{899.} MEZEI ANDRÁS (1930)

Mezei András (1930) Tűz-táncbeli versei és első kötete (Torlódó idő, 1961) még inkább csak tematikusan jelzik saját költői világának rétegeit. A megélt munkássors emlékei, 1956 élménye és az antifasizmus határozott körvonalat ad közéleti programjának; de a biztos verselés még nem párosul egyéni művészi arculattal. A Mulandóság sebei (1963) az életrajz és a kor mélyebb értelmezését hozza; s a költő tudatosan és önkritikusan próbálja levetkezni az igen erős József Attila-hatást, elszakadni a példaképtől: "A kölcsönkapott szókat visszaadni, / méltó haraggal tőled elszakadni. / Az lenne jó ..." (Én már gyakorta). A kötet nagyerejű, s megjelenése idején sok vitát, sőt támadást kiváltó darabja, a De profundis négy hangra írt rapszódia, dialektikus többrétűségében kísérli meg felfejteni a közelmúlt történelmi eseményeit. Konklúziójával a forradalmi örökség vállalása mellett tesz hitet: "a forradalom ma sem alszik, a népek előtt jár, / mindig az újabb kőtáblát kifaragni, a Törvényt!" Garai Gábor kritikájában így méltatta a De profundist: "... szinte kimeríthetetlen ez a vers – nem csupán gondolatgazdagsága, de formai szépsége (szabálytalan daktilikus lüktetése), képi tisztasága, szerkezeti tömörsége is az utóbbi évek magyar lírájának egyik legizgalmasabb alkotásává emeli."

Nemcsak a közéleti-politikai, a történelemmel számot vető versek (Lenin, a bronzszobor balladája) jelzik, hogy Mezei András kezd rátalálni saját hangjára. A Chagall képei között I. és II. című versek a friss élmény szürrealista feldolgozásával már a későbbi költőt ígérik.

A következő kötet, a Legendák születőben (1966) a pályakezdő periódusból végleg kinőtt, önnön hangjára talált költő verseskönyve. A versek tömörebbek, pontosabbak, kevesebb a filozófiai közhely; a leíró technikát a látomásos, szuggesztív képalkotás váltja fel. Az Utazás-ciklus időben és térben is kitágítja költészete határait: Michelangelo szobrai, a biblia alakjai, az itáliai városok egyaránt költői víziókba formálódnak tollán. A régi dal-ciklus verseiben a forradalmat idézi lírai-nosztalgikus, néha – a nemzedéktársakhoz hasonlóan – keserűen ironikus hangon.

A kötetben helyet kapott a Rózsák a temetőben című drámai oratórium is, amely a sátoraljaújhelyi börtönlázadásnak állít emléket.

A Május örökké (1968) című kötet már kizárólag tömörítő, kihagyásos technikával készült verseket tartalmaz; a téma teljesre kerekített leíró kifejtését merész asszociációk, elvont képi jelzések, olykor szinte a képírás, a hieroglifák lényegi jelei helyettesítik. Verseszményére – melynek kialakításában nyilvánvalóan sokat köszönhet az "elvont tárgyiasság" költőinek, nevezetesen az Újholdas nemzedéknek – kitűnően illik a Formák meghatározása: "Betontömbön gömbvasak / kévéje csupaszon / grammnyi sincs fölösleges / teher a tartóizmokon / melyen megáll az épület." A konkrét élmények, a gyakran idézett gyermekkor továbbra is kitapintható réteg verseiben; pontos képei azonban az egyediséget, az egyszeri élményt az általános érvényűség szintjére lendítik át. Az 1936 című vers például ilyen tömör időtlenségbe állítva jeleníti meg a nagyapa alakját: "Fölvette halotti {900.} ingét / hozta az üres zsebórát / nagyapám, nagy csontos angyal. / Csak már meghalna: ütött a szívem, / szemem számlapján kék ég, / időtlen kapzsisággal."

Szép és már témájuknál fogva is az időtlenséget megragadó verseket eredményezett Mezei András vonzódása az ókori kultúrák – főleg Egyiptom – iránt (A szfinx, Antik). Más a hangvétele az Aszinkron ciklusnak: rövid, csattanós groteszkek, ironikus módon megverselt, apró szösszenetek – sokszor megrekedve az ötlet szintjén. Nem hiányzik a kötetből a közéleti-politikai vonulat sem, jóllehet sokkal áttételesebben, elvontabban jelentkezik, mint előző köteteiben. Felemeli szavát az eszmék tisztaságáért, a "nyelőcső/gyomor/végbél"-megelégedettség ellen; s meghatott, ünnepélyes hangon, visszafogott pátosszal vallja meg a szülőföldhöz való tartozás élményét: "Egy falat kenyér mámora / csak itt csak itt csak itt / Hol minden élményem vakít, én itt szerettem élni itt." (Csak itt.)

Irodalmi életünkben betöltött rangját és szerepét verseskötetei mellett prózai írásai is erősítik. Az egyik legjellegzetesebb hangú, sokoldalú, mindig friss érdeklődést kiváltó publicistaként az Élet és Irodalom és más orgánumok hasábjain jár körül aktuális közéleti, irodalmi, művészeti problémákat, sokszor vitára ingerlő tényanyagot sorakoztatva fel szubjektív, szenvedélyes hangnemben. Cikkeit Az öröm futása (1973) és az Ilyen gazdagok vagyunk? (1981) című köteteiben gyűjtötte egybe, Megkérdeztük (1976) című kötetében mai költőkkel, írókkal készített interjúit olvashatjuk. Közírói munkásságát szépírói eredmények is kiegészítik, lírai hangú kisregénye, A csodatévő 1966-ban jelent meg, ezt még két regény követte: a Kezdetben (1970) és a Szerelmes Icarus (1972).