Szépprózai elbeszélései

Mint a vallásos históriák mutatták, szórakoztatva tanító történeteket bőségesen írtak a reformáció írói, ezek tárgyát azonban kizárólag bibliai vagy egyházi témakörből merítették. A reformáció által átmenetileg visszaszorított, reneszánsz világiasság újra erősödésének a jele, hogy Heltai a prédikátori oktatás érdekében már az olvasók érdeklődését jobban kielégítő profán történetektől sem riadt vissza. Stílusművészete és szemmel láthatólag élvezettel gyakorolt írói alakítókészsége is az ilyen művekben nyilatkozhatott meg a legszabadabban. Erről tanúskodik legnevezetesebb munkája, Száz fabula (1566) című ezópusi elbeszélés-gyűjteménye.

Maga is tudatában volt vállalkozása újszerűségének, s ezért műve ajánlásában valóságos védőbeszédet mondott meséi érdekében. Kifejtette és egy százegyedik mesének az előszóba való beillesztésével megerősítette, hogy "noha e fabulák embertől talált és meggondolt dolgok", vagyis nem "igaz" történetek, mégis igen tanulságosak és hasznosak. A prédikátori előítéletektől tartva, feltételezi, hogy sokan ócsárolni fogják munkáját, de azért reméli, hogy egyeseknek tetszeni fognak, "miért hogy nem csak a puszta fabulákat szörzettem egybe, hanem minden fabulának az értelmét is melléje töttem".

{366.} Tetszésre elsősorban értelmezéseivel számított, ezekkel nem is fukarkodott: terjedelmük, de gyakran súlyuk, jelentőségük is túlnő a mesén (pl. 1., 27., 47.).

Szempontja tehát egészen más természetű, mint Ezópus-fordító elődjéé, Pesti Gáboré. Pesti a magyar nyelv fejlettségét, irodalomra érettségét óhajtotta bizonyítani a "gyönyörűségre" szolgáló állatmesék fordításával, s csak másodsorban gondolt azok tanulságos voltára, forrásul is humanista gyűjteményt választott. Heltai ezzel szemben nem tudós latin szöveget, hanem az ezópusi meséknek Stainhövel-féle 15. századi német változatát, melyet Sebastian Brant a 16. század elején újabbakkal bővített, ültette át magyarra. Csupán két mese (66., 73.) származik más német forrásból, egy harmadikat (99.) pedig, néhány vándormotívumot is felhasználva, maga állított össze. Míg Pesti tudatos "műfordító" volt, s eredetijét híven, művészi tömörséggel tolmácsolta, Heltai számára az idegenből vett fabula csak nyersanyag, amelyet önállóan formál meg, forrásától szinte teljesen független szabad fogalmazásban. A meseszöveg és az "értelmezés" – Heltai eredeti szerzeményei – között stílustörés, lényeges különbség ezért nem érezhető. Mindegyiket ugyanaz a tréfás, gúnyos, képekben, hasonlatokban, szólásokban gazdag, érzékletes nyelv és az élőbeszéd dinamizmusától ihletett stílus jellemzi.

Heltai mint író messze német mintái fölé emelkedik. Ezeknél a mese csak szűkszavú példázat, Heltai viszont a tanulság megszívleltetése érdekében igyekszik olvasójában mentől erősebb érzéki, érzelmi, hangulati hatást elérni. Ehhez egyik legsikeresebb eszköz mindent megelevenítő, láttató, ábrázoló módszere. Kerüli az elvont fogalmakat, s ahol csak teheti, konkrét érzékelhető kifejezéseket használ (fogait csikorgatván el pironkodék; szömbe mersz szökni stb.); szívesen él képekkel, szólásokkal (más ember marháját vadásszák; bőretökkel füzettek stb.) vagy találó hasonlatokkal: "Ollyanok a tisztbeliek mint az út mellett való hársfa. Mikor eső leszen, mind alája futnak az emberek, és ott oltalmazzák magokat az esőtől. Ha elmúlik az eső, tehát mindenki szakaszt annak az ágaiban, ki süvegre teszi, ki (tisztességgel mondván) az alfelét megtörli vele." Már e szemléletes ábrázolásmódjával is sok hangulati elemet lop bele szövegébe Heltai, de leginkább a történet szerkezetének megváltoztatásával, kiegészítésével teszi művészivé, formálja szuggesztív elbeszéléssé meséit.

Az ezópusi fabulák többségének cselekménye eléggé vérszegény, és állatszereplői környezetrajz nélkül szinte légüres térben mozognak. Heltai eleinte a rövid néhány soros, szűkszavú meséken alig változtatott (olykor még rövidít is, pl. az 1. mese szövegén, a csattanó hatásosabbá tétele végett), majd néhány kifejezés, közmondás-szerű szólam, egy-egy párbeszéd közbeiktatásával élénkíti az előadást, sőt itt-ott már feltűnik a mese tartalmi bővítése, új motívum, új jelenet közbeszövése is (12.). Később azonban egyre gyakoribbá válik, hogy a forrásában talált fabulákat máshonnan vett részletekkel kiegészíti, két mesét eggyé olvaszt, alakít, változtat a mesék folyásán. Különösen sikerültek, elevenen hatnak az eredeti pusztán elbeszélő, leíró részeinek dramatizált, párbeszédekbe, monológokba feloldott jelenetezései. Egyik szép példája ennek a 22. mese Az agg lóról és agg agárról. A német eredetiben csak egy kutya panaszkodik a gazdájának, hogy vénségére rosszul bánik vele. Heltai megható jelenetet rajzol a két öreg állatról, amint az árokparton a még nekik is kijutó verőfényben egymásnak elpanaszolják reménytelen sorsukat: amióta {367.} vénség miatt hasznos munkát nem végezhetnek, csak űzik, verik őket, s enni sem adnak nekik. A mesékbe egyre több reális elem nyomul, feltűnik bennük a környezetrajz: hegyek között, patakok mellett, legelők, erdők, kis falu határában játszódik a cselekmény. De nemcsak az előadás lesz egyre színesebb, részletezőbb, hanem a fabulák szerkezetileg is, tartalmilag is teljességgel átalakulnak Heltai tollán, s olykor új, önálló elbeszélésekké válnak (30, 55, 59, 61.). Az állatmeséken keresztül eljut a valósághű, emberi történetekig; bár a forrásaiban bőven található ember-szereplőjű mesék közül csak néhányat vett át (73, 86,90,94.), mégis e rövid elbeszélések jellem- és emberformálása vezeti el a magyar széppróza első eredeti novellisztikus ábrázolásáig a nemes ember és az ördög történetének elbeszélésében (99.).

Heltai, elbeszélő kedvének növekedésével párhuzamosan, a mesék mondanivalóját, társadalmi irányzatosságát is egyre jobban elmélyíti. Az ezópusi állatmesék az ember sorsát, viselkedését példázzák, állatszereplői emberi erényeket és bűnöket elevenítenek meg, ennélfogva kitűnő alkalmat adnak erkölcsi és társadalmi tanulságok levonására. Heltai alaposan kiaknázta ezeket a lehetőségeket kis elmefuttatásokká kerekedő értelmezéseiben, és egyúttal aktualizálta, konkretizálta is mondanivalóját a korabeli hazai viszonyokra, a Mohács utáni feudális anarchia társadalmi és politikai következményeire. Az 51. mesében például a ló, a szarvas vesztét kívánva, hátára engedi ülni a vadászt; a szarvas azonban elfut előlük, a ló viszont elvesztette szabadságát, mert a vadász többé nem száll le róla. "Vaj ha ezt meggondolnák a nagy urak: – mondja a mese "értelme" – bizony jobb állapotban vólna az ő dolgok. Budában nem volna török basa. De a nyereg hátunkon maradott és a zabola szájunkban."

Heltai a meséket elsősorban polgári olvasóközönségnek szánta, s ehhez szabta azok "értelmét" is. A tanulságokat polgári szempontok és érdekek szerint akként fogalmazta meg, hogy azok főképp a polgároknak legyenek hasznára, okulására. Saját osztálya iránt érzett féltő, aggódó törődését bizonyos önérzet, osztályöntudat fűti. Óvni akarja polgártársait attól, hogy a hatalmasok, a nemesek bűneibe vesszenek, mert sajnos a fényűzésből származó bűnök "nemcsak a nemesek közett, hanem minden városokban is" igen kezdenek terjedni, úgy hogy "meggyőzik még a nemesekét is". Ezért akarja lehetőleg távol tartani polgártársait a hatalmasoktól, s igyekszik elriasztani őket attól, hogy emezekkel "egybe társalkodjanak", mivel amúgy sem jó "az urakkal egy tálból cseresznyét enni, mert ottan a magokat kezdik homlokodra löveldözni".

Az erkölcsi-társadalmi jellegű tanulságok igen határozottan juttatják kifejezésre a korabeli polgár irtózását, ellenkezését is minden zűrzavartól, akár alulról (parasztok), akár felülről (nemesek) származó "rendbontástól". Heltai egyrészt inti "a szegény kösséget", hogy békén tűrje nyomorúságát, és "minden megelégödjék az ő hivataljával"; de másrészt fenyegeti "a nagy ember-marók"-at, "magabíró dúsok"-at, "az igen nagy urak"-at, hogy isten megbünteti majd őket, amiért, "uralkodni kezdnek a szegénségen és untalan csípik, mellyesztik, nyúzzák, róják, dúlják, fosztják, raboltatják, nyomorgatják a szegény ártatlanokat". Bár az író szándékai szerint mindkét figyelmeztetés egyformán fontos, szenvedélyével, indulataival mégis az utóbbinak, az uralkodó osztály bírálatának ad nagyobb nyomatékot. A hatalmasokat, elnyomókat jelképező vadállatoknak (farkas, oroszlán stb.) és a szegényeket, nyomorulta-{368.}kat képviselő védtelen háziállatoknak (juh, kecske stb.) a mesékben oly gyakori szembenállása során rokonszenve egyértelműen az utóbbiak oldalán nyilatkozik meg.

Heltai írói fejlődésének legszebb bizonysága, hogy míg meséi kezdetben áttételesen, példázatosan, magyarázatot igényelve s csak az értelmezéssel együtt juttatják kifejezésre a Szkhárosi Horvát határozottságára emlékeztető társadalomkritikát, addig a kötet vége felé a gazdagabb művészi alakítás, a fejlettebb szépírói ábrázolás és a valóságelemek megszaporodása révén a történetek már önmagukban, az értelmezés mankója nélkül is félreérthetetlenül tudják azt tolmácsolni. A ragadozók ekkor már rendszerint a falu környékén ólálkodnak, sőt be is merészkednek oda, s ellenfelükké is a bárányok, kecskék helyett egyre inkább maguk a parasztok válnak: ők ölik meg vagy püfölik el a zsákmányra éhes farkast. Ennek a fejlődésnek a tetőpontja, amikor a 99. mesében a ragadozó állat bőréből kibújik az ember, a jobbágynyúzó nemes, és a jelképes állatalakok viszonya helyébe már nyíltan a társadalmi típusok, osztályok ellentéte lép. "E fabulának az értelme könnyű" (73.), ilyen megjegyzésekkel vezeti be olykor értelmezéseit Heltai kötete második felében, maga is ráébredve arra, hogy immár feleslegessé vált az oktató szószaporítás. "Ennek a fabulának sem szükséges igen hosszú értelmét megjedzenünk" – írta teljes joggal a 99. fabuláról is.

Az Egy nemes emberről és az ördögről szóló mese már valóságos reneszánsz elbeszélés, amelyben Heltai a 16. századi magyar széppróza legművészibb alkotását teremtette meg. A sötét tónusú ördöghistóriában Heltai a gazdag nemesember és cifra nemesasszony uraskodását, cifrálkodását, majd pedig csúfos bukását mutatja be. Az események mozgatója az ördög, aki hideg számítással és a csábítás rafinált eszközeivel állít csapdát a gazdagság vágyának és a hízelgésnek ellenállni nem tudó úr és úrnő számára. A nemes ember vesztét a reformátorok által annyit ostorozott "fösvénység" okozza, ez készteti arra, hogy az ördögöt szolgálatába fogadja. A nemes ispánjának képében az ördög eszeli ki a kizsákmányolás legravaszabb módszereit, ő forgatja ki a jobbágyot utolsó fillérjéből is. Heltai leleplező szándéka már ebből is kiderül: a törvénytelen adóztatás, a szegények kegyetlen nyomorgatása az ördög találmánya, s a tiszttartók képében ő a végrehajtója is. A leleplezés azonban azzal válik teljessé, hogy az ördög végső célja gazdájának, a nemesnek a megkaparintása. A fösvény nemesúr botorul azt hitte, hogy jó vásárt csinált, amikor az ispánja csupán azt kérte béréül, amit az agyonsanyargatott jobbágyok majd saját jószántukból ajánlanak neki; a történet csattanója és fordulópontja éppen akkor következik be, amikor egy parasztasszony meghallván, hogy jön a nemes ember, azt kiáltja: vigye el az ördög a vérszopó urat. Így kapja meg az ördög-ispán szolgálatának jutalmát. Az író azonban nem ismer kíméletet a nemessel szemben, nemcsak igazságot szolgáltat, hanem nevetségessé is teszi áldozatát. Az először a "dekrétom"-ra hivatkozik, midőn az ördög őt, a nemest üstökön ragadja, de azután lejjebb adja, és retteg, könyörög, ajándékokat kínál fel, mígnem a pokolba vezető úton azt is meg kell tudnia, hogy felesége megcsalta. Az asszony esetének beleszövése a történetbe a művészi szerkesztés kitűnő példája. Őt is a gazdagság pompájának mutogatásával csalta lépre az ördög, midőn az ispán képében így hízelgett neki: "Ne hagyd magad asszonyom. Mert eképpen nemcsak uram teként gyönyörűségesképpen {369.} kegyelmedre, hanem még a szomszédságbeli nemes uraim is." Csak a mese végén tudjuk aztán meg, hogy a szomszédok figyelmét valóban sikerült mélyrehatóan felkeltenie; tettének a csírája azonban az ördög akkori hízelgéseiből hajtott ki. Ez a csábítás-motívum végül Lucifer szavaival ér véget, aki sajnálja, hogy Kata asszonyt ilyen hamar elhozták a földi világból, mert még "sokat csalt volna cifrázásával a feredőbe."

A történet megállások, kitérők, zökkenők nélkül, jól pergő dialógusok segítségével gördül előre. Szerkesztése is arányos, három egyenlő súlyú részre, jelenetre oszlik: a nemes házában, a faluban és a pokolba vezető úton történtekre. Az első részben adós maradt Heltai a környezet felvillantásával, de annál sikeresebben oldotta ezt meg a második jelenetben: egy ember az udvaráról az útra kifutó ökör után szalad és káromkodik, egy anya síró gyermekét ringatja bölcsőjében, s szidja, amiért nem akar elaludni, egy ácsorgó kislány a nemestől való ijedtében befut az udvarba anyjához, aki az ünőt feji – megannyi kép, mely futó vázlatosságában is jól visszaadja az estébe hajló falu összhatását. Végül a pokol irracionális világát a jövő-menő ördögök, a rikoltozások, jajgatások, a kénköves tüzes tó borzalmas fénye érzékeltetik a középkori víziókhoz hasonlóan. S itt a pokol légkörében kap legnagyobb hangsúlyt a fabula, sőt az egész mesegyűjtemény legfőbb tanulsága: az ördögök elmondják, hogy nagyobbra kell ásniuk a tavat, mert már betelt, pedig még sok gonosz nemesember van a földön, s azokat is mind ide kell hordaniuk. A művészi elbeszélés belső logikájának ereje folytán ez többet mond, súlyosabb ítéletet tartalmaz, mint a korábbi mesék értelmezéseinek gúnyos-indulatos kifakadásai.

A Száz fabula szelleme mélyen vallásos; tendenciája pedig az ésszel-munkával gazdagodó óvatos polgár érdekeinek felel meg. Mesegyűjteményének írása közben Heltai mégis valóságos frontáttörést hajtott végre a profán szórakoztató elbeszélés, illetve a társadalmi konfliktusokat híven ábrázoló művészi igazság irányában. Ezzel együtt a több évezredes mesekincset a hazai viszonyokhoz hasonította, a reformáció eszmevilágát pedig a reneszánsz és humanizmus bizonyos elemeivel elegyítette.

Heltai, úgy lehet, 1571–1574 között, még egy szépprózai művet tett közzé, Ponciánus históriáját, melynek azonban ma csak négy 17. századi lőcsei, névtelen kiadása ismeretes. Szövegét kitűnő prózája, jellegzetes kifejezései, fordulatai alapján Heltai fordításának tekinthetjük, erre vall a könyv előszava is. A keleti-ind eredetű keretes elbeszélésgyűjtemény fordítása egy frankfurti német kiadásból (1565) készült, s a császárné és a hét bölcs elbeszéléseit, melyek olykor nagyon is profán tárgyúak (pl. az efezusi özvegy története), ugyanolyan prédikátori modorú "értelmezések" kísérik, mint a meséket. Ponciánus históriájának ez a Heltai-féle átdolgozása a magyar reneszánsz prózának épp oly sikerült terméke, mint a fabulák, sőt további jelentős lépés a világi szépirodalom kialakulásának útján.