Palotai Erzsi (1907–1988)

Palotai Erzsi színésznek készült, s előadóművészként talált önmagára, a Nyugat költőit és elbeszélőit tolmácsolta igen nagy átéléssel és sikerrel. "Olvasóból lett szavaló – írta róla Szalatnai Rezső –, vagyis olyan mélyen érintette a vers, hogy átadta magát az önkéntelen tolmácsolásnak. Valahányszor hallottam, lenyűgözött páratlan emlékezőtehetsége, nemcsak a verseknél, hanem, ami még nehezebb, a prózának az elmondásánál. Memóriájánál csak kifejező egyszerűsége nagyobb, vagyis művészetének szépsége és épsége." A felszabadulás után kezdett írással is foglalkozni, néhány elbeszélése megjelent az Alkotásban és az Újholdban, majd hosszabb hallgatás után, 1958-ban adta közre Szerelem, fájdalom című regényét; ebben a művében egy fiatalos szerelem fellobbanását és elhamvadását beszélte el. Az érzelmi történet bensőséges rajza mellett kora ifjúságának környezetét is felidézte, árnyalt előadásmódja is igazi elbeszélőt ígért.

Az első regény az ifjúság iránt érzett nosztalgiáról tanúskodott, az 1971-ben megjelent Igen már analitikus jellemtanulmányok sorozata. Tulajdonképpen művészregény, egy önmagával és környezetével küzdő rokonszenves művészegyéniség ábrázolása, amely képet ad az előadóművész Palotai Erzsi művészpályájának érzelmi történetéről is. Vallomásos hangvétele önvizsgálatra és személyes jellegű számadásra utal; az önértelmezés igénye alakítja az epikai szerkezetet. Ezt a konstrukciót, mint a modern irodalomban annyiszor, egy regény írásának története szabja meg. Csévi Júlia, az ünnepelt, de válságba került színésznő önéletrajzi regényt készül írni, hogy végképp leszámoljon művészi pályájának örömeivel és keserveivel. Jegyzeteket készít, emlékeit rendezgeti, pályatársainak egyéniségét idézi fel, egy váratlanul érkező színházi felkérés következtében azonban felhagy szándékával, s visszatér a színpadra, amely zaklatott életének mégiscsak értelmet ad. Palotai Erzsi lírai személyességgel, egyszersmind kritikai nézőpontot teremtő iróniával ábrázolja a színésznő alakját, s hasonló iróniával mutatja be a körötte kavargó, mozgalmas színházi életet. De nemcsak a művészvilág emberi gyengéi, intrikái bontakoznak ki az olvasó előtt, hanem a felszabadulás utáni történelmi korszak ellentmondásai is.

A színésznő regénye az epikus alakítás műhelyproblémáiról is számot ad. "Hát ne regényt írjak, ha úgy félek tőle – töpreng az Igen számvetésre készülő hősnője. – Csak épp a feltóduló emlékeimet írjam meg. Az érzéseimet, a gondolataimat. De csak úgy, mintha levelet írnék. Valakinek, akinek meg akarom mutatni magam. {312.} Honnan indultam, mivé lettem, hogy látom magamat, a pályámat, az életemet. Ne erőlködjek, ne szerkesszek! Még érdekes is lesz, ha összevissza kalandozok az időben, jelen, régmúlt, közelmúlt, kivetített jövő." Valójában ezt a személyes értelmű poétikát követik emlékezései, íróportréi és elbeszélései, amelyeket Költők, versek, találkozások (1974), Karambol (1978) és Hosszú éjszaka (1982) című köteteiben gyűjtött össze. Alighanem emlékezéseivel és arcképvázlataival aratta legnagyobb szépírói sikerét, Kiss Ferenc a "szenvedély és szolgálat megkapó breviáriumának" nevezte ezeket az irodalmi és előadóművészi emlékek nyomán született érzékeny írásokat. A múltban kalandozó elbeszélő novellisztikus eszközökkel eleveníti meg gyermekkorának kassai környezetét, színészi pályájának állomásait, s rajzol találó pillanatfelvételeket olyan írókról, illetve művészekről, mint Illyés Gyula, Kassák Lajos, Déry Tibor, Ascher Oszkár, Medgyaszay Vilma és Török Erzsi.

Elbeszélései is emberismeretükkel és -ábrázolásukkal tűnnek ki. Általában az emberi együttélés tragikus kudarcait, szomorú következményekkel járó összeütközéseit jeleníti meg, s ennek során költői vonásokban gazdag egyéniségeket, általában asszonyokat kelt életre. A társas magány szorongásos állapotáról, a nagyvárosi hajszolt élettempó személyiségpusztító hatásáról rajzol képet, őszinte rokonszenvvel ábrázolja azokat, akik szembe tudtak fordulni közönyös vagy gyűlölködő emberi környezetükkel. Novellái mozaikos szerkesztésűek, a kihagyásokkal, utalásokkal dolgozó kompozíciót erőteljes személyesség, líraiság fogja össze. Ez a líraiság elsősorban a gazdag és igen kifejező egyéni elbeszélő stílusban érvényesül.