TAMKÓ SIRATÓ KÁROLY (1905–1980)

Tamkó Sirató Károly (1905–1980) jövőben játszódó tudományos-fantasztikus regényének (A három űrsziget, 1969 ) "eposzi" tárgya: a haladás és a maradiság {499.} erőinek világméretű összecsapása a világűrkorszak kezdetén. A tét: sikerül-e az emberiség minden akaratát és erejét összpontosítani a tudomány és technika forradalma, a jóga gyakorlása, egy új, a gondolkodás villámgyors előrehaladását nem fékező nyelv kifejlesztése, a hibátlan anyag feltalálása, az emberélet meghosszabbítása, a szenvedések kiküszöbölése, a világűr meghódítása, a korszerű dimenzionista művészet kibontakoztatása érdekében, vagy pedig azok az erők aratnak győzelmet, amelyek az ember tekintetét a múltba fordítják, elhitetik vele, hogy tehetetlen, hogy testi-lelki nyomorúságát nem tudja kiküszöbölni, és ily módon az emberi nemet az aszkézis, narkózis, okkultizmus zsákutcájába, csődbe, pusztulásba vezetik? Eposz nincs mitológia nélkül. Ifjúsági regénynek álcázott magánmitológiájában Tamkó Sirató Károly egész életművének tapasztalatait összegezte.

A mitológiai alakok az ember lényegi erőinek fantasztikus kivetítődései. A tudomány és technika regénybeli héroszai egyrészről, az ember lelki-szellemi nyomorúságának, biológiai elesettségének megtestesítői másrészről – Tamkó Sirató lírai énje két "örök" erőközpontjának ilyen mitikus megszemélyesítései. Lírai életművét összefoglaló köteteit (A Vízöntő-kor hajnalán, 1969, Kozmogrammok, 1975) ugyanez a két erő, a költő avantgarde-kísérletező beállítottsága, utópizmusa, technicista-scientista lelkesültsége, illetve betegségeinek, letöréseinek, kudarcainak, válságainak bevallása – formálta ki.

Megszokott tény, hogy az írók átdolgozzák régi írásaikat, és az újabbakkal együtt adják ki évtizedekkel korábbi műveiket. Tamkó Sirató Károly versei alatt is két dátum olvasható, hisz valamelyest átdolgozta, felfrissítette verseit. De jelzése e gesztus annak is, hogy a költő ekkor került az érdeklődés homlokterébe, ekkor vívta ki azt a megbecsülést, amely már a harmincas években megillette volna. Hiszen azokban az esztendőkben nőtte ki magát a magyar avantgarde eredeti egyéniségévé, amikor a közvélemény nálunk minden érdeklődését elveszítette a modernista törekvések iránt. Ennélfogva az az ösvény, amelyen elindult, elkanyarodott a magyar irodalmi fejlődés főirányától, és csak a hatvanas években az avantgarde iránt megújult érdeklődés tette lehetővé, hogy újra beletorkolljon abba. Ami tehát első pillantásra a régi művek újrakiadásának, véglegessé formálásának, korábban kialakított művészi világa kiteljesítésének, szerves továbbfolytatásának tűnik, valójában önmaga költői újrateremtése volt.

A háromszoros életösszegzésben kibontakozott költői világ alapképlete – persze szegényesebb tartalommal, kezdetlegesebb formában – már Papírember (1928) című kötetében felfedezhető. A húszas évek budapesti avantgarde-jának, a Magyar Írás körének eszmei-esztétikai törekvései kaptak benne egyéni arculatot. A középpontban az a gondolat állt, hogy a kor kultúrája és művészete a végső hanyatlás stádiumába jutott. A művész feladata, hogy meghaladja a mélypontot, lerakja egy új kultúra, új művészet alapjait. Ez a koncepció sajátos, eklektikus gyakorlathoz vezetett, amelyben helyet kapott az egyéni kiúttalanság és a kollektív kultúrválság élménye, expresszionista modorba öltöztetett dekadens motívumokban vagy dadaista gesztusokban megfogalmazva, de szerepelt a legmodernebb {500.} törekvések hanyatlásként történő elutasítása, túllépésének igénye is. A kultúrvilág meghaladását célzó utópiákból többnyire hiányzott az osztályharcos, társadalmilag konkrét elem, és (Aczél Géza találó szavaival) helyét az embermegváltás technicista mítoszai foglalták el. Egyaránt találkozunk a kötetben fél-avantgarde formákkal és merész képverskísérletekkel.

Milyen fejlődési folyamat ment végbe Tamkó Sirató Károly gondolkodásában és művészi gyakorlatában a Papírember megjelenésétől a hatvanas évekig eltelt harminc esztendőben? A kötet közömbös vagy ellenséges fogadtatása, a hazai avantgarde közeg szétoszlása alternatíva elé állította a költőt: vagy ő is letér a modernizmus útjáról, vagy vállalkozik annak továbbgondolására. Ez utóbbi megoldást választotta. Döntésének egzisztenciális következményeit levonva 1930-ban Párizsba utazott, és bekapcsolódott az avantgarde körök mozgalmi munkájába. Párizsi évei alatt az új kultúra megteremtését a modern technikától, a korszerű tudomány eredményeinek gyakorlati alkalmazásától, a legújabb természettudományi tanítások világnézeti-szemléleti következményeit gondolkodási módjukba és életvitelükbe beépítő emberektől várta. Gondolkodását a jövőről, többek között az ember technikai megdicsőüléséről, kozmosz-uralmáról, a kémia megváltó titokzatos erőinek kiaknázásáról szőtt konstruktivista-biologista ábrándok hatották át. A hagyományos térelképzelést nem euklideszi térszemléletnek, a megszokott időérzékelést Bergson és Einstein, az idő fogalmát relativizáló tanainak elsajátításával akarta meghaladni.

Költői feladatát abban látta, hogy alkotó munkája szemléleti alapjává ezt a korszerű négydimenziós tér–idő koncepciót tegye. Művészetelméleti gondolatait legkiérleltebben, normatív hangsúlyokkal, lakonikus tömörséggel a Dimenzionista manifesztumban (Párizs 1936) fogalmazta meg, amelyhez a kor jelentős művészei (pl. Kandinsky, Picabia, Duchamp) csatlakoztak. Mondandójuk lényege az volt, hogy "új világérzéstől vezetve a művészetek ... mindegyike egy újabb dimenziót szívott fel magába, mindegyik új kifejezésformát talált a plusz egy dimenzió irányában". A költészetre mindebből az a feladat hárult – és ez képezte a planizmus, a kétdimenziós irodalom elvét –, hogy "kilépjen a vonalból és behatoljon a síkba". Azaz a költőnek olyan kompozíciót és olyan formanyelvet kell megteremtenie, amelyet az irodalom és a festészet egynemű közegeinek szintézise, lineáris előrehaladás és síkbeli kiterjedés egyesítése alapoz meg.

A planista és dimenzionista kiáltványok szerzője tíz, itthonról emigrációjába magával vitt síkversével, írott képével hitelesítette-illusztrálta tételeit. Közülük a gyűjteményes kötetek három markáns darabot mutatnak be: a Budapest (illetve francia változatában Paris) című villanytranszparensre komponált költeményt, az Eposz az emberről és planista Önarckép című kompozíciót. Az írott képek legsikeresebbjei – az Önarckép rá a meggyőző példa – nagyvonalú, lendületes, formailag adekvát kifejeződései lehettek bizonyos világnézeti és élettartalmaknak. "Egyetlen áttekinthető sémában foglalja össze a bomló régi és a születő új kultúra határán álló költő szellemi pozícióit... Jelentősége abban van, hogy leegyszerűsí-{501.}tett, kinetikus ábrában'' formálja meg "ennek az ellentmondásos, sokszínű költészetnek maradandó problémaköreit" – írja a versről Aczél Géza.

A Dimenzionista manifesztum vagy az Önarckép azonban Tamkó Sirató költészetének csak egyik végletét, tudományos-technikai mítosz és szélsőséges formaújítás harmonizálásának ünnepi pillanatait jelentették. Külső és lelki életének eseményeit továbbra is "hagyományos", egyre inkább a francia szürrealizmus hullámhosszára hangolódó versnyelven fogalmazta meg. Ez a líratípus vált egyeduralkodóvá költészetében attól fogva, hogy 1936-ban súlyos és hosszan tartó betegsége hazaparancsolta, kiszakította éltető szellemi közegéből, és véglegesen visszakötötte Közép-Európába. Verseiben felerősödtek a lemondás, elesettség, kétségbeesés panaszos hangjai.

Planista vívmányai – bár szerényebb helyre szorulva, vonalon belüli kompozíciókba beépítve – részben megőrződtek, maradandóan színezték a vers képét. Éppígy megmaradtak a legnehezebb években is a tudományos és a technikai haladáshoz fűzött ábrándjai. Köztük hangsúlyos szerepet, varázsos aurát kaptak a gyógyításnak azok az eredményei, amelyek fájdalmas betegségéből való felépülését ígérték. Így szőtt az ötvenes években a jóga köré egyfajta egészségmítoszt. A hatvanas évektől betegségének legyőzése, a politikai konszolidáció, az avantgarde újjáéledése, az űrkutatás lendülete és általában a tudományos-technikai forradalom okozta megújuló munkakedvvel összegezte életműve különböző tendenciáit és ellátta az "épületet" a kozmikus költészet és a tudományos fantasztikum "homlokzatával". Kozmogrammjait – ezeket a versbe oltott kiáltványokat – a közvetlenül intellektuális jelleg, a didaktikus célzat, az utópikus eufória felerősödése nem mindig kedvezően különbözteti meg életműve javától, de a Tamkó-vers mindenkori formai erényeit, a "logika-áramot", "stílus-bravúrt", "nyelv-tűzijátékot", "vizuál-fényt" bennük is megtaláljuk.