IV. 3. Muravidék és a muravidéki magyarság gazdasági életének jellemzői a két világháború között

IV. 3. I. Szegénység és kilátástalanság a húszas években

A fejezet kezdetén szükséges elmondani, hogy a történelmi Magyarország keretében a Mura menti terület gazdasági "önállósággal" nem rendelkezett, mivel arra nem is volt szükség, hiszen Vas és Zala vármegyék gazdaságilag összefüggő, szerves részét alkotta. A megváltozott körülmények, azaz az elcsatolás szempontjából annak azért volt jelentősége, mert a délszláv állam keretében viszonylag sajátos, kimondottan agrárorientáltságú, terjedelme tekintetében kis terület, szinte semmilyen tapasztalatokkal sem rendelkezett a gazdaság szervezését és önálló gyakorlását illetően.

Ahhoz aligha férhet kétség, hogy a gazdasági körülmények megváltozása, a Magyarországtól való elzárkózás elsősorban a kisembert, a nincstelen paraszti munkaerő megélhetését tette kilátástalanná. Az e fontos kérdésre irányuló egyik elemző tanulmány szerzője megállapította, hogy a Mura mente lakosságának megélhetési gondjait már a 19. század második felétől a Magyarország különböző tájain munkabér formájában szerzett gabona oldotta meg. A megállapítás persze nem csak a muravidéki magyarokra vonatkoztatható, hiszen az még inkább érvényes volt a goricskói (dombvidéki) szlovénok esetében. Az esetleges magyarországi munkavállalás (amire a későbbiek során még visszatérünk) valószínűleg kevésbé kedvezhetett volna a szlovénosító politikának, ezért már a kezdetben nagyon magas vámot vetettek ki a Magyarországon megszolgált gabonára, majd azt követően megakadályozták a határátlépést (nem biztosítottak az átlépéshez szükséges igazolványokat).

A fordulat éveiben azonban az akkor még csekély súllyal rendelkező iparban ugyancsak nagy nehézségek álltak be. Kezdetben a fokozódó politikai bizonytalanság, majd később a nyersanyaghiány és a határok átjárhatóságának hiánya jelentett megoldatlan problémát. Ugyancsak fontos megemlíteni, hogy a vidék iparát meghatározó zsidó tőke, valamint a zsidóság meghatározó része elhagyta a vidéket, és főleg Magyarországra költözött.[332]

A Muravidék helyzete az általánosan bizonytalan délszláv gazdaság keretében megoldatlannak számított. Ami az országot illeti, Jugoszlávia gazdasági helyzete már az állam megalapításától kezdődően válságban volt. Az előállt helyzet orvoslására különböző elképzelések születtek, azonban célravezető megoldást nem találtak. A lehetséges megoldások egyike az államhatalom részéről szívesen alkalmazott adóemelés volt, amely 1923-ban drasztikusan érintette a mintegy 75%-ban mezőgazdasági beállítottságú és érdekeltségű állampolgárok helyzetét. A Muravidék tekintetében is súlyosbodott a helyzet. Általános véleménynek számított, hogy az "adóprés" a muravidéki parasztból az utolsó verejtéket is kicsavarja. A magyarázat onnan származik, hogy Muravidék területe 220 ezer magyar hold (egy magyar hold terjedelme kb. 56 árnak felet meg), amelyen akkor mintegy 97 ezer ember élt. Az összterület egyharmada akkor még a nagy földterülettel rendelkező földbirtokosok tulajdonát képezte. Továbbá mintegy 80 ezer hold 4000 gazda tulajdonában volt, akiknek földtulajdona gazdaságonként 15-20 hold területet képezett. Több száz holddal rendelkező gazda a vidéken csupán kettő-három akadt. A megmaradt kb. 70 ezer hold földterület 14 ezer kisgazda tulajdonában volt, annak keretében találhattunk 9 ezer ún. zsellérgazdát 1-5 hold földterülettel. Egyébként a zsellérgazdák összlétszáma kb. 45 ezer ember volt (a Muravidék lakosságának a fele), ők összesen 20 ezer földdel rendelkeztek. Az új földadó emelése - a néhány nagybirtokos kivételével - a legtöbb muravidéki gazda teljes összeroppanását jelenthette, mert földjükön még annyi sem termett meg, ami a családok számára a szegényes megélhetést biztosította volna. Ugyanis a kisgazdák jövedelmét nem jelentette más, mint évente egy-két tehén, borjú vagy sertés eladása. Más jövedelemre nem számíthattak. Számottevő ipari vagy kereskedelmi létesítmény - kivéve a marhaszállítást, amely néhány ember kezében összpontosult - akkor nem létezett a Muravidéken.[333]

Egyébként a gazdaság terén a határmente hátránya egyéb formában is érződött. Mivel a Muravidék jelentős területének nem volt malma, sem fűrésztelepe, e szolgáltatásokért a trianoni Magyarország területére kellett menni. Egyszeri alkalomért 1923 nyarán 50-70 dinárt kellett fizetni, ami - még ha nem is volt túlságosan nagy összeg - arra ösztönözte az érdekelteket, hogy a hatóságoktól kedvezményeket igényeljenek.[334] Törekvésük nem mindig járt sikerrel.

A trianoni határ létrejöttével az ún. kettősbirtokosság státusa is bekövetkezett. Ennek a határ közvetlen közelében sajátos vetületeit ismerték. A hivatalos lap (közlöny) 1923. szeptember 8-i számában újabb rendelkezések jelentek meg a kettősbirtokosságról. A rendelet értelmében kettős-birtokosnak az volt tekinthető, aki az új határvonal megjelölése előtt ugyanannak a földterületnek volt a tulajdonosa, illetve azt törvényes öröklés vagy végrendelkezés útján hozzátartozóként tovább művelte, továbbá, ha a birtok az országhatártól 10 km-nél távolabb nem esett, illetve a tulajdonos az említett távolságnál messzebbre nem lakott. A rendelet arról is szólt, hogy megszűntek kettősbirtokosok lenni azok a jogosultak, akik birtokukhoz időközben még többet vásároltak. Ugyancsak megvonták a kettősbirtokosoknak kijáró jogot, ha az illetőt csempészésen kapták.[335] A kettősbirtokosnak lehetősége volt arra, hogy napkeltétől napnyugtáig átjárjon a határon, azon - szekérrel vagy egyéb módon - terményeit átszállítsa, állatait legeltesse. Az ilyen kedvezményben részesülők a határt az arra a célra kijelölt helyen léphették át, ez egyébként meghatározott mezei utakra is vonatkozott. A kettősbirtokosok igényeiket, illetve kérelmeiket minden év januárjában kötelesek voltak bejelenteni az illetékes vámhivatalban.


A kereskedelmet, és azzal összefüggésben a mezőgazdaságot is jelentős mértékben gátolta a Mura mentén az a tény, hogy erre a vidékre a bankok, illetve az illetékes állami pénzintézmények nem biztosítottak kedvező hitelt, amire egyébként az ország más részein bőven volt példa.[336]

A húszas évek első felében általános jelenségnek számított, hogy a muravidéki bankok és pénzintézetek pénz és betét nélkül voltak. A bizonytalan helyzetre való tekintettel a banki szolgáltatásokat azok sem vették igénybe, akik viszonylag jelentős vagyonnal rendelkeztek.[337]

A Muravidék két városában, Muraszombatban és Alsólendván - az egyébként rossz gazdasági helyzet ellenére - az I. világháború utáni időszakban még több tehetős, magyar származású polgár élt. Ezt bizonyítja, hogy 1925 tavaszán a Prekmurska banka (Muravidéki Bank) részvényeinek 55%-át, amely addig a Jadranska banka tulajdonában volt, Hartner Géza és Berger Béla vásárolták meg. Így a részvények többsége hazai, azaz muravidéki tulajdonba került.[338] Ennek ellenére 1927-ben megtörtént, hogy a Prekmurska banka éves közgyűlésén egy magyar részvényest megakadályoztak abban, hogy a tanácskozáson magyarul felszólalhasson.[339]

Az adópolitika a legtöbb vonatkozásban rossznak minősült. A Mörszka Krajina - Muravidék c. hetilap erélyesen tiltakozott az 1925 nyarán bevezetett új adótörvények ellen, és álláspontja alátámasztása céljából a Ljubljanában megjelenő Narodni Dnevnik c. napilapra hivatkozott, sőt - magyar nyelvre fordítva - közölte is annak e kérdéssel kapcsolatos cikkét.[340] Valójában az történt, hogy a húszas évek közepén az adópolitika minden tekintetben a gazdák ellen irányult, ami a szlovén régióban az átlagosnál jobban érződött. Az idézett muravidéki hetilap azt is fontosnak tartotta megjegyezni, hogy a szlovén újságok, napilapok erélyes fellépése helyénvaló, és az erről szóló cikkek a szlovén lakosság tetszését váltják ki, amennyiben viszont erről a Muravidéken írnak (ahol a helyzet még rosszabb volt, mint Szlovénia más részein) - főleg magyar nyelven -, akkor az újságírókat lázítóknak, magyarbarátoknak kiáltják ki.

Az idézett példák - a gazdaságra vonatkozó kérdések mellett - a kisebbségi nyelvhasználat terén már korábban is említett diszkrimintív eljárásokat bizonyítják.


Az őrségi falvakban, különösképpen Hodoson a húszas években a lakosság fontos jövedelem-forrását képezte a széna. Évente rendszerint több vagon szénarakományt értékesítettek a piacon. Ezért szükségessé vált egy hídmérleg felállítása, amelyet 1925 tavaszán 22 ezer dinárért megvásároltak és felállítottak.[341]

A gazdasági szférában számos megoldatlan kérdés volt. Főleg a mezőgazdaság fejlődése szempontjából fontos lett volna rendezni a hitelszövetkezetek ügyét. A Mura menti területen még az I. világháború előtt megalakult néhány hitelszövetkezet, mint a Budapesten székelő Központi Hitelszövetkezet fiókja. Ezen a vidéken a kirendeltségek tulajdonosai elsősorban a falvakbeli kisgazdák voltak. A háború, illetve a megkötött békeszerződés után működésük nehézzé vált, mert a központi szövetkezetben elhelyezett pénzükhöz nem férhettek hozzá. A hitelszövetkezetek - formálisan - közvetlenül a belgrádi Központi Hitelszövetkezetnek rendeltettek alá, azonban az új központ vezetősége nem sokat törődött a muravidékiek gondjaival. Az érintettek felelősségre vonták a központi hitelszövetkezetet, hogy miért nem rendezi Budapesttel a kérdést, és követelték a probléma orvoslását.[342] Egyesek e probléma rendezetlenségét annak tulajdonították, hogy 1925 tavaszán - bizonyos időre - megszakadtak a magyar-jugoszláv államközi tárgyalások, amelyek a jogi, gazdasági és pénzügyi kérdések rendezése tárgyában egyébként már 1924 júniusától folytak.[343]

A mezőgazdaság fejlődése szempontjából rendkívül kedvezőtlenül hatottak az 1925 júliusában meghirdetett új vámszabályok, illetve vámtarifák. A muravidéki magyarságot a behozatali és kiviteli vámok egyaránt sújtották. A kiviteli vámok elsősorban a fiatal sertések és a bab eladását nehezítették, míg az importban kivetett vámok a vetőmagok és a műtrágya beszerzését tették lehetetlenné számos esetben.[344]

Amint már korábban utaltunk rá, ipari létesítmény a Muravidéken a húszas években viszonylag kevés volt. Ezért fontos megemlíteni, hogy 1925 végén ismét termelni kezdett Alsólendván az ernyőgyár, amely az első világháború előtt már működött. A magyarlakta vidéken működött ugyan még néhány malom és téglagyár (a későbbiek során ezekről még néhány szót szólunk), azonban ezek jelentősége a terület gazdasági helyzetét illetően igen csekélynek mondható. Szólni kell még arról, hogy Muraszombatban is elkészült egy függönygyár, amelyben - a tervek szerint - tíz ember foglalkoztatását irányozták elő.[345]


A Muravidék lakosságának abszolút többsége - még ha mostoha és sokszor elviselhetetlen körülmények között is - mezőgazdasági munkával kereste a kenyerét, tartotta fenn a családját. Munkásrétegről a szó megszokott értelmében ezen a vidéken csak nagyon gyér számban beszélhetünk, azoknak is a jelentős része mezőgazdasági bérmunkásnak minősíthető. Az egykori nagybirtok bérlői közül sokan ugyancsak mezőgazdasági idénymunkát vállaltak, az Osztrák-Magyar Monarchia idején leginkább a dél-dunántúli megyékben (főleg Somogyban), majd Szlavóniában töltöttek hosszabb-rövidebb időt. A húszas években a helyzet jelentős mértékben megváltozott. Az agrárreform a szlovén lakosság körében könnyítette ugyan valamennyire a megélhetést, azonban főleg a magyar nemzetiségű lakosság szempontjából ez távolról sem volt elegendő. Kezdetben ugyan az emberek még eljárhattak a magyarországi nagybirtokokra dolgozni, és saját keresetüket haza is hozhatták, de később, amint arra már utaltunk, ezt a lehetőséget a kormány megvonta tőlük. A Muravidék bizonyos részein - szlovén- és magyarlakta vidékeken egyaránt - rendkívül súlyossá vált a helyzet, a munkaerő kihasználására nem volt szinte semmilyen lehetőség. Néhány embernek ugyan még sikerült bácskai és a Horvátországhoz csatolt baranyai nagybirtokokon munkát vállalni, azonban ez nagyon kevés volt a helyzet jelentősebb javítása szempontjából.


A húszas évek végén pozitívnak értékelték azokat a törekvéseket, hogy a munkaerő-felesleg Németországban vállalhatott munkát. Erre vonatkozólag államközti egyezmények is születtek, így kezdetét vette a németországi - majd egyéb nyugat-európai országbeli is - munkavállalás, és ez a folyamat a harmincas években is folytatódott.

A Muraszombatban létrehozott "munkásbörze" - lehetőségeihez mérten - ugyancsak sikeresen tevékenykedett, és több munkaigénylőt juttatott munkához.[346] A munkásbörze az 1928-as esztendő első hat hónapjában 3568 munkaigénylőt tartott számon. Ezek közül 968-nak keresett munkát, 573 személy esetében viszont a közvetítő szerepét vállalta, míg az említett időszakban 235 személy ment Németországba munkát vállalni.[347] Az alsólendvai járásban az is előfordult, hogy a zömében magyar nemzetiségű munkások - mivel a munkanélküliség a járás keleti, azaz magyarlakta felében volt a legnagyobb - az illetékes hatóságoktól nem kaptak határátlépési engedélyt, így 1928 nyarán nem vállalhattak külföldön munkát. A felelősséget egyesek a lendvai főbírói hivatalra hárították.[348] Némely körök pozitív jelenségként fogták fel - habár az ilyen szemléletet a nemzetiség megmaradása szempontjából csak részben lehet úgy értékelni -, hogy a szerbiai Kragujevác mellett foglalkoztatott ezer vasúti munkás közül 200-at a magyarlakta vidék adhatott.[349]


A két világháború közti Muravidéken még nagy jelentősége volt a különböző jellegű vásároknak. Ezek közé tartozott a régió viszonylatában jelentős muraszombati Bertalan-napi vásár, amelynek keretében például 1928. augusztus 24-én annyira sikeres üzleteket bonyolítottak le, hogy a vásárra terelt 226 szarvasmarhából 187-et eladtak, s ez vitathatatlanul jelentős eredménynek számít.[350]

Az 1920-as évek elején Hodoson évente négy alkalommal tartottak vásárt, mégpedig március 10-én, július 5-én, augusztus 19-én és október 4-én. Mivel az október 4-i vásár időpontja egybeesett az ugyancsak jelentős és a szélesebb környékre kisugárzó turniščei vásárral, a hodosiak (a kérvényben Dancs Lajos polgármester neve van feltüntetve) 1922. május 12-én az októberi vásártartás áthelyezését kérték október 5-re.[351]

Az őrségi falvak szemszögéből szép eredménynek tekinthető, hogy a hodosiak a ljubljanai gazdasági kiállításra 1928 nyarán több háziipari terméket küldtek, amelyek mindegyike állítólag nagy feltűnést keltett az érdeklődő közönség körében. A jelentések szerint több tárgyra megrendelések is érkeztek.[352]

A hodosiak sikeres háziipari tevékenységére bizonyára kihatott az, hogy abban az időszakban a gazdasági előadásokat, amelyek túlnyomórészt magyar nyelven hangzottak el, mintegy 150 gazda hallgatta. Ebből is érződik, hogy az őrségi faluban a mezőgazdasági és kisipari tevékenység iránt - minden általános nehézség ellenére - rendkívül nagy volt az érdeklődés.[353]


Az adópolitika a húszas évek végén továbbra is kedvezőtlenül alakult, s ez a mezőgazdasági termelést tovább hátráltatta. A termőföldből származó tiszta jövedelem magas fokú megadóztatása ellen tiltakoztak 1928 novemberében a magyarlakta Szentlászló, Csekefa és Szerdahely települések polgárai.[354]

Dobronak, az egykori mezőváros helyzete, gazdasági jelentősége is alaposan megváltozott. A trianoni határ ugyanis csökkentette közigazgatási és vallási szerepét (a hetési falvaknak a fele Magyarországon maradt), és ez kihatással volt a település gazdasági fejlődésére is. Három üzlet, két vendéglő, valamint néhány iparos azért még az I. világháború után is működött.

A legjelentősebb gazdasági létesítmény Dobronakon az első világháború után épült fűrésztelep volt, amelyet Toplak János vendéglős 1922-ben alapított. Ez a vidék polgárainak csak a deszkaszükségleteit elégítette ki; készáru elkészítésével nem foglalkozott. A téglagyár sem működött teljes kapacitással.


Ismeretes, hogy 1927-28-ban az általános gazdasági válság révén a kisparaszti réteg súlyos helyzetbe került. Ha végiglapozzuk a telekkönyvek tulajdonbetéteit és azok teherfeljegyzési bejegyzéseit, megállapíthatjuk, hogy a kisparasztok többségének birtokát valamilyen bekebelezett tartozás terhelte; állami adó, ügyvédi tartozás, vagy a legtöbb esetben a takarékpénztárnak való tartozás. Abban az időben kezdtek ugyanis vidékünkön virágozni a takarékpénztárak. Nagy volt a jelentősége annak, hogy 1929 őszén Dobronakon új takarékpénztárt nyitottak, amely a környékbeli, zömében magyar nemzetiségű lakosság, persze mindenekelőtt a gazdák kölcsönigényeit volt hivatott kielégíteni.[355] Így a következő időszakban Dobronakon két takarékpénztár is működött. Az egyiket Berényi vaskereskedő vezette, a másik pedig a bogojinai takarékpénztár kirendeltsége volt.[356]

Fontos megemlíteni, hogy mindkét dobronaki pénzintézmény a körülményekhez mérten jól volt megszervezve, amiről a korabeli sajtó is elismerően tudósított. A kölcsönöket ugyanis a lehető legkedvezőbb feltételek mellett bonyolították le, ami a környékbeli, hitelt kereső lakosság körében meghatározó szempontnak számított.[357]


A muravidéki magyarságot a húszas évek végén is nagymértékben sújtották azok a gazdasági nehézségek, amelyek az egész Muravidékre jellemzőek voltak. 1928 tavaszán úgy értékelték az Ausztriával és Magyarországgal folytatott kereskedelmi szerződéseket, hogy azokból nem származott nagyobb siker. A Muravidék mindenekelőtt a vágóállat- és húskivitelben volt érdekelt, azonban e téren a háború után folyamatos visszafejlődés volt tapasztalható. Az érdekeltek és érintettek egyaránt az államot hibáztatták, mert a sikertelenségben politikai okokat véltek felfedezni. Ugyanis egykor, amikor a térséget politikai határok nem szabdalták, e vidéken is élénk szarvasmarha-kereskedelem zajlott, amely a Mura mentén élő emberek megélhetését segítette. Azonban - a politikai zártság következményeként - az egykori "utakat" senki sem akarta kitaposni, ezért e vidék a húszas évek végére e tekintetben is kilátástalan helyzetbe jutott.[358]

A magyarlakta vidéket a húszas években a természeti csapások sem kímélték. Pártosfalván és Szentlászlón 1928. május 1-jén pusztított kíméletlen felhőszakadás, majd az árvíz elpusztította az egész termést, valamint nagy kárt okozott a gazdasági épületeken és az állatállományban.[359]

A gazdasági világválság első évében a Muravidék helyzete tovább súlyosbodott. A magyarok és szlovénok lakta vidékre egyaránt jellemző volt, hogy - mint ahogy más vidékek is a trianoni határ mentén - ez a terület sem találta meg a helyét az új környezetben. A nehézségeknek számos politikai oka volt, azonban több elemző is utalt arra, hogy az agrárvidék zártsága, a szekundáris ágazatok létrejöttének a hiánya jelentette a legnagyobb nehézséget. A probléma rendezése céljából javasolták, hogy a Muravidéken különféle gazdasági vállalatokat kell létesíteni, mindenekelőtt cukorrépa-feldolgozó gyárat, szövő- és fonógyárat, gyufagyárat, sörgyárat stb., valamint tovább kell fejleszteni a húsipart és a malomipart. Mindez a mezőgazdaság szekundáris továbbfejlesztése mellett a munkanélküliséget is jelentős mértékben csökkenthette volna.[360]

Az egyre bizonytalanabb gazdasági helyzet 1930-ra Dobronakon is alaposan felkavarta a kedélyeket. A falu túlnyomórészt magyar nemzetiségű lakossága állítólag két táborra oszlott; a tehetősebb gazdákból összetevődő kisebb csoportra és a mintegy kétszáz főt számláló szegényekre. A vita a két ellentétes érdekeltségű csoport között a legelő felosztását, esetleges eladását illetően robbant ki. Az ellentétet feltehetően külső erők is befolyásolták, így egyesek egy újabb igazságtalan földosztást véltek abban felfedezni, amelynek során - véleményük szerint - végérvényesen nem is helybeli magyar emberek, hanem idegenek juthattak volna újabb birtokokhoz. A legelő felosztása állítólag akkor már szakmai szempontból sem volt indokolt, hiszen a szarvasmarha-állomány tekintetében annak pótolhatatlan szerepe volt. Mivel a legelő felosztását a gazdagabb társadalmi réteg erőltette, törekvésük a szegényebb polgárok erőteljes ellenállásába ütközött.[361] Egyébként abban az időszakban a muravidéki falvak fejlődésének értékelése a településeken működő földműves-szövetkezetek sikerességének felmérésével történt, ezért az újságokban rendszeresen ösztönözték a parasztokat arra, hogy csatlakozzanak az említett szervezetekhez. A szövetkezetekbe csatlakozók sikerességét elsősorban abban látták, hogy ily módon a jogi, gazdasági és pénzügyi kérdések rendezése tárgyában egységes árutermelés alakulhat ki, ami a kereskedelem szempontjából is mérvadónak számított.


IV. 3. II. A harmincas évek gazdasági helyzete

A harmincas évekre a Muravidék gazdasági életében egyre fontosabb szerep jutott a muraközi (horvátországi) Csáktornyának. Az ottani vásárok a magyar és szlovén gazdák kifizetődő és ezért kedvelt látogatási helyeivé váltak, ami mindenekelőtt a város nagyobb vonzáskörzetének volt köszönhető. A kulturális és sportkapcsolatok is egyre gyakoribbak lettek. Csáktornya valamennyire betöltötte azt az űrt, ami Alsólendva visszaszorításával a környékbeli lakosság életébe beállt a délszláv államhoz való csatolás után.

Vitathatatlan tehát, hogy Alsólendva gazdasági és kereskedelmi befolyásának hiánya ártott a vidék lakosságának (mindenekelőtt a magyarságnak), és ezt az egykori elemzők is jól tudták. Ezért amikor 1930 nyarán új határátkelők nyíltak meg a régióban Jugoszlávia és Magyarország között, akkor abban azonnal a város kereskedelmi és ipari forgalmának a növekedését remélték felfedezni.

Hosszú előkészületek után, számos ígéretet és erőteljes követeléseket követően, 1930 júniusában a következő határátkelőhelyeket nyitották meg a muravidéki határszakaszon (a feltüntetett településpárosok első települése a szlovéniai falu, illetve helység): Otovci-Felsőszölnök, Veliki Dolenci-Orfalu, Hodos-Kotormány, Domonkosfa-Szomoróc, Dobronak-Nemesnép, Göntérháza-Lenti, Alsólendva-Zalabaksa és Pince-Lendvaújfalu. A felsorolt határátkelőkön kívül még a kettősbirtokosok számára nyitva volt: Čepinci-Felsőszölnök, Markovci-Apátistvánfalva, Budinci-Őrfalu, Kapornak-Kerca, Pártosfalva-Magyarszombatfa, Kobilje-Szentgyörgyvölgy és Zsitkóc-Szentistvánlak. Ezeken a helyeken csak a pénzügyőrség végzett ellenőrzést.[362]


Az emberek a nehéz gazdasági helyzetben is keresték a nehézségek kiküszöbölésének lehetőségeit. Ilyennek tekinthetjük a Felsőlakosban 1931. január 18-án alakult Állattenyésztési Egyesület megalakítását Sömen János igazgató-tanító kezdeményezésre, akit az egyesület elnökének is megválasztottak. Az egyesülethez 40 tag csatlakozott Felső- és Alsólakosból, Kapcáról, Gyertyánosból és Mala Polanáról (Kispalina). Az utóbbi szlovén település. Az egyesület keretében szakelőadásokat tartottak. Mivel az előadások leginkább szlovén nyelven hangzottak el, azokat Sömen elnök magyarra fordította, mivel valószínűleg a tagság döntő többsége azt nem értette volna meg.[363]

Egyéb formában is tartottak különböző közhasznú és közgazdasági előadásokat. Az alsólendvai járás több településén vasárnap délelőttönként az iskolákban adóügyi, állategészségügyi, mezőgazdasági és közgazdasági előadásokra került sor.

Az újságokban azt lehet több alkalommal olvasni, hogy agrárvidékeken, így a Muravidéken is az állattenyésztés mennyiségileg nagyobb kibontakoztatása jelentheti valamennyire a mezőgazdasági válság, az áru-felhalmozódás csökkentésének egyik lehetőségét.[364]

A földművesek nehéz helyzetét - az általános gazdasági válságból eredő problémák mellett - egyes vélemények szerint az is nehezítette, hogy a gazdasági egyesületekhez - mint a parasztság bizonyos fokú érdekvédelmi szervezeteihez - a muravidéki gazdák közül csak kevesen csatlakoztak.[365]


A harmincas évek elején Alsólendván a legtöbb munkás ( számuk 150 és 200 között váltakozott) a Našička nevű, zsidó kézben lévő horvát tanin-feldolgozó és faipari vállalatban dolgozott. A földreform után ez a vállalat vásárolta fel az egykori Esterházy-féle erdőgazdaságok jelentős fatermékét (a fakitermelésre egy kisvasutat is építettek). Az alsólendvai esernyőgyárban mintegy 30 munkás dolgozott a tárgyalt időszakban, és kb. ugyanannyi foglalkoztatottja volt a Blau és Bartos féle textilipari üzemnek is. Eppinger Samu és Schwartz Arnold malmaiban legfeljebb 6 molnár dolgozott, míg téglagyáraikban a harmincas évek első felében mintegy 20 idénymunkás volt alkalmazásban.


A munkások bére rendkívül alacsony volt. A húszas években ezen a vidéken nem történt említésre méltó tiltakozás a kedvezőtlen állapot miatt, azonban a harmincas évek második felében a helyzet megváltozott. A Našička nagyvállalat különböző horvátországi üzemeiben akkor már a munkásság szempontjából jól bevált sztrájkok zajlottak, és ez a hullám 1936-37-ben a Lendva-vidékre is eljutott. Ezzel párhuzamosan a szakszervezeti mozgalom is jelentőssé vált, amelynek lelkes szervezője a kapcai Herzsinyák Mihály volt. Fontosabb segítőtársaiként a források Szabó Istvánt, Szúnyogh Pált és Magyar Sándort említik.

1937-ben volt a Našička vállalat lendvai üzemében az első hivatalos sztrájk, amelynek fő célja a béremelésre irányult. A csendőrség zaklatásával párosuló munkabeszüntetés akkor 8 napig tartott. A következő esztendőben (1938-ban) a munkások a munkabeszüntetést már a bíróságnak is bejelentették, és mintegy 120 munkás több mint egy hónapon át sztrájkolt. A közvélemény és az országos (szlovén) sajtó is melléjük állt - például a Mariborski večernik Jutra -, aminek következményeként a vállalat valamennyivel növelte a béreket (a munkások 15%-os bérnövekedést követeltek; arról tudomásunk van, hogy a Našička legalább 7%-ot jóváhagyott). Azt követően még néhány évig üzemelt a vállalat (1943-ban bocsátották el a munkásokat).[366]


Muraszombatban 1925-ben alapították a vidék első jelentősebb textilipari vállalatát, amelynek a harmincas években mintegy 150 dolgozója volt. Hasonló számú munkásnőt foglalkoztatott 1939-ben a másik textilipari vállalat is, Ludvik Šiftar üzeme (azt 1932-ben alapították). Az említett vállalatokban is alacsony bér fejében és egyéb jogaiktól megfosztva dolgoztak a túlnyomórészt női munkások. Ezért ott is több tiltakozásra, később sztrájkra majd a munkások elbocsátására került sor.[367]


1931 nyarán Jugoszláviában élesen bírálták az ún. Hoover-tervet, amelyet a nyugati nagyhatalmak a londoni konferencián fogadtak el. Jugoszlávia egy jegyzékben kijelentette, hogy nem áll módjában a Hoover-tervhez hozzájárulni, mert az megbontaná az állam pénzügyi egyensúlyát (mivel a javaslat, amely szerint Németország l. világháborút lezáró békeszerződésekből származó kötelezettségének eltörlése 16 millió dollár veszteséget jelentene Jugoszláviának). A kérdéssel összefügg a belpolitika terén beállt bizonytalanság, kapkodás, egyebek mellett a kormány takarékossági intézkedések bevezetését is elfogadta.[368]

A harmincas évek kezdetén, a gazdasági világválság rendkívül nehéz éveiben a Muravidéken a kis eredményeknek is fontos súlya volt. Ilyennek tekintették az 1932. április 24-én Lendván megrendezett borkiállítást, amelyet a helybeli Borszövetkezet (1931 végén alapították) és a Járási Hivatal szervezett. Akkor Alsólendva szűkebb környékén 1350 hold szőlőterületet tartottak számon, míg a Muravidék egész területén - a lendvain kívül - összesen 360 holdat említettek. A szakemberek szerint a legjobb szőlőfajták a Szentháromságnál, a Bömhéci dombon és a lendvai vár mögötti dombon termettek. A kiállításon 135 szőlőtermelő állított ki összesen 435 fajta bort (a Lendva-vidékiek mellett Ljutomer környékiek és muraköziek is). A helyi adottságoknak legjobban az olaszrizling szőlőfajta felelt meg, erre a borok minősége alapján lehet következtetni.[369]

1932-ben a sajtó sokat foglalkozott a szarvasmarha és a sertés exportjával. A probléma lényege abban rejlett, hogy bizonyos időszakokban a kiszállítás jogát csak egy muravidéki vállalat birtokolta (az említett esztendő bizonyos időszakában a muraszombati Josip Benko, képviselőházi küldött), ami a felvásárlási árat jelentős mértékben csökkentette, és a kisgazdák megélhetését veszélyeztette. A közvélemény és a sajtó bizonyos része (nem a Benko által támogatott Murska Krajina) amellett foglalt állást, hogy a felvásárlók és exportálók száma minél nagyobb legyen, s ez kihathatott volna a felvásárlási árak növekedésére (a legnagyobb ellentét és vita Josip Benko cége és Bohár Ádám, alsólendvai mészáros és állatfelvásárló között bontakozott ki).[370]


A Lendva-vidéki mezőgazdaság nehéz helyzetéről - amit a nagy szárazság is befolyásolt - tanúskodik a Járási Földművelésügyi Bizottság 1932. szeptember 17-i ülése, amelyen a gazdák követelték az illetékes hatósági szervektől, hogy a takarmányok és a kukorica Alsólendvára szállítását a vasút bérmentesen végezze el, továbbá, hogy a vágóállat-kiszállítás kontingensét növelhessék, és az adóból töröljék a szárazság okozta kár összegét.[371]

A muravidéki lakosság számára fontos döntés volt, hogy 1932 nyarán megszüntették a kettős-birtokosok termésének a megadóztatását. Addig ugyanis azok a gazdák, akiknek a trianoni békeszerződés értelmében maradt Magyarországon földtulajdonuk, csak a vám megfizetése után szállíthatták haza mezőgazdasági terményeiket. A belgrádi miniszteri rendelet kiterjedt a Muravidék és a Muraköz területére is.[372]

1933 júliusában Muravidék-szerte fogadták az ún. "utazó mezőgazdasági kiállítást", amely július 12-én Hodosra is megérkezett. A számos tisztviselő és nagyszámú közönség mellett (a tudósítás szerint mintegy ötszázan voltak), Magyarországról is több érdeklődő érkezett a hodosi vasútállomáson megrendezett eseményre.[373]

Fontos megemlíteni, hogy a harmincas évek elején a petesházi mezőkön - ahol a II. világháború alatt intenzíven megkezdődött a kőolajbányászat - már két kútból is bányászták az olajat.[374]

Az alsólendvai esernyőgyár, amelyet a zsidó származású Eppinger és Blau tulajdonosok működtettek, 1934-ben megszüntette tevékenységét, és a gyárat új gépekkel felszerelt textilipari létesítménnyé alakították át. A városba abban az időben vezették be a villanyt, ami - háztartási és egyéb igények mellett - az ipar számára rendkívül fontos volt.[375]

Lendván 1937 elején megalakult a keresztény szellemiséget valló Jugoszláv Munkásszövetség helyi kirendeltsége, amelyben a jobboldali erők az egyre jobban terjedő kommunista eszmék megakadályozóját látták. A kirendeltség, illetve alapszervezet létrejöttének előzményei az 1933-as évbe nyúlnak vissza, amikor az akkori dékán, Ivan Jerič a lendvai gyárüzemekben dolgozó nőket kívánta szervezetbe gyűjteni, ami azonban akkor még nem sikerült.[376]


A harmincas években Pártosfalván és környékén is nehéz volt a megélhetés. Ezért jelentős gazdasági szerepe volt annak, hogy a báni hivatal 1937 tavaszán 9000 dinárt juttatott az említett községnek infrastrukturális célokra (utak és hidak építésére), mert így elsősorban a környékbeli munkanélküli lakosság juthatott némi jövedelemforráshoz, mivel a munkálatoknál többnyire őket alkalmazták.[377] A hányattatott időszakban a pártosfalviak minden kis eredménynek nagyon örültek. Az 1937. szeptember 2-i helyi vásárra 50 szarvasmarhát hajtottak a gazdák, ami lehetőséget adott a pezsgő vásárlására, és az a helybelieknek nagyon kapóra jött.[378] Ugyancsak említésre méltó, hogy Koltai Károly 1937 őszén Pártosfalván kis textilüzemet nyitott. Az üzemben nyolc helybeli fiatal nő dolgozhatott vadonatúj németországi gépeken.[379]


A magyarlakta vidéken a harmincas évek végére ugyancsak kellőképen kifejlődött a különböző boltok, árusítási helyek hálózata. Alsólendván önálló Kereskedő Egyesület működött, amelynek hosszú évek során Novák György kereskedő volt az elnöke. 1939-ben az egyesület tagjai már önálló helyiség vásárlásán gondolkodtak, ami jelzi a szervezet súlyát és jelentőségét.[380]

A második világháború kitörése gazdasági szempontból is teljes bizonytalansággal járt. A Muravidéken még inkább súlyosbodott a helyzet, mert a "legfiatalabbnak" tekinthető jugoszláv kisrégióban a politikai bizonytalanság gazdasági téren is éreztette hatását. Mindezt fokozta a Parasztszövetség Főbizottságának Ljubljanából intézett felhívása, amelyben a mezőgazdasági népességet felszólította, hogy a termőföldet ne árusítsák el és takarékoskodjanak az élelmiszerrel. Továbbá arra is utaltak, hogy a parasztok ne reagáljanak a különböző politikai nyomásokra és őrizzék meg nyugalmukat.[381]


A vidék két világháború közötti gazdasági életében az iparosok jelenléte mennyiségi tekintetben - más vidékekhez viszonyítva - aligha értékelhető kimagaslónak, azonban tevékenységük mindenképpen említésre méltó. A helyzet ismertetése azért is célszerű, hogy megismerjük, milyen iparágakat űztek a Muravidék magyarlakta településein a mesterek a húszas-harmincas években, továbbá említést érdemel az is, hogy a legtöbb iparosmester műhelyében rendszeresen helyet adott a szakmát tanuló fiataloknak, az inasoknak. A tanulókról készül kimutatásokat - ezek a szerződések révén jól követhetők - az illetékes iparos-szövetségek pontosan vezették. A levéltári adatok a segédekről és a mestervizsgákról is pontos kimutatásokkal szolgálnak.

Csak példaként említjük, hogy az egyik legkisebb magyarlakta faluban, Kótban 1925 és 1938 között 10 iparos tevékenykedett (köztük rendszeresen asztalos, molnár, pintér stb.), ami mindenképpen szép eredménynek tekinthető. Alsólendván ugyanabban az időszakban 96 olyan iparost tartottak számon, akik rendszeresen fizették a tagdíjat is. Dobronakon a tárgyalt 13 év során 46 volt az iparosok száma, míg Hosszúfaluban 11.

A Lendva-vidéken, illetve az egykori Alsólendvai járásban a harmincas évek második felében tekintélyes iparosként tartották számon a következő mestereket (a felsorolás a teljesség igénye nélkül következik): Pintér Gyula, Lendva - szobafestő, Puhán Alajos, Lendva - szabómester, Weisz Zsiga, Lendva - szabómester, Gaál Ferenc, Lendva - kovácsmester, Kovács István, Gyertyános - molnár, Santák Ferenc, Lendva - géplakatosmester, Roudi Kálmán, Lendva - szabómester, Unger Ferenc vagy Franjo, Lendva - mészáros, Bohár Ádám, Lendva - mészáros, Križanič Viktor, Kót - asztalosmester, Tóka Lajos, Csnete - molnár, Kálmán Pál, Lendva - szabómester, Fritz István, Lendva - szerelő, Nemes István, Lendva - szabómester, Križanič Anton vagy Antal, Kapca - asztalosmester, Bognár Vendel, Lendva - kovácsmester, Kozar Josip, Lendva - bádogosmester, Göncz Gábor, Lendva - pék, Gregur Štefan, Lendva - szabómester, Rudas István, Lendva- pintér, Raffel Károly, Lendva - mészáros, Bogdán Pál, Lendva - szabómester, Ljubičič Vilko, Lendva - fényképész, Dóhr Katalin, Lendva - szabó, Schwartz Róza, Lendva - szabó, Kocon Miklós, Csente - asztalosmester, Tóth Imre, Szentlászló - esztergályosmester, Alszeghy Alajos, Lendva - géplakatos, Göncz Pál, Dobronak - géplakatos, Katona Károly, Lendva - asztalos, Schaffhauser András, Lendva - géplakatos stb. A felsorolás nem tartalmazza a szlovénok lakta falvak iparosait. A különböző iparágat űző mesterek meghatározó része magyar nemzetiségű volt, és ez a réteg a lendvai polgárság fontos elemét képezte. A falvakban az iparosok a legtekintélyesebb lakosoknak számítottak.[382]

 

IV. 4. A muravidéki magyarság művelődési tevékenysége és a magyar nyelvű sajtó a két világháború között

IV. 4. I. A muravidéki magyarság művelődési élete

Minden kisebbség életében - különösképpen kisebb létszámú nemzeti közösségek esetében - rendkívül fontos a kultúra, azon belül a műkedvelő tevékenység szerepe. Amikor a Mura menti magyar településeket elcsatolták Magyarországtól, a műkedvelő kulturális tevékenység is megtorpant. A politikai változások súlya rendkívül fontos és meghatározó volt, azért inkább annak kell tulajdonítani a hanyatlás okát, mintsem a lakosság érdektelenségének. Varga Sándor helyesen állapította meg, hogy a magyar közösség műkedvelésének fellendüléséhez a királyi Jugoszláviában nem voltak kedvező feltételek, hiszen az elcsatolás után a magyar tanítók elköltöztek a vidékről, és helyükbe szlovénok léptek. Azok persze nem segítették, hanem inkább akadályozták a magyar nemzetiség efféle kezdeményezéseit.[383]

A két világháború között a Muravidéken tevékenykedő művelődési csoportok és kulturális rendezvények teljes sorát e tanulmány keretében nem célunk bemutatni. Az azonban megállapítható, hogy a magyarlakta falvakban alkalmi jelleggel működtek magyar dalárdák és néptánccsoportok. A jugoszláv hatalom - főleg a kezdeti fázisban - különösen érzékeny volt a színtársulatok működésére, érezve azok rendkívül fontos közösségteremtő és anyanyelvápoló szerepét. Tekintettel arra, hogy a műkedvelő színjátszás a Mura mentén már a századforduló időszakában is közkedvelt és gyakran művelt műfajnak számított, e tanulmányban a két világháború között bemutatott magyar színdarabok jellegéről és körülményeiről szólunk bővebben.

Nagy eredménynek számított, hogy - számos diszkriminatív intézkedés mellett - 1923 pünkösdhétfőjén a dobronaki ifjúság színtársulata bemutatta a Falurossza c. színdarabot. Az eseményről - egyebek mellett - a Szabadság c. hetilap a következőket írta: "A megszállás ideje óta ez az első eset, hogy Prekmurjéban a magyar szó, a magyar dal nyilvánosan, minden rosszakaratú gyanúsítás nélkül elhangozhatott".[384]

A Falurossza c. népszínmű különösképpen közel állhatott a muravidéki magyarság lelki világához, hiszen a következő esztendőkben, és később is számos műkedvelő társulat választotta azt. A hosszúfaluiak már 1925-ben betanulták a darabot, majd azt a következő években is bemutatták (egyebek mellett a felsőlakosi Király-féle vendéglőben, ahol a bevételt a helybeli tűzoltóegylet felszerelésére szánták). A sajtó az előadás minőségével kapcsolatosan úgy számolt be, hogy "reméljük, hogy a hosszúfaluiak máskor is megszégyenítik a lendvaiakat", ami nyilván az amatőr színjátszás hanyatlására utal Lendva esetében.[385]


A húszas években a színelőadásokat szokás volt a tűzoltó-egyesületek keretében rendezni. Így történt ez 1927 végén - hosszú huzavona után - végre Alsólendván is. Nagy sikert arattak a Noszty fiú esete Tóth Marival c. színmű bemutatásával, amelyet háromszor is meg kellett ismételni (mindig telt ház előtt). A magyar nyelvű előadás előtt azonban két szlovén nyelvű egyfelvonásost is bemutattak.[386] A hatóságok ugyanis csak azzal a feltétellel engedélyezték a magyar nyelvű színmű bemutatását, ha a társulat szlovén nyelven is előad valamilyen darabot. Az ennyire szigorú választ már a maribori Tartományi Hivatal adta, miután a járási főszolgabíró a társulat, illetve a Tűzoltó Egyesület kérelmét elutasította, mivel a magyar színtársulat nem az állam nyelvén kívánt színelőadást bemutatni.[387] A magyarság azonban vállalta a számára aligha könnyű kihívást, még ha a tagság közül többen talán nem is értették annak szövegét. Ők - minden akadályozó tényező ellenére - magyar nyelvű színművet akartak Alsólendván bemutatni. Hasonló volt a helyzet több magyarlakta faluban is.


Gálossy G. József vezetésével Kapornakon 1928. február 19-én a közbirtokossági vendéglő fogadótermében bemutatták a Hej, de szép a lakodalom c., háromfelvonásos népszínművet. A helybéli tűzoltóegylet színkörének előadására - a kapornakiakon kívül - a szomszédos Hodosról is sokan ellátogattak.[388] A hodosiak egyébként ugyanazon év április 9-én mutatták be az Amit az erdő mesél c. színművet.[389] Alig hat hónappal később a kapornaki ifjúság (1928. augusztus 12-én) a Pongrác-féle vendéglő kerthelyiségében - a költőként is nyilvántartott Könye Dezső közreműködésével - már egy újabb háromfelvonásos színművet, a Leány csel c. darabot vitték színre.[390]

A húszas évek végén, különösképpen 1928 tavaszán, illetve nyarán nagyon aktívak voltak a völgyifalui fiatalok. A Tűzoltó Egylet keretében a Legény furfang c. színdarabot mutatták be, a tanulók a tanévzárásra viszont a Piroska c. mesével szórakoztatták a közönséget.[391]

A dobronakiak 1928. szeptember 30-án ismét bemutatóra invitálták az érdeklődő közönséget. Az említett napon a Falu gyöngye c. színmű került bemutatásra. A sikeres műkedvelőket - a nagyszámú közönség elismerése mellett - a Muravidék c. hetilap a következőképpen buzdította: "...Dobrovniki ifjúság! Csak ápoljátok a magyar szót és a dalt, amit édes szülőitektől vettetek át örökségül! Ez szent kötelesség!..."[392]

Lendván hagyományosan szerveztek hangulatos, tömegesen látogatott szilveszteri estélyt, amelynek keretében 1928. december 31-én az Önkéntes Tűzoltóegylet két magyar nyelvű egyfelvonásost mutatott be, a Krumplikapálás c. parasztkomédiát és a Piros bugyelláris c. komédiát.[393]

Fontos megemlíteni, hogy a magyarlakta falvakban rendszeresen szerveztek húshagyókeddi álarcosbált is. A szervezési teendőket e téren is leginkább a tűzoltó-egyesületek végezték el. A Muravidék c. hetilap külön beszámol a kiválóan sikerült 1930-as hodosi rendezvényről.[394]

A kisebbségi kérdés elemzése keretében a kisebbségi kultúra helyzete, valamint annak az állam részéről történő biztosítása érdekelte a Népszövetség illetékes bizottságait is. A valós helyzetről azonban nem lehetett nyíltan beszélni, hiszen a tényleges problémák a hivatalos tárgyalások és látogatások során aligha szerepelhettek a napirenden. Az elmondottak a muravidéki helyzetre is érvényesek, így közvetve erre a magyar közösségre is elmondható az a formális, valóságot torzító helyzet-megállapítás, amely a szabadkai Népkör által 1929 tavaszán Belgrádba látogató küldöttség és Petar Živkovič jugoszláv miniszterelnök találkozása alkalmából hangzott el. A Népkör elnöke - a néhány magasztaló és megalázó megjegyzés mellett - szóvá tette, hogy mivel számos magyar egyesületnek az alapszabályait még nem hagyták jóvá, azért nem tudtak működni. Erre a miniszterelnök kijelentette, hogy a kisebbségek részéről politizálást ugyan nem tűr meg a kormány, azonban a kultúrát nemcsak engedélyezi, hanem elő is segíti. Ugyanis szerinte a kormány tiszteletben tartja az állampolgári egyenlőséget, és természetesnek tekinti, hogy a kisebbségi kultúregyesületek szabadon működhessenek. Továbbá azt is kinyilvánította, hogy a kormány nem törekszik a kisebbségek elnemzettelenítésére, ezért ha a magyarok kulturális téren nehézségekkel találják magukat szemben, nyugodtan hozzá fordulhatnak. Tevékenységük jellegét azonban az állammal szemben kinyilvánított lojalitásuktól tette függővé.[395] A valóságban persze az távolról sem így történt, hiszen a számos megkülönböztetés és elnyomás, amely a kisebbségek kultúráját sértette, nem juthatott el a legfelsőbb állami szervekhez, mivel azt azok már az alacsonyabb testületekkel megakadályoztatták.


A Muravidék elcsatolását követően a magyarság valamennyire megpróbált alkalmazkodni az új körülményekhez. Kereste azokat a lehetőségeket, amelyek a közösség számára a rendkívül nehezen biztosítható megélhetési feltételeket jelentették. Ugyanakkor a magyar nyelv megőrzésére is kellő figyelmet fordított, akár a műkedvelés, akár a vallásgyakorlás keretében adott annak hangot. Mindenképpen megállapítható, hogy a muravidéki magyar közösség nem szított nagyobb konfliktust, talán emberi és nemzetiségi jogaiért is csak félve hallatta a hangját, azonban a gyér számú értelmiségiben és a falusi lakosság jelentős részében egyaránt élt a trianoni békeszerződés valamilyen nemű igazságtételének a vágya. Nyilvánosan erről csak ritkán ejtettek szót - nagyon kicsi volt ez a közösség ahhoz, hogy látványos cselekedetekkel vagy bizonyos provokációkkal hívja fel magára a figyelmet -, azonban a nemzeti elnyomásból származó keserűség, valamint a remény számos versből visszacseng. A hodosi Könye Dezső: De szép a kikelet c. verse egy értelmes, a múzsák istene által valamennyire felkarolt, szorongó muravidéki magyar érzelmeit fogalmazta meg.[396] Az ugyancsak őrségi, a tárgyalt időszakban Kapornakon tevékenykedő Gálossy József verseinek a hangneme is hasonló. Verseik és prózai írásaik - egy időben rendszeresen - a Muravidék hetilapban jelentek meg. Rajtuk kívül még négy-öt szerző jelentkezett gyakran.[397]


Alsólendván már a harmincas évek elején (1932-ben) felvetődött az a gondolat, hogy a vidék történelmi jellegzetességeit, tárgyi és egyéb emlékeit egy szakintézmény (múzeum) által irányított egyesületnek gyűjteni kellene. A lakosság is felfigyelt arra, hogy az idők folyamán számos értékes tárgy és egyéb történelmi bizonyíték elveszett, és e negatív folyamatnak véget kívántak vetni.[398] Jelentős előrelépés azonban nem történt, hiszen a hivatalos állami szervek nem karolták fel a kezdeményezést.

A hatalom hathatós támogatásával, a Sokol-szervezet erőteljes működése során - amihez a magyarlakta vidékre betelepítettek és különösképpen a Lendván letelepedett új vezetői réteg jelentős személyi feltételt biztosított - a szlovén nyelvű kulturális tevékenység is egyre jobban megjelent. A harmincas évek elején már megalakult a lendvai kórus, majd 1932-ben a helyi Sokol-szervezet zenekarát is létrehozták. Mindkét együttes - az ugyancsak aktív szlovén műkedvelő színjátszó csoporttal együtt - a szlovén kultúra megalapozását tűzte ki célul a jó évtizeddel korábban még túlnyomó többségben magyarlakta városban, amit az is bizonyított, hogy a különböző vélemények és értékelések során ezekről az új csoportokról olyan reményekkel számoltak be, hogy "erős akarattal, kedvvel és szeretettel még lehet tenni a fejlődés érdekében és bizonyos eredményekhez eljutni".[399]

Alsólendva esetében a szlovén kultúra erőltetett erősítését ismerhetjük fel abban is, hogy 1933 februárjában a városban megalakították a Szent Ciril és Metod Társulat helyi szervezetét, amit elsősorban nemzeti és kulturális szempontból tartottak fontos létesítménynek. A szervezet, amely kimondottan a városban letelepült szlovén értelmiség egyesületének tekinthető, már alakuló ülésén célul tűzte ki a városi könyvtár megalapítását, ami - az alapító tagok véleménye szerint - "nagy ajándék lesz a város és a térség nemzeti és kulturális fejlődése szempontjából".[400]


A magyar kulturális értékek kiszorításának folyamatát észlelni lehet Muraszombat esetében is, azonban az említett település nemzetiségi összetétele a magyarság szempontjából mindig is kedvezőtlenebb volt Alsólendvához viszonyítva, hiszen Muraszombat polgárainak többsége szlovén származásúnak tekinthető. Ott más mércék szerint kell elemezni a helyzetet. Amint arra már másutt utaltunk, nem véletlen, hogy az Alsólendvával szemben valamennyire kevésbé városias jellegű települést választották már az elcsatolás időszakában a vidék központjának. A muraszombati polgárok tudatában azonban a magyar kulturális értékek nem szűntek meg annyira gyorsan, amint azt a hatalom szerette volna. Az állami szervek által gyakorolt kényszer ugyan a legtöbbször elérte célját, azonban a buzgó törekvések mégsem sikerültek mindig. Az utóbbira lehet példa a Živkovič testvérek 1939 áprilisában megtartott hangversenye, amelyre nagyon kis számú közönség ment el. A feltételezések arra irányultak, hogy mivel "tiszta szlovén" rendezvényről volt szó, a lakosság elutasítóan reagált rá. A hatalom emberei a kudarc után azt hangoztatták, hogy főleg azoknak, akik szlovén érzelműek, illő lett volna a rendezvényen részt venni.[401]


A muravidéki magyarság számos esetben bizonyította, hogy mostoha körülmények közepette is lehet kulturális rendezvényekkel lehet nemes célokra gyűjtést szervezni, adományokat biztosítani. Egy-két ilyen esetről már közvetve szóltunk, de a tárgyalt korszak utolsó szakaszából megemlíthetjük még, hogy a hodosi Evangélikus Egyházközség 1938. július 31-én azzal a céllal rendezett kabarét, hogy a - hagyományos módon táncmulatsággal párosított - rendezvény bevételét a hodosi evangélikus templom festésére fordítsák.[402]


Valószínűleg már valamennyire a nemzetközi politikai események hatására, 1940-től nagyobb számú magyar jellegű kulturális műsorra kerülhetett sor Muraszombatban is. Például augusztus 31-e és szeptember 2-a között a Central (Dittrich-féle) moziban hétszer bemutatták a Petőfi Sándor: János vitéz című költeménye nyomán készült filmet, amelyben a budapesti Opera és neves színházak kiváló művészei szerepeltek. A film többszöri műsorra tűzése tükrözi a magyar nyelv és kulturális értékek iránti tényleges érdeklődést, ami húsz évvel az elcsatolás után még a viszonylag elszlovénosodott Muraszombatban is rendkívül erős volt, azonban számolni kell a környező falvakban élő lakosság érdeklődésével is, akik állítólag vonattal (és hasonlóan volt más alkalmakkor is) utaztak a mozielőadásokra. Magyar filmek vetítésére néhány alkalommal már korábban is sor került (mivel magyar filmekből akkor már jócskán volt a filmpiacon, a muravidéki lakosság pedig a magyar nyelvet akkor még jelentős mértékben értette), de hadd említsük meg azt is, hogy néhány nappal a János vitéz után "A vöröskereszt hete" akció keretében Jókai Mór: Arany ember c. filmjét vetítették, majd azt a Göre Gábor kalandjai c., Gárdonyi műve alapján készült film követte.[403]


A háborús időszakban a jugoszláv hatóság hatalmi demonstrációja erőteljesebben érződött a különböző ünnepélyek szervezésekor, különösképpen a jugoszláv ünnepek alkalmából, amikor a Sokol-szervezet legtöbb szakosztályát felvonultatták, az iskolák szlovén, illetve jugoszláv jellegű kulturális műsorral készültek stb. Arról azonban ma már keveset lehet megtudni, hogy az ilyen rendezvényeken néhány magyar szó vagy netán magyar nyelvű műsorszám is elhangzott volna. A magyarság kulturális megnyilvánulásának a közege Alsólendván a harmincas évek végére kizárólag a Tűzoltó Egyesület maradt. A különböző falusi tanfolyamok jelentős részét (például a csentei szakácsnőtanfolyamot 1932 őszén) is szlovénok szervezték feltehetően szlovén nyelven.[404]

A muravidéki magyarság körében a művészet terén is voltak a két világháború között elismert, kimagasló egyéniségek. Ezek között említhetjük Kondor Lászlót (Lacit), akit kiváló karikaturistaként tartottak számon. Magyar nemzetiségű, liberális érzelmű főtanítók gyermekeként 1901-ben Kupšincin látta meg a napvilágot. Rövid bécsi tanulmányai után karikaturistaként vált híressé. Járta a nagyvilágot, számos neves államférfit, sportolót örökített meg; Oslóban volt 1930-ban az első nagyszabású kiállítása, ahol neves politikusokat mutatott be. A harmincas évek végén tért vissza a Muravidékre, és Muraszombatban volt híres kiállítása. 1963-ban hunyt el.[405]

Ebben a sorban említhetjük az alsólendvai születésű Pandur Lajos festőművészt is, aki a két világháború közötti időszakban - tanári munkája mellett - a térség képzőművészetének is meghatározó egyéniségévé vált, valamint a már említett nagyszerű festőművészt, Vrecsics Lajost, aki ugyan szlovén származású volt, azonban a magyar kultúrához mindennél erősebben kötődött. Erős vonzódását mi sem bizonyítja jobban, mintsem hogy tanulmányait Magyarországon végezte, magyar állampolgárságot kért és életének jelentős részét ott is élte le.[406]


IV. 4. II. Magyar nyelvű sajtó a Muravidéken

Bevezetésképpen megemlíthetjük, hogy a Muravidék délszláv államhoz csatolásával olyan, több esztendőn (sőt évtizeden) át rendszeresen megjelenő, és jelentős olvasóközönséggel rendelkező hetilapok szűntek meg a vidék két városában, mint az Alsólendvai híradó és a Muraszombat és vidéke. Az említett hetilapok nemcsak sajtótermékként voltak fontosak a térség lakossága számára, hanem kultúrtörténeti és esztétikai értékük is említésre méltó, hiszen számos irodalmi és művelődéstörténeti írás is rendszeresen megjelent hasábjaikon. Ez még inkább befolyásolta, hogy megszűnésükkel nagy űr keletkezett a térség, és különösképpen a magyar közösség szellemi életében. Viszonylag hosszan kellett várni 1919 augusztusától arra, hogy a Muravidéken magyar, illetve kétnyelvű sajtótermék ismét napvilágot lásson. A szlovén nyelvű újságok között a Muravidéken elsősorban a Klekl-féle Novine hetilapot kell említeni, amely természetesen rendszeresen megjelent a hatalomváltás után is.

A Mörszka Krajina - Muravidék című, szlovén nyelvjárásban és magyar nyelven induló hetilap megjelenésének már a ténye is nagy felháborodást keltett a magyarsággal kevésbé rokonszenvező szlovén lakosság körében. Az első számban, amely 1922. október 22-én jelent meg, a lap kiadója és tulajdonosa, Štefan Kühar úgy fogalmazott, hogy az újság "mindannyiunk szószólója, szószólója szűkebb hazánknak, Muravidéknek lesz, mert csak így tudunk magunkon segíteni".[407] Beköszöntőjében továbbá Kühar hangsúlyozta, hogy az újság azért íródott egyrészt muravidéki szlovén tájszólásban, mert a lakosság "nehezen tanulja meg a testvérnyelvet (értsd: a szlovén köznyelvet - a szerző megjegyzése)", másrészt magyar nyelven is számos cikk megjelent, hogy a több ezer szlovénul nem tudó is tájékozódhasson.

A ljubljanai Jutro c. lap már az új hetilap megjelenése előtt, 1922. október 7-én közölte, hogy a Muravidéken egy új lap fog megjelenni, amelyet állítólag a muraszombati takarékpénztár támogat, így feltételezte, hogy nem a szlovén, illetve jugoszláv nemzeti és állami eszme hangnemében fog íródni. A Jutro cikkírója a továbbiakban folytatta: "a madžaron áskálódásra a Muravidéken nagyobb figyelmet kell szentelni, hogy a szűk, sötét machinációt már csírájában meg lehessen akadályozni"[408].

Ahhoz aligha fér kétség - a politikai ellenfelek negatív hangnemű véleménynyilvánításai ellenére -, hogy a muravidéki ember egyik fontos tájékozódási lehetőségét a Mörszka Krajina - Muravidék c. hetilap jelentette. A lap hasábjain megjelenő cikkek, tudósítások megkülönböztetett figyelmet szenteltek a Muraszombat és környéke, valamint a goricskói terület híreinek. Az ún. muraszombati liberális körök a lapot különösképpen támogatták. Ugyanakkor a jugoszláv, illetve szlovén politikát rendszeresen bíráló hetilapot a hatalmi szervek, valamint egyéb muravidéki és szlovén lapok - amint arra már utaltunk - következetesen bírálták és elmarasztalták. Többek között azzal is vádolták, hogy a madžaronok szócsöve. A hetilap mindenképpen fontosnak tartotta az ezer éves magyar értékek hirdetését, azonban amellett vallotta a muravidéki szláv nemzetiségű lakosság szlovén voltát is (semmiképpen sem tekinthető az ún. "vend teória" felkarolójának). Miroslav Kokolj (és még sokan mások) többször idézett művében ennek az ellenkezőjét állítja ugyan[409], azonban ha objektíven végiglapozzuk a különböző évfolyamok számait, akkor meggyőződhetünk arról, hogy Kühar Mörszka Krajinája - többször élesen bíráló hangneme ellenére is - lojális volt a délszláv államhoz. A hatalom számára - véleményem szerint - azért volt elfogadhatatlan, mert a Mörszka Krajina - Muravidék c. hetilap a muravidéki szlovén és magyar emberben számos pozitív sajátosságot vélt felfedezni, amit a délszláv állam keretében megpróbáltak eltüntetni, általánosságba taszítani, hiszen a Magyarországtól való elcsatoláskor tett ígéretekből szinte semmit sem tudtak (vagy akartak) teljesíteni. A hetilap ellen számos esetben felléptek, így 1927 májusában pl. négy hétig nem jelenhetett meg. Az 1927. június 5-én megjelent hetilap címe már nem volt kétnyelvű, hanem csak a "Muravidék" elnevezést használták, és Kühar István (a nevét magyarul írták) laptulajdonos a következő huszonnyolc számot - feltehetően a hatalmi szervek és politikai ellenfelei részéről az újságnak károkat okozó intézkedésekre reagáló ellenszenvből - szinte teljes egészében magyar nyelven jelentette meg (addig az írások jelentős része, mintegy 60%-a magyar betűrendszerrel írott szlovén nyelvjárásban jelent meg).[410] A hetilapot Nemes Miklós szerkesztette, Miroslav Kokolj szerint azonban a hetilap tényleges szerkesztője Rácz Alajos, turniščei nyugalmazott főtanító volt.[411]

A későbbiek során megjelent Murska Krajina már nem tekinthető a Mörszka Krajina, illetve a Muravidék utódjának, hiszen az közvetlenül Jože Benko támogatásával és politikai hangnemének megfelelően látott napvilágot, amelyben a magyarságot mélyebben érintő gondok és kérdések csak csekély mértékben, leginkább közvetve jelentek meg. Igaz azonban, hogy Kühar arra invitálta megszűnő lapjának olvasóit, hogy azontúl a Murska Krajina lapot keressék.

Említésre méltó az újságnak az a sajátossága is (amint arra a művelődésről szóló fejezetben már közvetve utaltunk), hogy a Muravidék - irodalmi tárcaként - számos szépirodalmi jellegű írást, verset közölt muravidéki, elsősorban az Őrségből származó tollforgatóktól.

A Muraközhöz való vonzódás bizonyos muravidéki körökben a Muravidék c. hetilap cikkei, orientálódása révén is nyomon követhető. A hetilap 1930. június 22-i számától használta alcímként a "Muravidék és Muraköz heti értesítője" c. megnevezést. Szemléletében és kritikai megnyilatkozásaiban a húszas évek végére jelentősen veszített "éléből" az újság. A hetilap tíz éves jubileuma alkalmából a vezércikkben a következő négy pont jelentőségét tartották fontosnak hangsúlyozni: "1) A lap a legszigorúbb lojalitás alapján azok számára jelenik meg magyar nyelven, akik Jugoszláviának bár hűséges polgárai, de nem áldattak meg azzal a tehetséggel, hogy anyanyelvükön kívül az állam nyelvét is bírják; 2) azok számára, akik koruknál fogva, s az adott alkalom folytán megtanulták a magyar szót, ámbár szlovén anyanyelvűek, a mai hivatalos nyelvet nem bírják megtanulni; 3) azok számára, kik koruknál fogva a magyar nyelvet tanulták az iskolában s végül 4) azok számára, akiket szűkebb hazájuktól, szülőföldjüktől messze dobott a sors, távol övéitől." Továbbá az előfizetők viszonylag kis tábora miatt panaszkodva, a szerkesztő a következőket tartotta fontosnak megjegyezni: "Sajnos, nem dicsekedhetünk előfizetőink nagy táborával! Látszik, hogy Prekmurjének és Medjimurjének (= Muraköz) vagy 40.000 magyar lakosa merésztelen és nem érzi magában azt a kötelességet, melyet mi érzünk, amikor anyagi áldozatok árán is meg akarunk védeni minden itteni államnyelvet nem ismerő magyart attól, hogy új államunk új törvényeivel összeütközésbe kerüljön..."[412]


Jó fél esztendővel a Mörszka Krajina megjelenése után, Muraszombatban ismét megjelent egy magyar nyelvű hetilap, a Szabadság. A főszerkesztő és laptulajdonos Hartner Nándor volt, a tekintélyes nagybirtokos, Hartner Géza fia. A címből fakadóan az emberi szabadságért való harcot tűzte zászlajára, azonban az 1. Számban azt olvashatjuk, hogy "támogatni fogunk minden eszmét és minden törekvést, mely vidékünk javát és előrehaladását célozza, akár társadalmi, akár gazdasági, akármilyen más téren. De harcolunk és üldözünk mindent és mindenkit, ki igazságtalanságokat akar és ellenünk tör, akár nyíltan, akár álarc alá rejtőzve. A Szabadság ereje mindig a tiszta akarat és meggyőződés lesz és önzetlenül a nemes célt és nem pártokat szolgálunk."[413] Tény, hogy a Szabadság hetilap sokszor kiállt a muravidéki magyarság mellett, és erélyesen tiltakozott a magyar közösséget érintő igazságtalanságok ellen. Erősen magyar szellemisége nyilván szálkát jelentett az új hatalom szemében, ezért nagy támadásnak volt kitéve, és viszonylag rövid megjelenési ideje is annak a következménye. Az igazsághoz tartozik, hogy a pártatlanságot illetően cikkei már kevésbé voltak szeplőtlenek.


Muravidéki érdekeltségű volt az Igazság - Istina c. magyar nyelvű hetilap is, amely Csáktornyán jelent meg 1923 májusától. A lap megjelenését a Radikális Párt támogatta, és a muravidéki magyarságnak szánta; kiadóként Király József felsőlakosi földbirtokos szerepelt.[414]


A Muravidéken megjelenő magyar nyelvű újságok nagy problémát jelentettek a magyarsággal nem szimpatizálók számára. A muraszombati szocialista beállítottságú Naš Dom c. lap arról írt cikket, hogy nagy baj, hogy a Muravidéken magyar nyelvű újságot olvashatnak. Hartner Nándor, a Szabadság hetilap szerkesztője úgy védekezett, hogy a magyar lakosság nem tehet arról, hogy nem ismeri a szlovén nyelvet, ezért szüksége van a magyar szóra, azonban ez nem jelenti azt, hogy a muravidéki magyar ember nem lojális a jugoszláv állammal szemben.[415]


A községi választásokkal rendszeresen foglalkozott a Klekl-féle klerikálisok által kiadott, így a Néppárthoz és a Novine c. hetilaphoz szorosan kötődő magyar nyelvű havi lap, a Népújság. Az újság 1923. február 23-tól kéthetente jelent meg. Az "első próbálkozás" nem volt hosszú életű. Amellett, hogy sürgette a választások lebonyolítását, egyértelműen az Anton Korošec nevével fémjelzett párt mellett állt ki.[416] A többi politikai erővel szemben - bármilyen volt is az - számos cikket, bíráló véleményt jelentetett meg. A magyar nyelvet, kultúrát közvetlenül nem marasztalta el, azonban az írásokból egyértelműen érződött annak másodrendűsége. Számos esetben a szlovén nyelv tanulásának szükségszerűségére, fontosságára hívta fel a figyelmet, holott a magyar nyelv helyes használata és egyenrangúsága kevésbé érdekelte.[417] A Kapcára kinevezett új iskolaigazgató esetében például fontosnak tartotta hangsúlyozni, hogy az új tisztviselőt azért fogadták a polgárok megelégedéssel, mert - a magyar nyelv mellett - a szlovén irodalmi nyelvet is jól ismerte. A lap szellemiségét még inkább illusztrálja egy másik cikk ("A Tamásoknak" címet viseli), amelyben írója azt bizonygatja, hogy "egy színmagyar falu elöljárói kijelentették, hogy csak magyarul tudó tanítót ne adjanak nekik, mert azt akarják, hogy gyermekeik sajátítsák el az állam nyelvét is". Ezt állítólag azért volt fontos az újságban is közzétenni, mert egy hatósági tudósító azt állította, hogy a magyar falvakban nem kedvelik a magyarul nem tudó hivatalnokokat. A cikkből azonban nem derül ki, hogy az említett eset melyik településre vonatkozik, ezért nagy a valószínűsége, hogy a magyar nyelvű oktatás fokozatos csökkentésének és leépítésének célja húzódik meg mögötte. Feltételezésünk azért lehet igaz, mert különböző szlovéniai lapok és oktatási szaktestületek abban az időben erélyesen bírálták a muravidéki helyzetet, sőt még a Népújság jellegét, tartalmát is (ami ellen a lap hivatalosan tiltakozott is), ezért az újság minden formában megpróbálta éreztetni szellemiségét, lojalitását a jugoszláv állam iránt.[418] A magyarságot érintő problémákkal kapcsolatosan mélyebb, elemző jellegű cikket a lap nem (vagy csak elvétve, közvetett módon) közölt. A tárgyalt időszakban viszont a testvérlapban, a Novine-ben a magyarsággal kapcsolatosan továbbra is elmarasztaló cikkek jelentek meg. Mindenekelőtt Magyarországra vonatkoztatva (rá a magyarság számára pejoratív hangzású "Vogrska" nevet használták) írtak olyan cikkeket, amelyekből közvetlenül érződött a magyargyűlölet, ugyanakkor folyamatosan hangoztatták a magyar állam kötelezettségeit a Szentgotthárd környékén élő szlovénekkel kapcsolatosan. Az utóbbi esetben a megjegyzések ugyan indokoltak voltak, de az írások hangneme olyan volt, hogy a Mura mentén élő szlovén lakosság minél jobban távolodjon el a közvetlen szomszédságában élő magyarságtól.[419]

A Népújságot először Siftár Géza Martjancin (Mártonhely) szerkesztette. Később, 1926 és 1929 között ismét megjelent az újság mint havi lap. Akkor a szerkesztő - Klekl kérésére - Holsedl Hinko volt, aki azonban különböző félreértések és nézeteltérések miatt jó fél év után távozott. A későbbiek során az alsólendvai szerkesztőségben Balazsek József, a muraszombatiban viszont Bajlec Ferenc volt a szerkesztő.[420]

1929. szeptember 1-én a kiadó bejelentette a Novine mellett magyar nyelven megjelenő Népújság megszűnését. A szünetelést - nyilvánosan - ideiglenes jelleggel tervezték, mivel távozott a szerkesztő, azonban utána már többé nem jelent meg, mivel a háttérben bizonyára egyéb okok és szempontok munkáltak.[421]


Alsólendván 1926. május 23-a és 1926. december 5-e között megjelent a Néplap c. hetilap mint a muravidéki tájszólásban megjelenő Naše novine "ikertestvére". A hetilap az Alsólendván megalapított Független Muravidéki Párt lapja volt, amelyet - a muravidéki tájszólásban megjelenőt és a magyar nyelvűt egyaránt - Hári Lipót, evangélikus lelkész-helynök szerkesztett. A hetilap - egyebek mellett - a Muravidék horvát érdekszférához való tartozását hangoztatta, azért komoly ellentétbe került a szlovén érdekeltségű hatalmi szervekkel és hetilapokkal, különösképpen a Klekl által kiadott Novinével[422].


A muravidéki magyar nyelvű sajtó mellett az anyaországból érkező újságoknak és folyóiratoknak is fontos szerepük volt. Talán nem árt megemlíteni, hogy Jugoszláviában, így a Muravidéken is 1926 nyarán a hatóságok a következő, a magyar nemzeti érzést és a két világháború közötti magyar politika revíziós törekvését fel nem vállaló, vagy tartalmukat tekintve azzal össze nem függő magyarországi lapokat engedték terjeszteni: Újság, Népszava, A Mai Nap, Orvosi Hetilap, Érdekes Újság, Ma Este, Esti Kurir, Tolnai Világlapja, Színházi Élet, Az Újság, Múlt és Jövő, Egyenlőség, Sport Hírlap és a Világ (amelyet közben Magyarországon betiltottak).[423]


IV. 5. A muravidéki magyarság vallási élete a két világháború között

Az új környezetben az egyházszervezési kérdések tekintetében is számos bizonytalanság keletkezett, amire az előbbi fejezetekben már több összefüggésben utaltunk. Ismételten hangsúlyozzuk, hogy az első években még a legnépesebb vallási felekezet, a római katolikus közösség életében sem történt nagyobb változás, hiszen a muravidéki plébániák formálisan még a szombathelyi püspökséghez tartoztak. Mivel a püspök tényleges kötelezettségeit fizikailag képtelen volt ellátni, a két esperesség élére két püspöki helynököt nevezett ki. A szlovén és a muravidéki politikusoknak természetesen a megoldás nem volt szájízük szerint, ezért azzal kapcsolatosan a szlovén nyelvű újságok a húszas évek elején számos magyarellenes cikket jelentettek meg. A muravidéki egyházi kérdésről a központi szlovén újságok is több alkalommal közöltek véleményt.

A ljubljanai Jutro 1923. augusztus 2-i száma arról írt, hogy a Muravidék délszláv megszállása óta a viszonyok e tekintetben semmit sem javultak, sőt egyenesen romlottak, mert mind Alsólendván, mind Muraszombatban is ún. madžaron esperesek és egyben püspöki helynökök kezére van a vallási élet bízva.[424] Aligha kell különösebben magyarázni, hogy abban az időben mennyire nagy nyomásnak volt kitéve a két püspöki helynök, Alsólendván Strausz Flórián, Muraszombatban pedig Szlepecz János, akik az egyházkerületek vatikáni rendezéséig megbízást kaptak az esperességek igazgatására és vezetésére. A jugoszláv állami hatóságoknak és a politikai köröknek különösen nagy problémát jelentett a két magyar érzelmű lelkipásztor működése, azért minden lehető eszközzel sürgették a helyzet magasabb szintű (vatikáni) rendezését.

Szlepecz János esete különösen érdekes, ezért személyét illetően tegyünk egy kis kitérőt. Amint arra már az előbbi fejezetekben is utaltunk, ő szlovén származású volt, és a háború előtt számos jelét mutatta a muraszombati szlovén hívek megsegítésének és anyanyelvükön zajló vallási életük erőteljes támogatásának (ő is az Ivanóczy-féle szlovén nemzetiségű papok köréhez tartozott, azért állítólag az I. világháború előtt a magyar hatóságok többször a "pánszláv" jelzővel illették), majd az elcsatolás időszakában a magyarországi kötődés híveként tartották számon. Ivan Jerič is, aki egy ideig káplánként tevékenykedett Szlepecz mellett, felettese magyar kötődéséről nyilatkozott egy sokkal későbbi interjúban (Stopinje 1973). A különböző érzelmi "kilengésektől" függetlenül Szlepecz nemzeti hovatartozására utalva kijelentette, hogy vele szemben az átlagosnál erélyesebben lépett fel az új hatóság. Szlepeczcel kapcsolatosan azonban azt is megállapíthatjuk, hogy működésének későbbi éveiben (mert 1936-ban bekövetkezett haláláig esperes-plébános volt Muraszombatban) a magyarsághoz való kötődése valamennyire gyengült, és ismét erősödött a "szlovén vonal" iránti rokonszenv. Ezt azokban a válságos években, évtizedekben aligha lehet neki különösebben felróni, hiszen magatartásának nemzeti és politikai indokai egyaránt lehettek, azonban személyiségét illetően mindenképpen számos kérdés maradt nyitva. Jožef Klekl a Kalendar Srca Jezusovega (Jézus Szíve Kalendárium) 1937. évi kiadásában úgy jellemezte Szlepecz Jánost, hogy "később, ugyan nehéz szívvel a magyar oldalra állt, tehát azt támogatta, hogy a Szlovenszka Krajina ne szakadjon el Magyarországtól. Mint befolyásos személy abban az időszakban nem léphetett vissza, saját vonalát képviselte... Később azonban teljes egészében jugoszláv érzelművé vált." Szlepeczről egyébként el kell még mondani, hogy rendkívül sokat tett a muraszombati plébánia fejlődése érdekében, számos építkezésre az ő idejében került sor.[425] Szlepecz "pálfordulásáról" - amint arra már utaltunk - Ivan Jerič is sokat írt. Egyebek mellett visszaemlékezéseiben leírta, hogy a kanonok későbbi közeledése a jugoszlávokhoz csak külső, azaz formális látszatkeltésnek tekinthető, mert ő szívében megmaradt magyarnak. Egyszer állítólag elmondta Jeričnek, hogy hatéves korától a magyar tudást és a magyar kultúrát kellett neki elsajátítania, és ha azt elveti, akkor mi maradhat még neki, hiszen a szlovén kultúrát öregségére már képtelen a magáévá tenni. "Legyenek türelmesek irántam, amíg meg nem halok" - mondotta káplánjának.[426]

Térjünk azonban vissza az elcsatolást követő időszakra! Az 1921-es népszámlálás szerint a muravidéki plébániakörzetekben 66.414 magát római katolikusnak valló hívő élt, közülük - becslés szerint - mintegy 16-18 ezer magyar nemzetiségű. Amint arra már utaltunk, a szombathelyi püspök a terület jugoszláv megszállása után nem tudott eleget tenni főpapi kötelezettségeinek, ezért 1919. augusztus 28-án az alsólendvai és a muraszombati esperességek élére két püspöki helynököt nevezett ki.

A tárgyalt időszakban a magyar érzelmű papság helyzete rendkívül nehéz volt. A püspöki helynökök a szombathelyi püspöknek tartoztak felelősséggel, azonban - az új állam szempontjából - legalább annyira bonyolította a helyzetet, hogy ők ténylegesen magyar nemzeti szellemben tudták csak irányítani a római katolikus hívek vallásgyakorlását. Munkájuk során számos ellentmondással kellett megküzdeniük. Nem véletlen, hogy Szlepecz János egy, a jugoszláv királyi családban bekövetkezett haláleset kapcsán arról kért utasítást a szombathelyi püspöktől, hogy szolgáltathat-e a halottért gyászmisét? A hatalom ezt bizonyára elvárta tőle, ezért kérdését titokban juttatta el feletteséhez, és a választ is közvetítő révén várta.[427]

Csak mellékesen jegyezzük meg, hogy már közvetlenül az elcsatolás után megkezdődtek a villongások a szlovén hívők vallásgyakorlásának nyelvét illetően. Attól függetlenül, hogy a szlovén nemzetiségű római-katolikus papság meghatározott része rokonszenvezett a jugoszláv állammal, a templomban a muravidéki szlovén nyelvjárást kívánta megtartani. Ebből nyilván számos konfliktus keletkezett, és valójában ez a kérdés csak a papság újabb nemzedékében zárult le valamennyire, hiszen még a monarchia idejében Magyarországon tanuló papok szigorúan ragaszkodtak a vidék sajátos szlovén nyelvjárásához. Az ügy odáig fajult, hogy amikor 1924-ben a maribori megyéspüspök - miután időközben (ideiglenes jelleggel) megváltozott a vidék egyházkerületi hovatartozása - a hivatalos szlovén nyelv használata érdekében megtiltotta a Miklós Küzmič által muravidéki szlovén nyelvjárásban íródott katekizmus használatát, a papság Klekl vezetésével mindent megtett annak visszavonása érdekében. Kleklt többen is megvádolták, hogy ebben a kérdésben rosszul politizált.

Valamennyire a szlovén nyelvhasználat kérdésével függ össze, hogy a muravidéki szlovénok egyházi vezetői a Muravidék katolikus hívői részére önálló püspökséget követeltek, mert sem Mariborhoz, sem Ljubljanához, sem Zágrábhoz nem akartak tartozni.[428]

Időközben (1921-ben) különböző tárgyalások folytak a belgrádi nuncius és a ljubljanai, valamint a zágrábi püspök között a Muravidék egyházszervezeti kérdésének rendezéséről, amit politikai körökben nagyon sürgettek. Volt időszak, amikor úgy látszott, hogy a Muravidék önálló püspökséget kap, és az esetleges új püspökjelöltek között Jože Kleklt, továbbá a bagonyai plébánost, Bašát és a turniščei plébánost, Sakovičot emlegették (később, már 1924-ben Klekl állítólag Szlepecz Jánost is javasolta). A jelölést feltehetően mindhárman elutasították, jóllehet később megbánták.

A Szentszék végül úgy zárta le a kérdést, hogy a belgrádi apostoli nuncius rendelete értelmében 1923. december 1-től a muravidéki plébániák élére apostoli adminisztrátornak dr. Andrej Karlint, a maribori püspököt nevezte ki.

Dr. Karlin püspök 1924. május 3-a és 25-e között végezte első kanonoki vizitációját az alsólendvai és a muraszombati esperességek területén. Bérmálni Alsólendván kezdett, ahol a püspököt főleg a szlovén hívők köszöntötték. Elsősorban azok, akik időközben a városba és annak környékére költöztek (a püspököt egyébként Stanislav Trojok, a tengermellékről származó földműves, Alsólendva alpolgármestere köszöntötte). A püspök arról is rendelkezett, hogy akkortól Alsólendván bevezessék az egyik vasárnapi misén a rendszeres szlovén nyelvű prédikációt. Karlin püspököt Dobronakon sem fogadták nagy lelkesedéssel; állítólag csak a tanítóság és a fiatalok köszöntötték.[429] Ott egyébként csak tíz esztendővel később, 1934. március 11-től vezették be felsőbb utasításra a szlovén nyelvű prédikációt a szlovén hívők számára[430].

A magyar lakosság aligha nézte nagy rajongással ezeket az eseményeket, hiszen a szlovén istentisztelet bevezetésével saját anyanyelvének a korlátozását észlelte. A magyarság mindezt a betelepítések következményének tekintette, amit megmaradása szempontjából rendkívül veszélyes folyamatnak tartott.

Muraszombatban nagyon hiányolták, hogy a püspököt magasztaló köszöntőben egy szó sem hangzott el magyar nyelven. Ezt a Szabadság c. hetilapban erélyesen elítélték. Az említett hetilap következő számában azt is felrótták, hogy a muraszombati ünnepi szónok, dr. Sušnik ezer éves elnyomásról beszélt, amely alatt a muravidékiek a Mura hullámaiba hullatták könnyeiket, és a megváltást kérték. A cikkben az előbbi állítás megcáfolásaként azt olvashatjuk, hogy a muravidéki emberek nem jártak sehová sem sírni, mert a lakosság jelentős része nem tekintette Magyarországot elnyomónak, hanem saját hazájának.[431]

Az akkori hangulat könnyebb megértése céljából fontos említést tenni még egy cikkről, amely Karlin püspök látogatásával kapcsolatosan a Mörszka Krajina - Muravidék c. hetilap 1924. június 8-i számának hasábjain volt olvasható. Dr. Karlin maribori megyéspüspök búcsúzáskor a következőképpen összegezte muravidéki tapasztalatait: "Ne csodálkozzék senki a prekmurjei papság nemzetiségi mentalitásán (nyilván a magyar érzelmű papokra vonatkoztatva gondolta így a püspök - a szerző megjegyzése), mert az egészen természetes, hogy azok a férfiak, akik magyar iskolában tanultak, magyar nevelésben részesültek, magyar közegben nőttek fel, akiknek magyar könyvtáraik vannak, azok nem lehetnek mások, mint amilyenek. Ezektől a férfiaktól senki sem kívánhatja, hogy az országhatárok megváltoztatásával egész egyéniségük, felfogásuk és világnézetük egyidejűleg megváltozzék ... majd az utánuk következő generatio, amelyet mi nevelünk fel, egészen másképp fog gondolkodni." A végén idézett mondatban benne rejlik az a törekvés, amely a későbbiek során be is következett, és meghatározta a Muravidékre szánt papok nevelését. Az ilyen tendencia egyébként nemcsak a papokra, hanem minden értelmiségire is vonatkozott. A magyar érzelműek köre elszigetelődött, az újonnan képzett vezetők és egyéb káderek azonban már - tekintet nélkül nemzeti hovatartozásukra - jelentős mértékben szlovén érzelműek voltak.

Az idézett cikk további szövegében annak meg nem nevezett szerzője, akiről azonban feltételezhető, hogy a szerkesztő (Kühar Štefan) volt, megjegyezte, hogy "dr. Karlin hercegpüspök úgy látszik higgadt, tárgyilagos és józanul gondolkodó ember, mert egészen természetesnek és magától értetődőnek tartja a prekmurjei papságnak, s általában annak a szláv származású és vend anyanyelvű, de magyar nevelésű inteligentiának mentalitását, amelyet szlovén testvéreink - akik nem úgy gondolkodnak, mint a püspök - a madžaron névvel szoktak megjelölni. Ez a csúnya, de nagyon gyakran használt szó afféle hazaárulást jelent, s az állam elleni hűtlenség vádját tartalmazza azoknak ajakán, akik oly sűrűn kimondják. Az egyházmegye főpásztora most félre aligha érthető módon, egy magas egyházi méltóságot viselő egyéniség tekintélyével, s egy hosszú pályafutás tapasztalataiból leszűrődött higgadt bölcsességgel mondotta meg, hogy voltaképpen mi az, amit szlovén testvéreink, túlzó nationalizmusok hevétől elragadtatva madžaronnak nevezzenek."[432]


A római katolikus papság vallási kötelezettségei mellett aktívan kivette a részét a politikai tevékenységből is. Valójában a húszas években a Muravidéken a kettőt alig lehet elválasztani egymástól, hiszen a két terület összefonódott szinte minden vetületében, ami éppen annak köszönhető, hogy a szellemi irányító mindkét esetben a papság volt. Klekl és Szlepecz tevékenységéről, sokszor ellentmondásosnak tűnő magatartásáról már számos összefüggésben szóltunk. Ivan Jerič rendkívül jelentős tevékenysége, és talán a papság között legszilárdabb szlovén nemzeti elszántsága ugyancsak többször elhangzott már. Fontos azonban ismételten hangsúlyozni, hogy a megnevezett és meg nem nevezett papokban a húszas években - éppen a politika állandó előtérbe kerülése révén - számtalanszor vetődött fel cselekvésük helyességének a kérdése. Arról is éles vita folyt közöttük, hogy a Muravidék esetében a maribori püspök fennhatóságának az elrendelése jó volt-e a számukra? A kérdést illetően nagy ellentmondásokról olvashatunk a Klekl és Szlepecz, valamint a Klekl és Sakovič közötti vitákban. Jerič emlékirataiból megtudhatjuk, hogy éppen Sakovič volt az, aki (egykori Klekl-rajongóként) azzal vádolta a nyugalmazott cserencsóci plébánost, hogy a vallásszervezési kérdésekben is úgy forgatja a köpönyeget, akárcsak a politikában, s ez számára elfogadhatatlan magatartásforma volt. Jerič azonban ebben a vitában mégis Klekl oldalára állt, mert számára viszont az volt elfogadhatatlan, hogy a Muravidék akár magyar, akár horvát (mert olyan elképzelések is felmerültek) egyházi fennhatóság alá tartozzék. Az a vita 1927-ben zajlott, amikor Jerič már képviselőházi küldött volt. Abban az időben egyébként nagyon elutasítóan szólt a magyarságról, számára akkor kimondottan a szlovén nemzeti (és nem a vallási) érdekek és szempontok voltak csak fontosak.[433]


Az evangélikusok száma az egész Muravidéken az 1920-as években meghaladta a 23 ezret. Az őrségi és a Pártosfalva-környéki magyarságnak jelentős része ehhez a felekezethez tartozott. A magyarlakta falvakban Hodoson (már 1783-84-től) és Domonkosfán (1800-tól, illetve önálló gyülekezetként 1870-től) önálló egyházközségek voltak. 1904-től Alsólendván is számon tartottak egy kisebb evangélikus egyházközséget, amelyhez 1920 után 324 hívő tartozott. Az evangélikusok vallási szervezettségéről - egész Jugoszlávia területére vonatkozólag (kivéve a szlovákokat) - miniszteri rendeletet bocsátottak ki, aminek értelmében az evangélikus közösség az augsburgi konfesszió egyik szervezeti egységét képezte. A muravidéki evangélikusok egy esperesi kerületbe tartoztak, amelynek a két világháború közötti időszakban mindig Kováts István, lebényi származású muraszombati lelkész volt az esperese (szeniorja).[434] Az esperesi templomnak tekinthető muraszombati templom mellett a magyarlakta falvakban Hodoson és Domonkosfán volt az egyházközösségnek temploma.

Talán célszerű ismertetni a Mörszka Krajina jelentését az evangélikus esperesség 1924. évi közgyűléséről, amelyet június 11-én tartottak meg Križevcin (Keresztúr). Az iskolakérdéssel kapcsolatban fennálló bizonytalan helyzet hangsúlyozása mellett (a hatalom ugyanis bármikor rátehette kezét a felekezeti iskolákra) a közgyűlés résztvevői megállapították, hogy az evangélikusok helyzete is jelentősen megváltozott a trianoni békeszerződéssel. A protestánsok a történelmi Magyarország területén - habár kisebbségben voltak - véleményük szerint mindig tekintélyes pozíciót foglaltak el. Szlovénia azonban úgymond tisztán katolikus országrész volt, ahol a protestantizmusnak nagy küzdelmet kellett folytatni. A gyülekezetek élén akkor többnyire magyar, illetve magyar érzelmű lelkészek álltak, akik tanulmányaikat zömében Sopronban végezték. Arra azonban a cikkből nem lehet következtetni, hogy a felekezetnek akkor lettek volna kimondottan nemzetiségi jellegű gondjai.[435] A križevci gyűlésen választották meg - Junkucz Sándor helyébe - a gyülekezet új gondnokát a tekintélyes muraszombati nagykereskedő és vágóhíd-tulajdonos, Jože Benko személyében.


Az ún. reformátusok (kálvinisták) kis muravidéki csoportja a szentlászlói egyházközség keretében szerveződött meg. A mintegy 800-900 hívő közül szinte valamennyi magyar nemzetiségű volt. Számuk 1921-ben településenként a következőképpen oszlott meg: Szentlászló - 350, Csekefa - 100, Kisfalu - 20, Szerdahely - 120, Domonkosfa - 60, Kapornak - 50 és Hodos - 100. A felekezet önálló templommal akkor nem rendelkezett.


Az őrségi evangélikusok ügyében fontosnak számít az az 1929. június 7-én kelt rendelet, amelyben - a feketicsi református főgondnoksággal és a zágrábi evangélikus püspöki hivatallal megegyezve - a maribori főispán a templomi teendők ellátásával Hodoson és Kapornakon Heiner Gézát, míg a többi evangélikus községben Hári Lipótot bízta meg.[436]

A goricskói magyarlakta vidéken, ahol a lakosság jelentős része evangélikus vallású volt, éppen az említett felekezethez tartozás jelentette a magyar nemzeti tudat melletti erőteljes kitartást. A magyarság vallásgyakorlása terén a kántoroknak is fontos volt a szerepük. E tekintetben megnyugtató helyzetről számolhattak be a lapok az új kántorválasztást illetően, ugyanis Fenyves Károly megüresedett helyére (az említett nyugállományba vonult) a fokovci (úrdombi) Vértes Aladárt választották.[437]


Az Alsólendva környéki magyarság számára nagy veszteséget jelentett, hogy 1929. július 15-ével távozott hivatalából Strausz Flórián esperes plébános, egykori püspöki helynök és szentszéki ülnök, és Magyarországra költözött. Távozásáról azt olvashatjuk, hogy a maribori megyéspüspök egyetértésével Strausz megérdemelt nyugállományban vonult vissza magyarországi birtokára[438], azonban köztudott, hogy elsősorban a Mura menti magyarság kisebbségbe kerülése és sanyargatott sorsa váltotta ki benne azt az ellenállást, ami további működését - saját maga részéről és felettesei szempontjából egyaránt - lehetetlenné tette.

A Zala megye feltámadása Trianon után című , Békássy Jenő által írt és szerkesztett könyvben a nagy köztekintélynek örvendő papról - egyebek mellett - a következő olvasható: "Tíz évig élt Alsólendván jugoszláv uralom alatt és rengeteg szenvedést állott ki, Négy ízben felgyújtották a plébániáját, csendőri segítséggel beverték az ablakait, folyton zaklatták és az élete sem volt biztonságban, mire bárhogy sajnálta magyar híveit elhagyni, visszatért szülőfalujába (Nagylengyelbe) és a szombathelyi egyházmegyébe."[439]


Néhány hónappal később Ivan Jerič került Alsólendvára plébánosnak (majd később esperesnek is kinevezték), miután előtte néhány évig képviselőházi küldöttként tevékenykedett. Ismert volt erős szlovén kötődéséről, amiről már a Muravidék elszakadásakor - és később is - tanúbizonyságot tett. A magyar hívők zömének emlékezetében azonban Jerič nem úgy maradt meg, mint aki magyarságuk miatt sanyargatta volna őket. Ő maga lendvai éveiről azt állította, hogy minden hívőnek azt kívánta nyújtani, ami annak megjárt, tehát a magyar hívőknek is a lehető legtöbbet. Ezzel kapcsolatosan azt nyilatkozta, hogy magatartása nem tetszett néhány szlovén sovinisztának, akik minden áron többet követeltek maguknak, mint amennyi nekik járt, és azt a magyarok rovására kívánták elérni. Jerič tehát az ilyen esetekben (konkrét példát nem említett) a magyarok oldalára állt[440]. Azt azonban emlékirataiban őszintén bevallotta, hogy ő valójában nem kívánt Alsólendvára menni. "Már annyi esztendeje harcoltam a magyarosítás ellen, most meg menjek a magyarok lelkipásztorának?" - tette fel magának a kérdést, majd a püspöki döntést követően tudatosult benne, "hogy a lendvai plébánia vállalása nemcsak lelkipásztori feladat, hanem szlovén nemzeti feladat is."[441] Az igazsághoz tartozik azonban, hogy Jerič számos nemzetiségi és anyanyelvi jogi kérdésben helyesen járt el, illetve helyesen foglalt állást. A magyarsággal szembeni ellenszenvet legtöbbször talán a magyar hatóságok (korábban) vagy bizonyos személyek (később) túlkapásai váltották ki benne. A magyar hívőkhöz viszont általában kellőképpen tudott alkalmazkodni. A lendvai környezetet mégsem tudta sokáig elviselni. Távozásának okát a plébániához tartozó birtok nagyságában, illetve annak gazdasági gondjai kezelésében jelölte meg, viszont azt sem titkolta, hogy a magyar hívőkkel is adódtak nehézségei, hiszen azok még a szlovén miséről távozók útját is elállták, ami nyilván általános tiltakozásukról tanúskodik. Jeričet Štefan Bakan követte a plébánosi székben, aki addig káplánként tevékenykedett Lendván.[442]


Az alsólendvai és a dobronaki plébániákban a két világháború között rendszeresen - ünnepi mise keretében - megünnepelték augusztus 20-át, Szent István király ünnepét. A magyarok e jellegű kötődése a jugoszláv, illetve szlovén hatóságoknak aligha tetszhetett, ezért - Varga Sándor állítása szerint - többször meg akarták azt gátolni. Még Jerič volt a lendvai plébános, amikor a kérdés 1933-ban nagyobb politikai és sajtóvisszhangot kapott. A Slovenec ljubljanai napilap azzal érvelt a magyarok ünneplése ellen, hogy a plébánia hívei többségükben szlovénok, s itt a többszörösen torzító 1931-es népszámlálási adatokra hivatkozott. (Az említett népszámlálás a Lendva környéki magyarok számát különböző csalásokkal az 1921-es évi adatokhoz viszonyítva a felére csökkentette. Az 1921-es évi népszámláláskor a lendvai plébánia területén 7424 magyar nemzetiségű polgár volt feltüntetve, míg 1931-ben már csak 3979 szerepelt.) A tárgyalt esetben a magyarság elleni uszítás egyik támogatója dr. Trstenjak főszolgabíró volt.[443]


A hodosi evangélikus egyházközség világi felügyelője 1930. szeptember 14-től dr. Rituper Sándor krizsevci körorvos lett, akit Kováts István evangélikus lelkész, a muravidéki evangélikus egyház esperese iktatott be új tisztségébe.[444]


Mind a közigazgatásban, az oktatásban és egyéb területeken, mind pedig a vallási életben is folytatódott a harmincas évek elején - elsősorban a katolikus felekezet esetében - a magyar nemzetiségű papság fokozatos kiszorítása. Nagy gondot jelentett ugyan, hogy magyar nemzetiségű papok nem vagy csak kevés számban voltak, illetve nem tértek vissza Magyarországról. A tárgyalt időszakban például Alsólendva esetében csak szlovén nemzetiségű papok hivatalba helyezésével találkozhatunk. 1932-ben Janoš Bejek krogi (Korong) újmisést helyezték Lendvára. A magyarság egyébként a szlovén nemzetiségű papokat is kedvesen fogadta, erről tanúskodik Ivan Jerič alsólendvai esperes-plébános esete is. Amikor a jelentős tekintélyre szert tevő papot Hídvégen idegen, szlovén nyelvű emberek sértegették, a hídvégi magyarok azonnal papjuk mellé álltak, és a rendbontókat elkergették.[445]


A harmincas évek közepéről olyan törekvéseket is ismerünk, hogy a hotizai kápláni egységet (amely a jugoszláv időszakban vált ki az alsólendvai plébániából, és szerveződött bizonyos fokig önálló egységgé, mivel a hívők szlovén nemzetiségűek voltak) plébániai rangra kívánták emelni - ez a későbbiek során be is következett -, és hozzá kívánták csatolni a két szomszédos, többségükben magyarok lakta Kapca és Kót településeket. A magyar nyelvű vallásgyakorlást ugyan biztosítani kívánták a magyar hívők számára, azonban nem rejtették véka alá azt a szándékot sem, hogy hosszú távon amúgy is teljesen szlovén egyházközséggé válna a hotizai plébánia.[446] Az elképzelés nem valósult meg, mivel a hívők tiltakozására a két magyar falu a lendvai plébánia keretében maradt.


A hittantan oktatásában az alsólendvai plébániakörzetben Jerič esperes szívesen alkalmazta a szlovén nyelvű énekeskönyveket, sőt a sajtó tudósítása szerint a nép között nagy számban osztogatta is azokat. A magyar gyerekek bizonyára örültek az ajándéknak, ezért állítólag szívesen énekelték a szlovén egyházi énekeket. Személyes elbeszélés alapján azonban azt is tudjuk, hogy voltak papok (és tanítók is), akik nemzeti alapon verték a tanulókat, és ennek az ellenpéldája is ismert.[447]


Amint már hangsúlyoztuk, Alsólendva környékén a vallási megoszlást illetően a római katolikus hívők voltak jelentős többségben, ellentétben a Muravidékhez került őrségi, illetve Őrség-peremvidéki, azaz goricskói falvakkal. Azonban a húszas években - amint már utaltunk arra - még viszonylag nagy számú volt az alsólendvai evangélikus felekezet is (mintegy ötszáz fő), hiszen önálló lelkésszel rendelkeztek. Ünnepélyes keretek között iktatták be 1928. szeptember 30-án az új lelkészt Skalics Sándor személyében. A szertartáson a helybeli aktív Evangélikus Nőegylet is fontos szerepet vállalt.[448] Az említett Evangélikus Nőegylet már korábban is szervezett jótékonysági rendezvényeket. A templomba tervezett harangok megvásárlását egy 1926. június 3-án rendezett, tombolával összekötött táncmulatság jövedelmével támogatták.[449]

Alsólendván 1931. augusztus 9-én rakták le az új evangélikus templom alapkövét.[450] Az épület a következő évben valamennyire el is készült, azonban a befejező munkálatokhoz hiányzott a pénz. Benko és Hajdinjak képviselők közbenjárására a Báni Hivatal 10 ezer dinárt hagyott jóvá a munkálatok befejezésére.[451]

Az építkezés elhúzódása miatt csak 1934. szeptember 16-án szentelték fel az új alsólendvai evangélikus templomot, amelyet - Skalics Sándor lelkész idejében, Vukán Lajosnak, a Korona Szálló tulajdonosának hathatós támogatásával - Ascher lendvai mester épített. A rendezvényen a tudósítások szerint sokan részt vettek, az ünnepi istentiszteletet dr. Popp zágrábi evangélikus püspök celebrálta.[452] Megemlíthetjük még, hogy az oltárképet (Jézus lecsendesíti a vihart) a két világháború közötti időszak tekintélyes alsólendvai festőművésze, Pandur Lajos (Lajcsi) festette. Tájékoztatásképpen megemlíthetjük azt is, hogy az alsólendvai evangélikus egyházközség első lelkésze Teke Dénes volt (1903-1924), őt a következő négy évben Hári Lipót váltotta fel, majd - amint arra már utaltunk - 1928-tól Skalics Sándort választották meg a hívők.[453]


Hogy a túlnyomórészt magyarok által lakott lendvai római katolikus plébániaközpontban milyen ütemben került egyre jobban háttérbe a magyar nyelv, azt szépen tükrözi az új plébános, Štefan Bakan beiktatásának szertartása 1935 májusában. A köszöntők, prédikációk, egyházi énekek és a különböző felszólalások között ugyan néhány magyar nyelvű is akadt, azonban szöveg jelentős része szlovén nyelven hangzott el. Az egyházi és világi vezetők mellett a templomban, illetve a szertartáson ettől függetlenül nagy számú hívő vett részt, ami bizonyítja, hogy a hétköznapi ember tudatában a vallási kötődés már akkor is messzemenően meghaladta a nemzeti hovatartozás jelentőségét.[454] A falusi búcsúkon, alkalmi miséken természetesen még minden szertartás magyarul folyt, hiszen a magyar falvakban a hívők akkor még kizárólag csak magyarul beszéltek. Ezt erősíti meg az 1935. május 27-i csentei búcsú is, amelyet Jože Klekl nyugalmazott plébános is megtisztelt jelenlétével, és a hívőknek magyar nyelven prédikált.[455]

A Lendva-vidéken a harmincas évek közepén még nagy volt a jelentősége az ún. szentháromsági búcsúnak (a búcsú az Alsólendva feletti Csonka-dombon a 18. század első felében épült Szentháromság-kápolnáról kapta a nevét), amelyre a közeli és távolabbi falvakból nagy számmal látogattak el a hívők.[456]


Dobronakon a húszas években beiktatott szlovén misékre elsősorban a kámaházi telepesek és a szomszédos szlovén település, Strehovci hívői látogattak el, akik szlovén nyelven kezdtek énekelni is (mert addig csak magyarul énekeltek).[457]


Hodoson 1935. december 26-án az Evangélikus Egyházközség keretében megünnepelték a közkedvelt és sikeresen tevékenykedő Heiner Géza plébános működésének 25. évfordulóját, amelyen nagy számú közönség vett részt. Az ünnepelt a hodosi Nőegylettől kapott értékes ajándékot, valamint a híveitől egy aranyórát.[458]


A szentlászlói református egyházközség (a környékbeliek kálvinistáknak nevezték őket) a két világháború között a vajdasági egyházkerülethez tartozott. A nagy földrajzi távolság ellenére rendszeres kapcsolattartásról tanúskodik, hogy a már bizonytalan politikai légkörben, 1940 júliusában is Szentlászlóra látogatott Ágoston Sándor feketicsi református püspök.[459]


A muraszombati plébánia élére - Szlepecz János plébános korábban tett javaslatára - 1936-ban Jože Vojkovič került, aki szlovén származása ellenére ugyancsak magyar érzelmű pap volt, hiszen tanulmányait magyar főiskolán végezte. Szlepecz János halála azonban mindenképpen nagy veszteség volt a muravidéki magyarság számára. Jerič egykori plébánosa és felettese halálával kapcsolatosan azt hangsúlyozta, hogy "Szlepeczcel Muravidék leghatalmasabb magyar személyisége távozott a sírba".[460]


IV. 6. A földreform és a betelepítések (kolonizáció)

IV. 6. I. A földreformról általánosan

A nagybirtok felosztása a Muravidéken azok közé a tényezők közé tartozott, amelyek a magyarság számára sok igazságtalanságot és nyilvánosan deklarált diszkriminatív intézkedést hoztak. Ez az egyébként Európa számos országában és területén végrehajtott állami intézkedés nagymértékben kihatott a magyarlakta terület jövőjére és a muravidéki magyarság életére.

"A földreformot felületes megítéléssel és különös előszeretettel a világháború egyik következményeként szeretik emlegetni", írta a Kisebbségi sorsban c. könyvében megjelentetett tanulmányban Csuka János (a könyv a délvidéki területek Magyarországhoz való visszacsatolását követően jelent meg 1941 után, a tanulmány azonban korábbi keltezésű; pontos dátuma sajnos nincs feltüntetve). Csuka megmagyarázza, hogy a földosztást nem csupán az I. világháború siettette, hanem mindenekelőtt a falu, azaz a mezőgazdasági lakosság egészségtelen gazdasági és társadalmi helyzete. Az a megállapítása is fontos, hogy az elég nagyarányúnak minősíthető jugoszláv földosztás után több százezer földműves nem jutott földhöz, és azok legtöbbjének, akik némi földterületben részesültek, sem biztosított nyugodt megélhetést. Sajátosan rossz volt a "magyar zsellér" helyzete, akinek nem jutott az ajándékföldekből. Csuka János dr. Mijo Mirković Agrarna politika (Agrárpolitika) c. munkájára hivatkozva ismerteti, hogy a földbirtokreform a délszláv államban telepítési célokra 2.100.000 hold földet vett igénybe, abból 620.200 hold szántóföldet.[461]

Miroslav Kokolj a Muravidéken végrehajtott földreformmal kapcsolatosan megjegyezte, hogy a jugoszláv állam ún. északi régióiban (a Vajdaságban, Szlavóniában, Horvátországban és a Muravidéken) a nagybirtokrendszernek azzal a típusával találkozunk, amelyet kapitalista módon műveltek, ami a mezőgazdasági technológia fejlődésével létrejött gépek használatán és az olcsó munkaerőn alapult.[462] A földreform politikai alapját Sándor (Alexander), akkor még jugoszláv régens 1919. január 6-án kibocsátott kiáltványában már megtaláljuk, ebben utalt az igazságos földosztásra és a szegény néprétegek földhöz juttatására. A nagyszabású terv első jogi alapját a földreform kivitelezését megelőző rendelkezések jelentették, amelyeket a népjóléti miniszter bocsátott ki 1919 februárjában. A rendelkezés utalt a nagybirtokviszonyokra is, beleértve a földbirtokosok "'igazságos" kárpótlását. Egyértelművé vált, hogy a Szerb-Horvát-Szlovén Királyságban a nagybirtok jelentős része felosztásra kerül. A felosztott földekből - a rendelkezés értelmében - azok részesülhettek, akik mezőgazdasági tevékenységgel foglalkoztak, de nem volt - vagy nem volt elegendő - földjük a földműveléshez. Azt is kinyilvánították, hogy a földosztásnál előnyben részesülnek a rokkantak, a katonák özvegyei és árvái, a katonák és az önkéntesek (dobrovoljácok), akik a "felszabadulásért" és a szerbek, horvátok és szlovénok egyesítéséért harcoltak. Minden egyéb felosztásra kerülő földterületről, valamint a nagybirtok jövőbeni jellegéről külön törvény kibocsátását ígérték. 1919 júliusában újabb rendelet jelent meg, amelyben pontosabban szabályozták a nagybirtok státusát, valamint azt is rögzítették, hogy a nagybirtokosok összes földterületét nem tulajdonítják el, hanem az ún. maximumot (maximálisan megengedett földterületet) meghagyják. Azok a nagybirtokok, amelyek a 75 hektár megművelt területet, illetve a 200 hektár összes területet meghaladták, a földreform objektumainak, azaz tárgyának voltak nyilvánítva. A többletet nem kívánták az igénylők tulajdonába juttatni, hanem bérbe adni addig az időszakig, ameddig a földreform kérdése véglegesen le nem zárul.

A muravidéki területre vonatkozóan a földreform végrehajtását kezdetben Ljubljanában, a tartományi kormány mellett létrehozott Főmegbízotti Hivatal készítette elő. A telekkönyvi kivonatok alapján a hivatal javaslatot tett arra, hogy a nagybirtokok esetében mit (mennyit) kell azokból felosztani, valamint mennyit nem szabad eltulajdonítani és egyéb formában megterhelni.

A Muravidéken végrehajtott földreform könnyebb megértése szempontjából fontos a nagybirtok tulajdonjogi viszonyainak megismerése.


A Muravidéken található nagybirtok megoszlása:

Földbirtokos

Megművelt föld

Erdő

Egyéb

Összesen

Batthyány Béla

149,9310 ha

203,0968 ha

6,4024 ha

359,4302 ha

Batthyány Gábor

145,1036 ha

526,1751 ha

1,9883 ha

673,2670 ha

Batthyány Ernesz.

108,0300 ha

2,3837 ha

5,8351 ha

116,2488 ha

Batthyány János

 

nincs bejegyzés

   

Batthyány Zsiga

507,0802 ha

42,4074 ha

54,7891 ha

604,2767 ha

Esterházy Miklós

4.978,1648 ha

3.776,1278 ha

344,2335 ha

9.098,5261 ha

Kodolits Osvald

104,6586 ha

242,1189 ha

15,3018 ha

362,0793 ha

Pitz Jakobina

124,3794 ha

81,8081 ha

7,7934 ha

213,9809 ha

Szapáry László

2.643,1469 ha

1.886,682 ha

126,952 ha

4.656,1503 ha

Vogler József

155,3418 ha

285,7812 ha

20,8829 ha

462,0059 ha

Wallsee St. Julien

648,3761 ha

272,2869 ha

130,1490 ha

1.050,8120 ha

Zichy Mária

2.965,6274 ha

1.241,6694 ha

869,1005 ha

5.076,3972 ha

Forrás: Miroslav Kokolj: Prekmurski Slovenci 1919-1941. c. műve, amelyet Albin Prepeluh: Agrarna reforma c., Ljubljanában 1933-ban megjelentetett könyve alapján készített (489. old.)


Azzal a céllal, hogy a nagybirtokon a termelés kellőképpen folytatódjon és növekedjen, valamint közben a földreform is megvalósuljon, az illetékes miniszter (e célból ugyanis a jugoszláv kormány keretében külön minisztérium jött létre) 1920-ban két rendeletet is kibocsátott a nagybirtokok igazgatásáról és annak állami felügyeletéről. A rendelettel valamennyi nagybirtok állami felügyelet alá került, és szükség szerint az igazgatása is állami jogkörré vált.

Kezdetben nem járt nagy sikerrel a munka, ezt elsősorban a rossz szakemberállománynak tulajdonították (az állami hivatalnokok között állítólag még orosz emigránsok is tevékenykedtek).

A földreformért felelős miniszter 1920. február 1-jén rendelkezett a földreformot előkészítő agrárképviseltekről és az operatív-szakmai teendőkért felelős földhivatalokról. Községi, azaz települési, körzeti és tartományi agrárbizottságok létrejöttét szorgalmazta. A Muravidék egész területén a muraszombati körzeti agrárbizottság volt az illetékes. A településeken működő agrárbizottságokat a földműveléssel foglalkozó családfők választották meg, de szavazati joga e kérdést illetően a mezőgazdasági munkásoknak és szolgálóknak, sőt a nőknek is volt, amennyiben ők látták el a családfői teendőket.

A községi, azaz települési agrárbizottságok jogában állt javaslatot tenni arra vonatkozólag, hogy a nagybirtoknak mekkora és melyik területét adják bérbe azoknak a községbeli családoknak, akik arra jogosultak (a bér mennyiségére is tehettek javaslatot), továbbá mennyi tűzi- és épületfát kapjanak az érintett települések a nagybirtok részét képező erdőkből, valamint arra is javaslatot tehettek, hogy talajjavítási és meliorációs célokra milyen berendezéseket hozzanak létre vagy tartsanak fenn a nagybirtok területén.

Az agrárhivatalok feladata volt a családfők összeírása, mégpedig a következő csoportosítás szerint:

- az első kategóriába azokat sorolták be, akiknek semmi földjük sem volt

- a második kategóriába azokat sorolták be, akiknek annyi földjük nem volt, amennyit családjukkal meg tudtak volna művelni

- a harmadik kategóriába azokat sorolták, akiknek annyi földjük volt, amennyit a családjukkal meg bírtak művelni

- a negyedik kategóriába azokat sorolták, akik földjüket a családjukkal, valamint bérelt munkásokkal és szolgákkal művelték meg

- az ötödik kategóriába azokat sorolták, akik földjüket bérelt munkaerővel műveltetik meg, vagy azt bérbe (árendába) adták

Az agrárbizottságok munkája során számos visszaélésre, kellemetlen eseményre került sor (ezért többször megváltoztatták azok összetételét). A magyarság körében a földosztás megkezdésekor az átlagosnál nagyobb bizonytalansággal láttak a feladatokhoz. Kokolj szerint a nagybirtokok magyar igazgatói lázítottak a nép körében a földreform ellen, s ennek több esetben is volt hatása. Az esetleges lázítások valóságértékét nehezen lehetne megállapítani, az viszont biztos, hogy a magyarság jelentős része - talán már a kezdetben is sejtette a később ellene irányuló intézkedéseket - a földreformot afféle "szláv cselekedetnek" tartotta.

A földreformért felelős miniszter 1920. július 16-án ismét rendeletet adott ki, amelynek értelmében Ljubljanában létrejött az Agrárdirekció (Agrarna direkcija), azaz Agrárigazgatóság, mint az addig működő Főmegbízotti Hivatal jogutódja. Az Agrárigazgatóság a földreform kivitelezéséért felelős jugoszláv minisztérium végrehajtó testülete lett Szlovénia területén (tehát a Muravidéken is), és egyben az a testület, amely a körzeti agárhivatalok munkáját felügyelte. Az Agrárdirekció földet osztott, kolonizált (telepített), az ún. önkénteseket (dobrovoljácokat) termőföldben részesítette, és általában felelt a mezőgazdaság fejlődéséért. A ljubljanai Agrárdirekció végrehajtó szerveként muravidéki hatáskörrel létrejött a muraszombati Agrárhivatal, amely 1923. május 16-án bekövetkezett feloszlatásáig működött. Azt követően a terület a maribori Agrárhivatalhoz tartozott.

A bizonytalanság a későbbiek során már a muravidéki szlovénok körében is fokozódott. A Klekl által kiadott Novine c. hetilap a megalakított Agrárdirekcióval kapcsolatosan a következőre hívta fel az agárbizottságok tagjainak a figyelmét: "...Nyolc napon belül minden rossz intézkedéssel szemben fellebbezni lehet... Ennek a testületnek jogában áll népcsoportokat betelepíteni a nagybirtokok területére. Mégpedig olyan népeket is idehozhatnak, akik nem muravidékiek, ezt a földet, ahol a ti verejtékeitek folytak, mások kaphatják meg. Ezért minden községből tudassák a ljubljanai hivatallal, meg a Parasztszövetséggel is, hogy a Muravidéken nem adunk másnak egy talpalatnyi földet sem, csak kizárólag a muravidékieknek..."[463]

Az idegenek földhöz juttatásának kérdése a földreform első fázisában rendszeresen foglalkoztatta a muravidéki politikai köröket és a közvéleményt. Klekl hamar rádöbbent arra, hogy a muravidéki föld gyorsan idegenek kezébe kerülhet, hiszen a földosztásért felelős testületek élére törvényszerűen más vidékekről származó hivatalnokokat helyeztek. A muraszombati Körzeti Agrárhivatal élére a goriciai mezőgazdasági szakközépiskola egykori igazgatója, Anton Štrekelj került. A Mariborban megjelenő Mariborski delavec c. újság - a Klekllel folytatott vita kapcsán - úgy jellemezte Štrekeljt, hogy "a muravidéki, illetve Muravidékre került szlovénok a legjobban tudják ennek az embernek az érdemeit, hiszen a magyarsággal folytatott nagy küzdelemben sikerült neki a birtokfelosztást jól előkészíteni". Štrekelj volt az a személy, aki kezdeményezője volt a Gorizia - Gorica (Görtz) környékéről származó szlovén családok betelepítésének.

Štrekelj egy 1920. május 20-i keltezésű, a ljubljanai minisztériumi főbiztosnak intézett levelében a következőket írta: "Korábban már javasoltam, hogy az Alsólendva környéki Esterházy-féle nagybirtok petesházi részére Gorica környéki szökevényeket (begunci iz Goriškega) telepítsenek. Az említett földbirtokot jelenleg Hertelendy Ferenc nagybérlő műveli, akivel kapcsolatosan javasolták a bérbevételi szerződés megszakítását és az országból való kiűzését, mert izgat a mi államunk ellen. A környéket nagyjarészt magyarok lakják, azért a szlovénok betelepítése nagyon jól jönne állami és nemzeti szempontból egyaránt. Számításba jöhetne mintegy 50-60 család, túlnyomórészt Opatje selo-ból, abból a Gorica-környéki faluból, amelyet a háborúban teljesen feldúltak, ahová még elgondolni is nehéz, hogy egykori lakosai visszatérnének, amennyiben nem akarnak ott étlen elpusztulni. Ezek a szökevények a háború alatt leginkább Csehországban voltak, ahol némi pénzt is kerestek. Tavaly a strniščei gyűjtőtáborba mentek (Ptuj mellett található), ahol várják a földreform kedvező alakulását, tehát hogy a földosztáskor ők is megművelésre alkalmas földet kapjanak. Napról napra várják a kedvező döntést, de hiába. Amint ismeretes, a szökevényektől megvontak minden segítséget, és ezért az említettek nagy gondban vannak saját sorsuk miatt..."

A nemzeti és állami ügy érdekében, - a "szeresd felebarátodat, mint önmagadat" parancsolatra hivatkozva -, Štrekelj javasolta Hertelendy Ferenc bérbevételi szerződésének a megszakítását (mintegy 1200 hold területről volt szó), valamint annak bérbeadását a Gorica-környéki igénylőknek.[464]

Kleklék a Novine c. hetilapban már 1920 januárjában követelték, hogy a földet csak kimondottan muravidékiek kapják, mert amúgy is akkorák az itteni lakosság igényei, hogy úgysem jut még a muravidéki igénylőknek sem elegendő földterület. Klekl a muravidéki magyarságot sem kívánta kizárni a földszerzés lehetőségéből. Követelték tehát a kormánytól annak szavatolását, hogy a muravidékieken kívül más ne kaphasson földet a Muravidéken. Továbbá azt is követelték, hogy a földosztást muravidékiek vezessék, tehát olyan tisztviselők, akik erről a területről származnak, és a lakosság ismeri, elfogadja őket. Fontosnak tartották megjegyezni - és ebben a követelésben leginkább érződik Klekl klerikális orientációja -, hogy a templomok fenntartásánál és a papok ellátásánál tartsák szem előtt a földbirtokosok kötelezettségeit, tehát teljesen ne fosszák meg őket a tulajdonuktól, mert akkor e fontos kötelezettségnek nem tudnak eleget tenni.[465]

Visszatérve a földreform jogi alapjához, szükséges megemlíteni, hogy 1920. szeptember 3-án a jugoszláv trónörökös rendeletet bocsátott ki a nagybirtok négy évre szóló bérbeadásáról. Az említett rendeletet a Jugoszláv Képviselőház Törvényhozó Bizottsága két év után ismét megvitatta és kiegészítette, majd azt - a módosításokkal együtt - a legmagasabb állami törvényhozó testület 1922. május 20-án törvényként elfogadta.

A rendelet értelmében 1920. október 1-ig egy évre szóló bérbeadási szerződések íródtak alá, majd azt követően érvényesült a négy évre szóló bérbeadás.

Az elfogadott rendelet, illetve a törvény a nagybirtokosnak 75 hektár földmaximumot határozott meg, amelynek fele esetében maga a tulajdonos választhatta meg a lokációt. Kivételes esetben a földbirtokosnak a meghatározott földterületnél nagyobbat is meghagyhattak, amennyiben az szükséges volt az agrár- és a tejipar szempontjából, a mezőgazdasági termelés valamilyen specifikus területét érintette vagy egyéb okok miatt, amelyeket az illetékes agrárhivatal indokoltnak talált.

Eredetileg az volt a szabály, hogy a felosztandó földterületből a parcellához közel fekvő települések földet igénylő, illetve arra rászoruló lakosai részesülhettek. Mindenekelőtt azok a családok kaphattak bérbe földet, akiknek nem volt földbirtokuk, illetve annak terjedelme nem haladta meg a 10 holdat (az utóbbiak csak annyi földet kaphattak, amennyi hiányzott a 10 kataszteri holdhoz; kivételt jelentett, ha a család tíz tagnál többet számlált).

A legelőket teljes egészében a települések földműves lakossága kapta.

A rendelet szerint azok a családok kaphattak földet, ahol a családfő az SZHSZ Királyság állampolgára volt. Az ún. önkéntesek földhöz juttatásáról egy 1919. december 18-i rendelet rendelkezett.

A bérbeadásról szóló végzéseket a körzeti agrárhivatalok, illetve azok bizottságai adták ki. Az éves bér összege a megművelt föld esetében a jövedelem nyolcszorosát, a legelők és rétek estében pedig annak a tízszeresét jelentette, amelynek háromnegyedét a nagybirtokosnak kellett fizetni a földosztás végleges rendezéséig, egynegyedét viszont hivatali költségekre és a betelepítésekre fordították.

A rendelet, illetve a törvény azt is szabályozta, hogy a bérlőnek gondoskodni kell a bérelt földterület trágyázásáról, az árkok rendezéséről, valamint kimondta, hogy a bért minden év elején előre kell fizetni. Adóznia azonban a bérlőnek nem kellett, mert az a még jogi (egykori) tulajdonos kötelessége volt.


IV. 6. II. A muravidéki földreform és a betelepítések első szakasza

A gyakorlatban a nagybirtok felosztása és bérbeadása másképpen, az ismertetett törvényekkel több vonatkozásban ellentétesen történt. Számos tekintetben eligazító adatokat ismertet a muraszombati Körzeti Agrárhivatal jelentése 1920. december 30-ai keltezéssel - amelyet már a második hivatalvezető, a Ljubljanába visszatérő A. Štrekelj helyébe lépő Mate Gregorović írt alá (az új vezetőt dalmát származású önkéntesnek, azaz dobrovoljácnak tudta Kokolj) -, mert a jugoszláv hatóságok szempontjából ismerteti a földosztási folyamat kezdeti időszakát.

A beszámolóból kiderült, hogy a felosztásra kiszabott terület nagyobb részét felosztották a szegény lakosság között (akkor még e tekintetben nemzetiségi differenciálódásról a hivatalvezető nem szólt - a szerző megjegyzése). Gregorović a beszámolóban azt állította, hogy mivel a településektől távolabbra eső földterületekre a helybeli lakosságnak nem volt igénye, azért ezer kataszteri holdat fenntartottak a betelepítésekre. A betelepítések esetében mindenekelőtt a háborúban érdemeket szerzett önkénteseket említette, de a muravidéki lakosság földigénylését sem tartotta kizártnak. Az e célra felhasználható lehetőségként a petesházi határban található mintegy 800 holdnyi területet említette (amelyet Hertelendy Ferenc nagybérlő bérelt), valamint 120 kataszteri holdat a hídvégi határban. A megnevezett földterületek iránt mindenekelőtt a ljubljanai önkéntesek egyesülete és a Strniščén kialakított, mintegy harminc családból összetevődő Szökevény Osztály (Begunski oddelek) érdeklődött.

Gregorović azt is megjegyezte, hogy Alsólendva tejjel való ellátása céljából fenntartották a már korábban működő tejfeldolgozót Gyertyánosban, valamint ugyancsak tovább fennmaradt a lótenyésztő Zsitkócban, azonban állítólag mindkettő - felszereltség szempontjából - rossz állapotban volt. Egyébként az Esterházy-féle nagybirtokon végzett teljes mezőgazdasági tevékenységet színvonal alattinak értékelte, mivel a nagybirtokos nem fektetett elég hangsúlyt annak korszerűsítésére és fenntartására. A nagybirtok, illetve az uradalom hivatala pedig a földosztás kivitelezését is - Gregorović szerint "minden eszközzel" - nehezítette.

A hivatalvezető beszámolója végén néhány konkrét javaslatot tett. Javasolta, hogy a minisztérium által kiadott rendeletek értelmében kárpótlás nélkül tulajdonítsák el a nagybirtokostól a földreform alá eső területet, és helyezzék azt állami tulajdonba. Az Agrárdirekció pedig gondoskodjék arról, hogy a földművelésügyi részleg és az erdőgazdaság működtetése céljából két felelőst állítson. Továbbá javasolta, hogy az ún. önkénteseket fel kell szólítani, hogy foglalják el a hídvégi földterületet, ugyanúgy a Strniščén lévő menekülteket (menekülteknek, illetve begunecoknak azért nevezték őket, mert az akkor Olaszországnak ítélt tengermelléki területekről - zömében kényszerből vagy más okból - jöttek át a délszláv állam területére, és kértek menedéket), valamint a hazaiakat, azaz a muravidéki földigénylőket is invitálta a petesházi határba, hogy a meghatározott helyen foglalják el az arra szánt földterületet. Javaslataiban Gregorović támogatta a gyertyánosi tejfeldolgozó és a zsitkóci lótenyésztő modernizálását, valamint a Lendva-hegyi bortermelés magasabb szintre emelését.

A nagybirtokhoz tartozó erdőgazdasági beszámolóban számos szakmai kérdésre kitértek. Az erdőterület szervezeti felosztását illetően a felügyelő megjegyezte, hogy az alsólendvai részleget Vermes György, a zsitkóci részleget Schneider László vezeti, akik mindketten magyarok, és "ezért akadályozzák a normális gazdálkodást". A többi személyzet is magyar nemzetiségű volt, amit ugyancsak negatív jelenségként említett meg a felügyelő, majd hozzátette, hogy "csak a legutóbbi időszakban sikerült néhány segédmunkási helyet a mi (értsd: szlovén, illetve szláv - a szerző megjegyzése) embereinkkel helyettesíteni". A beszámoló arra is kitért, hogy Vermes erdész továbbra is (jugoszláv fennhatóság alatt is) a magyar nyelvet tekintette hivatalos nyelvnek, és nem kívánta bevezetni a szlovént, ahogy általában a jugoszláv hatóságok egyéb rendeleteit sem tartotta be, ami a felügyelő szerint nagyon kihatott az erdőgazdálkodás elmaradottságára. Az igazgató a továbbiakban megállapította, hogy egy szükségszerű fűrésztelep hiánya és a tevékenység fejlesztésének az elhanyagolása (amit a magyar nemzetiségű erdészek jugoszlávellenes tevékenységének tulajdonított) kihatott az erdőgazdaságból élő lakosság elégedetlenségére, s ez az erdészeti felügyelő szerint a határ menti övezetben nagyon veszélyes volt, "mert a lakosság amúgy is nagyon el van magyarosítva, valamint a határ másik oldalán megnyilvánuló agitáció befolyása alatt van".

Az erdészeti felügyelő beszámolója végén javasolta, hogy az említett erdőterületet helyezzék át állami felügyelet alá, és válasszák ketté, tehát két teljesen önálló egységgé a földművelési és az erdészeti részleget. Az erdészeti részleg keretében viszont javasolta az alsólendvai és a zsitkóci egységek összevonását, és - ami a beszámoló hangnemét illetően aligha tekinthető meglepetésnek - javasolta, hogy Vermes György erdészt menesszék az Esterházy-féle nagybirtokról.[466]

Hogy miként értékelték azonban a magyar nemzetiségű polgárok, illetve a magyarlakta települések lakosai a földreformot annak kezdeti fázisában, és milyen vélemény fogalmazódott meg bennük annak kapcsán, jól megismerhetjük akkor, ha áttekintjük az Alsólendva környéki falvak közbirtokossági közösségeinek kérelmét, amelyet 1921. március 13-i keltezéssel a ljubljanai Agrárdirekciónak címeztek azzal a céllal, hogy az hagyja jóvá (erősítse meg) az érvényes bérbevételi szerződéseiket. A kérelmet valamennyi település közbirtokossági szervezetének illetékese aláírta, még Jósec falué is, mert akkor még az említett település hovatartozása vitatott volt. A kérelem a korábbi évekre vonatkozólag is fontos sajátosságokat tartalmazott, ezért úgy véljük, hogy azt a részét is ismertetni kell.

A Ljubljanába küldött levélből kiderül, hogy a Lendva vidéki falvak közbirtokossági közösségei - saját földjük hiányában - 1912-ben bérleti szerződést kötöttek az Esterházy nagybirtok igazgatóságával 6 éves időszakra, amelyet 1918-ban újabb hat évre meghosszabbítottak. A bérleti szerződésnek az volt a lényege, hogy azt saját megbízottjaik révén a közbirtokossági közösséghez csatlakozók a meghatározott földterületre együttesen írták alá, és a bér kifizetését is együtt vállalták (az egy mindenkiért - mindenki egyért elv alapján). A közbirtokossági közösségek a meghatározott mennyiségben szántóföldet vettek bérbe, míg a legelők és a rétek mennyiségéről minden évben igény szerint döntöttek. A bérbe vett földterületet a közbirtokossághoz tartozók olyan kulcs szerint osztották el egymás között, amennyi földet igényelt egy-egy gazda. A levélben hangsúlyozták, hogy a föld kimérésénél a nagybirtok igazgatósága mindig a kezükre játszott, hiszen mérnökeivel kimérette a parcellákat a lakhelyükhöz általában közel fekvő területen, továbbá, a mezőre vezető utak kiépítésénél is segítettek.

A közbirtokossági közösségekhez 1912-ben azok a polgárok csatlakoztak, akik képesek és hajlandók voltak saját családjukkal a föld megművelésére, azonban elegendő földterülettel nem rendelkeztek (a legtöbb esetben 1-5 holdas gazdák). Ezzel kapcsolatosan a levélben megjegyezték, hogy az akkori bérbeadási feltételek hasonlóak voltak azokhoz, amelyeket a földreformról szóló rendeletek is előírtak. Azt is fontosnak tartották hangsúlyozni, hogy az egykori földbérlőknek legalább a 80%-a azonos a földreform keretében szereplő földigénylőkkel.

Az 1912-ben és 18-ban bérbe adott Esterházy nagybirtok kimutatása településenként

Település

terület holdakban

a bérlők száma

Petesháza

198

85

Csente

141

82

Völgyifalu

154

86

Pince

58

40

Alsólakos

104

47

Felsőlakos

90

83

Gyertyános

68

73

Kót

85

32

Kapca

184

85

Hosszúfalu

155

118

Hídvég

87

22

Bánuta

62

18

Göntérháza

99

66

Radamos

96

96

Jósec (ma Magyaro.)

62

30

Kámaháza

96

30

Forrás: Szlovén Országos Levéltár, Ljubljana - Državni arhiv Slovenije; fond 44 Esterházy, IV. Zakupodaja in kolonizacija: 1529


A nagybirtokossal megkötött egykori bérbeadási szerződések alapján létrejött tevékenység eredményességét a közbirtokossági közösségek nagyra értékelték, és megfelelő alapnak tartották a mezőgazdaság további fejlesztése szempontjából. Számos eredmény említése mellett azt is hangsúlyozták, hogy néhány faluban már sikerült közös mezőgazdasági gépeket beszerezni (Petesháza, Csente). Véleményük szerint a földreform az említett községekben a valóságban már néhány évvel korábban megtörtént.

A közbirtokossági közösségek Ljubljanába írt leveléből kiderült, hogy ők a földreformtól valójában az addigi "privát" szerződések állami érvényű megerősítését várták a bérbeadási idő stabilizálásával, valamint azt, hogy idővel a bérelt földek teljes mértékben a közbirtokosságok tulajdonába kerüljenek. Az igényelt intézkedés - a már említett, a korábbival közel azonos mennyiségű földigénylés, de még inkább a sokszor szintén azonos igénylők miatt - kézenfekvő lett volna. Az esetleges eltérések esetében, illetve amennyiben valaki a korábbi bérlők közül arra nem lett volna jogosult, javasolták az igény kiigazítását. Megjegyezték, hogy az állam érdeke is bizonyára az, hogy a földet az arra alkalmas és arra képes parasztok műveljék meg, valamint nem tanácsolták, hogy a földművelésnél valamilyen "bolsevista" módszerekkel kísérletezzenek. Arra ugyanis az adott gazdasági helyzetet nem látták alkalmasnak, és szerintük az ilyen intézkedések ellentétben lennének a földreform alapvető célkitűzéseivel.

A fent ismertetett álláspontok, vélemények után a közbirtokossági közösségek megállapították, hogy megalapozott reményeik nem váltak valóra. A földreform megkezdése után arra az időre már háromszor újraosztották a földeket, és az osztásnál nem tartottak be semmilyen indokolt mércét. Hangsúlyozták, hogy olyan emberek jutottak földhöz, akiknek nincsen sem szakmai tudásuk, sem erejük annak megművelésére, ugyanakkor az addigi bérlőktől számos esetben elvették a földeket vagy másik földterületet kaptak, mint amit addig műveltek (mindez egyebek mellett új utak kiépítésével járt, ami nagy nehézséget jelentett számukra). Véleményük szerint olyan helyzet állt elő, amely miatt a földreformmal szemben általános elégedetlenség van.

Végezetül a levélben megfogalmazták, hogy az egyedüli, gazdaságilag is megalapozott megoldást az jelentené, ha az állam (a saját nevében természetesen) megerősítené, illetve megkötné az egykori bérszerződéseket 1924-ig, hiszen azok az agrárreform rendeleteivel összhangban vannak. Az új földigénylők viszont kapjanak a még szabadon lévő földterületekből, hiszen az igény nem volt akkora, hogy nem lett volna arra elegendő földterület. Erélyesebb hangnemben követelték, hogy az illetékes állami és körzeti szervek mindenképpen szakítsanak a földosztás addigi módszereivel, és ne vegyék el a földet azoktól, akik azt már megtrágyázták, művelték és netán be is vetették.[467]

Az Esterházy-féle nagybirtok állami felügyelőjévé az Agrárdirekció 1920. október 20-tól Simon Faležt nevezte ki. Falež a muravidéki magyarság részéről nem örvendhetett kellemes fogadtatásnak, azonban a hivatalnokot a muravidéki szlovénok sem kedvelték, hiszen nem az itteni vidékről származott (Klekl több ízben is szót emelt ellene). Az ellenségeskedés hangja érződik abból a levélből is, amelyet Falež 1921. március 3-i keltezéssel a muraszombati Körzeti Agárhivatalnak címzett. A levélben - a gyertyánosi polgárok kérésére hivatkozva - Raffensperger uradalmi tisztviselőre panaszkodott, aki állítólag azokat a földműves embereket buzdította a hatalom ellen, akik nem kaptak bérbe földet (amiért a gyertyánosi főelöljáró Falež szerint két szekér szénát kapott Raffenspergertől). Írásában arra is utalt, hogy az agrárreform ellen buzdítók dr. Némethy alsólendvai ügyvéd irodájában találkozgattak, aki akkor már az Esterházy nagybirtok magánképviselője volt. Falež végül javasolta a Körzeti Agrárhivatalnak, hogy Raffenspergert jelentse fel az illetékes hatóságoknál, mert különben sok kárt tehet a földreform megvalósítása terén. A hivatalnok levelét (és az alsólakosi Király Ferenc hasonló jellegű kérvényét) Gregorović továbbította a ljubljanai Agrárdirekciónak. A kísérőlevélben megjegyezte, hogy a földosztás az egész Muravidék területén az 1920. szeptember 3-i 434. számú rendelet értelmében valósult meg, és az esetleges hiányosságokat kiküszöbölték. Hangsúlyozta, hogy 1912-ben az Esterházy nagybirtokból csak a módosabb gazdák kaphattak meghatározott földterületet bérbe, állítása szerint azok, akik magyar érzelműek voltak. A szegényebbeknek erre nem volt lehetőségük. Az egykori szerződések mellett kezeskedő Raffenspreger, Sever és Comp. féle csoportosulások Gregorović szerint nagyon nehezítették az új agrárhivatalok munkáját.[468]

Falež (mint állami felügyelő) az Esterházy-féle birtokon a következő helyszíneket jelölte meg a kolonizáció számára:

1. Petesházi major (addigi bérlő: Hertelendy Ferenc), ahol egy emeletes ház található 10 szobával, továbbá 2 földszintes ház (5 és 2 szobával), valamint gazdasági épületek. A majorhoz 845 holdnyi terület tartozott, abból 573 hold mező.

2. Pincei major, amelyen egy ház állott akkor 3 szobával, valamint gazdasági épületek. A majorhoz 9 hold terület tartozott.

3. Hídvégi major, amelyen egy ház állott 6 szobával és gazdasági épületekkel. A majorhoz tartozó 184 hold területből 119 hold volt szántóföld.

4. A Muraerdőtől délre fekvő területek - a Mura folyó és a demarkációs vonal közötti 838 hold terület, amelyet korábban muraköziek béreltek. Azon a területen épület nem volt, és az utakat is nagyon rossz minőségűnek jelölték meg.

Az állami felügyelő a helyzetjelentés végén megjegyezte, hogy a területeket az 1921-es évben még a régi bérlők kapják, valamint arra kérte az illetékes állami szerveket, hogy az esetleges kolonizáció előtt őt legalább hat hónappal értesítsék.[469]

Amint arra már közvetve utaltunk, a földreform kezdetén a magyarlakta falvak polgárai is juthattak némi földhöz. 1921 elején a kapcaiak például a gyertyánosi határban kaptak bérbe földet. A radamosiak is béreltek valamennyi földterületet, mert 1921 májusában azt kérték az illetékes hatóságoktól, hogy a bért pénzben fizethessék. E kérelmüket az agrárhivatal elutasította. Azonban a magyarok földhöz juttatását már a kezdeti fázisban is igencsak akadályozták. Számos kérvényt intéztek magyar nemzetiségű polgárok a ljubljanai Agrárigazgatóságra, amelyben kérték, hogy az addig bérelt földeket illetően kapjanak - a földreformról szóló rendelkezésekkel összhangban - új bérlői jogot. Ezeket a kérvényeket azonban - a muraszombati Agrárhivatal javaslatára - az Agárdirekció rendszeresen visszautasította. A gyertyánosi Bíró Ferenc esetében például arra hivatkoztak, hogy a bérelt föld családfőre eső területe meghaladja az átlagot.[470]

A radamosiak (a tárgyalt időszakban színmagyar településről beszélhetünk) a földreform kezdeti fázisában bérelhettek tehát valamennyi földet. A muraszombati Földhivatal és a ljubljanai Földigazgatóság leveleiből kiderül, hogy a radamosiak a kámaházi határban is juthattak bizonyos földekhez, mivel - a Földhivatal indoklása alapján - ott újraosztották a már korábban bérbe adott földeket. Az újraosztásra, a kámaháziak erélyes tiltakozása mellett, azért került sor, mert 1920-21-ben a kámaházi 29 családnak a felosztott nagybirtokból 90 egész kataszteri hold terület jutott, valamint 7 kataszteri hold rét, míg a radamosi 138 családnak csak 92,75 hold termőföld és 80 hold kaszáló a radamosi határban. Mivel aránytalanságot észlelt a Földhivatal, 1921 őszén elrendelték a földek újraosztását, ekkor a 18 földbérlésre jogosult kámaházi családnak még mindig osztottak 60.50 hold földterületet (11 család nem volt arra jogosult, mert a saját tulajdonában lévő termőföld meghaladta az egy családtagra eső egy holdat, amit állítólag egyetlen másik muravidéki település esetében sem értek el), de a szomszédos radamosi földigénylők is kaptak némi földet a kámaházi határban.[471]

Természetesnek tekinthető, hogy az Esterházy nagybirtok addigi főbérlője, Hertelendy Ferenc tiltakozott a földreform új intézkedései ellen, hiszen az ő szempontjából még érvényben lévő - az Osztrák-Magyar Monarchia időszakában megkötött - tulajdonjogi szerződések megsértésére került sor. Egy 1921 áprilisi keltezésű levelében a hármasmalmi, a csentei és a petesházi kataszteri határban lévő földterületeivel kapcsolatosan emelt panaszt.[472]

A földreformért felelős állami szervek és hivatalok is nehéz helyzetbe kerültek számos esetben, ez többször a helyzetismeret hiányából fakadt. E célból egy bizottság volt hivatott 1921 márciusában megvizsgálni a helyzetet. Mielőtt azonban ismertetnénk a bizottság vezetőinek a muravidéki magyarságra különösképpen vonatkozó megállapításait, szükséges néhány szót szólni a ljubljanai Földigazgatóság (Agárdirekció) néhány kételyéről, amelyeket a földreformért felelős belgrádi minisztériumhoz intézett.

A ljubljanai levélből kiderült, hogy 1921 tavaszáig a muravidéki lakosságnak több mint 9500 hold földet adtak bérbe. A bérlők között a Muravidék sík vidékén élő települések lakosai voltak túlsúlyban. Megállapították, hogy mivel a Muravidék sűrűn lakott terület volt, a földigénylőket még távolról sem sikerült kielégíteni. A nagy igényre véleményük szerint kihatott a mezőgazdasági termékek árának kedvező alakulása, azért a gazdák sokszor jóval több földet kívántak bérbe venni, mint amennyinek a megművelésére ténylegesen alkalmasak voltak. A Földigazgatóság levelében hangsúlyozták, hogy amennyiben a muravidéki igénylőket kielégítik, akkor a tengermelléki menekülteknek nem tudnak földet biztosítani. A kérdést az is ellentmondásossá tette, hogy a muravidéki igénylők bérelt földre leginkább a lakhelyükhöz közel fekvő mezőkön tartottak igényt, azért a Muravidék délkeleti csücskében csak 30 igénylő jelentkezett. A Földigazgatóság véleménye szerint nem jelenthetett volna feszültséget az, ha akár 25 menekült családot letelepítenek az említett területre, hiszen ott még akkor véleményük szerint 300 család részére volt bérelhető földterület. Mivel azonban számoltak különböző "elemek" erélyes tiltakozásával, kérték a minisztériumot, hogy 4 éves időszakra ismételten erősítse meg a mintegy 25 tengermelléki család betelepítését és bizonyos mennyiségű föld bérbeadását. A földreformért felelős minisztérium 1921. április 25-i levelében a tengermelléki menekültek betelepítését azonnali hatállyal lehetővé tette.

A ljubljanai Földigazgatóság leveléből az is kiderült, hogy az Esterházy nagybirtokból négy éves időszakra a magyar nemzetiségű igénylők is részesültek. A Földigazgatóság ezt a döntést meg is magyarázta, mégpedig akkor még azt hangsúlyozták, hogy mivel nem volt más utasítás, az állampolgárság volt a föld bérbeadásának a feltétele. A levélben az is szerepelt, hogy a földműves magyar nemzetiségű lakosság lojális volt az új állammal szemben, és nem rendelkezett szinte semmilyen (értsd: szilárd - a szerző megjegyzése) nemzeti tudattal, azért "igazságos intézkedésekkel és jó iskolával gyorsan a délszláv állam mellé lehetne állítani". Az volt az állami hivatalnokok véleménye, hogy a magyar lakosságot ne közösítsék ki, amit azért is helyénvalónak tartottak, mert a határ még nem volt végérvényesen megállapítva, és az esetleges hibás intézkedésekkel a lakosság a jugoszláv állam érdekeivel ellentétes magatartásformát tanúsíthatna. A Földigazgatóság javasolta tehát a minisztériumnak, hogy engedélyezze a magyaroknak bérbe adott földek odaítélését, hiszen egyrészt nem volt elegendő szlovén nemzetiségű igénylő a magyarlakta vidéken található nagybirtokra, másrészt, amennyiben a későbbiek során a magyar nemzetiségű lakosság nem lenne lojális az államhoz, a földeket akkor is elvehetnék tőle.[473]

Amint már említettük, 1921. március 20-a ás 24-e között a ljubljanai Földigazgatóság megbízásából egy bizottság értékelte és véleményezte a földreform addigi megvalósítását a Muravidéken, illetve elsősorban az Esterházy-féle nagybirtokon, valamint konkrét döntéseket is hozott a vitás kérdésekben. A bizottság - mivel a lendvai gyűlésen nem voltak jelen az érintett falvak képviselői - bejárta a nagybirtok mentén található településeket. A bizottságot a ljubljanai Földigazgatóság igazgatóhelyettese, dr. Mirko Vratović vezette. Tagja volt még A. Štrekelj, M. Kosmač agrármérnök és A. Šega, a ptuji Agrárhivatal igazgatója. A bizottság munkájában részt vett továbbá M. Gregorović, a muraszombati Agrárhivatal vezetője, Simon Falež felügyelő és Raffensperger uradalmi igazgató.

A Lendva-vidéken tapasztalt benyomásairól, a vidék (amint ő nevezte) "politikai helyzetéről" dr. Mirko Vratović külön, egyébként titkosnak nyilvánított beszámolót készített a ljubljanai Agrárdirekció részére, amely a muravidéki magyarság szempontjából rendkívül fontos megjegyzéseket, javaslatokat tartalmazott.

Vratović titkos beszámolója első pontjában megállapította, hogy a Muravidéken magyar nagybirtokosok tulajdonában van a földterület legnagyobb része, és a magyar nagybirtokosok ezen a vidéken a múltban mindent megtettek a térség magyarosítása érdekében. Véleménye szerint a szlovén lakosságot teljesen el akarták tüntetni, pedig azok jelentették itt a korábbi őshonos közösséget. "Magyarázatként" megemlíti, hogy az elmúlt évszázadokban a Muravidéken keresztül szláv folyosó (a korridor megnevezést használja) létezett egészen Pozsonyig, amely a délszlávokat összekapcsolta a csehekkel és a szlovákokkal. Véleménye szerint a magyar nagybirtokosok a magyarosítást annyira sikeresen végezték, hogy a Muravidéknek a 40%-a csak magyarul, a többi pedig szlovénul és magyarul beszél. A beszámoló első pontjának az a része is fontos, amikor a bizottsági elnök - a magyar értelmiség kiutasításának és a különböző délszláv elemek betelepítésének talán legintenzívebb időszakában - arra utalt, hogy a nagybirtokosok a Muravidék területére csak magyar tisztviselőket helyeztek, akik nem is erről a vidékről származtak, a földet is csak kizárólagosan magyar nemzetiségűeknek adták bérbe, illetve azoknak a közbirtokossági közösségeknek, amelyekhez magyar érzelmű lakosok tartoztak. Szerinte ez volt az oka annak, hogy a magyarok meggazdagodtak, a szlovén lakosság pedig a cselédség és a napszámos munkásság rétegébe süllyedt.

A titkos beszámoló második pontja arról szólt, hogy a katolikus papság a Muravidéken a magyar nemzeti érdekeket szolgálja. Ez szerintük azért volt így, mert a magyar nagybirtokosok a muravidéki plébániák támogatói voltak, a templomok kegyurai, amiért a papság kitartott mellettük. Mivel Vratović szerint a Muravidéken még a jugoszláv államhoz tartozás után is nagy volt a római katolikus papság befolyása, a lakosság még akkor is a magyar apostoli királyt tisztelte, és támaszt látott a magyar nagyurakban, akik az egyházat támogatták. Beszámolójában hangsúlyozta, hogy a tárgyalt időszakban még mindig a magyar érában ide került papság uralja a Muravidéket, ők a jugoszláv állam ellenségei. Negatív jelenségként megjegyezte, hogy a muravidéki plébániák még mindig a szombathelyi püspökséghez tartoznak.

A betelepítések szempontjából nagyon fontos a titkos beszámoló 3. pontja. Itt Vratović kifejtette, hogy a vidék lakosságának nincs nemzeti öntudata, és teljesen a magyar nagybirtokosok és a papság befolyása alatt áll. Megjegyezte, hogy a nagybirtokos és egyházi elemek eltávolításával még nem oldódik meg a helyzet, mert a kereskedő réteg és az értelmiség is a nemzeti tudatához nagyon ragaszkodó magyarokból tevődik össze. Szerinte szükséges lesz távolabbi szlovén (szláv) területekről nagyobb csoportokat betelepíteni, egységes, kompakt közösségeket létrehozni. Ezzel párhuzamosan szlovén iskolákat javasolt létesíteni, amelyekben - lehetőleg - ne muravidékiek, hanem más területekről érkező szlovén tanítók tanítsanak.

A beszámoló befejező részében dr. Vratović Klekl személyéről és tevékenységéről szólt nagyon elmarasztalóan. A mai szlovén történetírással és a muravidéki közvéleménnyel ellentétesen Kleklt (akkor már jugoszláv képviselőházi küldött volt) úgy mutatta be, mint a muravidéki politika irányítóját, aki államellenes tevékenységet folytat, és a magyar nagybirtokosokat és azok bérlőit támogatja. Példaként megemlíti a Novine c. hetilapban megjelent írásokat, amelyek IV. Károly király rövid magyarországi tartózkodása során olyan hangneműek voltak, hogy előkészítsék a terepet a Muravidék Magyarországhoz történő visszacsatolásához. Az ilyen magatartással - szerinte - Klekl leleplezte magát.

A Klekellel kapcsolatos megjegyzések nyilván azért fogalmazódtak meg a beszámolóban annyira erélyesen, mert ő ellenezte a nem Muravidékről származó elemeknek a vidékre történő beözönlését, akár a földreform révén (amiről később még szólunk), akár az új hivatalnokáradat keretében

A bizottsági elnöknek az volt a véleménye, hogy Klekl nem is önállóan politizál, hanem csak "bábu" Alsólendva gerentje (megbízott vezetője), Božidar Sever kezében. Véleménye szerint Sever hataloméhes és kétszínű személy, akit a lendvai magyarság is kedvel.

A titkos beszámoló végén dr. Vratović a Muravidéken a következő politikai "cselekvésrendet" javasolta:

1. El kell űzni a magyar nagybirtokosokat és azok tisztviselőit, amennyiben azok magyar érzelműek; a többit hatástalanná kell tenni.

2. El kell a vidékről helyezni azokat a papokat, akik nem a jugoszláv nemzeti eszme támogatói, és helyettesíteni kell őket újakkal, akik tapasztaltak és nemzeti érzelműek. A plébániákat el kell szakítani a szombathelyi püspökségtől.

3. Öntudatos jugoszláv elemeket kell a vidékre betelepíteni, belőlük településrészeket, közösségeket kellene létesíteni.

4. Jó iskolára és jó tanítókra van szükség, akik fokozatosan meghonosítják a szlovén nyelvet, és ezáltal megszüntetik a magyar nemesek befolyását.

5. A muravidéki magyar kereskedőket szigorúan ellenőrizni kell, a máshonnan származó magyarokat viszont el kell űzni.

6. Előnyben kell részesíteni (protezsálni kell) a tudatos jugoszláv nemzeti elemeket.[474]

Amint arra már utaltunk, a földreform intézkedéseivel szemben Klekl képviselőházi küldöttnek sok megjegyzése és ellenvéleménye volt. Már 1921. február 9-én - erélyes tiltakozásának hangot adva - levélben megkereste az agrárreformért felelős minisztert. Követelte, hogy a Lendva-vidékre ne idegeneket (tehát más régiókból érkezőket) telepítsenek le, hanem muravidéki szlovénokat, hiszen a Mura menti szlovénok lakta vidék a legsűrűbben lakott területe a térségnek. Valószínűleg Klekl levelének hatására Uzunović miniszter két nappal később leállította a tengermellékiek betelepítésével kapcsolatos intézkedések végrehajtását. Egyébként a Strniščén elhelyezett tengermelléki menekülteket (begunecokat) már 1921. január 12-én meghívták, hogy tekintsék meg új lakhelyüket.[475]

A betelepítési előkészületek Uzunović miniszter általi leállítása csak ideiglenesnek bizonyult, mert 1921. március 21-én már olyan sürgöny érkezett a ljubljanai Agrárdirekcióra, hogy "amennyiben biztosítva van a föld a hazai (értsd: muravidéki) szláv nemzetiségű lakosságnak, a többletet a tengermelléki betelepültek részére kell biztosítani".[476]

Klekl e kérdéssel kapcsolatosan 1921. április 19-én újabb levélben kereste meg a földreformért felelős minisztériumot. Figyelmeztetett arra, hogy a nagybirtok bérbeadása, illetve a földosztás a Muravidék lakossága körében nagy ellenszenvet keltett. Ennek egyik okát abban látta, hogy a munkát a hozzá nem értő személyek szakszerűtlenül végzik. A muraszombati Agrárhivatal vezetőjével, Gregorovicsal és az Esterházy nagybirtok állami felügyelőjével, Falezsal kapcsolatosan közzétette, hogy alkalmatlanok e felelősségteljes feladatra. Az előbbiről azt állította, hogy bolsevista módszerekkel végzi a munkáját, Falež pedig diktatórikusan jár el. Klekl azonban elsősorban a tengermellékiek betelepítése ellen szólt akkor is, hivatkozva a muravidéki lakosság - véleménye szerint - jogos felháborodására, hiszen a muravidéki embernek is szüksége volt földterületre. Számos tiltakozó gyűlést említett levelében, valamint arra is figyelmeztetett, hogy az új telepesek részére kiszemelt új település helyszíne arra alkalmatlan, hiszen a területet rendszerint elönti a Mura. Klekl arra is utalt, hogy 1910 és 1920 között a Muravidéket mintegy 25 ezer polgár hagyta el, és vándorolt ki Amerikába, mert nem tudott hozzájutnia megélhetést biztosító termőföldhöz. Az említett szám biztosan téves, azaz túlméretezett, azonban a 25 ezer fő említése politikai "érvelésként" fogható fel, mert Klekl azt is hozzátette, hogy amennyiben az elvándoroltak földhöz juthatnak, akkor szívesen hazatérnek. Ebben a levélben is megemlítette a nagybirtokosok kegyúri szerepét (amire már utaltunk), és javasolta, hogy a már 1920 októberében jóváhagyott földmaximumot hagyják meg nekik. Klekl egyébként határozottan követelte, hogy egy belgrádi képviselőházi bizottság látogasson el a Muravidékre, és személyesen győződjék meg a helyzetről, továbbá követelte a földreform terén nem jól tevékenykedő tisztviselők leváltását, 400 hold föd biztosítását az alsólendvai fonógyár részére (a többit meg a muravidéki igénylők között javasolta elosztani), a nagybirtokosok igényelt földmaximumának jóváhagyását és a szükséges faanyag biztosítását az épület- és tűzifával rosszul ellátott lakosság számára.[477]

Néhány hónappal később, 1921. november 21-én Klekl újabb levelet küldött a hatóságoknak, amelyben ismét hivatalosan megkérdezte, hogy figyelembe veszik-e a muravidéki szlovénok földbérlésre irányuló igényét. Felháborodása azért volt nagy, mert ő konkrét névsort is javasolt a bérbeadást illetően, azonban addig mindaz nem talált semmilyen fogadtatásra. Időközben csak a tengermellékiek kaptak földet.[478]

A nagybirtok felosztására alapozott kolonizálás (betelepítések) követelése az állami politikai szerveknél - minden tiltakozás és egyéb vélemény ellenére - egyre erőteljesebben megfogalmazódott. A tájékozatlanság és a teendők összehangolásának hiányossága azonban lépten-nyomon érződött. A szlovén Tartományi Hivatal Mezőgazdasági Osztálya 1921. október 8-i levelében, amelyet a Kereskedelmi és Iparügyi Minisztériumra címeztek, arra utaltak, hogy az alsólendvai járásban található, a földreform keretébe tartozó mintegy 16 ezer holdnyi Esterházy-féle nagybirtok felosztása nagyon lassan halad előre, mert nem rendelkeznek kellő számú szakemberrel (geodétával). A levélben foglaltak szerint az agrárreform minél gyorsabb megvalósítása azért indokolt, mert sok tengermelléki menekült várja, hogy kimérjenek nekik bizonyos földterületet, ahol a megélhetésüket biztosítva látják. A Tartományi Hivatal ennek fontosságát nemzeti és állami szempontból egyaránt elsődlegesnek tekintette, mert véleményük szerint az alsólendvai körzet "az államellenes magyar propaganda melegágya" volt. Hangsúlyozták, hogy a magyarok az I. világháború előtti időszakban a szlovén lakosságot teljesen kiszorították az említett területről. Feltételezték, hogy amennyiben öntudatos tengermelléki szláv nemzetiségű lakosságot telepítenek a magyar-jugoszláv határ mentére, akkor biztosítják és megszilárdítják az újonnan létrejött határt, valamint megakadályozzák az "államellenes magyar propagandát".[479]

Aligha kell tovább bizonygatni a különböző szintű és jellegű politikai érvelések célját, valamint azok magyarellenes hangnemét, mert szinte minden korabeli levél, intézkedés tartalmaz arra vonatkozó bizonyítékokat. A Tartományi Hivatal fent említett levelét hamarosan konkrét intézkedés követte, hiszen a Földigazgatóság már októberben rendelkezett 1-2 földmérő kiküldéséről.[480] A Kereskedelmi és Iparügyi Minisztérium is sürgette a tengermelléki telepesek földhöz juttatását, és ennek érdekében Luka Medina tisztviselőt küldték Alsólendvára, hogy mindenben segítse a telepeseket.[481]

A szlovén nyelvű sajtóban rendszeresen napirenden tartották a kérdést, hogy a közvéleményt minél jobban meggyőzzék a kolonizálás helyénvalóságáról. Csupán utalásszerűen megemlítjük, hogy már 1921 elején Simon Falež, a Esterházy nagybirtok állami felügyelője - a zágrábi Agrárdirekcióval együttműködve - a muraközi horvát földigénylőket is a muravidéki kolonizáció szubjektumaivá kívánta tenni, azonban az Igazságügy-minisztérium azt 1921. július 27-i döntésével megakadályozta.[482] A döntés meghozatalához valószínűleg Klekl levele is hozzájárult, amelyben 1921. május 28-án kérte az illetékes minisztertől a muraköziek földigénylésének megakadályozását Pince és Petesháza határában.[483]

A muraközi horvátok földigénylése további vitákat eredményezett. A tengermelléki lakosság betelepítésére ugyanis a szlovéniai agrárhivatalok ugyanazokat a földterületeket tartották megfelelőnek, amelyet a varazsdi Agrárhivatal is igényelt a muraközi földigénylők számára. A kérdéssel kapcsolatosan több levelet váltottak az érintett és érdekelt agrárhivatalok, valamint a földreformért felelős minisztérium. Szlovéniában ugyan nem mindenki ellenezte a muraköziek földhöz juttatását, azonban arra a célra a Muraerdőtől keletre fekvő földterületeket javasolták azoknak biztosítani, mert az a kolonizáció (és a betelepültek részére tervezett új települések létrehozása) szempontjából is elfogadható megoldásnak tűnt. E kérdést illetően valószínűleg döntő volt a muraszombati Körzeti Agrárhivatal vezetőjének, Gregorovićnak az érvelése. Ő - egyebek mellett - hangsúlyozta, hogy "...a Muravidék valójában nagyon népes terület, azonban nem mindenütt, különösképpen Alsólendvától keletre nem, legalábbis ami a mi (értsd: szláv - a szerző megjegyzése) népünket illeti. Valamennyi település kimondottan magyar, lakosai a ljubljanai Agárdirekció értelmében elegendő földet kaptak, még maradott is mintegy 1200 holdnyi elosztatlan földterület.... Hogy azonban a magyar községek folyamatosságát egymás közt és Magyarországgal egyaránt megszakítsuk, és a terepet az szlovénesítésre előkészítsük, a meglévő falvak közé 2-3 tiszta szlovén települést kell létrehozni. Ebből a célból az itteni agrárhivatal úgy tervezte, hogy egy településsel elzárjuk a vidéket keleten a Mura mentén, egy másikkal viszont északon Rédics felé, a vasútvonal mentén (Alsólendva-Rédics). Így két-három nemzedék után Alsólendva, a magyar erőd, a miénk lehet. Ezt a tervemet mindenki, aki e kérdésben érintett, támogatja." Gregorović e célból, a magyarság keleti oldalát képező, nagyobb telepes-falu helyszínéül - a véleménye szerint perifériára szoruló, és az árvizeknek is rendszeresen alávetett petesházi majorral szemben - a benicei területet javasolta választani. Ennek alapján nem tartotta megfelelőnek a benicei mezőséget ara, hogy a muraközi földigénylőknek bérbeadják, helyette javasolták a távolabbra eső, a Muraerdőn túli földterületeket.[484]

Az elmondottak tudatában megállapíthatjuk, hogy a betelepítések 1921-ben megkezdődtek, majd 1923-ban folytatódtak, tehát a húszas évek elején két betelepítési fázisról beszélhetünk. A betelepítettek a tengermellékről származtak, tehát arról a területről, amelyik a két világháború között Olaszországhoz tartozott. Ez állapítható meg a maribori Körzeti Agrárhivatal beszámolójából is, amelyet 1923. július 18-án a ljubljanai Agrárdirekció címére küldtek.

Az 1921-es betelepítés a petesházi major területén történt meg, mégpedig 14 család jött 66 családtaggal. A családok számára 68 hold szántóföldet biztosítottak, valamint elegendő rétet és legelőt. Az első betelepítettek családfői között nyolcszor találkozunk a Pahor vezetéknévvel, a Frfolija név kétszer szerepel, valamint a Predec, Šviligoj, Grebenjak és Jelen vezetéknevek egyszer-egyszer .

Amikor a Muravidékre már megérkeztek az első telepesek, akkor egy szakbizottság ismételten megtekintette a betelepítésekre kiszemelt területeket (a jegyzőkönyv 1922. március 22-i keltezésű). A minisztérium képviselője mellett a bizottságban helyet kapott a ljubljanai tartományi Szociális (Népjóléti) Intézet kormánytanácsosa és a muraszombati Földhivatal vezetője is, valamint dr. Némethy Vilmos ügyvéd, a nagybirtok teljhatalmú képviselője. A bizottság Benice területét állapította meg a legalkalmasabbnak a tengermellékiek betelepítésére.[485]

A második betelepítési fázisban Benice területére jött 31 család 160 családtaggal. Az erre vonatkozó minisztériumi utasítás már 1922. november 22-én elhangzott, amikor a lehető legrövidebb időn belüli hatállyal elrendelték a Strniščén ideiglenesen letelepítettek Muravidékre történő áthelyezését. A 31 család 190,5 hold földet kapott.

1923 júliusában a maribori mezőgazdasági biztos megvizsgálta a telepesek helyzetét, és beszámolójában megállapította, hogy az I. csoport akkor már túl volt a kezdetleges nehézségeken. Az elegendőnek tűnő földön állítólag szépen gazdálkodtak, és akkor már 2-3 tehénnel és 2-4 sertéssel rendelkeztek. Elégedetlen volt azonban a családok egészségügyi helyzetével és a lakások állapotával. A II. (benicei) csoport is gyorsan beilleszkedett, habár pénzük nem volt állatok és munkaeszközök vásárlására. Beszámolója végén megelégedéssel nyugtázta, hogy "a szlovén telepek szépen megszilárdulni látszanak, szilárd szlovén telepek lesznek a magyar határ mellett. És ez volt a fő cél!"[486]


IV.6. III. A magyarság jogainak megvonása a földreform által

A muravidéki magyarság - amint arra már utaltunk - közvetlenül a földreform megkezdése után még bérelhetett földet. A nehézségek azonban már korán megkezdődtek. Kezdetben azoktól a családoktól próbálták meg megvonni a bérbevétel jogát, amelyek esetében a családtagok közül valaki a jugoszláv katonasághoz való bevonulás elől Magyarországra szökött. Hídvégen három családról is tudunk (Jakab Gábor, Szomi Vendel és Göncz Miklós családja), akiktől már 1922-ben elvették a korábban bérbe adott földeket. Ezek esetében tehát a család valamelyik tagja Magyarországra szökött a katonaság elől, ezért a muraszombati Agrárhivatal azonnal elvette tőlük a földeket. A döntésben már az 1921. szeptember 5-i miniszteri rendeletre hivatkoztak, amely a nem szerb, horvát és szlovén nemzetiségű polgárokat az agárreformban "érdektelen"-nek nyilvánítja. Az említett hídvégi családok az alkotmányra hivatkozva tiltakoztak a nemzeti alapon történő megkülönböztetés ellen, valamint jelezték, hogy Magyarországról visszatért a korábban oda dezertált családtag, azonban mindez semmit sem segített.[487]

A maribori Körzeti Agrárhivatal 1923. október 4-én kibocsátott rendelkezése már pontosan meghatározta a muravidéki magyarság jogtalanságát a nagybirtokból bérelhető földet illetően. Dr. Némethy Vilmosnak, az Esterházy nagybirtok megbízott képviselőjének a nevére érkezett rendeletből kiderült, hogy a nagybirtok tulajdonában meghagyott földmaximumot 134 holdban állapították meg, valamint a tulajdonosnak maximum feletti földterület formájában meghagytak a zsitkóci sertés- és lótenyésztő szükségletére további 138 holdat, 353 hold területet a hídvégi kertészeti üzem működtetése részére, 285 hold földterületet a gyertyánosi tejgyűjtő és tejfeldolgozó üzem szükségleteire, és mintegy 80 hold területet Gyula major térségében (az utóbbi már szlovénok lakta vidék). A rendelkezésből az is kiderült, hogy "az összes terület, amely addig magyar és más nemzetiségű polgárok béreltek, az agárreformért felelős minisztérium 25155. számú, 1921. szeptember 5-i, majd az azt kiegészítő 1922. december 31-i 49258. számú rendeletei értelmében, az említett bérlőktől 1924. október 1-vel elvétetik, és azt a minisztérium 1923. augusztus 16-i 28247. számú rendelkezése alapján a szlovén nemzetiségű földigénylők kielégítésére használják fel, valamint a kolonizációra." Egyrészt bővíteni kívánták a már meglévő telepes falurészeket Petesházán és Benicén, valamint azokat ki kívánták egészíteni további tengermelléki családokkal, ugyanakkor a muravidéki szlovén földigénylőknek is kívántak másutt földterületet biztosítani.[488]

A bánutai földbérlők azzal a magyarázattal kérték az Agrárdirekciótól bérelt földjeik meghagyását, hogy e vidéken anélkül egyszerűen lehetetlen megélni, és az Osztrák-Magyar Monarchia idejében is csak úgy tudták családjukat eltartani, hogy 3-6 hónapig mezőgazdasági idénymunkán voltak valamelyik távolabbi (somogyi, baranyai) nagybirtokon.[489]

Rendkívül fontos azonban megemlíteni Alsólendva esetében a mintegy 40 magyar nemzetiségű földigénylő aláírásával ellátott tiltakozó levelet (a levelek mind szlovén nyelven íródtak), amelyben alapos magyarázattal illusztrálták a helyzetet, és hangsúlyozták az 1923. október 4-i keltezésű rendelet helytelenségét és igazságtalanságát. Fontosnak tartjuk ismertetni a levél jelentős részét: "A földreformról szóló eddigi törvények és rendeletek nem zárják ki a magyar nemzetiségű állampolgárok jogát a földreform javaiból való részesedésüket illetően. Ennek legjobb bizonyítéka, hogy a szlovén nemzetiségű állampolgártársainkkal együtt kaptunk mi is azonos feltételek mellett bérbe földet a nagybirtokból. Az 1923. október 4-i rendelet azonban azért is törvényellenes, mert az alkotmány rendelkezéseinek közvetlenül ellentmond, hiszen az alkotmány minden állampolgár számára egyenlő jogokat és kötelességeket állapít meg, és nem ismer I. és II. rendű állampolgárokat, amint az a nem helyénvaló rendeletben szerepel. Az semmiképpen sem fogadható el, hogy mi, magyar nemzetiségű állampolgárok csak az adók fizetésére és a katonai szolgálat letöltésére vagyunk jók, az állammal szemben viszont nem rendelkezünk jogokkal. Amennyiben úgy vélik, hogy a nemzetiségünkhöz tartozók közül vannak olyanok, akik az államhoz nem lojálisak, mert fiaik a katonakötelezettség elől Magyarországra szöktek, akkor azokat a törvényekkel összhangban büntessék meg. Az azonban nem megalapozott döntés, hogy az említett esetek miatt mi, e levél aláírói is, akik mindig becsületesen megadtuk a királynak, ami a királyé, és az Istennek, ami az Istené, bérelt földjeink elvételével büntetve lennénk.

A számunkra elfogadhatatlan rendelet azonban nemcsak törvényellenes, hanem szociális szempontból is igazságtalan, és az ország belső nyugalmának aláásója lehet. Amint a mi szlovén polgártársaink között is, úgy köztünk is vannak szegények, akiknek a megélhetését kizárólag a bérbevett földek biztosítják, amelyeket már korábban közvetlenül a nagybirtokostól béreltek, most pedig a földreform szabályai alapján használják azokat. Amennyiben az említett népességtől megvonják az egyetlen megélhetési forrást, akkor a mi lakosságunknak a kétharmada kilátástalan szegénységbe süllyed, s ez elviselhetetlen lesz, és biztos kilátástalan lázongásokkal jár majd. A magyar lakosságra még inkább rosszul hatna és fokozná az ellentéteket, amennyiben szlovén polgártársait jólétben látná, privilégiumok birtokában, ő pedig éhesen nyomorogna. Ez a magyarságot még az uralkodó szavának hitelességéből is kiábrándítaná, miszerint a föld legyen azé, aki megműveli.

A félreértés elkerülése érdekében a következőt hangsúlyozzuk: Nem vesszük rossz néven, hogy szlovén polgártársaink, és különösképpen a szegény menekültek (begunci) a nagybirtokból földet kapnak bérbe. Éppen ellenkezőleg, kapjanak földet és élvezzék azt, és jöjjenek új telepesek is, mert a nagybirtok keretében még sok föld van, ami nincs bérbe adva, például a Muraerdőnél, a petesházi és a pincei majorokban. Csak ez legalább 600 hold terület. Azonban követeljük, hogy mi is egyenlő jogokban részesüljünk, e levél aláírói, mert az ellenkező esetben a feudalizmushoz való visszatérést jelentené, amennyiben a tőlünk elvett földterületek visszakerülnének a nagybirtok belső üzemeltetésére. Az ilyen intézkedést a földreform kijátszásának tekintenénk. Minden ilyen szándékkal szemben erélyesen tiltakozunk, és jogosan követeljük a sértő rendelet visszavonását, valamint kéréseink és tiltakozásunk tudomásul vételét."[490]

A magyarság és a nem szláv nemzetiségű lakosság földbérlési jogának megvonását közvetlenül kimondó 1923. október 4-i, 2223. számú rendelet ellen a ljubljanai Agrárdirekciónál 17 magyarlakta település agrárközösségei tiltakoztak (Petesháza, Pince, Völgyifalu, Alsólendva, Gyertyános, Alsólakos, Bánuta, Felsőlakos, Csente, Hídvég, Radamos, Kámaháza, Zsitkóc, Dobronak, Göntérháza, Kapca és Kót). A tiltakozás a földreform végrehajtásáért felelős minisztérium 1921. szeptember 5-i 25.155 számú rendeletére vonatkozott, amely egyebek mellett kimondta, hogy "a földre csak a szláv nemzetiségű igénylők jogosultak, a magyarokat, akiknek az elmúlt évben a Muravidéken osztottak ki földet, ebben az évben mellőzni kell, valamint a már kiosztott földet el kell tőlük venni"). A tiltakozó levél a maribori Agrárhivatal 1922. december 31-i végzésére is utalt.[491]

A tiltakozó fellebbezéseket a ljubljanai Agrárdirekció 1923. november 19-i keltezésű, 3578. számú végzésében visszautasította, és a maribori Agrárhivatal rendeletét megerősítette azzal a kiegészítéssel, hogy a nem szláv nemzetiségűeknek egyáltalán semmilyen joguk nincs a földreformból származó földeket illetően, s ennek alapján valamennyi addig megkötött bérbeadási szerződést érvénytelennek nyilvánított, és elrendelte, hogy azokat a földeket, amelyeket a nem szláv nemzetiségűek béreltek, azonnal a földigénylők és a betelepítések rendelkezésére lehet bocsátani. A földreform kivitelezéséért felelős minisztérium Belgrádban 1924. január 2-án kiadott végzéséből kiderül, hogy az Agrárdirekció döntése ellen Kapca agrárközössége tiltakozott (a horvát nyelven írott tiltakozó levélben hangsúlyozták, hogy akkor már a döntés nem hozható összefüggésbe a két-három évvel korábban a katonaság elől történő szökésekkel, valamint hivatkoztak a földreformról szóló törvény 5. paragrafusára, amelynek értelmében a földbérlésre joga van minden olyan családnak, amelynek a családfője az SZHSZ Királyság állampolgára). A minisztérium azonban az összes tiltakozást visszautasította, és - a törvényességre hivatkozva - megerősítette az Agrárdirekció végzését.[492]

A dobronaki agrárközösség magyar nemzetiségű tagjai 1924. április 18-án küldték el kérelmeiket és magyarázataikat a ljubljanai Agrárdirekciónak és a földreform kivitelezéséért felelős minisztériumnak az 1924. október 1-vel lejárt bérbevételi szerződések meghosszabbítása tárgyában. Az indoklásban hangsúlyozták, hogy ők is az SZHSZ Királyság egyenrangú állampolgárai, ezért a földreformból adódó jogokban is egyenlőséget követelnek. Hivatkoztak arra is, hogy a település nagyon sűrűn lakott, és a megélhetés csakis a földreform által bérbe vett földek segítségével van biztosítva. Azt is szóvá tették, hogy a lakosság már megszokta a bérbe adott földek művelésének rendszerét, és nagy lenne az elégedetlenség ("az államnak titkos ellenségei lennének"), ha a jövőben nem művelhetnék meg a földeket. A minisztériumhoz címzett levélben azonban egy politikai színezetű érvet is felsorakoztattak, ugyanis megjegyezték, hogy a földigénylők közül 150-en tagjai voltak az uralkodó Nemzeti Radikális Pártnak (Narodna radiklan stranka).[493]

Simonović, a földreform kivitelezéséért felelős miniszter 1924. április 24-i rendelete jól tükrözi a beállt helyzet hangulatát, célkitűzéseit. A miniszter elrendelte, hogy ugyan a Muraerdőtől délkeletre fekvő földeket eredetileg muravidéki szlovén nemzetiségű telepeseknek szánták (de muraközi igénylők kapják), azonban ők a hídvégi határban kapnak földet, ahol a földosztás céljára el van már különítve egy nagyobb földterület, valamint azokból a földekből részesülnek, amelyeket a magyar nemzetiségű polgároktól el kell venni. Ugyanis a még el nem osztott és a magyaroktól elvett földterületeknek a muravidéki földigénylők érdekeit kell szolgálni, míg - a rendelet szerint - 2000 holdnyi területet a minisztérium rendelkezésére kellett bocsátani, mivel azon "ők kolonizálnak".[494]

Az egykor bérelt földek elvétele a magyarság esetében óriási szociális nehézségekkel járt. A magyar közösségen belül minden lehetőséggel élni kívántak, ami egy-egy család megélhetését elősegíthette volna, és ezt aligha lehet a nyomorban tengődő embereknek felróni. Több levél tanúskodik arról, hogy néhány magyar családnak valamelyik tagja (leginkább a feleség) bizonyította szlovén eredetét, és annak alapján kérte a nagybirtok bérlésének jogát, miután az addig bérelt földet a családtól elvették, és az ún. önkénteseknek adták. A hídvégi Göncz Rozália (aki Kótból származott) és Jakab Anna (Nagypalináról, azaz Velika Polanáról származott) azonban bizonyított szlovén nemzetiségük ellenére sem kaphattak bérbe földet, mert az illetékes állami szervek olyan magyarázattal utasították vissza kérvényeiket, hogy a családfő nemzetisége a meghatározó, ő pedig magyar volt. Az említettek esetében ugyanis az 1921-es népszámláláskor (a maribori Agrárhivatal illetékese szerint) családjaik magyar nemzetiségűnek, illetve anyanyelvűnek nyilvánították magukat, és - a megnevezetteken kívül - a szlovén vagy a szerb-horvát nyelvet a családban senki sem bírta.[495]

Josar János (a név Janez formában is szerepel) viszont Domonkosfáról került Göntérházára, és kérvényében ő is szlovén eredetét bizonyította (a domonkosfai elöljáróság is kiállított részére egy bizonyító levelet), azonban az Agrárdirekció 1925 februárjában az ő esetében is elvetette a földbérlés lehetőségét. Hivatkozásában ugyan megjegyezte, hogy mint egyetlen szlovén nemzetiségű polgárt Göntérházán, a népszámláláskor őt a magyar elöljárók magyarnak írták be, azonban ez az érvelése sem segítette őt az igényelt földhöz. Hasonló volt a dobronaki Benkovič Matija esete is, aki ugyancsak bebizonyította saját és házastársa szlovén nemzetiségét, sőt azt is, hogy egy korábban Magyarországra átszökött és ott letelepedett fia katonakötelessége Jugoszláviában már megszűnt, azonban földhöz juttatását a maribori Körzeti Agrárhivatal akkor sem támogatta, mivel a családban állítólag csak magyar nyelven beszéltek.[496]

Megállapíthatjuk, hogy 1924 őszétől (néhány hónapon át) divattá vált a szlovén eredet bizonygatása számos muravidéki magyar vagy vegyes házasságú családban, ami konfliktusokat szült az adott település lakosai között. A különböző nemzeti hovatartozást bizonygató törekvések azonban nem (vagy csak elenyészően kis számban) jártak sikerrel.

A tárgyalt időszakban (1923-1926) már erőteljesen érződtek a magyarellenes megnyilvánulások az illetékes állami szervek minden intézkedésében. A ljubljanai Földigazgatóság 1924 októberében véglegesen elvetette a nagybirtok szupermaximuma elvétele elleni fellebbezést a hídvégi és gyertyánosi határban, azzal a magyarázattal, hogy az addig valamennyire össztársadalmi célokra használt földeket (gyertyánosi tejfeldolgozó üzem és a hídvégi zöldségtermesztő) a földreform és a betelepítések céljára kell fordítani.[497]

Az Esterházy-féle nagybirtok földosztásra szánt földterületeinek a felosztásával, azaz bérbeadásával a földreform megvalósításának jelentős része a Muravidék délkeleti (magyarok lakta) részén megvalósult. Az egykori urasági épületekben élő tisztviselők is feleslegessé váltak, valószínűleg elsősorban azért, mert jelentős mértékben magyar nemzetiségűek voltak. Dr. Némethy Vilmos, az Esterházy nagybirtok képviselője 1924 augusztusában tiltakozott a Gyula majori, pincei, csentei, filóci (Filovci) hivatalnok kiköltöztetése ellen, azonban a maribori Körzeti Földhivatal - a ljubljanai Földigazgatóság véleményével összhangban - az 1922. június 4-i rendeletre hivatkozva megszüntette a hivatalnokok és családjaik használati jogát az addig lakott uradalmakban. A lakásokat a földreform és a betelepítés céljára használták fel. Amennyiben magyar nemzetiségűek voltak, semmilyen joguk sem volt arra, hogy az egykor használt uradalmi lakásokat tovább használhassák, ha azonban szlovénok voltak, akkor az illetékes szervek általában úgy rendelkeztek, hogy a helyükön maradhatnak.[498]

Az Esterházy-féle nagybirtokon megvalósított földreformról a ljubljanai Földigazgatóság 1925. augusztus 19-i dátummal ismét tájékoztatta a földreformért felelős belgrádi minisztériumot. A beszámolóból kiderült, hogy a nagybirtokosnak maximum fejében 134 hold földet, valamint szupermaximum fejében 966 hold földet hagytak. Az összes többi földet a földreformról szóló rendelkezések értelmében osztották fel, azaz összesen 7297 holdat. A már említett 1924 októberi rendelet után a szupermaximum utolsó 400 hold területét is egyéb célokra használták fel. Összesen tehát az Esterházy nagybirtokból 8129 hold földet osztottak el.


Az elosztott földekből mintegy 6074 hold jutott a helyi (muravidéki) földigénylőknek, 1210 hold a más vidékekről betelepítetteknek, és mintegy 521 hold ugyancsak betelepítési célra volt fenntartva, azonban a beszámoló beadásának idején még nem véglegesen rendezett földterületként volt feltüntetve. Mindezek után a nagybirtokhoz 134 hold földterület tartozott mint maximum, valamint további 324 hold földet saját művelési kategóriában tartottak számon.[499]

A maribori Körzeti Agrárhivatal beszámolójából viszont kiderült, hogy 1925-ben további 25 telepes részesült földben, majd a következő esztendőben 20 telepes esetében hozott végzést az illetékes minisztérium, míg 1927-ben 121 telepes kapott földet az egykori Esterházy-féle nagybirtokon.

Az említett telepesek közül 33 volt optáns és önkéntes (dobrovoljác), 3 külföldi telepes és 130 földigénylő-telepes a Mura menti szlovén falvakból, azonban a beszámoló elkészítésekor még a földeket ténylegesen nem birtokolhatták, mert 1927 nyarán az illetékes minisztérium ideiglenesen megállított minden konkrét intézkedést.[500]

A minisztériumi intézkedések szünetéltetésének oka abban rejlik, hogy földreformért felelős intézményre egyre nagyobb nyomást gyakoroltak a muravidéki szlovén földigénylők. A minisztérium ezért arra utasította a ljubljanai Földigazgatóságot, hogy a "helyi kedélyek csillapítása céljából" a muravidéki igénylőknek is további földterületet kell biztosítani, amit - véleményük szerint - a vidék sűrűn lakottsága tett különösképpen indokolttá.[501]

A földreform megvalósítása tekintetében fontos azonban időben valamennyire visszatekinteni, és említést tenni arról is, hogy az illetékes miniszter 1925. március 2-án aláírta a földreform objektumainak és szubjektumainak "végleges" megállapításáról szóló rendeletet. A körzeti földhivataloknak azt követően pontosan meg kellett állapítaniuk a tényleges helyzetet. A földigénylők megállapításánál a földhivatalok revíziót végeztek, amelynek keretében megállapították a bérbeadás hitelességét, továbbá azt is ellenőrizték, hogy a bérlők teljesítették-e kötelességeiket, tehát fizették-e rendszeresen a bért, maguk művelték-e meg a földet stb. A revízió során a bérlők - amennyiben úgy vélték, hogy nem részesültek elegendő földben - igényelhettek további földterületeket, ugyanúgy azok az igénylők is számításba jöhettek, akiknek korábban nem jutott föld. Az igényeknek azonban akkor sem tudtak eleget tenni, s ez számos fellebbezésre és konfliktusra adott okot.

Ugyancsak 1925-ben (szeptember 3-án) a földreformért felelős miniszter és a pénzügyminiszter aláírták azt a szabályzatot, amely 1925 utolsó harmadára vonatkozóan rendelkezett a nagybirtok meghatározott részének a megvásárlásáról és a vételi ár 10%-nak a befizetéséről. A szabályzat - a nagybirtok végleges felosztásáról szóló törvény elfogadásáig - felhatalmazta a földreformért felelős minisztert a nagybirtok földmaximumát meghaladó területetek telekkönyvi átírásának engedélyezésére. A szabályzat a nagybirtokosoknak az arra vonatkozó törvény elfogadása előtt lehetőséget adott birtokuk bizonyos részének az eladására, a földigénylőknek pedig - meghatározott feltételek mellett - meghatározott földterületek megvásárlására.

Az Esterházy-féle nagybirtok felosztásának revíziója szerint, azaz a földreform objektumainak (ingatlanainak) megállapításával kiderült, hogy a Magyarországgal megállapított határvonal a tárgyalt szakaszon jelentős mértékben a tényleges kataszteri határokat követte Kebelétől egészen Pincéig (a Zágrábban 1927 májusában íródott jegyzőkönyv szerint csupán néhány kisebb eltérést jelöltek meg, ahol a földterületet szelte a trianoni határ).[502]

A földek megvásárlása számos lehetőséget jelentett a találékonyabb gazdák, érdekcsoportok számára. Klekl kezdeményezésére és vezetésével 1926-ban Cserencsócon (Črenšovci) működni kezdett a Földműves Szövetkezet (Agrarna zadruga), amely az Esterházy nagybirtok 7 ezer hold területét kívánta megvásárolni, majd azt továbbárusítani az igénylőknek. A Földműves Szövetkezetbe magyar gazdákat is bevontak, ebben döntő szerepe volt annak, hogy - minden ellentmondásosság ellenére - Klekl többször követelte a nagybirtokból osztandó földet a "határmenti szegény magyar rétegek" számára is. A Földműves Szövetkezet mellett azonban a földvásárlással a földhivataloknak, illetve azok vezetőinek és egyéb gazdagságra vágyakozóknak is szándékai voltak. A földek megvásárlásáról rendelkező szabályzat azonban akkor még számos megoldatlan kérdést hagyott, és a megvásárlás is számtalan nehézséggel vette kezdetét.

Klekl képviselői tevékenységét és egyéb munkásságát vizsgálva megállapíthatjuk, hogy annak jelentős része szorosan összefonódott a Muravidék érdekeinek keresésével a földreform megvalósításának bonyolult folyamatában. Már számtalanszor szóltunk arról, és idéztünk is beszédekből, jegyzőkönyvekből, hogy Klekl munkája e téren is ellentmondásos volt. Azonban úgy véljük, hogy tevékenységét, a földreform bonyolult összefüggésrendszerét és az államhatalomnak a muravidéki magyarságra vonatkozó diszkriminatív intézkedéseit még inkább megértjük, ha a jugoszláv Képviselőházban elhangzott 1927-ből származó felszólalását ismertetjük. Klekl abban a beszédében szorgalmazta, hogy ott, ahol hiányosságok tapasztalhatók, és a földosztás során igazságtalanságok történtek, szükség van a földosztás revíziójára, hiszen - állítása szerint - sokszor "a földet a kocsmában osztották, és aki több borravalót adott, az több és jobb földet kapott". Szerinte a szegényebb lakosság teljesen háttérbe szorult, de a párt- és ideológiai hovatartozás is meghatározó volt sok esetben. A megkezdett revízióról az volt Klekl véleménye, hogy ahol nem volt fellebbezés, ott sor került arra, ahol viszont az leginkább indokolt lett volna, ott nem következett be újraosztás. Hangsúlyozta az illetékes miniszter felelősségét, különösképpen a határ menti Alsólendvai járás helyzetét illetően. Állítása szerint a földigénylőknek több mint a fele nem jutott földhöz.

A muravidéki magyarsággal kapcsolatosan ellentmondásos vélemény érződik Klekl képviselőházi felszólalásából. Egyrészt megállapította, hogy a betelepítési akció összességében eredményes volt, hiszen a magyar határ menti terület szlovén elemekkel egészült ki, így megváltozott annak arculata, ezért javasolta a betelepítések folytatását. Mindenekelőtt Dobronak környékére javasolta újabb muravidéki szlovén telepesek érkezését. Ugyanakkor - mintha a muravidéki magyarság helyzetének semmi köze se lenne a betelepítésekhez - figyelmeztetett a Lendva vidéki magyarság szociális állapotára, ami a földbérlés megvonása után kilátástalan helyzetbe sodorta őket. Feltételezhetjük, hogy taktikai okokból (kevésbé hihető ugyanis, hogy meggyőződésből) állította, hogy a határ menti települések magyar lakossága amúgy is szlovén eredetű, ezért javasolta, hogy az illetékesek keressék meg az említettek szociális helyzetének orvoslását. Klekl úgy vélte, hogy mivel addig elsősorban a szlovénok kaptak földet, célszerű lenne a későbbiek során a "szegény magyaroknak" is biztosítani némi földterületet, s ez jelentős mértékben hozzájárulna a határ menti terület békés életéhez. Ezzel párhuzamosan azonban a betelepített családok anyagi megsegítését kérte, valamint azt követelte a földreform revízióját végrehajtó szervektől, hogy a szegény lakosság igényeire - akár szlovénok, akár magyarok azok - legyenek némi tekintettel.

Klekl arra a jelenségre is felhívta a figyelmet, hogy ugyan egy 1922. február 28-i rendelettel minden földet igénylő család számára 8-16 köbméter tűzifát és 15 köbméter épületfát hagytak jóvá, annak következetes betartására, azaz a fa biztosítására nem került sor. A muravidéki erdőket illetően számos nehézséget említett, többek között azt, hogy távolabbi területekről származó érdekeltek igényei miatt veszélyben van az erdőgazdaság, tudomása szerint ugyanis Szentlászló és Kebele környékén az erdők teljes kivágását tervezték. Egyébként nem nézte jó szemmel, hogy az egykori Esterházy-erdőket a Janković-féle cég vásárolta meg, mint ahogy az sem történt a szájíze szerint, hogy a felsőlendvai Batthyány-féle erdőség a muraszombati Szabadság hetilap "soviniszta magyar szerkesztője", Hartner Nándor tulajdonába került. Úgy vélte, hogy ez a Muravidéken a szlovén nemzeti érdekek meggyalázása volt.

Mivel a muravidéki erdőkből nagyobb mennyiségű fát kívántak exportálni, Klekl az ilyen politikát határozottan visszautasította addig, amíg a muravidéki polgárok nem kapják meg a megérdemelt és becsületesen megfizetett részüket.[503]

A faellátással kapcsolatos nehézségek egyébként már közvetlenül a vidék Magyarországtól történő elcsatolása után megmutatkoztak. A muraszombati Agrárhivatal már 1922 februárjában azzal a kéréssel fordult a Kereskedelmi és Ipari Minisztérium ljubljanai kirendeltségéhez, hogy - mivel a megállapított határ a szentmiklósi és rédicsi erdőben hét települést úgy megkárosított, hogy azok lakosai tűzifájukhoz nem juthattak hozzá - járjanak el a magyarországi hatóságoknál a határ magyarországi oldalán maradt erdőterületeken maradt tűzifájuk behozatala ügyében. Mivel a kérés tényleges megoldására az adott időszakban nem volt lehetőség, a muravidéki népbiztos kérte a ljubljanai Földigazgatóságot, hogy a Muravidéken maradt Esterházy-erdőkben engedélyezze a favágást a "károsultak" számára.[504]

A viszonylag szegényes körülmények között tengődő muravidéki települések életében a tűzifával és épületfával való ellátottság az átlagosnál jelentősebb, létfontosságú feltétel volt. Az alsólendvai járás települései erdőállományban különösképpen szegények voltak. A maribori megye 14 járása közül az utolsó előtti helyet foglalták el. A magyarlakta falvak közül pl. Kámaházának, Kótnak és Göntérházának nem volt erdőterülete, de Hídvégnek, a két Lakosnak és Petesházának is csak településenként egy-egy hektár. 1928-ban ismét felvetődött olyan elképzelés, hogy az ún. önkénteseknek - akik erélyesen követelték a földet - a még megmaradt Esterházy-féle erdőterületekből juttatnak, mivel elosztandó termőföld már nem állt rendelkezésre. Bizonyos politikai körök, elsősorban a Klekl-féle klerikálisok ösztönözték az őshonos polgárokat a lendvai járásban, hogy fogjanak össze, és határozottan követeljenek erdőterületeket a saját részükre, mert különben ismét a hazai ember marad föld-, illetve erdőterület nélkül.[505]


IV.6.IV. Néhány megkülönböztető intézkedés és sajtócikk ismertetése a földreform első szakaszából

A következőekben - a kronológia szabályaitól eltekintve - tekintsünk meg még néhány sajátosságot és rendkívül diszkriminatív intézkedést, amely a földreform során a muravidéki magyarságot sújtotta, valamint ismerjünk meg néhány, a földreformról szóló fontosnak ítélt újságcikket.

Az agrárreform általános hiányosságairól olvashattak már a Mörszka Krajina hetilap 1923. május 13-i számában, amelyben a cikk írója kifejtette, hogy az agrárreform nagyon rossz következményekkel jár, amennyiben csupán egy-két holdas földeket juttat az igénylőknek. Fontos lett volna, hogy az arra alkalmas gazdáknak nagyobb földterületeket is kiosszanak, így megteremtették volna a kisgazdaréteg kibontakozásának alapfeltételét, ami az állam gazdasága szempontjából rendkívül fontos intézkedés lett volna.[506] Mivel erre nem került sor, még néhány év múlva is a tényleges kisgazda réteg hiánya különböző tiltakozások és vélemények tárgyát képezte.

A magyarsággal szembeni diszkriminatív intézkedésekről a földreformmal kapcsolatosan már számos összefüggésben szóltunk. A katonakötelezettség elől Magyarországra szököttek eseteiről is több szó esett. Azoknak, illetve családjaiknak gyakorlatilag nem volt esélye a nagybirtok felosztott területeinek bérlésére. Már 1922-ben volt olyan eset, hogy a visszatért fiatalok is földigényléssel léptek fel, azonban a tudtukra adták, hogy - az elkövetett törvényellenességük miatt - magyarok és németek nem bérelhetnek földet.[507] A ljubljanai Földigazgatóság 1924 márciusában arra kérte a maribori Körzeti Földhivatalt, hogy számoljon be a Magyarországra dezertáltak visszatéréséről, valamint arról, hogy azok vagy családjaik szerepelnek-e a földigénylők listáján. Az Agrárhivatal válaszából kiderült, hogy a magyar nemzetiségűeket akkor már egyáltalán nem tartották számon az igénylők listáján. Akkorra már az esetleg korábban családjuknak juttatott földet rég elvették tőlük, így csak szlovén nemzetiségű dezertőrök voltak a listán. A hivatal egyébként javasolta a Földigazgatóságnak, hogy a szlovén nemzetiségűektől is, amennyiben megszöktek a katonakötelezettség elől, kobozzák el a földeket.[508]

A földreformmal kapcsolatosan a muravidéki magyarságot ért megkülönböztető intézkedéseknek talán a legmegrázóbb, a szélesebb földrajzi térségben is ismeretlen példája volt a következő eset: 1923-ban a ljubljanai Földigazgatóság követelte az illetékes hatósági szervtől, hogy az 1921-es népszámlálás adatait bocsássa a rendelkezésére. Tette ezt abból a célból, hogy a bejegyzett adatok alapján már eleve diszkriminálják a földosztásnál azt, aki a Muravidéken magyarnak vallotta magát. Az első követelés után ugyan a ljubljanai Tartományi Hivatal az adatok kiszolgáltatását még visszautasította, arra hivatkozva, hogy - egyrészt - az adatok feldolgozás alatt vannak, illetve - másrészt - azok amúgy is hivatali titoknak számítanak, azonban erős politikai nyomásra, néhány levélváltás után engedett a követelésnek. Az Országos Statisztikai Hivatal 1924. április 7-i rendelete lehetővé tette a Muravidékre vonatkozó népszámlálási adatok felhasználását a földreform megvalósítása, azaz a magyarság földigénylési jogának megvonása céljából. Arról is levéltári adatok tanúskodnak, hogy az említett népszámlálási adatokat a maribori Földhivatal átvette, amelyen a magyar falvak részben meg voltak jelölve. Az ilyen eljárással szemben a magyar falvak némelyike (például Dobronak) erélyesen tiltakozott, azonban a hatóságok a tiltakozást magyarázat nélkül visszautasították.[509] Ez az intézkedés egyik sarkalatos bizonyítéka a két világháború közötti jugoszláv állam kisebbségellenes, asszimilációra törekvő politikájának, amelynek jellege és gyakorlati megvalósítása a délszláv államot térségünkben e tekintetben a tárgyalt korszakban talán "élenjáróvá" tette.

Az akkori helyzetbe szinte beillett, hogy az illetékes szervek a pincei Hóbor József földigénylő kérelmeit egymás után ridegen elutasították, továbbá a kapcai Ebenspanger Lipót zsidó származású boltos és kocsmárosét, valamint a völgyifalui Tuboly Jánosét is úgy, hogy még esélyük sem volt a döntés megváltoztatására.[510] Az említett neveket csak jelképesen választottuk ki, hiszen a levéltári források rendkívül sok visszautasított igénylő nevéről és kérvényéről tanúskodnak.

Miért nem kapnak a magyarok grófi földet? címmel helyzetelemző tanulmány keretében számolt be a földreform általános és muravidéki hiányosságairól a Szabadság c. hetilap 1923. július 13-i számában.[511] A cikk hangsúlyozta, hogy a királyi jelszó ("A föld legyen azé, aki azt megműveli") a politikai korrupció martaléka lett, és ezzel az egész ország gazdaságát katasztrofális helyzetbe sodorta. Az állapotot különösképpen a Vajdaságban minősítette kilátástalannak. Muravidéki vonatkozásban a következőképpen jellemezte a helyzetet: "Prekmurjén több mint 16 ezer hold földet osztottak ki kezdetben magyaroknak és szlovéneknek, görci és trieszti menekülteknek egyaránt A nagycsaládos földművesek megörültek a kapott földnek, mely anyagi jobblétüket biztosította. A kapott földbe munkát, fáradságot, pénzt vetettek bele, hogy a termést kicsikarják belőle. És most csattant a magyarokon az ostor. A katonakötelesek legnagyobb része a tavalyi sorozások alkalmával átlépte a határt, hogy kenyerét könnyebben megkereshesse, részint, hogy meneküljön a 6-7 éves katonai szolgálat elől. A hatóságok mindent elkövettek, hogy a katonaszökevényeket hazacsábítsák, és ezek tényleg vissza is jöttek, és újból megkezdték a katonai szolgálatot. Eközben azonban a muraszombati agrárhivatal azok szüleitől elvette a grófi bérletet. Sok járás, panasz és elkeseredés után megjött a miniszteri rendelet, mely szerint a magyar nemzetiségűeknek nem jár föld. Ezen indoklás rendkívül igazságtalan és jogtalan. Mert ha a magyar nemzetiségű, azonban jugoszláv polgárra állampolgári terhek nehezednek, kell, hogy megillessék őt az alkotmányban biztosított polgári jogok is. Ha a magyar nemzetiségű jugoszláv állampolgár katonai szolgálatot teljesít, adót fizet és hozzájárul minden állami teherhez, megjár neki minden jog is, úgy mint a szlovéneknek, tehát a grófi bérlet is..."

Néhány hónappal később ugyancsak azért emelt hangot a Szabadság hetilap, mert a maribori Körzeti Földhivatal a muravidéki magyar nemzetiségű gazdáktól könyörtelenül elvette az addig bérelt nagybirtokbeli földeket.[512]

A földreform elemzése kapcsán fontos idézni a Mörszka Krajina - Muravidék c. hetilap 1923. november 11-i számának a nagybirtokra vonatkozó részét, amelyben a cikkíró hangsúlyozta, hogy "a nagybirtokra minden államnak szüksége van. A nagybirtok az ország rezervoárja, melynek termését a városok lakossága éli fel és fogyasztja el. A nagybirtok berendezkedésénél fogva, gyárak alapítására felettébb alkalmas, és a nagybirtok termelő képességét semmiféle más módon pótolni nem lehet. Itt, Prekmurjéban saját bőrünkön tapasztaltuk, hogy a nagybirtokok mit produkáltak, mennyi közcélú intézmény megalapozását és fenntartását tették lehetővé és termésfeleslegükkel messze vidékek élelmezését látták el. Ma ezek a birtokok agrárreform és szekvesztrálás alatt végvonaglásban küzdenek, és ez a mai állapot talán senkinek sem jelentett semmi előnyt, de a legtöbb kárt az országnak okozta, mert a földben rejlő nagy erők megbénultak, a nagybirtok nem termel, sőt lassanként már adót sem tud fizetni".[513]

Amint arra már korábban utaltunk, 1925 elején az agrárreform szörnyű válságba jutott a Muravidéken. A helyzetet elemző újságírók megállapították, hogy a kezdet kezdetén ugyan a négyéves bérlettel mindenki némi földterülethez juthatott, nemzetiségre való tekintet nélkül, azonban a helyzet hamar megváltozott. 1924-ig a magyaroktól elvették a megművelt földet, és például Dobronak környékén mintegy 800 holdat osztottak el ún. dobrovoljácoknak. Petesháza és Pince határában hasonló nagyságrendű földterületet koboztak el a magyaroktól, és muraközi horvátoknak adták azt újabb bérleti időszakra, holott Petesháza határában a tengermelléki menekültek (telepesek) részére már akkor önálló falut hoztak létre, Benicét (szlovénul Benica). A megmaradt földeket is szlovénok között osztották el.

Az akkori helyzet teljesebb megértése szempontjából nem árt idézni a kérdéssel foglalkozó cikkíró véleményét, kérdéseit: "Az agrárreform célja a nagybirtok gazdasági felosztása oly módon, hogy a nincsteleneket racionális progresszivitás alapján földhöz juttassa. Sajnos, minálunk a racionális progresszivitásnak még a halvány jele sem mutatkozik, mert ha az említett szabályt követték volna, akkor nem történhetett volna meg a közgazdaságnak az a skandaluma, hogy sovinizmusból elvegyék azon nincstelenektől a földet, akiknek megvan a szükséges tőkéjük, és azoknak adják, akiknek még kapájuk sincsen, sőt mi több, erkölcsileg érdemtelenek a földre, és velük szemben kárhoztassanak azok, akiknek jár és megérdemlik?

Nyílt titok, hogy az agrárreformért a demokraták a felelősek, legalább is itt Prekmurjéban (értsd: a Muravidéken). Mindenekelőtt helyes cselekedet-e Jugoszlávia legnépesebb területére, hol a föld képezi a nép létét, telepeseket, dobrovoljácokat és medjimurecokat (értsd: muraközi horvátokat) hozni? Csak a legvadabb sovinizmus adhat erre igenlő választ, mert ezáltal nemcsak a közgazdasági, hanem a társadalmi élet is meg lett zavarva."[514]

A fenti cikk írója leginkább a demokratákat vádolta a létrejött helyzetért, mindenekelőtt a földreformért felelős minisztert, az egyébként Varazsdon élő Križmant tette felelőssé a muraközi horvátok földhöz juttatásáért, valamint a maribori Körzeti Földhivatalt, azaz a földreform kivitelezéséért felelős területi szervet és annak vezetőjét, Gregorovičot. Gregorovičot egyébként felelősségre vonta, hogy milyen alapon nyilvánította a magyarságot Belgrádban államellenes tényezőnek.

Az 1925. év második felében, az új kormány hivatalba lépése után valamennyire javulni látszott a helyzet. Törvénymódosításra került ugyanis sor, amelyben - számos egyéb intézkedés mellett - azt is kimondták, hogy a megművelésre alkalmas földeket mindenkinek (tehát elvileg a magyaroknak is! - a szerző megjegyzése) jogában áll bérbe venni, mégpedig olyan mennyiségben, amire a törvény lehetőséget biztosít. Az említett törvény sorai között azonban meglapul a folyamatosan jelen levő módszer - a nem szláv lakosság közvetlen vagy közvetett kiszorítása - , hiszen amikor a törvény az ún. kolonizációs összegre 10%-os illetéket ró, ami természetesen az eladókat terheli, kinyilvánítja támogatását a kolonizáció további folytatását illetően.[515]

Az 1925. esztendő végén - az új (a jugoszláv érában már a 13.) kormány politikájában bízva - bizonyos gazdakörök javulást véltek feltételezni a földreform megvalósítása terén. Ismét parlamenti vita tárgyát képezte az agrártörvény, amitől sokan pozitív változást reméltek. Erre nagy szükség lett volna, hiszen - amint azt egy újságcikk megjegyezte - "a Muravidék hemzseg a nincstelenektől", azért a megoldást egy hathatós kormánytámogatástól remélték.[516]

A klerikális körök nagy megelégedéssel számoltak be 1928 júniusában arról, hogy végre meghallgatást nyert a muravidéki magyar kisebbség általuk mindig jogosnak minősített kérelme, miszerint részesülhessenek az agrárreform, illetve agrártörvény által biztosított földterületekből. Az eredményt elsősorban Klekl képviselő érdemeként emlegették, aki - véleményük szerint - jelentős mértékben hozzájárult ahhoz, hogy az agrártörvény tervezetébe bekerült az a paragrafus, amely a muravidéki magyarságnak is lehetővé tette az egykori nagybirtokból való részesedést.[517]

Egyébként minden túlzás nélkül állíthatjuk, hogy az agrárreform az I. jugoszláv királyság egyik fontosabb belpolitikai kérdésévé vélt. Ez a Muravidéken még inkább érvényesült, hiszen ezen az agrárvidéken - mennyiségi és minőségi vonatkozásban egyaránt - létfontosságúak voltak az azzal kapcsolatos rendelkezések, illetve azok következményei. A földreformmal kapcsolatosan számos torz információ, politikai manipulációt szolgáló hír is megjelent. Így 1929 elején is hallani lehetett arról, hogy a kormánynak szándékában állt az agrárreform által kiadott földeket a bérlőktől visszavenni, és a nagybirtokokat visszaállítani. A Muravidéken Kleklék gyorsan megcáfolták és valótlannak minősítették ezeket a híreszteléseket, és biztosították az önkénteseket és az agrárreform által földtulajdonban részesülteket, hogy nyugodtak lehetnek a bérelt birtokokon. "Csupán a már előzetes földreform-revízió során felvetődő, vitás kérdések esetében merülhetnek fel változások, azonban a földhöz való joga az illetőnek még abban az esetben sem válhat kérdőjelessé" - írta a Népújság[518].

A magyarlakta vidéken fontos tulajdonjogi változásnak számított, hogy 1925 elején herceg Esterházy Pál eladta az alsólendvai uradalmát. A 14 ezer hold területet - ebből 6 ezer hold erdő és 8 ezer hold szántóföld, illetve kaszáló - a zágrábi Jankovics és társa fakitermelő cég vásárolta meg 800 ezer dollárért.[519] Az említett év második felében megkezdődött Szapáry László nagybirtokos földjeinek az eladása is a muraszombati járás területén. Fontos megjegyezni, hogy a tulajdonosnak az volt a kinyilvánított óhaja és kívánsága, hogy az eladandó föld a hazai lakosság kezébe kerüljön. Ennek megfelelően reális áron árulta vagyonát, amit a lakosság nagy megelégedéssel fogadott.[520] Hasonlóan járt el gróf Zichy Mária belatinci nagybirtoka árusításánál, amikor a már korábban kisbérletekre felosztott uradalmi földek eladásakor az addigi bérlők előnyben részesültek.


IV. 6. V. A földreform kései fázisa

A húszas évek második felében is - minden állami vagy helyi jellegű intézkedés és törekvés ellenére - folytatódott a földreform körüli bizonytalanság. A földbérlőktől elvették a földet, amennyiben úgy ítélték meg, hogy az illető túl sokat kapott, vagy amennyiben nem tudta azt kellőképpen megművelni. Az ilyen jellegű intézkedések néhány esetben a telepesekre is vonatkoztak. Sajnos a magyar nemzetiségű polgárok diszkriminációja is tovább folytatódott. Egy 1928. évi bizottsági beszámolóból kiderül, hogy a csentei ún. autokolonisták (6 családról van szó) bérelt földterületeinek korábbi elvétele indokolt volt, mert azt vagy rosszul vagy nem művelték meg. Az egyik telepes földbérlővel (nevezetesen Fitičar Józseffel) szemben viszont az volt a vád, hogy teljesen magyar "gondolkodású", akinek a nagy létszámú családja egy kukkot sem tud szlovénul. A családfő - a maribori Földhivatal megjegyzése szerint - csak akkor beszélt szlovénul, amikor a hivatali szervekkel volt dolga, vagy amikor a többi földigénylőt káromolta. Már szinte általános megjegyzésként szerepelt, hogy a földhöz juttatott érdekeltek közül sokan "egyre jobban cimborálnak a magyarokkal, ahelyett, hogy hálájukat fejeznék ki a szlovén hatóságoknak.[521]

A cserencsóci Földműves Szövetkezet nevében Klekl 1930 nyarán - ismét a korábbiaknál valamennyire megváltozott hangnemben - azt kérte a földreformért felelős minisztertől, hogy a nagybirtok szupermaximumát a muravidéki szlovén lakosság betelepítésére kell felhasználni, mert véleménye szerint állami érdeknek számított az, hogy az általa "északi határ"-nak nevezett terület mentén a szlovén lakosság fölénybe (fizikai előnybe) kerüljön.[522]

A Jugoszláv Királyság a hágai konferencián kötelezte magát arra, hogy 1931. július 20-ig megalkotja a nagybirtok felvásárlásáról szóló törvényt. Annak értelmében a király 1931. június 19-én (gyakorlatilag 10 esztendővel a fölreform megkezdése után) kinyilvánította a földreform likvidációjáról szóló, a nagybirtokokra vonatkozó törvényt. A törvény értelmében a Drávai Bánságban (ahová a Muravidék is tartozott) nagybirtoknak számított minden földterület, amelynek terjedelme meghaladta a 130 hold termőföldet, illetve a 347 hold földterületet általában. A nagybirtokból kivált, tehát tulajdonjogilag megváltozott mindaz a földterület, ami nem tartozott az ún. maximum vagy szupermaximum keretébe. Muravidéken szupermaximumot csak az Esterházy- és a Zichy-féle nagybirtok esetében hagytak meg. A földreform alanyai (szubjektumai) a helyi földigénylők, a falusi iparosok, az ún. önkéntesek, az optánsok és egyéb telepesek, valamint állami és érdekképviseleti testületek voltak.

A törvényben meghatározták, hogy a földreform hatálya alá eső földek megvásárlására elsősorban a közvetlen, illetve a szomszéd települések polgárai jogosultak, azonban az önkéntesek, a telepesek és az optánsok földigénylési jogáról külön cikkelyek rendelkeztek.

A települések, közbirtokossági közösségek - mint jogi személyek - is lehettek földigénylők a legelők esetében. Meghatározott esetben ez bizonyos erdőterületekre is vonatkozott. A Muravidék magyarlakta falvaiban mindkettőre számos példa adódott.

A törvény a földek eltulajdonítási (kárpótlási) összegét is meghatározta. A földeket különböző minőségi osztályokba sorolták, majd annak megfelelően állapították meg az árát. A meghatározott pénzösszeget a földigénylők maguk voltak kötelesek kifizetni, azonban az ún. önkéntesek kötelezettségeit az állam magára vállalta. A pénzösszeget a földigénylők a nagybirtokosnak közvetlenül is fizethették, vagy az e célra meghatározott Mezőgazdasági Bank végezte el azt helyettük, amelynek ők 20 évig voltak kötelesek az összeget - a törvény szerint - évi 5%-os kamattal visszafizetni. A földigénylők az ún. kolonizációs alapba is 5%-os kárpótlást voltak kötelesek fizetni.

A törvény megjelenése számos ellentmondással, értelmezési zavarral járt, azonban a legnagyobb problémát az jelentette, hogy annak hatályba lépése 1931-ben a nagy gazdasági válság csúcsán történt, amikor a földigénylők rendkívül nehéz anyagi helyzetben (pénz nélkül) voltak. A kérdéssel a sajtó is részletesen foglalkozott. A Muravidék c. hetilap májusi számaiban rendszeresen elemezték már a törvény tervezetét, és a földreformmal kapcsolatos muravidéki helyzetet. A cikkekből a készülő törvényhez fűzött remények is kiderültek, hiszen általános megállapításnak számított, hogy a földreform megvalósítása és a nagybirtok rendezése, valamint az e téren adódó számos probléma megoldása szempontjából a törvény elfogadása jelentős tényezőnek számít.[523]

A törvény rendelkezéseit illetően különösen fontosnak tartották, hogy az bánságonként megállapította a maximumot, a birtok nagyságát. Lényeges kiindulópont volt, hogy amelyik földterület a meghatározott maximumnál nagyobb volt, az földreform alá esett. Az új törvény nemcsak a maximumon fölüli birtokra vonatkozott, hanem a 100 katasztrális holdnál nagyobb összes birtokra, amelyet tulajdonosa nem saját maga művelt meg, hanem bérbe adott.

A törvény értelmében ún. hitbizományi birtok többé nem létezhetett. A nagybirtok tulajdonjogát először az államra írták át, s csak azt követően az agrárérdekeltekre. A rendelkezések értelmében azok az államnak éves részletekben fizethették meg a megváltás árát.

A jogszabály arról is rendelkezett, hogy földet csak azok kaphattak, akik a nagybirtok közelében laktak, s az érdekelt családnak nem volt 10 kataszteri holdnál nagyobb birtoka. E rendelkezés alól csak akkor volt kivétel, ha a családtagok száma tíznél több volt. Akkor ugyanis nem volt korlátozás.

A Muravidék hetilap kommentárja diszkriminatív intézkedésnek értékelte azt a törvényrendelkezést, hogy a helybeli érdekelteknek a föld kisajátítási árát maguknak kellett megfizetni, míg az ún. dobrovoljácok földjének megváltását az állam vállalta.

Pozitívnak értékelte viszont a közvélemény azt a rendelkezést, hogy ha a nagybirtokos a föld iránt érdeklődőkkel meg tudott egyezni, akkor azok 20 éven keresztül egyforma részletekben, 5 %-os kamattal, készpénzben, minden év október 1-jén a nagybirtokosnak fizethették a kártalanítási összeget.

A földreform ügyét rendező törvény azt is szabályozta, hogy a nagybirtokos fenntarthatta magának a kegyúri jogot, és ezen az alapon visszatarthatta magának azokat a földeket, amelyek fölött a törvény szabad rendelkezést írt elő. Ellenkező esetben a nagybirtokos és az agrárérdekeltek kötelesek voltak az egyháznak kártérítést fizetni.

A törvény nagyon fontos rendelkezésének minősítették azt a cikkelyt, amelyik kimondta, hogy annak végrehajtása után az ország területén a földeladás és a vásárlás szabadon folyhat.[524]

A törvényt 1931 decemberében módosították először, majd annak kiegészítésére került sor 1933. június 24-én. Az utóbbi módosítás rendelkezett további kedvezményekről a betelepítések ügyében, valamint a kárpótlási összeg kifizetését 20-ról 30 évre hosszabbította meg.[525]

A Jugoszláv Radikális Paraszt Direkció pártja lendvai járási szervezetének ülésén 1933. február 5-én olyan javaslatot fogadtak el, amelynek értelmében a jugoszláv államhoz lojális magyarság, illetve a nemzetiségek számára is biztosítani kell a nagybirtok eltörölt szupermaximumából való részesedést, amennyiben az érdekeltek eleget tesznek az újonnan elfogadott törvény előírásainak. A tanácskozáson arra is figyelmeztettek, hogy a telepeseket nagyobb anyagi támogatásban kell részesíteni, mert különben gazdaságuk tönkremegy, és nem lesznek képesek teljesíteni kötelességeiket.[526]

A vidéken történő fontos tulajdonjogi változásként meg kell említeni, hogy a krizseváci (Horvátország) vagyonügynökség 25 millió dinárért 1930-ban megvásárolta Eszterházy herceg 6600 holdnyi alsólendvai erdőbirtokát, és az arra vonatkozó adásvételi szerződést alá is írták. A vagyonközösség az erdőbirtokot valamennyi erdészeti felszerelésével és a gazdasági épületekkel együtt vásárolta meg.[527]

1931 márciusában gróf Szapáry László eladta a muraszombati képviselő-testületnek - a község részére - 2,1 millió dinárért a család több évszázadon át birtokolt kastélyát és a majorban levő épületet.[528] A híres könyvtárat - elárusítás céljából - Hahn Izidor könyvkereskedő vette meg.[529]

1932 tavaszától 1934-ig telepítették be folyamatosan Hosszúfaluba azokat a tengermellékről érkezett telepeseket (hat családról van szó), akik addig olasz állampolgárként, nemzeti elnyomásuk miatt kérték a jugoszláv állampolgárságot a ljubljanai hatóságoktól. Ideiglenesen már előtte is bizonyos ideig jugoszláv területen éltek. A bebocsátási kérelmükben kb. 10 kataszteri hold földet igényeltek az Esterházy-féle nagybirtokból, amit nagyjából meg is kaptak. A betelepítés során azonban adódtak komoly nehézségek, mert a földreform eltörlését követő törvény hatálybalépése után azokat a földterületeket, amelyeket a betelepítéskor a telepesek kaptak bérbe, közben hazai földigénylőknek ítélték oda. Nyilván előnyt élvezett a kolonizáció, így a helybeli földigénylők - helyszíni szemlék, egyeztető tárgyalások jelképes megszervezése után - elveszítették a már korábban jóváhagyott földjeiket, ezért azonban némi kárpótlásban részesültek másik mezőkön.[530]

Az említett betelepítés ellen tiltakoztak magukat szlovén származásúnak, a szlávság "ezer éves őreinek" nevezett személyek (nevüket a következőképpen írták: Gjerkes Franc, Špilak Jože, Skrilec Nikola, Berke Elizabeta és Jaklin Štefan), azonban annak ellenére, hogy a föld rossz minőségére is hivatkoztak - amelyen véleményük szerint az új telepesek nem tudnak megélni -, a betelepítés megtörtént.[531]

Visszatérve a földreform eltörlését (likvidálását) szabályozó törvényre, illetve az elfogadása után beállt helyzetre, megállapíthatjuk, hogy a muravidéki magyarság elleni diszkriminatív intézkedések akkor sem szűntek meg. A fent említett hosszúfalui esethez hasonlóan, egy 1933. április 28-i minisztériumi levélből kiderül (akkor már a Mezőgazdasági Minisztérium volt illetékes a földreformmal kapcsolatos kérdésekben), hogy ugyan állítólag a ljubljanai Báni Hivatal és a maribori területi főnökség néhány zsitkóci magyar nemzetiségű polgárnak lehetővé tette a nagybirtokból való részesülést (Horváth Rudolf, Toplak Iván, Szántó Pál és Szekeres Vendel nevét említik), azonban a Mezőgazdasági Minisztérium azt az intézkedést megkérdőjelezte. Okként az szerepelt, hogy a helyi (feltehetően a Muravidék távolabbi településeiből származó) szlovénok viszont nem kaphattak földet. Emellett a minisztérium több kételyt és hozzá eljutott hiányosságot felrótt (egyebek mellett azt is, hogy állítólag földművelésre nem alkalmas telepesek is földhöz jutottak), ezért elrendelték, hogy Ivan Vlahović, a minisztérium tanácsosa helyszíni szemlét végezzen a Muravidéken, és állapítsa meg a hibákat és hiányosságokat, valamint azt, hogy az 1932. június 25-i rendelet alapján mennyi telepes érkezett meg a Muravidéken kijelölt területekre.[532]

A telepesek (kolonisták) állapotát 1935-ben ismételten megvizsgálta a Drávai Bánság által kijelölt bizottság. Akkor alapos felmérés készült valamennyi kolóniáról, a harmincas évek első felében létrejött hosszúfalui (Dušanovec néven emlegetett) telepeseket is beleértve. Nem feladatunk e tanulmányban a telepesek helyzetének mélyebb elemzése, azonban kiemelhetünk annyit a bizottság által készített összegzésből, hogy a legtöbb telepes helyzetét és életét a szakértők rossznak minősítették. Gondot észleltek a föld megművelésében, a termés értékesítésében, a bérek és a földek megvásárlási összegének fizetésében, valamint a szociális helyzettel kapcsolatosan egyaránt, ennek okát elsősorban abban látták, hogy az állami szervek kevés támogatást nyújtottak a telepeseknek az induláskor. Azt aligha vitathatjuk, hogy a telepesek helyzete valójában nem volt könnyű teljesen idegen környezetben, ahol a földművelés módja jelentős mértékben eltért az általuk ismert formáktól (ez természetesen a Muravidéken kívüli területekről érkezőkre vonatkozik), másrészt, a nemzeti ellentétek számukra is kellemetlen jelenségnek számítottak, ugyanúgy mint a muravidéki magyarság számára. Egyébként szinte minden településen megalakították a telepesek földműves szervezetüket.[533]

Az említett vizsgálat bizonyára összefügg azzal a nagygyűléssel, amelyet a telepesek 1934. december 30-án Alsólendván szerveztek meg; itt álláspontokat fogadtak el, amit a ljubljanai Báni Hivatalnak "rezolució" címen küldtek el. A pontokban összegzett sérelmeik és javaslataik után megfogalmazták azt a követelésüket, hogy a különböző adósságaik 50%-át töröljék el, mert a 230 telepes család e vidéken rendkívül fontos, a szlovén nemzet megerősödése szempontjából nélkülözhetetlen szerepet tölt be. A levél végére - amelyet valamennyi telepes földműves-szervezet nevében aláírtak - a "Védelmezzük (vagy: védjük) Jugoszláviát!" köszöntést illesztették.[534]

A hídvégi telepesek 1935 januárjában panaszt emeltek Kleklnél, hogy a magas árak miatt képtelenek fizetni a bért, és az igényelt földeket sem kapták meg. Egyebek mellett magyarázatként rámutattak arra, hogy a telepesek nem értenek még annyira jól a földművelés helyi módjához, mint a magyarok, akik már régóta gazdálkodnak az adott viszonyok közepette. Arra is utaltak, hogy az 1929-ben a falu határába telepített családok tagjainak a száma 73 főre nőtt, ezért szükségesnek tartották egy iskola felépítését (akkor egy osztály működött egy bérelt falusi házban).[535]

A földreform eltörlésével foglalkozó, Mariborban székelő bizottság címére 1934 februárjában Hosszúfaluból és Hosszúfalu-hegyről mintegy hatvan fellebbezés érkezett a földreformot eltörlő bizottság által kiadott határozatokra vonatkozólag, mivel a földreform eltörléséről rendelkező törvényt követően sem nyert meghallgatást igényük. Többen az ellen tiltakoztak, hogy még a lehetséges földigénylők jegyzékére sem vették fel őket. A tiltakozók döntő többsége magyar nemzetiségű volt, csupán a hosszúfalu-hegyiek között voltak - a nevükből ítélve - szlovén származású földigénylők is. A tiltakozásokat a maribori bizottság azzal az ajánlással küldte a ljubljanai Báni Hivatalba, hogy azokat utasítsa vissza hozzájuk azzal a magyarázattal, hogy majd a későbbi lehetőségek során számba veszik őket. A tiltakozók között a Hosszúfaluba telepített, 6 tengermellékről származott család is szerepelt, akik az ellen tiltakoztak, hogy a bizottság a földek elosztásánál nem vette igénybe, hogy ők gyümölcstermeléssel kívántak foglalkozni (amit állításuk szerint szülőföldjükön is gyakoroltak). A telepesek fellebbezéseinek jelentős részét a bizottság pozitívan bírálta el.[536]


A jugoszláv minisztertanács 1936-ban elfogadta a parasztok költségeinek eltörléséről szóló rendeletet. A rendelet értelmében az addig érvényben lévő adóssági viszony megszűnt, és az érintett földműves azt követően adósságának 50%-ával az állam által létrehozott intézetnek tartozott, amelyet tizenkét esztendőn át kellett a rendelet értelmében lefizetni. A jogszabály nem vonatkozott azokra az adósságokra, amelyek összege nem haladta meg a 250 dinárt, valamint azokra sem, amelyek túllépték az 500.000 dinárt. A rendelet az 1932. április 20-a előtt létrejött adósságokra vonatkozott. A jogszabály a magánszemélyek és egyéb adósok törlesztéséről, valamint a különböző pénzintézetektől korábban felvett kölcsönökre vonatkozóan aprólékosan rendelkezett.[537]

Egy magát Czuk Istvánnak megjelölő kapcai lakos még 1937. május 18-án is olyan kéréssel fordult a földreform eltörléséért felelős bizottsághoz, hogy mivel két gyertyánosi (feltehetően telepes) személy túladott a nekik ítélt földeken, és ő családjával az említett területeket már korábban művelte, ítéljék azokat neki. Indoklásként azt is megjegyezte, hogy ő is és a felesége is "születésüktől fogva" szlovénok voltak.[538] A megélhetés érdekében kifejtett megalázkodó magatartásforma aligha szorul különösebb magyarázatra.


IV.6. VI. Összegző gondolatok a földreformról és a betelepítésekről

A földreform általános eredményességét leginkább úgy értékelték, hogy az ugyan némi megélhetési lehetőséget jelentett a szegény muravidéki lakosságnak, azonban - bizonyos értékelések szerint - a lehetőséget csak részben használták ki. A vidék sajátosságai és a tényleges helyzet ismeretlensége a szlovén, illetve a jugoszláv hatalmat gyakorlók szemszögéből lehetetlenné tette annak hatékonyabb megvalósítását. Ezt leginkább az tükrözi, hogy a Muravidék mintegy 17 ezer háztartásának a 27%-a 1939-ben 2 hektár alatti földterülettel rendelkezett, a túlnyomórészt magyarlakta Alsólendvai járásban ez az arány meghaladta a 35%-ot. De a fejlett földművelés feltételeit ugyancsak nem biztosító 5 hektár területig terjedő háztartások száma is meghaladta a 72%-ot, az alsólendvai járásban pedig 88%-nál is magasabb volt. A földreform ugyan valamennyire enyhítette az első világháború után radikalizálódó muravidéki szlovén szegényparasztság feszültségét, azonban a magyar nemzetiségűekre még ez sem mondható el. A magyarságtól megvonták a földbérlés, majd később a földvásárlás jogát, és az a csekély kivétel, valamint a harmincas években kialakult, valamennyire enyhülő helyzet nem változtathatja meg azt a megállapítást, hogy a muravidéki magyarságot valójában - a nemzeti-érzelmi kitaszítottság mellett - a földreform gazdasági tragédiába és társadalmi esélyegyenlőtlenségbe taszította. A goricskói magyarság helyzete megegyezett a Lendva-vidéki magyarok sorsával, sőt némely vetületében még mostohább volt, hiszen az erdőterületek jelentős része a nagybirtok (vagy a felvásárló állami pénz- és egyéb intézetek) tulajdonában maradt.


A muravidéki magyarságot a földreform vitathatatlanul kiközösítette, nemzeti hovatartozása miatt megkülönböztette, azonban - hiányosságai miatt - a muravidéki szlovénokban is számos negatív nyomot hagyott.[539]

A betelepítések okát részben gazdasági, részben nemzetiségi tényezőkben kereshetjük. Az utóbbival kapcsolatosan szükséges ismételten hangsúlyozni, hogy a kolonizáció a muravidéki magyarság, a magyar nemzeti és kulturális értékek ellen irányult. A hatalom eltökélte, hogy szlovén lakosság betelepítésével "hígítja fel" és fokozatosan elnemzetteleníti a határ menti magyar lakosságot. E tekintetben a legnagyobb nyomásnak a számos esetben "veszélyes magyar fészeknek" minősített Lendva-vidék volt kitéve. Alsólendva környékén így jött létre 1921-ben, illetve 1923-ban a Petesházi major (1935-ben ahhoz 42 család tartozott 240 lakossal, akik összesen mintegy 239 hold területben részesültek; a családok közül 8 muravidéki, 3 muraközi, 22 Gorica környéki és 9 isztriai volt), 1922-ben önálló településként Benice (32 család Gorica környékéről, amelyhez 1935-ben 161 családtag tartozott, akik összesen mintegy 297 hold földet kaptak), 1925-ben ugyancsak önálló településrészként a Hídvégi kolónia (1935-ben 73 családot tartottak számon, akik - egy híján - mind muravidéki szlovénok voltak és összesen 485 hold földet kaptak), szintén 1925-ben a Pincei kolónia (50 család 236 családtaggal, akik túlnyomórészt Gorica környékéről és Isztriából érkeztek, és akik 1936-ban 359 hold földterülettel rendelkeztek), ugyancsak 1925-ben a Gyertyánosi kolónia (38 muravidéki szlovén család 243 családtaggal, akik összesen 300 hold földben részesültek), 1931-ben az ún. Kámaházi-Zsitkóci kolónia (21 család 101 családtaggal, akik közül 5 család horvát és egy szerb volt; összesen 178 hold földet kaptak) és 1932-ben, illetve 1934-ben Hosszúfalu-Dušanovec kolónia (12 család 55 családtaggal, akik közül 5 Gorica környékéről, 2 Isztriából és 5 a Muravidékről származott; összesen 90 hold földet kaptak). A felsorolt telepesek, illetve településrészek csak a földreform során betelepítettek számát és egykori lakhelyét mutatja be. Emellett a földreform szervezése során - elsősorban Lendvára és természetesen Muraszombatba - nagy számú hivatalnokréteg és egyéb tisztviselő, állami alkalmazott és más személy is érkezett. A betelepítettek élete távolról sem volt könnyű, hiszen az "ígéret földjén" ők sem azt kapták, amit ígértek nekik, sőt a helybeli magyarsággal kialakult konfliktusok még inkább nehezítették helyzetüket.


Mezőgazdasági szempontból is negatív folyamatnak minősítik a betelepítéseket (a föld megművelése és karbantartása szempontjából egyaránt), aminek azonban meg kellett valósulni, mert a politikai és szociális célok az első jugoszláv államban mindennél fontosabbak voltak.[540] A betelepítéseket a muravidéki szlovénok és magyarok egyaránt bírálták, amire e fejezetben már többször utaltunk. A földreform csalódásaiból származó elkeseredést, valamint a betelepítések elleni ellenszenvet már a húszas évek első felében szépen illusztrálta a Mörszka Krajina 1924. december 10-i száma. Rövid hírei között olvashatjuk, hogy nagyjából igaznak minősült, hogy Muravidék Magyarországtól való elcsatolását az a tény határozta meg, hogy a muravidékiek (a cikk szó szerinti fordítása szerint murántúliak) szlovénok. Az írásban azonban jogosan megkérdőjelezték, hogy "miért nem szlovén akkor is a Muravidék, amikor az Alsólendva körüli Esterházy birtokokat osztják likaiaknak, rácoknak, a muravidékieknek viszont nem."


IV. 7. A muravidéki magyarság kivándorlása a két világháború között

A muravidéki magyarság kivándorlása olyan kérdés, ami talán önmagában elegendő lenne egy önálló tanulmány elkészítésére. Eddig azonban e téren nagyon kevés kutatásra került sor, ami számos tekintetben továbbra is áttekinthetetlenné teszi e vitathatatlanul fontos kérdést. Jelentősebb tanulmánynak e téren csupán Kerecsényi Edit "Távol a hazától" c., a kilencvenes években íródott könyvét tekinthetjük[541].

Jelen összegzés keretében - az említett mű mellett - a korabeli sajtó néhány cikkéből levonható "helyzetjelentés", következtetés ismertetésére korlátozódunk.

A munkanélküliség, illetve még inkább a földhiány, valamint a túlnépesedés és a rossz agrárpolitika (beleértve a földreformból származó nehézségeket és diszkriminatív intézkedéseket is) adott okot arra, hogy a húszas évek közepén egyre többen vándoroltak el a Mura mentéről. Jelentős arányokat öltött az Amerikába, Argentínába kivándorlók száma.[542]


Kerecsényi Edit a kivándorlás általa 2. hullámának nevezett időszakát (a két világháború közötti időszakról van szó) szorosan összekapcsolja azzal az idegfeszítő állapottal, amelybe a Lendva-vidék és a Muravidék magyarsága a trianoni döntés után került. Mihelyt könnyebbé vált a külföldre utazás, a magyar falvak fiatalsága kezdett átszökdösni Ausztriába, hogy onnan tovább utazva új életet kezdhessen. A kivándorlók jelentős csoportja - a bevándorlás kedvezőbb feltételei miatt - Kanadában telepedett le, majd akinek szerencséje volt (baráti, családi kapcsolatok révén) az Egyesült Államokba került. Azonban a húszas évek elején - különféle ügynökségek szervezésében - a Dél-Amerikába történő kivándorlás vált egyre gyakoribbá (Argentína, Brazília, Uruguay). Az 1926. év második, valamint a következő esztendő első hónapjaiban egyre nyomasztóbb lett a Muravidéken a gazdasági helyzet. Ebben az időben erről a vidékről - nemzetiségtől függetlenül - nagyon sokan kivándoroltak. A megélhetés a szülőföldön rendkívül nehézzé vált, ezért sokan választották a hasonló kockázattal járó, azonban számos közvetítő szervezet és cég által "tejjel és mézzel folyó Kánaánnak" bemutatott idegen földet.[543]

Valamivel később a szervezők jobbára már csak Brazília kávéültetvényeire toboroztak. A kivándoroltak közül néhányan hazatértek (honvágy, egyéb okok miatt), azonban a Muravidéket elhagyók jelentős része az új hazában maradt.

A húszas évek amerikai kivándoroltjairól megállapítható, hogy többségük gyári betanított vagy szakmunkásként, bányászként ment nyugdíjba. A tehetségesebbek (és akiknek némi szerencséjük volt) lassan kiemelkedtek közülük, s idővel tekintélyes polgárokká váltak új hazájukban.


A húszas évek derekától azonban már közelebbi, főleg nyugat-európai kereseti lehetőség is kínálkozott a vidék magyar (és nem magyar) lakossága számára. Kerecsényi szerint a szülőföld ilyen típusú elhagyása indítékait tekintve nem kivándorlásnak, hanem kifejezetten mezőgazdasági idénymunkának indult, amilyent a környék lakossága még a háború előtti időszakból ismert (a történelmi Magyarország különböző megyéibe rendszeresen jártak mezőgazdasági munkákat végezni). Következményeiben azonban e mind nagyobb mértéket öltő migráció számos muravidéki magyar esetében is a szülőföldtől való végleges elszakadást jelentette. Eleinte leginkább Franciaországba mentek el dolgozni a környékbeliek, majd a harmincas évek közepétől egyre időszerűbbek lettek a németországi munkavállalások.

Egy újságcikk, amely a muravidéki munkásság helyzetével általánosan foglalkozott (nemzetiségi és egyéb differenciálódásra való tekintet nélkül), olyan adatokat közölt 1934 végén, hogy a mintegy 100 ezer lakosú Muravidékről - a túlnépesedés, a földreform hiányos lebonyolítása és egyéb okok miatt - a munkásság 10%-ának idegenben kellett munkát keresnie. Az említett munka elsősorban idénymunka volt. Annyit talán nem felesleges megemlíteni, hogy 1929-től 1934-ig Szlavóniában, Bácskában és Bánátban 22.443 muravidéki személy talált munkát, Franciaországban mintegy 10 ezer, Németországban 4.200 stb.[544]

A Szlavóniában, Baranyában, Bácskában és Bánátban dolgozó idénymunkásokat muravidéki szakemberek figyelmeztették, hogy a terményben kapott járandóságukat ott, ahol azt megkeresték, ne adják el (legalább annak bizonyos részét ne), hanem szállítsák haza, mert a termés szlovéniai értékesítése sokkal kedvezőbb lesz a számukra.[545]


A magyar falvak kivándorlóinak számát nem tudjuk pontosan kimutatni, csupán megemlíthetjük, hogy Kerecsényi Edit az általa vizsgált hat település esetében - amelyek összlakossága mintegy 3.500 fő - kb. 200 "életerős, fiatal férfiról és nőről" beszél, ami szerinte nem kis százaléknak számít. Megjegyezte azonban, hogy a zömében gazdasági és szociális érdekből történő kivándorlások a tárgyalt időszakban nem változtatták meg lényegesen a települések lakosságának társadalmi szerkezetét, bár távozásukkal mindenképpen mérséklődött a gazdaságok további aprózódása és a parasztság elszegényedése. A későbbi időszakra vonatkozóan Kerecsényi megállapította, hogy a tengerentúlról visszatérteknél jóval nagyobb hatást gyakorolt a vidék gazdasági fejlődésére és a települések képének alakulására a gyakran több évtizedes külföldi munkavállalás fizetségeként hazaáramló valuta.


IV. 8. Oktatás

IV. 8. I. A muravidéki magyar nemzeti közösség és a térség oktatásának főbb jellemzői (rövid összegzés)

Az Alsólendvai és a Muraszombati járásoknak a délszláv államhoz kerülése az oktatás terén is nagy változást jelentett. Az új hatalmi szervek már 1919 novemberében állásba szólították a tanítókat. A magyar nemzetiségű tanítóság, azok, akik nem vagy rosszul ismerték a szlovén nyelvet, illetve más vidékről származtak, elhagyták a Muravidéket. A többiek ideiglenes jelleggel tanítani kezdtek, azzal a feltétellel, hogy szlovén nyelvből sikeres kiegészítő vizsgát tesznek. A következő hónapokban, években - általában hathetes tanfolyam után - a legtöbb muravidéki tanító sikeres vizsgát tett.

A tanítás egyébként lehetetlen körülmények között kezdődött, hiszen sem a tantermek nem voltak megfelelőek, sem tanszerekkel nem rendelkeztek. A forradalmi időszakban mindennapi eseménynek számítottak a rongálások; az iskolákban állítólag a legtöbb kárt a Tanácsköztársaság katonai alakulatai és később a jugoszláv katonák okozták, akik a legtöbb esetben az iskolákban állomásoztak.

A tanítóhiány hamar - a szakképzetlen munkaerő mellett - jelentős számú új pedagógus Muravidékre helyezését váltotta ki. Először a szomszédos stájervidéki területekről érkeztek tanítók, majd Szlovénia más tájairól, valamint az akkor teljes egészében Olaszországhoz tartozó szlovén tengermelléki vidékekről. A tanítóság között hamar ellenérzések bontakoztak ki, hiszen a más vidékekről a Muravidékre kerülők (prišlekek, azaz jövevények) a hazai tanítókat magyar érzelműnek vagy madžaronnak tekintették, a muravidéki tanítóság és az értelmiség viszont az "újak" szemére vetette, hogy nem tudnak beilleszkedni az itteni környezetbe.

Egyébként a határ menti településeken a magyar szülők számos esetben nem küldték el gyermeküket iskolába, bízva a demarkációs vonal, majd a trianoni határ megváltoztatásában.

Az őrségi, illetve az Őrség peremén található magyar falvak lakossága különösképpen magyar érzelmű volt (erre utal Gabršek főtanfelügyelő jelentése is 1919 végén), ezért ott kezdetben számításba sem jöhetett más, csak a magyar nyelvű tanítás bevezetése, amit egyébként a Lendva-vidéken is 14 magyar nyelven működő iskola beindításával lehetett megoldani. A magyar tannyelvű iskolákban bevezették a szlovént kötelező tantárgyként. A magyar tanítókat részben megtartották, részben - amennyiben nagyobb ellenállást tanúsítottak - menesztették. Az utóbbiak helyére néhány esetben muravidéki szlovén tanítót állítottak, aki valamennyire beszélte a magyar nyelvet is.

Az újonnan megalapított muraszombati gimnáziumban csak szlovén nyelven oktattak. A muraszombati polgári iskolában sem hagyták meg a magyar tannyelvet, hanem szlovén nyelven kezdték meg a tanítást, a magyar nyelvet csak fakultatív módon lehetett választani. Az alsólendvai polgári iskolát viszont meghagyták magyar tannyelvűnek, a szlovén nyelv kötelező tanításával és szlovén igazgató kinevezésével.[546] Azonban már az 1922/23-as tanévtől teljes egészében szlovén nyelven folyt a tanítás; a magyar nyelv csak fakultatív tantárgyként szerepelt. A végső határvonal megállapításáig a polgári iskolába beíratott tanulók száma nagyon ingadozott, ezért több alkalommal csak külön minisztériumi engedéllyel kezdődhetett el a tanítás. A szülők erőteljesen tiltakoztak a jugoszláv hatalom ellen, és ez is jelentős mértékben kihatott gyermekeik beiskoláztatására[547].

Miután 1922-ben a Határmegállapító Bizottság határmódosítási javaslatát a Népszövetség nem támogatta, az addig makacsul kitartók is engedtek a körülményeknek. Azonban még 1923-ban is a körzeti hivatal adatai szerint 34 muravidéki középiskolás diák tanult Magyarországon.


A megváltozott körülmények között beindult oktatási rendszerről megállapíthatjuk, hogy a magyarlakta falvakban - számos hátráltató körülmény és a tanítóhiány ellenére - formálisan magyar tannyelvű elemi iskolák jöttek létre. A Muraszombati járásban Hodoson, Domonkosfán és Pártosfalván kezdett működni magyar tannyelvű iskola, az Alsólendvai járásban pedig Szentlászlón, Dobronakon, Göntérházán, Radamosban, Hídvégen, Hosszúfaluban, Alsólendván, Csentében, Völgyifaluban, Petesházán, Felsőlakosban Gyertyánosban és Kapcán, valamint egy újonnan alapított magyar tannyelvű elemi iskola jött létre Pincén. Az összesen 16 iskolában (a pincei nélkül) 29 magyar tagozat működött. A szlovén nyelv tanítását a harmadik osztálytól kezdve kötelezővé tették.


Az 1921-ben elfogadott alkotmány is utalt a kisebbségi iskolák létrehozásának lehetőségére, ezt Klekl muravidéki képviselő is támogatta. A hatalom így formálisan kielégítette a trianoni békeszerződésnek a kisebbségek oktatására vonatkozó rendelkezéseit. A muravidéki magyar kisebbség azonban távolról sem volt elégedett az oktatás helyzetével, mert a jugoszláv hatalom kezdettől fogva arra törekedett, hogy a tanítás jellegét tekintve az iskolák legyenek jugoszláv eszmeiségűek, szolgálják a délszláv, illetve szlovén értékteremtést, továbbá a hatalom szerette volna a magyar iskolákat minél hamarabb államosítani. Már közvetlenül az alkotmány elfogadása után megsértették néhány esetben annak rendelkezéseit. Aprólékosabban rendelkező törvényt el sem fogadtak. Állandó problémát jelentett, hogy a hatalom úgy próbálta megosztani a magyar lakosságot, hogy bizonyos személyekről (vagy csoportokról) azt állította, hogy ők valójában elmagyarosodott szlávok, azért nekik szlovén tannyelvű iskola jár. Másrészt az újonnan érkezett tanítók különösképpen szorgalmazták a szlovén tagozatok bevezetését a magyarlakta vidéken is.

Bence Lajos már korábban idézett tanulmánykötetében a Trianon utáni muravidéki oktatás terén kialakult helyzetet úgy summázza, hogy "az 1919-es augusztusi események után a muravidéki iskolák nagy részében még egy ideig magyarul folyt az oktatás, de már akadt olyan példa is, mint a lendvai polgári iskoláé, ahol a tanítás két évig szünetelt, hasonlóképpen a muraszombati polgári iskolában is nagy változásokra került sor olyan értelemben, hogy mindössze három órában volt magyar nyelvoktatás hetente, ez is fakultatív jelleggel. Az állami elemi oktatásban azonban még fél évtizedig marad minden a régiben."[548]

A muravidéki magyar oktatás helyzetének romlását illetően mérföldkőnek számított a hosszú (több éves) politikai huzavona után az 1925. június 18-án Pribičević miniszter által kibocsátott rendelet, amely formálisan ugyan lehetővé tette a kisebbségek anyanyelven történő oktatását, azonban a valóságban a rendelkezés óriási gondokat okozott. Az 1925/26-os tanévtől kezdve a rendelet értelmében a következő döntések érvényesültek:

1. A tanítás nyelvét valamennyi közszolgálati elemi iskolában az államnyelv képezi;

2. Amennyiben valamelyik osztályra több mint 30 kisebbségi tanuló jut, azok számára párhuzamos osztályokat kell nyitni, a tanítás az első négy osztályban a kisebbségiek anyanyelvén folyik, kivéve a nemzeti tantárgyakat;

3. Amennyiben az egy osztályra jutó kisebbségi tanulók száma nem éri el a harmincat, azonban az iskolában a nemzetiségi tanulók száma túlhaladja az 50 főt, kombinált osztályokat kell létrehozni úgy, hogy a tagozatban 50 tanulónál többen ne legyenek; amennyiben az említett feltétel nem valósítható meg, a párhuzamos osztályok megszűnnek.

A rendelkezések után a muravidéki magyarság iskolarendszere még inkább szorongatott helyzetbe került, hiszen számos esetben nem tudták teljesíteni a megszabott feltételeket. A többségi törekvéseknek megfelelően fokozatosan nőtt a szlovén tagozatok száma, természetesen a magyar osztályok rovására. Olyan helyzet állt elő, hogy formálisan eleget tett ugyan az állam a békeszerződés rendelkezéseinek, a jogi normarendszer azonban a gyakorlatban csak nehezen volt megvalósítható.

A magyar oktatatás helyzete 1929. december 5-e után tovább romlott, amikor kibocsátották a Jugoszláv Királyság nemzeti iskoláiról szóló törvényt. Annak rendelkezései ugyanis még inkább megerősítették, hogy a kisebbségi tagozatok megalakításához szükséges a 30 tanuló. Kokolj és Horvat a muravidéki oktatásról szóló tanulmányukban megállapították, hogy a törvény által megszabott feltétel "az 1931-es népszámlálás után óriási akadállyá vált a magyar gyerekek számára. Akkor ugyanis számos magyar nemzetiségű állampolgár, akár politikai nyomás hatására, akár gazdasági vagy egyéb számításból (földhöz jutás, munkahely stb.) jugoszlávnak íratta be magát. Nyilatkozatuk döntő lett gyermekeik iskolába való beíratásakor is, hiszen azokat ilyen esetekben nem írathatták be magyar tagozatba".[549]

A magyar kisebbség tudatos asszimilálása tehát az oktatásban is erőteljesen érvényesült.

A kisebbségi magyar iskolákban számtalanszor a gyerekek is a politikai manipuláció tárgyai voltak. A lendvai Állami Népi Iskolában 1928-ban az egyik tanítónő azzal támadt rá valamelyik gyerekre, hogy madžaron ő is, akárcsak az apja, ezért - az egész osztály előtt - a tudtára adta, hogy megbuktatja.[550]

A közvélemény befolyásolása céljából cikkeket közöltek a keresztényszocialista párt lapjában, a Népújságban szlovén tanítók tollából is; ők természetesen nem ellenezték a kisebbségi iskolát és a magyar nyelv tanulását, azonban egyértelműen azt akarták, hogy a magyarok tudatában erősödjék a szlovén, tehát az államnyelv tanulásának a fontossága. Számos esetben azt is kimondták, hogy a kisebbségi iskola semmiképpen sem tud hasonló teljesítményt nyújtani, mint a szlovén tannyelvű állami iskola.[551]

Az iskolák jellegének, típusának bírálata mellett állandóvá váltak a muravidéki pedagógusok és az Országos Tanító Szövetség közötti ellentétek is. A konfliktusok addig fajultak, hogy 1928. szeptember 22-én Muraszombatban értekezletet szerveztek, amelyen - az országos szövetség képviselői mellett - a Muraszombati és az Alsólendvai járás tanítóinak egy része is részt vett. A gyűlésen a muravidéki tanítók elmondták gondjaikat. Ezek között volt az a követelés is, hogy a pedagógus szaklapban ne támadják állandóan a muravidéki pedagógusokat csupán azért, mert a Muravidéken sajátos körülmények között folyik az oktatás. A másik fél sokszor rendkívül éles hangon követelte a nemzetiségi iskolák eltörlését, mert az szerintük "hazafias érdek Prekmurjében". Az egyik felszólaló azzal érvelt, hogy a kisebbségi iskolák további megtartása estében a jugoszláv nemzeti érdek veszélybe kerülhet, mert egy esetleges népszavazás során a többséget nem a szlovénok kapnák meg. A tárgyalás azonban valamivel mérsékeltebb hangnemben fejeződött be, számos kompromisszumos megoldással és javaslattal, viszont az ellentétek korántsem oldódtak fel.[552]

A magyar iskolák másodrendűségének és az asszimilációs törekvéseknek ugyancsak látványos mutatója az a példa, hogy befolyásos körökhöz tartozók olyan véleményt fejtettek ki, hogy akinek a neve szláv eredetre utal, illetve akinek legalább egyik szülőjéről bizonyítható, hogy szláv eredetű, azt mindenképpen a szlovén iskolába kell beíratni, tekintet nélkül arra, hogy a szülők maguk milyen véleményen vannak. Ezzel összefüggésben olyan javaslatok is elhangzottak, hogy "mivel az 1920-ban magát magyarnak nyilvánító mintegy 14 ezer muravidéki magyar esetében legalább a fele elmagyarosított szlovén volt", ezért - a nemzetállam szempontjából - legitimnek tekintik a magyar nemzetiségűek szlovén tannyelvű iskolákba íratását.[553]

A magyarság ellehetetlenítésére szolgált a hodosi tanítói hely betöltésének ügye is. Oda ugyanis a magyarul nem tudó, nedelicai Meta Jahn-t nevezték ki tanítónak.[554] A tárgyalt időszakban rendszeres volt a vidékre telepített tanítók bírálata. A helybéli lakosság mindenképpen az ún. hazai tanítókat tartotta megfelelőbbnek, ők ugyanis jobban ismerték a muravidéki ember sajátosságait, szokásait, gondolatvilágát. Azonban az idegenekkel szemben sem voltak durvák, legfeljebb azt hangoztatták, hogy ők is minél hamarabb illeszkedjenek be az új környezetbe, és váljanak a lakosság számára elfogadhatóvá.[555] Természetesen a hatalom mást akart elérni az új tanítók Muravidékre telepítésével. Egyrészt a magyar nyelvi és kulturális értékek jelentőségét kívánta csökkenteni, másrészt a muravidéki szlovén tájszólást is el akarta feledtetni a szlovén emberekkel.


Az állami centralizáció érdekét szolgálta, hogy 1930 elején a közoktatásügyi minisztérium elrendelte valamennyi muravidéki elemi iskola államosítását. Így az addig állami, községi és felekezeti iskolákra való tagolódás megszűnt, és egységes, állami elemi iskolák jöttek létre. Ennek megfelelően az iskolaszékeket is átalakították.[556]

A harmincas évek elején állandó problémát jelentett a két muravidéki középiskola, a muraszombati szlovén gimnázium és az alsólendvai polgári iskola megtartása. Anyagi nehézségek miatt ugyanis a hatalom állandóan a tagozatok, illetve az iskolák létszámának a csökkentésére törekedett. A Muravidéken erős ellenállást tanúsítottak az említett két középfokú tanintézmény esetleges megszüntetésével szemben, s ez a politikai szervek működésében és a sajtóban egyaránt kifejeződött. A muraszombati gimnázium megmaradását szlovén nemzeti érdeknek tekintették - az iskolában a harmincas években a magyar nyelvet nem is tanították (egy 1934-ből származó sajtócikk szerint a 254 diákból csak kettőt tartottak nyilván magyar nemzetiségűként[557]) -, de a lendvai polgári iskola mellett is erősen kitartottak. Az utóbbi tanintézményben is döntő többségben szlovén tanárok, illetve tanítók oktattak a harmincas években, a magyar nyelv mint tantárgy azonban megmaradt.[558]


A muravidéki magyarság szempontjából tragikusnak tekinthetők a Muraszombati járás általános iskoláinak eredményei, amelyeket a sajtó is közzétett 1932 júniusában. A járási oktatási közgyűlésen megállapították, hogy a 7071 tanulóból csak 116 magyar nemzetiségű (6820-at nem szlovénnak, hanem jugoszlávnak tüntettek fel). A magyar nemzetiségű tanulók csekély létszáma - a sajtó - azt bizonyítja, hogy a Muravidék "mindig is kifejezetten jugoszláv jellegű terület volt". Ha feltételezzük, hogy a Muraszombati járáshoz tartozó határ menti magyarlakta falvakban akkor még legalább kétezer magyar nemzetiségű polgár élt (Szentlászló még az Alsólendvai járáshoz tartozott), továbbá Muraszombatban és a szlovénok lakta vidéken szétszórtan is legalább négyszáz-ötszáz magyar élt, a lakosságnak pedig kb. 10%-a lehetett általános iskolás korú, akkor a kimutatásban legalább 50%-os "kiesést" tapasztalunk.

A helyzet nagyon lesújtó az alsólendvai polgári iskola adatait illetően is. Az 1931/32-es tanév végén a középfokú tanintézménybe 111 diák járt, közöttük 68-at jugoszlávnak jegyeztek be, és csupán 43-at tüntettek fel magyar nemzetiségűként. A diákok nemzetiségi összetételét - az általános kisebbségi elnyomásból származó torzítások mellett - valamennyire érthetőbbé teszi a szülők társadalmi rétegződésének aránya, amelynek keretében 25 diák hivatalnokok gyermeke volt (akik nyilván "szlovénok" voltak), 35-en iparos és kereskedő családból kerültek ki (akik közül feltételezni lehet, hogy legalább 50%-ban jugoszlávnak vallották magukat), és 44-en származtak paraszti családból. Az újságcikkben olvasható, hogy az oktatás főleg nyelvi szempontból volt nagyon nehéz, ami nyilván arra utal, hogy a diákság jelentős része a magyar nyelvet ismerhette jobban.[559]

A magyar falvakban működő iskolák tanítóállománya mennyiségileg is hiányos volt. A radamosi elöljáróság például azzal a kéréssel fordult 1932 őszén az illetékes tanfelügyelőséghez, hogy a viszonylag nagy tanulói létszámmal rendelkező iskola számára biztosítsanak még egy tanítót, ez azonban nem következett be.[560]

1934 elején Hodosról Pártosfalvára helyezték át az egyik, feltehetően szlovén érzelmű tanítót. Az persze fel sem vetődött az illetékes körökben, hogy a helyére magyar nemzetiségű vagy magyarul is tudó személyt biztosítsanak, hiszen a szlovén közvélemény úgy fogadta az áthelyezést, hogy Hodosra minél előbb szlovén tanítót kell ismét küldeni, mert különben "az idegen ajkú (értsd: magyar - a szerző megjegyzése) tanulók nevelése károsodást szenved".[561]

Az oktatási miniszter egy 1934. december 28-án kiadott rendeletével meghatározta a polgári iskolák iskolakörzeteit. A rendelet értelmében Muraszombat is az Alsólendvai Polgári Iskola vonzáskörzetébe került, ez ellen azonban bizonyos muraszombati körök erélyesen tiltakoztak. Okként azt hangoztatták, hogy a két város között nagyon hiányos az autóbusz-közlekedés, ezért inkább a Ljutomerben, tiszta szlovén környezetben működő polgári iskolát tartották megfelelőnek. A fő ok viszont - amint az egy újságcikk soraiból nagyon érződik - Alsólendva magyar jellege, amit (az erőteljes asszimilációs törekvések ellenére) a muraszombatiak nem akartak elfogadni.[562] A rendelettel szemben tanúsított ellenszenv hatására 1935 júniusában új határozat született, amelynek értelmében Muraszombatot kivonták az alsólendvai Polgári Iskola körzetéből, és a ljutomeri iskolához sorolták.[563] A lendvai polgári iskolában tanuló diákok száma az 1935/36-os tanév kezdetén 115 volt; ezt az a tény befolyásolta, hogy az első osztályba 43 tanuló iratkozott be, mivel olyan ígéretet kaptak, hogy a tankönyveket ingyen kapják majd, valamint egyéb kedvezményekben is részesülnek (a korábbi években ugyanis a tanulók száma folyamatosan csökkent).[564] A polgári iskola akkortájt felvette a századforduló időszakában tevékenykedő, a római katolikus papság körében a szlovén nemzeti kötődést erősítő esperesnek, dr. Franc Ivánóczynak a nevét, ami ugyancsak azt bizonyítja, hogy jelképes és látványos eszközökkel is a szlovén érzület erősítését szolgálták.[565]

Fontos megemlíteni Erjavec, báni tanácsos javaslatát, aki - egykori monarchiabeli magyar példára hivatkozva - azt mondta, hogy azokat a magyar nemzetiségű diákokat, akik a szlovén iskolákban vagy tagozatokban jó eredményeket érnek el, külön meg kell jutalmazni, mert ez jelentős mértékben hozzásegíthet ahhoz, hogy "a más nemzetiségűek hamar öntudatos szlovénokká váljanak". 1941 februárjában Jože Klekl is támogatott hasonló rendeletet.

Az 1936. szeptember 4-én a Ljubljanai Báni Hivatal által kiadott rendelet tovább korlátozta a muravidéki magyarság jogait az oktatás terén. Elrendelték ugyanis, hogy az elemi iskolák 7. és 8. osztályos tanulói nem tanulhatnak nemzetiségi tagozatokban, hanem csak kimondottan szlovén nyelvű tagozatban. A rendelet azt is meghatározta, hogy azoknak a tanulóknak, akik befejezték az elemi iskolát, a szlovén nyelvet szóban és írásban egyaránt ismerniük kellett.[566]

A magyar tanítóság a muravidéki iskolákban, ott, ahol magyarok éltek, a harmincas évek közepétől kezdve csak elvétve kapott állást. Azt a kevés magyar nemzetiségű tanítót is, akik az évek során képesítést szereztek, illetve még az ún. magyar időből maradtak ott, messzire helyezték szülőföldjüktől. Pl. Bánfi Istvánt, Ratkai Lászlót és Telkes Imrét a Dunai bánságba helyezték át. Mivel az evangélikusok által lakott goricskói vidéken a hittantanításra is szükség lett volna (feltételezhetjük, hogy magyar nyelven), maga Benko képviselő is eljárt visszahelyezésük érdekében 1936-ban. A hatalom azonban ebben az esetben sem engedett. A tanítók nem jöhettek haza.[567]


A tanítók állandó el- és áthelyezésein, valamint más közvetlen, a magyarság szempontjából sértő intézkedéseken kívül a nemzettudat átalakításárára, magyarellenessé válására is folyamatosan ügyeltek. 1938 elején - egyebek mellett - olyan indokkal javasolták a muraszombati gimnázium Koceljról (a 9. században a Nyugat-Dunántúl területén uralkodó szláv fejedelemről) való elnevezését, hogy azzal is gyengítsék és folyamatosan felejtessék az elmúlt századokban közkedvelten jelképpé vált első magyar királynak, Szent Istvánnak az emlékét, aki - a gimnázium tanárainak véleménye szerint - "a szlávságnak az ellensége volt"[568]. Pedig az említett tanintézmény nem viselte a magyar király nevét, az indoklásban mégis fontos szempont volt reá hivatkozni. Szent István neve a magyar nemzeti és kulturális értékeket fémjelezte, s ez a hatalom szemében szálkát jelentett. A történelem torzításának egyértelműsége - Szent István életét és életművét ismerve - aligha szorul bővebb magyarázatra. Az sem volt baj, hogy a gimnáziumot Koceljról kívánták elnevezni, a problémát az jelentette, hogy a magyar értékek tudatos elsorvasztását, befeketítését szolgálták az ilyen és hasonló jellegű megnyilvánulásokkal párosuló események, ami közvetve a muravidéki magyarság nemzeti tudatának gyengülését eredményezte.


A szlovén oktatás erősödését szolgálhatta az a nagyszabású találkozó, amelyet 1938. május 14-én rendeztek Muraszombatban, és amelyen a beszámolók szerint mintegy 700 tanító vett részt a Muravidékről és Szlovénia egyéb részeiről (tömegesen a Stájer-vidékről). A Novine c. hetilap szerint a tanácskozáson az Alsólendvai járásból viszonylag kevés tanító vett részt. Az állítást viszont a Murska Krajina újság megcáfolta. A rendezvényről így nehéz objektív képet alkotni, azonban feltételezhető, hogy nemzetiségi jellegű (illetve azzal kapcsolatos) ellentétek is felmerültek a tanácskozáson.[569] Két esztendővel később ismét Muraszombatban került sor hasonló jellegű rendezvényre. A találkozót ugyan a muravidéki Tanító Egyesület 20. évfordulója tiszteletének szentelték, viszont az előadások fontos tartalmi kérdésekre és a korábbi évek működésének értékelésére is kitértek. Kisebbségi oktatásról akkor már formálisan sem lehetett beszélni, ezért érthető a tanítóságnak az a véleménye, hogy a nemzeti (értsd: szlovén) érdekeket az oktatásban - tekintettel a háborús állapotra és a világpolitikai helyzetre - még inkább előtérbe kell helyezni[570]. A hatalom bizonyos szintű, az adott politikai helyzetben stratégiai szempontból fontosnak tekinthető "kedveskedését" vélhetjük felfedezni abban az intézkedésben, amikor 1940 szeptemberében Korošec oktatási miniszter a muravidéki határ menti iskolák támogatása keretében a hodosi és a pártosfalvi iskolák karbantartására és építésére 30, illetve 10 ezer dinár támogatást biztosított.[571]


A két világháború közötti muravidéki magyar oktatás szempontjából a végső döfést az 1940. május 15-i, a kisebbségben élő gyerekek elemi iskolába íratásáról szóló minisztériumi utasítás jelentette. A rendelet az iskolák igazgatóinak a kezébe adta a beíratás jogát, a szülőknek viszont szóban vagy írásban kellett nyilatkozniuk nemzeti hovatartozásukról. Az ilyen helyzetben - a politikai és lelki nyomás mellett - az 1931-es népszámlálással is nagyon vissza lehetett élni. Például a göntérházi Gerebic Ferenc kérelmét, amelyben kérte a hatóságokat, hogy Rozália leánya az iskola magyar tagozatát látogathassa, a járási főnök visszautasította. A döntést azzal magyarázták, hogy magyar tagozatba csak a magyar nemzetiségű és anyanyelvű szülők gyermekeit lehet beíratni, az érintettek azonban - a hatóság szerint - azt semmivel sem bizonyították.[572]


IV. 8. II. Néhány statisztikai adat a magyarlakta települések oktatási helyzetéről

A következőkben szükségesnek tartom bemutatni annak az összegzésnek a bizonyos részeit, amelyet a Kokolj-Horvat szerzőpáros tett közzé a muravidéki magyarlakta települések oktatásáról, illetve az iskolai tagozatok és a tanulók számáról, hiszen - a magyarság tényleges nehézségeinek és diszkriminálásának okfejtő boncolgatását mellőzve is - jelentős ismertetője a muravidéki magyarság oktatási helyzetének a két világháború közötti időszakban[573].

Az alábbi adatok - amennyiben nincsenek másképpen megjelölve - az elemi iskolai oktatásra vonatkoznak.


Alsólendva

Alsólendván 1921. december 6-án megszüntették a magyar tannyelvű római katolikus népiskolát, és hozzácsatolták az újonnan alapított négytagozatos szlovén tannyelvű állami iskolához (ugyancsak négy párhuzamos magyar tagozat jött létre). Akkor szűnt meg működni az izraelita és az evangélikus iskola is. Kezdetben az új állami iskolának 271 tanulója volt, közöttük 173 volt magyarnak bejegyezve. A járási főnök 1924 szeptemberében engedélyezte az I. és II. osztályos tagozatok megszüntetését, majd néhány évvel később, az 1931/32-es tanévvel az összes magyar nyelvű tagozat megszűnt. Aligha fogadható el egyértelmű magyarázatnak Kokolj és Horvat véleménye, akik a magyar tagozatok megszüntetésében nagy szerepet tulajdonítottak annak a jelenségnek, hogy néhány tekintélyes lendvai család azért íratta szlovén tagozatra a gyermekét, hogy minél hamarabb elsajátítsa az állam nyelvét.

A továbbiakban a statisztikai adatokból csupán néhányat ismertetünk: 1921-ben 1533 magyar, 840 szlovén, 67 német és 89 egyéb nemzetiségű, illetve anyanyelvű polgárt tartottak számon; 1931-ben már csak 878 volt a magyar, míg a szlovénok száma 1320-szal növekedett, továbbá nyilvántartottak még 163 szerb-horvátot, 49 németet (állítólag zsidók voltak) és 29 egyéb nemzetiségűt.

Az 1921/22-es tanév elején az 509 iskolaköteles gyerekből 173 magyar és 98 szlovén járt iskolába. Az iskolának magyar és szlovén tagozatai egyaránt voltak egészen az 1931/32-es tanévig, amikor teljesen megszüntették a magyar tagozatokat. Egyébként az 1925/26-os tanévtől a magyar tagozatok fokozatos csökkentését állapíthatjuk meg. Amikor 1924-ben megszüntették az első magyar tagozatokat, akkor az intézkedés ellen néhány tekintélyesebb lendvai polgár erélyesen tiltakozott (Kokolj és Horvat érezhető antipátiával megjegyezték, hogy nem is a magyarok, hanem a szlovén származásúak tiltakoztak a magyar tagozatok megszüntetése ellen). A szerzőpárosnak az a megállapítása sem teljesen találó, amikor a magyarság beolvadását, illetve a város nemzetiségi összetételének rohamos megváltozását azzal magyarázzák, hogy azt a különböző betelepítések (ami nyilván helytálló) és a magyar szülők meggyőződése - hogy gyermeküknek szlovén iskolába kell járni, mert akkor jobban érvényesülhetnek - idézte elő (a második jelenség ha tévesnek nem is, de legalább ellentmondásosnak minősíthető).


Csente

Az 1921-es népszámlálás szerint a faluban 715 magyar és 230 szlovén anyanyelvű polgár élt. Tíz évvel később 525 volt a magyarok száma, valamint 372 szlovént és 5 horvátot írtak össze. Egy 1938-as magánösszeírás szerint (amelyet Kokolj személyesen végzett) a faluban 191 család élt; 827 személyt számláltak meg, közülük 497 volt magyar, 225 szlovén, míg 105 személy esetében azt tüntették fel, hogy vegyes házasságból származik.

1921-ben a csentei iskolának 179 iskolaköteles tanulója volt, azonban azok közül csak 148-an jártak a valóságban is iskolába.

1920 után a tanítási nyelv a magyar volt. A muraszombati körzeti hivatal 1922. július 10-én kibocsátott rendeletével párhuzamos szlovén tagozatot hoztak létre a szlovén tanulók számára (hivatalosan 41 szlovén tanuló volt a 113 magyarral szemben). A magyar tagozatokban a szlovént is tanították, míg a szlovén tagozatokban a magyar nyelv nem szerepelt a tantárgyak listáján.

A maribori főispán 1926. január 19-i rendeletével a csentei iskolát szlovénnak nyilvánította párhuzamos magyar nyelvű oktatási tagozattal. Akkor az iskolában 35 szlovén és 91 magyar tanulót tartottak számon, az utóbbiak között - a szerzők szerint - vannak kétnyelvű házasságokból származó gyerekek is, mert a kétnyelvű családok magyarnak vallották magukat. Az 1931-es népszámlálás szerint a település 902 lakosából 58%-ot jegyeztek be magyar nemzetiségűnek, azonban ettől függetlenül az 1931/32-es tanévben a párhuzamos magyar tagozatot megszüntették. Kokolj és Horvat szerint a magyarul is tudó tanár jóindulatán múlott, hogy az alsó tagozatokban segítette-e a magyar gyerekek tanulását.

Az asszimiláló politika konkrét példája az 1940/41-es tanév statisztikája, amely szerint a 137 csentei tanuló közül már 89-et jugoszlávnak jegyeztek be.

A két világháború között a csentei iskola igazgatói voltak: Franc Šaparič, Franc Bereden, Jože Horvat, Rudolf Štefančec és Jožef Kolarič (az utóbbi 1924-től 1941-ig).


Dobronak

Az 1921-es statisztika szerint az egykori mezővárosban 1362 magyar és 112 szlovén nemzetiségű polgár élt, azonban tíz esztendővel később a népszámlálási adatok már csak 694 magyart és 644 jugoszláv nemzetiségű polgárt mutattak ki.

A dobronaki iskolába jártak a szomszédos Zsitkóc település tanulói is. Zsitkóc nemzetiségi összetétele 1921-ben 242 magyart és 39 szlovént mutatott, azonban 1931-ben az említett faluban is csökkent a magyarok száma, mégpedig 102-re, ugyanakkor 203 polgárt jugoszlávként jegyeztek be.

Mivel a dobronaki iskolában jugoszláv határőrök tartózkodtak, valamint az egykori kántortanító sem költözött ki az épületből, a tanítás valójában csak 1922 után kezdődött el. Akkor Janez (vagy János) Preiningert nevezték ki igazgatónak, aki muravidéki szlovén volt ugyan, de magyarul is tudott. Állítólag maga szervezte meg a tanköteles gyerekek beíratását, mert azt az elöljáróság és Volper plébános - Kokolj és Horvat állítása szerint - azt nem támogatta.

A két település tanulói a kezdeti fázisban csak magyarul tanultak, azonban a későbbiek során már nehézkesen működött a magyar párhuzamos tagozat. Az 1938/39-es tanévben itt is teljesen megszűnt a magyar tagozat, habár állítólag az alsó osztályokban továbbra is használták a magyar nyelvet.

A magyar nemzetiség sanyargatott helyzetét azonban az 1940/41-es tanévből származó statisztikai adat tükrözi a legjobban, amely szerint a 278 tanulóból már csak 4-et írtak be magyarnak.


Hosszúfalu (Hosszúfalú-heggyel együtt)

A településnek (Hosszúfalú-heggyel együtt) 1921-ben 970 magyar és 499 szlovén lakosa volt, azonban 1931-ben az arány szinte ellentétes: 422 magyar és 957 jugoszláv. 1921-ben a 255 tanköteles gyerek közül 219-en jártak iskolába.

Čižek főtanító és Margit leánya állítólag több éven át magyarul tanítottak. Azonban már 1921-ben szlovén párhuzamos tagozatot nyitottak, majd az 1926/27-es tanévben két újabb szlovén osztállyal bővítették az iskolát. Még így is maradt három szlovén osztály az 1931/32-es tanévig, amikor a magyar tagozatokat megszüntették (bár az I. és a II. osztályban még használták a magyar nyelvet).

Az 1940/41-es statisztika szerint az iskolába beíratott 255 tanulóból már csak 16-ot jegyeztek be magyarnak.


Völgyifalu

1921-ben a faluban 603 magyar és 12 szlovén nemzetiségű lakost tartottak számon, az iskolának viszont 80 tanulója volt.

Az első esztendőkben magyar nyelven folyt az oktatás, majd az 1925/26-os tanévtől az alaptagozat szlovén lett egy párhuzamos magyar tagozattal. Az 1931/32-es tanévvel a párhuzamos magyar tagozatot megszüntették. Akkor az ott tanítók sem tudtak magyarul. Azonban a lakosság nemzetiségi összetétele ott még az 1940/41-es iskolai statisztika szerint is kedvező volt, hiszen a 81 tanuló közül még mindig 75 magyarnak volt bejegyezve.


Domonkosfa

A faluban az 1921-es statisztikai adatok szerint - az 1910-es évhez hasonlóan - a mintegy 700 lakosnak a 84,4 %-a volt magyar.

A domonkosfai iskolába jártak még a szerdahelyi, valamint a túlnyomórészt szlovén nemzetiségű Gerőháza (Lončarovci) és Jánosfa (Ivanjševci) tanulói, viszont a trianoni határ magyarországi oldalán maradt két település (amelyek egykor a domonkosfai iskolakörzethez tartoztak) tanköteles gyerekei kimaradtak.

1928/29-es tanévig a magyar tagozatok voltak túlsúlyban, majd megváltozott az arány. A magyar osztályokban egyre kevesebb lett a gyerekek száma, majd 1937/38-ban megszüntették a magyar tagozatot. Azonban állítólag a szlovén tagozatokban ezt követően is használták a magyar nyelvet.

Önmagáért beszél az 1940/41-es tanév statisztikai kimutatás, amely szerint a 99 tanulóból már 73 szlovénnak volt feltüntetve.


Gyertyános

Az idézett forrásanyagban Gyertyánosról azt olvashatjuk, hogy 1910-ben még színmagyar település volt, az 1921-es népszámlálás adatai szerint viszont 568 magyar, 26 szlovén és 9 német anyanyelvű lakost tartottak számon.

1921-ben a faluban 108 volt az iskolaköteles gyermekek száma, a tanítás az első években magyarul folyt. 1925-ben szlovén telepesek érkeztek Gyertyánosba Odranci településről, ennek következtében megváltozott a lakosság nemzetiségi összetétele, hiszen 1939-ig 39 család érkezett 243 családtaggal. 1926-tól már önálló szlovén tagozat is működött az iskolában, azonban az 1931/32-es tanévben a magyar tagozatokat teljesen megszüntették. Fliszár tanító távozásáig (1936) még valamennyire használták a gyertyánosi iskolában a magyar nyelvet, később azonban teljesen kiszorult az oktatásból.

Egyébként az 1940/41-es tanévben a 122 tanuló közül már 69-et jugoszlávként jelöltek meg.


Göntérháza

Göntérházát, valamint az iskolai körzetéhez tartozó Kámaházát 1921-ben még színtiszta magyar településként tartották számon (Göntérházának 400, Kámaházának viszont 150 lakosa volt). Akkor a két faluban 87 tanköteles gyermeket jegyeztek be.

A tanítás az iskolában magyar nyelven folyt, a szlovént kezdetben csak mint tantárgyat oktatták. Az iskola az 1931/32-es tanévben kapott párhuzamos szlovén alaptagozatot, azonban a helyzet 1934-ig nem sokban változott, amíg oda nem helyezték igazgatónak - állítólag a Kámaházára betelepített 19 szlovén család (87 családtag) igényei miatt - Prinčič tanítót. Ezután már csak a hittant tanították magyar nyelven. A magyar tagozat formálisan az 1938/39-es tanévben szűnt meg. Az 1940/41-es tanév statisztikája a 63 tanuló között még mindig 57 magyar gyereket tartott számon.


Felsőlakos

A felsőlakosi iskolába a helybeli és az alsólakosi tanulók jártak, 1921-ben összesen 158-an. Felsőlakosnak akkor 614 magyar és 30 szlovén lakosa volt, míg Alsólakosban 336 volt a magyarok száma a 33 szlovén anyanyelvűvel szemben.

A húszas évek elején az iskolában magyar nyelven folyt a tanítás, a szlovént csak mint tantárgyat oktatták. Az 1926-os esztendőben azonban már bevezették a szlovén tagozatot is, majd az 1931/32-es tanévben megszüntették a magyar oktatást (akkor Felsőlakosban 455 magyar és 185 szlovén, valamint 13 szerb-horvát, Alsólakosban viszont 188 magyar és 152 szlovén polgár élt).

Az 1940/41-es tanév statisztikája szerint az iskola 164 tanulója közül már 108-at jugoszlávként tartottak számon.


Hodos

A hodosi iskolakörzethez a helybelieken kívül a kapornaki gyerekek tartoztak, az 1921-es tanévben összesen 102 tanuló. Akkor Hodoson 393 magyar és 76 szlovén anyanyelvű polgárt tartottak számon, Kapornakon viszont 235 magyar és 11 szlovén volt nyilvántartva.

A húszas évek elején a tanítás magyarul folyt, a szlovén nyelvet csupán tantárgyként oktatták. Az 1925/26-os tanévtől az alaptagozat már a szlovén lett, magyar párhuzamos tagozattal. Azonban a hodosi iskola - a magyar tagozatba tartozó gyerekek létszámának csökkenés ellenére - egészen 1941-ig megőrizte a párhuzamos magyar tagozatot is.

Az 1940/41-es évi iskola statisztika szerint a 79 tanulóból 57 magyarként volt nyilvántartva.


Kapca

A falunak az 1921-es népszámlálás szerint 620 magyar és 107 szlovén anyanyelvű lakosa volt. Kapcán már a terület elcsatolásakor szlovén alaptagozatot vezettek be párhuzamos magyar osztállyal. 1925-től 1929-ig két párhuzamos magyar osztály működött, majd az egyiket megszüntették. Az 1931/32-es tanévtől aztán a másik magyar párhuzamos osztályt is megszüntették, s ezt azzal indokolták, hogy a népszámláláskor a falu lakosságából 685-en jugoszlávnak vallották magukat, és csupán 41-en magyarnak. Ezt követően az oktatás szlovén nyelven folyt, csak az I. és II. osztályos gyermekeknek segítettek a tanulásban a magyar nyelv nem hivatalos használatával.

A statisztikai adatokkal való hatalmi visszaélést bizonyítja az 1940/41-es tanév statisztikája is: az iskolába beíratott gyerekek közül 126 jugoszlávnak volt bejegyezve (és csupán 33 magyarnak).


Szentlászló

Szentlászlón, ahol túlnyomórészt reformátusok (kálvinisták) éltek, 1931-ben 359 magyar és 51 szlovén nemzetiségű polgárt írtak össze. Ez aligha tekinthető valósnak adatnak, hiszen az 1940/41-es tanév adatai szerint a helybeli iskola 40 tanulója közül valamennyi magyar volt. Igaz, "az állam iránti hűségből" jugoszlávoknak íratták magukat.

Egyébként a szentlászlói iskolában az 1933/34-es tanévig az egytagozatos iskolában magyar nyelven oktattak, azonban ezt követően szlovén tanító érkezett a faluba, aki nem tudott magyarul, így a magyar nyelvű tanításnak is vége lett.


Petesháza

Az 1921-es népszámlálás adatai szerint a faluban még 858 magyar, 50 szlovén és 24 egyéb anyanyelvű lakost írtak össze, azonban tíz esztendő múlva már gyökeresen megváltozott a helyzet. Részben azért, mert a falu határában létrejött a telepesekből kialakított Petesházi major, részben viszont a népszámlálási adatok manipulációja miatt. Akkor az 1136 főből álló összlakosságon belül már csak 367 magyar nemzetiségű polgárt jegyeztek fel, valamint 627 szlovént, 140 horvátot és 2 egyéb nemzetiségűt.

1921-ben 69 tanuló járt iskolába, akik az 1925/26-os tanévig magyar nyelven tanultak. Akkor azonban létrehozták a szlovén alaptagozatot, három párhuzamos magyar osztállyal, amelyek a következő néhány esztendőben "elfogytak", és az 1932/33-as tanévtől már nem volt egy magyar tagozat sem.


Pince

Még az 1921-ben elvégzett népszámlálás szerint is színmagyar településként volt feltüntetve (akkor 446 lakost írtak össze). Az 1931-es népszámlálási adatok szerint - közben a falu határában betelepítésekre került sor - 214 lakos vallotta magát magyarnak, azonban akkor már 237 szlovén, 90 horvát és 11 német nemzetiségű polgár volt feltüntetve.

A pincei iskola 1929-ben jött létre magyar tagozattal (elsőtől negyedik osztályig), azonban az 1933/34-es tanévtől a magyart mint tanítási nyelvet megszüntették.


Pártosfalva

Az 1921-es népszámlálás szerint a faluban 298 magyar, 117 szlovén, 13 német és 7 egyéb anyanyelvű polgár élt. Egy 1938-as magánösszeírás szerint 233 volt a magyarok száma, ugyanakkor 112 szlovén és négy egyéb nemzetiségű lakost jegyeztek fel.

A helybeli tanulókon kívül a pártosfalvi iskolába jártak a kisfalui és a csekefai iskolaköteles gyerekek is. 1921-ben a pártosfalvi iskolába 111 tanuló járt. Az iskolában már 1919 októberétől szlovén nyelven folyt az oktatás, azonban a magyart mint nyelvet is oktatták. A következő évben az iskola párhuzamos magyar tagozatot kapott, amelyet jó tíz esztendővel később, az 1931/32-es tanévvel megszüntettek. A magyar tagozat bezárása ellen a legerőteljesebben a kisfalui polgárok tiltakoztak, akik a Kokolj és Horvat szerzőpáros szerint elmagyarosított szlovénok voltak.


Radamos

A jellegzetes hetési faluban 1921-ben 593 magyar és 11 szlovén nemzetiségű polgárt írtak össze, azonban a következő, 1931-es összeíráskor már óriási torzításra került sor, hiszen csupán 154 magyar nemzetiségű lakost jegyeztek be, míg jugoszlávként 411-en voltak megjelölve.

Az iskolának 1921-ben pontosan száz tanulója volt, akik a két világháború közötti időszakban szinte mindig magyar nyelven tanultak. Még akkor is, amikor az 1931/32-es tanévben formálisan bevezették a szlovén tagozatot.


Hídvég

Hídvéget még az 1921-es népszámlálás is színmagyar településként tartotta számon (247 lakossal). A húszas évek közepén a falu határában létrejött a telepesekből felépített "Új-hídvég", ennek következtében a falu lakosságának nemzetiségi összetétele gyökeresen megváltozott.

A hídvégi iskolába jártak a szomszédos Bánuta tanköteles gyermekei is (Bánutának 1921-ben 132 magyar lakosa volt). Az iskolának 1921-ben 55 tanulója volt, az 1940/41-es tanévben viszont már 125. A tanulók közül 104 jugoszlávnak volt feltüntetve.

Kezdetben a tanítás nyelve a magyar volt, majd a telepesek miatt az 1926/27-es tanévben bevezették a szlovén alaptagozatot magyar párhuzamos osztállyal. Az 1931/32-es tanévtől az egész iskolában hivatalosan a szlovén volt a tanítási nyelv, azonban - egy lelkes magyar tanárnőnek köszönhetően - egészen a második világháború kitöréséig magyar nyelven is tanítottak.


A különböző településeken működő elemi (alap) iskolák helyzetének ismertetése után könnyen megállapítható, hogy a Mura menti magyar falvakban a két világháború között a jugoszláv hatalmi szervek - nem véletlenül - éppen az oktatást tekintették az asszimiláció egyik legfontosabb eszközének. A magyarellenes megnyilvánulások az oktatásban voltak a legerősebbek, így az elcsatolást követő második évtized végére szinte teljesen felszámolták a magyar oktatást. Jól bevált módszernek számított első lépésként a szlovén alaptagozatok felállítása, majd a párhuzamos magyar tagozatok vagy osztályok bevezetése, és végül - statisztikai vagy egyéb okokra hivatkozva - a magyar nyelvű oktatás teljes felszámolása. A legtöbb iskolára ennek a sajnálatos, kisebbségellenes eljárásnak a súlya nehezedett. Kivételt csupán a hodosi iskola jelentett, ahol egészen 1941-ig megmaradt a magyar nyelvű tanítás, valamint néhány iskola (Domonkosfa, Csente, Dobronak, Hosszúfalu, Kapca, Radamos és Hídvég), ahol az alsó tagozatokban (1-től 4. osztályig) a tanításban a tanítók a magyar nyelvet is használták, illetve azzal is segítették a tananyag elsajátítását.

 

V. A MURAVIDÉK VISSZACSATOLÁSA
MAGYARORSZÁGHOZ (1941)

A Muravidék Magyarországhoz történő visszacsatolásának részletes bemutatása már nem képezi e tanulmány tárgyát. Ez alkalommal csupán érintőlegesen közlünk néhány általános tudnivalót, valamint beszámolunk néhány - részben szubjektívnak is tekinthető - eseményről, amely illusztrálja a magyarlakta, illetve akkor már valamennyire vegyesen lakott vidéken élő emberek viszonyulását a válságos eseményekhez.


Miután a Muravidéket a németek átadták a magyar hatóságoknak, a két évtizedig kisebbségbe kényszerült magyarokból ismét többségiek, az átmenetileg többségnek számító szlovénokból viszont kisebbségiek lettek. Politikai és jogi szempontból - még ha megannyi ellentmondással és bizonytalansággal jár is minden ilyen folyamat - az ilyen "váltás" mégis könnyebben kezelhető, mint ahogy azt az adott lakosság lelkileg "fel tudta dolgozni". Hogy a Lendva vidéki magyarok nemzeti tudata - a korábbi két évtized minden viszontagsága ellenére - mennyire erős volt még akkor, és mennyire várták az igazságtételt, a magyarság szempontjából a felszabadulást, azt szépen tükrözi Holzedl Antalnak, az akkori német származású (egyébként a szlovén nemzeti eszméhez kötődő, azonban a magyarsággal szemben sem ellenszenves) lendvai káplánnak a visszaemlékezése, aki a magyarság óriási öröméről számolt be írásában. Állítása szerint az örömmámor néha túllépte a realitás határait is, hiszen valamelyik Lendva melletti település temetőjében egy fiatal legény a következőket kiabálta: "Kelj fel, édesapám, mert megjött a felszabadulás" (a szerző a szlovén nyelvű élményleírásában ezt a sort magyarul is feltüntette). Egyébként a káplán a magyar "megszállás" első napjaiban - mert szlovén szempontból a Muravidék Magyarországhoz való visszacsatolását megszállásnak nevezték és nevezik ma is -erélyesen fellépett a megszüntetett szlovén mise visszaállítása érdekében, amit az ugyancsak német származású szombathelyi megyéspüspök később engedélyezett. Holzedl a szlovén mise visszaállítását annak tudatában kérte, hogy az 1920 utáni betelepítések következtében a lakosság összetétele megváltozott, a Lendva-vidéken többségben szlovénok lakta telepek (kolóniák) jöttek létre, ezért az új állapot méltányos megoldást igényelt. Merész "vállalkozás" volt az azokban a napokban, azonban a szombathelyi megyéspüspök döntése is a méltányosságról, magas szintű toleranciakészségről tanúskodik.[574]

A muravidéki szlovénok körében - Ivan Jerič emlékirataiból ítélve - a háborús időszakban nagy megkönnyebbülést jelentett a magyar-jugoszláv örök barátságról szóló megállapodás és a megnemtámadási szerződés. Azonban az események a valóságban az egyezménnyel ellentétesen történtek. 1941. április 6-án, virágvasárnap a németek elfoglalták a Muravidéket. A viszonylag gyér számú jugoszláv katonaság és a határőrség, valamint a csendőrség szinte ellenállás nélkül elmenekült. A Murán megépített három hidat felrobbantották maguk mögött. A muraközi oldalról hallottak néhány lövést, valamint helyenként egy-két puska eldördült. A következő napokban semmi jelentős nem történt, a németek csupán Kleklt tartóztatták le.[575]

A magyar falvakban közömbösek voltak a németek iránt, hiszen a magyar lakosság a Magyarországhoz való visszacsatolást várta. A petesházi Vida István, aki később tüzérként a Donnál is harcolt, arról írt naplójában, hogy a magyar falvakban egyre jobban kezdték várni a magyar katonák bevonulását. A nép kisebb-nagyobb csoportokban gyülekezett, és várta a magyarok megjelenését. Mivel azonban azok csak nem jöttek, a helybeliek megbeszélték, hogy elmennek megkérni a magyar katonai parancsokságot, hogy vonuljanak be a Muravidékre. A következő napok egyikén (feltehetően 1941. április 12-én) el is ment a mintegy 30-35 főt (más információk szerint annál jelentősen több) számláló csoport Lentibe a laktanyába, ahol egy nyilatkozatot írattak velük alá arról, hogy kérik a magyar honvédség bevonulását a Muravidékre. A magyar katonaság azonban akkor sem jött mindjárt, bármennyire várta is azt a muravidéki magyar lakosság. A várva várt bevonulás április 16-án végül bekövetkezett, amikor Alsólendvára és a vidék jelentősebb településeire bevonultak a magyar csapatok.[576]

Muraszombat esetében valamennyire más volt a helyzet. Ott nagyobb volt a németekkel rokonszenvezők köre (Kulturbund), ezért a környéken állítólag aláírásgyűjtés is folyt a magyarok bevonulása ellen. Hartner Nándor, Muraszombat polgármestere azonban mindenképpen bízott a magyar hadsereg bevonulásában, sőt - Ferdo Godina szerint - Szentgotthárdra és Szombathelyre járt annak érdekében. A szlovénok lakta falvakban, valamint a két világháború között betelepített kolóniákon a magyarok iránt értelemszerűen nem tanúsítottak rokonszenvet, a magyar falvakban azonban nagy volt a lelkesedés.[577]

Muraszombatba - miután már egy nappal korábban megérkezett a katonai előőrs - április 16-án megérkezett a szombathelyi 5. gyalogezred körmendi hadosztálya, Radványi József ezredes vezetésével. Még aznap megtörtént a hatalom hivatalos átadása is. A német katonai parancsnok átadta a Muravidék feletti fennhatóság jogát a magyar honvédségnek (a németek csupán néhány nyugat-muravidéki, németek által lakott faluban maradtak, amelyek egy későbbi megállapodás értelmében formálisan is német fennhatóság alá kerültek).

Valójában 1941. április 16-án a Muravidéken kezdetét vette a katonai igazgatásról szóló rendelet, amelynek értelmében két járási katonai közigazgatási parancsnokság jött létre, az alsólendvai és a muraszombati. Mindkét katonai parancsnokság a Szabadkán, majd később Újvidéken székelő Déli Hadsereg Katonai Közigazgatási Csoportparancsnokságának volt közvetlenül alárendelve. A katonai igazgatás 1941. augusztus 15-ig volt hatályban, amikor a két muravidéki járás ismét a magyar közigazgatás szerves része lett (az Alsólendvai járás Zala megyéhez, a Muraszombati járás Vas megyéhez tartozott, akárcsak 1919 előtt). Erről véglegesen a magyar országgyűlés által 1941. december 16-án elfogadott XX/1941-es törvény rendelkezett.[578]

 

VI. ZÁRÓGONDOLATOK

Tanulmányomban megkíséreltem felvázolni a muravidéki magyar közösség két világháború közötti helyzetének, életének, valamint a térség társadalmi-politikai jelenségeinek főbb vonásait. Kutatásom kiterjedt a témakörről eddig megjelent tanulmányok, történelmi összegzések áttekintésére, a két világháború közötti, a Muravidéken megjelent magyar és szlovén nyelvű sajtó jelentős, a témakört érintő részének a vizsgálására, valamint több levéltár forrásanyagának a kutatására (a ljubljanai Országos Levéltár és a maribori Területi Levéltár, valamint a Vas Megyei Levéltár, a Zala Megyei Levéltár, a budapesti Hadtörténeti Levéltár és a szombathelyi Püspöki Levéltár anyagáról van szó). Bizonyára még szükséges lett volna megvizsgálni a belgrádi levéltár(ak) anyagát is megvizsgálni, azonban arra a jelenlegi helyzet nem adott lehetőséget.

Munkám során arra törekedtem, hogy az analitikus területenkénti helyzetismertetés és az általános irányvonalat bemutató szintézis valamennyire összhangban legyen. Persze, valamennyi általam fontosnak vélt terület további kutatásokat igényel, azonban remélem, hogy az érdeklődő szakmabelieknek és a fiatalabb nemzedéknek eddig viszonylag ismeretlen, tudományosan alig érintett időszak ezzel érthetőbbé vált. A helyi, akár egy szűk csoportra vagy településre vonatkozó fontosabb információk, újságcikkek idézeteinek közlését is fontosnak tartottam (ami szakmai szempontból talán bizonyos részeknél túlmagyarázkodásnak számít), hiszen a két világháború közötti időszakról a muravidékiek ma már alig tudnak valamit. Kár, hogy mára már alig akad egy-két szemtanú, aki hitelesen tudna nyilatkozni a tárgyalt korszakról, olyanok, akik a harmincas évek második felét tizenévesként élték meg. A nyolcvanas években nyilatkozók viszont még csak félve merték a magyarság két világháború közötti történetére vonatkozó adatokat elmondani.


A muravidéki magyarság helyzetének elemzésekor főleg azokra a szempontokra helyeztem a hangsúlyt, amelyek a közösség mindennapjaira, gazdasági és kulturális életére, valamint annak lelkivilágára közvetlenül kihatottak, formálták azt. Tanulmányaim során hamar szembesülnöm kellett azzal a ténnyel, hogy ezek a szempontok az eddig megjelent publikációkban nem - vagy csak nagyon csekély mértékben - szerepeltek. A szlovéniai történetírást alapvetően más kérdések érdekelték a térség bemutatása során, valamint a szlovén történelemszemlélet is - különösképpen a nyolcvanas évek végén bekövetkező rendszer- és szemléletváltásig - megkövetelte, hogy a muravidéki magyar közösség életének és nehézségeinek bemutatása háttérbe kerüljön. Magyarországon (és a Vajdaságban) sem született említésre méltó mű a muravidéki magyarság Trianon utáni történelméről.


Összegzésképpen a következő jellemzőket tartom fontosnak hangsúlyozni:

A századforduló időszakában a Mura mentén élő magyar és szlovén lakosság békésen élt egymás mellett. Nagyobb nyelvi, nemzetiségi keveredésre a térségben a történelmi Magyarország időszakában nem került sor, jóllehet a szlovén és a magyar falvak között volt együttműködés.

Az I. világháború utáni politikai átrendeződés a Mura mentét is érintette, anélkül, hogy a lakosság (főleg közvetlenül a háború befejezése után) különösebb érdeklődést mutatott volna a politikai események iránt. A muravidéki szlovén lakosságnak a jelentős része - beleértve a viszonylag gyér számú értelmiséget is, a római katolikus papság bizonyos köreinek kivételével - a magyar állam kötelékeiben képzelte el saját jövőjét. Kezdetben csupán a szlovén érzelmű római katolikus papság körében, illetve a hozzá közel álló néhány személyben fogalmazódott meg erőteljesebben a délszláv államhoz való csatlakozás gondolata, ami a világháborút közvetlenül lezáró fegyverszüneti szerződés időszakában csupán illuzórikus törekvésnek mutatkozott, azonban a szlovén, illetve délszláv politikai testületek egyre fokozottabb érdeklődése a vidék iránt, valamint a párizsi békekonferencia eseményeinek számukra kedvező alakulása megteremtette a vidék Magyarországtól való elcsatolásának a feltételét. A terület lakosságának mintegy 70-72 %-a szlovén származású volt, akik - korábbi hungárusz-tudatuk (a magyar államhoz való erős kötődésük) ellenére is - fokozatosan megbarátkoztak a délszláv államhoz tartozás gondolatával, az elcsatolással leginkább sújtott magyar lakosságot pedig amúgy sem kérdezte meg senki. A sajátos politikai döntés esetében néhány véletlenszerű tényező is közrejátszott, amelyek mellett meggyőző politikai vagy gazdasági érv aligha szólt. Annak sem volt jelentősége, hogy a határmegállapító bizottság Magyarország javára kezdeményezett határmódosító indítványát az érintett települések lakossága (magyarok és szlovénok egyaránt) nagymértékben támogatta, ugyanis határkorrekcióra nem került sor.

A magyar lakosság nem tudta megszokni az idegen fennhatóságot, de a muravidéki szlovénség jelentős része - és számos neves képviselője is - a két világháború között hamar kiábrándult a délszláv eufóriából. A jugoszláv állam a tárgyalt időszakban számos politikai, gazdasági és szociális problémával küszködött. A Muravidéktől a jugoszláv, illetve szlovén állami (báni) szervek idegenkedtek, valójában nem éreztek rá azokra a sajátos életkörülményekre és adottságokra, amelyek erre a pannon vidékre évszázadok során jellemzőek voltak. A Muravidékre küldött idegen vezető réteg (tisztviselők, hivatalnokok, tanítók stb.), valamint a betelepítések még inkább rontottak a helyzeten, aminek következtében a muravidékiek idegennek érezték magukat az új országban, ugyanakkor a többi szlovén régió polgárának is idegen volt az egykor magyar fennhatóság alá tartozó terület.

Az állami és a regionális vezetés kegyetlen asszimiláló eszközökhöz folyamodott a magyarsággal szemben. A magyar érzelmű értelmiség elköltözése (részbeni kitoloncolása), a magyar nyelvű oktatás fokozatos felszámolása, a magyar nyelv használatának és a kulturális életnek az ellehetetlenítése, valamint a földreform kapcsán bevezetett diszkriminatív intézkedések (amelyek az egész kisantant-blokk keretében talán legkirívóbbnak tűnnek) azt a célt szolgálták, hogy a viszonylag kis létszámú magyar lakosságot minél hamarabb beolvasszák, eljugoszlávosítsák. Részben a közösség kis létszáma, részben a hatalom részéről alkalmazott politikai elnyomás miatt a muravidéki magyarságon belül nem jött létre hatékonyabb politikai elit (vagy akár néhány - Szlepecz és Strausz esperes-plébánosok mellett - kimagasló, a közösség érdekeiért minden eszközzel harcoló egyén), ami a muravidéki magyarság helyzetére pozitívan hathatott volna.

Minden negatív jelenséget szem előtt tartva, a Mura menti terület gazdasági életét akadályozó tényezők ismeretében is állíthatjuk, hogy az úgymond értelmiség nélkül maradt muravidéki magyarság nemzeti tudata a két világháború között csak kis mértékben tört meg, viszont számos, főleg a művelődés terén megnyilvánuló értékteremtő jelenségről is beszámolhatunk (magyar nyelvű és érzelmű hetilapok, főleg a tűzoltóegyletek keretében kifejtett pezsgő műkedvelő tevékenység stb.). Látszatra a közösségben az állammal szembeni lojalitást tapasztalhatjuk, azonban valójában a két világháború közötti két évtizedben a magyarság egy igazságosabb politikai döntés reményében élt. A harmincas évek Magyarországán tapasztal revíziós politika és a világpolitikai fejlemények is ezt a tudatot erősítették a magyarságban és a magyar érzelmű körökben. A szlovén lakosság meghatározó része azonban akkor már - minden nehézség és bíráló hangnem ellenére is - ténylegesen integrálódott az egyetemes szlovén közösségbe, ami az 1941-ben bekövetkezett visszacsatolás iránt tanúsított viszonyulásában jól észlelhető.


A II. világháború meghozta a magyarság körében várva várt visszacsatolást Magyarországhoz, azonban a háborús évek új sérelmeket nyitottak meg a Mura mentén élő két nép történetében, ami a háború után erőteljesen érződött, mint ahogy a két világháború közötti időszak is jelentős mértékben rányomta bélyegét az ismét Jugoszláviához, azaz Szlovéniához került muravidéki magyarság későbbi kisebbségi évtizedeire.


Végezetül engedjék meg, hogy köszönetemet fejezzem ki azoknak, akik munkám elkészítésénél a segítségemre voltak. Szeretném hangsúlyozni, hogy valamennyi általam felkeresett közgyűjtemény (levéltár, könyvtár, múzeum) készségesen biztosította számomra a kutatás feltételeit. A ljubljanai Országos Levéltár, a Maribori Területi Levéltár, a Vas Megyei Levéltár, és személy szerint Bajzik Zsolt levéltáros, a Zala Megyei Levéltár, a szombathelyi Püspöki Levéltár, és személy szerint dr. Kiss Mária, a budapesti Hadtörténelmi Levéltár, a muraszombati Területi és Tanulmányi Könyvtár, és személy szerint Papp József könyvtáros, a lendvai Városi Könyvtár, a muraszombati Területi Múzeum, valamint egy-egy fontos információval vagy fotóval szolgáló egyének külön említésre méltó segítséget nyújtottak.

Külön tisztelettel köszönöm meg mentoraimnak, a sajnos már közülünk örökre távozó Polányi Imre egyetemi tanárnak és Ormos Mária akadémikus-professzorasszonynak a segítségét és megértését, valamint a nyelvi lektorok, a fordítók és a technikai és szerkesztési teendőket vállaló személyek közreműködését és segítségét.

 

VII. FORRÁS- ÉS IRODALOMJEGYZÉK

1. Felhasznált és vonatkoztatható művek, tanulmányok

Angyal Endre: A vend kérdés. In.: A vend kérdés (Tanulmánykötet). Kossics Alapítvány -Košičev sklad, 1996.

Babršek Prosenc, Meta - Balažic, Janez: Ludvik Vrečič 1900-1945. Pomurska založba, Murska Sobota, 2000.

Bánffy Miklós: Huszonöt év (1945). Budapest, 1993, Püski.

Baranyai Helytörténetírás 1985. Pécs, 1986.

Békássy Jenő: Zala vármegye feltámadása Trianon után. Hungária Hirlapnyomda Rt., Budapest, 1930.

Bence Lajos: Írott szóval a megmaradásért. Hazánk Könyvkiadó, Győr, 1994.

Brumen, Borut: Na robu zgodovine in spomina. Pomurska založba Murska Sobota, 1995.

Csuka János: A délvidéki magyarság története 1918-1941. Püski Kiadó, Budapest, 1995.

Csuka János: Kisebbségi sorsban. Minerva Kiadó (a keltezés nincs feltüntetve)

Fall Endre: Jugoszlávia összeomlása. Magyar Revíziós Liga, Budapest, 1941.

Fényes Elek: Magyarország geográphiai szótára. Pest, 1851.

Fogarassy László: A magyar-délszláv kapcsolatok katonai története 1918/1921. In.: Helytörténetírás 1985 - 1986. Pécs.

Fujs, Metka: Izhodišča madžarske okupacijske politike v Prekmurju. In.: Prispevki za novejšo zgodovino (Ferenčev zbornik). Inštitut za novejšo zgodovino, Ljubljana, 1997.

Fujs, Metka: Kleklov politični portret. In.: Kleklov simpozij v Rimu (Tanulmánykötet). Mohorjeva družba, Celje, 1995.

Fujs, Metka: Madžarska vojaška in civilna uprava v drugi svetovni vojni. In.: I. Zbornik soboškega muzeja. Pokrajinski muzej Murska Sobota, 1991.

Fujs, Metka: Oblikovanje narodne identitete pri prekmurskih Slovencih (A nemzeti tudat alakulása a murántúli szlovénoknál). Ljudje ob Muri - Népek a Mura mentén (Tanulmánykötet). Murska Sobota - Muraszombat, 1996.

Godina, Ferdo: Prekmurje 1941-1945. Pomurska založba, Murska Sobota, 1980.

Göncz László: Fejezetek Lendva történetéből 1920-ig. Magyar Nemzetiségi Művelődési Intézet, Lendva, 1996.

Göncz László: Határmegállapítás a Mura mentén a trianoni békeszerződés megkötése után. In.: A Kárpát-medence vonzásában (Tanulmányok Polányi Imre emlékére). University Press, Pécs, 2001.

Göncz László: Muravidék, 1919 (A proletárdiktatúra időszaka a Mura mentén és a vidék elcsatolása). In.: Vasi Szemle LV. évf., 2. Szombathely, 2001.

Holzedl, Anton: Nekaj spominov na leta okupacije 1941-1945. In.: Stopinje 1972 (évkönyv). Dekanijski urad, Murska Sobota, 1972.

Hornyák Árpád: A magyar-jugoszláv határ kialakulása az első világháború után, különös tekintettel a Muravidékre. In.: A Mura mente és a trianoni békeszerződés - Lendvai Füzetek 17., Magyar Nemzetiségi Művelődési Intézet, Lendva, 2000.

Ivánóczy Ferenc: Vázlatok a régmúlt korból. In.: A vend kérdés (Tanulmánykötet). Kossics Alapítvány - Košičev sklad, 1996.

Jerič, Ivan: Moji spomini. Zavod sv. Miklavža, Murska Sobota, 2000.

Jerič, Ivan: Zgodovina madžarizacije v Prekmurju. Založba Stopinje, Murska Sobota, 2001.

Jerič, Mihael: Ob zlati maši Ivana Jeriča. In.: Stopinje 1975 (évkönyv). Pomursko pastoralno področje Murska Sobota, 1975.

Kerecsényi Edit: Távol a hazától... (Lendva-vidéki magyar kivándorlók és vendégmunkások). Magyar Nemzetiségi Művelődési Intézet, Lendva , 1994.

Kokolj, Miroslav: Prekmurski Slovenci 1919-1941. Pomurska založba, Murska Sobota, 1984.

Kokolj, Miroslav - Horvat, Bela: Prekmursko šolstvo. Pomurska založba Murska Sobota, 1977.

Kovács Attila: A muravidéki magyarok és a népszámlálások 1910 és 1991 között. In.: A Kárpát-medence vonzásában (Tanulmányok Polányi Imre emlékére). University Press, Pécs, 2001.

Kővágő László: A magyarországi délszlávok 1918-19-ben. Budapest, 1964.

Kocsis Károly - Kocsisné Hodosi Eszter: Magyarok a határainkon túl - a Kárpát-medencében - Tankönyvkiadó, Budapest, 1992.

L.Nagy Zsuzsa: Magyarország története 1918-1945. Történelmi Figyelő Könyvek, Debrecen, 1995.

Magyarország vármegyéi és városai, Vas vármegye. Budapest, 1898.

Mikola Sándor: A vendség múltja és jelene. A szerző kiadása, Budapest, 1928.

Nagy Károly: Az alsólendvai ellenforradalom (magánkiadás). Zalaegerszeg, 1925.

Nečak, Dušan: Pokrajina ob Muri po letu 1918. In.: Népek a Mura mentén (Tanulmánykötet). Murska Sobota - Muraszombat, 1996.

Novak, Miroslav: Prekmurje v Kleklovem času. In.: Kleklov simpozij v Rimu (Tanulmánykötet). Mohorjeva družba, Celje, 1995.

Ormos Mária: Az első világháborút követő békerendszer néhány kérdéséről. In.: A Mura mente és a trianoni békeszerződés. Lendvai Füzetek 17. Magyar Nemzetiségi Művelődési Intézet, Lendva, 2000.

Ormos Mária: Padovától Trianonig 1918-1920. Kossuth Kiadó, Budapest, 1983.

Parádi József: Határőrizet a húszas évek elején a Mura mentén. In.: A Mura mente és a trianoni békeszerződés - Lendvai Füzetek 17. Magyar Nemzetiségi Művelődési Intézet, Lendva, 2000.

Pirjevec, Jože: Jugoslavija 1918-1992. Nastanek, razvoj ter razpad Karadjordjevićeve in Titove Jugoslavije. Založba Lipa, Koper, 1995.

Romsics Ignác: Helyünk és sorsunk a Duna-medencében. Osiris, Budapest, 1996.

Sajti Enikő: Kényszerpályán. A délvidéki magyarság, 1918-1941. Szeged, 1997.

Slavič, Matija: Boljševiška doba v Prekmurju. In.: Naše Prekmurje. (Urednik Viktor Vrbnjak). Pomurska založba Murska Sobota, 1999.

Slavič, Matija: Narodnost in osvoboditev Prekmurcev. In.: Naše Prekmurje. (Urednik Viktor Vrbnjak). Pomurska založba Murska Sobota, 1999.

Slavič, Matija: Narodno življenje prekmurskih Slovencev. In.: Naše Prekmurje. (Urednik Viktor Vrbnjak). Pomurska založba Murska Sobota, 1999

Slavič, Matija: Osvoboditev Prekmurja. In.: Naše Prekmurje. (Urednik Viktor Vrbnjak). Pomurska založba Murska Sobota, 1999

Slavič, Matija: Prekmurje (Pariz, 1919). In.: Naše Prekmurje. (Urednik Viktor Vrbnjak). Pomurska založba Murska Sobota, 1999.

Slavič, Matija: Prekmurje na mirovni konferenci. In.: Naše Prekmurje. (Urednik Viktor Vrbnjak). Pomurska založba Murska Sobota, 1999.

Slavič, Matija: Prekmurske meje v diplomaciji. In.: Naše Prekmurje. (Urednik Viktor Vrbnjak). Pomurska založba Murska Sobota, 1999.

Smej, Jože: Cerkev v Soboti (1071-1971) - Vrsta soboških katoliških župnikov in vicearhidiakonov: Janoš Slepec. In.: Stopinje 1972 (évkönyv). Dekanijski urad Murska Sobota, 1972.

Smej, Jože: Pastoralna dejavnost Ivanoczyjevega kroga. Maribor, 1975.

Stopinje 1973 (évkönyv). Pomursko pastoralno področje Murska Sobota, 1973.

Szarka László: Duna-táji dilemmák. Ister, Budapest, 1998.

Šiftar, Vanek: Prekmurje 1918 - 1920 (Okupacija). Časopis za zgodovino in narodopisje, Maribor, 1989.

Tantalics Béla: Szijártóháza története. Lenti, 1997.

Tantalics Béla: Zalaszombatfa története. Lenti, 1997.

Trianon felé. A győztes nagyhatalmak tárgyalásai Magyarországról. Szerkesztő: Litván György. MTA Történettudományi Intézete, Budapest, 1998.

Varga Sándor: A lendvai plébániatemplom történetéből. Hazánk Könyvkiadó, Győr, 1992.

Varga Sándor: Hetvenöt esztendeje kisebbségben. A szlovéniai magyarok. Honismeret XXII. évf. I.-II., 1995/2 és 1975/3. Honismereti Szövetség, Budapest, 1995.

Varga Sándor: A szlovéniai magyarok műkedvelő tevékenysége 1920-1970. Magyar Nemzetiségi Művelődési Intézet, Lendva és Hazánk Könyvkiadó, Győr, 1995.

Varga Sándor: Kronika lendavskega gasilstva - A lendvai tűzoltóság krónikája. Pomurska založba, Murska Sobota, 1973.

Varga Sándor - Pivar Ella: Dobronak, Göntérháza, Kót helytörténete. Kiadta a lendvai és a muraszombati magyar nemzeti érdekközösség, Lendva. 1979.

Vassel Károly: A déli országhatár kitűzése, Nagykanizsa, 1924.

Vida István: Egy petesházi tüzér visszaemlékezései a II. világháborúra 1941-1945. Magyar Nemzetiségi Művelődési Intézet, Lendva, 1999.

Zsiga Tibor: Muravidéktől Trianonig. Magyar Nemzetiségi Művelődési Intézet, Lendva, 1996.

Zbornik Slovenske Krajine. Murska Sobota - Črenšovci, 1935.

20. századi egyetemes történet 1890 - 1945, Felelős szerkesztő: Dürr Béla. Korona Kiadó, Budapest, 1995.


2. Folyóiratok, hetilapok

Mörszka Krajina - Muravidék. Versztveni, politicsni i kulturni tjednik. Markiševci
1. évf. (1922) 1-2., 6-7., 9., 11. sz.
2. évf. (1923) 1-2., 4-5., 12., 15., 17., 19., 24., 29., 37., 39., 43., 45. sz.
3. évf. (1924) 7., 10-11., 23., 26., 45. sz
4. évf. (1925) 6., 9., 14., 17-18., 29., 32., 37., 40., 46-47., 49. sz.
5. évf. (1926) 15., 24., 28-30., 40., 49-50. sz.
6. évf. (1927) 8. sz.

Muravidék. Gazdaság-politikai és társadalmi hetilap. Murska Sobota
6. évf. (1927) 20., 33., 35., 38. sz.
7. évf. (1928) 1., 3-4., 14., 19., 21., 34-36., 41., 45., 47-48., 53. sz.
8. évf. (1929) 4., 20., 27., 29., 31., 42., 45. sz.
9. évf. (1930) 10-12., 18., 20., 26., 29., 31-32. sz.
10. évf. (1931) 1., 4., 6-7., 10, 12-13., 17-18. sz.
11. évf. (1932) 23-24., 26-29., 32., 34-35., 37., 39-40., 49. sz.

Murska Krajina. Murska Sobota
1. évf. (1932) 1., 3., 6., 14., 16-18., 20., 22-23., 29-31., 36-37., 39-41. sz.
2. évf. (1933) 6-9., 16-17., 27-28., 30-31., 35-37., 40., 44. sz
3. évf. (1934) 10-11., 14-17., 21., 39., 52-53. sz.
4. évf. (1935) 4., 13., 19., 29-30., 39-40., 52. sz.
5. évf. (1936) 40., 43-44., 46., 49. sz.
6. évf. (1937) 24., 26., 34., 37., 40. sz.
7. évf. (1938) 6., 16., 22., 33., 37-38., 46-47., 49., 51. sz.

Néplap. Politikai és Társadalmi Hetilap. Dolnja Lendava
1. évf. (1926) 1., 4. sz.

Népújság. Politikai, Társadalmi és Gazdasági Havilap. Murska Sobota
2. évf. (1923) 8. sz.
3. évf. (1928) 5., 7., 12-13., 15., 19-22., 25. sz.
4. évf. (1929) 5., 9., 15., 17., 19., 23., 27-28., 30., 32., 34. sz.

Novine. Glasilo Slovenske Krajine. Murska Sobota
7. évf. (1920) 38.sz.
15. évf. (1928) 18., 26., 32., 34., 46-49. sz.
19. évf. (1932) 6., 9., 18-19., 21., 28. sz.
23. évf. (1936) 28. sz.

Novine. Glasilo Slovenske Krajine. Alsólendva (Lendva)
17. évf. (1930) 48. sz.
18. évf. (1931) 3. sz.
21. évf. (1934) 8., 16., 39-40. sz.
22. évf. (1935) 4., 16., 19., 22., 36-38. sz.
24. évf. (1937) 1., 3., 24. sz.

Službeni list kraljevine banske uprave Dravske banovine (A Drávia Bánság hivatalos lapja)
21. VII: 1931 - 42/889, 1931 - 85/1695
12. VII. 1933, 56/733
11. IV. 1934

Szabadság. Murska Sobota
1. évf. (1923) 1-2., 9., 13., 16-17., 20-21. sz.



3. Levéltári források

Državni arhiv Slovenije, Ljubljana

- fond 44 Esterházy, IV. Zakupodaja in kolonizacija:

123, 184, 279, 356, 486, 618, 709, 827, 909, 929, 988, 996, 1268, 1400, 1420, 1480, 1502, 1529, 1623, 1634, 1666, 1791, 1866, 1936, 2200, 2473, 2540, 2557, 2606, 2674, 2744, 2950, 2951, 3029/27, 3144, 3242, 3465, 3491 (3800), 3556, 3567, 3800, 4441, 4630, 4863, 4895, 5297, 5450, 5691, 9846 (1821), 20476, 41288, 50127, 50127(2223), 66132

- fond 56 Esterházy, IV. Zakupodaja in kolonizacija:

III/6-33/1, III/6-473/1, III/6-504/3

- fond 56 Esterházy, Zemljiškoknjižni spisi...:

III/6-780/1

- fond 58 Esterházy, IV. Zakupodaja in kolonizacija:

711, 712

- fond 59 Esterházy, IV. Zakupodaja in kolonizacija:

26439/V/a


Hadtörténeti Levéltár, Budapest

- A polgári demokratikus forradalom katonai iratai

1918. okt. 30. - 1919. márc. 21.; Mikrofilmszám: 3571/216/1985, dobozszám: B/4. 128., 129.; 3578/223/85, dobozszám: B/4 (278)

- A Magyar Tanácsköztársaság katonai iratai

1081-1218; I. 30. II. - 1909/87 mikrofilm, B/137-es doboz. 7.; 1910/87 mikrofilm, B/137-es doboz. 13. és 19.


Pokrajinski arhiv Maribor

1632064/1.: Seznam vajencev šoloobv. obrtnik. Skupnega združenja obrtnikov D. Lendava.

- 1141002/1.: Velika občina D. Lendava 1942-45.


Szombathelyi Püspöki Levéltár

- Acta cancellarie :

353/922-II., 611/1920, 783-4/920., 920/4874-II., 942/1921., 2394/944., 4486/920., 4825/922. I. és II., 5682/919, 5683/919., 5683/919., 5863/919., 6130/920.


Varga Sándor magángyűjteménye

- A lendvai járási hivatal 1941. február 21- keltezésű, 1398/5 számú irata


Vas Megyei Levéltár (VaML), Szombathely

- IV., 401/a/1. 20., 70., 101.

- IV., 401/a/3. 140-141.

- IV., 402/a/3. 699-700., 708.

- IV., 402/b/1. 155-156., 285., 311., 312., 313., 314., 561., 647., 713., 742, 743.

- IV., 402/b/12. 273/1922.

- IV., 423/A 12/6-1921, 74., 76.

- IV., 423/A 35/1921; 56.

- IV., 423/A 43/1921 - 68, 71/1921.

- IV., 423/A 83/1921. 125, 126.

- IV., 423/A 12/1922.

- IV., 423/A 60/1922.

- IV., 423/A 13. 1923. jan. 22-én.

- Klekl József iratai

XIV. 10. 227-230, (331-362), 430, 437, 444 sz. irat., (Slavič cikke)

XIV. 10. Klekl, József: Vas és Zala megyei szlovénvidék fontosabb eseményei 1914. augusztus 20-tól 1941. április 25-ig (önálló rész)

- Muraszombati járás Főszolgabírói Elnöki iratok

IV., 423/A 61., 63., 71, 130, 131. sz. irat.

IV., 423/A 88/eln/1921, 5/eln/1922, 17/eln/1922.

- Muraszombati Járás közigazgatási iratai

946/1920

946/1920 (Czifrák-féle beszámoló)

946/1920 (a nagykarácsonyi uradalmi intéző levele)

- Vas Vármegye alispánja elnöki iratai

IV.405.a/34. 75.

- Vas Vármegye Direktóriuma

XVI. 1b/18, 5., 15., 17. (Obal-iratok.)


Zala Megyei Levéltár, Zalaegerszeg

- Zalavármegye törvényhatósági bizottságának Zalaegerszegen 1918. december 13-án tartott rendes közgyűlésének jegyzőkönyve 36636 sz., ni.1918.jkv.809 (362)

- Zalavármegye törvényhatósági bizottságának 1920. febr. 9-én tartott közgyűlése 364; 30209 sz.: ni 1919. jkv.14, 11072. 12. ni. 1920. jkv. 149 hat.

- Zala Vármegye Törvényhatósági Közgyűlése 1920. február 9-i ülésének jegyzőkönyve; 364/ 3692 sz., ni. 1920. jkv. 3.

- Zala megye főispánjának iratai (Z.V. F. I.)

IV.401, 62. Doboz. 1/eln./921.

IV.401. 11/eln./921., 16/eln./921.,

IV.401. 18, 23 és 25/eln./921.




1. NÉVMUTATÓ*

A, Á

Ágoston Sándor 265
Alszeghy Alajos 202
Alszegi József 34
Angyal Endre 13
Antić, Milan 113
Apponyi Albert 96
Árpád-házi királyok 65
Árvay Vince 61
Ascher, lendvai mester 265

B

Babits Kálmán 39, 52
Babršek Prosenc, Meta 292
Bacsics (Bačič) Árpád 149, 150, 151, 156
Bajlec Ferenc (Franjo) 158, 297
Bakan, Štefan 261, 264
Bakos József 177
Balazsek József 297
Balažic, Janez 292
Balfour, Arthur James 70
Balkányi Ernő 53
Bánffy Miklós 113
Bánfi István 274
Bántornyai Lajos 177
Bartos, textiliparos 197
Baša, Ivan 28, 29, 255
Baša, Štefan 44, 47
Batthyány, nagybirtokos 234
Batthyány Béla 205
Batthyány Erneszt 205
Batthyány Gábor 205
Batthyány János 205
Batthyány Zsiga 205
Batthyány Zsigmond 41, 57
Batthyány Zsigmond, ifj. 57
Bejek János 262
Békássy Jenő 31, 260
Bence Lajos 92, 185, 268
Beneš, Eduard 68
Benko, Josip (Jožef) 122, 123, 138, 139, 141, 142, 153, 180, 183, 199, 200, 259, 263, 274, 294
Benkovič, Matija 229
Benkó, szállodatulajdonos 59
Benkő István 61
Berbuč, Bogumil 78
Berdon, tanító 93
Bereden, Franc 277
Berenkey Dénes 28, 48
Berényi, vaskereskedő 193
Berger Béla 187
Bergmann Gyula 39, 52
Berke Elizabeta 244
Bethlen István 104
Bíró Ferenc 216
Biró István 127
Bittera Béla 34
Blau, textiliparos 197, 200
Bogdán Pál 202
Bognár Béla 50
Bognár Vendel 202
Bohár Ádám 200, 202
Bölcs, gyógyszerész 94
Brumen, Borut 164, 174, 176
Büki Vendel 127


C, CS

Cár József 127
Cerutti, Vitorrio 96
Cholnoky Jenő 104
Cigan, Jože 26, 27, 28
Clemenceau, Georges 68, 69, 70
Cree, David 103, 106, 110, 112
Crepsi, az Ötök Tanácsa olasz képviselője 70
Csáky Imre 104
Csehó Lajos 34
Csipet Zoltán 50
Csiszár János 78
Csuka János 166, 167, 203
Csuvara István 62
Cvetko Lajos 57
Cvijić, Jovan 67, 68
Czifrák János 26, 28, 41, 55, 56, 57, 58, 59, 60, 61, 63, 94, 105
Czuk István 247


Č

Čačič, katolikus pap 44, 47
Čizmešija, Štefan 123
Čižek, főtanító 280
Čižek Margit 280
Čolak-Antić, Vojin 103, 106, 110, 113


D

d'Esperey, Francois 19, 38
Dancs Lajos 192
Dávid Sándor 119
Deák Leó 159
Dimović, doktor 143
Dobernik, tisztviselő 140
Dóhr Katalin 202
Dormándy Géza 53


E

Ebenspanger Lipót 237
Ekker József 57, 60
Eppinger Samu 197, 200
Erjavec, báni tanácsos 273
Esterházy, főuri család 83, 126, 170, 196, 208, 211, 212, 215, 217, 218, 221, 223, 230, 231, 232, 234, 235, 241, 244, 248
Esterházy Miklós 205
Esterházy Pál 240


F

Falež, Simon 215, 218, 221
Fall Endre 70, 73
Fehér Vendel 81
Fényes Elek 16, 17
Fenyves Károly 259
Ferenczi, főhadnagy 37
Fitičar József 241
Fliszár, tanító 279
Fogarasy László 38
Forgách Béla 50, 58
Forjan, alsólendvai járási útbizottság titkára 180
Fračnik, Antal 136
Frangler Béla 53
Frfolija 224
Fritz (Fric) István 156
Fujs, Metka 11, 17, 88, 89, 118, 302
Fuss Nándor 75
Füleki József 57, 60, 61


G

Gaál Ferenc 202
Gaál Péter 127
Gálossy G. József 286, 288
Gárdonyi Géza 291
Gerebic Ferenc 275
Gerebic Rozália 275
Gjerkes Franc 244
Godina, Ferdo 301
Godina, Jožef 20, 36
Goldini, őrnagy 106
Gorišek, igazgató 134
Göncz Gábor 202
Göncz László 8, 16, 17
Göncz Miklós 225
Göncz Pál 202
Göncz Rozália 229
Grebenjak 224
Gregorović (Gregorovics), Mate 210, 211, 215, 218, 221, 224, 239
Gregur, Štefan 202
Győri Kálmán 59
Gyulai Emil 50


H

Hahn Izidor 244
Hajdinjak, Anton 141, 142, 149, 263
Hajós Kálmán 177
Halász Dániel 262
Halász Lajos 50
Hamburger Jenő 37
Hancs István 81
Hári Lipót 259, 264
Hartner Géza 57, 61, 121, 122, 124, 141, 149, 187, 295
Hartner Nándor 138, 141, 149, 155, 182, 183, 234,295, 296, 301
Heiner Géza 119, 259, 265
Hermán Ferdinánd 126
Hertelendy Ferenc 83, 208, 210, 215, 217
Herzsinyák Mihály 197
Hóbor József 237
Holsedl Henrik 297, 300
Holsedl Hinko 126
Holzedl Antal 299
Hoover, Herbert Clark 198
Hornyák Árpád 66, 67
Horthy Miklós 96
Horvat, Bela 14, 31, 32, 37, 38, 39, 42, 46, 48, 49, 50, 55, 269, 273, 275, 276, 277, 278, 282
Horvat, Jože 277
Horvát Ferenc 78
Horvát Géza 105
Horváth Pál 127
Horváth Rudolf 245
Hribar, Ivan 103


I

Isoó Ferencz 75
Ivánóczy Ferenc (Kodila, Franc) 15, 16, 273


J

Jahn, Meta 271
Jakab Anna 229
Jakab Gábor 225
Jaklin Štefan 244
Janković, zágrábi fatermelő 234
Jászi Oszkár 32, 48
Jelen 224
Jerič, Ivan 14, 28, 30, 31, 33, 35, 40, 41, 44, 47, 68, 93, 94, 132, 149, 171, 201, 253, 257, 258, 260, 261, 262, 263, 265, 300
Jerič, Mihael 68
Jevtić, miniszterelnök 153
Johnson, Robert 69, 70, 71, 74
Jókai Mór 291, 230
Josar János (Janez) 230
Jovanović, berni jugoszláv követ 113
Józsa Fábián 34, 75
Junkucz (Junkuncz) Sándor 49, 259
Jurišič, Jure 20, 37, 38, 40


K

Kálmán Pál 202
Kánya Kálmán 158
Karađorđević dinasztia 95
Karađorđević, Aleksander (Sándor, regens és jugoszláv király) 30, 137, 140, 181, 203
Karlin, Andrej 256, 257
Károly, IV., király 99, 220
Károlyi-kormány 25, 26, 43, 55, 73
Károlyi Mihály 49, 50
Katona Károly 202
Kecskeméthy Albert 34, 53, 55
Kerecsényi Edit 250, 251, 252
Kerševan, rendőrtanácsos 77
Király, politikai párt képviselője 155
Király Ferenc 215
Király József 296
Klar, Franc 148, 149, 151, 152, 153, 154, 155, 158
Klekl, Jožef 13, 22, 27, 28, 29, 33, 40, 43, 44, 45, 46, 48, 74, 76, 81, 88, 89, 92, 94, 95, 101, 103, 113, 116, 120, 122, 123, 124, 125, 126, 127, 129, 130, 131, 132, 133, 137, 141, 148, 150 151, 171, 183, 207, 208, 209, 215, 219, 220, 221, 222, 223, 232, 233, 234, 235, 239, 240, 241, 246, 254, 255, 257, 258, 264, 266, 273, 293, 297, 298, 300
Klekl, Jožef, ifj. 29
Kneževič, vasútigazgató 174
Kocelj, szláv fejedelem 274
Kociján, pap 86
Kocon Miklós 202
Kočar, Jožef 76
Kodolits Osvald 205
Kokolj, Miroslav 9, 14, 19, 21, 29, 31, 32, 37, 38, 39, 42, 43, 46, 47, 48, 49, 50, 55, 76, 78, 81, 95, 123, 125, 127, 130, 132, 141, 148, 149, 150, 151, 152, 155, 163, 183, 203, 205, 207, 210, 248, 249, 256, 266, 267, 273, 275, 277, 278, 282, 294, 298
Kolarič, Jožef 277
Koltai Károly 201
Kondor László (Laci) 291
Korošec, Anton 81, 89, 94, 123, 124, 129, 136, 157, 160, 296
Kosmač, M. 218
Kossuth Lajos 34
Kovács János 55
Kovač, Štefan 155
Kováts (Kovács) István 202, 258, 261, 262
Kozar Josip 202
Könye Dezső 133, 288
Kővágó László 32, 41, 43, 46
Kramer, miniszter 153
Kranjec, Miško 151, 157, 183
Krek, Miha 154, 155
Križanič, Viktor 202
Križanič, Anton (Antal) 202
Križman, miniszter 239
Kukovec, demokrata 122
Kun Béla 53, 59
Kühar, Jožef 44, 47, 88
Kühar, Mihael 30, 35
Kühar, Štefan (Kühár István) 22, 29, 95, 119, 120, 123, 133, 180, 257, 293, 294, 295
Küzmič, Miklós 255
Küzmics Štefan 145


L

L. Nagy Zsuzsa 48, 64
Lajšnic, Srečko 76, 77, 78
Lansing, Robert 68, 70
Lebár József 156
Lejkó 88
Lenarics, alelnök 129
Lenarsics, pap 86, 88
Lenhardt Rudolf 52
Leskovar, maribori tartomány képviselője 133
Ljubičič, Vilko 202


M

Maček, doktor 153, 154, 158
Magasmarti István 82
Magyar Sándor 197
Maister, Rudolf 20, 30, 35, 36, 38, 40, 41, 70, 132
Majul 140
Marminia, Maurice 103
Marušič, Drago 139, 149
Matsui, az Ötök Tanácsa japán képviselő 70
Melich János 107
Miholics Ferenc 127
Mikes János 31, 47, 84, 86, 88, 112
Mikola Ferenc 50
Mikola Sándor 13, 103, 104, 107
Millerand, Alexandre 107
Mirković, Mijo 203
Mlinarič, Miha 156


N

Nádasdy-huszárok 39
Nagy Iván 159
Nagy Károly 32, 33, 34, 36, 37, 39, 50, 52, 53
Natlačen, bán 182
Nečak, Dušan 19, 20, 65
Nemes István 202
Nemes Miklós 56, 294
Némethy Vilmos 34, 47, 93, 126, 127, 177, 215, 230
Neubauer József 34, 126, 130, 132
Ninčić, Momčilo 113, 116
Novak, Miroslav 117
Novák György 201
Nusál Béla 39, 52


O

Obál Béla 31, 32, 41, 42, 43, 48, 49, 50
Ormos Mária 73, 74


P

Pahor 224
Paller Endre 39
Pandur Lajos (Lajcsi) 264, 292
Parády József 98
Pašić, Nikola 67, 113, 159
Perko, alezredes 53, 82, 132
Perneczky Jenő 59, 60
Pešić, tábornok 66, 69
Péterfi Gábor 81
Peterlin, Makso 149
Petőfi Sándor 291
Pivár Ella 55, 148, 152, 193
Pfülzt Ödön 61
Pikuš, Janko 139, 140, 149, 154
Pikuž, Jure 149
Pintér Gyula 61, 202
Pintér Miklós 105
Pirjevec, Jože 160
Pitz Jakobina 205
Pogačnik, Jožef (Josip) 30
Pojbics Károly 179
Policzer Ármin 34
Pollák Károly 58, 60, 61
Popp, zágrábi evangélikus püspök 264
Predec 224
Preininger, Janez (János) 278
Prepeluh, Albin 78, 205
Pribičević, miniszter 77, 136, 268
Prinčič, tanító 279
Prudic 140
Puhán Alajos 202


R

Rácz Alajos 294
Radič, Stjepan (Radics István) 118, 119, 123, 124, 125, 126, 127, 128, 129, 136, 154, 159
Radovics, ezeredes 133
Radványi József 301
Raffel Károly 202
Raffensperger 215, 218
Raič, Božidar 11
Ratkai László 274
Reiter Ernő 34, 50
Reverdy, Gaston 68
Révész Nándor 60, 61, 63
Ribes József 81
Ritser Samu 26, 57
Rituper Sándor 262
Romulus Radu 79
Rörzler Ferenc 106
Roudi Kálmán 202
Rudas István 202
Rutkay Ignácz 61


S

Sabján József 127
Saint Julien Kelemenné 41
Sakovič, Jožef 44, 255, 258
Sandy Béla 26, 41, 55, 56, 58, 59, 61
Santák Ferenc 202
Schaffhauser András 202
Schneider László 211
Schöffl Rezső 39
Schömen Lajos 26
Schrantz Elek 51
Schwartz Arnold 197
Schwartz Róza 202
Schwarz Miklós 52
Sebestyén Jenő 52, 53
Sever, Božidar 77, 103, 215, 220
Siftár Géza 123, 124, 277
Sigray Antal 104
Simonović, miniszter 229
Sinkovich Elek 16
Skalics Sándor 263, 264
Skrilec Nikola 244
Slavič, Matija 13, 20, 23, 29, 30, 35, 36, 37, 38, 40, 42, 45, 55, 56, 63, 65, 66, 68, 69, 70, 74, 76, 103, 106, 107, 108, 109, 110, 111, 112, 113, 132
Smajlović, Krste 75
Smej, Jože 75
Sömen János 195
Sömen Lajos 123, 129
Sóos István 127
Sóos János (Kámaháza) 127
Sóos János (Zsitkóc) 127
Sóos Mihály 127
String, kereskedő 154
Stojadinović, jugoszláv miniszterelnök 158
Strasser Armin (Strasszer Ármin) 129, 141
Strausz Flórián 93, 113, 126, 127, 253, 259, 260
Sušnik, doktor 256
Szabó Elemér 129
Szabó István 197
Szabó János 54, 79
Szántó Pál 245
Szapáry László 41, 57, 58, 59, 205, 240, 244
Szekeres Vendel 245
Szent István, király 31, 274
Szlepecz János 22, 47, 61, 78, 84, 93, 94, 105, 113, 115, 116, 253, 254, 255, 257, 258, 265
Szomi István 174
Szomi János 127
Szomi Vendel 225
Sztarzsinszky István 39
Szúnyogh Pál 197


Š

Šaparič, Franc 277
Šega, A., ptuji Agrárhivatal igazgatója 218
Šiftar, Ludvik 198
Šiftar, Vanek 14, 20
Šikič, Stanko 126
Špilak, Jože 244
Štefančec, Rudolf 277
Štrekelj, Anton 208, 210, 218
Švabič, ezredes 31
Šviligoj 224


T

Tanay Terézia 93
Tantalics Béla 82, 83
Tar, ljubljanai főispáni titkár 132
Tardieu, André 68, 69, 70
Teke Dénes 34, 264
Telkes Imre 274
Tkalecz Margit 56
Tkálecz Vilmos 48, 50, 55, 56, 57, 58, 59, 61, 62, 63, 64, 76
Tógány Napoleon 59
Tóka Lajos 202
Tombor, alezredes 36
Toplak Iván 245
Toplak János 192
Tóth Imre 202
Traütmann Sándor 61
Treiber, Ludvik 155
Trojok, Stanislav 256
Trstenjak, járási főnök 149, 152, 180, 261
Trumbić, Ante 68, 69
Tuboly János 237
Tüll, pap 86


U

Udvaros István 60
Umnik, Ivo 158
Unger Ferenc 202
Uzorinac, Vladimir 75
Uzunović, miniszter 221


V

Valvassori, Giovanni 103
Varga Antal 81
Varga György 52
Varga Kálmán 155
Varga Sándor 55, 93, 148, 154, 178, 190, 193, 196, 261, 275, 284, 285, 286, 292
Vassel Károly 103, 105, 107, 108, 110, 113
Verbanjšek, lendvai káplán 180
Vermes György 211, 212
Vértes Aladár 139
Vezér Géza 141
Vida István 300
Vix 74
Vizkelety Árpád 53
Vlahović, Ivan 245
Vlaj Lajos 157
Vodopivec, Franc 103
Vogler József 205
Vogler Károly 57
Vojkovič, Jože 266
Volper Pál 83, 127, 278
Vörös Veinsting Jenő 60, 61
Vratović, Mirko 218, 219, 220
Vrecsics Lajos 167, 292
Vrečič, Josip 156
Vukán Lajos 264


W

Wallsee St. Julien 205
Weisz Zsiga 202
Wortmann Benő 34


Y

Yanagawa, Heidsuke 103


Z

Zahnfuchs Julianna 93
Zichy, nagybirtokos 241
Zichy Ágoston 41
Zichy Mária 126, 204, 205, 240
Zob Péter 39
Zrínyi család 37
Zsiga Tibor 12, 35, 37, 40, 43, 44, 46, 49,81,108,109
Zsitvai, ezredes 100


Ž

Žalik, palinai polgár 155
Žgur, Vinko 152
Živkovič testvérek 290
Živkovič, Petar 141, 288
Žolger, Ivan 70

 

2. HELYNÉVMUTATÓ


A, Á

Alföld 14
Alsólakos 110, 111, 122, 135, 144, 147, 152, 162, 195, 213, 228, 235, 279
Alsólendva (Lendva, Dolnja Lendava, Lendava) 16, 22, 32, 33, 34, 36, 37, 38, 39, 40, 45, 50, 51, 52, 53, 60, 65, 67, 74, 76, 77, 79, 92, 96, 103, 110, 112, 117, 118, 122, 123, 125, 126, 128, 129, 131, 132, 133, 134, 139, 140, 142, 144, 146, 147, 148, 149, 151, 152, 153, 156, 158, 161, 162, 163, 164, 165, 171, 172, 173, 174, 175, 178, 180, 181, 182, 183, 184, 187, 189, 195, 196, 199, 200, 201, 202, 208, 210, 212, 220, 223, 224, 226, 228, 245, 247, 248, 249, 253, 256, 259, 260, 261, 262, 263, 264, 266, 267, 272, 273, 276, 285, 286, 287, 289, 290, 291, 298, 299, 300,302
Alsólendvai járás 51, 74, 75, 96, 127, 128, 134, 135, 144, 151, 152, 153, 154, 155, 158, 159, 161, 183, 184, 191, 196, 202, 222, 235, 267, 270, 274, 302
Amerika 221, 250
Anglia 103
Apátistvánfalva 172, 195
Argentína 250
Ausztria 55, 56, 58, 59, 70, 73, 97, 193, 250


B

Bácska 67, 165, 252
Bakovci (Barkócz) 32, 61
Balaton 66, 175, 176
Bánát 67, 68, 165, 252
Bánuta 110, 122, 134, 144, 147, 152, 153, 161, 162, 213, 228, 280
Baranya 69, 252
Bécs 74
Belgrád 67, 136, 174, 228, 238, 288
Beltinci (Belatinc) 29, 33, 39, 43, 47, 76, 81, 96
Benice 144, 153, 156, 224, 226, 238, 248
Berkovci (Berkeháza) 122, 135, 144
Bogojina (Bagonya) 29, 31, 152
Bosznia és Hercegovina 16ö
Bödeháza 82, 83, 109
Bömhéci domb 199
Bratonci (Murabarát) 44
Brazília 250
Budapest 28, 33, 36, 48, 53, 56, 58, 59, 61, 63, 74, 103, 104, 109, 177, 178, 188
Budinci (Büdinc, Büdfalva) 110, 172, 195


C

Cankova (Vashidegkút) 20, 47, 84
Csáktornya 36, 37, 126, 173, 184, 195, 296
Csehország 208
Csehszlovákia 40
Csekefa 106, 110, 122, 135, 143, 144, 162, 192, 259
Csente 81, 110, 122, 123, 129, 134, 144, 147, 153, 156, 162, 202, 213, 214, 228, 267, 277, 283
Csentehegy 44, 74
Csonka-domb 264
Csonka-Magyarország 97


Č

Čepinci (Csöpinc, Kerkafő) 110, 172, 195
Černelavci (Kisszombat) 47
Črenšovci (Cserencsóc) 13, 29, 47, 55, 74, 76, 94, 130, 157, 232


D

Dávidháza 174
Dél-Amerika 250
Délvidék 166, 167
Diósvölgyi Község 144, 156
Dobri 82
Dobronak (Dobrovnik, Lendvavásárhely) 81, 82, 83, 110, 111, 120, 122, 123, 127, 134, 144, 147, 152, 164, 171, 172, 180, 192, 193, 194, 195, 202, 228, 233, 236, 238, 256, 264, 267, 277, 283
Dobronaki Község 144
Dolenci (Nagydolány) 84
Dolnja Bistrica (Alsóbeszterce) 37
Domonkosfa (Domanjševci) 110, 122, 123, 135, 142, 143, 144, 162, 172, 175, 195, 230, 258, 259, 267, 278, 283
Don 300
Dráva 19, 67
Drávai Bánság 135, 140, 175, 182, 241, 245
Duna 67
Dunai bánság 274
Dunántúl 16, 64
Dušanovec 245


E

Egyesült Államok 250
Erdély 26
Európa 87, 203


F

Fejér megye 64, 76
Felsőlakos 110, 111, 122, 130, 135, 144, 147, 152, 162, 195, 213, 228, 235, 267, 278
Felsőlendva 43
Felsőszölnök (Gornji Senik) 172, 195
Felvidék 26
Filovci (Filóc) 230
Fokovci (Úrdomb) 143, 144
Franciaország 103, 251


G

Gáborjánháza 82, 83
Genf 112
Göntérháza (Genterovci) 54, 110, 122, 127, 134, 144, 147, 148, 152, 153, 156, 162, 172, 175, 195, 213, 228, 230, 235, 267, 279
Gorica (Gorizia, Görtz) 208, 248
Goriško 208
Gornja Bistrica (Felső-Bistrica) 76, 167
Gornja Radgona 72
Graz 59
Gyanafalva 60
Gyertyános 80, 110, 111, 123, 134, 144, 147, 152, 156, 162, 163, 195, 202, 210, 213, 228, 267, 279
Gyertyánosi kolónia 248
Gyula major 226, 230


H

Hármasmalom 111, 144, 152, 153
Hetés 83, 90
Hídvég (Új-Hidvég, Mostje, Zamostje) 110, 122, 134, 144, 147, 152, 153, 162, 163, 170, 213, 225, 228, 234, 262, 267, 280, 283
Hídvégi kolónia 248
Hídvégi major 215
Hodos (Őrihodos) 79, 110, 111, 119, 120, 122, 123, 135, 139, 142, 144, 158, 162, 163, 172, 174, 176, 184, 188, 192, 195, 258, 259, 265, 267, 272, 280, 287
Horvátország 19, 33, 96, 126, 173, 190, 203, 244
Hosszúfalu 110, 122, 134, 144, 147, 152, 153, 161, 162, 175, 202, 213, 244, 246, 262, 267, 280, 283
Hosszúfalu-Dušanovec kolónia 248
Hosszufaluhegy (Hosszúfalu-hegy) 44, 74, 246, 280
Hotiza (Murarév) 33, 52, 135, 147, 153


I

Isztria 248
Ivanjševci (Jánosfa) 135, 278
Ivanovci 144


J

Japán 103
Jósec (Szentistvánlak) 82, 109, 111, 162, 172, 195, 212, 213
Jugoszláv Királyság 8, 241, 269
Jugoszlávia 21, 27, 28, 29, 30, 35, 40, 44, 47, 70, 76, 77, 85, 87, 94, 95, 99, 101, 106, 110, 111, 123, 126, 131, 136, 137, 140, 142, 143, 146, 157, 158, 186, 195, 198, 199, 230, 239, 246, 258, 284, 295, 298


K

Kámaháza 110, 122, 127, 134, 144, 147, 153, 162, 163, 213, 228, 235, 279
Kámaházi-Zsitkóci kolónia 248
Kanada 250
Kapca 17, 44, 74, 110, 111, 122, 135, 144, 147, 152, 162, 195, 202, 213, 228, 263, 281, 283, 296
Kapornak (Krplivnik) 22, 79, 110, 119, 122, 135, 139, 144, 162, 166, 172, 259, 286, 288
Karintia 68, 70
Kerca 172, 195
Kisfalu 106, 110, 122, 143, 144, 162, 259
Klagenfurt 73
Kobilje (Kebele) 8, 81, 106, 110, 111, 135, 144, 147, 152, 195, 232
Kót 17, 44, 74, 110, 111, 122, 134, 144, 147, 152, 162, 202, 213, 228, 229, 235, 263
Kotormány 172, 195
Körmend 92, 174, 184
Közép-Magyarország 66
Kragujevác 191
Krajna 14
Križevci (Keresztúr) 143, 258
Krog (Korong) 61, 262
Kupšinci 292


L

Lendvahegy 44, 74, 211
Lendva, patak 51, 53
Lendvaújfalu 82, 111, 172, 195
Lendva-vidék 35, 72, 77, 79, 99, 118, 141, 144, 151, 181, 197, 199, 200, 202, 212, 218, 221, 233, 248, 250, 264, 266, 300
Lenti 172, 173, 195, 300
Letenye 53
Ljubljana 19, 30, 35, 88, 103, 149, 174, 188, 201, 204, 207, 210, 212, 214, 255
Ljutomer (Lotmerk, Luttenberg) 12, 26, 27, 68, 163, 199, 273
Lončarovci (Gerőháza) 278


M

Magyar Királyság 28, 98
Magyarország 9, 11, 12, 13, 14, 15, 16, 19, 21, 22, 25, 28, 29, 30, 33, 34, 35, 36, 41, 42, 44, 46, 48, 49, 51, 55, 56, 60, 63, 64, 67, 68, 70, 73, 74, 75, 76, 80, 81, 82, 83, 85, 86, 87, 92, 93, 94, 95, 96, 97, 98, 99, 100, 101, 103, 105, 106, 108, 109, 110, 111, 112, 113, 114, 116, 118, 119, 120, 125, 127, 137, 144, 157, 163, 164, 166, 167, 180, 185, 156, 192, 193, 195, 200, 203, 220, 224, 227, 230, 232, 234, 235, 236, 249, 251, 254, 255, 256, 259, 262, 267, 284, 292, 297, 298, 299, 300
Magyarszombatfa 172, 195
Mala Polana (Kispalina) 33, 195
Mali Dolenci (Kisdolinc, Kisdolány) 110
Maribor 19, 29, 35, 78, 99, 106, 135, 173, 208, 246, 255
Markiőevci (Márkosháza) 95
Markovci (Markóc, Marokrét) 172, 195
Martjanci (Mártonhely) 297
Moson megye 40
Mura, folyó 8, 11, 12, 14, 18, 27, 29, 30, 35, 37, 38, 39, 55, 66, 67, 69, 74, 75, 89, 111, 128, 145, 163, 165, 168, 184, 215, 256
Mura Köztársaság (Murska Republika) 55, 56, 62, 63
Mura megye 32, 44
Mura mente 8, 9, 11, 12, 13, 14, 16, 17, 18, 20, 21, 23, 25, 26, 28, 29, 30, 32, 39, 41, 43, 44, 46, 47, 48, 49, 51, 54, 55, 60, 61, 63, 64, 66, 68, 70, 71, 72, 82, 83, 89, 92, 99, 103, 104, 108, 110, 111, 117, 125, 137, 145, 155, 176, 185, 187, 188, 193, 221, 224, 231, 250, 260, 283, 284, 297
Muraerdő 215, 223, 227, 229
Muraköz (Medjimurje) 20, 33, 36, 50, 51, 96, 104, 200, 295
Murántúl (Prekmurje) 12, 19, 20, 21, 22, 37, 38, 131
Muraszentes 61
Muraszerdahely 53
Muraszombat (Murska Sobota) 8, 16, 20, 22, 27, 32, 34, 35, 38, 39, 40, 43, 44, 47, 48, 50, 53, 55, 56, 57, 58, 59, 60, 63, 75, 76, 77, 78, 79, 92, 94, 100, 105, 109, 116, 117, 118, 119, 120, 122, 123, 129, 131, 133, 141, 143, 144, 149, 153, 155, 162, 163, 164, 165, 169, 170, 171, 174, 176, 179, 182, 183, 184, 187, 189, 191, 248, 253, 254, 254, 266, 270, 272, 273, 274, 290, 291, 292, 300, 301
Muraszombati Járás 26, 49, 104, 105, 127, 134, 137, 153, 161, 240, 267, 270, 272, 302
Muravidék (Pomurje) 8, 9, 10, 11, 12, 13, 16, 17, 19, 20, 21, 25, 27, 28, 29, 31, 32, 33, 35, 38, 40, 41, 43, 45, 46, 64, 65, 66, 67, 68, 69, 70, 73, 75, 76, 78, 79, 80, 81, 88, 93, 94, 95, 96, 97, 98, 99, 101, 104, 106, 107, 107, 108, 110 111, 112, 116, 119, 120, 122, 125, 128, 129, 130, 131, 132, 133, 134, 135, 139, 140, 141, 143, 146, 149, 151, 152, 155, 156, 157, 158, 161, 163, 164, 165, 166, 168, 170, 171, 173, 174, 175, 176, 177, 178, 179, 180, 181, 182, 183, 184, 185, 186, 187, 188, 189, 190, 191, 193, 194, 195, 199, 200, 201, 202, 203, 206, 207, 208, 209, 217, 218, 219, 220, 221, 222, 223, 224, 225, 228, 230, 233, 234, 235, 238, 239, 240, 241, 242, 245, 247, 248, 249, 250, 251, 252, 253, 255, 257, 258, 260, 263, 265, 266, 270, 271, 272, 274, 284, 288, 292, 293, 295, 296, 298, 299, 300, 301


N

Nagykanizsa 16, 36, 37, 43, 66, 109
Nagylengyel 260
Nedelica (Zorkóháza) 44
Nemesnép 172, 195
Németország 190, 191, 198
Nova 84
Nyugat-Dunántúl 274
Nyugat-Magyarország 66, 81


O

Odranci 279
Olaszország 103, 211, 224, 266
Opatje selo 208
Orfalu 195
Ormož 120, 163, 171
Oslo 292
Osztrák-Magyar Monarchia 14, 16, 67, 190, 217, 226
Otovci (Ottóháza) 172, 195
Őrfalu 172, 195
Őrihodos 105
Őriszentpéter 26
Őrség 22, 142, 263, 266, 295


P

Párizs 45, 64, 69, 74
Pártosfalva (Prosenjakovci) 17, 106, 110, 122, 135, 143, 155, 162, 172, 175, 182, 184, 183, 195, 201, 258, 267, 272, 282
Pest 54
Petanjci 184
Petesháza 99, 111, 122, 134, 144, 147, 153, 162, 213, 214, 223, 226, 228, 235, 238, 266, 281
Petesházi major 215, 248, 281
Pince 80, 81, 99, 110, 122, 134, 144, 147, 153, 156, 162, 172, 175, 195, 213, 223, 228, 232, 238, 281
Pincei kolónia 248
Pincemajor 144, 156, 215
Pozsony 219
Pragersko (Pragerhof) 36
Prelog (Perlak) 33
Ptuj 208
Puconci (Battyánd) 84


R

Rába 44, 69, 71, 74, 75
Rába-vidék 86
Radamos 44, 74, 110, 122, 127, 134, 144, 147, 153, 162, 213, 228, 267, 282, 283
Radgona (Radkersburg, Regede) 36, 43, 73, 75
Ratkovci 144
Rédics 80, 99, 104, 163, 172, 174, 224
Róma 88


S

Sain-Germain 110
Selo (Tótlak) 144
Slovenska Krajina (Szlovén Vidék) 44, 46, 110, 254
Smederevo (Szemendria) 81, 96
Somogy 190
Sopron 54, 259
Sopron megye 40
Srednja Bistrica (Közép-beszterce, Közép-Bistrica) 37, 76, 129
Stájerország 14
Stájervidék (Stájer-vidék) 58, 145, 168, 274
Strehovci 144, 147, 152, 264
Strnišče 210, 211, 221, 225
Szabadka 123, 302
Szalafő 172
Szentgotthárd 44, 67, 69, 76, 99, 104, 111, 297, 301
Szentgyörgyvölgy 172, 195
Szentháromság 199, 264
Szentlászló (Szécsiszentlászló, Motvarjevci) 44, 74, 91, 110, 122, 135, 144, 147, 152, 162, 172, 192, 193, 202, 259, 265, 267, 272, 282
Szerb-Horvát-Szlovén Királyság (SZHSZ Királyság, SZHSZ állam) 8, 20, 73, 75, 94, 95, 101, 119, 159, 164, 165, 204, 209, 228
Szerdahely (Kisszerdahely, Središče) 110, 122, 135, 143, 144, 162, 172, 192, 259
Szibéria 168
Szíjártóháza 83
Szlavónia 19, 190, 203, 252
Szlovénia 11, 12, 19, 20, 21, 22, 77, 95, 128, 131, 134, 140, 163, 173, 181, 182, 188, 207, 223, 259, 274
Szombathely 39, 75, 78, 94, 97, 100, 301
Szomoróc 109, 111, 162, 172, 195


Š

Šalovci (Sal) 79, 110, 143, 144


T

Tišina (Csendlak) 47, 61
Tornyiszentmiklós 82, 111
Tótság 12
Transmuranus 11
Trdkova (Magasfok) 172
Turnišče (Bántornya) 47, 107


U

Újvidék 302
Uruguay 250


V

Vajdaság 26, 142, 203
Varazsd 108, 111, 126, 239
Vas megye 8, 14, 32, 40, 41, 46, 50, 51, 60, 64, 74, 92, 96, 99, 100, 101, 163, 165, 302
Vas vármegye 28, 48, 74, 75, 103, 104, 106, 185
Velika Polana (Nagypalina) 33, 229
Veliki Dolenci (Nagydolinc, Nagydolány) 29, 110, 172, 195
Vend Vármegye 32, 43
Vendvidék 12, 26, 50, 59, 78, 94, 97, 108
Vlagyivosztok 30
Völgyifalu 110, 122, 129, 134, 144, 153, 156, 213, 228, 267, 283


Z

Zágráb 116, 126, 184, 232, 255
Zala megye 8, 14, 26, 32, 40, 43, 48, 51, 60, 74, 92, 96, 97, 100, 104, 111, 165, 302
Zala vármegye 28, 31, 46, 74, 75, 96, 99, 103, 185
Zalabaksa 99, 172, 195
Zalaegerszeg 50, 51, 52, 53, 92, 173
Zalaszombatfa 82, 83
Zalavár 66
Zsitkóc (Žitkovci) 74, 109, 110, 122, 127, 134, 142, 144, 147, 152, 162, 172, 195, 211, 228, 278


Ž

Žižki (Zsizsekszer) 26

 

3. EGYÉB

3.1 Napilapok, hetilapok, újságok

Alsólendva híradó 293
Bácsmegyei Napló 124
Egyenlőség 298
Érdekes Újság 298
Esti Kurir 298
Igazság - Istina 296
Jézus Szíve Kalendárium (Kalendar srca Ježusovega) 26, 254
Jutro 113, 165, 179, 253, 293
Ma Este 298
A Mai Nap 298
Mariborski delavec 208
Mariborski Večernik Jutra 198
Mörszka krajina - Muravidék 22, 119, 12ö, 164, 165, 167, 168, 187,235, 238, 249, 256, 258, 293, 294, 295
Múlt és Jövő 298
Muravidék 133, 136, 137, 141, 173, 180, 242, 243, 287, 288, 294, 265
Muraszombat és Vidéke 47, 293, 294
Murska Krajina 145, 146, 156, 179, 180, 184, 200, 274, 294, 295
Narodni dnevnik 188
Naš dom 296
Néplap 127
Népszava 298
Népújság 129, 131, 132, 137, 270, 296, 297
Novine 14, 92, 129, 133, 139, 155, 157, 172, 184, 207, 208, 220, 274, 293, 296, 297, 298
Orvosi Hetilap 298
Slovenec 146, 261
Sport Hírlap 298
Stopinje 254
Szabadság 141, 168, 234, 237, 256, 284, 295, 296
Színházi Élet 298
Tolnai Világlapja 298
Újság 298
Az Újság 298
Vasi szemle 50
Világ 298


3.2 Műsorok, rendezvények, események

Amit az erdő mesél (színmű) 287
Arany ember (film) 291
Bertalan-napi vásár 192
De szép a kikelet... (vers) 288
Falu gyöngye (színmű) 287
Falurossza (népszínmű) 284, 285
Göre gábor kalandjai (film) 291
A havasok 292
Hej, de szép a lakodalom (népszínmű) 286
János vitéz (film) 291
Jézus lecsendesíti a vihart (kép) 264
Krumplikapálás (parasztkomédia) 287
Leány csel (színmű) 287
Legény furfang (színdarab) 287
Muravidéki Hét - Prekmurski teden (rendezvény) 182, 183
Noszty fiú esete Tóth Marival (színmű) 285
Piros bugyelláris (komédia) 287
Piroska (mese) 287
Szent István király ünnepe 261
Szent István-nap 146
Szent Vid napja 95
Tépett rózsa (vers) 133
A vöröskereszt hete (akció) 291


3.3 Pártok, szövetségek, politikai-érdekvédelmi testületek

Egységes Muravidéki Párt (EMP) 119, 120, 122, 123
Független Kisgazda Párt 122
Független Muravidéki Párt - Neodvisna prekmurska stranka 126, 127
Független Parasztpárt 122
Hazai Gazdasági Lista 129
Hazai Gazdasági Párt - Domača verstvena (gospodarska) stranka 95
Jugoszláv Demokrata Párt - ugoslovanska demokratska stranka (JDS) 159
Jugoszláv Kommunista Párt - Komunistična partija Jugoslavije (KPJ) 157, 159
Jugoszláv Munkásszövetség 201
Jugoszláv Muzulmán Szervezet - Jugoslovanska muslimanska organizacija (JMO) 59
Jugoszláv Nemzeti Párt 149, 151, 153
Jugoszláv Nemzeti Párt Muraszombati Járási Szervezete 153
Jugoszláv Radikális Közösség 148, 154, 155, 158
Jugoszláv Radikális Paraszt Demokrácia Párt - Jugoslovanska radikalna kmečka demokracija 142, 149
Jugoszláv Radikális Paraszt Direkció 243
Jugoszláv Radikális Párt (JRP) 151, 152, 156
Jugoszláv Radikális Szövetség 156
Jugoszláv Szocialista Párt - Socialistična stranka Jugoslavije 159
Kisgazdapárt 124
Klerikális Párt 124
Lendvai Gazdasági Lista 129, 130
Magyar Népszövetségi Liga 142
Magyarország Területi Épségének Védelmi Ligája 96
Nemzeti Radikális Párt - Narodna radikalna stranka 159, 229
Néppárt 124, 129, 296
Népszövetség 163, 173, 267, 287
Népszövetség Tanácsa 110, 113
Parasztpárt 94
Parasztszövetség 94, 139, 207
Parasztszövetség Főbizottsága (Ljubljana) 201
Radikális Lista 129
Radikális Párt 121, 296
Szlovén Kommunista Párt 83
Szlovén Néppárt - Slovenska jjudska stranka (SLS) 89, 94,95,160
Szociáldemokrata Párt 48, 49


3.4 Intézmények, egyesületek és egyéb fogalmak

Agrárdirekció - Agrarna direkcija (Agrárigazgatóság, Földigazgatóság) (Ljubljana) 207, 211, 212, 215, 216, 217, 218, 221, 223, 224, 226, 228, 230, 231, 234, 236
Agrárdirekció (Zágráb) 223
Agrárhivatal (Maribor) 226, 229, 231, 241
Agrárhivatal (Muraszombat) 216, 218, 220, 221, 225, 234
Agrárhivatal (Ptuj) 218
Agrárhivatal (Varazsd) 223
Állami Munkásbörze 191
Állami Népi Iskola (Alsólendva) 270
Állattenyésztési Egyesület (Felsőlakos) 195
Alsólendvai Tűzoltó Egyesület 92, 148, 178, 286, 287, 291
Antant 19

Báni Hivatal (Ljubljana) 245, 246, 263, 273
Belügyminisztérium 95

Central (Dittrich) mozi 291
Comite 59

Déli Hadsereg Katonai Közigazgatási Csoportparancsnoksága 302
Direktórium (Zalaegerszeg) 51
Dobray Szálloda 55, 119

Elefánt Szálló 59
Előszállási Uradalom (Nagykarácsony) 64
Evangélikus Egyházközség 265, 290
Evangélikus Nőegylet 263

Ferencváros, sportklub 150
Földhivatal (Muraszombat) 216, 224
Földműves Szövetkezet - Agrarna zadruga (Cserencsóc) 232, 233, 241
Főmegbízotti Hivatal (Ljubljana) 204, 207
Forradalmi Törvényszék (Muraszombat) 58

Határmegállapító Központi Iroda (Budapest) 104
Határmegállapító Nemzetközi Bizottság 104, 106, 108, 109, 112, 113, 114, 266

Igazságügy- Minisztérium 223

Jadranska Banka 187
Járási Földművelésügyi Bizottság 200
Jugoslovenska Matica 170
Jugoszláv Képviselőház Törvényhozó Bizottsága 209

Kaszinó (Muraszombat) 93, 94
Képviselőház (Belgrád) 95, 143, 233
Kereskedelmi és Iparügyi Minisztérium 221, 223, 234
Kereskedő Egyesület (Lendva) 201
Király, vendéglő 285
Korona, szálloda és vendéglő 34, 54, 132, 182, 264
Körzeti Agrárhivatal (Maribor) 224, 225, 230, 236, 237, 239
Körzeti Agrárhivatal (Muraszombat) 208, 210, 215, 223
Körzeti Bíróság 79, 94
Központi Hitelszövetkezet (Budapest) 188
Kulturbund (Muraszombat)
Külügyminiszterek Tanácsa (Tízek Tanácsa) 67, 68

Legfelsőbb (Béke)tanács 69, 70, 75, 108
Lendava, sportegylet 182
Lettre d'envoi 111

Magyar Hadügyminisztérium 36
Magyar Királyi Államrendőrség 100
Mezőgazdasági Bank 242
Mezőgazdasági Minisztérium 245
Minisztertanács 32
Mura, sportklub 150
Murántúli (szlovén) Nemzeti Tanács (Muraszombat) 39
Muraszombati Takarékpénztár 61
Muravidéki Nemzeti Tanács 78

Nagykövetek Tanácsa 113, 114
Našička, vállalat 196, 197, 799
Nemzeti Kormány (Ljubljana) 35
Nemzeti Tanács (Alsóledva) 34
Nemzeti Tanács (Maribor) 35, 74
Nemzeti Tanács (Muraszombat) 56
Nemzeti Tanács (Zágráb) 19
Népkör (Szabadka) 288
Novai Katonai Parancsnokság 81
Nőegylet (Hodos) 265

Opera (Budapest) 291
Országos Menekültügyi Hivatal Nyugat-Magyarországi Főosztálya 96
Országos Statisztikai Igazgatóság 236
Országos Tanító Szövetség 270
Ötök Tanácsa 70

Polgári Iskola (Alsólendva) 134, 273
Pongrác, vendéglő 287
Prekmurska banka (Muravidéki bank) 178, 273

Sokol egyesületek - Sokolsko društvo 94, 145, 179, 289, 291
Stájer Nemzeti Tanács 31
Szent Ciril és Metod Társaság (Társulat) 156, 290
Szent Jakab Plébániatemplom 83
Szent Mohor Társulat 14
Szentszék 256
Szlovén Teológiai Akadémia 88
Szlovén Nemzeti Tanács (Maribor) 26, 29
Szociális (Népjóléti) Intézet 224
Szökevény Osztály - Begunski oddelek 210
Szombathelyi Katonai Körzet Parancsnoksága 99
Szombathelyi Vörös Ezred 50

Tanácsköztársaság (Magyar Tanácsköztársaság) 39, 50, 51, 52, 54, 55, 56, 57, 60, 63, 64, 67, 73, 75, 157, 266
Tanító Egyesület 275
Tartományi Hivatal (Ljubljana) 223, 236
Tartományi Hivatal (Maribor) 285
Tartományi Hivatal Mezőgazdasági Osztálya 222
Textilipari Vállalat 198
Tomka-ház 132
Trinon 31, 268
Tűzoltó Egylet (Völgyifalu) 287

Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium 112
Vas Megyei Levéltár 29
Vas Vármegyei Propaganda Iroda 85
Vendvidéki Kormány Bizottság 50
Vendvidéki Magyar Közművelődési Egyesület 11, 27, 35
Vezérkari Nyilvántartó Osztály 99
Vid-Napi Alkotmány 95
Vöröskereszt Egyesület (Dobronak) 175, 179

Zala Vármegye Közgyűlése 44, 51
Zala Vármegyei Katonai Parancsnokság 81



PREKMURSKI MADŽARI 1919-1941

(Povzetek)

Uvod

Na osnovi političnih in vojaških operacij v letih 1918-19 so s trianonsko mirovno pogodbo, sklenjeno leta 1920, priključili slovenski regiji novo nastale Kraljevine SHS jugozahodne predele županij Vas in Zala, severovzhodno od Mure. Zaradi te politične odločitve je približno 20-22 tisoč prebivalcev madžarske narodnosti doletela usoda manjšine .

Četrtina 90 tisoč prebivalcev, ki je naseljevalo 910 kvadratnih kilometrov veliko območje, je bila madžarske narodnosti. Večina madžarskega prebivalstva je živela strnjeno neposredno ob meji, na območju dolgem 50 in širokem 5-10 km oziroma v večjem številu v nekaj večjih naseljih z večinskim slovenskim prebivalstvom (največ v Murski Soboti). Na prelomu stoletja je bilo prebivalstvo ob Muri - ne glede na narodno, jezikovno in versko pripadnost - močno navezano na takratno domovino, na zgodovinsko Madžarsko. Tako pomurski Slovenci kot Madžari so doživljali prelom stoletja na osnovi vrednostnega sistema madžarske države (življenjski stil, obnašanje, delovne navade, kulturne vrednote, ipd.) in prav zaradi tisočletne močne povezanosti z madžarsko državo je tudi gospodarsko sorazmerno razvitejše slovensko prebivalstvo le težko navezovalo stike s svojimi sonarodnjaki v avstrijskih deželah. Sam sistem sožitja in stikov med Madžari in Slovenci pa tudi ni (vsaj v večji meri ne) spodbujal narodne in jezikovne asimilacije.

Pomurska madžarska naselja so pripadala zahodnopanonskemu območju majhnih naselij, ki je bilo v celoti kmetijsko in manj razvito kot ostale županije in naselja zahodnega Prekodonavja. Deloma izstopa v tem času le (zgodovinska Dolnja) Lendava (ter pozneje tudi Murska Sobota), kjer je pričel v času dualizma intenzivni razvoj.

V obravnavanem obdobju in še nekaj let pozneje smo v Prekmurju priče družbenim, političnim, gospodarskim in kulturnim pojavom, ki so sicer podobni razmeram na drugih, od Madžarske odrezanih območjih z madžarskim življem, hkrati pa gre v mnogih pogledih za specifične procese v Prekmurju.

Kljub izrecni želji avtorja po objektivnosti (mnenja, ugotovitve, hipoteze, ipd.) je lahko to prizadevanje na narodnostno mešanih območjih oziroma na narodno-jezikovnih obrobjih le delno uspešno. Razprava o teh vprašanjih se razlikuje že v osnovi, če jih obravnava oziroma raziskuje večinski narod ali pa če dejstva razkriva sama manjšina.

Pri približevanju k zgodovinski verodostojnosti pomaga verjetno moje prepričanje, saj iz perspektive osemdeset let oziroma pol stoletja pozneje menim, da je kljub mnogim protislovjem, zapletom in nerazčiščenim vprašanjem legitimna in sprejemljiva odločitev o priključitvi enojezičnega slovenskega dela Prekmurja k jugoslovanski državi, istočasno pa menim, da je bila v vseh pogledih krivična takratna odcepitev mejnega pasu z izrecno madžarskim življem od matične države. Moram pa seveda dodati, da sam raziskujem to vprašanje s stališča prekmurskih Madžarov, zato moje mnenje, moj zgodovinski pristop v določenih primerih odstopa od stališč slovenskih zgodovinarjev.

Slovenski zgodovinski viri prav tako poudarjajo, da v obdobju po I. svetovni vojni med Slovenci ni bilo posebnega navdušenja za združitev z ostalimi slovanskimi narodi oziroma z jugoslovansko državo. V učbenikih in v strokovni literaturi pogosto srečamo izraz "madžaron", s katerim avtorji označujejo z Madžari lojalne Slovence oziroma prebivalce slovanskega izvora. Na osnovi tega enostranskega pristopa so označevali vse premožnejše in uglednejše prebivalce Murske Sobote za madžarone: odvetnike, trgovce, večino industrijalcev ter vse tiste, ki so se v zgodovinski Madžarski nekoliko povzpeli po družbeni lestvici, nadalje notarje, župane, stražnike, finančne strokovnjake, poštarje, cerkvene učitelje in vse uradnike evangeličanske cerkvene gmajne. Niso pa bili madžaroni vsi katoliški duhovniki, saj je večina njih sledila Jožeta Klekla, upokojenega črenšovskega župnika, vodilno duhovno osebnost prekmurskih katoliških Slovencev. Verjetno ne gre za pretiravanje, če ugotovimo, da je v preteklih osemdesetih letih - z izjemo nekaj objektivnejših pristopov v devetdesetih letih - prevladoval pristop, ki je enostransko prikazoval pomurske zgodovinske dogodke in ki je - neposredno ali posredno - v veliki meri slabil narodno zavest prekmurskih Madžarov.

Od novembra 1918 do padca vlade Károlyija

Dokaz za simpatije prebivalcev do Madžarske najdemo tudi v tem, da na območju Prekmurja s slovenskim življem v tem času noben narodni svet ni izrekel podpore odcepitvi, kot se je s strani nekdanjih manjšin to dogajalo v Transilvaniji, na Slovaškem in v Vojvodini.

Dejavnost narodnih svetov ob Muri v prvih mesecih obdobja vlade Károlyija je bila usmerjena na pomoč trpečemu prebivalstvu. V tem času skorajda ne moremo govoriti o levo usmerjenem gibanju, dogodku politične narave.

Slovenski narodni svet je 3. novembra 1918 sklical sejo v Ljutomeru, mestecu zahodno od Mure, kjer so prebrali izjavo prekmurskih Slovencev za podporo priključitvi. Izjavo je spisal Jože Klekl, upokojeni črenšovski župnik, ki je bil v tem času in tudi pozneje najglasnejši zagovornik priključitve. Vendar pa predpostavljamo, da takrat v Prekmurju priključitev še ni imela množične podpore.

Danes je že splošno znano, da je septembra 1918 v pokrajini ob Muri aktivno deloval Matija Slavič, poverjenik Štajerskega slovenskega narodnega sveta s sedežem Mariboru za Prekmurje, ki je pozneje kot član slovenskega dela jugoslovanske delegacije kot odgovoren izvedenec za Prekmurje sodeloval na pariški mirovni konferenci. Slavič je septembra 1918 obhodil prekmurska slovenska naselja, ki so pripadala madžarski državi in je pričel organizirati katoliške duhovnike, zveste slovanski ideji. V svojih študijah je trdil, da uživa ideja združitve južnih Slovanov veliko podporo med narodom, še posebej med katoliškim duhovništvom. Po drugi strani pa ugotavljamo, da ni tehtnih dokazov za pomembnejšo podporo jugoslovanstvu. Protesti in izjave po odcepitvi postavljajo pod vprašaj vse izrecne oblike navdušenja.

V teh negotovih časih niso počivale niti madžarske državne in cerkvene oblasti. János Mikes, škof iz Szombathelya, je v tistih časih napisal okrožnico, v kateri je prebivalce spodbujal k zvestobi do cerkve in k ohranitvi dediščine Svetega Štefana. Poznavajoč močno navezanost Slovencev na vero lahko sklepamo, kakšen učinek je imelo škofovo pismo. Za kompromis med različnimi pogledi in agitacijami lahko štejemo zahtevo iz Bogojine 1. decembra 1918, v kateri zahtevajo v skladu z Wilsonovimi načeli od budimpeštanske vlade avtonomijo za prekmurske Slovence na področju javne uprave, cerkvenih zadev in šolstva. Pri oblikovanju te zahteve je imela verjetno odločilno vlogo prisotnost Béle Obála, univerzitetnega profesorja v Preševu, prekmurskega rodu, poznejšega vladnega poverjenika, ki se je v tistih dneh kot poverjenik ministra Oszkárja Jászija mudil v Prekmurju in sodeloval na ljudskih shodih, podobnih tistemu v Bogojini, še v Murski Soboti in Bakovcih. Na soboškem shodu je bila dana pobuda za ustanovitev t.i. Murske županije, v kateri bi združili v enotno županijo Slovence iz županij Vas in Zala.

Madžarska vlada je bila pripravljena prisluhniti prekmurskim pobudam. Jászijeva zamisel o združitvi medjimurskih Hrvatov in prekmurskih Slovencev je postala med tem časom brezpredmetna, zato je minister, odgovoren za manjšine, predlagal ministru za notranje zadeve, naj se ustanovi "Vendska županija" s sedežem v Murski Soboti, za županijskega vodjo pa predlagal Bélo Obála, ki je bil takrat že vladni poverjenik. Ministrski svet je 11. decembra ta predlog sprejel. Politični dogodki v naslednjih dneh pa so krenili v drugo smer.

Med tem časom je mariborski Narodni svet vse bolj zagnano načrtoval vojaško zasedbo dela Prekmurja s slovenskim prebivalstvom, ker so menili, da bodo le v tem primeru dane realne možnosti za priključitev območja k Jugoslaviji.

Do načrtovane zasedbe sicer ni prišlo, vendar pa so po uspešnem prodoru v Medjimurju na božič leta 1918 jugoslovanski vojaki zasedli tudi Mursko Soboto.

Po medjimurski vojaški akciji je madžarska vlada vložila protestno noto pri polkovniku d'Espereyu, vendar je bila pred njegovim odgovorom zasedena Dolnja Lendava in izvedena prekmurska akcija. Jugoslovansko višje poveljstvo se sploh ni ukvarjalo z zasedbo, zato je madžarsko ministrstvo za obrambo izdalo ukaz za vrnitev zasedenih območij do Mure, kar se je čez nekaj dni tudi zgodilo.


V kriznih dneh v začetku novega leta 1919 smo na območju zgodovinske Madžarske priče narodnostnim prizadevanjem za pridobitev avtonomije za Rusine in Nemce. Pri prekmurskih Slovencih se nekaj podobnega dogaja - sicer bolj posredno - nekaj pozneje. Pobudnik je bil vladni poverjenik Béla Obál z že omenjenim predlogom vzpostavitve Vendske županije. Vendar je zamisel propadla.

Načrt Kleklove avtonomije je predvideval združitev vseh prekmurskih in porabskih Slovencev v avtonomno enoto Slovenska krajina s sedežem v Murski Soboti pod madžarsko oziroma v primeru, da mirovna pogodba dodeli območje Jugoslaviji - pod jugoslovansko oblastjo. K temu avtonomnemu območju so prišteli tudi naselja z večinskim madžarskim prebivalstvom.

V tem času se je tudi madžarska vlada že ukvarjala z načrtom Kleklove avtonomije.

Na pobudo Béle Obála je madžarski ministrski predsednik (Dénes Berenkey) za 12. februar 1919 sklical predstavnike pripravljalcev različnih načrtov avtonomije za Prekmurje, vendar pa srečanje ni imelo večjega pomena.

Javnost je načrte avtonomije pričakala ravnodušno, Madžari takrat še niso mogli slutiti, kakšne bodo poznejše odločitve. V tistem času je bilo na teh prostorih osrednje vprašanje agrarna reforma. Dokaj siromašno prebivalstvo, ki ni razpolagalo z obdelovalno zemljo in se je preživljalo s sezonskimi deli, je računalo, da bo reforma izboljšala njihov položaj.

Prekmurje leta 1919

Protikomunistično vzdušje med vojaškimi oficirji v Dolnji Lendavi je vsekakor prispevalo k nastanku protirevolucionarnega gibanja proti oblasti Svetov po padcu Károlyijeve vlade. Gibanje je bilo del protirevolucionarne pobude polkovnika Géze Dormándyja v Budimpešti. Organizatorji so se odločili, da bodo na velikonočni ponedeljek pričeli s kontrarevolucijo.

Vendar se je začetni uspeh zelo hitro prelevil v popoln propad. Vodjem direktorija je uspelo podkupiti enega od stražmojstrov, ki se je obrnil proti kontrarevoluciji.

Nekaj tednov pozneje je v Murski Soboti Vilmos Tkalec, cerkveni učitelj pod nenavadnimi okoliščinami razglasil Mursko republiko. Vilmos Tkalec, ki je bil za časa vlade Károlyija namestnik vladnega poverjenika za manjšine, je tudi za časa Madžarske sovjetske republike ostal na oblasti, ker so ga imenovali za soboškega ljudskega poverjenika. Kmalu se je zapletel v škandal zaradi tihotapljenja. Ker pa je užival zaupanje vojakov, se je odločil za ustanovitev Murske republike. Tkalec je zaprosil za podporo jugoslovanske enote, ki so bile nameščene na drugi strani Mure, vendar je pristojni jugoslovanski oficir zavrnil pomoč. Madžarske vojaške enote so že v prvih dneh junija naredile red, Tkalec in njegovi somišljeniki so pobegnili v Avstrijo.

Sami slovenski zgodovinarji so ugotovili, da v začetni fazi mirovne konference vprašanje Prekmurja ni zavzemalo pomembnejšega mesta med jugoslovanskim interesi. Člani jugoslovanske komisije so se v začetku komajda ukvarjali s tem vprašanjem. Še marca 1919 so z mirovne konference prihajale novice, na osnovi katerih ni bilo moč sklepati, da bodo pozneje odcepili Prekmurje. Znan srbski geograf Jovan Cvijić je takrat še tudi menil, da je nemogoče pridobiti Prekmurje (čeprav si je za to do konca prizadeval), podobnega mnenja so bili tudi ostali člani in izvedenci jugoslovanske delegacije. Stanje se je spremenilo z nastankom Madžarske sovjetske republike. Vendar je potrebno dodati, da s stališča velesil tudi "rdeča oblast" ni bila odločila, saj so na njihove odločitve vplivali številni drugi dejavniki.

Jugoslovanska delegacija se je 5. maja 1919 v zameno za Monošter odpovedala še Dolnji Lendavi z okolico. Pozneje se je jugoslovansko stališče korenito spremenilo, zahteve so bile vse bolj odločne. Marca je delegacija, sestavljena v pretežni meri iz Prekmurcev, odpotovala v Beograd in prosila jugoslovanske oblasti za zasedbo Prekmurja.

Angleži so tehtali odločitev glede dodelitve Prekmurja z gospodarskega vidika, medtem ko so imeli Francozi več posluha za narodnostno vprašanje.

Običajno omenjajo pomembno vlogo majorja Gastona Reverdyija, ki naj bi v Ljutomeru obljubil, da bo v zadevi Prekmurja posredoval pri osebnem prijatelju dr. Tardieuju, da bi na mirovni konferenci še enkrat spregovorili o pripadnosti območja. Na Tardieujevo odločitev so verjetno vplivala tudi druga dejstva, je pa gotovo, da je predsednik območne komisije 17. maja predlagal hrvaškemu članu jugoslovanske komisije Trumbiću, naj v zvezi s Prekmurjem in Koroško zaprosijo za sprejem pri Svetu desetih, ker naj bi le tako obstajala možnost za ugodno rešitev. Jugoslovanska delegacija se je dan pozneje, 18. maja, odločila, da bodo na sprejemu pri Clemenceauju zaprosili za vsa zahtevana območja. Kot je znano, niso bili popolnoma uspešni, vendar so na osnovi odločitve Komisije dobili Prekmurje in del Baranje.

V primeru pariških odločitev je bila zelo učinkovita dejavnost ameriškega univerzitetnega profesorja Johnsona, ki ga Matija Slavič omenja kot glavnega izvedenca za jugoslovanske meje na mirovni konferenci.

Svet petih je 9. junija 1919 sprejel predlog Tardieujeve komisije, sestavljen na osnovi Johnsonovega načrta, in s tem v primeru Prekmurja v bistvu določil mejo med Madžarsko in Jugoslavijo.

Jugoslovanska delegacija je 16. julija 1919 prosila sile antante za vojaško zasedbo Prekmurja, kar je Vrhovni svet 1. avgusta tudi odobril. Do jugoslovanske zasedbe je prišlo 12.-13. avgusta. Ker meje zasedenega območja še niso bile dokončne, je Prekmurje ostalo pod vojaško upravo. Za vodjo je jugoslovanska vlada imenovala dr. Srečka Lajšnica, ki je izdal deklaracijo, v kateri je prekmurski narod obvestil o jugoslovanski zasedbi.

Že prve dni jugoslovanske oblasti so se pokazala številna protislovja. Eden največjih problemov je izviral iz tega, da so v zahodnem delu Prekmurja prevzele upravljanje slovenske, v jugozahodnem delu, v okolici Dolnje Lendave pa hrvaške oblasti. Prav zaradi tega je prišlo do trenj in razprav, ki so bile formalno sklenjene 2. septembra 1919, ko je jugoslovanski minister Pribičević določil za Prekmurje slovensko upravo.

Slovensko zgodovinopisje, ki se le redko ukvarja z vprašanjem Prekmurja, daje velik poudarek madžarskim vojaškim akcijam za povrnitev Prekmurja, za katere je prišla pobuda z območja t.i. "trianonske Madžarske". V letih 1919-1920 je nedvomno bilo nekaj takih akcij, ki so formalno dejansko pomenile kršitev demarkacijske oziroma začasne mejne črte. Hkrati pa slovenski zgodovinski viri skorajda ne omenjajo vpadov jugoslovanske vojske na območje t.i. trianonske Madžarske, ki so bili časovno pred akcijami madžarske vojske.

V bistvu je nemogoče trditi, da je Madžarska po sprejetju sklepov mirovne konference v dneh negotovosti in razočaranja kljub notranjepolitičnim težavam vodila agresivno politiko. To velja tudi za zahodno Madžarsko oziroma za območje nove demarkacijske črte, kjer so v teh tednih in mesecih s posebnim občutkom in pozornostjo obravnavali narodnostna vprašanja, da ne bi z morebitnimi grobostmi ali z nestrpnostjo škodovali že tako neugodni notranje- in zunanjepolitični situaciji oziroma Madžarom, ki so ostali zunaj demarkacijske črte.

Madžari, ki so ostali v Prekmurju, so z vsemi sredstvi protestirali proti zanje tragični odločitvi velesil. Številna društva in združenja so iz protesta prenehala delovati. Državni uradniki, zaposleni v finančnih inštitucijah in v policijskih službah, so takoj po prihodu jugoslovanske vojske skoraj brez izjeme zapustili zasedeno območje.

V novoustanovljeni Kraljevini Srbov, Hrvatov in Slovencev so organizirali 28. novembra 1920 prve skupščinske volitve.

Določitev mejne črte v prekmurskem prostoru

Leta 1921 so imenovali Jugoslovansko-madžarsko komisijo za določitev mejne črte. Anglijo je zastopal polkovnik David Cree, ki je bil hkrati predsednik Komisije, Francijo podpolkovnik Maurice Marminia, Italijo polkovnik Giovanni Valvassori, Japonsko podpolkovnik Heidsuke Yanagawa. Predstavnika prizadetih držav sta bila polkovnik Károly Vassel za madžarsko in polkovnik Vojin Čolak-Antić za jugoslovansko stran. V jugoslovanskem delu Komisije so sodelovali tudi poznavalci pomurskih razmer in sicer dr. Franc Vodopivec, Božidar Sever in dr. Matija Slavič.

Zaradi obhoda dela demarkacijske črte ob Muri se je 23.-24. junija 1921 sestala madžarska komisija, katere člani so bili nekdanji zunanji minister grof Imre Csáky, njegov tajnik univerzitetni profesor dr. Jenő Cholnoky ter dr. Sándor Mikola.

Komisijo za določitev mejne črte so na območju zgodovinske zalske županije sprejeli vsepovsod z velikim navdušenjem in cvetjem. 19. septembra jo je v Murski Soboti pričakala velika množica ljudi.

Po eni izmed variant si je madžarska delegacija prizadevala za povrnitev celotnega Prekmurja, kar so argumentirali z raznimi izjavami ter gospodarskimi stiki prekmurskih Slovencev. Oktobra 1921 so v Komisiji potekale živahne razprave. Tako madžarski kot jugoslovanski izvedenci so želeli pridobiti podporo za svoje trditve.

Komisija je imela 14. novembra skupen sestanek za določitev mejne črte. Predsednik Cree je predlagal, da naj Komisija poda predlog za izločitev 27 naselij iz jugoslovanske države in njihovo priključitev Madžarski. Madžarski predstavnik Vassel je sprejel ta predlog, medtem ko ga je jugoslovanski predstavnik Čolak-Antić zavrnil, kljub temu pa je predlog dobil podporo večine članov Komisije, o čemer je predsednik Cree tudi poročal v svojem poročilu 15. novembra na seji Sveta Društva narodov.

Območje široko 3-4 km, ki so ga predlagali za vrnitev Madžarski, je bilo označeno tudi v trianonski mirovni pogodbi in je potekalo zahodno od meje, ki jo je določila tudi Komisija. Površina tega območja je bila 212 kvadratnih kilometrov, kjer je živelo vsaj 16 tisoč prebivalcev (od tega dobri dve tretjini Madžarov).

Jugoslovanska delegacija in izvedenci so po sklepu Komisije pričeli s široko zastavljeno akcijo, da bi ovrgli argumente, ki so bili v nasprotju z jugoslovanskimi interesi.

Svet veleposlanikov je 10. novembra 1922 - sklicujoč se na jugoslovansko stališče - zavrnil predlog Komisije za določitev mejne črte in sprejel dokončen sklep v zvezi s pripadnostjo prekmurskih Madžarov.

Pomurski Madžari v luči politike

Na politično vzdušje prekmurskih Madžarov je v veliki merili vplivalo duševno stanje zlomljenosti in negotovosti, ki je nastalo v obdobju po odcepitvi. To je veljalo predvsem za prebivalce vasi.

Druga splošna ugotovitev je, da so prekmurski Madžari v obdobju med svetovnima vojnama upali, da bo prišlo do spremembe krivične mirovne pogodbe, torej do revizije mejnega območja, kjer so živeli prekmurski Madžari.

Pred skupščinskimi volitvami leta 1923 je nastala v Prekmurju nova stranka, katere vodja je bil Štefan Kühar, izdajatelj in lastnik tednika Mörszka Krajina - Muravidék. Stranka se je izrecno zavzemala za lokalne interese in zaradi tega so jo tudi poimenovali Enotna prekmurska stranka. V okviru lokalnih zahtev se je stranka dotaknila mnogih pomembnih vprašanj, tudi tistih, ki so bila izjemnega pomena za prekmurske Madžare. Kühárjeva stranka je največ polemizirala s Kleklovo klerikalno stranko.

Rezultati volitev 18. marca 1923 so bili za marsikoga presenetljivi, kar zadeva dejansko razmerje sil oziroma specifičen položaj Prekmurja pa ne gre za večja presenečenja. Enotna prekmurska stranka je dobila 1245 glasov, dosti premalo, da bi dobila poslansko mesto.

Za jugoslovansko politiko v začetku dvajsetih let so značilna mnoga protislovja, negotovost in brezizhodnost. V takih razmerah ne preseneča, da so bile 18. februarja 1925 v Kraljevini Srbov Hrvatov in Slovencev zopet volitve. Na 14 državnih listah je bilo približno 60 kandidatov iz Prekmurja, Klekl in Geza Šiftar sta s koalicijske liste Ljudske-klerikalne stranke z enim mandatom prišla v skupščino.

Z narodnostnega vidika je pomemben dogodek, da so 16. maja 1926 v Dolnji Lendavi ustanovili Neodvisno prekmursko stranko. Pripadnosti k stranki niso pogojevali z jezikovno ali versko pripadnostjo, v programu so si zastavili cilj izboljšanja življenjskih pogojev za svoje članstvo. Gibanje je močno podpiral dekan-župnik, častni kanonik Flórián Straussz, ki so ga izvolili za predsednika stranke. Vendar so že naslednje leto izvajali tak pritisk na vplivne osebe stranke, da sta se najprej dr. Némethy, pozneje pa tudi Straussz preselila na Madžarsko, kar praktično pomeni ukinitev Neodvisne prekmurske stranke.

Delovanje upravnega sistema se je razlikovalo od delovanja madžarskih županij, čeprav je bilo celotno jugoslovansko območje razdeljeno na županije. Okraja Dolnja Lendava in Murska Sobota sta spadala k mariborski županiji, vendar so imeli v postopkih odločanja prekmurski predstavniki le simbolično vlogo.

Za 11. september 1927 so razpisali skupščinske volitve. Prekmurski Madžari so sklep sprejeli z negotovostjo. Največ podpore so spet dobili klerikalci, zanje so v velikem številu glasovali tudi prebivalci madžarskih vasi v okraju Dolnja Lendava. Na volilnih shodih so namreč Kleklovi pristaši govorili po volji madžarskega naroda, vodje stranke pa so ustvarjali vtis, da zastopajo resnične interese Madžarov.

Jugoslovanski kralj Aleksander je 6. januarja 1929 razpustil skupščino in uvedel diktaturo. S tem so uradno prenehale delovati tudi politične stranke. Na razmere prekmurskega, tudi madžarskega prebivalstva je v veliki meri vplivalo dejstvo, da je Zakon o državni upravi spomladi 1929 ukinil več ministrstev.

V okraju Dolnja Lendava in Murska Sobota so nastale skupine s političnimi interesi, ki jim je ugajal nov sistem. V soboškem okraju je bil eden izmed njih premožen in ugleden lastnik klavnice Josip Benko, v lendavskem okraju pa znan odvetnik dr. Janko Pikuš, znan po svojih liberalnih nazorih.

Z vidika prekmurskih Madžarov je pomembna prekmurska turneja bana dr. Draga Marušiča, vodje dravske banovine. Naloga bana je bila kontrolirati, v kakšni meri se je v Prekmurju razvil narodni (jugoslovanski) duh. Iz njegovega poročila in izjave izvemo, da je madžarska manjšina - podobno kakor nemška - lojalna do države, podala je celo izjavo o zvestobi državi in kralju.

Septembra 1931 je Jugoslavija doživela pomembne politične spremembe in kot posledico tega je kralj Aleksander ukinil 2. septembra 1929 uvedeno "zunaj-ustavnost". Skupščinske volitve, katerih se je (lahko) udeležila le vladajoča stranka, so razpisali za 8. november 1931. V soboškem okraju je poslanec postal Benko, v lendavskem je največ glasov dobil kandidat Hajdinjak.

Iz objavljenih statističnih podatkov je razvidno, da se je leta 1931 v lendavskem okraju 35.064 oseb izreklo za Jugoslovane in samo 2873 za Madžare. Ta podatek jasno govori o značaju popisa iz leta 1931.

Politično življenje v Dolnji Lendavi je bilo v prvi polovici tridesetih let izjemno živahno, hkrati pa polno nacionalnih in drugih trenj. Zdi se, da so Madžari in madžarsko čuteči krogi - v nasprotju s slovenskimi priseljenci oziroma z njihovimi političnimi in drugimi interesi - vse bolj podpirali Jugoslovansko radikalno stranko, ki je vse bolj poosebljala osrednjo oblast.

Sredi tridesetih let so bile tudi v Prekmurju pogoste volitve v različne državne in lokalne organe. Politično življenje se je najbolje kazalo in ohranjalo v zavesti prebivalstva prek volilnih kampanj.

Jeseni 1938 je bila tudi pozornost Prekmurja usmerjena v mednarodna dogajanja. Posebno slovenski tisk se je veliko ukvarjal z Madžarsko ter z madžarskim revizijskimi zahtevami in načrti. Skoraj dnevno so poročali o razvoju češko-slovaških dogodkov.

Pomembno notranjepolitično vprašanje so postale priprave na skupščinske volitve, razpisane za december 1938, čeprav so za prvo fazo kampanje v Prekmurju ugotovili, da zanimanje prebivalcev ne dosega ravni, ki je bila prisotna pri prejšnjih volitvah. Najboljši dokaz za izobčenje in drugorazredno vlogo Madžarov je, da v nobeni volilni enoti niso imenovali Madžara za predsednika volilne komisije.

V tem obdobju sta se za glasove Prekmurcev borili dve politični opciji: kandidati do tedaj vladajoče Jugoslovanske radikalne stranke ter hrvaška Mačekova stranka. V obeh okrajih je večino glasov dobila vladna stranka. V soboškem okraju so kandidati JRS dobili 62,75% glasov. Za zastopnika je bil izbran soboški odvetnik Franjo Bajlec. V lendavskem okraju so kandidati radikalne stranke dobili 78,63% glasov, za zastopnika je bil ponovno izbran zdravnik dr. Ferenc Klar.

Značilnosti družbenega položaja Madžarov

Podatki popisa prebivalstva leta 1921 kažejo v Prekmurju naslednje stanje: na območju Prekmurja je bilo 174 naselij s 165.063 katastrskimi orali zemlje, s 16.796 hišami, 17 poštnimi uradi, 22 orožnimi postajami, 18.566 družinami, 92.124 prebivalci (od tega 607 Romov); po spolu 44.627 moških in 47.497 žensk; po jeziku 74.432 Slovencev, 14.413 Madžarov, 2.314 Nemcev in 965 ostalih; po veroizpovedi 66.602 katolikov, 23.899 protestantov, 642 Judov in 52 ostalih; šoloobveznih otrok je bilo 15.640. Dejstvo je, da je v primeru naselij s slovenskim življem, pa tudi v nekaterih madžarskih naselij že čutiti posledice priključitve območja jugoslovanski državi, politična pripadnost je v marsikaterem primeru vplivala na izrekanje o maternem jeziku.

Če sprejemamo trditev, da je bila v zadnjih dveh-treh desetletjih obstoja zgodovinske Madžarske prisotna močna madžarizacija, potem se moramo strinjati tudi s tem, da se je takoj po priključitvi Prekmurja k jugoslovanski državi pričel proces slovanizacije. Po drugi strani je očitno tudi to, da slovenskih pokrajin zahodno od Mure v dvajsetih letih ni kaj posebno zanimala usoda, preteklost in prihodnost Prekmurja. Prav zaradi tega je prišlo do marsikaterega nesporazuma in mešanja pojmov, kar je v političnem ali drugem pogledu vplivalo na izgubo prestiža Madžarov.

V dvajsetih letih je prišlo do številnih konfliktov med priseljenci in avtohtonimi prebivalci madžarskih naselij.

Po odcepitvi se je večkrat zastavljalo vprašanje železniške povezave z ostalimi slovenskimi območji. Zato je tako s političnega kot tudi z gospodarskega vidika pomemben datum 22. november 1924, ko so predali namenu železniško progo Murska Sobota-Ormož.

Leta 1926 so madžarske in jugoslovanske oblasti podpisale sporazum o urejanju obmejnega prometa, o dvolastništvu in o prestopu meje, ter o ugodnostih prometa v 15 kilometrskem mejnem pasu. Podpis tega sporazuma je izjemnega pomena za Madžare, ki so ostali v tesnem obmejnem prostoru. Junija 1928 je za pogajalsko mizo sedla Madžarsko-jugoslovanska komisija, katere naloga je bila določitev mejnih prehodov za dvolastnike, prehodov za izvajanje obmejnih gospodarskih stikov in splošnih mejnih prehodov.

Leta 1931 so izvedli v Jugoslaviji nov popis prebivalstva. V Dravski banovini, kamor so spadala tudi prekmurska naselja z madžarskim prebivalstvom, so popisali več kot milijon ljudi, od tega uradno le 3748 madžarske narodnosti. Glede maternega jezika je evidentirano število prav tako le 7679. Verjetno gre za zavestno manipulacijo s podatki, čeprav o tej temi ni spregovoril niti list Muravidék, ki je bil po mnenju oblasti promadžarski. Na splošno lahko ugotovimo, da se je v primerjavi s podatki popisa leta 1921 število pripadnikov madžarske skupnosti močno zmanjšalo.

V začetku tridesetih let so se nekoliko omilile napetosti v madžarsko-jugoslovanskih državnih stikih. Ob vzajemni podpori trgovskega in gospodarskega sodelovanja so bile za Prekmurce velikega pomena posebne ugodnosti, ki so jih dobili v primeru udeležbe na mednarodnem sejmu v Budimpešti.

V Prekmurju so pričeli v začetku dvajsetih let ustanavljati sokolske organizacije, ki so bile pomemben nosilec slovanske ideje. Njihovo področje delovanja bi naj bila šport in kultura, vendar pa je bila glavna naloga širjenje slovanske - v primeru Prekmurja slovenske oziroma jugoslovanske nacionalne ideje. V začetku tridesetih let je bila organizacija izjemno aktivna tudi v Dolnji Lendavi, katere prebivalstvo je bilo takrat še pretežno madžarsko.

O športnem življenju območja z madžarski življem med svetovnima vojnama skoraj ne moremo govoriti. Izjema je mogoče nogomet, ki ga najdemo skoraj povsod, organizirano športno življenje pa je potekalo le v Murski Soboti in v Dolnji Lendavi. V Dolnji Lendavi skorajda ni bilo Madžarov v vodstvih društev, medtem ko je bilo v Murski Soboti stanje za spoznanje ugodnejše.

Med 17. in 26. junijem l939 so organizirali v Murski Soboti veliko prireditev z naslovom "Prekmurski teden", v okviru katere so potekali številni programi, prireditve in predstave. Cilj prireditev je bil, da bi Slovenija oziroma Dravska banovina in širša regija bolje spoznala posebnosti pokrajine, še posebej Murske Sobote, spoznala tudi uspehe in težave tega območja.

Gospodarsko življenje Prekmurja in prekmurskih Madžarov med dvema svetovnima vojnama

Odcepitev od Madžarske in sprememba gospodarskih razmer sta nedvomno najbolj prizadeli siromašno kmečko delovno silo. Avtor ene izmed analitičnih študij tega vprašanja ugotavlja, da je zagotavljalo preživetje prekmurskega človeka že v drugi polovici 19. stoletja žito, ki so ga kot plačilo dobili za delo na različnih območjih Madžarske. Ugotovitev velja tako za prekmurske Madžare kot za goričke Slovence. Morebitno zaposlovanje na Madžarskem verjetno ni najbolj ugajalo politiki poslovenjenja, zato so zelo hitro določili izjemno visoke carine za žito, ki so ga kot plačilo dobili na Madžarskem, pozneje pa so omejili tudi prestop meje.

V teh letih je prišlo do težav tudi v že tako slabo razviti industriji. V začetku je povzročala težave vse večja politična negotovost, pozneje pa tudi pomanjkanje surovin in neprehodnost meje.

Velika večina prekmurske obdelovalne zemlje, približno 80 tisoč oralov, je bila v lasti 4000 posestnikov, povprečna površina lastnine po gospodarstvu je bila med 15 in 20 orali. Le nekaj gospodarjev je imelo več sto oralov zemlje. Ostanek približno 70 tisoč oralov zemlje je bil v lasti 14.000 majhnih kmetovalcev, med katerimi najdemo tudi 9 tisoč t.i. kajžarjev z 1-5 oralov zemlje. Število kajžarjev je bilo približno 45.000 (polovica prebivalcev Prekmurja) in ti so razpolagali z 20 tisoč orali zemlje.

Posledica uveljavitve trianonske meje je bil status t.i. dvolastnikov. V mejnem pasu so se pojavljale različne oblike tega stanja. Uradni list 8. septembra 1923 določa, da je dvolastnik oseba, ki je bila pred določitvijo nove mejne črte lastnik istega zemljišča oziroma je zadevno zemljišče obdelovala kot sorodnik na temelju zakonitega dedovanja oziroma oporoke. Drugi pogoj je bil, da posestvo oziroma mesto prebivališča lastnika ni bilo oddaljeno več kot 10 kilometrov od državne meje.

Možnosti prekmurske trgovine in v povezavi s tem tudi kmetijstva je bistveno omejevalo dejstvo, da banke oziroma pristojne državne finančne ustanove za razliko od drugih delov države za to območje niso zagotavljale ugodnih kreditov.

Pomemben vir dohodkov goričkih vasi, še posebej Hodoša je bilo seno. Letno so prodali več vagonov sena.

Na položaj kmetijstva so izredno neugodno vplivali carinski predpisi oziroma carinske stopnje, sprejete julija 1925. Za prekmursko prebivalstvo so veljale tako uvozne kot izvozne carine. Izvozne carine so omejevale prodajo mlade svinjine in fižola, uvozna carina pa je velikokrat onemogočala uvoz semen in umetnih gnojil.

V dvajsetih letih je bilo v Prekmurju malo industrije. Konec leta 1925 je znova pričela s proizvodnjo tovarna dežnikov v Dolnji Lendavi, ki je delovala že pred prvo svetovno vojno. Na območju, kjer je živelo madžarsko prebivalstvo je sicer delovalo nekaj mlinov in opekarn, ki pa niso imele posebne teže v gospodarskem življenju območja. V Murski Soboti je v tistih časih pričela s proizvodnjo tovarna zaves, ki je v začetku zaposlovala deset ljudi.

V času med svetovnima vojnama so bili pomembni različni sejmi v Prekmurju. Vsa večja naselja so letno prirejala več sejmov.

Za goričke vasi je bil pomemben uspeh udeležba prebivalcev Hodoša na gospodarskem sejmu v Ljubljani poleti 1928. Predstavili so izdelke domače obrti, ki so naleteli na veliko zanimanje obiskovalcev, in prišlo je tudi do nekaj naročil.

V prvih letih svetovne gospodarske krize se je položaj Prekmurja dalje slabšal. Naselja ob trianonski meji so se le stežka znašla v novih okoliščinah. Na to so gotovo vplivali tudi politični razlogi, vendar analitiki ugotavljajo, da je bila največja težava zaprtost agrarnega območja in odsotnost sekundarnih dejavnosti. Kot rešitev so za Prekmurje predlagali izgradnjo tovarn za predelavo sladkorne pese, tkalnic in predilnic, tovarne vžigalic, pivovarno, ipd. ter nadaljnje razvijanje mesne in mlinske industrije, vendar so se načrti le delno udejanjili.

V začetku tridesetih let je bilo v Dolnji Lendavi največ (150-200) zaposlenih v hrvaškem podjetju za predelavo tanina in lesa Našička. Po agrarni reformi je podjetje kupilo velike količine lesa bivšega gozdnega gospodarstva Esterházy (zgradili so tudi ozkotirno gozdno železnico). V lendavski tovarni dežnikov je bilo v tem času 30 zaposlenih, približno toliko jih je delalo v tekstilnem obratu Blau in Bartos. V mlinih Samuja Eppingerja in Arnolda Schwartza je delalo 6 mlinarjev, v opekarnah pa približno 20 sezonskih delavcev.

Leta 1937 je zabeležena prva stavka v lendavskem obratu tovarne Našička, delavci so stavkali osem dni, vmes nadlegovali tudi stražnike in zahtevali višje plače. Naslednje leto so delavci stavko najavili tudi sodišču in 120 delavcev je stavkalo več kot mesec dni.

Prvo pomembnejše tekstilno podjetje območja so ustanovili leta 1925 v Murski Soboti, v tridesetih letih je zaposlovalo 150 delavcev. Približno enako število delavk je leta 1939 zaposlovalo drugo tekstilno podjetje, tovarna Ludvika Šiftarja (ustanovljeno leta 1932). Delavci so dobivali nizke plače, imeli malo pravic, zato so bili pogosti protesti, pozneje stavke, sledile pa so tudi odpovedi.

V začetku tridesetih let so na petišovskem polju - kjer so po drugi svetovni vojni pričeli z intenzivnim naftnim rudarstvom - že delali na dveh vrtinah.

V tridesetih letih je bilo težko preživeti tudi v okolici Prosenjakovcev. Zato je izjemnega pomena podatek, da je spomladi 1937 naselje od banskega urada dobilo 9000 dinarjev za infrastrukturo (za gradnjo cest in mostov), saj so tako dobili zaposlitev tudi vaščani.

Med dvema svetovnima vojnama je število obrtnikov sicer precej zaostajalo za ostalimi območji, vsekakor pa imajo pomembno vlogo in jih najdemo tako v okolici Dolnje Lendave kot tudi Murske Sobote.

Kulturna dejavnost prekmurskih Madžarov in madžarski tisk v času med svetovnima vojnama

Namen študije ni bil prikazati celotno delovanje kulturnih društev ter prireditev med svetovnima vojnama v Prekmurju. Dejstvo pa je, da so v naseljih z madžarskim prebivalstvom priložnostno delovali ljudski pevski zbori in folklorne skupine. Jugoslovanske oblasti so bile v začetnem obdobju zelo občutljive na delovanje gledaliških skupin - verjetno so slutili, kako pomembno vlogo imajo le-te pri oblikovanju skupnosti in ohranjanju maternega jezika. Glede na to, da je bilo ljubiteljsko gledališče v Prekmurju priljubljeno in razširjeno že na prelomu stoletja, zajema študija značilnosti in okoliščine madžarskih predstav.

V dvajsetih letih so gledališke predstave običajno prirejali v okviru gasilskih društev. Oblasti so večkrat pogojevale madžarsko predstavo s tem, da se gledališka skupina predstavi tudi s kakšnim slovenskim delom.

V času med svetovnima vojnama so med prekmurskimi Madžari delovale priznane osebnosti tudi na področju kulture. Omenimo naj le priznanega karikaturista Lászlója Kondorja ter akademska slikarja Ludvika Pandurja in Ludvika Vrečiča, ki sta izstopajoča lika likovnega ustvarjanja med svetovnima vojnama na tem območju.

S priključitvijo Prekmurja jugoslovanski državi so prenehali izhajati tedniki, ki so redno izhajali že več let ali desetletij in imeli široki krog bralcev - med njimi Alsólendvai híradó in Muraszombat és vidéke. Ti tedniki so imeli poleg informativne tudi kulturno zgodovinsko in estetsko vlogo za prebivalce območja, saj so objavljali številne članke s področja literarnega ustvarjanja in umetnostne zgodovine.

V dvajsetih letih je bilo nekaj uspešnih in manj uspešnih poizkusov na področju izdaje madžarskih oziroma delno madžarskih časopisov. Prvi dvotednik je bil Mörszka Krajina - Muravidék, pisan v prekmurskem slovenskem narečju in v madžarskem jeziku. V naslednjih letih (pozneje samo v madžarščini) je list prinašal veliko koristnih informacij za prekmurskega človeka. Posebej pomembno je, da se je list, ki je vseskozi spoštoval madžarske interese, redno zavzemal za prekmurske regionalne interese, v veliko primerih je dvignil glas tudi proti kršitvam pravic madžarske narodnosti. Glavni urednik in izdajatelj je bil posestnik Štefan Kühar iz Markišavcev, ki je seveda dobil naziv madžaron.

Dobrega pol leta po izidu Mörszke Krajine je v Murski Soboti znova pričel izhajati madžarski tednik Szabadság (Svoboda). Glavni urednik in lastnik je bil Nándor Hartner, sin uglednega veleposestnika Geze Hartnerja. Izhajajoč iz naziva si je prizadeval za svobodo, vendar je v prvi vrsti govoril o težki usodi madžarske narodnosti.

Prekmurske teme je obravnaval tudi tednik v madžarskem jeziku Igazság - Istina, ki je od maja 1923 izhajal v Čakovcu. Izdajo lista je podpirala Radikalna stranka in jo namenila prekmurskim Madžarom, kot izdajatelj pa je bil naveden József Király, posestnik iz Gornjega Lakoša.

Kot priloga časopisa Novine, ki je bil blizu Ljudske stranke in ga je urejal Klekl, je od 23. februarja 1923 dvotedensko izhajal list v madžarskem jeziku: Népújság, ki je objavil več kritičnih člankov in mnenj v zvezi z drugimi političnimi silami. Neposredno sicer ni zapostavljal madžarskega jezika in kulture, iz člankov pa je jasno razbrati mnenje o njuni manjvrednosti.

Od 23. maja 1926 do 5. decembra 1926 je v Dolnji Lendavi izhajal tednik Néplap, kot "dvojček" lista Naše novine, ki je izhajal v prekmurskem narečju. List je bil glasilo v Dolnji Lendavi ustanovljene Neodvisne prekmurske stranke, njegov urednik pa je bil evangeličanski duhovnik Lipót Hári.

Poleg prekmurskega madžarskega tiska so imeli pomembno vlogo tudi časopisi in revije iz matične države.

Versko življenje prekmurskih Madžarov v času med svetovnima vojnama

V prvih letih med svetovnima vojnama ni bilo večjih sprememb v življenju največje verske skupnosti, t.j. katoliške cerkve, saj so prekmurske župnije formalno še spadale k szombathelyski škofiji. Glede na to, da škof fizično ni bil sposoben opravljati svojih dolžnosti, je imenoval na čelo dveh dekanij škofovska poverjenika, v Dolnji Lendavi Flóriána Strausza, v Murski Soboti Jánosa Szlepecza. Rešitev ni bila pogodu slovenskim in prekmurskim politikom, zato so slovenski časopisi v začetku dvajsetih let objavili precej protimadžarskih člankov. O prekmurskih cerkvenih zadevah so večkrat pisali tudi osrednji slovenski časopisi. Po podatkih popisa prebivalstva iz leta 1921 je v prekmurskih župnijah živelo 66.414 vernikov katoliške vere - od tega po ocenah 16-18 tisoč madžarske narodnosti.

Z uporabo slovenskega jezika je povezano dejstvo, da je veliko slovenskih duhovnikov zahtevalo za prekmurske vernike samostojno škofijo, ker niso hoteli pripadati ne mariborski, ne ljubljanski in tudi ne zagrebški škofiji.

Sveti sedež je po dolgih razpravah zadevo sklenil tako, da je v skladu z odredbo beograjskega apostolskega nuncijata 1. decembra 1923 na čelo prekmurskih župnij kot apostolskega administratorja imenoval mariborskega škofa dr. Andreja Karlina.

Število evangeličanov na območju celotnega Prekmurja je v dvajsetih letih tega stoletja presegalo 23 tisoč. Večina goričkih Madžarov in Madžari v okolici Prosenjakovcev so pripadali tej skupnosti. Samostojne cerkvene gmajne so delovale v naseljih z madžarskim prebivalstvom na Hodošu (že od leta 1783-84) in v Domanjševcih (od leta 1800 oziroma samostojna gmajna od 1870). V Dolnji Lendavi sežejo začetki manjše evangeličanske gmajne v leto 1904, po letu 1920 je štela 324 vernikov.

Majhna skupina kalvinistov se je organizirala v cerkveni občini Motvarjevci. Od približno 800-900 vernikov so bili skoraj vsi brez izjeme madžarske narodnosti. Njihova razdelitev po naseljih leta 1921: Motvarjevci - 350, Čikečka vas - 100, Pordašinci - 20, Središče - 120, Domanjševci - 60, Krplivnik - 50 in Hodoš - 100. Gmajna takrat še ni imela svoje cerkve.

V župnijah Dolnja Lendava in Dobrovnik so med svetovnima vojnama redno proslavljali 20. avgust, praznik Svetega Štefana. Tako obnašanje Madžarov seveda ni bilo pogodu slovenskim oziroma jugoslovanskim oblastem, ki so večkrat posredovale.

Podobno kot v javni upravi, šolstvu in na drugih področjih se je tudi v cerkvenem življenju - še posebej v primeru katoliške skupnosti - v začetku tridesetih let nadaljevalo postopno izrivanje duhovnikov madžarske narodnosti. Težave je povzročalo tudi dejstvo, da je bilo malo duhovnikov madžarske narodnosti oziroma se jih je le malo vračalo z Madžarske. V primeru evangeličanske skupnosti je bilo stanje v tem času še sorazmerno zadovoljivo.

Agrarna reforma in kolonizacija

Razdelitev veleposestev v Prekmurju šteje med tiste dogodke, ki so Madžarom povzročili veliko krivic in javno deklariranih diskriminatorskih ukrepov. Državni ukrep, ki je bil sicer udejanjen v veliko evropskih državah, je določil usodo prekmurskih Madžarov.

Dokaj obsežna jugoslovanska agrarna reforma več sto tisoč kmetom ni zagotovila zemlje, veliko pa jih je dobilo premalo zemlje za varno preživljanje. V posebno slabem položaju so bili siromašni madžarski kmetje, ki niso bili deležni podarjene zemlje, saj so poleg drugih diskriminatorskih ukrepov še z odredbo preprečili, da bi madžarsko in nemško prebivalstvo prišlo do obdelovalne zemlje. V kasnejši fazi agrarne reforme so sicer Madžari dobili nekaj zemlje, vendar vseeno velja splošna ugotovitev.

Agrarna reforma je predvidela za kolonizacijo 2.100.000 oralov zemlje, od tega 620.200 oralov njiv.

Politične osnove za agrarno reformo najdemo že v deklaraciji jugoslovanskega regenta (poznejšega kralja) Aleksandra, kjer je omenil potrebo po pravični razdelitvi zemlje in dodelitvi le-te siromašnim množicam. Plemenit namen pa je bil le delno dosežen, v primeru prekmurskih Madžarov v bistvu sploh ni bil uveljavljen. Na temelju uredbe so bili do zemlje upravičeni vsi tisti, ki so se ukvarjali s kmetijsko dejavnostjo in niso imeli (dovolj) obdelovalne zemlje. Določili so tudi, da bodo imeli pri agrarni reformi prednost invalidi, vojaške vdove in sirote, vojaki in prostovoljci, ki so se borili za osvoboditev in združitev Srbov, Hrvatov in Slovencev.

Izvedbo agrarne reforme je najprej pripravil Urad komisarjev v Ljubljani, izvajala pa jo je Agrarna uprava.

Za operativno izvedbo agrarne reforme v Prekmurju je bila zadolžena zemljiška uprava iz Maribora oziroma delno iz Murske Sobote.

Neposredno pred začetkom agrarne reforme so prekmurski Madžari še lahko najeli zemljo, vendar so zelo hitro nastopile težave. Najprej so ukinili pravico najema tistim družinam, katerih član je pred služenjem v jugoslovanski vojski pobegnil na Madžarsko. Pozneje je prišlo do splošne ukinitve pravice do najema.

Leta 1921 so pričeli naseljevati nemadžarskega prebivalstva na narodnostno mešana območja Prekmurja, kar je oblast izvajala in opravičevala z agrarno reformo. Proces je potekal vse do začetka tridesetih let, kot posledica tega pa so nastali novi deli naselij ali celo nova naselja na območju z madžarskim življem.

Na splošno so ocenjevali uspešnost agrarne reforme tako, da je le-ta sicer pomenila priložnost za preživetje za siromašno prekmursko prebivalstvo, ki pa je možnosti izkoristilo le delno. Nepoznavanje posebnosti območja in dejanskega stanja je privedlo do tega, da so slovenske oziroma jugoslovanske oblasti onemogočile učinkovito uresničevanje agrarne reforme. Stanje najbolje odraža podatek, da je imelo leta 1939 27% od 17 tisoč gospodinjstev v Prekmurju na voljo manj kot 2 hektara zemlje, v okraju Dolnja Lendava z večinskim madžarskim prebivalstvom je to razmerje preseglo 35 %. Sicer pa je razmerje gospodinjstev pod 5 hektarji obdelovalne zemlje, ki prav tako ne zagotavlja varnega preživetja, presegalo 72%, v lendavskem okraju celo 88 %. Agrarna reforma je sicer nekoliko omilila napetosti, ki so radikalizirale položaj prekmurskega slovenskega kmeta po prvi svetovni vojni, česar pa ne moremo trditi za pripadnike madžarske narodnosti. Madžarom so najprej odvzeli pravico najema, pozneje nakupa zemlje in niti tistih nekaj izjem ter nekoliko spremenjene razmere v tridesetih letih ne spremenijo dejstva, da je agrarna reforma to skupnost potisnila v gospodarsko tragedijo in družbeno neenakost. Položaj goričkih Madžarov se ni bistveno razlikoval od položaja Madžarov na območju Lendave, prav nasprotno: v nekaterih primerih je bil še bolj mačehovski, saj je večina gozdov ostala v lastni velikih posestnikov (oziroma so jih pokupile državne finančne in druge ustanove).

Izseljevanje prekmurskih Madžarov med svetovnima vojnama

O izseljevanju prekmurskih Madžarov je bilo doslej napisano le malo analitičnih del, kar seveda otežuje preglednost tega vprašanja.

Vsekakor pa drži, da je bila brezposelnost oziroma pomanjkanje zemlje ter prevelika gostota prebivalstva in slaba agrarna politika (upoštevajoč tudi težave, ki so izhajale iz agrarne reforme in diskriminatorskih ukrepov) razlog za vse množičnejše izseljevanje iz Prekmurja sredi dvajsetih let.

Nimamo podatkov o konkretnem številu izseljencev iz madžarskih vasi, lahko samo omenimo raziskavo, opravljeno v šestih naseljih - gre za skupno število prebivalcev 3.500 - katere podatki govorijo o približno 200 izseljencih, kar je v primeru majhne skupnosti kar precejšnje število. Ne glede na to se je izoblikovalo mnenje, da izseljevanje iz večinoma gospodarskih in socialnih razlogov v danem obdobju ni pomembneje vplivalo na družbeno strukturo naselij, čeprav je gotovo omililo delitve posesti in obubožanje kmečkega prebivalstva.

Šolstvo

Posledice novo nastalega položaja so bile tudi velike spremembe na področju prekmurskega šolstva. Nove oblasti so novembra 1919 predpisale delovno obveznost za učitelje. Učitelji madžarske narodnosti oziroma tisti, ki so slabše obvladali ali pa sploh niso znali slovensko, so zapustili Prekmurje. Tisti, ki so ostali, so lahko poučevali začasno pod pogojem, da položijo izpit iz slovenskega jezika. V naslednjih mesecih in letih - običajno po šesttedenskem tečaju - je večina prekmurski učiteljev izpit položila.

Madžarski starši nekaterih obmejnih naselij niso pošiljali otrok v šolo, ker so upali, da bo prišlo do spremembe demarkacijske črte oziroma trianonske meje.

V zvezi s šolskim sistemom v spremenjenih okoliščinah lahko ugotovimo, da so kljub nekaterim zaviralnim okoliščinam in pomanjkanju učiteljev v naseljih z madžarskim življem formalno pričele delovati šole z madžarskim učnim jezikom. V okraju Murska Sobota je taka šola delovala na Hodošu, v Domanjševcih in Prosenjakovcih, v lendavskem okraju pa v Motvarjevcih, Dobrovniku, Genterovcih, Radmožancih, Mostju, Dolgi vasi, Dolnji Lendavi, Čentibi, Dolini, Petišovcih, Gornjem Lakošu, Gaberju in na Kapci ter novo nastala osnovna šola z madžarskim učnim jezikom v Pincah. V šestnajstih šolah (brez šole v Pincah) je delovalo 29 madžarskih oddelkov. Poučevanje slovenskega jezika je bilo obvezno od tretjega razreda naprej.

Zakona, ki bi podrobneje urejal narodnostno šolstvo, niso sprejeli. Oblast je povzročala stalne težave, ko je želela razdeliti madžarsko prebivalstvo tako, da je o določenih osebah (skupinah) trdila, da so pomadžarjeni Slovani, zato jim pripada slovenska šola. Po drugi strani so učitelji, ki so se doselili, spodbujali vzpostavitev slovenskih oddelkov tudi na območju z madžarskim življem.

Mejnik pri slabšanju položaja prekmurskega madžarskega šolstva je 18. junij 1925, ko je izšla odredba, ki je formalno sicer omogočala pouk v maternem jeziku za manjšine, praktična izvedba določil odredbe pa je povzročala ogromne težave.

Po objavi odredbe je zapadel šolski sistem prekmurskih Madžarov v še težje stanje, saj v številnih primerih niso mogli zadostiti pogojem. V skladu s prizadevanjem večinskega naroda je seveda v škodo madžarskih postopno naraščalo število slovenskih oddelkov. Država je torej formalno zadostila zahtevam mirovne pogodbe, pravne norme pa so se le s težavo uveljavljale v praksi.

Stanje na področju madžarskega šolstva se je še poslabšalo po 5. decembru 1929, ko je Kraljevina Jugoslavija sprejela Zakon o narodnih šolah, ki je potrdil zahtevo, da je za vzpostavitev manjšinskega oddelka potrebnih vsaj 30 učencev.

V skladu s centralističnimi težnjami države je ministrstvo za šolstvo v začetku leta 1930 sprejelo sklep o podržavljanju vseh prekmurskih osnovnih šol. Tako so prenehale delovati javne, občinske in cerkvene šole, nastale pa so enotne državne šole. V skladu s tem so reorganizirali tudi šolske svete.

S stališča prekmurskih Madžarov so bili rezultati ankete v osnovnih šolah iz junija 1932 tragični. Na seji okrajne šolske skupščine so ugotovili, da je od 7071 učencev le 116 učencev madžarske narodnosti, kar je zavestna manipulacija s podatki in živ dokaz za asimilacijska prizadevanja.

Madžarski učitelji so v drugi polovici tridesetih let le izjemoma dobili zaposlitev v šolah na narodnostno mešanem območju. Tistih nekaj učiteljev madžarske narodnosti, ki so imeli ustrezno izobrazbo oziroma ki so ostali iz t.i. madžarskih časov, so poslali daleč proč od rojstnega kraja.

Končni udarec madžarskemu šolstvu je zadalo navodilo Ministrstva za šolstvo z dne 15. maja 1940 o vpisu manjšinskih otrok v šole. Navodilo je pravico vpisa poverilo ravnateljem, medtem ko so se starši morali ustno ali pisno izjasniti o narodnostni pripadnosti. V takih razmerah so - ob političnem in duševnem pritisku - lahko zlorabili tudi popis prebivalstva iz leta 1931. Ukinjena je bila še zadnja šola z madžarskim učnim jezikom na Hodošu, ki je še edina kljubovala pritiskom.

 

LÁSZLÓ GÖNCZ:
DAS UNGARTUM IM MURGEBIET 1919-1941

(Kurze Zusammenfassung)

Einleitung:

Durch die politischen und militärischen Operationen von 1918-1919 und im Sinne des im Jahre 1920 abgeschlossenen Friedensvertrages von Trianon wurden die südwestlichen Teile der Komitate Vas und Zala an die östlich von der Mur fallende slowenische Region des neu gegründeten Serbisch-Kroatisch-Slowenischen Königtums angeschlossen. Als Folge der politischen Entscheidung wurden laut Schätzungen ca. 20-22.000 Bürger ungarischer Nationalität zu Minderheiten.

Ein Viertel von den rund 90.000 Einwohnern, die auf diesem Gebiet von ca. 910 km2 lebten, waren ungarischer Nationalität. Die dominierende Mehrheit der ungarischen Bevölkerung wohnte unmittelbar an der Grenze auf einem zusammenhängenden, 50 km langen und 5-10 km breiten Gebiet, beziehungsweise in einer bedeutenderen Zahl in einigen größeren, meist von Slowenen bewohnten Siedlungen (in der größten Zahl in Murska Sobota). Es ist wichtig zu betonen, daß die entlang der Mur wohnende Bevölkerung in der Zeit um die Jahrhundertwende - unabhängig von der nationalen, sprachlichen und konfessionellen Zugehörigkeit - eine starke Bindung an die damalige Heimat, an das historische Ungarn zeigte. Die Slowenen und Ungarn aus dem Murgebiet erlebten die Periode um die Jahrhundertwende in gleicher Weise aufgrund des ungarischen Wertsystemes (Lebensweise, Verhaltenskultur, Arbeitsgewohnheiten, kulturelle Werte usw.), aber die tausendjährige Zugehörigkeit an den ungarischen Staat hat sich als eine dermaßen feste Bindung erwiesen, daß das wirtschaftlich relativ besser entwickelte Slowenien ihre Kontakte zu den in Österreich lebenden Slowenen nur in kleinem Maße ausbauen konnte. Zugleich diente das Kontaktsystem zwischen der ungarischen und slowenischen Bevölkerung der nationalen und sprachlicher Assimilation nicht (oder nur in geringem Maße), was in beide Richtungen gültig war.

Die ungarischen Siedlungen aus dem Murgebiet gehörten zu jener für das westpannonische Gebiet typische Region mit kleinen Dörfern, die in ihrer Gänze als Agrargebiet galt, und weniger entwickelt war als die Komitate und Siedlungen aus dem nördlichen Teil von Transdanubien. Eine Ausnahme stellte einigermaßen die Stadt Lendava, das historische Untere Lendava dar (im Späteren auch Murska Sobota), wo in der Zeit des Dualismus eine intensive Entwicklung ihren Anfang nahm.

In der behandelten Zeitspanne, sowie in den darauffolgenden Jahren begegnen wir im Murgebiet solchen gesellschaftlichen, politischen, wirtschaftlichen und kulturellen Erscheinungen, die in bestimmtem Maße den Erscheinungen aus jenen Gebieten ähnelten, die von Ungarn abgetrennt und von einer ungarischen Bevölkerung bewohnt wurden, und zur selben Zeit in vieler Hinsicht als eigentümliche Erscheinung und für das Murgebiet charakteristischer, spezifischer Prozeß gilt.

Wie immer der Autor mit seinen Schriften (Meinungen, Feststellungen, Hypothesen usw.) auch objektiv sein möchte, kann diese Bestrebung in den gemischt bewohnten Gebieten, im Falle von nationalen-sprachlichen Randgebieten nur teilweise erfolgen. Grundlegend kann man sich der Frage in dem Fall anders nähern, wenn die Untersuchung aus dem Blickwinkel der Mehrheitsnation läuft, und im beträchtlichen Maße sind andere Gesichtspunkte maßgebend, wenn die Aufdeckung der Tatsachen seitens der Minderheiten erfolgt.

Bei der möglichst vollständigen Annäherung an die historische Authentizität kann mir bei der Arbeit vielleicht meine Überzeugung bezüglich des Themas helfen, daß ich - aus einer Perspektive von ca. 80 Jahren, bzw. einem halben Jahrhundert, trotz vieler Gegensätze, Schwierigkeiten und ungeklärter Fragen - den Anschluß des einsprachigen slowenischen Gebietes im Murgebiet an den südslawischen Staat als eine legitime, annehmbare Entscheidung interpretiere, zugleich halte ich aber die Abtrennung des in der behandelte Zeit noch rein ungarischen Grenzgebietes vom Mutterland aus jeder Hinsicht für ungerecht. Es ist jedoch notwendig zu betonen, daß ich die Frage in erster Linie aus der Sicht des Ungartums im Murgebiet untersuche, deshalb kann meine Meinung oder mein historischer Überblick nicht immer auf einen gemeinsamen Nenner mit dem Standpunkt der slowenischen Historiker gesetzt werden.

Auch die slowenischen historischen Quellen unterstützen es nachdrücklich, daß es in der Zeit nach dem I. Weltkrieg keine besondere Begeisterung unter den Slowenen gab, in der Frage bezüglich der Vereinigung mit den anderen slawischen Völkern, d.h. mit dem südslawischen Staat. In den Lehrbüchern und der Fachliteratur begegnen wir oft der Bezeichnung "madžaron", mit der die Autoren jene Bürger slowenischer, bzw. slawischer Herkunft bezeichneten, die eine Gebundenheit an das Ungartum zeigten. Aufgrund der einseitigen Betrachtung waren alle Bürger aus Murska Sobota, die mehr Vermögen und Ansehen hatten, madžaronen, so zum Beispiel die meisten Rechtsanwälte, Kaufleute, Handwerker und all die, die im historischen Ungarn gewißermaßen auf eine höhere Stufe in der Gesellschaft gestiegen sind, weiterhin die Notare, Bürgermeister, Gendarmen, Finanzfachleute, Postbeamte, Dorflehrer und Kantoren und alle Kirchenbeamte der evangelischen Kirchengemeinden. Ihrer Meinung nach waren aber nicht alle katholischen Priester madžaronen, da die meisten von ihnen dem pensionierten Pfarrer von Cserencsóc Jože Klekl, einem dem bestimmenden geistigen Anführer der Slowenen aus dem katholischen Murgebiet folgten. Die Annahme kann kaum als übertrieben betrachtet werden, daß im Laufe der vergangenen 80 Jahre - bis auf einige, sich in den 90er Jahren entfaltende objektivere Annäherungen - jene Anschauung die Oberhand erhielt, die nach der einseitigen Darstellung der Ereignisse im Murgebiet trachtete, was - auf direkte und indirekte Weise - das Nationalbewußtsein des Ungartums im Murgebiet in großem Maße abschwächte.


SCHLUßGEDANKEN

In meiner Studie habe ich versucht, die wichtigeren Eigenheiten der Situation und des Lebens der ungarischen Gemeinschaft aus dem Murgebiet zwischen den zwei Weltkriegen, sowie die der gesellschaftlichen und politischen Erscheinungen in der Region darzustellen. Meine Forschung erstreckte sich auf den Überblick der über das Thema bisher erschienenen Studien und historischen Zusammenfassungen, weiterhin auf die Untersuchung jenes - das Thema behandelnden - bedeutenden Teiles der ungarischen und slowenischen Presse, die zwischen den zwei Weltkriegen im Murgebiet erschienen ist, sowie auf die Erforschung der Quellen mehrerer Archive (es handelt sich um die Quellen aus dem Landesarchiv von Ljubljana, dem Regionalarchiv von Maribor, dem Archiv des Komitates Vas, dem Archiv des Komitates Zala, dem Kriegsgeschichtlichen Archiv von Budapest und um die Quellen aus dem Bischofsarchiv von Steinamanger/Szombathely). Es wäre sicherlich noch erforderlich gewesen, auch die Quellen aus dem Archv (den Archiven) von Belgrad zu untersuchen, aber die derzeitige politische Atmosphäre hat dazu keine Möglichkeit gegeben.


Während meiner Arbeit ging mein Bestreben dahin, daß die analytische Darstellung der einzelnen Orte und die allgemeine Richtlinie darstellende Synthese in bestimmtem Maße in Einklang stehen sollen. Natürlich bedürfen sämtliche von mir für wichtig gehaltenen Gebiete weiterer Forschungen, ich hoffe jeoch, daß dadurch die bisher relativ unbekannte, wissenschaftlich kaum behandelte Periode den interessierten Fachleuten und jüngeren Nationen verständlicher wird. Ich hielt gerade die Mitteilung der lokalen wichtigeren Informationen und der Zitate aus Zeitungsartikeln bezüglich einer engen Gruppe oder Siedlung für wichtig (was aus fachlichem Gesichtspunkt an bestimmten Stellen vielleicht als zu viel Erklärung gilt), da die Einwohner aus dem Murgebiet kaum noch etwas über die Zeitspanne zwischen den zwei Weltkriegen wissen. Ich bedauere jedoch, daß es bis heute kaum noch ein paar Augenzeugen gibt, die sich über die behandelte Periode glaubwürdig äußern könnten (vielleicht nur ein paar Personen, die die zweite Hälfte der 30er Jahre als Jugendliche erlebt haben). Diejenigen, die in den 80er Jahren darüber berichteten, wagten nur mit Angst die Ereignisse zu erzählen, die sich auf die Geschichte des Ungartums zwischen den zwei Weltkriegen bezogen.


Bei der Analyse der Situation der Ungarn aus dem Murgebiet habe ich den Akzent besonders auf jene Aspekte gelegt, die eine direkte Auswirkung auf den Alltag der Gemeinschaft, auf das wirtschaftliche und kulturelle Leben, sowie auf ihr Geisteswelt hatte, und diese formte. Während meiner Studien wurde ich schnell mit der Tatsache konfrontiert, daß diese Art der Gesichtspunkte in den bisher veröffentlichten Publikationen nicht - oder nur in sehr geringem Maße - anwesend waren. Die Geschichtsschreibung in Slowenien interessierte sich bei der Darstellung der Region grundlegend für andere Fragen, und die historische Sichtweise erforderte - besonders bis zum System- und Anschauungswechsel vom Ende der 80er Jahre - daß die Darstellung des Lebens und der Schwierigkeiten der ungarischen Gemeinde aus dem Murgebiet in den Hintergrund kam. Auch in Ungarn (und in Wojvodina) ist kein erwähnenswertes Werk über die Geschichte der Ungarn aus dem Murgebiet nach Trianon erschienen.


Zusammenfassend halte ich es für wichtig, folgende Charakteristika zu betonen:

In der Zeit um die Jahrhundertwende lebten das ungarische und slowenische Volk friedlich nebeneinander. Während der Zeit des historischen Ungarns kam es zu keiner größeren sprachlichen, nationalen Vermischung in der Region, obwohl es zwischen den slowenischen und ungarischen Dörfern eine Zusammenarbeit gab.


Die politischen Veränderungen nach dem I. Weltkrieg betrafen auch das Gebiet entlang der Mur, ohne daß die Bevölkerung (besonders unmittelbar nach dem Ende des Krieges) besonderes Interesse für die politischen Ereignisse gezeigt hätte. Der größte Teil der slowenischen Bevölkerung aus dem Murgebiet - einschließlich der relativ niedrigen Zahl der Intellektuellen, mit Ausnahme bestimmter Kreise der römisch katholischen Priesterschaft - stellte sich die eigene Zunkunft im ungarischen Staat vor. Anfangs formulierte sich der Gedanke des Anschlusses an den südslawischen Staat etwas stärker lediglich im Kreise der slowenisch gesinnten römisch katholischen Priesterschaft, bzw. bei einigen zu ihr nahe stehenden Personen, was sich in der Periode des Waffenstillstandes unmittelbar nach dem Weltkrieg nur als eine illuzorische Bestrebung erwies. Das immer mehr wachsende Interesse der slowenischen, bzw. südslawischen Körperschaften für das Gebiet, sowie die für sie günstige Entwicklung der Ereignisse auf der Friedenskonferenz in Paris bereiteten die Voraussetzungen für die Abtrennung des Gebietes von Ungarn vor. Rund 70-72% der Bevölkerung in diesem Gebiet war slowenischer Herkunft, die sich - trotz ihres Hungarus-Bewußtseins - allmählich an den Gedanken der Zugehörigkeit an den südslawischen Staat gewöhnte, die durch die Abtrennung am meisten heimgesuchte ungarische Bevölkerung wurde sowieso von niemandem gefragt. Bei der eigenartigen politischen Entscheidung haben auch einige zufällige Faktoren mitgespielt, hinter denen kaum ein überzeugendes politisches oder wirtschaftliches Argument stand. Es war auch nicht von Bedeutung, daß der zugunsten von Ungarn eingebrachte Antrag der Grenzfestellungskommission zur Änderung der Grenze von der Bevölkerung der betroffenen Siedlungen (von Ungarn ebenso, wie von Slowenen) in großem Maße unterstützt wurde, da es zu keiner Grenzkorrektion kam.

Die ungarische Bevölkerung konnte sich an die fremde Oberhoheit nicht gewöhnen, aber ein bedeutender Teil der slowenischen Bevölkerung aus dem Murgebiet - und auch viele seiner namhaften Vertreter - wurden zwischen den zwei Weltkriegen von der südslawischen Euphorie bald enttäuscht. In der erwähnten Periode war der jugoslawische Staat mit vielen politischen, wirtschaftlichen und sozialen Problemen konfrontiert. Die jugoslawischen, (Banus) Organe waren dem Murgebiet abgeneigt, sie haben in der Wirklichkeit die spezifischen Lebensumstände und Gegebenheiten nicht wahrgenommen, die für die pannonische Gegend über Jahrhunderte hindurch charakteristisch waren. Die auf das Murgebiet geschickte fremde Führungsschicht (Beamte, Angestellte, Lehrer, usw.) sowie die Ansiedlung, haben die Situation eher verschlechtert, als Folge deren sich die Bewohner des Murgebietes als Fremde im neuen Land gefühlt haben, zur selben Zeit war dieses Gebiet, das einst unter ungarischer Oberhoheit stand, auch für die Bürger der anderen slowenischen Regionen fremd.

Die staatliche und regionale Führung verwendete gnadenlose Assimlierungsmittel gegen die Ungarn. Die Auswanderung (teilweise Vertreibung) der ungarisch gesinnten Intellektuellen, der stufenweise Abbau des Unterrichtes in ungarischer Sprache, das Unmöglichmachen der Verwendung der ungarischen Sprache und des kulturellen Lebens, sowie die bezüglich der Bodenreform eingeführten diskriminativen Maßnahmen (die im Rahmen des Kleinantant-Blocks vielleicht die auffälligsten zu sein scheinen) dienen dem Ziel, daß die verhälnismäßig geringe ungarische Bevölkerung so schnell wie möglich assimiliert und slawisiert wird.


Mit Hinsicht auf alle negativen Erscheinungen und auch in Kenntnis aller Faktoren, die das Wirtschaftsleben des Gebietes entlang der Mur verhinderten, können wir behaupten, daß das nationale Bewußtsein der Ungarn aus dem Murgebiet, das sozusagen ohne Intellektuelle geblieben ist, zwischen den zwei Weltkriegen nur in kleinem Maße gebrochen wurde, aber wir können auch über zahlreiche, vor allem auf dem Gebiet der Erziehung auftretende wertschaffende Erscheinungen berichten (ungarischsprachige und ungarisch gesinnte Wochenzeitungen, insbesondere die im Rahmen der Feuerwehrvereine ausgeübte Tätigkeit der Laienkünstler usw.) Nach außen können wir zwar bei der Gemeinschaft den Schein der Loyalität gegen den Staat feststellen, aber in Wirklichkeit lebte das Ungartum in den zwei Jahrzehnten zwischen den zwei Weltkriegen in der Hoffnung einer gerechteren politischen Entscheidung. Auch die Revisionspolitik, die im Ungarn der 30er Jahre wahrzunehmen war, und die Entwicklungen in der Weltpolitik verstärkten unter den Ungarn und in den ungarisch gesinnten Kreisen dieses Gefühl. Ein bestimmender Teil der slowenischen Bevölkerung hat sich bis zu dem Zeitpunkt - trotz aller Schwierigkeiten und kritischen Stimmen - tatsächlich in die slowenische Gemeinschaft integriert, was an ihrem Verhältnis zur im Jahre 1941 erfolgten Rückgliederung gut zu spüren ist.


Der zweite Weltkrieg brachte die im Kreise des Ungertums heiß ersehnte Rückgliederung an Ungarn, aber die Kriegsjahre öffneten neues Unrecht in der Geschichte der zwei entlang der Mur lebenden Völker, was nach dem Krieg stark zu verspüren war, so wie auch die Periode zwischen den zwei Weltkriegen in bedeutendem Maße ihren Stempel auf die späteren in Minderheit verbrachten Jahrzehnte der im Murgebiet lebenden Ungarn, die zu Slowenien kamen, aufdrückte.



Jegyzetek

332. Bence Lajos: Írott szóval a megmaradásért - Hazánk Könyvkiadó, Győr, 1994. 13-14. [VISSZA]

333. Szabadság, 1923. július 22-én. I. évf., 10. [VISSZA]

334. Mörszka Krajina - Muravidék, 1923. július 22-én - Markisevci. II. évf., 29. [VISSZA]

335. Mörszka Krajina - Muravidék, 1923. szeptember 16-án - Markisevci. II. évf., 37. [VISSZA]

336. Mörszka Krajina - Muravidék, 1923. szeptember 30-án - Markisevci II. évf., 39. [VISSZA]

337. Mörszka Krajina - Muravidék, 1923. április 29-én - Markisevci. II. évf., 17. [VISSZA]

338. Mörszka Krajina - Muravidék, 1925. április 19-én - Markisevci. I. évf., 15. [VISSZA]

339. Mörszka Krajina - Muravidék, 1927. február 27-én - Markisevci. VI. évf., 9. szám [VISSZA]

340. Mörszka Krajina - Muravidék, 1925. szeptember 20-án - Markisevci. IV. évf., 37. [VISSZA]

341. Mörszka Krajina - Muravidék, 1925. április 12-én - Markisevci. I. évf., 14. [VISSZA]

342. Mörszka Krajina - Muravidék, 1925 április 26-án - Markisevci. IV. évf., 17. [VISSZA]

343. Mörszka Krajina - Muravidék, 1925. május 10-én - Markisevci. IV. évf., 18. [VISSZA]

344. Mörszka Krajina - Muravidék, 1925. július 26-án - Markisevci. IV. évf., 29. [VISSZA]

345. Mörszka Krajina - Muravidék, 1925. november 29-én - Markisevci. IV. évf., 47. [VISSZA]

346. Novine, 1928. július 29-én - Murska Sobota. XV. évf., 31. [VISSZA]

347. Novine, 1928. augusztus 5-én - Murska Sobota. XV. évf., 32. [VISSZA]

348. Népújság, 1928. június 24-én - Murska Sobota. III. évf., 13. [VISSZA]

349. Népújság. 1928. július 15-én - Murska Sobota. III. évf., 15. [VISSZA]

350. Muravidék, 1928. szeptember 2-án - Murska Sobota. VII. évf., 36. [VISSZA]

351. VaML - XIV.10 - Klekl József iratai. 444. sz. irat. [VISSZA]

352. Muravidék, 1928. szeptember 2-án - Murska Sobota. VII. évf., 36. [VISSZA]

353. Muravidék, 1929. január 27.én - Murska Sobota. VIII. évf., 4. [VISSZA]

354. Novine, 1928. november 18-án - Murska Sobota. XV. évf., 47. [VISSZA]

355. Muravidék, 1929. október 20-án - Murska Sobota. VIII. évf., 42. [VISSZA]

356. Varga Sándor - Pivar Ella: Dobronak, Göntérháza, Kót helytörténete (Kiadta a ledvai és muraszombati magyar nemzetiségi érdekközösség) Lendva, 1979. 18. [VISSZA]

357. Muravidék, 1930. március 23-án - Murska Sobota. IX. évf., 12. [VISSZA]

358. Muravidék, 1928. május 20-án - Murska Sobota. VII. évf., 21. [VISSZA]

359. Muravidék, 1928. május 6-án - Murska Sobota. VII. évf., 19. [VISSZA]

360. Muravidék, 1929. július 21-én - Murska Sobota. III. évf., 29. [VISSZA]

361. Muravidék, 1930. május 18-án - Murska Sobota. IX. évf., 20. [VISSZA]

362. Muravidék, 1930. június 29-én - Murska Sobota. IX. évf., 26. [VISSZA]

363. Muravidék, 1931. február 8-án - Murska Sobota. X. évf., 6. [VISSZA]

364. Muravidék, 1931. március 8-án - Murska Sobota. X. évf., 10. [VISSZA]

365. Muravidék, 1931. június 7-én - Murska Sobota. X. évf., 23. [VISSZA]

366. Kokolj, Miroslav: Prekmurski Slovenci 1919-1941 - Pomurska založba Murska Sobota, 1984. 424-425. [VISSZA]

367. Kokolj, Miroslav: Prekmurski Slovenci 1919-1941 - Pomurska založba Murska Sobota 1984.360-363. [VISSZA]

368. Muravidék, 1931. augusztus 31-én - Murska Sobota. X. évf., 35. [VISSZA]

369. Novine, 1932. május 22-én - Murska Sobota. XIX. évf., 21. [VISSZA]

370. Novine, 1932. május 1-én - Murska Sobota. XIX. évf., 18. [VISSZA]

371. Murska Krajina, 1932. október 2-án - Murska Sobota. I. évf., 31. [VISSZA]

372. Murska Krajina, 1932. július 31-én - Murska Sobota. I. évf., 22. [VISSZA]

373. Murska Krajina, 1933. július 23-án - Murska Sobota. II. évf., 30. [VISSZA]

374. Murska Krajina, 1933. július 30-án - Murska Sobota. II. évf., 31. [VISSZA]

375. Murska Krajina, 1934. március 4-én - Murska Sobota. III. évf., 10. [VISSZA]

376. Novine, 1937. január 17-én - Lendva. XXIV. évf., 3. [VISSZA]

377. Murska Krajina, 1937. június 6-án - Murska Sobota. VI. évf., 26. [VISSZA]

378. Murska Krajina, 1937. szeptember 12-én - Murska Sobota. VI. évf., 37. [VISSZA]

379. Murska Krajina, 1937. október 3-án - Murska Sobota. VI. évf., 40. [VISSZA]

380. Murska Krajina, 1939. április 2-án - Murska Sobota. I. évf., 3. [VISSZA]

381. Murska Krajina, 1940. július 7-én - Murska Sobota. II. évf., 27. [VISSZA]

382. Pokrajinski arhiv Maribor - Signatura: 1632064/1; Seznam vajencev šoloobv. obrtnik. Skupnega združenja obrtnikov D. Lendava. [VISSZA]

383. Varga Sándor: A szlovéniai magyarok műkedvelő tevékenysége 1920 - 1970, Magyar Nemzetiségi Művelődési Intézet, Lendva, Hazánk Könyvkiadó, Győr, 1995. 10-11. [VISSZA]

384. Szabadság, 1923. május 27-én - Murska Sobota (I. évf., 2. szám) [VISSZA]

385. Néplap (Politikai és Társadalmi Hetilap) - Dolnja Lendava, 1926. május 23-án (I. évf., I. szám) [VISSZA]

386. Muravidék, 1928. január 15-én - Murska Sobota (VII. évf., 3. szám) [VISSZA]

387. Varga Sándor: A szlovéniai magyarok műkedvelő tevékenysége 1920-1970 - Lendva, 1995 (9-10. old.) [VISSZA]

388. Muravidék, 1928. február 26-án - Murska Sobota. VII. évf., 9. [VISSZA]

389. Muravidék, 1928. április 1-én - Murska Sobota. VII. évf., 14. [VISSZA]

390. Muravidék, 1928. augusztus 19-én - Murska Sobota. VII. évf., 34. [VISSZA]

391. Népújság, 1928. július 15-én - Murska Sobota. III. évf., 15. [VISSZA]

392. Muravidék, 1928. október 7-én - Murska Sobota. VII. évf., 41. [VISSZA]

393. Muravidék, 1928. december 30-án - Murska Sobota. VII. évf., 53. [VISSZA]

394. Muravidék, 1930. március 16-án - Murska Sobota. IX. évf., 11. [VISSZA]

395. Népújság, 1929. május 12-én - Murska sobota. IV. évf., 19. [VISSZA]

396. Muravidék, 1928. október 28-án - Murska Sobota. VII. évf., 44.

  Könye Dezső:

  De szép a kikelet...

  De szép a kikelet a nagy rónaságon,
  Szívemben mindig él, jaj! de édes álom.
  Lent a völgy ölében szívszorongva járok,
  Bús nótát dalolva valakire várok.

  Itt ezen tájon már nincsen kikelet,
  Hordja az őszi szél a hulló levelet.
  A madár sem dalol ébresztő danával,
  Ők is elköltöztek csend van most e tájon.

  Bár csendes a vidék e hervadt határon,
  Re
mény telt szívemmel szebb jövőre várok.
  suhogó, szélvésszel versenyre kél lelkem,
  Gondolataim járnak szívem melegével.

  Lesz újból kikelet, virág fakadása,
  Behinti szívemet remény sugarával.
  Derült napsugárként kél bennem az a hit,
  Mely, ha
gondok rágnak, tűrni is megtanít... [VISSZA]

397. Muravidék, 1928. november 4-én - Murska Sobota. VII. évf., 45.
Muravidék, 1928. november 18-án - Murska Sobota. VII. évf., 47. [VISSZA]

398. Murska Krajina, 1932. június 5-én - Murska Sobota. I. évf., 14. [VISSZA]

399. Murska Krajina, 1923. december 4-én - Murska Sobota. I. évf., 40. [VISSZA]

400. Murska Krajina, 1933. február 26-án - Murska Sobota. II. évf., 9. [VISSZA]

401. Murska Krajina, 1939. április 23-án - Murska Sobota. I. évf., 6. [VISSZA]

402. Murska Krajina, 1938. augusztus 14-én - Murska Sobota. VII. évf., 33. [VISSZA]

403. Murska Krajina, 1940. szeptember 1-i, 8-i és 15-i számai - Murska Sobota. II. évf., 35., 36. és 37. [VISSZA]

404. Murska Krajina, 1932. december 11-én - Murska Sobota. I. évf., 41. [VISSZA]

405. Kokolj, Miroslav: Prekmurski Slovenci 1919-1941 - Pomurska založba Murska Sobota, 1984. 428. [VISSZA]

406. Babršek Prosenc, Meta - Balažic, Janez: Ludvik Vrečič - Pomurska založba, 2000. 87. [VISSZA]

407. Mörszka Krajina - Muravidék; Verstveni, politicsni i kulturni tjednik, 1922. október 22-én, Markisevci. I. évf., 1. [VISSZA]

408. Mörszka Krajina - Muravidék, 1922. október 22-én, Markisevci. I. évf., 1. [VISSZA]

409. Kokolj, Miroslav: Prekmurski Slovenci 1919-1941 - Pomurska založba Murska Sobota, 1984. 130-131. [VISSZA]

410. Muravidék, Gazdaság-politikai és társadalmi hetilap, 1927. június 5-én - Murska Sobota. VI. évf., 20. [VISSZA]

411. Kokolj, Miroslav: Prekmurski Slovenci 1919-1941 - Pomurska založba Murska Sobota, 1984. 131. [VISSZA]

412. Muravidék, 1931. január 4-én - Murska Sobota. X. évf., 1. [VISSZA]

413. Szabadság, 1923. május 20-án - Murska Sobota. I. évf., 1. [VISSZA]

414. Kokolj, Miroslav: Prekmurski Slovenci 1919-1941 - Pomurska založba Murska Sobota, 1984. 160. [VISSZA]

415. Szabadság, 1923. augusztus 12-én - Murska Sobota. I. évf., 13. [VISSZA]

416. Népújság - Politikai, Társadalmi és Gazdasági Havilap (A továbbiakban: Népújság), 1928. március 4-én, Murska Sobota. III. évf., 5. [VISSZA]

417. Népújság, 1928. április 1-én - Murska Sobota. III. évf., 7. szám [VISSZA]

418. Népújság, 1923. április 15-én - Murska Sobota. II. évf., 8. [VISSZA]

419. Novine, Glasilo Slovenske krajine, 1928. április 29-én - Murska Sobota. XV. évf., 18. [VISSZA]

420. Kokolj, Miroslav: Prekmurski Slovenci 1919-1941 - Pomurska založba Murska Sobota, 1984. 147., 197-199. [VISSZA]

421. Népújság, 1929. szeptember 1-én - Murska Sobota. IV. évf., 35. [VISSZA]

422. Kokolj, Miroslav: Prekmurski Slovenci 1919-1941 - Pomurska založba Murska Sobota, 1984. 201-207. [VISSZA]

423. Mörszka Krajina - Muravidék, 1926. július 18-án - Markisevci. V. évf., 29. [VISSZA]

424. Szabadság, 1923. augusztus 12-én - Murska Sobota. I. évf., 13. [VISSZA]

425. Smej, Jože: Cerkev v Soboti (1071-1971) - Vrsta soboških katoliških župnikov in vicearhidiakonov: Janoš Slepec, In.: Stopinje 1972 - Dekanijski urad Murska Sobota, 1972. 37-39. [VISSZA]

426. Jerič, Ivan: i.m.: 94-95. [VISSZA]

427. Szombathelyi Püspöki Levéltár - Acta Cancellariae, 942/1921. [VISSZA]

428. Smej, Jože: Pastoralna dejavnost Ivanoczyjevega kroga - Maribor, 1975. 132-146. [VISSZA]

429. Kokolj, Miroslav: Prekmurski Slovenci 1919-1941 - Pomurska založba Murska Sobota, 1984. 53-60. [VISSZA]

430. Novine - 1934. március 18-án - Alsólendva. XXI. évf., 11. [VISSZA]

431. Szabadság, 1923. május 18-án és 25-én - Murska Sobota. II. évf., 20. és 21. [VISSZA]

432. Mörszka Krajina - Muravidék, 1924. június 8-án - Markiševci. III. évf., 23. [VISSZA]

433. Jerič, Ivan: Moji spomini - Zavod sv. Miklavža Murska Sobota, 2000. 120-131. [VISSZA]

434. Kokolj, Miroslav: Prekmurski Slovenci 1919-1941 - Pomurska založba Murska Sobota, 1984. 60-63. [VISSZA]

435. Mörszka Krajina - Muravidék, 1924. június 1-én - Markiševci. III. évf., 24. [VISSZA]

436. Muravidék, 1929. július 7-én - Murska Sobota. VIII. évf., 27. [VISSZA]

437. Muravidék, 1928. január 1-én - Murska Sobota. VII. évf., 1. [VISSZA]

438. Népújság, 1929. július 28-án - Murska Sobota. IV. évf., 30. [VISSZA]

439. Békássy Jenő: Zala vármegye feltámadása Trianon után, Hungária Hírlapnyomda Rt., Budapest, 1930. 206. [VISSZA]

440. Jerič, Mihael: Ob zlati maši Ivan Jeriča; In.: Stopinje 1975 - Pomursko pastoralno podočje Murska Sobota, 1975. 139. [VISSZA]

441. Jerič, Ivan: i.m.: 144-149. [VISSZA]

442. Jerič, Ivan: i.m.: 174-176. [VISSZA]

443. Varga Sándor: A lendvai plébániatemplom történetéből - Hazánk Könyvkiadó, Győr, 1992. 18-20. [VISSZA]

444. Muravidék, 1930. szeptember 21-én - Murska Sobota. IX. évf., 38. [VISSZA]

445. Novine, 1932. július 10-én és 1932 május 8-án - Murska Sobota. XIX. évf.,28. és 19. [VISSZA]

446. Novine, 1934. április 22-én - Alsólendva. XXI. évf., 16. [VISSZA]

447. Novine, 1934. május 6-án - Alsólendva. XXI. szám., 18. [VISSZA]

448. Muravidék, 1928. október 7-én - Murska Sobota. VII. évf., 41. [VISSZA]

449. Néplap (politikai és Társadalmi hetilap), 1926. május 23-án - Dolnja Lendava. I. évf., I. [VISSZA]

450. Muravidék, 1931. augusztus 23-án - Murska Sobota. X. évf., 34. [VISSZA]

451. Murska Krajina, 1932. augusztus 7-én - Murska Sobota. I. évf., 23. [VISSZA]

452. Murska Krajina, 1934. szeptember 23-án - Murska Sobota. III. évf., 39. [VISSZA]

453. Kokolj, Miroslav: Prekmurski Slovenci 1919-1941 - Pomurska založba Murska Sobota, 1984. 346-347. [VISSZA]

454. Novine, 1935. május 12-én - Alsólendva. XXII. évf., 19. [VISSZA]

455. Novine, 1935. június 2-án - Alsólendva. XXII. évf., 22. [VISSZA]

456. Novine, 1935. szeptember 8-án - Alsólendva, XXII. évf., 36. [VISSZA]

457. Novine, 1937. január 3-án - Alsólendva. XXIV. évf., 1. [VISSZA]

458. Murska Krajina, 1935. december 29-én - Murska Sobota. IV. évf., 52. [VISSZA]

459. Murska Krajina, 1940. július 14-én - Murska Sobota. II. évf., 28. [VISSZA]

460. Jerič, Ivan: i.m.: 128-129. [VISSZA]

461. Csuka János: Kisebbségi sorsban - Minerva. 42-48. [VISSZA]

462. Kokolj, Miroslav: Prekmurski Slovenci 1919 - 1941; Pomurska zalozba Murska Sobota, 1984. 483-509. [VISSZA]

463. Novine, 1920. szept. 19-én - Murska Sobota . VII. évf., 38. [VISSZA]

464. Državni arhiv Slovenije, Ljubljana - fond 44 Esterházy, IV. Zakupodaja in kolonizacija: 4895. [VISSZA]

465. Novine,1920. jan. 25-én - Murska sobota. VII. évf., 4. [VISSZA]

466. Državni arhiv Slovenije, Ljubljana - fond 44 Esterházy; IV. Zakupodaja in kolonizacija: 2026. [VISSZA]

467. Državni arhiv Slovenije, Ljubljana - fond 44 Esterházy, IV. Zakupodaja in kolonizacija: 1634. [VISSZA]

468. Državni arhiv Slovenije, Ljubljana - fond 44 Esterházy, IV. Zakupodaja in kolonizacija: 1623. [VISSZA]

469. Državni arhiv Slovenije, Ljubljana - fond 44 Esterházy, IV. Zakupodaja in kolonizacija: 1420. [VISSZA]

470. Državni arhiv Slovenije, Ljubljana - fond 44 Esterházy, IV. Zakupodaja in kolonizacija: 1268, 2674, 3242, 3556. [VISSZA]

471. Državni arhiv Slovenije, Ljubljana - fond 44 Esterházy, IV. Zakupodaja in kolonizacija: 356. [VISSZA]

472. Državni arhiv Slovenije, Ljubljana - fond 44 Esterházy, IV. Zakupodaja in kolonizacija: 1936. [VISSZA]

473. Državni arhiv Slovenije, Ljubljana - fond 44 Esterházy, IV. Zakupodaja in kolonizacija: 9846 (1821). [VISSZA]

474. Državni arhiv Slovenije, Ljubljana - fond 44 Esterházy, IV. Zakupodaja in kolonizacija: 1866. [VISSZA]

475. Državni arhiv Slovenije, Ljubljana - fond 44 Esterházy, IV. Zakupodaja in kolonizacija: 2557, 929, 279. [VISSZA]

476. Državni arhiv Slovenije, Ljubljana - fond 44 Esterházy, IV. zakupodaja in kolonizacija: 1708. [VISSZA]

477. Državni arhiv Slovenije, Ljubljana - fond 44 Esterházy, IV. Zakupodaja in kolonizacija: 3465. [VISSZA]

478. Državni arhiv Slovenije, Ljubljana - fond 44 Esterházy, IV. Zakupodaja in kolonizacija: száma olvashatatlan [VISSZA]

479. Državni arhiv Slovenije, Ljubljana - fond 44 Esterházy, IV. Zakupodaja in kolonizacija: 5450. [VISSZA]

480. Državni arhiv Slovenije, Ljubljana - fond 44 Esterházy, IV. Zakupodaja in kolonizacija: 5691. [VISSZA]

481. Državni arhiv Slovenije, Ljubljana - fond 44 Esterházy, IV. Zakupodaja in kolonizacija: 5297. [VISSZA]

482. Državni arhiv Slovenije, Ljubljana - fond 44 Esterházy, IV. Zakupodaja in kolonizacija: 4863. [VISSZA]

483. Državni arhiv Slovenije, Ljubljana - fond 44 Esterházy, IV. Zakupodaja in kolonizacija: 3144. [VISSZA]

484. Državni arhiv Slovenije, Ljubljana - fond 44 Esterházy, IV. Zakupodaja in kolonizacija: 827. [VISSZA]

485. Državni arhiv Slovenije, Ljubljana - fond 44 Esterházy, IV. Zakupodaja in kolonizacija: 996. [VISSZA]

486. Državni arhiv Slovenije, Ljubljana - fond 44 Esterházy, IV. Zakupodaja in kolonizacija: 2540,909. [VISSZA]

487. Državni arhiv Slovenije, Ljubljana - fond 44 Esterházy, IV. Zakupodaja in kolonizacija: 1529. [VISSZA]

488. Državni arhiv Slovenije, Ljubljana - fond 44 Esterházy, IV. Zakupodaja in kolonizacija: 50127 (2223). [VISSZA]

489. Državni arhiv Slovenije, Ljubljana - fond 44 Esterházy, IV. Zakupodaja in kolonizacija: 1400. [VISSZA]

490. Državni arhiv Slovenije, Ljubljana - fond 44 Esterházy, IV. Zakupodaja in kolonizacija: szám nincs, csak egy 3-as sorszám. [VISSZA]

491. Državni arhiv Slovenije, Ljubljana - fond 44 Esterházy, IV. Zakupodaja in kolonizacija: 3491 (3800). [VISSZA]

492. Državni arhiv Slovenije, Ljubljana - fond 44 Esterházy, IV. Zakupodaja in kolonizacija: 50127. [VISSZA]

493. Državni arhiv Slovenije, Ljubljana - fond 44 Esterházy, IV. Zakupodaja in kolonizacija: 2473, 2744. [VISSZA]

494. Državni arhiv Slovenije, Ljubljana - fond 44 Esterházy, IV. Zakupodaja in kolonizacija: 1480. [VISSZA]

495. Državni arhiv Slovenije, Ljubljana - fond 44 Esterházy, IV. Zakupodaja in kolonizacija: 2950, 2951. [VISSZA]

496. Državni arhiv Slovenije, Ljubljana - fond 44 Esterházy, IV. Zakupodaja in kolonizacija: 3334, 3343. [VISSZA]

497. Državni arhiv Slovenije, Ljubljana - fond 44 Esterházy, IV. Zakupodaja in kolonizacija: 3567. [VISSZA]

498. Državni arhiv Slovenije, Ljubljana - fond 44 Esterházy, IV. Zakupodaja in kolonizacija: 2918 (2830, 2704). [VISSZA]

499. Državni arhiv Slovenije, Ljubljana - fond 44 Esterházy, IV. Zakupodaja in kolonizacija: 2200. [VISSZA]

500. Državni arhiv Slovenije, Ljubljana - fond 44 Esterházy, IV. Zakupodaja in kolonizacija: 3029/27. [VISSZA]

501. Državni arhiv Slovenije, Ljubljana - fond 44 Esterházy, IV. Zakupodaja in kolonizacija: 585. [VISSZA]

502. Državni arhiv Slovenije, Ljubljana - fond 44 Esterházy, IV. Zakupodaja in kolonizacija: 988. [VISSZA]

503. VaML - XIV.10; Klekl József-iratok (331-362). [VISSZA]

504. Državni arhiv Slovenije, Ljubljana - fond 58 Esterházy, IV. Zakupodaja in kolonizacija: 711, 712. [VISSZA]

505. Novine, 1928. november 11-én - Murska Sobota. XV. évf., 46. [VISSZA]

506. Mörszka Krajina - Muravidék, 1923. május 13-án - Markisevci. II. évf., 19. [VISSZA]

507. Državni arhiv Slovenije, Ljubljana - fond 44 Esterházy, IV. Zakupodaja in kolonizacija: 123, 184. [VISSZA]

508. Državni arhiv Slovenije, Ljubljana - fond 44 Esterházy, IV. Zakupodaja in kolonizacija: 34755, 688. [VISSZA]

509. Državni arhiv Slovenije, Ljubljana - fond 44 Esterházy, IV. Zakupodaja in kolonizacija: 20476, 4630, 1666, 1791, 486. [VISSZA]

510. Državni arhiv Slovenije, Ljubljana - fond 44 Esterházy, IV. Zakupodaja in kolonizacija: 709, 618, 4441, 1502, 2606. [VISSZA]

511. Szabadság, 1923. július 15-én - Murska Sobota. I. évf., 9. [VISSZA]

512. Szabadság, 1923. szeptember 2-án - Murska Sobota. I. évf., 16. [VISSZA]

513. Mörszka Krajina - Muravidék, 1923. november 11-én - Markisevci. II. évf., 45. [VISSZA]

514. Mörszka Krajina - Muravidék, 1925. április 12-én - Markisevci. IV. évf., 14. [VISSZA]

515. Mörszka Krajina - Muravidék, 1925. szeptember 13-án - Markisevci. IV. évf., 36. [VISSZA]

516. Mörszka Krajina - Muravidék, 1925. december 13-án - Markisevci. IV. évf., 49. [VISSZA]

517. Népújság, 1928. június 24-én - Murska Sobota. III. évf., 13. [VISSZA]

518. Népújság, 1929. május 5-én - Murska Sobota. IV. évf., 17. [VISSZA]

519. Mörszka Krajina - Muravidék, 1925. március 29-én - Markisevci. IV. évf., 12. [VISSZA]

520. Mörszka Krajina - Muravidék, 1925. október 11-én - Markisevci. IV. évf., 40. [VISSZA]

521. Državni arhiv Slovenije, Ljubljana - fond 44 Esterházy, IV. Zakupodaja in kolonizacija: 5252 (28). [VISSZA]

522. Državni arhiv Slovenije, Ljubljana - fond 44 Esterházy, IV. Zakupodaja in kolonizacija: 66132, 41288. [VISSZA]

523. Muravidék, 1931. július 5-én - Murska Sobota. X. évf., 27. [VISSZA]

524. Muravidék, 1931. július 12-én - Murska Sobota. X. évf., 28. [VISSZA]

525. Službeni list (Hivatalos Lap) kr. banske uprave Dravske banovine 21. VII: 1931 - 42/889, 1931 - 85/1695, 12. VII. 1933, 56/733. [VISSZA]

526. Murska Krajina - 1933. február 19-én - Murska Sobota. II. évf., 8. [VISSZA]

527. Muravidék, 1930. május 4-én - Murska Sobota. IX. évf., 18. [VISSZA]

528. Muravidék, 1931. március 29-én - Murska Sobota. X. évf., 13. [VISSZA]

529. Muravidék, 1931. május 24-én - Murska Sobota. X. évf., 21. szám [VISSZA]

530. Državni arhiv Slovenije, Ljubljana - fond 56 Esterházy, IV. Zakupodaja in kolonizacija: III/6 - 504/3. [VISSZA]

531. Državni arhiv Slovenije, Ljubljana - fond 56 Esterházy, IV. Zakupodaja in kolonizacija: 1932/627/2 (22/190). [VISSZA]

532. Državni arhiv Slovenije, Ljubljana - fond 59 Esterházy, IV. Zakupodaja in kolonizacija: 26439/V/a. [VISSZA]

533. Državni arhiv Slovenije, Ljubljana - fond 56 Esterházy, Zemljiškoknjižni spisi...: III/6 - 780/1. [VISSZA]

534. Državni arhiv Slovenije, Ljubljana - fond 56 Esterházy.: III/6, 33/1. [VISSZA]

535. Novine, 1935. január 27-e - Alsólendva. XXII. évf., 4. [VISSZA]

536. Državni arhiv Slovenije, Ljubljana - fond 56 Esterházy: III/6-473/1. [VISSZA]

537. Murska Krajina, 1935. október 4-én - Murska Sobota. V. évf., 40. [VISSZA]

538. Državni arhiv Slovenije, Ljubljana - fond 44 Esterházy: 3800. 45. [VISSZA]

539. Kokolj, Miroslav: Prekmurski Slovenci 1919 - 1941; Pomurska založba Murska Sobota, 1984. 589-591. [VISSZA]

540. Kokolj, Miroslav: Prekmurski Slovenci 1919 - 1914; Pomurska založba Murska Sobota, 1984. 592-607. [VISSZA]

541. Kerecsényi Edit: Távol a hazától... (Lendva-vidéki magyar kivándorlók és vendégmunkások) - Magyar Nemzetiségi Művelődési Intézet, Lendva, 1994. 25-35. [VISSZA]

542. Mörszka Krajina - Muravidék, 1926. június 6-án - Markisevci. V. évf., 23. [VISSZA]

543. Mörszka Krajina - Muravidék, 1927. február 20-án - Markisevci. VI. évf., 8. [VISSZA]

544. Murska Krajina, 1934. december 30-án - Murska Sobota. III. évf., 53. [VISSZA]

545. Murska Krajina, 1935. szeptember 29-én - Murska Sobota. IV. évf., 39. [VISSZA]

546. Kokolj, Miroslav - Horvat, Bela: Prekmursko šolstvo - Pomurska založba Murska Sobota, 1977. 297-315. [VISSZA]

547. Kokolj, Miroslav - Horvat, Bela: Prekmursko šolstvo - Pomurska založba Murska Sobota, 1977. 524. [VISSZA]

548. Bence Lajos: Írott szóval a megmaradásért - Hazánk Könyvkiadó, Győr , 1994. 40-41 [VISSZA]

549. Kokolj, Miroslav - Horvat, Bela: Prekmursko šolstvo - Pomurska založba Murska Sobota, 1977. 347-351. [VISSZA]

550. Népújság, 1928. június 10-én - Murska Sobota. III. évf., 12. [VISSZA]

551. Népújság, 1928. szeptember 23-án - Murska Sobota. III. évf., 20. [VISSZA]

552. Népújság, 1928. október 7-én - Murska Sobota. III. évf., 21. [VISSZA]

553. Népújság, 1928. december 2-án - Murska Sobota. III. évf., 25. [VISSZA]

554. Népújság, 1928. szeptember 9-én - Murska Sobota. III. évf., 19. [VISSZA]

555. Muravidék, 1928. május 6-án - Murska Sobota. VII. évf., 19. [VISSZA]

556. Muravidék, 1930. március 9-én - Murska Sobota. IX. évf., 10. [VISSZA]

557. Murska Krajina, 1934 április 8-án - Murska Sobota, III. évf., 15. [VISSZA]

558. Novine, 1932. február 28-án - Murska Sobota. XIX. évf., 9. [VISSZA]

559. Murska Krajina, 1932. július 17-én - Murska Sobota. I. évf., 20. [VISSZA]

560. Murska Krajina, 1932. november 13-án - Murska Sobota. I. évf., 37. [VISSZA]

561. Murska Krajina, 1934. március 4-én - Murska Sobota. III. évf., 10. [VISSZA]

562. Murska Krajina, 1935. március 31-én - Murska Sobota. IV. évf., 13. [VISSZA]

563. Murska Krajina, 1935. július 21-én - Murska Sobota. IV. évf., 29. [VISSZA]

564. Novine, 1935. szeptember 22-én - Alsólendva. XXII. évf., 38. [VISSZA]

565. Novine, 1937. június 13-án - Lendva. XXIV. évf., 24. [VISSZA]

566. Kokolj, Miroslav - Horvat, Bela: Prekmursko šolstvo - Pomurska založba Murska Sobota, 1977. 351. [VISSZA]

567. Murska Krajina, 1936. december 6-án - Murska Sobota. V. évf., 49. [VISSZA]

568. Murska Krajina, 1938. február 6-án - Murska Sobota. VII. évf., 6. [VISSZA]

569. Murska Krajina, 1938. május 29-én - Murska Sobota. VII. évf., 22. [VISSZA]

570. Murska Krajina, 1940. április 21-én - Murska Sobota. II. évf. 16. [VISSZA]

571. Murska Krajina, 1940. október 6-án - Murska Sobota. II. évf., 40. [VISSZA]

572. A lendvai járási hivatal 1941. február 21- keltezésű, 1398/5 számú irata - Az irat Varga Sándor magángyűjteményében található [VISSZA]

573. Kokolj, Miroslav - Horvat, Bela: Prekmursko šolstvo - Pomurska založba Murska Sobota, 1977. 352-363. [VISSZA]

574. Holzedl, Anton: Nekaj spominov na leta okupacije 1941-1945, In.: Stopinje 1972 - Dekanijski urad Murska Sobota, 1972. 92-95. [VISSZA]

575. Jerič, Ivan: i.m.: 177-180. [VISSZA]

576. Vida István: Egy petesházi tüzér visszaemlékezései a II. világháborúra 1941-1945 - Magyar Nemzetiségi Művelődési Intézet, Lendva, 1999. 9-13. [VISSZA]

577. Godina, Ferdo: Prekmurje 1941-1945 - Pomurska založba Murska Sobota, 1980. 22-29. [VISSZA]

578. Fujs, Metka: Madžarska vojaška in civilna uprava v Prekmurju v drugi svetovni vojni; In.: I. Zbornik soboškega muzeja - Pokrajinski muzej Murska Sobota, 1991. 89-96. [VISSZA]

* Az oldalszámok a nyomtatott kiadásra vonatkoznak! (a szerk.) [VISSZA]




Hátra Kezdőlap