Látomások

A középkori kódexirodalom képzeletfelszabadító olvasmányai közül talán az első helyek egyike illeti meg a vizionárius irodalmat. Mint műfaj, a legenda és a kalandos tárgyú novella közé sorolható. Célja eredetileg morális tanítás volt, de ez egyre inkább háttérbe szorult a csodálatos és meghökkentő események pazarló bősége mellett, mely végül is legfontosabb alkotóelemévé vált. Bár a vízió már az antik irodalomban sem ismeretlen (Homérosz: Odüsszeia, XI., Vergilius: Aeneis, VI.), mégis a látomás a középkor fokozottan vallásos rajongású világának tipikus irodalmi terméke, amely jelen van az ókeresztény irodalomtól kezdve az egész középkoron át. Igazi elterjedésüket szintén a középkorvégi legenda- és példatáraknak (Promptuarium exemplorum, Speculum exemplorum (Példák tükre), Legenda aurea) köszönhetik, a mi kódexeink is innen merítenek. A látomásokban érvényesülő költői igazságszolgáltatás formája szerint ezek az erkölcsi tanulságokban és társadalomkritikai allúziókban bővelkedő példázatok két csoportra oszthatók: egy részüket a pokol borzalmainak élménye hatja át, másik csoportjukat a mennyország víziója teszi jellegzetessé.

{158.} Az előbbiek közül a leghíresebb a Visio Philiberti (Philibertus látomása), (Nádor-k.), mely voltaképpen keretes elbeszélés: Philibertus remete bevezető és summázó szavai adják a voltaképpeni keretet, a látomás pedig a mese gerincét képező elbeszélést. A történet szerint Philibertus révületében egy holttestet látott, amelyből éppen akkor szállt ki a lélek, s vádolni kezdte a testet bűneiért, szemére hányva, hogy csak a kincsekkel, szép ruhákkal, jó ételekkel törődött. A test azonban visszafordítja a felelősséget és végül megkérdezi: nem lehetne-e ajándékokkal a poklot elkerülni. Közben megjelenik két ördög, kik koromnál feketébbek, kezükben vaskosárt hordanak, szájukból kénköves lángot lövellnek, kapához hasonlatos foguk van, orrukból kígyók tekergőznek elő, pillantásuk szúró, mint a vasvilla és tüzes, mint a szikrázó tőr izzóra hevített pengéje, fülükön pedig genny folyik. Ezek a szörnyalakok döntik el a lélek és a test vitáját, ezek adják meg, a lélek válaszán túl, a méltó feleletet az egykori dúsgazdag nagyúrnak: megragadják a lelkét és a vaskosárba zárva kárhozatba hurcolják.

Az ördögvízió típusának Philibertusénál vaskosabb stílusban megírt darabja a Visio Tnugdali (Tnugdalus látomása), amelynek hősét a Sándor-kódex magyar szövege Tundalusnak nevezi. A vízió nemzetközileg is elterjedt meséje szerint Tnugdalus, a csélcsap lovag, egy erőszakos adóbehajtó útja során hirtelen bódult álomba esett, kába fővel megjárta a poklok mélységes mélyét, hol színről színre láthatta, mi vár a hozzá hasonló hedonista, kalandorvérű világfiakra. Lelke végül is visszatért a földre, s a lovag az elgondolkoztató tanulságok hatására új életet kezdett.

Ebből a nagy művésziességgel megszerkesztett keretes elbeszélésből a Sándor-kódex csak egy részletet tartalmaz magyarul, de épp a legszörnyűbbet, a pokol leírását. Erre azért esett a fordító választása, mert elrettentő példán akarta megmutatni, "minémű kínjuk volna az testi bűnnel élő egyházi embereknek, jelesben azoknak, kik önmagukkal fajtalankodnak". A többi vétek (gyilkosság, hitszegés stb.) büntetésének bemutatása elmaradt, "mert azokat tudni nem oly nagy szükség".

Tundalus lovag látomása szerint a pokolban van egy hatalmas tó, amelynek jeges közepén iszonyatos szörny lakozik. "Vagyon két lába és két szárnya, hosszú nyaka, vas orra, vas körmei ... szájából olthatatlan láng jő ki." A tó tömve van "bujasággal fertőztetett" gonosz életű "barátoknak, kanonokoknak, apácáknak" elkárhozott lelkeivel. Ezek a vergődő árnyak folyvást kígyókat szülnek, amelyek rémítően utálatosak: orruk tüzes, testük tele van szemekkel, áldozataikat pedig szüntelen marják. A szörnyeteg eközben ott ül középen az úszó jégtáblán, néha elkapdos egyet egyet közülük s felfalja őket. De ezzel még nem ér véget gyötrelmük, mert mihelyt elemésztődnek a fenevad gyomrában, nyomban újraszületnek, s minden kezdődik elölről. Az elkárhozottak büntetése tehát oly nagy, hogy Tundalus szerint gyötrődésük közepette "ordétások az eget feléri vala".

E pokol-víziók, melyek Tar Lőrinc alvilági kalandjaira emlékeztetnek, szinte előlegezik a 16. században felvirágzó európai ördög-irodalom élesen szatirikus tendenciáját, amelyre nálunk Heltai Gáspár és Bornemisza Péter ördöghistóriái nyújtják a legjobb példákat.

{159.} A mennyei látomások közül mind cselekménye, mind megelevenítő ereje következtében Engelhard (12. sz.) fantasztikus novellája, az Exemplum mirabile emelkedik ki, mely a Karthauzi Névtelen művészi tolmácsolásában vált kódexirodalmunk egyik legszebb darabjává (Érdy-k.).

Hőse egy dúsgazdag ifjú, aki jámborsága jutalmául elevenen lovagolt át öszvérháton a bibliai keskeny úton a mennyországba. Megérkezésekor ámulva pillantott körül az elíziumi szépségű mezőkön: "ott vannak hát mindenféle szép illatú füvek, külenb külenb színű virágak, rózsa, lilium, viola az szép mezőn széjjel. Felül az ég tiszta, alól az föld nagy ékösséggel felöltöztetött. Az fák ki szép virágos, ki kedég teljes külenb külenb ért gyümelcsökkel ... És semmi állat ott nem volna, ki kévánságos, szerelmetes, gyönyörűséges és tisztösségre méltó nem volna."

Itt vendégeskedett, megítélése szerint egy napig, ifjan és egészségben, aztán haza indult. Az öszvér ismét előállt s visszavitte a világba, elindulásuk helyére, közel a várához. "De íme sem szolgáit nem találá, sem nemzetit vagy nemzetinek nemzetit, sem valamely ismerőjét." Dehát ez nem is volt csoda, hiszen valamennyien elhaltak már, vára kolostor lett, palotáját templommá szentelték.

Megérkezésének híre gyorsan szétterjedt és mindenki, egyháziak és világiak, nemesek és nem nemesek, egészségesek és betegek, tódultak hozzá: " Íme hazajött ez földnek ura, kinek immáron 300 esztendei vagyon, ki Énokkal és Illéssel lakozott Isten paradicsomában!" Ő pedig elmondott mindent, amit látott és tapasztalt. Aznap este vidám lakoma, boldog dínomdánom volt a tiszteletére. "Leülteték az földnek urát is az asztalfőre, de sem eszik, iszik, mert még teljes vala az dicsősségnek édes malasztjával és az élő földnek örvendetességével ... És mikoron látta, érzette volna ez világi halandó kenyérnek ízét, illatját, ottan megszontyorodék, kezde őbenne megaludni az mennyei szépségnek illatja, édessége, kóstolván kedég, kezde az ifjúság meghervadni és megőszülni, vénülni és betegségbe esék." Halála után neje mellé temették a klastrom templomának kriptájába.

A Csodálatos példa művészisége még fokozódik, ha figyelembe vesszük, hogy mindez egy romantikusan szép novellakeret magja. A történetet voltaképpen a clunyi apát meséli el "Eberhardus pispeknek" arra a kérdésére: "Ki volt volna fundátora az klastromnak?" A Karthauzi Névtelen hajlékonyságra törekvő, választékosan szép, művészi fordítása, főleg a természet szépségeinek festésekor, elbeszélő prózánk fejlődésének fontos mozzanata.