Vidor Miklós (1923)

Vidor Miklós az Újhold-nemzedék lírikusa prózaíróként is jelentékeny életművet alkotott: regényei és novellái mellett számos ifjúsági művet – regényeket, elbeszéléseket, meséket – is írt. Már első regénye, a Szökőár (1954) komoly sikert aratott, a kritikusok elismerése mellett a József Attila-díjat is meghozta írójának. A Szökőár nem kifejezetten ifjúsági regény – de tematikája az ifjúsági művekhez közelíti. Fiatal fiúk között játszódik a fordulatokban és szereplőkben gazdag történet, a felszabadulás utáni időkben. Alig-felnőtt kamaszokat sodornak egymáshoz, egymás közelébe a zavaros, mozgalmas idők társadalmi rétegmozgásai: van köztük igazi "úrifiú", faluról Pestre származott zsokégyerek, fizikai munkás és valódi kültelki vagány. A közös játékok bűnözéssé fajulnak – a gyerekeknek bűnhődniük kell. A büntetés, s az őket ért megpróbáltatások nagyobb részükből embert faragnak, s a tisztító katarzishoz egyik társuk elvesztése is hozzájárul.

A regény meglehetősen didaktikus: a Jó győz – noha nem kis áldozatok árán –, a Rossz pedig elszigetelődik, magára marad. Az ártatlanul bűnhődő fiú halálának tragikumát is felmagasztalja, megszépíti a többiek hősies helytállása az árvízi jelenetben. Mindazonáltal a Szökőár többet ad, mint a szokványos ifjúsági regények: árnyalt lélekrajzot, hiteles karakterfigurákat és légkört. S bár a cselekmény kissé széteső, elhúzódó, s olykor túlbonyolított – az író képes újra meg újra feszültséget teremteni, s feltámasztani az olvasó rokonszenvét, részvétét az esendő, de a jóra hajlamos hősök iránt.

Következő műveiben a kalandregény, az igényesen szórakoztató irodalom felé tesz kitérőt. A Karnevál a Kilimandzsáróban (1956) című regény a harmincas évek végének diákéletét eleveníti fel. A farsangi komédia, a szerelmi történet hátterében {756.} a fiatalok között uralkodó politikai téveszméknek és a humánum erőinek egymásnak feszülését is érzékelteti. Az Idegenek (1958) is a háború előtti időszakhoz nyúl vissza: a világháború küszöbén Magyarországra menekülő lengyelek sorsával foglalkozik. A korabeli kritikus szerint az író "egész koncepciójában megmarad a felületi jelenségek érdekes, de gondolatilag mindig labilis papírra vetésénél".

1963-ban mint novellista is bemutatkozott a Baucis vendégei című kötettel. A Kosztolányi által kimunkált novellatípust műveli, azokkal az alkotókkal rokon (Mándy Iván, Sőtér István, Thurzó Gábor stb.), akik ezen a nyomon indultak tovább. Emberi kapcsolatokról, az élet alapvető eseményeiről, tartalmairól – szerelemről, gyűlöletről, magányról, elmúlásról – szólnak a kötet legjobb írásai. Egy-egy villanófény, mely megvilágítja a valóság, az élet egy kimetszett szeletét – ennyi egy klasszikus novella. Vidor Miklós ismeri ezt a titkot: legjobb novelláiban tömören, szűkszavúan, csak a lényegre koncentrálva képes szólni az "örök emberinek" nevezett dolgokról. Puritán egyszerűségében válik hatásossá a Spanyolfal című írás, melyben póz és pátosz nélkül beszél az elmúlásról és az ittmaradottak közönyéről. A magányról és a kapcsolatok kilátástalanságáról szól a rezignált hangú, de meleg emberi részvétet is felcsillantó Vagy a labda, vagy a baba. Biztos kézzel fogja össze a szerelem és a halál egymást ellenpontozó motívumait a címadó novellában, ahol sikerül megteremtenie a lélekrajz, az atmoszféra és a cselekmény tökéletes harmóniáját. A teljes életet élő, immár Philemonját vesztett Baucis egy igazabb és őszintébb élet lehetőségét csillantja meg a véletlenül elé tévedt fiatal pár előtt – akik azonban nem tudják vállalni szerelmüket, egymást, nem tudnak kiszakadni az őket körülfogó hazugság indáiból. A lehetőség a semmibe foszlik, Baucis meghal, s a fáradt őszi táj az elmúlás kegyetlenségét, a magány visszavonhatatlanságát, s a múlt visszahozhatatlanságát sugallja.

Ezekben az írásaiban kitűnő atmoszférateremtő képességről tesz tanúságot. "Legjobb írásainak belső, hangulati töltését az érzelmességnek és a tartózkodásnak, a meghatottságnak és a szenvtelenségnek ez a rejtezkedő, kimondatlan, de megéreztetett dialógusa adja"–írja a Baucis vendégeiről szóló kritikájában Tüskés Tibor.

Az emberi kapcsolatok, a család, a születő és elmúló érzések, szenvedélyek a tárgya regényeinek is. 1968-ban jelent meg a Gyalog a sakktáblán című regény, melynek születéséről így vallott az író: "Annak a szövevénynek szálai közé tévedtem, amely az emberi kapcsolatokból, szenvedélyekből fonódik áttekinthetetlen gubanccá, mikor a szabadság s a társ utáni vágy egymást oltja ki." A történet a szerelmi háromszög hagyományos sémája szerint alakul; a főhős, Fonó Ákos kissé életidegen, négy fal között élő műfordító, körülötte parázslanak és csapnak össze a hozzá tartozó nők szenvedélyei. A felesége és édesanyja közti, rejtett, majd kirobbanó konfliktus származásbeli különbségekre is visszavezethető: az édesanya konzervatív úriasszony, a formák, a társasági szabályok adnak szilárd keretet életének; Zsó, a feleség viszont egyszerű származású (bár erre pontosan nem derül fény), s az őszinte, nyílt életvitel híve. Konfliktusukat az anya halála oldja meg. A házastársak kifáradt, megkopott érzelmei azonban már nem tudnak újraéledni – s {757.} az új szerelem, az egyetemista Éva sem hoz megoldást a főhős életében. Fonó Ákos egyedül marad, egyedül múltjával, emlékeivel.

Vidor Miklós az ember belső, érzelmi világának krónikása, a finom, lelki rezdülések tudója. Képes az emberek közti bonyolult viszonyok, "vonzások és választások" érzékeltetésére. Regénykompozíciója szétfolyó, jelenetek laza láncolata alkotja, s az író elvész a gondosan megformált, kidolgozott részletekben. Akárcsak novelláiban, ebben a regényben is sikerült atmoszférát teremtenie, az elegáns, régi, várbeli lakás nemcsak a szereplők cselekvésének színtere, hanem egy életforma jelképe is, s az anya számára az a vár, melyet meg kell védenie a külvilág támadásai ellen.

Többszólamú, hitelesebb és prózatechnikailag is magasabb szintű az 1973-ban napvilágot látott Sebesültek című regény. A Gyalog a sakktáblán harmadik személyű elbeszélése helyett itt az író egyes szám első személyben mondja el a történetet, s ez a forma meggyőzőbb, adekvátabb keretet is biztosít a hősök belső világára összpontosító, a külvilágot csak elmosódottan érzékeltető prózának. A főhős személyisége nem állhat messze az íróétól. Az irodalmár-szerkesztő alakjában, akinek folyóiratát 1949-ben hirtelen megszüntették, nem nehéz felismerni az Újhold köréhez tartozó Vidor Miklóst, aki az ezután következő években négermunkára, szemrontó korrektorkodásra kényszerült. A regény tehát nyíltan vállalja az önéletrajziságot (bár természetesen nem önéletrajzról van szó, hanem fiktív történetről, fiktív szereplőkkel!), a szubjektív, vallomásos jellegű prózát, a lírai személyességet. A visszaemlékező jelleg kétszeresen is érvényesül a regényben: a cselekmény mindkét idősíkja a múltba – a közelebbi és a távolabbi múltba – vetül. A váratlan látogatás, mely előhívja a múlt szunnyadó emlékeit, már maga is múlttá vált; Júlia, az elbeszélő hajdani szerelme ismét eltűnik, akárcsak tizenhárom évvel ezelőtt. Szerelmük történetének felidézése alkotja a regény gerincét: a jelen szembesül a múlttal, s a két elszakadt szerelmes emlékei is szembesülnek egymással. Új dimenzió a regényben a történetiség, a társadalmi közeg hangsúlyosabbá válása. A két szerelmes sorsába a történelem is beleszól: Júlia férjét ártatlanul börtönzik be az ötvenes évek elején, Júlia nem hagyhatja el őt az új szerelem kedvéért. Kiszabadulása után Nyugatra mennek, ám az asszony ott sem tud teljesen, véglegesen elszakadni a múlttól, eltéphetetlen kötelékek fűzik a városhoz, szerelmük helyszíneihez, pesti utcákhoz és budai erdőkhöz. Akárcsak a főhőst, az elbeszélőt, aki ezzel a mondattal zárja a regényt: "Mennie kellett. Ahogyan engem rögzít a magam nehézkedési törvénye. Egyébben nem hiszek ... Ide tartozom, ahol az élet megtörtént velem."

Az író ebben a regényében sem kerülte el a túlrészletezés, a túlmagyarázás veszélyeit. Hősei olykor kissé sokat beszélnek, s azt is szavakkal mondják el, amit nem nagyon szoktak az emberek megfogalmazni. Párbeszédeik olykor terjengősek, a hangvétel érzelmessége, bensőségessége pedig érzelgősséggé hígul.

Külön kell szólnunk stílusáról, finoman kimunkált, pontos, plasztikus mondatairól. Mondanivalójának érzékletesebbé tételére szívesen használ költői képeket, metaforákat; innen prózájának költőisége. Világa meglehetősen szűk, de ebben a körben jól eligazodik, s ismeri saját korlátait és lehetőségeit. Ifjúsági regényei – a {758.} műfaj törvényeinek megfelelően – cselekményesebbek, fordulatosabbak, ám az író ezekben is igényesen, pszichológiai hitelességre törekedve formálja meg kamasz hőseit. Különös figyelemmel fordul a fiatalok és a felnőttek világának konfliktusai, valamint a kamaszból ifjúvá érő regényhős problémái felé (Vasárnap döntő, 1964; Önkéntes hajótöröttek, 1974).