáállására, magatartására is utalást tartalmaznak. Török három egyszerű osztályt javasolt (síkvidéki, hegyvidéki illetve "vegyes" térségeknek megfelelően), 500-300-400 forintos telkenkénti kárpótlási összeggel. Omaszta Zsigmond képviselő is középutat szeretett volna ajánlani, mely "megközelítse Palóczy képviselő indítványát, s némileg eleget tegyen a központi választmány kívánalmainak is." Ő más szempontból igyekezett megközelíteni a kárfelmérést, nem telkenkénti, hanem holdankénti becslést javasolt, így telkenként 320-680 forint közötti összegek jöttek volna ki, indítványának - jegyezzük meg: akkor és később is aligha végrehajtható - újdonsága azonban az volt, hogy a szolgabírákat hivatalvesztés terhe mellett kötelezte volna, hogy 15 nap alatt készítsék el a kárbecslést. Vermes Illés az 1836. évi úrbéri törvényből indult ki, és ennek alapján Palóczyhoz hasonlóan egy telekért 400 forintot fizetett volna, de javasolta, hogy a fél és negyedtelkekért arányosan kisebb összeget adjanak. Ezen a napon a vita azonban nem erről folyt, hanem arról, hogy a múltkori - Kubinyi Ferenc képviselő szavaival - "valóságos botrányt" elkerülhesse a Ház. Számos hozzászólás foglalkozott a távollévők ügyével, születtek különböző elképzelések a határozatképesség fenntartására. (Kubinyi például 160 főhöz kötötte volna a határozatképességet, Halász Boldizsár a Pesten tartózkodó, de az üléseken meg nem jelenő képviselők egy heti napidíját vonta volna meg, Perczel Vince szintén a "morális sújtást" indítványozta stb.) Pázmándy elmondta, hogy a hivatalosan megválasztott 426 képviselő közül a szászok már eltávoztak, egyes képviselők (eltérő okokból, mint például Eötvös, Trefort, Széchenyi stb.) szintén, mintegy 60 kormánybiztosként van távol stb. A házelnök nyíltan megfogalmazta, hogy miről is van szó: "Így például többen vannak Pesten képviselők, kik nem akarják, hogy Palóczy indítványa elfogadtassék, s hogy a határozat hozatalára megkívántató szám ki ne kerüljön, nem jönnek el." Bár a házelnök is híve lett volna a szabálymódosításnak, folyamatban lévő ügy esetén ehhez jog szerint nem járulhatott hozzá. A 24-i szavazás megismétlése előtt Asztalos Pál foglalta össze tömören a magyar törvényhozás aktuális helyzetét, melyet érdemes felidézni: "Valóban sajnos dolog, midőn azok, kiket a nép ide küldött, hogy intézzék ügyeit, különösen hazánknak jelen vészes pillanataiban, midőn egy óra is terjedelmes fordulatot adhatna a dolognak, nem teljesítik legszentebb kötelességeiket, s ezáltal érdemetlenné teszik magukat a nép bizalmára, midőn a jelen kérdést nem is lehet úgy tekinteni, mint az arisztokrácia érdekét, hanem az egész hazának s földművelésnek érdekét, amit szívén kellene hordozni mindenkinek, mert a földművelésre van fektetve hazánknak jövő boldogsága. Máris hatmillió forint veszett el az úrbéri birtokosok zsebéből, ami nem invesztiáltatott az agrikultúrába,^[277] s más részről tudjuk, hogy a földművelés anyja a gyáriparnak. Olyan nevezetes kérdésnél tehát, midőn nem a nemesség érdekéről van szó, a kötelességet nem kellene feláldozni a parlamentáris taktikának." (Szavai összecsengtek Kossuth korábbi megnyilatkozásával, aki kifejezésre juttatta óhaját, hogy a haza veszélyeztetett és gyakori fordulatokkal terhelt politikai helyzete miatt szeretné "minél tömöttebb sorokban együtt látni a képviselőház tagjait".^[278]) Végül a létszámvita miatt izgalommal várt szavazás Palóczy sikerét hozta, és megbuktatta az előlegfizetés és az osztályozás alapelvét tartalmazó 1. §-t, méghozzá 89:117 arányban, vagyis a képviselőház határozatképessége mellett. A szabályok értelmében a központi bizottmány javaslatának el nem fogadása után a módosító indítványokról való szavazás következett, melyek sorában Palóczyé volt az első. A képviselők többsége ki is állt mellette (102:92 arányban), ami azonban együttesen újra kevesebb volt, mint a határozatképes 201 fő. A jegyzőkönyvből kiderül, hogy a két szavazás között eltelt rövid idő alatt (eredetileg név szerinti szavazást kezdeményeztek Palóczy javaslata ügyében is, de ettől elálltak) 12 képviselő elhagyta a termet. A határozatképességhez így csak 7 fő hiányzott, de Palóczy szerkezetéről a szavazást ismét el kellett halasztani. Fontos továbbá, hogy mivel az a veszély fenyegetett, hogy a hasonló esetek ismétlődésével megbénul a törvényhozás munkája, elhatározták, hogy a Ház hírlapok útján is kinyilvánítja azon akaratát, miszerint a nem hivatalos megbízatásból távollévő, vagy azt már befejezett képviselők január 10-ig kapnak haladékot az országgyűlésen való megjelenésre.^[279]

December 28-án újabb módosító indítvány került a képviselők elé Bartos Edétől, aki egy-egy megyére terjedően javasolt háromféle osztályt (500-400-300 forint értékben), a tárgyalási nap legfontosabb eseménye mégis az volt, hogy hozzászólt a vitához a képviselőházban már rég nem látott, és ekkor is a honvédelem gondjai miatt elfoglalt Kossuth is.^[280] Még Kossuth megérkezése előtt egyszerű szavazást tartottak Palóczy indítványáról, mely ekkor határozatképes létszám mellett minimális többséget kapott 107:105 arányban. Pázmándy azonban bejelentette, hogy a határozat érvényességét ezúttal sem hirdetheti ki, mert 20 képviselő név szerinti szavazást kért, és a szabályok szerint ugyanabban az ügyben a név szerinti voksolás útján született döntés "erősebb", mint a felállás vagy kézfeltartás útján kinyilvánított határozat. Palóczy - a folyamatos zaj miatt alig kivehető - hozzászólásában megrökönyödve tiltakozott másodszor is többséget kapott indítványának ilyetén halasztása ellen, és emlékeztetett rá, hogy előző nap éppen indítványának pártolói kértek név szerinti szavazást, és éppen a házelnök kérésére álltak el szándékuktól, "időkímélés tekintetéből", most ugyanezt elvárta volna a javaslatának ellenzőitől érkező kéréssel kapcsolatban is. (A név szerinti szavazás kezdeményezése ezúttal is nyilván a parlamenti taktika részét képezte, azért került rá sor, hogy a Palóczy javaslatáról szóló döntés elodázásával annak ellenzői időt nyerjenek egy "ellentámadáshoz".) A szabályoktól való eltérésre így nem került sor, ezért Pázmándy a következő napra kitűzte a név szerinti szavazást, és felszólította a képviselőket, hogy mindenképp jelenjenek meg, amikor a kérdés "végképp eldöntetik". A házelnök beszédében egyébként durva támadást is intézett Palóczy ellen, azzal vádolta, hogy Palóczy is kilátásba helyezte: elhagyja híveinek egy csoportjával az üléstermet, ha a huzavona odáig vezet, hogy csak a számára kedvezőtlen döntést hozhatják meg. Hogy a vád igaz volt-e, biztosan nem tudhatjuk, de könnyen elképzelhető, hogy Palóczy kilátásba helyezte, hogy mintegy "ellopja" ellenfeleinek addig csak vele szemben alkalmazott obstrukciós technikáját a szavazás előtti kivonulással. Néhány tényező azonban bizonytalanná teszi ezt a Palóczyval szembeni vádat vagy legalább is arra utal, hogy indulatos kijelentését később maga sem gondolhatta komolyan. (Ami vérmérsékletét illeti, kétségtelen hogy talán gyakran határozottabban állt ki vélt igaza mellett, egyes kortársai is néha "becsületes, de heves emberként" jellemezték.^[281] Képviselői, illetve 1848 előtt követi tevékenységéről ilyen összbenyomásunk egyébként nem alakulhatott ki.) Ilyen tényező lehet először általánosságban az, hogy soha nem hiányzott a parlamenti szavazásokról, akkor sem, ha kisebbségben maradása előre világosan látszott,^[282] továbbá december 28-án, amikor állítólagos kijelentése elhangzott, még nem volt biztos javaslatának bukása, sőt elképzelhető volt, hogy esetleg meg tudja őrizni szimpatizánsainak többségét. A legfontosabb tény azonban, hogy nem hiányzott a - hosszas halogatás alatti politikai csatározások következtében - számára egyre inkább a vereséget tartogató 29-i szavazásról sem. Csak érdekességképpen megjegyezzük: a korábbi szavazások előtti "kivonulók" mind a képviselőházban, mind a sajtóban névtelenek maradhattak az ilyen eszközt végül nem alkalmazó Palóczy azonban nem, ami óhatatlanul arra utal, hogy az ügybe politikai ellenfeleinek manőverei is közrejátszottak. Az értesülésről ugyanis a mérsékelt, kormánypárti Pesti Hírlap is beszámolt, indulatos - feltehetően Kemény Zsigmond tollából származó - szerkesztői jegyzet kíséretében: "Csakhogy aztán hordanák el magukat az ily követ urak végképp, s adnák helyeiket olyan utódoknak, kik nem űznek játékot a törvényhozói állásból."^[283] A szerkesztői kifakadást jogosnak is tarthatjuk azokkal kapcsolatban, akikre vonatkozott, de mint láttuk, Palóczy László bizonyára jóval fontosabbnak vélte képviselői megbízatását, komolyabban vette törvényhozói munkáját ennél.

Visszatérve a 28-i ülésre, az eredetileg honvédelmi beszámolóra készülő Kossuth beszéde^[284] később valóban sokat nyomott a Palóczyt megbuktató mérsékeltek győzelmében. A honvédelmi bizottmány elnöke beszédét azzal kezdte, hogy ha előre sejtette volna a kárpótlás kapcsán kirobbanó vita hevességét, nem javasolja annak letárgyalását. "Én azt gondoltam, hogy ezen kérdésnek rögtönös feltétele és elintézése körül a tisztelt képviselőházat egy szempont fogja vezérelni, azon szempont tudniillik, hogy közelítsük meg a méltányosságot annyira, amennyire otthonos összeírás és becslések nélkül az előttünk ismeretes többrendbeli adatok nyomán kidolgozott valamely tabella szerint ezen méltányosságot megközelíteni lehet." Palóczy előterjesztésével kapcsolatban egyértelműen leszögezte: "hogy a tisztelt képviselőház kegyességéből megbízott kormánynak nézete is tudassék, nem kételkedem kijelenteni, hogy én az egyforma diametrális összeg^[285] mellett nem vagyok, mert azt nem tartom sem az igazsággal, sem a méltányossággal megegyeztethetőnek. Kossuth is elismerte, hogy voltak birtokosok, akik nem is álmodtak a megváltásról és telkenként 200 forintért odaadták volna, ha tehetik, s az alábbi következtetést vonta le: "ennélfogva tehát megvallom, én bizonyos osztályozást akarnék, azon véleményben lévén, hogy három-négy osztály állíttatnék", melyek ellen senkinek nem lehet kifogása. A kormány nevében azt kívánta, hogy "ezen kérdés ne okozzon keserűséget, hanem inkább megnyugvást", és csalódottságának adott hangot amiatt, hogy Palóczy indítványa többséget kapott: "Örömmel vettem volna, ha ezen szavazás másképp ütött volna ki, hanem üssön ki akárhogy, ne halassza a Tisztelt Ház, együtt van, tehát szavazzon." Kossuth a legfontosabbnak azt tartotta, hogy mielőbb menjen át a kérdés a "törvényhozás stádiumán", és kérte a képviselőket, legyenek tekintettel egymásra, óva intette őket, nehogy az elmérgesedő vitában valamely politikai csoportosulás erkölcsi kényszert érezzen akaratának minden áron való keresztülvitelére. Miután megtudta, hogy a Háznak joga van újra szavazásra feltenni egy kérdést, ha név szerinti szavazás iránti indítvány érkezik, (nyilván Palóczyra célozva) úgy gondolta, senkit nem fog megbántani, ha még egy szavazási fordulót tartanak, méghozzá a következő napon. A határozatképesség megóvását célzó törekvések mellett a szavazás elhalasztásában nyilván az is szerepet játszott, hogy így nagyobb lehetőség kínálkozott a Palóczy javaslatát ellenző táborból az ingadozók megnyerésére.

A december 29-i ülésen a kárpótlás ügyében újabb módosító indítványokat olvastak fel,^[286] elsőként Varga Istvánét, aki kijelentette: "nem szándékom megingatni azon ragaszkodást, mellyel a Ház többsége több ízben eredmény nélkül maradt szavazat útján Palóczy képviselő indítványát pártolta", mégis arra az esetre benyújtja tervezetét, ha Palóczy mégis kisebbségben maradna. Halász Boldizsár módosította előző indítványát, és beadtak ilyen javaslatot Abonyi István és Tóth Lőrinc képviselők is, melyek lényegi új elemet nem tartalmaztak a korábbiakhoz képest, az osztályozás rendszerét finomítva próbálták keresztülvinni a kárpótlást a törvényhozáson.^[287] Az ekkor tartott név szerinti szavazás (ötödik kísérletre) végül határozatképes létszámmal 105:129 arányban leszavazta Palóczy indítványát. Már a 28-i szavazás szoros eredménye (mindössze két fős többség) is arra utalt, hogy a többnapos huzavona alatt hiába őrizte egységét a Palóczyt támogató csoport (29-én 105-en, egy nappal korábban 107-en támogatták, tehát nem volt jelentős elpártolás), megnőtt a javaslat ellenzőinek tábora, akiknek sikerült megnyerniük a korábban az ülésteremből távolmaradókat és az ingadozókat. Az már csak a 29-i ülés kapcsán a képviselők keserű tapasztalata, hogy miután Palóczy indítványa lekerült a napirendről, a módosító indítványok közül Bartos Edéét tették fel szavazásra, aki mellett 63, ellene 132 szavazatot adtak le, és így az indítvány (alig 6 szavazat híján) határozatképtelenség miatt el nem fogadtatott.^[288]

A Deák álláspontját erőteljesen támogató Pesti Hírlap másnapi vezércikkében örömmel üdvözölte, hogy végre sikerült ("mint érdemlé") Palóczy javaslatát megbuktatni.^[289] Az ezen a napon - egyre fenyegetőbb katonai helyzetben - ülésező képviselőháznak folytatnia kellett volna a korábbi rend szerint a módosító indítványok feletti szavazást, azonban a Deákot támogató Dedinszky József javasolta, hogy "jelen veszélyes idejében a hazának" a kárpótlásról való tárgyalást halasszák el.^[290] Ezzel teljesen összecsengő beszédet tartott Deák, aki ugyanerre az indítványra készült, Dedinszky csupán megelőzte. Deák leszögezte, hogy ha rajta múlt volna, semmiképp nem veszi elő a kárpótlás ügyét, "de kormányunk, mely a körülményeket legjobban ismeri, a többi közt egy osztály megnyugtatására szükségesnek látta, hogy erről intézkedjünk." Érezhető keserűséggel emlékezett meg arról, hogy a Ház leszavazta az előlegezésre és az osztályozásra vonatkozó javaslatát, ennél is jobban elszomorította azonban, hogy "mikor az országot veszedelem fenyegeti, akkor a magyar képviselői testület afölött vitatkozik, [...] hogy mennyit adjon az állam pénztárából, melynek fennállásáért még küzdeni kell, mely akkor fog fönnállani, ha ezen országot az Isten megmenti. Pirulnunk kell a jövendő előtt, ha az időt most ilyenekkel töltjük." A határozatképességgel kapcsolatos hercehurcát (azt, hogy "egy fertály óráig teljes számmal volt a Ház, s azután ismét megfogyott") olyan jelnek vélte, mely arra utal, hogy a képviselők nem nemzeti jelentőségének megfelelően, hanem önös érdekeik szerint foglalnak állást e kérdésben. Az aktuális helyzetben különösen szerencsétlennek tartotta, hogy a szinte kivétel nélkül kárpótlásban reménykedő képviselőket "különösen érdeklő" dologgal töltötték a képviselőház drága idejét. A Ház a halasztó indítványt elfogadta.

Rövid kitérőként említést kell tennünk a kárpótlási törvény további sorsáról. A Debrecenbe költözött országgyűlés érdemben nem foglalkozott a kérdéssel, csupán a Szemere-kormány készített egy, a telkenkénti kárpótlást 300-500 forint között meghatározó tervezetet.^[291] A volt földesurak kármentesítését végül az abszolút kormány hajtotta végre, érdemes röviden megvizsgálni, hogy hogyan. A kártérítés egyébként az 1850-es évek elején majdnem ugyanazokat a jogi, erkölcsi, pénzügyi dilemmákat vetette fel, mint a független magyar állam idején, 1848-ban. (Hogyan lehet elérni, hogy a gazdák mielőbb hozzájussanak a kártérítéshez, hogy lehet méltányosan elkerülni az időpazarló becslések végeztetését stb.^[292]) 1853-ig kárpótlási előleget csak politikai szempontok alapján adtak, ami önmagában ellentmondott az 1848-as, egyenlőségre és méltányosságra törekvő tervezeteknek. Az 1853. évi úrbéri pátens a végrehajtás alapjául szolgáló kárbecslést megyék szerinti különbségtevéssel 300-700 forint közötti telkenkénti értékkel állapította meg, mely kísértetiesen hasonlít az 1848-as központi bizottmányi véleményre. 1855-ig csak kárpótlási előleget vehettek fel az úrbériséget vesztett birtokosok, ennek összege azonban alig érte el a fizetetlen kárpótlási tőke esedékes kamatait, vagyis ugyanúgy nem sokra mentek vele a kárpótoltak, mint ahogy Palóczy azt az előlegezéssel kapcsolatban megjegyezte. A birtokosoknak kiosztott, kármentesítési összegre szóló államkötvények sokat veszítettek értékükből, de nem ez volt a kártalanítással kapcsolatos legnagyobb sérelem, hanem az, hogy - ellentétben a negyvennyolcas országgyűlés szinte valamennyi "pártjának" véleményével - a kármentesítési összeget nem a kincstári és közalapítványi birtokállomány alapján, hanem adókivetés formájában igyekeztek előteremteni. A "földtehermentesítési járulék" néven az adózókra (tehát a kárpótoltakra is!) hárított kárpótlási összeg tovább súlyosbította az amúgy is a beruházásokhoz szükséges tőke hiányával küszködő polgárokat. Ami pedig a volt földesurakat illeti, egyrészt csak a XIX. század legvégén jártak le a kárpótlási részletek, az eltelt végrehajtási idő tehát nagyon hosszú volt, másrészt a jelentős árfolyamhullámzásnak kitett kárpótlási kötvények kevesek kezén őrizték meg névértéküket, vagyis összességében nem jártak túl jól, legfeljebb a nagybirtokosok egy részének volt annyi tartaléka, hogy kötvényeire kölcsönt vehessen fel.^[293]

Mindezek után röviden meg kell próbálnunk mérlegre tenni Palóczynak az úrbéri kárpótlással kapcsolatos indítványát, kijelölni a helyét 1848 decemberének politikai vitái között. Kétségtelen, hogy az egykori országgyűlési vitákat mai szemmel olvasva, Palóczy javaslata az általányösszegű kárpótlásra vonatkozóan, meglehetősen egyszerűnek, átgondolatlannak és radikálisnak tűnik. Kiindulópontként fel kell idéznünk Kossuth december 14-i, említett beszédét.^[294] Ebben Kossuth a haza megmentésére egyesülő társadalmi osztályok között mindenféle ellentétet el akart simítani, hiszen egyszerre kellett biztosítania a nemesség, mint "honfenntartó elem" megőrzését, de a nép szabadságát is, így az úrbéri kármentesítést olyan ügynek tekintette, mely haladéktalan orvoslást kívánt. Kossuth ugyan az osztályozás iránti igényét itt is egyértelműen kimondta, de a kárbecslést olyan gyorsan kívánta kiviteleztetni, hogy az lényegében önellentmondásnak hatott. ("Soha ne becsülgessük a dolgot hosszasabbra" - mondta, továbbá két év alatt a teljes kárpótlási összeget kifizethetőnek vélte, felét azonnal.) Megítélésünk szerint Palóczy - mint erre december 24-i beszédében maga is hivatkozott^[295] - egyszerűen Kossuthnak a gyors megvalósításra, a részletekben való elmerülés helyett az azonnali, a közvéleményt megnyugtató intézkedés foganatosítására vonatkozó felszólítását tette magáévá, és indítványát a haza állapotával, a társadalmi összefogás szükségességével látta indokoltnak. Kossuth például így beszélt: "Magyar felemelkedettséggel mondhatom, hogy a volt arisztokrácia, mely annyit vesztett, nem kérdezte az áldozat nagyságát, hanem csak azt, hogy kell-e [áldozat], s tett. Tehát ezekről kellene minél előbb gondoskodni, mert bizony ők is azt tartják, hogy jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok. Ne mérlegeljük tehát sokáig, hogy 500 forint és talán 3/100 jöjjön-e, hanem adjunk valamit, hogy lássák, miként valóság a nemzet szava, mely szerint a nemzet saját becsülete oltalma alá helyezte a kármentesítést. [...] Az 1848-i év ne múljon el anélkül, hogy ki legyen mondva a törvényhozás által valósítása azon szónak, melyhez a nemzet becsületét kötötte." Látható, hogy Palóczy érvei sem álltak túl messze a Kossuth által itt előadottaktól, bizonyára Palóczy is fő szempontnak a mielőbbi végrehajtást és Kossuthtal egyetértésben a részletes felméréseket megtakarító, azonnali intézkedést tekintette. Kossuth is kifejezte hozzájárulási készségét ahhoz, hogy ne egyezzen meg fillérre pontosan a veszített úrbériség ellenértéke a kárpótlási összeggel, a lényeg, hogy mielőbb eszközölhető és hozzávetőlegesen méltányos kárpótlás történjen. A honvédelmi bizottmány elnöke továbbá bizonyára tisztában volt azzal is, hogy a kárpótlás pénzügyileg szinte megoldhatatlan kérdés, ezért annak szorgalmazásában a nemzeti egység megteremtésére irányuló társadalmi szempontoknak kell előtérbe kerülniük a hajszálpontos kifizetések eszközlése helyett.^[296] Palóczy nem értette félre Kossuthot, egyszerűen realizálni akarta annak általános érvényű beszédében rögzített elgondolásait, s tulajdonképp egyetlen ponton lépett túl Kossuth "jobb ma egy veréb"-típusú érvelésén, és ez az osztályozással és előlegfizetéssel összekapcsolt kárfelmérés elutasítása volt, ami miatt december 28-án Kossuth nem fogadhatja el Palóczy javaslatait. (Mellesleg Kossuth és Deák, mint láttuk, éppen ez utóbbi ponton vallottak azonos véleményt, a kárfelmérés módjának kérdésében nem álltak egymás mellett.) Milyen tényezők tehették indokolttá 1848 decemberében, hogy Palóczy komolyan gondolja frappáns, mondhatnánk, "egyszerű, de nagyszerű"-típusú indítványát? Világos volt egyrészt, hogy a részletes kárfelmérés, sőt az osztályonkénti körültekintő becslés az adott helyzetben túl hosszú időt venne igénybe, ráadásul eredménye legalábbis kétséges, hogy megegyezik-e a tényleges helyzettel. Legalább ennyire logikus volt továbbá Palóczy azon érvelése, hogy még ez a bizonyos "tényleges helyzet" fogalmának meghatározása sem egyértelmű abból a szempontból, hogy a vesztett úrbéri szolgáltatások nem alkottak egy egyetlen keretbe fogható, áttekinthető rendszert az ország egészében, nemcsak a természetföldrajzi adottságok eltérő volta, hanem az egyes uradalmak történelmi hátterének, a földesúr-jobbágy viszonynak a különbségei miatt sem. Az egyszeri, általányösszegű kárpótlás nyilván nem egyezett meg a "szoros igazsággal", de utóbbi szubjektív fogalmának tisztázása ("micsoda az igazság?") szintén eldönthetetlen feladat, s nemcsak 1848-ban, hanem a későbbiek ismeretében is. (A "megfelelt-e az abszolutizmuskori kárpótlás a vesztett úrbéri szolgáltatások ellenértékének?" kérdésre aligha lehet egyértelmű igennel vagy nemmel válaszolni.) Ezért nem érezzük helyénvalónak azt az érvet, miszerint az adókivetést sem általány alapján teszik, hanem körültekintő, személyre szabott felmérés alapján, ugyanis az adóztatás egy esztendei jövedelem (vagy meglévő vagyon) könnyebben megismerhető viszonyai alapján, ráadásul évi rendszerességgel történik, míg a kárpótlás egyszeri alkalommal, tisztázatlan történelmi eredetű háttérrel megvalósítandó feladat. Nem helytálló az az észrevétel sem (Palóczy és Deák érvelésében egyaránt), hogy a másik tervezete panaszáradatot indítana el a társadalom különböző rétegeiből, mert valószínűleg bármely fél tervei valósultak volna meg, a kárpótlással elégedetlenek mindenképp jelentős közvéleményt képviseltek volna. Kétségtelen, hogy a Palóczyt támogató képviselők köre két különböző csoportból állt össze: egyrészt azokból, akik ténylegesen úgy gondolták, hogy meg kell elégednie a nemességnek az általányösszeggel, és erkölcsi megfontolásokból vagy hazafias érzésektől kísértetve nem kérhetnek többet az államtól; másrészt (s ezek voltak többségben) tényleg a "jobb ma egy veréb" nézetet vallották, s a bizonytalan jövőtől félve, mielőbb hozzá akartak jutni kárpótlásuk összegéhez, akkor is, ha ez számukra bizonyos kisebb veszteségeket jelentene. (Azokról nem is beszélve, akik éppenhogy jobban jártak volna anyagilag ebben a rendszerben.) Hogy maga az indítványtevő melyik csoporthoz tartozik, nem tudhatjuk, de Palóczy egész közéleti tevékenységének áttekintése talán méltó alapot ad feltételezéshez: elsősorban nem önös anyagi érdekei miatt nyújtotta be tervezetét, hanem az annak tulajdonított politikai cél elérése érdekében.^[297] Igazat kell továbbá adnunk Szabó Ervin azon meggyőződésének, hogy az elhúzódó országgyűlési vitát részben azok a képviselők okozták, akik nem álltak sem Palóczy, sem Deák mellé, hanem éppen oda szavaztak, akinek a tervezetétől többet remélhettek saját maguknak. Az Palóczy december végi beszédeiből bizonyos, hogy a rendkívüli körülményeknek (a közvélemény megnyugtatása szándékának) komoly szerepe van az indítvány megfogalmazódásában. Nézetünk szerint békés viszonyok között ő maga sem állt volna elő ilyen kárpótlási javaslattal. Végül ismét csak a házszabályok kijátszására épülő parlamenti taktika akadályozta meg abban (ezúttal négy szavazási forduló után), hogy többséget szerezzen javaslatának. Korábban is érintettük továbbá a kézenfekvő kérdést: milyen lehetett a viszonya Palóczy indítványának a legitimációs viszonyítási pontként kezelt áprilisi törvényekhez? Palóczy logikája szerint a kárpótlásról szóló 1848/9. tc. szellemiségét, vagyis a kárpótlás megvalósításának elvét nem érhette sérelem (ezt lényegében igazolja, hogy Palóczy - politikai ellenfeleinek érveivel szemben - egyáltalán nem "forradalmi" módon kezelte az úrbéri kérdéseket, vagyis nem a váltság nélküli jobbágyfelszabadítás Magyarországon jórészt csak Táncsics által képviselt programját akarta feleleveníteni), s a "közbecsület védpajzsa" követelményeinek a törvény eleget is tesz. Összegzésként csak annyit mondhatunk, hogy százötven év távlatából is egyszerűen eldönthetetlen (talán értelmetlen is) a kérdés, hogy miért és melyik kárpótlási elképzelés megvalósulása lett volna jobb az úrbériséget vesztett nemes, a volt jobbágy, illetve a nemzet egésze szempontjából. (A probléma kísértetiesen hasonlít az 1849. évi adótörvénnyel kapcsolatos dilemmához, mely szerint magasabbak vagy alacsonyabbak voltak-e a független magyar polgári állam adóterhei az 1848 előttieknél.^[298]) A feltételezést azonban megkockáztathatjuk: Palóczy "gordiusi" megoldásának elfogadásával sem biztos, hogy akkor sokkal rosszabbul jártak volna az említett (alaposan) érintettek.

Palóczy László képviselői szereplésének mérlegelésekor utolsó, röviden összegezhető, de jelentőségében nagy problémaköre, hogy hogyan ítéljük meg a kifejezetten politikai kérdésekhez való viszonyát, szerepvállalását, pártállását.

A vonatkozó szakirodalom Palóczyt rendszerint a radikális, baloldali képviselők közé sorolja, érdemes megnézni, hogy mennyire jogosan. Az első népképviseleti országgyűlés radikális "frakcióját" a július 22-én tartott válaszfelirati vita alapján szokta történetírásunk kijelölni (amikor a parlamenti pártpolitikában is "el lett vetve a kocka"), vagyis azokat sorolja ide, akik még elvben sem voltak hajlandók kilátásba helyezni a magyar törvényhozás segítségét az olasz tartományokban folyó forradalmi mozgalmak ellen a Habsburgok oldalán.^[299] A 36 nemmel szavazó honatya között volt Palóczy is, ettől kezdve rendszerint megkapta a "nemesi radikális", vagy a "a kormány baloldali ellenzékét alkotó radikális" stb. besorolást.^[300] (Megjegyezzük, megjelent olyan kötet is a témában, mely a "vöröstollasokhoz" tartozók közül megemlít néhány nevet - köztük Palóczyét -, akik az olasz segély megadása ellen "vitáztak, amíg lehetett".^[301] Pedig Palóczy nemcsak nem vitázott, de még csak hozzá sem szólt ehhez a kérdéshez, csupán szavazatát adta le!) Le kell szögeznünk azonban, hogy e szavazat alapján még kevéssé lehet azok közé számítani, akik - Kossuth szavaival - "a törpe minoritás" tagjaiként "erőszakolni akarják a Ház tanácskozásait".^[302] Palóczy radikális besorolásának másik forrása lehet, hogy sokan 1848-ra is visszavetítik 1849-es szerepvállalásának a "flamingókhoz" kötődő elemeit, elsősorban azt, hogy 1849. januárjában az ő debreceni szállásán tartották Madarász László hívei értekezleteiket.^[303]

Palóczy a legfontosabb kérdésnek a kiegyensúlyozott, folyamatos törvényhozás működését tekintette, mellyel nem fértek össze a forradalmi jellegű politizálás elemei. Az országgyűlés, mint a nemzeti akarat megtestesítője iránt őszinte tisztelettel viseltetett, és mereven elutasította a diktatórikus jellegű hatalomgyakorlás formáit, mindent elkövetett az áprilisi vívmányok, illetve az azokat továbbfejleszteni hivatott intézkedések törvényes alapjának, a rend és a biztonság - adott keretek között megteremthető - biztosításáról. Emiatt idegenkedett a pártszerű keretektől is, és bár kétségtelenül elszánt volt és határozott, működésének fő területéül (sőt egyetlen színteréül) a szívós aprómunkával időtállót alkotó törvényhozást tekintette. Jellemzőnek véljük, hogy a radikális lapok például (Nép-Elem, Márczius Tizenötödike stb.) rendszeresen közzétették az Egyenlőségi társulat és más forradalmi demokrata klubok üléseinek jegyzőkönyveit, határozatait, programpontjait stb., Palóczy nevével ezekben a tudósításokban soha nem találkozhatunk. Maga Madarász is arra panaszkodott emlékirataiban, hogy az országgyűlés radikálisai nem alkothattak önálló frakciószerű csoportot, mert nem volt igazán elfogadott vezetőjük, erejükből arra nem futotta, hogy együtt védekezzenek, csak arra, hogy "kiki önmagában gondolkozzon", amit Palóczy nyilván gyakran meg is tett.^[304]

Kétségtelen, hogy a forradalmi mozgalmakhoz, például a francia forradalom - jakobinusok előtti - szakaszához erős szellemi kötődést érzett. Valódi példaképe a polgári forradalom változásainak a rendezett körülmények között ülésező törvényhozás útján való életbe léptetése volt. Érdemes felidézni például a francia forradalomnak azon eseményeiből egyet-kettőt, amelyekre Palóczy 1848 őszén hivatkozott. Az említett népiskolai vitában például nem hagyta ki a párhuzam által kínált lehetőséget arra, hogy az évfordulón ne emlékeztesse képviselőtársait 1789. augusztus 4-re: "Ma 59 esztendeje, hogy Versailles-ben a francia egybegyűlt nemzet minden címeket a haza asztalára lerakván, egy tömeggé egyesült. Ti ezt megtettétek. Még hátravan egy nagy közfalnak lerontása, a külön iskolák megszüntetése. Töröljétek el azokat ma, augusztus 4-én, s örökítsétek meg azokat ma a históriában!"^[305] Mivel a francia nemzetgyűlés ezen a napon törölte el a feudális kiváltságokat, törvényt hozott a közteherviselésről, állampolgári egyenlőségről, az egyházi tized megszüntetéséről stb., mindennek az áprilisi törvényekkel való összekapcsolása nemcsak jó szónoki fogás, de valóban tartalmi megfeleltetés is volt.

Vagy idézhetjük kissé talán részletesebben is a szeptember 12-i ülést, amikor nyilvánvalóan a francia nemzetgyűlés "labdaházi esküje" mintájára az országgyűlés folyamatosságának (permanenciájának) kinyilvánítását kérte, pontosabban támogatta Zsembery Imre vonatkozó indítványát.^[306] A javaslat mögött a háttérben az a félelem húzódott meg, hogy az uralkodó az országgyűlést feloszlathatja, és így annak ellenőrzése nélkül számára kedvező összetételű kormányt nevez ki. A radikálisok szimpatizáltak az ötlettel, a mérsékeltek és a kormány tagjai azonban úgy vélték, hogy ezzel a lépéssel az országgyűlés lelépne a törvényesség útjáról, amelyre eddig annyira szigorúan vigyázott, lejáratná magát a külföld előtt, sőt a permanencia egyenesen a haza és az alkotmány veszélyeztetését jelentené. (A miniszterek közül Klauzál és Batthyány szólalt fel ilyen értelemben.) Palóczy így érvelt javaslata mellett: "Feleljen nekem arra akárki, hogy miért hívatott össze a diéta, és pedig a legnagyobb hatalom által? Mert azt mondotta: hazátok veszélyben van, szabadítsátok meg! S kérdem, kisebb most a veszedelem, mint akkor volt? Sokkal nagyobb. S kérdem ismét a két előttem szólott volt miniszter urakat, feleljenek arra, hogy ha az országgyűlés együtt nem ülne, nem volna-e a kormány részéről hazaárulás, ha a jelen körülmények között a diétát össze nem hívná? S most, mikor együtt van, megengedhetjük-e, hogy eloszlattassék? Ebbe beleegyezni lehetetlen, mert ez a nemzet életén az utolsó halálos sebet ejtené, s a nemzetet kétségbeesésbe taszítaná. [...] Ennélfogva tehát kívánom, hogy a nemzet képviselői együtt maradjanak, és Zsembery barátom indítványát pártolom, annyival is inkább, mert hiszen nem akarja örökre permanensnek kinyilatkoztatni az országgyűlést, hanem csak addig, míg a haza megszabadítva nem lesz." Az elnök szavazásra kívánta feltenni a Ház permanenciáját kimondó indítványt, melyet a többség (felállás útján történt szavazással) el is fogadott, vagyis úgy tűnt, a mérsékeltek vereséget szenvedtek. Batthyány azonban ekkor sem fogadta el a szerinte nyíltan forradalmi indítványt, és lényegében a szavazást érvénytelenítve a fontos ügyben név szerinti voksolást kért. (A miniszterelnök számára az egész vita tétje az István nádorral való konfliktus lehetséges elkerülése volt, aktivitását ekkor ez is indokolja.^[307]) Batthyány Wesselényivel közösen igyekezett rávenni az ingadozókat a permanencia elvének leszavazására, és elküldött valakit a távollevő Deák Ferencért. Deák a javaslat ellen érvelt,^[308] mondván, hogy az 1848/4. tc. 6. §-a értelmében a Házat egyébként sem lehet feloszlatni a költségvetés megszavazása előtt, továbbá úgy vélte, az uralkodónak nem lenne törvényes alapja az országgyűlés (és így a nemzet) vélekedésével ellentétes kormány kinevezésére, ennélfogva az indítványt feleslegesnek és elejtendőnek nevezte. A feszültséget Zsembery úgy oldotta fel, hogy - mint mondta - meggyőzetve Deák érveitől, visszavonta javaslatát, s így levették a napirendről. A javaslat utóéletéhez két dolog tartozik, az egyik, hogy szeptember 30-án, amikor a pákozdi csata kimeneteléről még nem érkezett biztos hír Pestre, a rendkívül izgatott légkörben tanácskozó országgyűlésben maga Deák (és előtte Madarász László) vetette fel, hogy az országgyűlés deklarálja magát permanensnek: "Az elnöknek azon előterjesztését, hogy ez a képviselőtestület most végképp el ne oszoljék, annyira szükségesnek látom, hogy én azt még egy rendelkezéssel szeretném megtoldani. Azt hiszem, hogy akármely csekély számú legyen is a ház, csak existáljon,^[309] jobb lesz, mintha abszolúte elmosódik, vagy bevégzi üléseit és szétmegy. Törvények felett tanácskozni úgysem fog, hanem a miniszterelnök nincs itthon, a végrehajtó hatalom tettleges gyakorlásával egy bizottmány van megbízva, azt hiszem, a bizottmánynak is nagy segítségére leend, ha ezen testületnek akármi része itt marad, hogy arra mindig számítani lehet. Legyen az akármi csekély számú, csak legyen, mert az egy törvényes tekintély."^[310] (A permanencia elve egyébként Deáktól az utolsó rendi országgyűlésen sem volt idegen, 1848. április 7-én éppen az ő javaslatára fogadta el a diéta az erről szóló határozatot.^[311] Világos tehát, hogy szeptember 12-én csupán az aktuális körülmények hatására vélte a lépést túlzottan "forradalminak".) Továbbá 1849. január 13-án Debrecenben Kossuth indítványára a képviselők - a július 11-i újoncmegajánláshoz hasonló lelkesedéssel - esküt tettek arra, hogy "amíg a haza megmentve nem lesz", nem oszlanak fel, hanem a Ház együtt marad.^[312] Fontos, hogy nem hivatalosan megerősített (törvényerejű) országgyűlési határozatról volt szó, hanem csak ünnepélyes szándéknyilatkozatról, mégis a képviselőház komolyan vette azt és tartotta is magát a permanencia elvéhez. 1849. április 14-én, a Függetlenségi Nyilatkozat elfogadásakor ugyanilyen értelemben emlegették a január 13-i nyilatkozatot.^[313]

Nagyon fontos továbbá az április óta zajló események törvényességének kérdése illetve megítélése. A dilemma (mint a permanencia kapcsán is utaltunk rá) különösen szeptember folyamán erősödött fel, hogy hogyan és meddig kell megmaradni a törvényesség terén, mennyiben jogos a kivételes hatalom kialakítása a forradalom vívmányainak védelme érdekében. Az 1848. szeptember 24-i ülésen szóba került az uralkodó augusztus 31-i, a magyar alkotmányosságot súlyosan korlátozni akaró leirata, pontosabban az arra adandó méltó válasz kérdése. Palóczy beszédének lényege az volt, hogy Deák Ferencet szerette volna megbízatni a Házzal e válasz-irat elkészíttetésével, aki azt nem akarta elvállalni, elsősorban, hogy ne teremtsen konkurenciaharcot közte és a végrehajtó hatalmat ekkor már ténylegesen irányító Kossuth között. Ennek kapcsán azonban Palóczy kifejtette, hogy az engedelmességet követelő leiratban a törvényesség betartására való hivatkozásnak akkor van csupán jogalapja, ha az azt elrendelő szerv vagy személy is a törvényesség talaján áll. Palóczy, sok 48-as kortársához hasonlóan össze tudta hangolni a forradalom és a törvényesség követelményeit. Nem követ el tehát semmilyen vétket a magyar törvényhozás - vallotta -, ha határozottan szembeszegül a leiratban foglaltakkal, s erről a külföldet is igyekszik tájékoztatni. Sőt, egyenesen a nemzettől rárótt kötelessége, hogy szerkezetét, működőképességét megőrizve szembeszálljon a törvénytelen kísérletekkel: "Már korom azt hozza magával, hogy vérem sebesen nem forog, a tüzet nem szítom ott, ahol nem kell, s inkább a hideg józan okosság vezérli tetteimet s vélekedésemet. Sok viszonyokon, szenvedéseken mentem keresztül életemben, s megtanultam azt, hogy jobb eligazítani valamit, mint az égő üszköt tűzbe vetni. E tárgyban alig szólottam, bocsássatok meg, ha kiöntöm, mi szívemen van. Mindig csak azt halljuk - s jól teszik, kik mondják - örökké maradjunk a törvényesség terén, legyünk óvatosak, a törvényesség teréről ne lépjünk le. Jó ez a tanács, midőn ellenségeink is a törvény terén állanak. De uraim, hol állunk itt?"^[314]

Palóczy felszólalásai kapcsán a törvényesség kérdése önmagában rendkívül érdekes, továbbgondolásra serkentő problémakör. A téma teljességének feltárása nélkül megjegyezzük, hogy a polgári átalakulás következetes hívei a reformkort, a forradalmat, az annak vívmányait kiteljesítő rendszerváltozást és a szabadságharcot folyamatként értelmezték, szemben azokkal a - például egyes 1849-es "békepárti" illetve későbbi konzervatív politikusokhoz közelálló - véleményekkel, melyek két jól elkülöníthető szakaszt véltek 1848-49-ben minden területen (a hadseregben és a parlamentben egyaránt) felfedezni: a törvényesség és a forradalom szakaszát.^[315] (Tipikussága miatt idézhetjük a már hivatkozott Meszlényi Antal rövid összegzését: "Lamberg gróf legyilkolásáig terjedő időszak még nem nevezhető forradalminak, legfeljebb csak készülésnek rá. Azontúl már igen, mert a józan megfontolást az utca meggondolatlansága váltotta fel."^[316]) Jóllehet utóbbi önmagában is tartalmaz bizonyos ellentmondásokat, hiszen egyrészt nehéz meghúzni a kettő közötti határvonalat, másrészt már azt sem könnyű megállapítani, melyik volt előbb, vagyis, hogy a törvényességet rúgta fel a "forradalom", vagy utóbbi hozott létre új törvényes alapot. E nézet illusztrálására idézzünk például (ezúttal Kemény Zsigmond ismert "Forradalom után"-ja helyett) egy 1850-ben megjelent publicisztikai írást, melynek szerzője egyszerűen fejetlenségnek látta 1848 őszétől az eseményeket, következtetésként pedig így fogalmazott: "Nem az eszközökhözi ragaszkodás teszi a politikában a következetességet, hanem megállapodás a célban, s határozott és kimért haladás a cél felé mindennemű viszonyokban és a viszonyokhoz alkalmazott eszközökkel."^[317] A kérdést az teszi igazán érdekessé, hogy - nézetünk szerint is - éppen az 1848 szeptemberétől az Országos Honvédelmi Bizottmány által vezetett magyar katonai és polgári igazgatás képviselte a cél következetes megvalósításának szándékát, s megmaradt a forradalom vívmányainak (az áprilisi törvényeknek) a védelme mellett, akár fegyveres erővel is. Az önvédelmi harcba torkolló 1848-as rendszerváltozás valóban hihetetlenül gyorsan bontakozott ki, de semmiképpen nem teremtett kaotikus körülményeket, Kossuthék mindent elkövettek a hatalmi és politikai viszonyok áttekinthetősége érdekében. Mindezt azért említjük, mert Palóczy László 1848 őszén megfogalmazott felszólalásai szintén ebbe az irányba mutatnak.

Palóczy bátran lépett tehát a forradalom útjára, amennyiben úgy vélte, hogy azt az áprilisi törvényekben biztosított új alkotmány védelmének és továbbfejlesztésének érdeke megköveteli, de mindig ragaszkodott az országgyűlés épségben tartásához. Erre, mint egyfajta alapra azután fel tudott építeni kivételes hatáskörű vagy megbízatású, "forradalmi" szerveket, mint például a vésztörvényszékeket 1848. július végén,^[318] de ide sorolhatjuk a Rajačić és Haulik főpapok elleni említett akciók kezdeményezését is a részéről. Hogy mennyire volt ez a vélemény tipikus a 48-as képviselőházban, e ponton nem tudjuk megítélni, de bizonyára elterjedt felfogás lehetett, hiszen - annak ellenére, hogy voltak olyan megnyilatkozások, melyek a Ház feloszlatását kívánták - az áprilisi törvények alapján összeült első népképviseleti országgyűlés folyamatosan ülésezett és folytatott tartalmas vitákat a honvédelem megszervezése mellett a magyar polgári átalakulás kérdéseiről, egészen 1849 augusztusáig.

Voltak aztán kisebb jelentőségű, inkább az ünnepélyes külsőségek, mint az az által megjelenített tartalom szempontjából fontos indítványai. Ilyen volt például Kossuth híres július 11-i beszéde után ("leborulok a nemzet nagysága előtt") tett javaslata arról, hogy a beszéd és a megajánlás ünnepélyességét megőrzendő, ne tárgyaljanak több javaslatot, hanem oszoljanak szét.^[319] Deák Ferenc javaslatára azonban indítványát, a képviselők fontos teendői miatt nem fogadták el.^[320] Vagy amikor a Puchner-féle október 18-i manifesztumra kellett a magyar országgyűlésnek válaszolni, és a magyar korona önállóságát védő stiláris javaslatot tett az ellen-proklamáció szövegéhez^[321] stb.

Meg kell próbálnunk választ adni mindezek után, hogy a határozott kiállású öregúr mennyiben volt a Batthyány-kormány ellenzékéhez tartozó személynek tekinthető. Korábban is említettük, hogy az országgyűlésben nem alakult ki stabil kormánypárt illetve ennek megfelelően azt nem is ellensúlyozhatta szervezett ellenzék, a képviselők - Palóczy politikai habitusának megítélésünk szerint ideális módon - őrizték autonómiájukat, szabadon döntöttek valamely indítvány támogatásáról vagy elvetéséről. Palóczy tevékenysége a mai kifejezéssel "konstruktív ellenzékiség" fogalmával írható le talán leginkább, ugyanis célja nem a kormány megbuktatása vagy gyengítése, sokkal inkább az általa helyesnek vélt irányban történő befolyásolása volt. Bár szinte valamennyi miniszterrel keveredett szóváltásba valamely ügy kapcsán (Eötvös József, Deák Ferenc, Mészáros Lázár, Széchenyi István), mind velük, mind többi képviselőtársával őrizte nemcsak a személyes jó viszonyt, hanem a konstruktív politikai magatartást is. Számos képviselőházi vitában őszinte tisztelettel beszélt azokról (Deák Ferenc, Bezerédy István stb.), akikkel esetleg egy-két nappal korábban éles szóváltásba keveredett valamilyen ügyben, s ez az - egyes politikai kérdésekben olykor hevesen ütköző, máskor, a tartalomtól függően együttműködni kész - magatartás Palóczy irányában is működött, s észrevételünk szerint fontos "tartozéka" volt ennek az országgyűlésnek.

Összességében Palóczy személyében valóban határozott, a polgári átalakulást határozottan igenlő, de meggyőződése tartalmában egyáltalán nem szélsőséges személyiség politizált a képviselőházban. A "radikális" szóhasználat esetén jelen tanulmányunkban is helyénvalónak találjuk Palóczy felszólalásaira szintén vonatkoztatni a Csorba Lászlótól származó értelmezést, aki szerint a kifejezés 1848-ban "elsősorban még nem eltérő világnézeti irányt jelent, hanem inkább a módszerre értendő: bizonyos közös alapelvek érvényesítésénél nagyobb hangsúly esik a többség - egy eddig elnyomott többség - akaratának érvényesülésére, mint a kisebbség jogának biztosítására."^[322] Palóczyra teljes mértékig igaz e megállapítás, ő is azok közé tartozott, akik minden eszközzel ragaszkodtak az áprilisi törvényekben lefektetett alaphoz, következetesen végig akartak menni a reformkorban megálmodott úton és alkalmanként egyszerűen nem értették a Batthyány-kormány gyakran taktikus, engedményekben gondolkozó politikáját. Alábbi, 1848. szeptember 20-án a képviselőházban elhangzott rövid mondata mintegy 1848-as képviselői ars poeticájának is felfogható: "Azt tartom olyan időben élünk, midőn a gordiusi csomót nem jobban összebonyolítani, hanem, ha másképpen nem lehet, kettévágni kell."^[323] Sokat is tett érte, hogy ezekből a gordiusi csomókból minél előbb egy polgári Magyarország körvonalait lehessen kibontani.

Palóczy László, mint az országgyűlési ülésterem amúgy is szorgalmas látogatója, természetesen részt vett az OHB és a törvényhozás Debrecenbe költözését kimondó 1848. december 31-i ülésben. Majd felszállt a hóban minduntalan elakadó szolnoki vonatra, hogy a csikorgó hidegben Debrecenbe, az ő képviselői munkájának jellegében, irányában is alapvetően újat hozó országgyűlés helyszínére induljon. Ekkor még maga sem sejthette, hogy a házelnöki székben jóval kevesebb lehetősége lesz konkrét kérdésekben állást foglalni, jelentősen felértékelődik viszont politikai kiegyenlítő, szervező szerepe, melyet képviselőtársainak nagy megelégedésére folytatott - egészen a hosszú út végét jelentő utolsó aradi ülésig, 1849 augusztusáig.^[324]

Gesta, 1998. 1. sz. 86-101. p.

"E' részben 1840 év 1836-tól nagy mértékben különbözött. Lekerülvén a szőnyegről az erős ingerlők, mik a' nemzeti test életviszonyait négy éven át feszítették; 's a' kik e' feszülést talán még éltethették volna, kötelességüknek tartván nem tenni, a' fáradtságnak bizonyos neme látszott a nemzeten elömleni. És néhány hónap múlva előkerült a' vegyes házasságok kérdése; 's a' mint minden rossznak van jó oldala, hazánknak leghűbb, egyszersmind legegészségesebb velejű fiai határozottan oda nyilatkoztak, hogy ezen kérdésnek előkerülése fogná kifejlődésük processusát az elalvástól megőrizni. 'S valóban úgy lőn."^[325] Így értékelte Kossuth Lajos a vegyes házasságokkal kapcsolatos reformkori vita kialakulását. Bár Kossuth (saját házassága miatt) maga sem lehetett elfogult a kérdésben, kortársaktól szokatlan, inkább történészektől várható pontossággal diagnosztizálta az egyik legnagyobb magyarországi belpolitikai vihar eredetét és következményeit.

Alábbiakban rövid, az általánosságok szintjét meg nem haladó ismertetést kívánunk nyújtani a vegyes házasságokkal és a reverzálisokkal kapcsolatos hazai vita történetének főbb csomópontjairól, majd rövid, tájékozódást segítő válogatást adni a kérdésre vonatkozó forrásanyagból illetve szakirodalmi feldolgozásokból.

Talán nem túlzás azt állítani, hogy a katolikusok és protestánsok közötti házasságokból eredő viták egyidősek magával a reformációval. Már a katolikus egyház tekintélyének, életerejének helyreállítására hivatott tridenti zsinat (1545-1563) is foglalkozott a témával, de nagyobb jelentőségre Nyugat-Európában csak a XVI. század utolsó évtizedeitől vált, vagyis attól az időszaktól kezdve, amikor a protestantizmus nem egyszerű spontán vallási mozgalomként, hanem tagsággal rendelkező, szervezett (illetve kifejezetten hierarchizált) egyházak tevékenységében jelentkezett. A vegyes házasságok kötését egyébként egyik felekezet sem nézte jó szemmel, hiszen a házasságot valamennyi keresztény egyház szent dologként, vallási eseményként kezelte, így a különböző vallású fiatalok egybekelése azonnal éles teológiai vitát váltott ki. (Mivel az üdvösség fogalmából a katolikus és a protestáns teológiák ekkor még kölcsönösen - és elég határozottan - kirekesztették egymást, a vegyes házasság mindenképpen "eretnekkel" való közösséget, "felemás igát" jelentett.) A Tridentinumot követően leginkább a katolikusok érveltek azzal, hogy a vegyes házassággal az egyház mintegy lemondana a gyermekek üdvösségéről és hagyná őket elkárhozni, s ezt - úgymond isteni rendeltetésének megfelelően - a katolicizmustól senki nem várhatja el. A teológiai elveknél gyakorlatiasabb szempontnak számít a vegyes házasságok körüli konfliktusok keletkezésében, hogy a születendő gyermekek vallási hovatartozásának meghatározása kényes eljárásnak, ugyanakkor mindenképpen a másik egyház támogatottságát csökkentő, "biztos" eseménynek ígérkezett. A római egyház valamennyi európai országban (különösen a felekezetileg tagolt nemzetek esetén) mindent elkövetett, hogy a katolikusokat megóvja a protestánsokkal való házasságtól, hamarosan hajlandónak mutatkoztak azonban az ilyen kapcsolatok létét tudomásul venni, azzal a - meglehetősen mereven alkalmazott - kikötéssel, hogy vegyes házasság kötésére kizárólag katolikus templomban kerülhet sor, és csak abban az esetben, ha a protestáns fél az esküvő előtt kötelezvény (ún. reverzális) kiállításával megfogadja, hogy születendő gyermekeit katolikusnak keresztelteti. Utóbbi követelésben a protestánsok burkolt rekatolizációt sejtettek - minden bizonnyal nem is alaptalanul, bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy a "cuius regio eius religio" elve alapján a protestáns államokban (elsősorban Poroszországban) hasonló gyakorlatot folytattak a katolikusok rovására.

A XVIII. századi Magyarországon érthető okokból a vegyes házasságokat az állam a katolikus egyház szempontjából kedvezően ítélte meg és hajtatta végre rendelkezéseit. (Pl. az 1731-es Carolina resolutio, Mária Terézia rendeletei stb.) Ezzel a gyakorlattal csak II. József 1781-es türelmi rendelete szakított, mely lehetőséget biztosított vegyes házasság kötésére a reverzális kötelezettsége nélkül is. Lényegében ezt emelkedett törvényerőre az 1790-91. évi országgyűlésen is, a "vallás ügyében" alkotott átfogó - és a protestáns egyházak legtöbb sérelmét orvosló - 1791/XXVI. törvényben. A később valamennyi fél által hivatkozott dekrétum a vegyes házasságokkal kapcsolatban kimondta, hogy "mindenkor katolikus lelkész előtt lesznek kötendők, amelyek ellen azonban bármely akadályt akármilyen szín alatt emelni tilos legyen",^[326] továbbá, hogy a születendő gyermekek, ha az apa katolikus, apjuk vallását valamennyien követik; ha az anya, akkor csak a fiúgyermekek. A katolikus egyház ennek ellenére többnyire követte azt a gyakorlatot, hogy reverzálist követelt a protestáns házasféltől. Hozzátesszük, a törvény végrehajtásában némi zavart okozott az 1792. szeptember 25-én kiadott helytartótanácsi körrendelet, mely nemcsak az 1781 előtt érvényes reverzálisokat tekintette érvényesnek, hanem tartalmazta a reverzálisok további követelésének jogosságát is. I. Ferenc azonban hamarosan hatályon kívül helyezte a tudta nélkül keletkezett rendeletet. Sőt, 1799-ben újabb uralkodói rendeletben utasított az 1791/XXVI. tc. következetes alkalmazására, kötelezve a plébánosokat a házasság megkötésére akkor is, ha a protestáns fél nem hajlandó reverzálist adni. Amikor az 1825-27-es országgyűlés a rendszeres bizottsági munkálatok felújításáról döntött, külön törvény rögzítette a protestánsok illetve a görögkeletiek és a római katolikusok közötti vegyes házasságokból eredő válóperekkel kapcsolatos bírósági eljárás kidolgozásának szükségességét. (1827/XXX. tc.)

Bár helyi szinten továbbra is konfliktusok forrása lett, ha egy katolikus pap reverzálist követelt, a protestánsok pedig súlyos vallássérelemnek látták a dolgot, mégis a vegyes házasságok ügye egészen az 1830-as évek elejéig nem okozott országos jelentőségű problémát, az 1830-as, majd az 1832-36-os országgyűléseken azonban (különösen Beöthy Ödön biharmegyei követ vallássérelmi felszólalását követően) egycsapásra a figyelem középpontjába került. Ennek okát elsősorban abban kereshetjük, hogy a reformországgyűlések által teremtett belpolitikai légkörben a reverzálisok ügye már nem teológiai kérdésként jelent meg, s első pillanattól világossá vált, hogy a vegyes házasságok nem a protestantizmus és katolicizmus, hanem utóbbi és a polgárosodás illetve a liberalizmus közötti harc színterét fogják képezni. Megindult a vármegyék tiltakozása a vegyes házasságokkal kapcsolatos katolikus egyházi gyakorlat ellen, és 1832-33-ban az országgyűlésen számos éles hangú felszólalás illetve üzenetváltás is megfogalmazódott. A katolikus egyház magatartása ellen lépett fel számos nagy tekintélyű, római katolikus reformer, köztük Széchenyi István, Deák Ferenc stb. is. A kérdés törvényes rendezését mindazonáltal a következő országgyűlésre halasztották.

A másik fontos ok, ami miatt éppen az 1830-as évek elején élénkült meg a vegyes házasságokkal kapcsolatos belpolitikai vita, az evangélikus Poroszországban, az első korai "kultúrharc" kibontakozásában kereshető. 1825-ben a porosz kormány újonnan szerzett rajnai területeire is kiterjesztette azt a hatályos jogszabályát, miszerint a vegyes házasságokban a gyermekek nemük szerint követik apjuk vallását (vagyis ha az apa katolikus, leányai protestánsok lesznek). A pápaság reakciója (minden bizonnyal az 1820-as évek második felének pápaváltozásaival összefüggésbe) csak 1830. március 25-én született meg. VIII. Pius "Litteris altero abhinc" kezdetű brévéje a tridenti zsinat dekrétumaira hivatkozva mélyen elítélte a vegyes házasságok intézményét, a világi államokkal azonban a kérdésben már nem kockáztatott nyílt konfliktust, inkább egy harmadik megoldást keresett. Ez volt az ún. passiva assistentia gyakorlatának bevezetése, miszerint elvben lehetőséget biztosított a katolikus papnak vegyes házasság kötésére, azt azonban megáldania nem volt szabad, áldás nélkül tudomásul venni az egybekelés megtörténtét azonban igen. (1834-ben ezt a Poroszországnak szánt formulát Bajorországban is kihirdették.) 1834 augusztusában Spiegel kölni érsek titokban megkötötte a porosz kormánnyal az ún. berlini konvenciót, amely a vegyes házasságok ügyének még a pápa elvárásainál is rugalmasabb kezelését tette lehetővé. Spiegel utóda, Clemens August Freiherr Droste zu Vischering 1837-ben felmondta a berlini konvenciót, és szembeszgült a porosz kormány egyházpolitikájával, mire letartóztatták és Minden várába zárták. Bíróság elé került Martin von Dunin gneseni érsek is. A két főpap ügye hihetetlen méretű sajtópolémáit indukált, a porosz kormány 1838-ban külön "fehér könyvet" adott ki eljárásának igazolására. Egyház és állam új típusú, a XIX. század végét előlegező konfliktusa egész Európában hozzájárult egyfelől a liberálisok toleráns egyházpolitikai nézeteinek kikristályosításához, másfelől a konzervatív politikai katolicizmus kialakulásához és elszántságának növeléséhez. Magyarországon is ez utóbbinak lehetünk tanúi, mint Szekfű Gyula találóan írja: "az 1833-ban lefolyt országgyűlési viták [...] alkalmat adtak a barokk pompában élő, de gyönge magyar katholicizmus némi lelki öntudatosulására".^[327]

Ami pedig Kossuth elsőként idézett szavait illeti, kétségtelen, hogy a "frontvonalak" már 1833-ban kirajzolódtak, mégpedig az alsó táblán hangadó liberális reformerek illetve a felsőtábla aulikus főnemesei, elősorban a püspöki kar tagjai között. Mindez pedig a vármegyék reformnemessége ellenzékiségét és a katolikus egyház reformokkal szemben már amúgy is meglévő tartózkodását egyaránt felerősítette. A "bomba" 1839. március 15-én robbant, amikor Lajcsák Ferenc nagyváradi püspök - hogy megelőzzön egy számukra kedvezőtlen fordulatot - körlevélben tiltotta meg egyházmegyéje papjai számára a vegyes házasságok megáldását, amennyiben a protestáns fél nem ad reverzálist. A passiva assistentia ebben a formában sértette a házasulók vallási érzelmeit, továbbá kimondatlanul lehetőséget biztosított a katolikus fél elleni egyházi szankciókra is. Mindennél politikai szempontból fontosabb volt azonban, hogy a liberálisok nyílt törvénysértést (az 1791/XXVI. tc. megszegését), továbbá a lelkiismereti szabadság megengedhetetlen sérelmét látták Lajcsák intézkedésében. A reformpárti (de még az ingadozó) vármegyék, elsősorban a leginkább érintett Bihar megye hevesen tiltakozott ellene, és az uralkodóhoz írt feliratokban követelte a Lajcsák-féle körlevél érvénytelenítését. A nagyváradi püspök eljárását Scitovszky János rozsnyói püspök is kihirdette egyházmegyéjében, ami újabb olaj volt a tűzre.

A püspöki körlevelekkel kapcsolatos sérelmek egyik legfontosabb részét képezték az 1839-40-es országgyűlésen felmerült témaköröknek, és - összhangban az országgyűlés általános lefolyásával - a kompromisszumkeresés jellemezte. Többszöri üzenetváltás és heves viták után a főrendek is (természetesen a püspöki kar kivételével) beleegyeztek az alsóház elsöprő erejű kezdeményezésébe, vagyis abba, hogy a vegyes házasságokat a férj egyházában kell kötni, a gyermekek pedig apjuk vallását kövessék. V. Ferdinánd azonban - bízva abban, hogy a katolikus egyház érdekei ily módon megmenthetők - nem szentesítette a javaslatot.

Az országgyűlés bezárását követően, néhány nappal később 1840. június 10-én Kopácsy József esztergomi érsek enciklikában, a püspöki kar július 2-án közös pásztorlevélben tette magáévá Lajcsák püspök eljárását, előírva az egész magyar katolikus egyház számára, hogy ha a plébános már semmiképpen nem tudja a protestáns felet reverzális kiállítására, akkor áldás, sőt minden egyházi szertartás látszatát is kerülve, a templomon kívül, stóla és karing nélkül egyszerűen vegye tudomásul a házasság megtörténtét.

A politikai konfliktus elkerülhetetlenné vált. 1840 végén, 1841 első felében számos éles hangú vármegyei felírat és állásfoglalás született, amely elítélte a katolikus egyház gyakorlatát (ki kell emelni Zala, Pest és Borsod feliratait), Borsod megye már egyenesen az egyházi birtokok szekularizációját és népnevelési célokra való fordítását követelte. Csak egy-két vármegye támogatta a klérus törekvéseit, többnyire azok, amelyekben egyházi méltóság viselte a főispáni címet (Esztergom, Heves) illetve nagyon erős volt a katolikus egyház befolyása (Moson, Sáros stb.) A reformpárti megyék nem maradtak meg a puszta tiltakozásnál, számos pert indítottak azok ellen a plébánosok ellen, akik nem voltak hajlandók megáldani a vegyes házasságokat. A vármegyék többnyire arra hivatkoztak, hogy a Rómában hozott bármilyen egyházi törvények sem állhatnak a magyar állam törvényei felett, a katolikusok pedig a dogmák sérthetetlenségét hangoztatták. (Az ügy érdekessége, hogy az egyik első protestáns, akinek a házassága reverzálist követelése miatt akadályokba ütközött, éppen Kossuth Lajos volt.) A kezdeményezés kétségtelenül a liberálisok kezében került, és bírták a közvélemény szimpátiáját is, annak ellenére, hogy a papság az 1830-as évektől a vármegyékben is egyre nagyobb (és erőteljesen udvarhű) politikai tevékenységet fejtett ki.

A magyar püspöki kar nem tudott önállóan dönteni, ezért 1840-ben Lonovics József csanádi püspököt, nagy tudású, tapasztalt egyházi vezetőt küldte Rómába, hogy személyesen XVI. Gergelytől kérjen útmutatást. A pápa köztudottan mélyen elítélte a liberalizmust és a polgári társadalom egyházpolitikai felfogását (pl. Mirari vos enciklikája stb.), a vegyes házasságok kapcsán azonban, elődjéhez hasonlóan mégsem merte tovább élezni a magyarországi konfliktust. Nem utolsósorban Metterncih hatására úgy döntött, hogy brévéjében, valamint a Lambruschini bíboros által fogalmazott utasításban engedélyezi a magyar katolikusok vegyes házasságának reverzális nélküli háromszori kihirdetését és elismeri a vegyes házasságok egyházi érvényét, még akkor is, ha továbbra is inkább lebeszélni igyekezett erről a katolikusokat. Az ügyet Magyarországon - legalábbis egy időre - az 1843-44-es országgyűlés (a korábbiakhoz képest visszafogott) vitái és a liberálisok győzelme zárta le. (1844/III. tc.)

Végső soron még egyszer arra kell utalnunk, hogy a teológiai-dogmatikai probléma szintjét jóval túllépő kérdéskör jelentőségét elsősorban az adja, hogy sajátos és meghatározó jelensége volt a reformkor politikai vitáinak, továbbá élesen rávilágít a katolikus egyház akkori politikai magatartására, társadalmi szerepvállalására is.

Alábbiakban ennek a témának válogatott, és a megítélésünk szerint leginkább használható irodalmát kívánjuk nyújtani. Leginkább (a III. részben) a korabeli publicisztikai vita során megjelent műveket igyekeztünk számba venni, amit azért is tartunk jelentősnek, mert példa nélkül álló, hogy rövid idő alatt egy konkrét kérdéssel kapcsolatban ennyi röpirat, elemzés, hozzászólás lásson napvilágot. Még a reformkori átalakulás egyéb központi kérdései (gazdasági átalakulás, jobbágykérdés, közteherviselés stb.) sem váltotta ki ekkora mennyiségű politikai publicisztika keletkezését. A korabeli röpiratirodalom 1841 első felében "tetőzött", s elsősorban katolikus egyházi személyek ragadtak tollat a közvélemény meggyőzésére. Ki kell közülük emelni a jeles történészt, Fejér Györgyöt illetve Roskoványi Ágoston egri kanonokot, aki az eseményekkel egyidőben rendezte sajtó alá a vegyes házasságokkal kapcsolatos hazai és más európai államokban keletkezett dokumentumokat, részletes ismertetések kíséretében. A röpiratok címét lehetőség szerint betűhűen igyekszünk közölni, terjedelmével együtt. Ezt követően számba vesszük a legfontosabb korabeli politikai lapok átfogó elemzéseit, publicisztikáit, eltekintettünk viszont valamennyi tudósítás feltüntetésétől. Ennek azért sem lett volna értelme, mert 1841 első hónapjaiban a lapok (különösen a Kossuth szerkesztette Pesti Hírlap) bő terjedelemben közölték a megyei közgyűléseken történteket; egy-egy fontosabb megyei eseményre vonatkozó írás jelzeteit azonban rögzítettük. Ugyanígy gyűjtöttük ki a kor (többségében katolikus) egyházi orgánumainak elemzéseit is. A cikkek között van jónéhány átfedés (különösen a pásztorlevelekről szóló beszámolók esetén) illetve ugyanazon konkrét kérdésre vonatkozó írás, feltüntetésüket külön-külön mégis szükségesnek ítéltük, hogy minél teljesebb képet alkothassunk.

Az I. részben a vonatkozó forráskiadásokat vettük számba. Az 1848 után megjelent kiadványoknál el kellett tekintenünk valamennyi olyan mű ismertetésétől, melyben a témára szereplő adatok találhatók, hiszen a kor széleskörű és nyomtatásban is megjelent napló- és emlékiratirodalmának (Szűcs Miklós, Wirkner Lajos, Madarász József, Podmaniczky Frigyes, Bölöni Farkas Sándor, Újfalvy Sándor, Guzmics Izidor stb.) valamint kiterjedt levelezésének számbavétele meghaladná jelen munka kereteit. A korban legfontosabb szerepet játszó politikusok kiadott beszédeinek, írásainak pontos címleírását azonban elengedhetetlennek tartottuk. A forrásoknál nem közöltük továbbá a nyomtatásban kiadott megyei követutasításokat illetve követjelentéseket, ennek oka, hogy az 1950-es években készült reprezentatív bibliográfia^[328] ezt részletesen megtette, s azóta kevés új vonatkozó forráskiadvány látott napvilágot.^[329]

Ami a II., szakirodalmi részt illeti, itt is meg kell jegyeznünk, hogy nem vettünk számba valamennyi, reformkorral foglalkozó munkát, melyek érintik a vegyes házasságok kérdését, a témára részletsebben kitérő monográfiákat azonban, a vonatkozó oldalszámokkal együtt igen. Itt kapott helyt az a néhány szakirodalom is, amely átfogó igénnyel próbálja megközelíteni a vegyes házasságok kérdését, utóbbiak közül a katolikus egyház álláspontja szempontjából Hermann Egyed, Várady L. Árpád és Meszlényi Antal művei számítanak alapvetőeknek.

Összességében csak azt állapíthatjuk meg, hogy a téma érdekességére és eddig meg nem történt átfogó feldolgozására tekintettel sem a vegyes házasságok által keltett belpolitikai vihar eseményeinek feltárását, sem a bibliográfiai adatgyűjtést nem tekinthetjük lezártnak, legfeljebb egy nagyobb munka első önálló fejezetének.

Barta István (sajót alá rend.): Kossuth Lajos: Országgyűlési Tudósítások. I-V. köt. Bp. 1948-1961. (Magyarország újabb kori történetének forrásai. Kossuth Lajos Összes Munkái I-V.)

Bodon Ábrahám: Vallásügyi tárgyalások az 1839-40. évi országgyűlésen. In: Sárospataki Füzetek, 1860. VIII-IX. 819-844., X. 918-945.; 1861. I. 51-57., 358-376.; 1862. I. 51-84., II-III. 201-266. p.

Kovács Ferencz: Az 1843-44-ik évi magyar országgyűlés alsó tábla kerületi üléseinek naplója. I-VI. Bp. 1894.

Kovács Ferencz: Az 1844-ki évi országgyűlési tárgyalások naplói a papi javakról. Bp. 1893.

Fels. Első Ferencz ausztriai császár, Magyar és Csehország koronás királyától Pozsony szabad királyi várossába 1832-ik esztendőben karácson havának 16-ik napjára rendeltetett Magyar ország gyűlésének jegyző könyve. I-XIV. köt. Pozsony, 1832-36.

Fels. Első Ferencz ausztriai császár, Magyar és Csehország koronás királyától Pozsony szabad királyi várossába 1832-ik esztendőben karácson havának 16-ik napjára rendeltetett Magyar ország gyűlésének írásai. I-VI. köt. Pozsony, 1832-36.

Felséges Első Ferdinánd Ausztriai Császár, Magyar és Csehországoknak e néven Ötödik apost. királyától Szabad királyi Pozsony városába 1839-dik esztendei Szent-Iván havának 2-dik napjára rendeltetett Magyarország Közgyűlésének Jegyző Könyve. I-III. köt. Pozsony, 1840.

Az Erdélyi Nagyfejedelemség [...] nemes nemzeteinek 1841. év [...] orszzággyűlésekről készített jegyző könyv. Kolozsvár, 1841.

Erdélyi Nagyfejedelemség 1841. év [...] hirdetett Orszzággyűlésének irománykönyve. Kolozsvár, 1841-1843.

[...] 1843. esztendei [...] magyarországi közgyűlésnek naplója a t. Karoknál és Rendeknél. I-V. Pozsony-Pest, 1843-1844.

[...] 1843dik évi Magyar Ország gyűlésen a Méltóságos Főrendeknél tartatott országos ülések Naplója. I-VII. köt. Pozsony-Pest, 1843-1844.

[...] 1843-ik esztendei [...] Magyarországi Közgyűlésnek Írásai. I-V. köt. Pozsony, 1844.

Roskovány, August de [Roskoványi Ágoston]: De matrimoniis mixtis inter catholicos et protestantes. Quinque-Ecclesiis, 1842.

Barta István (sajtó alá rend.): Kossuth Lajos: Ifjúkori iratok. Törvényhatósági Tudósítások. Bp. 1966. (Magyarország újabb kori történetének forrásai. Kossuth Lajos Összes Munkái VI.)

Eötvös József, báró: Beszédek. II. Politikai beszédek I. Bp. 1902. (Báró Eötvös József összes munkái IX.)

Ferenczy József (szerk.): Gróf Dessewffy Aurél összes művei. Bp. 1887.

Futó Mihály: Az 1843/44-ik évi vallásügyi tárgyalások. In: Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1894.

J.S. (közli): Laicsák F. nagyváradi megyéspüspök körlevele a vegyes házasságok tárgyában. In: Sárospataki Füzetek, 1864. 737-743. p.

Kemény G. Gábor (szerk.): Teleki László válogatott munkái. I. köt. Bp. 1961.

Kónyi Manó (sajtó alá rend.): Deák Ferencz beszédei. 1829-1847. I. köt. Bp. 1882.

Kölcsey Ferencz: Törvényszéki és politikai beszédek. Bp. 1886.³ (Kölcsey Ferencz Minden Munkái. VI.)

Kölcsey Ferencz: Országgyűlési napló, 1832-1833. Bp. 1886.³ (Kölcsey Ferencz Minden Munkái. VII.)

Lukács Móric: Vallási ügyek tárgyalása. In: Gyulai Pál (szerk.): Lukács Móricz munkái. Bp. 1894. II. köt. 263-269.

Merényi Oszkár: Ismeretlen és kiadatlan Kölcsey-dokumentumok. Bp. 1961. (Irodalomtörténeti füzetek, 36.) 198 p.

Oltványi Ambrus (sajtó alá rend.): Pulszky Ferenc: Életem és korom. I. köt. Bp. 1958. (Magyar századok)

Pajkossy Gábor (sajtó alá rend.): Kossuth Lajos iratai. 1837. május - 1840. december. Hűtlenségi per, fogság, kiútkeresés. Bp. 1989. (Magyarország újabb kori történetének forrásai. Kossuth Lajos Összes Munkái VII.)

Sinahegyi (közli): Laicsák F. Beöthy Ödönhöz. Beöthy Ödön válasza. In: Sárospataki Füzetek, 1864. 349-355. p.

Szöllősi Károly: Beöthy Ödön levélváltása a vegyes házasságok ügyében. In: Abafi Lajos - Szokoly Viktor: Hazánk. Történelmi Közlöny, I. 1884. 275-281. p.

Viszota Gyula (szerk.): Gróf Széchenyi István naplói. I. köt. (1836-1843). Bp. 1937. (Magyarország újabb kori történetének forrásai. Széchenyi István munkái, 14.)

Zichy Antal (szerk.): Gróf Széchenyi István beszédei. II. köt. Bp. 1887. (Széchenyi István munkái)

Albrecht Ferenc: A reverzális kérdéséhez. In: Protestáns Szemle, 1930. 2. sz. 80-87. p.

Beer, Adolf: Die Verhandlungen zwischen Österreich und der Curie von 1816 bis 1842, über die Beseitigung der Josephinischen Reformen. In: Mitteilungen des Instituts für österreichische Geschichtsforschung, 1897.

Bohó Róbert - Tordai György (sajtó alá rend.): Horárik János harca a hierarchia és az egyház ellen, az 1841-1845. években. Bp. 1956.

Forster Gyula: A katholikus clerus sérelmei 1848 előtt és után. Bp. 1889.

Gergely Károly: Félszázados emlékiratok a vegyes házasságról. Szatmár, 1892. 33 p.

Gesztelyi Nagy László: Gróf Széchenyi István és a reverzális kérdés. In: Protestáns Szemle, 1941. 10. sz. 325-331. p.

Hermann Egyed: Lonovics József római küldetésének (1840-41) belpolitikai és diplomáciai előkészítése. Bp. 1934. (A Pázmány Péter Tudományegyetem Egyháztörténelmi szemináriumának kiadványa 1.) 35 p.

Horváth Mihály: Huszonöt év Magyarország történetéből. I-III. Bp. 1886.

Jakabfalvy András: Egyházi politika különösen Magyarhonban. Bp. 1886. 148 p.

Kerékgyártó Árpád: Tíz év Magyarország legújabb történetéből, 1840-1849. I. Bp. 1874.

Kovács Eduárd: A vegyes házasság kérdése a negyvenes években. In: Magyar Sion, IV. 1885-1886.

Kumlik Emil: Adalékok a pozsonyi országgyűlések történetéhez (1825-1848). Pozsony, é.n. [1908] 134 p.

Marczali Henrik: Lonovics küldetése Rómába. Adalék a vegyes házasságok történetéhez. In: Budapesti Szemle, 64. köt. 1890. CLXVI. sz. 1-26. p.

Meszlényi Antal: A jozefinizmus kora Magyarországon (1786-1846). Bp. 1934. 454 p.

Meszlényi Antal: Gróf Zichy Domokos veszprémi püspök (1842-1849) egyházlátogatása 1845-46-ban. Veszprém, 1941. (A veszprémi egyházmegye múltjából 7.) 159 p.

Polner Ödön: Deák Ferenc egyházpolitikája és a vegyes házasságok. In: Protestáns Szemle, 1932. 4. sz., Mellékl. 1-23. p.

Roskovány, August de [Roskoványi Ágoston]: De matrimoniis mixtis inter catholicos et protestantes. Pestini, 1854.

Roskovány, August de [Roskoványi Ágoston]: Supplementa ad collectiones monumenta et litaraturae. Nitriae, 1887.

Sándorffy Kamill: Törvényalkotásunk hőskora. Az 1825-1848. évi reformkorszak törvényeinek története. Bp. 1935. 359 p.

Somogyi József: A reverzálisok. Megegyezések a gyermekek vallására. Bp. 1933. 61 p.

Sörös Pongrácz: A kath. klérus törekvései az 1843/44. országgyűlés egyházi ügyeinek tárgyalása alatt. Bp. 1901. 26 p.

Sörös Pongrácz: Guzmics Izidor az 1832-36-iki országgyűlésen. In: A pannonhalmi főapátsági főiskola évkönyve, 1914-1915.

Szádeczky Béla: A vallásügyi sérelmek történetéből. In: Erdélyi Múzeum, 1899.

Szádeczky Béla: A vallásügyi sérelmek történetéből. A reverzális-ügy története Magyarországon. Kolozsvár, 1899. 55 p.

Sztehlo Zoltán: A gyermekek vallására vonatkozó jogszabályok története Magyarországon. In: Emlékkönyv az ágostai hitvallás négyszázados évfordulója ünnepére. Miskolc, 1930. 461-505. p.

Varga János: Megye és haladás a reformkor hajnalán (1840-1843). In: Somogy megye múltjából, 11. Kaposvár, 1980. 177-243. p., 12. 1981. 155-294. p.

Varga Zoltán: Debreceni lelkipásztorok, mint híveik politikai és társadalmi vezetői (1790-1848). Debrecen, 1936. 28 p.

Várady L. Árpád: Lonovics József római küldetése. Függelék: Lonovics római naplója. Esztergom, 1924. 278 p.

A helvecziai vallástételt követő erdélyi evangelico-reformátusok vallás-sérelmi, mellyek az 1837-ben N.Szebenben tartott országgyűlése eleibe orvoslás végett felterjesztettek, a mint az irományok könyvébe a' 172. laponi 72. szám alatt beigtattattak. Nagyenyed, 1841. 59 p.

A vegyes házasságok polgári, egyházi és erkölcsi szempontból tekintve. Egy hazafitól. Eger, 1841. 16 p.

Az anyaszentegyház' ellensége megczáfolva a' történetekből, és legjelesebb protestánsok nézeteikből. Németből fordította egy kalocsa érseki megyei miséspap. Második újabb jegyzetekkel bővített kiadás. Pesten, 1840. VI+ 7-279. p.

Alapi Ignác [Beke Incze Kristóf]: Lehet-e a' vegyesházasságoktól a' beszentelést törvényesen megtagadni vagy reversalist elfogadni. Buda, 1840. 14 p.

Almásy István: A vegyes házasságok tárgyában mondott két közgyűlési beszédje. Buda, 1841. 52 p.

Almásy István: Esztergam. 1. (Elv-igék egyházi s polgári hatóság jogköre iránt.) Buda, é.n. [1842] 105 p.

[Almássy István]: Clerus ügyei. Római catholicus egyházi rendünk vegyes házassági pörbeidéztetésének ügye törvényszerűen védve. Buda, 1844. VI+ 7-102 p.

Antal János, magyardellői: Az erdélyi helv. vallást követők vallássérelmei. Nagy-Enyed, 1841.

Az erdélyi hírlapokban a' vegyes házasságok ügyében közlött hírek hontörvényszerű észrevételek által igazítva. Kolozsvár, 1841. 39 p.

Óngyán János: A vallás, mint a' királyi széknek, és a' polgári alkotmánynak gyámoszlopa, mellyet mint ilyet [...] V.Ferdinánd Felségének [...] Posonyban, Sept. hónap 28-kán 1830. eszt. magyar királlyá lett koronáztatásának a' [...] veszprémi ekklésia által 1830-ki October 10-ik napján tartatott öröm innepén prédikátzióban rajzolt. Veszprém, é.n. [1830] 16 p.

[Beke Incze Kristóf]: A' vegyes házasságok egyházi ünnepesítése körül fenforgó kérdések megfejtve a "Pesti kalászok" szedegetője által. Pest, 1841. 116 p.

Beke Incze Kristóf: A vegyes házasságok egyházi ünnepesítése körül fenforgó kérdések megfejtve [...] a' pesti kalászok szedegetője által. Második, bővített kiadás. Pest, 1841. 176 p.

[Beke Incze Kristóf]: Erläuterung über die Fragen der kath. kirchlichen Feierlichkeit der gemischten Ehen. Nach der 2. verbess[erten] ungarischen Ausg[abe] vom Sammler der "Pesther Ähren". Pesth, 1841. 183 p.

Békeházi Incze [Beke Incze Kristóf]: A' korszellem. Pesten, 1838. X+ 6+ 384 p.

Békeházi Innoczent [Beke Incze Kristóf]: Igaz-e, hogy mindenben hátra vagyunk? Pesten, 1838. 4+ VI+ 324 p. ["A korszellem" második kiadása.]

[Besze János]: Szózat a' Haladás Barátihoz. Pesten, 1841. 18 p.

Bobory Károly: Mit tart szabad szellem és természetjog a' vegyes házasságok ügyében? Pest, 1841. 32 p.

Bod Péter: Házassági tervrajz vagy a' házassági törvényekről való tanítás, melyben a' mátkaság, megmásolás és elválás körülti házassági különbféle esetek felhozatnak [...] és a' tudósok véleményeikből, közönséges zsinatok [...] végzéseikből meghatároztatik. Kolo'svárt, 1836. 251 p.

Clerus ügyei. I. A vegyes házasságok iránt költ pápai breve s apostol-királyi placetum után írt prímási-pásztori levél ügye hit- s törvényszerűen védve. Buda, 1843. 107 p.

Csajághy Sándor: Párbeszéd a vegyes házasságokról. Barátságos felvilágosításul a Világ f.é. 11. sz. vezérczikkére. Pest, 1842. 23 p.

Csajághy Sándor: Párbeszéd a vegyes házasságokról. Barátságos felvilágosításul a Világ f.é. 11. sz. vezérczikkére. Pest, 1842. 23 p. (2. kiadás)

[Csajághy Sándor]: Glossák nemes Zalamegyének a' vegyes házasságok ügyébeni felírására. Európai hírű [Karl] Rotteck nézetei szellemében. Egy hazafitól. Pest, 1841. XX+ 136 p.

Déry [Mráz] Mihály: Országos nemes-e a' magyar alrendű pap? Pest, 1842. 188 p.

Déry [Mráz] Mihály: Lehet-e a' vegyes házasságoktól a' beszentelést törvényesen megtagadni, vagy reverzálist elfogadni. Buda, 1840. 14 p.

Déry [Mráz] Mihály: Lehet-e a' vegyes házasságoktól a' beszentelést törvényesen megtagadni, vagy reverzálist elfogadni. Pest, 1841. [2. bővített kiadás]

Die Repräsentation der ungarischen Stämde, die gemischten Ehen betreffend. Historisch-politische Blätter für das kathol.[ischen] Deutschland. München, 1843.

Ein Gespräch zu seiner Zeit über die gemischten Ehen. Ofen, 1841. 64 p.

Fejér, Georgius: Rationes ecclesiae cath. adversus matrimonia mixta irrestricta. Augustae Vindelicorum, 1840. 116+ 28 p.

Fejér György: Egyházi fejtegetések mostani szükségekre nézve. Pesten, 1841.

Fejér György: Néhai Lajtsák Xav. Ferencz, nagyváradi deák szertartású megyés püspöknek hivatalkodása. Gyásztiszteletére előterjeszté 1831-ban Julius 10-kén. Budán, 1843. 16 p.

Fejér György: A' vegyesen házasulók szabadon egyezkedhetése gyermekeiknek religiói neveltetésök eránt. Pest, 1844. 15 p.

Fejér György: Kit s mennyire illet az elhatározhatóság a' házosság ügyeire nézve? Pest, 1844. 47 p.

[Gózony Dániel]: A nagy-váradi pásztori levélre írt gúny, vagy antipásztoráléra írt paraenesis. Buda, 1842. 64 p.

Gózony György: Szózat. Milly kilátás, minő lépés katholikus és protestánsra nézve a vegyes házasság? Székes-Fejérvár, 1835. 118 p.

Gózony Görgy: Egyházi törvénykezés Magyarországban. Papok, ügyvédek 's pereskedők használatára. Pesten, 1841.

Horárik, Johann: Die Ehe im Geiste Christi und die Gemischten Ehen. Aus der ungarischen Handschrift. Tübingen, 1843. 100 p.

K. J. [Körmöczy Imre]: Felelet a' pesti hírlapokban közlött NS. Z.[ólyom] megyének vegyes házasságokat tárgyazó feliratára. Pesten, 1841. 16 p.

K.[un] B.[ertalan]: Verletzt der katholische Clerus Ungarns den § 15 des Artikel 26 von 1790-91. wenn er die gemischten Ehen nicht einsegnen will? Tyrnau, 1841. 44 p.

K.[un] B.[ertalan]: A magyar kath. papság nem akarván megáldani a' vegyes házasságokat, ejt-e sérelmet az 1790-91. 26. tvcz. 15. §-án? Megoldás K.B. által. Nagyszombat, 1841. 36 p.

Kun Bertalan: Viszhangok 1840-ik évből a' magyar clerusnak a' vegyesházasságok ügyében, Lipcse, 1844. 29 p.

[Kováts Mátyás]: A vegyes házasságokról. Eger, é.n.

Laicsák, Franz: Eugen Beöthy und der Bischof von Grosswardein. Altona, 1840. 16 p.

Lekovics Ferenc: Levelek rokonomhoz a' vegyes házassági ügyben. Pest, 1841. 95 p.

Lelkipásztori oktatás a' vegyes házasságokról. Különös szemügyelettel az illető mátkákra. Németből. Egerben, 1841. IV+ 232 p.

Mack Márton József: A vegyes házasságok megoldásáról. Theológiai szavazat. Buda, 1841. 52 p.

Molnár: Újszövetség korunk reményihez alkalmazva. Pest, 1843.

Molnár Endre: Egy protestáns küzdelme és diadala a' nagy ünnepély előestvéin. Pozsony, 1845. IV+ 127 p.

P*** L*** [Palóczy László]: B.[orsod] megye másod alispánjának a' vegyes házasságok ügyében tartott beszédére válasz. Pest, 1841. 36 p.

[Papp Ferencz]: Szerény emlékeztetés a' haladás képviselőihez. Pest, 1841. 70 p.

Ponori Thewrewk József: Katholicismus és Protestantismus. Iső füz. Budán, 1841. 133 p.

[Prokopovszky Dániel]: Törvényes és politikai vizsgálat a' vegyes házasságok ügyében korunkban fenlévő legújabb kérdésekre nézve, melyet politikus és egyházi férfiak használatára följegyzett egy hazafi. Budán, 1841. 168 p.

R. J. [Rohonczy János] C. A. [consiliarius aulicus]: Criterion, Universis Religionem Romano-catholicam & sincere profientibus. Wesprimii, 1841. 43 p.

[Rohonczy János]: Megfontolás végett mind azoknak, akik a római-katholika hitet lelkesen vallják. Ajánlva R.I.U.T. által. Pesten, én. [1841] 48 p.

Schedt Károly: Keresztjáró alkalmi Egyházi-Beszéd az Óldásról. Székes Fejérváratt, 1841. 16 p.

Schlör Alajos: Miért vagyok katholikus, a' vagy mindegy-e akár valaki ezt, akár amazt a' vallást kövesse? Népszerű beszédekben fejtegetve. Fordította: Wittmann József. Po'sony, 1840. 148 p.

[Schröer, Tobias Gottfried]: Die heilige Dorothea. Dichtung und Wahreit aus dem Kirchenleben in Ungarn. Leipzig, 1839. VI+ 183 p.

[Skalnik, Franciscus Xav.]: De mixtis matrimoniis. Paraenesis ad catholicos. Leutschoviae, 1835. XVIII+ 19-250. p.

Skalnik, Franciscus Xav.: Veritas Ecclesiae et Doctrinae Catholicae in praescripta institutione ad defectionem a fide cath. tendentium proposita [...] Editio II-da. Leutschoviae, 1838. XXII+ 551 p.

Spoliti János: Miért és azért. Vagy a közönségesebb természeti tünemények rövid, egyszerű megfejtése. Pozsony, 1844. XIV+ 115 p.

Szabó Imre: Emilia vagy az elvált házasság. Pesten, 1842. 175 p.

Szabó János, Alamizs[nás]: Oldallapok ns. Zala vármegye fölírásához. [...] a' magyar igazságnak szentelvék. Pesten, 1841. 111 l.

Szabó János, Alamizsnás: Észrevételek ns. Zólyom megye 1841-diki augustus 25-kén hozott határozatára. Pest, 1841. 17 p.

Szabó János, Ala[mizsnás]: Felvilágosító jegyzések nemes Borsód megyének 1841-dik évi [aug.] 9-dik napján kelt körlevelére. Pest, 1843. 186 p.

Szabó László: A' vegyes házasságok magyar kath. egyházi tilalmának védelme. Pesten, 1841.

[Szalay Imre]: Észrevételek a' vegyes házasságokról. Az igaznak egy hő barátjától. Veszprém, 1841. 164 p.

Szalay Antal: Octavia vegyes házassága. Pécs, 1841. 138 p.

Szalay Antal: Legyünk igazságosak. Pécs, 1843. 215 p.

Szenczy Ferenc: Észrevételek gr. Zay Ferenc általányos nézeteire. Budán, 1841. 8 p.

Tekintetes Esztergom vármegyének 1841-dik esztendei Boldogasszony hó 14-dik napján tartott közgyűléséből a' vegyes házasságok tárgyában az ország minden tekintetes megyéihez írt levele. Esztergom, 1841. 15 lev.

Tibiscanus, Elias [Schröer, Tobias Gottfried]: Die Religionsbeschwerden der Protestanten in Ungarn, wie sie auf dem Reichstage im Jahr 1833 verhandelt worden. Leipzig, 1838. XXII+ 199 p.

U.I. [Udvardy Ignác]: Ellen-észrevételek egy a' veszprém-megyei télutó 1. napján 1841 tartatott közgyűlés alkalmakori beszédre. Buda, 1841. 36 p.

Ujfalussy Nep. János: Hiv. értekezés a vegyes házasságokról Magyar-országban, mellyet az itt levő vallásoknak rövid esméretével együtt, minden részre hajlás nélkül, egyedül a hazai törvényt zsinór mértékül véve közzé bocsátott [...] Pest, 1841. 48 p. + 4 lev.

Vesztróczy Ferencz: Rövid értekezés nemes Pest vármegyének 1841. [sic! - 1840.] évi augusztus és november hónapokban közgyűlés alkalmával a vegyes házasságok érdekében kelt határozatai fölött. Pest, 1840. 19 p. [2. módosított kiadás]

Vida Incze: Értekezések a vegyes házasságokrul. Hírlapokból szedegetve. Pest, 1841. XVI+ 268 p.

[Wittmann József]: Miért ellenzi az anyaszentegyház a vegyes házasságokat? Egyházi beszédekben fejtegetve Viser [Vizer Ódám János] után. Pápa, 1841. 241 p.

Vegyes házassági ügy Erdélyben. - 1841. 40. sz.

Örvendetes fordulat a vegyes házassági ügyben. - 1841. 45., 48. sz.

Vallás ügye Erdélyben és Magyarhonban. - 1843. 70. sz. 415-416. p.

Méhes Sámuel: Vegyes házasság ügye Erdélyben és Magyarhonban. - 1843. 86. sz. 511-512., 87. sz. 517-518. p.

Salamon József: Az elegyes házasságok kérdése, különösen az erdélyi törvények' szempontjából. - 1841. 44. sz. 173-174. p.

Vegyes házassági oklevél. - 1841. 99-100. sz. 421-424. p.

Vegyes házassági oklevél. - 1842. I. 1. sz. 5-8. p.

Vegyes házassági oklevél. - 1842. II. 56. sz. 221-223. p.

A' Sion közleménye Lonovics római útjáról. - 1840. 87. sz. 345. p.

Szepes v[árme]gyének a' vegyes házasságok tárgyában ő cs. 's ap. kir. fels. intézett felirata. - 1841. 14. sz. 53-54. p.

Miskolczon. - 1841. 16. sz. 61-62. p.

Főmélt. Kopácsy Józserf prímás-hg. 's esztergami érseknek t.n. Pestmegyének a' vegyes házasság ügyében küldött levele. - 1841. 17. sz. 66-67. p.

Temesvárott [...] - 1841. 18. sz. 69. p.

Minthogy Szathmár, Bihar és több megye [...] - 1841. 22. sz. 86-87. p.

Sáros megyének f. hónapi közgyűlése. - 1841. 25. sz. 99. p.

Esztergom vármegye felírása a' vegyes házasságok ügyében. - 1841. 29. sz. 114-115. p.

Liptó, Turóc, Arad, Csongrád, Moson vegyesházassági ügyben közgyűlési határozatok. - 1841. 30. sz. 118-119. p.

Csanádi megyéspüspök Lonovics József ő excellenciája Temesmegyéhez küldött levele a' vegyes házasságok ügyében. - 1841. 32. sz. 126. p.

Azon pásztori körlevelet, melyet a' prímás-herceg [...] - 34. sz. 135. p.; 38. sz. 138. p.

Miskolcz, július 19kén. - 1841. 60. sz. 239-240 .p.

C.G.: Észrevételek a' Jelenkor 80. száma közléseire. - 1840. 30. sz. 117. p.

Egy pestmegyei tb.: Felvilágosításul a' Jelenkor' Társalkodójának. - 1840. 36. sz. 141-144. p.

Egy Barsmegyei tb.: Felelet a' f. év' Társalkodó 83. számában "Felvilágosításul a' Sürgöny' Csarnokának" czím alatt megjelent pestmegyei tb. törvény-alkalmazásira. - 1840. 37. sz. 145-146. p.

Allg. Q.B.: Magyarországi ügyek. 1-2. - 40. sz. 154. p., 41. sz. 160-161. p.

Barsmegyei tbíró: Bars megyéből a' vegyes házasságot különbség nélkül megáldani vonakodó kath. papra az 1647: 14. czikk szigorú büntetését alkalmazni szabad-e? - 1840. 45. sz. 278-280. p.

Vélemény a' vegyes házassági kérdés ügyében. - 1840. 52. sz. 205-206. p.

Pest megyének múlt évben tett azon határozatára [...] - 1841. 6. sz. 21-22., 7. sz. 25-26. p.

Jan. 14. és 15én t.n. Esztergom vgye tarta közgyűlést [...] - 1841. 10. sz. 37-39. p.

Lapjaink 6-7dik számában közlöttük Kopácsy József hercegprímás [...] - 1841. 11. sz. 42-43. p.

Pestmegye feb. 3án és következő napjain közgyűlést tartván [...] - 1841. 12. sz. 45. p.

Váczi megyéspüspök gróf Nádasdy Paulai Ferencz ő excellentiájának t. Pest megyéhez küldött levele a vegyes házasságok tárgyában. - 1841. 12. sz. 45-46., 13. sz. 50. p.

Veszprém február 1ső napja [...] - 1841. 12. sz. 46. p.

Kalocsai érsek Klobusiczky Péter ő excellentiájának t. Pest vgyéhez küldött levele a vegyes házasságok tárgyában. - 1841. 14. sz. 53. p.

Székesfejérvári püspök báró Barkóczy László úr ő méltóságának t. Pest vgyéhez küldött levele a vegyes házasságok tárgyában. - 1841. 15. sz. 57-58. p.

Szepesvgyének a vegyes házasságok tárgyában ő cs. és kir. fels. intézett feilrata. - 1841. 15. sz. 58. p.

Hazafiúi szózat pestmegyei gyűlésen. - 1841. 17. sz. 65., 18. sz. 69-70. p.

K.A.: Miskolcz, febr. 16kán [...] - 1841. 17. sz. 66. p.

Aranyos-Maróthon, mart. 1-4ig tartott közgyűlésében t. Bars vmgye [...] - 1841. 23. sz. 83. p.

Perger János: Eger, mart. 9. 1841. Kérdés. - 1841. 26. sz. 102. p.

Prímás ő hercegségének s esztergomi érseknek a vegyes házasságok ügyében érsekmegyéjebeli clérusához intézett körlevele. - 1842. 1. sz. 1-2. p.

Vegyes házassági ügy. - 1842. 3. sz. 9. p.

Mráz M.[ihály]: Korunk ügyei. Szabad szem. - 1842. 66. sz. 261-262. p.

Korunk ügyei. Int az idő. - 1842. 69. sz. 271-272., 70. sz. 275-276., 71. sz. 281., 72. sz. 285-286. p.

G.G.: Mondott szóból ért az ember. - 1843. 24. sz.

Esztergom, télhó 15. - 1841. 6. sz. 41-42. p.

Egerszegről télhó 12-kéről. Zala megyének [...] - 1841. 6. sz. 42. p.

K.T.M. [debreceni helv. egyházi szónok]: Egy r. catholicus véleménye a' házassági ügyekben. - 1841. 16. sz. 129. p.

[Kossuth Lajos]: Nemzeti veszély. - 1841. 17. sz. 131. p.

Zabolcsvgye folyó hó 16-kán [...] - 1841. 17. sz. 132. p.

Hevesből télutó 22. - 1841. 18. sz. 141-142. p.

Temesből. - 1841. 18. sz. 142. p.

Szatmár megyéből. - 1841. 19. sz. 150. p.

Csanád vármegyében. - 1841. 20. sz. 159. p.

Sárosi gyűlés tavaszelő 8-dikán. - 1841. 23. sz. 185. p.

Barsból. - 1841. 23. sz. 185. p.

Š. .: Vegyes házasság. Kis csengetyű. - 1841. 24. sz. 197-198. p.

Š. .: Első felelet Liszkay Károly úr felszólítására. - 1841. 41. sz. 343. p.

Š. .: Második felelet Liszkay Károly úr felszólítására. Mi a házasság? - 1841. 42. sz. 353. p.

Erdélyhoni: Küküllői gyűlés vége. - 1841. 49. sz. 410. p.

Balogh János: Visszatorlás Fejér György iratára. - 1841. 61. sz. 514-515. p.

Borsodból. - 1841. 68. sz. 570. p.

Zólyomból. - 1841. 68. sz. 570-571. p.

Rövid közlés Zólyomból. - 1841. 69. sz. 582. p.

Vegyes-házassági ügy. - 1842. 105. sz. 6. p.

Vegyesházasság. - 1842. 166. sz. 550-551. p.

Válasz a korszerű kérdésre. - 1841. 12. sz.

Zala vármegye' felírása a' vegyes házasságok' ügyében. - 1841. 15.sz. 118-120.; 16. sz. 126-128. p.

Esztergom vármegye' felírása a' vegyes házasságok' ügyében. - 1841. 16. sz. 124-126. p.

b-b-b: A' vegyes házasságok protestáns és katholikus vallásnézetből tekintve. - 1841. 24. sz. 191-192. p.

40.: Egy szó a' maga idején a' vegyes házasságokról. - 1841. 25. sz. 195-196. p.

Balogh János: Nyílt levél. - 1841. 26. sz. 207-208. p.

Egy győrmegyei áldozópap: Vegyes házasságok' ügyében. - 1841. 28. sz. 217-222. p.

Fejér György: Még egy szó a' maga idején a' vegyes házasságokról. - 1841. 31. sz. 235-237. p.

Zay Károly: Óltalányos nézetek Zala megye vegyes házassági felírása ügyében. - 1841. 34. sz. 263-264. p.

Zimmermann Jakab: Vegyes házassági ügy. - 1841. 38. sz. 289-293. p.

P.A.: Békeszó a' vegyes házasságok ügyében egy protestánstól. - 1841. 302-304. p.

Matics Imre: A' catholicismus életkérdése a' vegyes házasságok körül. - 1841. 40. sz. 310. p.

[Eötvös János]: Megyei szónoklat a' vegyes házasságok tárgyában. - 1841. 41. sz. 317-319. p.

Matics Imre: Válasz Zay Károlynak Századunk 34. számábani "Általányos nézetek" czikkére. - 1841. 41. sz. 319-320. p.

Orosz József: Nyilatkozás. - 1841. 42. sz. 321-322. p.

Matics Imre: Pasquillansoknak. - 1841. 43. sz. 336. p.

Fekete János: Észrevételek a' Pesti Hírlap 16ik számában közlött Wessenberg J.H. véleményére; ezekben és ezek után Válasz a' "Századunk" 26ik számában tett házassági szózatra. - 1841. 45. sz. 345-350., 46. sz. 358-360. p.

Dr.Molnár: Czáfolati nézetek ns. gr. Zay Kár. úr "Általányos nézeteire" - 1841. 46. sz. 353-356. p.

Juranits György: Óltalányos válasz. Gróf Zay Károly úr ő méltóságának mint az ágost. hitval. evang. főfelügyelőnek az e' folyó évi Századunk 34-dik számábani felléptére. - 1841. 49. sz. 380-381. p.

Rendek: Óltalányos észrevételek gr. Zay Károly úrnak Századunk 34-dik számában közzétett "Óltalányos nézeteire" - 1841. 49. sz. 381-384. p.

Zay Károly: Őszinte nyilatkozás. - 1841. 50. sz. 392. p.

Mattyus N.J.: Hazafiúi szózat az egyházi jövedelmek szabályozási eszméje tárgyában. - 1841. 75. sz. 557-581. p.

Z.: Még néhány szó az egyházi jövedelmek szabályozásáról. - 1841. 100. sz. 779-782. p.

Fáy István: A' papságtól az egyházi javakat elvenni nem lehet. - 1842. 6. sz. 50-52. p.

Reperger Pál: A papi javak. - 1842. 19. sz. 155-156. p.

Reperger Pál: A papi javak 's nemesség. - 1842. 20. sz. 163-164. p.

Egy pest megyei táblabíró: Felvilágosításul a' Sürgöny' Csarnokának. - 1840. 83. sz. 331-332. p.

R.P. somogymegyei táblabíró: Felelet a' pest megyei táblabíró által folyó évi Társalkodó 83dik számában közlött észrevételre. - 1840. 87. sz. 347-348. p.

-z-: Korszerű kérdés. - 1841. I. 8. sz. 32. p.

Vasmegyei: Egy két jegyzet Vasmegyének, a' kath. nő reversalis nélküli vegyes házasságának meg nem áldatása felett, közgyűlési tanácskozására. - 1841. I. 18. sz. 71-72., 19. 74-76. p.

Perger János: Kérdés és felelet. Vajjon azon intézkedések, miszerint némelly vármegyék a' vegyes házasságoknál szóban lévő áldás megtagadása' érvénytelenségét szolgabírák által a' népnek megfejteni, 's azt e' pontba felvilágosítani rendelék, törvényesek-é, üdvösek vagy káros következményűek é? - 1841. I. 23. sz. 91-92. p.

Szegedi Kilit: A' kath. Egyház' philosophiája a' vegyes házasságok' ügyében. - 1841. I. 27. sz. 107-108. p.

Z.J.: Észrevételek Perger János "Kérdés és felelet"-ére. - 1841. I. 33. sz. 131-132. p.

Zay Károly: Általányos nézetek Zala megyének a' vegyes házasságokbani felírása ügyében. - 1841. I. 35. sz. 137. p.

Liszkay Károly: Felszólalás "a' kis csengetyűre". - 1841. I. 37. sz. 146-148. p.

Csizmazia József: Észrevételek Zay Károly úr által a' Társalkodó' idei 35dik sz. "Zala megye' felírása ügyében" czímű iratban nyilvánított "általányos nézetekre. - 1841. I. 51. sz. 201. p.

K - s: Mint végezhetni-be a' vegyesházassági ügyet szerencsésen? - 1841. II. 85. sz. 333-339. p.

Üzenete a' KK és RR. a' mlgos főRR-hez 's felírási javaslat a' vegyes házasságoktól a' magyarországi rom. kath. papság által az egyházi szertartások megtagadása tárgyában. - 1843. 67. sz. 269-270. p.

Válaszüzenete a' m. fő RR-nek a' KK. 's RRhez a' vegyes házasságoktól a' magyarországi rom. kath. papság által az egyházi szertartások megtagadása tárgyában. - 1843. 89. sz. 353-354. p.

Zala megyének utolsó közgyűlése [...] - 1841. 9. sz. 33. p.

Vidra F.: Személyes nézetek a Zala-megyei Jan. 11. gyűlésről. - 1841. 9. sz. 33-34. p.

Kopácsy József herczegprímás levele t. ns. Pest vármegyéhez. Hiv.[atalos] közlés az eredetibül. - 1841. 10. sz. 37-38., 11. sz. 42-43. p.

Hontban múlthó 25-kén [...] - 1841. 11. sz. 42. p.

"Most csak érdemes lesz atiládat felölteni [...]" - 1841. 12. sz. 42. p.

Guzmics [Izidor]: Szózat. Milly kilátás, minő lépés katholikus és protestánsra nézve a vegyes házasság? Székes-Fejérvár, 1835. 118 p. - VIII. 1835. 201-204. p.

Guzmics [Izidor]: A' vegyes házasságokról. - XIV. 1839. II. Augustus. 57-112. p.

Szaniszló, Franciscus: Epistola fasciculorum ecclesiasticum literariorum redactoris consulatoria, ad amicum R. - de persecutionibus et adversitatibus hoc tempore Ecclesiam Christi fenientibus querulantem. - 1841. I. Fasc. I. 359-400. p.

Szenczy, Emericus: Appendix. Notitiae rei ecclesiasticam adtinentes. I. Ecclesia Hungarica. - 1841. I. Fasc. I. 401-432. p.;

Epistola pastoralis Celcessimi ac Reverendissimi D.Principis Hungariae Primatis et Archi-Episcopi Strigoniensis, ad clerum suae Archi-Dioecesis in negotio mixtorum matrimoniorum directa. - 1841. I. Fasc. II. 242-252. p.

Testimonia, e quibus videre est, doctrinam et praxim, quam ordinariatus Hungariae et adnexarum partium circa mixta matrimonia sequuntur. - 1841. II.

Sz - y, F.: Ipsi adeo unitarii disvadent mixta matrimonia. - 1841. II.

Molnár, Titus [Johannes]: Quid sensit semper ac sentit nunc quoque ecclesia de mixtis matrimoniis? item: an matrimonia mixta sine discrimini benedici possint? - 1841. I. Fasc. III. 304-355. p.

Waltherr, Ladislaus: De nobilitate eorum, quos leges regni Hungariae rectores ecclesiarum compellant. - 1842. I. Fasc. I. 3-20. p.

Csajághy, Alexander: Testimonia protestantium pro praxi catholicorum in negotio mixtorum matrimoniorum pugnantia. - 1842. I. Fasc. I. 47-63. p.

Documenta in negotio mixtorum matrimoniorum. - 1842. I. Fasc. I. 64-82. p.

M.K.: Adserta antiquiorum extraneorum auctorum protestanticorum, quibus vetabant, damnabantque mixta connubia. - 1842. II. Fasc. I. 16-31. p.

Literae pastorales Excelentissimi ac Reverendissimi Domini Nicolai Kováts Episcopi Transilvaniensis in negotio mixtorum matrimoniorum ad Clerum suae Dioecesis dimissae. - 1842. II. Fasc. II. 233-238. p.

Könyves Tóth Miklós: A' római katholika ekklézsia' vegyesházassági ügy' elítélésében, Fejér György által fensőbbek' intésére kimutatott vezérelvei' vizsgálata, theológiai, 's statust érdeklő szempontból. - 1842. 5. sz. 49-57. p.

Az augsburgi Allgemeine Zeitung folyó évi 121. száma [...] - 1842. 7. sz. 84. p.

A' szepesi püspök folyamodására [...] - 1842. 7. sz. 83-84. p.

Zelenka Dániel: Nógrádi evangélikus egyházmegye közgyűlése. - 1842. 15. sz. 175-176. p.

Haubner: Katholikusok és protestánsok közti vegyes házasság-köteléknél, ha a' gyermekek' vallásos nevelése fölött támadnak viszálkodások, mellyik fél engedhet könnyebben a' másiknak? - 1843. 15. sz. 173-175. p.

F.: Rövid vázlata az eddigi országgyűlési tárgyalásoknak vallás' ügyében. - 1844. 1. sz. 1-7., 11. 241-149. p.

T.: Vallási békülés' ügyében. - 1844. 4. sz. 71-81. p.

Szenczi Fördős Lajos: A' házasulókat mikor kell hirdetni? - 1844. 23. sz. 539-542. p.

Vitányi János: Háromszori hirdetéstől felmentő engedményezés. - 1844. 26. sz. 613-614. p.

Protestansi nyilatkozás a' vegyes házasságokról. - 1841. I. 6. sz. 95-96. p.

Nagy Károly: Kérdés gróf Zay Károly "általányos nézetei" ügyében a' kath. papsághoz. Somogyi Károly: Felelet. - 1841. II. 3. sz. 72-80. p.

Bizonyítványok, mellyekből láthatni, hogy a' tan és szokás' mellyet Magyarország 's a' hozzá kapcsolt részek püspökei a' vegyes házasságok körül a' kath. félnek a' maga háborgattatása 's minden gyermeknek a' kath. hitben neveltetése iránt követnek, az egész kath. anyaszentegyházzal közös. - 1842. II. 22. sz. 337-346. p.

Prímás ő herczegségének 's esztergomi érseknek a' vegyes házasságok' ügyében érsekmegyéjebeli clerusához intézet körlevele. - 1842. I. 1. sz. 5-9. p.

Csajághy Sándor: Protestánsok' vallomásai a' vegyesházassági ügyben a katholikusok' eljárását pártolólag. - 1842. I. 2. sz. 17-22.; 3. sz. 43-46.; 4. sz. 56-59. p.; 5. sz. 72-77. p.; 6. sz. 83-88. p.

A' tábori papsággal közlött vegyes házasságbeli eljárást illető utasítás. - 1842. I. 2. sz. 26-27. p.

Fejér György: A' ker. kath. anyaszentegyház alaptalan vádoltatásának fejtegetése a' vegyes házasságok' ügyében. - 1842. I. 23. sz. 362-373. p.

Fejér György: Válasz Könyves Tóth Mihály' vádolásira, a' vegyes házasságok ügyében. - 1842. I. 24. sz. 376-392. p.

K. M.: Régibb külföldi protestans írók tiltották, kárhoztatták a' vegyes házasságokat. - 1842. II. 1. sz. 8-16.; 2. sz. 32-36. p.

Sz. _°°.: Vegyesházasságban a' gyermek-nevelésre nézve hite szerint melyik házasfél, a' protestans-e vagy a' katholikus, engedhet a másiknak? - 1842. II. 11. sz. 176-184. p.

Mráz Mihály: Szabad szem. - 1842. II. 11. sz. 184-189. p.

-n-: A' protestáns egyházmegyei közgyűlés végzése a' római pápa vegyesházassági körlevelére nézve nem a' katholikusok' vallási szabadsága elleni törekvés-e? - 1842. II. 12. sz. 193-201. p.

-czy: Szombathelyi levelek. 9ik levél. Vegyesházassági ügy. - 1842. II. 13. sz. 208-221. p.

Int az idő. I. A' magyar és poroszországi clerus' ügye a' vegyesházassági eljárásra nézve ugyanaz. - 1842. II. 16. sz. 257-263.

-m-: Bírálati észervételek. - 1842. II. 18. sz. 297-304. p.

Somogyi Károly: š-lutheránusok Poroszországban. - 1842. II. 19. sz. 311-317. p.

-czy: Szombathelyi levelek. 14ik levél. Haubnerféle lelki szabadság a' sz.[ent] írásra nézve. - 1843. I. 7. sz. 121-131. p.

Beszélgetés egy prot. titoknok és prot. lelkész közt a' vegyesházasságok körüli türedelemről. - 1843. I. 7. sz. 131-135. p.

Sz. _°°.: Másodszor is. Vegyesházasságban a' gyermek-nevelésre nézve hite szerint melyik házasfél, a' protestans-e vagy a' katholikus, engedhet a másiknak? (Haubnernek feleletül.) - 1843. I. 23. sz. 466-470.; 24. sz. 490-496.; 511-517. p.

Egy pár adat a' reformatio szellemének ismertetéséhez a' vegyes-házassági kérdésben. - 1843. II. 30. sz. 237-238. p.

Beszéd, mellyel ő herczegsége, országunk prímása, f. évi september 25-dikén, az országgyűlésre Pozsonyban összejött főrendek' tanácskozásait, a' vegyesházasságoktól megtagadott áldást és püspöki körleveleket illetőleg megnyitotta. - 1843. II. 33. sz. 249-252. p.

A' csanádi nm. püspök' beszéde, mellyet a főrendek' september 25-28-iki tanácskozásainak a' vegyesházasságokat, királyi tetszvényt 's egyházi körlevelekt illetőleg mondott. - 1843. II. 33. sz. 257-261.; 34. sz. 265-269.; 35. sz. 272-275. p.

Egyházi tudósítások. Poroszország. Boroszló. - 1843. II. 35. sz. 278-279. p.

Nathanael: A' vegyes házasságok ártalmas következményei a' jelen és jövő életre nézve. - 1846. II. 49. sz. 389-391., 50. sz. 395-398. p.

Vindiciae Praelatorum ac Cleri Hungariae adversus recentissimus accusationes. - 1841. Num. 11. 41-42., Num. 12. 45-46. p.

Auctoritas Conciliari Tridentini. - 1841. Num. 18. 69-70. p.

G.F. [Georgius Fejér]: De matrimoniis mixtis, et prolium educatione. - 1841. Num. 25. 97-98. p.

Csajághy, Carolus: Consensus extraconciliaris. Quid requitur ad consensum extraconciliarem, ut hic doctrinam Ecclesiae constituat? et in huius sequelam debet ne praxis moderna Ecclasie Hungaricae, iuxta quam nonnisi sub certis cautelis mixtae nuptiae benedictur, pro consensu extraconciliari adeoque pro doctrina Ecclesiae haberi? In: Pécsi egyházi töredékek 1842 és 1843-ra. Első füzet. Pécsett, 1846. 1-48. p.

Csizmadia: Észrevételek Zay Károly gróf által a' Társalkodó 35. sz. "Zalamegye felírása ügyében" czímű iratban nyilvánított általános nézetekre. In: Literatúra, 1841. Tom. I. Nr. 401-407.

Kopatsch: Gemischte Ehen nach den Bestinnungen des geminen und des österreichischen Kirchenrechts. In: Katolische Blätter aus Tirol. 1844. Nr. 8-9.

Pulszky, Franz: Ungarn-Pressburg. In: Allgemeine Zeitung, 1840. Nr. 125.

Steinacker, Gustav: Die Frage der gemischten Ehen in Ungarn. In: Vierteljahrschrift aus und für Ungarn. Leipzig, 1843. III. Bd. 2. Hft.

Sztrokay Antal: A' házassági törvények', szertartások' 's viszonyok szemléje. In: A' Magyar Tudós Társaság' Évkönyvei. Ötödik kötet. 1838-1840. Budán, 1842. 303-352. p.

Ungarn und Siebenbürgen. Rückblick auf die Religionsangelegenheuten. (Von einem katholischen Laien.) In: Pester Zeitung, 1845. május 2.

Über die geischten Ehen. Eine Stimme aus Ungarn. In: Allgemeine Kirchenzeitung, 1843. Nr. 190.

1. Somogy megye például országgyűlési sérelmei között követelte, hogy a bencés és a pálos rendet azonnal régi jogaiba és vagyonába helyezzék vissza, mert véleményük szerint fontos szerepük lett volna az oktatásban. Melhárd Gyula: Somogyvármegye a rendi országgyűléseken. I. köt. 1611-1812. H.n. 1906. 77. p. ^[VISSZA]

2. Ld. erről részletesen: Meszlényi Antal: A tanító szerzetesrendek visszaállítása. In: A Gróf Klebelsberg Kunó Magyar Történetkutató Intézet Évkönyve. III. Bp. 1933. 303-329. p. ^[VISSZA]

3. Ld. erről: Hermann, Aegidius: Staatliche Klosterreform in Ungarn (1814-1827). Bp. 1937. (Klny. A Bécsi Magyar Történeti Intézet Évkönyvéből.) ^[VISSZA]

Ez a javaslat azért nagyon érdekes, mert az 1839-40. évi országgyűlésen egymásnak feszülő érvek közül éppen az egyháziak, illetve egy-két hozzájuk közel álló vármegye követei voltak azok, akik hallani sem akartak az országgyűlésnek a szerzetesrendek befogadását vagy be nem fogadását célzó illetékességében. Az intézkedést kizárólagos uralkodói felségjognak tekintették, míg az ellenzék igyekezett azt országos érdeknek elfogadtatni, hiszen az egyházi vezetés jóval könnyebben tudta a Habsburg-uralkodót céljai megvalósítására bírni, mint a magyar nemesség támogatását elnyerni. ^[VISSZA]

21. A vármegyei bizottsági vélemények illetve közgyűlési határozatok közlésénél a betű szerinti szöveghűségre törekedtünk, ezért meghagytuk a magyar nyelvű dokumentumoknál is régies stilisztikai és helyesírási elemeket, az a névelő és a s kötőszó írását azonban egyszerűsítettük (a' illetve 's helyett). Bár az alább közöltek közül Győr és Nógrád vármegyék elaboratumaikat nyomtatásban is közzétették, azok csak levéltárban hozzáférhetők, az országos albizottság előterjesztésének újraközlését pedig jelentősége teszi indokolttá. ^[VISSZA]

29. Lelőhelye: Székesfehérvári Püspöki és Székeskáptalani Levéltár, 109. rakt. sz. Nr. 391. (= Diaetalia, 1839-1925.) ^[VISSZA]

30. Ld. pl.: Galántai József: Egyház és politika. Katolikus egyházi körök politikai szervezkedései Magyarországon, 1890-1918. Bp. 1960.; Gergely Jenő: A politikai katolicizmus Magyarországon. (1890-1950) Bp. 1977. (továbbiakban: Gergely, 1977.) stb. ^[VISSZA]

31. Megjegyezzük, már az 1890-es években sokan, mind katolikus, mind protestáns oldalon a reformkorban lezajlott vita újraéledéseként értékelték az egyházpolitikai küzdelmeket. Ld. erről pl.: Salacz Gábor: Egyház és állam Magyarországon a dualizmus korában, 1867-1918. München, 1974. (Dissertationes Hungaricae ex historia Ecclesiae. II.) 83. p.; Futó Mihály: Az 1843/44-ik évi vallásügyi tárgyalások. In: Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1894. 14-18. sz.; 212. p. stb. ^[VISSZA]

32. Zeller Árpád: A magyar egyházpolitika, 1847-1894. I-II. Bp. 1894.; K.Török Mihály Miklós: A magyar egyházpolitikai harc története, az 1847-48. évi pozsonyi országgyűléstől 1895-ig. Bp. 1933. (Szent István könyvek, 108.) ^[VISSZA]

33. Sörös Pongrácz: A kath. klérus törekvései az 1843/44. országgyűlés egyházi ügyeinek tárgyalása alatt. In: Katholikus Szemle, 1901. 865-890. p. (továbbiakban: Sörös, 1901.); 890. p. Ugyanezt képviselte többek között: Csáky, Moritz: Der Kulturkampf in Ungarn. Die kirchenpolitische Gesetzgebung der Jahre 1894/95. Graz-Wien-Köln, 1967. (Studien zur Geschichte der Österreichisch-Ungarischen Monarchie. Bd. VI.) 21-28. p. stb. Megjegyzés: lényegretörőnek tekintjük Salacz Gábor szavait: "Kultúrharc akkor keletkezik, mikor az állam alattvalói, illetőleg azoknak tekintélyes részére nézve lehetetlenné válik mind az egyház, mind az állami törvényeknek és rendeleteknek egyformán engedelmeskedni, vagyis az állampolgárok már magával az egyiknek való engedelmesség által szembeszállnak a másik fél törvényeivel és rendeleteivel." Salacz Gábor: A magyar kultúrharc története, 1890-1895. Bécs, 1938. (továbbiakban: Salacz, 1938.) 9. p. A megállapítás tökéletesen vonatkoztatható a reformkori állam és egyház közötti viszonyra is. ^[VISSZA]

35. Ld. erről pl.: Salacz, 1938.; Szabó Dániel: A Néppárt megalakulása. In: Történelmi Szemle, 1977. 2. sz. 169-208. p.; Szabó Miklós: Új vonások a századfordulói magyar konzervatív politikai gondolkodásban. In: Századok, 1974. 1. sz. 3-65. p. stb. ^[VISSZA]

36. Gergely Jenő: Szabad egyház a szabad államban? A politikai katolicizmusról. In: Népszabadság, 1993. augusztus 14. 19. p. ^[VISSZA]

38. A reformkor sok irányba elágazó és számos általános tanulságot rejtő egyházpolitikai vitáinak szakirodalmából ld. többek között: Horváth Mihály: Huszonöt év Magyarország történetéből. I-III. Bp. 1886.; II. köt. 105-109., 169-287. p.; Várady L. Árpád: Lonovics József római küldetése. Bp. 1924.; Hermann Egyed: Lonovics József római küldetésének (1840-41) belpolitikai és dipolmáciai előkészítése. Bp. 1934. (A Pázmány Péter Tudományegyetem Egyháztörténelmi szemináriumának kiadványa 1.); Meszlényi Antal: A jozefinizmus kora Magyarországon (1786-1846). Bp. 1934.; Hermann Egyed: A katolikus egyház története Magyarországon 1914-ig. München, 1973. (Dissertationes Hungaricae ex historia Ecclesiae. I.) (2. kiad.) 388-421. p.; Varga János: Megye és haladás a reformkor hajnalán (1840-1843). In: Somogy megye múltjából, 11. Kaposvár, 1980. 177-243. p., 12. 1981. 155-294. p. (továbbiakban: Varga, 1980-81.); I/215-220. p. stb. ^[VISSZA]

39. Ld. pl. Gergely Jenő: A pápaság története. Bp. 1982. 282-284. p.; Zsigmond László (szerk.): Politikai és szociális enciklikák, XIX-XX. század. Bp. 1970. I. köt. 3-24. p. stb. ^[VISSZA]

40. A jegyzőkönyv tartalmára és fontosságára korábban csak Sörös Pongrác tanulmánya utalt (s közölt abból egy, az oktatáspolitikára vonatkozó rövid szemelvényt): Sörös, 1901. 885-888. p. ^[VISSZA]

41. Az 1843-44-es országgyűlés egyházpolitikai vitáit több jeles szerző is ismertette. Az említetteken kívül leginkább fontosnak véljük: Bárány György: A liberalizmus perspektívái és korlátai az 1843/44-es országgyűlés vallásügyi vitáinak tükrében. In: Századok, 1990. 2. sz. 183-218. p. ^[VISSZA]

42. Ennek jegyzőkönyvét közölte: Sörös, 1901. 875-883. p. ^[VISSZA]

43. Borsod-Abaúj-Zemplén megyei Levéltár. IV. A. 501/e. (= Borsod vármegye közgyűlésének iratai) 4078/1841. sz.; Varga, 1980. 220. p.; Kovács Ferencz (szerk.): Az 1844-ik évi országgyűlési tárgyalások naplói a papi javakról. Bp. 1893.; Bényei Miklós: Oktatáspolitikai törekvések a reformkori országgyűléseken. Debrecen, 1994. 329-338. p. stb. A borsodi indítványról ld. alább. ^[VISSZA]

44. Kovács Ferencz: Az 1843/44-ik évi magyar országgyűlési alsó tábla kerületi üléseinek naplója. I. köt. Bp. 1894. (továbbiakban: Kovács, 1894.) 300-314. p. ^[VISSZA]

45. A politikai katolicizmus 1844-1848 közötti erőfeszítései azonban mégsem voltak teljesen erőtlenek. Számos könyvet, szavazatuk jogossága mellett érvelő sajtócikket jelentettek meg, megnyertek ügyüknek néhány konzervatív megyei követet, sőt még (éppen az 1844. október 27-i döntésüknek megfelelően) az uralkodóhoz intézett feliratot is szerkesztettek stb. Az egyház által finanszírozott konzervatív Nemzeti Újság például az országgyűlés alatt számos vezércikket közölt (főleg az ekkori szerkesztő, Majláth János tollából) a káptalanok szavazata ügyében, a főpapok által fizetett röpiratokra ld. pl: Podhradszky József: Magyar Ország karainak 's rendeinek szavazati joga a közgyűléseken (...) különös figyelemmel az egyházi rendére és a szabad királi városokéra. Buda, 1847.; [Mester István:] Nézetek a káptalanok, apátok és prépostok országgyűlési szavazatjogáról. Pest, 1847. stb. A népképviseleti törvény születésének alapelveiről többek között: Ruszoly József: Az országgyűlési népképviselet bevezetése Magyarországon. (Az 1848: V. tc. létrejötte) In: Fazekas Csaba (szerk.): Társadalomtörténeti tanulmányok. Miskolc, 1996. 277-299. p. (Studia Miskolcinensia 2.) stb. ^[VISSZA]

46. Erről a korabeli sajtó is hasonló szellemben adott hírt, például a szintén a katolikus egyház érdekeit védő Perger János írásaiban: Hallgatók féktelenkedéseiről. In: Nemzeti Újság, 1844. 36. sz.; Szülő és tápláló okok. In: Nemzeti Újság, 1844. 37. sz. stb. ^[VISSZA]

49. Megjegyezzük, éppen az 1843-44-es országgyűlés módosította az egyházra kedvezően az 1840/15. tc.-et (váltótörvényt), mivel korábban a papokat és szerzeteseket kizártak az efféle pénzügyletekből, 1844-ben pedig törölték az erre vonatkozó paragrafust. (Persze erre külön nem hivatkozhattak, hiszen épp a liberálisok általános és esküdt egyházellenessége ellen szólt.) ^[VISSZA]

50. Pl. a Konzervatív Párt megalakulás utáni napon (1846. november 13-án) tartott egyházi tanácskozás jegyzőkönyve: Egri Főegyházmegyei Levéltár, Archivum Novum. 2730. rakt. sz. stb. ^[VISSZA]

52. Bizonyára Szemere Bertalan borsodi követ szavaira való utalás, aki a népképviseleti jelleg megteremtésének szándékával valóban elsők között vetette fel, hogy az alsó táblán semmi keresnivalója a nem lakossági választás útján bekerült követeknek, elsősorban az egyháziaknak. Szemere "felszólította a clerust, miután ezen viszálkodásoknak alapoka abban fekszik, hogy a papok törvényhozókká lettek, hagyják el a táblát, hol állásuk különben is egyike a legferdébbeknek, s a törvényhozásbani részvételről ezutánra mondjanak le." Kovács, 1894. 323. p. Szemere egyébként többször kikelt a felső tábla makacssága ellen is, amelyben leginkább a püspököket ostorozta. Szemere Bertalan követjelentési beszéde, Miskolcz, 1845. Januar' 9ikén. Miklósvár, 1847. stb. ^[VISSZA]

54. Propositio = előterjesztés. ^[VISSZA]

55. Praeparandia = előkészület. ^[VISSZA]

57. Utalás arra, hogy a francia forradalom első szakaszában az egyház önként lemondott kiváltságai egy részéről, pl. a tizedről. Továbbá arról az országgyűlésen gyakran hangoztatott liberális érvről beszél, miszerint ha az egyház lemondana óriási kiterjedésű birtokairól és nagybirtokosi pozíciójáról, minden bizonnyal jobban eleget tudna tenni eredeti - lelki természetű - kötelességei ellátásának. ^[VISSZA]

59. Convictus = (itt:) bentlakásos, egyházi jellegű diákotthon. ^[VISSZA]

63. A jelen tanulmány illetve e kötetben szereplő további írásaim elkészítéséhez szükséges kutatásokat 1998 őszén a Miskolc város által alapított pályakezdő Tudományos-Művészeti Ösztöndíj nyerteseként, továbbá a Rákóczi Bank Rt. által a Miskolci Egyetem oktatói részére biztosított ösztöndíja segítségével végeztem. Nagylelkű támogatóimnak ezúton is köszönöm, hogy kutatásaimat segítették, tanulmányaim elkészítését lehetővé tették. (Fazekas Csaba) ^[VISSZA]

65. KLI. VIII. 324. p. Ennek értelmében el is tekintettünk a kronológia pontos betartásától, és az egymással összefüggő indítványokat, felszólalásokat együttesen ismertetjük. Vizsgálatunkat továbbá az elvi jelentőségű felszólalásokra, jelentősebb indítványokra korlátoztuk, és kevésbé jelentős voltuk miatt ezúttal nem vagy alig foglalkoztunk a rövidebb hozzászólásokkal, részletes tárgyalásban elhangzott pontosító javaslatokkal stb. ^[VISSZA]

66. Érdekességképpen - mintegy ennek illusztrálására - előrebocsátjuk, hogy az a két országgyűlési eseménysor, melyek Palóczy tevékenységének leglényegesebb mozzanataihoz kapcsolódnak (az elemi oktatásról szóló törvényjavaslat 1848. augusztusi illetőleg az úrbéri kárpótlásról szóló decemberi viták) s amelyeket alábbiakban részletesen kifejtünk, a használatban lévő történeti kézikönyv - az ún. "tízkötetes" - vonatkozó fejezetének mintegy 350 oldalas összefoglalásában alig néhány sornyi említést kaptak. Spira, 1979. 228-229., 285. p. [Ráadásul az egyébként tartalmas összefoglalás a "Polgári forradalom (1848-1849)" címet kapta, aminek ellenpéldáját Horváth Mihály máig alapvető műve jelentheti, mely a "Magyarország függetlenségei harcának története 1848 és 1849-ben" címet viseli és részletesen foglalkozik például állam és egyház viszonyával, a tervezett és megvalósult polgári reformokkal stb. Horváth (1986)] ^[VISSZA]

67. Megjegyzés: természetesen az első népképviseleti országgyűlésről, a civil szféra történetéről számos kitűnő, részben általunk is hivatkozott tanulmány látott napvilágot. Az alapvető forrásmunka a legutóbbi időkig az 1950-es években készült monográfia volt: Beér-Csizmadia, 1954. Mégis jogosnak tűnt Urbán Aladárnak az 1980-as évek közepén tett megjegyzése, mely szerint e monográfia ellenére hiányzik az országgyűlés történetének "modern monografikus feldolgozása". Urbán, 1986. 502. p. Jogosságát igazolta az 1998-as évfordulóra végre megjelent - észrevételünk szerint a szükségesnél eddig kisebb visszhangot kapott - tanulmánykötet: Szabad (szerk.), 1998. Nem csupán az ebben közreadott tanulmányok számítanak hézagpótló jelentőségűeknek, hanem egyben ráirányítják figyelmünket az országgyűlés történetének keveset kutatott problémáira. (Sajnos, ez év elején, a Palóczy-forráskiadvány sajtó alá rendezésekor utóbbi kötetet még nem használhattuk.) Megjegyezzük továbbá, hogy e szempontból alapvetőnek tekintettük Szabad György egy előadásában tömören összefoglalt nézeteit: Szabad, 1976. Jelen tanulmányban érintett országgyűlési viták dokumentumainak jelentős része egykorúan, illetve azóta megjelent forráskiadványokban napvilágot látott (Palóczyra vonatkozóan ld.: PLBI.), alábbiakban elsősorban ezekre támaszkodtunk. A forradalom és szabadságharc eseménytörténeti részleteire való hivatkozásoktól rendszerint eltekintettünk. Alapvetően használtuk e szempontból: Deák, 1994.; Hermann (szerk.), 1996., ld. továbbá a "Felhasznált irodalom" további tételeit illetve hivatkozásainkat. Az országgyűlési viták idézésekor rendszerint a Közlöny szövegét használtuk, de - további utalások nélkül - helyenként figyelembe vettük az alábbi szövegkiadásokat: Pap, 1866.; Zeller, 1894. Az áprilisi törvényekre való folyamatos - oldalszám szerinti - hivatkozásoktól eltekintettünk, munkánkhoz az alábbi kiadást használtuk: MT. 1836-1868. 215-255. p. A többször idézett, vallásszabadságról szóló 1848/20. tc.-t ld.: uo. 243-244. p. ^[VISSZA]

73. Ld. erről az elnevezésről pl.: Szabad (szerk.), 1998. 13. p.; részletesebben: F.Kiss, 1998. 82. p. stb. ^[VISSZA]

74. Ld. PLBI. 20-21. p.; illetve: Fazekas Csaba: Egy negyvennyolcas portrévázlat: Palóczy László. In: Takács Péter (szerk.): "A szabadság Debrecenbe költözött." Tanulmányok. Debrecen, 1998. (megjelenés előtt) ^[VISSZA]

75. Ld. erről pl.: Kossuth Hírlapja, 1848. 2. sz. (július 4.) 10. p.; PLBI. 19. p. (több helyen); Urbán, 1986. 502. p. ^[VISSZA]

76. Pálmány, 1998. 342., 363. p. (Korábban megjelent képviselői adattárak: Csizmadia, 1963.; Toth, 1973.) A Palóczy október 19-i esetleges születésére okot adó feltételezés alapja 1848 júniusában kiállított születési anyakönyvi kivonata, vö. PLBI. 21. p. Megjegyezzük továbbá, Pálmány Béla kitűnő és minden elismerést megérdemlő erőfeszítéssel elkészített adattárának Palóczy-szócikke több pontatlanságot is tartalmaz. Korelnökként (az adattár közlésével ellentétben) nem csak 1848. július 4-én szerepelt, hanem július 4-10. között folyamatosan, öt ülésben, majd átadta az elnöki széket a megválasztott Pázmándy Dénesnek. Palóczy tényleges elnöki tevékenysége valóban 1849. január 9-én Debrecenben korelnöki minőségében kezdődött, azonban az adattárban pontatlan, hogy e megbízatásának záró dátumaként július 23. szerepel, amit semmi nem indokol. (Az ún. kegyelmi szék ekkor tartott egyetlen ülésén közbíróként való részvételhez nem volt szüksége a házelnökség viteléről való lemondásra, erre semmi nem utal.) Ez nem lehet tényleges elnöki tevékenységének zárónapja, tény ugyanis, hogy Almássy Pál csak február 8-án foglalta el székét, s később is több alkalommal Palóczy, mint korelnök vezette a képviselőház üléseit. Almássy lemondása után, mint tudjuk, Palóczy korelnökként elnökölt az egyetlen pesti ülésen, július 2-án, és Szegeden is mindkét alkalommal, nemcsak 21-én, hanem 28-án is, a híres, zsidókról szóló törvény például ellenjegyzésével jelent meg. Sőt, korelnökként hívta össze és vezette az utolsó, aradi ülést augusztus 11-én. Vö. Pálmány, 1998. 356. p. ^[VISSZA]

77. Utóbbiról ld. pl. szeptember 24-i beszédének bevezető szavait: Pótlás. 1.21.1. sz. ^[VISSZA]

81. A témával részletesen külön tanulmányban foglalkoztunk: Fazekas Csaba: Az 1848-49-es népképviseleti országgyűlés kérvényi bizottsága. (Kézirat.) ^[VISSZA]

82. Ld. Pótlás. 1.2.1. sz. A vitát ld.: Közlöny, 1848. 40. sz. (július 19.) 175-176. p. Az országgyűlés házszabályait és az ahhoz kapcsolódó néhány módosítást ld. pl.: Beér-Csizmadia, 1954. 124-133. p., Szemere és Ábrányi Emil kéziratos, javított tervezeteit: MOL. BM:Ált. 2. dob. ^[VISSZA]

83. Calculus Minervae = Minerva (a bölcsesség istennője) kövecskéje, valamely kérdésben a döntő szavazatot jelentő kifejezés. ^[VISSZA]

84. A "táblabíró politika" a 48-as radikálisok szemében a maradiságot, az 1848 előtti konzervatív, reformellenes magatartás szinonimája volt. A Márczius Tizenötödike például minden lapszámát ezzel a fejléccel jelentette meg: "Nem kell táblabíró politika." ^[VISSZA]

86. Az első népképviseleti országgyűlés vonatkozó vitái lényegében a legutóbbi időkig feldolgozatlannak számítottak. Legújabb összefoglalása: Csorba, 1998. (Ld. ugyanezt: Magyar Szemle, 1998. április. 109-144. p.) ^[VISSZA]

88. Ld. erről például a muraközieket bujtogató magyarellenes kiáltványt: MOL. Vegyes. 9. dob. ^[VISSZA]

90. MOL. ME, OHB 1066/1848. sz.; KLÖM. XIII. 198. p.; KLÖM. XIV. 306. p.; Andics, 1952. 159-160. p. stb. A zágrábi püspök tevékenységére egyébként éles fényt vet, hogy 1849 májusában (Scitovszky későbbi esztergomi érsek társaságában!) részt vett az ausztriai püspöki kar értekezletén, továbbá nem kis részben érdemeiért Ferenc Józseftől egyházmegyéje 1853-ban érseki rangot kapott. Lukács, 1981. 76. p.; Balogh-Gergely, 1996. 81. p. stb. ^[VISSZA]

102. A Palóczy László reformkori tevékenységével szorosan összefüggő problémakörre legutóbb ld.: Bényei, 1994. 329-339. p. ^[VISSZA]

107. Ld. erről többek között Kossuth Lajos hozzászólásait az elemi oktatási finanszírozási kérdéseiről: KLÖM. XII. 683-688. p. ^[VISSZA]

108. Megjegyzés: Csorba László egyébként kitűnő tanulmánya tévesen írja, hogy erre a vitára 8-án került volna sor. Csorba, 1998. 272. p. A vitát ld.: Közlöny, 1848. 62. sz. (augusztus 10.) 297-298. p. ^[VISSZA]

111. Megjegyezzük, a központi bizottmány előadója, Kacskovics Lajos szerint a bizottsági vélemény eléggé kidolgozatlan illetve átgondolatlan formában került a képviselők elé. Kacskovics-életrajz, 1887. 122. p. ^[VISSZA]

115. Ez ebben az értelmezésben nyilvánvaló túlzásnak tekinthető, a törvény szövege ugyanis a szeparációt illetően nem tartalmaz ilyen irányú megfogalmazást. ^[VISSZA]

116. Ld. erről pl. Urbán, 1986. 537. p. ^[VISSZA]

121. Ld. erről pl. Sőtér, 1967. 241. p. stb. ^[VISSZA]

128. Ld. minderről fentiek mellett: Kosáry, 1996. 468-469. p.; Fehér, 1989. stb. ^[VISSZA]

130. Hajdú, 1933. 224-225. p. A reformkori oktatáspolitikai vitákra és abban a közös iskolára, az Eötvös-féle javaslat előzményeire és forrásaira ld. pl.: Bényei, 1994. ^[VISSZA]

136. Hajdú, 1933. 259. p.; részletesebben pl.: Felkai, 149-179. p. Utóbbi monográfia egyébként az 1848-as javaslat bukását - nézetünk szerint kevésbé helytállóan - szintén elsősorban a rendkívüli idők körülményeiben jelölte meg. Felkai, 1979. 99. p. Ezt egyébként liberális felfogású elemzők is megállapítják, egyesek szerint egyenesen "anakronisztikus" volt a népiskolai törvényjavaslat augusztus eleji tárgyalása. Ld. pl. Halász, 1911. 309. p. Meg kell ugyanakkor jegyeznünk, hogy konkrétan 1848 augusztusa első napjai talán éppen nem az elkapkodott, a katonai helyzet által nyomás alá helyezett tárgyalást, hanem ellenkezőleg, a vita viszonylagosan (!) nyugodt, elsősorban a tartalmi kérdésekre koncentráló, "ráérős" lefolytatását tették lehetővé. Mészáros ugyanis 7-én jelentette be a minisztertanács előző napi határozatát, miszerint a miniszter a délvidékre utazik a katonai helyzet áttekintése érdekében. Ld. erről: Urbán, 1986. 537. p. Vö. F.Kiss, 1989. stb. ^[VISSZA]

137. Az első népképviseleti országgyűlés katolikus szempontú értékelésénél idézhetjük például Meszlényi Antal nagyon is jellemző felfogását, aki szerint az új törvényhozástól az egyház "még kevesebb jót várhatott, mint kimúlt elődjétől. Azt semmi esetre sem, hogy mentalitásának kedvezni fog. Annál kevésbé, mert a rendi gyűlés egyháziatlan politikáját nemcsak örökölte, hanem egyenesen a felső fokra emelte." Meszlényi, 1928. 127. p. ^[VISSZA]

141. Ld. erről részletesen pl.: Bényei, 1994. 368-379. p. ^[VISSZA]

145. Vö. erről részletesen: Csorba, 1998. 277. p. ^[VISSZA]

147. Eötvös és a kormány klérussal szembeni erélytelenségét több elemző is hangoztatja, ld. pl. Sőtér, 1967. 241. p. stb. ^[VISSZA]

150. Idézi - a tanítógyűlés egyéb eseményeinek ismertetésével együtt - például: Kelemen, 1996. 50. p. ^[VISSZA]

153. Az alább idézett cikkek mellett a sajtóra bővebben ld.: Felkai, 1979. 100-103. p. ^[VISSZA]

155. Pesti Hírlap, 127. sz. (augusztus 6.) 731. p. Az országgyűlési "kormánypárt" 1848-as fogalmáról ld. alább. ^[VISSZA]

157. Az országgyűlési vita ismertetéseit ld. pl.: Religio és Nevelés, 1848. II. 16. sz. (augusztus 6.) 127., 17. sz. (augusztus 8.) 134-136., 18. sz. (augusztus 10.) 139-140., 144-146., 19. sz. (augusztus 13.) 157-159., 20. sz. (augusztus 15.) 165-166., 168., 21. sz. (augusztus 27.) 174-175., 22. sz. (augusztus 20.) 183-184., 23. sz. (augusztus 22.) 190-192. p.; Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1848. 37. sz. (augusztus 6.) 1017-1021., 38. sz. (augusztus 10.) 1031-1041. p. stb. ^[VISSZA]

159. Bíró et al., 1949. 280-282. p. Az egyes egyházkerületi gyűlések hasonló hangvételű határozatairól: Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1848. [számos helyen], egyes hivatkozásokat ld.: Komlósi, 1988. 384-385. p. Az iskolai oktatás kérdésével foglalkozó evangélikus és református gyűlések jegyzőkönyveit vonatkozó szövegekkel: F.Kiss, 1997. 78-83., 115-118., 146-151. stb. ^[VISSZA]

163. Religio és Nevelés, 1848. II. 25. sz. (augusztus 27.) 205. p. Vö. Religio és Nevelés, 1848. II. 24. sz. (augusztus 24.) 199. p. A katolikus történetírás szintén jellemző álláspontja szerint dicsérte a felsőház "józanságát" Meszlényi Antal műve is: Meszlényi, 1928. 133. p. ^[VISSZA]

164. Beély Fidél: Némelly észrevételek a köziskolák behozatalát illető indítványra. 1-2. r. In: Religio és Nevelés, 1848. I. 6. sz. (január 20.) 43-45. p.; 7. sz. (január 23.) 49-55. p.; 55. p. ^[VISSZA]

165. S.: Bizodalmas levelek a' Religio és Nevelés' szerkesztőjéhez. III. In: Religio és Nevelés, 1848. II. 21. sz. (augusztus 17.) 169-172. p. ^[VISSZA]

167. Önkényt értetvén = magától értetődő módon. ^[VISSZA]

169. Ld. erről többek között: Horváth (1986) 226. p. stb. ^[VISSZA]

177. Ld. erről részletesen pl.: Urbán, 1986. 491-493. p. ^[VISSZA]

178. Erre utaltak Madarász László augusztus 9-i szavai is, s már a kortársak is egyértelműnek tartották a Batthyány-kormány tagjai által a képviselőkre gyakorolt nyomás tényét. Ld. pl. Csengery, 1851. 221. p. Vö. pl. Hajdú, 1933. 251. p. 1. jegyz. stb. ^[VISSZA]

182. Ld. erről: Petruch, 1992. 82-97. p.; Fazekas Csaba: A szerzetesrendek közéleti szerepének megítélése a reformkorban, különös tekintettel a jezsuitákra. In: Történelmi Szemle, 1998. (megjelenés előtt); konkrétan Palóczy szerepére a jezsuita-vitában: Fazekas Csaba: Palóczy László és a jezsuita rend visszatelepítésének kérdése a reformkorban. (Kézirat) ^[VISSZA]

185. Ld. erről: Meszlényi, 1928. 134-135. p. ^[VISSZA]

190. Márczius Tizenötödike, 1848. 122. sz. (augusztus 4.) 490. p. A miniszterek országgyűlési üléseken történő részvételéről ld.: Urbán, 1986. 503-504. p. ^[VISSZA]

192. Beér-Csizmadia, 1954. 700. p. Csak az egyházi felső vezetés ítélte el élesen ezt a fajta szóhasználatot, ld. pl. a pannonhalmi főapát vonatkozó megjegyzéseit: Rimely-iratok, 1848. X. cs. 46. sz. ^[VISSZA]

193. Ld. minderről: PLBI. 207-209. p. ^[VISSZA]

196. Megjegyezzük, az egyházak 1848-1849-es szerepvállalásának széleskörű feltárása, kritikai szemléletű feldolgozása, sőt a források átfogó feltárása történetírásunknak máig egyik adóssága. Eddig két önálló monográfia foglalkozott a kérdéssel, és mondhatjuk, mindkettő meglehetősen elfogult, prekoncepcionális szellemben készült, a forrásértékű adatok mellett inkább keletkezésük korára, mint állam és egyház 1848-49-es viszonyára vonatkozó történeti szintézisek: Meszlényi, 1928.; Andics, 1949. A csak egyházi felszólalókat idéző, az iskolaügyi vitát meglehetősen elfogultan ismertető cikkek közül ld. még: Mérő, 1947. stb. ^[VISSZA]

197. Ld. erről legutóbb pl.: Sarnyai, 1998. ^[VISSZA]

202. Nem egyszer említette például, hogy katolikus álláspont szerint az 1848-as szabadság kivívása nem tekinthető jogszerűnek, utóbbi alatt ugyanis csak a feudális, nemesi alkotmány által biztosított kiváltságokat értette stb. Fogarasy, 1848. IV. p. ^[VISSZA]

205. Maga Fogarasy Mihály élete is jól példázhatja az egyház 1848-1849-es szerepvállalását. Az áprilisi törvények után mindent elkövetett egyházának az új, polgári rendszerbe való beilleszkedése érdekében, a szeptemberi fordulatot azonban már bizalmatlanul fogadta, és ő is "eljutott" oda, hogy végül 1849-es szökése miatt Kossuthék hazaárulóvá nyilvánították. 1848-as szerepléséről több helyen például: F.Kiss, 1997.; 1849-es elítéléséről: MOL. ME, OHB ; MOL. VKM:Db. 1044/1849.; KLÖM. XV. 396. p. ^[VISSZA]

208. Ld. erről például Kossuth 1848. december 22-i beszédét: KLÖM. XIII. 815. p. ^[VISSZA]

215. A Teréziánumról részletesen ld. Hajdú, 1933. 151-153. p. A Teréziánum fontosságát bizonyítja egyébként, hogy a magyar kormány ott is talált kitűnő és megbízható szakembereket, például Kossuth szerveződő pénzügyminisztériuma részére: KLÖM. XII. 61. p. ^[VISSZA]

218. A zsidóság vonatkozó kérdéseinek legújabb kitűnő elemzését ld. pl.: Zakar, 1998. ^[VISSZA]

222. Az országgyűlési vitákról ld. röviden: Borovi, 1992. 68-69. p. Megjegyzés: A hadi főtanoda Palóczyval kapcsolatos további érdekessége, hogy a hozzá rendkívül közelálló miskolci Szűcs család egyik tagja szintén a tiszavirágéletű főiskola hallgatója volt. Az illető miskolci hozzátartozói (a Ludoviceum elöljáróihoz hasonlóan) abban reménykedtek, hogy Windischgrätz nem tiltja be az intézményt, mivel "ezt még a megöltetett Latour hagyta jóvá." Szűcs (1981) 259., 261. p. Várakozásaikban csalódniuk kellett, a bevonuló cs.kir. csapatok egyszerűen szétkergették az intézmény tanárait és növendékeit. ^[VISSZA]

223. A törvényjavaslatot, a hozzá kapcsolódó irományokat és a magyar hadseregről elfogadott 1848/23. tc. szövegét ld.: Beér-Csizmadia, 1954. 561-574. p. ^[VISSZA]

226. Idézi (az országgyűlési vita kitűnő ismertetésével együtt) pl.: Urbán, 1986. 539-541. p. ^[VISSZA]

235. Kossuth rendeletét: KLÖM. XIII. 166-167. p.; a katonai érdemrend sorsáról: Pandula, 1985. 208. p. Kossuth egyébként december 20-án a képviselőházban jelentette be az OHB új érdemrend alapítására vonatkozó tervét, másnap pedig már arról írt, hogy "az érdemkeresztek készülőben" vannak. KLÖM. XIII. 815-817., 830. p. stb. ^[VISSZA]

236. Eltekintettünk például a november 30-i vitában az adókivetési törvényjavaslathoz fűzött megjegyzéseinek értelmezésétől. Ld. PLBI. 112-115. p. ^[VISSZA]

237. Ld. "Ministeri jelentés az országos pénzügy iránt": KLÖM. XII. 466-581. p. Kossuth beszédei az országgyűlés pénzügyi vitáiban, Palóczy javaslatainak méltatásával: KLÖM. XII. 816-825. p. Legújabb részletes áttekintését a vonatkozó kérdéseknek ld.: Fónagy, 1998a. Régebben: Ungár, 1936. stb. ^[VISSZA]

242. Az országgyűléshez tömegével érkeztek ilyen jellegű folyamodványok, ld.: MOL. Ogy. Lad. XX. 22. Fasc. 2A. (számos helyen), egy részük közölve: Danyi-Kovácsné-Simor (szerk.), 1987. 44-47. p.; PLBI. 230-231., 254. p. stb. A témával foglalkozó sajtócikkekből ld. pl.: Szokolai István: Bor-dézsma. In: Kossuth Hírlapja, 1848. 31. sz. (augusztus 3.) 138. p.; [Táncsics Mihály]: Szüret és bordézsma. In: Munkások Újsága, 1848. 30. sz. (szeptember 14.) 387. p. stb. ^[VISSZA]

244. A vonatkozó javaslatokat, irományokat stb. ld.: Beér-Csizmadia, 1954. 621-647. p.; a szőlőbeli tartozások megválthatásáról: 322-623. p. ^[VISSZA]

245. Ld. minderről: Orosz, 1998. 197-198. p. A szőlő úrbéres jellegének kérdéséhez: Szabó István, 1948. 368-370. p. ^[VISSZA]

249. Szabó István, 1948. 374. p. stb. Az országgyűlési szavazásról beszámoló radikális sajtócikkekből ld.: Munkások Újsága, 1848. 33. sz. (szeptember 24.) 414-415. p. ^[VISSZA]

251. E rész kidolgozásához - további hivatkozások nélkül - használtuk: Fónagy, 1991.; Fónagy, 1998b. Megjegyezzük továbbá, hogy - talán 1848-49 más gazdaság- és társadalomtörténeti kérdéseitől eltérően - az úrbéri kárpótlás kérdésének hiányzik az önálló, monografikus feldolgozása. Munkánkban gyakran hivatkozás nélkül használtuk a téma napjainkig legrészletesebbnek és legteljesebbnek tekinthető feldolgozását, Szabó Ervin művét, melyben önálló fejezetet szentelt az országgyűlési vitának, részletesebben ismertetve Palóczy beszédeit is: Szabó Ervin (1979) 493-531. p. ^[VISSZA]

256. Idézi például: Spira, 1952. 152-153. p. Extrémum = szélsőség. ^[VISSZA]

258. A felsőház vonatkozó jegyzőkönyvi bejegyzését, határozatát és a központi bizottmány jelentését Beér-Csizmadia, 1954. 501-503., 644-657. p. ^[VISSZA]

259. KLÖM. XIII. 737. p.; Szabó Ervin (1979) 516. p. Kossuth e beszédéről ld. még alább. ^[VISSZA]

261. A december 23-i vitát ld.: Közlöny, 1848. 198. sz. (december 25.) 932-934. p. Röviden ismerteti: Szabó Ervin (1979) 523-524. p.; a kárpótlási törvénytervezet fontosabb álláspontjaira: Bernát, 1935. 209-210. p.; Lóránt, 1935. 5-6. p. Megjegyzés: hasonlóan az elemi oktatásról szóló törvénytervezet vitájához, ezúttal is csak a fontosabb hozzászólók Palóczy indítványával összefüggő beszédeit ismertetjük. ^[VISSZA]

264. Ld. erről: Pesti Hírlap, 1848. 252. sz. (december 30.) 1223. p. ^[VISSZA]

267. Ld. erről pl.: Szabó Ervin (1979) 524. p. ^[VISSZA]

269. Ratio status = államérdek, prestáció = előjog, kiváltság, társaság = értsd: társadalom. ^[VISSZA]

271. E ponton megjegyezzük, Szabó Ervin kitűnő munkája tévesen ismerteti Palóczy beszédének vonatkozó részét, ugyanis Palóczyt idézve azt írja, nem szívesen látták otthon a követet, aki több postát vitt haza, holott Palóczy több portáról (vagyis adókivetés alapjául szolgáló telekről) beszélt. Szabó Ervin (1979) 526. p. ^[VISSZA]

276. Az ülés jegyzőkönyvét ld.: Közlöny, 1848. 201. sz. (december 29.) 948-949. p. ^[VISSZA]

277. Invesztiál = beruház, agrikultúra = mezőgazdaság. ^[VISSZA]

283. Pesti Hírlap, 1848. 252. sz. (december 30.) 1224. p. A radikálisok közé sorolt Irányi Dániel érdekes módon ugyanilyen erőteljesen elítélte, és a parlament szégyenének tekintette azokat, akiket "a maga egyéni érdeke inkább izgatott, mint a népé, s szép csendben kiosontak a teremből." Irányi-Chassin, 1989. 98. p. ^[VISSZA]

284. Kossuth beszédét ld. még: KLÖM. XIII. 908-910. p. E kiadást gondozó Barta István Palóczy beszédéről pontatlanságokat is írt: egyrészt azt, hogy Palóczy javaslata 27-én kisebbségben maradt (ez téves, hiszen többséget kapott, csak a Ház nem volt határozatképes), továbbá azt, hogy indítványának hívei ezért kérték volna a név szerinti szavazást. KLÖM. XIII. 909. p., 2. jegyz. ^[VISSZA]

292. Ld. erről pl. Korizmics László tanulmányait, idézi: Bernát, 1935.210-211. p. ^[VISSZA]

294. KLÖM. XIII. 731-739. p. Kitűnő értékelését adja: Szabó Ervin (1979) 515-517. p. ^[VISSZA]

296. Ld. minderről: Szabó István, 1976. 336. p. ^[VISSZA]

298. Ld. erről pl.: Deák, 1994. 237. p. ^[VISSZA]

299. Kovács, 1889. 199-211. p. Az olaszok elleni segély megszavazásával kapcsolatos radikális sajtóhírekből: Munkások Újsága, 1848. 18. sz. (július 30.) 275-280. p. stb. ^[VISSZA]

300. Spira, 1952. 172. p.; Beér-Csizmadia, 1954. 19-21. p. Utóbbi monográfia egyébként - inkább korára jellemző módon - úgy idézte az egyik 1849-es, rabszolgatartás elleni megjegyzését, mint az Egyesült Államok elfogadhatatlan rendszerének baloldali bírálatát. ^[VISSZA]

303. Ld. pl. Madarász, 1883. 197., 209. p.; Ruszoly, 1992. 28-29. p. E megjegyzések ellenére Debrecenben is autonóm személyiségű képviselőnek tűnik, akit felszólalásai és meggyőződése távolról sem mindig hozhat kapcsolatba a radikálisokkal. Ezt igyekeztünk bizonyítani: PLBI. 28-32. p. ^[VISSZA]

307. Ld. erről: Urbán, 1986. 643-644. p. ^[VISSZA]

320. Ld. még erről: Ferenczi, 1904. 131-132. p. ^[VISSZA]

324. Palóczy debreceni, illetve szegedi és aradi időszakáról részletesen: PLBI. 25-39. p. ^[VISSZA]

325. Kossuth Lajos: Felelet gróf Széchenyi Istvánnak Kossuth Lajostól. [1841] In: Ferenczi Zoltán (szerk.): Gróf Széchenyi István: A Kelet népe. Bp. 1925. (Gróf Széchenyi István összes művei 5.) (Magyarország újabbkori történetének forrásai.) 411-524. p.; 481. p. ^[VISSZA]

327. Szekfű Gyula: A XIX-ik és XX-ik század. In: Hóman Bálint - Szekfű Gyula: Magyar Történet. V. köt. Bp. 1936.3 293. p. ^[VISSZA]

329. Megemlítjük azonban az alábbiakat: Sápi Vilmos: Békés megyei követutasítások. In: Körös Népe III. Békéscsaba, 1963. 5-30. p.; Seresné Szegőfi Anna: Borsod vármegye képviselete a reformországgyűléseken: követutasítások és követi végjelentések. Miskolc, 1987. XXXIII+ 381 p. (Borsod-Abaúj-Zemplén megyei levéltári füzetek, 21.) ^[VISSZA]

---