Pesti Gábor

Komjáti művét hamarosan túlszárnyalta egy másik bibliafordítás, bécsi tanulótársáé, Pesti Gáboré. Míg elődje bizonyos fokig az előreformációs kódexirodalomból emelkedett a humanista literatúra szférájába, a pesti patrícius családból származó Pesti Gábor – vagy ahogy Janus nyomán ő nevezte magát: Gabriel Pannonius– a Jagelló-kori nemesi humanizmus örököse- és folytatójaként lépett a színre. II. Lajos udvarába bejáratos lehetett, mert első ismert tette az volt, hogy a mohácsi csatát követő zűrzavarban a Corvinából magához vette Janus Pannonius epigrammáinak Váradi Péter által összeírt kódexét, s ezt a ritka kincset azután bécsi tanulóévei során, 1527-ben, tanárának, a híres könyvgyűjtőnek és filológusnak, Brassicanusnak ajándékozta. Az 1530-as évek elején János király oldalán találjuk mint gyulafehérvári kanonokot és küküllői főesperest. Valószínűleg a gyulafehérvári tudós környezetben, Adrianus Wolphardus társaságában dolgozott tudós fordításain, melyeket 1536-ban Bécsben nyomdába is adott. Ferdinánd király székhelyén 1538-ig tartózkodott. A munkáihoz írt ajánlóversek szerzői: Brassicanus, Udalricus Fabri és Volphgangus Lazius alapján a bécsi "katolikus párti" erazmisták köréhez kellett tartoznia. Lehet, hogy Ferdinánd bécsi vagy pozsonyi hivatalaiban szeretett volna elhelyezkedni, s úgy látszik, ennek meghiúsulása miatt tért vissza János király udvarába Budára. Egyúttal a papi pályának is hátat fordított (egyházi javadalmai ellenére sem volt ugyanis még felszentelve), nagy csalódást okozva anyjának, aki nem tudta megérteni az olyan tanulás értelmét, melyet nem követ papság. János király halála után a királynő belső embere maradt, s az erdélyi kancellárián dolgozott. Az utolsó ismert adat életéről 1548-ból való.

Első kiadott munkája, az Uj Testamentum (Bécs 1538), valójában nem tartalmazza az összes újszövetségi könyveket, hanem csak a négy evangéliumot. Fordításához alapszövegként az Erazmus-féle Novum Testamentum-kiadást használta. Ahol ez nem tért el a Vulgata szövegétől, ott a korábbi magyar {297.} szentírás-fordításokból (Müncheni-, Jordánszky-k.) is merített. Erazmus jegyzeteivel és magyarázataival nem zárójelek közé tett kommentárként terhelte meg a maga fordítását, hanem amazok eredményeit úgy olvasztotta abba, hogy az az erazmusi értelmezést sugározza. Erazmista voltát nyíltan hangoztatta, s az olvasókhoz intézett előszavában a mestert "korunk legbölcsebb embere"-ként említette, s idézte azt az óhaját, hogy a szentírás "bárcsak minden nyelvre le lenne fordítva, hogy necsak a skótok és írek, hanem a törökök és szaracénok is olvashassák és megismerhessék". A maga magyar fordítását is indokolni kívánta ezzel, ha valaki megütköznék azon, hogy az isteni igéket a köznép nyelvén az együgyűek olvasmányává teszi.

Pesti nemcsak annak volt tudatában, hogy munkájával a kereszténység eszméit szolgálja, hanem hogy ezzel egyúttal a magyar irodalmat is műveli. Megérződik ez magyar stílusán is. Humanista képzettsége alapján már felfedezte a magyar nyelv némely egyéni sajátságát, amelyek a mondanivaló fegyelmezett, tömör, de amellett választékos és árnyalt kifejezésére adnak lehetőséget, tehát elvezették őt a tudatos stilizálás bizonyos fokára. Újszövetség-fordításában kevesebb az idegenszerűség, nyelve közelebb áll az élőbeszédhez, magyarosabb, mint későbbi bibliafordításainké általában. Ízelítőül idézzük Máté evangéliumának 7. fejezetéből e sorokat: "Ne kárhoztassatok, s nem kárhoztattok, mert valaminemű ítélettel ítéltek, olyannal ítélnek meg titeket is. És valamely mértékkel mértek, olyannal mérnek nektek is egyebek. Miért látod hát meg atyádfia szemébe a szálkát, s az gerendát, ki te szemedbe vagyon, nem veszed eszedbe? Avagy mi módon mondod atyádfiának, had vegyem ki az szálkát szemedből, az te szemedbe kegyig tőke vagyon? képútáló vesd ki elészer az tőkét szemedből s az után nézzed meg az szálkát, kit kivégy atyádfia szeméből ..."

A humanista író nemzeti irodalmi és nyelvművelő feladatát határozott tudatossággal másik jelentős művének, az ezópusi mesék fordításának (Esopus fabulái, Bécs 1536) latin előszavában fejtette ki. "Amikor azt látom, hogy majd minden ember, a földkerekség majd minden nemzete a fordítások csodálatos sokaságával bővelkedik, s szerte a világon ezen serénykedik, azért, hogy hazája dicsőségét valamicskével mindig öregbítse, és hogy övéinek mind nyelvét, mind szellemét ezzel finomítsa és gazdagítsa; miért ne szabadna akkor nekem is – kérdem én – az enyéimnek a nyelvét és szellemét a régi bölcsek tudományával erőim szerint csinosítanom és a hazáért, amelynek egyszer s mindenkorra adósai vagyunk, fáradoznom." A jelszó lényegében a régi, a Jagelló-kori Janus-kiadások programjából jól ismert nemesi nacionalista jelszó: nem akarunk a többi nemzeteknél alábbvalónak látszani. Új azonban benne, hogy a magyar nemesi haza és nemzet literatúrájának már a nyelve is öntudatosan magyar. S ennek a magyar literatúrának a tudatos fejlesztése immár nemzeti kötelesség.

A mesék fordítása az első nyomtatott, magyar nyelvű szépirodalmi termék. Pesti tudatosan az olvasók gyönyörködtetésére szánta, noha nem hallgatta el a fabulák hasznát sem, hiszen azok magyarítása részben szintén erazmusi indítékokból eredt. Olvasását Erazmus ajánlotta iskolai célokra mind a nyelvtani oktatás, mind pedig az erkölcsi nevelés szempontjából. Ezópus egyébként a középkor folyamán is olvasott szerző volt, de a humanizmussal még népszerűbbé vált. Pesti a meséket Martinus Dorpius Aesopi Phrygis fabulae című {298.} művének valamelyik 1530-as évekbeli kiadásából fordította, amelyben már a Planudes munkáján alapuló Ezópus-életrajz is megjelent. Kötete 185 Ezópusnak tulajdonított mesét tartalmaz. A rövid lélegzetű s az eredetiben is meglehetősen szűkszavú meséket híven, takarékos egyszerűséggel, általában szép magyarsággal fordította. A történeteket nem bővítette, színezte, mint három évtizeddel később Heltai Gáspár, de stílusával, előadásával határozottan esztétikai hatásra törekedett, hogy belopja az emberek lelkébe a tisztes és hasznos tanulságokat. E szándéka első "műfordítónkká," a magyar széppróza első tudatos mesterévé avatta. A fabulák tanulságát többnyire háromsoros versekben foglalta össze, a maga részéről csupán ezekkel toldotta meg a meséket. E versek mintha a latin alkalmi költészetben olyannyira divatos epigrammákra emlékeztetnének, olykor a mesétől függetlenül, önállóan is találó kifejezői egy-egy erkölcsi igazságnak, humanista eszmének. Formailag amolyan "magyaros" epigrammák, minthogy nem klasszikus versmértékre készültek, hanem eléggé változatos ütemes sorfajokra szabva.

Pesti utolsó munkája, hatnyelvű szótára (Nomenclatura sex linguarum, Bécs 1538) szintén a magyarnyelvűség ápolásának programjához tartozott. Több nyelvű szótár magyar értelmezéssel néhány évvel korábban jelent meg először: Joannes Murmelius (1480–1517) német iskolamester szójegyzékét látta el egy ismeretlen szerző magyar résszel (Lexicon Ioannis Murmelii, seu Latina rerum vocabula ... cum Germanice et Hungarica interpretatione (Johannes Murmelius lexikona, vagyis egyes fogalmak latin elnevezéseinek értelmezése németül és magyarul), Krakkó 1533. Pesti szótára sem önálló munka, ő egy 1531-ben Nürnbergben kiadott latin–olasz–francia–cseh–német szótárt látott el magyar szavakkal. Amint az ajánlásban írja, nyelvünket mások is megbecsülik, mi sem hanyagolhatjuk el, ezért egészítette ki Újlaki püspök kívánságára magyar értelmezéssel a szótárt. A század folyamán még négy kiadást ért meg. Főként német és cseh iskolákban használták. Nálunk kevésbé volt elterjedt, mert szókincse nem a hazai igényekhez alkalmazkodott.