A kora reggel volt a nap legjobb része. Apám, aki rendszeresen későn feküdt le, későn is kelt. A Kassai Újságot még az ágyban olvasta és én olyankor mellé bújtam. Ide adta nekem az újság utolsó lapját, amely tele volt képekkel a világ minden tájáról. Igyekeztem az újságot úgy tartani mint apám, s úgy tettem mintha én is olvastam volna. Lassan-lassan ez be is vált és még nem voltam öt éves, amikor már el tudtam olvasni a képek alatti szöveget.

Türelmesen megvártam amíg befejezte az újságot és ez után elkezdődött a mindennapi szertartás: egy mese a jó fiúkról és a gonosz emberekről. A történet minden alkalommal egy kicsit más volt, de a téma azonos: "a pocakos bankár és a fiuk". Az én legnagyobb örömömre a fiúk mindig túljártak a pocakos bankár eszén. Apám is láthatólag örült a fiúk sikereinek. Ez a Rózsa Sándorra emlékeztető hajlam jellemző volt rá, talán keserű gyermekkori emlékei váltották ki.

Apám egy nagyon szegény családba született a Kárpátok délnyugati lejtőjén egy kis faluban az Osztrák-Magyar Monarchia idején. Az égig emelkedő fenyőfák elegendő építő és tüzelő anyaggal szolgáltak, de a megművelhető föld kevés és éppen ezért értékes volt. Az elszórt kis falvak a hegyoldalon a hűvös nyári estéken idillikus képet mutattak, mint megannyi kis ragyogó gyöngyszem a tengerből. A hosszú téli hónapokban a falvak majdnem teljesen élettelennek tűntek, csak az itt-ott füstölgő kémények adták tanújelét az életnek.

Ezek az idillikus képek nagyon megtévesztőek voltak, mert a valóságban a kis falvak lakói, ruténok és zsidók, nagyon kemény körülmények között éltek. De ez az életforma a zsidók számára még mindig kedvezőbb volt, mint elődeik élete a pogromokkal teli Lengyelországban és Oroszországban.

Egy néhány fűrésztelepet leszámítva ipar nem volt és a bőséges munkaerő következményeként a bérek nagyon alacsonyak voltak. Volt egy néhány jómódú paraszt, állami alkalmazott és kereskedő akik jobban éltek, de a lakosság zöme nagyon keményen dolgozott hálátlan kis földjein. Főleg kukoricát termeltek, mert a köves, rossz talajon csak ez termett meg. De a lejtős földet megmunkálni emberfeletti erőfeszítést kívánt. Ha esett is elegendő eső a rövid nyár utáni betakarítás csak a minimális megélhetést biztosította. A kukorica nagy részét lisztté őrölték kenyér számára, egy részét durvábbra őrölték puliszkának. S ha ritka alkalmakra a puliszkára egy kis lekvár jutott, akkor az már lakomának számított.

A zsidó kis fiúk sorsa különösen kemény volt. Hat éves koruktól, amikor a kötelező elemi iskolai oktatás kezdődött, hajnali négy órakor keltek, sötétben és hidegben, s a rabbi házába mentek, a Talmudot tanulni. Fáradtan és éhesen nyolc órakor már az iskolában kellet lenniök.

Amikor apám tíz éves volt, családja elvesztette öt holdnyi földjét, ami a megélhetésük volt. Kitörülhetetlenül belevésődött emlékezetébe a jelenet, amikor édesanyja sírógörcsöt kapott a hír hallatára. Egy jómódú paraszt beperelte nagyapámat, s követelte, hogy adja át öt holdnyi földjét, amit ő készpénzért megvett tőle. Két tanú eskü alatt vallotta, hogy jelen voltak az adás-vételnél. Nagyapám erőteljesen tiltakozott a vád ellen, amiből egy szó sem volt igaz. A felperessel soha életében egy szót sem váltott. A monarchia törvényei szerint azonban két tanú vallomása elegendő volt, s a bíróság nem tehetett mást, mint hogy odaítélte a földet a felperesnek. Ez az eset nem volt különleges, mert ravasz parasztok gyakran kihasználták a törvény fogyatékosságát és a bíróságok segítségével megszaporították földjüket ártatlan emberek rovására. Mindenki előtt nyilvánvaló volt, hogy valamit tenni kellene ezek ellen a bíróságok által jóváhagyott lopások ellen. Az igazságügyminiszter, Vadász Lipót, természetesen névtelenül, sugalmazta, hogy a földjüktől megfosztott parasztok pereljék be az új tulajdonosokat, s hozzanak ugyancsak két hamis tanút, aki eskü alatt vallani fogja, hogy jelen volt, amikor az eredeti tulajdonos visszavásárolta földjét. A pereskedések ez után hirtelen megszakadtak, az eredeti tulajdonosok visszaszerezték földjüket, de az egész nyomorúságos időszak mély nyomot hagyott a tíz éves kis fiú lelkében, amit soha nem tudott kiheverni.

De a tanulatlan és szegény hegyi népet sok más módon is kizsákmányolták a gazdagok és befolyásosak. A törvény mindig azoknak az érdekeit képviselte, a szegények mindig a vesztesek voltak. Ha valamilyen engedélyre, vagy akárcsak egy születési vagy halotti bizonyítványra volt szükség, a jegyzők és a hivatalok alkalmazottai rendszeresen becsapták a tájékozatlan szegényeket és magasabb díjakat követeltek a megengedettnél. Volt orvos, aki szintén visszaélt helyzetével. Ha a patikus nem fizetett az orvosnak minden recept után, az orvos egyszerűen nem írt fel gyógyszert, hanem azt tanácsolta betegeinek, hogy gyógyfüveket és hasonló házi készítményeket használjanak. Volt egy anyai nagybátyám, aki az egyik kis hegyi falunak volt a gyógyszerésze, s annak ellenére, hogy nem volt apámnak vérrokona, felfogása hasonlóan "rózsasándori" volt. Ha szegény ember jött a patikájába, nagyon alacsony árat számított, s gyakran ingyen adta oda a gyógyszert. Ennek gyorsan híre ment, s emberek sok-sok kilométert gyalogoltak a környékbeli falvakból, hogy olcsóbban vagy ingyen jussanak gyógyszerhez. Hogy veszteségét behozza, a jómódú emberektől magasabb árat kért, de nehogy valaki gyanúperrel éljen, a jómódú emberek gyógyszerét megfestette nagynéném finom málnaszörpjével.

Amikor apám tizenhat éves elmúlt, elszökött otthonról. Sokat hallott a városi élet előnyeiről, s azoknak a sikereiről, akikben volt elegendő merészség megszökni a hegyekben lévő nyomorúságos falvakból. Azokban az időkben, az első világháború előtt, útlevél nem kellett és viszonylag könnyű volt eljutnia Berlinbe. Tekintve, hogy csak jiddisül és oroszul beszélt, "bocher" lett, mint sok más zsidó fiatalember, akik abból tartották fenn magukat, hogy jobb módú berlini zsidó családok fiatal gyermekeit a talmudra tanították. A fizetség nagyon kevés volt, de ezeken a napokon a családok ott tartották ebédre, s így ha ritkán is, de meleg ételhez jutott. De volt egy berlini intézmény, amely megmentette a "bochereket" az éhezéstől. Ez egy híres berlini söröző, ahol az volt a szokás, hogy az asztalok közepére kitettek egy nagy kosarat megtöltve friss péksüteménnyel. Ezért nem számítottak semmit, ez a sörfogyasztók kényelmét szolgálta. A "bocherek" rendeltek egy kis pohár sört, s tele tömték magukat a friss, ingyenes péksüteménnyel. Ez természetesen feltűnt, de a jólelkű tulajdonosok szemet hunytak fölötte. Ki tudja, talán maguk is "bocherek" vagy más szegények voltak életük korábbi szakaszában...

Ezek a "bocherek" nagyon szegények voltak, de nagyon gazdagok ami az ambíciójukat illette. Apám négy év alatt elvégezte a nyolc osztályú gimnáziumot, Svájcba költözött, ahol 1911-ben megkapta jogi diplomáját a neves Berni Egyetemen. Ez a siker, figyelembevéve nyomorúságos gyermekkorát, jelentős volt, de nem szokatlan. Sok ezer zsidó fiatal, telve ambícióval és akarattal végig küzdötte ezt az akadályokkal és nélkülözésekkel teli utat s belőlük vált az Osztrák-Magyar monarchia sikeres zsidó középosztálya. De a siker sokakat elvakított, s igyekeztek múltjukat megtagadni. Apám azonban felszerelve jogi képzettségével visszatért a falujába, hogy segítse a kizsákmányolt szegényeket. Idealizmusa és erős hite az erkölcsi igazságban, gyakran megkeserítette a korrupt hatóságokat és kereskedőket. Egy néhány csaló zsidó kereskedő apámat antiszemitizmussal vádolta, mert nem érzett semmi szolidaritást velük. Persze egy fecske nem csinál nyarat, és a korrupt orosz-zsidó szövetség ellenállása következtében a befolyásosak és jómódúak folytatták a további kizsákmányolást. De azért erőfeszítései nem merültek feledésbe. Amikor az első világháború kitörésekor apámat behívták katonai szolgálatra, a hálás parasztok, többszázan megjelentek a kis hegyi vasút pályaudvarán hogy kezét megszorítsák és kifejezést adjanak hálájuknak.

A korrupció, ami teljesen átszőtte a civil életet, jelen volt a katonaságnál is. Az egyik botrány volt az úgynevezett 'papír bakancs' ügy, amikor is korrupt vállalkozók együttműködve a hasonlóan korrupt katonai hatóságokkal, a frontra menő katonákat olyan bakancsokkal látták el, amelyeknek a talpai bőr helyett hasonló külsejű impregnált papírból voltak.

Apám magatartása nem változott amint a civil életből katonává vált. Megdöbbenve tapasztalta, hogy a korrupció, amelynek esküdt ellensége volt, erősen el volt terjedve a katonaságnál. Nemcsak élelmiszert és más felszerelési tárgyakat loptak, hanem katonai rangot is lehetett vásárolni. S miután felháborodásának hangot is adott, ahelyett, hogy tiszti iskolába küldték volna, beutalták egy pszichiátriai intézetbe megfigyelés végett. Ott aztán találkozott másokkal is, aki ugyan abban a "betegségben" szenvedtek.

A városi élet a zsidók számára egészen más volt, mint azoknak akik a hegyekben laktak és rendkívül nehezen éltek. A monarchia megalapításával, ami egyenes következménye volt az 1848-as forradalomnak, egy valóságos zsidó renaissance következett be. A forradalomban a zsidók aktívan részt vettek. Egy düledező, öreg házon Munkács városában egy időtől kopott emléktábla tanúskodik: "Itt született Feldman Sámuel, a Mózes vallású magyarok rabbija, Kossuth hűséges katonája, aki nyolc évet töltött vasra verve Kufstein várában, ahol megírta dalát: 'Szól a kakas már, majd megvirrad már'". Az allegória világos volt, a dal futótűzként terjedt az elnyomás évei alatt 1848 és 1867 között. A zsidók számára a végre elérhető távolságban lévő egyenjogúság különösen értékes volt és a dal része lett a zsidó esküvőknek. Mások számára Lohengrin nászindulója volt az ünnepi dal, de a zsidók a házasság ünnepi szertartását ezzel a szabadságharcban született dallal gazdagították, mindig visszaemlékezve, hogy szabadságuk milyen törékeny és értékes.

Ennek az időszaknak a felvilágosodott légkörét a zsidók jól használták fel. Ugyan antiszemitizmus még volt, de Deák Ferenc a haza bölcse félig humorosan ezt mondta: "Az az antiszemita, aki jobban gyűlöli a zsidókat a kelleténél."

Ez a türelmes, liberális légkör a zsidók irányában lassan de biztosan tért hódított amióta II. József a 'kalapos király' rövid uralma alatt 1780 és 1790 között hivatalosan emancipálta a zsidókat. Az egyenjogúsítás előtt a zsidóknak nem volt családi nevük, csak foglalkozásuk alapján különböztették meg őket, mint Jákob a mészáros, Mózes a cipész. Az emancipáció lehetővé tette a zsidóknak, hogy vezeték nevet válasszanak maguknak. II. József csak arra kérte őket, hogy német neveket válasszanak. A zsidók hálásan eleget tettek ennek a jó királynak a kérésének, s ez az oka annak, hogy a Kelet-Európából származó zsidóknak javarészt német hangzású vezetéknevük van.

Az elkövetkező években a zsidók jól éltek a lehetőségekkel. A kereskedelemben, iparban és tudományokban jelentős sikereket értek el. Támogatták a művészeteket, sokan közülük sikeresen gyakorolták is. Oktatásban és újságírásban is kiváltak. A hatóságok elősegítették az asszimilációt és sokan német hangzású neveiket magyarosították. Sokan kikeresztelkedtek, azért is mert magasabb álláshoz, vagy egyetemi tanári kinevezéshez ezt megkívánták. Voltak olyanok, akik nemességet kaptak és ez bizonyos szakadáshoz vezetett múltjuk és jelenük között. Egy zsidó báró megjegyezte: "Én nem tagadom, hogy zsidó vagyok, csak nem kérkedek vele".

* * *

Hat éves lehettem, amikor anyám meg akarta látogatni egyik testvérét, aki a 28 kilóméternyire lévő Munkács városában lakott. Engem magával vitt, hogy láthassak egy másik várost és életemben először autóbuszra ülhettem. Amikor üdvözöltem nagynénémet, hirtelen szembe találtam magam a "pocakos bankárral". A nagybátyám volt, aki pontosan úgy nézett ki, ahogyan apám azokban a reggeli mesékben leírta: kövér, kopasz és volt három arany foga. Bankár volt, a munkácsi zsidó bank igazgatója.

Nagybátyám a "pocakos bankár" jómódú családba született, apja a város legnagyobb textil üzletének a tulajdonosa volt. A 40.000 lakosú Munkács volt az egyetlen magyar város, ahol a lakosság többsége zsidó volt. A legjobb iskolákba járt, Budapesten elvégezte a kereskedelmi akadémiát, utána Svájcban és Ausztriában tanult. Kisportolt, művelt és hazafias fiatal ember volt, amikor kitört az első világháború és katonai szolgálatra hívták be. A katona-életet megszerette, rövidesen tiszti iskolába került, ahol az elsők között végzett, s kiküldték az olasz frontra. Talán fiatalsága és vakmerősége okozta, hogy minden veszéllyel könnyen, félelem nélkül nézett szembe, s a legveszélyesebb vállalkozásokra önként jelentkezett. Már az első évben a legjobban kitüntetett fiatal tisztek közé tartozott, hadnaggyá avatták, amikor első szabadságára haza utazott.

Egy ugyancsak sokszor kitüntetett tiszttársával az egyik híres budapesti kávéházban ültek, amikor a szomszédos asztalnál egy néhány fiatal tiszt zsidó ellenes kijelentéseket tett. Ez egy szenvedélyes vitára adott alkalmat, a kávéház vendégeinek egy része csatlakozott az antiszemita tisztekhez. Végül is verekedésre került sor, de nagybátyám és a hasonlóan jól kisportolt tiszttársa jól megverték ellenfeleiket és kidobták őket a kávéházból.

Ez a kellemetlen epizód már a második volt az elmúlt két napon belül. Az előző esetben nagybátyám és barátja egy néhány nagy hangú antiszemita suhancot ledobtak egy lassan mozgó villamoskocsiról.

Természetesen fiatal tisztekhez nem volt méltó, hogy a törvényt a maguk kezébe vegyék és többen követelték, hogy a forró vérű fiatal embereket hadbíróság elé állítsák. De mielőtt erre sor került volna, a felső katonai hatóságok közbeléptek, nem akartak botrányt okozni két különlegesen dekorált hazafias tiszt esetleges megbüntetésével.

Ez a két epizód teljesen megváltoztatta nagybátyám életét. Más forrásokból is megtudta, hogy az antiszemitizmus éledőben van és ez döntően befolyásolta ennek a fiatal, hazafias tisztnek a jövőjét, aki nap mint nap életével játszott a fronton hazájáért. Az a különös érzés vett erőt rajta, hogy idegen volt a saját hazájában.

A háború után visszaköltözött szülővárosába, Munkácsra, amit rövidesen átkereszteltek Mukacevo-ra a trianoni békeszerződés következményeként. A szerződés feloszlatta a monarchiát, Magyarországot megcsonkította, s magyar-lakott területeket kapcsolt Romániához és az újonnan kreált Jugoszláviához és Csehszlovákiához. Így jutalmazták meg azokat a politikusokat, akik szembeszálltak a monarchiával, teljesen figyelmen kívül hagyva a népek önrendelkezési jogait. Az új határok következtében a Kárpátok lejtőin élő szegény hegyi népek, s a hegyek alján lévő jobbmódú városok lakói a Csehszlovák köztársaság keleti tartományának, Podkarpatska Rusnak lettek állampolgárai.

De még mielőtt a Csehek elfoglalták ezeket a területeket, a háború utáni káoszban Román csapatok özönlötték el őket. Ostromállapotot hirdettek ki, ami többek között azt jelentette, hogy aki nem szolgáltatja be azonnal fegyvereit vagy bármiféle robbanóanyagot, azt kivégzik. Ebben az időben apám már bányavállalkozó volt. A lőport a robbantásokhoz a bányákban tárolták, de a robbantást előidéző gyutacsokat a lakásunkban tartottuk, így a bányában tárolt lőpor ártalmatlan volt. Egy néhány nappal a román invázió után egyik szomszédunk átrohant hozzánk, s közölte, hogy román katonák házról-házra járva kutatnak fegyverek és lőszerek után. A gyutacsok pontosan úgy néztek ki, mint nagy kaliberű puskákban használt golyók, s anyám rádöbbent, hogy ez milyen veszélyt jelenthet, ha a román katonák megtalálják. Gyorsan kinyitotta az ebédlőszekrényt, amelynek egyik zárt ajtaja mögött volt négy doboz gyutacs, mindegyikben száz darab, s betette a dobozokat a kötényébe. De mielőtt ideje lett volna elrejteni valahol a gyutacsokat, hat román katona lépett a házba, vállukon puskával és a puska végén éles bajonett csillogott. Anyám ott állt a katonák előtt, éppen nyolc hónapos állapotos volt, az arca halálsápadt, a kötényében annyi gyutaccsal, hogy az egész várost fel lehette volna robbantani velük. Amikor a katonák, akik durvák és erőszakosak voltak, átkutatták a lakást, üres kézzel elmentek, anyám kimerülten egy székbe roskadt. Két órával később egy gyönyörű kislány lett az eredménye a koraszülésnek. Három hét múlva a Román csapatokat kivonták.

Beregszász és Kárpátalja lakosai nagy szomorúsággal vették tudomásul, hogy megkérdezésük nélkül egy új, idegen államnak lettek a polgárai. Azonban az új Csehszlovákia demokratikus volt, biztosította a kisebbségek jogait, szabad választásokat rendelt el, és kiterjesztette a polgári jogokat. Az új rendszer kétségen kívül amerikai befolyású volt. Magát a Csehszlovák Köztársaságot is Philadelphiában kiáltották ki 1918 október 28-án a cseh politikusok szimbolikusan, hálájuk kifejezéseként Wilson amerikai elnök iránt, aki a háborús évek alatt szimpátiával viseltetett a monarchia nemzetiségei irányában, akik függetlenek akartak lenni a monarchiától. Milyen kár, hogy ez a nemes szándék nem jutott kifejezésre a trianoni békeszerződésben, amely igazságot szolgáltatott az utódállamoknak a magyar nemzet rovására.

A monarchia büszke partnere, Magyarország, magára hagyatva megpróbált talpra állni. Megfosztva földrajzi határaitól, vasútvonalai elvágva, fontos nyersanyagoktól megtagadva, káosz uralkodott el a megcsonkított országban. A háborús kormány lemondott és az ellenzéki pártok alakították meg az új kormányt. A baloldali Függetlenségi Párt elnöke, gróf Károlyi Mihály lett a miniszterelnök, és köztársaságnak kiáltották ki az országot. Károlyi pártjának és még egy néhány balra húzó liberális pártnak ez a győzelme látszólagos igazolása volt a háború alatti ellenzéki magatartásuknak. Követelték az országnak a háborúból való kilépését és belső reformokat, különös hangsúllyal az általános, titkos választójog bevezetésére.

Sajnos ezek a demokratizálódást célzó javaslatok nem találtak semmilyen támogatásra a győztes szövetségesek között, akik a békeszerződés feltételeit diktálták. Ebben a helyzetben az addig földalatti kommunista párt a felszínre került, s kihasználva a zűrzavart kezébe kaparintotta a hatalmat, visszaélve a Károlyi kormány naivitásával. A következő három hónapban ez a kommunista terror-kormány teljesen aláásta a korábbi Károlyi kormány demokratikus terveit és kiprovokálta egy ugyancsak véres kormánynak a megalakulását.

Horthy Miklós, a monarchia egyik admirálisa maga köré gyűjtött egy csoport lojális tisztet azzal a szándékkal, hogy felszabadítja az országot a kommunista terror alól. Amikor győztes csapatai élén bevonult Budapestre kijelentette:

"Megbüntetem ezt a bűnös várost".

Munkások, értelmiségiek, polgárok, annak ellenére, hogy a többségük a Károlyi kormány mögött állt, s nem voltak a kommunista kormány hívei, célpontjai lettek a "fehér terrornak". A zsidók különösen célponttá váltak, mert tipikus antiszemita logikával mindnyájukat felelősnek tartották a "vörös terrorért" tekintve, hogy Kun Béla és még egy néhány kommunista terrorista zsidó volt. Jellemzően, a vörös rendszerben résztvevő keresztények, beleértve a kommunista kormány ékesszóló szóvivőjét Hock Jánost is, aki mellesleg katolikus pap volt, semmilyen megtorlást nem hoztak a keresztény lakosságra a vörös kormányban való részvételük miatt.

A "vörös terror" utáni "fehér terror" brutális volt. Ezreket öltek meg és kínoztak, s vetettek börtönbe. Ez az epizód rányomta bélyegét az elkövetkező kormányokra. A királyságot helyreállították, de a békeszerződések örökre eltiltották a Habsburgok visszatérését, így Horthy admirális kormányzói címmel lett az állam feje 1944 október 15-ig, amikor is a megszálló németek letartóztatták. Ezek alatt az évek alatt a Kormányzó próbálta az országot a jobb oldal és a középúton lévő pártok közötti egyensúlyban tartani. Liberális és baloldali pártok, mint a Szociáldemokrata párt, résztvettek a politikai életben, de csak néhány képviselővel rendelkeztek a jobb oldal által dominált parlamentben. A sajtó kisebb korlátozásokkal szabad volt, de az antiszemitizmus intézményessé vált. A modern történelemben az első zsidó ellenes törvényt a magyar parlament szavazta meg 1922-ben. Ennek a törvénynek a szerzője gróf Teleki Pál kultusz miniszter volt, s a törvény, amit röviden "numerus claususnak" neveztek, korlátozta a zsidó vallású magyaroknak a számát az egyetemeken. Érdekes, hogy ugyanez a Teleki Pál, mint miniszterelnök 1941-ben öngyilkosságot követett el tiltakozásképpen az egyre erősödő német fasiszta befolyás ellen.

Az antiszemitizmus Magyarországon erős hatással volt a kárpátaljai zsidókra, akik az új Csehszlovákiában tagjai voltak a magyar kisebbségnek. Csehszlovákia tagadhatatlanul demokratikus volt, tiszteletben tartották a kisebbségek jogait. A magyar iskolák nyitva maradtak, magyar nyelvű könyvtárak, újságok és színházak virágzottak. A nyugat sokat segítette Csehszlovákiát és a gazdasági helyzet jobb volt mint Magyarországon. De mindenek fölött a legfontosabb tényező volt, különösen a zsidó fiatalok számára, az éles kontraszt a Magyarországon egyre erősödő antiszemitizmus és a cseh rendszer között, ahol mindenki egyforma polgárjogot élvezett. De az idősebb generáció szíve azért csak Magyarországhoz húzott. A harmincas évek vége felé népszámlálás volt Csehszlovákiában; ahhoz hogy a kisebbségek jogokat élvezhessenek, egy-egy területen belül a lakosság 20%-át kellett kitenniök. Amikor a népszámlálás eredményét közzétették, Munkács városa, annak ellenére, hogy a lakosság többsége zsidó vallású volt, és a cseh hatóságok azt sugalmazták, hogy zsidónak vallják magukat a népszámláláson, döntő többségében magyarnak vallották magukat. Megjegyezte a jobb oldali kormány ellenőrzése alatt álló budapesti rádió; "Hálásak vagyunk a munkácsi zsidóságnak a magyar kisebbségi jogok megmentéséért".

Nagybátyám a "pocakos bankár" aki fiatalságát a háború előtti Magyarországon töltötte el, huszártisztként harcolt az olasz fronton, válaszúton érezte magát. Értékelte a cseh demokráciát, de a múltja a magyarsághoz kötötte. Ebből az erkölcsi válságból csak egy kivezető út kezdett kialakulni. Ez a kibontakozó cionista mozgalom volt, amely új megoldást javasolt. Új életformát Palesztinában, mentesen pogromoktól, üldöztetésektől és ahol a legmegoldhatatlanabbnak tűnő dilemma, nevezetesen a hűség a cseh demokrácia vagy magyar múltja irányában szétfoszlik.

Neville Chamberlain angol miniszterelnök Hitlerrel való végzetes találkozója után Csehszlovákia napjai meg voltak számlálva. Magyarország mozgósított, s egy csoport civilruhás önkéntes beszivárgott Csehszlovákia keleti tartományaiba azzal a céllal, hogy szabotázzsal elősegítsék Csehszlovákia összeomlását. Katonatisztek, értelmiségiek, munkások és parasztok végre úgy érezték, hogy bosszút állhatnak az igazságtalan trianoni békeszerződésekért. A "Rongyos Gárda" vagy "Szabadcsapatosok", ahogy nevezték magukat, nem hivatalosan kormánytámogatást élveztek, feladatuk volt vasúti hidakat felrobbantani, a közlekedést megbénítani s ellenállást szervezni a cseh kormány ellen. A csehek többeket elfogtak, s a munkácsi várban őrizték őket, abban a várban, ahol Zrínyi Ilona hősiesen harcolt, és a későbbi években Rákóczi Ferenc és mezítlábas kurucai harcoltak a Habsburgok ellen. Az elfogott Szabadcsapatosok kemény bánásmódban részesültek, és halálbüntetés várt rájuk, mert a csehek statáriumot hirdettek. A genfi szerződés nem nyújtott számukra védelmet, mert nem voltak egyenruhában, így nem voltak katonai személyeknek nyilvánítva.

1938-nak ezen a végzetes őszén a nagybátyám titkárnője egy cseh katonát vezetett be hozzá a Zsidó Bankba. A katona kijelentette, hogy senkivel sem hajlandó beszélni csak a bank igazgatójával. Amikor a titkárnő elhagyta az igazgatói irodát a láthatólag nagyon ideges katona előhúzott a zsebéből egy szappan darabot. Gondosan kettényitotta és előhúzott egy kis cédulát, amit így a szappanban csempészett ki a várbörtönből. A cédulán apró betűkkel az írója bemutatkozott mint a magyar hadsereg tartalékos tisztje és emlékeztette nagybátyámat, hogy ő is tagja a magyar tisztikarnak még az első világháború idejéből. A neve Németh János volt, testvére a budapesti opera világhírű énekesnőjének, Németh Máriának. Kérte nagybátyámat, hogy legyen segítségére valahogy megszökni a börtönből, cigarettát és élelmiszert is kért. (Mint később kiderült, nagybátyám nevét és másokét is a vezérkar szolgáltatta. Ezeket a neveket meg kellett jegyezniök és veszély esetén felhasználniok.) A katona azt mondotta, hogy őr volt a várban, de lehetett volna egy agent provocateur, vagy csak egy jobb érzésű ember aki kockáztatta az életét.

A helyzet kétségbeejtő volt. Segítsen a nagybátyám valakinek aki a demokratikus Csehszlovák Köztársaság ellensége volt, ahol a zsidók teljes polgárjogot élveztek? De másrészt nem maradhatott közömbös egy szenvedő tiszttársával szemben, akinek a kivégzése amúgy sem menthette volna meg Csehszlovákiát az összeomlástól.

Nagybátyám habozott, de rövid lelki tusa után döntött. Adott a katonának elegendő pénzt, hogy élelmet és cigarettát vásároljon. Izgalmas napok következtek, sok idő nem volt. Ismert egy magas rangú cseh tisztviselőt, akiről ugyan nem volt biztos, hogyan fog reagálni, de kockáztatta saját és családja életét és feltárta előtte a helyzetet. Szerencsére a barátja nem soviniszta hanem humanista módon reagált és izgalmas kalandok közepette Németh Jánost kicsempészték a várbörtönből.

Három héttel később, 1938 őszén, a tengely hatalmak bécsi döntése alapján Csehszlovákia magyarlakta területeinek nagy részét visszacsatolták Magyarországhoz. Ünneplő városunk valóságos virágerdővé vált és valahogyan minden ház tetején magyar lobogó lengett.

* * *

Az öreg ember tele volt emlékekkel. Eszébe jutott az a szomorú nap az első világháború végén, amikor Beregszász már nem volt magyar fennhatóság alatt, hanem bekebelezték az újonnan alakult Csehszlovákiába. Ennek következtében az összes állami alkalmazottaknak fel kellett esküdniök az új köztársaságra. Mielőtt ismét megnyitották a gimnáziumot, a tanárokat felsorakoztatták a tanári szobában, ahol az újonnan kinevezett cseh nemzetiségű igazgató, aki magyarul nem beszélt, titkára segítségével eskette fel a tanárokat. A tanárok egyenként előléptek, elismételték az eskü szövegét, kezet fogtak az igazgatóval. Az utolsó a sorban, a katolikus és református hittan tanár után, a zsidó hittan tanár volt. A lassan ismétlődő eskütétel már unalmassá vált, mindenki várta a végét. Amikor végre az utolsó személyre került a sor, a titkár nevén szólította: Fränkel Jónás. De mindenki meglepetésére a zsidó hittan tanár ahelyett, hogy elismételte volna az esküt a cseh államra, ahogy a többiek tették, így szólt: "Uram, én már egyszer felesküdtem a királyomra, s ha az ember nem tartja be az esküjét, akkor az eskü amúgy sem ér sokat". Ezzel a kínos csendben fejére tette a kalapját, udvariasan elköszönt és elhagyta a tanácstermet.

És most, húsz évvel későbben, egy gyönyörű őszi napon végre a magyar csapatok hazajöttek. Az öreg felvette ünneplő ruháját, s miközben reszkető kezével a nyakkendőjét kötötte, csendesen zümmögte: Kossuth Lajos azt üzente, elfogyott a regimentje, ha még egyszer azt üzeni, mindnyájunknak el kell menni, éljen a magyar szabadság, éljen a haza...

Az utcán zenekar szólt, a bevonuló honvédeket virágokkal dobálták. Köztük vonultak megviselt civil ruhájukban a 'rongyos gárdisták' is. Az ünnepségek után a szétszéledt rongyos gárda tagjai furcsa tanújelét adták hősiességüknek: betörték azoknak az üzleteknek a kirakatait, amelyeknek a tulajdonosait zsidóknak vélték. És amikor utjukba akadt egy vézna, öreg, hetvenöt éves ember, aki húsz évvel korábban, egyedül volt hűséges a magyar államra tett esküjéhez, de rövid ősz szakálla miatt zsidónak nézték, kegyetlenül leütötték és antiszemita jelszavakkal sértegették. Nem jelentett túl sok vigasztalást, hogy néhány perccel későbben leütöttek egy másik kis törékeny öreg embert, akit szintén zsidónak véltek, mert az öreg generációra sokszor jellemző rövid szakállt viselt. Ez a kis öreg a város leggazdagabb, keresztény földesúri családjának volt a feje.

Erre a szomorú epizódra emlékeztem vissza 1944 október 15-én amikor a kormányzó drámai rádió beszédében, parancsot adott a magyar hadseregnek, hogy forduljanak a megszálló német fasiszta hadsereg ellen. Beszédében emlékeztette a tisztikar tagjait esküjükre, Istenre, a hazára és a kormányzóra, és remélte hogy segítségükkel a magyar nemzetet a szabad országok családjába vezetheti. Sajnos a tisztikar döntő többsége felrúgta esküjét és habozás nélkül felesküdött a hitleri Németországnak alárendelt új fasiszta kormányra. Ezzel a hazaárulással meghosszabbították a háborút és kezére játszottak az utódállamoknak, amelyek így sikeresen megakadályozták a trianoni határok revízióját.

Az öreg zsidó hittan tanár a beregszászi gimnáziumban, erősebb jellemmel és hűséggel viseltetett hazája irányában, mint a hazaáruló tisztikar Horthy kormányzó felé. Jól ismertem a kis öreget, s nagyon szerettem. Anyai nagyapám volt.

* * *

A Beregszászhoz közeli Mezőkaszonyban lakott nagyapám bátyja, akinek sok gyermeke volt. Egyik napon, ez még a 19. század második felében volt, amikor vacsorázni hívták a gyerekeket, a kis három éves Vilmos hiányzott. Napokon keresztül az egész falu az elveszett gyereket kereste, de nyomaveszett.

Mintegy ötven évvel később a Fränkel család levelet kapott az elveszett kis Vilmostól, aki egy hihetetlen történetben magyarázta meg eltűnését. Abban az időszakban cigányok raboltak el gyerekeket, hogy eladják gyermektelen szülőknek, s Vilmos szülei erre gyanakodtak. De e mellett voltak túl buzgó katolikus térítő rendek, akik nemes cselekedetnek tekintették zsidó gyerekek lelkét megmenteni. Egy ilyen rend tagjai rabolták el a kis Vilmost, akit szeretettel és gondosan felneveltek, és papi szemináriumba írattak. Mint felszentelt, tehetséges fiatal pap gyorsan emelkedett a katolikus hierarchiában és már fiatal korában elismert történész lett. A levelet így írta alá: Fraknói Vilmos, Budapest püspöke. Ettől az időponttól kezdve nagyon szoros kapcsolatban maradt rég elveszett családjával, de hűségesen kitartott katolikus vallása mellett.

Egy szép őszi szombaton a püspök jó barátjával, Vámbéry Árminnal, az akkor már világtekintélynek örvendő orientalistával sétált. Ahhoz, hogy Vámbéry egyetemi tanár lehessen, meg kellett keresztelkednie. Ahogy sétáltak a Fasor felé a Király utcán keresztül, csiklandozó sólet szag ütötte meg az orrukat. Vámbéry a püspökhöz fordult, s ezt mondta: "És ezt a vallást hagytuk mi el?"

* * *

Amikor 1938 őszén a Felvidék egy részét visszacsatolták Magyarországhoz, a zsidók számára az örömbe sok üröm is vegyült. Csehszlovákiában a vallás semmilyen hátrányt nem jelentett, zsidók és keresztények egyaránt élvezhették a demokrácia áldásait. Ebben az időben a magyar parlament már meghozta az 'első zsidótörvényt', amelynek értelmében zsidók csak százalékarányuknak megfelelően, ami 6 százalék volt, vehettek részt iparban, kereskedelemben, felső oktatásban és így tovább. Gyakorlatban ez majdnem 100%-os tilalom volt, mert különösen a vidéki hatóságok, visszaélve hatalmukkal, a zsidókat igyekeztek kirekeszteni mindenhonnan. Ezek az intézkedések a zsidókra végzetesek voltak, de a keresztények számára tulajdonképpen megalázók. A törvény azt sugalmazta, hogy a keresztények nem voltak versenyképesek a zsidókkal, és éppen ezért helyzetüket törvénnyel kellett megerősíteni. Ez természetesen nevetséges volt, de az elvakult gyűlölködő antiszemiták nem látták az erdőt a fáktól.

Ahogy megszavazták az első zsidó törvényt, lázas kutatás kezdődött születési, házassági és egyéb bizonyítványok megszerzésére. Ha valaki állás után folyamodott, vagy valamilyen engedélyt kért, nem azt kellett bizonyítania, hogy keresztény volt, hanem azt hogy nem volt zsidó több generációra visszamenőleg. Mindez a hitleri teórián alapult, hirdetve az árják felsőbbrendűségét. A parlamentben egy törvényhozó gúnyosan meg is jegyezte. "Ha a zsidók egy más fajhoz tartoznak, hogy van az hogy nekünk mégis iratok tömegével kell igazolnunk, hogy mások vagyunk?"

Mégis mindezt összeadva, a zsidók helyzete ezekben a háborús években még mindig sokkal jobb volt Magyarországon, mint a környező államokban, ahol a német befolyás sokkal erősebb volt. De nem a nagybátyámnak, a 'pocakos bankárnak'. Elhatározta, hogy családjával kivándorol Palesztinába, de útlevélkérelmét minden alkalommal elutasították. Eszébe jutott a 'rongyos gárdista' Németh János, akinek az életét megmentette, s aki azóta magas állást töltött be. Németh János szívélyesen válaszolt nagybátyámnak, s megígérte, hogy mindent el fog követni nagybátyám és családja útlevelének érdekében. Azt is hozzátette, hogy Magyarország lesz szegényebb, ha volt tiszttársa és családja elhagyja az országot. Németh János azonban legnagyobb meglepetésére azt tapasztalta, hogy mindenütt elutasították kérelmét, amikor kiderült, hogy egy zsidót akar segíteni. Végül is emlékezett, hogy a magyar vezérkarnak annak idején részletes jelentést adott drámai megmeneküléséről nagybátyám segítségével a munkácsi várból. De a vezérkar is csak annyit tudott elérni, hogy egy ú.n. Nansen útlevélhez juttatták nagybátyámat, amilyeneket hontalan személyek kaptak. Nagybátyámnak alá kellett írnia egy nyilatkozatot, hogy soha nem fog visszatérni Magyarországra. Így viselkedett a félfasiszta magyar kormány a hadsereg egyik legszebben dekorált tartalékos tisztjével, aki saját és családja életének kockáztatásával mentette meg a 'szabadcsapatos' Németh János életét.

1939 decemberében családunk a pályaudvaron gyülekezett elbúcsúzni nagybátyámtól és családjától. A hideg estén nagybátyám kihajolt a vonat ablakán és a vasútállomás fényei alatt ismét szemembe ötlött csillogó kopasz feje, három arany foga. Itt volt a 'pocakos bankár', az 'ellenség' apámnak kedvenc gyermekkori meséiből. Én már tizenhétéves voltam, és gyermekkoromnak azok a kellemes reggelei már messze voltak a múltban. Apámhoz fordultam: "Miért tetszett a 'pocakos bankárt' a nagybátyámról mintázni?" Apám nevetve válaszolt:

"Szóval emlékszel még a mesékre? Be kell vallanom, hogy nem tudtam ellenállni, mert nagybátyád külseje a tipikus bankárra emlékeztetett, kövér, kopasz és nyilván gazdag, hiszen három arany foga volt. De tudod fiam, visszagondolva, nagybátyád, aki olyan sok jót tett másoknak, igazán nem volt a 'pocakos bankár', a szíve mélyén a 'fiukhoz' tartozott"...

Szürke, borongós februári reggel volt. Már hatodik hónapja voltam az Államvédelmi Hatóság fogságában, mindvégig magánzárkában. A kihallgató tiszt őrnagyi rangban szolgált az ÁVH Kémelhárító Osztályán. Ugyanazokat a kérdéseket ismételte rendszeresen és válogatott sértésekkel illetett amikor vádjait tagadtam. Ez minden délelőtt körülbelül három órán keresztül tartott, délután újabb két-három órát ismétlődött a szokásos jelenet. A kihallgató tiszt kérdései között néha iratokat tanulmányozott, néha témát változtatott és hétköznapi dolgokról, sport eseményekről beszélgettünk. Ez taktika volt részéről, bizonyítani akarta, hogy lehet vele társalogni is, s ha beismerő vallomást teszek, akkor a hangnem ilyen kellemesre változhat. Beszélgetés közben felállt az íróasztalától, lassan az ablakhoz sétált, ahonnan engem mindig távol tartottak. Ahogy kinézett az ablakon, egy sorozat hatalmas robbanás rázta meg a szobát. Hirtelen felém fordult és megjegyezte:

"Talán kitört a háború és az amerikaiak útban vannak kiszabadítani magát és fasiszta barátait." Aztán cinikus mosollyal az arcán hozzátette:

"Kellemes kis kaland várna magára Amerikában, ugyebár? Egy kellemes kis kaland Amerikában," ismételte halkan, mint aki inkább saját magához beszél.

"Én a maga helyében azért nem lennék optimista, nem az amerikaiak jönnek, csak a jeget robbantják a Dunán mert árvízveszély van."

De még mielőtt befejezte a mondatot, a mosoly lefagyott az arcáról s magából kikelve üvöltötte:

"Maga nem megy innen sehova, nekem van időm kivárni amíg bevallja bűneit a Népköztársaság ellen. És ha szerencséje lesz és nem kötik fel, akkor élete végéig fog rothadni a börtönben."

* * *

A Kárpátok legnyugatibb sarkában ahol a hegyek majdnem észrevétlenül beleolvadnak az alföldbe írta Petőfi sok allegorikus költeményét. Badaló község határában, ahol a Tisza már veszélyes folyóvá szélesedik ki, s időnként haragosan elönti a vidéket, született meg a Tisza című vers és még jó néhány. Petőfi nem engedhetett utat nyíltan Habsburg-gyűlöletének, így verseiben kelt ki ellenük. Nem találhatott volna jobb inspirációt ezekhez az allegorikus költeményekhez mint ezt a környéket, ahol a hegyvonulat az alfölddel találkozott. Verseiben a hegyek jelképezték az elnyomó hatalmat szemben a végtelen pusztával, ahol a gondolat szabadon szárnyalhat. De amikor én ezen a vidéken születtem, 1921-ben, már nem a Habsburgok voltak az elnyomók. Szülővárosom már nem tartozott Magyarországhoz, hanem az újonnan kreált Csehszlovákiához, amit mesterségesen szakítottak ki az Osztrák-Magyar Monarchia testéből.

A nem-szláv kisebbségek, belefáradva a háborúba, kénytelenek voltak tudomásul venni az új helyzetet, bár különösen az idősebb generáció makacsul hitt abban, hogy ezek az új rájuk erőszakolt határok nem fognak sokáig létezni. A cseh hatóságok, figyelembe vették a kisebbségek jogait, csak a magyar himnusz éneklését és a magyar zászló kitűzését tiltották meg. Beregszászban, azaz Berehovoban, ahol kizárólag magyarok éltek, az élet látszólag alig változott. A cseh nyelvet hivatalossá tették a magyar mellett, de egy néhány újonnan érkezett cseh tisztviselő kivételével senki sem beszélte. A bíróságok, a városháza és a többi helyi hatóságok továbbra is magyar nyelven intézték az ügyeket. Az elemi és középiskolák tanítási nyelve magyar maradt, a cseh nyelvet csak annyira tanították mint más idegen nyelvet. A kassai és pozsonyi magyar tanítóképzők továbbra is magyar nyelvű tanítókat képeztek, de a prágai és brünni egyetemeken a tanítási nyelv cseh és német maradt, mint ahogy volt a Monarchiában.

Amikor 6 éves lettem, a szüleim beírattak egy újonnan alapított cseh nyelvű elemi iskolába, azzal a szándékkal, hogy magyar nyelvű egyetem hiányában, könnyebben tudjak a cseh nyelvű egyetemre előkészülni.

Ebben az iskolában súlyt helyeztek a különböző vallások oktatására. Addig a vallás semmilyen hatással nem volt reám, annak ellenére, hogy már 6 éves korom előtt is észrevettem a különféle szokásokat. Egészen természetes volt, hogy karácsonykor a szomszéd gyerekek gyönyörűen feldíszített fája alatt játszottunk, húsvétkor pedig a szomszéd gyerekek jöttek hozzánk pászkát enni. Az élet egyszerű volt mindenfajta komplikáció nélkül. De ahogy az évek múltak, még egy ilyen kis városban is jobban kiéleződtek a vallási különbségek, korai ártatlanságunkat felváltotta a gyanakvás és akaratlanul is részeseivé váltunk a felnőttek politikai versengésének.

A középiskolás korban lévő fiatalok társadalmi élete a város két cserkészcsapata körül forgott. A "magyar cserkészcsapat" tagjai a keresztény fiatalok voltak, míg a zsidó vallású fiatalok a "zsidó cserkészcsapatba" iratkoztak be. A zsidó cserkészcsapatban tanultunk a zsidóság történetéről, az évszázadokon keresztül való elnyomásról. Nem akartam hinni a füleimnek, amikor a 19. századbeli tiszaeszlári vérvádról hallottunk, ahol a zsidókat azzal vádolták, hogy vallási rítusokhoz keresztény gyerekek vérét használták. A vérvádat követő pogromot a parlament egyik bátor, liberális tagjának, báró Eötvös Károlynak a közbelépése szüntette meg, aki, mint kortársa Zola a Dreyfuss per idején, fáradhatatlanul harcolt az előítéletek ellen.

Az én ifjúkori lojalitásom Csehszlovákiához komoly szakadást és vitákat okozott a családunkban. Nemcsak azért mert a megélhetésünk a magyarországi porcelángyárakkal való kapcsolatainktól függött, hanem apám soha nem szimpatizált az új demokratikus Csehszlovákiával, áldemokráciának nevezte azt a rendszert, amelyik különböző nemzetiségeket kebelezett be az érdekeltek hozzájárulása nélkül. Apám gyakran figyelmeztetett, hogy az én lojalitásomnak Csehszlovákiához káros következményei lehetnek, különösen azért mert én voltam a fiatalok között az egyik leghangosabb kritikusa a jobboldali magyar kormányoknak. Apám figyelmeztetései ellenére tudtam, hogy szíve mélyén büszke volt rám, hogy fiatal korom ellenére ilyen határozottan kikeltem polgári jogaim védelmére.

A 30-as években az egész világ szenvedett az általános gazdasági válság következményeként, de sokan remélték, hogy ha Németország gazdaságilag lábra áll, akkor az jótékony hatással lesz egész Európára és így a mi vidékünkre is. Bereg megye jóléte a szőlő és bor termelésétől függött, de amikor az embereknek nem volt elég jövedelmük a szűk megélhetésre sem, akkor nem sokan vásároltak bort. A gazdasági válság következtében a magyar porcelángyárak nem tudtak valutához jutni és ez majdnem teljesen megállította a kaolin szállítását Magyarországra, aminek következtében apám bányavállalata az összeomlás küszöbén állt.

Apám kétségbeesésében gyorsan három életbiztosítást kötött. Az egyiknek a haszonélvezője a nővérem volt, a másiknak én voltam, s ez a két biztosítási kötvény látszólag elegendő jövedelmet biztosított számunkra ahhoz, hogy iskoláztatásunkat befejezhessük. A harmadik kötvény anyám jólétéről gondoskodott. Apám elhatározta, hogy ha öngyilkosságot követ el, ez megoldja a családja problémáit. Azon a napon, amikor Bécsbe készült, hogy ott vessen véget életének, én mint 9 éves kisfiú mellékuporodtam az ágyba, ahogyan az reggelenként szokásom volt, és minden ok vagy átmenet nélkül azt mondtam: "Én nem tudom apuka nélkül elképzelni az életet."

Azt hiszem 16 éves lehettem, amikor apám elmondta nekem ezt a történetet. Öngyilkossági szándékáról senkinek, még anyámnak sem beszélt soha, s az én váratlan kijelentésemnek tulajdonította, hogy elállt szándékától, ezzel megmentette nemcsak a saját életét, hanem kis családjának a jövőjét. Az irónia az volt az egészben, hogy annak ellenére, hogy a biztosítások még öngyilkosság esetében is érvényesek voltak, az általános gazdasági helyzet következtében a világszerte ismert Phoenix biztosító vállalat rövidesen megbukott és a kötvények elvesztették értéküket.

Az a tény, hogy már fiatal korunkban idő előtt ki voltunk téve a politikai élet következményeinek, nem akadályozott meg bennünket abban, hogy észre ne vegyük életünkben a biológiai változásokat. Ez volt az az időszak amikor a lányok fontosabbak lettek bármi másnál. A legjobb barátom Áron, az utcánk végén lakott, szemben a vasút állomással, ahol az apjának vendéglője és szállodája volt. A vendéglő beceneve "6-comb" volt, utalás Áron három jóképű nővérére. Anyám gyakran intett arra, hogy inkább Áront hívjam hozzánk és ott töltsük az időnket. Természetesen a mi házunk körül soha semmi nem történt, míg a vendéglő és a szálloda körül zajlott az élet. A cigányzenészek barátságosak voltak és Áron idősebb fiú testvéreinek mi voltunk a kedvencei.

A pincérnők fiatalok és csinosak voltak. Mi a vendéglő egyik hátsó szobájából figyeltük őket, s gyakran láttuk, ahogy a férfi vendégekhez csatlakoztak és rövidesen együtt eltűntek az egyik szállodai szobában. Ha alkalmunk volt rá, titokban az ablak alá osontunk és ott hallgattuk a szobából kiszűrődő kéjes hangokat. Amikor egy-egy lengén öltözött pincérnővel találkoztam, az izgalom elviselhetetlenné fokozódott. Akkor már megértettem, hogy anyám miért akart távol tartani a vendéglőtől.

Egyik tikkasztó nyári napon, már iskolai szünidő volt, ismét a vendéglő körül tanyáztunk. Ezen a napon a pincérnők nem voltak túlságosan elfoglalva. Néhányan közülük csak egy szál kombinéban üldögéltek az asztalok körül. Egyikük, Glória, beszélgetni kezdett velem, de én nem tudtam a szavaira figyelni, mert az átlátszó kombiné alatt tisztán láttam a melleit. Glória észrevette, hogy nem tudom a szemeimet levenni róla, felállt, magához húzott és azt mondta: "Menjünk".

Én kábultan követtem a szobájába. Ahogy bezárta az ajtót mögöttünk, anélkül, hogy egy szót is szólt volna, kilépett a kombinéjából és előttem állt teljesen meztelenül. Én teljesen magamon kívül voltam, meztelen testének a szépsége egészen elkábított. Gyöngéden megérintett és én valósággal a karjaiba zuhantam. A következő néhány percben egy csodálatos új élményben volt részem. Egy kicsit későbben, ahogy a ruhámat felvettem, örök szerelmet éreztem irányában, olyat amilyet csak egy 14 éves fiú tud érezni. Számomra Glória volt a világ legszebb teremtése, a szívem tele volt gyöngédséggel és szerelemmel. Aztán gyengéden az ajtó felé irányított, s amint az ajtó becsukódott mögöttem, tisztán hallottam, hogy hangosan felnevetett. Egy pillanatig megszégyenülve éreztem magam és gyűlöltem ezért a megalázó nevetésért. De mindennek ellenére el voltam telve a csodálatos emlékkel és ahogy kiléptem a nyári hőségbe, tudtam, hogy az életem megváltozott és új kalandok előtt állok.

* * *

1938-ban a beregszászi zsidó cserkészcsapat születésnapját ünnepelte, 13 évvel korábban egy idealista, fiatal banktisztviselő alapította. A zsidó vallás a 13. születésnapnak nagy jelentőséget tulajdonit. Az Ótestamentum szerint amikor egy fiúgyerek ezt az évet betölti, akkor ember lesz belőle. Ebben az évben én voltam a cserkészcsapat titkára és mint olyan, én tartottam az ünnepi beszédet az ünnepségen, amire meghívtuk a város előkelőségeit, többek között a Magyar Cserkészcsapat parancsnokát, Kaminszky Lászlót, aki különben a gimnáziumban természetrajz szakos tanárunk volt. Kaminszky alapjában véve liberális gondolkodású volt, gyakran forgott zsidó intellektüelek társaságában annak ellenére, hogy voltak olyanok, akik ezt rossz néven vették tőle.

Beszédemben említettem, hogy a cserkészcsapat 13. éves évfordulója egybe esett Csehszlovákia fennállásának 20. éves évfordulójával. Párhuzamot vontam a csehszlovákiai demokratikus rendszer és a Magyarországon uralkodó félfasiszta rendszer között. Hangsúlyoztam, hogy mi, zsidó vallású fiatalok Csehszlovákiában egyenlő jogokat élveztünk, amíg a szomszédos Magyarországon az egyre jobbra tolódó kormányok hivatalos politikája következtében a zsidók másodosztályú polgárokká váltak és a Nyilaskeresztes Párt egyre nagyobb befolyásra tett szert. Amikor a beszédemet befejeztem, a közönség felállt és viharosan megtapsolt, ami természetesen nem az én személyemnek szólt, hanem a beszédem tartalmának. Egyedül Kaminszky László a Magyar Cserkészcsapat parancsnoka maradt ülve, így adott kifejezést elégedetlenségének.

A politikai légkör egyre forróbbá vált. A spanyol polgárháború véget ért és még egy ilyen kis városban is éreztette a hatását a fasiszták győzelme. Még egy spanyol menekültünk is akadt. Néhány hónappal a polgárháború befejezése után megjelent egy fiatal ember, aki spanyolul és franciául beszélt. Mi, a zsidó cserkészcsapat tagjai felkaroltuk, a középiskolában tanult minimális francia tudásunk segítségével úgy ahogy megértettük egymást, minden nap más családhoz kapott vacsora meghívást, még pénzt is gyűjtöttünk számára. Aztán egy kis idő múlva nyomtalanul eltűnt, kiderült, hogy szélhámos volt, s az egész város rajtunk nevetett.

A két legaktívabb politikai párt az enyhén marxista befolyás alatt álló szociáldemokraták voltak, a másik pedig az ortodox kommunista párt volt. A rivalizálás a két párt között állandó volt, de sohasem igazán ellenséges. A közeledő háború veszélye közelebb hozta a két pártot egymáshoz. Majdnem minden vasárnap vagy az egyik vagy a másik párt tartott gyűlést a történelmi múltú nagypiac terén. Ezen a téren bontotta ki II. Rákóczi Ferenc a 18. században zászlaját "Pro Patria et Libertate" a "hazáért és szabadságért" jelszóval a Habsburgok ellen. Egyesítette a földnélküli parasztokat, akikből szervezte a "mezítlábas hadsereget". A lázadást a Habsburgok ugyan leverték, de ennek ellenére ez a hősies megmozdulás hozzájárult az 1848-as forradalom kirobbanásához és végül is az Osztrák-Magyar Monarchia létrehozásához 1867-ben.

1938 tavaszán a "mezítlábas hadsereg" utódai érezték, hogy most az ő idejük következik és szembe kell szállniok az egyre fenyegetőbb német fasizmussal. A nagypiac terét tisztára seperték a heti piac után és egy stráfkocsit húztak a tér közepére ahonnan a szónok beszélt. Ugyancsak a stráfkocsi tetején ült egy kis asztal mellett a cseh járási főnök egyenruhás képviselője, akinek a jelenléte biztosította, hogy a gyűlést a törvény keretein belül tartsák. A stráfkocsi körül álltak a hűséges párttagok, de közöttük ott voltak a másik párt tagjai is, akik közbeszólásaikkal heccelték a szónokot. Amikor például Balla József a szociáldemokraták egyik vezetője, egy kőműves, aki tagja volt a prágai szenátusnak, beszélt, akkor a gyűlés hangulata mindig emelkedett. A kommunisták nemcsak a politikáját kritizálták, hanem személyes megfigyeléseikkel fűszerezték megjegyzéseiket: "Jóska, honnan vetted a lányod hozományát" kiáltotta egyik egy héttel a lánya esküvője után, s a közönség jól mulatott a közbeszóláson. De az sem volt teljesen szokatlan, hogy amíg a szónok lelkesen hirdette a pártjának az igéit, addig a másik párt tagjai egyszerűen elhúzták a kocsit a tér közepéről, miközben a szónok és az egyenruhás tiszt zavartan néztek körül segítséget keresve. De ezek az események bajtársi hangulatban folytak, soha nem fajultak el, szinte mindkét párt tagjai érezték, hogy a jó idők a végét járják.

A cserkészcsapat mellett a gimnázium volt a másik intézmény, ahol ugyan a szabályok ellenére, a politikai helyzet erősen befolyásolta az életet, gyakran még a diákok osztályzását is. A zsidó vallású tanárok és a liberálisan gondolkodó keresztény tanárok kisebbségben voltak, s állandóan ki voltak téve a jobboldaliak egyre arrogánsabb kritikájának. Ahogy Csehszlovákia összeomlása egyre valószínűbb lett, a viták a diákok között is egyre ellenségesebbek lettek; akik tegnap még barátok voltak, másnapra ellenséges táborban találták magukat. Az egyik ilyen éles vita Schwartz Bandi és Beregi Pista között odáig fajult, hogy Beregi Pista kijelentette: "Nem adnám a fél lábamat a cseh republikáért, mert az én lábam megmarad, de a republika széjjel fog esni".

Néhány nappal később az igazgatói irodába hivattak. Az igazgató, egy cseh, aki csak néhány szót tanult meg magyarul jelen volt a titkárával, aki aktív katolikus pap volt az egyik közeli kis városban, de egyúttal latin tanárunk is volt. Megkérdezték tőlem, hogy jelen voltam-e amikor Beregi Pista kijelentése a republika összeomlásával kapcsolatban elhangzott. Nagyon meg voltam lepve, mert a vitáink során sokkal súlyosabb kijelentések hangzottak el minden következmény nélkül. Elém tették a Schwartz Bandi által már aláirt jegyzőkönyvet és akkor elismertem, hogy hallottam a kifogásolt kijelentést. Megdorgáltak, hogy miért nem jelentettem, de más következménye nem volt. Egy néhány nap múlva Beregi Pistát kizárták a gimnáziumból. Ez a váratlan esemény rendkívül kiélezte a helyzetet. Schwartz Bandit és engem többen megfenyegettek, annak ellenére, hogy Bandi is csak tanú volt és soha nem tudtuk meg, hogy ki jelentette fel Beregi Pistát.

Tizenéves voltam, politikailag túlfűtött és nem akartam tudomást venni a közeledő politikai változásokról. Továbbra is erőteljesen védtem a Csehszlovák demokratikus intézményeket, szembehelyezve a zsidók sorsát az egyre szélsőségesebb jobboldali magyar kormányok alatt. De Beregi Pista nemcsak osztálytársam hanem barátom is volt és rendkívül lesújtott az iskolából való kizárása annak ellenére, hogy politikailag nem értettünk egyet.

Néhány héttel később, 1938 őszén Csehszlovákia összeomlott. A hírek ijesztőek voltak. Akik lojálisak voltak Csehszlovákiához azokat nyilvánosan kritizálták és fenyegették. A magyar csapatok bevonulása után emberek egyszerűen eltűntek, másokat súlyosan bántalmaztak, még szerencsések voltak azok akiket csak kigúnyoltak politikai állásfoglalásukért.

Amikor a gimnáziumot ünnepélyesen újból megnyitották, lehivattak az igazgatói irodába, ahol felolvastak egy hosszú listát az ellenem szóló vádakról. Részletesen idéztek a beszédemből amit a cserkészcsapat évfordulóján mondtam, vádjaimat a jobboldali magyar kormányok ellen és dicséreteimet a Csehszlovák demokratikus intézményekről. Többek között szovjet barátsággal vádoltak, elfeledve azt a tényt, hogy az én szimpátiám a Szovjet Unió irányában nem ideológiai volt, hanem félelmen alapult a hitleri Németország rohamos terjeszkedése miatt. Természetesen felhozták tanúvallomásomat Beregi Pista ellen is. Az egész jelenetnek a lényege az volt, hogy annak ellenére, hogy magyar az anyanyelvem, nem vagyok méltó arra, hogy magyarnak nevezhessem magam. Végül is, anélkül, hogy egy szót is szólhattam volna, kihirdették az ítéletet: "Ezennel kizárjuk Magyarország valamennyi középiskolájából". Tizenhat éves voltam és mindössze két év választott el az érettségitől.

Két másik diákot is kizártak velem együtt. Ugyancsak elbocsájtották Rónai Jánost, aki latin tanárunk volt és egyben katolikus pap. Ellene az volt a vád, hogy minden március hetedikén, Masaryknak, a Csehszlovák köztársaság elnökének a születésnapján és október 28-án, Csehszlovákia kikiáltásának napján ő mondta az ünnepi beszédet, amit a diákok már nevetve előre suttogtak. "A tavaszi szél diadalmasan lobogtatja a Csehszlovák köztársaság háromszínű zászlaját". Októberben a beszéd szó szerint ugyanaz volt, csak akkor az őszi szél helyettesítette a tavaszi szelet.

Néhány nappal később apám találkozott Rónaival az utcán.

"Hogy van tiszteletes úr?"

"Úgy mint a többi zsidó" válaszolta szellemesen, de keserűséggel hangjában.

Amikor a magyar hadsereg bevonult Beregszászra, a lakásunkból egy szobát lefoglaltak két fiatal tartalékos tiszt számára. Az egyik, egy fiatal százados, pesti üzletember volt, a másik, egy fiatal hadnagy, debreceni nemes ember. Tulajdonképpen szerencsénk volt velük, mert bizonyos védelmet nyújtottak a szélsőséges elemek ellen, akik időnkint "hősiesen" megtámadtak zsidó családokat. A nővérem 19 éves volt, éppen érettségi után, s mindkét fiatal tiszt hevesen udvarolt neki. Esténként a nővérem meghívott egy néhány hasonló korú fiatalt és sokszor a reggeli órákig mulattak, de mindig a jó ízlés határain belül.

Az új határok rendkívül megkönnyítették apám bányavállalkozásának a helyzetét. Röviddel a változás után a budapesti porcelángyárak lényegesen felemelték megrendeléseiket. Az egyik legnagyobb vevőnk a budapesti Zsolnay Porcelángyár volt, amelyik leküldte hozzánk egyik igazgatóját és legjobb szakemberét, egy svájci állampolgárt, hogy részleteiben megtárgyalják jövendő üzleti kapcsolatainkat. William Trösch hozott anyámnak egy láda porcelánt, ajándékot a pécsi testvérvállalatuk termékeiből. Anyám, aki remek háziasszony volt, egy nagy vacsorát rendezett Trösch tiszteletére, amire természetesen meghívta a két fiatal tisztet, akik a házunkba voltak beszállásolva. Éppen amikor egyikük felköszöntötte anyámat, egy nagy darab kő repült be az ebédlő ablakán. Soha nem fogom elfelejteni a kínos jelenetet. 16 éves voltam és nagyon ijedt. Ahogy az ablak betört és a repülő üvegdarabok beborították a szobát, éreztem, hogy abban a pillanatban gondtalan gyermekkorom véget ért és tudtam, hogy ez a pillanat volt a vég kezdete.

Másnap beidéztek a rendőrségre. A kihallgató detektív egy helybeli fiatal ember volt, aki korábban a cseh adóhivatalnak volt az alkalmazottja, s aki engem is és apámat is jól ismert. Hazaárulással vádolt, idézte korábbi kijelentéseimet és közismert szimpátiámat Csehszlovákia mellett. Többször veréssel fenyegetett, de soha nem ért hozzám. A sértegetések és fenyegetések több mint 2 órán keresztül tartottak, végül is tudomásomra hozta, hogy a járási ügyész hivatalosan is vádat fog emelni ellenem. De miután 18 éven aluli voltam, elhatározta, hogy nem tartóztat le és haza küldött.

1938 őszén több szélsőséges fasiszta párt működött Magyarországon. Egymás között is harcoltak, mindegyik magát vallotta Hitler leghűségesebb követőjének. Amiben azonban egyet értettek, az a zsidók iránti gyűlöletük volt, és egységesen elítélték a kormányt, mert szerintük nem lépett fel a zsidók ellen erélyesebben. A kormány tagjai "fajvédők" és jobb oldaliak voltak, természetesen nem voltak türelmesek a zsidókkal szemben, de ellenezték a szélső jobb oldal taktikáját és parlamenti úton kívánták a zsidók polgári jogait korlátozni. A sajtó viszonylag szabad volt, a kormány lapjai próbálták visszautasítani a szélsőjobboldali lapok vitriolos támadásait. Ennek a csatának, ami gyakran a parlamentben is megismétlődött, az volt az eredménye, hogy egyre több szélsőséges jobb oldali elemet különböző címeken megvádoltak és gyakran el is ítélték őket. Ezt a hitlerista Németország rossz néven vette és a német sajtó nem rejtette véka alá csalódását a magyar kormánnyal szemben. A kormány jónak látta a németeket lecsillapítani és 1938 karácsonya előtt amnesztiát hirdetett a politikai bűncselekmények elkövetőire a magyar lakta vidékek visszacsatolásának örömére. Az amnesztia rendelet nem szabta meg, hogy csak a jobboldali elítéltekre vonatkozott, de köztudomású volt, hogy az egész a német kormány nyomásának volt a következménye. Két héttel karácsony után egy rövid értesítést kaptam az ügyészségtől, amely szerint az amnesztia rendelet következtében a vádat ellenem is elejtették.

Elérkezett az ideje, hogy józanul szembe nézzek a jövőmmel. Miután az ország összes középiskoláiból kizártak, a terveim és álmaim összeomlottak. A terveim szerint érettségi után beiratkoztam volna az egyetemre. Az érettségi vizsga letétele különben is nagyon fontos volt. Többek között amikor a 21 évet betöltött fiatalok bevonultak tényleges katonai szolgálatukra, érettségivel tiszti iskolába mehettek és a kötelező 2 év leteltekor tiszti ranggal szereltek le. Azzal is tisztában voltam azonban, hogy ha leérettségizhettem volna, akkor is kevés reményem lett volna az egyetemre kerülni az életben lévő "numerus clausus" miatt. A szüleim viszonylag jómódúak voltak és csatlakozhattam volna apám bányavállalatához, de a szüleim úgy érezték, hogy ha már tanulmányaimat amúgy sem tudom befejezni, akkor valamilyen szakmát kell kitanulnom. Valaki azt javasolta, hogy menjek el fogtechnikusnak, és a fogorvosunk fel is vett laboratóriumába. A munka érdekes és tiszta volt, de ennek a karrieremnek hamar vége szakadt. A fiatal Debrecenből származó tartalékos tiszt akit nálunk szállásoltak be, nem tudta tétlenül nézni szüleim szörnyű csalódását. Apja pápai és királyi kamarás volt, igen jó összeköttetésekkel, aminek következményeként a debreceni főigazgatóságtól részleges kegyelemben részesültem, s megengedték, hogy beiratkozhassak a szomszédos Munkács városában lévő Zsidó Gimnáziumba. Ez az iskola a Csehszlovák időben alakult Héber Gimnáziumként, ahol a modern történelemben először tanítottak a biblia nyelvén Palesztinán kívül. Ez az úttörő intézmény azonban Magyarországhoz való visszacsatolásunk után csak azzal a feltétellel nyílhatott meg ismét, ha a tanítási nyelv magyar lesz és a héber nyelvet csak úgy tanítják mint bármelyik idegen nyelvet. Számomra ez a lehetőség visszaadta önbizalmamat, ideiglenesen Munkácsra költöztem, ahol 1940 nyarán leérettségiztem.

Rendes körülmények között 1940 nyara lett volna az utolsó gondtalan vakációm. Június végén leérettségiztem, s ősszel beiratkoztam volna az egyetemre, ha nem születtem volna zsidónak. A "numerus clausus" alapján nem sok esélyem volt, mégis beadtam felvételi kérelmemet a műegyetem közgazdasági szakára. Néhány hét múlva megjött a válasz. Diplomatikusan, nem sértő módon, minden utalás nélkül a vallásomra, értesítettek: "Létszám betelte miatt nem volt felvehető". Nem voltam túlságosan meglepve a válaszon, de velem szemben ez volt az első ilyenfajta megkülönböztetés. Most nem mással történt, hanem velem. Hivatalosan is másodosztályú polgár lettem. Nem vizsgálták meg a jellememet, a képességeimet, hogy rendes ember vagyok-e vagy rongy ember. De mert a születési bizonyítványom egyik rovatában az volt, hogy izraelita vallású vagyok, ez végzetesen befolyásolta sorsomat.

Szokatlan sürgősség érzése vett erőt rajtam, valami bizonytalan félelem a jövőtől.

Miután az ártatlanságomat 14 éves koromban elvesztettem egy szép prostituált jóvoltából, a szexuális érzések mindinkább elhatalmasodtak. Kielégülést nem volt túl nehéz találni, mert a prostitúció törvényes volt. Talán ez az volt az oka, hogy nem tudok visszaemlékezni erőszakra vagy, hogy fiatal lányok házasságon kívül teherbe estek volna. Udvaroltunk a gimnáziumbeli lányoknak, táncdélutánokra mentünk velük, sokszor csókolóztunk is, de általában tovább nem mentünk. Persze voltak kivételek. Nyolcadik gimnazista voltam, amikor megismerkedtem Ilonával aki két évvel idősebb volt nálam, apja magas rangú városi tisztviselő volt. Nagyon hamar rájöttünk, hogy szeretjük egymást, s mihelyt eljön az időnk, összeházasodunk. De ha így van, akkor miért várjunk még esetleg évekig a testi szerelemmel? Én mindig óvatos voltam, s óvszert használtam. Nagyon gyakran az unokahúgáék lakásában találkoztunk, ahol a szülők egész nap távol voltak. Éppen egy ilyen kellemes délután elé néztem, amikor Ilona megjelent, s aggodalmasan közölte, hogy a periódusa elmaradt, ami soha azelőtt nem fordult elő vele. Szörnyen kétségbeestünk, s arra a következtetésre jutottam, hogy az óvszer hibás volt. Az egyetlen megoldás abortusz volt, ami azonban törvénytelen volt, s szigorú börtönbüntetéssel sújtotta a közreműködő orvost. Megpróbáltam érdeklődni, s azt hallottam, hogy egy fiatal orvos, aki a közelmúltban nyitotta meg rendelőjét, abortuszokat végzett.

Tizennyolc éves voltam, amikor a rendelőjében találtam magam, sápadtan és ijedten. Még mielőtt bármit is szólhattam volna, egy halvány mosoly futott keresztül az orvos arcán. De nem szólt semmit, csak barátságosan bólintott. Ez kissé felbátorított, mélyet lélegzettem és elhadartam az egész problémámat egy véget nem érő, zagyva mondatban. A tenyerem izzadt volt, megtöröltem a zsebkendőmmel. Az egész jelenet kissé megszégyenítő volt, vagy komikus is lehetett egy harmadik személy számára.

Az orvos megértő arccal hozzámfordult, elmagyarázta, hogy az abortusz törvénybe ütközik és súlyos következményekkel járhat. Ennek következtében kereken elutasított. Nyilvánvalóan nem bízott bennem, nem volt semmiféle ajánló levelem, s nem kockáztathatta orvosi pályafutását csak azért, hogy egy zörgő csontú, ijedt, izzadt tenyerű fiatal emberen segítsen. Én kétségbeesetten, majdnem félholtan vonszoltam ki magam a rendelőjéből, s rádöbbentem, hogy csak öngyilkosság vagy az idegen légió segíthet rajtam. Ilonával a szokásos cukrászdában találkoztam, rettegtem a gondolattól, hogyan fogom leírni reménytelen helyzetünket, amikor Ilona megjelent vidáman, mosolyogva, s azt mondta: "Minden rendben van".

Még mindig dermedten Ilonával maradtam egy néhány percig, de aztán elköszöntem, hazamentem és annak ellenére, hogy csak délután három óra volt, lefeküdtem és másnap reggelig aludtam. Másnap az osztálytársam, aki gyanította az ügyemet, megjegyezte. "Ha még sokáig folytatod ezeket a délutáni randevúkat, előbb vagy utóbb belepusztulsz".

Ez az epizód a látszólag örökké tartó szerelmünket lehűtötte, s eltávolodtunk egymástól, már csak azért is, mert új kalandok előtt álltam.

A hetedik és nyolcadik gimnáziumot Munkácson végeztem, de minden hét végére hazautaztam. Egyik vasárnap este az autóbuszon egy gyönyörű szőke asszony mellett ültem, aki legalább tíz évvel idősebb lehetett nálam. Beszélgetésbe elegyedtünk, és mire az utazás vége közeledett, feltűnésmentesen lábát az enyémhez szorította. Ez felbátorított és megkérdeztem, hogy haza kísérhetem-e. Amikor megérkeztünk, meghívott lakásába és biztosított, hogy férje soha sincsen otthon hajnali négy óra előtt. Nem mondta meg, hogy a férje mivel foglalkozik, csak annyit, hogy nála sokkal idősebb és nagyon féltékeny. Ahogy gyöngéden levetkőztettem, amit szemmel láthatólag élvezett, a legszebb női test tárult elém, amit valaha is el tudtam képzelni. Nálam egy kicsit magasabb volt, természetes szőke. Ezelőtt még soha nem láttam meztelenül természetes szőkét. Az éjszaka folyamán megismétlődő szerelmünk izgalmas volt, 18 éves korom ellenére is alig tudtam kielégíteni.

Valamikor éjfél után hallottuk, ahogy a bejárati ajtó kinyílt. Én is nagyon megijedtem, az ő arcán azonban a félelem leírhatatlan volt. Gyorsan kinyitotta az ablakot, kitolt rajta félmeztelenül s a ruháimat utánam dobta. Amikor visszanéztem, a szoba még mindig sötét volt, de az ablak már be volt zárva.

Másnap a helyi újságban olvastam, hogy a Városi Kávéházat éjfél előtt bezárták, mert a konyhában tűz ütött ki. Idézték a főpincér tréfás nyilatkozatát is: "Legalább váratlanul haza mehetek gyönyörű fiatal feleségemhez. Ajánlom, hogy egyedül találjam."

Én pedig őszintén megígértem magamnak, hogy soha nem nézek többet férjes asszonyra. Természetesen ígéretem csak addig tartott, mint az ijedségem.

* * *

A német hadsereg győzedelmeskedett minden felé. Amikor Hitler és Sztálin megegyeztek és Lengyelországot felosztották egymás között, a német hadsereg iszonyatos erejét a nyugat ellen fordította, s ahogy egy-egy újabb német győzelmet jelentettek, a zsidók helyzete egyre rosszabbodott. A helyi hatóságok és maga a rendőrség is részt vettek a jobb módú zsidók zsarolásában. Akiktől nem volt mit zsarolni, azoknak az életét másképen keserítették meg. Iratokat követeltek tőlük annak az igazolására, hogy már őseik is a monarchia területén laktak. Megsárgult születési bizonyítványok, házasságlevelek, életet jelentettek. De sokaknak, akiknek az ősei a 19. századbeli lengyel és orosz pogromok elől menekültek Magyarországra, nem volt ilyen bizonyítékuk. Ezeket százával a németek által elfoglalt lengyel területekre deportálták, ott aztán eltűntek a már akkor titokban létező megsemmisítő táborokban. Ez a fejezete a zsidóság intézményes megsemmisítésének soha nem volt kellőképen dokumentálva, pedig évekkel a tömeges deportálások előtt történt.

Nagyapám, aki már akkor nem élt, sok évtizeden át volt a törvényszék hites héber tolmácsa. A helyi rabbik által kiadott régi születési bizonyítványok és megsárgult házassági levelek hivatalos okmányokká váltak amikor nagyapám lefordította azokat, s ellátta az akkor szokásos vörös viaszos pecsétjével. Nagyapám halála után többé nem neveztek ki héber hites tolmácsot. Egyik nagybátyám megtalálta nagyapám hites tolmácsi réz bélyegzőjét, s szabadságát kockáztatva egy hihetetlenül merész lépésre szánta el magát, hogy embereket megmentsen a deportálástól. Régi könyvek elejéről és végéről kivágta a szokásos üresen hagyott egy-két oldalt. Ezekre a megsárgult papírokra héber szöveggel hamis születési bizonyítványokat és házasság leveleket kreált. Mellétűzve volt a magyar fordítás, megerősítve a hites tolmács vörös viaszba mártott bélyegzőjével. Ráhamisította nagyapám nevét, s a fordítás dátumát, mintha azokban az években történt volna, amikor nagyapám még élt. Ennek a földalatti akciónak a híre villámgyorsan elterjedt, s nagybátyám önzetlen tevékenysége következtében sok százan menekültek meg az akkori deportálástól.

Annak ellenére, hogy a németek sorozatos győzelmei éreztették hatásukat, különösen a vidéki zsidóságon, az emberek egyszerűen nem voltak hajlandók tudomásul venni, hogy ami a zsidókkal történt Németországban s a németek által megszállt területeken, az Magyarországon is megtörténhet. Magyarország ugyan névlegesen háborúban volt a nyugati hatalmakkal, de ennek nem voltak különösebb jelei. De amikor kitört a német-szovjet háború, s a köztudomásúan szovjetnek álcázott német repülőgépek bombázták Kassa városát, ez elegendő ok volt arra, hogy a Bárdossy kormány felelőtlenül hadat üzenjen a Szovjet Uniónak.

A magyar parlament újabb zsidó-ellenes törvényt szavazott meg. Ennek egyik szakasza megtiltotta zsidó férfiak és keresztény nők közötti fizikai kapcsolatot. Érdekes módon a derék törvényhozók nem tiltották meg a keresztény férfiak és zsidó vallású nők közötti kapcsolatot. Különösen a vidéki rendőrségek örömmel vetették rá magukat azokra a zsidó férfiakra, akiknek keresztény nővel volt kapcsolatuk. Fiatal elvakultságomban én ezt a megalázó új törvényt kihívásnak vettem, elhatároztam, hogy akkortól kezdve csak keresztény lányokkal vagy asszonyokkal lesz viszonyom és elhatározásomat be is tartottam. A megye fiatal főjegyzőjének szép feleségével való viszonyom nagyon kielégítő volt, s valamiféle hősnek éreztem magam, hogy a törvényt kijátszottam, különösen mivel a főjegyző köztudomásúan zsidógyűlölő volt. De barátaim, akik sejtették, hogy viszonyom volt a detektív főnök húgával is, óva intettek az ilyen veszélyes kalandoktól. Mindezt betetőzte a város nyilas vezérének a lányával folytatott viszonyom. Ez is csak a zsidótörvények kijátszása miatt kezdődött, de egy nagyon gyöngéd igazi szerelemmé fejlődött.

Egy újabb "botrány" rengette meg ennek a pletykás kis városnak az életét. A nővérem, aki nálam három évvel idősebb volt, miután érettségi után őt sem vették fel az egyetemre, felköltözött Budapestre, ahol egy magániskolában gyors és gépíró tanítói oklevelet szerzett. De még mielőtt gyakorolhatta volna a szakmáját, férjhez ment Rodolfo Petrocellihez, aki a budapesti olasz követség sajtóattaséja volt.

Rodolfo családja ugyan megtartotta olasz állampolgárságát, de őseik több mint száz évvel korábban vándoroltak Olaszországból Erdélybe, s teljesen asszimilálódott magyarokká váltak. Egyedül Rodolfo beszélt olaszul.

Rodolfo miután doktorált államtudományból a budapesti Pázmány Péter Tudomány Egyetemen, ajánlatot kapott egy tanársegédi állás betöltésére. Ehhez azonban magyar állampolgárság kellett, így elment a budapesti olasz követségre, hogy lemondjon olasz állampolgárságáról. Mielőtt ez megtörténhetett azonban, az akkori sajtó attasé állást ajánlott neki az olasz követségen. Rövid gondolkodás után Rodolfo elfogadta az állást mint sajtó-előadó.

Érdekes módon a fasiszta Olaszország kormánya nem kifogásolta, hogy Rodolfo zsidó vallású lányt vegyen feleségül, de amikor a mi kis városunk lapja hírül hozta a házasságot, a város boszorkányai elemükben voltak. Családunk barátai természetesen örömmel gratuláltak, de a város antiszemitái nem rejtették véka alá érzelmeiket. Azt híresztelték, hogy a házasságról szóló hír hamis volt, mások pedig azt sejtették, hogy apám "vásárolt" a lányának egy keresztény fiatal embert, aki még ráadásul diplomata is volt. Az igazság az volt, hogy két fiatal ember megszerette egymást, s összeházasodtak.

* * *

Miután a német villámháború leigázta Európát, a német hadsereg iszonyatos erejét kelet felé fordította. A kezdeti német sikerek után a visszavonuló szovjet hadsereget újraszervezték mélyen bent a Szovjet Unió területén, ami a győzedelmeskedő német hadsereg és szövetségesei számára hosszabb utánpótlási vonalakat jelentett. Amikor végül is a szovjet ellentámadás elkezdődött, az 'Amerika Hangja' és a 'BBC' hírt adott a német vereségek mellett a voronyezsi katasztrófáról, ahol 50.000 fiatal, rosszul felszerelt magyar katona fizetett életével.

Ezen az őszön úgy tűnt, hogy a háborúban végre fordulópont következett be, s a könnyű német sikereknek vége lett. Apám, aki szorgalmasan hallgatta a betiltott nyugati rádióállomások német és magyar nyelvű híreit, optimista volt. Még amikor a németek egyre másra aratták hihetetlen sikereiket, akkor is azt mondta, hogy a németek el fogják veszíteni a háborút, mert a háború sorsát főleg az acél termelés fogja eldönteni.

Minden cikkben hiány volt, s amikor bevezették a kenyérjegyeket, ez sem biztosította a rendszeres kenyér ellátást, bár feketén mindenhez hozzá lehetett jutni. Az egyik pékség tulajdonosának három gyönyörű lánya volt. Én udvarolgattam a legfiatalabbnak, aki két évvel idősebb volt nálam, de már korábban hosszabb ideje viszonyom volt a legidősebb lánnyal, aki nálam tíz évvel volt idősebb és fizikailag kielégíthetetlen étvággyal rendelkezett. Mind a két affair jóval a kenyérhiány előtt kezdődött, így senki sem vádolhatott opportunizmussal. De apám, aki sejtette a kapcsolatomat a fiatalabb lánnyal, tréfásan megjegyezte: "Micsoda áldozatot hozol te a kenyérért! Egy jó fiú természetesen mindent megtesz a családja jólétéért."

Én persze mindent tagadtam, de amikor naponta hoztam haza friss kenyeret egy hegedű tokban, ez kisé aláásta szavahihetőségemet. A hegedű tok maradványa volt a néhány év előtti hegedű leckéimnek anyám ösztönzésére, aki mint minden anya azt hitte, hogy gyereke zenei tehetséggel van megáldva, ami alaptalan volt az én esetemben.

* * *

A tényleges katonai szolgálatra 21 éves korban került sor. Az én időm 1942 október 21-én következett be. A vasútállomáson nagy tömeg volt, a legtöbben búcsúztak a gyermekeiktől, fiatalok a szerelmeiktől, rokonoktól, barátoktól. Mintha egy találkozó lett volna volt osztálytársaimmal, akik közül sokkal már évek óta nem találkoztam. De ez alatt a három év alatt sok minden történt, aminek következtében a keresztény fiatalok és hozzátartozóik külön csoportokban álltak, mintha semmi közünk sem lett volna soha egymáshoz. Pedig ezek voltak a barátaim, akikkel együtt nőttünk fel, együtt futballoztunk és vettünk részt mindenféle fiatalkori csínytevésben. Azt ugyan tudtuk, hogy útjaink megérkezésünk után el fognak válni, de ez a különválasztódás még a helyi vasútállomáson mintha már előjele lett volna a megszégyenítő bánásmódnak, amiben végül is részesültünk.

Mindnyájunknak megvolt az előírásos zöld katonai ládája, vékony fém fogóval. Nem abból a célból készült, hogy kézben vigyük, ahhoz túl súlyos is volt, hanem, hogy a barakkokban mindenki előírásosan az ágya előtt tartsa. Amikor megérkeztünk Szolnokra, a vasútállomáson egy nagyhangú őrmester külön csoportba állította a zsidókat, míg a keresztény bevonulókat felsorakoztatták, úgy ahogy azt levente korunkban megtanultuk, a ládájukat szekérre rakták és a csoport énekelve megindult a laktanya felé. Bennünket is felsorakoztattak, s mi is elindultunk a laktanya felé, nehezen cipelve a súlyos katona ládát. A vékony fém fogó hamar kidörzsölte a bőrünket, vér szivárgott a tenyerünkből, ami izzadsággal keverve nagyon fájdalmas volt. Közben a néhány egyenruhás kisérő szünet nélkül zsidózott, s ha nem voltak megelégedve a menetelésünkkel, néhány rúgással biztattak. Amikor megérkeztünk, röviden közölték velünk, hogy mi nem vagyunk méltók katonai szolgálatra és ezért a háborús időket kemény munkával fogjuk eltölteni. Kaptunk egy-egy katona sapkát és egy-egy széles sárga karszalagot, amit a civil ruhánk fölött a bal karunkon kellett viselni. Szerencsére nem maradtunk soká a gyűlölködéssel teli szolnoki laktanyában, másnap a 100 kilométernyi távolságban lévő Hajdúhadházra, egy építkezés alatt lévő katonai kiképzőtáborba kerültünk. Barakkokat kellett építenünk, akadálypályákat újoncok kiképzéséhez és egy ideiglenes repülőteret. A munkát civil iparosok vezették, ácsok, villanyszerelők, kőművesek; a fizikai munkát nekünk kellett végeznünk. A keretlegényeknek, akik felügyeltek, javarésze egyszerű paraszt fiú volt, akik hirtelen hatalmasnak érezték magukat. A nyolc órai munkaidő után, a "katonai kiképzésünk" kezdődött, ami abból állt, hogy menetelnünk kellett, amit állandóan megszakítottak, mert egy néhányunkat állandóan fegyelmezniök kellett. Úgy tűnt, hogy az ország valamennyi szadistáját ránk szabadították, de később megtudtuk, hogy minden ilyen alakulatnak meg voltak a primitív szadistái. Akadt a keretlegények között néhány jobb érzésű ember is, akik amikor tudtak, igyekeztek enyhíteni a sorsunkon. Néha szinte szabadkoztak a többiek példátlan kegyetlenségei miatt és velünk együtt remélték a német hadsereg közeli vereségét.

A koszt alig volt ehető, köztudomású volt, hogy a keretlegények a nekünk kiutalt zsírból, lisztből, cukorból nagy mennyiséget loptak, s vitték a helyi parasztlányoknak esténként. Szerencsére csomagot kaphattunk otthonról, de volt akiknek a szülei ezt nem engedhették meg maguknak. Ezek főleg ortodox zsidó fiuk voltak, akik ráadásul még csak nem is ették meg a kincstári kosztot, mert az nem volt kóser. Kenyéren, hagymán éltek, s még tőlünk sem fogadták el, amit a csomagjainkban kaptunk, mert sejtették, hogy az sem volt kóser. A század 300 tagja közül kb. 15-en voltak ilyen makacsok, én legalább is annak tartottam őket akkor, de meggyőzni nem lehetett őket. Ezeknek a hite olyan erős volt, hogy hősiesen elviselték a nélkülözéseket. Lassan rájöttem, hogy én nem is érthetem meg őket, én soha nem voltam ilyen mélységes, erős hittel megáldva. Emlékeztettek gyerekkoromból azokra a felvidéki zsidókra, akik szombatonként magukra öltötték a középkorból hátramaradt hagyományos ruhájukat, szőrmével övezett kalapjukat. Én akkor azt kívántam magamban, hogy ezek inkább asszimilálódnának, minthogy felhívják magukra a figyelmet furcsa ruháikkal és szokásaikkal. Később jöttem rá, hogy ezek voltak a vallás talpkövei, akik minden feltétel nélkül hittek az igazságos Istenben, akik tudták, hogy szenvedéseik egy napon megszűnnek, és a Messiás elvezeti őket az ígéret földjére...

* * *

A mi sorsunk a munkatáborban tükörképe volt a katonai helyzetnek. Amikor a németek győzedelmeskedtek, mi viseltük a következményeket. De amikor a Szövetségesek 1943 nyarán nap mint nap erőteljesen visszaütöttek, a keretlegények magatartása is megváltozott. A táborunkban állandóan rém- és valóságos hírek keringtek, s elterjedt az a hír, hogy azok akik a fővárosban szolgálnak, sokkal kedvezőbb bánásmódban részesülnek. Szabadságot kapnak, mint a katonák, és esténként 5 és 9 óra között kimenőt kapnak. Mi arról álmodoztunk, hogy a mi alakulatunkat Budapestre helyezik. Ez ugyan nem következett be, de egy napon közzétették, hogy az alakulat budapesti műhelyeiben 30 szakembert keresnek, villanyszerelők, esztergályosok, lakatosok, hegesztők és mások jelentkezhetnek. A 30 jelentkezőnek körülbelül a fele valóban szakember volt, de a másik fele aki jelentkezett velem együtt, nem volt az. A parancsnokságnak volt valami gyanúja, mert az áthelyezés előtt a 30 'szakembert' felsorakoztatták, s az alakulat parancsnoka Pohly Elemér repülő ezredes megjelent, s óva intette azokat, akik nem szakemberek. "Most még visszaléphetnek bármilyen következmény nélkül", mondotta "de ha ez a budapesti Ferenc József laktanyába derül ki, akkor a nem-szakembereket hadbíróság elé fogják állítani".

A fenyegetés ugyan elég veszélyesnek hangzott, de a szemünk sem rebbent meg, s egy néhány nap múlva mind a harmincan Budapesten voltunk. Amikor széjjel osztottak bennünket 'szakképzettségünknek' megfelelően, én kovácsnak jelentkeztem. A szakmához csak annyi közöm volt, hogy apám bányavállalatának minden telepén volt kovácsműhely, s alkalmam volt ott a munkát megfigyelni. Szerencsére a kovácsműhely parancsnoka, Balassa János szakaszvezető, rendkívül német ellenes volt, és amikor bevallottam neki, hogy nem vagyok kovács, csak kacsintott: majd itt kovács lesz.

A korábbi hírek igaznak bizonyultak, szolgálni a fővárosban valóban sokkal jobb volt, mint vidéken. A szüleim meg is látogattak, s akkor bemutattam nekik Lajta Editet, akivel Budapesten ismerkedtem meg, s akibe beleszerettem. Nyolcadikos gimnazista volt, nagyon olvasott, művelt. Barna haja, s nagyon kifejező szép barna szemei voltak, az arca majdnem átlátszónak tűnő finomságú volt. Minden szabad pillanatot vele töltöttem, tudtam, hogy vele szeretném eltölteni az életem hátra levő részét. A szüleim is jóváhagyták ezt az ugyan nem hivatalos eljegyzést, ami nagyon boldoggá tett. Akkor még nem tudtam, hogy ez volt az utolsó találkozásom szüleimmel.

Az előnyök mellett hátrányai is voltak a budapesti szolgálatnak. Olyan hírek keringtek, hogy sárga szalagos munkaszolgálatosokat megtámadnak az utcán, de minthogy én semmi ilyennek nem voltam szemtanúja, úgy gondoltam, hogy ezek csak a szokásos rémhírek közé tartoztak. Egyik este, amint igyekeztem vissza a laktanyába, hogy még 9 óra előtt beérjek, a Keleti pályaudvar közelében a katonai rendőrség megállított, s utasítottak, hogy kövessem őket a szemben lévő ügetőpályára, amit ideiglenes laktanyának foglaltak le a frontra küldendő alakulatok számára. Bevezettek egy kis szobába, ahol egy néhány egyenruhás katona volt, a katonai rendőrség tagjai eltűntek. Még mielőtt szóhoz jutottam volna, nekem estek vagy hárman és ahol értek ütöttek és rugdaltak. Amikor levegőt vettek, az egyik rámüvöltött: "Te nyomorult zsidó, miattad kell a frontra mennem meghalni". Ez újdonság volt, eddig nem hallottam, hogy a zsidók miatt tört ki a háború. De ezeknek az elvetemült gyáva frátereknek a logika igazán nem volt fontos. Újból nekem támadtak, s amikor az arcomból már vér serkedt, s tele voltam lila foltokkal, kidobtak.

Természetesen késve érkeztem be a laktanyába, s az őr megállított. Mielőtt megmondhattam volna, hogy mi történt, felvezetett az ügyeletes tiszt szobájába, ahol az arcomat lemosta, s közölte, hogy jelenteni fogja az esetet feljebbvalóinak. Szemmel láthatólag fel volt háborodva a történtek fölött.

A szövetségesek nap mint nap erősebbekké váltak. A laktanya udvarán árkokat ástunk, ahol az esti légiriadók alatt kerestünk menedéket. Az árkokban együtt voltunk a katonákkal, s gyakran irigykedve gondoltam, hogy nekik csak a bombáktól kellett tartaniok...

Megkezdődött a katonai alakulatok kitelepítése a fővárosból, a műhelyeket és a személyzetet a fővárostól északra fekvő Szokolya nevű faluba helyezték. Az Edittől való elszakadás elviselhetetlennek tűnt.

A politikai helyzet csaknem óránként változott, tükrözve Németország pillanatnyi hadi helyzetét. A miniszter elnökök gyakran változtak, hol jobbra, hol kissé balra tolódott a kormány. Ez a politikai ingadozás csak megerősítette a németek egyre erősödő bizalmatlanságát Magyarország irányában. 1944 tavaszán Hitler meghívta Horthy kormányzót Németországba egy hivatalos látogatásra. Ebben az időszakban a német hadsereg már elvesztette fölényét, súlyos veszteségeket szenvedett a nyugati fronton, a keleti fronton pedig a szovjet csapatok nyomultak előre. Horthyt a látogatás alatt Hitler informálta, hogy parancsot adott a német hadseregnek Magyarország megszállására március 19-én. A megszálló hadsereg elbocsájtotta a 'megbízhatatlan' Kállay kormányt, s hivatalba iktatott egy új 'hazafias' kormányt Sztójai Döme tábornokkal az élen, aki korábban Magyarország berlini követe volt. Néhány nap múlva Hitler megengedte, hogy megszégyenített 'vendége', Horthy kormányzó, hazatérhessen.

A vidéki városokból és falvakból elkezdődött a zsidók tömeges deportálása a német SS felügyeletével, de sok vidéki hatóság túlbuzgóságában túltett a nácik kegyetlenségén. Leveleimre nem kaptam választ a szüleimtől, de legvadabb álmaimban sem tudtam volna elképzelni, hogy milyen sorsban volt részük.

1944 augusztusában Románia átváltott a szövetségesekhez, amire azért volt lehetősége, mert a szovjet csapatok megközelítették Románia délkeleti tartományait. Ebben az új politikai helyzetben Horthy kormányzó bátran, tekintet nélkül a németek jelenlétére, lemondatta a Sztójai kormányt, s Lakatos Imre altábornagyot bízta meg az új kormány megalakításával. Lakatos megpróbált lavírozni, követni szerette volna Románia példáját, ami azonban még nem volt időszerű. Azonnal próbált enyhíteni a zsidók helyzetén, felfüggesztette a deportálást, s megengedte, hogy azok a munkaszolgálatosok, akik zsidó származású keresztények voltak, sárga karszalagjuk helyett fehér karszalagot viseljenek. Ennek a döntésnek erős szimbolikus jelentősége volt, a német megszállás ellenére jelezni akarta, hogy Magyarország nem ismeri el a 'fajtisztaságról' szóló német törvényeket többé.

1944 október 15-én Horthy kormányzó drámai rádióbeszédében fegyverszünetre utasította a magyar csapatokat a már magyar területeken előrehaladó szovjet csapatokkal szemben. Micsoda boldog nap volt! A munkatábor parancsnoka azonnal levétette rólunk a sárga karszalagot, fegyvereket kaptunk, s előkészítette az alakulatot fegyveres ellenállásra a németekkel szemben. Másnap azonban a megszálló németek letartóztatták a kormányzót és az ország élére a nyilaskeresztes párt vezérét, Szálasit nevezték ki, aki korábban őrnagy volt a hadseregben. Alakulatunknál visszavették tőlünk a fegyvereket, újra fel kellett raknunk a sárga karszalagot, s ismét minden a régi volt.

Néhány hét múlva elrendelték az alakulatunk kitelepítését Németországba. De ekkor a szovjet csapatok már áttörtek a Kárpátokon és délről is magyar területen voltak. A vonatunk 40 vagonból állt, megrakva értékes felszereléssel, s 200 katonával. Két külön vagonban utazott a 30 zsidó munkaszolgálatos. A vonatunk lassan mozgott, nagyon gyakran félretolták, mert a mozdonyra fontosabb célokra volt szükség. A győri vasútállomáson napokat töltöttünk, amikor híre jött, hogy új mozdonyt kapunk, s ez megszakítás nélkül visz bennünket a németek által már korábban bekebelezett Ausztriába. Az alakulat írnoka egy munkaszolgálatos volt, akinek módjában volt menetlevelet hamisítani. Megkérdezte az alakulat tagjaitól, hogy kik akarnak hamis menetlevéllel visszaszökni Budapestre, legnagyobb meglepetésemre mindössze nyolcan vállalkoztunk. De kisérőre volt szükségünk, én megkértem az egyik keretlegényt, egy Karig Jóska nevű kovácsot, hogy segítsen rajtunk. Ez a fiatalember gyűlölte a német fasisztákat, s önzetlenül vállalkozott a veszélyes feladatra. Óvatosan elhagytuk a vagonunkat, átsétáltunk a győri kis-állomásra, ahol vártuk a Budapestre menő személyvonatot. Ahogy felszálltunk a vonatra, Jóska jól játszott szerepét. Hangosan zsidózott, senki nem gyanította, hogy nem ellenünk, hanem mellettünk van. Amikor a katonai rendőrség közeledett, hogy papírjainkat megvizsgálják, amit szerencsére rendben találtak, folytatta a szidalmazásunkat és veszélyes szerepét. Akkor már statárium volt, s ha kiderült volna, hogy hamis menetlevéllel utazunk, a munkaszolgálatosokat azonnal kivégezték volna, Karig Jóskát pedig katonai hadbíróság ítélte volna halálra. Amikor végre megérkeztünk a Nyugati Pályaudvarra, a W.C.-ben levetettük sárga karszalagunkat és búcsút vettünk Karig Jóskától, ettől az önzetlen, derék fiatal embertől. A csoportban négyen voltunk beregszásziak, gyermekkori barátok. Könnyes szemmel öleltük meg egymást s megfogadtuk, hogy a háború után Beregszászon találkozunk, és együtt ünnepeljük meg szabadulásunkat. Négyünkből kettő soha nem tért vissza...

1944 december 4-én lettem katonaszökevény. Budapesten a nyilas terror javában dühöngött, zsidókat nagy számban végeztek ki a Duna partján, a gyárakat rohamtempóban leszerelték és szállították ki Németország felé. Sokan akik közreműködtek a nácikkal szintén nyugatra menekültek. Csak a legmeggyőződésesebb nyilasok és amúgy is kompromittált elemek szolgálták már a kormányt önkéntesen. Ezek voltak azok, akik még mindig hittek a német propagandában, amely szerint a németek új csodafegyvereket fognak bevetni, amelyek megfordítják a háború irányát. De az emberek többsége a BBC adásait hallgatta, s tudták, hogy a szovjet csapatok bekerítették Pestet. A szovjet csapatok hónapokon keresztül nem voltak képesek áttörni a viszonylag könnyen védhető Vereckei szoroson. Végül is a Dálnoki Miklós Béla vezérezredes parancsnoksága alatt lévő második magyar hadsereg a kormányzó 1945 október 15-i parancsa értelmében szembeszállt a németekkel és megnyitotta a Vereckei szorost a lengyel-magyar határon, amely az egyetlen járható út volt a Kárpátokon keresztül. Ezen a szoroson keresztül jöttek a kilencedik században a magyar törzsek is új hazát keresni.

A szovjet vezérkar nem felejtette el Dálnoki Miklós Béla segítségét, s amikor Debrecent felszabadították, ő lett az új ideiglenes magyar kormány miniszterelnöke. De nehogy ismét hasonló helyzetbe kerüljön a szovjet hadsereg, a békeszerződésekben Kárpátalját Ukrajnához csatolták, úgy, hogy azóta is a Vereckei szoros az ő tulajdonukban van.

A tél 1944 decemberében korán köszöntött be, Budapest utcáit vékony hóréteg takarta. Az utcákon rengeteg ember volt, a legtöbben csomagokat cipeltek, főleg élelmiszert. Annak ellenére, hogy sokan Németországba menekültek, a főváros el volt árasztva több mint 300.000 emberrel, akik vidékről menekültek a szovjet hadsereg elől.

A gyönyörű főváros elvesztette varázsát. A lakóházak egy része sérülést szenvedett a Nyugatiak bombázása következtében. Káosz volt mindenfelé. Az utcasarkokon fegyveres nyilaskeresztesek igazoltatták az embereket, zsidókat kerestek. Ebben az időszakban a budapesti zsidók nagy része már a Dob utca és környékén körülkerített gettóban volt, vagy az úgynevezett "védett házakban" a Vatikán és egy néhány nyugati állam követsége jóvoltából. A svéd diplomata Raoul Wallenberg többezer ember életét mentette meg.

Nem tudtam, hogy mi történt Edittel és szüleivel. A nyugati pályaudvarnál felültem a 6-os villamosra azzal, hogy a Rákóczi útig megyek, amelynek a sarkán laktak Editék az ú. n. Athenaeum épületben. A Podmaniczky utcánál két fegyveres nyilas szállt fel a villamosra és igazolást kértek minden utastól. Az emberek arcán látszott a megvetés irányukban, de senki sem mert tiltakozni. Elővették irataikat, hogy bizonyítsák, hogy nem zsidók. Én sietve, de lehetőleg feltűnésmentesen átfúrtam magam a tömött villamoson a másik végén levő lejárat felé, amikor egy idősebb férfi és a felesége felálltak a helyükről, s a férfi a fülembe súgta. "Igyekezzen fiam, mi majd eltakarjuk a kocsi lejáratát". Ahogy leléptem a villamosról, láttam az idős házaspárt, amint még mindig álltak eltakarva a lejárati lépcsőket és ezzel valószínűleg megmentették az életemet. Soha nem volt alkalmam megköszönni emberségüket.

11 órakor érkeztem Editékhez. Édesapja nyitott ajtót mély szomorúsággal a szemeiben. Edit és húga szemei pirosak voltak a sírástól. A szoba közepén két bőrönd volt, ennyit volt szabad négy embernek becsomagolni. Délután 2 órára várták a rendőröket akik a gettóba kisérték őket. A rendőrök azonban soha nem voltak egyedül, általában két fegyveres nyilas volt velük, nehogy a rendőrök emberségesen bánjanak a kitelepítettekkel. Természetesen ezek a nyilas banditák jól szemügyre vették a lakásokat, s aztán visszatértek kirabolni.

Sok időnk nem volt, megkértem Edit szüleit, hogy vihessem őt magammal a Petrocelli családhoz, a sógorom szüleihez, ahol reméltük átvészelni a következő napokat amíg a gyorsan közeledő szovjet csapatok felszabadítják a fővárost. Azoknak a sorsa, akiket a gettóba kísértek enyhén szólva bizonytalan volt. Ahogy sietve elköszöntünk, Edit édesanyja átölelt és a fülembe súgta: "Vigyázzon nagyon Editre" s miközben könnyeit letörölte, hozzátette: "Ugye tudja, hogy mire gondolok?"

"Természetesen" próbáltam biztosítani. Tudtam, hogy nemcsak Edit életét féltette. Rendes körülmények között egy tizennyolc éves lány nem hagyhatta el a szülői házat, még a vőlegényével sem, esküvő nélkül. De ezek nem voltak a szokott hétköznapok. Edit édesanyja tudta, az én ígéretem ellenére, hogy a lánya, ha mindezt túléljük, asszonyként fog visszatérni.

Megpróbáltunk feltűnés mentesen elmenni a villamosig. A Nyugati pályaudvarnál átszálltunk egy Váci úti villamosra, s nem sok idő múlva elértünk az angyalföldi Szekszárdi utcába ahol a Petrocelli családnak jó néhány tagja lakott együtt. Rodolfo szülei, Irma és Orbán, Ella nevű lányuk, akinek a férje mint tartalékos katona valahol az orosz fronton szolgált, a kisfiával, továbbá Irma néninek özvegy nővére Emma és agglegény bátyja Lajos, aki már hosszú évek óta udvarolt Lujzikának, akit mindig készült feleségül venni, de soha nem került rá sor. Néhány hónapja Lujzika is ideköltözött, miután lakását bombatámadás érte.

Irma néni szokásos kedvességével fogadott bennünket, de Orbán bácsi kevésbé volt lelkes. Orbán bácsi alacsony ember volt, az arca intellektuális volt, annak ellenére, hogy nem volt az. Főszerelő volt a Ganz gyárban, ahol a túlsúlyban lévő szociáldemokrata munkások sok borsot törtek a jobboldali kormányok orra alá. Orbán bácsi az egyik vezére volt a szociáldemokrata pártnak, született szónok. Annak ellenére, hogy a szociáldemokrata párt elismert politikai szervezet volt, bátorság kellett keményen kritizálni a jobboldali kormányok bel- és külpolitikáját. De Orbán bácsi és társai nem csak a kormánnyal harcoltak, hanem pártjuk balszárnyával is, akik tulajdonképpen a betiltott kommunista pártnak voltak a tagjai.

Orbán bácsi elmagyarázta, hogy a náluk való bujkálásunk nagyon veszélyes lehet. Mindenki tudta róluk, hogy a menyük zsidó, és hogy a tőszomszédjuk Orbán bácsi legjobb barátja volt, egy zsidó, akit ugyan már korábban elhurcoltak. Hozzátette azt is, hogy ő mint ismert szociáldemokrata is állandó megfigyelés alatt állt.

Végül is minden józan ész ellenére Irma néni ragaszkodott ahhoz, hogy ott maradjunk, s végül Orbán bácsi is beleegyezett. A mi jelenlétünk veszélybe hozta az egész családot, de voltak más keresztény családok is, akik önzetlenül ilyen nemes magatartást tanúsítottak.

Ahogy beesteledett, mindnyájan körül ültük a rádiót, és hallgattuk a BBC magyar nyelvű híreit. A szovjet csapatok már körülvették a pesti oldalt, s tőlünk mindössze 50 kilométernyire voltak. Lajos bácsi, aki minta-asztalos volt a MÁVAG-nál, még bejárt dolgozni, annak ellenére, hogy a szovjet csapatok csak néhány kilométernyire voltak a munkahelyétől. Voltak olyanok, akiknek a lakóhelyét a szovjet csapatok már megszállták, de bejöttek a munkahelyükre, s nagyon nyugtalanító híreket hoztak. A szovjet katonák teljesen fegyelmezetlenek voltak, részegek, raboltak amit értek, de főleg a karórákat kedvelték és megerőszakolták még az idősebb nőket is.

"Én mindezt nem hiszem" mondtam Lajos bácsinak "ezeket a híreket a hitelüket vesztett fasiszták terjesztik. Szerintem a szovjet csapatok igazi felszabadítóként fognak viselkedni".

Így is éreztem. 23 éves voltam, szimpatizáltam a Szovjet Unióval, nem csak azért, mert egyedül annak a jóvoltából volt reményünk túlélni ezt a borzalmas háborút, de azért is, mert mint sok más fiatal, hittem a kommunista propagandának, hogy a szocializmus jobb és igazságosabb rendszer mint a kapitalizmus. S mindez annak ellenére, hogy apám nagyon gyakran ecsetelte előttem a bolsevizmus szörnyűségeit. Emlékeztetett Churchill mondására is, amely szerint aki 20 éves korában nem szocialista, annak nincsen szíve, de aki még negyven éves korában is szocialista annak nincsen esze.

Lajos bácsi, akire nem tudok másképpen visszaemlékezni mint füstölgő pipával a szájában, halvány mosollyal az arcán megjegyezte:

"Majd meglátja fiam, hogy igazak-e ezek a hírek vagy sem".

"Amikor meglátom az első szovjet katonát, fel fogom tűrni az ingem ujját, hogy lássa a karórámat" válaszoltam tele önbizalommal. "Egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy a győztes szovjet katonák lopnak. Elvárom tőlük, hogy igazi felszabadítóként viselkedjenek" ismételtem.

Lajos bácsi nem vitatkozott, csak a pipája füstjén keresztül mondta halkan:

"Majd meglátjuk, majd meglátjuk, valószínűleg együtt. A műhelyt bezárták, én is itthon maradok".

Vacsora után Irma néni közölte Edittel és velem, hogy a hideg nappali szobában lévő szófán fogunk aludni. A lánya Ella, egy talpraesett, szép fiatal asszony, megjegyezte:

"Ne aggódjon mama, ezek ketten fogják kellőképen melegíteni egymást."

Edit zavarában elvörösödött. Petrocelliék nem tudták, hogy ez lesz a nászéjszakánk.

Másnap reggel lelkiismeretfurdalással ébredtem. Rádöbbentem, hogy jelenlétünkkel milyen veszélyes helyzetbe hoztuk ezt a jólelkű családot. Közöltem Orbán bácsival, hogy elmegyünk.

"És ha szabad tudnom, hová mennek. Ha nem vette volna észre fiam, odakint háború dúl, s ráadásul egyesek embereket használnak célba lövésre. Csak maradjanak nyugton, most már valahogy átvészeljük a hátralévő napokat."

Ahogy ez a beszélgetés befejeződött, megszólalt a kapu csengő.

"Vár valakit Irma?" kérdezte Orbán bácsi.

"Nem. Nem is tudom elképzelni, hogy ki lehet". Aggodalmuk az arcukra volt írva, tudtam, hogy mire gondolnak.

"Én lassan kimegyek a kapuhoz" mondta Orbán bácsi hideg nyugalommal. "Maga pedig tegye azt, amit megbeszéltünk" és a fürdőszoba irányába mutatott.

"Gyorsan, gyorsan drágáim" mondta Irma néni és betuszkolt bennünket a fürdőszobába aminek az ablaka a szellőző aknába nyílt. Egy szék volt odakészítve. "Másszanak be, s maradjanak nagyon csendben" suttogta Irma néni.

A szellőző aknában csak hangokat hallottunk, valakik Orbán bácsihoz beszéltek, de nem voltunk képesek kivenni a szavakat. Irma néni újból megjelent, ujját szája elé tette, hogy ezzel intsen bennünket hallgatásra és kidobott nekünk egy vastag takarót. A metsző hidegben még a lélegzetünket is visszatartottuk. Átöleltem Edit reszkető testét és próbáltam magamban elkészülni a legrosszabbra.

Aztán hallottuk, hogy a bejárati ajtó becsapódott. A teljes csendben egy pár pillanat múlva a három éves kis-Béla, Irma néni unokája, torkaszakadtából kiáltotta:

"Már elmentek, kijöhettek!"

"Sss, sss" csendesítette Irma néni kis unokáját, akinek fogalma sem volt arról, hogy mi is történik körülötte. Csak azt látta, hogy nagyapja idegenekkel beszélt, akik mint a nyilaskeresztes párt karszalagos megbízottjai bujkáló zsidókat kerestek. Ella, a kis-Béla anyja, halálra rémülten próbált uralkodni magán attól való félelmében, hogy a kis fiú elárulja, hogy mi a szellőző aknában rejtőzünk, ami egy mészárláshoz vezethetett volna. De a kis fiú csendben hallgatta a beszélgetést, csak akkor hívott bennünket ösztönösen, de kicsit túl korán, amikor a nyilasok csak éppen kiléptek az ajtón.

Irma néni magához vonta kis unokáját és megjegyezte halkan:

"Túl fogjuk ezt is élni, valaki vigyáz reánk".

Másnap reggel Ella elköltözött a kis fiúval unokatestvéreihez, nem merte a kockázatot vállalni egy újabb kutatás esetén.

Egy hét telt el, mindenféle meg nem erősített hírek keringtek. Az optimisták szerint a német front összeomlása minden pillanatban várható volt. A rém hírek szerint tömeges gyilkolás folyt, nem csak zsidókat, hanem az ellenzéki pártok tagjait, újságírókat, művészeket végeztek ki.

Egyik reggel hatalmas robbanás rázta meg a házat. Azt hittük, hogy ez volt a kezdete a szovjet támadásnak. Később azonban kiderült, hogy a Margit híd robbant fel, elnyelve villamosokat, autóbuszokat és rengeteg gyalogjárót. Köztudomású volt, hogy a németek aláaknázták az összes budapesti hidat, hogy szükség esetén így akadályozzák meg az előnyomuló szovjet csapatokat. Ez a robbanás azonban véletlen volt, sok német katona is elpusztult.

Az élelmiszer fogytán volt. Orbán és Lajos bácsi reggelenként elmentek élelmiszer után vadászni, sorban álltak sokszor, de nagyon kevés eredménye volt ezeknek a reggeli utaknak. Megpróbáltunk optimizmussal nézni a jövőbe, reméltük, hogy a háború számunkra most már nagyon hamar véget ér. De a szívünk mélyén valamennyien kétségbe voltunk esve. Én már hónapok óta semmi hírt nem kaptam a szüleimről, csak annyit tudtam, hogy elhurcolták őket a lakásunkból. Ella férje, a kis-Bélus apja, valahol az orosz fronton volt, hetek óta nem jött tőle levél. Petrocelliék fiatalabb fia, a sógorom öccse, mint olasz állampolgár az olasz hadseregben szolgált, de semmi hír nem jött tőle hosszú ideje. Nővérem és sógorom, mint a lojalista olasz kormány diplomatái, internálva voltak a németek által egy nyugat-magyarországi kastélyban. Az egész család az összeomlás küszöbén állt, de ez a törékeny asszony, Irma néni tartotta a lelket bennünk. Ereje, optimizmusa olyan volt mint a tiszta tavaszi szellő. Egyik reggel karácsony előtt kijelentette:

"Én most elmegyek a gettóba, és viszek valamennyi élelmiszert Edit szüleinek és húgának".

"De Irma néni, hiszen azt sem tudjuk pontosan, hogy hol vannak" mondtam.

"Sándor, én már próbáltam, maga sem tudja meggyőzni Irmát, hogy ez az út majdnem öngyilkossággal azonos. Ha egyszer valamit a fejébe vesz, azt végre is hajtja" mondta Orbán bácsi.

Néhány villamos még közlekedett, de rendkívül zsúfoltan. Irma néni nehézkesen felszállt egy szatyor ennivalóval, amit a saját családjától vont meg.

"Mi legalább a saját házunkban vagyunk, de ők nincsenek. Csak a jó Isten tudja mi történt velük, de ha valamit nem teszek értük, soha nem bocsájtom meg magamnak". Így érzett és ennek megfelelően cselekedett.

A gettó a VII. kerületben volt, ide hurcoltak több ezer embert minden élelmiszer nélkül. Ez ideiglenes megoldás volt a nyilasok számára, mindaddig amíg a gettó lakóit Németországba deportálják. A gettót nyilasok, rendőrök és a német SS őrizte. Amikor Irma néni engedélyt kért, hogy beléphessen a kapun, kérelmét válogatott szidalmak közepette elutasították. Zsidóbérenc kurvának nevezték, letartóztatással és deportálással fenyegették. Mindezek alatt Irma néni szótlan maradt, az élelmiszercsomagot magához szorította.

"Utoljára figyelmeztetem" üvöltötte az egyik nyilas, "vagy azonnal hazamegy, vagy többé nem látja a családját".

Irma néni csak állt és nézte szomorú szemeivel az őröket. A helyzet kínossá vált, senki soha nem szállt szembe az őrökkel, különösen egy idősebb asszony. A hangokra egy német tiszt jelent meg.

Ekkor Irma néni megszólalt. "Uram én ide bemegyek és megkeresem a barátaimat. Az egész német hadsereg nem tud engem megállítani".

Ahogy a tolmács a német tiszt fülébe súgta a fordítást, az SS tiszt arcán egy nagyon halvány mosoly futott keresztül. Intett az őröknek, s ez a törékeny drága kis öregasszony magabiztosan belépett a gettó kapuján, miközben halkan suttogta szinte saját magának: "Túl fogjuk ezt is élni, valaki vigyáz reánk".

Karácsony előtti napon szörnyű tüzérségi párbajra ébredtünk. Tisztán hallottuk a gránátok süvítését a ház fölött és egy néhány pillanat múlva hatalmas robbanást, amint a gránátok lecsapódtak. A front a pesti utcákon volt. Úgy tűnt, hogy minket is minden pillanatban találat érhet. Gyorsan összeszedtük a legfontosabb dolgokat, élelmiszert, takarókat, matracokat és leköltöztünk a pincébe, ami kicsi volt és nyirkos, de azt reméltük, hogy valamennyire megvéd bennünket. Mozdulatlanul ültünk, gyakran füleinket betapasztottuk, hogy ne halljuk a srapnelek vijjogását. Emlékeztem a Petrocelliék karácsonyi vacsoráira, amikre többször meghívtak, finom rántott halakra, ínycsiklandó körítésekre és mindezek betetőzéseként a csodálatos rétesre. De most csak egy kis hideg felvágott, s néhány szem teasütemény volt a menü, amiket Irma néni mostanáig rejtegetett.

Tudtam, hogy a háború vége számunkra elérkezett, úgy tűnt hogy felszabadulásunk csak órák kérdése. A tűzharc közelsége ellenére a felszabadulás csak újabb három nap után következett be, amikor kora reggel szokatlan csendre ébredtünk. A csend olyan kísérteties volt a napokon át tartó tüzérségi párbaj után, hogy csak egy kis idő múlva döbbentem rá, hogy a várt pillanat elérkezett.

Megragadtam a kabátomat és végre kiléptem az utcára. Teljes csönd volt, a jótékony hóréteg mindent betakart, képeslapra illő gyönyörű téli nap volt. Rajtam kívül egy lélek sem volt az utcán, a csendet csak a csizmám alatt csikorgó hó törte meg. Elindultam az első keresztutca felé, hogy talán látok ott más valakit is, amikor egy hihetetlen látványban volt részem. A hóborította utca közepén egy gyönyörű, jól ápolt fekete lovon egy magas, elegáns egyenruhába öltözött tiszt közeledett fején kozák típusú szőrme kucsmával. Ahogy a lova lassan elhaladt előttem, az arcán halvány mosoly futott keresztül, látva végig csurgó öröm könnyeimet. Ez volt az első szovjet katona akivel találkoztam, nyilván a felszabadító hadsereg tagja. Elegáns megjelenése rendkívüli hatással volt rám. Az egész kép olyan volt mint egy álom, vagy egy jelenet egy filmből. Mindez csak megerősítette hitemet és bizalmamat a szovjet hadseregben a súlyos túlkapásokról szóló híresztelések ellenére.

Visszaszaladtam a házba, elmeséltem találkozásomat ezzel a szovjet tiszttel. Hirtelen rádöbbentem, hogy bármikor kimehetek a házból, szabad vagyok, nem másodosztályú polgár. Orbán bácsi melegen átölelt:

"Remélem, tisztában van azzal, hogy szabad ember".

Én meghatottan átöleltem és könnyeim között így válaszoltam:

"Tudom Orbán bácsi, hogy életben vagyok és szabad vagyok, s mindezt maguknak köszönhetem." De ekkor már sírtam, erőt vett rajtam az események sorozata és a sok jó cselekedet, amiben részünk volt ettől a nemes családtól. Még csak nem is voltunk vérrokonok, mégis kockáztatták saját életüket, hogy bennünket megmentsenek. A sok embertelenség közepette ez a család hűséges maradt a humanizmus elveihez, s helyreállította hitemet az igazi kereszténységben, amihez olyan sok keresztény hűtlen lett.

Irma néni kinyitotta a nappali szoba ablakait. A hideg, tiszta levegő betódult mintha jelezte volna, hogy jobb napok következnek. Az utca megélénkült, emberek, akik az utolsó néhány hetet a pincékben töltötték állandó félelemben a belövésektől, élvezték a nyugalmat. Forgalom nem volt, fegyverropogást nem lehetett hallani, katonákat sem láttunk, az egész kép egy tökéletes téli napnak az illúzióját keltette. Mindenki kíváncsisággal várta a bevonuló Vörös Hadsereget.

Már dél volt de egyetlen katona sem volt látható. A szomszéd utcából, egy nagy textilgyár irányából, amit már hetekkel ezelőtt bezártak a háborús veszedelemre való tekintettel, erősödő zajok jöttek. Ahogy kíváncsian megközelítettük a gyárat, hihetetlen látványban volt részünk. Nem megszálló katonák, hanem a derék szomszédok szinte önkívületben, betörték az ajtókat, ablakokat s a gyár szisztematikus kirablása folyamatban volt. Órák múlva a gyárat teljesen kifosztották. Látszólag rendes emberek elvesztették önuralmukat és közönséges bűnözőként viselkedtek.

Orbán bácsit erősen megrázta a látvány. "Ez szomorú, nagyon szomorú" tette hozzá halkan.

Teljes csendben értünk vissza a Petrocelli házhoz, Orbán bácsi beszámolt a látottakról, jól ismert szomszédok voltak a tolvajok között.

"Ezt tette volna a háború ezekkel az emberekkel, vagy csak most bujt ki az igazi énjük?" kérdezte Lajos bácsi.

Kora délután Edittel kisétáltunk a Váci útra. Az út tele volt szekerekkel, valamilyen fajta kis méretű lovak húzták. Úgy tűntek, mintha menekültek lettek volna, a furcsa csak az volt, hogy egyenruhás katonák ültek a szekereken. Egyetlen felszerelésük egy-egy géppisztoly volt, s egy-egy evőkanál a csizmájuk felső részébe dugva. Gépjármű sehol nem volt, csak véget nem érő sorokban jöttek a lovas kocsik. Az emberek arcára volt írva a meglepetés. Ez lenne a diadalmas Vörös Hadsereg? Olyan volt mint egy rossz álom, Edit meg is jegyezte:

"Remélem a németek nem jönnek vissza". Optimizmusunk alábbhagyott, talán a háború mégsem ért véget számunkra.

Ahogy visszatértünk, Irma néni a meglevő szűkös készletekből megpróbált egy jó meleg ételt készíteni, hogy ezzel ünnepeljük meg a háború végét. Közben beszélgettek a szomszédokkal, s ismét sok rossz hír volt a megszálló hadsereg magatartásáról.

Edit nyugtalan volt, másnap reggel haza akart indulni, hogy megkeressük szüleit és húgát.

"Erről szó sem lehet, nem tudnak 15 kilométert gyalogolni a havas utcákon, nem is beszélve arról, hogy nem tudjuk, hogy az egész pesti oldal felszabadult-e. Csak maradjanak nyugton, mihelyt biztonságos lesz, mehetnek", mondta Orbán bácsi.

Éjszaka távoli fegyverdörgést hallottunk, messze nem olyat mint az utolsó héten, de emlékeztetett arra, hogy a háború még nem ért véget, s a front nem lehet túl messze. Az emberek hallása kifinomult, mindenki szakértővé vált, a lövések zajából azt következtettük, hogy a háború még folyik a belvárosban és a budai oldalon.

Másnap reggel azt hallottuk, hogy az egyik közeli mészáros kinyitotta üzletét. "Gyerünk" mondta nekem Lajos bácsi.

Az utcán ismét sok ember volt, mindenki mérlegelte a jövőt és a helyzet ellenére eléggé ünnepi volt a hangulat. Ahogy a mészárszékhez értünk, az épület melletti udvaron egy ló volt a kerítéshez kötve. Lajos bácsi elmaradhatatlan pipa füstje mögül megjegyezte: "Úgy tűnik, hogy ma friss húst fogunk vacsorázni". Azzal megfordultunk, hogy beálljunk az egyre hosszabbodó sor végére. A sor még nem mozdult, a ló még életben volt. A sor elejéről hangok jöttek, s láttuk, hogy két fiatal szovjet katona gesztikulál, próbálták megértetni magukat. De ahogy közeledtek, világos volt, hogy nem beszélgetni akartak, hanem elrabolták a sorban állóktól karóráikat. Én gyorsan levettem a karórámat, s eldugtam az egyik zsebembe. Lajos bácsi nem szólt egy szót sem, de láttam, hogy a szeme sarkából figyelt. Tovább pipázott szótlanul, csak egy kis huncut mosoly volt az arcán, mintha azt mondta volna: "Ugye megmondtam?"

Nem tudtam semmi bölcset válaszolni. Aztán hangos nevetésbe törtem ki:

"Lajos bácsi, azt hiszem ez az a pillanat, amikor felszabadítóim nemes magatartásában való hitem elillant mint egy színes szappanbuborék".

Irma néni remek háziasszony volt. A lóhúsból kitűnő vacsorát készített, a jó fűszerezés teljesen eltüntette a lóhús édeskés ízét. Vacsora után hallgattuk a BBC adását, a budapesti rádió adása megszűnt. Megtudtuk, hogy a pesti oldal teljesen felszabadult, de Budán elkeseredett harc folyt minden talpalatnyi területért. Edittel elhatároztuk, hogy másnap reggel elindulunk.

1945 január 4-e volt, pontosan egy hónappal előbb érkeztünk Petrocelliékhez. Edit nagyon aggódott a szülei sorsáért, én pedig azt reméltem, hogy megtalálom valahol a szüleimet. Másnap, amint éppen el akartunk köszönni, egy lovas kocsi állt meg a ház előtt. Három idősebb szovjet katona készült belépni az udvarba. Orbán bácsi és Irma néni nyitott ajtót, a pillanatnyi néma csendben félelem volt mindkettőjük arcára írva. A legidősebb katona barátságosan átölelte Irma nénit és megjegyezte. "Ne féljenek tőlünk, mi senkit nem bántunk, csak szállást keresünk tíz ember számára".

A katonák ukránul beszéltek, amely elég sok esetben hasonló volt a cseh nyelvhez, amit én jól beszéltem, s így én lettem a tolmács.

"Uram Istenem" sóhajtott Irma néni, "tíz katona a mi otthonunkban". De Orbán bácsi közbelépett: "Mondja meg nekik, hogy szívesen látjuk őket".

A katonák nem vártak a meghívásra, bementek a nappali szobába, valamiféle felszerelést hoztak be magukkal, aztán intettek nekünk, hogy hagyjuk őket magukra.

"Mi lesz velünk?" aggódott Irma néni. Orbán bácsi megpróbálta megnyugtatni, de az aggodalom világosan rá volt írva az ő arcára is. "Sándor, most nem indulhatnak el, maga legalább úgy ahogy megérteti magát a katonákkal".

"Természetesen maradunk" válaszoltam "megpróbálom megtudni, mennyi ideig szándékoznak itt maradni".

Mindnyájan kényelmetlenül éreztük magunkat, különösen Irma néni aki egyszerű házukat behatolhatatlan kastélynak tekintette. A német és magyar háborús propaganda állandó félelmet keltett a lakosságban, híreket terjesztett "a nők megerőszakolásáról részeges, primitív keleti hordák által". Petrocelliék és mások akik ellenezték a nácizmust, nem hittek a propagandának, azonban a már korábban felszabadított területekről valóban nyugtalanító hírek jöttek, hitelt adva a fasiszta propagandának. Irma néni azon kevés igaz emberek közé tartozott, aki mindenkiről csak jót tudott feltételezni, de úgy tűnt, hogy először életében megrendült hitében.

A nap további részében hallottuk a Duna budai partja irányából a nehéz fegyverek dörgését. Estefelé az egyik szovjet katona behozott egy vödröt, ami nem nézett ki túl tisztának, és feltette az asztal közepére. A katonák felguggoltak a székeken, hogy kanalukkal elérjék az asztal közepén lévő vedret, amelynek a tartalma valamilyen ürü levesnek tűnt hús darabokkal. A legidősebb katona meghívott, hogy tartsak velük. Hoztam a konyhából egy kanalat, felkuporodtam egy székre mint a többiek s belemertem a kanalamat a vödörbe. Enyhén szólva a "szervírozás" és az étel nem volt túlságosan ínycsiklandó, de arra gondoltam cinikusan, hogy ez nem magas ár a felszabadításomért. A jó hír viszont az volt, hogy másnap reggel a katonák tovább álltak, s utánuk Edit és én is útra készen voltunk.

Reggel 9 óra után könnyes búcsút vettünk ezektől a jószívű emberektől, akik megmentették a mi életünket a saját életük veszélyeztetésével. A város központja, amerre Editék laktak, volt vagy 12 kilométerre. Az utcák friss hóval voltak beborítva, jótékonyan befedve a háború borzalmait. Minden nagyon békésnek tűnt, de mégsem élveztem hirtelen visszanyert szabadságunkat. Edit a szüleiért és testvéréért aggódott. Én a szívem mélyén éreztem, hogy nagyon rossz hírek várnak rám, de nem akartam bevallani magamnak, hogy a szüleim minden bizonnyal halottak. Időnként egy kis reménység töltött el, hogy talán túlélték valahogy a háborút, elmegyek értük és otthon folytatjuk a háború előtti békés életünket. Ahogy elértünk a Berlini térre, nyilvánvalóvá vált, hogy a háború mit tett ezzel a gyönyörű várossal. Épületek félig vagy teljesen lebombázva, romok amerre csak néztünk. A Nyugati pályaudvart és a mellette lévő posta épületét több találat érte. A következő látványra azonban nem voltunk elkészülve: A Podmaniczky utca sarkán egy idősebb ember, talán hatvan éves lehetett, ült a földön az épületnek támaszkodva. A kimerültségtől talán szemeit behunyta, arca sápadt volt, jól szabott téli kabátján egy nagy sárga csillag világított. Megérintettem a vállát, s akkor rájöttem, hogy nem pihen itt a földön, hanem valahol örök nyugalmat talált.

Edit hisztérikus zokogásba tört ki, én is nagyon nehezen tudtam érzelmeimet palástolni. Ez volt az első halott, akivel először életemben szembe találtam magam. A háború borzalmait többé nem a híreken keresztül észleltük, itt valósággá vált.

Megpróbáltuk túltenni magunkat a megrendítő látványon s megindultunk az Erzsébet körút irányába, ahol Editék laktak. A gyönyörű Erzsébet körút, amely nevét Ferenc József császár felesége után kapta, akiért a magyar nép valósággal rajongott, ugyancsak magán viselte a háború kegyetlen nyomait. Sok épületnek a teteje hiányzott, a házak falai megsérülve, az üzletek kibombázva és kirabolva. De mindez semmi volt ahhoz a látványhoz képest ami a Király utca sarkán várt ránk. Fagyott, halott emberek voltak sorokban egymásra rakva, keresztbe-kasul, ahogy a tűzifát halmozzák fel, egy részük ruhában, más részük meztelenül. Fiatalok és öregek, áldozatai egy háborúnak, amit igazán nem sokan akartak, de amit senki sem tudott megakadályozni. Itt már nem számított többé, hogy kinek voltak kereszténységét igazoló papírjai, vagy sárga csillag virított a ruháján. Ez a látvány volt maga a háború a legperverzebb formájában. Ott álltunk egy néhány percig, bénán, tudtuk, hogy sem felfogni sem elfelejteni többé nem lehet ezt a borzalmas látványt. De az emberek többsége csak elment mellettünk, már megszokhatták ezt a háború utolsó heteiben.

A Duna irányából a háború zaja egyre erősödött. Mi szerencsére az ellenkező irányba mentünk, de félve gondoltam arra a lehetőségre, hogy egy német ellentámadás visszafoglalja a pesti oldalt. Ahogy megközelítettük az Athenaeum épületét, ami az Erzsébet körút 5 szám volt, az aggodalom a szívünkben csak nőtt. Felrohantunk a második emeletre, ahol a lakás ajtaja hirtelen kinyílt, s Edit húga repült a karjainkba.

"Mindnyájan megvagyunk, élünk" zokogta. De akkor már bent voltunk a fűtetlen, hideg lakásban. Itt voltak mindnyájan, a jövendő családom, egymást átölelve és zokogva, de boldogan, hogy ez a szörnyű lidércnyomásos álom véget ért. Az utolsó két hétben alig volt valami ennivalójuk, a jövendő anyósom behúzott a hálószobába, és görcsös sírásba tört ki.

"Nem is tudja elképzelni, hogy mi történt a férjemmel. Amikor hazaérkeztünk a gettóból, bementünk a házmesternéhez a lakásunk kulcsaiért. A házmesterné eltűnt a belső szobában, a kulcsért ment, s mi kint vártunk a konyhában. A férjem odalépett a tűzhelyhez, felemelte a fedőt az egyik fazékról és puszta kezével belenyúlt, kihúzott valamiféle tésztát és a szájába tömte. Olyan éhes volt, olyan borzalmasan éhes volt! Ezt tette velünk ez a háború, koldusok és tolvajok lettünk. A férjem, aki soha életében még egy légynek sem ártott, aki mindig csak fáradhatatlanul dolgozott, hogy a családját ellássa, ilyet kellett cselekednie. A szívem megszakadt ettől a látványtól és sajogni fog örökké, mert én ezt a látványt soha-soha nem fogom tudni elfelejteni."

A legfontosabb volt valahogy élelmiszert szerezni. A háború még javában dúlt, de a fekete piac már működött. Utca sarkokon házikenyér, bab, borsó és miegymás volt kapható csillagászati árakon. Gyerekek árusokká váltak, kiégett üzletek kirakataiban kínálták portékájukat. Szenet, tűzifát húztak emberek szánkókon. Nyilván való volt az egyéni kezdeményezés sikere. Hírek keringtek arról, hogy rövidesen egy új demokratikus kormány fog hivatalba lépni. Ebben a káoszban a legnagyobb meglepetésemre egy újság jelent meg "Szabadság" címmel, tele hírekkel az egyszer legyőzhetetlennek hitt német hadsereg folyamatos veszteségeiről a Vörös Hadsereggel szemben. Örömmel olvastam ezeket a híreket, de feltűnt, hogy a nyugati frontokról, ahol a Szövetségesek hasonló sikereket értek el, semmilyen hírt nem közölt.

Ez a váratlanul megjelent újság, a primitív de hatásos kereskedelmi kezdeményezés bizakodással töltött el. Máris úgy tűnt, hogy egy új világ előtt állunk, hogy a demokrácia, amit én olyan nagyon becsültem Csehszlovákiában, végre Magyarországon is meghonosul. Szabad emberként, mondottam magamnak, be fogok iratkozni az egyetemre, és a képességeim nem pedig a vallásom alapján fognak elbírálni.

Másnap reggel megírtam az első újságcikkemet 23 éves koromban. A lényege a cikknek az volt, hogy a szabadságunkat féltékenyen kell őriznünk, nehogy valamilyen új diktatúra kerüljön uralomra amely elrabolhatja ezt tőlünk. Ez halvány célzás volt a szovjet rendszerre, annak ellenére, hogy változatlanul nagyon hálás voltam a Szovjet Uniónak, hogy katonái megmentették életünket. Ugyanakkor visszaemlékeztem apám figyelmeztetéseire a bolsevizmus kegyetlenségeiről, amiket akkor nem nagyon akartam elhinni. A "Szabadság" című újságot a Rókus kórház melletti egyik nagy épületben adták ki, amely előzőleg főhadiszállása volt az egyik kormánylapnak, amely fenntartás nélkül hitt a németek felsőbbrendűségében. Felvittem a cikkemet a második emeletre, ahol végre találtam egy fiatal nőt, aki hajlandó volt átvenni tőlem. A következő napokban nagy várakozással vizsgáltam az újságot, azonban a cikkem nem jelent meg. Ahogy később megtudtam, az újságot a Szovjet Vörös Hadsereg adta ki...

Már egy hete voltunk szabadok, amikor Edittel elhatároztuk, hogy megyünk haza Beregszászra. Vasúti közlekedés nem volt Budapestről, de a hírek szerint egy néhány kilométerre Budapesttől vonatok szórványosan közlekedtek. A legszükségesebb dolgokat hátizsákba raktuk. Mielőtt elindultunk, Edit édesanyja magához vont, de mielőtt bármit mondhatott volna közöltem vele, hogy az első adandó alkalommal megesküszünk. Tudtam, hogy ezt akarta hallani, s meg volt elégedve.

Egész nap észak felé gyalogoltunk, közel a vasúti sínekhez. A fővárosnak egyes részei nem sok kárt szenvedtek, és a jótékony hótakaró mindent békésen beborított. Estefelé elérkeztünk egy kis vasúti állomásra, amely sértetlen volt. A várószoba nagyon hideg volt, de még szerencsénk volt, hogy találtunk két ülőhelyet a padokon, ahol az éjszakát akartuk eltölteni. Emberek csomagokkal, kis gyerekekkel telepedtek le, nyilvánvalón ott készültek az éjszakát eltölteni. Sokan közülük a fővárosban rekedtek akaratukon kívül a háború miatt, de a többiek is el akartak kerülni vidékre, ahol a hírek szerint elegendő élelmiszer volt. Két fiatalember, 16 évesek lehettek, egyforma télikabátot hordtak, csak az volt a feltűnő, hogy a kabátok nem voltak befejezve, ujjuk nem volt, nyilván ilyen állapotban lopták el valamilyen szabó műhelyből. Jellemzően az idők moralitására, senkinek nem tűnt fel, hogy a két fiatalember lopott kabátban volt, kivéve egy valakinek, aki szabó lehetett és gúnyosan megjegyezte: "Azt hiszem éppen próbák között lehetnek, avagy ez talán valamilyen új divat, amiről még nem hallottam".

Nem sokat aludtunk a dermesztő hidegben, s hajnal felé egy vonat dübörgését hallottuk. Hosszú tehervonat állt az állomáson, s amikor láttuk, hogy a mozdony észak felé néz, felkapaszkodtunk egy marha vagonba. Egy idő után a vonat megmozdult, s dél tájban Püspökladányba érkeztünk.

Az állomáson egy személyvonat állt, előtte parasztasszonyok mindenfajta élelmiszert árultak. A földre terített újságpapíron szinte hegyekben állt a rántott csirke, karaj, kolbász, szalonna, tejtermékek. A háború utolsó heteiben a budapesti piacok nem voltak megközelíthetők, s annak ellenére, hogy a visszavonuló németek és a bevonuló oroszok mindenfajta élelmiszert elkoboztak a parasztoktól, szerencsére sokan túl jártak az eszükön és nagy mennyiségű élelmiszert tudtak elrejteni. Ez a szokatlan bőség a szűkös hetek után nagyon kellemes látvány volt, minden jóval megtömtük magunkat, majd felkapaszkodtunk a Debrecen irányába készülő személyvonatra. Emberek minden irányból özönlöttek a vonat felé, mire megtelt, az utasok fürtökben lógtak a vonat külsején is, nem törődve a veszéllyel.

Még este előtt megérkeztünk Debrecenbe. Megkerestem bajtársaimat akikkel Hajdúhadházán együtt szolgáltunk, nagy részük már hetekkel ezelőtt felszabadult. Hosszú idő után ismét fűtött szobában aludtunk. Különböző hírek keringtek a zsidók sorsáról, olyan valószínűtlenek voltak, hogy nem akartuk elhinni. Minél hamarabb haza akartam kerülni, hogy szembenézzek a valósággal. Beregszász irányába csak két vonat járt hetenként így néhány napot még Debrecenben töltöttünk, ami az ideiglenes főváros volt. Az oroszok Dálnoki Miklós Béla tábornokot nevezték ki az ideiglenes kormány vezetőjévé, s a város újjáépítése máris folyamatban volt, miközben a szovjet csapatok százezerszámra utaztak át, ahogy benyomultak a Vereckei szoroson keresztül.

A debreceni egyetemet néhány nappal azelőtt nyitották meg s nem tudtam ellenállni hogy be ne iratkozzam. Azoknak, akik nem voltak másodosztályú polgárok mint én, az egyetemre való beiratkozás nem okozott izgalmat, természetes volt. De bennem még nagyon élénken élt az igazságtalanság ahogy a pesti műegyetemről elutasítottak anélkül, hogy tudták volna, hogy érdemes vagyok-e vagy sem. Az egyetem a város szélén volt, közúti közlekedés még nem létezett. A hosszú gyalog úton az egyetem felé elmentem egy romos ház mellett, ahonnan a legnagyobb meglepetésemre zongora hangja szűrődött ki. Felmentem a második emeletre a hang irányába, a zene egyre erősödött, tiszta lett és gyönyörű, felismertem Beethoven Sonate Pathetique című darabját. Ahogy beléptem a nyitott ajtón, egy gyönyörű, de egyben szívszaggató látványnak lettem tanúja. A szobában alig volt bútor, az ablakok betörve, de az egyik sarokban egy középkorú férfi zongorázott. Teljesen elmerült a zenében, nem vette észre, hogy az ajtóban álltam. Ahogy zajtalanul megközelítettem, tisztán láttam, hogy az elhanyagolt arcán könnyek csorogtak. Talán örömkönnyek, talán fájdalmasak. Kezei majdnem kékesre dermedtek, egy-egy ujjából vér serkedt, de önfeledten csak játszott és játszott, miközben az arcán rendkívüli szomorúság tükröződött. Amikor észrevett, abba akarta hagyni a játékot, de én intettem, hogy csak folytassa. Amikor befejezte felállt, s kezeit felém nyújtotta, azokat a félig fagyott, vérző kezeket, amelyek alatt Beethoven zenéje életre kelt. "Hernádi Lajos vagyok" mondotta. Megismertem a nevét, a Zeneakadémia egyik híres tanára volt.

"Tegnap jöttem haza a deportálásból" mondotta. "Nézze mit tettek a kezeimmel". Átölelt, hangja zokogásba fulladt. Én aki teljesen idegen voltam, s a fia lehettem volna, megpróbáltam megnyugtatni, de akkor már én sem tudtam uralkodni magamon, s vele együtt sírtam.

Ezen a reggelen beiratkoztam a debreceni egyetem jogi karára.

1945 január 15-e volt, amikor elbúcsúztunk volt bajtársaimtól, s megköszöntük vendégszeretetüket. Előttünk volt az utunk utolsó szakasza, a szívem tele rémülettel. Amikor két és fél évvel ezelőtt bevonultam tényleges munkaszolgálatra, a családunk érintetlen volt. Kényelmes középosztálybeli életmódunkat csak az akkori zsidótörvények zavarták valamennyire, de reménykedtünk a Szövetségesek győzelmében, ami egyszer s mindenkorra megszüntette volna a fasiszta zsarnokságot. Edit elég jó hangulatban volt, Debrecenben kipihente az addigi utunk fáradalmait, tudta, hogy családja megmenekült. Még nem volt 19 éves, szerettük egymást, és készen voltunk új, közös életünkre.

Rendes körülmények között az út Debrecenből Beregszászig négy órát tartott, de a vonatunk gyakran megállt egy-egy mellékvágányon, miközben hosszú tehervonatok mentek a szovjet határ felé. Nagyrészük nyitott vagon volt, megrakva mindenféle gépekkel, egész gyárakra való berendezéssel. De az elemek ellen semmi nem védte az értékes gépeket, s nyilvánvaló volt, hogy javarészük teljesen használhatatlanná vált még mielőtt a Szovjet Unióba érkeztek. De a vonatok csak követték egymást. Magyarországnak ez a szisztematikus kirablása teljesen ellentétben állt minden nemzetközi joggal, a kártérítést, amit a szovjet követelt, a béketárgyalások alkalmával kellett volna megállapítani.

Végül is 14 órai út után megérkeztünk Beregszászra. Hazaérkeztünk. A vasútállomás kihalt volt, az épület fele hiányzott. A házunk az állomással szemben lévő Damjanics utcában volt. Minden emlékem gyerekkoromból e körül a hely körül forgott. Anyám nagyon szerette otthonát, mindig követte az utolsó lakberendezési divatot, mind a négy szobánk nagyon szépen volt berendezve. Visszaemlékeztem a tapétás falakra, amelyeket egyszínűre festett falak váltottak fel, amikor az új divat így kívánta. Csak egy néhány házban volt vízvezeték, de nálunk bevezették, mihelyt hozzá lehetett jutni. Az udvarunkon egy külön épületben volt apám bányavállalatának az irodája, mögötte a fáskamra, amit minden ősszel megtöltöttek tűzifával a hosszú és hideg telek miatt. Anyám gyönyörű virágágyainak nyoma sem volt.

A kapu nyitva volt s az ajtók is a házon. A ház tökéletesen üres volt, még egy képszeg sem maradt meg. A padlón víz volt, az egyik bombázás eredményeként a tető cserepei meglazultak.

Szótlanul, dermedten álltunk az üres ház közepén, s amikor kiléptünk az utcára a szomszédos ház ablaka kitárult: "Istenem, Sándorka hazajött".

Ezek voltak az egyik tőszomszédaink, Imre Károly aszfalt mester és két vénkisasszony leánya. Editet bemutattam mint a feleségemet, behívtak a házukba és Júlia így szólt:

"Látom, hogy milyen fáradtak, biztos éhesek is, hozok gyorsan valami ennivalót, aztán feküdjenek le, majd holnap beszélgetünk." Rendelkezésünkre bocsájtotta egyik szobájukat, amit általában diákoknak adtak ki, s mi másnap reggelig egyfolytában aludtunk. Reggeli alatt felületesen említették, hogy milyen körülmények között hajtották a zsidókat a gettóba, ami a zsidó templom volt. Nem kérdeztem részleteket, láttam rajtuk, hogy milyen kínosan érezték magukat. "Mi történt a lakásunk berendezésével?" kérdeztem. "Minden elvittek, mindent" válaszolta Júlia szomorúan.

Elindultunk nagyapám háza felé, amely a közeli Fő utcában volt, ahol Ica fogadott bennünket. Ica gyógyszerész nagybátyám házvezetőnője volt, de a pletyka szerint nagynéném halála óta együtt éltek és nagybátyám deportálása után beköltözött nagyapám üresen álló házában. Ica egy gyönyörű, talpraesett keresztény parasztlány volt, született intelligenciával megáldva. Közölte velünk, hogy minden a rendelkezésünkre áll, hiszen ez a nagyapám háza volt. Természetesen biztosítottam róla, hogy neki éppen olyan helye van a házban mint nekünk, hiszen családtagnak tekintettem. Elmondta, hogy Beregszászt már négy hónappal azelőtt a Szovjet Unióban ujjászervezett cseh hadsereg szabadította fel, amelynek tagjai között voltak a Szovjet Unióban foglyul ejtett munkaszolgálatosok is. Jól eső érzés volt számomra látni ezeket a katonákat és tiszteket, akik sárga karszalaggal megalázott munkaszolgálatosok helyett mint a felszabadító hadsereg tagjai jöttek vissza szülővárosukba. Megkérdeztem Icát, hogy mit tud a szüleim sorsáról.

"Nem tudunk semmi bizonyosat" mondotta "de borzalmas hírek keringenek egy Auschwitz nevű városról, ahol állítólag sok ember pusztult el".

"Soha nem hallottam erről a városról" mondottam.

"Senki más sem, valahol Lengyelországban van".

Az volt az érzésem, hogy Ica többet is tud, de nem faggattam tovább. Hirtelen valahogy nem akartam tudni a részletekről.

Másnap Editet Icával hagytam, én pedig elindultam a város központja felé. Találkoztam egy néhány volt osztálytársammal és bajtársammal, akik már korábban szabadultak fel. Idősebb emberrel nem is találkoztam.

Megtudtam, hogy a Zsidó Tanács, amit a felszabadulók szerveztek meg, eladott malomköveket az apám raktárából, s az áruk rendelkezésemre állt, ami nagyon jól jött, mert semmink sem volt.

Ahogy az órák teltek egyre többet tudtam meg a városról, s amit hallottam nagyon lehangoló volt. Sok keresztény a legjobb esetben közömbösen viselkedett a zsidók sorsával szemben. Egy jelentős részük örömének adott kifejezést amikor a zsidókat, mint állatokat terelték ki az otthonukból. Vasárnap szemforgató módon templomba mentek, de hétfőn kegyetlen állatokká váltak, rosszabbak lettek, mint a sírrablók, akik legalább nem ismerték áldozataikat; a mi derék szomszédaink már fosztogatták a házakat, még mielőtt a zsidók a gettóba értek, remélvén, hogy soha nem térnek vissza.

Megtudtam, hogy Dénessy Ödön, egy gimnáziumi osztálytársam megjelent a házunk előtt egy stráf kocsival, és minden lelkifurdalás nélkül elrabolta a zongorámat. Amikor nekiszegeztem az információmat, közölte velem, hogy a zongorám rendelkezésemre áll, de egy szóval sem utalt arra, hogy tettét megbánta volna.

Nagyobb csalódást okozott a csizmadia Rácz Gábor és családja, akiknek a telke összeért a miénkkel, s ismertem őket, mint jó szomszédainkat születésem óta. Mint gyerek, minden szerdán csodáltam, amint az egyik jól megtermett inas a vállára vetett hosszú rúdon tíz pár csizmát vitt a szerdai piacra. Gyorsakat lépkedett, a jobb lába mindig meggörnyedt a súlytól. Rácz bácsi nyomon követte s árgus szemekkel ügyelt a portékára.

A család a szülőkön kívül egy Ilonka nevű vénkisasszonyból állt, egy fiatalabb fiúból, akinek a neve Imre volt, aki elmebeteg volt, s egész nap egyebet sem csinált, mint egy madzagot forgatott az ujja körül. Az idősebb fiú akit apja után Gábornak kereszteltek, gimnáziumba járt, nagyon jó tanuló volt, de az apja a négy alsó osztály befejezése után a műhelyébe akarta venni, hogy folytassa a csizmadia szakmát. Apám nagyon sokszor beszélt a csizmadiával erről a tervéről, s nagy nehezen meggyőzte, hogy bűn volna a fia iskoláztatását félbeszakítani. Végül is a csizmadia elállt tervétől, s Gabi leérettségizett, utána Prágában elvégezte a jogi egyetemet, majd szülővárosában, szülei legnagyobb büszkeségére, ügyvédi irodát nyitott. Nagyon hálás volt apám közbelépéséért az érdekében. Hazaérkezésem után egyik szomszédunk bizalmasan közölte velem, hogy amint a szüleimet elhurcolták, a csizmadia és családja átmászott a kerítésen, s anyám legszebb bútordarabjait ellopták. Ezt nagyon nehéz volt elhinnem. Azt gondoltam, hogyha ez megtörtént, azért tették, hogy a bútorokat megmentsék a szüleim számára. Másnap meglátogattam őket, szemmel láthatólag örültek a hazatérésemnek s kifejezést adtak szomorúságuknak a szüleim sorsa fölött. A beszélgetés során megkérdeztem, hogy a szüleim hagytak-e valamit náluk megőrzésre.

"Semmit" mondta Rácz Ilonka határozottan. Nem voltam képes felhozni az értesülésemet, esetleg alaptalan is lehetett. Minden további lépés előtt teljesen biztos akartam lenni, hogy az értesülésem megbízható volt, nem akartam sok-sok éves barátságunkat aláásni valamilyen meg nem alapozott hírrel. Az informátorom elvitt egy másik szomszédhoz, aki nemcsak, hogy megerősítette a korábbi híreket, hanem pontosan leírta, hogy a csizmadia és családja a házuk melyik részében rejtegette a bútorokat.

Próbáltam halogatni az elkerülhetetlen összeütközést, de végül is ismét meglátogattam Ráczékat. Amikor elmondtam az értesülésemet, Ilonka a vénkisasszony rendkívül dühös lett és kiutasított házukból.

"Hogyan merészel bennünket lopással vádolni? Mi igazi keresztény család vagyunk, az Úristen meg fogja büntetni ezért" és bevágta mögöttem az ajtót.

Kételyeim támadtak, hátha igazságtalanul vádoltam meg ezt a derék családot. Ismét beszéltem az informátoraimmal, akik újból megerősítették amit saját szemükkel láttak. Elhatároztam, hogy beszélek a fiukkal, dr. Rácz Gáborral, aki már régen nem lakott az egyszerű szülői házban. Elvette feleségül az egyik jómódú prominens családnak a lányát és igyekezett elfelejteni munkás származását.

Az ügyvéd úgy tett mintha nagyon meg lett volna lepve, s közölte, hogy azonnal kapcsolatba lép a szüleivel, hogy végére járjunk a dolognak. Később kiderült, hogy tudott az egészről, a szülei az ő számára lopták el bútorainkat, amelyek sokkal jobban beleillettek egy jónevű ügyvéd elegáns lakásába, mint a csizmadia egyszerű otthonába. A bútorokat azért rejtegették, mert biztosak akartak lenni abban, hogy senki nem fogja követelni, ha esetleg valaki visszatér a családunkból. De ahelyett, hogy a bútorokat visszaadták volna nekem, megpróbálták az ügyet hazudozásaikkal elkenni. Meg kellett fenyegetnem Gábort a rendőrséggel, amíg végül is közölte velem, hogy a bútorok rendelkezésemre állnak. Ismét semmi sajnálkozást nem mutattak, inkább dühösek voltak, hogy túléltem a háborút.

Néhány auschwitzi túlélő hazaérkezett, és amiket elmondottak, még a középkorban is hihetetlennek tűntek volna. Amikor a marhavagonokból álló vonat megérkezett, a deportáltak egy része már halott volt, sokan megőrültek. A túlélőket egy nagy udvarra vezették, ahol egy szimpatikus, jó megjelenésű fiatal orvos, dr. Mengele, két csoportba osztotta őket. Akik idősek és munkaképtelenek voltak, azokat ideiglenesen elválasztották a többiektől, de biztosították őket, hogy jó bánásmódban lesz részük. Mindenek előtt azonban tisztálkodniok kellett, ami nem volt túl meglepő ismervén a németek legendás tisztaságát. Így szülőket elválasztottak gyerekeiktől, férjeket feleségeiktől, és bevezették őket a zuhanyozóba, ahol mérges gázzal megölték őket. Akik szerencsések voltak, s nem kerültek ebbe a csoportba azok közül sokan később pusztultak el, ezeknek a szabadulás már későn jött.

Az első néhány napi örömbe üröm is vegyült. Jó volt találkozni régi barátokkal, de a haláltáborokból szivárgó hírek ránk nehezedtek sötét, szürke felhőként amely úgy tűnt, hogy soha nem fog felszállni. A lelkem mélyén biztos voltam benne, hogy a szüleim meghaltak, de a gondolattal nem tudtam megbirkózni. A szomorúság nem csak a zsidókra terjedt ki. Amikor a háború egyre rosszabbra fordult a fasiszták számára, minden épkézláb embert behívtak katonának. Nagy részük a szovjet frontra került, ahol nagyon sokan elpusztultak vagy fogságba estek. A fegyverszünet itt már 1944 őszén életbelépett, sok katona tért vissza rokkantként.

Négy héttel azután, hogy a szovjet csapatok felszabadították a Felvidéknek ezt a részét, valamennyi munkaképes férfit berendeltek munkára. Az volt a hír, hogy ez csak egy napig fog tartani abból a célból, hogy valamennyire eltakarítsák a háború nyomait. Amikor az emberek összegyűltek a futball pályán, csoportokba osztották őket, s gyalog menetben elindították a szovjet határ felé. Legalább napi 50 kilométert kellett gyalogolniok, az éjszakákat iskolaépületekben töltötték, s a kosztjuk attól függött, hogy kisérőik mit tudtak kicsikarni a lakosságból. A kisérő szovjet katonák állandóan részegek voltak, így sokan meg is tudta szökni. A hiányzókat a kisérő katonák úgy pótolták, hogy a falvakból valósággal ellopták a férfiakat. Akik haza szöktek, tele voltak rémtörténetekkel a halottakról és a betegekről.

* * *

Amikor hazatértem a városból Edit várt rám vörösre sírt szemekkel.

"Mi történt?"

"Az első ételünket akartam megfőzni, a kedvenc szilvás gombócodat. Pontosan követtem Ica utasításait, de amikor felemeltem a fedőt, a gombócok eltűntek, csak valamiféle sűrű lé volt az edényben. Nem tudom, hol rontottam el" mondta szipogva.

"Remélem ez lesz a házaséletünk legnagyobb válsága" mondtam nagylelkűen, de magamba siratva a gombócokat. "S ha már a házaséletünkről van szó, jártam az anyakönyvi hivatalban, holnap meg fogunk esküdni ha te is úgy akarod".

Az új életünket kellett megtervezni. Folytatni szerettem volna apám bányavállalkozását, amihez jól értettem, mert már 14 éves korom óta dolgoztam az irodában. De a káosz tökéletes volt. Még azt sem tudtuk, hogy melyik országhoz fogunk tartozni. A háború előtt Csehszlovák állampolgárok voltunk, aztán 1938-ban, amikor a tengelyhatalmak feldarabolták Csehszlovákiát, visszakerültünk Magyarországhoz. Én naivul azt hittem, hogy a győztes hatalmak nem fogják megismételni az első világháború utáni Trianoni békeszerződés súlyos hibáit, s annak ellenére, hogy Magyarország a tengelyhatalmak oldalán harcolt, a városunkat és a környező magyar-lakta vidéket visszacsatolják egy demokratikus Magyarországhoz. De legrosszabb esetben azt gondoltuk, hogy ismét Csehszlovákiához fogunk tartozni, amely demokratikus volt annak ellenére, hogy körül volt véve fél-fasiszta országokkal a háború előtt. Ami történt, arra nem számítottunk.

Megtudtam, hogy apám elásott egy vaskazettát a fáskamránkban, amit meg is találtam. Amikor azonban kihúztam a földből, víz jött ki belőle; a fáskamra beázott, amikor az egyik légitámadás elmozdította a tetőcserepeket a helyükről. Egy néhány szomszéd jelen volt amikor a vaskazettát kiemeltem, azt hitték, hogy tele lesz ékszerekkel és más értékekkel. Valamilyen okból mindig azt hitték rólunk, hogy nagyon gazdagok voltunk, de ennek semmi alapja nem volt, jómódú de egyszerű polgári életmódra telt. Értékek helyett apám írásait találtam meg.

Apám soha nem volt üzletember, csak a kényszerűség vitte rá. Inkább szociológus lehetett volna, mindig érdekelte a társadalom helyzete, különösen a szegénység foglalkoztatta, amin a maga módján igyekezett is változtatni. Alkalmazottait jóval túlfizette az átlagos béreknél. Ha házasság, születés vagy haláleset következett be, mindig készen volt segíteni a rászorulókon, annak ellenére, hogy a kölcsönöket nagyon sokszor nem fizették vissza. A bányáinkból a kaolint lovas kocsikon szállították a vasútállomásra; számtalan földnélküli parasztnak vásárolt lovakat és szekeret, akik így fuvarosként jó megélhetéshez jutottak.

Rengeteget olvasott, tanulmányozta a különböző társadalmakat. Arra a következtetésre jutott, hogy sem a konzervatívak "laissez-faire" teóriája, sem a szocialisták osztályháborúja nem tudna javítani az emberek életszínvonalán, hanem a munkaerő jobb elosztása. Úgy vélte, hogy egy jobban megszervezett társadalomban senkinek sem kellene többet dolgoznia egy fél évnél minden évben ahhoz, hogy tisztességesen megéljen. A fennmaradó fél évet akár tanulásra, vagy szórakozásra lehetne szánni. A szabad idő szükségessége erősen foglalkoztatta, látta, hogy a parasztok látástól vakulásig dolgoznak, az ipari munkások pedig legalább 10 órát naponta. Szomorúan állapította meg, hogy generációk nőnek fel, rendkívül keményen dolgoznak amíg meg nem halnak és soha nincs alkalmuk pihenésre vagy tanulásra. A teóriáját statisztikai adatokkal támasztotta alá. Tanulmányait kézzel írta, sok-sok éjszakát töltött el tanulással és írással. A háború előtt meglátogatta Tildy Zoltánt, a kisgazda párt elnökét, aki nagy érdeklődést mutatott, különösen azért, mert tudta, hogy egy ilyen újfajta társadalmi berendezés rendkívül sokat segítene a verejtékező kis parasztokon. De a háború közbejött, s többé nem volt alkalma tovább fejleszteni terveit.

De találtam egy másik csoport iratot is, amelynek a háttere enyhén szólva valószínűtlen volt. Apámnak nem volt semmiféle technikai képzettsége, de miközben az első világháború alatt a lövészárokban ült, érdekes gondolatai támadtak. Látta, hogy az akkori kis repülőgépekből az egyik pilóta kézzel dobta ki a bombát az ellenségre. A gép valósággal megbillent, s gyakran le is lőtték. Az az ötlete támadt, hogy a repülőgépnek nem kellene a célpont fölé repülni, hanem két repülőgép között egy konikus kötelet lehetne kifeszíteni. A bombák, különböző nyílású akasztókon függve csúsznának addig, amíg a kónikus kötélen keresztül a célpontra eshetnek. Ma természetesen ez rendkívül primitívnek tűnik, de akkor megmenthette volna sok pilóta életét és sok repülőgépet. A háború után, amikor nyilvánvaló volt, hogy ez a háború sem volt az utolsó, apám 1923-ban egyik bécsi útja alkalmából felkereste a bécsi amerikai követség katonai attaséját és megmutatta terveit. Az attasé érdeklődést mutatott és megígérte, hogy továbbítja a terveket. Apám aki nem érzett semmi lojalitást Csehszlovákia iránt, megkérte a katonai attasét, hogy annak elkerülésére, hogy a cseh hatóságokkal esetleg bajba kerüljön, a válasz negatív legyen, de adjon valami jelt, ha a javaslatát Washingtonban elfogadták. Több mint két év telt el a bécsi látogatás után. Apám el volt foglalva a vállalkozásával, amely sok nehézséggel küzdött, s megfeledkezett az egész epizódról, amikor levelet kapott a bécsi amerikai követségtől, amely szerint terveit nem fogadták el. Lerakta a levelet, de egy néhány év múlva ismét a kezébe került, amikor a legnagyobb meglepetésére észrevette, hogy a levél dátumában az évszám utolsó számjegye helyett egy felfelé mutató nyíl volt. Akkor döbbent rá, hogy az elutasító levél csak formaság volt, a felfelé mutató nyíl az ellenkezőjét jelezte. A 30-as évek végén írt egy levelet Washingtonba, de soha nem kapott választ. Apámnak az volt az érzése, hogy találmányát elfogadták, s nyilván valami jutalomba is részesítették, ami azonban soha nem ért el hozzá.

Másnap nagyon nehéz szívvel el kellett égetnem a papírokat, mert a nedvességtől kezdtek széjjel foszlani, s nagyon kellemetlen szaguk volt. Ahogy a papírok égtek, szomorúan gondoltam arra, hogy a német nép, amelyiknek a kultúráján nőtt fel apám és amelyről mindig csodálattal nyilatkozott, okozta pusztulását, és örökre elnémította álmait egy jobb világ érdekében.

1945 tavasza volt, a háború a végéhez közeledett. Zsidók, akik túlélték a deportálást, és fogságba esett katonák szállingóztak haza. A zsidók közül sokan úgy határoztak, hogy nem akarnak többé szülővárosukban élni a történtek után. A fájdalom gyógyíthatatlannak tűnt. Sokan Palesztinába vándoroltak, vagy a nyugati államokba, keserűen megtagadva magyar nemzetiségüket.

Mi úgy határoztunk, hogy maradunk. Megpróbáltam álláspontomat megmagyarázni a kétkedőknek. Nekem nem volt problémám a tisztességes, humanista magyarokkal, csak azokkal, akik fasiszták voltak és hűségesen kiszolgálták a rendszert. Egy demokratikus Magyarországon mi természetesen otthon fogjuk magunkat érezni, hiszen ez a hazánk. De sokan nem fogadták el érveimet. Egy barátom így válaszolt:

"Én mindig szerettem volna asszimilálódni, de a jó keresztényeknek nem kellettem. Azt hiszed, hogy ha a kormány demokratikus lesz, ezek az emberek meg fognak változni? Nem, barátom" folytatta "én nem akarok többé asszimilálódni. Amiben különböztem, az a zsidóságom volt, amit én fel akartam adni amikor asszimilálódni akartam. De most már nem akarom, féltékenyen őrizni fogom a zsidóságomat, már csak azért is, hogy a gyerekeimnek igazoljam, hogy nem azonosítom magam azokkal akik képesek voltak embertársaikkal szemben olyan kegyetlennek lenni, mint a huszadik század keresztényei. Én nem hiszek többé abban, hogy az ő Istenük és a mi Istenünk azonos, mert ha ez így van, akkor nekem nincs többé Istenem!"

És így folytak a viták. Voltak akik maradtak, mások elmentek, vagy csak a vasútállomáson vártak valamilyen csodára...

Munkaszolgálatos éveim alatt sokszor álmodoztam arról, hogy a fasizmus leverése után haza megyek szülővárosomba és bosszút állok azokon akik annyira megkeserítették életünket. A helyi hatóságok sokszor túlmentek a zsidóellenes törvények határain, és a zsidó lakosság teljesen ki volt szolgáltatva. Elképzeltem magamban, hogy hazatérésem után végre leszámolok Bereg megye alispánjával, Fekésházy Zoltánnal. Nehéz jelzőket találni ennek a jellemtelen gonosztevőnek a leírására, aki százszorosan túlment hatáskörén. Minden zsidó üzletet arcátlanul zsarolt, de apám, aki esküdt ellensége volt a korrupciónak, nem állt kötélnek. Egy szép napon, mint alispán értesítette apámat, hogy az összes bányáinkat azonnali hatállyal bezárta. Még csak meg sem indokolta a döntését. Később megtudtuk, hogy összeállt egy Hunyadi nevű kétes múltú szőlős gazdával, s elhatározták, hogy annak a neve alatt fogják folytatni apám vállalkozását. Harminc napunk volt fellebbezni, az egyik legkiválóbb budapesti ügyvéd írta meg a fellebbezést, aminek az elolvasása után biztos voltam abban, hogy a megye visszavonja határozatát. Egy néhány nap múlva értesítették apámat, hogy a "megye elutasította fellebbezését". Ezt az egy mondatból álló határozatot Fekésházy Zoltán alispán írta alá.

Egyik nap a városháza irányába mentem ahol valamit el kellett intéznem, amikor megláttam Fekésházyt. A szívem erősen kezdett verni, a szám kiszáradt; végre elérkezett a pillanat, amikor szembeszállhatok ezzel a kis nyomorult szadistával. Igazán nem tudtam, hogy mit akarok, meg akarom-e ölni, vagy nagyon megverni, vagy csak valamilyen magyarázatot követelni. Ahogy egymáshoz közeledtünk, Fekésházy megismert. Alacsony ember volt, mindig vitézkötéses kabátban járt, ki akarta hangsúlyozni hogy kis-nemes, pedig nem volt az. Bajusza nagy volt, kipödörve. Talán három méternyire voltunk egymástól, amikor megállt, az arca hamu szürkévé vált és reszkető kezével udvariasan megemelte a kalapját. Aztán közelebb léptem hozzá. A homlokáról verejték csorgott, a szemeiben félelem ült, az ajkai remegtek, ahogy mondani akart valamit. Felemeltem a kezemet jelezve, hogy nem akarom hallani. Most volt itt az a pillanat amiről álmodoztam, a bosszú édesnek tűnt. Előttem állt az a személy aki a fasizmus megtestesítője volt, ő volt aki sárga karszalagot adott rám, vagy sárga csillag viselésére kötelezett másokat. Egy pillanat alatt a sok megalázás, fájdalom mind felelevenedett, a torkomat sírás fojtogatta. De rádöbbentem, hogy ez a kis remegő öreg ember már nem az ellenség és én egy ujjal sem tudnék hozzáérni. Ha bűnös, nem én fogom megbüntetni, majd ha szemben áll a Teremtőjével, akkor kell számot adnia...

Félre léptem az útjából, a találkozás egyetlen szó váltása nélkül ért véget. Ahogy ránéztem, még sajnáltam is. Az arcán mérhetetlen félelem ült, talán ilyen félelem lehetett az apám arcán, amikor a gázkamrába lépett...

A politikai helyzet megnyugodott. Az emberek lassan megszokták a bizonytalan jövőt, a város többé-kevésbé normálisan működött. A tavasz sokat segített, a nap sütött, a fák rügyeztek, a természet ujjá született, mintha mi sem történt volna. A vasútállomás körül és a parkokban fel nem robbant srapnelek hevertek, de senkinek eszébe sem jutott tenni valamit, inkább csak gondosan kikerülték őket. Fatalizmus uralkodott el az embereken. Ebben a hangulatban feltűnt, hogy a cseh hatóságok tagjai csomagokkal megrakva búcsúztak a barátaiktól. Az a hír járta, hogy a Cseh kormány elfogadta a szovjet kormány követelését és lemondott Kárpátaljáról. Egy néhány nappal a csehek eltávozása után a helyi újság közölte, hogy a Legfelső Szovjet elfogadta a közelmúltban tartott népszavazás eredményét, amiben Kárpátalja lakossága egyértelműen kifejezést adott annak a kívánságának, hogy az Ukrán Szocialista Köztársasághoz akar csatlakozni. A cikk mellett ott volt az Ukrán miniszterelnök mosolygó képe: Nikita Kruschev.

A "népszavazás" híre, ami soha meg nem történt, ízelítőt adott a szovjet rendszerről. Sem történelmileg, sem földrajzilag ez a szovjet lépés nem volt igazolható. A Szovjet Unió és Magyarország csak akkor lettek szomszédok, amikor a Hitler-Sztálin egyezmény nagylelkűen a Szovjet Uniónak adta Lengyelország egyharmadát, aminek következtében a korábbi lengyel-magyar határ szovjet-magyar határrá változott. A Kárpátok hegyvonulata volt a természetes határ Magyarország és Lengyelország között, de az aránylag kis földdarab fontos stratégiai jelentőségű lett. És ez lett a mi problémánk! Sztálin nem felejtette el, hogy a szovjet csapatok nem voltak képesek áttörni a Vereckei szoroson, az egyetlen járható úton, és így a "népszavazás" Kárpátalján egyszer és mindenkorra megoldotta ezt a problémát. A Vereckei szoros Ukrajnához tartozott.

Pánik tört ki az emberek között. A határ ugyan még nyitva volt, de akiket bőröndökkel láttak a vasútállomás környékén, azok gyanússá váltak. Nem volt sok időnk, magunkhoz vettük a legszükségesebbet, és ismét menekültek lettünk.

A vasútállomás előtt álltunk, onnan végig láthattam a Damjanics utcát, ahol születtem. Bezártam a szemeimet, láttam magam előtt a szüleimet a nővéremet, barátaimat. A poros utca, ahol rongylabdával futballoztunk megelevenedett emlékekkel, boldog emlékekkel. A távolból az érkező vonat hangját hozta a szél. Editet gyöngéden átöleltem, s megkérdezte: "Mire gondolsz?"

Jobban magamhoz húztam, képtelen voltam beszélni, a torkomat sírás fojtogatta. Ebben a pillanatban döbbentem rá, hogy számomra nincs többé hazatérés...

1945 április 4-én érkeztünk vissza Budapestre. Ezen a napon szabadult fel Magyarország a német megszállás alól, s kormány ezt a napot nemzeti ünnepnek nyilvánította. Amikor egy néhány hónappal korábban elhagytuk Budapestet, Budát még a németek védték. De ahogy a szovjet csapatok fokozatosan nyomultak előre, az ideiglenes kormány Debrecenből Budapestre költözött. Annak ellenére, hogy a fővárost a háború csaknem tönkre tette, aminek következtében nagyon kevés élelem volt, s az infláció percenkint nőtt, a politikai élet máris gyökeret vert. Az ország a szövetségesek katonai uralma alatt volt, de amíg az Egyesült Államok, Anglia és Franciaország csak egy néhány katonai és civil személlyel vett részt a Négyhatalmi Bizottságban, a bizottság elnöke a szovjet tábornok Vorosilov volt, egyben a Magyarországon állomásozó szovjet csapatok parancsnoka is. Ő volt aki az igazi hatalmat gyakorolta.

Amíg a Szovjet Unió a második világháborúig teljesen izolált volt, most csapatait és politikai komisszárjait külföldre küldte. Akik emlékeztek az első világháború utáni rövid életű kommunista diktatúrára és az azt követő súlyos megtorlásokra a kommunisták ellen, attól tartottak, hogy a kommunisták a megszálló szovjet hadsereg védnöksége alatt véres bosszút fognak állni. De a szovjet taktika más volt, önzetlen felszabadítóként kívántak mutatkozni, akiknek egyetlen célja volt egy több-párt rendszerű magyar demokrácia megalapozása.

Az 1939-ben kötött Hitler-Sztálin megállapodás egyik következményeként az egyes országok kommunista pártjai hirtelen nacionalistákká váltak. Eddig az időpontig a kommunisták az internacionalizmust hirdették és a nemzeti mozgalmakat 'burgeois'-nak bélyegezték. "Világ proletárjai egyesüljetek" volt a jelszavuk és az 'Internacionálé' a himnuszuk. Jellemzően a Szovjet Uniónak nem is volt külön himnusza a második világháború végéig. A változást az okozta, hogy a német-szovjet tárgyalások eredményeként a Szovjet Unió beleegyezett a Kommunista Internacionálé (Komintern) feloszlatásába, ami a különböző országok kommunista pártjainak volt a nemzetközi szövetsége, kihangsúlyozva a marxista mozgalom nemzetközi jellegét. Ez a hihetetlen engedmény Hitler győzelme volt, aki beszédeiben rendszeresen megtámadta a kommunistákat és zsidókat és a Kommunista Internacionálét "nemzetközi zsidó összeesküvésnek" bélyegezte. Sztálin azonban annyira akarta a békét Hitlerrel, ami magával hozta Lengyelország egyharmadának és a balti államoknak a bekebelezését is, hogy elfogadta a németeknek ezt a feltételét. Természetesen Sztálin azt remélte, hogy a háború Németország és a Szövetségesek között mindkét félt ki fogja teljesen meríteni és egy meggyengült Európa könnyű zsákmányává fog válni a nemzetközi kommunista szövetségnek.

Sztálin buzgóságában, hogy Hitlert kielégítse, utasította a francia kommunista pártot, akik addig az ellenállás vezetői voltak a megszálló németekkel szemben, hogy tegyék le fegyvereiket. Ez meg is történt s a francia kommunisták csak akkor csatlakoztak ismét az ellenálláshoz, amikor Hitler megtámadta a Szovjet Uniót. Jellemző, hogy amikor a német-szovjet egyezményt aláírták 1939 augusztus 21-én, akkor Molotov Ribbentroppot utánozva egy hasonló náci stílusú egyenruhában jelent meg, nem pedig a szovjet diplomaták által addig viselt sötét ruhában.

Természetesen a Kommunista Internacionálé a németekkel kötött egyezmény ellenére titokban életben maradt. Ez ugyanakkor alkalmat adott Sztálinnak arra, hogy az oroszok nemzeti érzésére, az orosz hazaszeretetre apelláljon a németek elleni háborúban. Sztálinnak a háború alatti beszédei nagyon hasonlítottak a korábbi cári beszédekhez, amelyeknek állandó témája volt a muzsikok romantikusan túlfűtött nemzeti érzésére való hivatkozás. A második világháború után nem állították vissza hivatalosan a Kominternt, mert a marxisták úgy találták, hogy a háború utáni Európában a tömegekre nagyobb hatással tud lenni egy nemzeti kommunista párt, szemben egy olyan párttal, amely a nemzeti érzést ellenezte. Így például a Kommunisták Francia Pártja helyett az új szellemet a Francia Kommunista Párt képviselte. Természetesen semmi nem változott, de ezt a nemzeti alapra helyezett kommunista mozgalmat az újonnan alapított Kominform képviselte. A főhadiszállás Belgrádba került, hogy ezzel is erősítsék a nemzeti jelleget a korábbi Kominternnel szemben, amelynek a székhelye azelőtt Moszkvában volt. A Kominform csak akkor hagyta el Belgrádot, amikor Titóból 'láncos kutya' lett.

* * *

Mindnyájan azt reméltük, hogy a békeszerződések aláírása után a megszálló hadseregeket kivonják, s Magyarország demokratikus köztársaság lesz. Ezt a hiedelmet megerősítette az újonnan szervezett Magyar Kommunista Párt vezetője, Rákosi Mátyás, aki a szovjet hadsereg nyomában tért vissza Moszkvából. Rákosinak jelentéktelen szerepe volt az 1919-es kommunista forradalomban, aminek a leverése után Moszkvába menekült. 1924-ben titokban visszatért Magyarországra megszervezni a Kommunisták Magyarországi Pártját. Nem sokkal később letartóztatták, vallatása folyamán kínozták, végül is 16 év börtönre ítélték. Tanult ember volt egy középosztálybeli zsidó családból, így a börtön könyvtárában dolgozott. Meg nem erősíthető hírek szerint ezt a kedvező beosztást úgy kapta a börtönben, hogy besúgóvá vált.

A magyar kormányok a két világháború között a legkeményebb kritikusai voltak a Szovjet Uniónak, de a Hitler-Sztálin egyezmény után hirtelen új álláspontra helyezkedtek. A magyar kormány megközelítette a Szovjet Uniót, tárgyalások kezdődtek, s ezek eredményeként diplomácia kapcsolatba került a két ország. A szovjet kormány, hogy kifejezze jószándékát, felajánlotta, hogy az 1848-as forradalomban, amikor a cári Oroszország a Habsburgokkal együtt harcolt a magyar hazafiak ellen, zsákmányul ejtett magyar zászlókat visszaadja. Az 1848-as forradalom mindig érzékeny téma volt Magyarországon, már csak azért is, mert Petőfi szívét talán orosz golyó járta át a segesvári csatában. A Moszkvában őrzött zászlók szimbólumai voltak egy rövid de dicsőséges korszaknak, amikor a magyar nemzet fegyvert fogott szabadságáért. A zászlókat ünnepélyesen hozták vissza Magyarországra, de a közvéleményt nem tájékoztatták, hogy cserébe Rákosi Mátyást és egy másik börtönben tartott kommunistát, Vas Zoltánt, kiadták a Szovjet Uniónak.

A Vörös Hadsereg nyomában visszatért Rákosi a kommunista párt elnökségét ragadta magához, Vas Zoltán pedig Budapest főpolgármestere lett.

Vas Zoltán a kevésbé ideológus joviális kommunista szerepét játszotta, gyakran mutatkozott ellenzéki politikusok és külföldi diplomaták társaságában. Természetesen jó kapcsolatai voltak a megszálló szovjet hatósághoz amelynek a segítségével hozzájutott teherautókhoz és ezekben a válságos hónapokban sok élelmiszert hozatott Budapestre. A kommunista sajtó gyakran kiemelte Vas önzetlen munkáját a főváros érdekében, de az igazi szüntelen dicsérő jelzőkben Rákosinak volt része, állandóan kihangsúlyozva börtönben töltött hosszú éveit és megingathatatlan hitét az új demokratikus Magyarországban.

Az ideiglenes kormánynak, amit a megszálló szovjet hadsereg hagyott jóvá, több tábornok volt a tagja. Ezenkívül gróf Teleki Géza, aki a korábbi miniszterelnöknek, Teleki Pálnak volt a fia, aki a német megszállás elleni tiltakozása jeléül öngyilkos lett. Ugyancsak tagjai lettek a kormánynak a Horthy érában működő ellenzéki pártok vezetői, akik hősiesen szembe szálltak a parlamentben a jobboldali magyar kormányokkal szemben.

Az újonnan alakult Nemzeti Parasztpártot intellektuelek szervezték meg, különösképpen a falu-kutató írók, közöttük a rendkívüli tehetséggel megáldott Illyés Gyula, aki a "Puszták Népe" című könyvében "felfedezte" a három milliónyi zsellért, akiknek a nyomoráról a társadalom teljesen megfeledkezett. A Polgári Demokrata Pártot középosztálybeli emberek szervezték, vezetői azon kevesek között voltak, akik gyakran szembehelyezkedtek a korábbi rendszerrel saját életük veszélyeztetésével.

Úgy tűnt, hogy az antiszemitizmus erősen csökkent, s minden reményem meg volt, hogy egy olyan új társadalomban fogok élni, ahol az ember jelleme és nem vallása lesz a döntő. Német hangzású nevemet, (Stern) Szegedire magyarosítottam, ami az előző rendszer utolsó éveiben nem volt lehetséges. (Amikor amerikai állampolgár lettem, akkor az 'i' betűt a nevemben 'y'-ra változtattam, azt remélve, hogy ez megkönnyíti a nevem kiejtését. Csak később jöttem rá, hogy MacDonaldra kellett volna változtatni nevemet...)

Meglátogattam Tildy Zoltánt, a Kisgazda Párt vezérét, aki később Miniszterelnök és Köztársasági elnök lett. Jól emlékezett apámra és gazdasági terveire. Nagy szomorúsággal vette tudomásul sorsát, de nagyon határozottan tanácsolta, hogy a jövő felé nézzek, ami jó kilátásokkal biztosított. Sürgetett, hogy iratkozzam be az egyetemre és a Kisgazda Párt által szervezett Külügyi Akadémiára, amelynek feladata volt fiatalokat külügyi szolgálatra képezni. Értesítettem a debreceni egyetemet, hogy tanulmányaimat Budapesten kívánom folytatni és be is iratkoztam a legendás hírű, több mint 400 éves Pázmány Péter Tudományegyetemre. Edit is beiratkozott az egyetemre, a szépművészeti szakra. A problémánk csak az volt, hogy semmi jövedelmünk nem volt.

Az apósom utazó volt, egy rövidáru nagykereskedőt képviselt. Nehezen tudtam megérteni, hogyan tudott ebben a dzsungelben létezni, ugyanis teljesen ellentéte volt a lenézően 'vigéc'-nek nevezett utazóknak. Azt javasolta, hogy kezdjek el egy kis üzemet, gyártsak rajzszeget, amiben hiány volt, amit ő aztán szívesen elad majd a vevőinek. Nekem a szakmáról fogalmam sem volt, de valamennyit segített, hogy apám vállalkozásában már 14 éves korom óta résztvettem.

Kölcsönöztem az apósomtól annyit, amennyi elég volt a viszonylag egyszerű felszerelésre, szereztem nyersanyagot is, ami nem volt könnyű azokban az időkben, de ezek után már egy vasam sem maradt, hogy valamilyen kis üzemhelyiséget béreljek. Így felhasználtuk az apósomék lakásához tartozó fáskamrát, ami a pincében volt, nedves volt, ablaka nem volt, egy villanyégő lógott a mennyezetről állandóan meggyújtva.

Kellett találnom egy jó szerszámlakatost, aki nem csak kezelte a prést, hanem főleg karban tudta tartani a rajzszeget kipréselő szerszámot. Felvettem egy fiatal kispesti 'vagányt', nem tudok jobb szót használni jellemzésére, aki jó szakember volt, de saját bevallása szerint is elment volna a munka temetésére. Hamar rájött, hogy nekem fogalmam sem volt az egész szakmáról, de ezzel nem élt vissza. Ösztönös humorával gyakran átsegített a legreménytelenebb helyzeteken, amire nagy szükség volt, mert hamar megtanultam, hogy a legkisebb méretű vállalkozásnál is egyik válság követi a másikat. Egy kora reggelen, Edit és én még ágyban voltunk, az ajtón keresztül a következő beszélgetést hallottuk:

"A kapitalista fent van már?" Anyósom nem tudta visszafojtani nevetését. Én, a 'kapitalista' szegényebb voltam a templom egerénél...

* * *

Az ideiglenes kormány bejelentette, hogy 1945 novemberében választás lesz, az első igazi demokratikus választás Magyarország történelmében. Ekkor már több napilap jelent meg, képviselve a különböző pártok programját. Az infláció csillagászati méreteket öltött, jóval felülmúlta az első világháború utáni hírhedt német inflációt. Az egyik fő programja valamennyi pártnak az infláció megfékezése volt. De ezen kívül voltak más fontos javaslatok is, mint a földreform és a kommunisták javaslata: a bankok és szénbányák államosítása.

Ugyanakkor a kommunisták biztosítani kívánták a közvéleményt arról, hogy ők nem akarják a szovjet rendszert lemásolni. "Csak azt fogjuk átvenni a szovjet és nyugati demokráciáktól, amire szükségünk van de a mi demokráciánknak a magyar földben kell gyökeret hajtani" mondta álszenten Rákosi. Ezekre a kijelentésekre azért volt szükség, mert voltak ugyan akik szimpatizáltak a kommunizmussal, de az ország többsége egyáltalán nem bízott bennük.

Amikor az ideiglenes kormány Budapestre költözött Debrecenből, a belügyminiszter Erdei Ferenc volt, a Nemzeti Parasztpárt tagja, de valójában egy kriptokommunista. Tradicionálisan a belügyminiszter, mint a rendőrség felsőbb hatósága volt felelős a belső rendért, de ez a hivatal még nagyobb fontosságra tett szert, amikor megalakultak a népbíróságok. Ezeknek a feladata volt ítélkezni a háborús bűnösök felett, akiket részben Németországban fogtak el a Szövetségesek. A lakosság többsége nem kifogásolta a szigorú ítéleteket, többeket felakasztottak, másokat hosszú börtönbüntetésre ítéltek. De amikor az újonnan szervezett Államvédelmi Hatóság (ÁVO), ugyancsak a belügyminiszter hatáskörében, és köztudomásúan megrakva kommunistákkal, egyszerű embereket tartóztatott le letartóztatási parancs nélkül s főleg éjszakánként, a félelem és felháborodás futótűzként terjedt. Különösen amikor az is kiderült, hogy az ÁVO főhadiszállása az Andrássy út 60 számú épületben vert tanyát, ott ahol a háború utolsó hónapjaiban a Nyilaskeresztes Párt emberek tömegeit kínozta és végezte ki. A szimbolizmus ijesztő volt.

* * *

1945 őszén Edit és jómagam nagyon el voltunk foglalva egyetemi tanulmányainkkal, én még ráadásul küszködtem a nyomorúságos kis üzememmel. De fiatalok voltunk és bizalommal néztünk a jövő elé. Feliratkoztunk a szavazó listára és különösen én nagy figyelemmel követtem a kibontakozó politikai harcokat, elolvastam minden politikai kiadványt. Az egyetemen sok vita fejlődött ki a legkülönböző álláspontok között. Én a magam részéről nem választottam politikai ideológiát, inkább csak tapasztalatot próbáltam szerezni. A marxista kiadványokban sok olyat találtam, amivel szimpatizáltam, de az agyam mélyén mindig ott volt apám figyelmeztetése a bolsevistákról.

"Be kell vallanod" mondtam egy ilyen vita során egyik kollégámnak, "hogy a kommunista vezetők, Rákosival az élen rendkívül keményen dolgoznak az ország jobb jövőjéért".

"Szó sincs róla" volt a válasz. "Ezek cinikusan kihasználják az emberi indulatokat, főleg azokét akik hálásak az ország felszabadításáért. A viták éjjel-nappal folytak, vitatkozhattunk végre szabadon.

Gyakran látogattuk meg Petrocelliéket, akik nekem valóságos második családommá váltak. Mindenki vissza volt munkakörében, Orbán bácsi aktívabb volt mint valaha a Ganz gyári szociáldemokrata pártban. Végre a szociáldemokrata párt tagsága nem járt veszéllyel, mint a háború előtt; a szociáldemokrata párt egyike volt a kormánykoalíciónak. Jó hírek jöttek minden irányból. A Petrocelliék legfiatalabb gyermeke, aki az olasz hadseregben szolgált, életjelt adott magáról. Ella férje, a kis-Bélus apja hazajött az orosz frontról, a nővérem és sógorom Rodolfo Észak-Olaszországban voltak várva a megfelelő papírokra, hogy visszatérjenek az újonnan megszervezett budapesti olasz követségre.

Az én vállalkozásom még mindig nagyon gyenge lábon állt, még egy vasárnap délutáni mozielőadást sem engedhettünk meg magunknak. 1946 tavaszán éppen húsvét előtt Edit elfogadott egy meghívást a Teozófiai Társulat egyik vasárnap délutáni szeánszára. Nekem ugyan voltak rezervációim az ilyen ügyekkel szemben, de Edit hajlott a miszticizmus felé és már csak azért is elfogadta a meghívást, mert az a Társulat egyik vezetőjétől jött, aki húga volt Edit irodalomtörténeti tanárának, Turóczi-Trossler Józsefnek, aki többek között magyarra fordította Thomas Mann Dr. Faustuszát.

A teozófiai társulatok eléggé titoktartók voltak, így a közönség nem sokat tudott tevékenységükről. 'Theosofia' már ősidőktől kezdve gyűjtőneve volt azoknak a vallási és filozófiai mozgalmaknak, amelyek tanulmányozták a kapcsolatot az Isten és a világmindenség között. A teozófiának ezek az elemei megtalálhatók voltak a plátói filozófiában, a gnoszticizmus hívei között valamint a 'Kabalában' ami egy középkori zsidó misztikus értelmezése volt a bibliának. A modern teozófia Elena Petrovna Blavatsky nevéhez fűződik, aki megalapította a 'Teozófiai Társulatot' 1875-ben New Yorkban. A Társulat súlyt helyezett arra, hogy különválassza magát a többi médiumokra épített szervezetektől, amelyek nagyon gyakran kihasználták az emberek félelmét a haláltól és azoknak a vágyát akik kapcsolatba akartak kerülni meghalt szeretteikkel.

A gyűlés egy Szentkirály utcai lakásban volt, ahol a jelenlévők megígérték, hogy a lakás címét senkinek nem adják ki. Voltunk vagy huszonöten, főleg idősebbek, középosztálybeli emberek. Edit és én voltunk az egyedüli fiatalok. A 'médium' utánunk érkezett meg, egy nagyon egyszerű külsejű asszony, kifejezéstelen arccal, lehetett vagy 35 éves. Takarítónőnek nézett ki, később kiderült, hogy az is volt.

Néhány adminisztratív ügy elintézése után az elnöknő jelt adott a gyűlés elkezdésére. Hivatkozott a közeli húsvét ünnepére, és javasolta, hogy lépjünk kapcsolatba a 'magasabb szellemekkel' akik már többszörös életük után lélekben megtisztultak. Edit odaadóan figyelte a történteket, hajlamos volt kutatni az 'ismeretlent'. Az elnöknő szavai alatt a médium szótlanul ült, a távolba meredt, mintha nem is lett volna jelen. "Akkor kezdjük el" mondotta az elnöknő. A médium lassan behunyta szemeit, ajkai egy kevéssé széjjel nyíltak, egy halk sóhaj szállt ki belőle. De ez alatt a néhány pillanat alatt hihetetlen változás történt. Ez a szürkés, gyűrött, kifejezéstelen arc lassan átváltozott: egy gyönyörű, átszellemült halványan mosolygó személy ült előttünk. Nem a képzeletem játszott velem, ez valóság volt, előttem történt. Ezután halkan megszólalt. A szeretetről, a közelgő húsvétról, Istenről és Krisztusról beszélt. Soha életemben nem hallottam szebb, választékosabb beszédet. A stílusa, ahogy a szavakat megválogatta, a kifejezés az arcán költészet volt amely magával ragadott. A szkepticizmusom elillant, hittem, hogy földi jelenlétünk csak egy átmenő állomás, talán purgatórium, s az út egy magasabb rendű tiszta cél felé vezet. Ez után a médium a közelmúltbeli atrocitásokról beszélt, a borzalmas haláltáborokról, felsorolta a kivégzett háborús bűnösök neveit, mint Endre Lászlót, Szálasit és másokat. Kinyilatkoztatta, hogy ezek most már mind a zsidó testvéreikkel vannak együtt, akiket mélységesen szeretnek és semmi nem válassza el őket többé egymástól. Körülnéztem a szobában, látszólag mindenki elégedetten hallgatta a médiumot rajtam kívül. Edit félszemmel rámnézett, azt hiszem sejthette, hogy az én romantikus, de rövid kapcsolatom a teozófiával hirtelen véget ért. A médium a gyönyörű, választékos stílusa ellenére hirtelen csalónak tűnt. De azóta sem vagyok képes megmagyarázni a hihetetlen csodás átalakulást amint ez az egyszerű, tanulatlan, szürke személy egy átszellemült ékesszóló költővé vált.

* * *

Gyermekek játékokról álmodoznak, a szegény ember gazdagságról, a paraszt földről álmodozik, a saját földjéről. Ez egy ősrégi vágya azoknak akik a földet két kezükkel művelik, annak ellenére, hogy a föld nem mindig jutalmazza meg őket verejtékes munkájukért. De aztán egy újabb év következik, a természet újjászületik, s amikor aratás előtt az aranyszínű búza kecsesen hajladozik a szélben, ez a látvány bőségesen kárpótol a kemény munkáért. A földnek ez a szeretete nem gazdagság utáni vágy, hanem egy sóvárgás mélyen belevésődve a lelkükbe. Évszázadok óta, az álom, egy darab föld tulajdonának az álma, a megvalósulás küszöbén állt.

A politikai pártok többsége megegyezett abban, hogy a legfontosabb a földreform volt. A Horthy rendszerben a Kisgazda Párt, a Szociáldemokrata Párt és több kisebb ellenzéki párt programjában a földreform mindig elsőrendű helyet foglalt el, de az uralkodó pártok meg tudták akadályozni, hogy a földreformra vonatkozó javaslatok akár csak a parlament elé is kerüljenek. A föld 70%-a az arisztokrácia kezében volt, akiknek őseit hatalmas földbirtokokkal jutalmazták a királyok hűséges szolgálataikért. A birtokok apáról fiúra szálltak és így generációkon keresztül a hatalmas vagyon megmaradt az arisztokrácia kezeiben. Néha valamennyi földet eladtak, különösen akkor, amikor a hevesen költekező és mulatozó arisztokrata fiatalok többet költöttek, mint amennyi a jövedelmük volt. A föld 20%-a kis- és középparasztok birtokában volt, míg a Katolikus Egyház a föld 10%-át birtokolta.

A nagy földbirtokok jól voltak megművelve zsellérek által és jól képzett gazdatisztek felügyelete alatt. A középméretű birtokokat a családtagok és néhány felfogadott zsellér munkálta meg, a kis birtokokat pedig a családtagok. A két világháború között Magyarország fontos termelője volt az alapvető mezőgazdasági termékeknek, sokat exportált Európa különböző országaiba is.

Az újonnan szervezett Kommunista Párt és a Paraszt Párt lettek a földreform hangadói. A földek azonnali felosztását követelték, figyelmen kívül hagyva a kártérítést a régi tulajdonosoknak. A Kommunista Párt hangos agitálása az azonnali földreformért népszerűvé vált a földtelen parasztok között, de a Parasztpárt vezéreiben jobban bíztak és így igazán ez a párt lett a szószólójuk.

A 30-as években Illyés Gyula megírta 'A Puszták Népe' című könyvét, amelyben rávilágított a több mint három millió zsellér kiszolgáltatott helyzetére. Az ország valahogy elfeledkezett ezekről, pedig ezek voltak azok, akik látástól vakulásig túrták a földet a nagybirtokokon. Szavazati joguk nem volt, egészségügy biztosításuk ugyancsak nem volt, nyomorúságos viskókban laktak, és tengődtek a hihetetlenül alacsony bérekből. Nem volt szószólójuk, nem igen törődött velük a közvélemény, annak ellenére, hogy közel 30%-át tették ki a lakosságnak.

'A Puszták Népe' hirtelen kirázta az országot a passzivitásból. Egy csoport fiatal intellektuel felkarolta a zsellérek ügyét és azoknak a fiatal parasztoknak a sorsát, akik a nagyvárosokba menekültek jobb sorsot remélve. Írók, költők, színdarab írók ráirányították a figyelmet a kizsákmányoltakra, jogos felháborodásukban keményen kritizálták a földesurakat és a gyárosokat. Az egyik leghevesebb kritikus a tehetséges Szabó Dezső volt, aki falukutató munkáját antiszemitizmussal fűszerezte. Szabó könyörtelenül kritizálta a földbirtokosokat, de kritikájában a vallás nem szerepelt, nyilván azért mert a földbirtokosok csaknem kivétel nélkül keresztények voltak. De amikor a kizsákmányolt gyári munkások érdekében emelte fel szavát és a gyár tulajdonosa történetesen zsidó volt, akkor a vallás mindig ki volt hangsúlyozva. Egy másik falukutató Veres Péter, az új Parasztpárt vezére lett. Földtelen parasztként kezdte, később vasúti krampácsoló lett. Rendkívül tehetséges író is volt és véres szájú antiszemita. Az új rendszerben azonban az antiszemitizmus már nem volt kormány politika (nem úgy mint Szabó Dezső idejében, aki Budapest ostroma alatt halt meg), nem is beszélve arról, hogy a Paraszt Párt a legközelebbi szövetségese volt a Kommunista Pártnak, amelynek a vezetői nagyrészt zsidók voltak. Ebben a kényelmetlen helyzetben Veres Péter taktikát változtatott és állandóan a 'kapitalisták' ellen uszított, de mindenki tudta, hogy a 'kapitalisták' alatt a zsidókat értette. Így, ha álcázva is, megmaradt hírhedt antiszemita nézete mellett, ugyanakkor bőséges dicséretet kapott a kommunistáktól kapitalista ellenes állásfoglalásáért. Rákosi és társai így egy ágyba kerültek Veres Péterrel, s meg is érdemelték egymást.

A falvak és városok föld-osztó bizottságokat szerveztek. Ezekben képviselve volt a Kommunista Párt, a Paraszt Párt, a Szociáldemokraták és a Kisgazda Párt. A bizottságokon belül sok ellenségeskedés volt, azok a parasztok akik tagjai lettek a Kommunista Pártnak, jobb és nagyobb földhöz jutottak, mint a többiek. A kommunisták egyre befolyásosabbá váltak, nem csak a földosztás körül, hanem az élet minden szakaszában. Állandóan sejtetni engedték, hogy a megszálló szovjet hatóságok mögöttük állnak és köztudomásúvá vált az is, hogy a mindenki által rettegett ÁVO a kommunisták kezében van.

A földreformot befejezték az őszi választások előtt. Akik földet kaptak azok számára egy elérhetetlen gyönyörű álom valósággá vált. Azoknak akik elvesztették földjeiket mindenfajta kárpótlás nélkül, a földreform lidércnyomásos álom lett. De sokan, olyanok is, akiknek nem volt földjük, felháborodtak a földreform módszerein. Földet elkobozni kártérítés nélkül kormány által jóváhagyott lopásnak tűnt. Sokan úgy vélték, hogy az új gazdák nadrágszíj szélességű földjeiken nem lesznek képesek gazdaságosan termelni, részben a tapasztalatok hiányában, másrészt a mezőgazdasági gépek hiánya következtében.

Egy szenvedélyes vita után az egyetemen én a következő következtetésre jutottam:

A földreform elkerülhetetlen volt, tekintet nélkül az esetleges nem várt következményekre. Ha a földreform sikeres lesz, akkor az egész nemzet élvezni fogja a gyümölcseit, ha nem, akkor legalább tanulunk belőle valamit. De a földreformmal tartoztunk az évszázadok óta kizsákmányolt parasztoknak, és csak a jövő fogja megmutatni, hogy a földreform áldás volt e vagy csapás.

* * *

Ezen az őszön a sógorom, Rodolfo és a nővérem Éva visszatértek Budapestre. Rodolfo sajtó attaché-ja lett az újonnan megnyílt budapesti olasz követségnek. Néhány hét múlva Olaszországból megérkezett a 'chargé d'affaires', akinek a feladata volt a követséget vezetni amíg követet neveznek ki. Megérkezése után tisztelgő látogatást tett a kormány tagjainál, - elnöke az országnak akkor még nem volt - és meglátogatta a katolikus egyház fejét, Mindszenthy bíborost is. A kardinális akkor betegen kórházban feküdt így a chargé d'affaires és Rodolfo, mint tolmácsa meglátogatták a bíborost kórházi szobájában. Mindszenthy bíboros azonnal élesen kikelt az új kormány ellen anélkül, hogy konkrétumokat hozott volna fel.

"Tulajdonképpen mi a panasza Excellenciás uramnak?" kérdezte a diplomata.

"Elkobozták a földjeinket, a földjeinket amelyek az egyház tulajdona volt századokon keresztül". Tovább panaszkodott az igazságtalan bánásmódért, amiben az egyház részesült, amely így már nem volt az ország egyik leggazdagabb földtulajdonosa.

"De a földreform részesei nem földtelen katolikus parasztok voltak javarészt?" kérdezte udvariasan a diplomata.

A bíboros nem is vett tudomást erről a kérdésről csak folytatta kirohanását a kormány ellen, újból és újból kihangsúlyozva, hogy az egyháztól elrabolták földjeiket. Semmi más nem érdekelte.

Ezután a látogatás után Rodolfo megjegyezte: "Én ugyan nem vagyok magyar, de mint katolikus nagyon kényelmetlenül éreztem magam, ahogy a bíboros tirádáit fordítottam. Észrevettem, hogy a chargé d'affaires meg volt döbbenve és rendkívül csalódott volt ennek a fontos egyházi vezetőnek az egyoldalú álláspontja miatt".

Mindszenthy nagyon hatásosan használta hatalmát a kormány bírálatára nem csak a földreform miatt, hanem az új iskola politika miatt is. A bíboros ellenzése az új közoktatási javaslatokkal szemben érthető volt. Magyarországon rendkívül sok magas nívójú katolikus iskola volt, de a kormány új politikája értelmében a katolikus iskolákat állami iskolákká kellett változtatni s ezt az egyház élesen ellenezte.

Ebben az időszakban a katolikus hierarchia még épségben volt, így a bíboros hatása rendkívül jelentős volt a helyi papságon keresztül. A kommunisták hamar rájöttek, hogy ezt az ősrégi hierarchiát meg kell törniök. Helyette hasonló kommunista hierarchiát hoztak létre a helyi pártszervezeteken és párttitkárokon keresztül. Ez az új hierarchia buzgón terjesztette a 'szocialista vallást', de nyilvánvaló volt, hogy a két szervezet, a katolikus és a kommunista hierarchia, nem fogják egymást megtűrni. A bíboros heves ellenzése a földreformnak azonban alkalmat adott a kommunistáknak, hogy nyíltabban támadhassák az egyházat és reakciósnak bélyegezzék. A kommunisták megpróbálták a katolikus egyházat megtámadni azon az alapon is, hogy nem álltak ellen a nácizmusnak és tétlenül nézték az atrocitásokat. De ezt a vonalat abbahagyták, mert annak ellenére, hogy sok katolikus csatlakozott a gyűlölködőkhöz, köztudomású volt, hogy kolostorokban sok zsidó és liberális intellektuel rejtőzött, és hogy a vatikáni zászló alatt létrehozott védett házak sokezer ember életét mentették meg Budapesten.

* * *

Amikor 15 éves lehettem Csehszlovákiában szüleim magukkal vittek, amikor szavazni mentek. Irigykedve néztem őket, amint eltűntek a függöny mögött, s arra gondoltam, hogy nem túl sokára én is a szavazók között leszek. Az egyenlő, szabad és titkos választás nem volt új számomra, így láttam a demokratikus Csehszlovákiában, de most rajtunk volt a sor, hogy Edit és én is éljünk ezzel az alapvető demokratikus jogunkkal. Tudtam, hogy a múltban Magyarországon csak a nagyobb városok lakói szavazhattak titkosan, míg vidéken, a parasztok és munkások neve sok esetben rajta sem volt a választói listán, de azok akik választhattak sem szavazhattak titkosan. Ez a fajta 'választás' gyakorlatban semmit sem jelentett, mert egy néhány ellenzéki képviselő ugyan bekerült a parlamentbe, az uralkodó pártok győzelme mindig biztosítva volt. De most végre, ezután a véres háború után, az új demokratikus Magyarországon mint szabad polgárok készen voltunk gyakorolni szavazati jogunkat.

Úgy határoztunk, hogy mindketten a Polgári Demokrata Pártra fogunk szavazni. Ez a párt és vezetői bátran szembe szálltak a 30-as évek jobboldali kormányaival. A párt politikailag középúton volt, képviselni kívánta főleg a városi polgárságot, intellektueleket, kereskedőket, iparosokat. Napilapjuk 'A Világ' hirdette az egyéni szabadságot, az emberi jogokat és a szabad vállalkozást.

A választás előtti napokban lakáshelyzetünk nagyon kedvezően megváltozott és ez rányomta bélyegét a jó hangulatunkra. Még mindig Edit szüleinek a két szobás lakásában laktunk, ami kínos és kellemetlen volt. Budapesten minden lakás fölött a hatóságok rendelkeztek a háborús rombolás okozta lakás hiány miatt. Ahelyett, azonban hogy a hatóságok kedveztek volna azoknak a vállalkozóknak, akik lakásokat építettek volna, a lakáshiányt 'társbérletek' feltalálásával kívánták megoldani. Ez főleg a polgárság ellen irányult, akik kényelmes körülmények között laktak. A szabály az volt, hogy szülők egy vagy két gyerekkel csak egy lakószobára, vagy kivételes esetekben kettőre voltak jogosultak. Akinek ennél nagyobb lakása volt, az ki volt téve annak, hogy egy vad idegen embert betelepítettek a lakásába, akivel kénytelen volt egy fedél alatt élni s megosztani a konyha és fürdőszoba használatát.

Anyósomnak egy barátnője bemutatott bennünket Sugár Ilonának, egy háborús özvegynek, aki egyedül élt két szobás lakásában a Vörösmarty utca 5 szám alatt, s aki meglepetésszerűen meghívott bennünket teára. Ilona, egy középkorú de nagyon fiatalos keresztény asszony, elmondta szomorú történetét. A férjét, aki ugyan 20 évvel korábban, amikor összeházasodtak, kikeresztelkedett, munkaszolgálatra hívták be, ahonnan soha nem tért vissza. "És most még a lakásomat, ezt a kis szigetet is féltenem kell, hogy elveszítem egy 'társbérlet' jóvoltából". Közben rámutatott a falra, ahol férjének, aki tehetséges festőművész volt, a képei függtek. "Én nem akarom ezt idegenekkel megosztani. Hajlandók ide költözni hozzám?" kérdezte. "Én a munkahelyemen étkezem, tudom, hogy maguk egyetemisták, mindnyájan el vagyunk foglalva, s bízom abban, hogy jól meg fogunk férni egymással. Különben is közös ismerősünk annyi jót mondott magukról, hogy nem is érzem magukat idegeneknek".

Én alig tudtam örömömet palástolni. Edit tudta, hogy annak ellenére, hogy szülei jószívvel megosztották velünk kis lakásukat én nagyon kényelmetlenül éreztem magam. A társbérlet Sugár Ilonával mennyei megoldásnak tűnt, mert végre saját külön szobánk volt, nem beszélve arról, hogy Ilona egész napos távollétében a lakás a miénknek tűnt.

A választás napja egy gyönyörű napos vasárnap volt. Azt reméltük, hogy ez a választás végre megszünteti a háború utáni bizonytalanságot és az ország újjáépítése mielőbb elkezdődhet. Ez volt az első szabad választás eredménye:

Rendkívüli csalódást okozott a Polgári Demokrata Párt rossz szereplése, a vigasztalás az volt, hogy a Független Kisgazdapárt abszolút többséget kapott, aminek alapján joga volt az új kormányt megalakítani.

A kommunisták számára a választás eredménye nagyon lesújtó volt. Nem számítottak arra, hogy valamelyik párt abszolút többséget szerezzen, ami kényszerítette a hangoskodó kommunistákat, hogy végre csak a számarányuknak megfelelően szerepeljenek.

Rövid idővel a választás után, Rákosi egy bizalmas gyűlésen csak pártvezetők számára, a következő őszinte nyilatkozatot tette tervezett 'szalámi taktikájáról': "A kommunisták, mintha szeleteket vágnának egy rúd szalámiból, szeletenként fogják az ellenzéket felfalni és fokozatosan elgyengíteni a többséget". Ez egy profétának beillő jóslat volt.

* * *

A választás utáni hangulat rendkívül bizakodó volt, a magyar történelemben először az emberek demokratikusan nyilatkozhattak. A kommunisták egyre erősödő befolyása ijesztő volt, de a Kisgazdapárt döntő győzelme arra utalt, hogy a kommunisták hangja kisebb lesz. Azonban a kommunisták nyomására a Kisgazdapárt beleegyezett, hogy abszolút többsége ellenére koalíciós kormányt alakítson a négy nagyobb párt részvételével. Az igazság az volt, hogy a kisgazdáknak nem volt más választásuk, miután Vorosilov marsallnak, mint a háború utáni szövetséges ellenőrző bizottság elnökének, vétó joga volt minden politikai döntés fölött, mindaddig amíg a békeszerződést aláírják.

A miniszterelnökség és több tárca a győztes Kisgazdapárté lett, a többi pártok számarányuknak megfelelően részesültek a miniszteri tárcákban. Ez az osztozkodás azonban nem nyilvánult meg a tárcák fontossági sorrendjében és így az igazságügy minisztérium a szociáldemokratáké lett, míg a legfontosabb belügyminiszteri tárca a kommunistákhoz került.

Az új belügyminiszter Rajk László lett. A zsidók nagy megkönnyebbüléssel vették tudomásul, hogy nem egy moszkovita zsidó tölti be ezt a tárcát amely felelős volt az ÁVÓ egyre gyakoribb kegyetlenségeiért, remélve, hogy ebben a helyzetben az antiszemiták nem fogják minden rosszért a zsidókat okolni. Rajk régi kommunista volt, harcolt a spanyol polgárháborúban. Egyik fivére aktív nyilas volt, de megúszta a következményeit, hiszen a bátyja befolyásos kommunista volt.

De a zsidó befolyás a kommunista pártban változatlanul erős volt. Rákosi miniszterelnök helyettes lett, Gerő Ernő, egy másik moszkovita zsidó Kereskedelmi és Iparügyi Miniszter lett és Farkas Mihály, aki életében katona sem volt, honvédelmi miniszter lett, s gavallérosan kinevezte saját magát vezérezredesnek. A negyedik fontos zsidó a Kommunista Pártban, Révai József, a párt ideológusa, aki nem lépett be a kormányba, hanem a kommunisták napilapjának, a 'Szabad Nép"-nek lett a főszerkesztője. Az ellentmondás azonban a Kommunista Párt zsidó vezetésében az volt, hogy ezek már régen megszakítottak minden kapcsolatot zsidóságukkal. Mind ateisták voltak. Az a tény, hogy véletlenül zsidóknak születtek rendkívül káros hatással volt a magyar zsidóságra, mert sokan őket okolták a kommunisták kegyetlenségeiért.

Az infláció hihetetlen méreteket öltött. Amikor 1946-ban végül is bevezették a forintot a pengő helyett, egy forint értéke 400 quadrillion pengő volt. (400,000,000,000,000,000,000,000,000,000).

* * *

Az egyetem kapujában neki ütköztem Beregi Pista nevű osztálytársamnak, akit kizártak a beregszászi gimnáziumból, részben az én tanúvallomásom alapján. Ő volt az, aki kijelentette 1938 őszén, Csehszlovákia összeomlása előtt, hogy "nem adnám a fél lábamat a republikáért, mert az én lábam megmarad, de a republika szétesik".

Ez a sok év előtti epizód nagyon zavarta a lelkiismeretemet, még lidércnyomásos álmaim is voltak, hogy Pista súlyosan szememre vetette a történteket. De ez most nem volt álom, itt álltunk egymással szemben. Vajon csak el fog menni mellettem, vagy jól orrba vág, nem tudtam. Pista kinyújtotta kezét és megöleltük egymást. Utoljára hét évvel azelőtt találkoztunk, mint politikailag túlfűtött fiatalok. De az idő eljárt, felnőttek lettünk, sok szenvedés és bánat volt mögöttünk. Pista éveket töltött az orosz fronton.

"Örülök, hogy látlak" mondotta "hogy vagy"?

Tudtam, hogy itt volt az alkalom megszabadulni rossz lelkiismeretemtől. Vállára tettem a kezemet, egy pillanatig tekintetünk összekapcsolódott: "Pista, beszélnünk kell, az a kellemetlen epizód a múltból engem állandóan kísért."

"Ugyan, felejtsd el, hiszen valójában még gyerekek voltunk, amikor az történt."

"Nem, nem" erősködtem "beszélnünk kell. Hadd hívjalak meg egy eszpresszóra." Elsétáltunk a Szerb utca sarkán lévő kis eszpresszóba. Helyet találtunk az egyik kinti asztalnál. Az utca tele volt járókelőkkel, a nap sütött, gyönyörű őszi nap volt, amint lepergett előttem az a láthatatlan film 1938 tavaszáról.

"Nézd Pista, mondhatnám, hogy nagyon sajnálom ami történt."

"Én pedig örömmel elfogadnám" szakított félbe "és ezzel az ügy végére pontot tehetnénk."

"Igazán nagylelkű vagy és én ezt nagyon értékelem. De itt többről van szó. Az én agyamban ez az epizód sokszor lejátszódott, és valóban sajnálom, hogy az én tanúvallomásom hozzájárult a gimnáziumból való kizárásodhoz. De 17 éves koromban én csak egy fél-fasiszta Magyarországot láttam, amelyik megfosztana polgári jogaimtól, míg a demokratikus Csehszlovákiában teljes polgárjogot élveztem, ahol senkit sem érdekelt az én nemzetiségem vagy a vallásom. Amikor aztán a Felvidéket visszacsatolták Magyarországhoz, s engem zártak ki a gimnáziumból, akkor világosan tudtomra adták, hogy én nem vagyok magyar, hanem zsidó. Akkor őszintén szólva ez a megkülönböztetés nem zavart különösebben, de amikor a háború után elhatároztam, hogy én a demokratikus Magyarországon kívánok élni, ez a kérdés ismét felszínre került. Magyar vagyok-e, avagy zsidó?"

"Te az vagy, aminek érzed magad" válaszolta István. "Se te, se én nem tettünk semmit azért, hogy magyarok legyünk. Mi a világnak azon a táján születtünk, ahol a nemzetiségünk sokszor nehéz keresztet jelentett. Ez az a körülmény, ami most téged kérdésekre kényszerit. Te a magyar kormányt fél-fasisztának láttad, én azonban a felszabadítóimat láttam bennük, remélve, hogy segítségükkel egy szép napon megszabadulunk ettől a ránknehezedő súlyos nyomástól, amit Csehszlovákiának hívtak, egy mesterségesen összetákolt ország, amely egy philadelphiai konferencián született meg az első világháború végén. És amíg Wilson, az akkori amerikai elnök olyan ékesszólóan beszélt a demokráciáról és az emberek önrendelkezési jogairól, pontosan az ellenkezőjét gyakorolták. Az én szüleimet senki nem kérdezte meg, hogy állampolgárai akarnak-e lenni egy azelőtt nem létező új országnak. Egy napon arra ébredtek, hogy Csehszlovákia állampolgárai lettek. Gondoltál te valaha is arra, hogy mi hogy éreztünk? A demokrácia azt hozta, hogy fel kellett adnunk önrendelkezési jogaink gyakorlását, de Magyarország és a kormánya, amiket te fél-fasisztának bélyegeztél, volt az egyetlen remény számunkra, hogy egyszer a saját hazánkban éljünk. Meg kell őszintén mondanom, hogy az a tény, hogy te és más zsidók másodosztályú állampolgárokká válhattok, különösebben nem érdekelt. Én Csehszlovákiában voltam másodrendű polgár, ha nem is törvényesen, de annak következtében, hogy több mint egy millió magyarral egyetemben az új, mesterséges Csehszlovákiában találtuk magunkat, anélkül, hogy ebbe bármilyen beleszólásunk lett volna. Te Magyarországra úgy tekintettél, mint egy fél-fasiszta országra, de mi úgy tekintettünk Csehszlovákiára mint egy elnyomóra, nem pedig demokráciára. De a kérdés amit feltettél, éspedig, hogy magyar vagy-e vagy zsidó, válaszra érdemes." Egy kis szünet után így folytatta: "A kérdés az, hogy te hogyan érzel?"

"Én tudom, hogy magyar vagyok, mert ez a sorsom. És miután a szüleim zsidó vallásúak voltak, én is az lettem. Amikor elhatároztam, hogy életemet a demokratikus Magyarországon akarom leélni, én azzal már választottam. Magyar kultúrán nőttem fel, az anyanyelvem magyar, nekem soha semmi vitám nem volt a magyarsággal, csak azzal amit embertelennek tartottam és jobb szó híján fél-fasisztának neveztem. De az én kérdésem az, hogy te hogyan érzel? Magyar vagyok-e vagy zsidó?"

"Barátom" mondta Pista, "Te magad válaszoltál a kérdésedre és rajtad kívül nincs senkinek joga másként dönteni. Ha tele lennék előítéletekkel, mint ahogy sokan még most is vannak, akkor azt mondhatnám, hogy te más fajta vagy és nem magyar. De változtatna ez igazán valamit azon a leírhatatlan érzésen a szívedben, a fájdalmat az örömet, amikor a himnusz hangjait hallod? Amikor megszólaltál először, magyar szó buggyant ki belőled és mielőtt az utolsó leheleted elszáll, magyarul fogsz elköszönni ettől a világtól. Amíg élsz, a magyarság keresztjét kell cipelned a vele járó fájdalommal és örömmel a szívedben. Nem akarok nagyon drámai lenni, de el kell mondanom egy történetet".

"Talán tudod, hogy én főhadnagy voltam a hadseregben és az alakulatomat kiküldték az orosz frontra. Gondolom, hallottad, hogy Voronezs körül a legjobban kiképzett csapataink súlyos vereséget szenvedtek és 50.000-en elpusztultak annak ellenére, hogy rendkívül keményen harcoltunk, azt hittük, hogy igazságos háborút vívunk. Amikor alakulatunkból majdnem mindenki elpusztult én egy árokban találtam magam körülvéve halott bajtársaimmal. Hallottam az irányunkba vonuló szovjet csapatokat, kiugrottam az árokból és elrejtőztem a közeli bokrokban, szerencsére nem vettek észre. Aztán elindultam, s végül találtam egy nyomorúságos viskót, úgy tűnt, hogy teljesen lakatlan volt. Pisztollyal a kezemben berúgtam az ajtót, elhatároztam, hogy inkább elpusztulok, mint, hogy hadifogoly legyek. Ablak nem volt a viskón, s az ajtón beszűrődő fény kísérteties félhomályt teremtett.

"Ne lőjj" hallottam alig hallhatóan magyarul.

"A hang a sötét sarokból jött, semmit nem láttam, pisztolyom még mindig a kezemben volt. Aztán belebotlottam valakibe aki a földön feküdt".

"Sebesült vagyok" mondotta. Az ajtó közelébe húztam, hogy láthassam. Civil ruhában volt, a jobb oldala erősen vérzett, a bal karján sárga karszalag virított. Kínos pillanat volt, én mint a hadsereg tisztje menekültem az oroszok elől, és ez az ember, úgy tűnt hogy menekült a magyar hadsereg elől, remélve, hogy az oroszok foglyul ejtik és felszabadítják nyomorúságos helyzetéből".

"Igen, szökevény vagyok" mondta elgyengült hangján "de vagy így vagy úgy én felszabadulok. Nem félek most már még egy tiszttől sem. Vagy belepusztulok a sebeimbe, vagy lelőhet, mint szökevényt, vagy az oroszok előbb-utóbb megtalálnak és felszabadítanak. Többé nem vagyok rabszolga! Letépte sárga karszalagját és hozzámvágta."

"Egy pillanatig azt hittem, hogy lidércnyomásos álmom van, a jelenet annyira valószínűtlen volt. De úgy véltem, hogy nem sok időt lehet vesztegetni, a sebesült nagyon gyenge volt. Megtisztítottam a sebét, lassan a vérzése is elállt és beszélgetni kezdtünk. Mindkettőnknél volt egy kevés élelmiszer, amit megosztottunk. Előd Géza vagyok, mondotta. Egy néhány évvel idősebbnek tűnt nálam, polgári családból származott, s azon szerencsés zsidók közé tartozott, akit felvettek az egyetemre és a magyar irodalom tanára lett. Szinte boldog volt, hogy beszélhetett róla. Soha nem találkoztam senkivel, aki ilyen szeretettel és rajongással beszélt volna a szakmájáról. Én szóhoz sem jutottam csak hallgattam szavait. Aztán hirtelen zümmögni kezdett szép magyar nótákat, én is csatlakoztam hozzá. Itt voltunk az orosz tundrán, sokezer kilométerre otthonunktól, elhagyottan, reménytelenül. Együtt énekeltünk és együtt sírtunk. Úgy tűnt, hogy az arca kisimult, szinte elégedettnek tűnt, és ahogy a nap lement, mosollyal az arcán álomba merült a karjaimban és egy kis idő múlva kilehelte lelkét. Én csak ültem mellette, néztem kisimult vonásait, érzékeim elzsibbadtak, próbáltam gondolkodni, de csak sírni tudtam. Ezen az éjszakán többet tanultam az életről, halálról, szeretetről és igazságról, mint összes előző éveimben.

"Másnap reggel eltemettem" Pista folytatta "de előtte levettem róla civil ruháját és ráadtam az egyenruhámat. A sárga karszalagot feltettem a bal karomra, s elindultam a következő kis faluig, ahol feladtam magam a helyi hatóságoknak, nem mint a magyar hadsereg tisztje, hanem mint megalázott tagja egy munkás századnak. Néhány hónappal későbben egy csoport munkaszolgálatossal haza kerültem."

"Az a haldokló ember, aki olyan ékesszólóan beszélt a magyar irodalomról, aki olyan mélységes érzéssel zümmögte a magyar népdalokat, s akit mi megszégyenítettünk egy sárga karszalaggal, s merészeltünk kétkedni hazafiságában, magyarként élt és halt meg, mert ez volt a sorsa és nem tudott változtatni rajta. És te sem tudsz, kedves barátom". Ezután egy szót sem szólva, de láthatóan megindultan, Pista felállt és elment.

Az eső kezdett szemetelni. Bezártam a szemeimet. Egy néhány langyos esőcsepp ért, de mielőtt behúzódhattam volna a fedél alá, az eső elállt és a látóhatáron egy gyönyörű szivárvány jelent meg.

Meg kellett kérdeznem magamtól: Mit is keresek én itt? Itt van az én jövőm, avagy csak egy szivárványt kergetek?

* * *

Mihelyt a kommunisták beerőszakolták magukat a koalíciós kormányba, nem úgy viselkedtek, mint a koalíció tagjai, hanem mint a vezérei. Mindenütt helyi pártszervezeteket hoztak létre, a legkisebb falutól a minisztériumokig, a kis műhelyektől a nagy gyárakig, a munkások és értelmiségiek között, gyakorlatban a társadalom minden rétegében jelen voltak. Ez a jól megfontolt terv nyilván a Szovjet Unió tapasztalataira épült, a célja az volt, hogy mindent és mindenkit szemmel tartsanak. Bárkit felvettek a kommunista pártba, nem volt semmilyen korlátozás, a hangsúly az egységen volt, nem pedig az osztályharcon. Az ország nagy része romokban volt és a kommunisták jelszavakkal és tettekkel vezérei voltak az újjáépítésnek. Amikor a háború alatt elpusztított gyönyörű dunai hidak helyébe megépült a parlament mellett az új ideiglenes Kossuth híd, a kommunista propaganda "Gerő Ernő a hídverő" dicsőségét hirdette, aki kereskedelem és iparügyi miniszter volt, egyike a Moszkvából visszatért komisszároknak.

De a kommunisták, annak ellenére, hogy prominens szerepet töltöttek be, nem feledték el a választás megszégyenítő eredményeit. Tervszerűen készültek a következő választásra és más meglepetésekre.

Az egyetem most mindeni számára elérhetővé vált és a társadalom tükörképe lett. Sok új diák paraszt- és munkás származású volt, olyanok, akik közül a múltban csak nagyon kevesen jártak egyetemre. A diákok politizáltak, a kommunisták voltak a leghangosabbak. Túlfűtött vitákban vettünk részt nap mint nap, de a viták civilizáltak és tanulságosak voltak. Egyik alkalommal, amikor éppen az állam és az egyház viszonyáról beszéltünk, összeismerkedtem egy Juhász Géza nevű kollégával. Ez az ismerkedés a későbbiekben egy érdekes barátsággá fejlődött.

Gézának nyolc testvére volt. Az apja elemi iskolai tanító volt vidéken, s rendkívül nehezen tudta ellátni nagy családját. Az anyja a falu jegyzőjének volt a titkárnője. Géza apja, aki tagja volt a földalatti kommunista pártnak, inkább sejtetni engedte, hogy valami nő-ügye van, mint sem hogy feltárja esti távolléteinek igazi okát, hogy titkos gyűléseken vett részt. De most végre megkapta jutalmát. A megyei tanács elnöke lett, ami a legmagasabb pozíció volt a megyében. Géza, az évfolyamtársam, csatlakozott a kommunista ifjú munkások szervezetéhez, s mint jogásznövendék, már volt is hetenként néhány órás állása a budapesti törvényszéki ügyész hivatalában. Mint jogász és egy prominens kommunista családnak a tagja, nagyon biztató jövő elé nézett.

Géza nagyon keményen kritizálta a katolikus egyházat, főleg azért, mert úgy vélte, hogy az egyház politikai intézménnyé vált. Az igazság az volt, hogy az egyház akarva-akaratlanul az ellenállás gócpontjává vált az egyre erősödő kommunista arroganciával szemben.

"Ez az az egyház, amelyik századokon keresztül kizsákmányolta a földnélküli parasztokat, nyomorúságos béreket fizetett, hogy megműveljék az egyház hatalmas birtokait" mondta Géza.

"Akkor az volt a világ rendje" válaszolta egy másik diák. "Te revizionista vagy, a mai normákat kívánod alkalmazni a múltra. Ha az egyház ma földbirtokos lenne, nyugodt lehetsz, hogy a mostani béreket fizetné, éppen úgy mint más földbirtokos".

"Nagyon jól rámutattál az én álláspontomra" válaszolta Géza.

"Az még megérthető, hogy a földesurak, éppen úgy mint más üzletemberek, a legkisebb béreket próbálták fizetni, hogy a hasznukat növeljék. És miután senki nem emelte fel szavát a kizsákmányoltak érdekében - sikeresek voltak. De az egyház, az egyház az nem üzleti vállalkozás volt! Nem Krisztus volt az, aki felemelte szavát a szegények és elnyomottak érdekében? De ahelyett, hogy az egyház hatalmas jövedelméből a szegényeket segítette volna, újabb földbirtokokat vásárolt. Semmi nem volt elég! És miközben az egyház vezetői, a magas rangúak hihetetlen luxusban éltek, addig azt prédikálták a szegényeknek, hogy legyenek türelmesek, majd megtalálják jutalmukat a másvilágon. De ők, a vezetők, nem akarták vállalni ezt a kétséges kockázatot és inkább itt a földön éltek ragyogóan, mint esetleg a túlvilági paradicsomban. De ez még nem minden. Az egyház hatalmas politikai hatalommal rendelkezett. Századokon keresztül még a királyainkat sem koronázhattuk meg a pápa jóváhagyása nélkül. A történelem folyamán, valahányszor a nincstelenek meg próbálták szabadulni láncaiktól, az egyház mindig szemben állt velük, féltékenyen őrizve hatalmát".

"Ez úgy hangzott, mint egy fejezet a marxista propagandából" jegyezte meg egy másik diák.

"Nézzétek" folytatta Géza "én katolikusként voltam felnevelve, minden vasárnap anyámmal misére mentem. Anyám ma sem mulasztja el a vasárnapi miséket, s nagyon csalódott, hogy én már nem tartok vele. De rájött, hogy én most már a magam embere vagyok. És ha én úgy hangzok, mint egy kommunista, ez azért van, mert én kommunista vagyok. A kommunisták felnyitották a szemeimet és én szégyenlem, hogy az egyház, amelyik az én egyházam volt, mindent elárult, amit Krisztus hirdetett".

"Te csak szajkózod amit a marxista uszító propagandából tanultál. Az egyházban csak a rosszat látod. Kényelmesen elfelejted az egyház monumentális érdemeit az iskoláztatásban, a család szerepének a kihangsúlyozásában" válaszolta valaki. "Te, Géza, csak azt hallod, amit hallani akarsz. Ateistával beszélni az egyházról olyan, mintha világtalan embernek a színeket próbálná valaki elmagyarázni".

"Én nem tudom, hogy ateista vagyok-e vagy sem" volt a válasz. "Ne téveszd össze az Istent az egyházzal. Ha van egy 'jó Isten', az bizonyára nagyon csalódott lehet, hogy az egyház kisajátította magának a Vele való egyedüli kapcsolatot. Nekem nincs többé szükségem erre az egyházra közöttem és az Isten között".

"Oh, egy istenfélő marxista" volt a gúnyos válasz. Mindnyájan jót nevettünk. Nem tudtuk, hogy milyen kevés időnk van hátra szabadon vitatkozni!

A 'szalámi taktika' egyre veszedelmesebb méreteket öltött. A kommunisták elviselhetetlen nyomást gyakoroltak a többséget képviselő Kisgazdapártra, sok parlamenti képviselőjük beadta a derekát, rájöttek, hogy a kommunisták által dominált ÁVÓ és a háttérben jelen lévő Vörös Hadsereg nyomásának nem lehetett ellenállni. Azok akik felemelték szavukat rögtön szélsőjobboldaliaknak voltak bélyegezve teljesen alaptalanul. A kommunista erőszak egyik legbátrabb bírálója Sulyok Dezső kisgazdapárti képviselő volt. Egyike volt azoknak a viszonylag kis számú politikusoknak, akik szembe mertek szállni a Horthy korszak jobboldali kormányainak 'fajvédő' politikájával és minden feltétel nélkül mindenki számára egyforma polgárjogokat követeltek. Itt szót kell emelnem ezeknek a jobboldali kormányoknak a védelmében! Soha, Sulyok Dezsőnek vagy társainak nem korlátozták a szólásszabadságát, a sajtószabadságot, mindaddig amíg a németek meg nem szállták az országot. De most, az első szabad választás után Sulyok Dezső és sok más demokratikusan megválasztott képviselő szólásszabadsága veszélyeztetve volt az egyre elharapódzó kommunista nyomás következtében.

Néhány hónappal az 1945 őszén tartott első szabad választás után az államosítások első hulláma elkezdődött. Az előkészületek teljesen titokban történtek. Új munkásszármazású igazgatókat neveztek ki, akiknek az volt az első feladatuk, hogy az adott pillanatban kirúgják a jogos tulajdonosokat és a részvénytársaságok által kinevezett felsőbb tisztviselőket, minden előzetes figyelmeztetés nélkül. Az első államosításokat és a későbbieket is mindig a hét végén hajtották végre. Sok nagyobb vállalatot a hétvégeken őrök őriztek, akiket egyszerűen az újonnan érkezett igazgatók a rendőrség segítségével félretoltak. Ahol az üzemek és irodák a hétvégére le voltak zárva, ott egyszerűen feltörték a zárakat. Amikor az alkalmazottak megjelentek hétfő reggel, a falak tele voltak ragasztva jelszavakkal. Többek között értesítették a munkásokat, hogy most már ők az üzemek új tulajdonosai, így maguknak dolgoznak, egyben rögtön arra ösztönözték őket, hogy dolgozzanak keményebben. A kirúgott tisztviselők azonban még csak az iróasztaljaikban lévő apróságaikért sem léphettek be korábbi munkahelyükre.

Az államosítások első hulláma azokat a gyárakat érintette, ahol az alkalmazottak száma több mint 500 volt, azonkívül a nyomdákat, tekintet nélkül az alkalmazottak számára. Még azokat a kis nyomdákat is államosították, ahol a tulajdonos maga dolgozott alkalmazott nélkül. Miután a magántulajdon többé nem volt jogos, az államosításkor semmilyen kártérítést nem szabtak meg. De a legfenyegetőbb az volt, hogy miután még a legkisebb nyomdákat is birtokukba vették a kommunisták, még egy röpcédulát sem lehetett kinyomtatni. Soha a hatalommal való ilyen mértékű visszaélést nem tapasztaltunk. Amikor a két világháború közötti jobboldali kormányok voltak uralmon, ezeknek soha nem jutott eszükbe ilyen módon befolyásolni a közvéleményt. Számtalan ellenzéki lap jelent meg mindaddig, amíg 1944 március 19-én a németek elfoglalták Magyarországot.

A szovjet kémelhárító szolgálat, a KGB főhadiszállása, a Konti utcában volt, ugyanabban az épületben, ahol a magyar kémelhárító szolgálat kínozta a kémkedéssel gyanúsítottakat a háború alatt. A háború előtt a Konti utcának sokkal 'kellemesebb' de mindenképen veszélytelenebb híre volt. Itt tanyáztak az éjszaka hölgyei.

A parlamentben új ellenzék alakult az illúzióikat vesztett szociáldemokratákból és kisgazdapártiakból, akiket jobboldaliaknak minősítettek. Az ÁVÓ és az igazságügy-minisztérium gyakran vádat emelt csoportok és egyének ellen, összeesküvéssel és feketézéssel vádolták őket. A feketézés vádja természetesen éppen olyan alaptalan volt, mint az összesküvés, de ezt mindig hozzátették, hogy ellenszenvet váltsanak ki a lakosság között amikor gazdaságilag nehéz időket éltünk.

A magyar törvények értelmében a parlament tagjai teljes mentelmi jogot élveztek, amelynek a történelmi háttere volt az ellenzék védelme a kormány túlkapásai ellen. A korábbi jobboldali kormányok ahogy tiszteletben tartották a sajtószabadságot, úgy biztosították a parlamenti mentelmi jogot is. De a kommunisták még ezt a tradicionális jogot is felrúgták. Amikor az igazságügy minisztérium összeesküvéssel vádolta Kovács Bélát, a Kisgazdapárt vezetőjét és egyben a parlament tagját, még a gerinctelen társutasok sem süllyedtek oda, hogy felfüggesztették volna Kovács Béla mentelmi jogát. Annak ellenére, hogy a kommunisták mindenfajta kísérleteket tettek a parlamentben és azon kívül fenyegetésekkel, zsarolással is éltek a parlament tagjai, a kommunisták és egy néhány társutas kivételével, szilárdan ellenálltak. Miután a kommunisták nem tudták felfüggesztetni Kovács Béla mentelmi jogát és így nem lehetett letartóztatni, a szovjet katonai rendőrség tartóztatta le mint szovjet ellenes kémet. Nyomtalanul eltűnt, s csak évekkel Sztálin halála után került haza egy szovjet kényszermunka táborból. Soha nem vádolták semmivel, még névleges tárgyalása sem volt. Áldozata volt Rákosi 'szalámi taktikájának' s nagyon szerencsés volt, hogy túlélte.

Mindenki sejtette, hogy a kommunisták valamilyen módon meg fogják akadályozni újabb vereségüket a választáson. Még nem kaparintották teljesen a karmaikba a hatalmat és így nem tudtak egy szovjet mintára rendezett 'választást' produkálni, ahol az izgalmas kérdés az volt, hogy a Kommunista Párt 98 vagy 99%-át fogja kapni a szavazatoknak. Ez még nem volt lehetséges, mert az ellenzéki pártok árgus szemekkel őrizték a szavazatokat és a szavazóhelyiségeket.

Rajk, a kommunista belügyminiszter rendeletet adott ki amelyben szabályozta azoknak a jogait akik a választás napján valamilyen okból távol voltak lakóhelyüktől. Az ilyen személyeknek, ha szavazni akartak, előzőleg egy ú. n. 'kék cédulát' kellett kérniük a lakóhelyükön, aminek a birtokában az ország bármelyik választókerületében szavazhattak. Az emberek nem szenteltek túl sok figyelmet ennek az új rendelkezésnek, mert általában kevesen utaztak, s azok is hazatértek a hét végére, hogy a családjukkal tölthessék a vasárnapot, amikor is a szavazás volt. De erre a második demokratikus választásra egy teljesen új jelenség nyomta rá a bélyegét. Kora reggeltől teherautók emberekkel megrakva száguldoztak az országutakon egyik választóhelyről a másikra, ahol kifogyhatatlan mennyiségű kék cédulájukkal mindenhol leszavaztak. Kora délután már nyilvánvaló volt, hogy az ország egy nagyszabású választási csalásnak lesz az áldozata, de senki nem tudta megállítani. Amikor a szavazatokat megszámolták, kiderült, hogy szokatlanul sok ember kék cédulával gyakorolta az alkotmányban biztosított jogát és szavazott, természetesen a Kommunista Pártra. De a választásokat megelőző tömeges letartóztatások olyan félelmetes légkört teremtettek, hogy senki sem merte hivatalosan kifogásolni a nyilvánvalóan csaláson alapult választást.

Még ezzel a trükkel is csak 21.5%-át kapták a kommunisták a leadott szavazatoknak, szemben az előző 17%-kal. Ha ez a választás tiszta lett volna, a kommunisták még sokkal kevesebb százalékot kaptak volna az előző 17-nél, mert azoknak nagy része is akik korábban a kommunistákra szavaztak, elvesztették illúzióikat. A Kommunista Párt arroganciája, az ÁVÓ kegyetlenségei, a szovjet hatóságok szemérmetlen beavatkozása a magyar ügyekbe, még a szimpatizánsok szemeit is kinyitották.

A választások előtt még egy kísérlet történt abból a célból, hogy egy építő szándékú ellenzéket hozzanak létre. A már amúgy is megtizedelt Kisgazdapártból egy csoport kivált és megalakították a Függetlenségi Pártot, haladó katolikus vezetők pedig megalakították a Demokratikus Nép Pártot. Ennek a két új pártnak nagyon kevés ideje volt felkészülni a választásokra. Sem szervezetük nem volt, sem sajtójuk, de ennek ellenére tiltakozásképpen az egyre fokozódó kommunista nyomással szemben a két párt 14.4% azaz 16.1%-ot kapott a választáson. Ez a rövid életű siker, amire a Nyugatnak fel kellett volna figyelnie, illusztrálta az emberek csalódását a kommunisták antidemokratikus módszereivel. Sajnos süket fülekre talált.

Sulyok Dezső Szabadság Pártját akkor már betiltották s népszerű napilapja a 'Holnap', már nem jelent meg, mert "a nyomdász szakszervezet megtagadta egy ilyen szélső jobboldali újságnak a kinyomtatását". Amíg a 'Holnap' megjelenhetett, addig is nagyon nehéz volt hozzájutni, mert rendkívül kevés papírt utaltak ki számukra. Volt egy újságos kioszk az Erzsébet körút, azaz bocsánat a Lenin körút és a Rákóczi út sarkán, ahova naponta betértem az újságért, de többnyire már elfogyott. Azért nem adtam fel és egy napon, amikor megjelentem, a kiszolgálónő a pult alól kihúzott egy félretett példányt számomra. Attól kezdve, amíg az újságot betiltották, én minden nap hozzájutottam Sulyok 'Holnapjához'. Jellemző, hogy anélkül, hogy valaha is egy szót váltottam volna a kiszolgálónővel, egy ilyen íratlan szövetség jött köztünk létre. Ha az ÁVÓ megtudta volna, minden bizonnyal összeesküvéssel vádolt volna bennünket. Nagyon sok esetben az 'összeesküvéseknek' ugyanennyi alapjuk volt.

A szokásos titoktartás mellett 1947 májusának utolsó hétvégén a bankokat államosították. Ez az év csak úgy jellemezhető, mint a Kommunista Párt végső támadásának időszaka a demokratikus intézmények ellen. Nyilvánvaló volt, hogy szabad és titkos választások útján nem tudják a hatalmat a kezükbe kaparintani, s így erőszakkal kellett megalapozniok a proletár diktatúrát.

Annak ellenére, hogy a kommunisták ebben az időben erősen el voltak foglalva hatalmuk véglegesítésével, nem sokat törődtek a felső oktatással.

A tradicionális egyetemi szabadság még érintetlen volt. Ez azt biztosította, hogy az egyetemi hallgatók egy témán belül szabadon választhattak több professzor között. De miután közgazdaságtanban alig néhányan választották a marxista professzort, 1947 őszén a diákokat ABC sorrendben három csoportba osztották, s így mind a három közgazdaságtan professzornak egyforma számú hallgatója lett. Ezzel elérték, hogy a diákok egy harmada marxista közgazdaságtant tanult.

Az egyetlen viszonylag szabad vitákra való lehetőség a Külügyi Akadémián volt, amit a Kisgazdapárt szervezett. Ez egy két éves kurzus volt, a diákok javarésze már egyetemet végzett, én és még egy néhányan egyetemi hallgatók voltunk. Az előadásokat fiatal, jól képzett intellektuelek tartották, akiket el tudtam képzelni, hogy vezetői lesznek egy demokratikus Magyarországnak, szakítva a háború előtti szűk látókörű magyar külpolitikával. Bár az akadémián kívül a politikai helyzet nem sok jóval biztatott, az Akadémián belül viszonylag szabadok és optimisták voltunk.

Sokan vándoroltak ki, annak ellenére, hogy a hatóságok naponta nehezebbé tették a kivándorlást. Sem Edit, sem én nem gondoltunk erre a lehetőségre. Edit nagyon szépen haladt tanulmányaival, s már gyakornok volt a Szépművészeti Múzeumban, ami csaknem biztosíték volt arra, hogy az egyetem befejezése után ott lesz muzeológus. Az én jövőm nem volt ilyen rózsás, de Edit elégedett volt, a nővérem és sógorom ismét Budapesten állomásoztak, ők voltak az egyetlen családom. A politikai helyzet nem volt túl biztató, de még mindig nem adtam fel hitemet egy demokratikus Magyarországban.

Mindössze három évbe telt a kommunistáknak megerősíteni hatalmukat. 1948 végén a négy párt, amelyek az első koalíciós kormányban vettek részt, elvesztették igazi jellegüket. A 'Népfront' amelynek képviselnie kellett volna a négy pártot, a kommunisták szócsövévé süllyedt. A többpárt rendszert felváltotta egy szovjet stílusú egy-párt rendszer. Moszkvában egy szovjet-magyar barátsági szerződést írtak alá, ahol Sztálin gratulált a Rákosi által vezetett küldöttségnek ahhoz, hogy Magyarországot "igazi demokráciává" változtatták. Egyidejűleg a 100 alkalmazottnál többet foglalkoztató üzemeket államosították és az egyházi iskolákat az állam kisajátította. Augusztus 20-án, Szt. István napján, Rákosi bejelentette a mezőgazdasági szövetkezetek kötelező megalakítását. 1945-ben a kommunisták voltak a leghangosabb szószólói a földreformnak. "Tiéd a föld, magadnak műveled" volt a jelszavuk. Három évvel később ugyanaz a Kommunista Párt (akkor már Magyar Dolgozók Pártjának nevezték magukat) megölte a földtelen parasztok évszázados álmát azzal, hogy gyakorlatilag elkobozta földjüket amikor a szövetkezetekbe kényszerítette őket.

Ugyanakkor naponta közölte a kommunista sajtó az ítéleteket kémek, hazaárulók és összeesküvők ellen. Kivégzések naponta történtek és a börtönbüntetések átlagban 20 évet jelentettek. Emberek eltűntek nyomtalanul. A 'vasfüggöny', amit először Winston Churchill nevezett így 1946 március 5-i beszédében az egyik amerikai egyetemen, leereszkedett Magyarországra és az egész nemzetre sötétség borult.

Ahogy átszálltam a Rákóczi-úti villamosra útban az egyetem felé, Imre barátommal találkoztam, aki negyedik éves orvostanhallgató volt. Imre és még három másik kollégája nagyon jó barátaim voltak. Leggyakrabban Imre lakásában találkoztunk, mert ő volt az egyedüli közöttünk, aki egyedül lakott. Kevés fiatal ember engedhette meg magának ezt a luxust, de apjának jól menő vegyeskereskedése volt az egyik nagyközségben. A háború után minden lakás fölött a hatóságok rendelkeztek a tulajdonosok beleegyezése nélkül. De hogy valamennyire meggyorsítsák a romba döntött lakások visszaállítását, bárkinek joga volt egy-egy ilyen lakást helyreállítani, az eredeti tulajdonos hozzájárulása ismét szükségtelen volt, sőt az újjáépítő szabadon el is adhatta lakását.

Az öt emeletes ház, ahol az egyik lakást Imre helyreállította, szemben volt a Zeneakadémiával a Király és Kertész utca sarkán. Az épületnek több mint háromnegyed része romokban volt, de az egyik szárnyát fokozatosan helyreállították. Furcsa látvány volt egy-egy romba döntött ház egyik részében modern lakásokat látni.

"Meg akartalak keresni az egyetemen, mondta Imre. Beszélnem kell veled."

"Mi újság?"

"Apám itt van" mondta. "Eladta az üzletét és disszidálni akar. Azt hiszem ebben a pillanatban valamilyen csempészekkel tárgyal, akik át tudják vinni a határon Ausztriába."

"De mi történt?"

"Teljes meglepetés volt számomra is, de ha meghallod az okait, Te is meg fogsz lepődni. Apám rendkívül izgatott volt, amikor meg érkezett, s közölte velem: 'A pohár betelt, én nem tudok tovább egy olyan országban élni, ahol a papokat üldözik. Amikor meghallottam, hogy a Bíborost letartóztatták, ráébredtem, hogy ez a helyzet teljesen reménytelen, minél hamarabb megyünk el, annál jobb'."

"De Apám" válaszoltam, "másfél év múlva kész orvos vagyok, én nagyon keményen dolgoztam ezért, nagy kár volna mindezt elveszíteni. És különben is" tettem hozzá kis gúnnyal a hangomban "hogy lehet, hogy ilyen felháborodott vagy egy katolikus főpap letartóztatása miatt? Ha jól emlékszem ortodox zsidó vagy".

"Csak gúnyolódj, erre jók az apák" tette hozzá. "Nekem elegem volt túlélni a náci terrort. Engem nem vigasztal az, hogy most más a célpont. Ma a Bíborost tartóztatják le, holnap valamelyik protestáns papot, holnapután a rabbikat. Nem, fiam mi megyünk Kanadába, ahol a nagybátyád él és a tanulmányaidat majd ott fogod befejezni."

"Megpróbáltam szembeszállni apám érveléseivel, de sikertelenül" folytatta Imre "de be kell vallanom, hogy a szívem mélyén egyet értek vele. Ez az új terror hullám minden illúziót kioltott a rendszer iránt apám részéről."

Imre természetesen Mindszenthy bíboros és társainak a letartóztatására utalt, akik között volt az én egyik tanárom, Baranyai Jusztin, aki a kánon jogot tanította. Ez a kedves, barátságos, ősz hajú, piros pozsgás arcú ember összeesküvő? Azt hiszem életében még egy legyet sem lett volna képes agyonütni. Mi, a diákjai nagyon szerettük, már csak azért is, mert olyan jó szívű volt, hogy soha senkit nem buktatott meg. Persze ezzel visszaéltünk, s nem sok időt töltöttünk a kánon jog tanulmányozásával; mindenkit megfenyített és megígértette velünk, hogy szorgalmasabbak leszünk. Ezt mindenki megígérte, de senki sem tartotta be. De most a sors iróniája következtében mindnyájan nekiugrottunk a kánon jog tanulmányozásának, mert egy notóriusan szigorú professzor, Heller Erik, aki különben a büntetőjog előadója, vette át a tanszéket. Hosszú idő után a mi évfolyamunk volt az első, amelyik, akarva-akaratlanul, kitűnően megtanulta a kánon jogot.

"De ennek a helyzetnek van egy jó oldala is. A lakásomat szeretném Editre és rád hagyni:

"De Imre, nagyon jól tudod..."

"Persze, hogy tudom" szakított félbe Imre, "hogy nem tudjátok megvenni a lakást. De miután nem lehet hirtelen eladni és apám még a legkisebb látszatát is el akarja kerülni annak, hogy disszidálni készülünk, örömmel hagyjuk rátok. Én nagyon jól tudom, hogy társbérletben laktok, és pontosan tudom, hogy az mit jelent. A téma be van fejezve, holnap estére várunk benneteket egy búcsú vacsorára."

Megírtunk egy hamis szerződést annak bizonyítására, hogy a lakást megvettük. De hogy ne veszélyeztessük az ő helyzetüket, avagy magunkat hozzuk bajba, hogy tudtunk a disszidálási szándékról, elhatároztuk, hogy csak akkor költözünk be, amikor Imréék már baj nélkül megérkeztek Bécsbe. Bécsben Imre érintkezésbe lépett Rodolfo kollégájával az ottani olasz követségen, így megtudtuk, hogy Imre és édesapja Bécsben vannak. Másnap beköltöztünk és értesítettük a házfelügyelőt, akiről gyanították, hogy besúgó volt, hogy megvettük a lakást.

"Milyen hirtelenül történt ez az egész" mondta látszólag meglepetten.

"Erről én nem tudok," válaszoltam, s tartottam magam ahhoz a vonalhoz amit Imrével előre megbeszéltünk. "Én csak annyit tudok," folytattam, "hogy Imre tüdőbajt kapott, és az orvosa azt tanácsolta, hogy hagyja el a fővárost, s költözzön vidékre, ahol a jó levegő kedvező hatással lesz rá."

Próbáltam barátságos kapcsolatot teremteni a házfelügyelővel, különösen amikor kiderült, hogy az egyik újjáépített lakásban a helyettes bányaügyi miniszter, Bruttyó János lakott. így már biztos voltam benne, hogy a házfelügyelő mindenkit figyelt a miniszter helyettes biztonsága érdekében.

Az életformánk nagyon kedvezőre fordult ebben az új lakásban. Annak ellenére, hogy a korábbi társbérlőnk, ideális partner volt, semmi nem ért fel azzal az érzéssel, hogy végre egyedül voltunk. A saját lakásunk falain belül szabadok és függetlenek voltunk. Az ablakainkból nap mint nap láttam Kodály Zoltánt, amint a Zeneakadémiáról elsétált a legendás Fészek Klubba, ahol a művészek tanyáztak. Néha a felesége is elkísérte, aki egy néhány évvel idősebb volt nála, rendkívül képzett és szellemes asszony volt. Nagyot hallott és ez egy alkalommal rendkívül humoros, de a helyzetre jellemző, jelenetet produkált. Kodályék az Operaház egyik páholyában ültek, a társaságukban volt gróf Károlyi Mihály, aki annak ellenére, hogy arisztokrata volt, részt vett az első világháború utáni baloldali kormányban, mielőtt Kun Béla és társai magukhoz ragadták a hatalmat. Ezért a Horthy rendszer alatt száműzetésben külföldön kellett élnie, de a második világháború után ünnepélyesen haza fogadták és a kommunisták által dominált koalíciós kormány kinevezte Magyarország párizsi nagykövetévé. Az időszak 1945 és 1948 között enyhén szólva bizonytalan politikai helyzetet teremtett Magyarországon. A kommunisták a megszálló szovjet hatóságok segítségével elviselhetetlen nyomást gyakoroltak azokra, akiket nem tudtak maguk mellé állítani, és ezek és számosan az ellenzék soraiból elmenekültek az országból. Ebben a politikai hangulatban Kodályné Károlyihoz fordult, s amikor a zene egy pillanatra elhallgatott, az egész operaház közönsége tisztán hallotta a nagyot hallókra jellemző dörgő hangot: "Mondja Károlyi, maga mikor disszidál?"

Az én kis vállalkozásom elég szépen fejlődött és elég jó megélhetést biztosított számunkra. Edit teljesen belemerült tanulmányaiba. Én az utolsó vizsgáim előtt tartottam. Színház, operaelőadások, nívós koncertek, jó könyvek és barátok kellemesen fűszerezték fiatal életünket. S ha mindez így volt, miért nem voltam boldog?

A politikai hangulat rámnyomta súlyos bélyegét. Sokszor úgy éreztem, hogy csak egy lépés választ el attól, hogy teljesen eltaposson. Nekem személy szerint semmi kellemetlenségem nem volt, senki sem figyelt, minden okom meg volt rá, hogy gondtalan és boldog legyek. Mindezek ellenére egyszerűen nem tudtam szemet hunyni mások nyomorúsága fölött. Senkit nem ismertem személyesen, akit letartóztattak, de valahányszor atrocitásokról, kivégzésekről hallottam, mindig úgy éreztem, mintha barátaimról lenne szó. Annyian szenvednek, milyen jogom van nekem boldogan élni? Álmatlan éjszakákon próbáltam elhárítani ezeket a kétségeket, emlékeztettem magamat arra, hogy csak nagyon kevesen szimpatizáltak velem, amikor én éltem életveszélyes körülmények között. De másnap, újabb rossz hírek hallatán akarva-akaratlanul úgy éreztem, hogy valamit tennem kell.

A kommunista párt könyörtelenül eltaposott mindenkit aki nem szolgálta ki őket. 1949 februárjában Mindszenthy bíborost és csoportját vitték bíróság elé. Nyilvános tárgyaláson, nyilván gyógyszerek hatása alatt a bíboros elismerte, hogy összeesküvésben vett részt és valuta üzérkedéssel foglalkozott. Életfogytiglani börtön büntetésre ítélték.

A Függetlenségi Front, ami gyűjtőneve volt a korábban független pártoknak, kénytelen volt együttműködni a kommunistákkal. De ez sem volt elég, a csoportot feloszlatták és átkeresztelték Népfrontra, hogy még az emlékét is eltöröljék annak, hogy az országban korábban különböző pártok léteztek. A Népfront az egy-párt rendszernek lett a szócsöve, élén Rajk Lászlóval, aki hosszú időn keresztül belügyminiszterként a gyilkos ÁVO-nak volt a főnöke. És természetesen új választás is volt. Mindenki tudta, hogy szavaznia kell a Népfront egyetlen listájára, ami gyakorlatilag a kommunista pártot jelentette. A választónak kezébe nyomták a listát, azt összehajtotta és bedobta a ládába. Aki esetleg nem kívánt volna a Népfrontra szavazni, annak ceruzát kellett volna kérnie a választási bizottságtól és vagy a bizottság előtt, vagy az egyetlen szavazó fülkében át kellett volna húznia az egyetlen listát. Kétlem, hogy Magyarországon, vagy a többi kommunista államban valaki is merészelt volna a rendszer ellen szavazni. Másnap a Szabad Nép közölte, hogy a Népfront nagy győzelmet aratott, a szavazók 99%-a rájuk szavazott. Az igazság az volt, hogy a szavazók 100%-a szavazott rájuk!

Rákosi az 1948-as évet a fordulat évének nevezte, 1949-et nyugodtan nevezhette volna "teljesítményeik" évének. Könyörtelenül folyt az állandó tisztogatás, amelynek eredményeként a magyar nép totálisan a mindenható párt szolgálatába került. A párt minden és mindenki fölött volt, egy tökéletes intézmény, amely hibákat soha nem követett el, éjjel-nappal a népért dolgozott. Minden a párt nevében történt, minden bölcs döntés onnan származott. A Párt lerántotta a leplet az ellenségről és határtalan bölcsességében mutatta az utat mindnyájunk számára nemcsak a gazdasági életet illetően, de az irodalom és művészetek számára is. Mindenki tudta, hogy ez az absztrakt, tökéletes párt nem volt más, mint egy néhány kegyetlen és cinikus Marxista kreációja. Világos volt, hogy a háború óta eltelt néhány év alatt a Párt vezetői rájöttek, hogy az ország lakossága soha nem fogja őket támogatni. De ha már szövetségeseket nem találtak a nép között, elhatározták, hogy megtörik, aláássák az emberek akaratát, és mindenkire rákényszerítik az elkerülhetetlen szocialista jövőt. A jelek minden nap tisztábbak lettek, a letartóztatások, az eltűnések, a kivégzések, a hosszú börtönbüntetések mind csak egy célt szolgáltak: megfélemlíteni az országot! És úgy tűnt, hogy a terror megtette hatását, az emberek belefáradtak és féltek a rendszertől. Besúgók működtek mindenfelé, a hatóságok hagyták azt a hiedelmet elterjedni, hogy a Párt mindenről tud. Szomszéd nem bízott többé a szomszédjában, a gyerekeket az iskolában rávették, hogy saját szüleik beszélgetésit figyeljék és jelentsék. Az eredmény az volt, hogy jóformán senki nem bízott senkiben. És miközben ez a terror megtette hatását, a kormány sajtója naponta jelentette be a győzelmeket a nép ellenségei fölött, a korábbi uralkodó osztályok és az imperialisták fölött. Annak ellenére, hogy a nép az úgynevezett választásokon 99%-ban a kormány mögött állt, a csata a vélt ellenségek ellen megállás nélkül folyt az újságok szerint. S mindez az ellen az 1% ellen, amelyik állítólag nem szavazott a kormányra! De ilyen ellentmondások a kommunista párt propagandáját soha nem zavarták.

Az ellenség folytonos vereségén kívül a kommunista sajtó csak jót jelentett. Végre egy olyan társadalomban éltünk, ahol mindenki boldog volt, rajongtunk a pártért és a dicsőséges Szovjet Unióért. Nálunk soha nem volt tűz, szerencsétlenség, rablás, gyilkosság, csak szüntelen jó újság. Ez a kommunista rendszer a történelemben példátlanul álló hazugságokra épült és arrogánsan azt követelte, hogy mindenki hunyjon szemet a hazugságaik fölött, s még tapsoljunk is hozzá. Ahogy a helyzet egyre romlott, bennem a nyomás egyre nőtt. Valamit tennünk kellene ez ellen a szörnyűség ellen. De mit és hogyan?

Néha öröm is vegyült az ürömbe. Senkinek sem voltak álmatlan éjszakái, amikor Rajk László belügyminisztert, akinek a fennhatósága alatt az ÁVO működött, letartóztatták. Rövidesen Rajkot és egy néhány más ismert kommunistát kémkedéssel vádoltak a nyugati államok számára és az egész csoportot kivégezték. Természetesen sem Rajk sem társai nem kémkedtek, hűséges kiszolgálói voltak Rákosinak, de miután időnként a nagy Szovjet Unióban is tisztogattak, magyar szolgáik sem maradhattak el. Ezek az akciók arra voltak jók, hogy egyik kommunista csoport amelyik féltékeny volt egy másikra, kiirtsa ellenfeléit. Hasonló perek voltak egyidőben Csehszlovákiában, Lengyelországban és a többi csatlós országokban. A forradalom fiai felfalták egymást.

Magyarországon a legnagyobb nemzeti ünnep Szent István napja volt augusztus 20-án az első keresztény király koronázásának emlékére. 1949-ben a kommunisták ezt a napot használták fel egy új alkotmány közzétételére, amelynek alapján Magyarország népköztársasággá vált. Ezennel augusztus 20 az alkotmány napja lett, mintha az ezeréves ünnepnap soha nem létezett volna.

1949 október 23-án megkaptam jogi és államtudományi doktorátusomat. Amikor a háború után beiratkozhattam az egyetemre, tudtam, hogy ez a nap el fog érkezni; keserűen emlékeztem vissza arra az időszakra, amikor a jobboldali kormányok megtagadták tőlem ezt a lehetőséget. Nem vizsgálták meg, hogy érdemes vagyok-e arra, hogy egyetemi hallgató lehessek, nem számított, hogy derék ember, vagy rongy ember voltam, csak az számított, hogy történetesen zsidónak születtem. S amikor a doktorráavatási ünnepség véget ért, ahelyett, hogy boldog és elégedett lettem volna, inkább lehangoltság vett erőt rajtam. Nem, nem voltam kipellengérezett zsidó, csak tagja voltam, mint mindenki más, egy brutálisan elnyomott nemzetnek.

Rodolfo és Éva, meghívtak bennünket, Editet és engem megünnepelni tanulmányaim sikeres befejezését. Az én évfolyamom volt az utolsó, amelyik tradicionális oktatásban részesült, az utána való évek nívójára ránehezedett az egyoldalú Marxista oktatás. "Édesapa büszke lenne ma rád" jegyezte meg Éva szomorúan. Rodolfónak feltűnt az én melankolikus hangulatom, és a beszélgetésünk politikára terelődött. A véleményünk alapjában véve azonos volt, de a körülményeink mások. Rodolfo is Magyarországon született, de mint olasz állampolgár és tagja a diplomáciai testületnek, sokkal kényelmesebb szemszögből láthatta az ország helyzetét. Éva és Rodolfo, barátaikon keresztül pontosan tudták, hogy az emberek milyen körülmények között éltek, de rájuk természetesen nem nehezedett az a nyomás, mint miránk. Tudták, hogy rám a rendszer és az ország reménytelen helyzete nagy hatással volt, de sokszor tanácsolták, hogy miután segíteni úgy sem lehet, használjam ki az életemet, ahogyan csak lehet. "Ne törődj a hivatalos hazugságokkal, fordíts el a fejedet. Edit és te fiatalok vagytok, élvezzétek az életet."

"De pontosan ez az amit a kommunisták akarnak" válaszoltam. "Fogadjuk el a rendszert, mert amúgy sincsen más választásunk. Sajnos meg kell állapítanom, hogy ez a politika sikeres. A nyugat egy két kenetteljes nyilatkozaton kívül nem tesz semmit, s az emberek kénytelenek feladni a reményt. Valamit pedig tennünk kell, hogy ne aludjon ki teljesen az ellenállás szelleme. Én vagyok annyira realista, hogy tudom, hogy a szovjet csapatok jelenléte és az ÁVO könyörtelen módszerei reménytelenné tennének minden fegyveres felkelést. De meg kell a lelkeket mentenünk, élesztgetni kell a reményt, semmilyen módon nem szabad belenyugodnunk abba, hogy ez a helyzet végleges. Én igazán nem tudom, hogy mit kellene csinálni, de érzem, hogy valamit kell tennünk bármilyen veszélyes is lehet. Passzivitás és reménytelenség elősegítette a zsidók gázkamrákba való terelését. Nem volt semmilyen ellenállás, elfogadták az elkerülhetetlent. Úgy mentek a gázkamrákba, mint marhák a vágóhidra. Nem tudom, hogy lázadás a gettókban segített volna-e, de legalább harcoltak volna az utolsó leheletükig. És, hogy ez mennyire igaz, annak a bizonyítéka az, hogy a gázkamrák túlélői milyen hősiesen tudtak harcolni Izrael megvalósításáért. Ezek már nem a görbe orrú, görnyedt hátú szakállas puhányok voltak, ahogyan a német és magyar fasiszta sajtó gúnyolta őket. Kiegyenesítették a gerincüket, megragadták a viszonylag primitív fegyvereket és megverték hét arab ország jól felszerelt hadseregét. Hogyan lehetséges az, hogy ilyen túlerővel szemben megállták a helyüket? Azért mert elhatározták, hogy többé nem adják meg magukat. Nekünk most ugyanezt a példát kellene követnünk. A mi helyzetünkben nem fegyverrel, de tollal. Valahogy el kell érnünk az emberek lelkét, nehogy minden reményt feladjanak."

* * *

Doktorrá avatásunk előtt mindnyájan kaptunk ajánlatot jövendő munkahelyünket illetően. Nekem a pénzügyminisztériumban kellett volna állásra pályáznom, de tudtam, hogy a tradicionális jogot ott úgysem lehet gyakorolni, csak fizetett szószólója lehettem volna a rendszernek. A Marxisták világosan kihangsúlyozták, hogy a jog többé nem független, hanem egy fegyver a sok közül a szocializmus érdekében. Az én kis üzleti vállalkozásom még meg volt, rajzszeget gyártottam, barátaim doktorrá avatásom után 'Drajzszegedi'-nek tituláltak. Sajnos ez az állapot nem tartott sokáig, mert az államosítások olyan rohamosan folytak, hogy már a tíz alkalmazottnál kevesebbet foglalkoztató üzemeket is államosítani szándékoztak. Tudtam, hogy a függetlenségem a végefelé jár.

Edit nem túl sokat törődött politikával. Teljes odaadással végezte tanulmányait, s már utolsó éveiben gyakornok volt a Szépművészeti Múzeumban. Ezt a jobb sorsa érdemes intézményt egy kommunista vezette, de a muzeológusok többsége a régi iskolához tartozott. Ezek kiválóak voltak a szakmájukban, de sokan közülük alkoholistákká váltak, ahogy egyre nagyobb nyomás alá kerültek. Akaratuk ellenére részt kellett venniök a művészet zsdanovi értelmezésében. A művészet nem volt többé "l'art pour l'art", hanem csak eszköze a Moszkvából diktált szocialista realizmusnak. És miután a szocializmus mindig sikeres volt, a művészek csak optimista módon fejezhették ki magukat, a muzeológusok pedig mindenben a nem létező szocialista realizmust voltak kénytelenek belemagyarázni.

A fiatal egyetemi hallgató gyakornokok, mint Edit, nagyon hamar áldozatul estek ezeknek a középkorú tudósoknak, akikre áhítattal néztek fel. A vendégeskedések egymást követték, általában a házastársak jelenléte nélkül. Észrevettem, hogy Edit milyen áhítattal nézett fel az egyik ilyen középkorú, kopaszodó kollégájára, de naivul azt hittem, hogy csak a tudását csodálta... Az atmoszféra a Szépművészeti Múzeumban keresztmetszete volt a társadalomnak. Az erkölcsök megváltoztak, a házastársi hűséget kinevették. A gyárakban és irodákban az emberek az ősi "carpe diem" jelszavát követték, hiszen a holnaptól amúgy sem lehetett semmi jót várni. A szocializmus sikeresen aláásta a családi élet fontosságát.

Ahogy Edit és én lassan-lassan eltávolodtunk egymástól, inni és dohányozni kezdtem, mint sokan mások, akik így kerestek kiutat a mindennapi nyomorúságból. Az a nyomasztó érzés, ami folytonosan eluralkodott rajtam, hogy valamit tennünk kellene, szenvedéllyé vált. Voltak világos pillanataim, amikor beláttam, hogy az életem elég jól alakult a körülmények ellenére és élveznem kellene, amíg tudom. De a következő pillanatban már fuldokoltam: a hazugságok, az igazságtalanságok amiket ártatlan emberekkel szemben követtek el, elviselhetetlenné váltak. Tudtam, hogy elérkezett a döntés pillanata, valamit tennem kell, még ha az veszélyezteti a jövőmet és talán az életemet is.

Tizenhatéves lehettem, amikor a cserkészcsapatban elhatároztuk, hogy szerkeszteni fogunk egy újságot. De tekintve, hogy semmiféle sokszorosítási felszerelésünk nem volt, meglátogattuk a Polgármestert, Ortutay Jenőt, aki egyben a református egyház főpapja volt, s megkértük, hogy járuljon hozzá, hogy havonta egyszer a város sokszorosító gépét használhassuk.

A polgármester, aki egyben az ellenzéki Magyar Párt helyi vezetője volt s amelyik pártnak képviselői voltak a prágai nemzetgyűlésben. A párt hivatalosan a magyar kisebbség képviselője volt de mint olyannak nem volt sok szerepe, mert Csehszlovákiában a magyar kisebbséget sérelem igazán nem érte. Itt sokkal kedvezőbb volt a magyarság helyzete, mint a többi utódállamokban. Azonban hivatalosan nem lehetett követelni a Magyarországhoz való visszacsatolásunkat, a párt tagjai és a magyarság nagy része titokban azt remélte, hogy el fog jönni a nap, amikor a magyarlakta felvidéket visszacsatolják Magyarországhoz. A párt hivatalos lapja, a Prágai Magyar Hírlap így csak közvetve tudott állást foglalni Csehszlovákiával szemben, szimpatizált a náci Németországgal, ahol nyíltan hirdették az első világháború utáni határok revízióját.

A polgármester barátságosan fogadott bennünket annak ellenére, hogy mi a zsidó cserkészcsapat tagjai lojálisak voltunk Csehszlovákiához, ahol teljes polgárjogot élveztünk. Joga lett volna elutasítani a kérelmünket, de helyette azt tanácsolta, hogy közelítsük meg a hajdút, s beszéljünk vele. A hajdú, olyan altisztféle volt a városnál, a külseje olyan volt mintha egy múltszázadbeli festményből lépett volna ki. Aranyzsinóros mentében járt, csizmája fényesre suvickolva, vöröses bajusza a híres tiszaújlaki bajuszpedrők büszkesége lehetett volna. Lassan, kimérten mozgott, mert nem sok munkája volt, s napját nagy részben pipázással töltötte el. Amikor felkerestük a hajdút, s elmondtuk, hogy mi járatban vagyunk, azt javasolta, hogy szombat délután, amikor a hivatalok már zárva vannak, használhatjuk a sokszorosítógépet. Úgy tűnt, hogy a polgármester már beszélt vele érdekünkbe. Csak papírt kellett hoznunk magunkkal, mondotta, s négy csomag pipa dohányt. így született meg a cserkészújságunk, amit egyszer egy hónapban adtunk ki néhány lapon 100 példányban.

De 1938 őszén mi visszaéltünk a Polgármester jóindulatával, s ahelyett, hogy a cserkészújságot nyomtattuk ki, röplapokat készítettünk, amelyikben elítéltük a Magyar Pártot amiért nyíltan szimpatizált a náci Németországgal. Még a határon túlra is csempésztünk röpcédulákat, fiatalos arroganciával azt hittük, hogy meg tudjuk váltani a világot.

Most 28 éves koromban ismét földalatti újság, vagy röplapok kinyomtatását szerettem volna. A különbség csak az volt, hogy amikor tizenéves korunkban a legrosszabb esetben a Polgármester jól összeszidott volna bennünket mert visszaéltünk jóságával, a kommunista Magyarországon az 1950-es években földalatti újság szerkesztése gyakorlatilag főbenjáró bűn volt. Tekintve, hogy minden nyomdai felszerelés államosítva volt, most is csak az állam felszerelését lehetett volna használni de sajnos senkit nem ismertem, akit "négy zacskó pipadohánnyal" rá lehetett volna venni erre. Ekkor már a kommunisták spicli rendszere ki volt épülve, házbizalmiak, tömbfelelősek és lihegő párttagok résen voltak.

Egyetemi kollégáim és más barátaim és ismerőseim mind állásban voltak, ahol a gyűléseken kötelességszerűen felálltak éltetni a Pártot és jóságos vezéreit, miközben sokan azt mormolták: Úgy éljen Rákosi, úgy éljen a Párt.

Én még szerencsés voltam, hogy a kis műhelyem meg volt, mint ahogy még sok kisiparos saját műhelyében dolgozhatott. De ezeknek is meg voltak számlálva a napjaik. Anyaghoz nem jutottak, de propagandához bőségesen. Ez nem volt más, mint felhívás csatlakozni az akkor alakulóban lévő kisipari szövetkezetekhez. A csalétek az volt, hogyha az új tagok beviszik felszerelésüket a szövetkezetbe, a szövetkezet meg fogja azokat vásárolni napi áron. A szövetkezeti tagok munkabérért fognak dolgozni, de az év végén a fennmaradó hasznon meg fognak osztozni. Az 'elv' az volt, hogy így a magántulajdont a termelésnek ebben a fázisában is megszüntetik és egyúttal gyümölcsöztetni tudják a kisiparosok kiváló szakmai képzettségét. Amikor már nyilvánvaló volt, hogy én egy alkalmazottammal sem lehettem volna sokáig független, elmentem megérdeklődni, hogyan csatlakozhatom valamilyen szövetkezethez. (Ekkor már elszántam magam, hogy semmi áron sem fogom tanult szakmámat gyakorolni; a jogot és a jogrendszert a kommunisták minden palástolás nélkül lesüllyesztették a marxizmus egyik eszközévé.) Igazán nem tudtam, hogy én felvehető voltam-e egy kisipari szövetkezetbe, miután nem voltam kisiparos. Ott összeismerkedtem egy néhány évvel idősebb 'kisiparossal' akiről kiderült, hogy inkább gyáros volt mint kisiparos, aki elmondotta, hogy ő is hasonló ügyben jár el. Ő és 20 másik társa már túl voltak a szükséges szervezkedésen és készek voltak megindítani egy új kisipari termelőszövetkezetet. Amikor elárultam, hogy én igazán nem vagyok kisiparos, hanem frissen doktorált jogász, kiderült, hogy mások sem voltak éppen 24 karátos dolgozó kisiparosok, de így remélték átvészelni a marxista időket. Azt javasolta, hogy vasárnap a feleségemmel látogassuk meg őket csillebércei nyaralójukban.

Ez a látogatás nagyon kellemes élménnyé vált. Még három házaspár volt jelen és javasolták, hogy csatlakozzam a szövetkezethez, s felajánlották a szövetkezet elnökségét. Rövid habozás után elfogadtam az ajánlatukat, részben azért mert felismertem, hogy mint egy ilyen viszonylag független szövetkezet révén talán sokszorosító vagy esetleg még nyomdai felszereléshez juthatok. Egy héttel később az új alapító tagok gyűlésén formálisan is megválasztottak a Háztartási és Fémipari szövetkezet elnökévé. Akkor még nem láttam tisztán, hogy ez a fejlemény új és elég veszélyes kalandokhoz vezethet.

* * *

Gézával, kommunista barátommal, nem találkoztam doktorrá-avatásunk óta, de véletlenül egymásba ütköztünk egy budai eszpresszóban.

"Úgy tűnik mintha elkerülnél" mondottam.

"Nem, nem" válaszolta kissé bizonytalanul "de amióta utoljára találkoztunk, az én életemben nagyon fontos változások történtek és ennek következtében nagyon óvatosnak kell lennem" folytatta. "Tanulmányaink befejezése után áthelyeztek az ÁVH-hoz, (Akkor már nem ÁVÓ azaz államvédelmi osztály volt a neve ennek a hírhedt intézménynek, hanem átkeresztelték Államvédelmi Hatósággá azaz ÁVH-ra, kihangsúlyozva, hogy már nem csak egy osztálya volt a belügyminisztériumnak, hanem egy erősen kiterjedt önálló intézménnyé vált a belügyminisztérium felügyelete alatt.) annak is a katona-politikai osztályára. Ott az ügyész egyik helyettesévé neveztek ki. Rendkívül bizalmas ügyeket intézünk, főleg katonai és más kémekkel kapcsolatban. Mondanom sem kell" folytatta Géza, "hogy alaposan lekádereztek az életem legapróbb részleteit is beleértve."

"Úgy tudtam" válaszoltam "hogy amikor a körzeti ügyész irodájába kerültél, akkor már leellenőriztek, nem beszélve arról, hogy a családod múltja és a te meggyőződéses hited a marxizmusban elegendő kellett hogy legyen."

"Én is azt hittem, de az új beosztásom egészen más. Mintha nagyító üveg alatt élnék, és részben ez az oka, hogy nem hivatlak fel. És ahogyan minél jobban megismerem a munkámat, annál tisztábban látom, hogy erre a fokozott éberségre nagy szükség van."

Halványan elmosolyodtam, nehezen tudtam elpalástolni érzelmeimet. Ezek állandó félelemben élhetnek, mindenki gyanús nekik. Sajnáltam Gézát, hogy élete így alakult, de ő választotta ezt az utat, tulajdonképpen ő és a Pártja megérdemelték egymást.

"Én ismerlek eléggé ahhoz" mondotta Géza "hogy azt hiszed, hogy valamilyenfajta üldözési mániában szenvedünk."

"Jó gondolatolvasó vagy" válaszoltam, ezen jót nevettünk és a légkör kissé felengedett.

"Ne érts félre" folytatta "senki nem szabta meg nekem, hogy hogyan válasszam meg a barátaimat és téged barátomnak tekintlek, még ha sok mindenben nem is értünk egyet. Fel kellett sorolni barátaimat, a te neved is a listán van. Ha a jövőben nem hívlak olyan gyakran mint régebben, ez nem jelenti azt, hogy én kevésbé tekintlek barátomnak." Géza cigarettára gyújtott, s elgondolkodva fújta a füstkarikákat. "Maradjunk abba, hogy minden hónap első hétfőjén itt találkozunk ebéd időnkben. Ha valamelyikünk nem tudja betartani, akkor a következő hétfőn találkozunk ugyanitt." Hátradőlt székében, az arca már kevésbé volt gondterhelt, mintha valamilyen nyomasztó tehertől szabadult volna meg.

"Részemről ez rendben van én megértem óvatosságodat." És hogy megnyugtassam, hozzátettem: "Abban igazad van, hogy mi sok mindenben nem értünk egyet, de azt is tudhatod, hogy én nem tartozom az ellenséges táborba."

"Én ezt tudom. Előbb vagy utóbb te is átállsz hozzánk, ami engem nagyon boldoggá fog tenni."

"Most hogy megoldottuk a problémánkat, beszélj a munkádról" mondottam.

"Tudhatnád, hogy én erről nem beszélhetek."

"Én nem is azt gondoltam, hogy aktuális ügyekről beszélj, ez csak szakmai kíváncsiság. Kíváncsi vagyok, hogy az egyetemen tanultakat, hogyan tudod alkalmazni új állásodban."

"A munkám nagyon érdekes, mi vagyunk a Párt erős karja, nekünk kell megvédenünk a mozgalmunkat és az azonos állam érdekeket. Az egyetemen sokat emlékeztettek bennünket arra, hogy a jog az semleges és objektív. Ellenkezőleg, mi nem akarunk objektívek lenni. Ha létezni akarunk, akkor könyörtelenül ütnünk kell az ellenségen."

"De ki is az ellenség? El sem tudom képzelni, hogy ez az úgynevezett ellenség, hogyan működik?"

"Meg lennél lepve, ha tudnád a részleteket. Állandóan felfedezünk összeesküvőket, akik vagy így, vagy úgy alá akarják ásni a kormányt, hogy visszahozhassák a régi feudális rendszert. Egy pillanatig se hidd, hogy mi ártatlan embereket gyanúsítunk valamilyen képzeletbeli bűncselekménnyel. Ha mi fellépünk egyesek vagy csoportok ellen, annak mindig megbízható alapja van."

Örültem, amikor hallottam, hogy milyen elfoglaltak. Ez azt jelentette, hogy az ellenállás szikrája nem aludt ki. Azt reméltem, hogy csak kis részüket tudják leleplezni, de a többség szervezkedik, hogy életben tartsák az ellenállás szellemét, hogy üzenetük eljut a tömegekhez: Ne adjátok fel a harcot, nincs minden elveszve.

* * *

Minden vasárnap a nővéreméknél ebédeltünk. A hét folyamán is többször találkoztunk, de a vasárnapi együttlétünk adott igazán alkalmat arra, hogy beszélgessünk. Rodolfo nemcsak a sógorom, de a legjobb barátom is volt és nagyon sokat adtam a véleményére. Megemlítettem, hogy a szövetkezeten keresztül talán hozzá tudok jutni legalább egy sokszorosító géphez ami a legfontosabb kelléke volt annak, hogy egy földalatti újságot adhassunk ki.

"Úgy látom, hogy egy aknamezőn akarsz sétálni" válaszolta Rodolfo. "El tudod képzelni, hogy csak beszerezni elegendő papírt, festéket és más szükséges dolgokat egy ilyen titkos vállalkozáshoz milyen hihetetlen veszéllyel járhat, nem is beszélve a lap terjesztésével járó milliónyi veszedelmet. És csak a vita kedvéért had ellenkezzem veled. Tegyük fel, hogy a terveid sikerülnek és megteremted az előfeltételeket ahhoz, hogy egy földalatti újságot adjál ki. És miről írnál? Arról, hogy a felszabadulás közel van és a Nyugat csak az alkalomra vár, hogy leszámolhasson Moszkvával? Gondolod, hogy helyes volna reményeket táplálni és aztán csak csalódást okozni?"

"Én is gondoltam erre de biztos vagyok benne, hogy nem vagyok egyedül. Százak, talán ezrek is vannak, akik hajlandók valamit tenni a veszélyek ellenére. A Gézától hallottak csak megerősítették ezt a hiedelmemet. Ha egyének, vagy csoportok itt és ott aláássák a rendszert, egy-egy ilyen kis szikra egy szép napon egy hatalmas 'tűzvésszé' válhat, amit meg sem lehet állítani. 1848-ban is egyének és kis csoportok szervezkedtek. És amikor illegálisan kinyomtatott tételeiket közétették, kitört a forradalom. Igaz, hogy ez a forradalom sok áldozatot követelt és végül is leverték, de 17 évvel későbben, egyenes következményeként ennek a forradalomnak Magyarország részese lett az Osztrák-Magyar Monarchiának. Még a 150 éves török uralom sem oltotta ki az emberekből a szabadság utáni vágyukat. Én igazán nem látok túl sok nehézséget megtölteni jó anyaggal egy ilyen földalatti újság lapjait. Az emberek szomjasak az igazi hírekre. A határok le vannak zárva, nyugatról csak az ottani kommunista lapokat engedik be, a külföldi rádiókat zavarják. Hírek Nyugatról, és én itt rád szeretnék támaszkodni, mert te kockázatmentesen elláthatsz megbízható nyugati hírekkel, leleplezni a kommunista atrocitásokat és korrupciót, egy vers, történetek Magyarország korábbi elfoglalásáról idegen hatalmak által, mindezek életben fogják tartani az emberek szabadság utáni vágyát. Ha csak egy néhány száz példányt tudunk széjjelküldeni, ezek kézről kézre fognak vándorolni és ezrek és ezrek olvashatják. Én nem akarok alaptalan, hamis vágyakat ébreszteni az emberekben, de nem is akarom, hogy elfásultan feladják a reményt. A remény az egyetlen, amink van, és ha valamennyire ismerem az emberi természetet, tudom, hogy az emberek belekapaszkodnak a reménybe, dédelgetik és terjesztik és ez csak egy jobb jövőhöz vezethet."

"Sajnos te gyógyíthatatlan romantikus vagy" válaszolta Rodolfo. "Nyilvánvalóan nem tudlak lebeszélni a terveidről, adj egy kis időt, hogy gondolkodhassam az én esetleges szerepemen. Talán, talán ha nem is egy nagyszabású terv megvalósításában, de kisebb mértékben segíthetek."

* * *

A kisipari szövetkezetek nagyon gyorsan terjedtek. Egy néhány már több mint egy éve létezett és a mi húsz alapító tagunk is meg volt lepve a gyors fejlődéstől. Ezek elég jól ismert személyek voltak ipari körökben és sokan úgy gondolkodtak, hogy ha ezek jónak látták szövetkezetbe tömörülni, akkor ők is követik ezt az utat, hátha ez az egyetlen módja átvészelni ezeket a kritikus időket. Egy ilyen újabb csatlakozó bizalmasan ezt mondta: "Ez a rendszer nem tarthat soká, de valahogy túl kell élnünk. Itt legalább tudjuk, hogy hol van a felszerelésünk és a szemünket rajta tarthatjuk. Nagyon sokan közülünk egy élet munkáját képviselő gépeket és felszerelést hozunk a szövetkezetbe. És az sem utolsó, hogy olyan emberek között fogunk dolgozni, akik hasonlóképen gondolkodnak és együtt fogjuk kivárni ennek a rendszernek a végét."

Sajnos sokan nem voltak ilyen derülátók. Keserűen belenyugodtak abba, hogy elvesztenek mindent, amiért egy életen keresztül olyan keményen dolgoztak nem is beszélve függetlenségükről. Ezek számára ez zsákutcát jelentett, szomorú és reménytelen jövőt.

A szövetkezeti mozgalmat a kormány részben azért hívta létre, mert hasznosítani akarta a sok ezer kiváló képzettségű kisiparos munkáját, másrészt, hogy alkalmazottaik, akik jól képzett szakemberek voltak, jobb híján kénytelenek legyenek állásért folyamodni a már államosított gyárakban, ahol szakmunkásokban nagy hiány volt. De a törvény, amelyik életre hívta a szövetkezeteket, nem volt világos a kisiparosok korábbi alkalmazottaikat illetően. Mi éltünk ezzel a helyzettel és sok esetben a kisiparosok magukkal hozták alkalmazottaikat, akik így szövetkezeti tagokká váltak. Ezt nem nézték túl jó szemmel a vasipari Kiszöv-ben, amelyik a felülvizsgáló hatóságunk volt, de miután ők is kihasználták a törvény tisztátlanságát, nem sokat tehettek ellenünk. Ugyanis az történt, hogy a Kiszöv küldött hozzánk bizonyos személyeket azzal, hogy vegyük fel őket a szövetkezetbe, annak ellenére, hogy ezek nem voltak kisiparosok. Kiderült, hogy ezeket elbocsájtották állami állásaikból, gyakran az ÁVH-tól, mert annak ellenére, hogy tagjai voltak a kommunista pártnak, nem voltak munkás vagy parasztszármazásúak és így nem teljesen megbízhatók. De arra természetesen jók voltak, hogy beépítsék őket a szövetkezetekbe hogy szemmel tartsák a korábbi kisiparosokat, akiknek a lojalitásáról nem voltak meggyőződve.

A hatóságoknak ez a magatartása jóra és rosszra is vezetett. Vigyáznunk kellett, hogy ezek az újonnan jöttek ne éljenek gyanúperrel, de ugyanakkor lehetőséget adott arra, hogy mi is behozzunk elemeket, akiknek semmi közük sem volt az iparhoz. Majdnem minden tagunknak volt egy-egy szörnyű története barátaik, ismerőseik sorsáról, akik képtelenek voltak álláshoz jutni, mert 'osztályidegeneknek' lettek minősítve. De az életrajzukból, amit minden jelöltnek be kellett mutatnia, ezek a kompromittáló adatok hiányoztak és ilyen alapon felvettünk korábbi ügyvédeket, katona tiszteket, művészeket, gyárosokat és kereskedőket, sőt egyik kitúrt tagját a legfelső bíróságnak. Hírek kezdtek szállingózni arról, hogy nekem kitűnő összeköttetéseim vannak felsőbb hivatalos körökben és ezért merészelem elfogadni olyan emberek tagságát, akiknek semmi keresnivalójuk sincs a szövetkezetben. Én semmit sem tettem ezeknek a híreknek a megcáfolása érdekében...

Két éven belül a szövetkezetnek több mint 300 tagja volt, telepeink között műanyaggyár, öntöde, zománcozó és más üzemek voltak. Néha kínos volt meghallgatni az embereket akik hálájukat fejezték ki azért, hogy megélhetéshez juttattam őket. De ebből sok mindent tanultam is. A középosztály és felsőbb osztályok tagjai hihetetlen nyomorba süllyedtek. Sokan abból tengődtek, hogy eladták bútoraikat, ingóságaikat. Ezek voltak a szocialista társadalom elfelejtett tagjai, senki a hatóságok közül ujját sem mozdította, még ha emberek éhen haltak is. De amikor ez megtörtént, akkor fontosakká váltak, mert lakásukat azonnal kiutalták valamilyen pártfunkcionáriusnak, vagy az egyre nagyobb számú ÁVH ügynököknek.

Ahelyett, hogy 'Pártunk és Kormányunk' lakásokat épített volna, a lakáshiányt deportálással is próbálták megoldani. Internálótáborokat állítottak fel és ezrek tűntek el ezekben a süllyesztőkben. Egy évfolyamtársam az egyetemen, akiből később kiváló orvos lett, dr. Bence Elemér is eltűnt egy napon. Kilenc hónappal később szabadon engedték, anélkül hogy tudta volna miért internálták.

Papok, apácák, egyházi alkalmazottak voltak az első célpontjai a deportálásoknak. Ennek következtében a katolikus, protestáns és a megmaradt zsidó egyház vezetői arra kényszerültek, hogy nyilvánosan adjanak kifejezést a szocializmushoz való hűségüknek. A katolikus egyház korábban a püspököket a Vatikán jóváhagyásával nevezte ki, most azonban az újonnan szervezett Vallásügyi Hivatal jóváhagyását kellet kikérniük. Szomorú volt látni, hogy egyes papok és rabbik túlbuzgóságukban 'béke-papok' lettek, aminek az volt a következménye, hogy a kommunista hatóságok minden szemrebbenés nélkül ezeket tekintették az egyházak igazi képviselőinek.

Eltekintve néhány tisztogatástól a Kommunista Pártban, a rendszer áldozatai kis emberek voltak, akik súlyos büntetéseket kaptak 'bűncselekményeikért'. Kivégzések naponta voltak a Gyorskocsi utcai ÁVH központban. Gyakran nem is vádoltak embereket formálisan, hanem csak internálták őket. Az egész ország az ÁVH terrorja alatt élt. Mialatt Nyugat-Európa kiheverte a háború okozta pusztításokat amit demokrácia és az életszínvonal állandó emelkedése követett, addig Magyarországon a marxista gazdálkodás következtében az ipar és mezőgazdaság állandó válságban volt. Még 1950-ben is bizonyos élelmiszerek jegyre voltak csak kaphatók, s dolgozó háziasszonyok munka után gyakran kenyérért álltak sorban. De a kommunista propaganda egyebet sem tett, mint dicsőítette a rendszert. A külpolitikában is szigorúan Moszkva vonalát követte a párt és a koreai háború idején szégyentelenül Dél-Koreát vádolta agresszióval, amikor köztudomású volt, hogy az agresszor Észak-Korea volt. A Szabad Nép munkatársa, Mérai Tibor, szemrebbenés nélkül küldte tudósításait, amelyekben az amerikaiakat azzal vádolta, hogy mérgezett bogarakat dobtak a levegőből a lakosságra.

Már régen tudtam, hogy a hangulat csalódott és elkeseredett volt, de csak akkor ébredtem a helyzet súlyosságára, amikor hallottam, hogy emberek nukleáris háborúban reménykedtek. Ezek nem tájékozatlan emberek, vagy szélsőjobboldali uszítók voltak. Ezek nagyon is jól emlékeztek a Hirosima és Nagasaki elleni atomtámadások borzalmaira, mégis úgy érezték, hogy egy atomháborúban vagy mindnyájan elpusztulunk, vagy végre megszabadulunk a kommunista terrortól.

* * *

Az életemben szomorú változás történt. Edit és én úgy határoztunk, hogy elválunk, miután egyre távolabb sodródtunk egymástól. A válóperünk civilizált volt. A tárgyalás után Editet meghívtam ebédre, utána ő visszatért munkahelyére a Szépművészeti Múzeumba, én pedig fájó szívvel a szövetkezeti irodámba. Amikor a titkárnőm jelezte, hogy látogatóm van az Állami Biztosító Intézettől, közöltem vele, hogy vezesse más valakihez.

"Megpróbáltam" mondotta a titkárnő "de az illető ragaszkodik ahhoz, hogy magával tárgyaljon. Ráadásul még nagyon szép is" mondotta hamiskásan "talán fel tudja magát vidítani."

Igazán nem voltam készen még a legszebb látogatót is fogadni ebben a hangulatban, de beleegyeztem.

A titkárnőmnek igaza volt, ez a fiatal nő rendkívül szép volt. Középmagas volt, az arcbőre világos, zöldes szemeit nem lehetett elkerülni. Gyönyörű szőke haja kigöndörödött a sapkája alól. Az öltözködése olyannak tűnt, mint aki esetleg tudna elegánsabb is lenni, de tanácsosnak látta, hogy munkaidőben ne tűnjön fel. Ennek ellenére az egyszerű ruházata valamit nem tudott eltakarni, valamit amit nagyon nehéz volt meghatározni. Valamilyen természetes elegancia tükröződött róla. Ahogy hellyel kínáltam, láttam, hogy szinte szúrós szemekkel figyelt minden mozdulatomra. Úgy éreztem, mintha röntgeneznének.

"Bán Margit vagyok az Állami Biztosító Intézet képviseletében. Tudomásunkra jutott, hogy a szövetkezet nem rendelkezik a törvényben megszabott minimális biztosítással, s ezt kellene korrigálnunk" mondotta.

"Én nem tudok erről a hiányosságról" válaszoltam, "de össze fogom hozni valakivel a műszaki irodából, akivel mindezt tisztázhatják."

Ahogy beszéltem hozzá, észrevettem, hogy nem vette le a szemét arról a kis fehér jelző lámpáról, ami az íróasztalom mellett volt a falra erősítve, s ami jelezte, hogy az irodáink közötti hangosbeszélő be volt kapcsolva. Akkoriban ilyen berendezés még nem volt kapható, s ezt egy elektrotechnikus tervezte és szerelte be nálunk az egyik vezetőségi tag ajánlatára, aki azonban hozzátette, hogy legyünk az elektrotechnikussal óvatosak, mert csak azért maradhatott önálló, mert az ÁVH-nak készített lehallgató berendezéseket. Az is gyanús volt, hogy a kis jelző lámpa akkor égett, amikor a készülék ki volt kapcsolva. Amikor kérdőre vontam, elmagyarázta az okát valamilyen elektronikus tolvaj-nyelven, amit nem értettem, de nem mertem tovább firtatni a dolgot egy ilyen kétes alakkal. De a beszerelés utáni vasárnapon, amikor senki nem volt jelen, a műszaki igazgatónkkal, aki nagyon jó barátom volt, végig nyomoztuk az egész hálózatot, s megállapítottuk, hogy rajtunk kívül senki sincs hozzákötve.

"Köszönöm a segítségét" mondotta nagyon lassan. Változatlanul nem vette le a szemét a kis fehér lámpáról, feltételezhetően abban a hitben, hogy az égő lámpa azt jelentette, hogy a hangosbeszélő be van kapcsolva. Előhúzott egy papírtömböt a táskájából, mutató ujját keresztbe tette az ajkain, jelezve hogy ne szóljak semmit. Néhány szót írt le gyorsan, majd felém fordította a papírt, amin ez volt: "Szeretnék beszélni magával, várjon meg a Gerbeaudnál 6 órakor."

Nagyon meg voltam lepve, de mielőtt bármit is szólhattam, ismét hallgatásra intett, felállt, kezet nyújtott és elment.

Az egész jelenet csak egy néhány percig tartott, nem lettem jobb hangulatban tőle, de sokat gondoltam rá a délután folyamán.

"Bán Margit" mondottam magamnak "ha csak egy randevút akart, ezt nem kellett volna ilyen drámaian kérnie." Valaminek kellett e mögött lenni, egy ilyen gyönyörű nőnek nem kell ilyesmihez folyamodnia, ha valakivel találkozni szeretne.

A földalattinak volt egy megállója a Gerbeaud előtt, de én kiszálltam az előző állomáson, a Deák téren, s gyalog indultam tovább. Még egyszer át akartam gondolni ezt a különös, de gyanús helyzetet. Nem túl régen ugyanis egy titokzatos, kellemes hangú nő telefonon megivott egy Pozsonyi úti eszpresszóba, sejtetve, hogy nagyon kíván velem találkozni. Amikor megjelentem magabiztosan várható sikerem tudatában, egy csoport kolléga fogadott hatalmas nevetéssel. A fő tréfacsináló az egyik vezetőségi tagunk volt, aki legalább 10 évvel volt idősebb nálam, de akinek máson sem járt az esze, mint ilyen beugratásokon. Persze visszakapta a kölcsönt időnkint; egy alkalommal például, amikor az ebédre hozott tojást szokása szerint a fejéhez verve tört fel abban a hitben, hogy keménytojás, meglepetés érte, mert mi azt nyers tojásra cseréltük ki.

Ahogy beléptem a Gerbeaudba láttam, hogy valaki int. Bán Margit volt. Sokkal szebbnek tűnt mint korábban, nem volt sapka rajta, aranyszőke haja a vállára omlott. Megcsókoltam a kezét, aztán hellyel kínált. Egy néhány pillanatig egymásra meredtünk, majd mindketten nevetésbe törtünk ki.

"Ez elég ostoba szituáció" mondotta. "Maga biztosan azt hiszi, hogy ellenállhatatlan és én így erőszakoltam ki egy találkát."

"Ha ez a helyzet" válaszoltam, "ez nagyon hízelgő, de nyugodtan javasolhatta volna, hogy találkozzunk. Biztosíthatom róla, hogy örömmel beleegyeztem volna, nem sok ilyen szép lány mint maga hívott engem randevúra."

"Oh, ez egy régi szöveg, de én nem bánom. Javasolhatnám, hogy menjünk sétálni? Itt nagyon sokan vannak, a hely nagyon zajos, inkább a Duna partján szeretném hallani romantikus udvarlását" mondotta egy csipetnyi gúnnyal a hangjában.

Kiléptünk a Vörösmarty térre, a levegő kellemes volt, a nap éppen lemenni készült. Elsétáltunk a közeli Duna-partra, de a helyett, hogy a fák övezte sétányon maradtunk volna, javasolta, hogy menjünk le az alsó rakpartra, ami kihalt volt. Ahogy ment le előttem a lépcsőn, a látvány nagyon megnyerő volt. Ebben a pillanatban azt reméltem, hogy ez tényleg csak egy találka. Ahogy leértünk, megállt, szembe fordult velem és minden előzmény nélkül így szólt: "Az én nevem nem Bán Margit, hanem Bánfalvy Marianne" és ahogy látta a meglepett arcomat, hozzátette: Gróf Bánfalvy Alajosnak vagyok a lánya, feltételezem, hogy hallotta ezt a nevet."

"Hogyne hallottam volna, már egész fiatal koromban a hősömnek tekintettem."

"Hogy-hogy?"

"Én már gyermekkorom óta szenvedélyes újságolvasó voltam. Akkoriban Csehszlovákiában laktunk, ahol csak két magyar nyelvű napilap jelent meg, de apám, akit üzleti ügyei gyakran vitték Budapestre, minden útjáról egy nagy csomag újságot hozott nekem. Ezeknek egyike volt a liberális Esti Kurír, abban nagyon sokszor találkoztam gróf Bánfalvy nevével. Rendkívül hatott rám, hogy egy nemes ember, a parlament tagja, keményen kritizálta a kormányt, földreformot javasolt, követelte a munkások sztrájk jogának tiszteletben tartását, s nem utolsó sorban erősen kikelt a kormányok fajvédő politikájával szemben. Amikor visszacsatoltak bennünket Magyarországhoz, akkor még sokkal jobban csodáltam azokat, akik merészen kiálltak az emberi jogok mellett. Mi történt édesapjával? Remélem jól van."

Rám nézett gyönyörű zöld szemeivel, amelyekben sok szomorúság tükröződött. "Nem, nincsen jól, majdnem biztos vagyok benne, hogy nincs is életben."

"De hát mi történt"?

"16 éves voltam, amikor a németek elfoglalták Magyarországot 1944 március 19-én. Most legalább kiszámíthatja a koromat" tette hozzá mosolyogva. "Nem volt ironikus hogy Németország elfoglalta egyik szövetségesét akivel együtt harcolt az orosz fronton? Voltak akik védték a németeket és úgy vélték, hogy a németek soha nem bíztak a magyarokban éppen azért, mert apám és sokan mások elítélték a nácizmust. Ha ez így volt, erre büszke vagyok, annál is inkább, mert apám és társai az életüket is feláldozták volna, hogy megakadályozzák a fasizmus terjedését Magyarországon. Nagyon meglepő volt tehát, hogy gróf C., aki szintén tagja volt a parlamentnek mint szélsőjobboldali képviselő, akit apám ezért megvetett, a megszállás estéjén telefonált, és figyelmeztette apámat, hogy a Gestapó listáján van, s ha azonnal nem tűnik el, el fogják hurcolni. Felajánlotta vendégházát, amely budai palotájának a telkén volt, s valósággal könyörgött apámnak, hogy azonnal cselekedjen. Közölte, hogy apám utólagos jóváhagyása reményében utasította sofőrjét, hogy gépkocsijával parkoljon le a házunk előtt és ott várjon. "Mindössze 10 perced van" s ezzel befejezte a beszélgetést.

"Soha nem fogom ezt a jelenetet elfelejteni. Édesanyám és én is jelen voltunk a telefonbeszélgetés alatt, s éreztük, hogy valami rendkívüli történt. Apám, aki általában nyugodt természetű volt, hófehér volt mint a fal. Életemben először láttam ijedtnek. Amikor letette a telefonkagylót, nyugalma visszatért és ezt mondta: "Mindössze 10 percünk van, hogy összeszedjük a legszükségesebb dolgainkat, mert azonnal el kell hagynunk lakásunkat. Most ne kérdezzetek semmit, elég annyit tudni, hogy a Gestapó keres."

"Anyám sokkal több volt mint feleség, igazi partnere volt apámnak. Ő is egy lázadozó nemes asszony volt, aki családfáját évszázadokon keresztül vissza tudta vezetni a királyokig; de apám befolyására, ha lehetséges, még liberálisabbá vált mint apám és szenvedélyesen együttérzett az elnyomottakkal."

"Marianne" mondta anyám, "menj azonnal a szobádba, s rakd bele gyorsan a legfontosabb dolgokat a kék táskádba. Ezt most egyedül kell csinálnod, szerencsére az inasnak és a szakácsnőnek kimenőjük van. Anyám nyugodt és határozott volt."

"Imponálni akartam szüleimnek és én is próbáltam nyugodt maradni. Gyorsan felmentem a szobámba, ami pasztell színű volt és barátságos igazi leányszoba. A mai napig is a legkedvesebb emlékeim e körül a szoba körül forognak, ahol a legjobb éveimet töltöttem. Éreztem, hogy az események visszavonhatatlanul meg fogják változtatni életünket. Amikor feltűnés nélkül kiosontunk anélkül, hogy bármi üzenetet hagytunk volna a személyzetnek, szomorúság fogott el. Egy utolsó pillantást vetettem házunkra, amint a nagy fekete luxus autóval elsuhantunk előtte."

"Az események sebesen peregtek. Amikor megérkeztünk, egy inas felvezetett bennünket egy épülethez, ami a kastély közelében volt. Koromsötét volt, a légi riadók következtében minden el volt sötétítve, így csak másnap reggel fogtam fel, hogy a kastély és az egész birtok, milyen nagyszerű volt. Néhány perc múlva gróf C. megérkezett. Magas, markáns arcú, rendkívül jó megjelenésű férfi volt, anyámnak kezet csókolt, apámmal kezet rázott. Fiatal korukból jól ismerték egymást, de az utolsó években, amióta C. azonosította magát a szélsőjobboldallal, a kapcsolat elhidegült. Mindketten tagjai voltak a parlamentnek, és annak ellenére, hogy gróf C. az egyik legvéresebb szájú jobboldali pártnak volt a szószólója, a vitáik udvariasak és civilizáltak voltak."

"Meghívott bennünket vacsorára a kastélyba, ahol az egyik kisebb, de gyönyörűen berendezett ebédlőben már meg volt terítve. Itt semmi nem emlékeztetett bennünket arra, hogy egy brutális háború közepén vagyunk. Itt nem volt hiány semmiben. Nem mintha mi különösebben szenvedtünk volna a háborútól. De az időnkénti hiány élelmiszerekben, vagy a villanyvilágítás hirtelen megszűnése, emlékeztetett bennünket arra, hogy a front felénk közeledik. Mi nagyon gazdagok voltunk, de apám sokszor mondotta, hogy mindenét szívesen feláldozná egy békés, demokratikus Magyarországért. A földreformtól nem félt, annak ellenére, hogy hatalmas birtokaink voltak. Jogi képzettsége biztosította volna a megélhetésünket, el is határozta, hogy a háború után a földjeit kiosztja azok között a zsellérek között, akik azokon dolgoztak.

Gróf C. és a felesége nagyon kedves házigazdák voltak, de a grófnő nem tudta teljesen elrejteni szomorúságát. "Marianne, te egy gyönyörű fiatal teremtés vagy, az ikerfiaim biztosan versengenének érted." A fiaira utalt, akik nem régen végezték el a Ludovika Akadémiát, s mint fiatal tisztek az orosz fronton harcoltak. "Már hosszú hónapok óta nem hallottunk felőlük" mondotta könnyes szemekkel. A vacsora végén a grófnő engem visszakísért a vendégházba. Egy szobalány várt az ajtóban, s a grófnő közölte velem, hogy rendelkezésünkre áll. Bevezetett az egyik hálószobába, ahol egy nagy kellemes, puha ágy várt. A grófnő megvárta amíg levetkőztem, homlokon csókolt, s azt mondotta, hogy aludjak egy jót, és ne várjak a szüleimre, akik sokáig fognak beszélgetni a férjével.

"Amilyen sebesen az események peregtek kora este óta, nem volt alkalmam a szüleimmel szót váltani. Éreztem azonban, hogy nagy veszély küszöbén vagyunk. Hallottam szörnyű történeteket a Gestapóról, akik apámat keresték. Most pedig itt találtam magam ebben az idegen házban, de kimerülten és ijedten mély álomtalan alvásba zuhantam."

A nap lenyugvóban volt, a fények kigyulladtak a Duna mindkét partján. Az este nagyon szép volt, Marianne csendes volt, azoknak a kritikus napoknak az emléke rányomta bélyegét a hangulatára. Engem is szomorúan érintett apjának bizonytalan sorsa, akire ismeretlenül is felnéztem. De tudtam, hogy itt többről van szó, mint egyszerű visszaemlékezésről. Miért használ más nevet, és miért mondja el mindezeket nekem, aki teljesen idegen voltam?

Egy pillanatra megálltunk, Marianne felém fordult és egyenesen a szemeimbe nézett, mintha kutatott volna bennük, mintha a gondolataimat akarta volna kitalálni. "Kérem, folytassa", mondtam.

"Bizonyára meg van lepve amiért mindezeket elmondom magának, de remélem, hogy meg fog érteni. Gróf C. elmondta apámnak, hogy a Kormányzó kívánságára csatlakozott a szélső jobboldalhoz. Ezek alatt az évek alatt látszólag jobb oldali ügyekért harcolt, antiszemita kijelentéseket tett, nehogy gyanút keltsen. A jobb oldal mindig sejtette, hogy az arisztokrácia megvetette őket, de gróf C. olyan meggyőzően játszotta a szerepét, hogy a szélsőjobboldal fasisztákból álló koalíciója teljesen bizalmába fogadta. S miután a németek bevonulása a Kormányzó és családja biztonságát is veszélyeztette, neki folytatnia kellett szerepét, hogy a Kormányzót és a Titkos Szolgálatot tájékoztatni tudja a németek és cinkosaik lépéseiről."

"A kormányzó már régen tisztában volt azzal, hogy a németek elvesztették a háborút és hogy ennek milyen súlyos következményei lehetnek Magyarországra" mondotta gróf C., majd így folytatta: "Lépések vannak folyamatban abból a célból, hogy kiugorhassunk a háborúból és a németek ellen forduljunk, de sajnos nem vagyok optimista. Amikor megtudtam, hogy a Gestapó keres téged" mondta apámnak "azonnal érintkezésbe léptem a Titkos Szolgálattal. Holnap ideküldenek valakit, aki művésziesen el tudja változtatni a külsőtöket. Új személyazonossági papírokat kapsz a családoddal együtt. A kormányzó arra kér, hogy folytasd humanitárius munkádat, amiért nagyon becsül. Holnap be foglak mutatni egy néhány nagyon bátor embernek, akik mindent el fognak követni, hogy a hátra lévő napokban minél több ártatlan embert, politikusokat, újságírókat, művészeket és zsidókat megmentsenek. Biztos vagyok benne, hogy örömmel fognak veled dolgozni. Remélem" folytatta, "hogy nem veszed rossz néven, hogy én mindezeket a lépéseket megtettem a tudtod és beleegyezésed nélkül, de a hirtelen német megszállás nem nyújtott más lehetőséget. Meg kell mondanom, hogy örömmel töltött el, hogy a kormányzó kívánságára sikeresen becsaptam az egész jobboldalt, csak az fájt, hogy te és a többi régi barátaim megvetettetek, amikor 'kiderült', hogy véres szájú fasiszta lettem. De nemzeti életünknek ez a szégyenteljes fejezete befejezés előtt áll. Most arra kell törekednünk, hogy minél több ártatlan embert mentsünk meg."

"Azt hiszem eleget hallott egy napra" mondotta Marianne. "Tudom, hogy sok kérdése van és szeretném ezt a beszélgetést folytatni holnap, ha találkozhatnánk ugyanitt és ugyanebben az időben. Most pedig, ha kedve van hozzá, megkínálhat egy jó dupla eszpresszóval." Belémkarolt, s lassan felmentünk a lépcsőkön a rakpartról a felső Duna-partra.

"Nem bánom ha most nem akarja folytatni ezt a témát, de van egy kérdésem. Margit vagy Marianne a neve?"

Egyenesen a szemembe nézett és lassan kihangsúlyozott minden szót: "Én nem tudom, hogy a kapcsolatunk hova fog fejlődni, vagy hogy egyáltalán lesz-e valamilyen kapcsolatunk. Ne értsen félre, én itt nem valamilyen érzelmi kapcsolatra utalok. De akárhogyan is fognak a dolgok alakulni, maga soha nem találkozott Bánfalvi Marianne-nal. Én Bán Margit vagyok az Állami Biztosító Intézettől."

* * *

Csaknem 24 órával későbben lassan sétálva közelítettem meg a Gerbeaudot, ahol életem legfurcsább találkájában volt előző nap részem. Megpróbáltam átgondolni az utolsó két nap eseményeit, reméltem hogy a hosszú séta egy ilyen gyönyörű napsütéses napon hozzásegít, hogy a dolgokat tisztábban láthassam. De nem így történt. Minél tovább elemeztem a beszélgetésemet Marianne-nal, annál megmagyarázhatatlanabbá vált. Igazán Margitként akartam gondolni rá, ahogy kívánta, de miután most már tudtam valamit múltjáról, valahogy ez az egyszerű név nem illett hozzá, s inkább Marianne-ként gondoltam rá. Mostanáig nem volt személyes kapcsolatom arisztokratákkal, nem is nagyon érdekeltek, rám inkább valakinek a karaktere és bizonyos mértékig az iskolázottsága volt hatással. A humoristák gyakran vették célba az arisztokratákat, és ez mindig szórakoztató volt. Természetesen a humoristák, az egyszerű emberek filozófusai, igazán nem törekedtek mélységre, de még ez a felületes jellemzés is sokszor találó volt. A humoristák másik céltáblája a zsidó volt, úgy hogy ilyen alapon valami közöset véltem felfedezni Marianne és közöttem. De mi lehet az oka annak, hogy ez a lány nekem mondja el az élettörténetét? Mi lehet e mögött? És tulajdonképpen ki is ez a Margit-Marianne? Ilyen kérdéseim voltak, de természetesen semmire sem találtam választ, amikor pontosan 6 órakor a Gerbeaudba érkeztem.

Marianne a cukrászda előtt állt az utcán. Üdvözöltük egymást majd elindultunk a Duna-part felé, nyilván itt akarta folytatni abbahagyott beszélgetésünket. Ismét meglepett rendkívüli szépsége, de ennek nem adtam jelét, nagyon világosan tudomásomra hozta előzőleg, hogy az érdeklődése irányomba nem érzelmi.

"Bocsánatot kell kérnem magától" kezdte el "hogy olyan hirtelen szakítottam meg beszélgetésünket amikor, biztos vagyok benne, hogy millió kérdése van. De legyen egy kis türelemmel és én minden kérdésére megpróbálok válaszolni. Talán azért mégsem mindegyikre" tette hozzá, "de hogy jobban megértsük egymást, szeretném ott folytatni, ahol tegnap abbahagytam." Én csak szótlanul bólintottam, nem akartam megszakítani a gondolatmenetét.

"Másnap gróf C. bevezetett egy nőt és egy férfit a vendégházba, ahol el voltunk szállásolva. Mindketten kisebb bőrönddel jöttek, amelyek tele voltak kozmetikai felszereléssel, parókákkal és más dolgokkal, amikről nem is tudtam, hogy mire valók. 'A feladatunk az' mondotta a férfi, 'hogy a külsejüket úgy változtassuk meg, hogy Önök is reprodukálni tudják naponta, mert mi nem leszünk itt segíteni. A hölgyek részére nem lesz túl nehéz, kapnak parókákat, szemüveget és olyan kozmetikai anyagokat, amiket könnyen tudnak használni. Ami nagyon fontos, hogy minden nap ugyanúgy nézzenek ki, hogy a külsejük azonos legyen az új személyazonossági igazolványon lévő fényképpel. De hadd kezdjem el a munkámat Önön' mondta apámnak. A kolleganője elkezdett rajtunk dolgozni, mialatt a férfi, aki a szakmának művésze lehetett, teljesen új arcot kreált apámnak. Amikor elkészültek velünk, akkor utasítottak arra, hogy mindent szedjünk le magunkról, s kezdjük el előlről az átalakításunkat az ő segítségük nélkül. Egy rövid déli pihenő után, s miután többször átalakítottuk sikeresen magunkat, az ember így szólt: "Gratulálok Bán Antal úrnak és feleségének és magának, Margit. A személyazonossági papírjaik itt lesznek rövidesen, Isten áldja meg mindnyájukat."

"Az én munkámban nincsen sok helye szentimentalizmusnak", folytatta Marianne "de nem tudtam ellenállni a kisértésnek, hogy ismét ezt a nevet válasszam, amikor megtudtam, hogy küldetésem célpontja Magyarország lesz. De most túl nagyot ugrottam előre, s ez nyilván újabb kérdésekre ad magának alkalmat. De legyen türelmes."

"1944 március 22-én, három nappal a német megszállás után kaptuk meg új személyazonossági papírjainkat. 'Emlékezz Alajos, vagy inkább Antal' gróf C. mondotta vacsora után 'te az én dunántúli földbirtokom gazdatisztje vagy, aki tanácskozni jöttél ide a birtokot illetően. A hölgyek pedig vakációznak, mialatt mi dolgozunk. Talán észrevetted Marianne, hogy már elmúltál 18 éves a papírjaid szerint, s már nem jársz iskolába. Hogy édesapád mennyit mond el nektek a következő idők munkájáról, azt én rábízom. Talán azonban minél kevesebbet tudnak, annál kevésbé veszélyes, fordult apámhoz. Én elkészítettem egy ívet, ahol elegendő információ van a városról, ahonnan jöttetek. Tanulmányozzátok gyorsan, de azután égessétek el. Én a helyi hatóságokkal kapcsolatban vagyok, s ha valaki netalán érdeklődne felőletek, meg fogják erősíteni a történetet. De ez nagyon valószínűtlen, szükség esetén az én szavam elegendő lesz, végül is én véres szájú náci szimpatizáns vagyok, én közéjük tartozom."

"Másnap apám zárt ajtók mögött tárgyalt gróf C.-vel és egy néhány ismeretlen látogatóval. Édesanyám és én ki akartuk próbálni új külsőnk megbízhatóságát és elmentünk a belvárosba vásárolni. Találkoztunk ismerőseinkkel, jó barátainkkal, akik közül senki sem ismert fel bennünket. Ez megerősítette önbizalmunkat. Apámmal alig találkoztunk, egész nap távol volt, késő este érkezett haza kimerülten és nagyon keveset mondott el napjáról. A következő napokban anyám és én néha üzeneteket, borítékokat, kisebb csomagokat vittünk anélkül, hogy részleteket tudtunk volna. Később tudtuk csak meg, hogy apám és csoportja, aminek a fedőneve 'Sasfiók' volt, két irányban dolgozott. Az egyik feladatuk volt előkészíteni a talajt egy teljes fordulatra. Képviselőik Londonban és Moszkvában tárgyaltak, hogy minél kedvezőbb bánásmódban legyen részünk a béketárgyalásokon, ha Magyarország fegyveresen a németek ellen fordul. Idehaza előkészületeket kellett tenni a fordulat megvalósítására a kormány megkerülésével, miután a kormány tagjai vagy nácik voltak vagy teljesen megbízhatatlanok. Csak a kormányzó és legbizalmasabb szűk köre tudott a tervekről."

"A második fontos küldetésük volt emberéletek megmentése. Sajnos az SS azonnal munkához látott magyar csatlósaik segítségével, akik még a megszállás előtt listákat készítettek azokról, akik náci Németországot ellenezték. Ezek közül nagyon sokat le is tartóztattak, de azok, akik érezték a veszélyt, vagy figyelmeztetésben részesültek eltűntek s ezeket a náci apparátus szünet nélkül kereste. De apám és csoportja búvóhelyeket létesítettek, sőt több budai barlangot berendeztek és élelmiszerrel láttak el a menekültek számára."

"Maga biztosan emlékszik az 1944 március 19-e utáni kritikus időkre" folytatta Marianne. A Vörös Hadsereg egyre közelebb ért a határainkhoz, de a magyar hatóságok az SS felügyelete alatt legfontosabb dolguknak a zsidók deportálását tekintették. A kormányzó erőteljesen tiltakozott ez ellen, a németek, hogy megszégyenítsék, egy alacsony rangú SS tisztet küldtek közölni vele, hogy követelését elutasították. A kormányzó gyakorlatilag elvesztette a hatalmát, a megszálló németek csak eltűrték a jelenlétét, úgy hogy a további munkát a földalatti szervezeteknek kellett végezniök. Sajnos az ellenállás vidéken elég gyenge volt, s nem tudták megakadályozni a zsidók deportálását, ahol sokan alig várták, hogy eltávolításuk után kirabolhassák házaikat. Nagyon jól emlékszem, hogy egyik este apám kitört magából: 'Ez a nemzet olyan mélyre süllyedt, szégyenlem hogy magyar vagyok. De ennek ellenére nem adhatjuk fel a küzdelmet'. A 'Sasfiók' csoport éjjel-nappal dolgozott nagyon veszélyes körülmények között. Emberek százait helyezte el hamis papírokkal, sokat kicsempésztek Svájcba. Azt hittük, hogy ez a lidércnyomásos állapot meg fog végre változni, amikor október 15-én a rádióban közzétették a kormányzó beszédét, amelyben elrendelte a németekkel való szembeszállást és a szövetségesekhez való csatlakozást. Sajnos nem így történt, a kormányzót letartóztatták, ami után a terror iszonyatos méreteket öltött. Azt hiszem maga nagyon jól emlékszik arra a decemberre. Én azt is tudom, hogy maga hol bujkált."

Félbe kellett szakítanom. "Marianne vagy Margit, a jó Isten tudja, hogy maga kicsoda! Honnan tudhatja azt, hogy én hol bujkáltam 1944 decemberében?"

"Úgy látom, hogy a türelem nem tartozik az erényei közé" mondotta kissé ugratva. "Mielőtt ma este elválunk, sok mindent meg fog érteni." De a válasza nem elégített ki és gyanússá tette Marianne-t. Úgy éreztem, hogy valamiféle ügyesen felállított csapdába sétálok. így tudnak embereket letartóztatni vagy zsarolni - gondoltam.

"1944 október 15-e és 1945 februárja között, amikor Buda felszabadult, a 'Sasfiók' csoport végezte azt a munkát Budán, amit Wallenberg végzett a pesti oldalon. Az utolsó napokban az SS valahogy tudomást szerzett a 'Sasfiók' csoport létezéséről, körülvették gróf C. kastélyát és megpróbálták elfoglalni. Gróf C.-nek valóságos arzenálja volt a pincében, fel volt készülve az ellenállásra. Még anyám is, aki fegyvert csak róka vadászaton használt, részt vett a harcban. Végül is a nácik lerohanták a vendégházat, ahol gróf C. és mások hősi halált haltak. Másnap reggelre tervezték a kastélyt elfoglalni, de a Vörös Hadsereg elűzte őket. Azt hittük, hogy felébredtünk ebből a valószínűtlen és kegyetlen álomból."

"Másnap reggel a kastély előtt felástuk a keményre fagyott földet és eltemettük halottainkat. Gróf C. és mások, az igazi hősei ennek az időszaknak, ott fognak aludni örökké és erőt fognak adni nekünk, a túlélőknek, hogy munkánkat folytassuk. Ezek voltak apámnak a felejthetetlen szavai a rövid ceremónia alatt. A következő napon két szovjet tiszt látogatott meg bennünket és felkérték apámat, hogy menjen el velük a főhadiszállásra, ahol valamilyen fontos tanácskozást fognak tartani. Ekkor láttam apámat utoljára."

"Hónapokon keresztül mindent elkövettünk, hogy megtaláljuk apámat. Köztudomású volt liberalizmusa, s ez sok ajtót nyitott ki számunkra, mindenki segíteni akart. De mihelyt a szálak a szovjet megszállók irányába mutattak, mintha egy betonfalba ütköztünk volna. Nagyon sok ismert kommunista vezető magáévá tette ügyünket, de ők sem voltak képesek megtudni valamit. A szovjet megszállók nyilván nem bíztak a magyar kommunistákban sem.

1947-ben barátaink azt tanácsolták, hogy hagyjuk el az országot. Anyám is úgy vélte, hogy több esélyünk lesz Franciaországból kutatni apám után, ahol egyik nagybátyám élt, aki a háború alatt a francia légierő alezredeseként harcolt. 1947 júliusában, amikor befejeztem korábban félbeszakított középiskolai tanulmányaimat, felszálltunk az újból üzembe helyezett Orient Expresszre. A vonaton majdnem egyedül voltunk, s ahogy fájó szívvel kinéztem a poros ablaküvegen keresztül, pusztulást és rombolást láttam mindenfelé. Ez volt az én országom, ez volt a vereséget szenvedett hazám, amit apám segített volna demokráciaként újjáépíteni. E helyett azonban, ha egyáltalán életben volt, valahol fogságban tartották. Ez az ember, aki saját életét másokért olyan önzetlenül kockáztatta, nyomtalanul eltűnt."

Lassan besötétedett, Marianne látszólag kimerült, ahogy ismét átélte életének ezt a szörnyű időszakát. Leültünk egy padra, s egy darabig teljesen szótlanok voltunk. A korábbi gyanakvásom elpárolgott, minden szavát elhittem. A csöndben én magam is újból átéltem annak az időnek a fájdalmait, azt a nyarat 1944-ben, amikor szüleimet bedobták egy marha vagonba és kegyelem nélkül gázhalálra ítélték. Soha nem volt elég lelki erőm részletek kérdezni a túlélőktől. Sok évvel később Amerikában találkoztam anyám legjobb barátnőjével de a könnyes viszontlátás után tőle sem voltam képes kérdezni utolsó útjukról. Csak annyit tudtam, hogy amikor megérkeztek, Mengele a szüleimet az egyik irányba terelte, Sára nénit a kis lányával a másikba. Ők ketten túlélték Auschwitzot, de elvesztette fiát és férjét. Én a mai napig sem vagyok képes szembe nézni a tényekkel, s talán soha nem is fogok.

Marianne visszanyerte önuralmát és folytatta a történetét:

"Ahogy letelepedtünk Franciaországban, azonnal igénybe vettünk minden fajta összeköttetést apám érdekében. Nagybátyám megközelítette a szovjet követséget, diplomaták a szövetséges országokból megpróbáltak közbelépni, híres francia kommunisták irodalmi és politikai körökből próbálkoztak, de a válasz mindig ugyanaz volt: 'Mi semmit nem tudunk gróf Bánfalvyról'. A szovjet diplomaták talán őszinték is voltak, ők sem tudták áttörni a KGB falait."

"Anyám teljesen tönkre ment. Tudta, hogy apám milyen odaadó és nemes gondolkodású ember volt és milyen értékes szolgálatokat tehetett volna hazájának. Nem tudta felfogni, hogyan lehet egy ilyen embert nyom nélkül eltüntetni. Azért soha nem adta fel a reményt, bár közben szemlátomást sorvadt. Nem volt igazán beteg, de egy napon halva találtam az ágyában, a szíve szakadt meg."

Megfogtam Marianne kezét, s egy ideig úgy sétáltunk egymás mellett, mint testvérek, akik felidézték fájdalmas emlékeiket.

"Amikor befejeztem tanulmányaimat a Sorbonne-on, nagybátyámon keresztül meghívtak egy interjúra az 'Idegen Nyelvek Intézetébe'. Ez még nem volt különös, mert mint újságíró növendék oroszt és angolt választottam. Itt most bizonyos dolgokról nem beszélhetek" mondta Marianne, ahogy rám nézett. "Annyit mondhatok csak, hogy ez az 'intézet' fedőneve volt egy másfajta intézménynek. A további beszélgetéseinkben az egyszerűség kedvéért csak mint 'intézetet' fogom említeni. Az interjú napokig tartott, főleg politikai jellegű volt. Végül is állást ajánlottak a titkos szolgálaton belül: "Nagyon veszélyes időket élünk, a demokrácia, amiért harcoltunk, halálos veszedelemben van egy olyan rendszer részéről, amely minden módon gátlás nélkül alá akarja aknázni és elpusztítatni. Ha a csatatéren találkoznánk, akkor könnyebb volna a helyzetünk, de ez a háború, ami már elkezdődött, nem ott folyik. Az ellenség gyáván elrejtőzik, jól szervezett, idealista és fizetett ügynökei vannak. Le kell őket lepleznünk, hogy harcolhassunk ellenük."

"Tíz napot adtak, hogy meggondoljam magam, de nekem nem volt szükségem ennyi időre. Én pontosan tudtam, hogy ki az ellenség. Amikor feleskettek és felszólítottak, hogy röviden beszéljek a motívumomról, ezt mondtam: "Én sajnos nagyon jól tudom, hogy ez a bűnös rendszer milyen eszközökkel dolgozik ártatlan emberek ellen. Én felajánlom az életemet, hogy küzdjek ellene."

"Most már nagyjából tudja, hogy miért vagyok itt. Azért léptem kapcsolatba magával, mert módom volt egy vastag dossziét tanulmányozni magáról. Én talán többet tudok a maga múltjáról, mint amennyire maga vissza tud emlékezni. Mi tudjuk azt is, hogy a szövetkezeten keresztül embereket mentett meg az éhínségtől, volt bátorsága kiállni az elesettek mellett. Szükségünk van a segítségére, de mielőtt dönt, jól gondolja meg, hogy mennyire hajlandó részt venni gyakran veszélyes vállalkozásokban. Ha úgy dönt, hogy ezt nem vállalja, én megértem és a véleményem nem lesz kevésbé elismerő. Két hét múlva kapcsolatba fogok lépni magával és függetlenül attól hogy mit döntött, meghivat egy eszpresszóra. Addig is 'au revoir' és Marianne elment anélkül, hogy bármit is kérdezhettem volna.

Sétálva mentem a belváros felé. A Duna korzó tele volt emberekkel, az este nagyon kellemes volt. Ahogy átnéztem a budai oldalra, a távoli fények halványan hunyorogtak. Valahol, egy kastély előtt, ami most talán valamilyen pártszervezet székhelye, sírok vannak minden jelzés nélkül, ahol derék emberek alusszák örök álmukat. De én életben vagyok, s ha most nem ragadom meg ezt az alkalmat, akkor azok hiába áldozták fel az életüket. Tisztában voltam azzal, hogy bármit is teszek, én egyedül nem válthatom meg a világot, de ha jó szándékú emberek összefognak, talán sikerül. Ha Marianne, ez a gyönyörű fiatal lány, képes volt a könnyű párisi életet feladni egy jó ügyért, akkor kérem a jó Istent, hogy adjon nekem is erőt ahhoz, hogy követhessem. Tudtam, hogy készen vagyok bármilyen feladatra. Nem féltem, nem volt semmi rezervációm, de éreztem, hogy az életem egy új szakaszba lépett.

Egy héttel később nővérem és Rodolfo visszajöttek Bécsből. Szokásom szerint a következő vasárnap meglátogattam őket, s meglepetésemre Editet is ott találtam.

"Remélem nem kifogásolod" mondta a nővérem, "hogyha folytatjuk ezt a hagyományt s Edit is vendégünk lesz a vasárnapi ebédekre."

"Természetesen nem, de ha tudtam volna, akkor jöhettünk volna együtt is, hiszen még mindig egy fedél alatt lakunk." Nem volt szokatlan, hogy elvált házaspárok együtt laktak, tekintettel arra, hogy lehetetlen volt lakáshoz jutni. Ahol a válás ellenséges volt, ott ez a körülmény kínos helyzeteket teremtett, de a mi esetünkben ez nem állt fenn. Én kiköltöztem a konyha melletti kis szobába, s mindketten független életet éltünk annak ellenére, hogy ugyanabban a lakásban laktunk. Abban állapodtunk meg, hogy a lakás végül is Edité lesz, s én a megtakarított pénzünk felhasználásával megpróbálok valahogyan lakáshoz jutni.

Jó szerencsénk ismét mellénk állt a lehetetlen lakáshelyzet ellenére. A bérházakat, de még olyan házakat is ahol több mint négy lakás volt, államosították. Házkezelőségeket szerveztek, amelyeknek a feladata lett volna a milliárdnyi dolog megoldása, amivel korábban a háztulajdonosok foglalkoztak. Igaz, hogy már évek óta igazán ezeknek az épületeknek nem volt gazdájuk; amióta a háború után rögzítették a lakbéreket, a tulajdonosok elvesztették jogaikat szabadon kiadni a lakásokat. A házadók gyakran magasabbak voltak, mint a rögzített lakbérek, s a háztulajdonosok nagy része egyszerűen nem törődött többé a tulajdonával. A lakók maguk próbálták úgy ahogy a lakásokat rendben tartani, de ezen kívül semmi nem történt maguknak az épületeknek a karbantartása érdekében. Amikor a házakat államosították, a kommunista kormány egyik érvelése az volt, hogy kénytelenek voltak a házakat államosítani, mert a tulajdonosaik elhanyagolták őket. A tény az volt, hogy a kormány politikája következtében a háztulajdonosok nem tehettek egyebet, mint hogy elhagyják tulajdonukat, s ráadásul a kommunisták még őket okolták.

Most, hogy az épületek teljesen a hatóságok keze alá kerültek, a társbérlet veszélye csak fokozódott. Nagyon kevés új lakást építettek, s azokat amúgy is csak a "jó káderek" kapták. Az egyik szocialista megoldás a társbérletek kiterjesztése volt. Családok, akik nagyobb lakással rendelkeztek a megengedettnél, kétségbeesetten kerestek olyanokat, akiknek módjuk volt a lakások leválasztásához, hogy így elkerüljék az enyhén szólva nyomasztó társbérletet.

Egy mérnök ismerősöm, aki az egyik államosított építővállalatnál dolgozott, de munkaideje után illegálisan ugyan, lakások leválasztásával foglalkozott, talált egy orvos házaspárt Szent István körút 2. alatt, akik hogy megóvják magánéletüket, feladták majdnem a fele lakásukat leválasztás céljából. S amikor beköltöztem új lakásomba, amelyik egy nagyméretű nappali szobából, alkóvból és fürdőszobából, egy miniatűr konyhából és előszobából állt, barátaimat meghívtam egy jelmezes estélyre, de amikor Edit és barátai is megjelentek akkor "válóperünk megünneplésévé" vált, s utána elkezdődött új legényéletem.

* * *

"Valamit találtam számodra" mondta Rodolfo ebéd után. "Bécsben találkoztam Ábrányi Auréllal, aki különböző nyugati újságoknak és rádió állomásoknak a kelet-európai tudósítója. Hogy honnan szerzi Bécsben az információit, nem tudom, de beszélgetésünk folyamán megemlítettem neki, hogy te szeretnél egy földalatti újságot kiadni. Szerinte sokkal hatásosabban lehetne ellenállást szervezni, az embereket kirázni letargiájukból, ha vállalkoznál arra, hogy a Szabad Európa Rádió tudósítója lennél. A SZER nagyon szeretne megbízható híreket szerezni Magyarországról, hogy így, a rádió szolgálat szavahihetősége emelkedjék. Olyan érzést szeretnének teremteni a magyar hallgatók között, mintha tudósítóik ott járnának a budapesti és más utcákon. Ez talán megfélemlítené a kommunista hatóságokat, ha a rendszer kegyetlenségeit a rádió hullámain keresztül lelepleznék, s akkor talán még a nyugati kommunista szimpatizánsok sem hunynának szemet a dolgok fölött, akiknek a véleményére a kommunisták nagyon érzékenyek. Ahogy Ábrányi leírta" folytatta Rodolfo "az eredmény kétszeres volna. A magyar nép nem érezné magát teljesen elhagyottnak, s ez életben tartaná a reményt egy jobb jövőben, de ugyanakkor a kommunisták talán kissé kevésbé lennének kegyetlenek, miután tartanának a Szabad Európa Rádió leleplezéseitől. Mit gondolsz?"

"Nagyon érdekes és csábító ajánlat, de ismered eléggé Ábrányit ahhoz, hogy megbízzunk benne? Több olyan hír van forgalomban, hogy azok közül akiket elfognak a határon szökés közben, az ÁVH gyakran átenged egy néhányat a határon abból a célból, hogy nekik dolgozzanak. Természetesen ez nem bizalomra megy, valahogyan az itthon maradt hozzátartozókkal zsarolják az ilyen beépített spicliket."

"Örülök, hogy ilyen óvatos vagy" válaszolta Rodolfo. "Nekem vannak kapcsolataim akiken keresztül talán leellenőrizhetjük Ábrányi megbízhatóságát. Rám jó benyomást tett, de ez természetesen nem jelent semmit."

"De még más valami is történt Bécsben. Találkoztam egy régi kedvenc tanárommal a piarista gimnáziumból, aki amellett, hogy piarista szerzetes volt, latint tanított. Magyarországról való elmenekülése óta a legismertebb katolikus jótékony célú intézménynek a bécsi vezetője volt. Magyarországon nagyon sok ember él a külföldi, főleg amerikai hozzátartozók segítségéből, de mire kézhez kapják az átutalt összeget, gyakran a vásárlóereje ezeknek az összegeknek a tizedére süllyed, mert a Magyar Nemzeti Bank átszámítási kulcsának semmi köze a küldött dollárok igazi értékéhez. Megkerülni a Nemzeti Bankot nagyon is fontos, részben azért mert így nem juthatnak a kommunisták külföldi valutához, de még sokkal fontosabb az, hogy a fekete piacon a sokszorosát lehet kapni annak, mint amit a Nemzeti Bank kifizet. A külföldi magyarok, általában nem gazdag emberek, többségük munkásember és komoly áldozat részükről havonta 10-20 dollárt küldeni, ami illegális átváltással szűkösen elegendő családokat megmenteni az éhségtől. A kérdés az" folytatta a szerzetes, "hogyan juttassuk a fekete piacon átváltott forintot Magyarországra?"

"Oh, tudom, hogy mire akar rávenni tanár úr" mondottam, "de nem tudtam megállni, hogy komoly maradjon az arcom" folytatta Rodolfo. "Ha jól emlékszem, a gimnáziumban nem telt el nap, hogy a szerzetesek ne hangsúlyozták volna ki az egyenes, becsületes életmód fontosságát. És most az én kedves tanárom csempészt akar csinálni belőlem."

"Tudom, tudom fiam" válaszolta Boldizsár tanár úr mosolyogva. De ez jó ügy, s különben sem kell tartanod semmitől, nekem jó összeköttetéseim vannak odafent. Minden meg lesz bocsájtva, biztosíthatlak róla. De komolyan" tette hozzá "nem hiszem, hogy a te helyzetedben fogalmad lenne arról, hogy mennyi ember él Magyarországon a legnyomorúságosabb körülmények között. Ki segítsen rajtuk, ha nem mi?" Lenyúlt az asztal alá és egy kis bőröndöt nyomott a kezembe, aztán felállt, melegen megölelt és megáldott. De mielőtt elment, megjegyezte: "Hívjál fiam azonnal, ha ismét itt vagy" majd megfenyegetett, ahogy azt az iskolában csinálta velünk "ne várass engem sokáig, mert megnyúzlak", és ezzel otthagyott. Kinyitottam a bőröndöt, tele volt magyar pénzzel és egy hosszú listával."

"Milyen ironikus" Rodolfo hozzátette "ez a magyar pénz egy teljes kört írt le. Én véletlenül tudom, hogy a magyar pénz miért kapható ilyen bőségben és olcsón Bécsben. Talán emlékszel Szekeres Józsira, aki osztálytársam és jó barátom volt végig a piarista gimnáziumban. Nem fogod elhinni, de magas rangban a Nemzeti Bankban dolgozik, s annak ellenére, hogy nem kimondottan munkás vagy paraszt származású, aktív tagja a kommunista pártnak és teljes bizalmukat élvezi, pedig az apja magas rangú katonatiszt volt és arisztokrata származású."

"Vannak ilyen furcsa kivételek" válaszoltam. "Én az állásomnál fogva sokszor kerülök kapcsolatba a könnyűipar miniszter helyettesével, aki nem más mint Csikós-Nagy Béla, aki az első világháború után egyik fiatal egyetemi vezére volt a szélső jobboldali 'ébredőknek'. Nehéz megérteni ezeknek az embereknek a gondolkodását."

"Azt hiszem Józsi csak velem őszinte. Valahogy úgy tekint engem mintha a gyóntató papja lennék, s kitálalja legbensőbb érzéseit is. Talán így akar enyhíteni a bűnös lelkiismeretén, valahogy megmagyarázni az ellentmondást a múltja és a kommunista pártbeli tagsága között. Amit én most neked elmondok, még Évinek sem mondtam el soha. Ez egy abszolút titok, nem szabad Józsi életét veszélybe hozni. Elmondta nekem, hogy az utolsó másfél évben egy új megbízatása van. Havonta legalább kétszer, de gyakran háromszor is Bécsbe utazik, s magával visz két hatalmas bőröndöt megtömve magyar pénzzel. A Déli Pályaudvarról vonaton utazik az osztrák határig, ahol egy autó várja két szovjet tiszttel, az egyik civilben van a másik egyenruhában. Az oroszok szerepe az, hogy biztosítsák Józsi és bőröndjei zavartalan megérkezését Bécsbe a szovjet megszállási zónán keresztül."

"Bécsben egy elegánsan berendezett lakás várja őt az Operngassen. Soha senkivel nem találkozik, de telefon kapcsolatba lép két valuta üzérrel, s amelyik a több dollárt ígéri, annak adja el a forintokat. Ezután elviszi a bőröndöket a bécsi főpályaudvarra, és elhelyezi egy számozott ruhatári szekrényben. A szekrény kulcsát hozzátapassza egy mágneshez, amit aztán elhelyez óvatosan az egyik telefonfülke aljában. Ez után ismét telefonál a vevőjének, aki az ő számát nem is tudja, és megmondja, hogy hová helyezte el a kulcsot."

"A kulcs birtokában a valuta kereskedő elviszi a bőröndöket, és a ruhatári szekrényben hagyja a dollárokat. Ezzel a módszerrel a kockázat lényegesen le van csökkentve, nem beszélve arról, hogy a lakásban több különféle paróka és más felszerelés áll rendelkezésére, amivel óvatosságból álcázza magát. Másnap a lakása előtt egy autó felveszi és elviszi a magyar határhoz, onnan vonaton hazautazik, magával hozva többezer dollárt. A magyar kormány annyira szenved a valuta hiánytól, hogy Józsinak teljesen szabad keze van a valutacsere árában megegyezni."

"Én nem szívesen terhellek ezzel a titokkal" folytatta Rodolfo, "mert ha valamit nem tudsz, az nem hozhat bajba. Hiába vallathat az ÁVO valamiről amiről nem tudsz, de ha tudomásod van róla, nekik meg vannak a módszereik, hogy kicsikarják belőled. De ezt az ügyet mégis fel kellett tárnom előtted két okból. Részben azért, mert szükségem van a segítségedre kikézbesíteni a velem hozott pénzeket, de ugyanakkor be kell szerveznünk még valakit, mert te ezt egyedül nem volnál képes végrehajtani. Másodsorban, meg akarom kérni Józsit, hogy vigye ki a jelentéseidet Bécsbe, anélkül, hogy tudná mi van a lezárt borítékban. Megígértem Ábrányinak, hogy valahányszor Bécsbe utazom, akkor magammal viszem a riportokat. De ez csak ritkán fordul elő, és annak ellenére, hogy jogomban áll a heti diplomáciai futárcsomagban bármit kiküldenem, és tudom, hogy bécsi kollégám megértené a helyzetet és továbbítaná jelentéseidet Ábrányinak, mégsem akarom a futárszolgálatot esetleg kompromittálni, mert nagyon kínos lenne, ha ez valahogy kitudódna. Biztos vagyok benne, hogy Józsi minden további nélkül elviszi magával a lezárt borítékot és bedobja majd Bécsben."

"Most pedig elérkezett az ideje annak, hogy döntsél. Valóban akarsz a Szabad Európa Rádiónak és Ábrányin keresztül más külföldi rádióknak dolgozni? Ez az amit tényleg akarsz, végre elégedett leszel, hogy teszel valamit az országodért? Enyhíteni fogja ez azt a nyomasztó érzést, a tehetetlenséget a rendszerrel szemben? Ezek nagyon fontos kérdések, de a döntés a tiéd és csakis a tiéd. Ez a terv is veszélybe hozhatja a biztonságodat, de talán kevésbé veszélyes, mint a korábbi terved. Ez természetesen csak viszonylagosan jár kevesebb veszéllyel, mert a legjobban kidolgozott tervek is balul üthetnek ki. Ne döntsél most. Nekem különben is beszélnem kell Józsival és le kell ellenőriznem Ábrányi megbízhatóságát. Nagyon alaposan fontold meg a döntésedet. Persze talán a legokosabb volna, ha az egész dolgot elejtenéd, s belevetnéd magad újonnan visszatért legényéletedbe."

"Csak nem irigyelsz? Ne felejtsd el, hogy a sógoroddal beszélsz!"

Tudtam, hogy a következő napokban határoznom kell. Azt már eldöntöttem, hogy milyen választ adok Marianne-nak, de most ez az új lehetőség adódott. Végre valamit tehetnék az ellenállás szellemének fenntartásáért, ugyanakkor segíteni tudnék azokon az elesetteken, akik külföldi rokonaik és barátaik küldeményeiből tengetik életüket. Ugyancsak felelősséget éreztem mint szövetkezeti elnök, azoknak az irányában, akiket mint osztályidegenként törvénytelenül felvettünk a szövetkezetbe, s akik tőlem remélték, hogy ott átvészelhetik a kemény időket.

Visszaemlékeztem Rodolfo figyelmeztetésére a veszélyekről. A kommunista sajtóból is következtethettem az esetleges következményekre. De a sajtó közvetve ösztönző erővel is szolgált. Naponta cikkeztek a Szabad Európa Rádióról, mint az imperialisták gonosz összeesküvőiről. Időnként megjelent egy-egy hír az ilyen "imperialista ügynökök" letartóztatásáról, tárgyalásaikról, hosszú büntetéseikről és a gyakori kivégzésekről. Annak ellenére, hogy a Szabad Európa adásait zavarták, az emberek közel hajolva a rádióhoz gyakran kivették az adások értelmét. A Szabad Európa Rádió gyakran változtatta a hullámhosszait, aminek következtében napokon keresztül tisztán lehetett fogni, mindaddig, amíg az új hullámhosszakat is elkezdték zavarni. A helyzet egyre veszélyesebbé vált, mondhatnám túlzás nélkül, hogy vérre ment. A Kommunista Párt el volt szörnyedve attól a lehetőségétől, hogy akik hallgatják a külföldi rádiókat, azok nem adják fel a reményt. Ugyanakkor tehetetlenül dühöngtek, amikor a rádió adások leleplezték a rendszer gonoszságait. Akikre főleg besúgók adatai alapján rá tudták bizonyítani, hogy hallgatják a külföldi rádiókat, azok gyakran eltűntek és még a jobbik esetben valamelyik internáló táborban kötöttek ki.

A terror egyre nőtt. 1951 június 15-e és június 20-a között 40.000 családot telepítettek ki Budapestről. Az internáló táborok megteltek. Kistarcsa és Recsk, két falu amelyeknek a nevét eddig nem is hallottuk, olyan hírhedtté váltak mint a szibériai internáló táborok. Kéthly Anna és több ismert szociáldemokrata is eltűnt, de az időnkénti tisztogatás a Kommunista Pártban megerősített abban a hitemben, hogy költői igazságszolgáltatás igenis létezik. Kádár János belügyminisztert, akinek fennhatósága alatt a hírhedt ÁVH működött, letartóztatták és a maga bőrén tapasztalta a borzalmakat, amiket mások elszenvedtek. Körmeit kitépték és a honvédelmi miniszter fia, Farkas Vladimir, az ÁVH ezredese a szájába belevizelt.

Egy héttel később Rodolfóval találkoztam a Vadvirág eszpresszóban.

"Nehéz, agonizáló heted lehetett" mondta. "Ha úgy határoztál, hogy nem veszel részt egy ilyen veszélyes vállalkozásban, ne hidd, hogy az én véleményem megváltozik rólad. Talán ez volna a legbölcsebb."

"A döntés számomra nem volt nagyon nehéz. A munkámon keresztül barátokkal való beszélgetéseim és gyakran a kommunisták megjegyzései következtében én tisztán látom, hogy az ország milyen nyomorúságos helyzetben van, és ez megkönnyítette a döntésemet. Ennek ellenére nem határoztam könnyelműen. Egy hét múlva a kezedben lesz az első cikkem és készen vagyok segíteni a Bécsből hozott pénzek szétosztásában."

Amikor Rodolfótól elváltam, gyalog tettem meg a két kilométeres utat hazáig. Átsétáltam a közelmúltban újjáépített Margit hídon. A levelek gyönyörű őszi színekben pompáztak és a hűvösödő levegő az arcomba vágott. A tél már nem lehetett messze, de éreztem, hogy bármilyen kemény tél előtt is állok, a tavasz biztosan el fog jönni...

* * *

Hirtelen minden kívánságom teljesült. Alkalmam lesz az ellenállás szellemét életben tartani cikkeimmel a Szabad Európa Rádión keresztül, szolgálni ezt a fontos katolikus jótékony célú intézményt, amelyik a nincstelen emberek sorsán enyhit a küldött pénzek kikézbesítésével, de különösen ez a nem várt kapcsolat Marianne-nal, ami ugyan veszélyesnek tűnt, de nagyon fontosnak a kommunisták elleni harcban. Nem tudtam, hogy fog minderre időmből telni, különösen most, hogy újból legényemberként elég változatos kezdett lenni a társadalmi életem. Egyik alkalommal munkából hazafelé egyik barátom így jellemezte a helyzetemet. "Én egy néhány perc múlva otthon leszek, a feleségem már vár egy frissen elkészített jó vacsorával, de te szegény barátom betérsz a Közértbe, veszel magadnak 10 deka meleg kolbászt és kenyeret, s magányosan megvacsorázol, és ezért a helyzetért igazán sajnállak. Vacsora után elhelyezkedem egy kényelmes fotelben a kandalló előtt és akkor ismét eszembe jutsz. De akkor már nem sajnállak, hanem tiszta szívemből irigyellek."

* * *

Át kellett teljesen szerveznem az életemet. Rádöbbentem, hogy túl sokat vállaltam magamra, segítségre volt szükségem. De kiben bízhatok meg? Edit jutott eszembe. Megkérdeztem tőle, hogy hajlandó lenne-e a SZER számára színházi kritikákat írni. Ez mindenképpen érdekes feladat volt, tekintve, hogy Budapest mindig híres volt változatos és nívós színházairól. A kommunisták természetesen megpróbálták a színházat, mint minden mást, a pártpropaganda eszközévé tenni, és a Szovjet Unió kulturális komisszárjának a hatása egyre nyilvánvalóbbá vált. Szovjet darabokat lefordítottak, ezek mind a párt dicsőségét zengték. Az emberek java része természetesen elkerülte ezeket az előadásokat, csak amikor ingyen színház jegyeket osztottak ki az üzemi párt vezetőségek, akkor teltek meg a színházak úgy ahogy. Ha azonban valamilyen klasszikus darab volt műsoron, vagy az Operaházban volt előadás, az emberek elkapkodták a jegyeket.

Hírek, pletykák, rémhírek állandóan keringtek arról, hogy mi is folyik a színfalak mögött. Színészeket kis vidéki színházakba száműztek, de akik kellő lelkesedést mutattak a párt irányában, azokat bőségesen jutalmazták. Mondvacsinált ünnepségeken okleveleket, kitüntetéseket osztottak ki a társutas művészek között. De természetesen azt is tudták, hogy a címek mellett a nagy fizetések, a szörnyű lakásviszonyok ellenére kiosztott luxus lakások, és autók biztosítani fogják ezeknek a gerinctelen művészeknek a lojalitását. A fasisztákkal együttműködő színészeknek, mint Páger Antalnak, nemcsak megbocsátottak, de minden jóban részesítették őket, ha a "szocialista realizmusért" kezdtek lihegni. Tekintve, hogy csak a szocialista realizmus volt az egyetlen megengedett művészi forma, a kommunista rendszerben ami szabad az kötelező.

Ez a nevetségessé süllyedt színházi élet elegendő anyagot adott Editnek és szellemes és magas nívójú kritikái nagy sikert arattak a SZER szerkesztőségében. Rövidesen kaptam egy gratuláló levelet (nem a magyar postán keresztül) Ábrányitól, amelyben rendkívüli dicséretekkel illetett mindkettőnket. Jól eső érzés volt, hogy a munkánkat értékelték, ami arra lelkesített, hogy még több és megbízhatóbb hírrel lássam el a SZER rádiót.

A gazdasági életben teremtett kommunista káosz, az ÁVH-tól való félelem, a kulturális komisszárok terrorja, a hivatalos újságok állandó hazudozásai, az undorító örökös dicsérete a "nagy" Szovjet Uniónak és hazánk "bölcs vezérének" Rákosinak, bőséges adatokat biztosítottak cikkeimhez. Még mielőtt Józsi Rodolfo kérelmére rendszeresen kivitte cikkeimet és postán továbbította Ábrányinak, Rodolfo megtudta nyugati kapcsolatain keresztül, hogy Ábrányiban megbízhatunk, annak ellenére, hogy két alkalommal disszidált. Az első esetben elfogták és feleségével együtt mindössze egy néhány hónapot töltött börtönben. Amikor másodszor próbálta az országot illegálisan elhagyni, akkor sikerült neki, de szép és fiatal feleségét nem vitte magával. Állítólag azért úszta meg Ábrányi olyan könnyen a sikertelen disszidálását, mert a Horthy rendszer alatt családja rendkívüli módon segítette a földalatti kommunista mozgalmat. Ezek után a megnyugtató hírek után cikkeim rendszeresekké váltak, a kapcsolatunk Ábrányival megbízhatónak tűnt... Többször kaptam tőle dicsérő sorokat, mert híreim jók és gyakran szenzációsak voltak. De a szerencsém is gyakran közbejátszott abban, hogy jó anyaghoz jutottam.

Továbbra is rendszeresen találkoztam Gézával. Barátságunk az egyetemi éveink alatt szilárdult meg, annak ellenére, hogy Géza meggyőződéses kommunista volt, rólam pedig tudta, hogy én enyhén szólva kritikus szemmel nézem a helyzetet. Géza kérésére megváltoztattuk a találkozóhelyünket, amit akkor nem indokolt meg, s időnként a jogász szövetség klubjában jöttünk össze, amit én nem bántam, mert a klub rendkívül jó hely volt hírszerzésre. A tagok ügyvédek, bírók és más olyan személyek voltak, akik valamilyen kapcsolatban voltak a jogászsággal. Érdekes keverék volt, nagyon kevés meggyőződéses kommunista volt közöttük, akikkel szemben a többség óvatosan viselkedett. Barátokra tettem szert, beszélgetésbe elegyedtem olyanokkal, akiknek fontos állásuk volt. Megtanultam olvasni a sorok között, s gyakran térítettem a társalgást érzékeny politikai témákra, anélkül, hogy bárkiben is a legcsekélyebb gyanút keltettem volna fel.

Az utolsó találkozásunkkor Géza ragyogott a boldogságtól. "Csak nem lettél az ÁVH főügyésze" ugrattam.

"Nem, semmi ilyen nem történt, de meg kell mondanom, hogy nagyon boldog vagyok, mert vőlegény vagyok."

"Ki a szerencsés kislány? Remélem jó káder."

"Te csak nem akarsz megjavulni" válaszolta Géza. "Te azt hiszed, hogy mi kommunisták éjjel-nappal csak a Párttal foglalkozunk. Szó sincsen róla! Munka után mi is lányok után járunk, mint mások, mi igazán nem vagyunk olyan különbözők."

"Tudom én azt, de nem hagyhattam el ezt a jó alkalmat, hogy kissé ugrassalak. Különben is te vagy az egyetlen kommunista azok közül akiket ismerek, aki nem vesztette el a humor érzékét. Nos, most beszélj róla."

"Talán emlékszel arra a szilveszterre, amikor bemutattak Mártának?"

"Persze, hogy emlékszem," mondtam de hozzátettem kissé habozva: "Mi történt az apjával? Még nagyon jól emlékszem, amikor sírva feltárta, hogy az édesapja nyomtalanul eltűnt."

"Ezután az este után Márta megkért, hogy segítsek neki az apja megkeresésében. Utánajártam a dolognak, s kiderült, hogy az apját tévedésből tartóztatták le, valakivel összetévesztették. Természetesen azonnal szabadlábra helyezték és a minisztérium írásban bocsánatot kért."

"Ezek után Márta felhívott és megkérdezte, hogyan köszönheti meg segítségemet. Ez kissé zavarba hozott, de feltaláltam magam és azt válaszoltam, hogy nagyon is megfelelő jutalom lenne, ha meghívhatnám egy eszpresszóra. Találkoztunk és egyre többször találkoztunk, végül is bátorságomat összeszedtem és megkértem a kezét. A meghívód úton van, de személyesen akartam veled ezt a jó hírt közölni, szeretném ha te lennél a tanúm az esküvőnkön."

"Nem tudom kellőképen kihangsúlyozni, hogy mennyire örülök, végre meg fogok ismerkedni a családoddal is. Add át kézcsókomat Mártának, még ha ő is az oka, hogy a legjobb barátom ezennel elveszti szabadságát. De a szívem mélyén irigyellek. Még nagyon jól emlékszem arra a pillanatra, amikor Edit megígérte, hogy hozzám jön, és be kell vallanom, hogy még mindig nem gyógyultam ki teljesen a válásunkból. De valamit meg kell tőled kérdeznem. A te fontos és bizalmas állásodban a feljebbvalóid nem kifogásolták, hogy egy református papnak a lányát akarod elvenni?"

"Nem, nem kifogásolták, a családjának a múltja makulátlan, az apja részt vett az ellenállásban. De én különben is jó kiképzést kaptam, és el tudom választani a magánéletemet a hivatalomtól, még a jövendő feleségemtől is és természetesen a kíváncsiskodó legjobb barátomtól is. De mennem kell" mondta Géza. Szívélyesen megöleltük egymást s rendeltem egy újabb szimpla eszpresszót.

A kávét egy nagyon csinos pincérnő szolgálta fel. Beszédbe elegyedtünk, de egy néhány pillanat múlva mennie kellett, nehogy a többi vendég fellázadjon. Gyorsan randevút kértem tőle, s másnap este elmentünk vacsorázni.

Kati történetén nem voltam túlságosan meglepve. Egy földbirtokos lánya volt, a földjüket a földreform idején kisajátították. Korán ment férjhez, a házasságukból - ami nem volt boldog - egy kisfiú született, s válása óta nyolc éves kisfiával élt egy kis budai lakásban. Vacsora után meghívott magához ahol éjfél utánig beszélgettünk. Ezután többször is találkoztunk és kapcsolatunk egy gyönyörű barátsággá fejlődött. Kati rendkívül művelt, olvasott személy volt, igazi nagypolgári család terméke. Az elvált férjétől tartásdíjat kapott a kisfia után, s a klubban való állásából és főleg a borravalókból élt a kisfiával.

Ahogy jobban és jobban megismertük egymást, beszélt fiatalabb testvéréről. Péter Párizsban volt amikor a második világháború kitört és a francia légierőnél szolgált. Amikor hazajött, csatlakozott a Kisgazda Párthoz és később a miniszterelnök, Nagy Ferenc titkára lett. Az állása igazán nem volt politikai, de a kommunista felügyelet alatt lévő ÁVO figyelte, mert azt hitték, hogy valamilyen megbízatással érkezett haza a háború után Franciaországból. Egyik este későig dolgozott, s szokás szerint a miniszterelnökség egyik kocsija várt rá, hogy haza vigye...

"De ezen az estén" folytatta Kati "nagyon jól emlékszem még a dátumra is, 1947 szeptember 17-e volt, Péter nem jött haza. Nem nyugtalankodtunk emiatt, mert már máskor is előfordult, hogy valamelyik barátnőjével töltötte az éjszakát. Diplomás, jó megjelenésű fiatal ember volt, fontos állása volt, a legtöbb fiatal nő ellenállhatatlannak találta. De egy-egy ilyen éjszaka után mindig hazajött, megfürdött és átöltözött. De ezen a napon nem. Felhívtuk az irodáját, de csak annyit tudtak mondani, hogy nem jött be dolgozni. Családunk pánikba esett, én még aznap délután bementem hivatalába, a miniszter elnök fogadott, aki maga is aggódott Péter sorsa fölött. Természetesen megígérte, hogy mindent el fog követni. Sajnos még a miniszter elnök hatalma sem volt elegendő ahhoz, hogy a megszálló szovjet hatóságoktól valamilyen segítséget kapjon. Az ÁVO biztosította a miniszterelnököt, hogy nekik semmi részük nem volt ebben az ügyben és ezek után Nagy Ferenc Vorosilovhoz fordult. Vorosilov, a szovjet marsall, aki elnöke volt a négyhatalmi megszálló bizottságnak a háború után, megígérte, hogy utána néz, de a miniszterelnök soha sem hallott tőle semmit ebben az ügyben. Valahányszor hivatalosan találkoztak a következő hetekben, Vorosilov mindig kitérő, semmitmondó választ adott. Hetekkel később egy levelet kaptunk. A borítékban egy használt villamosjegy volt, az egyik oldalán a címünk, a másik oldalán a következő: 'Szovjet fogságban vagyok'. Megismertük Péter kézírását."

"Legalább annyit tudtunk" folytatta Kati, "hogy Péter életben van. Ezek után évekig nem hallottunk semmit felőle, de két évvel ezelőtt kaptunk egy levelet. A levél erősen cenzúrázva volt, de megtudtuk, hogy még mindig életben van. Három héttel ezelőtt, késő éjszaka valaki becsengetett. Apám ijedten ment az ajtóhoz, az éjszakai csengetések nem sok jóval biztattak. De az ajtóban ott állt Péter, csak az árnyéka annak a jóképű fiatalembernek, aki volt."

"Azóta lassanként, részletenként elmondta, hogy mi történt vele. Én említettem neki, hogy ismerjük egymást és a maga sógora külföldi diplomata. Valósággal könyörgött, hogy beszélhessen magával, hogy magán és a sógorán keresztül a világ tudomást szerezhessen olyan szörnyűségekről, amikről a világnak fogalma sincs."

"Én szívesen találkozom Péterrel" mondottam. Természetesen fogalmuk sem volt arról, hogy nekem milyen kapcsolatom van a Szabad Európa Rádióval!

Másnap találkoztam Kati lakásában Péterrel. Legalább kétszeresének tűnt az évei számánál. A haja ősz volt, kemény vonások vésődtek az egykor jóképű fiatal ember arcába. Péter ott folytatta a történetet, ahol Kati abbahagyta.

"Azon a bizonyos szeptemberi napon késő éjszakáig dolgoztam majd leszóltam az ügyeletes tisztnek, hogy munkámat befejeztem. Mire leértem az utcára, már ott várt egy szovjet gyártmányú kényelmes autó. Felületesen üdvözöltem a gépkocsi vezetőt, nem vettem észre, hogy nem a szokásos személy volt. Ahogy beszálltam a kocsiba, valaki hátulról erősen meglökött, úgy, hogy beestem az autóba. Az az egész jelenet olyan hirtelenül és váratlanul történt, hogy még alkalmam sem volt magamat megvédeni vagy megkérdezni, hogy mi is történik. Valaki egy zsebkendőt nyomott az arcomba, és megéreztem a kloroform jellegzetes illatát."

"Amikor felébredtem" folytatta "világos volt. Valamilyen katonai priccsen feküdtem. Egy néhány pillanatig azt sem tudtam, hogy mi is történt velem. Körülnéztem, egy kis szobában voltam, a priccs mellett csak egy kis asztal és egy szék volt az egész berendezés. Az ablak tejüveg volt s rácsok borították. Még félig kábultan az ajtóhoz vonszoltam magam és dörömbölni kezdtem. Egy kis idő múlva hallottam, hogy kulcs fordul a zárban, egy szovjet katona bedugta a fejét, barátságosan rám mosolygott és ismét bezárta az ajtót."

"Megpróbáltam a gondolataimat rendbe szedni. Mit keresek én a szovjet hatóságok kezében? Mielőtt a miniszter elnök titkára lettem, az államvédelmi hatóság alaposan lenyomozott, a múltam makulátlan volt."

"Néhány perccel később az ajtó kinyílt, s ugyanaz a katona intett, hogy kövessem. Ahogy kiléptem az ajtón, még arra sem volt időm, hogy körülnézzek, mert azonnal a szomszédos szobába kellett belépnem. A katona intett, hogy üljek le. Előttem egy íróasztal volt, egy szék mögötte, egy irodákban szokásos fém szekrény, lényegében egy egyszerűen berendezett irodahelyiség volt. A katona mögöttem állt, a távolból villamos csengetést hallottam. Valahol a városban lehettem, de hol?

Hirtelen kinyílt az ajtó, egy középkorú, tipikusan szovjet módra öltözött civil lépett be. Leült az asztal mögé, szemügyre vett, aztán felállt, előre jött és leült az íróasztal sarkára és megszólalt magyarul, bár érezhetően erős akcentussal: 'Letartóztatásban van, ha nyugodtan marad, semmi bántódása nem lesz'. Ezután anélkül, hogy még egy szót is szólt volna, kiment a szobából. Igazán meg sem voltam ijedve, az volt az érzésem, hogy valami tévedés következtében vagyok itt és rövidesen szabadlábra helyeznek. Alig 2-3 percre rá két szovjet tiszt lépett be. Az egyik kihúzott a zsebéből egy nagyméretű zsebkendőt, a kezembe nyomta és intett, hogy kössem be vele a szemeimet. Egy pillanatig haboztam, mire kivette a zsebkendőt a kezemből és ő kötötte be a szemeimet."

"Csillapodj le Péter" Kati közbeszólt. Kávéval és kuglóffal kínált bennünket. Péter megevett egy jó nagy szeletet, de kért még egyet. Amikor megette a második szeletet, megitta kávéját, hátradőlt elégedett arccal a foteljében és szinte bocsánatot kérően megjegyezte: 'Remélem, hogy soha nem fogjátok megtudni, hogy az éhség milyen kegyetlen. Én még most is úgy érzem, hogy nagyon éhes vagyok, s azt hiszem, hogy ez az érzés végig fog kísérni egész életemen.'

"Miután a szemeimet bekötötték, az egyikük karon fogott és kivezetett a szobából. Mentünk egy néhány lépést, majd egy lépcsőn lefelé, s éreztem, hogy kiléptünk az épületből, mert a hűvös őszi szél az arcomba vágott. Hallottam, hogy egy autó ajtaja kinyílt. Betoltak a kocsiba, valaki mellém ült, aztán megbilincseltek s azt hiszem, hogy a bilincset hozzákapcsolták valamilyen oszlophoz. Ez után a vezető irányából hangot hallottam németül: 'Maradjon nyugton, egy hangot sem akarok hallani.' Miután a szemeim be voltak kötve, teljesen elvesztettem a tájékozódási képességemet. A kocsi elég gyorsan ment, időnként lelassult és meg is állt egy néhány pillanatra. Városokon és falvakon mehettünk keresztül, a kísérőim alig váltottak egy-egy szót egymással, az volt az érzésem, hogy alusznak. Végül is a kocsi megállt, a zsebkendőt levették a szemeimről. A lábaim a több órás út következtében meg voltak merevedve, alig tudtam kiszállni az autóból. Ahogy körülnéztem, egy szépen gondozott nagy kertben találtam magam, szemben volt egy kisebb barokk kastély. A kisérőim otthonosan mozogtak, s elindultunk a gyönyörű faragott ajtójú bejárat felé. A hall gazdagon és ízlésesen volt berendezve. Egy oldal ajtón keresztül egy folyosóra kerültünk, s onnan egy kis szobába vezettek. A szoba falát elegáns tapéta borította, de a berendezés rendkívül spártai volt. Egy szék, egy kis asztal és egy ágy párnával és két katonai pokróccal. Az ajtót bezárták mögöttem, s ismét egyedül voltam. Egy kis idő múlva egy szovjet katona behozott egy fatálcán egy nagy tányér levest, s mellette egy másik tányéron főtt káposztát és egy csomó húst. Akkor döbbentem rá, hogy milyen éhes vagyok, s mindent megettem. Ahogy befejeztem, az ajtó kinyílt és egy jól ápolt fiatal szovjet tiszt lépett be és intett, hogy kövessem. Különösnek találtam, hogy nem mögöttem jött, hanem előttem, mintha már nem is volnék fogoly. Felmentünk egy lépcsőn ahol a folyosó szőnyegezve volt és minden kimondottan elegáns. Megálltunk egy nagy fehér szárnyas ajtó előtt, kinyitotta és megszólalt tökéletes magyarsággal: "Parancsoljon befáradni."

A szoba az előző tulajdonos könyvtára lehetett. A szovjet tiszt leült egy gazdagon faragott íróasztal mögé és engem is hellyel kínált. Egy néhány pillanatig farkasszemet néztünk, de aztán megszólalt: "Öntől függ, hogy meddig marad itt. Mi mindent tudunk Önről, de ha őszintén mindent bevall, akkor hamarosan rendezhetjük a helyzetét. A legkisebb részletekig el kell mondania, hogy a franciák milyen megbízatást adtak magának, amikor visszatért a háború után Magyarországra."

"A vád olyan felháborító volt, hogy egy pár pillanatig szóhoz sem jutottam. Aztán megmondtam, hogy nekem senki az ég világon semmi megbízatást nem adott és semmiféle hivatalos személy sem állt velem szóba, mielőtt haza költöztem. Megkérdeztem, hogy hol is vagyok és hogy milyen bizonyítékok alapján tartanak fogva. A kihallgató tiszt nagyon udvarias volt, de a kérdéseimre nem válaszolt. Ezután egy katona visszakísért a szobámba. A kihallgatásom hetekig tartott, minden nap megmondtam, hogy semmit sem tudok bevallani, mert nincs mit. A kihallgató egyszer sem emelte fel a hangját, ezek alatt a hosszú hetek alatt mindvégig udvarias maradt."

"Egy napon végül is elém tett egy ívet orosz szöveggel. Azt mondta, hogy írjam alá és azután elbocsájtanak. Aláírtam minden habozás nélkül, boldog voltam, hogy az egész ügy végre mögöttem van. Ezután egy katona jött be, ismét bekötötte a szemeimet, és kivezetett egy várakozó autóhoz. Nem bilincseltek meg, mint előzőleg, reméltem, hogy ezáltal a hosszú út kényelmesebb lesz. Nem több, mint tíz perc múlva azonban az autó megállt. Kiléptem, a zsebkendőt levették a szemeimről. Egy hosszú tehervonat mellett voltunk, a kis állomásépületen ez állt: Baden. Akkor rádöbbentem, hogy Bécs külvárosában vagyunk, Badenben, ahol a szovjet kémelhárítás hírhedt központja volt az újonnan elfoglalt kelet-európai államok ellen."

"Még arra sem volt időm, hogy jobban körülnézzek, amikor egy szovjet katona az egyik marha szállító vagonhoz vezetett, kinyitotta az ajtaját, és hátulról megnyomott, hogy fel tudjak lépni a kocsiba. Egy néhány percig tartott, amíg a sötét kocsiban tájékozódni tudtam. Akkor már nyolc másik fogoly volt ott, s amint beszédbe elegyedtünk, kiderült, hogy mindnyájunknak többé-kevésbé ugyanaz volt a története. Mindnyájan ártatlanok voltunk, s akkor még nem döbbentünk rá, hogy az orosz nyelvű jegyzőkönyv, amit aláirtunk, a 'beismerő' vallomásunk volt kémkedésünket illetően, s mindnyájan 25 éves kényszermunkára voltunk ítélve."

A teherkocsi mindkét oldalán volt egy néhány fából összeácsolt fekvőhely pokrócokkal. Középen egy kis primitív vaskályha volt, mellette valamennyi szén és egy vas hordó, ami az illemhelynek szolgált. A többiek már egy néhány napja ott voltak, időnként hallani lehetett a vagonokon az ajtók csapkodását, amikor újabb foglyokat tuszkoltak be."

Péter cigarettára gyújtott, hátradőlt, mélyet lélegzett és folytatta történetét.

"Néhány nap múlva a vonat elindult. A vagon repedésein keresztül lesve sejtettük, hogy Magyarországon megyünk keresztül. Kis papírfoszlányokra üzeneteket írtunk, s kituszkoltuk az ajtó alatti résen. Ezeknek egyike érte el a családomat. A szovjet határon átszálltunk hasonló vagonokba, de ezek már a szovjet széles vágányú vasutakra illettek és láttuk, hogy a hosszú vonat kizárólag rabokat szállított. Az utunk talán hat hétig tartott. Egyszer naponta kaptunk valamilyen nyomorúságos kosztot. Csak üldögéltünk a félhomályban nem tudván, hogy milyen sors vár ránk. Amikor végül a vonat megállt, s leszállhattunk, alig tudtunk lépni. Azt tudtuk, hogy valahol a Szovjet Unióban vagyunk, de nem tudtuk, hogy hol. Egy kis ütött-kopott épületen, ami végállomása volt ennek a vasútvonalnak egy soha nem hallott név volt: Vorkuta."

* * *

"Vorkuta" folytatta a SZER bemondója "a 20. század rabszolgavárosa, jelenleg 200.000 élőhalott temetője. Egyike a szovjet 'halálvárosoknak', ahol az emberek tízezrei pusztulnak el, de ahova az utánpótlás szüntelenül árad az N.K.V.D. jóvoltából.

Vorkuta Szibéria legészakibb részében az ú. n. Komi szovjetköztársaságban fekszik, lakói valamennyien 10-25 évre ítélt szovjet és külföldi állampolgárok. A rabszolgavárosban jelenleg is több ezer magyar fogoly sínylődik, sok tízezer orosz, lett, litván, észt, finn, japán, német, olasz, román, lengyel, bolgár, jugoszláv és kisebb számban francia, spanyol, görög, török és egyéb nemzetiségű fogoly van.

A város a tundra közepén fekszik, körülötte több ezer km távolságban nincs semmiféle lakott hely. Az év kilenc hónapjában kb. -50 fok C az átlagos hőmérséklet, míg 3 hónapig rekkenő meleg van. A város hatalmas területen fekszik, s bár drótkerítésekkel és őrtornyokkal van körülvéve, megszökni nem nehéz. Akik megkísérelték, mind rajtavesztettek. A hideg, vagy a portyázó járőrök, a tundra vadállatai mind olyan veszedelmes ellenségei a menekülő rabnak, hogy ha az egyiket ki is tudja kerülni, elpusztítja a másik. A rabok faházakban laknak, amelyek aránylag jól fűthetők, de ezekből kilépve a borzalmas hideg rengeteg áldozatot követel. Arcukat vastagon zsírral kenik be, sapkájuk alól csak a szemük látszik ki. Az európai ember számára elviselhetetlen hideg ellen egyszerűen nem lehet védekezni. Hiába öltöznek a rabok meleg vattaruhákba, a hideg átjárja csontjaikat. Rengeteg ember pusztul el fagyhalál következtében, nagyon sok amputált van. A város lakói kőbányákban de főleg szénbányákban dolgoznak. A vidék rendkívül gazdag szénben, s a városba vezető vasútvonalon szüntelenül mozgásban vannak a szerelvények. Vorkuta, a rabváros, a szovjet ipar fő szénellátója.

A városban aránylag kevés az olyan személy aki nem elítélt. A különböző vállalatok vezető tisztviselői ugyan ilyenek, de kevés munka kivételével mindent a rabok csinálnak. Igen megerősített N.K.V.D. őrség vigyáz a város nyugalmára. A több ízben előfordult lázadást minden esetben vérbe fojtották.

A foglyok munkájukért fizetést kapnak, amennyi a szűk létfenntartásukhoz elegendő. Az üzletekben kevés élelmiszer és meleg ruhanemű kapható. A foglyok egy részének megengedik a levelezést, de csak nagyon kevés külföldi írhat levelet, s azok közül is csak igen kevés érkezik meg a címzettekhez. Minden levél szigorú cenzúrán megy keresztül. A város lakóinak túlnyomó többsége évek hosszú sora óta nem tud életjelt adni hozzátartozóinak, sok olyan ember él itt, akit a hozzátartozók már régen halottnak hisznek. Halottak, élőhalottak.

Heti 60 óra munkaidő kötelező és a normák nagyon szigorúak. A bányák teljesen elhanyagoltak, halálos szerencsétlenségek szinte naponta következnek be, ezek azonban már mindenkit hidegen hagynak, hiszen sehol nem olyan olcsó az emberélet mint Vorkutában, a halálvárosban. Tekintve, hogy a szovjet rendszerben a nők "egyenrangúak" a férfiakkal, ez természetesen a rab nőkre is vonatkozik. Szénbányákban, kőfejtő telepeken egyaránt ott látni ezeket a szerencsétlen elhurcolt fiatal és idősebb nőket, akik ahelyett, hogy gyermeket szülnének, életet adnának, betöltenék asszonyi hivatásukat, "egyenrangúan" cipelik hátukon keserves keresztjüket, amíg össze nem esnek és elpusztulnak.

A foglyok között veszedelmesen pusztít a skorbut, hiszen főzelékhez, gyümölcshöz egyáltalán nem jutnak. Tömegesen vannak olyan harminc év alattiak, akiknek már minden foguk kihullott. A nélkülözés, a reménytelenség, a betegségek azt a hatást keltik, mintha a városnak csak öreg lakói lennének. Az elkínzott, fénytelen szemű, fagyott, kirepedezett, felsebzett bőrű asszonyok és férfiak átlagos életkora ebben a börtön városban nem több mint 30 év, mégis alig látni olyan embert, aki 50 évesnél fiatalabbnak tűnne.

A város primitív kórháza állandóan zsúfolt. Itt is rabok dolgoznak, rabok az orvosok, rabok az ápolók, de tehetetlenek a pusztító betegségekkel szemben, mert gyógyszerhez nem jutnak. Ami kevés gyógyszert kapnak, azt a kórház polgári alkalmazottjai rendszeresen ellopják, s a súlyosan beteg raboknak összekuporgatott utolsó filléreikért fekete áron eladják. Munkaidejük után a rabok kevés idejükkel szabadon rendelkeznek. Van színjátszó csoportjuk, énekkaruk, s könyvtáruk. A könyvtárban természetesen csak az undorító szovjet irodalom található. Kevés sportfelszerelés is rendelkezésükre áll, de nincs aki igénybe vegye. Ezekben az úgynevezett szabad tevékenységekben csak a fiatalok, az újonnan érkezettek kapcsolódnak bele, amíg van erejük. De aztán lassan ezek is elfásulnak, megbetegszenek, s eluralkodik rajtuk is a legszörnyűbb betegség, a melankólia. A rabok ülnek nyomorúságos szobáikban, csak ülnek és várnak. Várnak valami csodára, ami megnyitja börtönüket, de amiben már maguk sem hisznek. Hozzátartozóikra gondolnak, az éjszakákat és nappalokat, a heteket, hónapokat és éveket átzokogó hitvesekre, apátlan-anyátlanná vált gyermekeikre. Ez is veszélyes, mert az őrületbe vezethet. A város tele van hisztériás elmebetegekkel. Rengeteg az öngyilkosság. A halottakat elégetik, mert temetni nem lehet. Nem lehet, mert a föld acélkeményre van fagyva, s mert a sírok árulkodhatnak.

Vorkutáról, a szovjet halálvárosról szóló riportunkat hallották" folytatta a rádióbemondó. "Azt hisszük, hogy ez az első részletes beszámoló a szovjet halál táborokból. Felhívjuk a figyelmüket, hogy holnap további részleteket fogunk közölni."

"Nos" fordultam Péterhez, "a kívánságod teljesült, az egész világ hallotta a történetedet. Viszonzásképen csak annyit kérek, hogy a közöttünk lefolyt beszélgetésről soha senkivel ne beszélj, beleértve a szüleidet is. Nem mondhatom meg neked, hogy hogyan sikerült ezt a cikket a Szabad Európa Rádióhoz eljuttatnom. Amiről nem tudsz, az nem árthat neked. Azt is meg kell mondanom, s remélem, hogy ezzel nem bántlak meg, hogy leellenőriztem a történetedet. Jó szerencsém hozta, hogy beszéltem Karig Sárival, akinek a nővére Júlia, a szövetkezetünkben titkárnő, s aki bizalmasan már beszélt nekem húgáról, akit körülbelül veled egyidőben engedtek haza. Mindent megerősített amit tőled hallottam. A folytatása a történetnek, amire a rádió bemondó utalt, sok részletet tartalmaz Karig Sári sorsáról, letartóztatásáról, mint a budapesti Angol Követség tolmácsa, majd végzetes utjáról Vorkutába, s többek között, hogyan operálták le megfagyott melleit. Nagyon jól emlékszik rád és sokszor üdvözöl."

"Oh, kedves Sárika" mondta Péter "nagyon boldog vagyok, hogy ő is kiszabadult. Sári neve" folytatta hihetetlen szomorúsággal szemeiben "nagyon keserves emlékeket hoz vissza, amiről még senkinek sem beszéltem. Egy évvel azután, hogy Vorkutába érkeztem, találkoztam egy finn lánnyal, aki szintén fogoly volt. Titokban elvettem feleségül, egy fogoly pap adott össze bennünket, az egyik tanú Sári volt. Később feleségemnek született egy gyönyörű kislánya, de büntetésből, két hónappal későbben, amíg én a bányában dolgoztam, elvitték mindkettőjüket és soha többet nem hallottam felőlük."

A biztonság kedvéért még egyszer megnéztem a címet mielőtt becsengettem. Néhány pillanat múlva az ajtón lévő függönyt valaki félrehúzta, aztán egy nő kissé kinyitotta az ajtót s tartotta egyik kezével, miközben másik karján egy sápadt két év körüli gyerek ült. Fiatal asszony lehetett, de a szeme körüli ráncok és fáradt arca nehéz időkről tanúskodott. A bőre fehér volt, a szeme színtelen. Önkénytelen mozdulattal összehúzta blúza kivágását és gyanakodva nézett rám.

"Kulcsárékat keresem" mondtam.

"A férjem nincs itthon" aztán egy kis zavart csend után hozzátette: "Munkát keres. Miért akar vele beszélni?"

Egy mozdulatot tettem a lakás felé, jelezve hogy bent szeretném folytatni ezt a beszélgetést, de az asszony nem mozdult.

"Talán magával is elintézhetem az ügyemet, de szeretnék bejönni."

"Természetesen, természetesen" válaszolta zavartan. "Jöjjön be és foglaljon helyet."

Beléptem egy rendkívül tisztán tartott egy szobás lakásba. A bútorok középosztálybeli ízlésre utaltak, de valamilyen különös szag volt a levegőben, nem kellemetlen, de mégis érezhető.

Ahogy leültem és kigomboltam a kabátomat, a fiatal asszony leült velem szemben. Ahogy agyonviselt ruháját és kopott papucsát néztem, rádöbbentem, hogy a szegénység szagát éreztem.

"Hoztam maguknak egy kis pénzt."

"Nekünk pénzt?" mondta hitetlenül. Azonnal éreztem, hogy nem jöhettem volna jobbkor. Ez az asszony és gyerek éhesek lehettek, nagyon éhesek.

"Igen maguknak hoztam" válaszoltam gyorsan, minél hamarabb szerettem volna a kezébe adni a pénzt.

"De miféle pénz ez?"

Rápillantottam a jegyzeteimre. "Kulcsár Tamás küldött 1000 forintot" és kivettem az előre összekészített pénzt a zsebemből. Az asszony rámnézett reménykedve és egyben rémülten. Talán elképzelte gyorsan, hogy 1000 forintért mennyi tejet és kenyeret vehet. Talán szerette volna kikapni a kezemből a pénzt és lerohanni az üzletbe, hogy vásároljon a gyerekének; de ennek ellenére nem mozdult.

A férjét elbocsájtották állásából, mert kitudódott róla, hogy egyik bátyja Amerikába disszidált, a fiatal asszony pedig, miután apja kereskedő volt, osztályidegennek lett nyilvánítva. A férje könyvelő volt, s nem tudott fizikai munkát vállalni miután egyik lábára sántított. Sok mindenüket eladták az idők folyamán, de az utolsó napokban már annyijuk sem volt, hogy élelmiszert vásároljanak. De mindezek ellenére is félt elfogadni a pénzt. Nem tudta megérteni, hogy a sógora Cleveland, Ohioból hogyan küldhetett nekik pénzt egy teljesen idegen személlyel. A félelme, jellemzően a kommunista terrorra, nagyobb volt mint az éhsége.

"Kérem" mondotta halkan "én nem tudom, hogy ez miféle pénz, nem fogadhatom el a férjem nélkül." De ahogy beszélt hozzám, a szemei szinte könyörögtek, hogy ne higgyek neki.

Megpróbáltam megnyugtatni amint a pénzt a kezébe tettem. A tekintete még mindig kételkedő volt, de az arca szegénységet és reménytelenséget tükrözött.

Elköszöntem és elindultam. Ahogy az ajtóhoz léptem, hirtelen utánam jött, s kezet nyújtott. Amint bezártam magam mögött az ajtót, tisztán hallottam, hogy felzokogott. És miközben lassan lementem a lépcsőkön, a szívem mélyén én is vele sírtam.

Eddig a pillanatig igazán nem tudtam, hogy emberek milyen nyomorban élnek. Nem tudtam elfelejteni az arcát amelyre félelem és kétségbeesés vésődött, egy elfelejtett osztály tragédiája, akiket igazságtalanul vádoltak és terrorizáltak. Ez volt az eredménye a marxista osztályharc teóriájának, amelynek vélt ellenségekre volt szüksége, hogy így elterelje a figyelmet az igazi problémákról, amiket maguk okoztak. Aki nem földnélküli parasztnak, vagy munkásnak volt a gyermeke, az megbízhatatlannak lett minősítve, sokszor a 'nép ellenségének kiáltották ki. A párhuzam a fasizmussal ijesztő volt. Csak egy sárga karszalag vagy csillag hiányzott. A nácik alatt az ellenség a zsidó volt, most az osztály idegen.

Több család volt a listámon. Mindnyájan ijedtek voltak, először, de végül is örömmel fogadták a pénz küldeményt. Számomra ezek a látogatások elviselhetetlenekké váltak, nem voltam képes szembe nézni a nyomorúságos körülményekkel, amiben emberek éltek. Csak az vigasztalt, hogy olyan hálásak voltak, de ez sokszor kényelmetlenné is vált. Egy idősebb asszony megölelt és ezt mondotta: "Tudom, hogy a jó Isten küldte magát, a hátralévő napjaimban imáimba fogom foglalni."

Rodolfo biztosított arról, hogy más valaki fogja ezt a munkát végezni, engem csak azért kért meg, hogy valamennyi tapasztalatot szerezzünk és felmérhessük az esetleges veszélyeket ezzel a küldetéssel kapcsolatban. És valóban, Balatoni Béla, Rodolfo húgának a férje örömmel vállalta a megbízatást. Balatoni könyvkötő volt, 35 éves, magas, nagyon jó megjelenésű, bizalomgerjesztő külsejű. Tagja volt már a Horthy rendszer alatt a szociáldemokrata pártnak és a szakszervezetnek. Mint szociáldemokrata hitt a szocializmusban, ami könnyebb volt a Horthy rendszerben, mint jelenleg, amikor állítólag megvalósult. Minden illúzióját elvesztette a kommunisták-kreálta szocializmusban, ahol csak a falra festett jelszavak biztosították, hogy most csak magának dolgozik.

* * *

Ahogy a gazdasági helyzet fokozatosan romlott, a párt több és több áldozatra buzdította a lakosságot. Hús, vaj, zöldségek egyre ritkábban voltak kaphatók. A kollektív farmoktól több és több beszolgáltatást követeltek a kormány által megszabott nevetséges árakon, amik gyakran alacsonyabbak voltak az önköltségnél. Mialatt Nyugat-Európában a háború utáni években az életszínvonal egyre emelkedett, Magyarországon évekkel a háború befejezése után újból bevezették a kenyérjegyet.

Apátságokat és zárdákat bezártak. Papokat és apácákat fizikai munkára fogtak vagy kitelepítették őket kollektív farmokra, ahol éhbérért dolgoztak. Iskolai tanítókat köteleztek gyorstalpaló orosz nyelvű kurzusokra. A politikai jellegű tárgyalások megszaporodtak, egyre több papot hazaárulással vádoltak. A párt újabb áldozatokat követelt. Bevezették az "önkéntes" 'béke kölcsönt' amit kötelező volt jegyezni, s ami gyakorlatban egy 10%-os levonást jelentett az amúgy is alacsony bérekből. A gyárakban a normákat állandóan szigorították a párt kívánságának megfelelően, ami azt eredményezte, hogy többet kellett termelni kevesebb fizetésért. Munkaidő után gyakran gyűléseken kellett részt venni, ahol a fáradt és kizsákmányolt munkásoknak a szocializmus dicsőségét hirdették a párt megbízottjai. A rendszer hiányosságainak az oka egy meg nem határozott 'ellenség' volt. Ez a burkolt fenyegetés az embereket megfélemlítette és hallgatásra késztette. De mindez nem volt elég...

Állandó rémhírek voltak forgalomban, részben volt alapjuk, de a legtöbb csak hiú reménykedésnek volt az eredménye. Amikor kitört a koreai háború, az emberek bizakodókká váltak. Azt remélték, hogy az Egyesült Államok, az atombomba egyedüli birtokosa, végül is leszámol a Szovjet Unióval és így Kelet-Európa felszabadul. Emberek, békés emberek, felelős emberek, tanult emberek, akik tisztában voltak egy atom háború borzalmaival, azt remélték, hogy egy gyors harmadik világháború meghozza a felszabadulásunkat.

A párt közben újabb merénylet elkövetésére készült, most az irodalmi világgal szemben. Az államosított könyvkiadók és nyomdák folyamatosan elárasztották az államosított könyvesboltokat propaganda anyaggal; Rákosi, Sztálin, Marx és Lenin művei népesítették be a kirakatokat. Korabeli szerzők műveit csak akkor adták ki, ha azok követték a Párt által előirt vonalat. A romantikát felváltotta a párt iránti hűség és nyári csillagos estéken szerelmesek a szocializmus építéséről álmodoztak. Szerencsére a 19. század klasszikusait időnként kiadták. Dickens műveit az angol rendszer jogos kritikájaként tálalták, Dosztojevszkij egzisztencializmusát átértékelték a cári rendszer kritikájának, Madame Bovary pedig a francia kapitalista társadalom morális dekadenciáját bizonyította.

Az a hír járta, hogy a Párt tisztogatási akcióra készül az irodalomban. Minden, ami nem volt pozitív a Párt szemén keresztül, azt ki kellett vonni a forgalomból. Ez emlékeztet a hitleri könyvégetésre, amire nagyon jól emlékeztem, annak ellenére, hogy csak tizenéves voltam akkor. Megpróbáltam a részleteket megtudni, azt remélve, hogy ha idejében fel tudom hívni a Szabad Európa Rádió figyelmét, akkor talán még a baloldali nyugati értelmiségiek is fel fogják emelni szavukat ez ellen a barbárság ellen. Ebben az időpontban már csak egy néhány magán kézben lévő könyvüzlet létezett, ahol a tulajdonos maga dolgozott, alkalmazottak nélkül.

Volt egy ilyen kis könyvüzlet a Dob utcában, a körúttól néhány lépés távolságra. Sok-sok órát töltöttem el ebben az üzletben, gyakran csak nézelődéssel, de az idők folyamán több száz könyvet vásároltam itt. Minden megtalálható volt Villontól Thomas Mann-on keresztül Shakespeare-ig. De a két legjobban becsült szerzeményem egy pergamenbe kötött 17-ik századbeli protestáns hitvita volt, felbecsülhetetlen értékű, amit 40 forintért vettem. A másik egy kötet újság volt az 1848-as szabadságharc idejéből. Ez olyan jó papírra volt nyomtatva, hogy több mint száz év után a papír hófehér maradt. A tulajdonos, Szalay, a keresztnevét soha nem tudtam, időnként telefonált, ha újabb érdekes szerzeményei voltak. Egyszer azt mondta: "Ezek az én gyermekeim, jó otthonokba szeretem őket elhelyezni". Azt reméltem, hogy Szalay többet tud a forgalomban lévő híreknél, s meglátogattam. Magából kikelve fogadott:

"Ezt nem fogja elhinni doktor úr (az üzlet magányában mi nem elvtársaztuk egymást)" kezdte el még mielőtt feltárhattam volna látogatásom okát: "Ezek mindent le fognak rombolni, ami nekünk értékes és fontos."

Kihúzott egy fiókot, abból kivett egy elég vastag könyvet, s lecsapta a pultra. Egy puhakötésű kékszínű könyv volt: 'Bizalmas lista a Könyvtári Központtól'. Itt van, folytatta, nézze meg a saját szemeivel. Ezzel leroskadt az egyik kopott, bőrrel bevont székre, az arcát kezeivel eltakarta és ezt mormogta: "Vége, most már mindennek vége van."

Úgy viselkedett mint egy gyászoló szülő. Emlékeztem rá és most már meg is értettem, amikor azt mondta, hogy a könyveit úgy szereti, mintha a gyerekei lennének. Átfutottam a listán. Fekete listára helyeztek minden fontos irodalmi terméket a Kalevalától a baloldali Sartre-ig. Ez a lista valamilyen káder munkája lehetett, akinek fogalma sem volt az irodalomról. Dickens nem volt többé jogos kritikusa az angol kapitalizmusnak, hanem csak egy maradványa a kapitalizmusnak, amit ki kellett irtani.

Szalay, a könyvesbolt tulajdonosa és közöttem kifejlődött egy kapcsolat, amit nehéz volt meghatározni. Mindketten szerettük a könyveket és nyilvánvalóan gyűlöltük a rendszert, de ennek ellenére soha sem politizáltunk. Nem voltam biztos azért, hogy megbízhatom-e benne, de a szemébe néztem és nyugodt hangon ezt mondtam: "Nekem szükségem van ennek a könyvnek egy példányára."

Felnézett rám a székéből és szomorúan megjegyezte: "Úgy tűnik, hogy Ön ezt nem érti. Ez a könyv meg van számozva, a Könyvtári Központ egyik képviselője hozta ki. Még leckét is kaptam ennek a 'tisztogatási akciónak' a fontosságáról. Ezek az ő szavai voltak, így írta le ezt a jelenkori könyvégetést. Megmagyarázta, hogy az irodalom nagyon fontos eszköze a marxista filozófiának és mostantól kezdve, miután az emberek a megfelelő könyvekből fognak tájékozódást szerezni, még lelkesebben fogják a Pártot szolgálni. A gyomrom már amúgy is majd felfordult, amikor komolyan hozzátette: 'Az elvtársat ezennel bízza meg a Könyvtári Központ, hogy részt vegyen ebben a fontos munkában. Két héten belül egy listát kell készítenie azokról a könyvekről amik fel vannak sorolva ebben a kiadványban." Kivette az aktatáskájából ezt a kékfedelű könyvet és elém tette. Aztán előhúzott egy előre elkészített nyugtát, amit aláíratott velem és hozzátette: 'Időben értesíteni fogjuk a listán szereplő könyvek megfelelő kezeléséről. Biztos lehet benne, hogy alapos és rendszeres megoldás lesz. Ez az eljárás most a közkönyvtárakban van folyamatban és amikor ezen túl leszünk, akkor kerülnek sorra a könyvesboltok. Egyenlőre nincsen módunkban a magántulajdonban lévő könyveket felülvizsgálni, erre majd később fog sor kerülni. Ahogy befejezte mondanivalóját, melegen kezet fogott velem, ahogy jó elvtársak szokták, és elment." Szalay felállt a székéből, szembenézett velem és ezt mondta: "Ezek után, hogyan adhatom ezt a számozott könyvet Önnek?"

Én visszanéztem a szemeibe és minden szót kihangsúlyozva így válaszoltam: "Minden körülmények között nekem szükségem van egy példányra!"

Egy néhány pillanatig szótlanul meredtünk egymásra, úgy éreztem, hogy szúrós tekintetével az agyamba szeretne látni. Nem tudom mire gondolt, de én természetesen nem beszélhettem az én motívumomról. Ezután lassan, egy halvány mosollyal az arcán így szólt: "Hadd gondolkozzam ezen, jöjjön vissza holnap."

Ezekben a napokban nagyon kevesen bíztak egymásban. Ekkor már minden város és falu háztömbökre volt osztva, s minden egységnek volt egy pártbizalmija. Hivatalosan a pártbizalmi feladata volt segítséget adni az embereknek mindennapos problémáik megoldásában. A valóság az volt, hogy besúgók voltak, akik állandóan informálták a fölötteseiket. Az emberek életstílusa, egy beszélgetés a borbélynál, vagy egy elejtett megjegyzés egy kocsmában, minden benne volt a jelentéseikben. Ezek a 'bizalmiak' általában primitív, kicsinyes, műveletlen emberek voltak, a jelentéseiket befolyásolta irigységük, kisebbségi érzésük. Az eredmény az volt, hogy emberek félelmükben ragaszkodtak a pártvonalhoz. Ez volt még a jobbik eset, nagyon gyakran éjszaka kopogtak az ajtókon, házkutatásokat tartottak és emberek el is tűntek. A cél az volt, hogy akik bírálni merészelik a rendszert, azokat el kell tüntetni és ennek eredményeként a többiek félelmükben a Párt jelszavait fogják szajkózni. Meg kell hagyni, hogy a munkájuk eredményes volt! Az emberek többé nem bíztak barátaikban, és sokszor családtagokban sem, mert nem tudták, hogy ki volt önkéntes besúgó, vagy ki volt az, akit zsarolással belekényszerítettek. Amikor másnap visszamentem a könyvesboltba, próbáltam elhessegetni az ilyenfajta gondolatokat. Én valójában semmit sem tudtam Szalayról, az a tény, hogy még mindig önálló volt, felkelthette volna bizalmatlanságomat. Amikor beléptem az üzletbe, rádöbbentem arra, hogy milyen könnyelmű vagyok és hogy ez milyen bajba sodorhat, de ekkor már késő volt. Különben is minden áron meg akartam szerezni ennek a könyvnek egy példányát.

"Jó reggelt Doktor Úr" fogadott Szalay. Nagyon ritkán szólított ilyen formálisan, s nem tudtam, hogy ezt mire véljem. "Álmatlan éjszakát okozott nekem, de elhatároztam, hogy megpróbálok segíteni. Én igazán nem tudom, hogy miért van szüksége erre a kiadványra, de már megtanultam, hogy az ember minél kevesebbet kérdez, annál kevesebb baj érheti."

A kezembe nyomott egy géppel írott levelet ami a Könyvtári Központnak volt címezve. A levélben kérte a 'Bizalmas Listának' egy másolatát, miután az eredeti példányát valaki ellopta, amit már be is jelentett a rendőrségnek. "Enélkül nem tudom elvégezni a rám rótt feladatot" fejezte be a levelet.

"Vigye el ezt a levelet az Apponyi téren lévő Könyvtári Központba és sok szerencsét kívánok. De miután már bejelentettem a rendőrségen, hogy ezt a példányt valaki ellopta, hát tegye el" és a kezembe nyomta a könyvet. Rendkívül meg voltam lepve, nem hittem, hogy ilyen könnyen hozzájuthatok ehhez a fontos kiadványhoz. Persze a neheze még hátra volt, mert kellett szereznem egy másik példányt a Könyvtári Központtól.

"Nem tudom, hogyan fejezzem ki a leghálásabb köszönetemet a segítségéért" mondtam "de attól félek, hogy aki elolvassa ezt a levelet, s egy csepp józan esze van, annak ez gyanús lehet. Mit mondjak, ha megkérdik tőlem, hogy miért én hoztam el ezt a levelet?"

"Mondja az igazat. Ön vevő az én üzletemben, néha én teszek szívességeket, most én kértem meg, hogy segítsen ki. Nem zárhatom be az üzletet egy fél napra. Ami az utalását a józan észre illeti, nem hiszem, hogy ez probléma lenne. Ha tudná, hogy milyen primitív káderek dolgoznak ott, nem aggódna. Csak menjen, menjen" majdnem hogy kituszkolt az üzletből.

A Könyvtári Központ egy Apponyi téri kisebb palotában volt. Ideges voltam és bizonytalan, ahogy beértem és megálltam egy íróasztal előtt. Mögötte egy körülbelül 30 éves nő ült, nem volt kifestve, ennek ellenére az arca üde volt, kissé rózsás, jó benyomást keltett. Elmélyülten valamilyen iratot tanulmányozott anélkül, hogy tudomást vett volna a jelenlétemről. Aztán lassan felnézett és egy kis bizonytalan habozással a hangjában megszólalt: "Tisztában van maga azzal, hogy milyen kékek a szemei?"

Ez a nem várt megjegyzés jó jelnek mutatkozott. Tréfásan válaszoltam: "Én el tudom viselni ezt a keresztet."

"Nincsenek kétségeim" válaszolta. "Tulajdonképpen minden jóképű férfit gyűlölnöm kellene."

Ezután felállt az íróasztalától, s levelemmel a kezében egy nagy fehér szárnyas ajtóhoz indult. De még mielőtt belépett, hátranézett és így szólt: "Nézzük meg, hogy mit tehetünk" majd egy kis kacér mosollyal hozzátette: "El ne merészeljen tűnni innen."

Kissé fellélegeztem, úgy tűnt, hogy megúszom ezt a kalandot. De egy néhány pillanat múlva visszajött, a levél még mindig a kezében volt: "Az osztályvezető elvtárs nincs az irodájában, de hamarosan visszajön. Addig üljön le."

Tudtam, hogy valahogy beszédbe kell elegyednünk, ami nem is tűnt nehéznek, mert az 'elvtársnő' kellemes személynek tűnt. Most legalább megtudom, hogy milyen egy jó káderrel flörtölni, eddig ilyenben nem volt részem. Elmondta, hogy elvált a férjétől. "Az a nyomorult, akinek 10 évig voltam a felesége, megcsalt mindenkivel, aki szoknyát viselt. Ezt mindenki tudta rajtam kívül. Most már láthatja, hogy miért van ilyen rossz véleményem a férfiakról."

"A maga házassága legalább túlélte a kritikus hetedik évet, az enyém nem." Elmondtam neki az én válásom történetét és hozzátettem: "Mi lenne, ha szombaton este együtt vacsoráznánk, és akkor kedvünkre szapulhatjuk volt házastársunkat."

"Szívesen" válaszolta "de innen el kell tűnnie minél hamarabb, mert az osztályvezetőm nem tűr el semmilyen magánügyet hivatalos órák alatt. Igaza is van, én is ahelyett, hogy dolgoznék, most beszéltem meg egy randevút. De hadd próbáljam végre elintézni a kérelmét."

Ismét eltűnt a nagy fehér szárnyas ajtók mögött és egy néhány pillanat múlva megjelent a kékszínű bizalmas listával. "Mindenki értekezleten van" tette hozzá "s így én magam intéztem el." A kezembe adta a könyvet és egy cédulán a címét. "Szombaton este várom hét órakor."

Egy néhány nap múlva a Szabad Európa Rádió, a francia rádió magyar adása és a BBC felhívta a világ figyelmét erre a készülő barbarizmusra. A náci könyvmáglyákhoz hasonlították és minden okuk meg volt rá.

A múlt század végén egy dán származású amerikai újságíró, Jacob Rees, "Ahogy az ország másik fele él" című kritikai könyvében azokról írt, akik a prosperitásból kimaradtak. Jellemzően ez kb. 50%-át tette ki az akkori amerikai lakosságnak, de ez elég ok volt arra, hogy a kapitalizmus egyenlőtlenségeiről képet adjon. Ha erről a témáról a kommunista Magyarországon lehetett volna írni, akkor a könyv címe találóan ez lett volna: "Ahogy az ország 95%-a él". Egy ilyen tanulmány rávilágított volna arra, hogy az "Új osztály", amit Milovan Djilas mesterien lefestett, hogyan biztosított a kapitalistákat is megszégyenítő luxus életszínvonalat legfeljebb a lakosság 5%-ának, miközben a lakosság 95%-ának csak morzsák jutottak, ráadásul még brutálisan el is lettek nyomva. Egy hathetes perióduson belül két alkalmam volt belülről megfigyelni hogyan élt az 5%-nyi új osztály.

Géza és menyasszonya esküvőjüket május végére tervezték. Ilyenkor már vége van a hosszú, havas télnek és a természet kárpótolja az embereket napfénnyel, üde zöld levelekkel és gyönyörű tavaszi virágokkal. Nem lehet jobb időszakot elképzelni egy romantikus esküvőhöz.

Mielőtt a kommunisták átvették a hatalmat, a polgári esküvő rövid volt, csak két tanú és a legközelebbi hozzátartozók vettek részt. Az igazi ünnepi szertartás a templomban és az azt követő fogadáson folyt le. A templomi szertartás vallásos jelleget adott az esküvőnek, amire a kommunisták nem néztek jó szemmel. Ennek hiányában a kommunista hatóságok a polgári esküvőt kívánták ünnepélyesebbé tenni. Az elöljáróságon a szertartás általában egy díszes nagyobb teremben történt és orgonaszót vezettek be hangszórókon keresztül. A házasulóknak sugalmazták, hogy rokonaikat, barátaikat ide hívják meg, ahogy korábban a templomi esküvőkön történt. Ez az átlátszó húzás bizonyos mértékig sikerrel is járt, s így sikerült a tradicionális egyházi esküvők vallásos jellegét megszüntetni. Fiatal párt tagok így is bizonyítani akarták az új rendhez való hűségüket, amihez természetesen hozzájárult a párttitkárok és munkahelyek nyomása. De a házasulandók nagy része ellenállt és nem törődve a hatóságok rosszallásával, templomban esküdtek, ahogy szüleik is tették.

Nagyon kíváncsi voltam erre az esküvőre. Géza jó barátom volt, Márta pedig egy nagyon szimpatikus teremtés volt. De főleg Géza családjával akartam végre találkozni. Látni akartam egy kommunista családot belülről, és különösen kíváncsi voltam Géza édesanyjára, aki mindenek ellenére buzgó katolikus maradt. Géza beszélt a részletekről, s megemlítette, hogy az esküvő a szülei házában lesz. "Nem kell vidékre utaznod" tette hozzá, "apámat egy néhány hónappal ezelőtt Budapestre helyezték." És amikor megadta szülei címét, ami a Rózsadomb legelegánsabb részén volt, ahol korábban gazdag arisztokraták éltek, kacsintott és hozzátette: "Apámat előléptették, most a Pártközpontban dolgozik és a Pártbizottság pót tagja lett. Természetesen nem laknak Angyalföldön. Ami jó volt az Eszterházyaknak és az Apponyiknak, az nekünk is megfelel. Ha ez nem költői igazságszolgáltatás, akkor nem tudom, hogy mi az" tette hozzá meggyőződéssel. "Én szegénységben nőttem fel, a szüleim rendkívül nehezen küzdöttek, hogy valahogy megéljünk, apám nap mint nap kockára tette az életét, mint a földalatti Kommunista Párt aktív tagja. Most végre elkövetkezett a mi időnk! Anyám magatartása teljesen átalakult, a katolicizmusa és apám kommunista meggyőződése közötti ellentmondás mintha teljesen eltűnt volna. De a legjobb az egészben, hogy amikor anyám templomba készül, csak egy telefonjába kerül és a Párt főhadiszállásáról egy kényelmes autót küldenek számára. És ti reakciósok" tette hozzá tréfásan "azt hiszitek, hogy mi ellenezzük a vallást! De komolyan" folytatta "nagy örömmel nézek elébe annak, hogy végre megismerheted a családomat. Apámat rád fogom szabadítani, és annak ellenére, hogy politikailag nem nagyon értetek egyet, kedvelni fogod".

"Nagyon örülök ennek a lehetőségnek" válaszoltam.

A ceremónia a Városházán természetesen kommunista szertartás volt, nagyszámú rokonok és barátok jelenlétében. Feltűnt, hogy a Márta apja nem viselte a szokásos magas gallért ami protestáns papokra jellemző volt. Ez volt az első eset, hogy egy ilyen kommunista tónusú esküvőn vettem részt, az egész helyzet mesterségesnek tűnt, mint a művirágok, amivel a termet feldíszítették. De Géza életében ez egy jelentős pillanat volt és mindenek ellenére örültem neki.

A hivatalos szertartás után egy nő, valamilyen pártfunkcionárius, beszédet mondott, amiben dicsérte a két lelkes fiatalt, akik most már 'együtt fogják építeni a szocializmust'. A beszéd enyhén szólva gusztustalan volt. Kiderült, hogy a 'szónok' egy erre a célra tartott városi alkalmazott volt, egy teljesen szükségtelen alkalmazott, az adófizetők terhére. De a beszéde, ami nem volt más, mint a szokásos pártpropaganda, mindenkit emlékezett arra, hogy a Párt mindenütt jelen van.

Az esküvő után Géza említette, hogy a fogadás délután öt órakor lesz, de arra kért, hogy jöjjek korábban, hogy találkozzam a családjával a többiek jövetele előtt. Nem volt túl könnyű taxihoz jutni, mint mindenből, taxikból is kevés. A taxik állami tulajdonban voltak, s az eredmény meg is látszott. Egy részük nem volt forgalomban, mert vagy javították őket, vagy hosszabb ideig alkatrészre vártak. A forgalomban lévők a legolcsóbb francia Renault-ok voltak, piszkosak és elhanyagoltak. 'Borravalót nem fogadunk el" volt kiírva a taxin belül, de ha ezt valaki komolyan vette, akkor különböző sértéseknek tette ki magát. A női vezetők voltak a legdurvábbak. Nagy részük korábban prostituált volt, s választaniok kellett, hogy jövedelmező foglalkozásukat feladva vagy internálótáborba kerülhetnek, vagy taxi sofőrök lehettek.

Amikor a vezetőnek megadtam a címet, rám nézett a visszapillantó tükrén keresztül és megjegyezte: "Az még ma is nagyon elegáns környék".

"Én nem tudom, soha nem jártam azon a környéken".

"Hát akkor mit keres most arra? Nem mintha sok közöm lenne hozzá" tette hozzá "de akiket arra a környékre viszek, soha nem adnak borravalót. A borravaló a szabályok ellen van, a fene a disznó népségét" morogta az orra alatt. Aztán észrevette, hogy a megjegyzése bajba hozhatja. "Oh ne törődjön azzal amit mondok, nekem nagy szám van".

"Én miattam ne aggódjon".

Ahogy a Rózsadomb felé közeledtünk, meglepett a környék szépsége. Tele volt virággal, rózsákkal, igazi rózsadomb volt. Az utolsó években ritkán lehetett jól ápolt kerteket látni, de itt más volt a helyzet. Ez a környék kisebb-nagyobb palotákból állt, sok kertész dolgozhatott itt, egyik kert szebb volt mint a másik. Ahogy elkanyarodtunk az Ady Endre útról észrevettem, hogy bizonyos távolságra egyenruhás fegyveres őrök voltak elhelyezve. Furcsa volt, hogy béke időben minden járművet vagy gyalogost figyeltek, de nyilván elértük a Rózsadombnak azt a részét, ahova a Párt legmagasabb rangú funkcionáriusai vonultak vissza egy kemény napi munka után. Az ÁVH egyenruhás osztagának a tagjai őrködtek a nyugalmuk fölött.

Az ajtót egy fehér-feketébe öltözött szobalány nyitotta ki. Még mielőtt megmutathattam volna a meghívómat, Géza édesanyja, egy kellemes külsejű középkorú asszony, akivel már a hivatalos esküvőn találkoztam, jött felém tárt karokkal.

"Üdvözlöm kedves Sándor, remélem ma végre alkalmunk lesz jobban megismerni egymást. Géza nagyon gyakran említi magát."

Kezet csókoltam, amit a népi demokráciában valamilyen burgeois csökevénynek tekintettek. "Ezt nem kellett volna tennie" mondta huncut mosollyal. "Ezek a szocialisták ezt a régi rendszerből itt maradt rossz szokásnak tekintik; de én szeretem, soha ne adja fel ezt a kedves szokást! Isten hozta otthonunkba".

Belémkarolt és bevezetett egy nagyméretű gyönyörű szobába. A bútorok kiváló ízlésről tanúskodtak, ugyancsak a dísztárgyak, a keleti perzsa szőnyegek és a festmények. Nem hiszem, hogy valaha is voltam ilyen gazdagon és elegánsan berendezett házban, kivéve amikor belépődíjat kellett fizetni.

A közvetlen családtagok voltak jelen. Géza apja, akit tradicionálisan szintén Gézának hívtak, melegen üdvözölt. A hangulat ünnepi volt, pezsgőt töltöttek és felköszöntöttük a fiatal házasokat. Utána Géza bátyám félrehúzott és azt mondta: "Szeretnék veled beszélgetni, de a vendégek minden pillanatban itt lehetnek. Maradj itt a fogadás után vacsorára és akkor lesz elegendő időnk."

A vendégek valóban érkeztek, sokan közülük elvtársnak szólították egymást. Ezek hűséges párttagok lehettek, vagy csak ezt a szerepet játszották. A kommunisták, miközben osztály nélküli társadalmat hirdettek, mindent elkövettek egy vékony új uralkodó osztály kiépítésére, akiknek újgazdag életmódja biztosíték lesz arra, hogy hűségesen, minden fenntartás nélkül fogják szolgálni a Pártot. Ennek az új osztálynak a tagjai különböző korábbi osztályoknak voltak a tagjai, de most egyesültek az új közös célok érdekében. Azt remélték, hogy a különbségek eltűnnek a gyári munkások, parasztok, intellektuelek és bürokraták között. A felszínen elvtársak voltak, de a korábbi tanult polgári osztály tagjai szívük mélyén lenézték a munkásokat és parasztokat, akik gyakran hangosak, neveletlenek voltak. Ugyanakkor a parasztok és munkások akik magas pozíciókba emelkedtek, gyakran idegenül mozogtak egy cocktail party-n, nem találván helyüket. Törtetők voltak, s szerettek volna gyorsan beleilleszkedni a sokat csepült polgári életformába, ami néha komikussá fajult. Visszagondoltam a középkorra, amikor a királyok hűséges alattvalóikból arisztokratákat csináltak. Ezeknek is bele kellett illeszkedni a korábbi nemesek köreibe, de generációk kellettek hozzá, hogy jólneveltek és magabiztosak legyenek. Ez az új "nemesség" a felemelkedés utján volt, de az új szokások és magatartások elsajátítása csak éppen hogy elkezdődött. Ezek a rangjukat nem a királyoktól kapták hanem a Párttól. Igazán semmi sem változott, csak éppen a szereplők voltak ujjak.

Vacsora után Géza bátyám bevezetett a dolgozó szobájába, ami hatalmas volt. Három falát gyönyörű beépített könyvespolcok borították. Egy néhány pillanatig próbáltam szemeimmel körülfutni a könyveken; itt nem volt nyoma könyvégetésnek. A szépirodalom klasszikusai, filozófiai, vallási és politikai művek képviselve voltak a polcokon. Úgy tűnt hogy egy művelt nemes embernek a könyvtára lehetett, valószínűleg az is volt. A könyvtárszoba mindkét végén kandalló volt és annak ellenére, hogy a tavaszi idő elég meleg volt, mindkettő be volt gyújtva. Leültünk az egyik kandalló mellé, amely olasz márvánnyal volt szegélyezve. Az asztalon egy üveg konyak volt két pohárral, úgy tűnt, hogy ez miránk várt.

"Ez a kastély az egyik leggazdagabb arisztokrata családé volt, akik a német hadsereggel együtt elmenekültek a háború végén. Amikor Budapestre helyeztek, közölték velem, hogy a lakásunkról is gondoskodni fognak. Amikor megmutatták ezt a házat, és tudatták velem, hogy rendelkezésemre áll, nem akartam elhinni. Én egy pillanatig sem gondoltam, hogy nekünk ilyen luxusra van szükségünk, de hogy jövök én ahhoz, hogy a Párt bölcsességét bíráljam. Be kell vallanom, hogy nem volt nehéz ezt az új életszínvonalat megszokni. Azonban itt rá kell mutatnom egy lényeges különbségre. A kastély előző ura ezt a gyönyörű oázist a kizsákmányolt parasztok verejtékéből építette, mi pedig a korábban kizsákmányolt parasztok érdekében dolgozunk. Mi a szocialista jövőt építjük, amely jutalmazni fogja a parasztokat kemény munkájukért, ahelyett, hogy a morzsákon élnének ami lehullott a földesúr asztaláról".

Nem tudtam, hogy mire fog kilyukadni Géza bácsi, amíg ezt a hosszú monológot hallgattam, amely nem volt más, mint a szokásos marxista propaganda, amit oly sokszor hallottunk, s aminek semmi köze nem volt a valósághoz. Utána egy kis zavart csend volt.

"Nos" mondotta miközben keményen a szemembe nézett.

"Géza bátyám, miért mondtad mindezt el? Nem tartozol nekem semmiféle magyarázattal. Ha nehezemre is esik elfogadni az ilyenfajta változást, ahol lényegében csak az történt, hogy az uralkodó osztály változott, ebben az esetben én csak örülök, hogy az én jó barátom családja részesült a rendszerváltozás áldásaiban".

"Nem volna természetes elfogadni ezt az új helyzetet, az uralkodó osztály megváltozását, ahogy mondottad, anélkül, hogy a változásról véleményed legyen. És nyilván van is véleményed. Szeretném hallani, mert a fiamtól tudom, hogy nem vagy szocialista, de nem is esküdt ellensége a rendszerünknek, mint sokan mások".

Kellemetlenül éreztem magam, ahogy a megjegyzéseit hallgattam. Nem tudtam megmondani ennek az alapjában derék embernek, hogy én a barikád másik oldalán állok. Hosszú utat tettem meg az örömteljes pillanat óta, amikor a szovjet hadsereg felszabadított és lehetővé tette, hogy lehúzzam a karomról a gyűlölt sárga karszalagot. Ez alatt a hosszú metamorfózis alatt rádöbbentem, hogy újból rabszolgaságba kerültünk, csak a filozófia volt más mögötte. Az emberek gyakran vontak párhuzamot a náci és a kommunista rendszer között. Egy alkalommal egy kommunista szimpatizáns nekem szegezte a kérdést: "Tényleg képes összehasonlítani a két rendszert? Ha választania kellene a két rendszer között, s felejtse el azt, hogy zsidó, melyik rendszert választaná?"

Azt gondoltam, hogy ez a kérdés túl provokatív, de ha csak a két rendszer között kellene választanom, akkor a kommunizmust választanám. Ebben a rendszerben legalább nem vagyok külön kipellengérezve, mert történetesen zsidónak születtem. De ugyanakkor embereket más kritériumok alapján szemeltek ki: például ha valaki középosztálybeli volt, vagy még inkább, ha földbirtoka volt a családnak; ha valaki egy vállalkozónak volt a gyermeke; ha valaki katona volt, és így tovább. Jellemző, hogy a dogma atyjai, akik kinyilatkoztatták, hogy csak parasztok és munkások a hűséges követőik, azok mind polgári származásúak voltak, mint Marx, Engels, Lenin, Sztálin és Trockij és még sokan mások. Végül is azt válaszoltam ennek a kommunista szimpatizánsnak, hogy a választás a nácizmus és a kommunizmus között nem volna igazi választás.

Kényelmetlen helyzetben találtam magam, mert Géza, az édesapja és elvtársaik önként választottak, de mi a többség csak szavaztunk, de nem választottunk.

"Nem, én nem vagyok szocialista" válaszoltam "annak ellenére, vagy talán éppen azért, mert én sokat tanulmányoztam a szocializmust. Ha a tény, hogy Géza bátyám és családja lakik ebben a gyönyörű kastélyban a korábbi arisztokrata tulajdonosok helyett, valami változást hozott volna a tömegek életében is akkor ez a szocializmus mellett szólna. Sajnos nem így van. Az emberek belefáradtak évek óta hallani, hogy a háború az oka a jelenlegi rossz helyzetnek. És amíg mi csak magyarázatokat hallunk, addig Nyugat-Európa hatalmas léptekkel halad előre és példátlan prosperitást élvez". Egy pillanatra elhallgattam, nem voltam biztos benne, hogy nem léptem-e túl azon a határon, ameddig elmehettem. Az arca komor volt, mintha meghasonlott volna egy nehéz teher alatt. Rágyújtott egy szivarra és a kék füstkarikák mögött egy szomorú arcot láttam. Halkan megszólalt: "Folytasd fiam."

"Attól tartok, hogy az egész mozgalom elvesztette az ártatlanságát. Vége van annak a romantikus korszaknak, amikor az emberek meggyőződésükért részt vettek, és nagyon sokszor szenvedtek a földalatti mozgalmakban mint a Bolsevik Forradalom előtt. Hittek a tanításban, hogy az új társadalomban mindenki képességei szerint fog dolgozni, és a szükségletei szerint fog részesülni a javakból. Most 33 évvel később azok vezetik a Szovjet Uniót, akik megúszták a tisztogatási akciókat amikről nem volt szó az elméletben. Ez az új, cinikus osztály nagyon jól él és nagyon jól tudja, hogy a tömegek javára semmi nem történt, csak egy új uralkodó osztály került hatalomra." Még hozzá tehettem volna a rendszer brutalitását, de nem mertem, mert attól tartottam, hogy már így is túlságosan merészen kritizáltam. Remélem Géza bátyám" folytattam "nem veszed rossz néven, hogy ilyen őszintén kitárom a gondolataimat előtted. Másokkal soha nem mernék így beszélni, de tudom hogy egy kevesen, mint te és a családod még mindig őszintén és tisztán hisztek ebben a mozgalomban. Egy szép napon azonban neked is szembe kell nézned a valósággal. És ha egy darabig tagadod is, és bizonyítékként ki akarod nyújtani a kezedet, hogy megérintsd a boldog szocialistákat, akkor fogsz igazán rádöbbenni, hogy az egész csak délibáb volt."

Géza bácsi ismét megtöltötte poharunkat és egymás egészségére ittunk.

"Tudod fiam" válaszolta "én semmiért sem mulasztottam volna el ezt a beszélgetést. Nem mintha igazad lenne. Én a mozgalmunkra úgy tekintek, mint a század legfontosabb globális eseményére, te csak egy sikertelen provinciális próbálkozásnak nézed és a pillanatnyi csalódás befolyásolja ítélőképességedet. De én nagyon értékelem az őszinteségedet. Egy kicsit fel is ébresztett a kritikád és kissé más szemekkel fogok nézni az eseményekre és nem fog elkábítani a személyes jólétünk. De még éberebben fogom a csatát folytatni, hogy ha majd kinyújtom a kezem a tömegek felé, ahogy mondottad, akkor ne csak délibábot lássak, hanem egy jobb holnapot."

* * *

Marianne-nal megállapodtunk egy tervben, hogy találkozásunk ne legyen gyanús. Időnként a saját telefonunkon beszélgettünk és ezek a beszélgetések csak arra engedtek következtetni, hogy Marianne, mint az Állami Biztosító Intézet alkalmazottja (és hivatalosan az is volt) és én, egy szövetkezet elnöke, összeismerkedtünk üzleti kapcsolataink révén, barátság alakult ki közöttünk és időnként találkoztunk. De Marianne nagyon óvatos volt és csökkenteni akarta közvetlen kapcsolatunkat. Ennek érdekében felhívtuk egymást és egy nem létező személyt kértünk a telefonhoz. Ez volt a jel arra, hogy tíz perccel később valamelyikünk telefonált egy előre kijelölt utcai telefonfülkékből. De még itt sem adtuk meg a saját nevünket, a beszélgetést rövidre fogtuk, nehogy kitegyük magunkat egy esetleges lehallgatásnak, ami a hatóságok részéről állandóan folyt. Még a találkozás helyét sem említettük a telefonba, előre megbeszéltük, hogy ilyenkor hol találkozunk, ami lehetett egy eszpresszó, mozi vagy színház, múzeum vagy könyvtár, vagy akár csak egy utcasarok.

Marianne hajszálpontosan érkezett a találkozónkra, nem kissé késve, mint ahogy az divatos volt randevúzók között. Szép volt, tele élettel, azt a benyomást tette, hogy egy gondtalan fiatal nő randevúra jött. De a beszélgetésünk komoly volt.

"Szeretnék egy egyenes választ kapni magától" mondotta. "Nincsenek bizonytalan érzései a megállapodásunkat illetően?" Remélem tisztában van azzal, és nem akarok különösebben drámai lenni, de az életével játszik, mert a leggondosabb tervek is balul üthetnek ki. Elvesztheti a szabadságát nagyon sok évre, talán az életét is, és akkor meg fogja kérdezni saját magát: Érdemes volt? Ebben a 'szakmában' nagyon ritkán láthatjuk közvetlen eredményét a munkánknak. Ha fel is áldozza fiatal életét, az sem fog semmi látható eredménnyel járni. A szomorú tény az, hogy el fog felejtődni és legfeljebb valahol, ha ugyan ilyen kimutatásokat vezetnek, egy statisztikai adattá válik mint egyik áldozata a hideg háborúnak."

"Marianne," válaszoltam.

"Margit" javított ki.

"Mi ezen már túl vagyunk. Én tisztában vagyok a veszélyekkel és ha éppen tudni akarja, még mielőtt magával találkoztam, elhatároztam, hogy valamit fogok tenni, ami szintén nagy veszélyekkel járhat. Én valósággal fulladozom, hogy részese vagyok ennek a szervezett nagy hazugságnak. Ha cinikus lennék, én is felülkerekednék ezen, mint más milliók, de én képtelen vagyok erre. Reggel bemegyek az irodámba és részt veszek ebben a hazugságban. Leveleket írok alá, statisztikákat hagyok jóvá, annak ellenére, hogy tudom, hogy valótlanok. Minden hamis amit csinálok, de ezt várják el tőlem. Aztán olvasom az újságban, hogy milyen ragyogó eredményeket értünk el. És amikor délben a munkatársaimmal az ebédlőben vagyunk a legrosszabb minőségű ebédet esszük meg, mert jobb nincsen. Ez az eredménye a folytonos sikernek? Amikor egy ideje rádöbbentem, hogy ez az életforma maradandó lehet, hogy a rendszer gazdaságilag és politikailag rákényszeríthet bennünket, hogy fogadjuk el véglegesnek, tudatossá vált bennem, hogy valamit tennem kell. A reményt kell életben tartani, nehogy az emberek teljesen elfásuljanak és elfogadják a szocializmust. És valamit teszek is ennek érdekében, de nem akarom magát terhelni ezzel. Én sem akarok drámai lenni, de amit én csinálok, az is nagyon veszélyes. Mielőtt erre az elhatározásra jutottam, nagyon nehéz lelkiismereti válságon mentem keresztül, de az eredmény az volt, hogy annak ellenére, hogy a szovjet hadsereg szabadított fel a fasiszta uralom alól és így megmentette az életemet, mégis szembe kell szállnom ezzel a rendszerrel. Eldöntöttem, hogy tennem kell valamit mielőtt megfulladok!"

Reméltem, hogy Marianne nem fog kérdéseket feladni arról amire céloztam. Semmi meglepetést nem mutatott az én utalásomra, hogy én más irányban is dolgozom, felém fordult és ezt mondotta: "Én tudok a maga kapcsolatáról a Szabad Európa Rádióval."

Ez a kijelentése szinte fejbevágott: "Miért nem mondta már előbb, hogy tud erről?"

"Nem akartam komplikálni a kapcsolatunkat. Maga hozta fel a témát. Az információ amit magáról kaptam Párizsban ezt is tartalmazta. Én olvastam is egy néhány riportját, amit nagyon vékony világoskék papíron gépelt, mielőtt továbbították a Francia rádiónak. Ismeretlenül is nagyon csodáltam magát."

Marianne hivatkozása a vékony világoskék papírra nagyon meglepett. Még mielőtt rendszeresen írtam a Szabad Európa Rádiónak, időnként küldtem ezeket a riportokat egy Bálványi nevű disszidált újságírónak, aki tudósítója volt különböző magyar nyelvű külföldi rádióknak és aki Rodolfo barátja volt. Ezeket a riportokat Rodolfo a diplomáciai futár-csomagban küldte ki, s a kék papír azt a célt szolgálta, hogy aki a futár csomagot kibontotta és nem tudott magyarul, erről tudta meg, hogy a papírokat kihez kell küldenie.

Marianne gyorsan témát változtatott. Az volt az érzésem, hogy el akarta kerülni további kérdéseimet arra vonatkozóan, hogy miket tud még rólam.

"A most következő szombat este szeretném ha eljönne velem egy fogadásra amit X elvtárs ad."

X többször tagja volt a kormánynak különböző kapacitásokban. Egyike volt azon keveseknek, akik az emigrációt Nyugaton töltötték és megúszták a folyamatos tisztogatási akciókat, amelyek megtizedelték azokat, akik nem a Szovjet Unióba menekültek. Ebben az időben éppen a dezignált nagykövet volt az egyik skandináv államban. Apja jó nevű költő volt és tagja a földalatti kommunista pártnak a Horthy években. A rövid életű Kun Béla vezette kommunista kormánynak az első világháború után is tagja volt.

"Hogyan hivatta meg magát X házába?"

"Nekem vannak bizonyos módszereim és kapcsolataim, de erről nem beszélhetünk. Remélem kellemes partner lesz, használhatja minden tehetségét meghódítani engem. S minél meggyőzőbb lesz annál jobb mert azt a látszatot kell keltenünk, hogy ez a jóképű fiatal szövetkezeti elnök el akar bűvölni."

"Én természetesen hajlandó vagyok erre az áldozatra, mit meg nem teszek én egy jó ügyért. Hálátlan feladat, de hát valakinek kell vállalnia."

"Reméltem, hogy számíthatok magára, tudtam, hogy mindenre képes a rendszer ellen" tette hozzá hamiskásan. "De komolyan" folytatta, "találkozzunk szombaton este 8 órakor a Gerbeaud előtt s onnan majd taxival megyünk megnézni, hogy X elvtárs hogyan él. Azt hiszem nagyon tanulságos lesz."

Örömmel vártam a szombat estét, mert Marianne nagyon kellemes társaságnak bizonyult. Igaz, hogy világosan tudomásomra hozta, hogy kapcsolatunk soha nem lehet érzelmi, úgy éreztem, hogy időnként kissé flörtölt velem.

Szombat este Marianne viszonylag egyszerűen volt öltözve. Hosszú fekete bársony szoknya volt rajta és egy csipkével díszített fehér blúz. "Magán minden elegáns" üdvözöltem "de akármilyen egyszerűen is öltözik, maga mindenütt feltűnést kelt."

"Maga nagyon meg lesz lepve. Ezeknek a magas rangú kádereknek a feleségei nagyon jól tudják, hogyan kell öltözködni. Azt is észre fogja venni, hogy a káderek között nem igen lesz munkás származású, főleg intellektuelek, művészek és csak a legmagasabb rangú funkcionáriusok, akik tudnak viselkedni, mert mindnyájan a korábbi burgeois osztálynak voltak a tagjai."

"Hova is megyünk tulajdonképpen?"

"Oh igen, X elvtárs egy szép kis kastélyban lakik a Hősök Terén, azon a környéken, ahol sok külföldi követség van, amiknek a tagjai közül egy néhányan jelen is lesznek az estén."

A környéket elég jól ismertem, azt hiszem a pesti oldalnak ez volt a legelegánsabb része. Gyakran látogattam meg itt az Izraeli követség kereskedelmi attaséját, aki jó barátja volt az Izraelben élő nagybátyámnak, a "pocakos bankárnak". Felesége is ő is Erdélyből vándoroltak ki, magyar volt az anyanyelvük."

"Ha a Hősök Terére megyünk, fölösleges taxira várnunk, szombat este különben is nagyon nehéz üres taxit találni. Miért nem megyünk a földalattin?"

Marianne nem tudta a történetét ennek a földalattinak, amely a Vörösmarty térről indult és az állatkertnél ért véget. Az utolsó előtti megálló a Hősök Tere volt. Ez volt az első földalatti Európában, ünnepélyes felavatása 1896-ban volt, amikor a nemzet a millenniumot ünnepelte. Ferenc Jóska, a Monarchia császára jelen volt és utazott az első kocsiban, ahol egy emléktáblát helyeztek el a tiszteletére. Ezt a kocsit azonnal kivonták a forgalomból és elhelyezték a Közlekedési Múzeumban. A háború után a kocsit kihozták a múzeumból és forgalomba helyezték. És mi éppen abban a kocsiban utaztunk, ahol az emléktábla még mindig a császár utazására emlékeztetett. Marianne érdeklődéssel hallgatta a történetet és én hozzátettem: "Amint látja én ilyen történelmi nevezetességű járműn viszem magát egy közönséges taxi helyett."

A földalatti megállójától a kastély csak egy rövid sétányira volt. Az ajtót egyenruhás inas nyitotta ki, aki leellenőrizte, hogy a nevünk rajta volt-e a vendégek hosszú listáján. A fogadószobában már sok vendég gyülekezett és az volt a benyomásom, mintha valamelyik nyugati követség party-ján lettem volna. A férfiak jól szabott sötét öltönyben voltak, a nőkön divatos cocktail ruha volt. Pincérek forgolódtak a vendégek között, tálcájukon pezsgővel töltött poharakkal. A pincérek ruháján észrevettem a 'Gellért' szót, nyilván az egykor patinás Gellért szálló szolgáltatta az élelmet és a személyzetet erre az alkalomra. Annak ellenére, hogy a népi demokráciában a régi Gellért nívója alaposan lesüllyedt, ez itt nem látszott meg. Úgy tűnt, hogy a régi Gellért feltámadt, de csak az új uralkodó osztály számára. Az asztalok roskadásig voltak megrakva válogatott ínyencségekkel, közöttük tálak a legdrágább Fekete Tengeri 'beluga' kaviárral.

Marianne-t egy néhányan üdvözölték és bemutattak bennünket másoknak. Én csak két ismerőst fedeztem fel, az egyik egy jó nevű muzeológus volt, Edit kollégája a Szépművészeti Múzeumban, a másik V.M. akivel együtt szolgáltam Hajdúhadházán a VI/1 munkás században, és aki mindig indignáltam panaszkodott, hogy neki nem ott volt a helye. Anyja katolikus volt s apja is régen kikeresztelkedett. Azóta sem láttam, csak tudtam, hogy aktív kommunista és a Szabad Nép tudósítója.

A party jellege hasonló volt a Gézáékéhoz, de ott legalább az esküvő megünneplésére történt, ez itt csak egy volt a sok közül, amit a párt jó káderei adtak és a pletyka szerint mindegyik túl akart tenni a másikon. Ezeknek a 'kádereknek' fogalmuk sem volt a költségekről, mert csak fel kellett adni rendelésüket a Párt 'ellátó' hivatalának, amely mindent szolgáltatott ennek a kis számú de kiváltságos osztálynak. A számlát a kormány fizette, amit senki sem mert kritizálni. Az emberek többségének csak paprikás krumplira tellett, amíg ezeket kaviárral és más csemegével tömték.

"Ez az este tényleg nagyon tanulságos, ahogy maga ígérte" súgtam Marianne-nak. "Felháborító, hogy egy szegény országban az elit mit enged meg magának, amikor gyerekek nőnek fel anélkül, hogy a vaj ízét ismernék".

"Amit itt lát az semmi ahhoz képest, hogy mit költenek a lakásukra, ruházatukra, amit gyakran külföldről hozatnak, s utazásaikra. Ezeknek természetesen van útlevelük és sokaknak állítólag szép svájci bankszámlája is, soha nem lehet tudni jelszóval. De én nem azért hoztam magát ide, hogy a bennfentesek életszínvonalát tanulmányozza. Feltűnés nélkül forduljon jobbra és ott láthat egy magas, szőke hajú fiatalembert, ahogy két mutatós nővel társalog. Szeretném ha jól megjegyezné az arcát." A fiatal ember talán megérezte, hogy róla beszéltünk, lassan a mi irányunkba fordult, s lehet, hogy csak képzelődtem, de mintha megbiccentette volna a fejét Marianne felé.

"Ki ez?"

"Mindent meg fog tudni időben Sándor. Most egy kicsit vegyüljünk el a vendégek között. Nem fog megártani még egy kis francia pezsgő, aztán majd búcsút mondunk a derék házigazdánknak" tette hozzá Marianne kissé gúnyosan.

Amikor elhagytuk a házat egy darabig sétáltunk. Nagyon kellemes tavaszi este volt s megfogtam Marianne kezét. Kissé meglepetten rám nézett, de hogy a pillanat ne váljon kínossá, megjegyezte: "Természetesen azt a látszatot kell keltenünk, hogy romantikus kapcsolat van közöttünk, s ezt a szerepet kell játszanunk" tette hozzá kis kacérsággal a hangjában.

"Az este még fiatal, hova szeretne menni?" kérdeztem.

Megszorította a kezemet és halkan csak annyit mondott: "Magához."

Intettem egy taxinak. Marianne szorosan mellém ült, fejét ráhajtotta a vállamra és egyetlen szó nélkül érkeztünk el a lakásomhoz.

A liftet a bérházakban a házfelügyelő vagy valamelyik családtagja kezelte, s ezek mindnyájan gyanúsak voltak, hogy informátorok is. Hogy elkerüljünk egy ilyen találkozást, inkább gyalog mentünk fel a Szent István körút 2 alatti bérház harmadik emeletére.

"Meg fog lepődni, de én tudtam, hogy a lakásának a bejárata mindjárt a lift mellett van, úgy hogy látogatóinak nem kell a folyosón végig menni és kitenni magukat leskelődő és pletykás szomszédoknak.

"Kissé ijesztő, hogy maga mennyit tud rólam, de én szeretek veszélyesen élni" jegyeztem meg mosolyogva.

"Mégsem tudok magáról mindent, például nem tudtam, hogy a lakása ilyen szépen van berendezve. Jó ízlése lehet, feltételezem, hogy ilyen alapon választja meg nőismerőseit is."

"Természetesen". Átöleltem és gyengéden magamhoz húztam. Most már nem volt komoly és hivatalos. Amit láttam, az Marianne gyönyörű selymes arca volt. Mellei az én testemhez simultak, ajkaink egy szenvedélyes csókban találkoztak. Gyengéden felkarolva az ágyamba vittem.

* * *

Amikor reggel felébredtem, először azt hittem, hogy csak álmodtam. Persze nem álom volt, s tudtam, hogy ennek az éjszakának az emléke végig fog kísérni hátralévő életemben. Marianne gyöngédsége, hihetetlen szenvedélye felülmúlt bármit, amit eddig tapasztaltam.

"Jó reggelt". Marianne bejött a konyha irányából s az én pizsamámba öltözve tündéribbnek látszott még mint korábban. "Kávét főztem. Most már láthatja, hogy én nem vagyok mindig valamilyen céltudatos, hivatalos személyiség. Azt hiszem nem kell megerősítenem, hogy nagyon élveztem társaságát és az sem lehetetlen, hogy ez esetleg a jövőben megismétlődhet, de most el kell felejtenünk, mintha semmi sem történt volna. Megígéri ezt nekem?". S miközben megcsókolta a szemeimet, én beleegyezően bólintottam.

"Az a fiatalember, akire rámutattam, holnap este pontosan 7 órakor csengetni fog az ajtaján. Nem mondom meg a nevét, mert annyi neve van, mint egy kaméleonnak a színei. Majd ő bemutatkozik. Tartsa itt a lakásában két napig, s majd tudósítani fogom a következő lépésekről. A jelenlétét teljesen titokban kell tartania. Most már megérti, hogy miért kértem egy néhány héttel ezelőtt, hogy a bejárati ajtó zárját cserélje ki. Legyen nagyon óvatos, maga most egy nagyon fontos küldetésben vesz részt. Még valamit" tette hozzá miközben a kezembe adott egy kis papírt "jegyezze meg ezt a telefonszámot, s aztán a papírt semmisítse meg. Legközelebb meg fogom magyarázni ennek a fontosságát."

Amíg Marianne zuhanyozott és öltözködött én az ágyban maradtam dédelgetve az éjszaka emlékeit, felváltva egy néhány komorabb gondolattal. Milyen gyönyörű lett volna Marianne-nal találkozni más körülmények között. Vagy ha ez az egész lidércnyomásos rendszer hirtelen megbukna és mi nem lennénk tagjai ennek a veszélyes földalatti vállalkozásnak, csak két fiatal ember, akik találkoztak, egymásba szerettek, s együtt élnek, amíg meg nem halnak...

Jenney Tamásnak szorongó érzése lett, amikor idézést kapott a kerületi elöljáróságtól. Annak a nagy társadalmi rétegnek volt a tagja, akik nem tudtak elhelyezkedni, mert a háború után azzal vádolták őket, hogy közreműködtek a megszálló németekkel. Akiket súlyos háborús bűnökkel vádoltak, azok népbíróság elé kerültek és vagy kivégezték őket, vagy rendkívül hosszú börtönbüntetésre ítélték. Másokat "nem igazoltnak" minősítettek egy bizottság előtt, amelynek a tagjai a koalíciós pártokból kerültek ki, de ahol a kommunisták domináltak.

Tamás esete jellemző volt. Apja tábornok volt a Horthy hadseregben, de még 1936-ban nyugdíjba ment, úgy hogy semmi néven nevezendő szerepe nem volt a háborúban. Tamás politikából doktorált 1938-ban és azonnal állás ajánlatot kapott a külügyminisztériumtól. Tekintve, hogy jól beszélt angolul és franciául, kiküldték a londoni magyar követségre, alacsony rangú tisztviselőként. Amikor Anglia hadat üzent Magyarországnak, a követséget bezárták és Tamást a külügyminisztériumba osztották be. Amikor a németek elfoglalták Magyarországot, Tamás lemondott állásáról; ennek ellenére a háború után nem 'igazolták' s így nem hívták vissza a külügy-minisztériumba. Nemcsak állását vesztette el, hanem idős édesanyjától megvonták a férje után járó nyugdíjat is. Tamás akkor már nős volt, volt egy három éves kislányuk. Felesége titkárnő volt, de csekély fizetése a háború utáni inflációs időkben nem volt elegendő a család megélhetéséhez és Tamás édesanyjának az eltartásához. Tamás angol és francia órákat adott, de ahogy a kommunisták befolyása mind erősebbé vált, a nagyszámú 'nem-igazolt' állandó rettegésben élt. így ez az ártatlannak látszó idézés az elöljáróságra is izgalomra adott okot.

Ahogy Tamás belépett a szobába, ahová az idézés szólt, egy mellékajtó kinyílt. Megjelent egy középmagasságú, rendetlenül öltözött férfi. Arca nyúzott volt, kis barna szemeivel kutatóan nézett körül, fülei feltűnően nagyok és elállók voltak. Leült az íróasztal mögé, s intett Tamásnak, hogy foglaljon helyet a másik széken. Ezután bemutatkozott: "Kovács László vagyok."

Tamás soha nem látta ezt a személyt. Gyanús volt, hogy a szoba majdnem üres volt, nem úgy mint az elöljárósági hivatalok szobái, amik rendszerint zsúfoltak voltak. De még mielőtt tovább elmélkedhetett volna ezen, Kovács magabiztosan megszólalt: "Biztosan fogalma sincsen arról, hogy miért idéztük be."

"Nem, nincsen."

"Már hosszú ideje figyeljük tevékenységét; tisztában vagyunk a képességeivel, szeretnénk hozzásegíteni, hogy rendes állást kapjon, hogy anyagi helyzetük megjavuljon."

Tamás rendkívüli módon meglepődött. Lehetséges volna, hogy ebben a rendszerben valaki törődik az ő jólétével? De ezt a gondolatot hamar elhessegette. Ez az a rendszer amely hat héttel korábban hetvenkét éves anyját sok ezer emberrel, közöttük öregekkel egyetemben, úgynevezett nem-kívánatos elemként, vidékre deportáltak abból a célból, hogy így enyhítsék a lakáshiányt Budapesten. Próbált uralkodni magán és érdeklődő arccal nézett Kovácsra.

"Szeretne visszakerülni a külügyminisztériumba?"

"Természetesen" válaszolta Tamás, s remélte, hogy az arcán nem fog meglátszani megvetése a kommunista befolyás alatti kormány külpolitikáját illetően. Fogalma sem volt róla, hogy Kovács ki volt, de minthogy az elöljáróságon voltak, nyilvánvalóan valamilyen állami alkalmazott lehetett.

"Jenney kartárs, beszéljen nekem röviden a külügyminisztériumbeli munkájáról."

Tamás vázolta rövid karrierjét és hozzátette, hogy állásáról lemondott amikor a nyilasok kerültek uralomra.

"Ez ugyan igaz" jegyezte meg Kovács kissé gúnyosan "azzal a különbséggel, hogy négy hétig szolgálta a nyilas kormányt mielőtt lemondott."

Tamás nagyon meglepődött, hogy Kovács még ezt a jelentéktelen részletet is ismerte.

"Ez igazán ma már nem számit" legyintett Kovács "a fontos kérdés az, hogy maga lojális-e a mostani kormányhoz?"

"Természetesen, természetesen" válaszolta Tamás kissé bizonytalanul és aztán hozzátette: "Ön sem volna maradéktalanul boldog, ha hetvenkét éves édesanyját kitelepítették volna egy 250 km-re lévő tanyára, ahol csak vízért több kilométert kell gyalogolni."

"Mi segíteni tudunk ezen is." Aztán néhány kérdést adott fel Tamás külügyminisztériumbeli kollégáiról. Nagyon tájékozottnak tűntek a kérdései, de Tamás óvatosan csak azokról nyilatkozott, akik már korábban külföldre menekültek.

A beszélgetés ezek után megszakadt. Úgy tűnt, hogy Kovács el volt foglalva a gondolataival, Tamás pedig elhatározta, hogy megkérdi, hogy kinek a nevében van Kovács itt, de Kovács megelőzte.

"Meg kell kérnem" mondotta Kovács, "hogy ez a beszélgetés kettőnk között maradjon. Szeretném ha ismét találkoznánk mához egy hétre délután 3 órakor a Moszkva téri 'Vadvirág' eszpresszóban. De most mennem kell" és mielőtt Tamásnak még alkalma lett volna válaszolni, Kovács felállt és sietve köszönés nélkül eltávozott.

Majdnem szédülten ettől a meglepő találkozástól, Tamás lassan felemelkedett a székéből és ő is elhagyta a szobát. Az elöljáróság folyosóin sok ember volt, különböző szobák előtt vártak sorukra, de ahonnan ő jött ki, ott senki nem várakozott.

Tamás lassan leballagott a lépcsőkön. Erősen kitaposott cipőjében, régi agyonmosott ingében és kopott ruhájában, nem emlékeztetett a jóképű, magas, elegáns fiatal diplomatára. Kilépett az utcára, ragyogó tavaszi napsütésbe. Annak ellenére, hogy nem tudott semmit Kovácsról, olyan érzése volt, hogy a hírhedt ÁVH talán így szervezi be ügynökeit és undorral gondolt még csak ennek a lehetőségére is. Elhatározta, hogy még a feleségének sem fog említést tenni erről a találkozásról.

Előhúzta összehajtott szatyorját a zsebéből amikor a piacra érkezett. Miután a felesége állásban volt, Tamás intézte a ház körüli munkákat. Főzött, takarított és vásárolni is ő járt. Alaposan megfigyelte a piaci állapotokat, jegyzeteket készített az árakról és a hiánycikkekről, gondosabban, mint az átlagos vásárló.

A hét csak nem akart eltelni. Ideges volt és tisztában volt azzal is, hogyha valaki állást akar neki felajánlani, mert segíteni akar rajta, ezért nyilván fizetnie kell. Ahogy latolgatta az eseményeket, szilárdan elhatározta, hogy keserves anyagi helyzetük ellenére, semmilyen erkölcstelen dologba nem fog belemenni.

Amikor lelépett a villamosról egy héttel később a Moszkva téren, a tér közepén lévő óra szerint 10 perccel hamarabb ért oda. Nem akart korábban érkezni, s így céltalanul kóborolt. Egy perccel három óra előtt keresztülment a téren a 'Vadvirág' irányába. Megigazította nyakkendőjét, izzadt tenyerét megtörölte zsebkendőjével. Ahogy be akart lépni, valaki mögötte a nevén szólította.

"Üdvözlöm Jenney kartárs" mondta Kovács, ahogy utolérte Tamást. Kovács most jobban nézett ki, arca frissen volt borotválva, haja megfésülve. A hideg ellenére kalap nem volt rajta, a kabátja újnak és drágának tűnt. Lassan lehúzta puha szarvasbőrből készült kesztyűit és kezet nyújtott. Udvarias mosollyal üdvözölték egymást, s Tamásnak ismét feltűnt, hogy milyen nagy elálló fülei vannak.

"Talán inkább sétáljunk" és még mielőtt Tamás beleegyezésére várt volna, megindult a Hűvösvölgy felé. "Beszélgessünk" mondotta Kovács, s Tamás örült, hogy a társalgás barátságosan indult, s remélte, hogy végre többet fog megtudni.

"Biztos vagyok benne, hogy sokat gondolkodott a múlt heti találkozásunkon" folytatta Kovács.

"Be kell vallanom, hogy így van, de el sem tudom képzelni, hogy miért is törődne valaki a mi sorsunkkal."

"Nem vagyok meglepve" válaszolta Kovács nevetve. "A maga helyében én is így lennék. Azt hiszem, hogy említettem a múlt héten, hogy a beszélgetésünk bizalmas. Ez a kérésem a továbbiakra is vonatkozik."

"Ez természetes" mondta Tamás, hogy valamit válaszoljon, annak ellenére, hogy az egész dolog egyáltalán nem tűnt természetesnek.

"Hát akkor a tárgyra térek." Kovács megállt egy pillanatra, rátekintett Tamás kopott ruházatára és magabiztosan folytatta: "Nézze Jenney, mi nagyon örültünk annak a kijelentésének, amely szerint híve a mostani rendszernek és reméljük, hogy ezt komolyan is gondolja." Egy pillanatnyi csönd után, miután Tamás semmit sem válaszolt, így folytatta: "Nekünk szükségünk van értékes, intelligens emberekre. Úgy érezzük, hogy maga igazságtalanul volt mellőzve, annál is inkább, mert beosztása a külügyminisztériumban jelentéktelen volt, s arról sem tehet, hogy édesapja tábornok volt a Horthy hadseregben."

Szóval ezt is tudják, gondolta Tamás, de szótlan maradt. Kovács pedig csak várta szavainak a hatását. Egy kis elégedett mosoly futott át az arcán: "Mi el fogjuk helyezni egy képességeinek megfelelő állásba és intézkedni fogunk, hogy édesanyját azonnal hozzák vissza Budapestre. Jó fizetése lesz és cserében csak azt kérjük, hogy informáljon bennünket egy néhány munkatársáról." Az utolsó szavaknál lehalkította hangját, de szavait ennek ellenére rendkívül nyomatékosan hangsúlyozta.

Egy darabig csendben ballagtak. A csöndet csak a villamosok csilingelése szakította meg. Fiuk futballoztak az egyik ház előtt, semmi forgalom nem volt. Tamás szíve sebesen vert, tudta hogy csak egy lépés válassza el attól, hogy az ÁVH besúgója legyen.

"Nos" mondta Kovács kissé türelmetlenül, de anélkül, hogy a hangját felemelte volna.

"De kérem" válaszolta Tamás habozva "én nem tudom, hogy alkalmas vagyok-e erre. Ehhez sok bátorságra és önuralomra van szükség, és én soha ilyet nem csináltam."

Kovács megállt, megragadta Tamás karját, a szemeibe nézett és gyűlölködéssel a hangjában szinte sziszegte: "Szóval soha ilyet nem csinált? Talán tagadja, hogy amikor a londoni követségen dolgozott, állandóan információkat adott egy angol ügynöknek a német-magyar kapcsolatokról? Igaz vagy nem igaz?"

Tamást elöntötte a félelem. Honnan tudhatják ezt az esetet, ami 10 évvel korábban történt és rendkívül titkos volt? Nem tudott szóhoz jutni. Kovács olvasott Tamás szemeiben és élvezte győzelmét.

Néhány pillanatig egymásra meredtek. Kovács szemeiből már nem sugárzott a düh, inkább elégedettnek látszott, biztos volt benne, hogy győzött. Tamás így érezte, hogy megbénult, de hirtelen rádöbbent, hogy helyzete milyen kritikus. A szemei előtt megjelent a felesége, három éves kislánya és öreg, megtört, fehérhajú édesanyja, aki talán már életben sem volt. Valami furcsa erő szállta meg, ahogyan kínzójára nézett. Csak egy pár pillanatig tartana végezni vele, ha karmaiba kaphatná. De lassan visszanyerte nyugalmát, zsebkendőjével megtörölte verejtékes homlokát. Kovács lassan megindult, megérintette Tamás karját majdnem hogy gyengéden. Meg volt győződve arról, hogy Tamás elfogadja ajánlatát, de nem sürgette. Ebben a pillanatban Tamás megragadta Kovács karját és magából kikelve kiáltotta: "Nem, értse meg, hogy nem tudom, nem, nem!"

De az utolsó szó már kevésbé volt indulatos, Kovács ezt megérezte. Eltolta magától Tamást, egyet lépett hátra. Az arca ismét gyűlölködő volt és a fogai között sziszegte: "Ez tehát a döntése? Majd meglátjuk, hogy ki az erősebb. Csak gondoljon az anyjára és kislányára" és anélkül, hogy válaszra várt volna, sarkon fordult és elment.

Tamás megdöbbenve nézett az eltűnő Kovács után. Félig öntudatlanul felemelte a karját, mintha el akarta volna érni. Aztán hirtelen ráébredt helyzete súlyosságára. "Mit tettem Uramistenem, mit tettem?"

Tamás nem is emlékezett arra, hogy hogyan ért haza. Kislánya még az óvodában volt, felesége a munkahelyén, így magányában megpróbálta összeszedni gondolatait. Hogyan választotta őt az ÁVH ki? Most már biztos volt abban, hogy Kovács ennek a hírhedt intézménynek volt a tagja. Talán valamit megtudtak Rodolfóval való barátságáról? De aztán elhessegette ezt a gondolatot, mert Kovács egy szóval sem említette a külföldi diplomát, aki vele egy épületben lakott. Az a hír járta, hogy a külföldi diplomaták szomszédait és személyzetüket rákényszerítették, hogy azoknak minden lépéséről informálják az ÁVH-t. Az a gondolat, hogy besúgó legyen, hogy emberek megjegyzéseit, magatartásukat bejelentse, amivel sok bajt okozhat azoknak, elviselhetetlennek tűnt. De ugyanakkor felismerte, hogy Kovács javaslatának az elutasítása milyen súlyos következményekkel járhat. Embereket egyik napról a másikra kitalált bűnökkel vádoltak, valamilyen tárgyaláson el is ítéltek. De voltak olyan esetek is, amikor az ártatlan áldozat csak eltűnt.

A csengő megszólalt, felesége és kislánya jöttek meg. Mindkettőjüket megcsókolta. Egész este kislányával játszadozott, szíve tele volt szeretettel, gyöngédséggel és félelemmel, mert nem tudta, hogy mit hoznak az elkövetkező napok. Éjszaka nem tudta lehunyni szemét. Aztán odáig jutott, hogy már várta Kovács jelentkezését, hogy felajánlhassa szolgálatait. Rádöbbent, hogy ebben a játékban ő a gyengébb, s ellenfele nemcsak erősebb, de veszélyes is.

Két hétig semmi nem történt. Az ÁVH időt adott Tamásnak, hogy kellőképpen felmérje helyzetét. Ez nem az első és nem az utolsó ilyen esetük volt. Tudták hogy körülbelül két hét alatt a legkeményebb ember is betörik.

Tamás ismét kapott egy idézést az elöljáróságra, abba a szobába, ahol előzőleg találkozott Kováccsal. Ahogy sápadtan belépett a szobába, Kovács felugrott az íróasztaltól, Tamás elé ment, kezet ráztak és hellyel kínálta. Kis csönd után egymásra néztek és végül Tamás szó nélkül bólintott. Már nem volt mérges, már nem tiltakozott, tudta, hogy az ÁVH bábujává vált.

"Nézze kedves Jenney, ne álljon ehhez ügyhöz negatív magatartással. Maga bizonyára azt hiszi, hogy valami erkölcstelenségre vállalkozik, ha az Államvédelmi Hatóság szolgálatába áll." A nevet hangsúlyozta, ez volt az ÁVH hivatalos neve, és kettőjük között ez most hangzott el először. "Higgye el nekem" folytatta Kovács "mi soha nem bántunk ártatlan személyeket, de meg kell értenie, hogy a hatóságoknak sokszor van szükségük bizalmas információra." Ebben a pillanatban a telefon megszólalt. "Igen, igen....bejöhet, minden rendben van" és letette a telefon kagylót egy türelmetlen mozdulattal. "De visszatérve a beszélgetésünkre" folytatta "el fogjuk helyezni magát egy megfelelő állásba a közeljövőben." Ezzel kihúzott egy géppel írt ívet az aktatáskájából és odanyújtotta Tamásnak.

Tamás lassan elolvasta az írást, amiben hűséget és titoktartást ígért a Magyar Népköztársaságnak. Egy másodpercnyi habozással aláírta a nevét: Dr. Jenney Tamás. Ahogy Kovács az aláirt irat után nyúlt, egy oldalajtó kinyílt és egy nagyon jól öltözött, kitűnő megjelenésű fiatal ember lépett be. "Hadd mutassam be az elvtársakat egymásnak" és miközben Tamás kezet nyújtott, nem kerülte el figyelmét, hogy már elvtársnak szólították. "Kiss Endre elvtárssal lesz a jövőben kapcsolatban és azt javasolom, hogy jövő hétfőn találkozzanak a Vadvirág eszpresszóban."

Tamás alig tudta palástolni meglepetését. Ez a fiatal ember lehetett volna egy egyetemi tanársegéd, színész, vagy bárki, de semmi esetre sem így képzelte el az ÁVH-nak egy tagját. Gondolatait Kovács megszakította, aki közben felállt az íróasztaltól, kezet nyújtott és elköszönt.

Tavasz volt. A nap ragyogóan sütött, de Tamás észre sem vette. A szíve nehéz volt, úgy érezte, hogy a vállaira mázsás súly nehezedett. Nem nézett szembe a járókelőkkel, mellékutcákon ment haza. Úgy érezte, hogy a hátán nagy betűk voltak, amik átégtek ruháján bele a bőrébe: SPICLI.

Amikor hazaérkezett, lassan belenyugodva bizonytalan jövőjébe, kinyitotta az egyik szekrény ajtaját és belenézett a nagy tükörbe. Szemben állt vele egy magas, szőke, fiatalos arcú ember; szemei karikásak, egyik első foga hiányzott, amire nem tellett megcsináltatni, sokkal öregebbnek tűnt, mint amennyi a valóságban volt. Keserű arccal megfogadta: "Rendben van Kovács elvtárs! Spiclit csinált belőlem, de megfogadom, hogy újult erővel fogom a piaci adatokat gyűjteni a Szabad Európa Rádió számára és soha nem fogok a munkatársaimról olyan információkat szolgáltatni, amelyeknek kellemetlen következményei lehetnek." És ahogy rádöbbent helyzetére, felkiáltott cinikus mosollyal: "Az ördögbe is, kettős ügynök lettem!"

Tíz nap múlva édesanyja hazaérkezett a deportálásból.

* * *

Ábrányi állandóan unszolta Rodolfot, hogy több anyagot küldjön neki. Meg volt elégedve az én riportjaimmal, mert én nagyon vigyáztam arra, hogy csak megbízható híreket küldjek, ami nem is volt olyan könnyű. A legvadabb rémhírek keringtek állandóan a kommunista rendszer összeomlásától kezdve a vajellátás megjavulásáig. Csak azok, akik a vasfüggöny mögött éltek, tudják megérteni ezt mentalitást, amely hajlamos volt minden hihetetlennek tűnő hírt is tényként elfogadni. Amikor reálisan nem lehetett reménykedni, amikor megbízható hírekhez nem lehetett hozzájutni, az emberek minden szalmaszálba belekapaszkodtak.

Tamás heti vásárlásai nagyon sok jó és megbízható hírt jelentettek Ábrányin keresztül a Szabad Európa Rádiónak. A hentesüzletekben nem volt hús, de a mustártermelésünk ragyogó lehetett, mert a Közért üzletek egyébként üres polcain 5 literes mustárüvegek sorakoztak. Ez a mustár bőség sok viccre adott alkalmat, de nem pótolta a húst, amihez csak ritkán és hosszas sorban állás után lehetett hozzájutni; vagy legalábbis ez volt a látszat...

Dóra Misi, a szövetkezet szerszámműhelyének a vezetője, jó barátom lett. Természetesen nem tudott az én kapcsolatomról a Szabad Európa Rádióval, nagy kiterjedésű ismeretségi köre következtében mindig tele volt érdekes hírekkel. Egyik alkalommal azt mondta: "Amikor legközelebb kimegyünk a pestszentlőrinci öntödénkbe, megállunk Kőbányán, ahol szeretnélek bemutatni egy barátomnak." Meg is álltunk a központi vágóhídnál, amelyik hatalmas volt és normális időkben bőségesen ellátta a fővárost és környékét hússal. Hús helyett azonban 'éberség' volt. A rendszer olyan paranoid volt, hogy a vágóhidat úgy őrizték, mint egy titkos katonai telepet. Misi lehivatta a barátját, aki elég fontos beosztásban dolgozott, s aki igazolta, hogy látogatásunk hivatalos volt. Ahogy bementünk, Misi nem sokáig habozott: "Mutasd meg Sándornak, amit nekem is megmutattál a közelmúltban. A barátja nem kérdezett semmit, s megindultunk az egyik hatalmas épület irányába.

"Milyen csöndes itt minden" mondottam.

"Nagyon is csöndes" volt a válasz. "A háború előtt ez volt Közép Európa legnagyobb vágóhídja. Ma azonban a helyzet más, egészen más."

Az épület ahová beléptünk egy nagy hűtőház volt. A bejáratnál fehér köpenyt kellett felvennünk. A hűtőház tömve volt importált argentin marhával és disznóval. Végeláthatatlan sorokban lógtak a hatalmas hústömbök.

Én soha nem láttam belülről egy ilyen raktárt, a hihetetlen mennyiségű friss hús szédítő látvány volt. Ezekben az időkben a húshiány már olyan méreteket öltött, hogy a sorban állók közül is csak kevesen jutottak hozzá. És itt elegendő hús volt felhalmozva, amiből hónapokon keresztül el lehetett volna látni a lakosságot.

"Mi történik itt? Az üzletekben alig látni néha húst" kérdeztem.

"Nem mondhatok sokat. A hús a Párt fennhatósága alá tartozik. Mi csak bizonyos üzleteknek szállítunk, ahol a Párt főfunkcionáriusai 'vásárolnak', továbbá a diplomáciai kar részére fenntartott üzleteket látjuk el, ahol csak dollárért szolgálnak ki, és természetesen ellátjuk a nagyszámú szovjet küldöttséget. Amikor munkaidő után ki akarunk lépni a kapun, minden alkalommal megmotoznak bennünket, nehogy húst csempésszünk ki. Mi, akik itt dolgozunk és szemtanúi vagyunk ennek a bőségnek, még egy kilogrammnyi húst sem vihetünk haza a családunknak. Elég szomorú" tette hozzá halkan.

Az egyik Ábrányihoz küldött jelentésemben utaltam a piaci helyzetre Tamás megfigyelései alapján. Az emberek azt hitték, hogy az élelmiszer hiány fő oka a gazdasági rendszer dilettáns vezetése volt, amihez hozzájárult a soha véget nem érő jóvátétel fizetése a Szovjet Uniónak. De amikor a Szabad Európa Rádió részletesen leírta, hogy milyen hatalmas húsmennyiségeket importálnak devizáért, amihez csak a kiváltságosak jutnak hozzá, ez az embereket dühbe gurította. Ennek ellenére a munka utáni gyűléseken mindenki felállt Rákosi vagy Sztálin nevének az említésekor és félelmében részt vett a ritmikus tapsban. A városok tele voltak festett jelszavakkal, a nagyobb gyárak és hivatalok tetején hatalmas vörös csillag díszlet. Minden hivatalban, iskolában Sztálin és Lenin fényképe között ott virított Rákosi is, akit nem lehetett másképpen említeni mint a haza bölcs vezére. A magyar kommunisták túltettek a Sztálin-imádaton is, amikor Rákosiról volt szó. Félelmében látszólag mindenki egyet értett Magyarország szovjetizálásával annak ellenére, hogy senki sem hitt benne.

* * *

Egy néhány héttel azután, hogy Tamást beszervezte az ÁVH, értesítették, hogy adja be életrajzát az egyik nagyobb állami export-import vállalathoz. Amikor behívták személyesen, nyilvánvaló volt, hogy az állást valaki már biztosította számára. Ezek a külkereskedelemmel foglalkozó vállalatok állandóan kerestek olyanokat, akik folyékonyak beszéltek és leveleztek angolul és franciául. Tamás helyettese osztályvezető lett egy irodában, ahol kizárólag angol és francia vállalatokkal voltak kapcsolatban. Az elegánsan berendezett irodákban a hangulat egészen más volt mint más állami vállalatoknál, ahol a párt jelenléte mindenre rányomta bélyegét. Az államnak olyan nagy szüksége volt külkereskedelemre, hogy ezeket a hivatalokat szakemberek és nem káderek töltötték meg. Ez volt az egyik oka annak, hogy az ÁVH olyan fontosnak tartotta, hogy informátorjai legyenek. Mint minden állami hivatalnak, ennek is volt egy névleges pártszervezete egy jó káderrel az élén, aki azonban igen kényelmetlenül érezte magát a jó képzettségű, művelt polgári származású alkalmazottak között. Tamás nagyon hamar rájött, hogy valamennyi kollégája a rendszerváltozás előtt is kapcsolatban volt a külkereskedelemmel. Ezek értették a munkájukat, s nem lehetett őket csak úgy helyettesíteni lojális párttagokkal. Tamás sokat gondolt arra, hogy hányan lehetnek a kollégái között besúgók.

Néhány hét múlva Kiss Endre, a jó külsejű fiatal ÁVH ügynök meghívta Tamást egy találkozóra ismét a Vadvirág eszpresszóba. Ez a találkozás barátságos volt, nem úgy mint múltbeli találkozásai Kováccsal. Tamáson új ruha és cipő volt.

"Nagyon sikeresnek néz ki," jegyezte meg Kiss mosolyogva.

"Úgy is érzem magam, amit az új állásomnak köszönhetek. Amikor megkaptam az állásomat, rögtön előlegeztek 6 havi bért, s megnyugtattak, hogy év végéig még csak nem is kezdik levonni. Sőt azt is hozzátette a személyzeti osztály vezetője, hogyha a munkámat jól végzem, akkor az egész előleget megkapom prémiumnak és így semmit sem kell visszafizetnem. Anyám hazajött, szeretem a munkámat, elégedett vagyok."

Tamás utólag rájött, hogy túl bőbeszédűen, de őszintén írta le új helyzetét, ha nem is teljes hűséggel. Nagy megkönnyebbülés volt számára, hogy a nyomorúságos életük jóra fordult, annak ellenére, hogy tudta, hogy milyen gyalázatos árat kell fizetnie érte. De megjegyzései őszintének tűntek, s nagyon jó benyomást tettek Kissre.

"Végezze a munkáját jól és lelkesedéssel, biztosíthatom róla, hogy a jutalom nem fog elmaradni. Meg kell értenie, hogy legalább minden második nyugatról érkező üzletember kém is. Nekünk nagyon éberen kell őriznünk az állam titkait, és résen kell lennünk, nehogy beszervezzék a vállalat alkalmazottait kémkedésre."

Tamás beleegyezően bólintott, de arra gondolt, hogy ezek őrültek. El sem tudta képzelni, hogy egy export-import vállalat milyen államtitkokat rejtegethet. Normális államokban az ilyen vállalatok adatait közzé teszik; de egy gyenge és paranoid rendszer mindenütt harcol a vélt ellenséggel.

Kiss hamarosan rátért találkozásuk céljára. Adott Tamásnak egy rövid listát kollégáinak a neveivel. A feladata az volt, hogy megfigyelje őket, beszélgetésbe elegyedjenek és mindent, amit megfigyelt jelentsen; a munkájukhoz való hozzáállásukat, politikai nézeteiket, kikkel tartanak fenn kapcsolatot, egyszóval az Államvédelmi Hatóságot minden érdekelte. Tamásnak kéthetenként kellett megfigyeléseit írásban benyújtania, s ha valamilyen rendkívül fontos észlelése volt, Kisst telefonon kellett hívnia azonnal. Kiss világosan tudomására hozta, hogy a jelentéseknek alaposaknak kell lenniök és a sorok között jelezte, hogy nem Tamás volt az egyetlen emberük és nyilván voltak olyanok is, akik Tamást figyelték.

Kiss befejezte a kávéját, de mielőtt elköszönt, nem túl sok hangsúllyal odavetette: "Mi nem voltunk tisztában azzal, hogy maga ugyanabban az épületben lakik, mint Rodolfo Petrocelli, az olasz sajtóattasé. Ismeri?"

"Igen ismerem, néha bridzselünk együtt."

"Ez nagyon jó. Szeretném ha mindent elmondana róla, a szokásairól, a barátairól, a politikai nézeteiről. Mindent! Írjon azonnal egy jelentést róla, s azután minden hat hétben jelentsen róla. Ez nagyon fontos számunkra, maga pedig így biztosíthat bennünket lojalitásáról. Mindent kövessen el!"

Tamás még akkor este beszélt Rodolfoval, s minden habozás nélkül elmondta kapcsolatait az ÁVH-val.

"Mi volt a benyomásod?" kérdezte Rodolfo. Sejtenek ezek valamit a Szabad Európa Rádióval való kapcsolatunkról, vagy csak megragadták az alkalmat, hogy engem is figyelj?"

"Majdnem biztos vagyok benne, hogy nem tudnak semmiről, de azért nagyon óvatosnak kell lennünk. Megmondtam, hogy esetenként bridzselünk együtt, nem mertem tagadni, mert nem tudtam, hogy a kérdés nem beugratásnak volt-e szánva. De szeretném, ha a rólad szóló jelentéseimet együtt írnánk meg."

Miután Tamásnak most már rendszeres elfoglaltsága volt, nem tudott többé piaci híreket szerezni a Szabad Európa Rádiónak. De abban biztos volt, hogy az új állásában és nyugati üzletemberekkel való kapcsolatai következtében értékes új anyagot fog tudni gyűjteni.

Tamás jelentései Kissnek nem voltak túl alaposak, csak olyan dolgokat jelentett kollégáiról, amik köztudomásúak voltak. Az ÁVH tisztában volt azzal, hogy a külkereskedelmi vállalatnak a párttitkár kivételével egyetlen alkalmazottja sem volt kommunista és az volt a gyanújuk, hogy az alkalmazottak között lehet néhány olyan is aki a nyugati hatalmak számára kémkedik. Tamás gyanította, hogy a kollégái megvetik a rendszert, de érzéseiket jól palástolták, soha nem politizáltak, meg akarták tartani viszonylagosan jó állásukat. A helyzet különben is az volt, hogy az emberek nem mertek politizálni. Ezt a magatartást más informátorok is megerősíthették, úgy hogy Kiss nem gyakorolt különösebb nyomást Tamásra több információért. De ellensúlyozta nem túl alapos jelentéseit kollégáiról a Rodolforól adott részletes jelentésekkel, amit együtt fogalmaztak meg, s ami Rodolfonak különben sem árthatott.

Tamás korábbi jelentései a piacokról fontosak voltak, s mivel most nem szolgálhatott ezekkel, rám nehezedett a nagyobb nyomás. Balatoni, aki rendszeresen kézbesítette ki családoknak a külföldről küldött pénzeiket, nagyon értékes informátorrá vált. Néhányan akiket már többször látogatott meg bizalmukba fogadták, s feltárták nyomorúságos életük részleteit és ezen keresztül a rendszer durvaságát és kegyetlenségét.

* * *

Hírek keringtek arról, hogy akik ellátogattak az angol követségnek a magyar közönség számára fenntartott könyvtárába, azokat beidézték, számosakat letartóztattak és internáltak. Ez a könyvtár volt az egyetlen Magyarországon, ahol a látogatók külföldi magazinokat, újságokat olvashattak, angol nyelvű könyveket kölcsönözhettek, s olykor egy-egy filmet nézhettek meg. Ezen kívül az újságárusoknál csak egy angol nyelvű újság, a 'Worker" volt kapható, ami az angol Kommunista Párt hivatalos és unalmas Sztálinista lapja volt. A londoni magyar követségnek szintén volt egy könyvtára az angol közönség számára, ahol a látogatókat senki sem kérdezte ki, vagy zavarta.

Az angol követség és a könyvtár a Harmincad utcában volt, néhány lépésre a Vörösmarty tértől. Egyik este későn arra felé mentem haza, amikor a Pipacs bár már bezárt, ahová gyakran jártam, mert kiváló hely volt híreket és pletykákat hallani. Zsizsi, a rendkívül szép kiszolgálónő a bárpult mögött állítólag aktív tagja volt az ÁVH-nak. Az ő feladata volt kapcsolatot teremteni a bárba látogató külföldi diplomatákkal, akik közül sokan jártak oda a nyugati stílusú zene miatt. A két tagú zenekarnak a zongoristája a rendkívül tehetséges Doris volt, akinek a férje, Hircsák Pista ügyvéd, korábban a magyar válogatott jéghoki csapatnak volt a kapusa. De miután kiöregedett, nem részesült a kedvezményekből, amiket a jó sportolóknak adtak, s így feleségének a keresete hozzájárult a megélhetésükhöz. A dobos, Dr. Ilosvay Guszti barátom, aki különben orvos volt az Üllői úti klinikán, így segítette hozzá családját megélhetésükhöz. Vallásos katolikusok voltak, hat gyerekkel megáldva...

Már elmúlt éjjel két óra, s reméltem, hogy a Vörösmarty téren taxihoz jutok. Ahogy befordultam a Harmincad utcába, a közvilágítás hirtelen kialudt, ami nem volt túlságosan szokatlan. Ami szokatlan volt, hogy hirtelen rájöttem, hogy hogyan figyelik meg azokat akik beléptek az angol követség kapuján. A meglepetésem tökéletes volt! Nem tudtam levenni a szememet a követséggel szemben lévő épületről, de miután a követség előtt ott állt, mint minden követség előtt, az ÁVH egyik egyenruhás tagja, úgy viselkedtem, mintha semmi különöset nem észleltem volna. De az utca végén visszafordultam és ismét végigmentem a sötét, rövid Harmincad utcán.

A követséggel szemben volt az államosított tisztító vállalatnak, a 'Patyolat'-nak egyik üzlete. A cégtábla, mint az összes Patyolat üzleten, a szokott kékszínű üvegből volt, amire nagy fehér betűkkel volt ráfestve a 'PATYOLAT' szó. De ez a tábla kissé más volt. Az O betű közepe nem volt kék, hanem fekete. A fekete rész átlátszó volt, s mögötte világosan ki lehetett venni egy filmfelvevő kamerát, amelyik az angol követség bejáratára volt irányítva. A fekete festék az O betű belsejében, valamilyen különleges anyagból készülhetett, amin keresztül a kamera ugyan láthatatlan volt az utcáról, de hatásosan filmezte a követség bejáratát. Alig tudtam uralkodni magamon. Rögtön tudtam, hogy ennek a hihetetlenül szerencsés pillanatnak a következtében figyelmeztetni lehet a követség gyanútlan látogatóit.

Egy héttel későbben a Szabad Európa Rádió részletesen leírta, hogy mi rejtőzik az ártatlan 'PATYOLAT' szó mögött. A következő reggelen érdekes módon a szép nagy kék üveg tábla be volt törve, mögötte semmi nem volt látható, hogy így bizonyítsák a Szabad Európa Rádió hallgatóinak a közvetítés szavahihetetlenségét. De én szemtanú voltam, én pontosan láttam az elrejtett filmfelvevőt. Később az angol követség bezárta a könyvtárat látogatók hiányában...

A munkaidőnk általában délután 5 órakor ért véget, s ezen a napon kivételesen pontosan kiléptem az irodám ajtaján, mert ez volt az a nap, amikor a Marianne által X partiján megjelölt személyt vártam, akit két napig kellett rejtegetnem.

Hazafelé vásároltam felvágottat és más élelmiszereket, hogy hideg vacsorával várjam vendégemet.

A csengő pontosan 7 órakor megszólalt. Kint már sötétség volt és a halványan megvilágított lépcsőházban ott állt vendégem. Köpenyén a gallér fel volt hajtva, kalapját mélyen a szemébe húzta, nehéz volt megismerni. Intettem, hogy lépjen be az előszobába, levette a kalapját és kezet ráztunk.

"Az én nevem Juri" mondta magyarul, de kis idegenes kiejtéssel. Közben körülnézett, mintha biztos akart volna lenni abban, hogy egyedül vagyunk. A redőnyt az előszobám ablakán már korábban gondosan bezártam, úgy hogy senki nem láthatott be a folyosóról. Barátságosan rámosolyogtam s kértem, hogy vegye le a köpenyét. Ezt lassú mozdulattal meg is tette, de mintha gondolatai közben másutt jártak volna. Aztán intettem az ajtó felé, amelyik a nappali szobába vezetett.

"Nagyon szépen lakik" jegyezte meg udvariasan.

"Helyezze magát kényelembe, mintha otthon lenne."

Leült egy kényelmes fotelbe a kandalló mellett, s lassan körülhordozta tekintetét a nagy szobán, amely barátságos és meleg volt.

"Sajnálom, hogy így az életébe csöppentem. Nem tudom, hogy Marianne mit mondott rólam, de engem biztosított, hogy jó kezekben leszek." Ebből a megjegyzésből rájöttem, hogy Juri őt nem Margitnak, hanem Marianne-nek ismerte. Az oka ennek nyilván óvatosság volt, így a továbbiakban én is Marianne-ként említettem.

"Marianne nem sokat mondott nekem, csak annyit, hogy körülbelül két napot fog itt nálam eltölteni. Legyen egész nyugodt, én nem várok senkit, de ha véletlenül valaki mégis beállítana váratlanul, akkor majd úgy viselkedünk, mint kollégák egyetemi éveinkből. S ami a kissé idegenes kiejtését illeti, azt majd azzal magyarázzuk, hogy Jugoszlávia magyar-lakta vidékéről való. De biztos vagyok benne, hogy senki nem fog bennünket zavarni. Én kivettem egy néhány napos szabadságot, s úgy tudják a kollégáim, hogy vidékre utaztam. Mit szólna egy italhoz?"

"Nagyon jól el tudnám viselni." Pertut ittunk és egymás egészségére ürítettük poharunkat. Ezután egy kis zavart csend támadt, nem tudtam hirtelen mihez kezdeni, de Juri, vagy ki tudja, hogy mi volt az igazi neve, közelebb hajolt és halkan így szólt:

"Igazán nem tudom, hogy ki vagy, de az ösztönöm valahogy azt súgja, hogy bízhatom benned, és vállalom ezt a kockázatot. Én egész életem során egyik kockázatot a másik után vállaltam, de mostanáig nem ért csalódás. Most az életemnek egy fordulópontjához érkeztem, s remélem, hogy jó szerencsém nem fog elhagyni. Persze ebben nem lehetek biztos. Arra figyelmeztetlek, hogy ha valamiről nem tudsz, az nem hozhat bajba. De ha hajlandó vagy te is kockáztatni valamit, akkor meghallgatod a történetemet már csak azért is, mert nem vagyok benne biztos, hogy életemnek ezt a fordulópontját túlélem-e. Ha túlélem és elérem rendeltetésemet, akkor csak felejtsd el ezt a beszélgetést. De ha nem és te és Marianne túlélitek, akkor szeretném ha a történetemet elismételnétek a nyugati hatóságoknak. Természetesen, ha nem kívánod vállalni ezt a kockázatot, mondd meg őszintén, én meg fogom érteni. S akkor majd agyonütjük az időt valamivel; beszélgetünk nőkről, futballról, vagy bármi másról."

Juri vett egy mély lélegzetet. Ismét megtöltöttem a poharát, a konyakot lassan megitta, láthatóan minden cseppje jól esett. De mielőtt még válaszolhattam volna a kérdésére, megjegyezte:

"Egész életemben arra tanítottak, hogy tudjak titkot tartani, hogy gyanakvó legyek, ne bízzak idegenekben, még barátokban sem. Milliószor hallottam ezeket a szabályokat az évek során amit a Szervezetnél töltöttem, és most minden gátlás nélkül képes vagyok kiönteni a lelkemet egy teljesen idegen személynek!"

Fogalmam sem volt, hogy a 'Szervezet' amire utalt, mi volt. Marianne is nagyon szűkszavú volt Jurit illetően, de már annyi tapasztalatom volt ilyen ügyekben, hogy nem kell feleslegesen kérdezősködni. Volt egy olyan érzésem, hogy a történet amit hallani fogok nem lesz mindennapi. A szemébe néztem és így válaszoltam:

"Én remélem, hogy alkalmad lesz az illetékeseknek elmondani a történetedet, de ha nem, légy benne biztos, hogy kívánságodat teljesíteni fogom. De miután a lelkünk és testünk a konyakon kívül mást is kíván, behozok egy néhány szendvicset."

Kiléptem a szobából a kis tea-konyhába és egy néhány pillanattal később hallottam, hogy Juri zongorázott. Valamilyen melankolikus szláv dalnak tűnt, amit játszott sok érzéssel. Csendben visszamentem és halkan leültem, hogy ne zavarjam meg. Érzelmes pillanat volt, ahogy Juri visszanyúlt a múltjába a zenén keresztül, mintha erőt akart volna gyűjteni a bizonytalan jövendőhöz. Én izgatott voltam, aggódtam is, meghatottak az érzelmei, de készen voltam a történetére.

Juri befejezte a dalt.

"Remélem nem bánod, de nem tudtam ellenállni a kísértésnek. A zene úgy-ahogy megnyugtat és egy néhány pillanatra elfeledteti az élet valóságait. Ha egyszer megérem, hogy nyugdíjba mehetek, akkor szeretnék valahol egy farmon élni sok könyvvel és egy zongorával. Vajon túl nagy ez a kívánság?" Nem várt választ a kérdésére. Gondolatai messze járhattak, talán valahol egy kis orosz faluban. Most már majdnem biztos voltam benne, hogy orosz. A neve orosz volt, bánatos zongorajátéka sok szomorúságról beszélt, egy nagy nemzetről, amelynek történelme során nem sok áldásban volt része.

"Hát hol is kezdjem?" de nem várt választ, hanem hozzákezdett, hogy lepergesse életének hihetetlen történetét.

"Természetesen te jobban ismered a magyar történelmet mint én. Az első világháború után volt itt egy rövid kommunista uralom. Apám akkor 22 éves volt, közgazdaságtant tanult az egyetemen. Kollégáival lelkesen csatlakoztak a forradalomhoz, s apám fiatal kora ellenére Kun Béla egyik asszisztense lett. Én gyakran kérdeztem ennek a kommunista kormánynak a rövid életéről. Mindig a nyugati kapitalistákat hibáztatta, különösen Clemenceau-t, akinek akkor vezető szerepe volt a háború utáni Európa kialakításában.

"Apám szerint a forradalomnak komoly sikerei voltak. Példának hozta fel a hirtelen megszervezett magyar vörös hadsereg eredményeit. Alaposan megverték a cseheket, s felszabadították a trianoni békeszerződésben már a cseheknek ítélt Felvidéket. De Clemenceau megígérte, hogy ha visszavonulnak Csehszlovákiából, ami Franciaország új szövetségese volt, akkor követelni fogja, hogy a román csapatokat, amelyek időközben kihasználva a zűrzavart mélyen benyomultak magyar területre, kivonják. Kun Béla ki is vonta a magyar csapatokat Csehszlovákiából, de ahelyett, hogy a románok is kivonultak volna, mint ahogy azt Clemenceau megígérte, újabb támadást indítottak és elérték Budapestet, aminek következtében a kommunista kormány összeomlott. A vezetők, közöttük apám, elmenekültek a Szovjet Unióba, ahol hősökként fogadták őket."

"Apám, aki egy polgári zsidó családnak volt a tagja, még csak el sem tudott búcsúzni szüleitől a nagy sietségben, akik különben elítélték fiukat a kommunistákhoz való csatlakozása miatt. Annak ellenére, hogy nagyon ragaszkodott szüleihez, olyan lelkesen hitt a Marxizmusban, hogy ez vált elsődlegessé az életében. Nem mert levelezni a szüleivel Moszkvából, mert félt, hogy retorzióknak lesznek kitéve miatta, úgy hogy kapcsolatuk teljesen megszakadt."

"Én 1925-ben születtem, anyám orosz volt, és életem első éveiben csak oroszul beszéltem. Soha nem tűnt fel nekem, hogy apám idegenes kiejtéssel beszélt oroszul, mindaddig, amíg el nem kezdett tanítani magyarul. Anyám is megtanult magyarul, de erős akcentussal beszélte. Én elég hamar megtanultam magyarul, apám aki rajongója volt a magyar irodalomnak, sok versre tanított meg. Egy sereg Petőfi verset még most is el tudok szavalni. De mindennek ellenére, amint láthatod, a kiejtésemen érezhető, hogy nem magyar az anyanyelvem. Különben nem sokra emlékszem azokból az időkből, amit tudok, azt anyámtól tudom, aki nagyon szeretett visszaemlékezni azokra a lelkes napokra. Remélem nem nagyon untatlak, de hogy megértsed ezt az egész történetet, le kellett festenem a hátteret."

"Én készen vagyok meghallgatni a történetedet. Az egész este előttünk áll, de ha ez nem lenne elég, van még másik két napunk. Hadd csináljak egy jó eszpresszó kávét, ami ugyan kissé erős lehet számodra, ha nem szoktál hozzá."

"Normálisan így is volna. Oroszok nem isznak sok kávét, a legtöbbjük azt sem tudja, hogy mi az eszpresszó. De én nagyon kedvelem, majd a későbbiek folyamán meg fogod tudni, hogyan ismertem meg."

Miután behoztam a kávét, Juri éppen körbejárta a szobát, ujját az ajkaira helyezte, nehogy megszólaljak. A kezében egy töltőtollra emlékeztető tárgy volt. Az egyik végét a fal felé tartotta, aztán a könyvespolcra irányította, a lámpákra, gyakorlatilag mindent célba vett vele. Amikor befejezte, a készüléket beletette egy kis bőr tokba: "Ez a hely tiszta. Biztos akartam lenni benne, hogy mások nem hallanak bennünket." Erősen hangsúlyozta a 'mások' szót.

Én örültem, hogy átestünk ezen az ellenőrzésen. Lakásokat, irodákat lehallgattak, ez olyan gyakori volt, hogy az emberek paranoiddá váltak félelmükben.

"Ez nagyon jó" mondta, ahogy szippantott a kávéjából. Majd letette a csészéjét és rám nézett. Kék szemei kutatók voltak, szőke haja kissé hullámos. Hosszas csönd ereszkedett ránk. Éreztem, hogy egy kis bátorításra van szüksége:

"Folytasd, kérlek."

"Amikor hat éves voltam beírattak egy olyan iskolába, amit a kiváltságosak gyermekei számára tartottak fenn. Anyai nagyapám egyik alapítója volt a Szovjet Uniónak, nagyon befolyásos tagja volt a Kommunista Pártnak. Újságíró volt. Apám amikor Moszkvába menekült, gyakornokként a Pravdához került. Ez alkalmat adott neki, hogy tökéletesen megtanuljon oroszul, s az idők folyamán tagja lett a szerkesztőségnek. Anyám, aki egyetemre járt, a nyári szünetben szintén a Pravdánál dolgozott, így ismerkedtek meg. Két éves udvarlás után, miután anyám megkapta diplomáját újságírásban, megesküdtek. Mindketten nagyon aktívak voltak a Kommunista Pártban. Anyám mindig elkísérte apámat a havi találkozásra a többi magyar menekülttel, ahol gyakran szőttek terveket győzelmes visszatérésükről. Teljesen hittek a kommunista dogmákban, a kommunizmus elterjedésében és helyzetüket csak ideiglenesnek tekintették Moszkvában. "Egy lépés hátra, két lépés előre" idézték gyakran Lenin tanulmányát az elkerülhetetlen történelmi változásokról.

"Az iskola, ahova kerültem, a Kremlin közelében, valóban különleges volt. Nagyon sok gyereket hatalmas hivatalos luxus autókon hoztak. Az angol nyelvet azonnal bevezették és a tantárgyak felét angolul tanították. Az épületben voltak más osztályok is, ahol nem az angol, hanem spanyol, francia, német és más nyelvek domináltak. Fiatalon hamar tanul az ember, s a negyedik év végére mindnyájan folyékonyan beszéltük az angol középosztály nyelvét. Úgy tűnt, hogy a tanítóink angliai születésűek voltak. Nagyon sok időt töltöttek velünk egyenként is, ha szükséges volt. Az osztályunkban csak 15 diák volt, különben az elemi iskolában az osztályokban 40-50 diák volt. A tanítók állandóan emlékeztettek bennünket arra, hogy a Pártnak köszönhetjük ezt a kiváltságos oktatást. Mi szolgai módon ismételtük a párt jelszavait, annak ellenére, hogy nagyon fiatalok voltunk ahhoz, hogy meg is értsük. De ez a politikai nevelés korán kezdődött, s csatlakoztunk az Úttörőkhöz, ami az iskolán belül működött. Büszkén masíroztunk, énekeltünk, lobogtattuk vörös zászlónkat mint jövendő tagjai a Komszomolnak, ahol majd előkészülünk a következő lépésre, a párttagságra, ami akkor úgy tűnt, mint a legfontosabb célja az életünknek."

"Mi igen jó körülmények között éltünk és fogalmam sem volt arról, hogy a tömegek hogyan éltek. A szüleim gondosan megválasztották barátaimat, akik mind magas rangú pártfunkcionáriusok gyerekei voltak. Tíz éves lehettem, amikor az iskolaév után egy újonnan kapott nyaralóban, nem túl messze a fővárostól, töltöttük a nyarat. Ott apám, aki mindig utánunk jött a hét végére, egy alkalommal komoly beszélgetésre fogott. Megmagyarázta, hogy miután jól tanulok, még egy jobb iskolába fogok kerülni kb. 100 km-re Moszkvától, s ott is fogok lakni. Én nem lelkesedtem érte, hogy szüleim és fiatalabb leánytestvérem nélkül éljek, de fokozatosan meggyőztek arról, hogy mindez az én érdekemben történik. Szüleim megígérték, hogy gyakran meg fognak látogatni, s a nyári szünidő végére már örömmel gondoltam az új helyre, különösen amikor megtudtam, hogy az iskolának futball csapata is volt, ami az én kedvenc sportom volt."

"Nagyon jól emlékszem amikor szeptember elején nagyapám hatalmas sofőr-vezette autója jött értünk, szüleimmel azon mentünk az új iskolához. Az iskola igazgatója üdvözölt bennünket, s csak rövid néhány percünk maradt, hogy elbúcsúzhassam a szüleimtől. Eddig az ideig az életem védett volt minden viszontagságtól. A szüleink csak nekünk éltek, s mindig a legjobbat akarták húgomnak és nekem. Anyám tartotta a fegyelmet a családban. Valahányszor meg akart fenyíteni bennünket, apámhoz szaladtunk védelemért. Amikor anyánk utánunk szaladt, akkor apám a karjába kapta, megcsókolta, s anyám le lett fegyverezve. Szüleim rendkívül szerették egymást, boldogok voltunk, s feltételeztem, hogy az egész Szovjet Unió egy nagy boldog család volt. Sok évvel későbben tudtam csak meg, hogy a közönséges emberek milyen nehéz körülmények között éltek. Állandó hiány volt lakásokban, élelmiszerben, ruházatban. Nagyon gyakran voltak tisztogatási akciók, amikor emberek eltűntek. Szerencsére szüleim és nagyapám, aki magas rangú funkcionárius volt, megúszták a tisztogatásokat. Amikor mindezekre rájöttem, akkor próbáltam megmagyarázni magamnak a dolgokat. Az évek során folytonosan ki voltam téve a párt propagandájának, teljesen meghamisított képet kaptam, rózsaszín szemüvegen keresztül láttam a világot. A hiányok csak ideiglenesek voltak, minden jóra fog fordulni, hittem. Számomra könnyű volt ilyen derülátónak lenni, mert én soha nem tapasztaltam a valóságos helyzetet. És amikor ismerőseink közül többen eltűntek, jogos felháborodással a párt ellenségeinek bélyegeztem őket, mert a pártban, a szocializmusban minden fenntartás nélkül hittem."

Juri előhúzott egy csomag cigarettát, s lassú mozdulattal rágyújtott. Füstkarikákat fujt a levegőbe, úgy tűnt, hogy szorongása felengedett. De többnek tűnt 27 évesnél. (Kiszámítottam a korát, mert említette, hogy 1925-ben született, s most 1952 volt.)

"Hadd folytassam. Én most visszafelé utazom az időgépen. Tíz éves vagyok, s most érkeztem meg egy idegen új iskolába. A fiuk többsége osztálytársam volt, jól ismertük egymást, ez segített. Bevezettek bennünket egy tanterembe, ahol az iskola igazgatója angolul köszöntött bennünket. Kihangsúlyozta, hogy nagyon szerencsések vagyunk, hogy ebbe a kitűnő iskolába kerültünk, s óva intett bennünket attól, hogy valaha is megfeledkezzünk arról, hogy mindezt a Kommunista Pártnak köszönhetjük és a nagy Sztálin elvtársnak. Sztálin nevének említésekor felugrottunk és ritmikusan éltettük: 'Éljen a Párt, éljen Sztálin elvtárs."

"De az igazgató félbeszakított bennünket, és hozzátette: 'Mi ezt nem csináljuk itt, nem a respektus hiányában, hanem más okból, amit később meg fogtok tudni. Észrevettétek, hogy angolul üdvözöltelek benneteket. Mostantól kezdve egymás között is csak angolul beszélhettek, minden tantárgyat angolul fogtok tanulni, kivéve heti 4 órát, amit szeretett orosz nyelvünk gyakorlására fordítunk. Holnap reggel egy szabó mértéket fog venni rólatok, s mindnyájan új öltönyt fogtok kapni. Amikor megkapjátok bricsesz nadrágotokat a hozzávaló angol stílusú zakóval, gondosan tegyétek félre mostani ruhátokat, mert ezt fogjátok viselni, amikor haza látogattok. A délutánotok szabad, holnap majd folytatjuk. Sok szerencsét.'"

"Amint az igazgató elment, kimentünk az iskola-udvarra, ami más volt mint a szokásos. Később megtudtuk, hogy az egész egy hü másolata volt egy angol bentlakó iskolának."

"Az első évben olyan tantárgyakat tanítottak, mint más iskolákban. Az igazgató figyelmeztetése ellenére egymás között oroszul beszéltünk, de az idők folyamán természetessé vált, hogy angolul beszéltünk egymással. A szüleim kétszer látogathattak meg egy évben és mi is hazamehettünk két alkalommal kétheti vakációra. Marxizmust iskolai órák után délután kellett hallgatnunk, amiért nem nagyon lelkesedtünk, szívesebben mentünk volna futballozni."

"Ahogy az idő telt és már a negyedik évet töltöttük ebben a középiskolában éreztük, hogy ez nem akármilyen iskola. Már nem kezeltek bennünket mint tizenéveseket, inkább fiatal felnőttként tekintettek ránk. Időnként célzásokat tettek arra, hogy az életünkben jelentős változások fognak bekövetkezni, s kevesebb kapcsolatunk lesz szüleinkkel. De mindig kihangsúlyozták, hogy mindent a Pártért és a hazáért teszünk. Az év 1938 volt és gyakran esett szó az elkövetkezendő háborúról. A negyedik év vége felé közölték velünk, hogy a középiskolának a felső négy osztályát az ország egy másik részében fogjuk folytatni. Az utolsó vakációm a szüleimmel és a testvéremmel 1938 nyarán volt. Apám és nagyapám előkészítettek a várható változásra az életemben. Megmagyarázták, hogy én azon szerencsések közé tartozom, akiket a Párt már kijelölt arra, hogy az NKVD-ben szolgáljak, ami a rövidítése volt a szovjet titkosrendőrségnek. És hogy megfelelő kiképzést kapjak, a tanulmányaimat egy más intézetben fogom folytatni."

"Milyen intézet az?" kérdeztem.

"Mi sem tudjuk pontosan, de állambiztonsági szempontból erről a változásról senkivel nem beszélhetsz. A barátaink csak annyit fognak tudni, hogy tanulmányaidat folytatod."

"Büszke és izgatott voltam. Rendkívül romantikusnak hangzott, hogy részese leszek az NKVD-nek. A folytonos propaganda következtében, aminek szünet nélkül ki voltunk téve, lelkes szocialistáknak hittük magunkat és szenvedélyesen gyűlöltük a nyugati kapitalizmust."

"A szüleim gyakran beszéltek az esetleges közeli háborúról, és mielőtt visszatértem az iskolába, apámat behívták a hadseregbe, ahol őrnagyi rangban szolgált. Ez volt az utolsó eset, hogy láttam."

"Ezen az őszön anyám kísért el az új iskolába. Legnagyobb meglepetésemre nagyapám már ott volt, és szokása szerint melegen üdvözölt. Én nagyon szerettem a kis öreget. Együtt mentünk be az igazgatói irodába, ahol egy egyenruhás NKVD tiszt fogadott bennünket. Megtudtuk, hogy Hrubacsov ezredes volt, az intézet igazgatója, akinek a keze alatt fogom tanulmányaimat folytatni. Úgy tűnt, hogy nagyapám és az igazgató jól ismerték egymást."

"Jurka" ezt a becenevet adta nekem "eljöttem, hogy találkozhassunk mielőtt elmégy. Remélem, hogy kemény elhatározással és bátorsággal fogod a hazádat szolgálni. Az ezredes és én régen ismerjük egymást, tudom, hogy a legjobb kezekben hagylak."

"Legnagyobb meglepetésemre csak kilencen voltunk itt a 15 tagú osztályból, a többiek valamilyen okból nem feleltek meg a kívánalmaknak. Másnap vonatra szálltunk, anélkül, hogy megmondták volna a célpontunkat, de rövidesen rájöttünk, hogy dél felé utazunk. Az éghajlat enyhébb lett és végül nagyon kellemesé vált. Sevcsenkóba érkeztünk, ami egy kis város volt a Kaspi tenger keleti partján. Anélkül, hogy a várost láthattuk volna, egy kis méretű autóbuszra szálltunk, amelynek a függönyei be voltak húzva. Még a sofőr mögött is volt egy függöny, úgy, hogy semmit nem láthattunk a környékből."

"Újabb hat órai utazás után megérkeztünk az iskolába. A félhomályos busz után meg kellett dörzsölnöm a szemeimet, azt hittem, hogy délibábot látok. A busz egy városnak a fő terén állt meg, ami nem hasonlított az orosz városokhoz. Később tudtuk meg, hogy tökéletes mása volt egy tipikus angol kisvárosnak."

"Bevezettek bennünket az iskola épületbe és az internátusba, ezek az épületek is a téren voltak. Ettől a perctől kezdve aztán az életünk gyökeresen megváltozott. Megtudtuk, hogy mialatt elvégezzük itt a középiskolát, mi pontosan olyan életet fogunk élni, mint diákok Angliában. Nem mondták ki egyenesen, de lassan megvilágosodott előttünk, hogy mindennek az volt a célja, hogy minden feltűnés nélkül bele tudjunk illeszkedni egy angol kisváros életébe. A következő két évben nagyon keményen kellett tanulnunk, mert négy év anyagát kellett elsajátítanunk. 16 évesen fiatal korunk ellenére, feleskettek bennünket és az NKVD tagjai lettünk. Ezután világosan tudomásunkra hozták, hogy a feladatunk lesz vagy Angliában vagy más angolul beszélő országban élni, mialatt titkos megbízatásainkat fogjuk elvégezni. Azért kellett négy év anyagát két év alatt megtanulnunk, mert az elkövetkezendő két évben kiképzést kapunk mint hírszerzők."

"Lassan beleszoktunk egy angol kisváros életformájába; a hentes, a pék, a pap, a rendőrség, mind tagjai voltak ennek a jól megalapozott tervnek. Jól játszották szerepeiket, néha az volt a gyanúnk, hogy egy részük Angliából jött kommunista volt. Azt is megtudtuk, hogy hasonló városok léteztek azok számára, akiket más nyelvre tanítottak. Azt azonban nem tudtuk meg, hogy ezek az iskolák hol voltak. A cél az volt, hogy majd amikor Angliába vagy más angolul beszélő országba küldenek bennünket, még a gyanú árnyéka se vetődjön ránk, s senki egy pillanatig se gondolja, hogy nem született angolok vagyunk."

"Kiképzést kaptunk elektronikában, megtanultuk a rövidhullámú adók kezelését és javítását, megtanultuk, hogyan lehet titkos üzeneteket megfejteni, különböző fegyverekkel és pisztolyokkal gyakorlatoztunk, s megtanultuk, hogy szükség esetén, hogyan kell valakit késsel leszúrni. A kémkedés minden titkába beavattak, hogyan és hol kell üzeneteket hagyni, hogyan lehet elmaszkírozni magunkat; ezerszer intettek éberségre és különösen az ügynököket fenyegető legnagyobb veszedelemre: nőkre! Abban a korban voltunk, amikor a nők sokat foglalkoztatják fiatal emberek gondolatait, de csak később tudtam meg, hogy az ételünkbe csillapító gyógyszereket kevertek, hogy semmi ne vonja el figyelmünket tanulmányainktól."

"Amikor a történelmet tanulmányoztunk, az előadó feltárta, hogy mi tulajdonképpen folytatjuk a cári titkos rendőrség munkáját azzal a különbséggel, hogy a cári kormányoknak imperialista törekvéseik voltak. Korán felismerték, hogy csak egy nagyon jól szervezett intézmény tud észrevétlenül befurakodni a nyugati országokba, hogy onnan szerezzenek titkos információkat. A terv még 1900-ban született meg a CSEKA, a cári kormány titkos szolgálatának a javaslatára, s akkortól kezdve építették ki ezt a hatalmas, jól olajozott szervezetet. A nyugati országokban ügynökök nem létező újszülött gyermekeket jelentettek be az anyakönyvi hivataloknál, minden esetben olyanokat akik egy más környéken születtek. Az ügynökök ezután követték a tényleges személy életét, iskolázottságukat, családi körülményeiket, s mindezt abból a célból, hogy 20 vagy 30 évvel későbben odaküldött ügynököknek megfelelő személyazonosságuk legyen. Ha csak a két azonos nevű személy útjai nem keresztezték egymást, senkinek sem tűnt fel, hogy két embernek ugyanaz a neve van. De ha a gyanú felmerült volna a nyomozás alatt az ügynöknek elég ideje volt eltűnni. Ez az eset nagyon valószínűtlen volt, de jellemzően a CSEKA alaposságára és évekre szóló előzetes tervezésükre, gondoskodtak róla, hogy a Kémszervezet ne legyen kompromittálva. A cári kormányoknak ezt a nagyszabású tervezését természetesen megszakította az 1917-es forradalom, de a CSEKÁ-t teljes épségében átvette az új szovjet titkos szervezet azzal a jelszóval, hogy ezt a feladatot is a nép és a szocializmus győzelme érdekében hajtják végre."

Juri újból cigarettára gyújtott. Ideje volt megszakítani a mondókáját, mert kissé elfáradt. Friss eszpresszót csináltam, úgy tűnt, hogy ez egy hosszú este lesz, de én szívesen hallgattam, ha Juri hajlandó volt folytatni.

"Ez az egész történet szinte hihetetlen" mondtam. "De ami a legmeglepőbb, ez rendszeres tervezés évtizedekre előre. Jól emlékszem az orosz klasszikus regényekből a gyakran említette cári titkosrendőrségre, kegyetlenségükre, és hatásosságukra."

"Meg kell értened" Juri folytatta "hogy a cár legbensőbb tanácsadói szinte megszállottjai voltak egy imperialista Oroszország megalapozásának, hasonlóan az angol világbirodalomhoz; ez volt az oka, hogy belementek ebbe a hatalmas, költséges, hosszú lejáratú tervbe. Mi örököltük ezt a jól szervezett titkos intézetet kémek kiképzésére. A mi vezetőink tisztában voltak azzal, hogy a terveink nagyon hasonlóak a volt cári tervekhez, de nagyon könnyű volt azokat a terveket imperialistának bélyegezni, mialatt mi tovább építettük a terveket ugyanazokon az alapokon a szocializmus nevében."

"Természetesen" válaszoltam. "Olvastam is valahol, hogy a 'probléma a szocialista Oroszországgal nem az, hogy szocialista, hanem az, hogy Oroszország.'"

"Ez a megfigyelés helyes" válaszolta Juri. "Nagy Pétertől Sztálinig egy orosz világbirodalom megalkotása volt a cél. A probléma csak az, hogy szerintem elkéstünk. A második világháború óta Anglia részben nyomás alatt, de sokszor önkéntesen határozta el a világbirodalom felszámolását. A múlt században még talán reális volt egy orosz világbirodalom kialakítása, de a XX. század második felében ennek nincsen többé helye. Ennek ellenére a Nyugatnak tudnia kellene, hogy ez a hatalmas kémszervezet létezik, ügynökeik ma is jelen vannak minden országban, sokszor egyszerű polgárként, de készen az ivóvíz berendezés megmérgezésére, erőműtelepek felrobbantására, vagy csak fontos technológiai fejlemények ellopására a Szovjet Unió számára. Mi jó kiképzést kaptunk, felkészülve bármilyen eshetőségre. Ez az oka annak, hogy mindezt elmondtam. Ha én nem érem el a rendeltetési célomat, neked lesz remélhetőleg módod ezeket tovább adni. Hetekig tartana, ha minden részletet elmondanék. Amit mondtam, az remélem elég lesz felébreszteni a Nyugatot. Ezen milliók élete függhet. De most bizonyára csodálkozol azon, hogy én, egy hűséges és meggyőződéses Marxista, miért fordultam a saját országom ellen és a rendszer ellen, amely nekem igen jó életmódot biztosított. Légy türelmes, mielőtt el fogom hagyni otthonodat, tisztában leszel az indító okommal és meg fogod érteni."

"A háborús évek alatt kiképzésünk zavartalanul folyt. Az NKVD vezetősége, amely a kiképzésünket irányította, olyan fontosnak tartotta ezt, hogy amíg az ország többsége nagyon sokat szenvedett a háború következtében, a nehézségek bennünket alig érintettek. Közölték velünk, hogy a mi küldetésünk a háború utáni európai és más országokban már ki van dolgozva."

"Amikor 18 éves korunkban befejeztük a középiskolát, a háború még mindig tartott. Utána még két éves kemény kiképzésben volt részünk. Ezalatt az idő alatt tanulmányoztuk az angol történelmet, irodalmat és politikai fejleményeket. Én külön könyveket kaptam tanulmányozni az angol munkásmozgalmat. 1945-ben, éppen amikor a háború véget ért, formálisan is az NKVD tagjai lettünk, megkaptuk egyenruhánkat, hadnagyi rangot és jelentkeznünk kellett az NKVD főhadiszállásán a moszkvai Derzsinszkij téren."

"Anyámat és testvéremet már két éve nem láttam. Apámtól már egy éve nem jöttek levelek a frontról, de reméltük, hogy életben van. Amikor visszatértem Moszkvába, egy teljesen levert, szenvedő várost találtam annak ellenére, hogy a háborút megnyertük. Majdnem minden családnak voltak veszteségei és a gazdasági helyzet kritikus volt."

"Beosztottak asszisztensként a katonai ügyészségre; a feladatom volt mindent megfigyelni és tanulni. Később egy néhány hónapig asszisztense lettem egy őrnagynak, aki egy kémelhárító csoportot vezetett amelyiknek a feladata volt leleplezni a Szovjet Unióban lévő nyugati kémeket. Aztán egy évig civilbe öltözve a külügyminisztériumban dolgoztam azon az osztályon, ahol a külföldi diplomatákkal foglalkoztak."

"A háborúnak már majdnem két éve vége volt, amikor egyik este amikor hazatértem anyámat zokogva találtam; akkor kapta meg a hírt, hogy apám a Berlin körüli csatában életét vesztette. Nagyapám is ott volt, próbálta csillapítani és vigasztalni anyámat. Nagyapám akkor már öreg volt, nyugalomba vonult, de még aktívan foglalkozott pártügyekkel. Hónapokon keresztül anyám vigasztalhatatlan volt. Ki sem mozdult a lakásából, senkihez sem beszélt. Hat hónappal később ott kellett hagynom, mert tanulmányi időm a külügymisztériumban véget ért és a főhadiszállásunkon kellett jelentkeznem az első igazi küldetésemre, amiről nem tudtam, hogy hol lesz. Anyám tudta, hogy nem beszélhetek róla még ha tudtam volna is a részleteket."

Moszkvában vonatra szálltam és két nappal később Varsóba érkeztem. A lengyel főváros még mindig romokban volt, az újjáépítés csak éppen hogy elkezdődött. Jelentkeztem a Szovjet követségen, ahol le kellett adnom útlevelemet és kaptam két különböző névre szóló személyazonossági iratokat. Az első személyazonossági papírjaimat addig kellett használnom amíg elérem küldetésem célpontját, ahol azokat egy vastag borítékba lezárva át kellett adnom a kapitánynak. A második csoport személyazonossági papírjaim arról tanúskodtak, hogy David Clark, angol kikötő munkás vagyok, aki Liverpoolban lakik."

"Kivittek a gdanski kikötőbe, ahol egy szovjet kereskedelmi hajóra szálltam. Minden a tervek szerint történt. Liverpoolban elhagytam a hajót minden probléma nélkül, elvegyültem a többi tengerész között, aztán elindultam egy közeli utcába, ahol sok kikötőmunkás élt. Megtaláltam a címet, amit fejből kellett tudnom és amikor bekopogtattam, egy középkorú kövér asszony nyitott ajtót."

"Kiadó szobát keresek, úgy hallottam, hogy itt találhatok." Pontosan ezeket a szavakat kellett használnom."

"Igen, van egy kiadó szobám, jöjjön be." Bevezetett egy kis szobába, amelynek volt egy külön bejárata a folyosóról is. Megállapodtunk a bérben és egyéb feltételekben. A rövid beszélgetés alatt az asszony egyszer sem mosolygott és gyorsan magamra hagyott."

"Kora este volt, elindultam, hogy megkeressek egy bizonyos kocsmát, ahol a kikötő munkások tanyáztak. Éhes voltam, rendeltem egy tipikus angol hússal töltött tésztát és egy pohár langyos sört. És amikor meggyőződtem, hogy senki sem figyel, a pult mögötti kocsmároshoz fordultam és megkérdeztem: 'Idejön ma este George?'" "Ki az a George?"

"Az az átkozott Pinkerton. Van egy befejezetlen ügyem vele." "'Itt hagyott egy üzenetet'" Kihúzott egy kis papírt az inge felső zsebéből s megkérdezte. 'Maga David Clark?'"

"Igen, én vagyok."

"Isten hozta."

"Ez az előkészített beszélgetés, szóról szóra, biztosította, hogy a megfelelő személyek léptek egymással érintkezésbe."

"A következő másfél évet Liverpoolban töltöttem, mint kikötői munkás. Átköltöztem a kocsma mögötti kisebb bérházba, aminek a kocsmáros volt a tulajdonosa. Kaptam tőle egy kisméretű rövidhullámú rádió leadót és kapcsolatba léptem az otthoni főhadiszállással. Utasítottak, hogy figyeljem meg a kikötőbe érkező és távozó amerikai hajókat és hetenként egyszer küldjek erről jelentést. Ez nem volt különösebben fontos feladat, de hozzátartozott a kiképzésemhez. A főfeladatom az volt, hogy teljesen észrevétlenül illeszkedjem be a lakosság közé. Írhatnék egy könyvet a másféléves tapasztalataimról. Annak ellenére, hogy kiképzésünk a mi imitált angol városunkban tökéletesnek tűnt, az élet egészen más volt Liverpoolban. De mindenek ellenére küldetésem sikerrel járt, belevegyültem a többiek közé, soha senkinek sem jutott eszébe, hogy kétségbe vonja személyazonosságomat. 1949 karácsonya előtt hazarendeltek. Észrevétlenül felosontam egy szovjet teher hajóra és 1950 január végére haza érkeztem."

"Anyám nagyon megöregedett. Még most sem tudta elfogadni, hogy a férje többé nem jön haza. Megpróbáltam vigasztalni, de sikertelenül."

"Amikor jelentkeztem a főhadiszálláson, a felülvizsgáló tisztem megdicsért jó munkámért. Minden lépésemről tudtak, valaki engem is figyelhetett. Hosszú riportban kellett beszámolnom az angol politikai életről, az emberek életszínvonaláról, a közönség hangulatáról, de különösen a kikötőmunkásokról."

"Minden szabad időmet anyámmal töltöttem. A húgom akkor már férjnél volt, Leningrádban laktak, ahol meglátogattuk őket anyámmal. A fiatal pár nagyon boldog volt, a férje is az NKVD tisztje volt. Hazafelé mutattam anyámnak a szörnyű pusztítást Leningrád körül és a látszólagos erőfeszítést az újjáépítéssel kapcsolatban."

"Apa jó ügyért halt meg, ezzel tisztában vagy" mondtam anyámnak "s nincs értelme, hogy tönkre tedd az életedet. Szembe kell nézned a jövővel. Talán visszamehetnél dolgozni az újsághoz, nagyapa biztosan el tudná ezt intézni."

"Anyám rám nézett, szemeiben olyan szomorúság volt, amilyet még soha nem láttam. Szavaiban megvetés volt: "Dolgozni ezeknek?"

"Mit értel ez alatt? Egész életemben arra tanítottatok, te, apa és nagyapa, hogy előre kell tekintenünk és dolgoznunk kell a Pártért és a szocializmusért. Nagyon sok tennivaló lenne számodra is."

"Anyám felállt a helyéről, mellém ült, megfogta a kezemet: "Juri, valamiről beszélnünk kell. Apa nem halt meg a háborúban, hadifogságba esett. Amikor a háború végén a hadifoglyok is felszabadultak, ahelyett hogy hazaengedték volna őket, elvitték őket egy másik fogolytáborba azzal a céllal, hogy felfrissítsék a szocializmusról szóló tanulmányaikat. Ebben az átképző táborban azonban hazaárulással vádolták apádat amiért nem kerülte el a hadifogságot. Őt is és sok mást is rövid úton főbelőttek és egy közös sírban elástak. Mindez mögött az volt, hogy többé nem bíztak azokban, akik fogságban nyugati befolyásnak voltak kitéve és esetleg be is szervezték őket a CIA szolgálatába."

"Könnyek folytak a szemeiből ahogy lassan folytatta. 'Soha nem volt egy odaadóbb kommunista a világon, mint a te apád, és ezt kapta cserébe a Párttól. Én mindent gyűlölök ami a Párttal van kapcsolatban. De ez még nem minden. Nagyapádnak minden kapcsolatát meg kellett mozgatnia, hogy a te karrieredet megmentse. Nekem alá kellett írnom egy nyilatkozatot, ami szerint én sejtettem, hogy apád kém volt és én éppen terveztem, hogy ezt bejelentem a hatóságoknak és elválok tőle. Ez volt az ára annak, hogy megmentsük a jövődet. Remélem, hogy megbocsátod amiért bemocskoltam apád emlékét. Talán hiba is volt, hogy mindezt elmondtam neked, de remélem, hogy nem mérgeztem meg az életedet ezekkel a részletekkel. Az én életemnek amúgy is vége van, apád nélkül számomra teljesen értelmetlen az élet. Remélem az Úristen megbocsát nekünk.' Ez volt az első eset, hogy anyám Isten nevét említette."

"Nagyon nehéz volt számomra megbirkózni ezzel az új helyzettel. Próbáltam valamilyen magyarázatot találni. Az én fenntartás nélküli lojalitásomban a Párthoz titokban azt reméltem, hogy apám valóban bűnös volt és megfelelően fizetett érte. De akármennyire is próbáltam ezt elhitetni magammal, nem ment. Elhatároztam, hogy beszélek nagyapámmal, de mielőtt erre sor került volna, az öreg hirtelen meghalt. Ez aztán végleg túl sok volt anyámnak, egyik reggelen halva találtam az ágyában. Mellette volt egy üres orvosságos üveg, amely nagyon erős altatót tartalmazott. A rendőrség anyám halálát véletlen szerencsétlenségnek könyvelte el, de én tudtam, hogy öngyilkosság volt. A rendszer amiben hitt és fenntartás nélkül bízott, az kergette halálba."

Juri felállt. "Egy néhány lépést kell tennem, mielőtt a lábaim teljesen elzsibbadnak" mondotta. A valóságban inkább gondolatait próbálta rendezni. Én meg voltam döbbenve. Valamilyen kapcsolatot éreztem Juri és magam között, amikor elmondtam szüleim végzetes utját Auschwitzba.

"Nem tudtam, hogy zsidó vagy" válaszolta Juri. "Hosszú ideig azt sem tudtam, hogy apám az volt. Talán a szülei, az én nagyszüleim, szintén elpusztultak. Micsoda egy nyomorúságos világot élünk!"

Éjfél elmúlt. Kávét és konyakot ittunk, én egy cseppet sem voltam álmos, ez a váratlan történet ébren tartott.

"Nem fog sokkal tovább tartani. Alapjában véve mindent elmondtam, amit akartam. Az én életem tragédiája igazán nem fontos. Ami azonban nagyon fontos, hogy a nyugati hatalmak részleteiben értesüljenek ennek az óriási, mindenfelé elágazó, hatásos szervezetnek a létezéséről. Elhatároztam, hogy ezt véghez viszem, de ha nem lennék képes, akkor te ismered legalább egy lerövidített vázlatát. Ha szükséges, mondd el!"

"Juri" válaszoltam "rám számíthatsz. Én nem akarok vájkálni a magánügyeidben, de hogy az ördögben is kerültél ide?"

"Igazad van, én tartozom egy kis magyarázattal. Amikor anyám meghalt, én magamban hordtam tovább apám kegyetlen sorsának emlékét. Nagyapám halott volt és a testvéremnek fogalma sem volt ezekről a dolgokról. Senkivel sem beszélhettem, csak belülről fájt. Ennek ellenére ez nem befolyásolta károsan a munkámat, és már a következő küldetésemre folytattam az előkészületeket. New Yorkba kellett mennem, ahol állást kaptam volna egy fegyver tervező vállalatnál, mint egy angol születésű műszaki rajzoló, amire szintén ki voltam képezve. Begyakoroltam magam egy kis miniatűr fényképezőgép használatába, amivel minden rajzot, ami a kezem ügyébe kerülhetett, le kellett volna fényképeznem. Ez a vállalat titkos elektrotechnikai alkatrészeket tervezett, amire nekünk nagy szükségünk volt. De minderre majd csak 1953 tavaszán került volna sor, s addig elküldtek a budapesti szovjet követségre, ahol asszisztense lettem az NKVD attaséjának. Valószínűleg nem tudod, hogy az itteni szovjet követségről irányítja az NKVD az Ausztriában, Svájcban, Nyugat-Németországban és Jugoszláviában lévő ügynökeinket. Ezért a budapesti állomás nagyon fontos a mi szervezetünknek, s ezért is küldtek ide, hogy ebbe a munkába is bele tanuljak. Legalább is ezt mondták nekem, természetesen az is hozzájárult, hogy folyékonyan beszélek magyarul."

"Megpróbáltam fátylat borítani az én személyes tragédiámra. Hinni akartam, hogy apám kivégzésének csak valamilyen bürokratikus tévedés volt az oka, hiszen minden forradalomnak vannak ártatlan áldozatai és a mi forradalmunk, annak ellenére, hogy a legnemesebb erkölcsökre épült, sem tökéletes. Talán a sors keze volt, hogy Budapestre küldtek. Apám itt született, s a szülővárosában való jelenlétem felszakította a lassan hegedő sebeket. Meglátogattam könyvtárakat, ahol olyan anyaghoz is jutottam, ami nem állt a közönség rendelkezésére azokról a forradalmi időkről, amik olyan fontos szerepet játszottak apám életében 1917-ben. Sok utalást találtam rá személy szerint, önzetlen, odaadó munkájára. Ebben az emberben nem bíztak meg, kivégezték mint egy közönséges bűnözőt, anélkül, hogy vádolták volna valamivel! Álmatlan éjszakákon, próbáltam elnyomni felháborodásomat amiért szüleim áldozatai lettek annak a rendszernek, amelyben minden fenntartás nélkül bíztak, s aminek életüket szentelték. Végül is rádöbbentem, hogy ez a szikla szilárdnak kikiáltott rendszer valójában homokra épült, nincs más alapja mint a félelem, félelem. Úgy éreztem, hogy szüleim emlékének tartozom szakítani ezzel a rendszerrel, amely szem elől vesztette a romantikus célokat egy jobb társadalom kiépítésére. Most először tisztán állt előttem a rendszer a maga brutális embertelenségében."

"Beosztásomnál fogva sok követségi partira kaptam meghívást. Miután magyarul és angolul is jól beszélek, az volt a megbízatásom, hogy ezeken a partikon mindent jól megfigyeljek, hátha valamilyen fontos információhoz juthatok. Az amerikai követség garden partiján, amit az amerikai függetlenségi évforduló napján adtak, megismerkedtem és flörtölni kezdtem az egyik csinos titkárnővel. Több ízben találkoztunk a többi követségi partikon, s egy alkalommal a lengyel nagykövet partiján tánc közben egy kis papírt csúsztattam a tenyerébe. A szeme sem rezdült meg, befejeztük a táncot, s utána mintha belenyúlt volna a kis kozmetikai táskájába, észrevétlenül beleejtette a papírt anélkül, hogy tudta volna, hogy mi volt rajta. Csak egy mondatot tartalmazott: "Disszidálni szeretnék!"

"Türelmetlenül vártam valamilyen válaszra, de a következő két hónapban nem volt alkalmunk találkozni. Amikor legközelebb a Nemzeti Múzeum könyvtárába mentem, egy idősebb asszony telepedett mellém, miközben a lexikont tanulmányozta. Kis papírszeleteket csúsztatott a lexikonba, különböző fejezeteket jegyzett meg ezzel, de észrevettem, hogy engem figyel. Aztán amikor a tekintetünk találkozott, egy papírszeletet tett a lexikon egyik kötete alá és sietve eltávozott. Óvatosan felemeltem a kötetet s az alatta lévő cédulán ez volt: 'Legyen itt holnap ugyanebben az időpontban.'"

"Amikor másnap megjöttem, egy rendkívül csinos lány ült ugyanannál az asztalnál. A retiküljét elejtette és amikor én udvariasan felemeltem, megköszönte s utána egy kis ártatlan társalgásba kezdtünk. Ez a társalgás Marianne-nal, mert ő volt az, nem tartott sokáig. Ami azóta történt a mai napig az egy elég komplikált ügy, nem akarlak terhelni vele. Különben is, amiről nem tudsz, abból nem lehet bajod."

"Már jóval elmúlt éjfél. Mondtam Jurinak, hogy az én ágyam széles és kényelmesen elférünk ketten. Hosszú ideig nem tudtam elaludni, de Juri úgy aludt, mint akinek semmi gondja sincs ezen a világon. Reggeli után a csengő megszólalt. Kilestem a függöny mögül, Marianne volt.

"Tudom, hogy nem várt ide ma reggel, de a tervek gyakran megváltoznak". Belépett a nappali szobába, üdvözölte Jurit, s közölte vele, hogy taxi vár a ház előtt. Juri magára kapta kabátját, melegen megölelt: "Köszönöm, barátom."

Néhány nap múlva megtudtam Marianne-tól, hogy Juri épségben megérkezett rendeltetési helyére és hogy jó kezekben van...

1952 március 9-én volt Rákosi születésnapja. Az ünnepség előre megtervezett, költségeket nem kímélő esemény volt. A görög istenek is irigyelték volna, mert soha nem részesültek annyi dicséretben, csodálatban és glorifikálásban mint ez az ember. A magyar nyelvnek minden dicsérő jelzőjét felhasználták a jelszavak szerzői: 'Sztálin legjobb tanítványa' volt és 'bölcs atyja a magyar népnek'. Az után amit az ember olvasott róla, vagy hallhatott a rádióban, úgy kellet elképzelni ezt az ember mint valami fizikai és intellektuális kolosszust. A valóságban ez a kis, kövér, kopasz gnóm, ahogy Lenin-sapkában parádézott, mintegy sejtetni engedve, hogy munkásszármazású forradalmár volt, egy vidéki, jómódú közép-osztálybeli zsidó fűszeresnek volt a fia. Szellemes volt, okos volt, hihetetlenül ambiciózus, de ugyanakkor veszélyes, minden gátlás nélkül gázolt keresztül azokon akik utjában voltak. Az egész figura rendkívül alkalmas lett volna karikaturisták humorára ahol a sajtó szabad, de a szovjetizált Magyarországon ehelyett istenítve volt a rendszer által, amely a kiváltságosak ellen agitált a proletariátus nevében. Minden kelet-európai kommunista országnak volt egy Rákosija, aki szintén részese volt ennek az állandó imádatnak, ahogy azt a Sztálini Szovjet Unióból lemásolták. Tito, aki szakított Sztálinnal, nem ideológiai okokból, hanem azért mert nem tűrte el a folytonos szovjet beavatkozást Jugoszlávia ügyeibe, éppen olyan állandó csodálatban részesült, mint a környező szovjet csatlósok 'vezetői', s éppen olyan kegyetlen volt mint Sztálin, anélkül, hogy szovjet tanácsra lett volna szüksége. Talán még túl is tett egykori 'nagy példaképén', mert az állapotok olyanok voltak Jugoszláviában, hogy emberek átmenekültek a kommunista Magyarországra, remélvén, hogy ott a terror kisebb.

Rákosi büszke lehetett. Egy néhány rövid évvel a hatalom átvétele után a felületes szemlélőnek úgy tűnt, hogy Magyarország sikeres szocialista álammá vált. A sajtóban, az irodalomban, a művészetekben, még vallási körökben is a Kommunista Párt mindig talált olyanokat, akik felajánlották tehetségüket és népszerűségüket a 'jó ügy érdekében'. Hogy ez az átállás őszinte volt-e vagy opportunizmusból született, kétséges volt, de ezek a társutasok ott voltak amikor kellettek és szemet hunytak az atrocitások fölött, amelyeket úgy magyaráztak, mint szomorú de elkerülhetetlen melléktermékei a szocialista forradalomnak. Még a katolikus püspökök is hűséget esküdtek a rendszernek 1951 július 21-i nyilatkozatukban. Amit George Orwell 1984-re jósolt meg, Magyarországon már az 50-es években véres valóság volt.

Mindezeknek a következtében egy új mentalitás alakult ki, ahol a hazugság és valóság helyettesíthette egymást és az emberek már semmin sem háborodtak fel. Egy lojális pártmunkás, vagy akár egy újságíró is szemrebbenés nélkül állíthatta, hogy Magyarországon nincs cenzúra és a választások szabadok. És ennek a perverz mentalitásnak a következtében látszólag úgy is volt. Néhány évenként választások voltak, mert a diktatúrák nem tudtak jobb módszert kitalálni, hogy bizonyítsák népszerűségüket és mandátumukat a néptől. Jellemzően Hitler, aki szabad demokratikus választás alapján került uralomra, az időnkénti választásokon már csak az egyetlen Nemzeti Szocialista Pártot engedte indulni, az egypárt rendszer biztonságát minden fenntartás nélkül átvette Sztálintól. A két rendszer különben nem sokban különbözött. A gazdasági életet mindkét szocialista diktatúra kézben tartotta, de amíg Sztálin köztulajdonba helyezett gazdasági rendszere teljesen csődbe került, Hitler hatásosabban tartotta kézben a gazdasági életet. A Német Nemzeti Szocialista Párt államosítás helyett hatalmas monopóliumokat létesített, ahol az egyéni kezdeményezés érvényt szerzett és ennek következtében működött, de a néhány monopol kapitalistát Hitler és az SS teljesen kézben tartotta.

A választások a korábbi szabad választások mintájára voltak megszervezve. Én emlékszem, amikor a választás napján, vasárnap délben kopogtatott valaki az ajtómon emlékeztetve, hogy még nem tettem eleget hazafias kötelezettségemnek. Amíg egy szabad országban ilyen figyelmeztetés vagy inkább kérelem valamelyik párt érdekében történt, a hazafias érzelemre való utalás világos volt: Menjen szavazni vagy nézzen szembe a következményekkel. A választók 100%-os részvételével joggal büszkélkedhettek a kommunisták, mert ilyen részvétel teljesen ismeretlen szabad országokban. Ami pedig az eredményt illette, azaz a Kommunista Párt 98-99%-s győzelme, a maga nemében igaz volt. Amikor valaki megérkezett a választó helyiségbe, a nevét leegyeztették a választó listával. Aztán kapott egy előre kinyomtatott szavazó cédulát, amivel két dolgot tehetett: vagy összehajtotta nyilvánosság előtt és bedobta a szavazó ládába, ami azt jelentette, hogy a Kommunista Pártra szavazott, vagy kért egy ceruzát, amivel bevonult az egyetlen választási fülkébe, ahol a szavazó cédulát X-szel jelölte, ami azt jelentette, hogy nem szavazott a Kommunista Pártra. Nem hiszem, hogy valaha is bárki merészelt volna a Kommunista Párt ellen szavazni.

Ilyen reménytelen állapotok között, ahol a lakosságnak nem volt más választása, mint belenyugodni a helyzetbe, voltunk egy néhányan akik hitték, hogy lehet változtatni, vagy legalábbis befolyásolni az eseményeket. Az igazi hírek forrásai az 'Amerika Hangja', a 'BBC", a francia rádió magyar adása, de főleg a Szabad Európa Rádió voltak. Hogyan szerezték ezek a rádióállomások a híreiket, az rejtély volt a hallgatóság számára, de a kommunista hatóságok számára is. Csak egy néhány külföldi újságíró tartózkodott Magyarországon, de ezek nagyon óvatosak voltak, mert engedélyüket minden pillanatban visszavonhatták, így ön-cenzúrát gyakoroltak. Volt egy néhány magyar állampolgár, akik külföldi újságok tudósítói voltak, de ezekről mindenki azt gyanította, hogy amúgy is a magyar titkos rendőrségnek voltak az ügynökei. A titkos rendőrség, amely a hatalmát egyre jobban kiterjesztette, megváltoztatta a nevét Államvédelmi Osztályról (AVO) Államvédelmi Hatóságra (ÁVH), amikor magába olvasztotta a katonai kémkedéssel és ellenkémkedéssel foglalkozó szerveket.

Azt természetesen tudtam, hogy a Münchenben székelő Szabad Európa Rádió honnan szerzi értesüléseit, legalábbis azoknak egy jó részét. Az egyik különösen sikeres adás volt 'Boda Bálint Naplója' minden szerda este 9 órakor. Az adás azt a látszatot akarta kelteni, hogy Boda Bálint Budapest utcáin jár, és ott szerzi adatait a gazdasági életről, politikáról, az uralkodó osztályról és nem utolsó sorban a társutasokról és a lihegőkről. Amikor az emberek Boda Bálint műsorát hallgatták, remény töltötte el őket, hogy a rendszer borzalmait a világ nem felejti el. A hatóságok természetesen erősen zavarták az adást, de azért nagyjából meg lehetett érteni. Az idősebb generáció még fel is ismerte 'Boda Bálint' jellegzetes hangját, mint Lázár Ferencét, egy korábbi igazságügyminiszterét. Én pedig úgy éreztem, mintha a műsort én adnám, mert 'Boda Bálint' nagyon gyakran szó szerint közölte riportjaimat.

Az egyik érdekes riportomat a Jogászszövetség Klubjáról írtam, nevén neveztem több besúgót. Információim nagy része Halász Katitól származott, akinek a fivérét, Pétert az oroszok Vorkutába deportálták. (8. fejezet 'Élő Halottak'.)

Amikor az adás utáni napon beléptem a klub helyiségbe, Kati diszkréten rám kacsintott. A klub olyan volt mint egy hangyaboly. Mindenki a Szabad Európa Rádió adásával volt elfoglalva, akiket lelepleztem, felháborodottan tiltakoztak. De a fő kérdés az volt, hogy vajon ki szolgáltatta a részletes híreket a Jogász-szövetségről, s bizonyos tagjairól. Végül is arra a konklúzióra jutottak, hogy az informátor a szövetség egyik volt idősebb tagja lehetett, aki a közelmúltban kivándorolt Franciaországban élő fiaihoz. Én természetesen egyetértettem...

Egy másik ilyen érdekes hír volt, amikor Boda Bálint pontosan bemondta egy új krémszínű Skoda autónak a rendszámát, amin a főváros utcáin Aczél Tamás, Lenin díjas társutas parádézott, aki Isten-adta tehetségét eladta egy tál lencséért. Ez az az időszak volt, amikor emberek tömegeit deportáltak a fővárosból a hajnali órákban nyitott teherautókon.

Az emberek nem mutathatták ki nyíltan megvetésüket a rendszer iránt, de azért barátok elmondták egymásnak a nyugati rádiókon érkező híreket, szenvedélyesen politizáltak lakásuk magányában. Sokan keserűen bírálták az 1945 februárjában aláirt Jaltai Nyilatkozatot, amiért a Nyugat naivul elhitte, hogy Sztálin biztosította a demokráciát a kelet európai országokban. A hideg háború éveiben a nyugati hatalmak büszkék voltak a George Kennan által tervezett és gyakorolt politikára, amelynek az volt a célja, hogy megakadályozza a szovjet hatalom további kiterjedését, ami gyakorlatilag azt jelentette, hogy elismerték a politikai status quo-t. Ez a politika teljesen sikertelen és értelmetlen volt, mert a Szovjet Unió, amelyik sokkal reálisabb külpolitikát folytatott, mint a nyugati demokráciák, ebben az időszakban amúgy sem tervezte a szovjet hatalom további erőszakos kiterjesztését nyugat felé. Előbb meg kellett emésztenie a csatlós államokkal való problémáit. így a Szovjet Unió biztonságban volt, konszolidálta hatalmát és befolyását a Népi Demokráciák fölött.

Sajnos a Nyugat soha nem tanul a múlt hibáiból. Amikor a Kennedy és Hruscshov veszélyes összeütközése után a Szovjet Unió kivonta rakéta fegyvereit Kubából, a Nyugat ezt nagy győzelemnek vélte. A tény az volt, hogy Kennedy biztosítékot adott Hruschovnak, hogy az Egyesült Államok nem fogja Kubát megtámadni, amivel Kruschev elérte azt amit akart, és pedig hogy a fegyverek használata nélkül Amerika biztosította a Castro rendszer fennmaradását és egy szovjet bázist Amerikától 90 mérföldre. Szenvedélyesen vitatkoztunk az ilyen politikai fejleményekről, sokkal többet és intenzívebben, mint azok akik szabad országokban éltek. Kétségbe estünk, reménykedtünk, mindezt zárt falak mögött. Nyilvánosan az emberek nem nagyon adhattak kifejezést érzelmeiknek.

Az 1950-es Főiskolai Világbajnokságot Budapesten a kommunisták felhasználták a szocializmus dicsőítésére. Sportesemények között diákok Nyugatról és Keletről utcabálokon táncoltak, s a nyugatról jött baloldaliak előnyösen nyilatkoztak a 'népi demokrácia' sikereiről. Ezt természetesen kihangsúlyozta a kommunista sajtó, a rádió és a baloldali nyugati újságok. A nyugati látogatók közül senkit sem érdekelt az igazi helyzet, nem tudták és nem is akarták megismerni az igazi életet a 'népi demokráciában'.

A birkózó mérkőzések a Népstadionban voltak, aminek a befogadóképessége 50.000 volt. Egy alkalommal jegyem volt egy ilyen eseményre, amely hatalmas politikai tüntetéssé vált. Egy iráni és egy szovjet birkózó állt egymással szemben, S az iráni birkózónak azonnal 50.000 szurkolója lett, annak ellenére, hogy nem sokat tudtunk Iránról. A szerencsétlen szovjet birkózó semmit sem tudott jól csinálni, minden mozdulatára a tömeg ellenségesen reagált. Végre 50.000 ember alkalmat talált megvetésének és utálatának a kifejezésére a szovjet és a magyar kommunista rendszer ellen. És a legszebb az volt, hogy a hatóságok semmit sem tehettek, még ezek sem tudtak 50.000 embert letartóztatni. A mérkőzés után, ahogy a stadion kiürült, emberek, akik nem ismerték egymást, csak összenéztek elégedetten.

* * *

Rodolfo egyik este felhívott: "Egy italra találkozom Darvas Ivánnal és a feleségével. El akarnál jönni?"

"Természetesen."

"Mindjárt gondoltam, hogy kedved lesz. Most legalább közelről csodálhatod Tolnai Klárit, nem úgy mint máskor, amikor színpadon látod."

Tolnai Klári és Darvas Iván mindketten rendkívül tehetséges színészek voltak, de ennek ellenére be kellett hódolniok a rendszernek. Sorozatosan kapták a kitüntetéseket, 'érdemes művészek' lettek, vagy 'Kossuth-díjasok'. A rendszer így édesgette magához a művészeket, sportolókat. Ezeket jól ellátni aránylag kis befektetés volt. Sokan magas fizetésük mellett még valamilyen állásba is be voltak jelentve, ahol semmi munkát nem kellett végezniök, csak a fizetésüket felvenni. Minden sportoló, aki az olimpiászon részt vett, igazolni tudta, hogy amatőr, miután valahol állásban volt és 'produktív munkát' végzett. Még a mi szövetkezetünknek is a nyakába sóztak egy jó nevű vízipólózót, Barta Oszkárt, s ráadásul még a feleségét is fel kellett vennünk anyagbeszerzőként.

Darvas Iván akkor körülbelül 40 éves lehetett, magas, szőke, rendkívül jó megjelenésű, tehetséges színész. Apja jobboldali újságíró volt, egy orosz nőt vett el feleségül, amikor az első világháború alatt orosz fogságba került. Az ellenzéki csehszlovákiai Magyar Nemzeti Párt szócsövének a Prágai Magyar Hírlapnak volt a szerkesztője, mielőtt a Felvidéket visszacsatolták Magyarországhoz. Ennek a jobboldali pártnak Jaross Andor volt a vezetője, aki később teljesen behódolt a nyilasoknak, s akit háborús bűnösként kivégeztek 1945-ben. Számtalan embert ilyen 'múlttal' nem igazoltak, s páriaként tengette életét a népi demokráciában, de Darvas Iván tehetségét ki akarták használni, s a 'múltja' nem számított. Felesége, Tolnai Klári, a Nemzeti Színház művésznője néhány évvel idősebb volt nála. Annak ellenére, hogy nem hittek a rendszerben, a nevüket kénytelenek voltak odaadni, nehogy úgy járjanak mint mások, akiket legjobb esetben valamilyen kis vidéki színházhoz száműztek, vagy teljesen eltiltottak a színjátszástól. Rodolfo egy néhány találkozás után úgy vette észre, hogy teljesen megbíznak benne, s rendkívül érdekes és sokszor felháborító eseteket mondtak el a színfalak mögötti eseményekről. Ezeket én gyakran belevettem Ábrányihoz küldött jelentéseimbe. Csak később tudtam meg, nem éppen kellemes körülmények között, hogy Ivánnak volt egy bátyja, Attila, aki mérnök volt a Kohó és Gépipari Minisztériumban nagyon fontos beosztásban.

Rodolfo közvetve Ábrányin keresztül került barátságba Darvasékkal. Ábrányi bevallotta Rodolfónak, amit ugyan mi már sejtettünk, hogy amikor feleségével először próbáltak átszökni a határon Ausztriába, elfogták őket. Csak azért voltak könyörületesek Ábrányival szemben, mert apja a háború alatt segítette a földalatti kommunista szervezetet; legalább is ez volt Ábrányi magyarázata. Furcsa módon, amikor szabadon engedték, megmondták neki, hogyha legközelebb megpróbálja elhagyni az országot, csak úgy teheti, ha Ibolyát, fiatal és rendkívül szép feleségét nem viszi magával. Ilyen tanácsokat az ÁVH általában nem adott elfogott disszidenseknek. Ez, mint mondotta, majdnem hogy ösztönzés volt, hogy újból disszidáljon, de felesége nélkül, amit később meg is tett. Ábrányi azt gyanította, hogy az ÁVH azt várta, hogy disszidáljon, hogy majd Bécsben zsarolhassák. "Érdekes módon" mondta Ábrányi Rodolfonak, "az ÁVH Bécsben soha nem közelített meg." A látszat ellenére Ábrányi szavahihetőnek bizonyult, s gyakran kérte Rodolfot, hogy vigyen a feleségének pénzt, kisebb ajándékokat és leveleket.

Egy ilyen alkalommal nővérem, Éva kereste fel Ibolyát a férje által küldött dolgokkal. A találkozóból barátság lett, s egy idő után Ibolya elmondta Évának, hogy amióta a férje disszidált, együtt élt fiatalkori szerelmével, báró Atkáry Arisztiddel. Egyik alkalommal, amikor Ibolya meglátogatta Évát, magával hozta Atkáryt, akinek jóllehet a keresztneve Arisztid volt, de Taszinak becézték, mintha a neve Tasziló lenne. Mindkét főleg arisztokraták által használt keresztnév tárgya volt sok arisztokratákról keringő viccnek. Ibolya kényelmesen élt a férjétől rendszeresen kapott küldeményekből, s úgy tűnt, hogy ennek Taszi is haszonélvezője volt, mert semmi látható jövedelemmel nem rendelkezett.

Taszi gyerekkorában Darvasék szomszédságában nőtt fel, barátságuk épségben maradt azóta is, s sok időt töltöttek együtt. Amikor egy alkalommal a beszélgetésük Rodolfora és Évára terelődött, Darvas megkérte Taszit, hogy mutassa be őket neki. A legtöbb ember kapott volna az alkalmon találkozni két ilyen híres művésszel, de Éva, aki gyanakvóbb természetű volt mint Rodolfo és megvetette a kommunista rendszer társutasait, nem túl szívesen találkozott velük. De a találkozás kellemes meglepetésnek bizonyult. Darvas Iván hamarosan őszintén feltárta Rodolfonak, hogy milyen kétlaki életet élnek.

"A Nyugat azt hiszi" mondta Darvas egy alkalommal, "hogy mi és a többiek hűségesek vagyunk a rendszerhez, de az igazság az, hogy szenvedélyesen várjuk a rendszer megváltozását. De mit tehetünk? Én tudnék neked eseteket mondani a színfalak mögül, amit nehezen hinnél el. Segítene ez valamit?"

Rodolfo nagyon meglepődött ezen az ajánlaton, mert információt adni külföldi diplomatának főbenjáró bűncselekmény volt. Embereket letartóztattak és bíróság elé állítottak nevetséges vádak alapján, csak azért mert olyan dolgokról beszéltek, amelyek minden civilizált társadalomban köztudomásúak. De a hisztéria a külföldiekkel szemben, az állandó unszolás még nagyobb éberségre a hazai és külföldi vélt ellenségek ellen, ez az állandó harc a nem létező ellenséggel szemben kielégítette Moszkvát és magyarázatot adott a kommunista rendszer által kreált lehetetlen politikai és gazdasági helyzetre.

Ez a találkozás Darvasékkal a még mindig nagyméretű New York kávéház intimebb 'mély vizében' volt. A New York az utolsó életben lévő kávéház volt a sok tradicionális kávéház közül. A 'mélyvíz' a kávéháznak egy lesüllyesztett kisebb helyisége volt, ahol a századforduló táján költők, írók, művészek, zeneszerzők rendszeresen találkoztak. A légkör vetekedett a híres párisi irodalmi szalonokéval. Itt született meg a 'Nyugat', ami sokkal több volt mint egy folyóirat, talán ez volt a legfontosabb irodalmi irányzat a modern Magyarországon. Az egész Ady Endre körül forgott, akinek hihetetlen tehetségét nem mindenki értette meg. Gyakran bírálták önteltségéért és bombasztikus frázisoktól hemzsegő verseiért, amelyeket szerelméhez, Lédához írt. De még legszigorúbb kritikusa, Babits Mihály is ezt mondta: Ady toronymagasan mindnyájunk fölött áll. Ez a megjegyzés Babitstól, aki Kosztolányi Dezsővel egyetemben olyan nagyság volt az irodalomban, mint Bartók és Kodály a zenében, nagyon jelentős volt. És soha senki nem festette le tömörebben és találóban a 'zsidót' mint Ady egyik versében: 'A zsidó az idők kovásza...'

A többi New Yorkhoz hasonló tradicionális kávéház nem volt hosszú életű a kommunista rendszer alatt. Az a néhány ember, aki látogatta, s napközben néhány órát töltött ott el, kitette magát annak, hogy 'parazitának' bélyegezzék.

Darvas Iván már ott volt, amikor megérkeztünk a 'mélyvízbe' aminek a hangulata még mindig a múltra emlékeztetett. Az egyik sarokban zongorista játszott. Miközben ittunk egymás egészségére, a társalgás kellemes volt, de teljesen politika mentes. Vártuk, hogy megérkezzen Tolnai Klári, aki aznap este a közeli Nemzeti Színházban szerepelt. Amikor belépett, mindenki feléje fordult, közelről még szebb volt mint színpadon, ahol sokszor láttam. Kedvesen megjegyezte, hogy előadás után mindig szüksége van egy kis kikapcsolódásra, amit most kellemes társaságban fog eltölteni.

Amikor elhagytuk a kávéházat, egy darabig sétáltunk, miközben Rodolfo közölte velem, hogy a hét végén egy nagyon fontos feladat vár rám, miután neki váratlanul Bécsbe kell utaznia hivatalos ügyben. A lakásukban kell lennem szombaton, ahová pontosan délután fél kettőkor Taszi egy csomagot fog hozni számomra. 15 perccel későbben valaki oda jön és elviszi a csomagot. Másnap, vasárnap este 8 órakor a csomagot valaki vissza fogja hozni, és egy fél órával utána Taszi elviszi. "Légy nagyon óvatos. Lessél ki az ablakokon és ha a legcsekélyebb kételyed van, ne add ki a csomagot. A házban biztonságban van az én diplomáciai mentelmi jogom következtében. Nagyon vigyázz, mert a fejeddel játszhatsz!"

"Ha már az én 'értékes' fejemet kockáztatom, akkor talán megmondhatnád, hogy miről van szó?"

"Rendben van. A csomag tartalmazni fogja a jelenlegi és jövőbeni katonai és ipari terveket Sztálin-várost illetően."

Ahogy hazafelé ballagtam, azon töprengtem, hogy ez a csomag hova is mehet. Rodolfo nem mondta, én nem faggattam tovább, de meg voltam győződve arról, hogy ez nem a Szabad Európa Rádiónak készül. Részletes rajzok a sztálin-városi tervekről nem nagyon érdekelték a rádiót, a városról magáról pedig már több ízben írtam. A külföldi rádióadások alapján tudta meg igazán a magyar nép, hogy mi is történt a Dunapentele nevű kis várossal. Amikor a többpárt rendszer már megszűnt és a kommunisták kezükbe kaparintották a hatalmat, annak ellenére, hogy sem élelmiszer, sem lakás, sem ruházat nem volt elegendő, ahelyett, hogy ezekre koncentráltak volna, majmolva a Szovjet Uniót elhatározták, hogy a magyar nehézipart tovább kell fejleszteni. Ebben semmi logika sem volt, mert Magyarországnak rendkívül kevés olyan nyersanyaga volt, amin a nehéz ipar alapszik. Sokkal több értelme lett volna a könnyűiparba befektetni, ahol kevés nyersanyaggal, de sok szakértelemmel - és a magyar szakmunkások nagyon jók voltak - rengeteget lehetett volna termelni és exportálni. A Szovjet Unióban volt értelme a nehézipart fejleszteni, mert minden nyersanyag rendelkezésükre állt. Ennek ellenére még ott is csődöt mondott ez az iparosítás, mert amíg a statisztikák szerint sok vasércet termeltek, mindenben hiány volt, amire a lakosságnak igazán szüksége lett volna. Ez a szovjet példa volt a háttere Dunapentelének Sztálin-várossá való átkeresztelésének.

A lakáshiány az országban, de különösen Budapesten katasztrofális volt, de ennek ellenére minden anyagot az új Sztálin-városba irányítottak. Szakmunkások ezreit küldték oda, ahol kezdetben sátrakban és ideiglenes barakkokban laktak. Közben nagy bérházak épültek és egy új, nagy, modern acélipari vállalat körvonalai bontakoztak ki. Az volt a cél, hogy az új várost fiatal emberekkel fogják benépesíteni. Előnyben részesültek a fiatal házasok, akik örömmel mentek oda dolgozni, mert új lakást biztosítottak számukra, amihez különben lehetetlenség volt hozzájutni.

Ahogy a város nőtt, úgy nőtt a propaganda is körülötte. Fiatal családokat interjúvoltak újságírók, a Szabad Népben fényképek jelentek meg az új, modern otthonokról. A híradó mozi minden műsorába beiktatott riportokat Sztálin-város sikereiről. Állandóan idézték Makarenko 'Új ember kovácsa' című propaganda könyvét. A munkások kivétel nélkül önzetlenek voltak, lelkesek és dedikálták az életüket egy új gyönyörű szocialista város felépítésének. A valóság az volt, hogy az új lakások, a tiszta új modern gyárak kedvező légkört teremtettek, ez volt a fő ösztönző erő, nem pedig a párt propaganda.

A háttérben lapult az igazság. Az új 'acélvárosban' semmit sem termeltek a lakosság ellátására, csak új nehézipari felszerelést és újabb gyárakat építettek titkos hadianyagok gyártására a Szovjet Unió számára. A Szovjet Unió szokásának megfelelően olcsó áron csikarta mindezt ki, ugyanakkor az olajért és más nyersanyagokért amelyeket Sztálin-város a Szovjet Uniótól vett igen gyakran külföldi devizával kellett fizetni. Ez a kizsákmányolás a Szovjet Unió részéről már kitaposott utakon járt. A 200 milliós jóvátétel, aminek a fizetésére kötelezték Magyarországot a második világháború utáni békeszerződésekben, már többszörösen túl lett fizetve. Akkor még voltak nem-kommunista tagjai a kormánynak, s ha valaki felemelte szavát ez ellen a kizsákmányolás ellen, a megszálló Vörös Hadsereg Vorosilovval az élén gondoskodott az elhallgattatásukról. A kormány kommunista tagjai pedig lihegve teljesítették a Szovjet Unió feltételeit, akármilyen felháborítók is voltak.

Annak ellenére, hogy Rodolfo nem ment bele a részletekbe, nyilvánvaló volt, hogy a nyugati hatalmakat nagyon érdekelte, hogy mi történik Sztálin-városban, s ez volt a célja a 'csomag' kiküldésének. Minden tervszerűen folyt, a csomag egy jól megszervezett terv alapján azonnal kikerült Bécsbe, de vissza is tért vasárnap estére, úgy hogy valaki, aki kivette, visszatehette hétfőn reggel a Minisztérium páncélszekrényébe...

* * *

"Halló Sándor, itt Margit beszél. Mit csinál ma este? Ha nincs jobb dolga, meghívhatna egy eszpresszóra."

"Örömmel. Találkozzunk este 8 órakor a Brazilban, ha magának is megfelel."

Amikor találkoztunk, Marianne gondterheltnek tűnt.

"Valami baj van?"

"Nem, nem, igazán minden rendben van. A barátunk, Juri, ha ugyan ez az igazi neve, biztonságban van és egy néhány másik feladatomat is sikeresen befejeztem. De azért igaza van, a hangulatom nem a legkitűnőbb, annak ellenére, hogy nincsen közvetlen okom rá. Azt hiszem, ez a munkánk jellegzetessége; keményen dolgozunk, gyakran sikeresek is vagyunk, de nem látjuk soha a munkánk gyümölcsét. Hogy is van az a régi magyar közmondás: 'A kutya ugat, a karaván halad.' Gyakran azon gondolkodom, hogy a kutyánk elég erősen ugat-e, hogy megállítsa ezt a nyomorúságos karavánt."

"Talán túl drámai vagyok" folytatta Marianne "nekem igazán tudnom kellene, hogy nem várhatunk azonnali eredményeket. De térjünk más tárgyra. Megjegyezte azt a telefonszámot, amit adtam magának?"

"Megjegyeztem tanító néni" mondtam tréfásan.

"Nagyon jó kis fiam" folytatta a fonalat Marianne. De most figyeljen ide, ez nagyon fontos. Mostantól kezdve vagy személyesen fogunk találkozni, vagy telefonon beszélgetni egyszer kéthetenként. Ha én nem hívom, vagy maga nem tud engem elérni két héten belül, akkor hívja fel azt a számot, amit megjegyzett, és kérdezze: "Késik a debreceni gyorsvonat?" Ha azt a választ hallja, hogy 'honnan tudnám, miért nem hívja a Nyugati pályaudvart', ez azt jelenti, hogy minden rendben van. Ha a telefont lehallgatják, akkor sem fog ez a beszélgetés feltűnni, mert a telefonszámnak csak egy számjegye különbözik a Nyugati pályaudvarétól. Ha azonban valaki azt válaszolja mérgesen 'ez rossz szám, miért nem nézi meg, hogy mit csinál' és utána lecsapja a kagylót, akkor ez azt jelenti, hogy már tudják, hogy valamilyen bajban vagyok, vagy még nem tudják, de keresni fognak, miután két hete nem adtam életjelt magamról. Ezek mindent el fognak követni az érdekemben, de maga ettől a pillanattól kezdve ne próbáljon megközelíteni. Ha valaki kérdéseket tenne fel velem kapcsolatban, mondja azt, hogy csak egy futó kaland voltam a maga számára, semmi több!"

"Az a gyanúm, hogy maga nem mondott el nekem mindent."

"Miből gondolja?"

"Látom magán, hogy valami foglalkoztatja. Hadd segítsek, ha tudok."

"Bár tudna, de a dolgok nem olyan egyszerűek. Csak mostanában tudtam meg, hogy egy néhány héttel ezelőtt egy nagyon fontos ügynökünk Nyugat Németországból vagy önkéntesen átállt a Szovjet Unióhoz, vagy elrabolták. Minden okunk megvan rá, hogy aggódjunk. Nem tudom, hogy milyen anyagot vitt magával, vagy mit tudnak belőle kicsikarni. Szerencsére, mi aránylag kis cellákba vagyunk szervezve és a cellák tagjai általában nem tudnak egymásról. Például itt Magyarországon lehetnek ügynökeink, akikről én nem tudok, s remélem, azok sem tudnak rólam és megnyugtathatom, hogy magáról senki nem tud rajtam kívül. Nem akarom aggasztani, mindezt csak azért mondtam el, mert azt szeretném, ha nagyon-nagyon óvatos lenne. Amikor a dolgok jól mennek, akkor hajlamosak vagyunk az éberségünk lazítására, és ez már súlyos következményekkel járt a múltban. Sokan tele túl sok önbizalommal elvesztik a fejüket, s ezt nem csak képletesen mondom. Remélem nem rontottam el az estéjét, de maga számomra nagyon fontos. Viszontlátásra kedvesem."

Nem nagyon tetszett amit hallottam. Főleg az zavart, hogy Marianne, aki általában tartózkodó, gyakran hűvös és néha még cinikus is volt, olyan melegen búcsúzott el tőlem.

Más zavarok is mutatkoztak a látóhatáron. A Külügyminisztérium felhívta a külföldi követségeket, hogy listát nyújtsanak be magyarul beszélő diplomatáikról és alkalmazottaikról. Ez azért is szokatlan volt, mert nyilvánvalóan a diplomaták ellen irányult, akiket diplomáciai mentelmi jog védett. Nem a magyar állampolgárságú alkalmazottak érdekelték a Külügyminisztériumot, hiszen ezeknek amúgy is engedélyre volt szükségük, hogy külföldi követségeken dolgozhassanak. Nagyon kívánatos állás volt a követségeken dolgozni, mert tisztességes fizetést kaptak és a munkakörülmények kellemesek voltak; de kockázattal is járt. Voltak akiket letartóztattak, internáltak, vagy megvádoltak kémkedéssel, vagy együttműködéssel az ország ellenségeivel.

Rodolfot nem érintette különösebben a Külügyminisztérium kíváncsisága a magyarul beszélő diplomatákat illetően. A hatóságok nagyon jól tudták, hogy Magyarországon született és az egész családja is itt élt. Gyakran találkozott Vásárhelyi Miklóssal, aki a Szabad Nép olaszországi tudósítója volt, s aki nyilván minden találkozásukról jelentést adott az ÁVH-nak.

Ami viszont elég zavaró volt, hogy a Kommunista Párt összehívta a Pártbizottságot egy rendkívüli ülésre, amelynek egyetlen tárgya a külföldi rádiók magyar nyelvű 'propagandája', volt, Amerika Hangja, a BBC, a francia rádió, de különösen a Szabad Európa Rádió. Péter Gábort, az ÁVH parancsnokát figyelmeztették, hogy ezzel a problémával hatásosabban kell foglalkoznia. Ennek eredményeként az AVH egy új csoportot hozott létre legjobb ellenkémeiből, akiknek feladatukká vált kideríteni, hogy a külföldi rádiók honnan szerzik értesüléseiket.

Az ÁVH-n belüli zűrzavar, amit a Pártbizottság kemény kritikája váltott ki, bizonyíték volt, hogy munkánk eredményes volt és még ösztönzést is adott számunkra, hogy erőfeszítéseinket megsokszorozzuk. Ábrányitól kaptam egy miniatűr fényképezőgépet. Irodámból hazavittem a hivatalos közlönyöket, de különösen azokat, amiket a Belügyminisztérium adott ki. A kis apró filmtekercsek, amiket Ábrányinak küldtem hetenként tartalmazták a bizalmas, de nem titkos kormányrendeleteket. Ezeknek egyik legfontosabbja volt a belügyminiszter rendelkezése az új személyazonossági igazolványok bevezetéséről. A rendelkezés mintalapot és részletes utasításokat tartalmazott, leírta a különleges papír minőségét is amit a kis könyvecskék nyomtatásához kellett használni. Az igazolványnak tartalmaznia kellett mindent ami fontos volt, képzettséget, iskolai végzettséget. A fénykép nem lehetett több mint három hónapos. Minden személynek magánál kellett hordania az igazolványt éjjel nappal, ennek elmulasztása súlyos büntetéssel járt. A hatóságok rendkívül dühbe gurultak, amikor a személyazonossági igazolványokról szóló híreket részletesen ismertette a Szabad Európa Rádió, s utána a többi külföldi magyarnyelvű állomás is. Az igazolványt jogosan hasonlították a Szovjet Unióban már sokkal korábban bevezetett belső útlevélhez. A Lánchíd budai hídfőjénél volt egy eszpresszó, ahol egy szombat este barátaimmal üldögéltünk, amikor tanúja voltam, hogy a zsúfolt helyiség ajtajait lezárták és civil ruhás ÁVH tisztek mindenkinek felülvizsgálták a személyazonossági igazolványát.

Rodolfo - akinek fogalma sem volt Marianne-nal való kapcsolatomról - óvatosságra intett éppen abban az időpontban, amikor Marianne is figyelmeztetett. A sajtóban egyre gyakrabban jelentek meg rövid hírek kémek leleplezéséről s olyanokról, akik állítólag a Szabad Európa Rádiónak dolgoztak. Rodolfo hallotta egy ismerősétől, egy magyar újságírótól, aki több külföldi napilapnak és hetilapnak volt a tudósítója, hogy a közelmúltban hét embert kivégeztek és többeket életfogytiglani fegyházra ítéltek 'kémkedésért'. Amikor Rodolfo elmondta ezeket a híreket, ismét figyelmeztetett, hogy legyek nagyon óvatos híreim beszerzésében, és ne bízzak meg senkiben.

"Ez a fickó, Barna Lajos, aki a híreket hozta az ÁVH új erőfeszítéseiről a külföldi rádiók magyar forrásainak a kinyomozását illetően, maga is kissé gyanús. Az a tény, hogy mint újságíró keresi a társaságomat még természetes lenne. Én is keresem az újságírók társaságát, mert az én munkámnak nagy része abból áll, hogy napi jelentéseket készítek a Követnek a magyar állapotokról és ehhez az adatokat a magyar újságokból és személyes kapcsolatokból merítem. Sajnos ez a hírszerzés egy kommunista országban, alkalmat ad a hatóságoknak arra, hogy nem kívánatos újságírókat vagy diplomatákat kémkedéssel vádoljanak és kiutasítsanak az országból. Most, hogy az ÁVH parancsot kapott, hogy mindent kövessen el az informátorok leleplezésére, és miután a Külügyminisztérium bekérte a magyarul beszélő diplomaták listáját, a Követ figyelmeztetett, hogy legyek óvatos, mert könnyen lehet, hogy mint magyarul beszélő diplomatát ki akarnak utasítani az országból."

"Ittunk egy koktélt az emeleti bárban és egy fél óra múlva" folytatta Rodolfo, "lementünk az étterembe, ahol egy már előre lefoglalt asztalhoz vezettek bennünket. Nem mintha rezervációra lett volna szükség, a vendéglő majdnem üres volt, az átlagos jövedelmű ember nem engedhette meg magának ezeket az árakat. Vacsora alatt főleg politikáról beszélgettünk. Megbízható forrásokra utalva mondta, hogy a legfelső párt hierarchiában nagy csaták vannak folyamatban. Ez igaz volt, más forrásokból is tudtam már róla. 'Talán javulni fognak a dolgok' mondta. 'Nekem ugyan nincsen kifogásom az ellen, hogy a rendszer meg akarja szüntetni a vagyoni különbségeket. Mi a véleményed erről?' kérdezte."

"Tudtam, hogy próbára akar tenni. Ez beleillett az Államvédelmi Hatóság terveibe, kipuhatolni, hogy a diplomáciai testület tagjai között vannak-e baloldaliak."

"Nyilván tudod, hogy én munkáscsaládból származom. Nekem természetesen nincsen kifogásom az ellen, ha a munkásosztály életszínvonalát emelik. Sajnos egyenlőre ennek az ellenkezőjét látom. Azok akik a korábbi rendszerben jobban éltek, most lesüllyedtek arra a nívóra, amiben a többség él. A különbségek valóban eltűntek, a változás azonban rossz irányba terelődött. Kíváncsi vagyok, hogy mi lesz az eredménye ennek az állítólagos csatának a Párton belül. Talán valóban jobbra fordulnak a dolgok."

"Az arcán láttam, hogy elégedett volt a válaszommal, ami nem volt ellenséges. Barna persze nem tudta, hogy én a válaszomon keresztül az ő reakciójára voltam kíváncsi. Vajon milyen megbízatással küldték utánam, vagy egyáltalán volt-e valamilyen megbízatása? Elhatároztam, hogy óvatos leszek."

"Vacsora után azt javasolta, hogy igyuk meg a kávénkat a Pest-Buda eszpresszóban, ami a közelmúltban nyílt meg a Várban."

"A hely inkább emlékeztetett egy elegáns nagy szalonra, mint egy kávéházra. A bútorok nagy része antik volt, az asztalok kovácsolt vasból, a tompított világítás kellemes és hangulatos volt."

"Letelepedtünk a Pest-Buda bárjánál, ahol a kiszolgálónő rendkívül szép és jól ápolt volt. Nem tudom, honnan szerzik ezeket a jó külsejű nőket, akik ilyen helyeken dolgoznak. Barna barátságosan üdvözölte, nyilván ismerték egymást. A polcok a bár mögött tele voltak minden elképzelhető drága külföldi itallal. Barna egymás után rendelte a whisky-ket, úgy tűnt, hogy le akar itatni, de az alkohol hamarabb hatott rá, mint én rám. Hangoskodni kezdett és kritizálta, sőt átkozta a rendszert, ami ilyen helyeken elképzelhetetlen volt. A kiszolgálónő próbálta lecsendesíteni, de nem sok sikerrel. Javasoltam, hogy üljünk le egy asztalhoz, amihez odasegítettem."

"Nem gondolod, hogy túl gyakran látnak téged az én társaságomban" kérdeztem, hogy provokáljam ki a válaszát. Rámnézett zavaros szemeivel, vagy részeg lehetett, vagy nagyszerű színész és visszaválaszolt. 'Én nem félek senkitől, és neked sincsen okod rá, amíg én tartlak szemmel.' Látta a meglepetést az arcomon, de mielőtt válaszolhattam volna, tovább folytatta. 'Az ördögbe is, mindenki tudja, hogy én besúgó vagyok, alja nép, inkább igyunk tovább, hogy mindent elfelejtsünk' és ezzel, ahogy az asztalra borult, lesöpörte az italokat és elaludt. Gyorsan jött egy pincér, letörölte az asztalt és rendet csinált körülötte. Javasolta, hogy hív egy taxit. Én nem tudtam a Barna címét, ő meg nem volt olyan állapotban, hogy meg tudta volna mondani, úgy hogy kihúztam zsebéből a tárcáját, ahol névjegyeket találtam a címével. Amikor a taxi megjött, a pincér segítségével a sofőr mellé ültettük, megadtam Barna címét s adtam elegendő pénzt, hogy vigye haza, amit remélhetőleg meg is tett."

Éva megjegyezte: "A kérdés nem az, hogy Barna spicli-e, hanem az, hogy milyen konkrét utasításokat kapott, hogy mikre kíváncsiak; mert ha ez az eset, akkor lehet, hogy gyanítanák valamit. Az lenne a legokosabb, ha egy darabig abbahagynátok amit csináltok."

"Ha gyanítanák valamit" tettem hozzá, "akkor már úgyis késő. De nem hiszem, hogy bármit is tudnának. A Párt nagy nyomást gyakorol az ÁVH-ra, és kétségbeesésükben minden fonalat követnek, azt remélve, hogy valamire vezetni fog. Én úgy érzem, hogy meg kell sokszoroznunk erőfeszítésünket, nyilván a munkánknak van eredménye. Küldjünk minél több megbízható hírt a rádióknak, ettől csak még inkább idegesek lesznek."

"A tény az" Rodolfo vette át a szót, "hogy valami forrásban van. Ennek következtében a Pártbizottság vagy elrendelheti, hogy az ÁVH még kegyetlenebb legyen, vagy esetleg enyhítenek a dolgokon. Évinek igaza van, üljünk egy darabig a babérjainkon, most még nem vagyunk veszélyben." Aztán Évához fordult: "De próbáld erről meggyőzni a kedves testvéredet."

"Én megértem Öcsit (a családon belül így becéztek). Végül is ezt kettőtöknek kell elhatároznotok, de könyörgöm, legyetek nagyon óvatosak. Néha nagyon rossz előérzeteim vannak."

"Aludjunk erre egyet. Most pedig haza viszünk" javasolta Rodolfo.

"Nem, csak menjetek, én egy darabig gyalogolok, aztán ha kell, találok egy taxit" válaszoltam.

Éppen éjfél volt, minden csendes, szinte vártam, hogy a bakter hangosan bejelenti az éjfélt, csakúgy mint a 19. században volt szokás. Visszaemlékeztem az első budapesti utamra, amikor először láttam a Várat, ahogy Budának ezt a történelmi negyedét nevezték. Talán 13 éves lehettem. Nagy várakozással néztem az utam elé mégis a meglepetés egy kis 20000 lakosú városból belecsöppenni egy ilyen hatalmas, milliós városba, rendkívüli volt. Apám nagyon sok gonddal kalauzolt végig ezen a felejthetetlen úton, beleértve látogatásunkat a királyi palotának azon részeibe, amelyek a közönség számára nyitva voltak.

A királyi palota a 15. században épült, de viharos történelmünk során többször lerombolták és újjáépítették. Amit én láttam, az a barokk stílusú vár volt, amit az 1848-as Szabadságharc után építettek ujjá. Bizonyos mértékig mása volt a bécsi Burgnak, amihez a kiegyezés után még két újabb szárnyat építettek. A berendezés korabeli barokk volt, a falak értékes festményekkel borítva, a gyönyörű parkett helyenként kilátszott a nehéz szőnyegek alól. A díszes cserépkályhák a mennyezetig értek. Még olyan fiatal korban is rendkívüli hatással volt rám a látvány, amit soha sem fogok elfelejteni. És most, 17 évvel későbben, a királyi vár romokban volt; a visszavonuló német hadsereg erődítménynek használta, tekintet nélkül a szörnyű károkra ebben a történelmi negyedben. A királyi vár közelében lévő kisebb paloták, templomok, középületek mind romokban hevertek. Valami kevés helyreállítás folyamatban volt, de az éjszaka sötétségében visszaemlékeztem erre a gyönyörű negyedre, úgy ahogy 13 éves koromban láttam.

Természetesen a sikló is romokban volt. Amikor először mentünk fel vele a várba, az olyan izgalmas volt, hogy apám megengedte, hogy a Lánchídtól a Várig tartó 3 perces utat háromszor egymásután tegyem meg.

Most azonban az utat a Lánchídig lépcsőkön tettem meg. A Lánchíd volt az első híd ami Pestet összekötötte Budával. A híd megépítésének az érdeme gróf Széchenyi István nevéhez fűződik, aki az egyik nemcsak romantikus, de praktikus vezére volt a 48-as időknek. Széchenyi mozdította elő a Duna szabályozását és ezzel a hajóforgalom lehetőségét. Ugyancsak Széchenyi kezdeményezésére alakult a Magyar Tudományos Akadémia. De a legfontosabb vívmánya a Lánchíd megépítése volt, Adam Clark skót mérnök tervei alapján. A híd építészeti szempontból is egy remekmű volt, de politikailag még sokkal jelentősebb. A két város összekötése tette lehetővé, hogy a korábbi főváros, Pozsony helyett a jobb fekvésű Budapest lett az ország fővárosa. De mindez eltörpült a szociálpolitikai következmények mellett. A hídépítés finanszírozásának a biztosítására Széchenyi unszolására a parlament megszavazta, hogy hídpénzt lehessen szedni azoktól akik használják, legyenek azok nemesek vagy közemberek. A nemesség felháborodott, hiszen már a 9. századtól kezdve mentesek voltak minden adó fizetése alól. Ez a sok évszázados kiváltság egyszerre összeomlott, s e mögött egy haladó gondolkodású nemes ember volt.

* * *

A korábban szállingózó rémhírek a Pártbizottságon belüli forrongásról csak sokasodtak. A Kommunista Párt Központi Bizottsága 1952 júniusában elismerte, hogy a szovjet mintára alapozott 5 éves terv céljai nem voltak kivihetők. A nehézségekért természetesen másokat okoltak, úgy mint a fasisztákat, akik még mindig szabadlábon vannak, a papságot és különböző szabotőröket. Nem magyarázták meg, hogy kik a szabotőrök, de ez volt az első elismerése annak, hogy szervezett ellenállás működik. Nekem mindig az volt a legnagyobb félelmem, hogy a reménytelenség és az emberek lehangoltsága a kommunisták malmára hajtja a vizet. Ez a hivatkozás a 'szabotőrökre' csak megerősített abban a hitemben, hogy a munkánk nem volt hiábavaló. A hatóságokon belül a félelem és a kisebbségi érzés olyan méreteket öltött, hogy 1952-ben több mint 200 ezer ember volt börtönben, a lakosság 2%-a, ami százalékarányban túltett a többi csatlós országon. Nem javasoltak megoldást a 'kémek és szabotőrök' megsemmisítésére, hanem Rákosi, aki a Kommunista Párt főtitkára volt, s így kezében összpontosult a hatalom, miniszterelnök is lett. Egy újabb istenítő hullám öntötte el az országot Rákosit illetően, ami még felülmúlta Sztálin csodálatát is.

* * *

1949 decemberében a szövetkezetünk utasítást kapott felsőbb hatóságainktól Sztálin 70. születésnapjának méltó megünneplésére. A kultúrfelelős az anyagbeszerzőnk volt, Roisz Rudi, egy idősebb tagunk, aki már az első világháború alatt pilóta volt. Humorosan idézte fel azokat az időket:

"Amikor az ellenség fölött repültünk, a katonák meg voltak rémülve, a legtöbbjük soha nem látott még repülőgépet. A lábamnál hevert egy néhány 15-20 kg-os bomba. Lehajoltam és egyenként kidobáltam őket. A kis könnyű repülőgép mindig megbillent, attól tartottunk, hogy felfordul, de valahogy mégis túléltük."

Rudi bátyánknak voltak háborús fényképei. Fejére simuló bőr pilótasapkájában, bőr kabátjában, fehér lobogó sállal a nyaka körül Gary Cooperre emlékeztetett.

"Rudi, meg kell ünnepelnünk Sztálin születésnapját a következő szombat este. Gondoskodjál valami műsorról, szendvicsekről és italokról. Jó lenne egy zenekar is, hogy a műsor után a tagság táncolhasson."

"A születésnapját megünnepelni ennek a banditának!" válaszolta magából kikelten. "Szíjat hasíthatsz a hátamból Sándorkám, de én nem vagyok hajlandó a kis ujjamat sem megmozdítani ebben az ügyben." Ennek ellenére, hosszas rábeszélés után kötélnek állt.

Másnap jó hangulatban biztosított arról, hogy minden rendben lesz és megfelelően fogunk ünnepelni. Ez a hirtelen lelkesedés váratlan volt, de örültem, hogy egy problémával kevesebb van.

Az ünnepségre meglepően sokan jöttek el. Rudi konferált, az első műsorszám a párttitkárunk ünnepi beszéde volt. A párttitkár tökéletes káder volt, munkás családból, de jobban utálta a rendszert, mint egy korábbi földbirtokos. Amikor megkértük, hogy mondja el az ünnepi beszédet, először tiltakozott ellene: erre nekem olyan szükségem van mint egy hátbavágásra, mondta. De végül is elmondta a beszédet, s a tagság Sztálin nevének említésekor kötelességtudóan a szokásos ritmikus tapssal válaszolt, nem tudván, hogy ki figyel bennünket. Ezután Rudi, aki kiválóan hegedült, 3 barátjával egy Mozart számot adott elő. Utána egy rövid szünet után bejelentette:

"Most hogy már kifejeztük tiszteletünket a nagy Sztálin irányába, ünnepeljük meg elnökünknek, Sándornak a születésnapját."

Ez teljes meglepetés volt, nem tudtam, hogy honnan tudták meg, hogy az én születésnapom is december 21-én volt. De a tagság enyhén szólva sokkal lelkesebben tapsolt meg engem, mint Sztálint. S ha egy idegen bejött volna, nagyon meg lett volna lepve, hogy ennek a szövetkezetnek a tagsága milyen lelkesen ünnepelte Sztálin születésnapját a hajnali órákig...

* * *

Már több mint tíz napja nem hallottam Marianne-tól. Amikor felhívtam a Biztosító Intézetet, röviden közölték velem, hogy már nem dolgozik ott és nem hagyta meg a címét. Ez nagyon ijesztő volt, az a nyomasztó érzés ami eluralkodott rajtam a legutolsó találkozásunk óta, fokozódott. Vártam még négy napig az utasításoknak megfelelően, majd felhívtam azt a bizonyos telefonszámot. Azt hallottam, amitől rettegtem.

"Ez rossz szám, miért nem hívja a helyes számot."

Próbáltam nyugodt maradni. Amikor egy héttel később Gézával találkoztam, mellékesen megjegyeztem, hogy egy lány akivel randevúzgattam, nyomtalanul eltűnt.

"Majd utána nézek" válaszolta Géza "mi a neve?"

"Bán Margit, az Állami Biztosító Intézetnél dolgozott."

"Különben miből gondolod, hogy eltűnt? Talán megunt. Jól teljesítetted férfiúi kötelességedet, vagy talán öregszel?" ugratott Géza.

"Nem akarok hencegni" folytattam a tréfát "de még senki sem panaszkodott. Csak egy komolytalan viszonyunk volt, megmondhatta volna, hogyha rámunt."

"Kifogások, kifogások. A férfiúi büszkeséged úgy látszik nem képes elviselni egy vereséget. Na de ne búsulj, megnézem mit tehetek."

Titokban azzal nyugtattam magamat, hogy Gézának igaza lehet, Marianne csak azért tűnt el, hogy ne kelljen többé találkoznia velem.

Egy héttel később a titkárnőm bejelentette, hogy egy Juhász Géza nevű elvtárs kíván látni. Elébe mentem, hogy üdvözöljem.

"Milyen kellemes meglepetés. Hogy kerülsz ide?"

"A szomszédságban voltam, gondoltam hogy megnézlek egy pillanatra. Kísérj ki a buszmegállóhoz."

Kiléptünk az utcára. Géza keményen a szemembe nézett: "Megőrültél? Mondd meg az igazat. Milyen kapcsolatod volt azzal a nővel?"

"Milyen nővel?" tetettem magam.

"Azzal a Bán nevűvel a biztosító vállalattól."

"Mondtam neked, hogy egy felületes viszonyunk volt, ez az egész. De miért ilyen fontos ez?"

"Remélem, hogy az igazat mondod. Ha vallásos lennék, akkor imádkoznék, hogy nem vesztetted el a józan eszedet. Ismételd meg, ismételd meg, hogy csak felületesen ismerted" sürgetett.

Nyugodtnak kellett maradnom.

"Géza miről beszélsz, én az igazat mondtam."

Elérkeztünk a busz megállóhoz. Géza így búcsúzott: "Egy darabig szüntessük meg a rendszeres találkozásainkat. Én majd rövidesen felhívlak" és ezzel felszállt a buszra.

Lassan mentem vissza az irodámba, aggódva, hogy Marianne valamilyen halálos veszedelemben van. Érdekes módon egy pillanatig sem jutott az eszembe, hogy én is bajba kerülhetek, a szívem csak Marianne-ért nyugtalankodott.

A következő néhány hét pokoli volt, Marianne sorsa foglalkoztatott éjjel-nappal. De az élet nem állt meg és mintha egy csoda történt volna, hogy a bánatomon enyhítsen, Mia jelent meg az életemben...

1953 tavasza volt és úgy éreztük, hogy fontos változások küszöbén állunk. Persze ez már máskor is előfordult, de többnyire alaptalan optimizmusunk csak újabb csalódásokra vezetett. Most azonban sok jel mutatott arra, hogy a Központi Pártbizottságban csata folyik a hatalomért. Figyelmesen követtük a Szovjet Unióból szállingózó híreket, mert ezekből nagyjából következtetni lehetett a várható változásokra. Nem akartam elhinni, hogy a Szovjet Unióban vádat emeltek "cionisták" ellen, ami fedőnév volt a zsidókra, azon a címen, hogy a nyugati hírszerzőosztályoknak kémkednek. Leningrádban pert készítettek elő 10 ismert zsidó orvos ellen, akiket "államellenes tevékenységgel" vádoltak, egy kényelmes kifejezés, amibe bármilyen vád belefért.

Én naivul azt hittem, hogy hivatalos antiszemitizmus már nem létezik. Mélyen belevésődött az emlékezetemben az a januári nap 1945-ben, amikor először léptem ki a szabadba bujkálásom után, és megpillantottam egy lóháton közeledő elegáns szovjet tisztet azon a képeslapra illő hóborította reggelen. Akkor rádöbbentem, hogy a lidércnyomásos álomnak vége van és szabad ember vagyok. Ugyancsak visszaemlékeztem arra, ahogy Orbán bátyám, akinél bujkáltam, melegen átölelt és mondta: "Fiam, most már szabad vagy örökké!". Akkor, 23 éves koromban valóban úgy éreztem, hogy újjászülettem szabad emberként. De az illúzióimat fokozatosan elvesztettem. Ez vezetett végül is ahhoz, hogy aktívan részt vegyek a kommunizmus elleni harcban, annak ellenére, hogy az intézményes antiszemitizmus megszűnt, ami az egyik lényeges különbség volt a fasizmus és a kommunizmus között. Legalább egy valamiben egyetértettem Leninnel: "Az antiszemitizmus a buták szocializmusa".

Az igazság az volt, hogy most már nem volt államilag intézményesített antiszemitizmus, de akik igazán gyűlölték a zsidókat, azoknak az érzései nem változtak. Korábban nem is rejtették véka alá, különösen a Szálasi kormány idejében: lemészároltak zsidókat a Duna partján, vagy marhavagonokba gyömöszölve küldték őket a halálukba. Voltak olyanok a háború előtti kormányok idején, akik megelégedtek azzal, hogy zsidó fiatalokat ne vegyenek fel az egyetemre és olyanok, akik csak egyszerűen lenézték a zsidókat. Az emberek jelentős része közömbös volt. De voltak olyanok is, akik szembeszálltak az antiszemitizmussal, akiknek volt bátorságuk a parlamentben vagy újságok hasábjain elítélni. És voltak olyan papok, akik a vasárnapi misén intették híveiket az antiszemitizmus igazságtalanságaira, akik szomszédaikra úgy tekintettek mint emberekre, tekintet nélkül a vallásukra.

Ahogy felnőttem, megismerkedtem az irodalom klasszikusaival, történelmet és filozófiát olvastam, szerettem volna megtalálni az antiszemitizmus gyökereit. Shylock és Fagin a gyűlölt zsidó sztereótípusok voltak, James Joyce Leopold Blum alakja megtestesítője volt a gyökértelen, vándorló zsidónak. Még egészen fiatal voltam és kíváncsian néztem a tükörben, hogy különbözöm-e valamiben másoktól. Se nekem, se szüleimnek vagy nővéremnek nem voltak vonásaink, mint sokaknak, akiknek arcán tükröződtek Földközi-tenger melléki őseinek a jellegzetességei, mint például a kampós orr. Rájöttem, hogy én semmiben sem különbözöm másoktól. Ennek előnyei is voltak. Amikor munkaszolgálatos koromban szabadságon voltam, levettem sárga karszalagomat, s belevegyültem a tömegbe. Szabadságra katonai menetlevéllel utaztunk, ami ingyenes vasúthasználatra jogosított. Egy alkalommal, amikor éjszaka utaztam vissza az alakulatomhoz, vettem egy hálókocsi jegyet s a menetlevelemmel együtt átadtam a hálókocsi kalauzának. Másnap reggel, amint a kalauz visszaadta a menetlevelemet megjegyezte:

"Nagy szerencséje van. A katonai rendőrség itt volt ellenőrzésen és megkérdezték, hogy van-e zsidó munkaszolgálatos az utasok között. Én természetesen azt mondtam, hogy nincsen, mert amikor felszállt és ideadta az iratait, én nem vizsgáltam meg különösebben abban a hitben, hogy civilben utazó fiatal tiszt volt. Ha felfedezték volna, súlyosan bántalmazták volna. Több ilyen esetnek voltam a tanúja."

Amikor leérettségiztem, azonnal bekapcsolódtam apám vállalatába. Nagyon büszke voltam, amikor mindössze 19 évesen elküldött első üzleti utamra Budapestre, hogy ott tárgyaljak vevőinkkel, a porcelángyárakkal. Az út Budapestre sok órán keresztül tartott, úgy hogy kiléptem másodosztályú fülkémből és elsétáltam a többi fülke előtt. Egyik ilyen fülkében megpillantottam egy gyönyörű fiatal lányt, aki úgy tűnt, hogy a szüleivel utazott. Először nem akart észrevenni, de amikor másodszor sétáltam el a fülke előtt, szemeink összetalálkoztak. Aztán egy néhány lépéssel odébb megálltam és miközben úgy tettem, mintha a tájat nézném, a szemem sarkából figyeltem. Tekintetünk ismét találkozott s rám mosolygott. Reméltem, hogy ez a hosszú unalmas út végül is kellemessé válhat.

Ezután a leány felállt, s kilépett a fülkéből a folyosóra. Elszörnyedve vettem észre, hogy a jobb lába gépben volt, nyilvánvalóan gyermekparalízis áldozata. Természetesen úgy tettem, mintha nem vettem volna ezt észre, s elhatároztam, hogy kedves leszek hozzá, udvarolni fogok, hogy biztosítsam, hogy állapota engem semmiben sem befolyásol. Igazán nagyon sajnáltam. Beszédbe elegyedtünk. Még középiskolás volt, nálam talán két évvel fiatalabb. Beszélt az iskolájáról, s megemlítette, hogy sok zsidó diák járt oda, akiket szenvedélyesen gyűlölt. Soha életemben nem hallottam egy fiatal személytől, különösen egy leánytól, ilyen gyűlölködést. Ez a gyönyörű fiatal leány tele volt gyűlölettel és keserűséggel. Egy néhány pillanatig nem is tudtam félbeszakítani. Amikor abbahagyta, ránéztem:

"Én a közelmúltban érettségiztem a Munkácsi Zsidó Gimnáziumban."

Elsápadt, aztán szótlanul megfordult és visszabicegett a fülkéjébe. Ez az eset nagyon elszomorított, különösen azután, hogy én elhatároztam, hogy rendkívül kedves leszek hozzá, hogy elfeledtessem testi hibáját. Gondolatban még megpróbáltam mentegetni is, valószínűleg azért volt ilyen mert szerencsétlen állapota keserűvé tette. De valószínű, hogy ez a szellem a környezetéből ragadt rá, ahol egészséges emberek is gyűlölködők voltak.

Apám egyik üzleti útja Budapestre egybeesett a gödöllői jamboree-val, amire félárú vasúti jeggyel lehetett utazni. Elhatározta, hogy erre az útjára elviszi a nővéremet, aki 14 éves lehetett. A fülkéjükben rajtuk kívül még két katonatiszt és két civil ült, akik ugyan nem ismerték egymást, de beszédbe elegyedtek. Hamarosan közös nevezőt találtak: mindnyájan utálták a zsidókat és ennek kifejezést is adtak. Apám nem vett tudomást erről a társalgásról, de egy kis idő után Éva felugrott, kezeit a csípőjére tette, szembe nézett velük, s haragosan megszólalt:

"Ha annyira utálják a zsidókat, akkor miért rohannak a zsidó kórházba, ha valami bajuk van?"

Ez utalás volt a híres budapesti Zsidó Kórházra. Egy kis zavart csend támadt, az egyik tiszt gálánsan apám elnézését kérte, s megdicsérte a nővéremet őszinteségéért. Ezzel az incidens lezárult.

Évekkel később, amikor Rodolfo udvarolt Évának, egy vasárnap délután a Duna partján sétáltak. Rodolfo, aki katolikus volt, a haja vörösbe játszó szőke volt, szemüveget hordott, igazi intellektuális arca volt. Egy néhány suhanc ment el mellettük, s az egyik oda kiáltotta Évának: "Nem szégyenli magát, nem tud egy keresztény udvarlót találni?" Ez nem igen bizonyítja az 'árják' felsőbbrendűségét, jegyezte meg viccesen Rodolfo.

Az előítélet természetesen nem csak keresztény tulajdonság volt. Sok zsidó 'goj'-nak nevezte a keresztényeket. Voltak, akiknél ez a szó csak annyit jelentett, hogy a 'goj' nem volt zsidó. De voltak olyanok is akik a kifejezést megvetéssel használták, semmiben sem különbözve az antiszemitáktól. Még elég fiatal voltam, amikor ez a kifejezés valahogy szóba került. Apám szigorúan megtiltotta, hogy valaha is használjuk ezt a sértő elnevezést, és soha nem is használtuk többé. Nagyon büszke voltam apám konzekvensen liberális álláspontjára, elutasított mindenfajta előítéletet és bennünket is ebben a szellemben nevelt. De úgy tűnik, hogy valamennyi előítélet mindnyájunkban van, talán az emberi természethez tartozik, s még apám sem volt teljesen mentes tőle. Egy alkalommal az ebédet követő szokásos társalgás alkalmával apám ezt mondta: "Fiam, ha egy cigánylányba szeretsz bele, nekünk az ellen sem lesz kifogásunk."

Büszke voltam apám megjegyzésére, csak később döbbentem rá, hogy apám, ha tudat alatt is, úgy tekinthetett a cigányokra, mint sok keresztény a zsidókra.

Amikor egyetemi éveim alatt rajzszeggyártással próbáltam fenntartani magunkat, gyakran mentem a Dob utcai postahivatalba csomagokat feladni. Mindig hosszú sorok álltak, s többször kerültem végül is egy ablakhoz, ami mögött egy nagyon kellemes külsejű, barátságos lány ült. Egy alkalommal tanácsokat adott, hogy hogyan szabadulhatnék meg hosszú sorbaállás nélkül a csomagjaimtól. Amikor megköszöntem, így válaszolt. "Miért ne tennék egy ilyen kis szívességet magának, még a zsidónak is megtenném."

"Most éppen meg is tette!"

Még mindig emlékszem zavart arcára, de sikerült eloszlatnom a zavarát, s idővel jó barátságba kerültünk. Ez a lány igazán nem volt gyűlölködő természetű, de nyilván olyan légkörben nőtt fel, ahol a zsidókat utálni olyan természetes volt, mint a vasárnapi misére menni.

Gyakran gondolkodtam azon, hogy az antiszemitizmusnak lesz-e valaha is vége, vagy ezt a keresztet örökké kell hordanunk és mi ennek az oka? Lehet az, hogy 2000 év után sem bocsátották meg a zsidóknak, hogy Krisztus halálában részük volt, ha ugyan így volt? De ha így volt, akkor is egy forradalmár testvérüket ölték meg, éppen úgy, mint ahogy a katolikusok évszázadokon keresztül megölték az eretnekeket. Vagy Krisztus halála csak kifogás a zsidók gyűlölésére? Azt hiszem a katolikus egyház súlyosan felelős ennek a szellemnek a kialakulásáért, mert ahelyett, hogy a krisztusi szellemben bűnbocsánatot hirdettek volna, csak élesztgették a gyűlölködést, évszázadok múlva is ébren tartva a zsidók felelősségét Krisztus haláláért.

A történelem során, amikor a cserekereskedelem meg szűnt, nagyon kevés írástudó ember volt aki pénzváltással tudott foglalkozni. Könnyebb volt egy bárányért egy pár csizmát adni, mint megállapítani az értékét aranyban vagy pénzben. A városok lakói között nagyon kevés volt az írástudó, de a zsidók már hosszú ideje kerestek menedéket a biblia tanulmányozásában így a számok és betűk nem voltak idegenek számukra. Ennek következtében közülük került ki a pénzváltók java része. Egy részük nyilván meggazdagodott, de a többségnek az arany csak keresztül ment a kezén, mint manapság a pénz a bankokon. De miután látták a sok aranyat a pénzváltók birtokában, sokan feltételezték, hogy a zsidók mind pénzváltók, és mind meggazdagodott, amíg a többség nyomorban élt. Az irigység összekeveredve a 'Krisztus gyilkosai' jelszóval elegendő volt a gyűlölködés ébren tartására. Avagy ezt is vissza lehet vezetni az emberi alaptulajdonságokra, amik közé tartozik a gyűlölködés és a mások lenézése?

* * *

Az antiszemitizmusba Magyarországon egy kis irónia is vegyült. "On-ogur", amiből a "magyar" szó származott az ural-altaic nyelvben 'tíz nyilat' jelentett, utalást a tíz magyar törzsre, akik a 9. században elfoglalták a Duna medencét. Ezekből három törzs kazár eredetű volt, akik már korábban felvették a zsidó vallást. Ezt a két világháború közötti időszak szellemében az iskolák nem tanították, mert sokan kényelmetlenül érezték volna magukat, nem tudván, hogy vajon ennek a három törzsnek a leszármazottai, vagy a fennmaradó hét törzsnek, akik később a katolikus hitet választották. De volt egy jó vicc, amelyik utalt erre a helyzetre:

Két magyar vitatkozik, az egyik keresztény a másik zsidó. A keresztény büszkén állítja: "Az én őseim már a 9. században jöttek ide. Mikor jöttek a te őseid?"

"Hah" válaszolja a zsidó tipikus zsidó akcentussal: "Amikor a te őseid keresztül jöttek a Vereckei szoroson, az enyémek már ott vártak és kínálták a portékájukat: 'Kocogányt, bozogányt tessék.'

De az ürömbe néha öröm is vegyült. Amikor a 30-as évek végén a kormányzó Imrédy Bélát a Nemzeti Bank politikamentes és nagy tekintélynek örvendő igazgatóját nevezte ki miniszterelnöknek, ezt abban a reményben tette, hogy ez a pártokon felüli kormány csökkenteni fogja tudni a hitleri Németország egyre erősödő befolyását Magyarországon. De a kormányzó nagy csalódására Imrédy a legrövidebb időn belül megváltoztatta álláspontját, átvette a náci vonalat és a fasiszták megelégedésére kijelentette a parlamentben: "Egy csepp zsidó vér is elegendő ahhoz, hogy valakinek a jellemét megfertőzze."

Ez a nem várt változás még a magyar parlamentnek is sok volt, amelyik ugyan nem nagyon szimpatizált a zsidó vallású állampolgárokkal. Ritkán tapasztalt együttműködéssel a többség és az ellenzék bizalmatlanságot szavazott az új kormánynak. Ennek következtében az alkotmányos szokásoknak megfelelően a miniszterelnöknek le kellett volna mondania, de Imrédy arrogánsan ragaszkodott a hatalomhoz, s a kormányzó Németország megtorlásától tartva nem kényszerítette lemondásra.

Egy néhány hónap múlva apám egyik budapesti útjáról hazatérve elmondott nekünk egy hírt azzal, hogy tartsuk titokban. Egyik jó barátja, Erdély Sándor, a parlamentnek egyik korábbi liberális tagja és egy néhány kollégája kinyomozták, hogy Imrédy német-bohémiai dédnagyanyja zsidó volt.

Amikor az iratokat a kormányzó Imrédy elé tárta, Imrédy elájult, de a kormányzó nem habozott többé és felmentette állásából. Mindennek ellenére Imrédy teljesen áttolódott a szélső jobboldalra, s 1945-ben mint háborús bűnöst kivégezték.

* * *

Természetesen a magyar kommunisták nem maradhattak el a nagy szovjet példa mögött. Ahogy a hírek jöttek Moszkvából a "cionista" összeesküvésről (ami csak fedőnév volt a hivatalossá vált antiszemitizmus számára) és a leningrádi zsidó orvosok peréről, Rákosi és bandája lihegve követni kívánta őket. Csak volt egy kis probléma: Rákosi és legbennfentesebb cinkosai is zsidók voltak. Nem mintha igazán közük lett volna a zsidósághoz, csak éppen zsidóknak születtek. Ezt természetesen az antiszemiták jól kihasználták és azt terjesztették, hogy a kommunizmus nem más mint egy nemzetközi zsidó összeesküvés.

Ugyan még nem hozták nyilvánosságra, de köztudomású volt, hogy Péter Gábort, az ÁVH hírhedt parancsnokát, Décsi Gyula ÁVH ezredest, aki akkor éppen belügyminiszter volt és több más magas rangú ÁVH-s tisztet letartóztattak még hozzá nem más, mint a Magyarországon tartózkodó KGB osztag. Ezek utoljára akkor avatkoztak a magyar belügyekbe közvetlenül, amikor 1948-ban Kovács Bélát, a Kisgazdapárt akkori főtitkárát és a parlament tagját mentelmi joga ellenére letartóztatták.

A letartóztatottak mind zsidók voltak, kivéve Décsit, aki eredetileg papnövendék volt. Ezek az előkészületek csak megerősítették azt a köztudomású hitet, hogy ha valaki Moszkvában meghűlt, a magyar kommunisták azonnal köhögni kezdtek. A Párt készen volt egy tipikus kommunista cirkusz-perre, bizonyítani Moszkvának, hogy éberek és leleplezik a "Titoista, cionista, klerikális, fasiszta" összeesküvőket. Ebben az atmoszférában a budapesti rádió 1952 március 3-án bejelentette, hogy Sztálin meghalt.

Még a kora reggeli órákban a lakásomon telefonon felhívott a szövetkezet felsőbb hatóságától Verő Tiborné, egy félelmetes hírű 'káder' és utasított, hogy a szövetkezet minden részlegében tartsunk röpgyűlést a 'nagy Sztálin' emlékére. (Verő Tibornéról később megtudtam, hogy csak játszotta a szerepét, s a rendszert megvetette, mint sokan mások.)

A röpgyűlések tipikus kommunista propaganda célokat szolgáltak. Azt a látszatot kellett kelteni, hogy a dolgozók spontán néhány percre felfüggesztették munkájukat, hogy kifejezést adjanak nemtetszésüknek, vagy szimpátiájuknak, az éppen aktuális eseménnyel kapcsolatban. Mi 'röpgyűltünk' a görög kommunisták érdekében, a 'láncos kutya Tito' ellen, az észak-koreai agresszorok mellett, Mindszenthy hercegprímás és társai ellen és természetesen a Rosenberg házaspár érdekében, akiknek a kémkedése közelebb hozta a világot egy atom háborúhoz. A mostani röpgyűlésnek komolynak és szomorúnak kellett tűnni, hiszen a 'nagy Sztálint' gyászoltuk. Inkább 'vidám temetésnek' tűnt, mert mindnyájan azt reméltük, hogy Sztálin halála döntő változásokat fog hozni, alapjában fogja megrendíteni a Szovjet Uniót, hiszen Lenin néhány rövid éves uralma után Sztálin volt az egyetlen mindenható vezére a kommunista birodalomnak; de egy darabig semmi nem történt.

A mi földalatti csoportunk nem ült a babérain. Ebben az időpontban már jól meg voltunk szervezve. Zoltán, aki a Nemzeti Bank megbízásából hetenként utazott Bécsbe két hatalmas kofferrel megtömve forinttal, vitte riportjainkat. Rajtam volt a legnagyobb teher, én híreket szereztem minden lehető forrásból. Edit nagyszerű színházi kritikákat írt. Tamás mindkét irányba dolgozott, jelentéseket írt Rodolfóról Rodolfo közreműködésével az ÁVH-nak és fontos híreket szolgáltatott a kereskedelem és ipar állapotáról, mint az egyik külkereskedelmi vállalat alkalmazottja, ahol ugyancsak figyelnie kellett az ÁVH megbízásából munkatársait. Balatoni piaci híreket gyűjtött és rendszeresen kikézbesítette a külföldről küldött pénzeket a nagyon is rászoruló címzetteknek. Darvas Iván és Tolnay Klári nem tudtak a tevékenységünkről, de mint sokan mások, akaratlanul is, vagy talán tudat alatt sok jó hírt hoztak.

Agárdy, Ábrányi feleségének a barátja, szintén gyűjtött adatokat, amiről mi nem tudtunk. Agárdy az Ibolya által férjének, Ábrányinak küldött levelek hátlapján láthatatlan tintával írta jelentéseit, s amint később megtudtuk, biztonsági szempontból az ehhez való felszerelést Tolnay Klári hálószobájában rejtették, mert Darvas Iván és Tolnay Klári minden gyanún felül álltak. Rodolfo segítsége rendkívül fontos volt, nemcsak azért, mert barátja, Zoltán vitte ki jelentéseinket, anélkül, hogy tudta volna, hogy a boríték amit Bécsben ad postára, mit tartalmaz, de Rodolfo diplomáciai körökben forogva, sok olyan hírt is hozott, amihez különben nem tudtunk volna hozzájutni. És miután Sztálin halála után a rémhírek megállás nélkül keringtek, fontosabb volt mint valaha, hogy kiszűrjük a híreket, s csak a megbízható riportokat közöljük.

Rákosit Moszkvába rendelték, ahol Beria, a KGB főnöke, szemére vetette, hogy a szerepét úgy játssza, mintha Magyarország királya lenne. Kereken közölte vele, hogy a személyi kultusz ideje lejárt és vissza kell térni a 'Lenin által kultivált kollektív vezetés' elvéhez. Érdekes beszélgetés lehetett Beria és Rákosi között. Beria volt az egyik propagálója a Sztálin körül kialakult személyi kultusznak, amit a magyar kommunisták szolgaian követtek Rákosi személye körül. Végül is szemrebbenés nélkül kiadták a találkozásról szóló hivatalos jelentést, aminek a lényege az volt, hogy 'a személyi kultusz nem méltó a kommunistákhoz'.

1953 július 4-én összehívták a 'fejbólintó Jánosokból' álló kommunista parlamentet. Rákosi lemondott miniszterelnöki tisztségéről és bemutatta Nagy Imrét, mint az új kormányfőt. Nagy Imre beszéde úgy hatott a közvéleményre, mint egy atombomba.

Nagy Imre parasztszármazású volt, apjának volt egy néhány hold földje. Az első világháborúban orosz fogságba esett, ahol ki volt téve a szüntelen Leninista propagandának olyan sikeresen, hogy meggyőződéses kommunistaként jött haza 1919-ben a Szovjet Unióból és azonnal tagja lett az első magyar kommunista kormánynak. A rövid életű kommunista uralom bukása után a vezetők többsége Moszkvába menekült, de Nagy Imre itthon maradt. Vasipari munkás lett, de paraszt származása következtében, érdeklődése az agrárpolitikára terelődött. Tagja lett a Szociáldemokrata Pártnak és később letartóztatták, mint kommunista összeesküvőt. Amikor 1927-ben kiszabadult, elmenekült a Szovjet Unióba, ahol találkozott a többi magyar kommunistával és részt vett rendszeres találkozásaikon. Kritizálta Kun Bélát, amiért a magyar parasztokat kényszeríteni kívánta mezőgazdasági szövetkezetek megalakítására és dicsérte Lenint és Sztálint, mert azok minden feltétel nélkül felosztották a hatalmas orosz földbirtokokat a földtelen parasztság között.

De amikor egy néhány év múlva Sztálin brutálisan elkezdte a parasztok kollektivizálását, Nagy Imre gyorsan önkritikát gyakorolt, amiért rövidlátó volt, s nem a kollektivizálást találta a földkérdés szocialista megoldásának. 'Kilengését' megbocsátották és szerencséje volt, hogy megúszta az időnkénti tisztogatási akciókat. Kun Béla, a sokat dicsért 'romantikus' vezetője a magyar kommunistáknak nem volt olyan szerencsés és kivégezték az egyik tisztogatási akció alkalmával sok más kommunista társával egyetemben.

Amikor a második világháború végén Nagy Imre visszatért Magyarországra a szovjet hadsereg nyomában, tagja lett az ideiglenes kormánynak, s megkapta a földművelésügyi tárcát. Itt alkalma volt a földreformot előkészíteni, nem tudván, hogy kommunista elvtársai rá fogják kényszeríteni a földhöz jutott parasztságot, hogy mezőgazdasági szövetkezetekbe tömörüljenek, mint ahogy azt Sztálin kierőszakolta a Szovjet Unióban. De miután Nagy Imre csak az önkéntes kollektívákat szorgalmazta, le kellett mondania miniszteri posztjáról és csak harmadrangú állásokat kapott.

Nagyot erősen kritizálták a Sztálini vonalat hűségesen követő kommunisták, de megtámadták a másik oldalról is. Azt híresztelték róla, hogy nem is volt paraszt származású, hanem egy gazdag zsidó földbirtokosnak a fia. Nagy Imréről készült életrajzban a szerző vehemensen védte Nagyot és erőteljesen próbálta bizonyítani, hogy Nagy Imre vére 'tiszta' volt. Ez a védekezés nem lett volna különös a háború előtti Magyarországon, ahol sokszor semmi sem volt fontosabb mint bizonyítani, hogy valaki nem volt zsidó és így vére 'tiszta' volt. De még Nagy Imre is, aki valóban paraszt származású volt és lelkes tagja a Kommunista Pártnak, szükségesnek tartotta bizonyítani vére 'tisztaságát' mintha még Hitler lett volna uralmon. A nácizmus már megdőlt, de mérgező antiszemitizmusa élt és virágzott Sztálin alatt, anticionizmus fedőnévvel.

Nagy Imre szűz-beszéde mint miniszterelnök jöhetett volna a Szabad Európa hullámain keresztül is. Úgy hangzott, mint a visszhangja a riportjaimnak, felsorolt nagyon sok mindent, amit mi elítéltünk. Ha valaki hasonlókat mondott volna egy nappal korábban, azt letartóztatták volna összeesküvés, szovjet-ellenes propaganda, vagy más hasonló címen. De ezt a beszédet nyilván jóváhagyták előzőleg Moszkvában. Ugyanazt a 'liberális' vonalat képviselte, mint Malenkov, aki az első utódja volt Sztálinnak. A 'súlyos hibák' felsorolása hosszú volt: a törvényességet megsértették, a gazdasági tervek megvalósíthatatlanok voltak, a nehézipar hangsúlyozása következtében a mindennapi szükségleteket nem tudták kielégíteni, a parasztokat rákényszerítették a kollektivizálásra és így tovább. Az ÁVH-ról ezt mondta: "A hatóságaink gyakran mellőzték az alkotmányban biztosított jogokat, mint személyi szabadságot és az állampolgárok biztonságát illetően." így írta le az új miniszter-elnök az ÁVH törvénytelen letartóztatásait, internálást, cirkusz-pereket, a letartóztatottak kínzását, amibe az áldozatok nagyon sokszor belehaltak. Javasolta a politikai 'bűnözők' szabadon bocsájtását, az internáló táborok bezárását és a törvényesség helyreállítását. Az egész beszéd mindezeknek a javaslatoknak ellenére óvatos volt, tudta, hogy kritikusai nem változtak, még ha pillanatnyilag kénytelenek is voltak csendben maradni.

Az ország hangulata egy pillanat alatt megváltozott. Lehet az, hogy végre megszűnik ez a lidércnyomás? Sokan hinni akartak ebben, de voltak pesszimisták is. Az optimizmus azonban nem tűnt alaptalannak, mert hamarosan elkezdték az internáltak szabadon bocsájtását.

Egy néhány nappal a Nagy beszéd után a titkárnőm bejelentette, hogy két látogatóm van a Belügyminisztériumból. (Ez általában a fedőneve volt az ÁVH-soknak.) Bevezette őket, azok megvárták amíg egyedül maradtunk. Úgy beszéltek hozzám, mint ahogy szokás volt elvtársak között. Én végül is az egyik legnagyobb ipari szövetkezetnek voltam az elnöke, s lojalitásomhoz nem férhetett kétség. Közölték velem, hogy a könyvelési irodánkat, amely szemben volt a Pozsonyi út 38 szám alatti bérházzal, használni akarják napnyugtától napfelkeltéig a következő két hétben titkos megfigyelő pontként. Utasítottak arra, hogy a nap folyamán lássam el őket a megfelelő kulcsokkal anélkül, hogy a könyvelésben dolgozók gyanúját felkelteném. Alá kellet írnom egy nyilatkozatot, hogy ez államtitok és megsértése súlyos következményekkel jár. A főkönyvelő akkor már jó barátom volt és teljesen megbíztam benne. Egy néhány óra múlva megjelent a szükséges kulcsokkal és biztosított, hogy senkinek sincs fogalma a készülő eseményekről. "De ki az ördögöt akarnak ezek itt figyelni?" kérdezte. Én csak megvontam a vállamat, nem akartam terhelni azzal, amit én gyanítottam. Amint később kiderült, a gyanúm helyes is volt.

A többemeletes bérháznak a földszintjén volt a Nemzeti Bank egyik fiókintézete, ahol a környékbeli állami vállalatok és szövetkezetek intézték bank ügyleteiket. Sokan jártak ki és be az épület főbejáratán, amely a lakásokhoz és a bankhoz is vezetett, még besötétedés után is; de az volt az érzésem, hogy az ÁVH-t nem a bank ügyfelei érdekelték. A házban lakott két szövetkezeti tagunknak az édesapja aki napjait nagyrészt ágyban töltötte, súlyos asztmája volt. Amikor csak tehettem meglátogattam, rendkívül művelt, olvasott, tájékozott személy volt, élvezet volt vele társalogni. Egyik ilyen alkalommal említette, hogy a szomszéd lakásban Kéthly Anna testvére lakott.

Kéthly Anna egyik legjobban becsült tagja volt a Szociáldemokrata Pártnak, mielőtt azt a kommunisták erőszakkal beolvasztották a Kommunista Pártba. Kéthly hitt a jóléti államban, harcolt a társadalom igazságtalanságai ellen, szemben állt minden diktatúrával. A bátorsága legendás hírű volt. Mint a parlament tagja az első világháború után minden fenntartás nélkül megtámadta gróf Bethlen Istvánt, az akkori miniszterelnököt, s magát a Kormányzót is, amikor kiderült, hogy egy csoport jobboldali politikus, közöttük a rendőrség politikai ágának a parancsnoka és egy katolikus püspök, nagymennyiségű francia frankot hamisítottak, remélve, hogy ennek a forgalomba hozatalával alá tudják ásni a francia frank értékét és megrendíteni az egész francia gazdasági életet. így akartak bosszút állni az igazságtalan Trianoni békeszerződésért. A frank hamisítás kiderült és nemzetközi botránnyá fajult. Kéthly-t radikálisnak bélyegezték, de mit sem törődve ezzel, tovább harcolt a parlamentben az emberi jogokért és az egyre jobban terjedő fasizmus ellen. A parlamenti mentelmi joga megvédte minden atrocitástól, mert a két világháború közötti Horthy rendszer ugyan nem volt demokratikus, de tisztelte a törvényben megszabott mentelmi jogot, nem úgy mint később a szocialisták.

A második világháború után úgy tűnt, hogy végre eljött Kéthly Anna ideje. Mint az új koalíciós kormány tagja, külföldre utazott, hogy biztosítsa a Nyugat Európai Szociáldemokraták, de különösen az Angol Munkáspárt támogatását Magyarország újjáépítése érdekében. Azonban Kéthly is áldozata lett Rákosi 'szalámi taktikájának'. Nem volt hajlandó alávetni magát a kommunista dogmáknak és gyakorlatnak, mire letartóztatták és internálták. Családja csak az egyetlen testvére volt, aki a Pozsonyi út 38 szám alatti házban lakott, s ennek az épületnek a bejáratát figyelte napnyugta után az ÁVH a mi könyvelési irodánkból. Tudták, hogy Kéthly ide szándékozott költözni, mihelyt kiengedik az internálótáborból, aminek be kellett következnie Nagy Imre 'új legalitása' eredményeként. Akkor döbbentem rá, hogy az ÁVH nyilván figyelni akarja a várható nagyszámú látogatót, akik Kéthly-t szándékoztak biztosítani lojalitásukról. Öreg barátomon keresztül azonnal értesítettem Kéthly testvérét a veszélyről, nehogy túlságosan hitelt adjanak a 'szocialista legalizmusnak' amit az új miniszterelnök meghirdetett.

* * *

Mia 1952-ben került a szövetkezetünkhöz, miután elvégzett egy ú. n. normás tanfolyamot. Az ilyen módon képzett személyekben nagy kereslet volt, mert a kommunista rendszerben többé nem a teljesített munkaórák után fizettek bért, hanem bevezették a darabbért és az ezzel járó hatalmas bürokráciát. Minden vállalatnak volt egy erre a célra életre hívott hivatala, amit a 'normás' vagy 'időmérő' vezetett. Ezek általában lojális káderei voltak a pártnak, akiknek magukévá kellett tenniök a párt jelszavait, amelyek állandóan ösztönözték, vagy inkább hajszolták a munkásokat, hogy minél többet termeljenek a "ragyogó szocialista jövő" érdekében.

A normások a dolgozó mögé álltak stopper órával a kezükben, hogy így lemérjék a munkás minden mozdulatát. Ezeket az adatokat aztán átszámították darab bérre, amelyen belül még annyi szabad időt sem hagytak, hogy valaki cigarettára gyújtson, vagy a mellékhelyiséget használja. A minőség ugyan szóba került, de a hangsúly a gyorsaságon volt úgy hogy a statisztikák kedvező fényben tüntethessék fel a vállalat termelését. A vállalatok vezetői a fizetésükön felül jutalmakat kaptak a túltermelésért. Ezeket a statisztikákat aztán beleépítették az 5 éves tervekbe, amit az összes kommunista államok szolgai módon lemásoltak A Szovjet Unióból.

Ez a rendszer, amely nyilvánvalóan a mennyiséget részesítette előnyben a minőséggel szemben, azt eredményezte, hogy a termékek minősége hitvány volt, s sok olyan cikket termeltek, amire senkinek sem volt szüksége, amelyek aztán a raktárakban porosodtak. De semmi nem volt elég! Amikor a munkások nagy erőfeszítéssel próbálták a normákat túlteljesíteni, hogy keresetük emelkedjen, egy idő után a normákat megszigorították, így valósággal elrabolták termelékenységük gyümölcsét. A mindentudó párt utasítására bizonyos dolgozók normáit lazán állapították meg, hogy azt könnyűszerrel túlteljesítsék gyakran 150 vagy 200 %-kal. Ezeket a munkásokat kitüntették mint a 'szocialista munka hősei', 'sztahanovisták' és bőségesen megjutalmazták új lakásokkal és gyakran új autókkal. A munkatársaik, akik átláttak ezen a taktikán, gyűlölték őket.

Persze ez azt is eredményezte, hogy a munkások hamar megokosodtak és a 'norma csalás' egyre terjedt. Már amikor a normás a munkás mögé állt stopper órával a kezében, az lelassította tempóját, és mindenfajta trükkel próbálta a normást félrevezetni. Ezek a dolgok ideig-óráig sikerrel jártak, de miután a vezetők tisztában voltak ezekkel a taktikákkal önkényesen felemelték a normákat. Ráadásul a munkásnak csak a falra kellett tekintenie, hogy lássa jelszavakat, amelyek felmagasztalják a Pártot, bölcs vezetőinket és a magyar nép legjobb barátját a nagy Szovjet Uniót, és biztosítják a dolgozókat arról, hogy 'a gyár a tiéd, magadnak építed'.

A szocializmus előtt a kapitalisták soha nem merészeltek volna időmérőket alkalmazni, a szakszervezetek, de maguk a munkások is azonnal szembeszálltak volna ezzel. Az alkalmazottak általában órabérben dolgoztak, s mindenkitől elvárták, hogy a nyolc óra munkaidőt becsületesen és szorgalmasan töltse el. A kommunisták szakszervezeteket lesüllyesztették a párt hajcsáraivá, akik ahelyett, hogy a munkások érdekeit képviselték volna, állandóan csak többtermelésre ösztönözték tagjaikat. A logika az volt, hogy most már nincsenek kizsákmányolók, ezért nincs ellenségesség a munkások és a gyárak 'tulajdonosai' között akik a jelszavak szerint, maguk a munkások. Az uniók vették át az üdülők kezelését, s utalták ki a nyaralóhelyeket, amik természetesen "ingyenesek" voltak. Ugyancsak a szakszervezetek lettek az intézői az állami egészségügyi biztosításnak, ami szintén "ingyenes" volt. Annak ellenére, hogy a Horthy időkben, amikor a kormányok a munkaadókkal szimpatizáltak és gyakran ellenségesek voltak a munkásosztállyal szemben, kiváló biztosítóintézetek működtek a fizikai és értelmiségi dolgozók számára. Ezért általában a munkaadók fizettek, a munkások csak minimális összeggel járultak hozzá. De a szocialista rendszerben a bölcsőtől a sírig ingyenes egészségügyi ellátásban részesülnek a dolgozók! Vagy talán mégsem egészen "ingyenes" ez?

Én, mint a szövetkezet elnöke, jobban láttam, hogy a rendszer hogyan játszotta ki a fogyasztókat a tudtuk nélkül. Mi eladtuk a termékeinket, főleg háztartási cikkeket, egy állami nagykereskedelmi vállalatnak. Azok az ilyen közszükségleti cikkekhez hozzáadtak sokszor 38%-57% forgalmi adót mielőtt tovább adták az ugyancsak állami kiskereskedelemnek. A marxista és baloldali közgazdászok állandóan kritizálták a kapitalista országokban a termékekhez hozzászámított forgalmi adót, azzal, hogy ez igazságtalan, mert egyformán érinti a gazdagokat és a szegényeket. A szocializmusban a forgalmi adóról a fogyasztó soha nem tudott, bele volt építve az árakba. Ez lehetővé tette, hogy a kormány hatalmas összegű forgalmi adót szedett be a gyanútlan vásárlótól.

Az "ingyen" orvosi kezelésnek volt egy jellemző mellékterméke: a borravaló, ami gyakorlatilag kötelezővé vált. Amíg a kapitalista Magyarországon a kórházakból kikerülő gyógyult betegek az ápolónőket virággal, csokoládéval vagy kisebb összegekkel jutalmazták meg, addig a népi demokráciában, ahol a borravalót lealacsonyítónak és sértőnek bélyegezték, a borravaló hozzá tartozott az orvosi kezeléshez. Az orvosok és asszisztenseik olyan alacsony béreket kaptak, amiből rendkívül nehéz volt megélni. Sokszor gyári munkások jobban kerestek. A tekintélyes borravalót nemcsak elvárták, hanem követelték, sejtetni engedték, hogy ennek hiánya a kezelés nívójának a rovására vezethet. A kórházi koszt ehetetlen volt, gyakran lehetett látni látogatókat, amint ételhordóban vitték a kosztot hozzátartozóiknak.

Mia férje műszaki igazgató volt egy másik szövetkezetben, s jól ismertük egymást. Amikor felhívott és megkérdezte, hogy tudnánk-e használni egy képzett időmérőt, azt válaszoltam: "Attól függ..."

"Tudom, hogy mire utalsz. Mia megfelelne?"

"Természetesen" válaszoltam "de nem tudtam, hogy képesítése van."

"Most fejezte be az előirt kurzust, jó lenne, ha rajtatok próbálná ki új képzettségét."

Ebben az időben a szövetkezetünk már nyomás alatt volt, hogy vegyünk fel egy végzett normást. Amikor a szövetkezetet megalapítottuk, a felsőbb hatóságok erre nem helyeztek nagy súlyt, magunk állapítottuk meg a normákat olyan módon, hogy tagjaink elégedettek legyenek vele. A szövetkezetekben a keresetek magasabbak voltak, mint az államosított gyárakban, hogy ezzel is buzdítsák a független kisiparosokat a belépésre. De ahogy az idő telt, egyre inkább követelték, hogy alkalmazzunk egy független normást. A normás és a főkönyvelő az alapszabályok szerint nem lehettek tagjai a szövetkezetnek és az alkalmazásukhoz vagy elbocsájtásukhoz feletteseink, a vasipari KISZÖV jóváhagyására volt szükség. Ennek a célja az volt, hogy a normás és a főkönyvelő mentes legyen a szövetkezet tagságának a befolyásától. A főkönyvelő emellett őrködött a pénzügyek fölött, köztudomású volt ugyanis, hogy nagy csalások folytak a szövetkezetekben és az állami vállalatoknál egyaránt.

A normástól elvárták, hogy lojálisan képviselje a Párt vonalát és állandóan szigorítsa a normákat, hogy így fokozódjon a termelés a bérek emelkedése nélkül. Tartottam attól, hogy amikor már nem tudjuk halogatni egy normás alkalmazását, az valószínűleg a KISZÖV besúgója lesz és olyan normákat fog megállapítani, amelyek nagyon meg fogják keseríteni tagságunk életét. Az ajánlat Mia alkalmazására éppen jókor jött, s tudtuk, hogy a KISZÖV nem fogja kifogásolni, hiszen a felesége volt egy másik szövetkezet műszaki vezetőjének.

A választásunk valóban jónak tűnt, Mia tudta a szerepét, és feladatát megértéssel teljesítette. A korábbi normáink lényegében megmaradtak, de most Mia megfelelő formában tálalta, ahogyan azt elvárták a KISZÖV részéről. Amikor először megjelent stopperórával a kezében a műhelyeinkben, rögtön gyanússá vált. De idővel tagjaink rájöttek, hogy a mi oldalunkon van és megnyerte szimpátiájukat, s be kell vallanom, hogy az enyémet is. És ahogy az idő múlt, a szimpátiám valami mássá fejlődött...

Röviddel azután, hogy Mia hozzánk került, megtudtam, hogy házasságuk felbomlóban volt. Mia zárkózott személy volt szemben az én barátkozó és közvetlen természetemmel. Mikulás napja előtt tudtam meg, hogy férje elköltözött. Az íróasztala fiókjában hagytam névtelenül egy doboz csokoládét és egy csokor virgácsot. Úgy látszik valamilyen női ösztöne megsúgta, hogy én voltam, s másnap reggel bejött az irodámba:

"Természetesen megérdemlem a csokoládét, de a virgácsot?"

"A virgácsot csak akkor fogom használni, ha nem fogadja el meghívásomat. Szombat estére van két jegyem a Tannhäuser-hoz."

Ez az este kezdete lett egy gyönyörű barátságnak. Ez volt az első eset amikor úgy éreztem amióta Edittől elváltam, hogy az agglegény életemet boldogan feladnám, ha Miával tölthetném az életem hátralévő részét...