Miával az Operaház előtt találkoztam. Ízlésesen, de viszonylag egyszerűen volt öltözve, nehogy magára vonja a figyelmet. A háború előtt egy operaelőadás elegáns volt. Sok nő hosszú estélyi ruhában, férfiak szmokingban jelentek meg, de akik utcai ruhában jöttek is elegánsak és jól ápoltak voltak. Minden ismert opera és balett az Operaház műsorán volt, a díszes színházterem beleilleszkedett a barokk stílusú épületbe, amelyet a századforduló körül építettek a kiváló építész, Ybl Miklós tervei alapján. Világhírű karmesterek vendégszerepeltek, Toscaninitől Klempererig, akiknek tehetsége gazdagította a magyar zenei életet. A közönség ízlése és kritikája legendás hírű, de egyben félelmetes is volt; a harmincas években a világhírű Gallicurcit kifütyülték.

A külföldi operák mellett magyar szerzők is műsoron voltak, Erkel, Kodály és Bartók műveit gyakran játszották. Erkel Ferenc, aki a himnusz szerzője volt, operáiban megörökítette a magyar történelem hősies időszakait, többek között a Hunyadiak korát. Hunyadi János 1456-ban döntő győzelmet aratott a törökökkel szemben Belgrádnál, s ennek a csatának az emlékére III. Calixtus pápa elrendelte, hogy a katolikus templomokban délben szólaltassák meg a harangokat. A déli harangszó azóta is felhangzik. Hunyadi fiát, Mátyást 18 éves korában a Budán székelő országgyűlés 1458 Újév napján választotta meg királynak, s ezt a Duna jegén összegyűlt lelkes tömeg közfelkiáltással megerősítette. Új korszak kezdődött a magyar történelemben. A fiatal király visszautasította a külföldi uralkodó családok igényét a magyar trónra. Uralkodása alatt a nemesség adómentességét megnyirbálta, legalábbis időlegesen. Felülvizsgáltatta a magyar jogrendszert, s kiállása az egyszerű emberek érdekében eredményezte, hogy a nép felruházta az 'Igazságos Mátyás' névvel. Erkel ugyancsak megemlékezett egyik operájában az 1514-es parasztlázadásról.

Bartók és Kodály operáiból kicsendültek a magyar népdalok dallamai amelyeknek mindketten szorgos kutatói voltak. Mind a ketten bátran kiálltak a nácizmus ellen, Bartók el is hagyta az országot időlegesen, letelepedett Amerikában, abban a reményben, hogy az ország felszabadulása után hazatér. Mielőtt ez megtörténhetett volna azonban meghalt, így a sors megtagadta tőle, hogy a felszabadított demokratikus Magyar Köztársaság első elnöke lehessen, amivel a hálás nemzet kívánta megjutalmazni. Szerencsésebb volt a lengyel zongoraművész Paderewski, aki az első világháború után az önállóságot nyert Lengyelország első elnöke lett.

Valahányszor az Operaházba mentem, mindig emlékeztetett azokra az időkre, amikor Edittel, mint fiatal házasok és diákok, jártunk az operába. Csak annyira telt, hogy a harmadik emeletre vehettünk jegyeket, ott is a legolcsóbb helyekre, ahonnan nem sokat lehetett látni. A harmadik emelet közönsége többségében kevés pénzű fiatalból állt, és szenvedélyes operalátogatókból, akik inkább hallani akarták az előadást mint látni. Ugyancsak ott voltak a klakkerek, akiknek az volt a szerepe, hogy a megfelelő időben kezdjenek el tapsolni, amivel meg kívánták akadályozni, hogy a lelkes közönség rossz pillanatokban zavarja meg tapsaival az előadást. A kommunista hatalom-átvétel után az opera még népszerűbbé vált, mert az emberek így elkerülték a színházak korabeli műsorait, amik nagyjából a kommunista pártvonalat képviselték. A kereslet az opera jegyekben olyan nagy volt, hogy a Városi Színházat, átalakították egy második operaházzá. Ennek a befogadóképessége háromszorosa volt az Operaházénak, és annak ellenére, hogy a modern épületnek nem volt olyan hangulata, mint a tradicionális Operaháznak, mégis sok kiváló operát produkáltak.

Nekünk jó jegyeink voltak, amikhez nem volt könnyű hozzájutni. A jegyeket általában a gyárak és hivatalok kultúrfelelősei utján osztották széjjel, s a szövetkezetek számára csak ritkán jutott használható jegy. Szerencsére ismertem egy kultúrfelelőst az egyik minisztériumban, aki mindig ellátott jó jegyekkel.

Mia nagyon kellemes partner volt, tartózkodó magatartása ellenére rendkívül jó humorérzéke volt, de egészen más volt mint korábbi nőismerőseim, akik általában közvetlenebbek és barátkozóbbak voltak.

A szünetben Gézába és újdonsült fiatal feleségébe botlottunk. Örültem, hogy bemutathattam őket Miának. A társalgásunk teljesen politikamentes volt, nem olyan, amilyenhez Gézával hozzászoktam. Gézával nem találkoztam azóta, amióta megtudtam tőle Marianne letartóztatását és reméltem, hogy valahogyan érinteni fogja ezt a témát, amely éjjel-nappal az agyamban volt. Én nem akartam említeni az ügyet, hiszen Géza úgy tudta, hogy csak felületes kapcsolat volt közöttünk. Előadás után még találkoztunk egy italra és egy kellemes órát töltöttünk együtt. Géza és a felesége boldogok voltak, s engem ugrattak, hogy mikor adom fel már agglegény életemet. De Marianne letartóztatása óta úgy éreztem, hogy megházasodni felelőtlenség volna. Ha valami rosszul üt ki és letartóztatnak, akkor legfeljebb csak a saját életemet veszélyeztetném. Mielőtt elbúcsúztunk, Géza említette, hogy egy szemináriumot fog tartani az egyetemen 'a törvény mint a szocializmus eszköze' címen. "Az előadás jövő hétfőn délután két órakor lesz, gyere el" - mondotta - "s utána ihatunk egy kávét. Már jó régen nem beszélgettünk." Beleegyeztem és türelmetlenül vártam találkozónkat, úgy éreztem, hogy Gézának volt valami mondanivalója számomra.

1948 óta, amikor doktoráltam, nem voltam vissza az egyetemen. A folyosók és a tantermek falai tele voltak jelszavakkal, és a jelszavak utaltak az új 'törvényességre', amit a Nagy kormány hirdetett meg. Annak ellenére azonban, hogy a személyi kultusz többé nem volt divatos, Rákosi fényképe mindenütt ott lógott, mintha misem történt volna. A diákok jelentős része munkás és paraszt családból származott, sajnos azonban sok középosztálybeli család gyermekét nem vették fel az osztályharc nevében. Emlékeztetett arra az időre, amikor érettségi után beadtam felvételi kérvényemet a műegyetem közgazdasági karára, amire ezt a választ kaptam: 'felvételét létszám betelte miatt elutasítom'.

Gézát bemutatták, mint a jogi karnak egy korábbi diákját, aki most helyettes ügyészként eljött, hogy tapasztalatait megossza a mostani diákokkal. Én nagyon jól tudtam, hogy miről fog beszélni, hiszen elég olvasott voltam a marxista filozófiában, ahol a jog nem volt más, mint segítőeszköze az uralmon lévő kommunista pártnak. Milyen más volt, amikor minket ismertettek meg a joggal! A bekötött szemű görög istennő jelképezte, hogy a jog pártatlan és az egyetlen célja az igazságot szolgálni. Nem többé! A kommunisták nevetségessé tették a 'jog semlegességét'. Számukra a jog, vagy akár a művészet, az irodalom, a tudomány csak eszköz volt az új társadalom kialakítására. Politikai tárgyalásokon a vád és védelem közötti éles határok elmosódtak; nem volt többé ellenségesség közöttük, mindketten a szocialista ügyet szolgálták. Ha például a vád államellenes tevékenységgel vádolt valakit, akkor a védelemtől elvárták, hogy ne keressen mentőkörülményeket. A védőügyvéd gyakran súlyosabb büntetést javasolt mint az ügyész! Ez sem jelentett ugyan sokat, mert az ítéleteket az ÁVH előre megszabta.

Géza előadása olyan volt, amilyenre számítottam és nem meglepően a hallgatók gyakran megszakították ütemes tapsolással. Szomorú volt nézni, hova züllött ez a legendás hírű intézmény, amit a 17. századbeli bíboros Pázmány Péter alapított, akinek a nevét viselte egészen 1949-ig, amikor is az egyházellenes kampány következtében átkeresztelték 'Eötvös Lóránd Egyetem'-re. Eötvös Lóránd, báró Eötvös József fia, a 19. században alapozta meg hírnevét. Feltaláló, író és filozófus volt. Legfontosabb teóriája az 'anyag' vizsgálatával kapcsolatban előfutára volt Einstein teóriájának.

* * *

"Milyen voltam" kérdezte Géza, miután megkóstolta a kávéját.

"Az igazat akarod, vagy ütemes tapsot?"

"Úgy tűnik, hogy ma cinikus hangulatban vagy" válaszolta Géza. De ha módomban volna beszélni az előttünk lévő ügyekről, az összeesküvőkről, kémekről, a népköztársaság ellenségeiről, meg lennél döbbenve és jobban megértenéd a jog szerepét a mi rendszerünkben. Hazaárulás az hazaárulás, még ha nem is értesz egyet a kormány politikájával, tisztességes emberek nem adják el a lelküket egy külföldi hatalomnak. Számomra ez egészen undorító."

"A baj csak az" válaszoltam, hogy az egyoldalú igazságszolgáltatás nem igazságszolgáltatás. Nálatok nincs lehetőség a védelemre. Ha valakit egyszer megvádolnak, az automatikus elítélést jelent. Nincsenek álmatlan éjszakáid, nem gondolsz arra, hogy ez a ti 'tökéletes' igazságszolgáltatásotok ártatlan embereket börtönbe zárhat, vagy kivégezhet?"

"Én nem vagyok olyan szűk látókörű, hogy azt állítsam, hogy a mi rendszerünk 100%-ig tökéletes. Amit hangsúlyozni szeretnék az az, hogy mi mindent elkövetünk az igazság kiderítésére; de ugyanakkor nem engedjük szabadon azokat sem akikről esetleg nincsen döntő bizonyítékunk, de tudjuk, hogy az állam ellenségei és azonnal tovább folytatnák felforgató tevékenységüket."

"Nagy Imre, az új miniszterelnök elismerte, hogy az ÁVH kínzott embereket. Ugyanazok, akik az égig dicsérték az ÁVH-t, most hirtelen hisznek a törvényességben. Ha az ÁVH most abbahagyja az emberek kínzását, hogy vallomást csikarjanak ki belőlük, mi a biztosíték arra, hogy kínzás helyett hamis bizonyítékokkal fognak szolgálni? Milyen biztosítékunk van arra, hogy a rendszer ellenzék nélkül megreformálja saját magát? A Szovjet Unióban 40 évig tartott, amíg végre fel mertek szólalni a személyi kultusz ellen és szabadon bocsájtottak politikai foglyokat. A tény az, hogy én nem merném így kritizálni a rendszert, ha nem lennél a barátom. Kritika, akármilyen építő szándékú, nagyon könnyen bélyegezhető államellenes tevékenységnek. Azt hiszem nem kell emlékeztetnem különösen téged arra, hogy ez milyen következményekkel járhat. De miután te hoztad fel a témát, válaszolnom kellett. Az előadásodnak semmi köze nem volt ahhoz, amit az egyetemen tanultunk. Olyan volt, mint egy propaganda füzet. Miféle jogászok lesznek ezekből a mostani diákokból? Ahelyett, hogy megismerkednének a klasszikus joggal, megmérgezitek az agyukat ezekkel a féligazságokkal és propaganda jelszavakkal."

"Barátom, te ismét rosszul látod a helyzetet. Ez az új generáció lényegében azt a jogot tanulja mint amit mi tanultunk. Természetesen minden jogrendszer a korabeli uralkodó osztály érdekeit képviseli. Nagyon könnyű bebizonyítani, hogy az a rendszer, amit te felsőbbrendűnek látsz, a kapitalista államot szolgálja. Tisztában vagy azzal, hogy mennyi kommunistát börtönöztek be a ti 'magasabb rendű' jogrendszeretekben, csak azért mert ellenezni merték a kapitalizmust? Mi nem akarunk senkit félrevezetni azzal, hogy a jog az semleges. Mi nyíltan hangsúlyozzuk, hogy nálunk a jog egyik eszköze a szocializmus megvédésének. És ez az egyszerű igazság!"

Ezután a rövid propaganda beszéd után Géza hátradőlt székében, az arcán tökéletes megelégedéssel, egy pillanatig sem voltak kétségei arról, amiket mondott. Ebben a másodpercben döbbentem rá, hogy milyen mély a szakadék közöttünk, s kétségeim támadtak, hogy lehetek-e őszinte vele szemben. Rosszul esett, hogy előbb utóbb el fogom veszíteni ezt az igazi jó barátomat, de ennek ellenére nem hagyhattam szó nélkül hamis érvelését a szocialista jogrendszer védelmében.

"Géza, te meglehetősen primitív módon hasonlítottad össze a mostani magyar rendszert a kapitalista jogrendszerrel. Különbséget kell tennünk a demokrácia és a kapitalizmus között. Amikor én demokráciára hivatkozom, az a nyugati demokrácia, nem a mi 'népi demokráciánk'. A kapitalizmus nem azonos a demokráciával. Kapitalizmus van sok jobboldali diktatúrában és mondanom sem kell, hogy én azokkal nem szimpatizálok. Ugyanakkor azonban minden demokratikus országnak kapitalista jellegű gazdasága van! Amikor ezekben az államokban kommunistákat bebörtönöznek felforgató tevékenységükért, az azért van mert ezekben az országokban a változást el lehet érni a választási fülkékben. Az a tény, hogy a demokratikus országokban a kommunista pártok működhetnek, bizonyítja az én álláspontomat. Ha a kommunisták meg tudják győzni a lakosságot, hogy szavazzanak többségükben a kommunista pártra, akkor a kommunisták törvényesen hatalomhoz jutnak. A demokráciák talán túlságosan is engedékenyek azzal, hogy megtűrik olyan pártok létezését, amelyek sokszor nyíltan is, de általában burkoltan, csak azért léteznek, hogy felforgassák a demokratikus rendszert és hatalomhoz jussanak. Hitler meggyőzte a német népet, hogy szavazzanak a pártjára, s ha nem is kapott abszolút többséget, a pártja kapta a legtöbb szavazatot, így Hindenburg elnöknek nem volt más választása, mint Hitlert nevezni ki kancellárnak. A weimari köztársaság becsületesen az alkotmány értelmében Hitler kezébe adta a hatalmat, de Hitler többé nem adott alkalmat a német népnek, hogy szabadon szavazhasson."

"Mielőtt mérges leszel" folytattam "szeretném világosan kijelenteni, hogy én mint zsidó soha nem fogom Hitler fasiszta diktatúráját a kommunista diktatúrákhoz hasonlítani. Én soha nem fogom elfelejteni, hogy engem a szovjet hadsereg szabadított fel. De szeretnék visszatérni az előző témához, ahol a hazaárulókat olyan szenvedélyesen elítélted. Az érveléseddel saját magadat szorítottad a sarokba és nem foglak olyan könnyen kiengedni" mondtam nevetve, remélve, hogy a témával kapcsolatosan valamit megtudok Marianne sorsáról.

"Na, erre kíváncsi vagyok."

"Te kinyilatkoztattad, hogy a kém az kém és aki elárulja az országát tekintet nélkül a politikai rendszerre, az hazaáruló és megérdemli minden honfitársának a megvetését. Ha édesapád, aki tagja volt a földalatti kommunista pártnak a Horthy rendszerben, híreket juttatott volna a Szovjet Uniónak, akkor hazaárulónak bélyegeznéd? Ha ma egy csalódott személy a nyugat szolgálatába áll, akkor - biztos vagyok a válaszodban - az nyilván hazaáruló. Csűrni csavarni lehet a dolgokat egy ideológia érdekében, de ez nem túl meggyőző."

"Tévedsz, nem tudod a válaszomat. Te egyszerűen nem vagy képes különbséget tenni politikai rendszerek között. Én nem tudom, hogy apám adott-e információkat a Szovjet Uniónak, de ismerek egy jó néhány embert aki adott. Ezeket én hazafiaknak tartom, nem árulóknak. És mielőtt nekem támadsz, hogy leegyszerűsítve látom a dolgokat, hadd világosítsalak fel, barátom" válaszolta Géza.

"Az emberiség egész története a tanúm, hogy mindig a kisebbség uralkodott a többség fölött. Ahogy a gazdasági rendszerek fejlődtek a rabszolgaságtól a feudalizmuson keresztül a kapitalizmusig, soha nem volt egy olyan pillanat, amikor a többség lett volna hatalmon. A mi időnkben a "demokratikus rendszerek" a többség uralmát hirdetik, ami a szabad választásokon alapszik. Minden országban a parasztok és a munkások vannak a legnagyobb számban, hogyan lehetséges akkor, hogy sem a munkások sem a parasztok soha nem jutottak hatalomhoz? A magyarázat az, hogy minden választást a felsőbb, kisebbségben lévő osztályok úgy manipulálnak, hogy az eredmény mindig számukra kedvező. Most, első esetben a történelemben remény van arra, hogy ez megváltozik, mert 1917-ben végre a kizsákmányoltak jutottak a hatalomhoz, s leleplezték az ú. n. többségi uralmat, amit a kapitalisták megpróbáltak Adam Smith, Ricardo, Locke, Montesquieu és mások teóriáival alátámasztani. A proletár diktatúra az első lépés az igazi demokrácia felé, az igazi többségi uralom felé. A régi rendszer értékei olyan mélyen vésődtek az emberi agyba, hogy nekünk éjjel-nappal kell harcolnunk ezek ellen a begyepesedett teóriák ellen. És az ellenségeink minden eszközt megragadnak, hogy felborítsák ezt a fiatal, etikus rendszert és igenis kémkednek, hogy visszatérjünk az eredeti témánkhoz. Abban a pillanatban, amikor rádöbbensz a szocializmus felsőbbrendűségére, akkor nem lesz problémád elítélni a kémeket és a szabotőröket."

"Géza, a te tételeid látszólag meggyőzőek, de ezek csak teóriák, amik a gyakorlatban nem válnak be. Krisztus és Marx is idealisták voltak, minden okuk meg volt kritizálni a korukat, de egyikük sem vette figyelembe a legfontosabb tényezőt, az emberi természetet, ami ugyanolyan volt Aristoteles idejében, mint Sztálin idejében. Sztálin ugyan megpróbálta az emberi természetet megváltoztatni, ami millióknak került az életébe, emberek hihetetlen szenvedéseken mentek keresztül, de semmit nem változtak, nem lettek sem jobbak, sem rosszabbak. Meg vagyunk áldva, vagy átkozva az 'emberi természettel', ami nagyon sok esetben nem morális. Milyen gyönyörű világ lenne, ha Krisztus tanításai érvényesülnének: tartsd oda a másik orcádat, dolgozz a közös érdekekért, szeresd felebarátodat. Igazán nemes célok! De amikor egy kis csoport idealista, akár jobb-oldali akár baloldali, másokra akarja erőszakolni saját meggyőződését, akkor az eredmény modern rabszolgaság lehet."

"Azért hivatkoztam a kereszténység és a marxizmus közötti párhuzamra, hogy bizonyítsam neked, hogy én nem vagyok valamilyen megátalkodott reakciós, hanem objektív kritikus. Sajnos a kritikához való jogomat a ti 'morális' rendszeretek megtagadja. Ami pedig az álláspontodat illeti a kémekkel és a hazaárulókkal szemben, az teljesen egyoldalú. Kémkedni a Szovjet Uniónak nemes dolog volt, a Nyugat számára immorális. Én inkább elítélném azokat, akik pénzért adják el lelküket, szemben azokkal akik meggyőződésből harcolnak egy rendszer ellen, hihetetlen bátorsággal, sokszor az életüket is feláldozva."

"De még légy egy néhány percig türelemmel, szeretnék válaszolni arra a vádra, hogy egy kisebbség mindig manipulálni tudja a többséget. Amikor egy szabad ember belép a választófülkébe és leadja szavazatát, azt nem manipulálja senki. Természetesen, akik megszámolják a szavazatokat, azok csalhatnak. De a modern demokráciákban az ellenzéki pártok képviselői is jelen vannak és árgus szemekkel őrködnek a szavazások tisztasága fölött. Még szeretném hozzátenni, hogy sok megválasztott képviselőnek a szülei, vagy még ők maguk is munkás és paraszt származásúak. És ha a választásokat egy kis csoport meg tudja hamisítani, ahogy te állítod, ti kommunisták miért majmoljátok a választásokat? Azért mert tudjátok, hogy a demokratikus választások igazságosak, s meg akarjátok tartani a választások illúzióját. De amikor egy párt kapja a szavazatok 99%-át, az enyhén szólva nem tekinthető szabad választásnak."

"Úgy tűnik, hogy mi nem tudunk megegyezni" mondta Géza.

"Ennek az az oka" válaszoltam, "hogy te ragaszkodsz egy megkövesedett ideológiához, mialatt a világ változik. Számodra Marx volt az utolsó szó, annak ellenére, hogy a tézisei már mind elavultak. Ha egy hűséges szocialista ezt bevallaná, azonnal revizionistának bélyegeznék, ami a szocialisták táborában megbocsáthatatlan bűn. Nem tudjátok elképzelni, hogy Marx nem láthatta előre a 20. századbeli új helyzetet? Amíg a világ drámai módon megváltozott, a ti ideológiátok elavult. A kapitalizmusnak viszont nincsen ideológiája és állandóan lépést tart az időkkel. Olyan mint egy kesztyű, amelyikbe kényelmesen simul a kéz, míg a ti rendszeretekben minden kezet ugyanabba a kesztyűbe szeretnétek kényszeríteni. Ennek ellenére a kapitalizmus legodaadóbb hívei sem hisznek abban, hogy a korabeli kapitalizmus a végállomás. Churchill ezt így fejezte ki: 'A rendszer szörnyű, de mutasson valaki egy jobbat! S ha ez bekövetkezik barátom, s mutatsz nekem egy jobb rendszert, én cserbenhagyom a kapitalizmust, mert én nem vagyok hozzáláncolva, mint ti az elavult ideológiátokhoz."

"Akkor még sem vagy reménytelen" válaszolta Géza. "Az idő nekünk dolgozik, s el fog jönni a nap, amikor belátod, hogy a szocializmus egy jobb és felsőbbrendű rendszer. Öreg Churchill ugyan forogni fog a sírjában, de a te lelkedet megmentjük. Na most igyunk valamit."

Az volt az érzésem, hogy Géza a barátságunk érdekében csökkenteni akarta a feszültséget közöttünk, annak ellenére, hogy nem voltak kétségeim és nyilván Gézának sem, hogy a szakadék közöttünk mélyül.

"Tulajdonképpen" mondottam "nagyon kellemes, hogy mi beszélhetünk a véleménykülönbségeinkről."

Géza bólintott, majd előrehajolt a székében és ezt suttogta: "Ha már kémekről beszélgetünk, akkor tudd meg, hogy a barátnőd neve nem Bán Margit volt, ahogyan ismerted, hanem Bánfalvy Marianne, egy gróf leánya, akinek több ezer hold földje volt, egy igazi reakciós arisztokrata. A francia kémelhárító "Deuxiemme Bureau'-nak volt a tagja. Ezt a kurvát, ezt a ringyót egy héttel ezelőtt kivégezték." Ezután Géza elégedett mosollyal az arcán felállt és elment.

Mélységesen megdöbbentem. A fájdalom a szívemben szinte elviselhetetlen volt. A cinikus mosoly Géza arcán csak megsokszorozta a fájdalmamat, és az ahogy erről a rendkívüli teremtésről beszélt. Nem is tudom, hogy mennyi ideig ültem ott tovább, amikor észrevettem, hogy a pincér mellettem áll. Sápadt lehettem, és nem is tudtam róla, hogy a könnyeim hullottak.

"Minden rendben van?" kérdezte a pincér.

Felnéztem rá és pillanatnyi habozás után nehezen, de válaszoltam: "Igen, jól vagyok."

"Hozhatnék valamit?" ajánlotta a pincér.

"Igen, hozzon egy dupla konyakot."

Nem is tudom, hogy miért rendeltem ezt az italt, én nem nagyon ittam. De valahogy úgy érezhettem, hogy egy erős ital talán elkábít és elfeledteti Marianne arcát. Megpróbáltam felhajtani, de úgy éreztem, mintha mérget innék, s aztán lassan rádöbbentem, hogy az én fájdalmamat semmiféle ital nem szüntetheti meg. Csak sírni szerettem volna...

* * *

Marianne kivégzése elsöprő hatással volt rám. Az eltűnése és a kivégzése között valahogy nem is gondoltam arra, hogy én is veszélyben lehetek. Az eltűnése után megpróbáltam hideg fejjel mérlegelni az eseményeket: Marianne tisztában volt a veszéllyel és az esetleges következményekkel. A mai napig sem tudom megérteni, hogyan volt képes titokban tartani a kapcsolatunkat mialatt az ÁVH faggatta. Az ÁVH metódusai köztudomásúak voltak, kegyetlenségük hírhedt volt. És mindennek ellenére ez a kemény akaratú leány sok mindent kiállt és emelt fővel halt meg, mert bízott abban, hogy jó ügyet szolgált. Megpróbáltam magamnak megmagyarázni, hogy az élet nem állt meg és a kötelezettségeimet továbbra is teljesítenem kell. Ez természetesen nem volt könnyű, senkivel sem tudtam megosztani a fájdalmamat. Mindent magamba kellett fojtanom. Álmatlan éjszakáimon visszaemlékeztem az első találkozásunkra, a családja drámai történetére, teljes odaadására egy jó ügy érdekében. A szenvedélye, a humorérzéke, amikor egy-egy pillanatra félretette küldetését, s úgy élt mint más fiatal lány, ez most már mind a múltban volt. Mire gondolhatott amikor a kivégzőivel állt szemben, hogyan tűrte kihallgatóinak a kegyetlenségét? Minden pillanatban új kérdés vetődött fel az agyamban, de válasz semmire sem volt. És ahogy az idő múlásával a fájdalmam csökkent, helyet adott valami belső ürességnek, ami éppen olyan kínzó volt.

Mia észrevette a változást a hangulatomban, de nem beszélhettem vele sem az okáról. Megpróbáltam megmagyarázni, hogy az életem most egy súlyos válságon megy keresztül, aminek az okáról nem beszélhetek. Mia megértett, anélkül hogy kérdéseket adott volna fel, s gyöngéd, odaadó szerelmének a segítségével az életem lassan visszatért a korábbi kerékvágásba. Akkor még nem tudtam, hogy egy újabb katasztrófa elé nézek, ami sok embernek, magamat is beleértve meg fogja változtatni az életét.

* * *

A Nagy kormány már egy éve volt hivatalban. 1953 július 2-tól folyamatosan biztosítani kívánta az országot a törvényesség helyreállításáról, ami részben korlátozta az ÁVH hatalmát és gazdasági reformokat is ígért. Gyakorlatilag az ÁVH hatalma érintetlen volt, csak annyi különbséggel, hogy letartóztatáshoz vagy házkutatáshoz a belügyminisztérium írásbeli rendelkezése volt szükséges, ami nem jelentett sok javulást, mert az ÁVH amúgy is a belügyminisztérium hatáskörébe tartozott. Állítólag az ÁVH megszüntette a testi kínzást, és bizonyítékokat is csak legális úton lehetett beszerezniük. Sok ember kiszabadult az internálótáborokból, a már korábban elítélt politikai foglyok egy részének leszállították a büntetését és voltak, akiket szabadon is bocsájtottak. A változások igen fontosak voltak, annak ellenére, hogy a háttérben semmi nem változott, s azok akik az atrocitásokat elkövették a Nagy kormány előtt, ugrásra készen álltak, hogy helyreállítsák korábbi korlátlan hatalmukat.

Rákosi változatlanul a párt főtitkára volt, s semmi jel nem mutatott arra, hogy őszinte híve lett volna a változásoknak. Nyilván nem felejtette el megszégyenítését, hogy szovjet nyomásra fel kellett adni miniszterelnöki pozícióját. De követte a szovjet vonalat és árgus szemekkel figyelte a szovjet kommunista pártban még mindig folyó csatát a hatalomért. Kruschov kinevezése párt főtitkárává megerősítette Nagy helyzetét. De amikor Beriát, a KGB hírhedt vezérét kémkedéssel vádolták Anglia számára, s gyorsan utána ki is végezték, bebizonyosodott, hogy minden maradt a régiben. Ha Beria éberebb lett volna, akkor ő vádolhatta volna Kruschovet kémkedéssel, s akkor most Beria lehetne a párt mindenhatalmú főtitkára. Beria kivégzése után a magyar hatóságok közzétették, hogy Péter Gábort, a véreskezű ÁVH főnökét és helyettesét Décsi Gyulát, aki később belügyminiszter volt, elítélték 'népellenes' bűncselekményekért. Ebbe a kategóriába minden belefért. És amikor Kruschcsov meglátogatta Titót és a tegnapi 'láncos kutyája az imperialistáknak' ismét elvtárs lett, a magyar kommunisták szolgai módon szajkózták az új vonalat. Rákosi kényelmesen vádolhatta Péter Gábort és társait a letartóztatásokért, a megrendezett tárgyalásokért és kivégzésekért a Tito ellenes hisztéria idején. Akiket akkor börtönre ítéltek, azokat kiengedték, s a kivégzettek rehabilitálása is folyamatban volt.

Egyre többen hallgatták a külföldi rádiók magyar adásait, mert csak onnan reméltek megbízható hírekhez jutni. Mi szerencsések voltunk, hogy Zoltán, aki hetenként vitt ki bőröndszámra forintot a Nemzeti Bank megbízásából, hogy ebből valutát szerezzenek, rendszeresen postára adta Bécsben jelentéseinket. Amit Zoltán nem tudott az az volt, hogy annak ellenére, hogy jó munkájáért előléptették és megbízható párttagnak számított, az ÁVH állandó megfigyelése alatt állt. Zoltán nemcsak a mi jelentéseinket postázta, hanem rendszeresen küldte egy titkos svájci bankszámlára azokat az összegeket, amiket észrevétlenül lefölözött az átváltott pénzekből.

1954 tavaszán Zoltán egyik bécsi utján elvégezte a szokásos feladatait. A forintokért megkapta a megfelelő összegű dollárt, s amit maga számára lefölözött, azt feladta titkos svájci számlájára. Amikor visszatért a lakásába, észrevette, hogy elfelejtette feladni a mi Ábrányinak címzett jelentéseinket. Azonnal meg is fordult, de ahogy ki akart lépni a lakás ajtaján, két civilruhás személy megragadta és visszalökte a lakásába.

"Kik maguk, és mit csinálnak?" kérdezte németül.

"Hozzánk beszélhet magyarul" hangzott a válasz. Az egyik, Zoltánnak feltűnt, hogy milyen nagy elálló fülei vannak, lassan előhúzott egy összehajtott papírt és közölte: "Ez egy letartóztatási parancs, el akarja olvasni?"

Zoltán, halott sápadtan az ijedtségtől halkan rebegte: "Nem". Abban a pillanatban rádöbbent, hogy az Ábrányinak szóló levél még mindig a belső zsebében van. Anélkül, hogy gondolkozott volna, a zsebe után nyúlt. Ebben a pillanatban a másik személy kirántotta a pisztolyát, célba vette Zoltánt és rákiáltott: "Ne mozduljon. Fel a kezekkel!"

Kopogtattak az ajtón. A nyilvánvalóan ÁVH-s tiszt, aki a letartóztatási parancsot hozta, az ajtó felé lépett, míg társa változatlanul Zoltánra szegezte pisztolyát. Zoltán valami csodában reménykedett, de csak két újabb ügynök lépett be a lakásba és azonnal alapos kutatásba kezdtek.

"Maga, bankár-elvtárs" mondta az ügynök sok gúnnyal a hangjában "álljon fel. Van fegyver magánál?"

"Nincsen."

"Álljon mozdulatlanul, amíg megmotozom és aztán ürítse ki zsebeinek a tartalmát az asztalra. Mindezt viszonylag civilizáltan tehetjük, de ha szükséges, brutálisak is lehetünk. Magától függ. Figyelmeztetem, hogyha szökni kíván, habozás nélkül fogjuk fegyvereinket használni. Megértette?"

"Megértettem". A szoba forgott Zoltán körül, olyan sápadt, szinte zöld volt az arca, hogy megengedték neki, hogy leüljön, de az egyik ügynök változatlanul a koponyájára irányította fegyverét. Miután megmotozták, Zoltán kiürítette zsebeit, a személyes tárgyai között volt egy boríték Ábrányi Aurélnak címezve. Az ügynökök nem vizsgálták meg az asztalra kitett tárgyakat, amiért jöttek, az már a birtokukban volt, s nem számítottak semmi másra.

Az elálló fülű, aki úgy tűnt, hogy a vezető volt, körüljárta Zoltánt, mint ahogy vérszomjas cápa kerülgeti áldozatát. "Tegye el a pisztolyát, elvtárs" mondta kollégájának. A csendet csak az ügynök léptei szakították meg, és zajok, amik a szomszédos szobából jöttek, ahol a többiek a kutatást végezték. Egy néhány pillanat múlva az ügynök megállt, odahajolt Zoltánhoz, arcuk majdnem összeért és halkan ezt kérdezte:

"Miért, miért tette ezt?"

Zoltán nem válaszolt. Időt akart nyerni, hogy megtudja, hogy mivel is van vádolva. Lassan lecsillapodott, valamennyire visszatért az ereje és ártatlan arccal nézett fel vádlójára.

"Én kérdeztem magától valamit. Talán nem akar ismeretlen személlyel társalogni? Hadd mutassam be magam. Kovács László őrnagy vagyok az Államvédelmi Hatóságtól. A jövőben gyakran fogjuk egymást látni. Én nyomozom a maga piszkos ügyeit, lopását, illegális deviza-átutalását, és még sok más mindent. De ebben a pillanatban ez is elegendő."

Előhúzta azt a borítékot a zsebéből, amit Zoltán néhány perccel korábban dobott be a postaládába és odavágta hozzá. Még mindig le volt ragasztva: "Nyissa ki!"

"Használhatom a zsebkendőmet?" kérdezte Zoltán.

Kovács bólintott. Zoltán az asztalon lévő zsebkendőjéért nyúlt, megtörölte verejtékező homlokát és reszkető izzadt kezeit és utána vissza akarta tenni a zsebébe.

"Az asztalra" mondta Kovács keményen és türelmetlenül. "Most pedig kezdjük el az elejéről. Most vallomást fog tenni, aláírja, és megyünk vissza Budapestre, ahol részleteiben is bevallhatja bűncselekményeit. Természetesen gondoskodni fogunk az utazásáról, ami kényelmes lesz, hiszen maga megszokta az élet kellemes kényelmeit" tette hozzá gúnyosan.

Kovács szemmel láthatóan meg volt elégedve. Leült Zoltánnal szemben, a kollégája elébe tett egy blokkot és tollat.

* * *

Rodolfo nagyon szerette a foglalkozását. Érdekes volt, kényelmes, jól megfizették és presztízzsel járt. Az autóján a rendszám mellett kis ovális alakú sárga tábla volt, kék betűkkel rajta: "CD", ami azt jelentette, hogy a kocsi tulajdonosa tagja volt a diplomáciai testületnek. Ezekben az időkben csak a kiváltságosaknak volt autójuk Magyarországon, és a legtöbb ember gyanúval és utálattal nézte ezeket az autókat. De akiknek ott volt a "CD" Corps Diplomatique táblája és nem szovjet gyártmányú autójuk volt, azokra irigységgel és csodálattal néztek. A "CD" tábla természetesen könnyebbé tette az ÁVH munkáját követni a diplomatákat. Nyugati diplomatáknak írásbeli engedélyt kellett kérni a külügyminisztériumtól, ha Budapestet el akarták hagyni a várost övező 20 km-nyi távolságon túl. De ezt az engedélyt sem adták ki mindenhová azon a címen, hogy a katonai fontosságú helyeket nem látogathatják.

Nagyon jól emlékszem egy esetre, ami kissé kellemetlenül végződött az ÁVH számára. El akartunk menni megnézni Esztergomot, a katedrálist, ahol a középkor óta sok magyar király nyugodott. Rodolfo megkapta az engedélyt egy vasárnapra azzal, hogy reggel nyolc óra és este hat óra között kell megjárni az utat Esztergomba és vissza.

Gyönyörű tavaszi nap volt és Éva, Rodolfo, Edit és én úton voltunk. A forgalom jelentéktelen volt, csak egy néhány motorkerékpárral találkoztunk, ahhoz nem kellett különleges engedély. Visegrád után a Duna kanyarban Rodolfo hirtelen félreállt, hogy gyönyörködhessünk a látványban. Abban a pillanatban a mögöttünk lévő kanyarból egy motorkerékpár jelent meg, a vezető hirtelen lefékezett de olyan erővel, hogy motorbiciklijével belerepült az árokba. Gyorsan odamentünk, hogy megnézzük nem történt-e valami baja. Úgy tűnt, hogy csak jelentéktelenül sérült meg, de az overallja felszakadt, s alatta világosan látható volt az ÁVH egyenruha. Komikus idegességében megköszönte segítségünket, miközben buzgón húzta össze elszakadt overallját, hogy egyenruhája ne látsszon. Egy néhány pillanat múlva egy második motorkerékpáros érkezett, szintén tetőtől talpig overallban, s segítséget nyújtott 'bukott' elvtársának.

Rodolfo hivatali órái kényelmesek voltak. Délelőtt 10 órától 12-ig, délután 3-5-ig. Amikor hazament ebédelni, majdnem minden nap megállt egy Apponyi téri eszpresszóban, ahol mindig kiváló erős kávét kapott, mert Margó, egy nagyon jó külsejű vörös hajú nő, aki a kávét csinálta, Zoltán barátnője volt. A barátság Zoltán és Margó között különös volt, nagyon ritkán jelentek meg együtt nyilvánosan, mert Zoltán szülei annak ellenére, hogy fiuk prominens kommunista volt, még mindig a múltban éltek, s lenézték azokat akik szerintük alacsonyabb társadalmi osztályból jöttek.

1954 tavaszán egyik nap Rodolfo szokása szerint megállt az eszpresszóban. Alig váltott egy néhány szót Margóval, de észrevette, hogy Margó nem volt a szokásos vidám hangulatban.

"Őrülök, hogy bejött. Zoltán influenzás, az én lakásomban fekszik. Meglátogatná 5 óra után? Szeretne beszélni magával."

"Van telefonja?" kérdezte Rodolfo.

"Van, de éppen nem működik. Én három órakor hazamegyek, mit mondjak Zoltánnak?"

"Mondja meg, hogy 5 óra után oda jövök."

Margó felírta a címét egy kis papírszeletre, Rodolfo a zsebébe tette, megitta kávéját és hazament ebédelni. Lehet, hogy összevesztek valamin, gondolta emlékezve Margó rossz hangulatára.

Néhány perccel 5 óra után Rodolfo becsengetett Margó lakásába, amely nem volt messze az Apponyi tértől. Egy elég modern épület volt, de el volt hanyagolva, látszott, hogy igazán nincs gazdája.

Margó kinyitotta az ajtót, arca halálsápadt volt. Ahogy keresztül mentek az előszobán, két ismeretlen személy jelent meg, az egyik, akinek feltűnően nagy fülei voltak, megszólalt: "Itt mi vesszük át a dolgokat, maga elmehet."

Rodolfo megdöbbent. "Hol van Zoltán és maguk kicsodák?"

Margó eltűnt. Az egyik személy kinyitotta az egyik szoba ajtaját, intett és beléptek.

"De maguk kicsodák, mi ez? Vagy válaszolnak, vagy azonnal elmegyek."

"Elmehet, de azt hittük, hogy érdekelni fogja Zoltán sorsa, és azoké is, akiknek a jelentéseit hetenként vitte ki a Szabad Európa Rádiónak. természetesen respektáljuk diplomáciai jogait, meg sem kell hogy hallgasson bennünket."

Annak ellenére, hogy a társalgás udvarias és civilizált volt, nagyon rossz érzés vett erőt Rodolfón, érezte, hogy valami rendkívüli történt és barátai tényleg veszélyben lehetnek. Néhány pillanatig szótlanul egymásra meredtek, szerették volna egymás gondolatait olvasni, majd Rodolfo megszólalt: "Meghallgatom, amit mondani akar."

De mielőtt még a továbbiakra került volna sor, egy lövés hallatszott a szomszéd szobából. Berohantak, Margó az ágyon feküdt, a bal melle vérrel volt borítva. Jobb keze élettelenül csüngött, de még a kezében volt egy kisméretű pisztoly.

"Hívja a mentőket" mondta a nagyfülű a kollégájának, és kituszkolta Rodolfot a szobából. "Jobb ha most rögtön elmegy, én majd jelentkezem, a nevem Kovács László."

Rodolfo gyorsan elhagyta a lakást. Az utca csendes volt, kellemes tavaszi meleg volt. Elsétált az Apponyi térig, de szokásától eltérően nem tért be az eszpresszóba, hanem a Duna felé kanyarodott, átsétált az Erzsébet hídon. Akkor döbbent rá, hogy az autóját Margó lakása előtt felejtette, de nem fordult meg, hanem elhatározta, hogy majd később megy vissza. Úgy érezte, hogy szüksége van a friss levegőre, hogy át tudja gondolni, hogy tulajdonképpen mi is történt. Zoltánnal egy héttel korábban találkozott, amikor vasárnap ebédre volt náluk. Éva Zoltán kedvéért olasz ételeket főzetett a szakácsnővel, és mindnyájan jó hangulatban voltak. De mi történhetett időközben? És kik lehettek azok az alakok Margó lakásában, nyilván az ÁVH ügynökei. A megjegyzésük arra utalt, hogy valahogyan a kezükbe kerülhettek a Zoltán által Ábrányinak küldött riportok. De a riportok soha nem voltak aláírva, Zoltánnak fogalma sem volt arról, hogy kik írták és hogy kik voltak a tagjai a csoportnak. Rodolfo próbálta meggyőzni magát a teóriája helyességéről; az alternatíva túlságosan ijesztő volt. Lehet, hogy Ábrányi áruló? De ezt a gondolatot elhessegette magától, bízott Ábrányiban.

Rodolfo álmatlan éjszakát töltött el, latolgatta az eshetőségeket. Arra is gondolt, hogy jelenti az epizódot a követnek. Sok történet keringett arról, hogy az ÁVH kellemetlen helyzetekben megközelítette a külföldi diplomatákat és zsarolták őket. Végül is elhatározta, hogy megvárja, hogy mi fog történni. Egy hét telt el, semmi sem történt, s már azt remélte, hogy az ÁVH feladta az egész ügyet. Margó váratlan öngyilkossága megzavarta terveiket és talán nem akarták tovább erőszakolni ezt a vonalat egy külföldi diplomatával szemben.

Rodolfo tévedett. Tíz nappal későbben, amikor egy telefonhívásra válaszolt, Kovács volt a vonalon. "Feltételezem, hogy emlékszik rám" mondotta.

"Igen emlékszem" válaszolta Rodolfo. "Mi történt Margóval?"

"Majd elmondom a részleteket személyesen. Találkozhatnánk?

"Hol akar velem találkozni?"

"A cím 1177 József Attila utca. Budán van..."

"Tudom hol van" válaszolta Rodolfo. "Hány órakor?"

"Ha Önnek is megfelel" válaszolta Kovács rendkívül udvariasan, "holnap délután 5 órára várom."

"Ott leszek."

Mi lehet ez alatt a József Attila utcai címen? Az utca nevét a kommunisták változtatták át József Attila nevére, kérkedtek József Attila munkáscsaládból való származásával, mindig kihangsúlyozva, hogy József Attila a Horthy rendszer áldozata volt.

József Attila és két nővére valóban nyomorgó munkáscsaládból származtak. Anyja mosónő volt, s ebből a keserves keresetből próbálta gyermekeit nevelni, ameddig élt. Amikor meghalt József Attila csak tizenéves volt. Később a 'Mama' című megható, csodálatos versében örök emléket állított anyjának. Amikor felnőtt, elvállalt minden alkalmi munkát, végül is mint kezdő, de tehetségesnek tűnő fiatal költő kapott egy ösztöndíjat az egyetemre mint irodalmár. Közben az egyik nővére férjhez ment egy gazdag zsidó bankárhoz; ez a kapcsolat jellemző volt annak a korszaknak az osztálytudatos sznobizmusára. A bankár felesége kierőszakolta, hogy fiatalabb húga és Attila beköltözhettek a bankár elegáns lakásába, de nem mint családtagok, hanem mint személyzet; még a zsidó bankár sem engedhette meg magának, hogy társadalomi helyzetét kompromittálja azzal, hogy felesége egyszerű proletár leány volt.

Ez a megalázó helyzet azonban végre lakást és napi háromszori étkezést biztosított, amihez a fiatal költő nem volt szokva. De ez sem tartott sokáig, a bankár elvált feleségétől s elvette fiatalabb húgát. Ebben a fejetetejére állott helyzetben Attila elhagyta a házat, elment Bécsbe, ahol a fiatal művészek nyomorúságos, de romantikusnak tűnt életét élte. Belekóstolt a párizsi életbe is, s amikor visszatért Budapestre, a NYUGAT-hoz csatlakozott, ami a legjelentősebb irodalmi társasága volt annak a korszaknak. Csatlakozott a földalatti kommunista párthoz, de csalódott és átállt a szociáldemokrata pártba nyilvánosan kijelentve, hogy szocializmus és diktatúra nem egyeztethetők össze. A kommunisták bosszúból elhíresztelték, hogy Attila besúgó volt. Szenvedéssel teli életének véget vetett amikor 1937 decemberében a vonat elé vetette magát, de hátrahagyott egy felbecsülhetetlen értékű irodalmi örökséget. A története hasonló Majakovszkijéhoz, akit halála után a szovjet kommunisták kisajátítottak maguknak, a párt hivatalos költője lett. Miután halott költők nem tiltakoznak, József Attila nevét is azonosították a magyar kommunisták a szocialista realizmussal, s kisajátították maguknak.

Ahogy Rodolfo becsengetett, Kovács nyitott ajtót, udvariasan üdvözölte, és bevezette egy szépen berendezett szobába. A bútorok többsége antik volt, s ha nem is ugyanabból a periódusból származtak, jól illettek össze.

Az egyik sarokban egy kisebb cocktail asztal állt két kényelmes karosszékkel. Leültek egymással szembe, s próbálták egymás gondolatait feltárni.

"Mi történt Margóval?" kérdezte Rodolfo.

"Meghalt."

"De miért ölte meg magát, s mi történt Zoltán barátommal?"

"Ami Margót illeti, ahhoz most nem tudok hozzászólni, mert a nyomozás a halálával kapcsolatban folyamatban van. Ami a barátját illeti, neki vannak problémái, de én most nem kívánok erről beszélni."

"Tőlem mit akar?" kérdezte Rodolfo.

"Együttműködést."

"Együttműködést miben?"

"Nézze dr. Petrocelli, mi mindketten azért vagyunk itt, mert akarunk valamit egymástól. Önön nem látszik, de tudom, hogy meg van rémülve, mert nem tudja mi történt a barátjával és csodálkozik azon, hogyan került a kezünkbe az anyag ami a Szabad Európának volt címezve."

"Várjon csak egy pillanatig" Rodolfo félbeszakította. "Nekem, mint külföldi diplomatának jogom van bármilyen riportot küldeni külföldre. Ezt Ön nagyon jól tudja."

"Ez nem ilyen egyszerű. Önnek joga van anyagát a diplomáciai futárszolgálaton keresztül kiküldeni, de nem egy magyar állampolgár segítségével, különösen akkor, amikor ez az anyag hátrányos színben tünteti fel a Népköztársaságot. De ez inkább egy technikai kérdés és nem ez az ügy lényege. A lényeg az, hogy meg akarja-e menteni a bőrét azoknak, akik rendszeresen küldenek riportokat Ábrányinak?"

Kovács úgy tett, mintha nem vette volna észre Rodolfo arcán a meglepetést, amikor Ábrányi nevét használta.

"A riportok, amiket Ön állítólag megszerzett, nem tartalmaznak neveket" válaszolta Rodolfo.

"Egy kicsivel többre becsülhetne bennünket, mi hivatásosak vagyunk. Mi teljesen tisztában vagyunk azzal, hogy Önnek diplomáciai mentelmi joga van, és én nem mertem volna Margó lakásában azt a csapdát felállítani, amibe Ön besétált, ha nem lenne elegendő bizonyítékunk a munkatársairól. Ennek a kompromittáló körülménynek ellenére, Ön kisétálhat innen minden pillanatban. A legrosszabb eset az lehet az Ön számára hogy a külügyminisztérium Önt 'persona non grata'-nak nyilvánítja, és el kell hagynia Magyarországot. De én nem hiszem, hogy ezt akarná. Több választása van, hogy mit tehet és azt hiszem, hogy ezeket mérlegelnie kell."

"Rendben van, kik az én munkatársaim?"

"Csak nem hiszi, hogy én fogok információkkal szolgálni. Ennek az ellenkezője szokott történni" válaszolta Kovács "mi nagyon jól tudjuk, hogyan kell ezt a kémkedési játékot játszani. Önnek mint diplomatának - és mi tisztában vagyunk azzal, hogy a diplomaták jelentős száma kém - valamennyire ismernie kell a hivatásos kémek munkáját. A legtöbb nyugati kém úgy tekint a kémkedésre, mint egy választott foglalkozásra. Amit tudnia kell az az, hogy mi, legalábbis a döntő többségünk, ezt a munkát nemcsak megélhetési lehetőségnek tekintjük, hanem meggyőződésből csináljuk. Én nemcsak kémelhárító tiszt vagyok, hanem szocialista is, tisztában vagyok a csatával ami a rendszereink között folyik és tudom, hogy a győzelem a miénk lesz. Én az életemet ennek az ügynek szenteltem, és a munkámért természetesen tisztességes fizetést kapok, de ez csak másodrendű. Meg kell, hogy értse, hogy én teljesen el vagyok kötelezve ennek az ügynek és mindent hajlandó vagyok elkövetni ennek az érdekében. Ebben a pillanatban az én küldetésem az, hogy megakadályozzam egy csoport hazaáruló munkáját és bíróság elé vigyem őket. De én nem szeretném ezt a beszélgetést ellenségessé tenni. Miért nem nézünk szembe ezzel a dologgal civilizált módon? Ahogy említettem, több kiút van, és én leteszem a kártyáimat az asztalra."

Az egyik ajtó, amelyik valamilyen más szobába vezetett, kitárult és egy jó külsejű fiatal nő lépett be egy tálcával, rajta egy üveg ital és két pohár volt. Nem tette le az asztalra, hanem a közelben lévő tálaló tetejére. Kovács bólintott feléje, s fiatal nő, anélkül, hogy a hangját hallatta volna, kiment.

"Én becsülöm a meggyőződését, de biztosíthatom róla, hogy nagyon sok nyugati ügynök legalább olyan odaadással végzi a munkáját. A probléma Önökkel az, hogy paranoidok, a legapróbb ügyeket is felnagyítják, bolhából is elefántot csinálnak," válaszolta Rodolfo.

"Nem akarok drámai lenni" mondta Kovács "de hadd mondjak el egy történetet, s akkor meg fogja érteni az én odaadásomat az ügyünkért. Apám a vasútnál dolgozott a Horthy időszakban, krampácsoló volt, és néhány társával szakszervezetet szerettek volna alapítani. Ha ez törvényellenes lett volna, eszükbe sem jutott volna. Mi egy kis faluban éltünk, ahol a törvényt a csendőrök képviselték. Amikor a csendőrök párosával lassan végigsétáltak a falun jól vasalt egyenruhájukban, fejükön a híres fekete kalap a kakastollal, vállukon puska csillogó szuronnyal a végén, mindenkiben félelmet keltettek."

"Egyik nap apámért a csendőrök jöttek, s mi nem hallottunk felőle semmit egészen addig amíg egy nap értesítették anyámat, hogy elvitetheti a holttestét temetkezés céljából. Az egyik őrmester megmagyarázta, hogy apám szívszélhűdést kapott. Hazavittük a leszegezett koporsót, hogy másnap eltemessük. Én akkor tizenkét éves voltam. Nem tudtam aludni és beosontam a tiszta szobába, ahol apám koporsója volt. Szerettem volna még egyszer látni, s megpróbáltam felfeszíteni a koporsó fedelét. Meglepetésemre nagyon könnyen kinyílt, s elszörnyedve láttam összeroncsolt fejét és testét. Nem szívszélhűdésben halt meg, halálra verték! Nem sírtam, de abban a pillanatban a gyermekkorom véget ért. Megfogadtam, hogy egyszer ezért bosszút állok. Később csatlakoztam a földalatti kommunista párthoz, és magamévá tettem a szocializmus ideáljait. Elhatároztam, hogy harcolni fogok azért, hogy soha ne jöhessen vissza az a rendszer, ahol a csendőrök jelentették a törvényt."

"Én rokonszenvezem a maga sorsával. Én is munkás családból származom és teljesen tisztában vagyok a sok szörnyűséggel, ami a Horthy rendszer alatt történt. De hozzá kell tennem, hogy az atrocitások más cégér alatt éppen olyan visszataszítók."

"Gondoltam, hogy hozzám fogja vágni ezt az agyonegyszerűsített hasonlatot. De azért mégis örülök, hogy alkalmunk volt erre a beszélgetésre és remélem, hogy ennek következtében megváltoztatja álláspontját. Természetesen ez a beszélgetés kellemesebb lett volna más körülmények között, de próbáljuk menteni a menthetőt."

Ezek után Kovács felállt, odament a tálalóhoz, italt töltött a két pohárba és az egyiket odanyújtotta Rodolfonak. Rodolfo habozott egy pillanatig, miért igyon ezzel az alakkal, mintha egy cocktail party-n lennének. De aztán elhatározta, hogy elfogadja az italt, szerette volna folytatni a társalgást abban a reményben, hogy valamit megtud arról, hogy munkatársai valóban veszélyben vannak-e.

Kovács felemelte a poharát. "Mire igyunk" kérdezte, de azonnal válaszolt a saját kérdésére. "Igyunk egymás jobb megértésére." Ezután mindketten kiürítették poharukat.

"Első osztályú konyak" jegyzete meg Rodolfo kissé gúnyosan.

"Oh, mi is szeretjük az élet kellemes oldalait" válaszolta Kovács hasonló hangnemben. "Ráadásul, mi meg is érdemeljük. A jobb megértésre ittunk, ebben a szellemben szeretnék valamit javasolni."

Rodolfo megpróbált nyugodt maradni, érezte, hogy a beszélgetés komolyra fog fordulni.

"Folytassa."

"Ha meg akarja menteni a bőrét azoknak, akik magán keresztül táplálják a Szabad Európa Rádiót, le kell mondania a követségnél betöltött pozíciójáról és politikai menedékjogot kell kérnie a Magyar Népköztársaságtól. Ki kell jelentenie, hogy ellenzi a nyugati imperializmust, különösképpen az amerikaiakat, akik teljesen kezükben tartják az olasz külpolitikát. Azt is ki kell mondania világosan, hogy csodálja a szocializmust és megígéri, hogy a továbbiakban ezért fog munkálkodni."

"Szóval ez a magyarázata annak, hogy egy néhány nyugati diplomata átállt, azokat is nyilván zsarolták" szakította félbe Rodolfo. "Attól tartok, hogy csak vesztegeti az idejét."

"Hallgasson meg" Kovács folytatta. "A maga kiváltságos élete nem fog változni. Lesz egy rendkívül fontos pozíciója jó fizetéssel és a barátai kegyelmet fognak kapni, ahelyett, hogy felkötnénk őket. Nem várom, hogy most azonnal döntsön, de kérem jól gondolja meg, nehogy élete végéig sajnálnia kelljen a döntését."

Rodolfo hirtelen úgy érezte, hogy nagyon meleg van. A homlokáról a verejték csorgott. A szoba mintha forgott volna körülötte, ugyan magánál volt, de érzékei többé nem működtek.

* * *

Rodolfo a kocsijában ülve találta magát. Még mindig nagyon melege volt, de a korábbi zsibbadtsága kezdett felengedni. Kinyitotta a kocsi ablakát, s ahogy a friss levegő megcsapta arcát emlékezett a Kováccsal való beszélgetésre, de nem sok részletre. Hogy is végződött ez a beszélgetés, hogy került ki a lakásból a kocsijába? Ránézett az órájára, este 11 volt, csaknem hat órát töltött el a Kovács társaságában. A feje lassan kitisztult, begyújtotta kocsiját és hazament. Évának hazudnia kellett arról, hogy hol töltötte az estét, hogy ne nyugtalanítsa. Éjszaka álmatlanul forgolódott, mérlegelni próbálta az elmúlt este eseményeit. Emlékezett Kovács javaslatára, hogy kérjen politikai menedékjogot. Megpróbálta meggyőzni magát, hogy Kovács csak blöffölt, mert lehetetlenség volt, hogy megtudták barátainak a neveit.

Legrosszabb esetben kiutasíthatnak és elhagyjuk Magyarországot, gondolta. Amikor egy-egy nyugati diplomatát ilyen alapon kiutasítottak, arra általában büszkék voltak diplomáciai körökben. Legrosszabb esetben ez történhet, ismételte, és végül is kimerülten mély álomba zuhant.

Amikor Rodolfo másnap reggel felébredt, a ragyogó napsugár sem tudta felvidítani. Ahogy borotválkozott a tükörben egy fáradt, szomorú arcot látott. Annak ellenére, hogy sok mindenre nem emlékezett, ami előző este történt, hitt abban, hogy barátai át fogják vészelni ezt a válságot, hiszen a nevüket nem ismerte az ÁVH. Emlékeztette magát arra, hogy az ÁVH-nak semmi bizonyítéka nem volt a Szabad Európa Rádióval való kapcsolatára, de ha lett is volna, semmi közük nem volt hozzá.

Korán érkezett a hivatalába. Éva még aludt, amikor elment, örült, hogy nem kellett találkozniok ebben a nyomasztó hangulatban. Ült az íróasztalánál, anélkül, hogy hozzányúlt volna a távirati irodák jelentéseihez, az újságokhoz, amiknek az elemzése személyes kapcsolatokkal kiegészítve, képezték napi jelentéseit a követ számára, aki az érdemes részeket továbbította Rómába. Az volt az érzése, hogy fog hallani Kovácstól, s nem is kellett sokáig várakoznia.

"Remélem kellemes jó reggele van. Ha megfelelne, szeretnék magával ismét találkozni, ugyanazon a helyen ugyanabban az órában."

"Ott leszek" válaszolta Rodolfo.

A nap nem akart eltelni. Rodolfo telefonált Évának, hogy nem lesz otthon ebédre, mert az egyik nyugati követség diplomatájával fog találkozni. Nem mondta meg, hogy kiről van szó, feltételezték, hogy a telefonukat lehallgatják, így a beszélgetéseik rövidek voltak, s ha lehetett neveket nem említettek.

Rodolfo időben érkezett, kocsiját a ház előtt hagyta, s lassan ment a bejárat felé. Csak most vette észre, hogy a ház körüli kert milyen szépen volt ápolva. Még mielőtt becsengethetett volna, az ajtó kinyílt, s az a nő, aki előző nap az italokat hozta, üdvözölte és bevezette egy másik szobába. Ez a könyvtárszoba lehetett, a polcok meg voltak rakva könyvekkel, a szoba berendezése jó ízlésről tanúskodott. Annak ellenére, hogy kint már tavaszodott, a lángoló kandalló meleggé tette a szobát és Rodolfo önbizalommal nézett a találkozás elé. Elhatározta, hogy látogatása rövid lesz, akár tetszik ez akár nem.

Kovács lépett a szobába, barátságosan üdvözölte Rodolfot, olyan volt, mintha barátok, nem pedig ellenségek üdvözölnék egymást.

"Nézze, mondta Rodolfo, eljöttem ide, mert megígértem, de ha el tudtam volna érni magát valahol, akkor lemondtam volna, mert nem látom értelmét az egésznek."

"Örülök, hogy eljött. Én nem adom fel olyan könnyen a dolgokat" válaszolta udvariasan Kovács. "Nem beszélve arról, hogy mi nem is tárgyaltuk meg az összes lehetőséget, amivel megoldhatjuk ezt a kritikus helyzetet mindkettőnk megelégedésére."

"Amint tegnap is megmondtam" folytatta Rodolfo - miközben úgy érezte, hogy egyre jobban emlékszik vissza az előző esti eseményekre - "én nem szándékszom magukkal együttműködni."

Kovács barátságos képe láthatóan komolyra fordult. Felállt, odament az egyik könyvszekrényhez, kinyitotta a mária-üveges ajtót, ahol egy gramofon volt. Elindította, aztán visszatért, s leült a karosszékébe Rodolfoval szemben. Egy néhány pillanatig semmi sem történt, várakozással néztek egymásra, majd Rodolfo hallotta a saját hangját. "Én, Rodolfo Petrocelli, az olasz követség budapesti sajtóattaséja, saját akaratomból bevallom, hogy többfajta bűncselekményt követtem el a Magyar Népköztársaság ellen visszaélve diplomáciai mentelmi jogommal."

A világ kezdett összeomlani Rodolfo körül. Ez az ő hangja volt, ha egyhangúnak és gépiesnek is tűnt. Kovács kifejezéstelen arccal figyelte.

"Most már tisztában vagyok azzal, hogy veszélybe hoztam a Népköztársaság biztonságát, s csak őszinte és részletes vallásommal tudom enyhíteni bűneim súlyosságát."

Rodolfo az ajkába harapott, de a gramofon gépies hangja nem állt meg. Hallotta a saját hangját, amint részleteiben beismerte, hogyan került kapcsolatba Ábrányival; ezek után elárulta barátait: "A híreket a következők szolgáltatták: Szegedi Sándor, elvált felesége Lajta Edit, Jenney Tamás, Agárdi Tasziló és Balatoni Béla."

"Úristen mit tettem?" suttogta Rodolfo, ahogy hallotta, hogy világosan mindnyájunkat néven nevezett. Rádöbbent, hogy kábítószer hatása alatt lehetett, azért érezte magát még utána is teljesen zavartnak. Az ital, amit Kovácstól elfogadott, annak kellett tartalmazni valamit. De a körülmények most már nem voltak fontosak, a lényeg az volt, hogy barátait halálos veszedelembe hozta.

Rodolfo megpróbálta összeszedni a gondolatait. Valamilyen kiútnak kell ebből lenni, mondotta sajátmagának. Felháborította, hogy az ÁVH törvénytelen de sikeres módszere mindent ki tudott belőle szedni. De mielőtt még bármit is mondhatott, Kovács nyugodtan, de nagyon határozott hangon így szólt:

"Ne becsülje le intelligenciánkat azzal, hogy valamilyen illegális módszerek alkalmazásával akarna bennünket megvádolni. Ha nem élt volna vissza mentelmi jogával, most nem lenne ebben a helyzetben. Évekkel ezelőtt injekciót kellett beadnunk, hogy vallomásra bírjunk bizonyos elemeket, mi megkíméltük magát ettől. Be kell vallanom, hogy egy új módszert találtunk, amit a Scotland Yard-tól 'kölcsönöztünk'. Természetesen ők nem küldték el nekünk a receptet, de amint láthatja, nekünk jó kapcsolataink vannak. Azt hiszem gratulálni kellene nekik; a módszer működik. De csillapodjon le Dr. Petrocelli, nincs itt a világ vége. Ahogy mondtam, a probléma megoldható. Emlékszik a javaslatomra az előző alkalommal? Itt van egy másik megoldás." Odahajolt Rodolfohoz, s letompította a hangját, mintha el akarná kerülni, hogy más is meghallja: "Úgy teszünk, mintha semmi sem történt volna. Ön megmarad kitűnő állásában, társai amnesztiát kapnak, és Ön továbbra is fogja küldeni a jelentéseket Ábrányinak, de egy kis változással. Mi fogjuk az anyagot szolgáltatni! Mielőtt visszautasítja ajánlatomat, szeretném arról biztosítani, hogy nem Ön lesz az első Magyarországon állomásozó külföldi diplomata, aki nekünk dolgozik. Meg lenne lepve, ha tudná, hogy akiket őszintén szólva belekényszerítettünk ebbe a helyzetbe, az idők folyamán átálltak hozzánk és lelkes segítői lettek a mi rendszerünknek. Amikor a nyugatiak lassan megértik a mi céljainkat, rádöbbennek, hogy a szocializmus nem valami szörnyűség, hanem egy nemes cél." Várt egy pár pillanatig és ezt mondta:

"Na mi lesz Dr. Petrocelli?"

Eddig a pillanatig Rodolfo meg tudta őrizni nyugalmát, de hirtelen úgy érezte, mintha a világ összezárulna körülötte és ebből nincsen kiút. Kétségbeesése az arcára lehetett írva, mert Kovács anélkül, hogy válaszra várt volna, így szólt:

"Ne döntsön hirtelen. Menjen haza és jól gondolja meg a válaszát. De nehogy azt higgye, hogy a mi udvarias bánásmódunk Önnel szemben valamilyen gyengeséget takar. Én tudok másképpen is eredményt elérni, de ez nagyon fájdalmas lehet bizonyos személyeknek." Utolsó szavait erősen kihangsúlyozta és hozzátette:

"A mi türelmünk nem végtelen. Én fel fogom hívni három napon belül a válaszáért."

Ahogy Rodolfo elhagyta a szobát, másik két civilruhás személy lépett be és egy harmadik, aki az ÁVH ezredesi egyenruháját viselte.

"Mit gondol" kérdezte az ezredes.

"Én azt hiszem, hogy egy új, fontos és nagyon értékes ügynökünk van."

A nővérem telefonhívása a koradélutáni órákban váratlan volt. Minden bevezetés nélkül közölte velem, hogy percekkel ezelőtt Marco, aki konzuli tiszt volt, értesítette, hogy Rodolfot bevitték a Korányi Klinikára. "Ott találkozunk, siess!" mondta, s mielőtt bármit kérdezhettem volna, letette a telefont.

Szerencsére a szövetkezet autója rendelkezésemre állt, s megkértem a sofőrt, barátomat Felkai Tibit (aki nem tudott máshol elhelyezkedni, mert katonatiszt volt), hogy vigyen el gyorsan a Korányi Klinikára, aminek én még a címét sem tudtam.

"Én tudom hol van. Valami baj van?"

"Remélem nincs."

A klinika a Rákóczi út egyik mellékutcájában volt. Berohantam a kapun és egy elhanyagolt udvaron találtam magam, ahol egy hosszú földszintes épület volt, szintén erősen elhanyagolt állapotban. Megtudtam, hogy Rodolfo valóban ott van mint új beteg.

Néhány pillanat múlva egy fiatal orvos jelent meg.

"Dr. Lukács vagyok, maga kicsoda?"

"Én dr. Szegedi Sándor vagyok. Úgy tudom, hogy a sógoromat, Dr. Rodolfo Petrocellit ide hozták. Mi történt? Baleset érte? Hogy van?"

"Oh igen, ő az a külföldi diplomata akinek a gyomrát most mostuk ki. Úgy tűnik, hogy megmérgezte magát, az állapota kritikus."

Ahogy az orvos befejezte, megérkezett a nővérem és ahogy dr. Lukács elismételte Rodolfo állapotát, elájult, szerencsére az orvos karjaiba. Lefektették, és kapott egy injekciót. "Ne aggódjon" mondta nekem dr. Lukács "minden rendben lesz."

"Megnézhetném a sógoromat?"

"Ha ragaszkodik hozzá."

Láttam, hogy egy ápolónő gondoskodik a nővéremről, követtem az orvost egy hatalmas kórterembe, ahol legalább 40 ágyat nyögő, síró, szenvedő betegek foglalták el. A látvány olyan volt, mint egy jelenet egy Dickens regényből. Azt hittem, hogy ezen a termen fogunk keresztülmenni Rodolfo szobájába, de legnagyobb meglepetésemre az orvos megállt egy ágynál. Ott feküdt Rodolfo a hátán, nagyon nehezen lélegzett és folyt róla a verejték.

"Miért nincs külön szobában?"

"Talán nehezen fogja elhinni, de öngyilkos betegeknek ez a környezet jobb mint egy külön szoba. Abban a pillanatban, ahogy felébrednek, nagyon fontos, hogy ne találják magukat izolálva. De ettől eltekintve," mondta zavartan, szinte bocsánatkérőn, "ebben a kórházban nincsenek külön szobák."

Össze kellett szednem magamat. El sem tudtam képzelni, hogy Rodolfo miért akarta volna megölni magát. De ha így határozott, akkor valami szörnyűség történhetett vele, vagy talán valakik el akarták tenni láb alól, mintha öngyilkosságot követett volna el. Az első gondolatom az volt, hogy valami történt a csoportunkkal kapcsolatban. De hogyan és mikor? Most visszaemlékeztem, hogy Rodolfo az utolsó napokban nem volt a szokásos vidám hangulatban, de nem tulajdonítottam ennek különös jelentőséget. Mi gyakran beszélgettünk az ÁVH-ról terjengő hírekről, a könyörtelen módszereikről, ha valakitől meg akartak szabadulni. Az orvoshoz fordultam:

"Lehet, hogy túlzok, de nekem az a gyanúm, hogy a sógorom nem követett el öngyilkosságot és bizonyos körök érdeke azt kívánja, hogy halott legyen. Én tudom, hogy egy kritikus éjszaka előtt állunk. Ha megmenti az életét, én adok önnek tizezer forintot és a két férfi ápolónak, akik mellette vannak, egyenként ezer forintot."

"Erre nincs szükség, mi mindent el fogunk követni."

"De én ragaszkodom hozzá, legyen szíves intézkedjen, hogy egy pillanatig se legyen egyedül."

Nem tudtam, hogy ez a fiatal doktor megbízható-e és képzett-e eléggé, de nem volt más választásom, mint az hogy Rodolfo sorsát rábízzam.

Amikor Éva magához tért Lukács doktor rendelőjében, ahova időközben bevitték, elmondtam amit megtudtam, és megpróbáltam megnyugtatni. "Erős légy, ebben a kritikus pillanatban az az egyetlen dolgunk, hogy Rodolfo életét megmentsük."

"Megpróbálom" válaszolta Éva. "Mit gondolsz, mi történt? Az öngyilkosság nem fér össze az egyéniségével."

A folyosó végén ültünk és észrevettem egy listát a falon, amin fel voltak sorolva az orvosok.

"Képzeld, Kálmán is itt dolgozik. Azonnal felhívom, hátha tud segíteni."

Szerencsére otthon találtam, s rögtön rátértem a tárgyra:

"Kálmán, Rodolfo állítólag öngyilkosságot követett el, itt van a Korányi klinikán életveszélyes állapotban."

"Húsz percen belül ott leszek" mondotta, anélkül, hogy bármit is kérdezett volna. Megkönnyebbültem arra a gondolatra, hogy Kálmán, aki jó barátom lett a közelmúltban, bejön. Hogy egy kicsit változtassak a hangulaton, emlékeztettem Évát Kálmánra, aki rendkívül tehetséggel tudott történeteket előadni s gazdag humor érzékkel volt megáldva. Körülbelül egy évvel ezelőtt találkoztam vele egy bükkszentkereszti üdülőben. Az első este ismerkedési vacsora volt, s én egy őszülő hajú férfi mellé kerültem, aki 15-20 évvel lehetett idősebb nálam. Ahogy bemutatkoztam, rám kacsintott és így szólt: "Én már lekádereztelek."

"Hogyan?"

"Amikor délután elhagytad a nyugágyadat, én oda osontam és megnéztem, hogy mit olvasol. Amikor megtudtam, hogy Proust volt, akkor már biztos voltam benne, hogy kedvemre való 'káder' vagy.

Ettől kezdve jó barátok lettünk, bemutattam Évának és Rodolfonak, akik éppen úgy megszerették, mint én. Bemutatott a lányának, aki a Nemzeti Színház jó nevű színésze volt. Én akkor éppen agglegény voltam, s azt hiszem Kálmánnak hátsó gondolatai voltak. Annak ellenére, hogy ebből a kapcsolatból nem lett semmi, a Kálmánnal való barátságunk csak elmélyült. És ebben a kritikus helyzetben sem tudtam megállni, hogy ne mosolyogjak, amint az egyik történetére emlékeztem vissza. Talán tudat alatt kicsit menekültem a helyzettől.

"Amikor orvostanhallgató voltam," mesélte "volt egy barátnőm, egy kolléga, akinek volt egy albérleti szobája az egyetem közelében. Egyik délután, amikor éppen szenvedélyesen szeretkeztünk, az ajtó kinyílt és bejött a háziasszony. Ez volt életemnek a legkínosabb pillanata. Ott feküdtem rajta teljesen meztelenül. Zavaromban megdermedtem! És ezt nem fogod elhinni" folytatta "a két nő elkezdett társalogni, mintha ott sem lennék. Szeretkezés közepette voltunk, de a két nő zavartalanul csevegett. Hirtelen a barátnőm a meztelen seggemre csapott, s rám szólt: "Te csak basszál tovább!"

Megpróbáltam Évát felvidítani emlékeztetve Kálmán falrengetően humoros történeteire, de nem sok eredménnyel.

"Kérlek ne tedd ezt, tudom, hogy mit akarsz, de ez nem fog segíteni."

Ebben a pillanatban érkezett meg Kálmán. "Nézzük meg, mi is történt" és intett, hogy kövessem. Mielőtt belépett a rendelőjébe, ami az épületnek egy másik ágában volt, mondta, hogy várjak kint. Észrevettem, hogy egy 35-40 év körüli személy jött mögöttünk. Ahogy Kálmán belépett a rendelőjébe, a férfi, aki követett bennünket, utánament anélkül, hogy rám egy pillantást is vetett volna. Csak az tűnt fel, hogy szokatlanul nagy, elálló fülei voltak.

Néhány perc múlva a nagyfülű kilépett a rendelőből és elment. Utána kijött Kálmán, halálsápadtan, láthatóan megrendülve és a fülembe súgta:

"Barátom, én nagyon sajnálom, de nem tudok semmi segítséget nyújtani." Körülnézett, mielőtt halkan folytatta:

"Amikor kezet fogunk, fogsz egy kis papírszeletet találni a tenyeremben. Arra írtam a professzor nevét, aki annak az osztálynak a vezetője, ahol Rodolfo van. Én velem közölték félre nem érthető hangnemben, hogy tartsam magam távol ettől az ügytől. De a professzor párttag és nagyon befolyásos. Ha valaki segítségedre lehet, ő az a személy, talán neki lesz bátorsága. Keresd fel, de az istenért, ne említsed az én nevemet."

Kezet fogtunk, s Kálmán elsietett.

Kálmán magatartása teljesen ellentmondott jellemének. Ez a barátságos, mindig jó kedélyű ember minden jel szerint meg volt félemlítve. Szemmel láthatóan zavarban volt, amiért el kellett engem utasítania, de az arcán a félelem olyan meggyőző volt, hogy meg kellett értenem. Ez az egész csak megerősítette azt a hitemet, hogy Rodolfo nem követett el öngyilkosságot, inkább valakiknek az útjában volt. De ha így volt, milyen esélyeim vannak nekem valamit is tenni? Habozásra nem volt időm, elhatároztam, hogy meglátogatom a professzort. Éva a várószobában ült, de szerencsére vele volt Balatoni Béla, Rodolfo húgának a férje. Megmondtam, hogy várjanak meg, én pedig elindultam, hogy Bende professzort megkeressem.

Ahogy kiléptem a kórház kapuján, körülnéztem, de semmi gyanúsát nem láttam. Találtam egy taxit, s útközben megpróbáltam hidegebb fejjel kielemezni a történteket. Nem volt miből kiindulnom, de csak arra az eredményre juthattam, hogy ha Rodolfo tényleg öngyilkosságot követett el, akkor valami nagyon drasztikus dolog történhetett. De ha nem akarta megölni magát, akkor kik akarnák holtan és miért? Megerősödött bennem a gondolat, hogy ez a tragédia összefüggésben lehet a 'gang'-gel, ahogy tréfásan neveztük csoportunkat. Rádöbbentem, hogy bajban vagyunk. A kérdés az volt, hogy mennyit tud rólunk az ÁVH és kikről személy szerint. De ebben a pillanatban semmi nem volt fontosabb, mint Rodolfo életét megmenteni.

Becsöngettem a professzor lakásán. Egy idősebb, nagyon egyszerűen öltözött nő nyitotta ki az ajtót és barátságtalan hangon megkérdezte:

"Kit keres?"

"Professzor Bendével kell beszélnem azonnal" mondtam nyomatékosan.

Az asszony habozott, de én betoltam az ajtót és egy halványan világított előszobában találtam magam. Az előszoba végén egy ajtó volt nyitva, s azon keresztül láttam, hogy a szobában egy férfi ült és olvasott.

Mielőtt az asszony, aki a házvezetőnője lehetett, meg tudott volna szólalni, beléptem a szobába. A férfi lassan felállt és felém fordult. Ötvenen felül lehetett, kopaszodó és kövér volt, a ruhája pecsétes és elhanyagolt. Egy pillanatig vizsgáltuk egymást. Ki lehet ez az elhanyagolt külsejű férfi?" gondoltam magamban.

"Bende professzort keresem."

"Professzor Bende vagyok" volt a válasz. "Mit akar?" kérdezte barátságtalan hangon.

Meg voltam lepve, hogy ez az elhanyagolt, s nem túl civilizáltan viselkedő személy volt a hírneves orvosprofesszor."

Bemutatkoztam, s gyorsan rátértem, hogy mi járatban vagyok.

"Én nem megyek be éjszaka a klinikára, ott igen képzett személyzet van."

Ránéztem az órámra, mindössze 8 óra volt, aztán hozzátettem:

"Professzor úr, az én sógorom a budapesti olasz követség sajtóattaséja."

Ez a kijelentésem hihetetlenül gyorsan megváltoztatta ezt a barátságtalan személyt.

"Én nagyon sok hálával tartozom Olaszországnak. Felvettek az orvosi egyetemre, amikor a saját országom elutasított, én ezt soha nem fogom elfelejteni."

Meg voltam lepve. Biztosan azoknak a zsidó diákoknak egyike volt, akik szabadon tanulhattak Mussolini fasizmusa alatt, amíg a fél-fasiszta magyar kormány kvóta rendszert szabott meg, hogy minél kevesebb zsidó diák végezhesse el az egyetemet.

A professzornak ez a hangulatváltozása nagyon kellemesen lepett meg. Velem jött a kórházba, megvizsgálta Rodolfot és kijelentette, hogy asszisztense kiválóan gondoskodott a betegéről. Megmagyarázta, hogy a pasztillák, amiket Rodolfo lenyelt, nagyon hamar felszívódnak, s a gyomormosás ellenére nem lehetett tisztán látni az esetleges következményeket.

"Egész éjszaka folyamatos átömlesztésben lesz része" folytatta. "Minden lehető kezelést meg fog kapni, de sajnos a tudomány nem mindenható. 50%-os remény van a felgyógyulására."

"Professzor úr, mi nagyon hálásak vagyunk a segítségért, de szeretném ha megengedné, hogy én itt maradjak éjszakára. Én nem tudom pontosan, hogy az én jelenlétem mit segíthet, de egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy itt öngyilkosság történt."

A professzor nem volt meglepve az én kijelentésemen. "Én nem akarom tudni a maga alapját erre a gyanúra, de ha tényleg fennáll ez az eset akkor sem én, maga nem tudjuk megakadályozni az 'elkerülhetetlent' "mondta furcsa kifejezéssel az arcán. Remélem, azonban, hogy a feltételezése alaptalan. Semmilyen körülmények között nem engedhetem meg, hogy itt maradjon éjszakára, de egész éjszaka hivatja dr. Lukácsot, aki pontosan informálni fogja a helyzetről."

Ezzel odasétált a nővéremhez, melegen kezet fogott vele, s odasúgta: "Isten segíteni fog."

Amint a professzort elkísértem az ajtóig, majdnem összeütköztünk egy emberrel, aki sietve jött be. Ugyanaz a személy volt, akit már korábban láttam, feltűnően elálló nagy fülekkel.

Ismét beszélni szerettem volna Lukács doktorral, de nem találtam a rendelőjében. Észrevettem, hogy Rodolfo ruhái ott voltak egy széken. Gyorsan átkutattam, ott volt a pénztárcája, zsebkendője, egy csomag cigaretta és egy lezárt boríték címzés nélkül. Gyorsan eltettem a borítékot. Ekkor dr. Lukács belépett, és ismét megkértem, hogy mindent kövessen el, amit megígért, s azt mondta, hogy óránként hívhatom telefonon. Mielőtt elmentünk, Éva, Béla és én beosontunk a kórterembe. Mindkettőnknek támogatnunk kellett Évát, aki zokogásba tört ki, amikor meglátta férjét, aki a halállal viaskodott abban a szörnyű környezetben.

Ahogy elváltunk, Bélával kezet ráztunk. Nem váltottunk egy szót sem, de mindketten tudtuk, hogy az életünknek egy új szakasza kezdődött el. Mi teljesen megbíztunk egymásban, tudtam, hogy Béla soha nem fogja elárulni az ügyünket.

Intettem egy taxinak. "Hova megyünk?" kérdezte Éva.

"Először az én lakásomba, Mia ott van, meg kell mondanom neki, hogy mi történt, aztán hazaviszlek és veled maradok."

A taxiban Éva szótlan volt, szemeit lehunyta. Kihúztam a borítékot a zsebemből, kinyitottam, rögtön felismertem Rodolfo írását, annak ellenére, hogy kusza volt. A levél Évának volt címezve, gyorsan elolvastam, s kezdtem megérteni a helyzetet. Szegény Rodolfo, mennyit szenvedhetett az elmúlt napokban! Miért is nem fordult hozzám, hogy legalább megossza velem a problémát? Aztán rádöbbentem, hogy engem és a többieket minden pillanatban letartóztathatnak. De ez most nem volt fontos, semmi nem számított csak az, hogy Rodolfot megmentsük.

Éva kinyitotta a szemeit, látta a levelet a kezemben, odanyújtottam. Ahogy olvasta, könnyei a papírra csöppentek, a kezei reszkettek. Ahogy ránéztem, láttam a szemeiben, hogy könnyei nemcsak a férje miatt hullanak, hanem miattam is.

"Mi lesz velünk?"

"Nem tudom, majd szembenézünk a dolgokkal ahogy jönnek. Az én gyanúm az, hogy Rodolfo nem követett el öngyilkosságot a saját jószántából. Talán valaki olyan nyomást gyakorolt rá, hogy kénytelen volt ezt az utat választani, ami az ÁVH részére a legkényelmesebb volt, ha valóban el akarták tenni az útból. Van egy tervem, hogy hogyan adom tudtára az ÁVH-nak, ha Rodolfo állapota javulni kezd. Légy türelmes és erős."

Miát erősen megviselte a rossz hír. Megkértem, hogy beszéljen a műszaki igazgatónkkal, Gárdos Bandival, s találjanak ki valamit a távollétem igazolására. Amikor könnyes szemekkel megcsókolt, a fülébe súgtam: "Valahogyan ezt is át fogjuk vészelni, én nagyon szeretlek." A szívem nagyon nehéz volt, nem tudtam, hogy valaha is látni fogom-e Miát ismét.

Amikor megérkeztünk Éváék házába, elhatároztam, hogy keresztül viszem a tervemet, és ha nem is közvetlenül, de közvetve figyelmeztetem az ÁVH-t, hogy ha ismét kieszelnek valamit, Rodolfo megölésére, akkor annak súlyos nemzetközi következményei lehetnek. Felhívtam Marcot a konzuli tisztet.

Marco anyja magyar volt és majdnem kifogástalanul beszélt magyarul, a felesége is magyar lány volt, volt egy három éves kisfiúk. Már elmúlt éjfél, amikor telefonáltam, de a felesége közölte, hogy még nincs otthon. Biztos voltam benne, hogy a követségen van, ahol a többiekkel tanácskoznak, mérlegelik az eshetőségeket. Megkérdezte, hogy Rodolfo hogy van, s ez alkalmat adott arra, hogy tervemet keresztül vigyem. Miután biztos voltam abban, hogy a telefont az ÁVH lehallgatja, ezt mondtam:

"Az állapota kritikus. Minden okunk meg van arra, hogy ne higgyük el, hogy öngyilkos lett, ez teljesen ellenkezik a karakterével. Mi már értesítettük a követet erről a gyanúnkról, aki nagyon felháborodott. Azt mondta, hogy azonnal érintkezésbe lép a külügyminisztériummal Rómában."

Marco felesége meg lehetett lepve, hogy miért is mondtam mindezt el neki. Reméltem, hogy akik lehallgatták a beszélgetést, érteni fognak a szóból, s nem fogják megpróbálni megölni Rodolfot. Üzenetet hagytam Marcónak, hogy kora reggel jöjjön el értünk, hogy együtt mehessünk a kórházba. Nem tudtam ennek a kérésnek az igazi okát megmondani telefonon. Az Évához címzett levélben Rodolfo azt is közölte, hogy az íróasztala fiókjában a követségen van egy a követhez címzett levél, amelyik teljes részleteiben feltárja a történteket.

Ezek után telefonáltam a kórházba. 'Nincsen javulás, de rosszabbodás sincsen" volt a válasz.

"Nincs változás" mondtam Évának, aki összekuporodott egy fotelben. Én egy másikba ültem, s arra gondoltam, hogy mennyi kellemes estét töltöttünk el ebben a házban együtt.

"Mit is tudhatnak" kérdezte Éva, nem mintha választ várt volna a kérdésére. "Mit csinálhattak vele? Elveszthette a józan eszét, hogy ezt kövesse el. És miért nem mondott el nekünk semmit?"

"Tudod, hogy Rodolfo milyen egyenes gondolkodású. Elviselhetetlen lehetett számára a gondolat, hogy milyen következményekkel fog járni az a tény, hogy az ÁVH tud a tevékenységünkről, s tudja a neveinket is" idéztem Rodolfo leveléből.

"De ha mindent tudnak is" válaszolta Éva "biztos vagyok benne, hogy Rodolfo nem árult el benneteket. Valahonnan információkat szereztek. De honnan? Talán Zoltántól vagy Ábrányitól?"

"Abban biztos vagyok, hogy Rodolfo nem árult el bennünket. De miután ő létesítette a kapcsolatot közöttünk és Ábrányi között, talán saját magát okolta azért ami történt és főleg azért ami velünk fog történni. De most semmi sem fontosabb, mint a felgyógyulása. Ha majd meghalljuk a többi részletet a követhez intézett leveléből, talán mindent meg fogunk tudni. Ha valakit okolni lehet" folytattam "az én vagyok. Én voltam az aki valamit akart tenni a rendszer ellen, és az én erősködésem következtében találta meg Rodolfo az utat Ábrányin keresztül."

"Hagyd abba, hagyd abba" mondta Éva kétségbeesetten "igazán nincs szükség arra, hogy valakit okoljunk. Mi mindnyájan tudtuk, hogy mit csinálunk, a felelősség mindnyájunké." Meg voltam lepve, hogy Éva végre ésszerűen gondolkodott, nyilván lassan kezdte összeszedni magát, hogy készen legyen arra, amit a holnap hozhatott.

Egy óra múlva ismét telefonáltam a klinikára.

"Nincsen változás" Dr. Lukács válaszolta, "de ne adják fel a reményt. Hívjon egy óra múlva."

A következő hívásomra a válasz biztatóbb volt. "Most már van remény. Kissé primitívnek fog hangzani, de a két férfi ápoló csipkedi a testét olyan erősen ahogy csak tudják, s most már végre reagált, nyilván érzi a fájdalmat, ami nagyon jó jel."

Egy másik óra elteltével közölték, hogy a krízis elmúlt, Rodolfo fel fog épülni. A hír hallatára Éva hisztérikusan sírni kezdett, nagyon nehezen tudtam megnyugtatni.

Az idő nem akart telni. Az ablakhoz léptem, félrehúztam a vastag függönyt, lassan hajnalodott. Egy lélek sem járt az utcán, pedig az utcák hamarosan meg fognak telni emberekkel, akik elkezdenek egy újabb napot a "népi demokráciában". Anyák viszik kisgyerekeiket a napközi otthonokba még mielőtt elérkeznének munkahelyükre; emberek felkészülnek a napi sorban állásra, kenyérért, húsért vagy ami egyáltalában kapható; mások egy kellemes estét terveznek valamilyen szórakozóhelyen, színházban vagy az operában. De néhánynak szembe kell nézni a váratlannal. Rodolfo és mások elszórtan a főváros kórházaiban az életükért harcolnak. Rodolfo nekem nem csak a sógorom, hanem a legjobb barátom is volt. A szívem nagyon fájt érte, hogy min kellett keresztül mennie, hogy eljusson oda, hogy feladja az életét. Szerencsére úgy tűnt, hogy a teste erősebb volt mint a lelke, ami az egésznek véget akart vetni. Tudtam, hogy ennek a csatának nincs vége, mindnyájunknak szembe kell nézni azzal, amitől Rodolfo meg akart szabadulni. Mi mellette leszünk szeretettel, megértéssel, hogy átsegítsük a válságon, gondoltam. De aztán eszembe jutott, hogy valószínűleg én nem lehetek jelen. Elhessegettem ezeket a gondolatokat, amint a nap lassan felkelt, mintha misem történt volna...

Marco másnap reggel hat órakor megjelent, s azonnal elhagytuk a házat. Engem kitettek a kórháznál, Éva és Marco a követségre mentek, s megígérték, hogy hamarosan ők is jönnek a kórházba. De tudniok kellett, hogy mi van Rodolfonak a követhez címzett levelében, amit át kellett adniok a követnek.

Dr. Lukács derülátó mosollyal fogadott, Rodolfo ágyához vezetett, aki az oldalán feküdt. Arca vörös volt, haja átitatva izzadtsággal, még kimerültebbnek tűnt, mint órákkal korábban, amikor élete egy hajszálon függött.

Egyedül maradtam Rodolfoval. Még mindig ájult volt, de az orvos szerint minden pillanatban magához térhetett. Kerestem egy széket, odahúztam az ágya mellé. Nappali világosságban ez a kórházterem még nyomasztóbb volt, mint előző este. Végig gondoltam a drámai eseményeket, amelyek feldúlták az életünket az utolsó huszonnégy órában. Rodolfo gyönyörűen berendezett lakásából hirtelen ezen a helyen találta magát, amelyik inkább valami menedékhelynek nézett ki mint kórháznak. Ő és Éva élhették kényelmes életüket, de soha nem tudták magukat elszakítani a nehéz helyzetben lévő magyar néptől. Néhány évvel ezelőtt, amikor internált személyeknek csomagot lehetett küldeni, Éva és Rodolfo ismeretlen embereknek küldtek élelmiszer csomagokat. Amikor én már fojtogatónak éreztem a rendszert, és valamit akartam tenni ellene, Rodolfo volt az, aki megteremtette kapcsolatunkat Ábrányin keresztül a Szabad Európához. Önzetlenül nagyon sokat tettek, és örültek velem együtt, amikor úgy tűnt, hogy csoportunk munkája nem volt hiábavaló.

Rodolfo lélegzete megnehezült, megkínzott testét próbálta megfordítani és erőlködni látszott, ahogy ki akarta nyitni a szemeit. Megfogtam a kezét és a fülébe suttogtam:

"Rodolfo, hallasz engem? Itt vagyok melletted, minden rendben lesz." Valamit válaszolt, de nem tudtam kivenni az értelmét. "Én vagyok itt, Öcsi, itt vagyok veled."

Megragadta a kezemet. A szemei még zárva voltak és felkiáltott megrémülve: "Öcsikém, Öcsikém!"

Nagyon nehezen tudtam megérteni. Úgy tűnt mintha egy gombóc lenne a torkában, ami megakadályozza, hogy beszéljen. Magához húzott, úgy hogy az arcunk összeért:

"Öcsi, Öcsi, te itt vagy? Hol vagy? Még szabadon vagy?"

"Igen itt vagyok, és minden tervem az, hogy szabad is maradok, ne aggódj." Megpróbáltam lecsillapítani, de sikertelenül.

"Nem, nem, te nem lehetsz itt. Hol vagy, oh Istenem, hol vagyunk?"

"A kórházban vagyunk, az állapotod javul és nem sokára haza viszünk."

"Nem, nem, te ezt nem érted, ez a vég, mi mindnyájan elértünk az utunk végére."

A szavait most már jobban megértettem, mert ájulásából közben teljesen magához tért. A szomszédos ágyak olyan közel voltak, hogy attól tartottam, hogy meghallják amit mond. Gyengéden a kezemet a szájára szorítottam.

"Minden rendben van, győződj meg magad is, hogy itt vagyok."

"Nem tudom elhinni, hogy itt vagy, nem lehetsz itt, már le kellett volna hogy tartóztassanak, de ha még nem történt meg, be fog következni. Maradj itt...ezek biztosan várnak a kapunál...ezek könyörtelenek... le fognak rád csapni..." Sírni kezdett, nem tudott tovább beszélni. Az arcán félelem volt, ahogy végül is folytatta:

"Öcsi, Öcsikém ezek nagyon erősek, állj át az ő oldalukra, az igazság az övék, minden az övék."

Nem hittem a füleimnek, de a szavak kétségtelenül Rodolfo szájából jöttek. Rádöbbentem, hogy alapos agymosásnak vetették alá.

"Rodolfo, az istenért, mit is mondasz?"

"Én elértem az életem végére, de neked, neked változtatnod kell, át kell állnod. Siess, siess amíg nem késő."

Felnéztem, Lukács doktor állt mellettem, kezében injekciós tűvel.

"Ez le fogja csillapítani" mondta, ahogy felemelte a nehéz takarót. "Alig van hely a testén, ahova az injekciós tűt beszúrhatom. Az éjszaka folyamán több mint húsz injekciót kapott. Nagy csata volt" mormogta elégedetten.

Ahogy az injekciónak hatása kezdett lenni, elhagytam a kórtermet. Találtam egy csendes sarkot a folyosón, leültem, s megpróbáltam elemezni a hallottakat, amíg vártam, hogy Éva és Marco visszajöjjenek a követségről.

A folyosó megélénkült. A betegek lassan ébredeztek, papucsok csoszogtak, orvosok és az ápoló személyzet fehér köpenyeikben siettek előttem. Én csak egy szürkés fátyolon keresztül láttam őket, mert gondolataim másutt voltak, még mindig próbáltam megérteni a történteket. Teljes meglepetés volt, ahogy Rodolfo arra unszolt, hogy álljak át. Úgy hangzott, mint egy propaganda füzet. Nyilvánvalóan valahogyan az agyába plántálták ezeket a gondolatokat; ez nem az a Rodolfo volt, akit én ismertem.

Amikor néha társaságban találkoztunk egy-egy marxista intellektüellel, élvezet volt hallgatni Rodolfot. Mindig megdöntötte a marxista tanokat hűvösen és ésszerűen, idézte Marxot és Lenint, rámutatott az elmélet és a gyakorlat közötti szakadékra. Rodolfo munkás családból származott, semmilyen érdeke nem volt a kapitalizmust védeni, még szimpatizált is a jóléti állam gondolatával. De határozottan és minden fenntartás nélkül elítélte a marxizmus igazságtalanságait és kegyetlenségeit. Világosan látta a magyar fejleményeket, ahol egy kis létszámú új osztály született, akik megszédültek hirtelen szerzett gazdaságuktól és hatalmuktól. Ez a rendszer összehasonlíthatatlanul rosszabb volt mint az 1930-as évek rendszere, amit az apja, mint munkás, erősen ellenzett.

Éva és Marco feltűntek a bejáratnál, odasiettem hozzájuk, s gyorsan elmondtam furcsa beszélgetésemet Rodolfoval. Nem voltak túlságosan meglepve, ők már nyilván többet tudtak. Éva kezében volt egy levél:

"Gyorsan lefordítom neked olaszról, sok mindent meg fogsz érteni. Ezután majd Marco visszaviszi a követségre s át fogja adni a követnek."

A két oldalas levélből sok minden kiderült, de ugyanakkor sok kérdésre nem adott választ. Annyi bizonyos volt, hogy az ÁVH ismerte a kapcsolatunkat a Szabad Európa Rádióval és tudták mindnyájunk nevét, ezért a letartóztatásunk minden pillanatban bekövetkezhetett. Rodolfo öngyilkossága megzavarta az ÁVH terveit. Miután csak egy néhány héttel korábban a Nagy kormány bejelentette az új 'törvényességet', az ÁVH-nak kényelmesebb lett volna Rodolfo halála, mint esetleges tanúvallomása, ami csak megerősítené, hogy az ÁVH továbbra is illegális módszereket használ, különösen egy akkreditált külföldi diplomatával szemben.

Rodofo úgy tűnt mintha békésen aludna. Elmagyaráztam nekik a teóriámat, s azt javasoltam, hogy amíg ők elviszik a levelet a követségre, én Rodolfo mellett maradok s megpróbálom elintézni, hogy még aznap haza vihessük, hogy így kikerüljön az ÁVH hatásköréből. Ahogy Éváék elmentek, felhívtam Marco lakását s őt kértem a telefonhoz, nagyon jól tudva, hogy nincsen otthon. A feleségénél üzenetet hagytam Marco számára: végre jó hírem van, Rodolfo túlélte a válságot, de azt is megtudtuk, hogy mi történt vele, s akiknek érdeke lenne Rodolfo halála, nagyon kellemetlenül érezhetik magukat mert az egész ügy nemzetközi botránnyá fejlődhet. Marco felesége talán azt hitte, hogy elvesztettem az eszemet, vagy talán megértette, hogy én közvetve az ÁVH-hoz intéztem a szavaimat.

Sok időm nem volt arra, hogy terveimet alaposan átgondoljam, de azt reméltem, hogy az ÁVH el akar kerülni egy nemzetközi botrányt, amely teljesen aláásná a Nagy kormány új 'törvényességi' politikáját, amit bizonyos esetekben már gyakoroltak is. Ha így van, akkor nem tudják felhasználni a Rodolfotól törvénytelenül szerzett vallomást, ahol neveinket kiadta; azt reméltem, hogy ez okból nem fognak hozzánk nyúlni, és nem tehetnek egyebet, minthogy tétlenül nézzék, hogy egy nagyszerű fogás, mint Rodolfo, akik nekik dolgozott volna, kicsússzon a kezükből.

Beszéltem Lukács doktorral, s diszkréten átnyújtottam neki 10,000 forintot, s külön két ezret az ápolóknak. Nagyon nehezen tudta elhinni, hogy ez a jelentős összeg az övé volt.

"Ez majdnem annyi mint amennyit én egy egész évben keresek" mondta amint boldogan betette a pénzt az orvosi táskájába.

"Dr. Lukács" suttogtam "úgy tűnik, hogy még mindig nagy a valószínűsége annak, hogy az élete veszélyben van, egy pillanatra sem hagyhatják egyedül."

"Én végre készülök haza menni, de mielőtt megyek, beszélni fogok a kollégámmal, aki egész nap itt lesz, és biztosíthatom róla, hogy számíthatnak rá. Itt van a telefonszámom, hívjon ha szükséges."

Kilenc óra lehetett, Bende professzor tűnt fel a folyosó végén, körülvéve orvostanhallgatókkal, ahogy betegeit ment megvizsgálni. Mondtam neki, hogy Rodolfot azonnal haza szeretném vinni, mert ott biztonságban lesz.

"Erről szó sem lehet, még gondos orvosi felügyeletre van szüksége."

"Orvos lesz mellette állandóan" mondottam.

"Maga nagyon meggyőző, hadd vizsgáljam meg, aztán majd meglátjuk."

Éva visszaérkezett, Béla volt vele. Elmondtam a terveimet és beszélgetésemet Marco feleségével.

"Te nagyon naiv vagy" válaszolta Béla, "ezeknek nincsenek gátlásaik, ezeket nem érdekli a nemzetközi törvény, ezek nem félnek semmiféle botránytól. Ha ebből mégis botrány lenne, az legfeljebb egy kétnapos szenzáció lenne, aztán minden elfelejtődne. Remélem, hogy rosszul látom a dolgokat, s neked van igazad, de a legnagyobb hiba az, hogy ha hamis illúziókba ringatjuk magunkat. Szerintem a legfontosabb az, hogy Éva és Rodolfo azonnal hagyják el az országot, s utána majd mi szembenézünk a helyzettel."

"Örültem, hogy Béla, akinek két kisfia volt, ilyen bátor és reális volt. Bementünk a kórterembe, 11 óra lehetett, amikor Rodolfo ébredezni kezdett. Amikor szemeit kinyitotta, arckifejezése tele volt félelemmel. Körülnézett, mintha meg akart volna győződni arról, hogy egyedül vagyunk és ezt suttogta: "Ti tényleg itt vagytok?"

Szavai még nem voltak tiszták annak ellenére, hogy teljesen ébren volt. Kihasználtuk ezt a pillanatot, hogy próbáljuk meggyőzni arról, hogy velünk semmi sem fog történni, az ÁVH nem engedhet meg magának egy nemzetközi botrányt, amikor a politikusok egyébről sem szavalnak csak a 'szocialista törvényességről'.

"Ti nem ismeritek őket, fogalmatok sincsen ördögi módszereikről." Most már nem javasolta, hogy álljak át, nyilvánvaló volt, hogy végre világosan kezdett gondolkodni, amióta megmérgezte magát. Körülnézett, rémült arccal állapította meg, hogy a szomszédos ágyak milyen közel voltak.

"Legyetek nagyon óvatosak. Ezek mindenütt jelen vannak, úgy jártak be a lakásunkba, mintha az övék lett volna. Mindent tudnak és mindenkiről."

Hozzáhajoltam és a fülébe súgtam: "Ne beszéljünk itt most erről, majd beszélgetünk ha haza érkeztünk."

Fogalmam sem volt arról, hogy kik feküsznek a szomszédos ágyakban, s az is eszembe jutott, hogy talán úgy kellene viselkednünk, mintha semmiről sem tudnánk. Ez ugyan ellentmondott volna korábbi tervemnek, amely szerint a Marco feleségével folytatott telefonbeszélgetésünkben, amit az ÁVH biztosan lehallgatott, azt az álláspontot képviseltem, hogy mindenről tudunk. De teljesen magamra voltam hagyva, nem volt kitől tanácsot kérni, nem tudtam, hogy melyik álláspont helyes.

Nagyon nehéz volt Rodolfot lecsillapítani. Hajtogatta, hogy mihelyt Béla és én kilépünk a kórház ajtaján, le fognak bennünket tartóztatni.

"Ezek figyelik minden lépéseteket, mint ahogy engem követtek már hosszú ideje, anélkül, hogy valamit is észrevettem volna."

Végül is a nővérem és én meggyőztük Bende professzort, hogy Rodolfot hazaengedje. Évának alá kellett írnia egy nyilatkozatot, amely szerint a kórházat semmi felelősség nem terheli a korai elbocsájtás esetleges következményeiért. A professzor ragaszkodott hozzá, hogy Rodolfot mentőautón szállítsák. Mielőtt elindultunk, ismét megjelent a folyosón a nagyfülű férfi egy szőke, jóval fiatalabb ember társaságában. Semmi kétségünk nem volt, hogy az ÁVH emberei voltak.

Öt óra körül megérkezett a betegszállító autó. Rodolfo aludt, mivel újabb csillapítót kapott. Ráhelyezték egy hordágyra, Béla és Éva vele utaztak. Dr. Lukács, akinek korábban telefonáltam, szintén megjelent s javasolta, hogy ő is a mentőkocsiban fog utazni velük. A mentőkocsi előtt utazott Marco diplomáciai rendszámú autójában, én pedig a mentőautó mögött egy taxiban követtem őket. Ennek az volt a célja, hogy ha az úton valami történne, akkor egyikünknek talán több esélye lett volna értesíteni a követet.

Egy eseménytelen 20 perc után megérkeztünk Rodolfoék villájához, a Halmi utcába. Ez egy keskeny, rövid utca volt, hasonló villákkal az egyik oldalon, a másik oldalon a Tétényi úti kórház volt, amelynek nagy, elkerített udvara a Halmi utcára nézett. Ilyen kora tavasszal a betegek még nem ültek kint a szabadban, de egy kertész lassan gereblyélte a lehullott faleveleket egyik helyről a másikra. Amikor a mentőkocsi megállt, odasétált a kerítéshez, mint más kíváncsi ember is tette volna. Kopott munkás ruhában volt, fején a sapka a homlokába volt húzva.

Rodolfo végre magához tért, a saját otthonában volt. Körülnézett, szemei most már tiszták voltak, nyilvánvalóan elmúlt a sok gyógyszer hatása; hirtelen sírni kezdett. Bélával megpróbáltuk lecsillapítani, de nem sok sikerrel. Mély depresszió vett erőt rajta, úgy érezte, hogy nincs kiút. Meggyőztük Évát, hogy feküdjön le, teljesen ki volt merülve. Én fent voltam már több mint 24 órája, de még csak fáradt sem voltam. Béla az egyik kényelmes fotelben elaludt, egyedül maradtam Rodolfóval. A hátán feküdt, félelmet tükröző szemei mereven a mennyezetre voltak szegezve. Aztán lassan felém fordult és nagyon szomorúan így szólt:

"Mindnyájatok életét tönkre tettem és ebből nincs menekvés. Én nem tudok ezzel a súlyos teherrel élni."

"Elsősorban értsd meg, hogy amit esetleg tőled hallottak, az nem volt új számukra. Ahogy mondtad, ezek úgy járhattak be a lakásotokba, ahogyan akartak, és mindent elolvashattak. "

Amikor visszatértünk a kórházból Éva azonnal elbocsájtotta a házvezetőnőt. Tudtuk, hogy a szerencsétlen teremtést az ÁVH megfélemlíthette.

"Ez mind lehetséges" válaszolta Rodolfo "és ismét idejöhetnek és benneteket letartóztathatnak." Aztán hirtelen felugrott, hisztérikusan megragadta a karomat, miközben suttogta: "Gyere, vizsgáljuk meg az ajtókat és ablakokat, hogy megakadályozzuk hogy belépjenek."

Az ablakhoz húzott, kint sötétség volt és egy lelket sem lehetett látni.

"Ezek most is itt vannak, ezek mindenütt jelen vannak, ezek mindent tudnak. Én mindent elmondtam nekik, de hogy hol és mikor, azt nem tudom."

Dr. Lukács még mindig jelen volt, s amikor látta, hogy Rodolfo milyen idegállapotban volt, gyorsan adott neki egy injekciót. Ismét egyedül voltam vele, ahogy elaludt. Megkínzott teste mozdulatlan volt, de attól tartottam, hogy lelkében egy érzékeny húr elpattant, s talán soha nem fog kigyógyulni.

* * *

Másnap reggel Lukács doktor ismét megvizsgálta Rodolfot, és megállapította, hogy állapota erősen javul. Közölte, hogy az ő jelenlétére a továbbiakban nincsen szükség és elbúcsúztunk egymástól. Rodolfo ereje valóban gyarapodott, óráról órára jobbra fordult az állapota. Én ismételgettem neki az én teóriámat, amely szerint az ÁVH nem fog hozzánk nyúlni a jelenlegi politikai légkörben, fegyelmezik majd magukat, hogy elkerüljenek egy nemzetközi botrányt. Ez az elméletem, amit azért találtam ki hogy Rodolfot megnyugtassam, elég logikusnak kezdett tűnni, s magam is kezdtem hinni benne.

Ahogy Rodolfo beszédesebb lett, a történtek megvilágosodtak. Margo öngyilkossága arra utalt, hogy Zoltánnal valami történhetett, ha még egyáltalán életben volt. De Rodolfo mindenképpen hitt Zoltánban és nem tartotta semmiért sem felelősnek, annál is inkább, mert Zoltán nem tudta, hogy a borítékokban amiket feladott Ábrányinak, kik és mit írtak.

"A második találkozásom Kováccsal" folytatta "amikor elfogadtam azt az italt, volt a fordulópont. Nem tudom mi volt benne, de teljesen elvette az akaraterőmet. Amikor később hallottam a hangomat a lemezről, ahol feltártam a neveiteket, úgy tűnt mintha egy előre elkészített szöveget olvasnék. Ez után rendszeresen találkoztam Kováccsal, és amikor én csak nem akartam kötélnek állni, folyton arra emlékeztetett, hogy embereket már kivégeztek sokkal jelentéktelenebb bűncselekményekért, mint amiket ti követtetek el. Fenyegetődzött, de ugyanakkor meg is akart győzni. Voltak olyan találkozásaink, amikor semmi másról, csak ideológiáról beszéltünk. A fickó egy szűklátókörű fanatikus, ez a legveszélyesebb fajta. A visszatérő refrén mindig a szocializmus elkerülhetetlen világ-győzelme volt. 'Ha csatlakozik hozzánk, maga az élcsoportba fog tartozni és soha nem fogja ezt megbánni' ismételte számtalanszor.

A különböző tervei, amelyek szerint vagy politikai menedékjogot kérek a Népköztársaságtól, vagy úgy teszek mintha misem történt volna és küldjük tovább Ábrányinak az ő általuk elkészített jelentéseket, néha már kisértésbe hoztak, amikor a választás ezek között, vagy a ti kivégzésetek között volt. Voltak pillanatok, amikor haboztam. Megpróbáltam megmagyarázni magamnak, hogy ha elfogadom a javaslatukat, a nyugat nem fog összeomlani, de a ti életeteket megmentheti. De aztán rájöttem, hogy én nem tudok élni egy ilyen döntéssel. Marcangolt ez a probléma és csak egyfajta lehetőség mutatkozott elfogadhatónak. Véget kell vetnem ennek a lidércnyomásnak. Úgy éreztem, hogy elvesztem az eszemet, teljesen kimerültem nem csak fizikailag, hanem szellemileg is. Nem tudtam aludni, és amikor végre sikerült elaludnom, azt reméltem, hogy a reggel nem fog bekövetkezni. De jött rendületlenül."

"Egyik reggel az irodámban, amint kihúztam az egyik fiókot, észrevettem egy doboz altatót, amit valamikor régebben ott hagytam. Ez a kis doboz tűnt a megoldásnak. Én aludni akartam, csak aludni. Reménykedtem egy álomtalan alvásban, ami örökké fog tartani, hogy soha ne kelljen szembenéznem a valósággal. Bevittem a dobozt a fürdőszobába, a tartalmát beleöntöttem egy pohárba és megtöltöttem vízzel. Ahogy a buborékok kezdtek felszállni a pohárban, úgy éreztem, hogy én egyike vagyok azoknak és súlytalanul, gondtalanul lebegek velük. Elégedett voltam, amikor végre kiürítettem a poharat. Visszamentem az íróasztalomhoz, megírtam a leveleimet Évának és a követnek, de semmi sem történt. Teljesen éber voltam. Arra a megállapításra jutottam, hogy nem lehet könnyen itthagyni ezt az életet, az altató régi és már hatástalan lehetett. Bezártam az íróasztalomat, elindultam haza, és egy újabb elkerülhetetlen találkozás Kováccsal várt rám későbben."

"Ahogy elértem a körforgalmat a Keleti Pályaudvar előtt, hirtelen érzéketlenné váltam, és nem tudtam az autó fölött uralkodni. A forgalom nagyon lassú volt, majdnem megállt, amikor elütöttem egy biciklistát. Láttam, ahogy emberek szaladtak felém. Kitántorogtam a kocsiból: "Kérem bocsássanak meg, de én kábítószert vettem be."

Rodolfo abbahagyta a történetet, megtörölte izzadó homlokát: "Nem furcsa, hogy most milyen jól emlékszem a történtekre? De ezen kívül semmire sem emlékszem. Mi történt azután, hogy kerültem a kórházba? A legközelebbi, amire emlékezem a te jelenléted volt a kórházban és akkor is, de még most is valószínűtlennek tűnik, hogy még szabadon vagy."

"Remélem, hogy megbocsátasz amiért ilyen gyáva voltam és öngyilkossággal akartam szabadulni a problémától, de nem tudtam rávenni magamat, hogy árulást kövessek el."

"Ebben nagyon tévedsz" válaszoltam. "Az öngyilkosság, minden hiedelem ellenére, nem gyávaság. Ha gyáva lettél volna, akkor átálltál volna. Az én véleményem szerint csak nagyon bátor emberek képesek eldobni az életüket, én biztosan nem lennék elég bátor hozzá. Ami pedig a felelősséget illeti, az én rám hárul. Emlékeztetlek, hogy én akartam egy földalatti újságot kiadni. Te azt tanácsoltad, hogy ne tegyem, éljem az életemet úgy mint más fiatal. Mindennek ellenére, én voltam az, aki nem bírta tovább nézni népünk szenvedését a kommunista elnyomás következtében. A Nyugat nem sokat tett, csak szólamokat hangoztatott Kelet-Európa felszabadításáról, de valójában meg volt elégedve a status quo fenntartásával. Én fuldokoltam és helyesen vagy nem helyesen, úgy éreztem, hogy valamit tenni kell, hogy a lelket tartsuk az emberekben. Lehet, hogy semmi egyebet nem tettem, mint egy illúziót terjesztettem, a történelem lesz a bíránk, de akkor is úgy éreztem és most is, hogy cselekednünk kellett. És akkor, a te közbenjárásodra, megteremtettük kapcsolatunkat Ábrányin keresztül a Szabad Európa Rádióval, és gyakran tapasztaltam, hogy ennek eredményekét az emberek önbizalma erősödött és nem érezték, hogy el vagyunk hagyatva. Ez megérte a kockázatot, én készen vagyok szembenézni a következményekkel, és ezért se te se mások nem okolhatók."

Rodolfo kimerülten, de valahogy mintha kevésbé letörten, hátradőlt a díványon. Úgy éreztem, hogy ez a kellő pillanat meggyőzni arról, hogy azonnal el kell hagyniok Magyarországot:

"Én beszéltem tegnap este Marcoval, itt volt amíg aludtál és helyeselte, hogy azonnal utazzatok el. Ha a követ beleegyezik, akkor megteszi a lépéseket, hogy a magyar külügymisztérium kiadja az eltávozásotokhoz szükséges papírokat."

"De mi lesz veletek?"

"Nektek azonnal el kell hagynotok Magyarországot, már csak azért is, hogy ne találkozhass többé Kováccsal. így bizonytalanságban lesznek, nem fogják tudni, hogy az ügyet nyilvánosság elé viszed-e vagy hallgatni fogsz. Ez a bizonytalanság megakadályozhatja letartóztatásunkat" válaszoltam.

"Talán, talán."

"Béla és én majd úgy viselkedünk, mintha nem tudnánk a Kováccsal való ügyedről és természetesen abbahagyjuk munkánkat. A többieknek megmondom, hogy ideiglenesen elhagytátok Magyarországot, s fel kell függesztenünk tevékenységünket."

"Ez talán helyes, mert az a nagyfülű bandita százszor a lelkemre kötötte, hogy senki nem tudhat találkozásainkról."

Tudtam, hogy kire céloz Rodolfo, de nem mondtam meg neki, hogy a kórházban több ízben láttam ezt az alakot, aki úgy kerülgetett bennünket, mint egy ragadozó. A terveimben ellentmondás volt, mert ha úgy teszünk, mintha semmi részletről nem tudnánk, akkor mivel magyarázhatók az én telefonbeszélgetéseim Marco feleségével, amiket azokban a kritikus órákban én közvetve az ÁVH-nak szántam.

Éva lépett be Balatoni Bélával, aki diszkréten intett, hogy beszélni akar velem. Átmentünk egy másik szobába, Béla félrehúzta kissé a függönyt.

"Én reggel óta figyelem azt a kertészt a szemben lévő kertben. A leveleket gereblyézi mindig ugyanazon a helyen, biztos vagyok benne, hogy a házat figyeli." Ez volt az az ember, aki már akkor is ott volt, amikor Rodolfot hazahoztuk a kórházból.

"Remélem Rodolfo nem fogja észrevenni, nagyon ártana neki a jelenlegi állapotában, már csak azért is mert úgy tűnik, hogy ma már egy kicsit jobban van."

Koradélután megjelent Marco, s értesítette Rodolfot és Évát, hogy az eltávozásukhoz szükséges papírokat megkapta.

"Ugyanakkor bejelentettük a külügyminisztériumnak azt is, hogy az első és másod titkár is utaznak. A követ ragaszkodott hozzá, hogy veletek menjenek. A követ idejön este 7 órakor, hogy beszélhessen veled és a tervek szerint Éva és te és a másik két diplomata holnap délelőtt 10 órakor fogtok elindulni."

Éva készített egy jó erős eszpresszót, Rodolfo, Balatoni és én körülültük az asztalt, ahogy szoktuk. De most a légkör feszült volt, annak ellenére, hogy minden normálisnak tűnt, a társalgás akaratlanul is mindig visszatért az eseményekhez.

"Nagyon helyes, hogy másik két diplomatával utaztok, így kisebb a valószínűsége annak, hogy az ÁVH valamit is tegyen veletek, mondta Béla. Mi Öcsivel itt maradunk ma éjszakára, s felváltva fogunk őrizkedni."

"El sem tudom képzelni, hogy ti ketten honnan szereztétek a bátorságotokat. Csak csodálni tudlak benneteket."

"Mi tudtuk, hogy amit csinálunk az veszélyes" válaszolta Béla. "Én nem tagadom, hogy bizonyos mértékig le vagyok sújtva, de felnőttek vagyunk. Ha a legrosszabb következik be, tőlem nem sokat fognak hallani."

A követ pontosan 7 órakor megjött. Több mint egy óráig tanácskozott Rodolfoval a könyvtárszobában. Miután elment, egy néhány perc múlva megszólalt a telefon.

"Beszélhetnék dr. Petrocellivel?" kérdezte valaki.

"Ki beszél?" válaszolta Éva.

"Kovács beszél" volt a rövid válasz. Éva Rodolfohoz fordult. "Kovács akar beszélni veled."

"Pronto" mondta Rodolfo.

"Itt Kovács beszél, hogy érzi magát?"

"Jól vagyok."

"Tud bárki is a dologról?"

"Nem, senki" mondta Rodolfo nyugodtan hangon.

"Akkor kellemes utat kívánok."

Rodolfo arca sápadt volt. Nyugtalanná tette Kovács hangját ismét hallani, de nem volt meglepve, hogy Kovács pontosan tudott az útitervekről.

"Nem tudom, hogy Kovács gúnyolódott-e amikor kellemes utat kívánt, vagy csak udvarias volt. De ezt sohasem fogjuk megtudni."

"Láthatod" mondottam "nyugtalanítja őket, hogy illegális tevékenységük kiderülhet. Biztos vagyok benne, hogy azt akarják, hogy hallgass és cserébe nem fognak hozzánk nyúlni. De ha esetleg Olaszországban, vagy bárhol máshol megközelítenek és zsarolni kívánnak ecsetelve a mi sorsunkat, ígérd meg nekem, hogy ellent fogsz állni. Mi majd csak valahogy megoldjuk a saját problémánkat."

Rodolfo bólintott. "Nekem van egy nagyon fontos feladatom még számodra, ha van bátorságod hozzá. Évekkel ezelőtt, amikor az egyházat megállás nélkül támadták, B. atya a Piarista Rendből, megkért, hogy rejtsek el nagyon fontos iratokat, egyházi kegyszereket, nagyrészük színaranyból. Az értékük felbecsülhetetlen. Egy hatalmas bőröndben vannak az irodám egyik szekrényében. Beszélj Marcoval, mielőtt ki akarod hozni, de mindennek előtt menj el a Szentkirályi utcában lévő volt piarista gimnázium épületébe, ahol megtalálhatod B. atyát, magyarázd meg, hogy többé nem tudom az értékeket rejtegetni, s beszéld meg vele, hogyan és mikor akarja azokat visszakapni. Marco ugyan vállalkozott erre a feladatra, de meg szeretném kímélni a követséget egy esetleges újabb botránytól, nem beszélve arról, hogy neked több gyakorlatod van bizalmas tervek kivitelezésében, mint Marconak. Ha valamilyen okból nem vagy képes ezt magad elintézni, magyarázd meg Marconak, s majd valahogy ő megoldja.

"Ne aggódj" s hozzátettem tréfásan "rá szorulok egy kis segítségre odafentről, és ha ezt kivitelezem, talán meg is kapom."

Másnap reggel Éva, Rodolfo és a két másik olasz diplomata elindultak. Az egyik diplomata vezette a kocsit. Ahogy az autó lassan eltávolodott, hárman álltak ott mozdulatlanul. Béla, én és a kertész a kerítés mellett, aki a leveleket ugyanazon a ponton gereblyélte már a harmadik napja...

"Azt hiszem, hogy egy új fejezet kezdődött az életünkben", mondta Béla, ahogy bezártuk a házat és készültünk elindulni. "Az az érzésem" folytatta, "hogy Éva és Rodolfo minden incidens nélkül fogják átlépni a határt; és most már valahogy én is kezdek hinni abban, hogy nem fognak bennünket bántani, legalábbis nem azonnal. Nincsen jogosan használható bizonyítékuk ellenünk. De ha így is van, állandó megfigyelés alatt leszünk, hogy valamit találhassanak ellenünk. Nekem nincsenek illúzióim, ezek soha sem adják fel. Egy olyan rendszerben, ahol inkább száz ártatlan embert ítélnek el, csak azért, nehogy esetleg egy bűnös átcsússzon a hálójukon, mi legfeljebb időt nyerhetünk. Szerencsére úgy tűnik, hogy a 'szocialista törvényességet' komolyan veszik. Természetesen ez minden pillanatban megváltozhat. Nem érdekes, hogy két ilyen jelentéktelen személynek, mint mi vagyunk, a sorsa attól függ, hogy Moszkvában, hogyan dől el a hatalomért való harc? Amíg Malenkov a miniszterelnök, addig Nagy Imre helyzete is szilárd és talán mi sem vagyunk veszélyben. De ki tudja mit hoz a holnap?"

"Ha bekövetkezik a legrosszabb" válaszoltam "én elhatároztam, hogy semmit nem vallok be. Én természetesen nem vagyok hős, s ha kínoznak vagy megitatnak azzal a konyakkal, amit Rodolfo kapott, még azt is bevallom, amit nem követtem el. De ha igaz, hogy a foglyokhoz hozzányúlni szigorúan tilos, akkor én kitartok. Feltételezem, hogy ez a te álláspontod is. És amit te elrejtettél a számomra, az a mi titkunk, arról senki sem tud..."

"Én egy más problémát is látok" mondta Béla. "Tegyük fel, hogy letartóztatnak bennünket, és egyikünk sem vall be semmit, mert lelkileg fel vagyunk készülve. De mi történik a többiekkel? Hogyan fog Taszi, Tamás vagy Edit viselkedni súlyos nyomás alatt?

Nem mondhatjuk meg nekik, hogy mi történt Rodolfoval, részben azért, mert úgy kell tennünk mintha mi sem tudnánk, de részben azért is, mert - sajnálom, hogy ilyet kell feltételeznem - nem tudhatjuk, hogy már nem szervezték-e be őket az ÁVH-val való együttműködésre. Külön aggódom Tamásért, akit már korábban belekényszerítettek, hogy másokat figyeljen az ÁVH számára. Most még az is kiderülhet, hogy Rodolfo tudott Tamás megbízatásáról és, hogy a helyzet még súlyosabb legyen, arról, hogy Tamás kettős ügynök volt és a Szabad Európa Rádiónak is dolgozott. Ha ez kitudódik, biztos vagyok benne, hogy teljes erővel fognak nekiesni Tamásnak. Ennek ellenére azt ajánlom, hogy beszélj Edittel, Taszival és Tamással Rodolfoék elutazásáról és találj valami kifogást a további tevékenységük felfüggesztésével kapcsolatban."

"Tamás ugyan tudja, hogy valami rendkívüli történt, mert egy órával ezelőtt bejött és beszélt Évával. Nagyon fontos, hogy a többiek is, akik nem tudják a részleteket, függesszék fel hírszerző tevékenységüket. Biztos vagyok benne, hogy mindnyájukat figyelik, mint ahogy bennünket is figyelnek ebben a pillanatban is."

Elérkeztünk a villamos megállóhoz a Tétényi út sarkán. "Ha feltűnés nélkül hátrafordulsz", mondtam "láthatod a kertészt a szomszédos telekről, most már utcai ruhába öltözve, ahogy követ bennünket. Nem tudom, hogyan fog tudni jelentést adni mindkettőnkről, mert én felszállok a buszra."

Kezet ráztunk, én elsétáltam az autóbusz megállóhoz, Béla pedig elment a villamossal. Senki nem követett, úgy látszik Béla nyomába szegődött.

Miután hazaérkeztem, felhívtam Miát. Biztos voltam benne, hogy a telefonomat lehallgatják, ismét elhatároztam, hogy megpróbálom az ÁVH-t megtéveszteni.

"El sem tudom képzelni Rodolfo öngyilkosságának az okát" mondtam.

"Nem beszéltél vele?"

"Mi nagyon keveset beszéltünk a történtekről, olyan borzasztó lelkiállapotban volt, hogy nem akartam jobban feldúlni. Éva is azt mondta, hogy nem fogja faggatni, talán egy idő után önszántából fog beszélni és megtudjuk, hogy igazán mi is történt vele."

"Évit különösen sajnálom, nehéz idők előtt állhat. Akarod, hogy eljöjjek?"

"Természetesen, de sietned kell, ha ébren akarsz találni. Három napja nem voltam ágyban, teljesen ki vagyok merülve."

"Mindjárt ott leszek."

Nos, mondtam magamnak, most hallottak egy újabb történetet, amely szerint semmit nem tudok arról, ami Rodolfoval történt. Ha ezt a beszélgetést összehasonlítják azzal, amit Marco feleségével folytattam, akkor azt hiszem, hogy sikeresen megzavartam őket. Hogyan fogják mindezt kiértékelni, azt természetesen nem tudhatom.

Beléptem a fürdőszobába, s elkezdtem a vizet folyatni a kádba. Ebben a pillanatban semmi nem volt kívánatosabb, mint egy forró fürdő és egy hosszú alvás. Miának kulcsa volt a lakáshoz, s mire megérkezett, én már ágyban voltam. Mellém ült, s rádöbbentem, hogy Mia volt az egyetlen személy az életemben, miután Éva és Rodolfo eltávoztak. Borzongva gondoltam a bizonytalan sorsunkra, aminek következtében talán nekünk is meg kell válnunk egymástól örökre.

Másnap reggel bementem az irodámba, miután három napig 'betegszabadságon' voltam. Délelőtt 10 óra lehetett, amikor bejött Zsóka a titkárnőm s közölte, hogy "egy elvtárs van itt az Államvédelmi Hatóságtól."

Eddig tartott a teóriám! Ez gyorsabban következett be, mint ahogy gondoltam, de próbáltam megőrizni nyugalmamat a titkárnőm előtt.

"Kérem vezesse be."

Egy középmagas, vöröses hajú fiatal ember lépett be. Előhúzta a zsebéből igazolványát, egy pillanatig kinyitotta, ahogy ez szokásos volt, mert senki sem mert kételkedni egy ÁVH tiszt személyazonosságában. Nagyon meglepődött, amikor az igazolványa után nyúltam, közben intettem neki, hogy üljön le, aztán megvizsgáltam az igazolványát. A neve Mester Károly volt, az Államvédelmi Hatóságnál hadnagy volt. A fényképe alatt: "Fegyver viselésre jogosult." Egy kimért mozdulattal visszaadtam az igazolványát, s megkérdeztem, hogy miben lehetek szolgálatára.

"Szeretném látni az összes női alkalmazott és szövetkezeti tag iratait."

"Nekünk nagyon kevés alkalmazottunk van, majdnem mindenki szövetkezeti tag."

Kiszóltam a hangosbeszélőn a titkárnőmnek, aki rövidesen behozta az iratokat, s letette egy kis kerek asztalra, ami mellett ült Mester hadnagy elvtárs. A dossziék nem tartalmaztak sokat, mert mi a szövetkezetben nem kívántunk senkitől részletes életrajzot, szemben az állami vállalatoknál, ahol minden alkalmazott életrajza részletes volt, elkezdve a születésétől, ami a legfontosabb volt. Ebből állapították meg valakinek az "osztály helyzetét", a szülők foglalkozása döntő fontosságú volt. Akiknek a múltját nem lehetett könnyen leellenőrizni, azok sokszor szépítettek a benyújtott életrajzon. Nekem mint a szövetkezet elnökének részletesebb életrajzot kellett benyújtanom a KISZÖV-nek, amelyben apámat kőfaragónak neveztem, nem pedig bányavállalkozónak, ami a valóságban volt. Ez nem volt túl kockázatos, mert szülővárosom, Beregszász, akkor már Ukrajnához tartozott. Annak ellenére, hogy Magyarország szovjet domináció alatt volt, a határok hermetikusan le voltak zárva, s még egy születési bizonyítványt is csak a legnagyobb nehézségek árán lehetett beszerezni a határon túlról.

Amíg Mester elvtárs úgy tett mintha az iratokat tanulmányozná, én is úgy tettem, mintha el lettem volna merülve az íróasztalomon lévő iratok tanulmányozásában. Közben mindketten egymást figyeltük. Én tudtam, hogy az ÁVH-t nem érdekli a női dolgozók listája, nyilván ideküldték, hogy megfigyeljen engem a munkahelyemen. Egy idő után Mester elvtárs megköszönte a segítségemet és eltávozott.

Amikor 5 órakor elmentem az irodámból, nem haza mentem, hanem a Hősök tere közelében lévő eszpresszóba, ahol Edit és a Szépművészeti Múzeum-beli kollégái szoktak tanyázni. Amikor megláttak, meghívtak az asztalukhoz, s Edittel halkan közöltem, hogy beszélni szeretnék vele.

"Vasárnap a szüleimnél fogok ebédelni, biztos vagyok benne, hogy szívesen látnak. Találkozzunk ott" mondta.

Próbáltam óvatosan figyelni, hogy nem követnek-e, de az elkövetkező néhány napban semmi gyanús nem történt. De a Kiszöv-vel, felsőbb hatóságunkkal, az addig sem túl barátságos kapcsolat hirtelen rosszra fordult. Utasítottak, hogy vegyünk fel két teljesen ismeretlen személyt, akik nem voltak kisiparosok, de nekem gyanúsak voltak, s nem álltam kötélnek. Később megtudtuk, hogy mindketten elbocsájtott ÁVH-s tisztek voltak, akiknek a múltja nem volt teljesen makulátlan, így az ÁVH számára nem voltak megfelelők, de arra, hogy beépített spiclik legyenek nagyon is megfeleltek.

Néhány nappal ezután nagyszabású vizsgálatot indítottak a szövetkezet ellen. Nem a szokásos szövetkezetekkel foglalkozó hatóság végezte, hanem a hírhedt és rettegett Állami Ellenőrző Bizottság, amelynek nem is volt hatásköre a szövetkezetek fölött. A bizottság feladata volt éber szemekkel felügyelni az állami vállalatok fölött, ahol lopás és csalás nagyon gyakori volt. Amikor egy ilyen nagyszámú bizottság, amely mérnökökből, könyvelési szakértőkből és egyéb szakemberekből állt, megjelent váratlanul, mindenkit rettegésbe ejtettek. Időnként látványos pereket eredményeztek, ahol embereket hosszú börtönbüntetésre ítéltek 'közgazdasági bűncselekmények' címen, s nem volt ritka a halálos ítélet sem. Ezek még soha nem vizsgáltak felül szövetkezetet, nyilván az ÁVH szabadította rám őket abban a reményben, hogy olyan szabálytalanságokat találnak, amiért letartóztathatnak.

A bizottság három hétig volt jelen az irodáinkban és telepeinken, megvizsgálták a pénzügyeinket, az anyagbeszerzést és minden ágát a munkánknak, de semmiféle szabálytalanságot nem tudtak megállapítani. Én nem voltam különösen meglepve, mert volt egy néhány olyan tökéletesen megbízható munkatársam, akik semmiféle szabálytalanságot, vagy korrupciót, ami nagyon sok helyen el volt harapódzva, nem tűrtek el. Ha a főkönyvelő Komáromi Sándor nem lett volna barátom, akkor okom lehetett volna gyanúra, hogy a bizottság tagjai maguk kreálnak ellenem valamilyen terhelő adatot, de ezt a főkönyvelő nélkül nem tudták volna megvalósítani, de ilyennel nem is próbálkoztak. Amikor eltávoztak közölték velem, hogy kb. két hét múlva megkapjuk a vizsgálat eredményét. Soha többé nem hallottunk róluk.

Vasárnap, mielőtt Editékhez mentem ebédre, kisétáltam a Duna-partra, ami vasárnaponként mindig tele volt sétálókkal. Az eszpresszók zsúfoltak voltak, nehéz volt ülőhelyhez jutni. Az emberek általában jól voltak öltözve, de egy élelmes megfigyelőnek feltűnhetett, hogy a ruhák ha nem is kopottak, de kissé megviseltek voltak. A volt középosztály hősiesen küzdött életnívója fenntartásáért, a családok minden épkézláb tagja dolgozott. A lakbérek viszonylag alacsonyak voltak, de már csak azért sem voltak terhesek, mert túl sokan voltak kénytelenek együtt lakni és így megosztani a lakbért. Az államosított betegszolgáltatás nem került semmibe, az emberek jövedelmük nagy részét élelemre és ruházkodásra költötték, aminek a minősége silány volt. Ennek ellenére a magyar nők mindig csinosan és divatosan öltöztek, mindig rejtély volt, hogy hogyan csinálták.

Találkoztam egy néhány ismerőssel, de nem csatlakoztam senkihez, mert feltűnt, hogy egy jól öltözött, szőke fiatalember, 25 éves lehetett, már két ízben jött velem szembe. Másodszor kihúztam egy kis tükröt a zsebemből, s ennek a segítségével láttam anélkül, hogy meg kellett volna fordulnom, hogy amint egy jó néhány lépéssel elhagyott, megfordult és ismét utánam indult.

Déltájban felszálltam egy villamosra amely a Lenin körút irányába ment, ahol az Athenaeum épületben laktak Edit szülei. Nem voltam meglepve, hogy 'kisérőm' is erre a villamosra szállt.

Edit szüleinél az ebéd mindig kellemes volt, kapcsolatunk, annak ellenére, hogy Edittől elváltunk továbbra is barátságos maradt. Ismerték Évát és Rodolfot, és természetesen érdeklődtek hogylétük felől. Megmondtam, hogy Rodolfo öngyilkosságot kísérelt meg, s felépülése után Évával elhagyták az országot. A hírt megdöbbenéssel fogadták. Ebéd után Edit félrehúzott és megkérdezte:

"Ugye itt több is történt, mint amennyit elmondtál?"

"Igen, sok minden történt, de minél kevesebbet tudsz, annál biztonságosabb."

"Bajban vagyunk?"

"Talán, de én azt hiszem, hogy nem lesznek következményei ránk nézve. Nem akarlak megijeszteni, de észre fogod venni, hogy időnként követni fognak. Viselkedj úgy, mintha nem vennéd észre, és ha megkérdeznek Rodolfo felől, megmondhatod, hogy tőlem hallottál az öngyilkossági kísérletéről és hogy felgyógyulása után hosszabb szabadságra utaztak. Természetesen mint színházi kritikus - annak ellenére, hogy kiváló voltál - a pályád véget ért. Ha vannak jegyzeteid, semmisítsd meg. Máshoz kellett volna feleségül menned, akkor most nem lennél ilyen 'kritikus' helyzetben. Bocsánat az akasztófahumorért.

"Hogy mondhatsz ilyet! A mi együtt töltött éveink nagyon emlékezetesek számomra, és én nem hiszem, hogy bárki is elfelejtené az első szerelmét. Én tudom, hogy nem tartozom azok közé."

* * *

A kocsiban mindenki csendben volt. A követség másodtitkára vezette az autót, az első titkár mellette ült, s a visszapillantó tükörből figyelt hátra. Ahogy elhagyták Budapestet, egy nagy fekete autó szegődött a nyomukba, mindig megtartva egy bizonyos távolságot. Nem tudták, hogy kik ültek a mögöttük lévő kocsiban, de nem volt sok kétségük. Rodolfo csendben volt, nem vette észre, hogy követik őket, Éva mellette becsukott szemmel utazott.

Négy óra múlva elérték az osztrák határt, a határőrök különlegesen udvariasak voltak és minden késedelem nélkül átlépték az osztrák határt. A szovjet zónában az őket követő fekete autó eltűnt. Újabb másfél óra multán megérkeztek az amerikai zónába, majd rövidesen a Rómába menő vonaton voltak, ahol volt egy lakásuk. Néhány nap múlva Rodolfo jelentkezett a külügyminisztériumban, ahol részletesen be kellett számolnia az eseményekről; ezután Rodolfot fizetett szabadságra küldték.

A vakáció rosszabb volt, mintha dolgoznia kellett volna. Rodolfót semmi más nem foglalkoztatta, mint a mi sorsunk. Éva megpróbálta megnyugtatni s Rodolfo ugyanezt tette Évával. Rodolfonak nem volt lehetősége Ábrányival találkozni Bécsben, de egyik kollégája a követségről felületesen informálta Ábrányit a történtekről. Egy néhány héttel később Párizsban Rodolfo találkozott Ábrányival, aki úgy tett, mintha semmit sem tudott volna a történtekről, s ismét fel akarta venni a kapcsolatot velünk. Rodolfo a leghatározottabban visszautasította ezt, s Ábrányi látszólag tudomásul vette. Egy néhány hónap múlva Rodolfot az etiópiai fővárosba, Addis Abebába helyezték.

* * *

1954 őszén sikerült egy bérletet szereznem az Operaházba. Szerettem volna két bérlethez jutni, de nem sikerült, így elhatároztuk, hogy felváltva fogjuk használni Miával. Éppen rám került a sor, amikor Wagner felújított Loheringjét mutatták be. A díszleteket újjátervezték, a kosztümök újak voltak, még a karmester is új volt. Minden új volt kivéve a zene. Wagner mindig kedvence volt a magyar közönségnek, talán azért is mert második felesége Liszt Cosima magyar származású volt, Liszt Ferenc leánya. Én is szerettem Wagner zenéjét, de nem tudtam magam könnyen túltenni notórius antiszemitizmusán.

Állítólag a művész különbözik az egyszerű embertől, ezért engedményeket kell tennünk s ha szükséges, a művész jellemét el kell tudni választani művészi alkotásaitól. Sokan úgy vélik, hogy ez lehetséges. Például Ezra Pound, a kiváló amerikai költő, aki a második világháború alatt Olaszországban aktívan részt vett Mussolini fasiszta rendszerében, komoly szakadást okozott amerikai művészi körökben. Voltak, akik költészetét minden kritika nélkül elfogadták, voltak akik teljesen szakítottak vele. Csak azért nem került bíróság elé, mert állítólag az agya már elhomályosodott, de talán inkább azért, mert így el lehetett kerülni ennek a kényes kérdésnek a feszegetését. Nekem nehezemre esik a művészt elválasztani a karakterétől. Talán el kellett volna Wagnert ítélnem antiszemitizmusáért, de nem tettem, jóllehet rossz lelkiismerettel és nagy várakozással tekintettem a Lohengrin felújítása elé. Wagner védelmezői Cosimát okolták, akinek állítólagos befolyására a forradalmi, haladó Wagner 1848-ban gyűlölködő antiszemitává vált. Ez annál is inkább kétséges, mert Cosima családja nem volt gyűlölködő. Sokkal fiatalabb fivére, akit apja után szintén Liszt Ferencnek hívtak, s aki egyetemi tanár volt Berlinben, ismert volt liberális állásfoglalásáról. Apám, aki akkor ott diák volt, összebarátkozott vele és rendszeresen levelezett haláláig ami 1920-ban következett be.

A jegyem az Operaháznak egy második emeleti páholyába szólt, ahol összesen 8 hely volt. Annak ellenére, hogy mindenkinek bérlete volt, mégsem ugyanazokkal az arcokkal találkoztam, hanem sokszor másokkal, ezek is nyilván felváltva használták bérletüket, mint Mia és én. Korán érkeztem, nagyon szerettem az operaház hangulatát, még az előadást megelőző hangzavar, ahogy a zenészek hangszereiket hangolták, is élvezetes volt számomra. Még egyedül voltam a páholyban, amikor egy fiatal nő beviharzott, kezében jegyét lobogtatva.

"Remélem jó helyen vagyok, ez a D páholy?"

Biztosítottam róla, hogy jó helyen van. Kellemes, közvetlen modorú teremtésnek tűnt, meglepően elegánsan öltözve. Lesegítettem a kabátját, bemutatkoztunk egymásnak. Tábori Ildikó vagyok, mondotta.

Az első felvonás alatt észrevettem, hogy időnként figyel. Be kellett vallanom, hogy nagyon szép volt, de én nem kerestem semmi újabb ismeretséget. Ahogy a függöny legördült az első felvonás után, felállt, s javasolta, hogy igyunk valamit. Elkísértem az Operaház gyönyörű átriumszerű emeletére, ahol kávét, italokat sőt néha pezsgő-cocktailt is árultak.

A szünet alatt elmondta, hogy 26 éves, a közelmúltban végezte el a Film Akadémiát, s asszisztense lett egy jó nevű filmrendezőnek. Az apja híres sebész volt. Nagyon beszédesnek tűnt, de ez inkább a közvetlen modorának volt az eredménye. Nagyon jól ismerte a színházi világot, sokat tudott arról, hogy mik is történnek a színfalak mögött. Kár, gondoltam magamban, hogy nem találkoztunk korábban, pletykáiból rengeteg jó anyagot tudtam volna kiszűrni a Szabad Európa Rádió számára.

Az előadás után azt javasolta, hogy kísérjem haza. Elindultunk az Oktogon irányába, de néhány percnyi séta után megállt, felém fordult:

"Köszönöm, hogy elkísért, én itt lakom."

"Ez meglepetés" mondtam viccesen "azt reméltem, hogy hosszú romantikus sétánk lesz és mindössze három percig tartott."

"Rendben van, kárpótlásul megjutalmazom egy jó kávéval" ezzel megfordult, és belépett az egyik bérház kapuján. Követtem a második emeletre, ahol egy kényelmes kétszobás lakása volt.

"Nem fél, hogy valaki kiigényli lakásának egy részét?"

"Nem, mert a hálószobámnak nincsen külön bejárata."

"Én már hallottam szörnyűségeket hasonló helyzetben. Egyik este egy fiatal ember hazakísér egy fiatal nőt, s másnap megjelenik egy papírral, ami társbérlőnek jelöli ki. Milyen kellemes rágondolni is."

"Szóval veszélyben vagyok, esetleg holnap reggel megjelenik itt azzal a bizonyos papírral?"

"Nem, magának szerencséje van, nekem van lakásom."

Miután megkávéztunk, Ildikó behozott egy üveg rumot és még mielőtt nekem is töltött volna ő maga felhajtott egy teljes pohárral. Ez szokatlan volt, s meg is jegyezte:

"Remélem nem kifogásolja viselkedésemet, de én megszoktam, hogy a filmiparban mindenki iszik rumot, sok rumot."

Egy néhány ital után az ajtóhoz kísért és elbúcsúztunk. De mielőtt betette az ajtót, hirtelen megölelt, szájon csókolt s kituszkolt az ajtón.

* * *

Miával találkám volt a Margit híd pesti hídfőjénél. Amíg várakoztam, a Margit sziget történetére gondoltam, amit eredetileg a Nyulak szigetének hívtak. A 19. században azonban átkeresztelték II. Béla király lányának, Margitnak a nevére, amikor szentté avatták. A legenda szerint a király felajánlotta lányát, Krisztus menyasszonyának, cserébe, hogy az országot mentse meg a tatároktól. Attól kezdve Margit a szigeten egy kolostorban imádsággal töltötte az életét.

Mia megérkezett, világoszöld shantung kosztümben, drapp retiküllel és ugyanolyan színű szandálban. A nyár közepén voltunk, s nagyon szépen le volt sülve. Megfogtam a kezét és azt mondtam: "Ma különlegesen szép vagy".

"Az kell, hogy legyek, találkám van egy 'jobb sorsa érdemes' agglegénnyel."

Egy Rózsadombi vendéglőbe készültünk vacsorázni, ahonnan aztán készültünk átmenni a Miniatűr eszpresszóba, ahol a barátom, Nádas Béla zongorázott. Gyalog mentünk át a hídon, s ahogy a közepére értünk, ahol a lejárat volt a Margit szigetre, hirtelen ösztönösen azt javasoltam, hogy vacsorázzunk a szigeten. De miután Mia szívesebben ment a Rózsadombra, oda mentünk, amit később Mia meg is bánt.

Ahogy asztalt kaptunk a vendéglőben, észrevettem, hogy két fiatal ember felállt egy asztaltól és leültek a mögöttünk levő asztalhoz. Amíg Mia az étlapot tanulmányozta, én is úgy tettem, de amikor a pincér elment, halkan közöltem Miával, hogy az árnyékaim megérkeztek.

"Majd egy kicsit későbben gyanútlanul nézz hátra, ott ülnek a mögöttünk lévő asztalnál."

"Nem képzelődsz?"

"Attól tartok, hogy nem. Annak ellenére, hogy ezzel a két alakkal még nem találkoztam, nem lehet véletlen, hogy átültek mögénk. De ez a napjuk nem lesz szerencsés, mert legfeljebb azt hallhatják, hogy milyen hevesen udvarlok."

"Én még mindig úgy érzem, hogy tévedsz."

"Bár igazad lenne."

A vacsora alatt igazán semmit nem hallhattak a mi csendes beszélgetésünkből, s amikor átsétáltunk a Miniatűr eszpresszóba, nem néztünk hátra, nehogy azt gondolják, hogy felismertem őket.

Az eszpresszó majdnem üres volt. Nádas Béla, a zongorista a bárpultnál ült, de ahogy meglátott bennünket felkiáltott: "Már azt hittem, hogy a közönségem teljesen elhagyott. Gyertek be, gyertek be, kaptok egy külön műsort, üljetek ide a közelembe."

Rajtunk kívül még egy személy volt a bárpultnál, de az meg sem fordult, annak ellenére, hogy Béla hangosan üdvözölt bennünket. De ahogy elkezdett zongorázni, a férfi felállt a helyéről, leült közvetlenül a zongora mellé, alig egy-két lépésre tőlünk. Furcsa volt, hogy ilyen közel ült hozzánk, hiszen a helyiség üres volt, nyilván közelről akarta élvezni a zenét...

Olyan szögben ült tőlünk, hogy jól megnézhettem. Középtermetű, feltűnően sötét bőrű volt, kiálló nagy fehér fogai voltak, haja hullámos. A szeme alatt fekete karikák voltak és álmosnak látszott. Rendelt egy italt, úgy tűnt, hogy élvezte a zenét, és időnként belekapcsolódott a Bélával való társalgásunkba. Miát megérintettem a könyökömmel, utalni akartam a gyanúmra. De úgy tűnt, hogy Mia csak véletlennek látta az egészet.

A helyiség benépesedett, egy csoport hangos fiatalember lépett be, s az egyik odaszólt a szomszédunknak: "Mi az Lajos, már megint szolgálatban vagy?"

'Lajos' szemmel láthatóan zavarban volt, ahogy felénk nézett, de én teljesen közömbös arcot vágtam, mintha semmit sem vettem volna észre. Mia elsápadt, láttam, hogy végre hitelt ad a gyanúmnak. Találkánkat telefonon beszéltük meg, aminek eredményeként két ÁVH-s a vendéglőben várt ránk, ez a harmadik pedig itt. Amikor egy idő múlva elmentünk, Mia így szólt:

"Hogy lehet így élni, még akkor is ha az idegeid acélból vannak? Ez most már egy éve folyik, meddig tudod áltatni őket? Hogyan fog ez végződni? Most már házasok lehetnénk és családot tervezhetnénk. Csak egy csoda segíthet rajtunk."

Tudtam, hogy Mia hogy érez. Átöleltem, s lassan lesétáltunk a hegyről, mint más fiatal szerelmesek.

"Amíg ez a csoda megtörténik, erősnek kell lennünk, s aztán majd az egészre úgy fogunk visszaemlékezni, mint egy rossz álomra" mondtam, hogy valahogy vigasztaljam. "Egyenlőre azonban át kell jutnunk egy néhány akadályon" folytattam. "A napokban kaptam két levelet, mindkettőt Budapesten adták fel, annak ellenére, hogy a feladók Bécsben élnek. Egyik Ábrányitól jött, a másik Hippig Pistától."

"Ki az a Hippig?"

Hippig Pista Éva egyik régi beregszászi barátnőjének, Markovics Icának volt a 'vőlegénye'. Ica és Éva már régen nem voltak kapcsolatban amikor kiderült, hogy Ica is Pesten él és egy panziója van, ahol vele együtt lakott Pista. Pista egy kétes egzisztenciájú alak volt, aki mindig talált valami kifogást arra, hogy ne házasodjanak össze. Amikor a vendéglőket államosították, tudták, hogy az ő üzletük is erre a sorsra fog jutni, bezárták és elhatározták, hogy disszidálni fognak, ami ebben az időszakban már veszélyes volt, s akiket elkaptak azok gyakran kaptak 10 éves börtönbüntetést is. Akiket nem fogtak el, azok közül sokan haltak meg az aknázott határsávban. Akiknek sikerült átjutniok Ausztriába, azoknak még át kellett jutni a szovjet megszálló zónán, ahol az ÁVH aktívan működött 1955 július 27-ig, amikor a szovjet csapatokat kivonták Ausztriából.

Egyik alkalommal ugrattam Pistát, hogy én talán hozzá tudom segíteni őket, hogy legálisan hagyják el az országot, de hozzátettem, hogy az iratokat csak házas emberek számára állítják ki.

"Engem nem fogsz beugratni, de különben is, előbb-utóbb úgyis meg fogunk esküdni. De tudod mit" folytatta Pista "szerezd meg a papírokat, s akkor én térden állva fogom megkérni Ica kezét. Ha te erre képes vagy, vagyonokat kereshetsz, emberek mindenre hajlandók egy útlevélért és kilépési engedélyért."

"Sajnálom" válaszoltam még mindig ugratva, "én nem foglalkozom ezzel, én csak megszerzem a papírokat huzakodó agglegényeknek - ha megnősülnek."

Az egész beszélgetésen jót nevettünk, de másnap elhatároztam, hogy megpróbálom viccesen tett ígéretemet beváltani. A budapesti izraeli követségen dolgozott egy volt iskolatársam a Munkácsi zsidó gimnáziumból, dr. Földes Jánosné, aki folyékonyan beszélt héberül. Meglátogattam, s megkérdeztem tőle, hogy tud e segíteni barátaimon. Amit nem mondtam meg az az volt, hogy Hippig Pista nem volt zsidó. Az izraeli törvények szerint minden zsidó bevándorló automatikusan izraeli állampolgár lesz és így útlevélre is jogosult. Hippig Pista német neve elég megtévesztő volt, és így senkinek sem jutott eszébe vallása felől érdeklődni.

"Az időzítésed nagyszerű" válaszolta Mimi. Izrael az Egyesült Nemzeteken keresztül kapott Nansen útleveleket hontalan menekültek számára." Miután Pista Jugoszlávia német-lakta vidékéről származott, s nem kívánt oda visszatérni, jogosult volt erre a 'menekült' útlevélre. A magyar hatóságok nem utasították ki, miután Tito akkor éppen láncos kutya volt.

Néhány hónappal későbben Éva, Rodolfo, Edit és én a Britannia Szálló vendéglőjében vacsoráztunk, mint az újdonsült Hippig házaspár vendégei. Két hónapra rá Hippigék legálisan kivándoroltak, de Izrael helyett Bécs volt a végállomásuk és a Miával való beszélgetésem időpontjában még mindig ott laktak. Azt hallottam, hogy Pista nagyon aktív volt a fekete piacon, de legalább annyi jó származott ebből, hogy segítette a magyar szervezeteket, hogy minél jobb árfolyamon tudják beváltani dollárjukat forintra, amit a külföldiek magyar rokonaiknak szántak.

Rövid levelében Pista arra kért, hogy vegyek részt a továbbiakban is ezeknek a pénzeknek a szétosztásában, ami nagyon meglepett, mert tudomásom szerint egy Bécsben működő katolikus szervezet volt az egész mögött. Kért, hogy lépjek kapcsolatba egy Budapesten székelő török diplomatával, akit én felületesen ismertem, mert magyar felesége volt. Ez már csak azért is gyanús volt, mert Hippig nem tudhatta, hogy én ismerem a török diplomatát.

A másik levél Ábrányitól érkezett, akit én személyesen nem ismertem, s soha nem is leveleztem vele. A levélben nem volt semmi hivatkozás Rodolfora, de kért, hogy küldjem továbbra is riportjaimat a Szabad Európa Számára, s ugyanazt a török diplomatát nevezte meg, mint Hippig, aki majd továbbítja jelentéseimet.

Egyik levélen sem volt feladó, de ösztönösen mielőtt kibontottam őket, megnéztem, hogy nem voltak-e a borítékok már kinyitva. Ha voltak, akkor szakemberek csinálhatták, mert semmi jel nem mutatott rá; vagy talán nem is volt szükséges kibontani, mert az ÁVH írhatta a leveleket, hogy csapdába ejtsenek. Nem akartam elhinni, hogy akár Hippig, akár Ábrányi olyan felelőtlenek lettek volna, hogy kapcsolatban lépnek velem azok után ami Rodolfoval történt. Ha a leveleket mégis ők írták, akkor nyilván az ÁVH megbízásából tették akár önkéntesen akár zsarolás áldozataiként. Ahogy mindezeket elmeséltem Miának, hozzátettem, hogy a leveleket érkezésük után egy néhány nappal elégettem.

"Nem nagyon tetszik nekem ez az egész" mondta Mia. "Ha az a két levél nem eredeti, akkor csak arra jó, hogy beugrassanak. Nagyon jól tetted, hogy elégetted őket. Mostantól kezdve nagyon óvatosan kell beszélnünk a telefonon, most már én is hiszek abban, hogy te nem képzelődsz. Gondolod, hogy az sem volt véletlen, hogy a múlt héten meginterjúvoltak a rádiótól?

Mia egy interjúra utalt, amit adtam a magyar rádiónak, természetesen az ő kérésükre. A rádió állomások, amelyek mindig is állami kézben voltak, a kommunista rendszer alatt teljesen a kommunista párt befolyása alá kerültek. Néha közvetítettek egy-egy operaelőadást, vagy hangversenyt, de lényegében a rádiók a rendszer szócsövei lettek, istenítették a pártot és a Szovjet Uniót.

Az egyik napi program, amelyiknek a címe "szovjet napok, szovjet emberek" volt különösen bosszantotta a hallgatókat a hamis pátosz miatt de legalább arra volt jó, hogy sok szellemes vicc született belőle. Valahányszor a Szovjet Uniót említették, az elmaradhatatlan "hősies" jelző vele járt.

* * *

Egy ideje a hatóságok kitalálták, hogy a szövetkezetek rendkívül alkalmasak hulladékanyagok feldolgozására.

Engem meginterjúvoltak ezzel kapcsolatban, tudni akarták, hogy mint az egyik legnagyobb szövetkezet elnöke, hogyan fogok ebben a mozgalomban részt venni. Az egész interjú nem volt más, mint egy propaganda manőver, minden szót a számba adtak, a biztonság kedvéért a 15 perces beszélgetést háromszor is elpróbáltuk, végül is közvetítették. Feltűnt, hogy ez a jelentéktelen interjú hangszalagra lett felvéve. Évekkel későbben olvastam Solzenitsin egyik könyvében, hogy a KGB és nyilvánvalóan az ÁVH is az emberi hangot úgy akarja elemezni, hogy felhasználható legyen mint az ujjlenyomat.

* * *

Ildikó telefonált az irodámba. "Nem könnyű magát elérni" mondta "miért nem hívott fel?"

"Majdnem hogy kidobott a lakásából" válaszoltam tréfásan.

"Ha jól emlékszem, nincsen oka panaszra, én elég barátságosan köszöntem el. Nem tudja mikor van ismét operánk?"

"Azt hiszem csak a jövő hónapban" mondtam, nem is gondolva arra, hogy a jegyet a következő alkalommal Mia fogja használni.

"Ilyen sokára? Remélem addig még találkozunk" mondta, s válaszra sem várva letette a kagylót.

Furcsa jelenség, gondoltam. Az is eszembe jutott, hogy én nem mondtam meg, hogy hol dolgozom, mégis meg volt neki a szövetkezet telefonszáma.

Néhány nap múlva ismét telefonált, s közölte, hogy a környékemen lesz és találkozzunk a közeli Casino eszpresszóban.

Amikor Ildikó megérkezett, én már ott voltam. Ahogy közeledett az asztalom felé, minden fej utána fordult; fiatal volt, elegáns, szobornak illő alakja volt, egészben véve sokkal szebbnek tűnt, mint ahogyan emlékeztem rá. A helyiség tele volt, s anélkül, hogy leült volna, ezt mondta: "Ez itt szörnyű, ez a füst előbb vagy utóbb mindnyájunkat meg fog ölni. Miért nem sétálunk inkább?"

Nem nagyon tetszett a javaslat, ha éppen Miába ütköznénk, nem volna könnyű megmagyarázni, hogy ki ez a remek fiatal nő velem. Jóllehet engem különösebben nem érdekelt, de a magatartása mégis felkeltette az érdeklődésemet. Elindultunk a Szent István körúton a Margit híd felé, de a körút és a Pozsonyi út sarkán megállt, pontosan a Szent István körút 2 számú ház előtt, ahol laktam.

"Miért nem hív meg egy italra, tudom, hogy valahol ezen a környéken lakik."

"Honnan tudja ezt?"

Egy kissé zavarba jött, de hirtelen feltalálta magát: "Megnéztem a telefonkönyvben."

Azokban az időkben új telefonkönyvet sokszor több mint 5 évig sem adtak ki. Utoljára amikor kiadták én még a Kertész utca 43 szám alatt laktam Edittel, így a címemet nem láthatta a telefonkönyvben. De úgy tettem, mintha ezt nem vettem volna észre.

Készítettem eszpresszókávét és megkínáltam Ildikót konyakkal.

"Miután nekem nincs közöm a filmiparhoz, sajnos nem tudom rummal kínálni, tudom, hogy maguk ezt isszák."

"A konyak jó lesz, ha erős."

Ismét meglepett, hogy milyen erős ivó volt, nem tudtam vele lépést tartani, ami nem is zavarta. Átnézte a gramofonlemezeimet, amelyeknek nagy részét Éva és Rodolfo hagyták rám, kiváló nyugati jazz volt majdnem mindegyik. Ahogy a félhomályban ültünk és hallgattuk a zenét, nem tudtam megállapítani, hogy a szeme sarkából engem figyel-e, vagy csak ábrándozik.

"Táncoljunk" javasolta. Egy néhány lépés után ezt mondta: "Tudja, hogy én tanultam táncolni, hivatásos táncosnőnek készültem."

"Nem, nem tudtam, bizonyítsa be."

"Rendben van" mondta és gyöngéden eltolt magától. Nagyon jól táncolt, szinte akrobatikusan. Még mindig félhomályban voltunk, amikor észrevettem, hogy kigombolta a blúzát, majd le is vetette és félmeztelenül táncolt tovább. A helyzetet nem nagyon lehetett félreérteni, de én Miát szerettem, s a jelenet nemhogy felizgatott volna, inkább elszomorított. Valahogyan tapintatosan véget akartam ennek vetni, de amikor közeledtem hozzá, hisztérikussá vált és egy fotelbe vetette magát.

Letérdepeltem elébe, hogy közel legyek és megkérdeztem: "Ildikó, valami baj van? Nekem megmondhatja."

"Nem, nem" válaszolta még mindig szipogva "rajtam senki sem segíthet."

Egy kis idő múlva lecsillapodott és ezt suttogta: "Én elmondok valamit magának, de ha nem tartja titokban, akkor én halott vagyok. Az ÁVH küldött ide, tőlük kaptam az operajegyet. Nekem nincs akaratom, az ő kezükben vagyok, nincsen saját akaratom, nincsen akaratom" ismételgette. "Azt a feladatot kaptam, hogy férkőzzek a bizalmába, de többet nem mondtak. A részletek biztosan később következnének. Könyörgöm, vigyázzon minden lépésére, de engem ne áruljon el."

Ildikó könnyes szemekkel nézett rám, a haja nedves volt és nagyon kimerültnek tűnt.

"A legjobb az lesz, ha most összeszedi magát, hazamegy, alszik egy jót és majd ismét találkozunk, hogy tovább folytassuk beszélgetésünket."

Amikor egy néhány perc múlva elment, kezet nyújtott, amit én megcsókoltam. Amikor betettem az ajtót mögötte, nem tudtam, hogy őszinte volt-e; áldozata volt a kegyetlen ÁVH-nak, vagy mint az ÁVH tagja, remekül teljesítette küldetését? Soha többé nem hallottam felőle.

* * *

Mielőtt Rodolfo elutazott, félrevont és ezt mondta: "Én most beavatlak egy olyan titokba, amiről nagyon kevesen tudnak. Van a belügyminisztériumban a CIA-nak egy embere, akinek a létezése döntő fontosságú a Nyugatnak. Nem mondhatom meg még neked sem, hogy én ezt honnan tudom, de az utasítások szerint csak rendkívül súlyos esetben lehet hozzá fordulni. Az én helyzetem most elég válságos volt, de nem éreztem olyan fontosnak, hogy kapcsolatba lépjek vele. Én nem tudom, hogy tud-e rajtatok segíteni, de ha minden kötél szakad, így kell vele érintkezésbe lépni: a neve 'Sárkány elvtárs' lehet, hogy ez álnév, jegyezd meg ezt a számot, de erről soha, soha senkivel nem beszélhetsz...

Amikor felhívtam Sárkányt és bemutatkoztam mint dr. Kocsáry István, (a jelentéseimet Ábrányinak Y.N. betűkkel írtam alá) megbeszéltük, hogy találkozunk. Én nem ismertem őt természetesen, de az óbudai sörözőben, ahol vártam rá, habozás nélkül megközelítette az asztalomat. Egyenesen a tárgyra tért. "Nem bánom, hogy felhívtál, úgyis szerettem volna a tudomásotokra hozni, hogy a belügyminisztériumban nagy csaták folynak azok között, akik tartanak a diplomáciai következményektől az ügyetekkel kapcsolatban és azok között, akik semmiféle kompromisszumra nem hajlandók. Légy nagyon óvatos, minden lépésedet figyelik. Engem ne hívj többé, mert én úgyis mindent megteszek amit tudok, de esetleg veszélybe sodorhatjuk az én küldetésemet. Amikor felállt és kezet ráztunk, így búcsúzott: "Nagyon kemény csata előtt állunk, de vannak jelek, amikről nem beszélhetek, de amik biztatók. Ezt a csatát csak elszánt és bátor emberek vívhatják, tudom, hogy rád számíthatunk."

* * *

Több mint egy év telt el Rodolfoék eltávozása óta, de egyikünket sem tartóztatták le. Úgy tűnt, hogy a feltételezésem helyes volt, a belügyminisztérium nem akarta elfogadni az illetéktelenül szerzett bizonyítékokat ellenünk. Annak ellenére, hogy állandó rémhírek keringtek Rákosi és társai visszatéréséről az abszolút hatalomba, a Nagy kormány szilárdnak tűnt. Azt reméltem, hogy még ha az események rosszabbra is fordulnak, nem fognak visszatérni ahhoz a gyakorlathoz, amikor az ÁVH jelentette a törvényt. Balatoni Béla, aki pesszimista volt, azt jósolta, hogy a legrosszabb napok még előttünk vannak. Ehhez hozzájárult az is, hogy Balatonit elbocsájtották minden indokolás nélkül állásából, ahol már több mint 20 éve dolgozott. Mint fiatal ember került egy nagy vállalathoz hivatásos könyvkötőként, csatlakozott a szakszervezethez és belépett a Szociáldemokrata Pártba. A kommunista hatalomátvétel után a céget államosították, a szakszervezetet lezüllesztették a Párt eszközévé és a munkások védelme helyett a termelés fokozására való ösztönzés lett a szerepe.

Bélát sikerült felvétetnem szövetkezeti tagnak, így családja nem maradt jövedelem nélkül. Az én helyzetem már korábban is támadás alatt volt a felülvizsgáló hatóságok részéről, de a 'szövetkezeti demokrácia' védelme alatt sikerült a támadásokat elhárítani. Tudták, hogy a szövetkezet tagsága mögöttem áll. Most azonban a támadások és kellemetlenkedések újult erővel törtek ki, nyilvánvaló volt, hogy az ÁVH nyomására valamit szerettek volna ellenem találni. A KISZÖV, amely a felülvizsgálati szervünk volt, egy teljesen hozzá nem értő káder vezetése alatt volt, akinek a testvére magas rangú rendőrtiszt volt. Mindkettőjük képzettségét párt-tagságuk helyettesítette.

Edittel néha telefonon beszéltem. A pályafutása a Szépművészeti Múzeumban egyenlőre nem szenvedett kárt, s miután az egyetemet summa cum laude elvégezte, doktori tézisén dolgozott. Taszival és Ibolyával, Ábrányi feleségével, csak egyszer találkoztam, úgy tűnt, hogy továbbra is jól éltek és elég könnyelműen, ami nem lepett meg túlságosan. Rodolforól csak felületesen érdeklődtek, nekem fogalmam sem volt arról, hogy Taszi továbbra is tudósítja-e Ábrányit.

Találkoztam Tamással is, aki változatlanul informálta az ÁVH-t munkatársairól.

"Érdeklődtek Rodolfo felől?"

"De mennyire, többször is. De ha akartam volna sem tudtam volna mondani valamit, mert nem tudjuk igazán, hogy mi történt vele. Nem így van?"

"De igen, így van. Gondolod, hogy sejtenek valamit a Rodolfoval való korábbi kapcsolatainkról?"

"Nem hiszem, különben már valamennyiünket felkötöttek volna."

Szegény, szegény Tamás barátom. Nem tudta, hogy az ÁVH mindnyájunkról tud, de változatlanul használták őt, hogy munkatársaira kémkedjen. Vajon ki figyelte Tamást a munkahelyén? Mindinkább úgy tűnt, hogy az egész ország át volt szőve informátorokkal, akik egymást is figyelték, de teljesítették a kötelességüket, mert mint az egész rendszert, ezt a kémhálózatot is a félelem tartotta össze.

De amitől féltem végül is bekövetkezett. 1955 február 8-án Malenkov 'lemondott' és csak rövid idő kérdése volt, hogy Rákosi és pribékjei visszakerüljenek korábbi pozícióikba. Az újságokból megtudtuk, hogy Nagy Imre hirtelen beteg lett és február 19-én betegszabadságra ment. Két hónappal későbben a Pártbizottság kívánságára benyújtotta lemondását. Tegnap még hős volt, a következő nap pária. Kizárták a pártból, s azt hittük, hogy a szokásos cirkusz következik, ahol beismeri bűnösségét. De mindenki meglepetésére Nagy nem gyakorolt önkritikát. Visszavonult a politikai életből és írt egy memorandumot: 'Kommunizmus amelyik nem felejti el az Embert'. A lényege ennek a memorandumnak kemény kritika volt Rákosi és társai felett, és javasolta, hogy a reformokat, amiket elkezdett de nem tudott befejezni, valósítsák meg. Külpolitikában egy Dunai Federációt javasolt, hasonlót mint amilyet Kossuth javasolt az 1848-as szabadságharc alatt. Kossuth a Dunai Federáció létesítésével ellent akart állni Ausztriának és keletről az orosz imperializmusnak. Nagy javaslatát nagyon könnyen úgy lehetett magyarázni, hogy burkolt támadás volt a Varsói egyezmény ellen.

Nagy, aki annak ellenére, hogy kommunista politikus volt, meglehetősen naiv volt és nem úgy mint cinikus elvtársai, őszintén hitt a szocializmusban. Memorandumát elküldte Kruschovnak és a magyar Kommunista Pártvezetőség minden tagjának, és bizalmas barátainak. Annak ellenére, hogy ez a memorandum soha nem került nyilvánosságra, a tartalma kiszivárgott, s újabb reménnyel töltötte el az embereket, annál is inkább, mert a 'törvényesség' alatti reformokat még nem vonták vissza.

Nagy Imre bukása után Rákosi nem nyerte vissza a miniszterelnöki pozíciót, mert Moszkvában akkor éppen a 'kollektív vezetés' volt divatban; Kruschov a Párt főtitkára lett és Bulganin marsall lett a miniszterelnök. Rákosi természetesen követte a vonalat, megtartotta főtitkári rangját és egy ismeretlen kádert, Hegedüs Andrást neveztetett ki miniszterelnöknek. De Hegedüs csak egy bábu volt, a hatalom ismét a Rákosi kezébe került. Valami azonban mégis történt és a szocializmus Magyarországon többé nem volt a régi.

Az ÁVH brutalitásának a hírét megerősítették, nem a rendszer ellenségei, hanem régi kommunisták, közöttük intellektuelek, költők, írók, művészek, akiknek egy jelentős része a korábbi években 'lebukott' és átesett az ÁVH kínzásain, végül is Nagy Imre alatt szabadlábra kerültek. A kommunista elit, amelyik mindig kritika nélkül szolgálta a pártot, meg volt rendülve a vádak hallatán, amint a szabadlábra került kommunisták beszámoltak szenvedéseikről, az igazságtalan ítéletekről, kivégzésekről. Ezeket a múltban tagadták és a fasiszták propagandájának vélték. Az 'írástudók árulása' Lukács György esszéjeiben most sokkal véresebben bizonyosodott be, mint ahogy azt Lukács tapintatos kritikája sejtetni engedte. Azok akik korábban nem akartak hallani a brutalitásokról, s könyörtelenül cserbenhagyták 'kompromittált' barátaikat, ha a kezük nem is volt véres, éppen olyan bűnösek voltak, mint akik véghezvitték a kegyetlenségeket; de most itt álltak szemben a véres valósággal. Hogy enyhítsenek a lelkiismeretükön, most felhasználták befolyásukat, hogy korábbi elvtársaikat kárpótlásban részesítsék. A legjobb állásokat juttatták nekik, mint újságírók, irodalmárok, diplomaták, így akik előző nap még bűnös börtöntöltelékek voltak, máról holnapra ismét az uralkodó osztály tagjai lettek. Inkább úgy tűnt ez mint egy családon belüli perlekedés, amit most próbáltak elfelejteni és úgy tettek mintha minden ismét rendben lett volna. De kegyetlen szenvedéseik, amiken keresztülmentek, nem múltak el nyomtalanul és az ismét elfoglalt jó állásaikban nem hallgattak többé. Amíg tizezrek mentek keresztül ezeken a borzalmakon, addig csendben maradtak, de most tapasztalták a rendszer brutalitását a saját bőrükön, amiről korábban nem lehetett beszélni annak ellenére, hogy mindenki tudott róla. A rendszer elvetemültségére jellemző volt, hogy ha a letartóztatottaknak kis gyermekeik voltak, sok esetben hagyták őket örökbe fogadni 'jó káderek" által, hogy a rendszer hűséges kiszolgálóivá váljanak. Most, hogy a letartóztatott kommunisták ismét szabadon voltak, kutatni kezdtek elvett gyermekeik után, de nem sok sikerrel. A hatóságok eltüntették az eredeti szülőkre vonatkozó iratokat, s nagyon sok esetben, különösen a halálra ítélt szülők esetében, a származásuk örök titok maradt.

Természetesen nem tudták az összes rehabilitált kommunistát szabadlábra helyezni. Többek között Rajk László, az ÁVH korábbi főnöke, nem érte meg ezt a napot, mert titokban kivégezték. Amikor Rajk Lászlóné kiszabadult, a szerencsések közé tartozott, hogy kis gyermekét megtalálta. Jelenléte nem csak a kivégzett Rajk Lászlóra emlékeztetett, aki sorsát ugyan megérdemelte, hanem az ártatlan áldozatokra, akik nem kerültek ki élve az ÁVH karmaiból. Milyen szomorú, hogy a kommunista intelligencia elfordította a fejét azoktól akik szenvedtek, a családoktól akiket tönkretettek, mindaddig amíg a saját bőrükön nem érezték a 'szocializmust'. Azok a szabadon bocsájtott kommunisták, akik ismét felülkerekedtek a párt hierarchiájában, megbocsáthattak egymásnak, hiszen mindnyájan bűnösek voltak, már csak azért is mert társutasok voltak, de a történelem soha nem bocsáthatja meg bűneiket.

Számunkra a változások a kormányban nem sok jót ígértek. Annak ellenére, hogy a kommunista elit nyíltan szellőztette saját szenvedéseit, ez nem volt biztosíték arra, hogy az ÁVH nem fogja ismét túllépni a törvényesség határait. Hetek teltek el, velünk semmi sem történt, de gyakran észrevettem, hogy valaki követi a lépéseimet.

Elhatároztam, hogy végre kiveszek valamennyi szabadságot, de mindenek előtt el kellett végeznem a Rodolfo által nekem szánt utolsó feladatomat. Személyesen beszéltem Marcoval, s megbeszéltük, hogy ha minden kétséget kizáróan nem követik, akkor azt a bizonyos bőröndöt elviszi a Nyugati Pályaudvarra, s leteszi maga mellé. Én majd melléállok, s felveszem, mintha az enyém lenne.

Minden jól ütött ki. Én többször változtattam villamost, taxit és autóbuszt, hogy biztos legyek abban, hogy senki nem követ. Amikor megérkeztem a Szentkirályi utcai Piarista Rend házába a bőrönddel, amely felbecsülhetetlen értékű egyházi kegyszereket tartalmazott, s amit a Piarista Rend kívánságára Rodolfo rejtegetett, B. Atya már várt rám. Amikor előzőleg megközelítettem, s bemutattam magam, természetszerűen gyanúperrel fogadott. Behívott, megkínált teával, s kellemes perceket töltöttem vele. Nagyon melegen beszélt Rodolforól, aki a legjobb tanítványa volt latinban. Abban a hitben volt, hogy Rodolfo csak betegszabadságon van. Mielőtt elköszöntem megölelt és megáldott.

* * *

Sikerült a hűvös magatartásomat megőrizni, annak ellenére, hogy a nyomás kezdett elviselhetetlenné válni. Lelkileg én előkészítettem magamat a legrosszabbra. Eltökéltem, hogy ha letartóztatnak, nem fogok vallomást tenni, sem magamról sem másokról amíg ez lehetséges lesz fizikailag; és ha valóban nem kínozzák többé a foglyaikat, akkor én ellen tudok állni a végtelenségig. De amire nem készültem fel, az az volt, hogy nem tartóztatnak le, de minden lépésemet követik, hogy valamilyen anyagot gyűjthessenek ellenem, amiért legálisan letartóztathatnak. Akkor inkább tudják majd azokhoz a vádakhoz hozzáfűzni a Szabad Európa Rádióval való tevékenységemet, ami hazaárulást jelentett.

Egy alkalommal beidéztek az elöljáróságra, ahol a bíróság titkárnőjénél kellett jelentkeznem. Közölte, hogy nincs engedélyem rádió tartására. Ez az engedély csak formaság volt, csak azért volt szükséges, hogy a havi díjat beszedhessék. Amikor Edittől elváltam és az új lakásomba költöztem, egyszerűen elfeledkeztem erről a kötelezettségről. Az idős titkárnő elhitte a védekezésemet, kötelezett, hogy fizessem meg visszamenőleg amit elmulasztottam és egy jelentéktelen pénzbüntetést adott hozzá, majd megjegyezte:

"Én nagyon gyakran kezelek ilyen jelentéktelen ügyeket, s még most sem értem, hogy a magáé miért volt olyan fontos valakinek.

Megígértem a feljebbvalómnak, hogy az ügyét alaposan meg fogom vizsgálni és most meg is tettem. Az eredmény az, hogy én nem találtam semmi olyan körülményt, ami jogossá tenné, hogy vádat emeljünk maga ellen. Legyen nyugodt, az ügy le van zárva. Engem a múltban többször kényszerítettek jogtalan lépésekre. Többé ezt nem tűröm." Az álláspontja az új törvényességre épült.

Ha ez a legtöbb amit találtak ellenem, az biztató, gondoltam. Hogyan jöttek rá, hogy nem fizettem be a rádióért járó havi díjat, nem tudtam, de az volt az érzésem, hogy a házfelügyelőt kényszerítették, hogy figyeljen. Annak ellenére, hogy ez a jelentéktelen epizód megoldódott, a nyomás ami rám nehezedett nem engedett fel. Úgy éreztem, hogy nagyon rám fér egy szabadság, s elhatároztam, hogy semmivel sem fogok törődni, és élvezni fogom Bükkszentkereszten és környékén a természet szépségeit.

1955 augusztus 20-án, majdnem egy-és-fél éve, hogy Éva és Rodolfo eltávoztak, felszálltam a Miskolcra vezető gyorsvonatra. Augusztus 20-át, Szent István király napját most alkotmány ünnepének nevezték, ami jellemző volt a kommunista rendszer arroganciájára. Még a Szovjet Unióban is büszkék voltak Nagy Péterre, de Magyarországon az első keresztény király, Szent István neve eltűnt a süllyesztőben.

Egyenesen az étkező kocsiba szálltam, mert ott könnyebb volt helyet kapni, tekintve, hogy az árak igen magasak voltak. Egy bőröndöm volt és a karomon az esőköpenyem. Miután kényelmesen elhelyezkedtem, elővettem a bőröndömből Móra Ferenc 'Beszélgetés a Ferde Toronnyal' című kötetét. Móra a szegedi múzeum kurátora volt, amikor orvosi rendeletre a napsütéses Olaszországba utazott, s visszatérte után írta meg ezt a tündéri novellákból álló kötetét. Ezt a könyvet már korábban is olvastam, de annyira élvezetes írás volt, hogy úgy véltem, ez majd leköti a figyelmemet a kellemetlen helyzetem ellenére, amiben Rodolfo öngyilkossága után találtam magam. De a nyugalmam nem tartott sokáig, körülbelül egy óra múlva egy jól öltözött fiatalember ült le az egyik közeli asztalhoz. Én nem szenteltem különösebb figyelmet ennek, de aztán észrevettem, hogy a szeme sarkából állandóan figyel. Ebben az időpontban már elég gyakorlatom volt felismerni az árnyékomban lévő ÁVH ügynököket, de most nem voltam biztos benne. Néha magam is arra gondoltam, hogy túl kompenzálom a fontosságomat és csak képzelem, hogy állandóan követnek. El is határoztam, hogy nem fogok törődni a szomszédommal, aki éppen olyan ártatlan utas lehetett mint én. Elmerültem a könyvemben s észre sem vettem, hogy az idő milyen gyorsan telt.

Hirtelen rájöttem, hogy közel lehetünk Miskolchoz, ami egy nagyon fontos vasúti gócpont volt, ahol talán több mint 100 vasúti sínpár is keresztezte egymást. Amikor kitekintettem az ablakon és észrevettem a nagytömegű vasúti vágányt, a vonat is lassítani kezdett. Felvettem a bőröndömet és az ajtó közelébe húzódtam. Ahogy a vonat megállt, leszálltam, de nem láttam sehol a miskolci állomás nagy épületét. Azt hittem, hogy az állomás előtt álltunk meg, ami máskor is előfordult, s ahogy megpróbáltam levenni a bőröndömet, a vonat lassan megindult. Gyorsan visszaugrottam és rájöttem, hogy még nem értük el Miskolcot, hanem ez egy néhány kilométerrel korábban lévő nagy rendező pályaudvar volt. Ahogy visszaültem az asztalomhoz, örömmel állapítottam meg, hogy volt 'kisérőm' nem volt ott, s reméltem, hogy ez tényleg egy zavartalan vakáció lesz.

Rövid idő múlva valóban megérkeztem Miskolcra, ahol a pályaudvar előtt felszálltam a Bükkszentkeresztet is érintő autóbuszra. Egy fél óra múlva, egy lefüggönyözött Pobeda hagyott el bennünket, s hirtelen keresztbe állt az országúton, úgy hogy az autóbusz vezetőnek rendkívüli módon kellett fékeznie, nehogy elüsse az elegáns nagyméretű autót. Ahogy kinyitotta az ajtót, jó magyaros, szülőanyákkal kapcsolatos káromkodással illette a személyt aki a busz ajtaja előtt állt. Az gyorsan kihúzott a zsebéből egy igazolvány félét, ha messziről is, de odatartotta a vezetőnek, aki hirtelen lecsillapodott és udvariasan megszólalt. "Parancsoljon felszállni."

És ki lépett be az ajtón? Nem más, mint a jól öltözött fiatalember aki a szomszédos asztalnál ült az étkezőkocsiban. Nem kellett Sherlock Holmes-nak lenni, hogy kitaláljam, hogy mi is történt. Amikor először leléptem a vonatról, 'kisérőm' azt hitte, hogy megérkeztem rendeltetési helyemre és ő is leszállt. Nem vette észre, hogy én visszaugrottam a vonatra és amikor rádöbbent, hogy nem voltam sehol, nyilván mozgósította a helyi ÁVH-t, hogy érjenek el az autóbuszon. Később megtudtam, hogy az ÁVH természetesen lehallgatta a telefonomat, tudott a bükkszentkereszti szabadságomról, de azt hitték, hogy Miskolc felé disszidálni készülök a Csehszlovák határon keresztül.

A falu magas hegyek közé volt ékelve, részben központja volt a mészégetőknek, részben nyaraló volt. Az esti sötét eget megvilágították a mészégetők lángjai, akik így próbálták kiegészíteni szerény jövedelmüket. Egyszerű kemencéket építettek, amiben a tüzet amit a családtagok éjjel-nappal ápolták és a mészkőből meszet készítettek, amit vidéken fehér festék helyett használtak évszázadokon keresztül.

Egyik hűvös este kisétáltam a faluból, hogy közelről láthassam a mészégetőket. Meghívtak, hogy csatlakozzam hozzájuk, borral kínáltak, s olyan régi népdalokat énekeltek, amiket még soha nem hallottam, az egész jelenet történhetett volna 200 évvel korábban. Ezek a parasztok, akiket a modern élet nem nagyon ért el, elégedetteknek tűntek, és egyszerű életükért szinte irigyeltem őket. Jóval éjfél után megköszöntem vendégszeretetüket s elindultam vissza a faluba.

Egy kis gyaloghídon kellett keresztül mennem, alatta a patak vize állandóan csobogott. Egy elhagyott kis kápolnához értem. Emlékeztem rá, hogy amikor erre jártam korábban, a kápolna sötét volt, de most az ablakán világosság szűrődött át. Kíváncsi voltam és beléptem. Az egyszerű kézzel faragott oltár előtt egy idősebb asszony térdepelt. A falon volt egy ugyancsak kézzel faragott kereszt és egy néhány sor fapad. Leültem az utolsó sorba, de az imádkozó asszony nem vett észre. Néhány perc múlva felállt, s kezében égő gyertyával megindult a kijárat felé. Amikor észrevett, egy pillanatra megállt, de nem folytatta útját, hanem mellém ült. Egyikünk sem szólt egy szót sem, de egy kis idő után rámnézett fáradt szomorú szemeivel és kérdezés nélkül megszólalt:

"Volt egy fiam, talán egyidős lenne magával. Én magam neveltem fel, a férjem meghalt még akkor, amikor a fiam kicsi volt. Jó gyerek volt, szorgalmasan elvégezte az elemi iskolát, s amellett, hogy segített megművelni kis földünket, minden munkát elvállalt, hogy kereshessen. Azt remélte, hogy egyszer majd vásárol még egy néhány hold földet, hogy könnyítsen az életünkön. 'Én visszajövök édesanyám, s gondoskodni fogok magáról' mondta, amikor utoljára megölelt mielőtt felszállt a vonatra, ami elvitte a háborúba. Soha többé nem láttam, de ha vele akarok lenni, mindig ide jövök. Itt kereszteltük meg, a keresztet amit a falon lát, az apja faragta ki. Általában itt mindig egyedül vagyok, hosszú idő óta maga az első, aki ilyen késői órában jött ide. De én szeretem a késői órákat. Úgy érzem ilyenkor, hogy az angyalok között vagyok, s közöttük ott van a fiam és a férjem."

Ezután lassú mozdulattal felállt, hozzám hajolt, gyöngéden megcsókolta az arcomat és elment.

Ehhez a szomorú élethez hasonlítva az én problémáim hirtelen jelentéktelennek tűntek amellett a fájdalom mellett, amit ez az asszony hordott a szívében, s amitől soha, soha nem tudott megszabadulni. Talán egyszer az én helyzetemre úgy fogok visszaemlékezni, mint egy rossz állomra, de ez az asszony fájdalmát magával viszi a sírjába. Ez a kápolna volt a menedékhelye, mint egy oázis a sivatagban, ahova eljött, hogy azokkal lehessen, akik a szívében éltek. Milyen jó lenne - gondoltam - ha nekem is lenne egy ilyen menedékhelyem, de én nem voltam vallásos és nem volt hova fordulni gondjaimmal.

Ott ültem mozdulatlanul, nem voltam képes elfelejteni ennek az asszonynak a szomorú arcát és fájdalmát. Visszagondoltam a szüleimre, akiket 11 éve vesztettem el; mint ez az asszony, hirtelen én is úgy éreztem, hogy itt velem vannak. Valami ebben a halványan megvilágított kápolnában a lelkemig hatolt. Becsuktam a szemeimet és úgy képzeltem, hogy ismét együtt vagyunk. Háború, halál, szenvedés a messzi távolban voltak és lelkemben megbékélést éreztem a sorsommal.

Elalhattam, mert a nap már fenn volt, amikor felébredtem és elhagytam ezt a kis kápolnát. Ahogy lassan ballagtam a falu felé, azon gondolkodtam, hogy mit fognak hozni az elkövetkezendő napok, hónapok vagy évek...

* * *

A két hét hamar eltelt. Többször láttam a 'kisérőmet' de úgy tettem, mintha nem venném észre. A szövetkezetben sok munka várt rám, el kellett készülnöm a havi közgyűlésre, ahol be kellett számolnom a tagságnak a szövetkezet helyzetéről és terveiről. Csak egy napom volt hátra a közgyűlésre elkészülni és úgy gondoltam, hogy a lakásomban zavartalanabbul tudom ezt megtenni mint az irodámban, ahol a telefon és látogatók állandóan megzavartak. Megkértem az egyik titkárnőt a műszaki irodából, hogy jöjjön velem, és hozzon egy hordozható írógépet hogy a lakásomon diktálhassam le a beszámolómat.

Mielőtt elhagytam az irodámat, Zsóka, a titkárnőm jött be és azt mondta: "Az íróasztalomon találtam ezt a borítékot, magának van címezve. Valaki ott hagyhatta, amikor én egy pillanatig nem voltam ott."

Kibontottam a nagy sárga borítékot, amelyben egy Izraelben kiadott magyar újság egy példánya az "Új Kelet" volt. Azt gondoltam, hogy valamelyik tagunk hagyta itt nekem, hogy elolvassam, nem tulajdonítottam neki semmi jelentőséget és betettem az íróasztalom fiókjába.

Néhány perc alatt megérkeztünk a lakásomba. Csináltam egy jó erős kávét és elkezdtem diktálni a beszédemet Karig Júliának. Júlia vénkisasszony volt, majdnem 2 méter magas, sovány, szemüveges, remek humorral megáldva. Olyan volt, mintha egy régi angol novellából lépett volna ki.

Néhány perc múlva a bejárati csengő megszólalt. Ahogy kinyitottam az ajtót, két férfi állt velem szemben. Az egyik nagyon fiatal, szőke, lányos arcú volt, a másikon feltűnt, hogy nagy elálló fülei voltak. Egy pillanatig egymásra meredtünk, azonnal tudtam, hogy kicsodák és mielőtt behívhattam volna őket, beléptek: "A belügyminisztériumból jöttünk" mondta a nagyfülű és megindult a nappali szoba irányába. Én követtem, a fiatalabb mögöttem jött. Ahogy kinyitotta a szoba ajtaját, meglepetten megállt, nyilván nem sejtette, hogy rajtam kívül más is volt a lakásban. De hirtelen visszanyerte nyugalmát és monoton hangon megszólalt: "A belügyminiszter rendelete alapján letartóztatásba helyezem!"

Kihúzott a zsebéből egy összehajtott ívet és a kezembe adta. Én megpróbáltam megőrizni a nyugalmamat ahogy széjjel nyitottam, emlékeztettem magamat arra, hogy ez az a pillanat amire régen felkészültem. A letartóztatási parancs szabályosnak tűnt, maga a belügyminiszter helyettese írta alá. Júliára néztem, aki a helyén ült, halottsápadt arcán félelem tükröződött.

"Üljön le és ne mozduljon" parancsolt rám a fiatalabb. A nagyfülű megfordult és elment, de pillanatok múlva visszajött még három másik ügynökkel, akik közül az egyiket azonnal felismertem mint gyakori árnyékomat. A nagyfülű Kovács László lehetett, aki Tamást besúgásra kényszerítette és aki Rodolfót elkábította, s a kórházban is megjelent. A fiatalabb szőke partnere egyike volt azoknak, akik a rózsadombi vendéglőben, ahol Miával vacsoráztunk, figyelt bennünket.

"Kié az írógép?" kérdezte Kovács Júliától.

"Én hoztam magammal a szövetkezetből" válaszolta rémült arccal.

Kovács kihúzott egy papírlapot a zsebéből, beletette az írógépbe, s minden kis és nagy betűt sorban leütött. Aztán kivette a papírt és odanyújtotta egyik kollégájának. Az ajtó ismét kinyílt, egy újabb ügynök lépett be, vele volt a házfelügyelő felesége és még egy nő, akit csak látásból ismertem, de tudtam, hogy a tömb-bizalmi volt.

A fiatalabb ügynök megmotozott, a zsebeimből kivett mindent, kulcsaimat, személyazonossági igazolványomat és 300 forintot. Mindezt lette egy cocktail asztal üveglapjára.

Kovács hozzámfordult: "Van valami olyan a lakásban amit át kell adnia a hatóságoknak?"

"Nincsen."

"A házkutatást a távollétében fogjuk végrehajtani a házfelügyelő és a tömbbizalmi elvtársnő jelenlétében. Gyerünk."

A fiatal, szőke ügynök megragadta a bal karomat, egy másik szorosan a másik oldalamnál volt. Kovács a lakásban maradt. Mielőtt kiléptünk az ajtón, a szőke megszólalt: "Ha szökést próbálna megkísérelni, fegyverünket fogjuk használni. Javasolom, hogy a saját érdekében viselkedjen feltűnésmentesen."

Bólintottam. Lementünk a harmadik emeletről, s kiléptünk az utcára. Az őszi nap még kellemesen sütött, egy felhő sem volt az égen. Emberek siettek ügyeik után és senkinek sem tűnt fel, hogy három fiatalember sietve megy a Falk Miksa utca irányába, ahol a sarkon egy szovjet gyártmányú, befüggönyözött ablakú Pobeda állt. Ahogy beszálltam, ránéztem az órámra. Éppen dél volt 1955 szeptember 28-án.

Az egyik ügynök kinyitotta a kocsi ajtaját s betuszkolt rajta. Én középen ültem, a két ügynök a két oldalamon. Ez volt az első eset, hogy állami autóban utaztam; majdnem mindenki, akit ismertem undorral nézett ezekre a lefüggönyözött autókra. Kétfajta szovjet gyártmányú autó volt forgalomban, az egyik ZIS és a másik ZIM, ezek hatalmas kényelmes autók voltak a legfelsőbb pártfunkcionáriusok számára, és a Pobeda, az alacsonyabb rangúak részére. Volt egy néhány amerikai autó is forgalomban: az egyik miniszterhelyettesnek, aki abban a házban lakott ahol Edit és én korábban laktunk, egy világos kék színű Ford cabriolet állt a rendelkezésére. Valahányszor a ház előtt várt gazdájára, emberek körülállták, hogy csodálják külsejét és belsejét.

A Pobeda, amin utaztunk, az 1948-as Packardnak volt a hasonmása, kényelmes volt. Ahogy az ajtót becsapták mögöttünk, a vezető azonnal elindult sebes tempóban a Margit hídon keresztül Budára. Úgy látszik a Fő utcába visznek, gondoltam. A 'Fő Utca' egy hírhedt épületet jelentett, titokzatosságba burkolva a második kerületben.

Útközben egy szót sem váltottunk, magam is meg voltam lepve, hogy milyen nyugodt maradtam. Az igaz, hogy én erre az eshetőségre fel voltam készülve, s az út alatt ismét megfogadtam magamban, hogy semmiképpen nem fogok vallani. Eszembe jutottak a többiek, s arra gondoltam, hogy a letartóztatásom milyen hatással lesz Miára.

Néhány perc múlva elértük rendeltetési helyünket. Az épület, amely a háború előtt a budai kerületi bíróság székhelye volt, több utcára nyílt. Hatalmas szögletes épület volt, minden sarkán egy kis őrbódé, két szürke egyenruhás őr állt, akik tagjai voltak az Államvédelmi Hatóságnak a politikai foglyok őrzésére létesített alakulatának. A határok őrzésére khaki színű egyenruhát létesítettek zöld jelzéssel, a későbbiek folyamán észrevettem, hogy a kémelhárító osztály tisztjei időnként hasonló színű egyenruhában jártak, piros jelzéssel. De a legveszedelmesebbek civil ruhában jártak, azok akik éjszaka kopogtattak be, elvittek embereket minden magyarázat nélkül, internálták őket, kínozták s gyakran meg is ölték áldozataikat néha egy-egy megrendezett tárgyalás után, de gyakran anélkül is.

A járművek a Gyorskocsi utcai kapun hajtottak keresztül. Ez egy keskeny utca volt, ahova csak hivatalos járművek hajthattak be. Az autó egy pillanatra megállt a nehéz vaskapu előtt, azt valaki gyorsan kitárta, majd mögöttünk be is zárta. Egy kis udvaron találtam magam, ahol legfeljebb még egy-két jármű számára volt csak hely. Az udvar három oldalát az öt emeletes épület vette körül. A Pobeda előtt volt egy másik súlyos vaskapu. Intettek, hogy szálljak ki az autóból és a fiatal szőke ügynök halkan, majdnem suttogva így szólt:

"Nagyon sajnálom, hogy a lakását fel kellett dúlni."

Mielőtt bármit is válaszolhattam volna, ott hagyott. Egy szürke egyenruhás őr jelent meg, karon fogott, s kinyitott egy kisebb ajtót, ami a nagy vaskapuba volt beleépítve. Egy gyengén világított folyosón voltunk és egy néhány lépcsőn lementünk a pincébe, ahol a kisérőm átadott egy idősebb, ugyancsak szürke egyenruhás őrmesternek.

"Szegedi Sándor?"

"Igen" válaszoltam.

"Vegye le a ruháját és mindent tegyen a sarokban lévő székre."

Odamentem a sarokba ahol levetettem a zakómat és a nadrágomat.

"Vegyen le mindent és ez alatt azt értem, hogy mindent" mondta szigorú hangon.

Teljesen meztelenre vetkőztem, csak arany karórám maradt rajtam. Az őrmester nagy alapossággal vizsgálta meg a ruhaneműket, nemcsak a zsebeket fordította ki, hanem minden varrást végigtapogatott, nyilván elrejtett dolgok után kutatott. A nadrágomról egy nagy ollóval levágta az összetartó kapcsokat, a cipőmről ugyancsak levágta a csatokat. Aztán előhúzott egy inget és hosszú alsónadrágot.

"Vegye ezeket fel, húzza fel a nadrágját és zakóját. Zokniját nem veheti vissza, de megtarthatja a zsebkendőjét."

Az ing és alsónadrág valamilyen nehéz, durva anyagból készültek. Még mielőtt felöltöztem intett az órámért, amit átnyújtottam neki. A fehérnemű tiszta volt, de gyűrött, az ingen nem volt se gallér, se gombok. Ilyet csak filmeken láttam, de emlékeztettem magamat arra, hogy ez nem játék, ez a valóság.

Miután vissza felöltöztem, az őrmester karon fogott és elhagytuk a szobát a folyosó irányába, ahol bejöttünk. De nem a kijárat felé vezetett, hanem a lépcsők felé. Egyetlen élő lelket nem láttam. A hely fehérre volt meszelve és tisztának tűnt. Amikor a folyosón egy kanyarhoz értünk, a kisérőm fütyült. Néha hallottam egy füttyjelet vissza, de nem tudtam megállapítani, hogy honnan jött.

Az első emeletre vezető lépcsőket fémháló választotta el magától az emelettől, ahol egy hosszú sor cellát láttam. Az jelenet Beethoven Fideliójának a börtönjelenetére emlékeztetett. Még egy emelettel feljebb mentünk, ahol az emelet a lépcsőktől ismét dróthálóval volt elválasztva. Valaki kinyitott egy ajtót, ami szintén drótból volt, része az elválasztó dróthálózatnak, és a kisérőm átadott egy másik őrnek, aki valamivel fiatalabb volt, s akinek koromfekete haja egy kevés ősszel keverve kigöndörödött a kalapja alól. Az egész ember pacsuli szagú volt. Rám üvöltött:

"Tegye a kezeit hátra!"

Engedelmeskedtem, ő pedig megragadta a karomat, miközben jobbra kanyarodtunk. A folyosó talán másfél méter széles lehetett, vaskorláttal a szélén. Nem láthattam a folyosókat sem alattunk sem fölöttünk, mert vastag vasháló volt kifeszítve furnér lemezekkel beborítva. A falak itt is fehérek voltak, a cellák ajtajai sötétbarnára voltak festve, és megerősítve fekete vaspántokkal. Egy hangot sem lehetett hallani.

Megálltunk egy cella előtt. Az őr a zsebéből előhúzott egy nagy kulcsot, ami a derekához volt láncolva, kinyitotta az ajtót és intett, hogy lépjek be. A berendezés a cellában két fából épített priccs volt. Az ajtóval szemben magasan volt egy kis ablak, amit nem lehetett elérni. Az üveg piszkos volt és az ablakot vasrács borította.

"Álljon a fal mellé" parancsolta az őr, de ő az ajtóban maradt.

"Ez a 204-es számú cella, jövőbeni otthona. Maga lesz az 'egyes'. Amikor hallja, hogy a kulcs megfordul a zárban, azonnal a falhoz ugrik, úgy hogy a cipőjének az orra a falat érintse. Kezeit hátra teszi, s csak akkor beszél, ha kérdezik és akkor is nagyon halkan. Takarodó este 9 órakor van, ébresztő reggel ötkor. Takarodó előtt nem fekhet le a priccsre. Napközben leülhet, de úgy hogy az arca az ajtó felé legyen, a kezei maga előtt. Éjszaka a kezeit a takarón kívül kell tartania, s nem fordulhat a fal felé."

Az utasítás unott hangon történt, már jó néhányszor elmondhatta.

"És most vegye le a ruháját."

Ez az őr megismételte a korábbi eljárást, rendkívül alaposan megvizsgálta a nadrágomat, zakómat és a fehérneműt is, amit csak néhány perccel előbb kaptam. Megpróbálta levenni a gumisarkot a cipőmről, de nem sikerült. Megjelent egy másik őr az ajtóban, hozott egy harapófogót és annak a segítségével letépte az egyik cipő gumi sarkát. Ezek után az őr a ruhadarabjaimat a priccsre dobta, s bezárta az ajtót maga mögött.

A cella nagyon hideg volt, ahogy mezítláb álltam a jéghideg kőpadlón. A cella fekvése olyan volt, hogy a nap nem süthetett be még a kis ablakon sem, s annak ellenére, hogy kint még csak ősz volt, itt már beköszöntött a tél. Miután felöltöztem, körülnéztem. A cella tiszta volt, a falak fehérre voltak meszelve. A priccsen egy vékony szalmazsák volt és egy vékony szürke takaró. Két másik takaró összehajtva, párna helyett a fejrészhez volt téve. Egy sokszorosított ív lógott az ajtón, ugyanazt tartalmazta mint az őr szóbeli utasítása, azzal, hogy a jó viseletű foglyok könyvet kérhetnek a börtön könyvtárából. A leírás tele volt helyesírási hibákkal, pedig valaki biztosan megfogalmazta, valaki átnézte, valaki legépelte és sokszorosította, de senkinek sem tűntek fel a hibák. Nyilván jó káderek voltak, de nem sokat járhattak iskolába.

Szóval ez mégis bekövetkezett, morfondíroztam magamban, ahogy az ajtó felé néztem. Fölötte egy élesen világító villanykörte volt, annak ellenére, hogy kint még világos volt. Megpróbáltam józanul gondolkodni, de nem tudtam rájönni, hogy miért vártak ilyen sokáig a letartóztatásommal. Szilárdan megismételtem korábbi elhatározásomat, hogy semmit sem fogok bevallani, bár jól tudtam, hogy nem vagyok hős, s nem tudok a kínzásaiknak ellenállni. Rövidesen meg fogom tudni, hogy az új 'szocialista törvényesség' ér-e valamit. Ami aggasztott, hogy a letartóztatási parancsot nem valami ismeretlen alantasabb személy írta alá, hanem maga a belügyminiszter helyettese, talán azért, mert az egész ügyet fel akarják fújni és valamilyen látványos propaganda tárgyalást terveznek.

A gondolataimat zajos dörömbölés az ajtón szakította félbe. Kötelességtudóan a falhoz álltam, olyan közel, hogy éreztem a mész szagát. Egy durva hangot hallottam:

"Jöjjön ide!"

Megfordultam és láttam, hogy valaki kinyitott egy kis ajtót, ami bele volt építve a cella nehéz vas ajtajába. Az ajtó lefelé nyílt és megállt egy kis polcot képezve. Két barna színű csajka volt rajta, az egyikben egy kanál volt.

"Vegye el őket!"

Ahogy elvettem az edényeket, a kis ajtó bezárult és észrevettem, hogy fölötte volt egy kis kémlelőnyílás, kívülről letakarva. Ez lehetővé tette, hogy szemmel tartsanak, de én nem tudtam kinézni rajta. Leültem a priccs szélére, letettem a csajkákat a földre. Az egyikben valami szürkés színű leves volt, a másikban főtt káposzta. Nem is voltam éhes, de annak ellenére, hogy kívülről teljesen nyugodtnak látszottam, még egy ínycsiklandozó ételt sem tudtam volna lenyelni. Kíváncsiságból megkóstoltam mindkét csajka tartalmát, undorítóak voltak. Néhány perc múlva a kis ajtó ismét kinyílt de még mielőtt a falhoz állhattam volna, valaki megkérdezte:

"Megette?"

Nem válaszoltam semmit, a két csajkát rátettem a kis ajtóra.

"Miért nem eszik?"

"Nem vagyok éhes."

"Figyelmeztetem, hogyha nem eszik, mesterségesen fogjuk táplálni és az nem túl kellemes."

Gúnnyal a hangjába beszélt a mesterséges táplálásról, biztosan örömmel nézett elébe.

Fel és alá jártam a cellában, aminek 3 méter lehetett a hosszúsága. A csendben csak az őrök lépteit lehetett hallani, s időnként a cella ajtók becsapását. De hirtelen a csend megtört, valaki eszeveszetten dörömbölt egy cella ajtaján. Megálltam és hallgatóztam, úgy tűnt, hogy a zaj a folyosó másik végéről jön. Futó lépéseket hallottam.

"Fasiszta smasszerek!" üvöltötte valaki újból és újból, miközben erősen rugdalhatta az ajtót. De aztán hirtelen halálos csend lett, olyan, hogy a saját szívverésemet hallottam. Vajon ki lehetett abban a cellában? A 'smasszer' szót utoljára munkaszolgálatos koromban hallottam, magunk között így neveztük utálattal a bennünket őrző katonákat. Aki a 'smasszer' kifejezést használta, az szintén munkaszolgálatos lehetett a háborús években. De most ismét fogoly a kommunista rendszerben. Nem tudtam tovább latolgatni, hogy ki lehetett az üvöltöző fogoly, mert kinyílt a cellám ajtaja s én gyorsan a falhoz álltam. Hallottam, hogy valaki belépett a cellába, de semmit sem láthattam csak a falat az orrom előtt. Úgy éreztem, hogy kitűnő célpont lehetek, ha hátulról akarnak lelőni, ahogy gyáva emberek végeznek az áldozatukkal.

"Álljon közelebb a falhoz, különben a lábát darabokra rugdalom!"

Nem mozdultam, mert már nem mehettem közelebb a falhoz.

"Menjen a vécére" parancsolta az őr.

Kiléptem a cella ajtaján, s jobbra láttam egy nyitott ajtó mögött a mellékhelyiséget. Beléptem, s behúztam magam mögött az ajtót.

"Nyissa ki" üvöltött az őr.

Kinyitottam az ajtót s meglepetten ránéztem.

"Nehogy merészelje valaha is bezárni az ajtót, a vécé csak nyitott ajtóval használható."

Az őr még csak el sem fordította a fejét, egész idő alatt szemmel tartott.

Miután visszatértem a cellába, még hidegebbnek találtam, mint korábban. Kint már majdnem sötét volt. Le és fel jártam a cellában, hogy ne fázzanak annyira kezeimet a zsebeimbe süllyesztettem. Valaki belerúgott az ajtóba:

"Vegye ki a kezét a zsebéből" üvöltötte.

Engedelmeskedtem, s rájöttem, hogy ezek minden mozdulatomat figyelik. Mi lehet a többiekkel? Gondolataim Miához szálltak. Kint már teljesen sötét volt, nem tudtam hány óra lehetett. Csak néhány órája voltam fogoly, de máris elvesztettem az időérzékemet.

Beadták a vacsorát, ami egy darab száraz barna kenyérből állt és valamilyen főtt tésztából marmaládéval a tetején. Nem tudtam megenni, de amikor visszaadtam a csajkákat, ez az őr csendben maradt és nem fenyegetett mesterséges táplálással. Nagyon fáradtnak éreztem magam és ki szerettem volna próbálni az 'ágyamat'. Végül is valaki beszólt:

"Takarodó".

Levetkőztem, és miután nem volt más hely, összehajtottam a nadrágomat és zakómat és a fejem alá tettem. A cipőm a priccs előtt a padlón volt. A hátamon feküdtem a kemény szalmazsákon, a villanyégő az ajtó fölött pontosan a szemembe világított. Bezártam a szemeimet, kezeimet a takaróra tettem, ahogy megparancsolták. A takaró ugyan nehéz volt, de nem adott elegendő meleget. Nem tudtam aludni, s a nap eseményei, mintha moziban lettem volna, peregtek előttem. Nyilván mégis elalhattam, mivel anyám jelenlétét éreztem, aki megcsókolta az arcomat. Olyan életszerűnek tűnt, hogy napokig nem tudtam elfelejteni. Hirtelen felriadtam, mert valaki rugdalta a cella ajtaját.

"Nem tudja, hogy nem fordulhat a fal felé? Ha ez még egyszer előfordul, akkor majd mezítláb fog állni egész éjszaka a hideg kőpadlón!"

Egy pillanatig nem tudtam, hogy hol vagyok. Felébredtem egy gyönyörű álomból, még mindig éreztem anyám jelenlétét és szeretetét; de aztán magamhoz tértem és rájöttem, hogy a félelmetes ÁVH kezeiben vagyok.

Ismét elaludtam, de arra ébredtem, hogy valaki mellettem áll és rázza a vállaimat.

"Gyorsan öltözzön fel" mondta az őr és kiment. Felöltöztem és felnéztem az ablak irányába. Még mindig sötét volt. Fogalmam sem volt arról, hogy hány óra lehetett, de ez a hirtelen felébresztés az éjszaka közepén nem volt túl biztató. Akármi is történik, nem fogok vallani, erősítettem magamban korábbi elhatározásomat. Az ajtó kinyílt és az őr beszólt:

"Jöjjön velem."

Egy másik, valamivel fiatalabb őr várt rám. Megfogta a karomat és elindultunk. A jól megvilágított folyosó végén kinyitott egy ajtót, azt hittem, hogy egy másik cellába helyeznek el; de az ajtó mögött egy újabb keskeny folyosó volt, a végén nehéz vas ajtóval. Úgy tűnt, hogy ez egy összekötő folyosó lehetett két épület között. Ahogy behúzta mögöttünk a vasajtót, egy irodaépületbe kerültünk. Egy emeletet felmentünk, aztán végigmentünk egy hosszú folyosón, amiből párnázott magas ajtók nyíltak. Az őr időnként füttyentett, de nem volt válasz; teljes csend volt. Megállított egy ajtónál, felnéztem a számra: 333. Az őr intett, hogy álljak a falhoz, mint ahogyan a cellában kellett, még mindig fogta a karomat. A másik kezével kinyitotta az ajtót és szalutált. Aztán bevezetett a szobába, s elment. A szoba teljesen sötét volt, kivéve egyik sarkát, ahol egy íróasztalon égett egy lámpa, s valaki ülhetett mögötte. A lámpa úgy volt elhelyezve, hogy ne láthassam az íróasztal mögött ülő személyt. Három méternyire az asztaltól volt egy szék.

"Üljön le."

A székhez léptem, s akkor megismertem az asztal mögött ülő férfit. A fiatal ügynök volt, aki jelen volt a letartóztatásomnál, és akit már láttam, amikor Miával vacsoráztunk a rózsadombi vendéglőben. A szám ki volt száradva, úgy éreztem, hogy a szívem a torkomban ver. Kezeimet a térdemre tettem, de éreztem a nadrágomon keresztül, hogy a kezeim teljesen izzadtak voltak. Az ügynök rámnézett, aztán úgy fordította a lámpaernyőt, hogy a fény közvetlenül rámvilágitott. Egy néhány pillanatig szótlanul meredtünk egymásra, és én próbáltam megerősíteni elhatározásomat, hogy nem fogok vallani. Aztán egy kis mosollyal az arcán megszólalt:

"Szóval, mi újság Döncike?"

Rögtön emlékeztem rá, hogy a levelek, amiket Ábrányitól és Hippigtől kaptam Rodolfóék eltávozása után, ilyen néven szólítottak meg. Azt hittem, hogy ezt a nevet találták ki, hogy abban az esetben ha a levelek rossz kezekbe kerülnek, ne kompromittáljanak engem.

"Miért nem válaszol?"

"Azért mert én nem vagyok Dönci."

"Ugyan, ugyan, ha a maga neve nem lenne Dönci, miért szólítaná meg magát valaki így a leveleiben?"

"Senki nem szólított engem ezen a néven."

A viszonylagosan barátságos hang megváltozott és szigorúan így szólt:

"Megparancsolom magának, hogy egyenesen válaszoljon. Kapott a közelmúltban egy levelet, amelyikben így szólították meg?"

"Én nem kaptam semmi ilyenféle levelet."

Miután tudtam, hogy én magam égettem el az eredeti leveleket, legfeljebb másolataik lehettek, amelyek nem valószínű, hogy bizonyítéknak használhatók.

A fiatal lányosképű ügynök arca teljesen elváltozott. Ha a szemeivel ölni tudott volna, már halott lettem volna. Arca a dühtől eltorzult, de láttam, hogy próbál magán uralkodni.

"Ha éppen tudni akarja, maga Kollár Lászlóval, az államvédelmi hatóság kémelhárító osztályának főhadnagyával beszél." Aztán egy pillanatnyi szünet után folytatta: "A jövőben mi sokat leszünk egymással kapcsolatban. Magától függ, hogy ez a kapcsolat nyomorúságos lesz-e vagy viszonylag kellemes. Magát kémkedéssel vádoljuk, megdönthetetlen bizonyítékaink vannak a bűnössége mellett. Olvassa el ezt az iratot, s annak jeleként, hogy megértette, írja alá."

Átnyújtott egy nehezebb papírra gépelt iratot. A tetején csupa nagy betűkkel ez állt:

"HATÁROZAT BŰNÖS TEVÉKENYSÉG MEGSZAKÍTÁSÁRÓL."

A cím alatt a következő volt: "Alulírott Nyárai Emil, az államvédelmi hatóság kémelhárító osztályának századosa, megállapítottam és bizonyítékokat szereztem arra, hogy Szegedi Sándor, Budapest, Szent István körút 2 alatti lakos, 1949 óta folyamatosan bűncselekményeket követett el a Magyar Népköztársaság ellen és ezért folyamatosan elkövetett hazaárulással vádolom."

A továbbiakat nem tudtam elolvasni, mert széles barna ragasztószalaggal voltak letakarva.

"Maga mindig ilyen lassan olvas?" üvöltötte Kollár. "Ott a toll és tinta, írja alá, hogy megértette a vádat!"

Ebben a pillanatban nem volt értelme ellenkezni, úgy hogy aláírtam az ívet. Aztán hátra léptem a székhez és leültem.

"Ismét figyelmeztetem, hogy ismerje el a bűnösségét és így könnyítse meg az Államvédelmi Hatóság munkáját."

"Nincs mit beismernem, én semmilyen bűncselekményt nem követtem el."

Kollár nem válaszolt. Rám nézett gúnyos arccal, elővett egy ceruzát és valamit rajzolt egy papíron. Aztán felugrott az asztalától, mellém lépett és az arcom elé tartotta. Két nagy betű volt rajta: Y.N., a betűk, amikkel riportjaimat írtam alá. Ezeknek a riportoknak egyike kerülhetett a kezükbe, valószínűleg az amit Zoltánnál találtak Bécsben. A hozzám való kapcsolatot azonban csak Rodolfo kikényszerített vallomásából tudhatták, s reméltem, hogy ezt nem használhatják fel ellenem.

"Mond ez valamit magának?" kérdezte.

"Semmit" válaszoltam.

Kollár főhadnagy teljesen elvesztette a nyugalmát. Szidott és átkozott, ahogy le és fel járt előttem. Aztán hirtelen lecsillapodott és nyugodt hangon megszólalt:

"Nézze, bánjunk egymással úriemberként. Maga ezzel sokat nyerhet. Én tudom, hogy maga egy tanult, intelligens ember, s mint ilyen fel tudja fogni a helyzetet. Meg kell, hogy értse hogy nem valamilyen rendőr-őrszobán van, hanem az Államvédelmi Hatóság kezeiben. Ennek ellenére mindent tagad, pedig nagyon jól tudhatja, hogy mi nem tartóztatunk le senkit bizonyíték nélkül. Azok az idők elmúltak, amikor csak szórakozásból felhoztunk embereket az utcáról, vagy tanukat idéztünk be és jól megvertük őket, mielőtt a szájukat is kinyithatták."

Meglepett, hogy ilyen őszintén beszélt a múltról, de a kijelentését kissé hitetlenül hallgattam, mert tudtam, hogy Rodolfót a Nagy kormány által meghirdetett 'szocialista törvényesség' után kényszerítették vallomásra.

"Én nagyon ajánlom magának" Kollár folytatta "hogy írja le kémtevékenységét az elejétől, a végéig. Mi nem leszünk ezért hálátlanok. Ez az egyetlen módja annak, hogy megmentse a bőrét. Nos?"

Rámnézett, de én nem szóltam semmit.

"Bevallja, hogy kémkedett?"

"Én nem kémkedtem, tehát nincs mit bevallanom" válaszoltam, s magam is meg voltam lepve, hogy milyen nyugodt hangon beszéltem, de valahogy a félelmem csökkent. Ugyan tisztában voltam reménytelen helyzetemmel, de még mindig erős volt az elhatározásom, hogy nem teszek semmiféle vallomást.

Kollár ismét elvesztette a nyugalmát. Üvöltött, szidott, mindenfajta jelzőkkel illetett, de aztán lecsendesedett:

"Visszaküldöm a cellájába, ott rohadhat!"

Én csendben maradtam. Kollár ismét rámnézett kemény tekintettel, felemelte a telefont és beleszólt: "Kalmár elvtárs, küldjön fel egy kisérőt."

Néhány perc múlva az ajtó kinyílt: "Főhadnagy elvtárs, jelentkezem."

Kollár bólintott. Felálltam, az őr megragadta a karomat és elhagytuk a szobát. Ahogy a folyosón mentünk, akkor jöttem rá, hogy milyen hideg is volt. Ugyanazon az úton mentünk vissza ahogy jöttünk, a folyosók még mindig erősen meg voltak világítva, pedig a magasan lévő ablakokon keresztül látszott, hogy a hajnal nem lehet messze. Néhány perc múlva vissza voltam a cellámban, fáradtan és álmosan. Gyorsan levetkőztem, s reméltem, hogy ébresztőig még alhatom egy keveset. Ahogy lefeküdtem, az őr belerúgott az ajtóba és üvöltötte:

"Azonnal keljen fel, az ébresztő már meg volt!"

Újra felöltöztem és az őr kinyitotta az ajtót. Intett, hogy kövessem a folyosón, ahol volt egy vízcsap és alatta alumínium lavórok sorakoztak. Vizet engedtem az egyik lavórba, s vittem vissza a cellámba mialatt az őr 2-3 lépésre követett. A kezembe adott egy durva szövésű rongydarabot és egy mosószappant, aztán beszólt a cellába, hogy vetkőzzem le derékig és mosakodjam meg. De én már akkor teljesen meztelen voltam és tetőtől talpig megmosakodtam a jéghideg vízben, ami jól felfrissített. Úgy tűnik - gondoltam - hogy az egészségtelen középosztálybeli életformám most megváltozik, ezentúl ezt az életformát fogom gyakorolni. Nem mintha más választásom lett volna.

Az őr megparancsolta, hogy mossam fel a cellám kőpadlóját azzal a vízzel amiben mosakodtam és azzal a ronggyal amit törülközőnek adott. Ezután kivitette velem a lavórt a folyosóra, ahol a lavórt kiöblítettem, s aztán visszavezetett a cellámba. Mindezek alatt egyetlen más rabot sem láttam, csak egy néhány őr volt jelen. A cellámban fel és alá jártam, néhány lépést előre és néhányat vissza. A zajokból a folyosóról úgy tűnt, hogy most más rabokkal csináltatják végig a reggeli rutint. Emberi hangot nem lehetett hallani, csak a zárkák ajtajai csapódtak. Úgy jártam, mintha sánta lettem volna, az egyik cipőmről letépett sarok hiányzott. De ezt leszámítva meg voltam elégedve, hogy az első összeütközés a kihallgatómmal elviselhető volt. Ha nem kínoznak, akkor hallgatni fogok, ismételgettem korábbi elhatározásomat.

Egy idő után hozták a reggelit. A csajkában valami kávéra emlékeztetető fekete folyadék volt, sokkal rosszabb, mint amit munkaszolgálatos koromban kaptunk, pedig az is sok kívánnivalót hagyott maga után.

Délelőtt lehetett, amikor az őr beszólt, s megkérdezte, hogy akarok-e valami olvasnivalót. Nem is várt a válaszomra, hanem benyújtott egy könyvet a kis ajtón keresztül. A könyvnek fekete fedele volt, cím nélkül. Amikor kinyitottam, azonnal tudtam, hogy nem az én ízlésemnek megfelelő mű volt. "A hősi város" volt a címe, egy orosz nyelvből lefordított regény, valószínűleg tipikus szocialista realizmust tükrözött. A hőse az ilyenfajta regényeknek általában egy fiatal párttitkár, aki soha nem eszik, nem alszik, semmi olyat nem tesz, mint más ember, de megállás nélkül dolgozik. Meglátogatja a kollektív farmokat, ahol bőséges tanáccsal látja el a parasztokat, akik egész életükben földműveléssel foglalkoztak. S mindezek közepette a fiatal párttitkár, aki szüntelen éberségben 'szenved', leleplezi az ellenséget, rendszerint egy kulákot, aki csak abban különbözik a többi paraszttól, hogy korában volt egy néhány hold földje, de aki egyebet sem tesz, mint szabotál. És mint az olcsó detektív regényekben, ahol a rendőrség mindig győz, a párt titkár győzelme is elmaradhatatlan. A különbség csak annyi, hogy míg a detektív regényekben valóságos, normális emberek a szereplők, addig a szocialista-realizmus elveinek megfelelően ezekben a könyvekben az ellenséget leszámítva mindenki a munka hőse. De mindezzel nem sokat törődtem, könyv volt a kezemben, akármilyen is, és reméltem, hogy kissé elvonja a figyelmemet reménytelennek tűnő helyzetemről. Tudtam, hogy az unalom az egyik legnagyobb ellensége a foglyoknak, akiknek minden gondolatuk a helyzetük analizálása, s gyakran úgy határoznak, hogy jobb közreműködni a kihallgatókkal, hogy sorsuk legrosszabb részén túl legyenek.

Mialatt olvastam, hallottam, hogy nagyon halk lépések közelítették meg a cellámat. Nem néztem fel a könyvemből, úgy tettem mintha továbbra is olvastam volna, de hegyeztem a füleimet, ahogy csak tudtam. Valaki ezt suttogta: "Olvas." Lehet, hogy Kollár volt valamelyik kollégájával, akik szerették volna tudni, hogy milyen hatással volt rám az előző éjszakai kihallgatás. Mire későbben hallottam a kulcsot fordulni a zárban, már átfutottam legalább a könyv felén. Felugrottam és kötelességszerűen a falhoz álltam, cipőm hegye érintette a falat, kezeimet hátratettem.

A második kihallgatásomra vittek. Ugyanazon az úton mentünk mint előző éjszaka, de most észrevettem, hogy bizonyos távolságokra fából épített választófalak voltak. Az őr időnként füttyentett és ha valaki visszafütyült, akkor gyorsan betolt egy ilyen fal mögé. Ilyenkor lépéseket hallottam, valószínűleg egy másik foglyot vittek valahová; ez volt a biztosíték arra, hogy a foglyok soha ne találkozzanak egymással.

"Hogy aludt Szegedi úr?" fogadott Kollár.

"Egyáltalán nem aludtam" válaszoltam.

"Amikor válaszol nekem, akkor minden esetben tegye hozzá, hogy 'főhadnagy úr'. Nem oktatták ki lent, hogy hogyan kell viselkednie? Javasolom, hogy mostantól kezdve tartsa be a szabályokat." Aztán egy kicsit mérsékeltebb tónussal a hangjában hozzátette: "Remélem, hogy megváltoztatta az álláspontját, itt az ideje, az arca már borostás, máris úgy néz ki mint egy öreg fogoly."

"Nincs semmi mondanivalóm".

"Szegedi, mikor fogja belátni, hogy ez a magatartás teljesen haszontalan. Csak gondoljon arra, hogy milyen jövő vár itt magára, ha nem működik együtt velünk."

Ez félreérthetetlen fenyegetés volt, de én nem mutattam semmilyen változást. Több mint egy órát tölthettem vele, ezalatt az idő alatt Kollár átkozott, fenyegetett, szidalmazott, időnként enyhébb tónusban az intelligenciámra hivatkozott. Végül is egy kis szünet után megszólalt:

"Nézze, én teszek magának egy olyan ajánlatot, amit mi nagyon ritkán teszünk. Ha őszintén mindent bevall, biztosítom róla, hogy két napon belül kiengedjük. Viszonzásképpen csak annyit kell tennie, hogy továbbra is küldi jelentéseit Bécsbe azzal a különbséggel, hogy a jelentéseket mi fogjuk elkészíteni. De hozzá kell tennem, hogy most rögtön kell határoznia. Most szabadlábra helyezhetjük, s ezt meg lehet magyarázni azzal, hogy letartóztatása tévedésen alapult. Később már gyanúsnak tűnne."

Meg voltam lepve annak ellenére, hogy tudtam, hogy hogyan szervezték be Jenney Tamást és valamennyire számítottam is egy ilyenfajta ajánlatra. Miután nem válaszoltam azonnal, Kollár azt hitte, hogy latolgatom ajánlatát és megszólalt nagyon kedves hangon:

"Rendben van, tehát kezdjük el."

Vártam egy néhány pillanatot. Félig-meddig féltem az újabb hisztériás kitörésétől, de ugyanakkor élveztem is kitöréseit. Reméltem azonban hogy nem fog nekem ugrani és jól megverni.

"Sajnálom, de nekem semmi mondanivalóm nincs, s Önnek nincs más választása, minthogy szabadlábra helyez" válaszoltam.

"Maga utolsó, arrogáns, fasiszta bűnöző" üvöltötte magából kikelve, "maga azt hiszi, hogy visszaélhet a mi nagylelkű ajánlatunkkal?" Az arca vörös volt és dühében magán kívül volt, ahogy folytatta:

"Ha azt hiszi, hogy az amerikaiak megmentik, nagyon téved. Maga ezt az épületet nem fogja élve elhagyni." Aztán felvette a telefont és rendelt egy kisérőt, hogy vigyen vissza a cellámba. Mielőtt kivezettek odasúgta: "Most van az utolsó lehetősége, gondolja meg magát hétfőig."

Amikor visszavezettek a cellámba, bejött egy őr, amíg a másik az ajtóban maradt. Alaposan megmotozott, aminek semmi értelme nem volt, hiszen egy másodpercig sem voltam egyedül.

Mostanáig elég jól tűrtem az eseményeket. A legrosszabb a hideg volt, különösen éjszaka, de nem vesztettem el erős akaratomat. Másnap, vasárnap az egész napot a cellámban töltöttem és latolgattam a lehetőségeimet. Talán elvesztettem ezt a játszmát, de nem fogok dicstelenül meghalni. Aztán felnevettem, hogy ilyen melodrámai lettem mindössze három napi fogság után, ez olyan nevetséges volt, mintha valamilyen szocialista-realista könyvből származott volna.

Az egyetlen esemény vasárnap egy egyenruhás altiszt látogatása volt. A fal mellett álltam, amikor belépett a cellába és halkan megkérdezte a nevemet és személyes adataimat. Egy nagy könyv volt a kezében és összeegyeztette adataimat. Ez a jelenet minden vasárnap megismétlődött. Az altiszt rendkívül udvarias volt, magatartása majdnem bocsánatkérő. Az első alkalommal hozzátette:

"Tudomásomra hozták, hogy nem kapott kellő utasítást arra, hogy hogyan szólítson meg valakit. Kötelező, hogy megfelelő módon beszéljen és minden esetben hozzá kell tennie: Úr."

Magyarország mindig is osztálytudatos társadalomban élt. A nemes embereket 'kegyelmes' vagy 'méltóságos' jelzőkkel illeték, a középosztály majmolta a felső osztályokat és úr vagy úrnő megszólítást használtak. A parasztokat vagy munkás embereket általában a keresztnevükön szólították. A kommunista hatalomátvétel után ezeket a szokásokat kigúnyolták, ha a továbbiakban valaki használni merte, azt ellenségnek tekintették. A megszólítás új formája az 'elvtárs' volt a párttagok között, nekünk, a többieknek a 'kartárs' jutott. Igaz, hogy a kartárs és elvtárs megszólítást az emberek keverték, már csak azért is mert nem tudták gyakran, hogy ki a párttag.

A későbbi hetekben rájöttem, hogy az 'úr' megszólításnak részben pszichológiai oka volt, hogy ezzel is meggyorsítsák a vallomást. A cél az volt, hogy a fogoly úgy érezze, hogy az ÁVH és az állam mindenhatók, a foglyok legjobb esetben a könyörületükre számíthatnak. Hogy kihangsúlyozzák a kihallgató tiszt hatalmát és a fogoly reménytelen helyzetét, visszatértek ehhez a tradicionális megszólításhoz, amely a múltban bizonyos mértékig aláhúzta egyesek alárendeltségét. Miután a legtöbb tagja az ÁVH-nak munkás vagy parasztszármazású volt, sem ők, sem szüleik nem részesültek 'Úr' megszólításban. Talán költői igazságszolgáltatásnak is tekintették, hogy most ők voltak az 'Urak' s nem azok, akik a múltban lenézték őket. A kihallgatásom alatt gyakran szólítottak Szegedi úrnak, de gúnnyal és megvetéssel a hangjukban.

Hétfőn reggel újból kivezettek a cellámból. A szakállam már erősen nőtt, az ingem piszkos volt, hiszen éjjel-nappal rajtam volt. Meglepetésemre az őr a pincébe vitt le, azt hittem, hogy Kollár szombati fenyegetései szerint most visznek valahova 'megpuhítani'.

Megálltunk egy ajtó előtt, az őr kinyitotta, engem belökött a szobába, ahol egy szokatlanul magas, vékony, dús fekete hajú egyenruhás ember volt. Mögötte egy pódiumon két nagy reflektor állt. Feltételeztem, hogy ki leszek téve ezeknek a nagy fényeknek; hallottam, hogy az ÁVH használt ilyen módszereket, elvakította a foglyokat, hogy jobban megfélemlítse őket.

"Üljön arra a székre."

A sarokba mutatott, a szék szemben volt a reflektorokkal. De aztán egy szekrényből kivett egy állványt és fényképezőgépet és lefényképezett különböző pozíciókban. Utána ujjlenyomatokat és egy tenyér lenyomatot vett. Egész idő alatt udvarias volt, nem úgy mint kollégái. Mindezek után egy őr jött értem, s felvitt a kihallgató szoba irányába, de nem a 333-as számú szobába, hanem a mellette lévőbe, a 331-be.

Az íróasztal mögött ülő személy kitűnő lett volna Lucifer szerepére. Az arcbőre sötét volt, nagy kampós orra volt, hullámos fekete haja fésületlen. Nagy, meredő szemei majdnem hogy kiugrottak arcából. Negyven év körüli lehetett. Egyetlen szó nélkül intett, hogy üljek le, s beletemetkezett az asztalán lévő papírokba. Mereven figyeltem arra gondolva, hogy a külseje is elegendő lenne valakit megfélemlíteni. Néha egy-egy pillanatra rámnézett, aztán egy nagyot nevetett és megszólalt:

"Ugye meg van ijedve?"

Ahogy hallottam a nevetését, összeszedtem magamat és így válaszoltam:

"Nincs okom arra, hogy megijedjek."

"Ennek örülök" mondta "ez egy jó jel, arra mutat, hogy végre megértette a helyzetét. Én azt hiszem, hogy mi jól ki fogunk jönni egymással, kedves Szegedi úr. Maga mindent bevall és én biztosíthatom, hogy jelenléte itt nagyon is tűrhető lesz. S ha már itt tartunk, hogy van megelégedve a koszttal?"

"Szenzációs" válaszoltam gúnyosan.

"Örülök, hogy nem vesztette el a humorérzékét. Felhívom a figyelmét arra, hogy egészen más minőségű koszt is kapható, teljesen magától függ, hogy melyiket fogja enni."

"Engem nem túlságosan érdekel az étel minősége" válaszoltam hűvösen, annál is inkább, mert amióta behoztak teljesen elvesztettem az étvágyamat.

"Nézze, a mi kedves vendégeink kezdetben nem esznek sokat, de egy idő után maga is vissza fogja nyerni étvágyát és jobb kosztot fog kérni. Biztosíthatom róla."

Ezek várhatnak ítéletnapig, gondoltam, ha azt hiszik, hogy én szívességet fogok kérni tőlük. Mindez alatt próbáltam visszaemlékezni, mert ez a kihallgató, nem tűnt teljesen ismeretlennek. De a következő megjegyzése segített.

"Maga pedig szereti a jó ételeket és utána egy jó eszpresszót, így van?" kérdezte.

Ebben a pillanatban rájöttem, hogy ő volt 'Lajos', aki közvetlenül Mia és mellém ült, amikor a Miniatűr eszpresszóban voltunk s előtte egy rózsadombi vendéglőben vacsoráztunk, ahol Kollárral együtt figyeltek bennünket.

"Rendben van, térjünk a tárgyra."

Egy ív papírt tett maga elé és elkezdett valamit írni.

"A neve?"

"Szegedi Sándor."

"Hol és mikor születetett?"

"1921 december 21-én Beregszászon."

"Tagja a Pártnak?"

"Nem vagyok."

"Nem tagja a pártnak", ismételte Fullér, ahogy lassan leírta.

Aztán feltette ugyanazokat a kérdéseket, mint Kollár, de én mindent továbbra is tagadtam.

"Én nem bánom" mondta. "Én mindent leírok, s ezek a papírok mind a bíróság előtt lesznek. A bíróság fogja látni, hogy dr. Szegedi Sándor semmit nem bánt meg, a magatartása bizonyítja, hogy változatlanul ellensége a Népköztársaságnak s maga ezt nagyon meg fogja bánni. Remélem tisztában van vele, hogy a szocialista törvényesség elveinek megfelelően a bíróság figyelembe veszi a vádlott magatartását."

Nyilván ez az oka, gondoltam, hogy a vádlottak gyakran többet vallanak be mint amit elkövettek, legalábbis ilyen hírek keringtek. De én egy pillanatig sem haboztam, még jobban el voltam tökélve, hogy nem működöm közre, annál is inkább, mivel most már úgy tűnt, hogy valószínűleg nem lesz fizikai bántódásom.

A jelentés nem volt túl hosszú, rövidebb volt mint egy oldal.

A kihallgató átnyújtotta az ívet.

"Üljön le a kis asztalhoz a sarokban, olvassa el és írja alá."

Megpróbáltam gyorsan olvasni, de nem akartam semmit sem elmulasztani. A tetején ez volt: 'Belügyminisztérium, Államvédelmi Hatóság, Kémelhárító Főosztály.' Az aláírás: "Fullér Lajos százados, Főnyomozó." Miután aláírtam a jegyzőkönyvet Fullér leküldött a cellámba.

Kora délután lehetett, amikor ismét felkísértek Fullér százados szobájába. Felállt az asztalától, intett, hogy kövessem és elhagytuk a szobát. Nem úgy mint az őrök, Fullér meg sem érintett, de teljesen a közelemben maradt. A hangulat nem volt olyan feszült mint korábban, s így egy kicsit több alkalmam volt megfigyelni az épületet. A folyosó igen hosszú volt, egyik oldalán nagy párnázott szárnyas ajtók sorakoztak, a másik oldalon rendes méretű ablakok, de tejüveggel. Nem láttam a végét a folyosónak, mert több helyen volt megszakítva a fából készült elválasztó falakkal, amiken kisebb ajtók vezettek keresztül. Minden ilyen elválasztó falnál megálltunk, Fullér füttyentett, mint az őrök. Ha nem volt válasz, kinyitotta a keresztülvezető ajtót és tovább mentünk. Nyilván nagyon fontosnak tartották, hogy a foglyok soha ne találkozzanak össze, ez különösen azokra vonatkozott, akiket ugyanabban az ügyben tartóztattak le. De pszichológiai okai is voltak ennek az elkülönítésnek. A külvilágtól való teljes elválasztás csak megerősítette a fogoly félelmét, jelezte a hatóságok abszolút hatalmát és azt, hogy teljesen rájuk voltunk utalva.

A folyosó végén jobbra kanyarodtunk és beléptünk egy szobába, ahol már volt hat vagy nyolc ember. Azonnal feltűnt, hogy a szoba milyen szépen volt berendezve, keleti perzsaszőnyegekkel és elegáns bútorokkal. A nagyméretű faragott íróasztal mögött ült egy nagyon jól öltözött, jó külsejű, kissé kopaszodó 45 év körüli ember. A többiek szintén civilben voltak, viszonylag jól öltözötten, de nem olyan választékosan, mint az íróasztal mögött ülő.

"Foglaljon helyet kedves barátom" mondta mosolyogva. Én Keszthelyi József őrnagy vagyok. És most, hogy túl vagyunk a formaságokon, hadd kérdezzem meg, hogy érzi itt magát közöttünk?"

"Figyelembe véve, hogy az Államvédelmi Hatóságon vagyok, köszönöm, meglehetősen jól vagyok" mondtam könnyedén. Ahogy meghallották a válaszomat, mindnyájan nagy nevetésbe törtek ki. Az egyikük megjegyezte:

"Természetesen azt hitte, hogy mi mindnyájan durva, kegyetlen emberek vagyunk, akik áldozataikat halálra kínozzák."

Nem tudtam, hogy mit válaszoljak, s egy bizonytalan mozdulatot tettem.

"Emlékeztetem" mondta az őrnagy, "hogy a törvény mindnyájunkra vonatkozik és nem lesz semmiféle bántódása. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy túljárhat az eszünkön, miután elegendő bizonyíték van a kezünkben a maga bűnössége mellett. És figyelmeztetem, hogy a mi hatalmunk nem fog megszűnni maga fölött azután sem, hogy elítélték, mert a börtönök is a mi hatáskörünkbe tartoznak, s ezért nem ajánlom, hogy kihívjon bennünket maga ellen. A bánásmód, amiben itt része lesz, a magatartásától függ. Azt hallom, hogy maga minden vádat tagad. Itt van az ideje, hogy a józan esze felülkerekedjen és mondjon el mindent, amit tud."

"Nincsen semmi mondanivalóm."

Az egyik fiatal tiszt dühösen közbeszólt: "Mikor fogja már tudomásul venni, hogy az életének egy szakasza lezárult. Ha segíteni akar magán, akkor tegyen vallomást. Ha nem, akkor vessen magára. Nos, fog vallani?"

"Sajnálom" válaszoltam "de nincs semmi bevallani valóm."

Ez a beszélgetés ilyen hangnemben tartott még legalább egy fél óráig, utána visszavezettek cellámba. Ettől kezdve Fullér naponta kihallgatott, a maga különös stílusában. Időnként barátságos volt, fitogtatta tudását az irodalomban és történelemben, annak ellenére, hogy tájékozottsága nagyon felületesnek tűnt. De más alkalmakkor elvesztette a türelmét, a legválasztékosabb jelzőkkel és testi fenyítéssel fenyegetett, amitől már nem féltem különösebben, mert úgy tűnt, hogy ezt valóban abbahagyták. Néha bejött Kollár, s ilyenkor szerepet játszottak, egyik a jóságos volt, a másik a könyörtelen. Kollár mindig fenyegetett, de amikor elment, Fullér megnyugtatott, s biztosított róla, hogy jobb ha vele vagyok kapcsolatban, mint Kollárral.

Egyik alkalommal, amikor Fullér ismét elvesztette a türelmét, felkapott az íróasztaláról több ívet, az orrom alá tartotta, s közölte, hogy ezek tartalmazták Jennei Tamás vallomását, ami rám nézve igen terhelő volt. Nap mint nap folytatódott ez az eszmecsere, Fullér mindent papírra vetett, én pedig kötelességtudóan aláírtam.

Már legalább négy hete voltam az ÁVH fogságában, amikor egy napon a kulcs megfordult a zárban. Én kötelességszerűen a falhoz álltam. Valaki beléphetett a cellába, aztán az ajtó becsapódott. Hátranéztem, s legnagyobb meglepetésemre egy másik fogollyal találtam magam szemben. Kezet fogtunk, "Horváth Boldizsár vagyok" mondta. Sötétbőrű volt, azt hittem, hogy cigány, de aztán rájöttem, hogy többnapos szakálla keltette ezt a benyomást. Az arca nagyon sovány volt, elmondta, hogy most hozták vissza a kórházból ahol gyomorfekélyét kezelték. Öt hónappal ezelőtt tartóztatták le, folytatta, mert iratokat hamisított, hogy egy korábbi kapitalista elkerülje a kitelepítést Budapestről. A tárgyalására minden nap sor kerülhet, de biztosat nem tudott.

Jól esett végre valakivel beszélgetnem, jóllehet biztos voltam benne, hogy nem igazi fogoly, hanem államvédelmi tiszt, akit rám akarnak építeni. Nem volt sok értelme egy cellatársat adni, amikor a folyosókon mindent elkövettek, hogy még véletlenül se ütközzem másba. Sok ilyen történetet hallottam, s el voltam rá készülve. A beszélgetésünk folyamán végül is megkérdezte, hogy én miért vagyok bent. Elmondtam neki, hogy kémkedéssel vádolnak, de teljesen ártatlan vagyok. Társalgásunkat megszakította az ebéd. Nem akartam hinni a szemeimnek, hogy milyen jól elkészített ebédet kapott a cellatársam. Nagy darab sült csirke, krumpli, saláta és kompót volt a menüjén.

"Ez a diétás menü" magyarázta cellatársam. "Orvosi rendeletre adják, vagy a kihallgató tiszt engedélyével. Ezenkívül van egy 'állandó menü' ami majdnem olyan jó mint a diétás."

Elmagyarázta, hogy ezt azért tudja, mert az előző cellatársa ezt az 'állandó menüt' kapta. Megkérdeztem, hogy megkínozták-e. Azt válaszolta, hogy senki nem nyúlt hozzá, sőt állítólag egy őr azt mondta neki, hogy ha hívják, hogy egy foglyot vigyen vissza a cellájába a kihallgatótól és úgy tűnik, hogy a foglyot bántalmazták, nekik parancsuk van arra, hogy ilyen foglyot ne fogadjanak el, mert a fizikai bántalmazás a leghatározottabban meg van tiltva. Ez az információ, annak ellenére, hogy nem a legmegbízhatóbb forrásból származott, csak megerősítette elhatározásomat, hogy nem vallok. Még ha évekig is tartanak itt, én nem fogok vallani. Mindennek ellenére kétségeim voltak a szocialista legalizmusról, mert a törvény szerint 48 órán belül vádat kellett volna emelniük ellenem, vagy szabadon kellett volna bocsájtani.

Horváth Boldizsár talán két hetet töltött velem. Sok mindenről beszélgettünk, én vigyáztam minden szavamra, amikor a napi kihallgatásomról esett szó. Említettem neki, hogy azt kívánják tőlem, hogy valljam be, hogy kaptam két levelet Bécsből, egyiket egy Hippig nevűtől, a másikat pedig egy Bécsben élő Ábrányi nevű újságírótól. Hozzátettem, hogy én ezeket a neveket soha nem hallottam.

Már második hónapja voltam az ÁVH fogságában. Újból és újból Fullér százados felhozta a leveleket, de én kategorikusan tagadtam, hogy bármilyen levelet kaptam volna. Egyik ilyen dühös kirohanása után rám üvöltött: "Maga ismételheti ezt a hamis történetet a cellatársának, de nem nekem!" Ez természetesen csak bizonyította, hogy Horváth Boldizsár nem fogolytársam volt, hanem egyik álcázott ügynökük.

Fullér gyakran érdeklődött a kosztom felől, mintha nem tudta volna, hogy milyen minőségűt kapok. Azt hiszem azt várta, hogy kérjem tőle a jobb fajta kosztot, aminek kiutalása a hatáskörébe tartozott. Annak ellenére, hogy gyomorfájdalmaim voltak, egy szóval sem kértem jobb bánásmódot. Időnként egy fehérköpenyes orvos jött be a cellába, s amikor valamilyen fájdalomcsillapítót kértem gyomorfájásom ellen, másnap Fullér gúnyosan megjegyezte: "Hallom, hogy gyomor panaszai vannak, és csak, hogy bizonyítsam, hogy miféle szervezet vagyunk, elküldöm a kórházba, hogy megvizsgálják."

"Én nem vagyok annyira beteg" válaszoltam "ez csak az időt fogja húzni."

"Boldog lehet" válaszolta. "Így legalább tovább fog élni. Remélem tisztában van azzal, hogy a kémeket felkötik."

Ez volt az első eset, hogy Fullér halálbüntetéssel fenyegetett. Nem is tudom pontosan megmagyarázni az okát, de valahogy nem féltem a haláltól, annak ellenére, hogy tudtam, hogy sok olyat végeztek ki, akik a Szabad Európa Rádiónak dolgoztak. Azt is tudtam, hogy annak ellenére, hogy én mindent tagadtam, Rodolfo vallomása előttük volt. Az a megvetés, amit letartóztatásom előtt éreztem a kommunistákkal szemben, a börtön falain belül erős makacssággá változott, mert ebben a helyzetben csak így tudtam megvetésemet kifejezni. Ahogy az idő múlt, belenyugodtam a sorsomba, a bebörtönzésembe. Valami csodában reménykedtem. Egy háborút leszámítva csak azt remélhettem, hogy a rendszer enyhülni fog, de ez az evolúció sok évig tarthat. A változások, különösen a Nagy kormány által életbeléptetett 'szocialista törvényesség' biztató volt, ugyanakkor tudtam, hogy a rendszer minden pillanatban újból Sztálinistává változhat. Józanabb pillanataimban nem vártam, hogy háború törjön ki, és ha nem kötnek fel, akkor hosszú évekre kell számítanom a börtönben.

Mintha az idő megállt volna, különösen a hétvégeken, amikor nem törődtek velem. Már korábban megvonták tőlem az olvasni valót. A második és utolsó könyv amit kaptam Aczél Tamás írása volt, a 'Budapesti Tavasz'. Gyakran visszaemlékeztem a könyvre, nem a tartalma miatt, ami enyhén szólva nevetséges volt, hanem azért mert ismertem Aczélt, aki ünnepelt kommunista volt. Munkatáborban találkoztam vele, ahol gyakran olvasta fel nekünk költeményeit. Tehetséges költő volt. Középosztálybeli családból származott, olykor felolvasott részleteket az apjától kapott levelekből, amelyek visszatükrözték a fiához fűződő ragaszkodást. A levelekből kicsengett optimizmusa, ami a háborút illette, s gyakran jósolta a Nyugat győzelmét; tudtuk, hogy számunkra ez volt az egyetlen menekülés.

De a 'Budapesti Tavasz' nem tükrözte vissza Aczél családi életét, pedig olyan önéletrajzféle volt. A hős (a szerző lehetett) egy fiatal, munkáscsaládból származó ember volt, aki olyan sikereket ért el a 'népi demokráciában', ami elképzelhetetlen lett volna bármilyen más rendszerben. Ez ugyanaz az Aczél Tamás volt, aki egy szerető középosztálybeli zsidó apának volt a fia? Még a múltját is elárulta, csak hogy betolakodhasson az új uralkodó osztályba! Arra is visszaemlékeztem, hogy egy alkalommal, csak egy néhány hónappal a háború után találkoztunk véletlenül a földalattin és szó szerint ezt mondta: "Én öntudatos Marxistává váltam". Soha többé nem találkoztunk, de a neve gyakran bukkant fel a sajtóban. Lenin díjat is kapott a Szovjet Uniótól, ez volt a legmagasabb elérhető kitüntetés. Mi tette ilyen szűklátókörűvé, hogy kiszolgálja ezt a kegyetlen rendszert? Talán a híresség, hiuság, vagy talán meggyőződés? Az utolsót nehéz volt elhinni. Egy tanult, tehetséges középosztálybeli költőnek látnia kellett a rendszert teljes meztelenségében, amelyik a legsúlyosabban a középosztályon ütött. Ennek ellenére sokan közülük boldogan kiszolgálták a rendszert és társutasokká váltak.

Egy másik láthatatlan ellenséggel csatáztam magamban, ami tudom, hogy sok áldozatot követelt azok közül akik az ÁVH markaiban voltak. Ez az az illúzió volt, hogy a rendszer megdönthetetlen és az egyetlen remény a velük való együttműködésből fakadhat. Egyik taktikájuk az volt, hogy említettek valamilyen jelentéktelen epizódot az ember életéből, ami azt a benyomást kelltette, hogy ha ezek még ilyen kis jelentéktelen dolgokat is tudnak, akkor nyilván minden részletet is ismernek. A legtöbb esetben ez a taktika be is vált. Később tudtam meg, hogy Taszira (Atkári Arisztid) olyan hatással voltak, hogy három napon belül mindent bevallott. Még azt is elmondta, amiről az ÁVH-nak fogalma sem volt, például, hogy egy alkalommal egy vidéken élő idősebb nagynénjének segített eladni néhány Napóleon aranyat, amiből az az életét tengette. Ez a tevékenység súlyos gazdasági bűncselekménynek számított. Egy rövid ideig én is beleestem ebbe a hitbe, de én olyan makacs voltam mint egy öszvér és leküzdöttem ezt a gyengeséget. Taszi védelmében meg kell jegyeznem, hogy én viszonylag kedvezőbb helyzetben voltam, mert én próbáltam magam trenírozni arra az esetre ha letartóztatnak, s erre volt másfél évem.

Csak járkáltam a cellámban fel és alá a két fából készült priccs között, amelyek bele volt építve a cement padlóba. Amikor a hideg nem volt kínzó, akkor leültem a priccs sarkára és a mintákat tanulmányoztam a cement padlóban, amibe kavicsok voltak belekeverve, s utána felfényesítve. Egy táncost láttam a szmokingjában, egy szakállas Lenin figurát, egészen beleéltem magamat ezekbe az illúziókba. Gyakran úgy éreztem, hogy elvesztem az eszemet. Az az érzésem, hogy ebben a kegyetlen környezetben ez sokszor megtörténhetett. Gyengének éreztem magam. A koszt ehetetlen volt, azon a fél kilónyi barna kenyéren tartottam fenn magam, amit naponta adtak. Álmodoztam a Miával töltött időkről, de tisztában voltam azzal, hogy talán soha többé nem láthatom.

Egyik alkalommal amikor a Fullér szobájában voltam, a telefon szólt. Fullér dühösen válaszolt: "Adja vissza neki, s informálja, hogy az illetőnek nincs szüksége meleg ruhára." Aztán felém fordult és indulatosan megjegyezte:

"A barátnőjének több esze lehetne, semmint hogy meleg ruhát hozzon egy kémnek. Ha ezt folytatni találná, ő is itt fog kikötni."

Nem tudtam válaszolni. Mia gesztusa teljesen meghatott. Ide mert jönni, ebbe a hírhedt intézménybe, ahova soha senki nem megy önként. Kockára tett mindent, szabadságát, mindent értem. Oh Istenem, ha még egyszer megsimogathatnám a haját...

Az őr megragadta a karomat és elindultunk, de nem a szokásos úton a kihallgatóm szobája felé, hanem kifelé az épületből azon az úton, ahogy ide hoztak.

"Tudja, hogy kórházba megy?" kérdezte az őr.

"Most már tudom, de fogalmam sincsen róla, hogy miért, én nem vagyok beteg."

Kiléptünk az épületekkel körülkerített udvarba, ahol egy nagy szürke fedett teherautó állt. Az őr kinyitotta az autó hátsó ajtaját, s ahogy beléptem, rádöbbentem, hogy ez egy mozgó börtön volt. A nagy teherautó kis cellákra volt osztva, egy-egy olyan kicsi volt, mint egy öltözőszekrény. Az egyiknek az ajtaja nyitva volt amin az őr betuszkolt. Belül teljesen sötét volt, egy kis pad volt keresztben, ahova ülhettem, de az egész cella olyan kicsi volt, hogy a hideg bádog minden oldalról hozzámért. Volt egy szellőztető nyílás az ajtó felső részén, de kívülről be volt zárva. Szép napos, de hideg késő őszi nap volt, rajtam az a vékony öltöny volt, amiben egy meleg szeptemberi napon letartóztattak, s remegtem a hidegtől ebben a koporsószerű cellában.

Az autó ott állt még talán egy fél óráig. Közben több ízben hallottam lépéseket, ajtócsapkodást, nyilván újabb foglyokat hoztak be. Azon gondolkoztam, hogy vajon ugyanabban a betegségben szenvednek-e mint én, de amiről nekem különben fogalmam sem volt.

Észrevettem, hogy az utolsó néhány héten Fullér százados egyre unottabban hallgatott ki. Feltette a szokásos kérdéseket, én tagadtam minden vádját. Mindezt szorgalmasan jegyzőkönyvbe vette amit velem minden alkalommal aláíratott. Kollár hadnagy bejött egy néhányszor, a magatartásából nyilvánvaló volt, hogy szenvedélyesen gyűlölt. A feljebbvalói nyilván rossz néven vették, hogy ennyi idő alatt sem tudtak megtörni. Érdekes, hogy Kollár, aki nem lehetett több mint 25 éves, volt a csoport vezető, s Fullér százados aki legalább negyven éves volt, Kollár alá tartozott. A sorok között észrevettem, hogy nem kedvelték egymást. Egy alkalommal Kollár egyenruhában jött be, de nem a szokásos elegáns tiszti ruhában, hanem nehéz posztóból készült durva ruhában, hatalmas pár csizmával a lábain. A zubbonyán az egyik arany gomb hiányzott, nyilván röviddel előbb szakadt le, s Kollár egy fogpiszkálóval pótolta. Talán azt hitte, hogy a durva ruhában és nehéz csizmában kissé öregebbnek fog látszani, így több tekintélyt tud gyakorolni. De az egész látvány nevetséges volt. Olyan, mint amikor egy tejfelesszájú fiatal ember felveszi a csatából hazatért apjának az egyenruháját. Az arany gombot helyettesítő fogpiszkáló még komikusabbá tette a helyzetet. Amikor kilépett a szobából, ránéztem Fullérra, akinek minden jel szerint nehezére esett uralkodni magán. Egy néhány pillanat múlva nevetni kezdett, de még mindig nevetve figyelmeztetett:

"Ne tévessze meg magát a hadnagy úr fiatalos megjelenése, nagyon is kemény legény, s maga még nagyon meg fogja bánni, hogy nem tett beismerő vallomást, amikor ő volt a kihallgatója."

Fullér százados nagyon szerette volna bizonyítani, hogy ő lesz az aki engem meg fog törni, s így bizonyíthatja, hogy eredményesebb kihallgató, mint Kollár volt. Időnként célzott is rá, hogy a vele való együttműködésem segíteni fog rajtam. Kollár módszere durva és visszataszító volt, de annak ellenére, hogy sokat fenyegetett veréssel, soha egy ujjal sem ért hozzám.

Nem voltam egyáltalán biztos abban, hogy kórházba visznek. Azt hittem, hogy valamilyen vidéki ÁVO börtönbe visznek, ahol valamilyen újabb módszerekkel fognak megtörni. A hidegtől nagyon szenvedtem, de teljesen eltökélt voltam, hogy továbbra sem adom meg magam.

A teherautó végül is megmozdult. A zajokból próbáltam megállapítani, hogy merre is járhatunk. Villamosok csilingelése, autók kürtjei hallatszottak, de ezek jöhettek a város bármelyik részéből. A fülkém hajszálvékony repedésein keresztül bejött a napfény. Gyakran láttam korábban ilyen nagy, zárt, szürke teherautókat a főváros utcáin, de soha nem gondoltam arra, hogy ezek rabokat szállítanak. A járókelőknek most sem lehetett fogalmuk arról, hogy ebben a teherautóban emberek még állatokhoz sem méltó módon vannak bezárva, s akiknek egy része nyilván soha nem fog kiszabadulni...

Egy órányit utazhattunk, amikor az autó megállt. Néhány perccel későbben valaki kinyitotta a cellám ajtaját és kitántorogtam félig fagyottan. Amikor néhány pillanat múlva a szemeim hozzászoktak a ragyogó napsütéshez, láttam, hogy egy újabb udvaron vagyunk, amelyik körül van véve magas, szürkére festett épületekkel. Az épületeken rendes nagyságú ablakok voltak, mindegyik tejüveggel és vastag vasrácsokkal felszerelve. Egy őr karon fogott és bevezetett az épületbe. Belül a falak fehérek voltak, ugyancsak fehérre festett ajtókkal és érezni lehetett a kórházak jellegzetes szagát. Az őr megállított és megparancsolta, hogy forduljak a fal felé, ahogy a cellámban is kellett. Hallottam, hogy az őr elment, megpróbáltam jobbra és balra lesni, de senkit nem láttam a fehér folyosón. Rövidesen lépéseket hallottam de nem olyanokat, amilyenekhez szokva voltam amióta fogságban voltam. Ahogy a lépések irányába néztem, megdöbbenve láttam valakit teljesen olyan ruhában, mint amilyent az auschwitzi rabok hordtak. Még a legvadabb lidércálmomban sem hittem, hogy ilyen egyenruhát fogok látni valakin, hacsak nem egy moziban. Később megtudtam, hogy a közbűncselekménnyel vádolt rabok a szokásos daróc ruhát viselték, de hogy a politikai foglyokat még jobban megalázzák, azoknak az auschwitzi haláltáborok egyenruháját kellett viselniök. Ez dióhéjban jellemezte a kommunista rendszer brutalitását, a széles sötétkék és fehér csíkok, mintha közös jelképei lettek volna a fasiszta és kommunista rendszernek. Azok a lépések, amiket hallottam, abban különböztek az eddig hallottaktól, hogy gyorsak és igyekvők voltak. Ezek az úgynevezett "házimunkások" voltak, szintén rabok, akiktől az őrök elvárták, hogy siessenek, nem úgy mint ők, akik általában lassan csoszogtak. Gyakran gondolkodtam azon, hogy milyen mentalitású emberek mennek el börtönőrnek. Miért is választja ezt valaki alkotó munka helyett, nem is beszélve arról, hogy munkaidejük alatt gyakorlatilag ők is be vannak börtönözve. De valószínűleg kompenzálják magukat azzal a brutális hatalommal, amit a foglyokon gyakorolnak.

Egy kis idő múlva egy másik őr jött értem. Fehér kabátban és papucsban volt, csak a tányérsapkája mutatta, hogy az őrök közé tartozik. Elvezetett az egyik fehér ajtóhoz a folyosón, kinyitotta, s amint beléptem, bezárta az ajtót mögöttem. Ez is egy börtöncella volt, tiszta, de ha lehet még kisebb, mint a Fő-utcai ÁVH börtönében. A két fehérre festett faágy a padlóba volt itt is erősítve. Az egyik sarokban volt a WC csésze, de ülő deszka nem volt rajta. Ezen kívül volt még egy ütött-kopott kis fém éjjeliszekrény a cellában. A mennyezet közepén volt egy villany égő, de nem volt meggyújtva és nem volt a fekvőhelyén lévő rab szemébe irányítva, mint az ÁVH börtönében. Az ajtó mellett a falon egy csengőgomb volt. Aztán hallottam, hogy kulcs fordult a zárban, korábbi parancsoknak megfelelően gyorsan a falhoz álltam, a cipőm hegye érintette a falat, fejemet leszegtem és kezeimet hátra tettem. Nem láthattam, hogy ki lépett be a cellába, de alig tudtam palástolni megdöbbenésemet, amikor egy kellemes női hang megszólalt:

"Itt nem kell a falhoz állnia, ez kórház. Rövidesen fog kapni tiszta ágyneműt és tiszta fehérneműt. Vesse meg az ágyát, feküdjön le és pihenjen."

Hosszú hónapok óta ez volt az első eset, hogy valaki emberi módon szólt hozzám. Megfordultam és ránéztem. 30 év körüli, molett nő volt, fehér köpenye alól kilátszott az ÁVH egyenruhája. Egy pillanatra tekintetünk összekapcsolódott. Meleg barna szemei voltak, de lehet hogy csak képzelődtem. Minden esetre jóleső érzés volt, hogy nem mindenki volt olyan elvetemült, mint az eddigi őreim és kihallgatóim.

Néhány perccel később az ajtó megint kinyílt, egy fogoly egy őr kíséretében lépett be, tiszta ágyneműt és fehérneműt hozott, aztán szó nélkül elmentek. Gyorsan megvetettem az ágyat, felvettem a durva anyagból szőtt de tiszta alsónadrágot és inget és lefeküdtem. Micsoda különbség! Az ÁVO-nál lévő cellámban nem volt lepedő az ágyon, csak egy szalmazsák és két takaró, amelyek annak ellenére, hogy vékonyak voltak, rendkívül súlyosnak tűntek a portól és piszoktól. Az alsóruhámat már hetek óta nem cserélték ki. A szabályok szerint minden szombat délelőtt forró zuhanyt és tiszta fehérneműt kellett kapni a foglyoknak. De miután engem csaknem minden szombaton is kihallgatásra vittek, elestem ezektől a kedvezményektől. De szerencsére többnyire elmulasztottam a szombat délelőtti borotválást is. A borbély egy nyomorult szadista volt, aki osztályharcát borotvájával vívta, a borotválás után rendszerint több sebből véreztem. A munkáját kisebb piszkos megjegyzésekkel fűszerezte. A külvilágban nyilván egy senki volt, de itt bent szakaszvezető volt és borotvájával hatalmat gyakorolt. Egy alkalommal, amikor már többhetes szakállam volt, Fullér primitív humorával így fogadott: "Nézzük csak, maga Jézus Krisztus van itt". Nyilván nagy szakállamra utalt, amit én nem láttam csak tapintani tudtam. Fogságom alatt tükröt egyetlen alkalommal sem láttam.

A kórházban a cellám fűtve volt, az ágyam tiszta, és este amikor az őr kívülről eloltotta a villanyt, beszólt: "Jó éjszakát."

Ez már túl sok volt! Valaminek történni kellett a külvilágban, különben miért bánnának ilyen módon velem? Hosszú idő után először zavartalanul átaludtam az éjszakát. A lámpa nem világított a szemembe és a szadista őrök nem rugdalták a cella ajtaját percenkint.

Másnap reggel az ajtó nyílt és ugyanaz a fogoly, akit előző nap láttam igyekezve sietni, jött be. Hozott magával egy vödör forró vizet, az ágyam alól kihúzott egy bádog lavórt, s megtöltötte. Az őr nem volt mellette, nyilván kint állt. Gyorsan elmondta, hogy büntetésének utolsó 2 évét tölti itt és még néhányad magával, mint házi munkások, ők végeznek minden fizikai munkát. A beteg foglyok nagy termekben feküsznek, csak egy néhány ilyen kis cella van, folytatta, amelyekben olyanok vannak, mint én, akiknek az ügye még vizsgálat alatt van.

"Nagyon megvertek?" kérdezte.

"Nem" válaszoltam.

"Nem is tudod, hogy milyen szerencsés vagy" és gyorsan kisietett a cellából.

Reggelire egy jó tejeskávét kaptam egy darab friss kenyérrel. A korábbi tapasztalataimhoz mérve, ez a hely szanatóriumnak tűnt.

Délelőtt egy fiatal orvos jött be egy néhány rab orvos kíséretében, akik őrnagy úrnak szólították. Megkérdezte, hogy mi a panaszom, közöltem, hogy nincs semmi panaszom, leszámítva egy időnkénti kisebb gyomorfájást. Megvizsgált, és elmentek minden megjegyzés nélkül. Ezután felöltöztem, s hosszú idő óta a viszonyokhoz képest jól éreztem magam.

Már kora reggel óta állandó harangozást hallottam. Az ablakhoz léptem, amelyben fémmel átszőtt tejüveg volt. Kilincs nem volt az ablakon, csak kulccsal volt nyitható. Megpróbáltam kitárni és legnagyobb meglepetésemre kinyílt. Egy udvarra láttam, amelyiknek három oldala épületekkel volt körülvéve, a negyedik oldala egy magas fal volt, minden szürkére festve. Felléptem az ablak párkányra, hogy jobban láthassak ki és akkor megértettem, hogy a harangok miért szóltak szinte megállás nélkül. A fal mögött volt a Kerepesi-úti temető, a legnagyobb a fővárosban, ahol temetési szertartások állandóan folytak. Ekkor jöttem rá, hogy a hírhedt gyűjtőfogházban vagyok, amit eredetileg közbűnözők számára építettek. Óvatosan bezártam az ablakot, s reméltem, hogy senki sem fogja észrevenni, hogy nincsen kulccsal bezárva. Nem tudtam megállni, hogy néhányszor ki ne pillantsak a világba, még ha temetőre is láttam.

Délután lehetett, amikor menetelő lépések zajára lettem figyelmes. Óvatosan kinéztem az ablakon a rácsok között, s a legnyomasztóbb látvány tárult elém. Az udvaron nők sétáltak körben auschwitzi stílusú ruhájukban, kezük a hátuk mögött, fejük kötelességszerűen leszegezve. Elég közel voltak ahhoz, hogy láthassam szomorú, kifejezéstelen arcukat. Hirtelen olyan gyűlölet vett erőt rajtam a kommunisták iránt, amit nehéz leírni. Mennyi anya, feleség, szerelmes van közöttük? Vajon mire gondolnak? Férjeikre, szerelmeikre, szüleikre vagy gyerekeikre? Ahogy elnéztem őket élettelen arcukkal a köröket róni, az volt az érzésem, hogy a szomszédos temetőben nem csak a halottak lelki üdvéért harangoznak, hanem ezeket a szerencsétleneket is gyászolják. Ez a látvány, úgy éreztem, hogy jelentéktelenné tette az én nyomorúságos helyzetemet. Tele gyűlölettel arra gondoltam, hogy csak keveset tettem ennek a kegyetlen rendszernek az aláásásáért, nem írtam eleget a Szabad Európa Rádió számára a politikai foglyok helyzetéről. Milyen kár, gondoltam, hogy a nyugati politikusok, akik időnként kötelességszerűen elítélik a kommunista rendszert, nem látják ezt a jelenetet. És ahogy álszenten büszkék, hogy Európában béke van, nem is tudják elképzelni, hogy ez nem béke, ez háború. Háború, ahol egy felfegyverzett maroknyi elnyomó büntet ártatlan embereket, csak azért mert szabadság után vágynak. Aztán a lépések hangja elcsöndesült, nyilván visszavezették a foglyokat a celláikba. Vacsorát elég jót kaptam, de nem volt étvágyam. S amikor a villanyt eloltották sokáig nem tudtam elaludni.

Hirtelen ajtócsapkodásra ébredtem. Kint még sötét volt, s amikor a cellám ajtaja kitárult, két fogoly egy hordágyon egy sápadt, élettelen fiatal embert hozott be. Az ajtóban egy őr állt. Amikor a két fogoly óvatosan áttette a hordágyról az üres priccsre az élettelen testet, láttam, hogy a talpán alvadt vér volt. Az őr valamiért hátralépett az ajtóból, s gyorsan megkérdeztem:

"Mi történt vele?"

"Az ÁVH-ról hozták. Mindkét csuklóján felvágta az ereit valamilyen üvegdarabbal."

Az őr ismét megjelent az ajtóban, utasított, hogy tartsam a szememet a cellatársamon, aztán elmentek, s a kulcs fordult a zárban. A villany még mindig égett, hozzáléptem. Harminc éves lehetett, izzadt dús haja a homlokába hullott, kis vékony bajusza volt. Nagyon mélyeket lélegzett. Mindkét csuklója be volt kötve, s a kezein is vérfoltok voltak. Rátettem a kezemet a homlokára, hirtelen rándult egyet, kinyitotta a szemeit, amikben hihetetlen félelem tükröződött.

"Maradj nyugton" suttogtam. "Minden rendben lesz, én bajtársad vagyok és itt maradok veled. Csak nyugodj meg és próbálj aludni."

Valami halvány értelmet láttam a szemeiben, talán pillanatnyilag felébredt súlyos ájulásából. Talán megértette a szavaimat, de tagadóan rázta a fejét, mint aki nem akarja a vigasztalást hallani, mint aki nem is akar élni. Megpróbáltam ismét megnyugtatni, de nem sok sikerrel. Lerúgta magáról a takarót, én ismét betakargattam. Az ajkai ki voltak cserepesedve, s megkérdeztem, hogy akar-e vizet. A válaszát meg sem tudtam érteni, de szomjasan magához ragadta a vízzel telt csajkát, miközben a fejét tartottam. Sokat ivott és utána hátradőlt, teljesen kimerülten. Ismét betakartam, reméltem, hogy most már meg fog nyugodni, a priccsem szélére ültem és onnan figyeltem. A súlyos légzés lassan alábbhagyott és végül is elaludt.

Később egy fogoly orvos bejött, megvizsgálta, s azt mondta, hogy minden rendben lesz.

Ez végre jó hír volt. Én is ki voltam merülve, s reméltem, hogy talán fogok tudni aludni. De néhány perc múlva szerencsétlen bajtársam felhördült, testét vadul felemelte, attól féltem, hogy a fejét bele veri a falba.

"Vizet, vizet" ezek voltak az első érthető szavak tőle.

Megitattam és lassan ismét megnyugodott. Én is lefeküdtem, de nem tudtam elaludni. Még mindig előttem voltak a sétáló nők szomorú arcai és most még ez a fiatalember, akit itt vívja élet-halál harcát.

Végre hajnalodott. Cellatársam már egy ideje nyugodtan aludt, amikor a cella ajtaja kinyílt, s egy fehérkabátos személy lépett be. Meg akarta mérni a pulzusát, de aztán szinte magának mondta nagyon halkan: "Halott. Vért kellett volna kapnia" és ezzel kisietett.

A szomszédos temetőben elkezdődött a harangozás. Csodálkoztam, hogy már ilyen korán temetnek, vagy talán a harangok közölték egy közömbös világgal, hogy valakinek sikerült megszökni kínzói karmaiból.

Lassan odamentem hozzá. Az egyik karja élettelenül lelógott, ráhelyeztem a mellére a másik karja mellé. A teste még meleg volt, a halál csak néhány perccel korábban vette magához. Nedves haját kisimítottam a homlokából, szemei nyitva voltak, üvegesek, de félelem már nem látszott bennük. Vajon ki lehet? Egy anya vesztette el a fiát, vagy kisgyermekek az apjukat? Talán valahol a menyasszonya várja. Visszaemlékeztem a hihetetlen félelmet tükröző szemeire, nem, ez a fiatal ember nem akart élni. Vagy olyan mértékben gyötörték meg, vagy annyira megalázták, hogy a szenvedést nem tudta elviselni többé. Visszaemlékeztem Rodolfo öngyilkosságára; most már a második esetben kellett szembe néznem a halállal. S ahogyan betakartam a lepedőjével, arra gondoltam, hogy vajon ki lesz a következő. Talán én. A szívem csordultig volt fájdalommal, ahogy a hozzátartozóira gondoltam, vagy talán a könnyeim saját magamért hullottak. Lehet, hogy öngyilkos lett, lehet, hogy felvágta az ereit, de a kezeit vezették. Ez nem öngyilkosság, hanem gyilkosság volt.

A cella ajtaja kinyílt. Két fogoly két tiszt kíséretében behozott egy hordágyat. Az egyik tiszt, aki orvos lehetett, alaposan megvizsgálta a halottat, s halkan hozzátette, mint aki inkább saját magához beszél: "Miért nem kapott vért?" Természetesen erre nem volt válasz. Aztán bejött egy szakaszvezető, utasított, hogy öltözzek fel és átkísért egy másik hasonló cellába. Ismét egyedül voltam.

Napok teltek el, senki sem törődött velem, az én gondolataim e körül a fiatal ember körül jártak. Ha már az ÁVH kezeiben volt, akkor lehetetlenség, hogy egy darab üveghez juthatott volna. Engem naponta többször megmotoztak, annak ellenére, hogy a cellám ajtaján lévő kémlelő lyukon keresztül állandóan figyeltek. A cellában nem volt semmi más, mint a két priccs, de azokat is naponta felforgatták és töviről hegyire átkutatták. Semmit nem lehetett eldugni. Az volt az érzésem, hogy a letartóztatása pillanatában vághatta fel az ereit.

Néhány nap múlva közölték, hogy nem kapok reggelit, mert a gyomromat fogják megvizsgálni. Egy szimpatikus fiatal orvos vizsgált meg, aki közölte, hogy kisfokú gyomoridegességet leszámítva semmi bajom sincsen.

"Van valami más panasza?"

Megemlítettem, hogy az utolsó néhány napban kisebb fogfájásom volt. Az orvos közölte velem, hogy ő nem fogorvos, de valahogy majd segít megoldani a problémát.

Másnap reggel bevezettek egy fogorvosi rendelőbe, ugyanaz az orvos volt ott. Kérte, hogy mutassam meg, hogy melyik fogam fájt. Az ujjammal odamutattam, s megjegyeztem, hogy a csapos fog melletti a fájós. Adott egy novokain injekciót, kifúrta és betömte a fájó fogamat. Megköszöntem a kedvességét, különös tekintettel arra, hogy nem volt fogorvos, de mégis megpróbált segíteni. Amikor a novokain hatása elmúlt, belenyúltam a számba, s éreztem az új tömést. A probléma csak az volt, hogy nem a fájós fogamat tömte be, hanem a csapos fog másik oldalán lévőt. Amikor megjegyeztem, hogy a csapos fog melletti fogam fájt, feltételeztem, hogy meg fogja találni a fájósat. De emlékeztem rá, hogy közölte velem, hogy nem volt fogorvos és ezzel be is bizonyította. Mégis hálás voltam, mert az ÁVH markaiban a humanitás legkisebb jele is meghatott.

A következő napokban elég időm volt ahhoz, hogy a saját sorsom fölött elmélkedjek. Még mindig nem tudtam elképzelni, hogy miért is küldtek a kórházba. Nagyon jól tudták, hogy a kórházban a bánásmód emberséges volt, de egy pillanatig sem hittem, hogy a magatartásomért, amiért gyűlöltek és ezt nem is tagadták, meg akartak volna jutalmazni. De a cella meleg volt, az ágy tiszta és az étel ehető. Néha még húst is adtak, igaz, hogy lóhús volt.

A hosszú nyugalmas napok alatt alaposan kipihentem magam, úgy hogy gyakran nem tudtam aludni éjszaka. Egy alkalommal, amint álmatlanul feküdtem, úgy véltem, hogy gyerek sírást hallok. A hangok elég messziről jöttek, azt hittem, hogy képzelődöm. Még a kommunisták sem börtönöznek be kis gyermekeket. Felkeltem, a fülemet a falhoz szorítottam, s akkor tisztán kivehető volt, hogy egy apró emberke követelte, hogy foglalkozzanak vele. Másnap reggel, amikor a házimunkás behozta a mosdóvizet, megemlítettem, hogy mit hallottam.

"Igen" válaszolta szomorúan "tegnap éjszaka az egyik fogolynőnek gyermeke született. Együtt fognak maradni hat hónapig, de aztán a gyereket elválasztják az anyjától, s valószínűleg soha többet nem fog hallani felőle. Az asszony állapotos volt amikor letartóztatták és 15 évre ítélték. Miért? Ki tudja? Talán valakinek útjába volt. Állítólag kémkedett, de nagyon jól tudjuk, hogy mennyi ártatlan embert ítéltek el ezzel a váddal. Szerencsétlen asszony."

A történet hallatára szinte megbénultam. Csak egy néhány nappal ezelőtt a halállal találkoztam, most pedig egy új kis ember követelte a helyét az élők között. És a harangok állandóan zúgtak a temetőben, mert ott egész nap temették a halottakat. De kinek jutott volna eszébe, hogy a magas falon túl egy asszony, akit 15 évre ítéltek, új életet hozott erre a világra? Az anyaság örömeitől azonban rövidesen megfosztják, nem fürdetheti, nem etetheti, nem virraszthat gyermeke fölött, ha beteg. És valahol egy férfi, valószínűleg szintén fogságban, kiszámíthatta, hogy 9 hónap telt el azóta a gyengéd és sejtelmes éjszaka óta. Ez a kis baba soha nem fogja ismerni az apját, idegenek fogják felnevelni, hogy az államnak újabb janicsárja legyen. A janicsár szó a törökből származik, de meghonosodott a magyar nyelvben, mert a 150 éves török uralom alatt a törökök gyakran raboltak el gyerekeket, hogy felneveljék őket, mint a törökökhöz hűséges janicsárokat. Ez a 16. és a 17. században történt, a modern "török veszedelem" Rákosi és társainak uralma volt.

Néhány nap múlva átestem egy alapos szívvizsgálaton, s ezzel véget ért a kórházi tartózkodásom. A börtönudvaron állt egy nagy szürke teherautó kissé elhanyagolt állapotban. Nagy széles ajtó volt rajta, de a belsejében nem voltak cellák, csak fapadok. Az őr bekísért az autó legbelső részébe, de mielőtt leülhettem, megkérdezte, hogy van-e zsebkendőm. A zsebkendőm volt az egyetlen földi tulajdonom, az, amelyikkel hónapokkal ezelőtt letartóztattak. Néhányszor kimostam a reggeli mosdóvízben és így viszonylag tiszta volt. Odanyújtottam az őrnek, aki bekötötte vele a szemeimet. Azután valamit a fejemre kapcsolt, azt hiszem egy fekete szemüveg lehetett, olyan amilyet a hegesztők viselnek, mert semmit nem láttam.

"Többen lesznek itt" mondotta az őr. "A száját sem nyithatja ki egész úton."

Néhány perc múlva lépéseket hallottam, és ugyanazt az utasítást amit én kaptam. Ez megismétlődött még néhányszor, majd az ajtót becsapták és a rabszállító autó elindult. Legalább két őr lehetett velünk, nagyon halkan beszélgettek, néha köhögést lehetett hallani, de fogalmam sem volt arról, hogy kik a "társutasok".

November végére járt és az idő igen hidegre fordult. Az út visszafelé valahogy hosszabbnak tűnt, s amikor kiszálltam, reszkettem a dermesztő hidegtől. Amikor levették a kötést a szememről, a teljes vakság után öröm volt látni, még ha az ÁVO rettegett épületét is láttam. Visszavezettek a régi cellámba, úgy tűnt, hogy senki nem lakott benne időközben. Azon tanakodtam, hogy mi vár rám. Nem kellett sokáig tanakodnom...

A következő nap november 30-a volt, 1955-ben. Azért tudtam a dátumot, mert a Fullér által aláíratott minden napi jegyzőkönyvön dátum volt. Különben az idő fogalma teljesen összezavarodott volna. Fullér úgy folytatta a kihallgatásomat, mintha el sem lettem volna. Követelte, hogy számoljak be a kapcsolatomról Rodolfoval azon kívül, hogy a sógorom volt. Ismét utalt a két levélre, amit letartóztatásom előtt kaptam Bécsből. Erőszakolta, hogy végre ismerjem be a Szabad Európa Rádiónak küldött riportjaimat. Tagadtam, hogy bármilyen leveleket kaptam volna Bécsből és hogy bármilyen kapcsolatban lettem volna a Szabad Európa Rádióval. Fullér átkozódott, fenyegetett, fasiszta disznónak nevezett és válogatott hasonló jelzőkkel illetett. Mielőtt visszaküldött a cellámba, nyomatékosan megjegyezte:

"Ne legyen meglepve, ha a közeljövőben kisebb kényelmetlenségeknek lesz kitéve. Csak saját magát okolhatja érte, s magától függ, hogy meddig fog tartani. Igaz, hogy apróság az egész" tette hozzá gúnyos hangon. Ezután telefonált egy őrért, s mielőtt az őrrel elhagytam a szobát, megkérdezte:

"Nos, még mindig nincs semmi bevallani valója?"

"Semmi" válaszoltam röviden.

Amikor leértem a cellába már sötét volt. Beadták a vacsorát, valamilyen ízetlen krumplifőzeléket. A sokkal jobb kórházi koszt után rá sem tudtam nézni. Vacsora után az esti rutin folytatódott. Kivezettek a WC-be, ahol amíg a dolgomat végeztem egy őr állt a nyitott ajtóban. Aztán beadtak egy csajka vizet éjszakára és szokás szerint megkérdezték, hogy nincs-e szükségem orvosra. Ez csak formalitás volt, amikor valaki beteg volt, napokig tartott, amíg az orvos megjelent. Az idő nagyon lassan telt, különösen vacsora és takarodó között. Már harmadik hónapja voltam az ÁVH karmaiban, az embertelen bánásmód, a rossz koszt, az idegölő folytonos kihallgatások, mind hozzájárultak ahhoz, hogy estére nagyon fáradt lettem. Éjszaka a lámpafény közvetlenül a szemembe lett irányítva, s amikor végre elaludtam és akaratlanul is vagy a fal felé fordultam, vagy a hidegtől fagyos kezeimet a takaró alá tettem, az őr dühösen az ajtóba rúgott, s fenyegetett. Mégis az alvás volt az egyetlen menedék. Álmodhattam szabadságról és Miáról.

Ezen az éjszakán félelemmel és kíváncsisággal voltam tele, miután Fullér százados nem magyarázta meg a jövendő "kellemetlenségeket". Mostanáig ellenálltam és nem törtem meg, annak ellenére, hogy különösen Kollár főhadnagy rendszeresen kínzással és halálbüntetéssel fenyegetett. Több ízben megígérte, hogyha netalán nem akasztanak fel, akkor egy olyan börtönbe fog küldeni, ahol könnyű tuberkulózist kapni, ami egy éven belül úgyis végez velem. Az ÁVH nem volt hozzászokva ilyen makacs tagadáshoz és nyilván valamilyen terveik voltak velem. Én továbbra is összeszedtem minden akaraterőmet és kíváncsi voltam, hogy a "szocialista legalizmus" meddig terjed és mikor unják meg gyakorolni. A makacsságomat valamilyen vak hit erősítette meg abban, hogy az idő nekünk dolgozik és ez mindig új erőt adott. De voltak pillanatok, amikor azt hittem, hogy ezt nem lehet tovább folytatni és előbb vagy utóbb be kell adnom a derekamat. Végre takarodó volt, majd meglátjuk mit hoz a holnap, gondoltam magamban.

Nem sokat alhattam, amikor az őr felrázott, s megparancsolta, hogy öltözzem fel, majd a szokásos úton Fullér szobájához vezetett. Az éjszakai csend kísérteties volt. Fullér az íróasztala mögött ült és nevetve üdvözölt:

"Mi van magával, nem tud aludni? De ha már úgyis itt van, feltételezem, hogy beismerő vallomást akar tenni. Egy rövid jegyzőkönyvbe foglalhatom, hogy beismeri kémkedését, aláírja, s mehet vissza aludni. A többiről majd holnap beszélünk. Nos?"

Fullér magatartása kimondottan barátságos volt, nem a szokásos durva. Tudtam, hogy ez csak taktika volt, s nem dőltem be.

"Sajnálom, hogy csalódást kell okoznom" válaszoltam, "de nincs mit bevallanom."

Fullér felállt az íróasztala mögül, a szeme szikrázott. Aztán erőt vett magán, ráült az asztal sarkára és viszonylag barátságos hangon folytatta. Elmondta, hogy mielőtt kémelhárító tiszt lett, sikeresen elvégzett egy egyéves akadémiát ahol bírókat és ügyészeket képeztek. "Tudom," tette hozzá gúnyosan, "hogy maguk évekig jártak egyetemre ezekért a képesítésekért, de mi ez alatt az egy év alatt többet tanultunk a szocialista jogról, mint a Horthy rendszer bírói és ügyészei. Én bíró lettem Miskolcon, ahol nagyon jól emlékeznek rám. Az a hír járt rólam, hogy ha a védőügyvéd sokat beszélt, az ítélet hosszú volt. Azok a vádlottak pedig akiknek az ügyvédeit nehéz volt elhallgattatni, azok kötelet kaptak" tette hozzá nevetve. Az emberélet semmit nem jelentett számára, de hogy ez történet igaz volt-e vagy sem, nem lehetett tudni, ez is csak azt a célt szolgálta, hogy megfélemlítsen.

"Az ellenséggel vagy így vagy úgy, elbánunk" folytatta Fullér. "A proletárosztály erejénél fogva kiirtja ellenségeit, azok azonban, akik töredelmesen beismerik bűneiket, azok számíthatnak a mi nagylelkűségünkre."

Fullér sok mindenről beszélt ezen az éjszakán. Tanulmányairól, gyermekkoráról. Ez az egyoldalú társalgás eltartott vagy két órát és arra gondoltam, hogy ha Fullér fenyegetése csak ebből állt, ezt jól ki fogom bírni. Ezután Fullér telefonált egy kisérőért, akinek átadott, s hamarosan lent voltam a cellámban. Gyorsan levetkőztem és hamar elaludtam. Nem hiszem, hogy egy néhány percnél tovább alhattam, amikor egy őr ismét felrázott, megparancsolta, hogy gyorsan öltözzek fel és visszavezetett Fullér szobájába.

"Mondtam magának, hogy a következő napok nem lesznek túl kellemesek. Nem fog aludni, amíg beismerő vallomást nem tesz. Itt fogja tölteni az egész éjszakát és én szünet nélkül fogom kihallgatni. Reggel én hazamegyek, jól kialszom magam, de maga nem fogja lehunyni a szemét egy pillanatra sem. Vagy elkezd beszélni, vagy elpusztul, halott lesz. Nincs harmadik választás."

Próbáltam uralkodni magamon. Hallottam, hogy a KGB-nek ez az egyik módszere megtörni az áldozatait. De a makacsságom még erős volt, s úgy határoztam, hogy továbbra sem vallok be semmit.

A szoba egyre hidegebb lett, hajnalodhatott. Fullér fel és alá járt a szobában, s inkább magának mormogta: "Emiatt a nyomorult fasiszta bűnöző miatt nekem így kell töltenem az éjszakát."

Aztán felém fordult és magából kikelve ordította: "Ha nem kezd el vallani, kirúgom a székét maga alól s a falon fog kikötni."

Egy lépésre állt tőlem és felemelte a karját. Ahogy farkasszemet néztünk, tovább folytatta üvöltözését anélkül, hogy hozzám ért volna:

"Én azt sem bánom ha bezárnak maga miatt, de én bármilyen eszközzel is, de megtöröm magát. A csizmámmal végig fogok taposni a nyomorult testén, de vallani fog vagy bele pusztul."

Mire levittek a cellámba, már reggel volt és a szokásos rutinok voltak folyamatban. Az őrt nyilván utasították, hogy a szokásosnál is kegyetlenebb legyen, egy pillanatra sem hagyott nyugton amíg kijöttem a cellámból, hogy bevigyem a lavór jeges vizet. A hideg víz jót tett. Miután megmosakodtam, felmostam a cella padlóját, ahogy az kötelező volt, de amikor befejeztem, megjelent az őr és felmosatta velem még háromszor.

Amikor beadták a reggeli ihatatlan fekete kávét azt reméltem, hogy legalább forró lesz, de csak langyos volt. Az őr a kémlelőlyukon szüntelenül belesett. Ha leültem a priccsnek az ajtóhoz közel eső sarkára, ahogy az előírás volt, s ha fejem csak lekókadt, az őr már eszeveszetten rugdalta az ajtót, s válogatott fenyegetésekkel illetett ha nem tartom a fejem egyenesen a cella ajtajának az irányában. Nem tudtam, hogy meddig fogom bírni eltűrni a hideget, az álmatlanságot és a szünet nélküli üldözést. A legrosszabb az lehet, hogy elájulok, gondoltam, s akkor majd felmosnak, de én vallani nem fogok. Azokra gondoltam, akiket az ÁVO kínzókamráiban megölt, s ehhez képest az én sorsom még mindig elviselhetőnek tűnt. Tudtam, hogy az akaraterőm nem volt határtalan, s egy-egy gyenge pillanatban emlékeztettem magam arra, hogy én több mint egy éve erősítettem magam, próbáltam felkészülni az esetleges letartóztatásomra. Most volt az ideje helytállni.

Ebédidőig nem voltam álmos, de délután alig tudtam a szemeimet nyitva tartani. Azt reméltem, hogy takarodó után talán egy rövid ideig alhatok, de már korábban felkísértek Fullér százados irodájába.

Fullér sötétkék ruhája, fehér inge, frissen borotvált arca az ellentéte volt az én szakadozó, piszkos ruhámnak, nem is beszélve többnapos szakállamról.

Éhes voltam és álmos és nagyon szenvedtem a metsző hidegtől. Számomra ez egy nagyon kellemetlen éjszaka volt, de vigasztalt, hogy Fullér számára sem tettem kellemessé. Órákon keresztül szidalmazott, fenyegetett és kérdezett. Állandóan visszatért a Bécsből kapott levelekre, de én kategorikusan tagadtam, hogy valaha is kaptam volna ilyen leveleket. Tudtam, hogy ez volt az egyetlen bizonyíték a kezükben ellenem, s ha "a szocialista legalizmusnak" volt valami értelme, csak ezt tudták ellenem felhasználni. Fullér üvöltözései közepette néhányszor telefonált, úgy tűnt, mint aki a barátnőjével beszélget, annak ellenére, hogy közölte velem már korábban, hogy nős volt. Már hajnalodott, a százados szemel láthatóan elfáradt, de azért egy újabb zuhatag szidalmazásban és fenyegetésben részesített. Én konokul tagadtam a levelek létezését, amiket elolvasásuk után azonnal elégettem. Aztán teljesen kikelve magából, felugrott az íróasztalától, kinyitotta egy nagy páncélszekrény ajtaját és kivett egy ív papírt. "Szóval nem kapott semmilyen levelet Ábrányitól?" üvöltötte és elkezdte olvasni a levelet. Rögtön ráismertem, hogy szó szerint azonos volt azzal a levéllel, amit állítólag Ábrányitól kaptam. Még mindig nem akartam elhinni, hogy Ábrányi ilyen felelőtlen lett volna, s Rodolfo elutazása után postán kért további tudósításokat a Szabad Európa Rádió számára. Inkább az volt az érzésem, hogy a levelet az ÁVH írta, hogy ennek birtokában kompromittáljam magam.

"Elismeri végre, hogy levelet kapott Ábrányitól vagy sem?" üvöltötte Fullér magából kikelve. "Még ha százszor is megtiltották nekem, hogy ezt megmutassam magának, itt van a kezemben a levél másolata. Vagy elismeri vagy főbe lövetem!"

Fullér fenyegetései most már hidegen hagytak, tudtam ugyan, hogy sokáig nem fognak engedni aludni, vagy valami mást is kitalálnak, hogy megtörjék ellenállásomat, de úgy tűnt, hogy közvetlen fizikai bántalmazásban nem lesz részem.

"Kezdjen el vallani maga piszkos hazaáruló, vagy itt pusztul el. Én könnyen elviselem az álmatlan éjszakákat, majd meglátjuk, hogy maga meddig bírja ki. Akarja tudni, hogy miért küldtem a kórházba? Tudni akartam, hogy milyen kondícióban van és az eredmény nem rossz. A szíve sok mindent ki fog még bírni, de végül is vért fog izzadni és térdre borulva fog könyörögni, hogy fogadjam el beismerő vallomását."

Ezalatt az utolsó kirohanás alatt belépett a szobába egy sovány, magas rosszul öltözött fiatalember. Rögtön ráismertem, egyike volt azoknak a fiatal tiszteknek, akik jelen voltak egy alkalommal, amikor a kémelhárító osztály helyettes vezetője hallgatott ki, és szép szóval igyekezett rávenni, hogy beismerő vallomás csak a javamat szolgálhatja.

"Mi ismerjük egymást, ugye Szegedi úr" mondotta gúnyosan. "Ha nem tudná én leszek az ügyésze, s meg vagyok döbbenve, hogy ennyi idő után még mindig tagad. Nagyon jól tudhatja, hogy milyen sok függ a maga közreműködésétől. Az ügyész egészen máskép emel vádat azok ellen, akik legalább a börtönben rádöbbennek arra, hogy bűnt követtek el a népköztársaság ellen és megbánják bűneiket. De maga még itt is az ellenség maradt, és én ezt kellőképen vissza fogom fizetni magának."

Fullér százados látható örömmel vette az ügyész fenyegetéseit. "Szalay ügyész úr gondoskodni fog magáról. Elegendő tapasztalata van a banditákkal való elbánásban."

Amikor reggel visszakísértek a cellámba, a hideg elviselhetetlenné vált. A hideg mosdó víz egy kicsit felfrissített, de utána elkezdtem reszketni. Soha nem tudtam, hogy a hideg fájdalom tud lenni, fájdalom amely átjárja a testet, mint egy éles kés. Ez volt a harmadik nap, hogy nem aludtam. Nem tudtam leülni, mert úgy a hideg még elviselhetetlenebbé vált. Megpróbáltam gyorsan járni le és fel a kis cellában, kiszámítottam, hogy egy nap alatt körülbelül harminc kilométert tudok ilyen tempóban megtenni. Felfedeztem, hogy a priccs alatt egy fűtőtest volt, de jéghideg volt. S hogy még jobban kínozzanak, hirtelen kivezettek egy kis udvarra, ahol téglából cellák voltak megépítve. A szabályok ugyanis megkívánták, hogy a foglyoknak minden nap legalább 30 percet kell sétálniok a friss levegőn, de az utolsó három hónapban, senkinek sem jutott eszébe, hogy sétára vigyen. Most hirtelen valaki a jólétemről akart gondoskodni.

"Sétáljon körbe" parancsolta az őr. "Kezeit tegye hátra, fejét szegezze le, nem nézhet felfelé" s bevágta mögöttem az ajtót.

Ez a kis helyiség valamivel nagyobb volt mint a cella, de nem volt mennyezete. A kincstári ingem nyitva volt, mert a gombokat leszedték róla. A föld jeges hóval volt borítva és a cipőm azonnal átázott. Zoknim nem volt. A tilalom ellenére felnéztem, a többemeletes épületnek valamennyi ablakát bebádogozták. Vajon mit rejtegetnek, mitől félnek ezek, gondoltam, de válaszom nem volt, s az őr dühösen üvöltötte: "Megmondtam magának, hogy csak lefelé nézhet, ha még egyszer elfelejti, akkor majd a kezeimmel fogom emlékeztetni és az nem lesz kellemes."

Többet nem kellett az őrnek fenyegetni, eléggé megnéztem a bebádogozott ablakokat. A szimbolizmus nagyon jellemző volt: a fogoly egy ketrecben sétál de még a bebádogozott ablakokra sem nézhet fel. Nehéz volt kellőképen leírni ezt a látványt de valaki megtette helyettem is.

Vácot volt az ÁVO-nak egyik hírhedt börtöne. Ennek a börtönnek a kegyetlenségeiről én több jelentést írtam a Szabad Európa Rádiónak, de az apró részletekről nekem sem volt fogalmam. Ebben a börtönben is bebádogozták az ablakokat. Ezt a látványt, ezt az érzést az egyik rab, egy nagyon tehetséges fiatal költő, Tollas Tibor megörökítette megható, felejthetetlenül gyönyörű versében, amelynek ezt a címet adta:

Amikor 1955 őszén letartóztattak, a politikai élet erjedőben volt. A változások Moszkvában és ennek következtében Magyarországon reménnyel töltötték el az embereket. Különösen Rákosi helyzetét figyeltük, mert ebből következtetni lehetett a bekövetkezendő eseményekre. Az a tény, hogy Nagy Imre elmozdítása után megmaradt a 'szocialista törvényesség' és a többi reform is, számomra is sokat jelentett, mert így az ÁVH nem kínozhatott, hogy valamit is bevalljak.

Ennek következtében az én tartózkodásom az ÁVH-n egyre hosszabbodott. Egyre több időt töltöttem el a kihallgatóimmal, úgy hogy megfigyelhettem a rutinjukat. Egy tipikus jelenet ismétlődött meg minden szombaton, amikor egy altiszt átadott a kihallgató tisztnek egy könyv méretű csomagot. Fullér kirohanásából tudtam meg, hogy mit tartalmazott: "Ebben a csomagban vaj van, aminek az ízét maga soha többé nem fogja érezni, mert mi nem hiszünk abban, hogy a kivégzésre kerülőknek utolsó este jó vacsorát adjunk. És maga rövidesen szemben fogja találni magát azzal a bizonyos utolsó estével." Arról Fullér elfeledkezett, hogy vajhoz már évek óta nem lehetett hozzá jutni, nemcsak azoknak akik kivégzésükre vártak. Csak a kiváltságosak jutottak hozzá, aminek a jelen esetben szemtanúja voltam. Tulajdonképpen nekem sem kellett volna ezt észlelnem, mert szombat délelőtt a foglyokat a heti egyszeri forró tusolóba vitték, de engem ezeken a napokon is kihallgattak.

Az ügyünk most már több mint négy hónapja volt folyamatban. Többször hozzámvágták, hogy a többiek mindent bevallottak, bűneiket megbánták, s ők is engem okolnak azért, hogy az ügyet nem lehet lezárni és ezért még mindig az Államvédelmi Hatóság kezeiben vannak. A szocialista legalizmus többek között megszabta, hogy a foglyokat nem lehet akármeddig előzetes letartóztatásban tartani, mint ahogy az divatban volt korábban. A reformok előtt sem tartottak az ügyek sokáig, mert akkor kínzásokkal mindenkiből kicsikartak minden vallomást, s az ügyeket általában egy néhány hét alatt lezárták. Az ÁVH rendkívül erős nyomásnak volt kitéve a Belügyminisztérium részéről, hogy végre zárják le az ügyünket. Én lettem a kísérleti nyúl, hogy kipróbáljanak egy új módszert, az alvás megtagadását, amit nem tekintettek testi fenyítésnek és ezért nem ütközött a 'szocialista törvényességbe'.

Annak ellenére, hogy gyűlöltek makacsságomért, érdekes módon bizonyos mértékig respektálták erős akaratomat. Néha még civilizált társalgásra is sor került, s ilyenkor mindig visszatértek ugyanahhoz a témához: "Ha maguk fasiszták visszanyernék a hatalmat, mit tennének velünk?" A 'fasiszta' elnevezés mindig része volt a társalgásnak, bizonyítva, hogy aki nem szocialista az nyilván fasiszta. Én tudat alatt élveztem ezeket a beszélgetéseket, mert elárulták, hogy milyen félelemben éltek, mert nem tudhatták, hogy a Nagy Imre által bevezetett reformokat nem fogják-e mások is követni. Az ÁVH tisztjei, azt hiszem mindnyájan, bűnösek voltak emberek megkínzásában és megölésében és reméltem, hogy félelmükben sok álmatlan éjszakát töltöttek el. Most azonban én voltam a részese az álmatlan éjszakáknak, már a harmadik alvás nélküli napot töltöttem.

Az őr nem a szokásos kihallgató szobába vezetett, hanem a 301/a számúba. Kollár és csoportja, az épületnek ebbe a szárnyába költözött. Itt volt egy kis előszoba, amiből három szoba nyílt, Fullér a 301/c-be költözött, de engem Kollár szobájába vittek.

Kollár a szokásos gyűlölködő magatartásával fogadott. Soha nem tudtam, hogy a nyaklótlan gyűlölködés így el tud változtatni valakit. Kollár fiatalos külseje teljesen megváltozott, barna szemei sárgában játszottak és majdnem hogy szikráztak. Nem üvöltött mint Fullér, hanem inkább sziszegett, de ennek ellenére félelmetesebb volt mint Fullér. Fullér, aki hangos és ellenszenves volt, néha jelét adta valami civilizált magatartásnak is. Ezt Kollárnál soha nem tapasztaltam.

A szokásokkal ellentétben Kollár nem kínált meg ülőhellyel és így állva maradtam. Elkezdte a vallatásomat, de miután hidegen közöltem, hogy nincs semmi bevallani valóm, elvesztette a nyugalmát és szokásától eltérően el kezdett üvölteni:

"Maga nyomorult fasiszta, álljon vigyázban!"

Néhány perc múlva a lábaim zsibbadni kezdtek, s egyik lábamról a másikra álltam.

"Ha nem áll vigyázban, a csizmámmal darabokra rúgom, s aztán leküldöm a 'sötét-zárkába'."

Ezt most hallottam először, nem tudtam, hogy vannak sötét zárkáik is. Később megtudtam, hogy ezek a cellák valóban teljesen sötétek voltak, teljesen üres kis betonozott egységek. Kollár fenyegetésétől nem ijedtem meg különösebben, mert az én cellám nem sokat különbözött a sötét-zárkától.

Próbáltam engedelmeskedni, de közel voltam az ájuláshoz. Talán látta arcomon a megvetést, undorral töltött el ez a kis szadista féreg.

"Remélem nem akarja azt mondani, hogy nem kedvel engem. Ha nem tudná, én vagyok a megmentője. Én tartom vissza a többieket, hogy magát agyon ne verjék, de az én hatalmam és türelmem nem végtelen."

Ez az összecsapás tartott vagy két órán keresztül. Magam sem értettem, hogyan tudtam ilyen hosszú ideig mozdulatlanul állni. A lábaim megmerevedtek, mindenem fájt, de az ellenállás bennem inkább csak növekedett. Aztán bejött Fullér, Kollár felvette kabátját és táskáját és elment. Fullér átvezetett az ő szobájába, nyilván élvezte kegyetlen helyzetemet.

"Remélem kellemesen érezte magát a főhadnagy úrnál. Üljön le én nem szeretem a fáradt hulla jelölteket."

Úgy éreztem, hogy nem bírom tovább. Egész testem remegett olyannyira, hogy a szék, amin ültem is velem rázódott. Az irodákat éjszaka nem fűtötték, de én a hideghez a fűtetlen cellában már hozzászoktam; az álmatlanság azonban most már szörnyen hatott. Fullér láthatólag élvezte a szenvedésemet és sok gonoszsággal a tekintetében, odament az ablakhoz és teljesen kitárta. Ahogy a kinti fagyos levegő elöntötte a szobát, úgy éreztem, hogy üvölteni fogok a fájdalomtól. Soha nem tudtam, hogy a hideg elviselhetetlen fájdalom. Összeharaptam ajkaimat és a vér lassan szivárogni kezdett le az államon.

Nem is vettem észre, hogy valaki belépett a szobába. De ahogy előrelépett, ott volt egy 45 év körüli mokány, alacsony ember, őrnagyi egyenruhában. Inkább kereskedősegédnek nézett ki, mint az ÁVH őrnagyának. Fullér felugrott és katonai módon jelentkezett:

"Őrnagy elvtárs, Fullér Lajos százados, jelentkezem!"

Az őrnagy bólintott, leült egy székre. Fullér bezárta az ablakot és elkezdte a vallatásomat:

"Ki küldött magának levelet Bécsből?"

"Én nem kaptam semmiféle levelet."

Az őrnagy erősen figyelt. Az arcából több intelligencia tűnt, mint a többiekéből. Fullér vagy nagyon tisztelte, vagy nagyon félt tőle, mert a magatartása teljesen megváltozott. Fullér vádjai és az én folytonos tagadásom tartott egy néhány percig, de az őrnagy hirtelen felugrott. Úgy tűnt, hogy magán kívül volt, felemelte ökölbeszorított kezét és olyan közel volt, hogy a leheletét éreztem. Kis pocakos testét meghazudtolóan mennydörgő hangon üvöltötte:

"Nekünk úgy kellene bánni magával, ahogy a fasiszták bántak velünk!"

Ugyanabban a pillanatban, Fullér, aki nem akart elmaradni, egyidejűleg harsogta:

"Úgy kellene bánnunk magával, mint ahogy a többiekkel bántunk 1953 előtt!"

Aztán hirtelen rádöbbentek a baklövésükre, hogy akaratlanul is összehasonlították a fasiszták és a kommunista titkos rendőrség stílusát.

Rettenetesen szenvedtem, a hideg és az álmatlanság teljesen összetört, az őrnagy ökle az orromtól csak 1-2 cm-re lehetett. Mégis attól tartottam, hogy nem tudok magamon uralkodni, s hangos nevetésbe török ki, mert a pillanat olyan komikus volt. Aztán arra gondoltam, hogy ha egyszer kiszabadulok és mint szabad ember elmondhatom ezt a történetet, amely dióhéjba foglalta a hasonlóságot a fasiszta és kommunista rendszer között, akkor talán a szimpatizáló szalon kommunisták is fel fogják fedezni a rendszer igazi arcát.

Ez a helyzet csak néhány pillanatig tartott, az őrnagy sarkon fordult és elhagyta a szobát. Fullér arca olyan vörös volt, mint a zászlajuk.

"Maga meg fogja emlegetni ezt az éjszakát. Tudja, hogy ez Béres Andor volt, a kémelhárító osztály feje? Jó sokan emlékeznek ennek az embernek a haragjára, kivéve azokat, akiket felkötöttünk."

Ez a rövid jelenet egy pár pillanatig elterelte a figyelmemet a szenvedéseimről, de aztán a hideg és álmatlanság újból erőt vettek rajtam.

"Csak szenvedjen, szenvedjen és aztán dögöljön meg" jegyezte meg Fullér.

Amikor hajnalodott, lekísértek a cellámba, ahol elszörnyedten láttam, hogy a magasban lévő ablak nyitva volt, talán egész éjjel így lehetett. A hideg most már elviselhetetlenné vált.

A negyedik álmatlan éjszaka után a szívem igen erősen vert, olyannyira, hogy az egész felső testemet rázta. Az egyik őr meg is jegyezte: "Maga úgy néz ki mint egy szellem, még az ajkai is fehérek."

Megpróbáltam összeszedni maradék erőmet, s próbáltam fel és alá járni a cellában, hogy ne fagyjak meg. Néha lerogytam a priccs sarkára, de fel kellett tápászkodnom egy néhány perc múlva. Ebben a hidegben lehetetlen volt mozdulatlanul ülni.

Már hetek óta nem vittek a zuhanyozóba és a borbélyhoz és a szakállam is nagy volt. "Oh, Jézus Krisztus jött látogatóba hozzánk" mondta Fullér, amikor a következő éjszakán felkísértek. Úgy tűnt, hogy nagyon meg volt elégedve szellemes megjegyzésével. S hogy ne maradjon el mögötte, Kollár is, aki éppen jelen volt, megjegyezte: "Talán halat evett és a szálkák kiütköznek az állán?" Mindketten jó nagyot nevettek szellemességükön.

Már a hetedik napja volt, hogy megtagadták az alvást tőlem a 'szocialista legalizmus' alatt, és kritikus állapotban lehettem. A lábaim megdagadtak, nagyon nehezen lélegzettem. Tudtam, hogy a testem nem képes tovább tűrni ezt a szenvedést. Amikor az őr este megkérdezte, ahogy ez kötelessége volt minden este, hogy szükségem van-e orvosra, ösztönszerűen igennel válaszoltam. Meg voltam lepve, hogy az orvos még akkor este megjelent.

"Mi a panasza?"

"Nagyon erős a szívverésem."

Előhúzta sztetoszkópját, intett, hogy húzzam fel az ingemet s a mellemet kezdte lehallgatni. Én mozdulatlanul álltam, a szívem úgy vert mint egy gőzmozdony. Az orvos abbahagyta a vizsgálatot egy pillanatra, aztán ismét a szívverésemet hallgatta. Majd rám nézett és hitetlenkedve megkérdezte:

"Mi történt magával?"

"Egy ideje nem aludtam."

"Milyen hosszú ideje?"

"Hét nap és hét éjszaka."

"Utasítani fogom őket, hogy ezt hagyják abba. Engedélyt fog kapni, hogy napközben fekve maradjon és gyógyszereket is fog kapni."

Az első rám épített spicli-cellatársam említette, hogy az orvos Bencze őrnagy volt, akit Mengelének becéztek kegyetlensége és cinizmusa miatt. Nem lehetek valami jó állapotban, ha ez az orvos segíteni akar. Elég furcsa volt, amikor azt mondta, hogy "utasítani fogom őket, hogy ezt hagyják abba..."

Miután az orvos elment, úgy éreztem, hogy ájulás küszöbén vagyok. Arra is rádöbbentem, hogy nem gondolkodom logikusan, s elfelejtem azt is, amit egy pillanattal előbb gondoltam. Úgy éreztem, hogy a szívemet ez a tortúra tönkre tette, és tudtam, hogy szívet nem igen lehet meggyógyítani. Úgy tűnik, hogy a csatát elvesztettem, gondoltam, mert ha nem is vallok, ezek mindenképpen elpusztítanak. Már kevésbé voltam konok, s nem tudtam magamban megerősíteni az ellenállásomat, mint ahogyan korábban tettem. Csak írtam le a köröket a cellában, s amikor leroskadtam a priccsre és akaratlanul is lekókadt a fejem és aludni próbáltam akár csak egy pillanatra, az őr a szokott gonosz módján az ajtót rúgta, s fenyegetett; nyilván az orvos rendelkezése még nem ért ide. Ezen az éjszakán alig tudtam járni, úgy hogy két őr támogatásával felvonszoltak Fullér szobájába. Fullér majd szétrobbant dühében:

"Maga, maga nyomorult fasiszta panaszkodni merészelt! Orvosi segítséget szeretne? A hóhér kötele lesz a maga orvossága. Nehogy azt higgye, hogy engem különösebben érdekel az orvos diagnózisa. Vagy vallomást tesz, vagy továbbra sem alszik. Még ha itt előttem összeesik és megdöglik, azt sem bánom."

Hallottam Fullér üvöltözését, de úgy tűnt, mintha messziről jött volna. Minden homályos volt, csak a szívem vert kegyetlenül: bum, bum, bum... Egy idő után két őr jött értem, s elkísértek egy másik cellába a második emeleten. Fűtve lehetett valamennyire, mert nem éreztem a csontokig ható hideget többé. A cella sarkában volt egy WC ülőke nélkül. Az őr azt mondta, hogy lefekhetek és ott hagyott. Alig volt már erőm levenni az agyonkopott nadrágomat és zakómat, valósággal lerogytam a priccsre. Magamra húztam a takarót, ami súlyos lett a sok piszoktól. Az ingem és alsónadrágom ugyancsak rendkívül piszkosak voltak. Hét nap és hét éjszaka után ez volt az első eset, hogy lefekhettem.

Ahogy lefeküdtem, a szívem még erősebben kezdett verni. Úgy éreztem, hogy minden pillanatban kiugrik a mellemből, ha nem fogom vissza izzadt tenyeremmel. Megpróbáltam gondolkodni. Nem emlékeztem rá, hogy hogyan hagytam el Fullér szobáját, de biztos voltam benne, hogy mindent tagadtam az utolsó pillanatig.

Bejött egy őr, hozott vizet és két pasztillát, de aludni mégsem tudtam. Az elmúlt napokban semmi más vágyam nem volt, mint lefeküdni és aludni, aludni; de most hogy alkalmam volt rá, nem tudtam, mintha elfelejtettem volna, hogy hogyan kell aludni és talán soha többé nem fogok aludni tudni...

Mindig azt hittem, hogy a kifejezés 'szívfájdalom' csak képletes, de most még ráadásul az erős szívverésemen kívül erős fájdalmat éreztem a szívem irányából. Végül is nyilván a gyógyszerek hatására elalhattam, mert amikor magamhoz tértem, nappal volt. Utasítottak, hogy öltözzem fel és két őr ismét nagy nehézségekkel felvitt Fullér szobájába. Még mindig gyenge voltam és szédültem, s ismét úgy tűnt, hogy Fullér szavai valahonnan a távolból jönnek.

Fullér felsegített a székemből, odakísért a sarokban lévő kis asztalhoz. Előhúzott egy ív papírt a fiókjából, elém tette, adott egy tollat és én aláírtam anélkül, hogy tudtam volna, hogy mit tartalmazott. De abban a pillanatban nem is érdekelt, csak vissza szerettem volna menni a cellámba és aludni. Mielőtt elmentem, Fullér barátságos hangon megjegyezte: "A mai naptól kezdve a jobb minőségű kosztot fogja kapni." Én nem voltam éhes, csak szerettem volna aludni örökre.

Levetkőztem a cellámban és lefeküdtem és az őr ezt nem ellenezte. Aztán bejött 'Mengele'. Intett, hogy maradjak fekve, megvizsgált és megjegyezte: "További gyógyszereket fog kapni és pihennie kell."

Ahogy az orvos elment, az egyik őr hozott két újabb pasztillát, talán valamilyen idegcsillapító lehetett, mert egy kis időre rá elkezdtem tisztábban gondolkozni. Emlékeztem, hogy valamit aláírtam Fullér szobájában, mint ahogy azt minden alkalommal megtettem az elmúlt hónapokban. Aztán elálmosodtam, s azt hiszem, hogy másnap reggelig egyfolytában aludtam.

Reggelire elég jó kávét hoztak és egy darab friss kenyeret, olyan minőségűt, mint amilyet a kórházban kaptam. Ebédre volt egy forró leves, valamilyen hús és krumpli és egy alma. Úgy éreztem, hogy csak királyok élnek ilyen jól, olyan nagy volt a különbség a kosztok között.

Ebéd után felkísértek Fullérhoz. Valamennyire visszanyertem az erőmet, úgy hogy az őrnek nem kellett támogatnia. Ahogy leültem, Fullér előhúzott egy ívet a fiókjából és a kezembe adta. Megdöbbenéssel olvastam:

JEGYZŐKÖNYV.
Felvétetett 1955 december 7-én.
A vádlott adatai:
Szegedi Sándor
Született: 1921 december 21-én Beregszászon.
Anyja neve: Fränkel Fáni
Nem tagja a Pártnak.
Foglalkozása: Szövetkezeti elnök.

Kérdés: Tegyen vallomást a Magyar Népköztársaság ellen elkövetett bűncselekményeiről.

Válasz: Beismerem, hogy bűncselekményeket követtem el a Magyar Népköztársaság ellen, mivel adatokat szolgáltattam sógoromnak, Dr. Rodolfo Petrocellinek, a budapesti Olasz Követség sajtó-attaséjának a Magyar Népköztársaságról azzal a szándékkal, hogy ezeket az adatokat a Szabad Európa Rádió rendelkezésére bocsájtja.

Kérdés: Miért vállalkozott önként erre a feladatra, amikor tudta, hogy ez bűncselekményt jelent?

Válasz: Ezeket a bűncselekményeket nyomásra követtem el. Ha Rodolfo Petrocelli nem lett volna a sógorom, nem követtem volna el ezeket a bűncselekményeket.

Kérdés: Félbeszakítom a kihallgatását. Akar valamit hozzátenni?

Válasz: Nem, nem akarok.

Mielőtt aláírom ezt a jegyzőkönyvet, megerősítem, hogy ez pontos vallomásomat tartalmazza.

Fullér Lajos az Államvédelmi Hatóság századosa

Szegedi Sándor vádlott

Amíg a jegyzőkönyvet olvastam, Fullér az ablak előtt állt és kinézett. Elég időt akart nekem hagyni, hogy megemészthessem. A jegyzőkönyvet ravaszul fogalmazta meg, mintha valamilyen mentőkörülményt keresett volna számomra. Nem tudtam, mi lehetett e mögött. Tudtam, hogy valamit aláírtam a legutolsó alkalommal, de egyáltalán nem emlékeztem arra, hogy ezt írtam alá.

Fullér hirtelen hátrafordult és így szólt:

"Maga hálás lesz még nekem ezért a jegyzőkönyvért. Vannak bizonyos dolgok, amiket nem lehet a vádlottal közölni, de maga szerencsés csillag alatt született. Hogy ezt ki fogja-e használni vagy sem, az csak magától függ. Minden azon múlik, hogy milyen gyorsan tudjuk ezt az ügyet lezárni. Ha nem tart sokáig, nem lesz oka panaszra."

Szavai megleptek, utalása az én szerencsémre enyhén szólva gyanús volt azok után, amiken keresztül mentem. Az a tény, hogy aláírtam a bevallásomról szóló jegyzőkönyvet, arra utalt, hogy elvesztettem az akaraterőmet.

"Elismeri a jegyzőkönyv tartalmát?"

Néhány pillanatig még haboztam, de aztán bólintottam.

"Ez nagyon okos lépés volt a maga részéről" mondta. "Megmentette az egészségét, mert ha nem ismerné el a jegyzőkönyv tartalmát, felhatalmazásom van arra, hogy kihallgatását éjjel-nappal folytassam tekintet nélkül az orvos véleményére. Az orvos csak javasolhat" folytatta "Béres őrnagytól függ, hogy elfogadja-e a javaslatát vagy sem. Nem is beszélve arról, hogy elveszítheti azt az alkalmat, amire én utaltam" tette hozzá titokzatosan." Most leküldöm a cellájába, pihenjen és nyerje vissza az erejét."

Ahogy leértem a cellámba, megengedték, hogy lefeküdjek. Közel voltam az ájuláshoz, gyenge és lelkileg összetört voltam amiért beadtam a derekamat, és nem utasítottam vissza azt a jegyzőkönyvet, amit amúgy is önkívületi állapotban írhattam alá. Tökéletesen csalódtam magamban, jellemtelennek éreztem magamat. Másfél éven keresztül készítettem magamat elő erre a helyzetre, s most négy hónap után összeomlottam. Talán jobban éreztem volna magamat, ha akkor tudtam volna, hogy makacsságommal megmentettem egy néhány ember életét, beleértve a sajátomat is...

Próbáltam az elkövetkező napokat elemezni. Tudtam, hogy követelni fogják, hogy részletes beismerő vallomást tegyek, mert ugyan bűnösségemet elismertem, de semmit igazán nem vallottam be. De senki nem zavart egész nap, a koszt elég jó volt, és az a tény, hogy a WC a cellámban volt, s nem az őr szemei előtt használtam, nagy luxusnak bizonyult.

Korán elaludtam, nem tudom, hogy hány órát alhattam, amikor rendkívül erős lármára ébredtem. A cellám ajtaja kivágódott és valakit olyan erővel löktek be, hogy majdnem leesett.

"Álljon a fal mellé" üvöltötte az őr, egy magas, negyven év körüli szőke bajuszos őrmester, aki a legundorítóbb volt az őrök közül. Aztán kioktatta az új rabot, mint ahogy engem is kioktattak a szabályokról az első nap, de semmit nem mondott normális hangon, csak üvöltözött. Biztos voltam benne, hogy mindenki felébredt a többi zárkában is. Ahogy az őr kiment, a sápadt, jó megjelenésű fiatal ember megfordult és bemutatkozott: "Ferenczy Attila vagyok."

Látszólag meg volt viselve. Elegáns világos szürke ruha volt rajta, de a fűző hiányzott a cipőjéből, nem volt rajta zokni. Ugyanolyan ing volt a ruhája alatt, mint amit én is viseltem, azzal a különbséggel, hogy az övé még tiszta volt.

"Most hoztak be?" kérdeztem.

"Nem, még ma reggel tartóztattak le Békéscsabán. Azonnal Budapestre hoztak autóval és megérkezésünktől mostanáig megállás nélkül kihallgattak."

Mialatt beszélt, leült a másik priccs sarkára, levette ruháját és összehajtotta, ahogyan kioktatták és a cipőjét a priccs alá tette. A hidegtől és a talán a félelemtől az egész teste remegett, ahogy magára húzta a pokrócot. Ebben a pillanatban a cella ajtaja kitárult, az előbbi őrmester belépett és torkaszakadtából elkezdett üvölteni.

"Azt hiszi, hogy szállodában van? Tegye a cipőjét a priccs elé, úgy ahogy azt 'egyes' tette. Megértette?" (Én voltam az 'egyes' ő volt a 'kettes').

A szerencsétlen fickó úgy pattant ki a takaró alól, mint egy gumi labda, cipőjét a priccs elé helyezte, és még mindig remegve ismét a takaró alá bujt. Visszaemlékeztem, hogy amikor behoztak, az első éjszaka milyen félelmetes volt, és sajnáltam szegény cellatársamat. De ugyanakkor az is eszembe ötlött, hogy ezek a jelenetek koreografálva is lehettek számomra, a szomszédom lehet egy ügynök azzal a szándékkal, hogy bizalmamba férkőzzön. Valahogy azonban úgy éreztem, hogy a gyanúm alaptalan. Ez a jó megjelenésű, intelligensnek tűnő fiatal ember teljes ellentéte volt az előző cellatársamnak. Azért elhatároztam, hogy nagyon óvatos leszek.

Megpróbáltam megnyugtatni, még mindig meg volt rémülve az őrmester magatartásától.

"Miért hoztak be?"

Nem akart egyenesen válaszolni és én nem erőltettem. Az éjszaka folyamán az őr többször belerúgott az ajtóba, s utasította cellatársamat, hogy a kezeit tartsa a takaró fölött. Az őr a szokásosnál is durvább volt. Valahányszor felkeltett bennünket, nekem nem szólt, annak ellenére, hogy az én kezeim is a takaró alatt voltak. A szidalmait mindig a 'ketteshez' címezte.

A reggeli rutinok után ismét megengedték, hogy lefeküdjek, mialatt új cellatársam fel-alá járkált idegesen. Lassan engedett zárkózottságából, s elmondta, hogy bírósági tisztviselő volt Gyulán, ahol az apósa kedvéért, aki ügyvéd volt, hamisított egy bírósági iratot.

"Az történt ugyanis" magyarázta, "hogy amnesztiát hirdettek meg a politikai foglyok számára, amelynek értelmében a 10 évnél többre ítélteknek elengedik büntetésük 2/3 részét, míg a 10 év alatti elítélteknek, elengedik büntetésük hátralevő részét. Az apósom kívánságára egy kulák nevét, akit valamilyen gazdasági bűncselekményért ítéltek el, áttettem a politikai foglyok listájára, hogy az új amnesztia rendelet alapján kiszabaduljon. Ezt valahogyan megtudták, engem letartóztattak, de félek, hogy az apósomat is le fogják tartóztatni."

Aztán elmesélte, hogy a háború előtt ő volt a legfiatalabb őrnagy a Légierőnél. A háború után 'osztályidegennek' minősítették, vidékre kellett költöznie, ahol csak fizikai munkát kapott. Gyula városába került, ahol találkozott Khegl Sylvia bárónővel, akinek az apja ügyvéd volt, s elvette feleségül annak ellenére, hogy Sylvia családja ellenezte a házasságot. De végül is beköltöztek a felesége szüleinek a házába, s az apósa szerzett neki egy állást mint bírósági küldönc, aztán mint tisztviselő. Megkérdezte, hogy én miért vagyok bent, elmondtam, hogy kémkedéssel vádolnak, mert a sógorom az Olasz Követség sajtó attaséja volt.

"Nincs szerencsénk" mondta "mert ha az ügyeinket lezárnák február 28-a előtt, akkor jogosultak lennénk az amnesztiára. De miután már december van, kicsi a valószínűsége, hogy ez bekövetkezzen."

Kértem, hogy részletesen beszéljen az amnesztia rendeletről, mint bírósági tisztviselő, úgy tűnt, hogy jól ismerte. Az amnesztiát azután rendelték el, hogy Lengyelországban, Romániában és Csehszlovákiában már meghirdették. Ha az ügyeinket befejeznék február végéig, az ítéletünkből, ha több lenne mint 10 év, 2/3 részét elengednék, ha pedig 10 év alatt lenne, azonnal kiszabadulnánk. Ez csoda lenne, gondoltam, mint ahogy az is csoda volt, hogy csak másfél évvel Rodolfo eltávozása után tartóztattak le. Lehetségesnek tűnt, hogy az amnesztia rendelet hatálya alá kerülünk, annál is inkább, mert Fullér is célzott valamire, amiről ugyan nem beszélhetett, de valószínűleg erre utalt.

Attila azt is említette, hogy a nemzetközi helyzet feszültsége engedett, egyre javul, s ez mindig befolyásolja a hazai politikát is és az éppen függőben lévő politikai pereket. A délelőtt folyamán Attilát elvitte egy őr és így alkalmam nyílt átgondolni az elmúlt néhány nap eseményeit, többek között Attila megjelenését. Miért tették az én cellámba? Az előző cellatársamról kiderült, hogy spicli volt, valószínű, hogy Ferenczy Attila sem más. Már egy néhány nappal a letartóztatásom után nyilvánvaló volt, hogy az Államvédelmi Hatóság pszichológiával dolgozik. Most, hogy megtörtek és volt egy írásbeli beismerésem, talán úgy gondolják, hogy ha megszüntetik teljes izoláltságomat és jobb bánásmódban részesülök, akkor inkább leszek hajlandó részleteket szolgáltatni. Még közel volt és az emlékezetemben frissen élt, hogy a teljes elzártság a külvilágtól, a durva kegyetlen bánásmód azt a hitet keltette bennem, hogy hatalmuk korlátlan, az én helyzetem pedig reménytelen. Profitáltak a 'szocialista legalizmusból' is, kihangsúlyozták, hogy verhetnének kedvük szerint, de nem teszik, mert az új vonal ha szigorú is, de igazságos és emberi, különösen akkor, ha a vádlott elismeri bűnösségét és megbánja tetteit. Kollár és Fullér is jól játszották szerepeiket; Kollár volt a kemény és kegyetlen, Fullér a megértőbb. Éreztem, hogy a befolyásuk alá kerülök akarva-akaratlanul, annak ellenére, hogy hosszú időn keresztül készítettem magamat elő az ellenállásra. Megtudtam érteni, hogy azok, akik nem tudták letartóztatásukat előre, s nem voltak felkészülve rá, milyen gyorsan összeroppantak a fizikai és pszichológiai nyomás alatt.

A taktikájukat részben dr. Alapi Gyula könyvéből vették. Alapi egy felvidéki nemes család tagja volt, de a háború után elhagyta szülővárosát, amit visszacsatoltak Csehszlovákiához és átköltözött Magyarországra. Belépett a Kommunista Pártba és mint főügyész ő képviselte az államot sok látványos politikai perben, többek között a katolikus egyház ellen. Leghíresebb ügye a Mindszenthy hercegprímás elleni cirkusz per volt. Amíg a kommunisták állandóan az osztályharcos álláspontot képviselték, és élenjárónak nevezték magukat a munkásság és parasztság érdekében, addig ezt az elvet teljesen elhanyagolták jogi körökben. Az ügyészek és a bírók a látványos propaganda perekben mind kompromittálva voltak a Horthy rendszerben, de így és talán ennek következtében szolgai módon kiszolgálták a kommunista rendszert. Ítéleteket hoztak, amiket már előzően az ÁVH szabott meg, emberek tömegeit hosszú börtönbüntetésre, életfogytiglani fegyházra ítéltek, nem is beszélve a nagyszámú halálos ítéletről. Az ÁVH Alapi elméletének két fontos elemét vette át. Az egyik volt a 'cherchez la femme', amely szerint gyakran a vádlott leggyengébb pontja a nőkkel való korábbi kapcsolata volt. A másik pedig a pszichológiai csata volt, ami azt célozta, hogy az egyedülálló, látszólag a társadalom és hozzátartozói által is elfelejtett fogoly teljesen a hatóságok kegyeire bízva érezze magát.

Miután Attila sokszor volt távol, nyilván kihallgatták, én majdnem egész nap a priccsemen feküdtem. Az idő gyorsabban telt, amikor Attila jelen volt. Zárkózottsága lassan felengedett és elmondta, hogy kémkedéssel is vádolják. Kellemes társaságnak bizonyult, udvarias és jólnevelt volt, és nagyszerűen tudott történeteket elmesélni; sok hónap után ismét nevettem. Nagyon sok szeretettel beszélt feleségéről és két kis gyermekükről, én pedig Miáról beszéltem. Börtönben az ember egy nap alatt egy egész élettörténetet tud elmondani.

Attilát csak a délelőtti órákban hallgatták ki. Egyik alkalommal, ahogy visszahozták, elmondta, hogy mindent bevallott. Megpróbált együttműködni abban a reményben, hogy az ügyét lezárják február vége előtt, s így az amnesztia rendelet alá esik.

Attila története, ahogy elmesélte, dióhéjba foglalta nagyon sok család tragédiáját. Apja hivatásos katona volt, ezredesi rangban, amikor 1945-ben a szovjet csapatok elfogták és még abban az évben fogságban meg is halt. Attila fiatalabb testvérével sokféle vállalkozásba kezdett a háború után, de az öccse valamilyen összeesküvésbe keveredett és fegyveresen ellenállt az ÁVH-nak letartóztatásakor. Ezért halálra ítélték, de később ezt átváltoztatták 15 évre, mert fiatal korú volt. Az évek folyamán több börtönben volt, végül is áthelyezték egy szénbányába, ahol csak politikai foglyok dolgoztak. Ott a bánásmód sokkal jobb volt, mert a szénre nagy szükség volt. Ellátásuk jó volt, néha látogatókat fogadhattak, fizetést kaptak, amelynek a nagy részét visszatartották eltartásukért, de a maradékot felhasználhatták a börtönben lévő kantinban vagy hazaküldhették családjuknak.

Attila többször meglátogatta öccsét. Amikor az két évvel ezelőtt megszökött, Attilát és feleségét azonnal letartóztatták. 18 napi kínzás után végül is belátták, hogy sem Attila, sem a felesége nem tudtak a szökésről, s szabadlábra helyezték őket.

A testvére kiszökött Ausztriába, ahonnan levelezett édesanyjukkal. Az egyik levelében az anyja megírta, hogy az ÁVH állandón terrorizálja, tárgyalással fenyegetik idős kora ellenére, s az egyetlen megoldás az volna, ha fia titokban hazajönne, s kicsempészné anyját Ausztriába.

"Az öcsém, aki a kedvenc dédelgetett kisfiú volt családban, elvesztette józan ítélőképességét és titokban hazajött. Másnap letartóztatták. Kiderült, hogy anyám soha nem kérte, hogy haza jöjjön, a levél remek hamisítvány volt. Az öcsém vissza van a szénbányában, de a családunk reméli, hogy az amnesztia rendelet alapján ki fog szabadulni, hiszen már letöltötte több mint 1/3-át a büntetésének."

Sok mindenről beszélgettünk, még közös ismerősöket is felfedeztünk. Többször utalt egy Gyémánt József nevű barátjára, attól tartva, hogy őt is letartóztathatják.

Egyik napon közölték velem, hogy egészségi állapotom erősen megjavult és folytatni fogják kihallgatásomat. Fullér százados gyakran utalt az amnesztia rendeletre, anélkül, hogy valaha is kimondta volna, de célzott rá, hogy ez számomra előnyökkel járhat. De a kihallgatás ismét zsákutcába került, mert én semmi áron nem voltam hajlandó másokat bemártani. Fullér többször kihangsúlyozta, hogy a többiek már mindent bevallottak, de jogi szempontból szükséges volt, hogy a beismerő vallomásaiktól függetlenül én is mondjam el részletesen tevékenységüket. Ismét megmakacsoltam magamat. Elismertem a saját bűnösségemet, de kategorikusan tagadtam, hogy mások szerepéről tudomásom lett volna. Fullér százados újból fenyegetni kezdett és célzott arra, hogy még más módszerek is állnak rendelkezésére, amik nem ütköznek a 'szocialista törvényességbe', amelyekkel az életemet még jobban megkeserítheti mint a korábbi álmatlan éjszakákkal.

Attila nap mint nap őszintébb lett. Elmondta, hogy az amnesztia reményében mindent elmondott, amit hallani akartak. Azt is bevallotta nekem, hogy kezdetben nem bízott bennem. Azért találta ki a Gyémánt József nevet, állítólagos barátját, hogy ha kihallgatóitól ezt a nevet hallotta volna, akkor tudta volna, hogy én ráépített spicli vagyok. Megjegyzéseit nagy nevetéssel fogadtam s bevallottam, hogy én is ÁVH-s besúgónak tartottam őt.

Még mindig nagyon óvatos voltam, pedig úgy tűnt, hogy Attila teljesen a bizalmába fogadott. Elmondta, hogy azért vádolják kémkedéssel, mert egy volt háborús tiszttársa titokban rendszeresen visszaszökött Ausztriából Magyarországra, Attila informálta a jelenlegi magyar katonai helyzetről, s ezeket a híreket az visszavitte az angol megszállási zónába Ausztriába az angol hírszerzők számára. Attila nem tudta biztosan, hogy mi történt barátjával, de miután a tevékenysége kiderült, s ennek alapján őt vádolták, valószínűleg barátját is elfogták. Aztán bizalmasan közölte velem, hogy ő valóban részt vett a testvére szökésének az előkészítésében, de nem tudták rábizonyítani, mert a szökés napján egyik barátja Attila nevén egy vidéki hotelben bejelentette magát, s ez tökéletes alibinak bizonyult.

"De ha valahogy nem kerülök az amnesztia alá, akkor kérni fogom, hogy elítélésem után küldjenek egy szénbányába, amit különben is megtesznek épkézláb emberekkel. A barátaim nem fognak cserben hagyni és segíteni fognak nekem is megszökni. Amikor az öcsém szökését terveztük, akkor sokat megtudtam a helyzetről azon a bányavidéken és biztos vagyok benne, hogy ismét túljárok az eszükön."

Attila derűlátása lassan kezdett rám is hatni. Hónapokig egyedül voltam bezárva, s jól esett valakivel beszélgetni, különösen egy művelt és intelligens emberrel, mint Attila. Mindenről beszélgettünk, zenéről, könyvekről, politikáról. Úgy éreztem, hogy egy jó barátra tettem szert, s azt reméltem, hogy barátságunk folytatódni fog bizonytalan jövőnk ellenére. Elkerülhetetlen volt, hogy valamennyit én is beszéljek az életemről és egy bizonyos mértékig az ügyemről. Említettem Miát, jó volt beszélni róla.

"Nem félted Mia jövőjét, ha tudott a te ügyeidről?" kérdezte egyszer Attila.

Szemrebbenés nélkül válaszoltam, hogy Mia semmiről sem tudott.

"Én is ezt mondtam a feleségemmel kapcsolatban" válaszolta "remélem el fogják hinni."

Érdekes módon egy néhány nap múlva Fullér érdeklődni kezdett Miával való kapcsolatomról és Mia esetleges közreműködéséről. Természetesen tagadtam, hogy bármit is tudott volna. Fullér nem hitt nekem, s közölte, hogy elegendő bizonyítékuk van Mia ellen, akit ugyan nem akarnak kémkedéssel vádolni csak 'feljelentési kötelezettség elmulasztása' miatt. Amikor én továbbra is tagadtam mindent Miával kapcsolatban, Fullér dühös lett, s elrendelte, hogy az egyik pokrócomat vegyék el. A megmaradt másik pokróc nem volt elegendő és álmatlan éjszakákat töltöttem reszketve a hidegtől. Úgy véltem, hogy Attilával való beszélgetésem Miáról nem volt összefüggésben azzal, hogy Fullér is abban az időben kezdett faggatni felőle, már csak azért is, mert Attilát is ebben az időben kezdték faggatni a felesége bűnösségéről. Többször, amikor visszahozták a kihallgatásról, nagyon feldúltnak tűnt, s közölte, hogy ha meg is ölik, nem fogja a feleségét bemártani. A kihallgató tisztje Fullérnál is gonoszabbnak tűnt, mert tőle mindkét takaróját megvonták, s egy nappal később még a szalmazsákját is kivitték a zárkából. Több éjszakán keresztül a priccset képező deszkákon feküdt, takaró nélkül, s rettenetesen szenvedett a hidegtől.

Egy héttel későbben Attila külön büntetését megszüntették; elfogadták, hogy a felesége nem kémkedett, s a 'feljelentési kötelezettség elmulasztása' házastársakra nem vonatkozott.

Néhány nappal későbben ismét kihallgatásra vittek. Az előírás az volt, hogy amikor a kihallgató tiszt szobájához értünk, nekem szorosan a fal felé kellett fordulnom, mialatt az őr kitárta az ajtót, s katonai módon jelentkezett a tisztnél. Ennek az volt a célja, hogy még csak véletlenül se találkozhassam össze valakivel, aki a kihallgató tiszt szobájában volt. De ebben az esetben Fullér kilépett a szobájából és átvett engem a kisméretű előszobában, amiből három ajtó nyílt. Meghagyta, hogy továbbra is maradjak a fal közelében, miközben kinyitotta az egyik ajtót, ami csak két lépésnyire volt tőlem. Az ajtót kitárva hagyta és a következő beszélgetést hallottam:

"Szóval, hogy érzi magát?"

"A körülményekhez mérten jól." Elszörnyedve állapítottam meg, hogy ez a Mia hangja volt.

Aztán Fullér kilépett vissza az előszobába, s bevezetett engem a saját szobájába.

"Remélem, elhiszi, hogy Mia itt van. A különbség maguk között az, hogy Mia sokkal okosabb mint maga. Beismerte, hogy tudott a maga tevékenységéről, s ma szabadlábra fogjuk helyezni. Nem ígértük meg neki, hogy a vádat elejtjük ellene, de esetleg megtesszük, őszintesége megjutalmazásául."

Én le voltam sújtva. Mia is itt van, neki is a falhoz kell állnia, s hallgatnia az őrök durva üvöltözését. Jelenléte ezek között a körülmények között iszonyatos fájdalmat okozott. Szívesen adtam volna az életemet, ha akkor gyorsan kiengedik. Nem hittem Fullér egyetlen szavának sem, még akkor sem, amikor megmutatta a rendelkezést, aminek alapján szabadlábra helyezték. Meg voltam győződve, hogy hamisítvány volt.

Attila jó barátnak bizonyult. Vigasztalt, s próbálta megmagyarázni, hogy senki sem kényszerítette Fullért, hogy megmutassa a Mia szabadlábra való helyezéséről szóló iratot, és ezért minden valószínűség szerint igaz volt.

"Természetesen" tette hozzá ki tudja, hogy mi van mindezek mögött. A fontos azonban az, hogy nincs börtönben."

Elfogadtam a magyarázatát, magam is hinni szerettem volna benne.

Közben Attila ügye súlyosodott. Kiderítették, hogy a barátja, aki többször visszatért illegálisan Ausztriából, hozott magával olyan árukat, amiket Magyarországon nem lehetett kapni, s ezért Attilát most már üzérkedéssel is vádolták.

"Nem próbáltak téged is ilyenfajta dolgokkal vádolni?" kérdezte Attila.

"Nem, ennek amúgy sem lenne semmi alapja. Egy alkalommal ugyan elvittem valakinek egy kis csomagot - azt hiszem születésnapi ajándék volt valakitől aki nyugaton élt - mindössze három pár nylon harisnya és egy szép töltőtoll volt benne. De akinek elvittem, az olyan félelemben volt átvenni, hogy csak hosszas rábeszélés után hitte el a valóságot."

"Nekem volt egy hasonló tapasztalatom" válaszolta Attila. "Mi volt a neve?"

"Matthényi Miklós, ha jól emlékszem valahol a Hunyadi tér tájékán lakott."

Már 1956 februárjában voltunk és nyilvánvaló volt, hogy az én ügyemet nem fogják a hónap vége előtt lezárni. Ismét naponta kétszer vittek kihallgatásra, de változatlanul tagadtam, hogy bárki másról is tudnék az ügyünkben. A korábbi bevallásomnak megfelelően el kellett mondanom, hogyan informáltam Rodolfót a húshiányról, a gyakori áramszünetekről, az alacsony víznyomásról és más olyan dolgokról, amik úgyis köztudomásúak voltak. De Fullér nem volt megelégedve. Kérdezni kezdett barátaim és munkatársaim felől. Megtalálták a noteszemet, amelyben nevek és telefonszámok voltak és ennek alapján ezeket is be szerették volna mártani.

Attila belátta, hogy az ő ügyét sem fogják befejezni február végéig, s így nem fog az amnesztia rendelet alá esni. Állandóan a szökés gondolatával foglalkozott. Olyan jól ismerte a bányával kapcsolatos körülményeket, a környéket, hogy magam is kezdtem elhinni, hogy a szökés esetleg megvalósítható. Már öt hónapja voltam letartóztatásban, jórészt magánzárkában, és kezdtem hajlamos lenni elhinni valami olyat, ami nem igen volt lehetséges.

"Figyelj ide" mondta Attila "mi valószínűleg egy időben leszünk elítélve és nagyon könnyen lehetséges, hogy még a nyár folyamán ugyanabban a bányában találjuk magunkat. Egyedül nehéz lenne megtervezni a szökésemet, akarnál csatlakozni hozzám? Avagy ott akarsz rohadni abban a szénbányában?"

"Én ugyan azt hiszem, hogy megszökni rendkívül nehéz volna, de tegyük fel, hogy sikeresek vagyunk. Mi történik aztán? A szökés hamar kitudódik, még szigorúbban lezárják a határokat, ami csaknem lehetetlenné teszi, hogy átszökjünk a határon" válaszoltam.

"Ausztria felé valóban majdnem lehetetlen lenne. Ha sikerül megszöknünk, nyilván azt fogják hinni, hogy Ausztriába akarunk átszökni; de mi nem fogunk. Mi a Csehszlovák határ felé mennénk.

Természetesen minderre csak akkor kerülhet sor, ha már a szénbányában látogatókat engedélyeznek. Ha én találkozhatom a nővéremmel, aki egy remek bátor teremtés, ő el fogja kezdeni az ügyek intézését. Sajnos lesz egy problémánk, az egész ügy egy csomó pénzbe fog kerülni. Egy jó csempész, még Csehszlovákia irányába is, egy vagyont fog akarni. De ha sikeresen átkerülünk a határon, az én rokonaim Pozsonyban át fognak bennünket juttatni az osztrák határon, nekik jó kapcsolataik vannak."

Állandóan a szökés gondolatával foglalkoztunk, ez valóságos rögeszmévé vált. Minden eshetőséget latolgattunk és az esetleges következményeket is. Visszagondolva, mindez nem volt logikus. Semmi jel nem mutatott arra, hogy Attila hírei a kedvező politikai változásokról és az esetleges korai szabadon bocsájtásunkról igazak lennének kivéve Fullér egy-egy burkolt utalása az amnesztiáról. Attila elmondta, hogy a nővére el fogja adni elrejtett családi ékszereiket, hogy a csempésznek tudjon fizetni.

Egyik este, takarodó előtt, Attila elmondta, hogy mialatt Keszthelyi őrnagy szobájában volt, behoztak egy csomagot s az asztalára helyezték. Amikor kibontották, két tégladarab volt benne, egy kisebb aranyrúd, egy néhány arany óra s talán ékszerek is, nem volt elég közel ahhoz, hogy mindent láthassak. "Rólam majdnem megfeledkeztek, játszottak a darabokkal, mint a gyerekek, kézről kézre adták egymásnak."

Hirtelen nagyon ideges lettem. "Mond csak el még egyszer, mit is találtak abban a csomagban?"

Attila elismételte a történetet, egy pillanatig sem volt kétségem, hogy az én dolgaimat találták meg. Emlékeztem, hogy Balatoni Béla említette, hogy két tégladarab között ásta el a kertjükben.

"Oh Istenem, ez rossz újság" sóhajtottam fel.

Attila kíváncsi arccal felém fordult.

"Attól tartok, hogy ezek az én elrejtett értékeim voltak. El sem tudom képzelni, hogy mit tehettek Balatonival, hogy ezt feltárta. Rajta kívül te vagy az egyetlen személy aki erről tud" válaszoltam.

"Lehet, hogy beugratták valamivel. Talán megígérték neki, hogy szabadlábra helyezik, ha mindent bevall. Tudod, hogy ezeknek nincsenek aggályaik a céljaik elérése érdekében."

"Én ismerem Balatonit, nem fog valami ilyennek beugrani. Talán elmondta a feleségének, akit megijesztettek. Ezeket a dolgokat én adtam oda Balatoninak Rodolfoék eltávozása után, addig náluk biztonságban voltak. Amikor elutaztak, nővérem rám erőszakolt családi ékszereket, amiket még a szüleimtől kapott, azzal, hogy 'neked nagyobb szükséged lehet ezekre mint nekünk'."

Egy pillanatig Attilára gyanakodtam, de elhessegettem a gondolatot, hiszen barátomnak tekintettem.

Másnap reggel Fullér jó hangulatban fogadott. "Amint kiderült, maga nem csak kém, hanem gazdasági bűnöző is, és ne játssza nekem ezt a meglepett arcot. Próbáljon olyan őszinte lenni mint Balatoni, akit ezért meg is fogunk jutalmazni. Mi szeretjük az őszinte egyenes embereket, de gyűlöljük a hazug frátereket. Itt az ideje, hogy elkezdjen beszélni az elrejtett vagyonáról és az egyéb tevékenységeiről is!"

"Nekem nincs mit mondanom, én nem tudom milyen gazdasági bűncselekményről beszél."

Fullér dühbe gurult. Felugrott íróasztala mögül, odalépett a közelében lévő páncélszekrényhez, kihúzott egy ívet és hozzám vágta.

"Olvassa, maga nyomorult fasiszta!"

Elkaptam a papírt nagyon kíváncsian. Kézzel volt írva, mint ahogy a napi jegyzőkönyveket velem kapcsolatban is írták. Ebben a jegyzőkönyvben Balatoni kérdésekre válaszolt az én elrejtett értékeimmel kapcsolatban. Ösztönszerűen a dátumra néztem, ami 1956 február 27 volt, de a kettes szám át volt úgy húzva, hogy a dátum 1956 február 7 lett. Fullér közben rájött, hogy ez a kijavított példány nem az én kezembe való és gyorsan kikapta a kezemből. De már késő volt. Hirtelen rádöbbentem, hogy Attila elárult. A dátumot átalakították, hogy úgy tűnjön, mintha Balatoni a vallomását még azelőtt tette volna, mint amikor Attila felhozta a szökés lehetőségét és én ezzel kapcsolatban elmondtam, hogy nekem is vannak értékeim, amiket szükség esetén felhasználhatunk.

Fullér láthatta az arcomon a meglepetést. "Miért van úgy meglepve fiatalember?" kérdezte Fullér gúnyosan. "Balatoni őszinte volt, mindent elmondott, miért ne mondta volna el ezt is."

Tudtam, hogy Fullér hazudott, Balatoni nem mondta ezt el önkéntesen.

"Írjuk meg tehát a mai jegyzőkönyvünket" mondta Fullér. "Feltételezem, hogy miután elolvasta Balatoni vallomását, talán még maga is hajlandó elismerni bizonyos tényeket."

Bólintottam, nem volt más választásom.

"Végül is úgy tűnik, hogy ha lassan is, de felülkerekedik magában is a józan ész. Hogy lássa, hogy én nem vagyok magához olyan rossz mint ahogyan gondolja, úgy írom meg a jegyzőkönyvet, mintha maga önként tette volna ezt a vallomást. Ebből fogja látni a bíró, hogy végre a magatartása megváltozott."

Fullér kijelentése csak megerősített a hitemben. Sokkal inkább beleillett a 'szocialista törvényesség' elveibe egy beismerő vallomás általam, mint egy rám épített spiclin keresztül. Csak azt nem tudtam, hogy Ferenczy ÁVH-s ügynök volt-e, vagy rám épített besúgó.

Egészen le voltam törve, ahogy a cellámba visszakísértek. Nem tudtam, hogy orrba vágjam-e, vagy csak undorral elforduljak tőle. De egyikre sem volt alkalmam. Egyedül találtam magamat a cellámban, s ahogy az órák teltek, rájöttem, hogy Ferenczy Attilát már nem is fogják visszahozni, lehet, hogy most már egy másik fogolyra építették.

A saját ostobaságomat, hiszékenységemet okoltam, hogy bedőltem ennek a 'színésznek', de be kellett vallanom, hogy remekül játszotta a szerepét. Fokozatosan férkőzött a bizalmamban, azt is elhitette velem, hogy engem gyanúsított azzal, hogy rá vagyok építve és csak lassan kezdett bízni bennem. Annak ellenére, hogy tisztában voltam az ÁVH módszereivel és nem is dőltem be előző kísérletüknek a rám épített besúgóval, most áldozata lettem ennek a kiváló 'színésznek'. Arra gondoltam, hogy tagja lehet az ÁVH-nak, különben ki vállalkozna önként ilyen piszkos szerepre. Az is eszembe jutott, hogy Attilát talán zsarolhatták, de visszaemlékeztem arra, hogy én nem hagytam magamat ilyen dologba belesodorni és határozottan visszautasítottam Kollár főhadnagy ajánlatát, aki az első napon megígérte, hogy kiengednek, ha nekik dolgozom.

A hosszú hónapok alatt, amiket teljesen egyedül töltöttem sok időm volt gondolkodni Kollár ajánlatán. Tisztában voltam azzal, hogy a mi tevékenységünk nem váltotta meg a világot, s ha a hátralévő életemet börtönben töltöm el, senkinek nem lesz hasznára. De mindenek ellenére én ezt a reménytelen helyzetet választottam, egy pillanatig sem haboztam. Tudtam, hogy ha egyszer kiszabadulok, bárkinek a szemébe nézhetek egyenesen, mert nem adtam el a lelkemet az Államvédelmi Hatóságnak.

Fullér baklövése, hogy megmutatta nekem azt a kijavított jegyzőkönyvet, teljesen világossá tette a helyzetet: nyilván közölték Balatonival, hogy én bevallottam az elrejtett értékeket, s így neki nem volt értelme tovább tagadni. Természetesen nem tudhatta, hogy én semmit sem vallottam be, 'barátom' Ferenczy Attila szedte ki belőlem. Fullér 'nagylelkűsége', hogy úgy állította be, mintha a vallomást önként tettem volna, azt a célt szolgálta, hogy ne kelljen elárulni Ferenczy Attila szerepét.

És én, naiv lélek még azt hittem, hogy egy életre szóló barátot szereztem! Mi történt volna, ha több mindent elmondok neki? Ez teljes katasztrófához vezetett volna. Valami mindig ott motoszkált az agyamban, ami arra ösztönzött, hogy csak azt mondjam el neki, amit már amúgy is bevallottam. Az egyetlen kivétel az volt, amikor elárultam neki, hogy vannak elrejtett dolgaim, amiket értékesíthetünk szökés esetén. Emlékeztem rá, hogy milyen jól építette fel a szerepét, előbb testvére szerencsétlenségét mesélte el, aztán lassan-lassan a saját jövőnket ecsetelte. Emlékeztem rémült arcára, amikor az első éjszaka berepítették a cellámba és az éjszakákra, amikor takaró nélkül fagyoskodott a kemény deszkán fekve. Mindez az ügy érdekében! Csak annyi volt a vigaszom, hogy kitűnően képzett, tehetséges színésznek lettem az áldozata. Nyilván megkapta érte jutalmát.

* * *

Amikor Ferenczyt kihallgatásra vitték, akkor nem valamelyik kihallgató tiszt szobájába kisérték. Felvitték a legfelső emeletre, ahol az épületnek egy szárnya egy fallal volt elkülönítve. A fal mögött a folyosón tíz párnázott ajtó volt, olyanok, mint a kihallgató tisztek szobáinak az ajtajai, azzal a különbséggel, hogy kilincs nem volt egyik oldalon sem. Csak kulccsal lehetett kinyitni. Az ajtók mögött kényelmesen berendezett legénylakások voltak. Egyiküket Ferenczy Attila foglalta el. Amikor éppen nem tervezték az újabb megbízatást a kémelhárító osztály tisztjeivel, akkor itt élt kényelmesen. Ferenczyt életfogytiglanra ítélték valamilyen állítólagos összeesküvésben való részvételért, de paktumot kötött az ördöggel. Minden esetben, amikor valakire ráépítették és feladatát sikeresen látta el, a hátralévő büntetését lecsökkentették. Nem volt egyedül. Mind a tíz lakásban elítélt politikai foglyok voltak, akik hajlandók voltak elvégezni az ÁVH piszkos munkáját mások kárára, csakhogy saját sorsukon enyhítsenek. Még átnevelő marxista kurzusokon is részt vettek. Egymástól távol ültek, szemük bekötve és nem beszélhettek, csak hallgathatták az előadót.

Ezeket a híreket később több helyről hallottam, többek között egy apácától, akit Editre építettek. Egy alkalommal megtört és az egész ügyet elmondta Editnek.

Ferenczy Attilának azonban nem voltak lelkiismeretfurdalásai. Szerepét következetesen és kitűnően játszotta. A második világháború előtt a kassai Horthy Miklós Légierő Akadémiát végezte el, s a háború alatt százados volt a légierő kémelhárító osztályán. Az igazi neve: F. Nagy Csaba volt.

Ismét egyedül voltam a cellámban, de a cellatársam nem hiányzott. Úgy tűnt, hogy a nyomozás lelassult; voltak napok, amikor senki sem zavart. Amikor Fullér elvétette a takarómat, egyidejűleg elrendelte, hogy a korábbi nyomorúságos kosztot kapjam megint. A hideg és az ehetetlen koszt megtette hatását. A szívem erősen vert és a hideg ellenére gyakran verejték ütött ki a homlokomon. Az orvos meglátogatott időnként anélkül hogy kértem volna. Amikor megvizsgált, láttam hogy nem volt megelégedve, ilyenkor talán egy-egy pillanatig ismét orvos volt, s nem fegyőr, aki kiérdemelte a 'Mengele' becenevet.

Nagyritkán egy-egy őr emberségesnek mutatkozott. Különösen az egyik, egy nagyon fiatal őr, aki soha nem volt hangos és szinte bocsánatkérően végezte feladatát. Egyik szombat este váratlanul kinyitotta a cella ajtajában lévő kis ajtót és beadott egy darab kolbászt és kenyeret. Ezzel sokat kockáztatott. Ha rajtakapták volna, akkor ez az ellenséggel való szimpatizálásnak lett volna minősítve. De tudta, hogy nagyon éhes lehetek, már csak azért is mert szombat este volt, amikor, mint a hadseregben, a szombat déli ebéd idején kiadták a vacsorát is. Itt a börtönben a szombat esti vacsora egy darab kenyér volt.

Fullér egyre idegesebbnek tűnt, sápadt volt és kimerült. Újabb büntetéssel nem sújtott, miután már elvette tőlem a második takarómat is és visszarendelte a rossz kosztot. Néhány nappal Attila eltűnése után nekem támadt:

"Na most beszéljen a fekete piaci üzérkedéseiről."

Ezt már hallottam egyszer, amikor megtalálták az elrejtett értékeimet. Most nem makacskodtam hanem az igazat mondtam: a vádaskodásának semmi alapja sincs. Meglepetésemre nem is vitatkozott tovább. Megváltoztatta ellenséges hangját és szinte barátságosan folytatta:

"Rendben van, szépíteni fogjuk a maga szerepét. Megírunk egy jegyzőkönyvet, amely szerint maga rendszeresen csempész árut vitt Matthényi Miklós, Hunyadi tér 16 szám alatti lakosnak dr. Rodolfo Petrocelli megbízásából aki, mint az olasz követség sajtóattaséja, így visszaélt diplomáciai immunitásával."

Nagyon meg voltam lepve. "De ez nem igaz" mondtam határozottan.

"Csak csendesebben, barátom" folytatta. "A nyomozásnak ebben a fázisában nincsen időm magával hadakozni. Biztosíthatom, hogy maga meg fogja erősíteni ezeket a vádakat anélkül, hogy részletekbe bocsájtkoznánk. Van elegendő bizonyítékunk. Tudja, ez volt a hiányzó láncszem. Mi nem csak nyomozók, hanem marxisták is vagyunk. Mi meg vagyunk győződve arról, hogy a kapitalistáknak nincsenek elveik. Igazán nem politikai okokból harcolnak ellenünk, mert azokkal igazán nem törődnek. Az egyetlen motívum náluk a határtalan kapzsiságuk. De sokkal imponálóbb hangsúlyozni égő vágyukat a szabadság után, amikor pedig mindezek mögött nincs más, mint hihetetlen kapzsiságuk. Valamennyi nyugati diplomata visszaél diplomáciai előjogaival, mert amit csak tudnak, azt csempésznek és a maga kedves sógora sem kivétel. Ez az epizód bizonyítja álláspontunkat."

Nem voltam különösen meglepve ettől a nyugat-ellenes propaganda beszédtől. Az ÁVH mindig is kreált vádakat a nem-marxista politikusok ellen, különösen ha a nyugattal voltak kapcsolatban, annak az illusztrálására, hogy ezeknek nem voltak elveik, csak a kapzsiságuk. Emlékeztem, hogy a kommunista sajtóban különösen egy személyt támadtak rendszeresen mint a munkásság árulóját és ez George Meany volt. Akkor erről a személyről nem sokat tudtunk, de miután a marxista sajtó nap mint nap kipellengérezte mint a szocializmus ellenségét - szimpatizáltunk vele...(George Meany az amerikai munkásmozgalom legendás vezére volt.)

Nem volt veszíteni valóm, így merészen ezt mondtam: "Én nem fogom aláírni ezt a jegyzőkönyvet. Igaz ugyan, hogy ha megtenném, jó társaságban lennék, hiszen ha jól emlékszem, Mindszenthy hercegprímást is üzérkedéssel vádolták."

El voltam készülve, hogy Fullér nekem támad ezért a megjegyzésemért. Ehelyett azonban úgy tett, mintha nem is hallotta volna és folytatta:

"Nyilván emlékszik rá, hogy Miát két nap után szabadlábra helyeztük, és azt is említettem, hogy esetleg nem is emelünk vádat ellene. Amikor szabadon engedtük, nagylelkűek voltunk, mert minden jogunk meg lett volna itt tartani a tárgyalásig. Maga jogász, tudja, hogy a büntetőtörvénykönyv szerint a feljelentési kötelezettség elmulasztásáért egytől öt évig terjedő büntetés szabható ki. A legjobb esetben is kap legalább egy évet." Aztán egy kis szünetet tartott és utána minden szavát hangsúlyozva így folytatta: "Most választhat. Vagy aláírja ezt a jegyzőkönyvet minden késlekedés nélkül, és akkor szavamat adom, hogy nem fogjuk Miát vádolni; a másik választása az, hogy nem írja alá ezt a jegyzőkönyvet, s akkor azonnal letartóztatjuk és tárgyalni fogjuk az ügyét magával és a cinkosaival egyetemben."

A torkom teljesen kiszáradt. Körmeimet a tenyerembe vájtam, hogy valahogy mérsékeljem magamat. Ha csak módomban lenne kezeimet a nyaka köré szorítani, azonnal véget vetnék ennek a nyomorult féregnek. Furcsa volt, hogy én, aki egy légynek sem tudtam ártani, most, hogy Mia sorsa volt kockán, teljesen megvadultam.

Fullér felállt az asztalától, mellém lépett, a kezét a vállamra tette és halkan hozzátette: "Gondolkodjon ezen és aztán döntsön. Nos aláírja?"

"Igen, aláírom" válaszoltam rekedt hangon.

Fullér visszalépett az asztalához, kihúzott egy előre elkészített több oldalból álló jegyzőkönyvet és átnyújtotta nekem. A jegyzőkönyv részletesen leírta, hogyan szállítottam le sok ezer pár nylon harisnyát, ezer és ezer arany töltőtoll hegyet és aranyórákat százával. Még kitalálták azt is, hogy Magyar Sándor néven kellett bemutatkoznom Matthényinek.

Miután aláírtam a jegyzőkönyvet, Fullér hozzátette: "Ne legyen lelkiismeret furdalása, mert ez nem fog Matthényinek ártani. Itt van a vallomása." Átnyújtott egy másik jegyzőkönyvet, amelyben Matthényi mindent elismert, azzal a különbséggel, hogy az órák ezüstből voltak, nem aranyból.

"Egy kis ellentmondás van a vallomások között, de hát ugye kicsire nem adunk" jegyeztem meg gúnyosan.

"Ne érezze magát olyan túl okosnak. A jegyzőkönyvek jól vannak megfogalmazva, a bíróság nem nagyon szereti, ha a vallomások hajszálra megegyeznek. Higgye el nekem, Matthényi nem megy börtönbe, a maga ítélete pedig emiatt az epizód miatt nem lesz súlyosabb. A lényeg az, hogy maga hozzásegített bennünket bebizonyítani, hogy dr. Petrocelli nem csak kém volt, hanem gazdasági bűnöző is."

Ahogy elhagytam a szobát, Fullér utánam szólt: "Mától kezdve a diétás kosztot fogja kapni. Azt akarjuk, hogy teljesen visszanyerje az egészségét." Visszanéztem, Fullér az íróasztala mögött állt, arcán megelégedett de egyben cinikus mosollyal.

Másnap Fullér ismét ellenségesen fogadott. A homloka izzadt és valamilyen gyógyszert vett be. Betegnek tűnt.

"Most beszéljünk Darvas Attiláról."

"Soha nem hallottam ezt a nevet."

Fullér rosszallóan nézett rám, de látszólag nem volt energiája, hogy szokásos durva módján nekem támadjon.

"Ismét formájában van" mondta gúnyosan. Még csak nem is tudja, hogy mit akartam mondani Darvas Attilával kapcsolatban, de máris tagadja, hogy ismeri. Ismeri Darvas Ivánt?"

"Felületesen ismerem, talán kétszer találkoztunk."

"Hogy tájékoztassam magát, nem mintha magának erre szüksége lenne, Attila az Iván bátyja, egy nagyon jól képzett vasipari mérnök, aki a Kohó és Gépipari Minisztériumban dolgozik."

Ez újdonság volt számomra, de hirtelen visszaemlékeztem arra a csomag rajzra Sztálin-várossal kapcsolatban, amit egy szombaton délben Taszi (Agárdy Arisztid) kihozott nekem Rodolfoék lakásába Bécsbe való továbbítás céljából. Taszi jó barátja volt a Darvas családnak, de az igazság az volt, hogy én soha nem hallottam Darvas Attiláról. Most azonban megvilágosodott, hogy honnan származhattak a rajzok. Fullér természetesen visszautasította tagadásomat, s újabb két napba telt, amíg végre hitt nekem, s többé nem kérdezett Darvas Attila felől. De nem volt megelégedve, s egy újabb incidenst hozott fel, annak a reményében, hogy az ügyünk egy nemzetközi kémkedési perré válhat.

"Beszéljen most az izraeli Moszaddal való kapcsolatáról?"

"Mi az a 'moszad'" kérdeztem. "Soha nem hallottam ezt a szót."

"Ejnye, ejnye Szegedi úr" folytatta gúnyosan. "A Moszad az izraeli változata a mi Államvédelmi Hatóságunknak. És hozzátehetem, hogy alapos munkát végeznek és nagy tekintélyük van a mi köreinkben. Az ügynökeik mindenütt jelen vannak, gyakran ők végzik el a CIA piszkos munkáját. Lehet, hogy maga most véletlenül az igazat mondja, ami kétséges, hiszen egy megrögzött hazug fráter. Akkor magyarázza el, hogy milyen jelentéseket küldött az Új Kelet című újságnak."

Fullér egy Izraelben megjelenő magyar újságra utalt, amiről én soha nem hallottam, de emlékeztem rá, hogy a titkárnőm a letartóztatásom napján talált az íróasztalán egy példányt, átadta nekem és én anélkül, hogy elolvastam volna, betettem az íróasztalom fiókjába.

"Tagadja a kapcsolatát azzal a cionista szennylappal? Válaszoljon!"

Fullér magán kívül volt. Úgy tűnt, hogy visszanyerte az erejét, s még undorítóbb volt a magatartása mint korábban. Ez az epizód arra volt alkalmas, hogy kifejezést adjon antiszemitizmusának, amit az elfogadható 'cionista' jelzőbe burkolt. Újabb két nap telt el, Fullér írta a jegyzőkönyveket amikben én elismertem, hogy egyszer láttam a lapot. Amikor erősködtem, hogy nem tudtam, hogyan került az irodámba az újság, Fullér kitört:

"Maga azt hiszi, hogy ezt valamelyikünk is el fogja hinni? De ha azt hiszi, hogy folytatni tudja lelassító technikáját, majd rájön, hogy téved. Most nem fogom ezt tovább firtatni, de majd ha elítélése után visszahozzuk további kihallgatásra, akkor biztosítom, hogy fog hallani erről a témáról."

Másnap reggel a 309-es szobába vittek, nem Fullérhoz.

"Guzmics György vagyok" mutatkozott be egy hadnagyi egyenruhát viselő ÁVH-s tiszt. Látásból már ismertem, többször bejött Fullér szobájába, mialatt a kihallgatásom folyt. Még a becenevét is tudtam, ő volt 'a zsidó'. Úgy nézett ki mint egy karikatúra, nagy görbe orra volt, göndör haja, fekete keretű szemüveget hordott, de kiderült, hogy katolikus volt.

"Az én feladatom az, hogy megvizsgáljam részleteiben azokat a bűnöket amiket már bevallott. Én hallottam a maga hírhedt ostoba makacsságáról" tette hozzá "de remélem, hogy a mi kapcsolatunk rövid lesz és sokkal kellemesebb, mint Fullér százados úrral."

Oh igen, gondoltam magamban, most ez játssza a jó embert, szemben a gonosz Fullérral.

"Nem volt olyan rossz" válaszoltam "hozzászoktam."

"Csak felejtse azt el" tette hozzá dühösen. "A makacsságának köszönhetjük és annak a sok hideg éjszakának amit Fullér százados úr kénytelen volt magával tölteni, hogy kórházba kellett szállítani súlyos vesegyulladással."

Ez érdekes, gondoltam. Most már a nyolcadik hónapja vagyok az ÁVH karmaiban. Pokoli időkön mentem keresztül, a hideg elviselhetetlen fájdalomnak tűnt, de ezekben a kegyetlen hónapokban még csak náthás sem voltam, úgy hogy egyetlen 'vagyonomat', a zsebkendőmet, alig használtam. Ugyanakkor Fullér, aki jól táplált volt és minden kényelmet élvezett ami az ÁVH tagjainak biztosítva volt, megbetegedett a hidegtől azokon az éjszakákon, amikor kihallgatott, annak ellenére, hogy a szobája még éjszaka is melegebb volt, mint az én cellám, még ha éjszaka nem is fűtötték. Úgy tűnt, mintha valaki őrködne fölöttem...

Guzmics nagyon buzgó volt, produkálni szeretett volna, de én csak azokat ismételtem meg, amiket már bevallottam. A kihallgatásom alatt egy áprilisi napon Guzmics a 'Szabad Népet' olvasta, de úgy tartotta az újságot, hogy én is el tudjam olvasni a nagy betűket az első oldalon: "A Huszadik Kongresszus." Ez szokatlan volt, mert egyik pszichológián alapult taktikájuk volt, hogy foglyaikat hermetikusan elzárják a külvilágtól. Nyolc hónap után ez volt az első eset, hogy újságot láttam. Aztán néhány perc múlva letette az újságot és barátságos hangon beszélgetni kezdett.

"Tudja, nagyon érdekes fejlemények vannak. A szovjet kommunista pártnak most volt a 20. kongresszusa és a mi pártunké is következik. Lényeges változások előtt állunk. Az árakat le fogják szállítani, valószínűleg be fogják vezetni az ötnapos munkahetet, s talán még magának is lesz haszna a változásokból s nem fogják felkötni, hanem megúszhatja egy életfogytiglani ítélettel."

Guzmics előtt Kollár és Fullér is többször fenyegettek a hóhérral. Ennek ellenére valahogy nem féltem a halál büntetéstől, talán azért, mert a szívem mélyén reméltem, hogy csak ijesztgetések voltak. De amikor halálbüntetéssel fenyegettek, erősen uralkodtam magamon, hogy megtagadjam tőlük az örömét, amit látható félelmem okozott volna.

Guzmics nagyon bőbeszédű volt. Több délelőttöt és délutánt töltöttem vele, és a kihallgatásom mindig a politikához vezetett. Nagy változások lehetnek a kinti világban, gondoltam, s talán ezek jó hatással lehetnek az én ügyemre is. Ahogy a sorok között próbáltam olvasni, nyilvánvaló volt, hogy Guzmics nem nagyon örült az esetleges változásoknak. Egy másik fiatal tiszt is bejött elég gyakran, ez volt az a személy aki kertésznek álcázva figyelte Rodolfóék villáját Rodolfo öngyilkossági kísérlete után. Ennek a tisztnek a megjegyzései sokat mondtak. Gyakran, nevetve ugyan de érezhető aggodalommal a hangjában kérdezte: "Mit csinálnának maguk velünk, ha valami változás volna?"

Ez félelem volt! Egymás között biztosan latolgatták az esetleges politikai változások következményeit. Lehet, hogy feljebbvalóik ijesztgették őket a jövőt illetően, hogy még éberebbek legyenek a jelenlegi rendszer fenntartása érdekében, ami természetesen nem tőlük függött. Létezésük vagy nemlétezésük a pillanatnyi politikai légkörnek volt a következménye, különösen a légkörnek Moszkvában. Mi történik? Még mintha az őrök is kevésbé lennének durvák. Mindez nem lehet véletlen, de, hogy mi is történt, arról nekem igazán fogalmam sem volt.

Egyik napon Szalay, aki az ügyész volt, ÁVH-s egyenruhában jelent meg századosi ranggal és Guzmiccsal tanácskoztak. Amikor Szalay elment és Guzmics látta az arcomon a meglepetést, megjegyezte: "Ő már nem ügyész, hozzánk csatlakozott."

"Mi a különbség?"

"Ne legyen szemtelen" dorgált meg Guzmics.

Kollár főhadnagy gyakran jött be. Mint csoportvezető nemcsak Guzmics feljebbvalója volt, hanem Fulléré is, még ha alacsonyabb rangja is volt mint Fullér századosnak.

Április vége volt, amikor értesítettek arról, hogy a csoportunk valamennyi tagja beismerő vallomást tett, csak az én ügyem nem volt lezárva. Ennek ellenére az ügyet be fogják fejezni és tárgyalásra előkészíteni. "De a tárgyalás után magát természetesen vissza fogjuk hozni, és maga mindent el fog mondani." Amikor Kollár ezt mondta, a szeme gyűlölettől szikrázott. Ez a kis nyomorult alak volt a leggonoszabb és legfélelmetesebb személy akivel itt az elmúlt hónapokban találkoztam.

Néhány nap múlva Guzmics átnyújtott egy ívet azzal, hogy:

"Olvassa el és írja alá."

Egy jegyzőkönyvnek tűnt a szokásos fejrésszel: Államvédelmi Hatóság Kémelhárító Osztálya. Alább így folytatódott:

Alulírott Guzmics György államvédelmi hadnagy megvizsgáltam dr. Szegedi Sándor budapesti lakos ügyét és a vallomása és a rendelkezésemre álló bizonyítékok alapján megállapítottam, hogy Szegedi Sándor folyamatosan kémkedést és gazdasági bűncselekményeket követett el a Népköztársaság ellen. Mindezek alapján a Büntetőtörvénykönyv 38. paragrafusa, első bekezdés szerint bűnösnek találtam és javasolom vád alá helyezését." A jobb sarokban volt Guzmics aláírása, a bal sarokban: "Jóváhagyom a fenti javaslatot. Keszthelyi József államvédelmi őrnagy, osztályvezető helyettes."

Aláírtam a jegyzőkönyvet, aztán Guzmics felemelt egy könyvet az íróasztaláról, ami a Büntetőtörvénykönyv volt. Kinyitotta a 38. paragrafusnál és átnyújtotta nekem. Még mielőtt átvettem, tudtam, hogy a halálos ítéleteket a BTK 38. paragrafusa alatt javasolják. Ebben a pillanatban belépett Kollár, látta a kezemben a Büntetőtörvénykönyvet és az aláírt jegyzőkönyvet.

"Emlékszik Szegedi úr" sziszegte "az ajánlatra amit tettem magának közvetlenül letartóztatása után? Most szabad lenne és élne; de ennek vége, fel fogják kötni. Én akkor megígértem magának, hogy mi nem leszünk hálátlanok, de nagyon meg fogja bánni, ha nem működik együtt velünk. Amint láthatja, mi betartjuk a szavunkat."

Én lelkileg fel voltam készülve erre a pillanatra, s természetesen féltettem az életemet, de amikor megígérték, hogy életemet kioltják, különös érzés vett rajtam erőt. Ennek ellenére nem mutattam felindulásomat. Ha meg kell halnom, akkor azt tiszta lelkiismerettel teszem, nem mint egy áruló és besúgó.

Egy néhány nappal későbben levittek egy kis keskeny szobába a pincében. Az őr utasított, hogy üljek le az egyetlen székre, ami a szoba berendezése volt és ami előtt egy elhúzható üveg ablak volt. Az őr otthagyott, de figyelt az üvegezett ajtón keresztül. Az ablak másik oldalán ugyancsak egy keskeny kis szoba volt. Néhány perc múlva ebben a szobában az ajtó kinyílt és egy középkorú, sötét utcai ruhába öltözött férfi vonszolta be magát két mankón. Lassan és nehézkesen leült a szemben lévő székre és elhúzta az üveg ablakot:

"Dr. Holló Ottó vagyok, a maga védőügyvédje."

Egyenesen a szemembe nézett, én visszanéztem és nem tudtam megállapítani, hogy barát-e vagy ellenség.

"Ne folytassa tovább is makacsságát" mondta. "Működjön együtt velük és biztosítom róla, hogy legkésőbb szeptemberben szabad lesz."

Én nem lehettem volna jobban meglepve. Részleteket szerettem volna megtudni, de mielőtt kinyithattam a számat, mutatóujját a saját ajkára tette, jelezve, hogy ne beszéljek. Aztán nagy nehézséggel felállt és kivonszolta magát a szobából.

Amikor az őr visszavitt a cellámba, össze kellett szednem a gondolataimat. Érdekes módon az elmúlt kilenc hónap alatt soha nem jutott eszembe, hogy védőügyvédem lesz ezen az ÁVH által megrendezett tárgyaláson. Én tökéletesen el voltam zárva a külvilágtól, úgy hogy természetesen nem is tudtam volna ügyvédet keresni. De most visszaemlékeztem egy keringő hírre, amely szerint az ÁVH-nak volt egy listája védőügyvédekről és igénybe vették szolgálataikat szükség esetén. Dr. Holló egyike lehetett azoknak. A titokzatos megjegyzése, hogy szeptemberben szabad leszek, természetesen felkeltette reménykedésemet, de gyanúmat is. Valószínűleg az ÁVH utasította, hogy megnyugtasson, nehogy kellemetlenkedjek a tárgyaláson, gondoltam. Hírek voltak forgalomban arról is, hogy amikor Rajk Lászlót, a korábbi belügyminisztert, és így az ÁVH fejét a Titóval való összeesküvéssel vádolták a Sztálin által gerjesztett Tito ellenes hisztéria idején, Rákosinak egy személyes megbízottja meglátogatta Rajkot a börtönben és megmagyarázta neki, hogy a nemzetközi helyzet megkívánja, hogy leleplezzék Titót és ha beismeri bűnösségét és kompromittálja Titót, akkor a Pártnak nagyon fontos szolgálatot tesz. Biztosította Rajkot, hogy a tárgyalás után családjával egy szép házban fog lakni mindaddig amíg hivatalosan is rehabilitálják. Rajknak, aki egyike volt a legkegyetlenebb pártfunkcionáriusoknak, tudnia kellett volna, hogy csapdába ejtették. De ismerte Rákosi megbízottját személyesen, hitt neki és a nyilvános tárgyaláson kötelességszerűen eljátszotta a szerepét. A tárgyalás után anélkül, hogy Rákosi megbízottjával ismét találkozott volna, vagy anélkül, hogy az ígért szép házban találta volna magát - kivégezték.

Kora délután meglepetésemre felkísértek a kihallgató szobák irányába. Ez azért volt szokatlan, mert szombat délután volt. Az épületnek egy másik szárnyába vezettek, de ahogy beléptem a helyiségbe, emlékeztem rá, hogy itt én már voltam korábban. Ez volt Keszthelyi József őrnagy elegánsan berendezett irodája. Keszthelyi a kémelhárító osztály helyettes parancsnoka volt, akit ritkán láttam. Elegáns volt mint mindig, soha nem láttam egyenruhában. A modora mindig tartózkodónak tűnt velem szemben.

"Jó napot Szegedi" üdvözölt "foglaljon helyet."

Rámeredtem, fogalmam sem volt arról, hogy miért hoztak hozzá, különösen szombat délután, nem is beszélve arról, hogy az ügyünk gyakorlatilag már le is volt zárva csak a tárgyalásra vártunk.

"Nézze" mondta "a maga ügye rövidesen átkerül az ügyészségre, mi itt végeztünk magával. Szeretném, meggyőzni magát arról, hogy egy magán beszélgetésre hívtam. Ez nem valami beugratás, én soha nem jövök be szombaton délután. De én egy amolyan amatőr pszichológus vagyok, s a maga jelleme nagyon kíváncsivá tesz. Ez az egyetlen oka, hogy beszélgetni szeretnék magával. De ha ezt nem hiszi el, csak egy szavába kerül, s visszaküldöm a cellájába anélkül, hogy még csak haragudnék is."

A civilizált tónus, ahogy beszélt nagyon meglepő volt, de ennek ellenére semmi okom sem volt arra, hogy bízzam benne. Ő volt az ellenség. Ferenczy Attilát nyilván az ő jóváhagyásával építették rám. Miért bízzak benne? Kétségeim az arcomra lehettek írva, ezért hozzátette:

"Ha a maga helyében lennék, én is haboznék."

Felállt és észrevettem, hogy a mögötte lévő kis asztalon egy eszpresszó gép volt két kis csészével.

"Mindenképpen igyunk együtt egy eszpresszót, biztos vagyok benne, hogy ezt hiányolja."

"Már meg is győzött őrnagy úr" válaszoltam "egy csésze kávé és egy civilizált társalgás valóban nagyon kívánatos. Parancsoljon velem."

Sok veszítenivalóm nem volt, mert valóban úgy tűnt, hogy nincs szándékában kihallgatni.

"Mit szeretne tudni rólam?" kérdeztem.

"Szeretnék az agyába belelátni. Meg szeretném érteni a gondolkodásmódját, a motívumait, ambícióit, egyáltalán, hogyan szemléli az életet és a világot. Most nem a detektív beszél. Az én érdeklődésemnek semmi köze az én foglalkozásomhoz, annak ellenére, hogy mint nyomozónak pszichológiát is kellett tanulnom. Mi használjuk is a pszichológiát, sőt már előfordult, hogy vissza is éltünk vele" tette hozzá nevetve. "De én szeretnék a dolgok mögé látni, még nem találkoztam olyannal, mint maga. Én nem akarok semmiféle újabb vallomást kicsikarni magából, ami engem illet, a maga ügye le van zárva" ismételte, hogy megnyugtasson.

"Ahhoz, hogy maga megértse az én indítóokomat ehhez a beszélgetéshez" folytatta "kell, hogy tudjon rólam egy néhány dolgot. Az én szüleim elég jómódú parasztok voltak és ez lehetővé tette, hogy én jogot tanuljak. Ez még a háború előtt volt. Az egyetemen csatlakoztam egy földalatti csoporthoz, amelyik a parasztok keserű helyzetével foglalkozott. Mi tudtuk, hogy az uralkodó osztályok jósszántukból soha nem fognak földreformba beleegyezni, de reméltük, hogy a rendszer össze fog omlani és mi fogjuk átvenni a hatalmat. Aztán jött a háború. A háború után feloszlattuk szervezetünket és csatlakoztunk a különböző pártokhoz. Legtöbbünk a Nemzeti Parasztpárthoz csatlakoztak, én a kommunistákhoz és nem sokkal később tagja lettem az ÁVO-nak, vagy ahogy sokan ma is hívják a 'titkos rendőrségnek'. Ennek most már több mint 10 éve és ebből a pozícióból jól láttam a párt csatáját a reakciósokkal szemben. Mi itt az első vonalon harcolunk és én láttam mindent: korábbi földesurak, volt katonatisztek, gyártulajdonosok, kereskedők, a papság, mind ellenállást próbálnak szervezni, kémkednek, sokan súlyos gazdasági bűncselekményeket követnek el az állam ellen. Amikor sikerül lelepleznünk őket, bűneiket bevallják, elítélik vagy kivégezik őket. Tudom, hogy ez nagyon kegyetlenül hangzik, de a forradalmak nem szentimentálisak, és mi még most is ennek a forradalomnak az elején vagyunk. Én meggyőződéses marxista vagyok és feltétel nélkül hiszek az ügyben."

"De nekem nehezemre esik megérteni magát. Ahogy említettem, pszichológiát is tanultam többek között, amikor ehhez a szervezethez csatlakoztam és a pszichológia a tanulmányaimon túl is nagyon érdekel. Nagyon sokat olvastam a témáról, Freudról, követőiről és kritikusairól. Na de ebből elég, beszéljünk magáról."

"Miért? Miért került maga ide? Maga nem tagja a korábbi uralkodó osztályoknak, magának nem volt anyagi érdeke az ügyükben. Gondolom, hogy meg voltak az okai és ezek azok, amik engem olyan nagyon érdekelnek: a maga fejlődése, egy fiatal ember akinek minden oka meg volt elégedettségre és mégis ide került, éppen csak hogy elkerüli az akasztófát. Beszéljen magáról."

"Ön biztosan ismeri az én élettörténetemet" válaszoltam "hiszen Fullér százados úr alapos munkát végzett, ahogy adatokat gyűjtött az én életemről. Amit azonban ő nem vetett papírra, az az én belső viaskodásom volt miután képtelen voltam igazán irányítani az életemet. Nekünk nincsen alkalmunk a saját sorsunkat intézni, akár jól, akár rosszul. Ezt megtették számunkra mások, akik korlátlan hatalommal rendelkeznek, de mindig a Párt szoknyája mögé bújnak. A Párt mindennel törődött. Megszabta az élet stílusunkat, hogy hol éljünk, mit olvassunk, milyen színdarabot nézzünk meg, sőt azt is, hogy mikor tapsoljunk. A Párt egy megközelíthetetlen, érinthetetlen absztrakttá vált, nagyobb mindennél, az életnél is. Én Csehszlovákiában nőttem fel egy demokratikus köztársaságban, ahol az emberek választhattak titkos szavazáson. A különböző pártok abból a célból szervezkedtek, hogy azonos gondolkodásúak számára platformot teremtsenek. De az ön Pártja, a hatalmas, a mindenható, a jóságos, nem tűri el a mi beleszólásunkat. Mi a nép fiai csak azt tehetjük, amire utasítást kapunk. Megérti Őrnagy úr amit mondani szeretnék? Megérti a tehetetlenség érzését? Itt van az én motívumom, ami egyáltalán nem komplikált."

"De magának minden alkalma meg volt, hogy hozzánk tartozzon hogy tagja legyen a Pártnak. Én nem érzek semmiféle reménytelenséget vagy tehetetlenséget. A tény az, hogy én a munkámon keresztül igenis befolyásolom az eseményeket. Miért mulasztotta el maga ezt a lehetőséget, különösen a maga múltjával?"

"Tudom, hogy mire utal őrnagy úr, Fullér százados nevezett engem mindennek, többek között fasisztának, sőt zsidó fasisztának is. Milliószor a szememre vette, hogy milyen hálátlan vagyok a felszabadítóim iránt."

"Nem az?"

"Őrnagy úr, senkinek sem kell emlékeztetni engem arra, hogy a szovjet csapatok mentették meg az életemet. Más zsidókat a nyugati hadseregek szabadítottak fel és azok éppen olyan hálásak voltak. De amíg azoktól senki nem követelte hogy ezért fizessenek, addig tőlem elvárják, hogy a lelkemmel fizessek. Ha nem erőszakoltak volna, könnyen lehet, hogy szocialistává váltam volna a szabad akaratomból, annál is inkább, mert a háború után szenvedélyesen elolvastam mindent amit tudtam a Marxizmusról. Papíron igazán nagyon szép. Ezért van olyan sok kommunista a nyugati országokban. Olvasnak róla, de nem kell gyakorolniuk. De itt a mi országunkban amíg olvastam a javak igazságos elosztásáról, az új emberek formálásáról, akik mentesek a kapzsiságtól és a közös jóért dolgoznak, addig pontosan az ellenkezőjét tapasztaltam. Amilyen módszerekkel a Párt a szocializmus útjára akart bennünket vezetni, az nem csak hátrányos volt az eszme érdekében, de azt hiszem örökre tönkre is tette."

Vettem egy mély lélegzetet. Nyilván megőrültem, gondoltam magamban, hogy így beszélek. De Keszthelyi újra töltötte a csészémet, én pedig hozzátettem tréfásan:

"Amint láthatja Őrnagy úr én nem adtam el a lelkemet a felszabadítóimnak, de most eladtam ezért a rendkívül finom csésze kávéért, amiben már kilenc hónapja nem volt részem. Én teljesen kitártam a lelkemet amit talán nem lett volna szabad."

"Nem, nem, én a történetét rendkívül érdekesnek találom, és bármit is mond nekem, az kettőnk között marad. Ezeket soha senki nem fogja maga ellen felhasználni. Tudom, hogy nincs túl jó véleménye rólunk, de ha mi megígérünk valamit, mi azt be is tartjuk. Tegyük fel, hogy én megértem a csalódását a rendszerben. De maga jól élt, és tekintélynek örvendő állása volt, amit - mi tudjuk - nagyon jól is végzett. Milliók, akik kevésbé jól élnek nem szervezkednek ellenünk, nem válnak informátorokká és nem árulják el az országukat. Itt még kell lenni valaminek, több mint elégedetlenség a maga részéről. Mi az?"

"Őrnagy úr, ön komplikálni kívánja az én motívumomat, ami egyszerű, de ahonnan ön nézi, talán nehéz megérteni. Ön egyívású emberekkel találkozik, feltételezem, hogy a magánéletében is. Amióta diákkorában a föld alatt szervezkedtek a fennálló uralkodó osztályok ellen, a helyzet megváltozott. Most Ön tagja az új uralkodó osztálynak. Ön tud egyszerű emberek életéről a vallomásaik alapján, de nincsen módjában szabadon beszélgetni velük, a sorsukról, a csalódásaikról, a félelmeikről, mert aki kritikus szemmel néz a rendszerre, az nem mer Önnel őszintén beszélni."

"Többek között valuta csempészéssel is vagyok vádolva, mert voltak közöttünk, akik rendszeresen vittek pénzt, amit nyugaton élő rokonaik küldtek, nagyon rászoruló családoknak. Én ugyan csak egyszer tettem ezt, de soha nem fogom elfelejteni annak a kis családnak a nyomorát, amelyik gyakorlatilag éhhalálra van ítélve az osztályharc nevében. Nem én vagyok ebben a bűnös, hanem a rendszer. Lehet, hogy ez után a kijelentésem után valamilyen megrögzött bűnözőnek fog tartani, de én egy pillanatig sem bánom, hogy legalább annak az egy családnak segítettem a nyomorán és visszagondolva talán sokkal többet kellett volna tennem. Na és a többi bűneim! Amikor Nagy Imre körülbelül egy évvel ezelőtt elmondta híres beszédét a parlamentben megvádolva a saját pártját, nem akartam hinni a füleimnek. Amit mi jelentettünk a Szabad Európa Rádiónak az semmiség volt ezekhez a vádakhoz képest. Ahogy Nagy Imre fogalmazta beszédét, az talán inkább elfogadható volt az önök szempontjából, hiszen az 'önkritika' mindig jól jött, ha súlyos mulasztásokat kellett feltárni, de Nagy Imre beszéde lényegében azt tartalmazta, amit mi továbbítottunk a Szabad Európa Rádiónak. Most már nem miniszterelnök, de letartóztatásom előtt sokszor hallottam megerősíteni, hogy a javaslatai változatlanul kivitelezés alatt vannak. Engem halálbüntetéssel fenyegetnek azokért, amiket Nagy Imre mint miniszterelnök a parlamentben állított."

"Én látom az iróniát a maga példájában, de amikor maguk informálták a Szabad Európa Rádiót az akkor még bűncselekmény volt, sőt ma is az."

"De őrnagy úr" szakítottam félbe "amit a Szabad Európa Rádió tőlünk hallott, az mind köztudomású volt. Egy szabad országban a sajtó mindezekről nyíltan ír, de nálunk az Önök törvényei alapján súlyos bűncselekménynek tekintendő."

"Meg kell értenie" válaszolta "hogy a törvény mindig el van maradva a szociális változások mögött. Ma az ilyen irányú tevékenységre kevésbé szigorúan nézünk." Egy pillanatra megállt. "Még mindig nem értem azonban makacsságát, miért tagadott mindent, amikor nagyon jól tudta a saját sógorától, hogy ő mindent elmondott nekünk. Általában ha ilyen bizonyítékokat tárunk a vádlottak elé, azok úgy énekelnek mint a madarak. De be kell vallanom, hogy a makacssága nagyon előnyössé vált a maguk számára; ez természetesen nem magyarázat az én kérdésemre, mert maga nem tudhatta, hogy ez a halogató taktika mennyire fog segíteni magukon. Ha nem lett volna olyan makacs, akkor az ügyet befejeztük volna a szokásos 30-60 napon belül, még jóval a moszkvai 20. kongresszus előtt, és maga és kollégái mind fel lettek volna kötve. Tudja" tette hozzá mosolyogva "a Szovjet Unió most másodszor mentette meg az életét."

"Visszatérve Nagy Imrére" folytatta "nyilván jó véleménnyel van róla. Azt akarja mondani, hogy egy Nagy kormány alatt nem csatlakozott volna az ellenálláshoz? Nagy Imre meggyőződéses kommunista."

"Igen, pontosan ezt akarom mondani. Ha a háború után egy olyan kommunista vezette volna a pártot, mint Nagy Imre, feltételezem - ez természetesen csak spekuláció - hogy nem tekintett volna mindenkit ellenségnek, aki nem szocialista. Ennek eredményeként, lehetett volna egy igazi koalíciós kormányunk, valamiféle kedvezőbb közgazdasággal és politikai szabadságot élveztünk volna. Választások, szabad választások döntötték volna el a koalíció összetétetét, és a Kommunista Párt erős lehetett volna képviselni azokat akik hisznek a marxizmusban. Ehelyett azonban most van egy olyan párt, amelyiknek van egy csoport őszinte marxista tagja de emellett egy csomó opportunista és demagóg és egy ellenséges nemzet. Én teljesen tisztában vagyok Magyarország kényes földrajzi helyzetével, mert Magyarország és a környező államok felvonulási területet képeztek a Szovjet Unió ellen, amelyik 20 millió embert veszített el. Én tehát teljesen meg tudom érteni a Szovjet Unió álláspontját, hogy csak baráti nemzeteket tűr meg mint szomszédait, hogy ezek soha többé ne forduljanak ellene. De a túlbuzgó magyar kommunisták, nem egy baráti Magyarországot kreáltak, hanem egy csatlós államot. És a 10 millió magyar, aki mindent elkövetett volna, hogy országuk ellenálljon mindenkinek, aki ismét meg akarta volna támadni a Szovjet Uniót Magyarországon keresztül, ma egységesen a Szovjet Unió ellensége. Az a tény, hogy Nagy Imre Rákosi helyébe lépett, bizonyítja az én álláspontom helyességét. Moszkva ma már talán belátja, hogy egy szövetség amit bajonettek hegyén kötnek, nem sokat ér. Hogy egyenesen válaszoljak az Ön kérdésére, én soha nem elleneztem volna a rendszert, még ha egy kommunista vezette volna is, de egy olyan mint Nagy Imre. Szomorú, hogy már nem ő a miniszterelnök. Az emberek nyilván jogosan aggódnak, hogy javaslatait nem fogják megvalósítani vagy megtartani. Erre az a legjobb bizonyíték, hogy én itt vagyok. A vádakat el kellett volna ejteni ellenünk, mert mi semmilyen bűncselekményt nem követtünk el."

"Nem értek egyet" mondta Keszthelyi "de most ez nem fontos. Ha jól értem, a legnagyobb kifogása nem a szocializmus ellen van, hanem a módszerek ellen, ahogy hatalomhoz jutottunk."

"Pontosan, annak ellenére, hogy az én fiatalkori rokonszenvem a szocializmus iránt már régen elpárolgott. Talán ez nem fog tetszeni, de szeretném Churchillt idézni: 'Aki 20 éves korában nem szocialista, annak nincsen szíve. De aki még 40 éves korában is szocialista, annak nincsen esze.'"

"Ha figyelembe vesszük a koromat, én a második kategóriába tartozom" mondta és jót nevetett rajta. "Tudja, az szomorú, hogy maga ide került csak azért mert nem értett egyet a Párt taktikájával."

"Uram, a Párt taktikája, ahogyan mondotta, több volt számomra, mint amit meg tudtam emészteni. Emberek fellázadtak kevésbé elnyomó rendszerek ellen is. És most, hogy politikai fogoly vagyok, visszagondolok az 1948-as forradalomra, amikor a magyar nép követelte a Habsburgoktól, hogy engedjék ki a politikai foglyokat. És amikor a Habsburgok ezt nem tették meg, a fiatalság Budára vonult, hogy erőszakkal szabadítsák ki a politikai foglyokat. De kiderült, hogy csak egy politikai fogoly volt, egy korabeli szocialista, Táncsics Mihály, aki helyzete következtében a forradalom hősévé vált. Amit ezzel mondani szeretnék az az, hogy a gyűlölt Habsburgok sokkal kevésbé voltak elnyomók, tekintve, hogy csak egy politikai foglyuk volt. De a forradalmároknak ez is sok volt. Remélem Őrnagy úr, hogy megérti célzásomat."

"Természetesen megértem. Maga forradalmat vár én pedig a status quo mellett vagyok. Remélem tisztában van azzal, hogy én ebbe a társalgásba nem azért kezdtem, hogy magát megtérítsem. Mi a barikád ellenkező oldalain vagyunk, de örülök, hogy beszélgethettünk. Talán inkább meg tudom érteni a maga gondolkodásmódját. Ítéletnapig vitatkozhatnánk a rendszerről, de nekünk kommunistáknak mindent el kell követnünk a rendszer megerősítésére. A maga időzítése részben szerencsés, másrészt nem. Nem szerencsés, mert börtönbe fog kerülni, de szerencsés és társai is remélem méltányolni fogják, hogy a maga makacsságának a következtében mindnyájan életben vannak."

"Őrnagy úr, mit gondol, milyen büntetést fogok kapni?" kérdeztem.

Egy pillanatig habozott a válaszával. "Ez természetesen a bíróságtól függ, de azt hiszem, hogy meg fogja úszni 8 évi kényszermunkával."

"Őrnagy úr, mielőtt visszaküld a nem általam választott magányomba, szeretném megkérdezni a véleményét egy témáról, amit érintettünk, és ez az én zsidóságom. Én azt reméltem, hogy a szocialista rendszer véget fog vetni az antiszemitizmusnak. Jogilag ugyan ez meg is történt, és én nem vagyok ezért hálátlan, de még mindig sok szó esik a 'zsidó kérdésről'"

"Nagyon jól tudja, hogy az antiszemitizmus bűncselekmény" válaszolta Keszthelyi.

"Én nem jogi értelemben vetettem ezt fel. Természetesen senkit sem szükséges antiszemitizmussal vádolni, hiszen e helyett ott van az 'anticionizmus'. Ön felvetette a zsidóságomat, Fullér százados zsidó fasisztának nevezett. Önök megtámadnak-e valakit azzal, hogy az illető katolikus fasiszta? Nyilván nem. Amikor én erre a világra születtem, az első szó amit kimondtam az magyar volt, s amikor lelkemet kilehelem, valószínűleg magyarul fogok suttogni. De ez nem elég önöknek, engem egy külön kategóriába tettek: 'magyar zsidó', mert egy olyan magyar családba születtem, amelyik zsidó vallású volt. Mit tett ön, őrnagy úr, hogy 'keresztény magyar' lett? Nyilván semmit, csak így történt. Mégis ön 'magyar' lett, én pedig 'magyar zsidó', és még mindig viselem a láthatatlan sárga csillagot a mellemen. Most Ön következik Őrnagy úr, mondja el, hogy hogy érez erről a témáról."

"Remélem, elhiszi nekem, hogy én bennem egy szikrányi antiszemitizmus sincsen. Engem így neveltek fel. A magyarok védelmében, akár kommunisták, akár nem, nem mi találtuk ki az antiszemitizmust, mi csak gyakoroljuk. De én őszintén remélem, hogy az idő múlásával ez csökkenni fog és talán majd egyszer el is tűnik. Abban igaza van, hogy Fullérnak nem lett volna szabad magát 'zsidó fasisztának' nevezni. Csak egyszerűen 'fasisztának'" fejezte be huncut kacsintással.

"Ez sokat jelent számomra," mondtam mosolyogva. De még mielőtt folytathattam volna, felállt, kinyújtotta a kezét, s ahogy kezet ráztunk melegen elköszönt. Aztán jött egy őr és visszavezetett a cellámba.

Furcsa dolog volt ez az egész, gondoltam. Ha kiszabadulásom után elmondanám ezt a beszélgetést, senki sem hinné el. Nem is tudom, hogy miért bíztam meg Keszthelyiben, hiszen ezek egymást is felfalják. Eszembe jutott egy jelenet rövidesen letartóztatásom után. Amikor egyszer kihallgatásra vittek, a folyosó elején lévő első cella előtt a földön egy tálca volt, tányérokkal és rendes evőeszközökkel, mint egy szállodai szoba előtt. Vajon kit tarthatnak itt ilyen jól? Néhány nappal későbben a szokásos halotti csendet egy üvöltés szakította meg: 'Igazságot Simon Jolánnak!' Az őrök egy bizonyos irányba rohantak, aztán minden elcsendesült. Később tudtam meg, hogy Simon Jolán Péter Gábor felesége volt, nyilván kedves férjét, Péter Gábort az ÁVH hírhedt parancsnokát őrizték ott.

"Dr. Szegedi Sándor, álljon fel," hallottam.

Miközben előre léptem, hátrapillantottam a tárgyalóterembe, de egyetlen ismerős arcot sem tudtam felfedezni.

A bíróság elnöke egy magas, kopaszodó középkorú férfi volt, arcán nagyon szigorú kifejezéssel. A jobb oldalán egy rossz arcú nő ült, akinek a korát nehéz lett volna megállapítani, s aki dühösen szikrázó szemekkel meredt rám. A másik népbíró egyszerű külsejű munkásembernek nézett ki, kb. 50 éves lehetett.

"Magyarázza meg" mondta a bíróság elnöke "a körülményeket amelyeknek a következtében bűnös cselekményeket követett el. A bíróság szeretné világosan megérteni" tette hozzá "hogy maga, éppen maga, akit a népköztársaság kiváló állással jutalmazott és akinek jó életkörülményeket biztosított, hogyan vált bűnözővé."

Az utasításoknak és célzásoknak megfelelően ez volt az a pillanat, amikor őszintén be kellett volna vallanom a bűneimet, kompromittálnom kellett volna Rodolfot és a többieket. Az agyamban és a testem minden porcikájában éreztem, hogy az életem legfontosabb pillanatának a küszöbén vagyok. Biztos voltam benne, hogy a bírósági teremben ismerősök és külföldi újságírók is voltak. Tudtam, hogy soha ilyen alkalmam nem lesz feltárni a kommunista diktatúra igazi arcát. Felemeltem a fejemet, megköszörültem a torkomat, az elnöklő bíró szemébe néztem és elkezdtem:

"Én semmiféle bűncselekményt nem követtem el, mert amikkel vádolnak, azok nem bűncselekmények. Az ügyész szerint kém voltam és különböző gazdasági bűncselekményeket követtem el."

A bíró egy ideges mozdulatot tett, meglepetésként érte a válaszom. A közönség felől halk mormolás hallatszott; a bíró megragadta az alkalmat, hogy csendre intse őket.

"Folytassa" kiáltott rám dühösen.

"A bűnösség feltétele" folytattam "az olyan cselekmény elkövetése, amely veszélyeztetné az országom biztonságát és jólétét. Az én motívumom teljesen ellenkező volt. Az adatok, amiket a Szabad Európa Rádióval közöltem, mind köztudomásúak voltak, mindenki, még a gyerekek is tudhatták."

"De maga tisztában volt azzal, hogy a Szabad Európa Rádió a Népköztársaság esküdt ellensége. Milyen mentsége lehet ezek után?"

"Én bárkinek adhattam volna azokat az adatokat, mert ahogy mondottam, azok köztudomásúak voltak. Ezeknek a témáknak a megbeszéléséhez minden magyar állampolgárnak joga van."

"Ez nem így van" szakított félbe a bíró, "ez árulás."

"Ha ez árulás" válaszoltam nyugodt hangon, "akkor a francia kommunista pártnak minden tagja is áruló, mert állandóan kritizálják a fennálló társadalmi rendet."

A bíró arca fehér lett. A bírósági teremben lévő halálos csend ismét megtört. Az egyik népbíró az elnök fülébe súgott valamit, aki egy pillantást vetett a külön páholyba ültetett külföldi újságírók felé, aztán felém fordult és ezt mondta:

"Figyelmeztetem magát. Ha még itt is folytatja a fasiszta propagandát, meg fogom vonni a szót magától és külön meg fogom büntetni a bíróság elleni felháborító magatartásáért."

"Tekintettel arra, hogy az ÁVH biztosított arról, hogy fel fognak kötni, nincsen sok veszíteni valóm s inkább kimondom az igazságot."

"Folytassa."

"Franciaországban vagy bármelyik más demokratikus államban senkit nem ér bántódás, ha kritizál. De itt engem hazaárulással vádolnak, mert beszéltem a folytonos húshiányról, a rossz minőségű gázszolgáltatásról, a sokszor embertelen munkakörülményekről. Az igazat mondani ebben a rendszerben hazaárulásnak számit."

Alig hallottam a saját hangomat, alig láttam a bíróság tagjainak az arcát. Valamilyen hihetetlen izgalom vett erőt rajtam, határtalanul szabadnak éreztem magamat, úgy éreztem, hogy milliók nevében beszélek.

"Az igazságszolgáltatás ebben az országban teljesen mondva csinált" folytattam "az igazságszolgáltatás csak egy kis csoport érdekeit védi. Hamis választásokkal, a szabad sajtó teljes eltiprásával, internáló táborokkal, látványos mű-perekkel sikerült elhallgattatni 10 millió embert, ugyanakkor elzálogosították Magyarországot egy idegen hatalomnak. És önök merészelnek valakit árulással vádolni! Önök azok, akik cselekedeteikkel, minden szavukkal elárulnak mindent ami emberi, mindent aminek a legcsekélyebb köze van a szabadsághoz."

Meg voltam lepve, hogy nem szakítottak félbe. A bíróság tagjai fehérek voltak, mint a szellemek.

"Egy pillanatig is azt hiszik, hogy van egy személy is az országban aki elhiszi a 'Szabad Nép' hazugságait? Ha önök a nép igazi képviselői lennének, akkor szabad választásokat tartanának, már csak annak a bizonyítására is, hogy a dolgozók önök mögött vannak. Ehelyett azonban taposnak az emberi jogokon, kényszerítik a lakosságot, hogy vegyenek részt a szavazáson, ahol nem választhatnak, hanem egy teljesen értéktelen szavazatot adnak le. És természetesen mindenki tudja a választások eredményét, még mielőtt a szavazás lezajlik. 99% a Népfrontra szavaz, ami természetesen a Kommunista Pártot jelenti. De ha ez így van, akkor miért szükséges az Államvédelmi Hatóság, aminek a tagjai nagyobb számot képviselnek, mint az az 1 %, amelyik állítólag nem szavazott a Népfrontra? Hogyan merészelik így megsérteni magyar nép intelligenciáját, és bebeszélni, hogy 99%-a a lakosságnak a kommunistákra szavazott? Ez csak egy olyan társadalomban lehetséges, ahol a falra festett jelszavak harsogják: 'A Párt a mi eszünk, boldog jelenünk és ragyogó jövőnk!" "Oh igen" folytattam "a Párt a mi eszünk, tehát senkinek sem szabad gondolkodnia, mert a Párt ezt is megteszi helyettünk. A Párt gondolkodik és határoz, miközben járomba fogott 10 millió magyart, akiknek termelniök kell egyre többet egyre kisebb bérért és még ráadásul a kimerült dolgozók este gyűlésre kénytelenek menni hogy megtapsolják kínzóikat."

"Nem tudom hányszor hallottuk, hogy a hatalom a munkások és a parasztok kezében van. Ez nagyon kétséges, mert a munkásnak 8 órát kell dolgoznia egy kiló húsért, és a család minden tagjának produkálnia kell, ha nem akarnak éhezni, vagy meztelenül járni, vagy fedél nélkül maradni. Miféle munkáshatalom az, ahol a szakszervezetek a munkaadót képviselik és ahol a sztrájkjogot eltörölték? Remélem tisztában vannak azzal, hogy a munkások gyűlölik a rendszert a legjobban!"

"No és a parasztok akiktől elrabolták a földreform eredményeként nekik juttatott földet 1945-ben, mert Moszkvában elhatározták, hogy a magyar paraszt csak a szövetkezetekben munkálhatja meg a földet. Börtönbe zárták a parasztok legjobbjait, mert azok fel merték emelni a szavukat ez ellen a tőlünk idegen rendszer ellen. Kinek a nevében uralkodnak? Az intellektuelek, a művészek, az írók, a középosztály? Ha lehet ezek a rétegek még jobban szenvednek mint mások a gondolatszabadság hiánya miatt."

"Ki hatalmazta fel önöket, hogy engem és vádlott-társaimat és más ezreket bíróság elé állítsanak? Önök elítélhetnek bennünket, felakaszthatnak, de tegyék amíg tehetik, mert el fog következni a nap, amikor önök találják magukat egy független magyar bíróság előtt, ahol felelniök kell majd a cselekedeteikért. És ott az ügyész valóban a népet fogja képviselni. Önöknek sikerült 10 millió embert egy táborban összehozni, akik különben különböző elvekben hittek volna, de most mind megegyeznek, mindnyájan antikommunisták. És még mielőtt befejezném, tanács-elnök úr..."

Ebben a pillanatban valaki eszeveszetten rugdosni kezdte a cellám ajtaját és torkaszakadtából üvöltötte:

"Maga nyomorult fattyú", mikor fogja már megtanulni, hogy a kezeit a takaró fölött kell tartania!"

Felriadtam és egy pillanatig nem tudtam, hogy hol vagyok. Aztán rádöbbentem, hogy a tárgyalás, ahol megmondtam kínzóimnak a véleményemet, csak álom volt. Homlokom izzadt volt és teljesen kimerültnek éreztem magamat. Néhány pillanattal előbb még szabadon beszéltem. Oh Uram, adj erőt, hogy az igazi tárgyaláson is tudjak velük szembeszállni...

A tárgyalás napján korábban volt az ébresztő a szokásosnál, hogy előkészítsenek bennünket a tárgyalásra, aminek sok értelme nem volt. Kint még sötét volt, s ahogy fel alá jártam a zárkában, próbáltam megtervezni a stratégiámat a tárgyalásra. Végre talán meg fogom tudni, hogy mi történt a többiekkel. Fullér százados számtalanszor mondta, hogy Agárdy, Balatoni, Jenney Tamás (Tóni) és Edit bevallották bűneiket már az első napokban, s ezt el is hittem neki. Magamat okoltam, hogy nem mondtam el nekik részleteiben, hogy Rodolfóval mi történt, hogy talán ennek tudatában jobban előkészülhettek volna az ÁVH-val való összeütközésre, mint ahogy Balatoni és én tettük. Ugyanakkor most már tisztában voltam a nyomozók taktikájával: azt a benyomást igyekeztek kelteni, hogy mindent tudtak amúgy is. A magány, a teljes elzártság a külvilágtól ugyancsak hamar megtette a hatását. Hirtelen a gyűlölt ÁVH és az egész rendszer szikla szilárdnak tűnt, és teljesen értelmetlen lett volna nem együttműködni velük. A szerencsétlen áldozat lassan maga is hinni kezd a bűnösségében. Végül is bebizonyosodott, hogy senkit sem kínoznak, sőt akik együttműködnek, azokat jutalomban részesítik, úgy mint jobb koszttal, könyvekkel, az őrök nem költik fel őket, ha a fal felé fordulnak álmukban, vagy önkéntelenül is a takaró alá rakják kezeiket. Ezek az apró cselekedetek igen nagy hatással vannak a foglyokra, s a javarészük mindent bevall.

Rájöttem, hogy Edit beszélhetett az én családomról. Egyik napon Fullér vidám hangulatban fogadott. Abbahagyta papírjainak a tanulmányozását, felnézett és megjegyezte széles mosollyal az arcán:

"Maga utolsó senkiházi, maga még az életrajzában is hazudott. Azt hittük, hogy maga a dolgozó osztályhoz tartozott, de kiderült, hogy az apja nem kizsákmányolt kőfaragó volt, ahogy maga leírta a szövetkezetben beadott életrajzában, hanem bányavállalkozó volt. Fájdalmas volt számunkra, hogy egy munkás családból származó személy ellenünk fordult, és így jólesően tudtuk meg, hogy maga mindig is a barikád másik oldalára tartozott. Mielőtt tagadni kezdi ezt is, mint ahogy mostanáig mindent tagadott mint egy gyógyíthatatlan hazug fráter, hadd mondjam meg, hogy honnan származik ez az információ. Edittől, elvált feleségétől tudtuk meg mindezt, akinek sokkal több esze van mint magának, mert az első pillanattól kezdve őszinte volt, amiért meg is fogja kapni a jutalmát."

Ahogy hajnalodott, kivittek egy másik helyiségbe, ahol egy egyenruhás borbély megborotvált. Most kivételesen még szappant is használt. Nyilván tudta, hogy tárgyalásra megyek, s nem akarta, hogy az arcom több helyen vérezzen, mint ahogy a korábbi ritka borotválások következtében megtörtént. Utána lezuhanyozhattam forró vízben és tiszta fehérneműt kaptam. A ruhám és a cipőm amit kilenc hónapja hordtam, piszkos és gyűrött volt, de miután tükröt nem láttam a letartóztatásom óta, a megjelenésem különösebben nem érdekelt. Eszembe jutott Ferenczy Attila egyik taktikája: időnként utalt rá, hogy a hajam a fejem tetején ritkul.

"Az öcsémnek ugyanez a problémája volt, de amikor kikerült a szénbányába, ahol a fizetésének egy részét megtarthatta, vásárolhatott valamiféle kenőcsöt, s a haja még most is megvan."

Ennek a megjegyzésnek az volt a célja, hogy a hiúságomra hasson, miután köztudomású, hogy férfiak a hajhullásra nagyon érzékenyek. Ez is azt a célt szolgálta, hogy végre működjek közre kihallgatóimmal, s így minél hamarabb kikerüljek az ÁVH karmaiból valamilyen munkahelyre, ahol a bánásmód állítólag sokkal jobb. Természetesen nem volt módomban meggyőződni a hajam állapotáról a fejem tetején; persze Attila nem tudta, hogy az én aggodalmam nem a hajamért volt, hanem inkább a nyakamért.

Talán reggel 8 óra lehetett, amikor kivezettek a cellámból és a folyosón a fal mellé állítottak. Lépéseket hallottam és amikor megpróbáltam észrevétlenül a lépések irányába nézni, sikerült megpillantanom Balatonit, Agárdyt és még másik négy ismeretlen személyt, akiket soha nem láttam azelőtt. Jenney Tóni és Edit nem voltak ott.

Amikor a nyomozás lezárult, akkor a szabályok megkívánták, hogy a vádlottak átnézhessék a vádra vonatkozó iratokat. Néhány nappal a tárgyalás előtt Guzmics szobájában voltam. Ott egy asztalon hét kötetbe foglalva volt a vizsgálat anyaga előkészítve az ügyész számára.

"Most módjában lesz gyakorolnia a jogait az anyagot illetően. Én elkészítek egy jegyzőkönyvet, maga aláírja hogy alkalma volt az iratok áttanulmányozására. Annak természetesen nincsen értelme, hogy azokat a köteteket is elolvassa, amelyek másokkal foglalkoznak, olyanokkal akik nem voltak részesei a maguk összeesküvésének."

Én nyugodt hangon közöltem Guzmiccsal, hogy én át akarom tanulmányozni az egész anyagot. Guzmics dühös lett, azzal vádolt, hogy szabotálok csakhogy lelassítsam az eljárást, de végül is beleegyezett. Én már régen vártam erre az alkalomra. A kihallgatóim büszkén hivatkoztak erre az eljárásra, amely különben minden civilizált országban a vádlottak jogaihoz tartozik. Itt ezzel akarták bizonyítani, hogy a szocialista törvényesség életben van. Hogy az egész anyagot átolvashassam, ahhoz legalább két napra lett volna szükségem, de négy óra után Guzmics utasított, hogy hagyjam abba, annak ellenére, hogy előzőleg megígérte, hogy elegendő időt fog adni. A jegyzőkönyvben, amit közben megírt, szemrebbenés nélkül állította, hogy az anyagot nyolc órán keresztül tanulmányozhattam.

Azt reméltem, hogy az anyag tanulmányozása meg fog magyarázni olyan dolgokat, amik engem erősen nyugtalanítottak. Még mindig nem értettem, hogy Hippig és Ábrányi miért írták nekem azokat a leveleket, és ha viszont valaki más írta, - miért? Nem találtam semmilyen nagy meglepetést az anyagban, ez a fellebbezési tárgyalásunkon történt, amikor a bíróság tévedésből súlyos indiszkréciót követett el.

Megtudtam, hogy Agárdi Arisztidet (Taszi) egy héttel előttem tartóztatták le. Egy hétig tagadott, de aztán az ÁVH taktikája megtette hatását és olyan dolgokat is bevallott, amikről az ÁVH-nak fogalma sem volt. Meg is jutalmazták jó koszttal; amikor a tárgyaláson megláttam, úgy meghízott, hogy alig lehetett ráismerni.

Bemártotta gyermekkori barátját, Darvas Attilát, aki mérnök volt a Kohó és Gépipari Minisztériumban s aki Rodolfo rendelkezésére bocsájtotta a Sztálin-városi terveket, és még három barátját, abban a hitben, hogy az ÁVH amúgy is tud mindent.

Miközben tanulmányoztam az iratokat, érdekes felfedezésre tettem szert. Ott volt az az irat is: 'Határozat Bűnös Tevékenység Megszakításáról', amit letartóztatásom utáni első éjszaka aláírtam Kollár László főhadnagy szobájában. Már akkor észrevettem, hogy ennek az iratnak bizonyos részei széles barna ragasztószalaggal voltak betakarva. Most, hogy Guzmics el volt foglalva az íróasztalánál, felemeltem az ívet, hogy a fény átmenjen rajta, úgy hogy el tudtam olvasni tükörírásban a leragasztott részt. A következőt vettem ki: 'További bizonyíték Szegedi Sándor bűnössége mellett, hogy ügynökünk, akinek a fedőneve Nemere Viktor, s akit az Államvédelmi Hatóság több évvel ezelőtt küldött Bécsbe azzal, hogy beépítse magát a Szabad Európa Rádió szervezetébe, másolatokat adott Szegedi által a Szabad Európa Rádióhoz küldött jelentéseiről, amik a jelen irathoz vannak mellékelve.' Mindez nem sokat jelentett számomra, mert fogalmam sem volt arról, hogy ki az a Nemere Viktor, de megerősítette gyanúmat, amit sokáig nem akartam elhinni.

Megelégedetten olvastam magamról az iratokban. Három hónapig mindent tagadtam. A következő hat hónapban csak teljesen jelentéktelen dolgokról vallottam, olyanokról, amik amúgy is köztudomásúak voltak. Az a tény, hogy időközben enyhülés állt be a moszkvai 20-ik Pártkongresszus következtében, azt eredményezte, hogy az ügyészség megváltoztatta javaslatát, nem halálbüntetést kért, hanem 'csak' életfogytiglani kényszermunkát. Ugyancsak megváltoztatták az eredeti terveket és a vád nem Szegedi Sándor és társai ellen szólt, hanem 'Atkári Arisztid és társai' ellen. Szegény Taszinak kellett ezt a terhet is viselnie, miután arisztokrata neve volt. Taszi egyébként szokva volt a viccekhez, amik összefüggésben voltak a keresztnevével. Egy ilyen: Arisztid és az inasa hajótörést szenvednek és az Atlanti Óceánban találják magukat mentőövükkel. Egyszerre csak egy hatalmas cápa közeledik, Arisztid előhúz a zsebéből egy nagy kést. A mellette úszó inasa elképedve megszólal: 'De uram, halat késsel?!' Ilyen féle viccek gyakran voltak olvashatók az újságokban és folyóiratokban. Annak ellenére, hogy az arisztokráciának rendkívül nagy befolyása volt a háború előtti időkben, ez csak azt bizonyította, hogy annak a rendszernek minden fogyatékossága ellenére a sajtószabadság majdnem teljes volt. Azt hiszem, az arisztokraták maguk is jót nevettek ezeken a vicceken. A kommunista diktatúrában, amelyik teljesen humortalan volt, a vezéreket a törvény minden erejével megóvták, hogy még a legjelentéktelenebb vicceknek is ki legyenek téve. Az arisztokraták nevét a kommunisták másként használták fel. Ha egy-egy 'összeesküvést' lelepleztek és egy arisztokratának a legkisebb szerepe is volt, azonnal kihangsúlyozták, hogy az összeesküvők nem a nép fiaiból kerülnek ki, hanem az 'osztály-ellenség' köreiből, természetesen kiemelve az arisztokrata neveket. A mi ügyünkben Atkáry Arisztid nevét használták fel igazolni az 'osztályharc' szükségességét.

Néhány perc múlva Editet vezették be. Sápadt volt de ahogy rámnézett a tekintete megnyugtató volt, láttam rajta, hogy szenvedései ellenére büszke volt a Szabad Európa Rádió számára végzett munkájára. Még mindig nem volt jelen sem Tóni, sem Zoltán. Később tudtam meg, hogy Zoltánt külön tárgyalták, de még mielőtt elítélték volna, titokzatos körülmények között meghalt.

Utasítottak bennünket, hogy egymás mögött menjünk, de olyan távolságot kellett tartanunk egymás között, hogy egy szót sem tudtunk váltani. Felmentünk a második emeletre, ahonnan egy keskeny folyosó vezetett az irodák felé. Ahogy beléptünk a tárgyalóterembe, csak egy néhány széket láttam a vádlottak részére és az őrök számára, és egy néhányat a fal mellett mögöttünk. Azonnal tudtam, hogy zárt tárgyalás lesz.

Elfoglaltuk a helyeinket, de rémülten láttam, hogy egy szék üresen maradt. Istenem, csak nem Mia számára? Reméltem, hogy Fullér betartotta ígéretét és Miát nem vádolják. Az őrök közvetlenül mögöttünk ültek, úgy hogy egymásra nézhettünk, de nem tudtunk egy szót sem váltani. Néhány perc múlva kinyílt egy oldalajtó és a védőügyvédek jöttek be. A sor végén az én ügyvédem vonszolta be magát mankóin. Ezután bejött az ügyész, egy magas, jó húsban lévő 40 év körüli ember dús fekete hajjal. A bal kezén valamennyi ujja hiányzott. A neve: dr. Sarkadi István volt. Egy másik oldal ajtó nyílt ki, s azon keresztül bejöttek a katonai bíróság tagjai: az első egy magas, jó megjelenésű alezredes, mögötte a két népbíró. Az egyik 50 éves lehetett, kopaszodott és a jobb lábát húzta maga után, a másik sokkal fiatalabbnak tűnt, ezek is alezredesi egyenruhát viseltek.

Mindenki felállt, a tanácselnök intett, hogy üljünk le és elkezdte:

"A budapesti katonai körzet katonai bíróságának az ülését megnyitom. Én Andó József alezredes vagyok."

Aztán az egyik katona ruhában lévő őrhöz fordult: "Vezesse be Dobi Miát."

Meg voltam döbbenve. Az a gyanúm, hogy Fullér nem fogja betartani a szavát, igaznak bizonyult. Mia belépett a tárgyalóterembe, gyönyörű volt sötétkék kosztümjében. Tekintetünk összetalálkozott; a sorban lévő utolsó székre ültették Edit mellé. Mindketten itt voltak a két legfontosabb nő az életemben, és sajnos nekem köszönhették helyzetüket. Nem sokat elmélkedhettem, mert egy újabb oldalajtón egy néhány államvédelmi tiszt lépett be, javarészüket már ismertem, köztük volt Fullér, Kollár és Guzmics.

Az ügyész felolvasta a vádakat unott hangon. Aztán a tanácselnök így szólt: "Agárdy Tasziló marad, vezessék ki a többieket." Miára pillantottam, az arcán sok szomorúság volt.

A vádlottakat egyenként vezették vissza a tárgyalóterembe. Amikor rám került a sor, Guzmics megközelített és a fülembe súgta: "Magától függ, hogy Mia börtönbe kerül-e vagy sem." Mielőtt válaszolhattam volna, ott hagyott.

Guzmics fenyegetésére nem volt szükség. Amikor biztosan tudtam, hogy a tárgyalás zárt lesz, elhatároztam, hogy úgy fogom játszani a szerepemet, ahogy megrendelték. A kihallgatásom a bíróság előtt kevesebb volt mint egy fél óra. Szolgaian elismételtem, amiket már bevallottam; ezután a tárgyalóteremben maradtam, amíg az utánam következőkkel végeztek. Unalmas, monoton volt az egész, mint ahogyan iskolás gyerekek kötelességszerűen felmondják a leckéjüket. Mindnyájunkat megfenyegettek, hogy ha nem vallunk kötelességtudóan, akkor a tárgyalás után visszahoznak az ÁVH-ra további nyomozás végett. Ez nagyon hatásos volt.

Miután valamennyi vádlottat kihallgatták, szünet volt. Az egyik őr jelenlétében beszélgethettem Miával; úgy tűnt, hogy az őr nem figyelt oda, s Mia gyorsan elmondta, hogy nagy politikai változások küszöbén vagyunk. A kommunista pártot kritizálni merte a sajtó, különösen az 'Irodalmi Újság', amit az írószövetség adott ki, annak ellenére, hogy a szövetség vezetői és az újságírók mind ismert kommunisták voltak. Sztálint nyíltan leleplezték, s Rákosi bukása minden percben várható volt. A hírek szerint, mondta Mia, a politikai foglyokat még ez év vége előtt ki fogják engedni. "De bármi is történik" súgta, "én várok rád."

Óvatosan megfogta a kezemet, s egy pillanatra elfeledtem, hogy ott állok mellette piszkos gyűrött ruhámban, nem tudva, hogy mit hoz a jövő. Szerettem volna mondani valamit, de nem tudtam, a szívem nagyon nehéz volt és sírás fojtogatott.

A szünet után tanukat hallgattak ki. Az egyetlen érdekes Majtényi Miklós volt. Elegáns ruhában volt és buzgón tanúsította, hogy én csempészárut szállítottam neki Rodolfo Petrocelli megbízásából, aki így visszaélt diplomáciai előjogaival és profitált belőle. Majtényi gyorsan beszélt, nem is várt a kérdésekre. Az egész jelent olyan nevetséges volt, hogy a tanácselnök végül is félbeszakította, megköszönte vallomását és elbocsájtotta.

Ezután Andó Gyula alezredes kinyilatkozta: "A bíróság elrendeli Nyárai Emil kémelhárító százados kihallgatását. Tanúvallomása alatt kizárólag a vádlottak ügyvédjei maradhatnak a teremben."

Ez volt aztán az igazi 'szocialista legalizmus'! Teljesen törvénytelen volt a vád tanújának vallomást tenni a vádlott jelenléte nélkül. De nem ez volt az első eset, hogy dr. Andó József alezredes, a katonai bíróság tagja, törvénytelenül cselekedett. Százakat, talán ezreket végeztek ki ítéletei alapján. Éppen ezért a legjobb katonai bírónak tekintették, amiért sok jutalomban volt része, többek között a fő pártfunkcionáriusok számára fenntartott üzletben vásárolt, ahol semmiért nem kellett fizetnie. (Ezek már kommunizmusban éltek 'mindenki a szükségletei szerint' elv alapján.) Talán ez is hozzájárult, hogy olyan szolgai módon szolgálta ki a Kommunista Pártot, ahová azonnal belépett miután a szovjet hadsereg felszabadította Magyarországot 1945-ben. Abban a pillanatban nem volt sok választása, ha el akarta kerülni, hogy a múltját felülvizsgálják. Amikor Andó elvégezte a Ludovika Akadémiát, felavatásakor hűséget esküdött a kormányzóra, ami nem akadályozta meg abban, hogy sok-sok tiszttársával egyetemben ne esküdjön fel a tömeggyilkos Szálasira, a kormányzó elhurcolása után. Ahogy az ország felszabadult, Andó ismét megváltoztatta a színeit és tagja lett az új hadseregnek. Hogy opportunista volt-e, vagy belekényszerítették az új rendszer szolgálatába, soha nem fogjuk megtudni. Lojálisan végrehajtotta a Párt és az ÁVH parancsait és pályafutása biztosítva volt; az a tény, hogy az út ezekhez a sikerekhez koponyákkal volt kirakva, nyilván nem zavarta.

Amikor Nyárai belépett, azonnal felismertem. Ő volt 'Kovács László' aki Jennei Tamást zsarolta és kényszerítette besúgásra, Rodolfót öngyilkosságba kergette és letartóztatott engem. Ahogy kivezettek bennünket a tárgyalóteremből, ez a sovány, fekete hajú férfi akinek szokatlanul nagy elálló fülei voltak, elkezdte tanúskodását.

Ítélet kihirdetés másnap volt. Agárdy és Darvas Attila fejenként 15 évet és teljes vagyonelkobzást kaptak. Engem nyolc évre ítéltek (pontosan annyira, mint amennyit az ÁVH-s Keszthelyi őrnagy 'megjósolt', ugyancsak teljes vagyonelkobzással. Balatoni négy évet kapott, Edit kettőt, s legnagyobb megkönnyebbülésemre Mia kapott ugyan egy évet, de büntetését felfüggesztették három évre. A vádlottak Mia kivételével fellebbeztek.

Amikor kivezettek a tárgyalóteremből, Mia már várt könnyes szemekkel. Boldog voltam, hogy szabad maradt, s tudtam, hogy amikor egyszer kiszabadulok, nem leszek egyedül.

Kivezettek bennünket az épületből egy nagy rabszállító autóhoz, amiben fapadok voltak, s a vége vastag ráccsal volt elzárva. Mindnyájan végre együtt voltunk Edit kivételével, akit nyilván máshova vittek. Jenney Tamás is ott volt, akinek az ügyét külön tárgyalták, mert nem csak kémkedéssel volt vádolva, hanem államtitok megsértésével is, miután Rodolfónak elmondta, hogy az ÁVH részére figyelt másokat. 15 évi kényszermunkára ítélték.

Tudtuk, hogy a Budapest határában lévő 'Gyűjtőbe' visznek bennünket. Én ezt az utat már egyszer megjártam, amikor a kórházba vittek, hogy megvizsgáljanak mielőtt elkezdték az éjjel-nappali kihallgatásomat. Még mindig voltak lidércnyomásos álmaim, sokszor megjelent előttem annak a fiatal embernek az eltorzult arca, aki mellettem halt meg a kórházban. Talán most már jobb helyen van, gondoltam. Nyolc évet börtönbe tölteni, nem beszélve Kollár számtalan ígéretéről hogy visszavisznek az ÁVH-ra, hogy tovább faggassanak, nem tűnt túl biztatónak.

A fiatal őr, aki a rács túlsó oldalán jött velünk, nem törődött velünk; most már elítélt bűnözők voltunk, s titoktartásra többé nem volt szükség. Végre legalább láthattuk egymást és beszélgethettünk, de mindnyájan kimerültek voltunk ahhoz, hogy társalogjunk. Az idő, amit az ÁVH karmaiban töltöttünk, mindnyájunkat megviselt, szellemileg és fizikailag. Annak ellenére, hogy elítéltek bennünket 4 évtől 15 évig, úgy éreztük, hogy súlyos nyomás alól szabadultunk fel. A börtön-autóban a hangulat optimista volt, mindnyájan csodában reménykedtünk. Úgy véltük, hogy nekünk nem szabad feladni a reményt, már csak azért sem, mert lényegében azért dolgoztunk a Szabad Európa Rádiónak, hogy az emberekben a lelket tartsuk.

Biztató jelek is voltak arra, hogy optimisták legyünk. A védőügyvédeink szerint a viszonylag mérsékelt ítéletek és az a tény hogy az ügyész mindössze kétszer használta a 'hazaárulók' kifejezést, jó jel volt. Azt is megmagyarázták, hogy három hónappal korábban, még a huszadik pártkongresszus előtt, mindnyájunkat halálra ítéltek volna. Most a levegő tele volt bizonytalansággal, ami a lakosságban reményt keltett, ugyanakkor félelmet a kommunisták között. A 'Szabad Nép"-ben megjelentek bíráló cikkek, amiket korábban nem tűrtek volna el, arra engedett következtetni, hogy a hatalom lassan kicsúszik a kezeikből.

Az utunk körülbelül egy órát tartott. Amikor kiszálltunk, magát az autót és valamennyiünket alapos motozásnak vetettek alá a géppisztolyos őrök. Aztán bevezettek bennünket egy irodába ahol egy szakaszvezető elég barátságos hangon üdvözölt bennünket:

"Remélem úgy fognak viselkedni mint politikai foglyok, nem pedig mint közönséges bűnözők."

Erre a hangnemre nem számítottunk. Egymásra néztünk, s Tóni halkan meg is jegyezte: "Az idők változnak."

1956 június 1 volt délután négy óra, amikor egy hatalmas vaskapun keresztül beléptünk a börtönépületbe. Hosszú folyosó volt előttünk és fölöttünk még másik három emelet. A hosszú folyosókból nyíltak a zárkák ajtajai. Az egész épület csillag alakú volt, úgy hogy egy bizonyos pontról, akár egy őr is szemmel tarthatta az 500 cella ajtaját. A börtön tiszta volt és csendes. Egy néhány elítélt sietett el mellettünk csíkos börtönruhában. A kisérőnk bevezetett bennünket egy nagyobb cellába, ami raktárnak volt berendezve, ahol egy néhány rab dolgozott. Elvették civil ruhánkat és mindnyájan kaptunk egy-egy auschwitzi típusú gyűrött s gyakran szakadozott nadrágot és zakót, egy pár erősen megviselt bakancsot, egy csajkát és egy kanalat. Aztán felvezettek bennünket a harmadik emeleten lévő 'szállásunkra'. Ismét láttunk egy néhány rabot, az ú. n. háziakat, akik minden munkát végeztek; az őrök az ujjukat sem mozdították. A 'háziak' közül némelyik beszélt velünk, kérdezett rólunk, és észrevettük, hogy az őrök nem kifogásolták. Két szomszédos cellát kaptunk, az egyikbe Agárdy és Darvas kerültek, a másikba Balatoni, Tóni és én. A cella nagyon kicsi volt, a padlója beton, a falak fehérre meszelve. Volt egy ablak elég magasan, de Balatoni és Jenney olyan magasak voltak, hogy kiláthattak, és én is egy kis erőfeszítéssel. A sarokban volt egy WC csésze ülés nélkül, mellette egy bádog lavór és egy seprű. A földön volt három szalmazsák. Egy néhány perc múlva az egyik 'házi' hozott fejenként két lepedőt és egy pokrócot, és ezzel teljesen felszerelt rabok lettünk.

Leültem a szalmazsákomra. Ez volt az első esetben 9 hónap után, kivéve a rövid időt amit a kórházban töltöttem el és azokat a napokat amiket fekve tölthettem az ÁVH orvosa rendeletére, hogy nem kellett előírásszerű pozíciót felvennem. Megkönnyebbülés volt rájönni, hogy az őr nem fog percenként benézni és a villanyégőt éjszakára eloltják. Reméltem, hogy az ideg-ölő időkön túl vagyok. Most már csak meg kellett szokni az egyhangú véget nem érő napokat és éjszakákat.

A kis ajtó ami be volt építve a cella ajtajába hirtelen kinyílt, egy fogoly dugta be a fejét és sietve kérdezte tőlünk, hogy mi újság van a nagyvilágban. Elmondtuk amit hallottunk, hogy a 'mindenható' Pártot bírálni merik, amire példa sem volt korábban. Megtudtuk, hogy már nyolcadik éve raboskodik, de úgy tűnt, hogy ennek ellenére tele volt optimizmussal.

Ahogy a napok teltek, hozzászoktunk a rutinhoz. Minden nap kivittek bennünket egy fél órás sétára a börtön udvaron, ahol egyszerre talán 60 rab sétálgatott libasorban körbe-körbe. A szabályok szerint nem volt szabad beszélgetnünk, de az őrök ezzel nem nagyon törődtek. Nagy meglepetéssel vettem tudomásul, hogy a politikai foglyok többsége nem értelmiségi, vagy középosztálybeli volt, hanem parasztok, munkások, vagy katonák. Volt közöttük egy néhány diplomás is és politikusok. Úgy tűnt, hogy akiknek a nevében gyakorolták a proletár diktatúrát, azok szép számban voltak képviselve a politikai foglyok között is. Fokozatosan több és több eset részleteit tudtam meg. Ha egy néhány paraszt összejött, elkerülhetetlen volt a rossz gazdasági viszonyokról beszélgetni és ha úgy vélték, hogy jobb dolguk lenne, ha nem lennének a szövetkezetben, ez már elég volt ahhoz, hogy összeesküvéssel vádolják őket. Hosszú éveket kaptak, voltak olyanok is, akiket kivégeztek.

Több ismert politikussal találkoztam, akiket hosszú évekre ítéltek, mert részt vettek a politikai életben 1945 és 1948 között, amikor a demokrácia még életben volt. Találkoztam olyanokkal is, akiket háborús bűnösként ítéltek el a második világháborúban elkövetett bűneikért. Egyik napon beszélgetésbe elegyedtem a mögöttem sétáló személlyel, volt legalább 60 éves, a haja hófehér volt, rossz egészségi állapotban lehetett, mert csak bottal tudott járni. Meskó Zoltán vagyok, mutatkozott be. Emlékeztem a nevére, vezére volt az egyik szélsőjobboldali pártnak és tagja volt a parlamentnek a háború előtt és alatt. Ennek ellenére nem tartozott a legszélsőségesebbek közé. Emlékeztem, hogy egyszer felszólalt a parlamentben a munkaszolgálatosokkal való durva bánásmód ellen. Ezért sokat kellett kiállnia a tőle jobbra lévő fasiszta pártok tagjaitól, még zsidó-bérencnek is nevezték, pedig nem volt az. Szélső jobboldali volt, de nyíltan ellenezte az egyre erősödő német befolyást Magyarországon, de a munkaszolgálatos táborokból származó rossz hírek, még neki is sok volt. Életfogytiglani börtönre ítélték mint háborús bűnöst, amit lényegében meg is érdemelt. Ennek a törékeny, öreg embernek a sorsa érdekelt, beszélgetni kezdtünk. Amikor bemutatkozott, én megmondtam, hogy emlékszem a nevére. Mint zsidó, elítéltem szélsőjobboldali elveiért, de elismertem, hogy bátorság kellett ahhoz, hogy kiálljon a zsidó munkaszolgálatosok érdekében. Különös barátság fejlődött ki közöttünk, amit ezeken a fél órás sétáinkon kultiváltunk. Nagyon meglepett, hogy mennyire megbánta magatartását, s kifejezte sajnálkozását korábbi politikai tevékenysége miatt. Elmondta, hogy milyen volt a légkör az egyetemen az első világháború után, amikor bele vetette magát a politikai életbe a három hónapos vörös terror után.

"Meg kell, hogy értsed fiatal barátom" mondta "hogy nap mint nap egyebet sem hallottunk mint azt, hogy a Kun Béla diktatúrája nem volt más, mint egy zsidó összeesküvés a magyar nép ellen. Én akkor még nem sokat tudtam a politikáról, de elhittem a propagandát, nem is beszélve arról" folytatta "hogy nem is maradhattam volna az egyetemen, ha nem csatlakoztam volna a 'Turulhoz', az egyik egyetemi szervezethez, amelyiknek a fő programja volt megverni a zsidó diákokat, vagy éjszaka sok ivás után betörni a zsidó kereskedők kirakatait. Most már tudom, hogy ez nagyon helytelen volt. Nem ironikus, hogy mi ketten mint politikai foglyok sétálunk itt? Én, a korábbi fasiszta és te, akit ha a szovjet csapatok nem szabadítanak fel, a fasiszta kollégáim áldozata lehettél volna. Remélem fiam, találsz a szívedben egy kis megbocsátást számomra."

Azt is megtudtam fogolytársaimtól, hogy azok akiket még a 'szocialista legalizmus' előtt ítéltek el, milyen borzalmakon mentek keresztül, amikről hírek ugyan keringtek a külvilágban, de soha nem lehetett megerősíteni. Minden letartóztatott személyt kínoztak, mert soha nem hitték el, hogy már mindent bevallottak. Egyik fogolytársam elmondta, hogy a fejére helyeztek egy vaskoronát és a csavarokat, amik a koronához voltak erősítve, lassan-lassan meghúzták. Az ilyen áldozatok természetesen mindent vallottak, amit a kihallgatóik hallani akartak. Ő elvesztette a jobb szemét ennek a bánásmódnak a következtében, és megparancsolták neki, hogy a történtekről senkivel sem beszélhet. "Te nem is tudod elképzelni" mondta többször, "hogy milyen szerencséd volt."

1952-ben a börtön parancsnoka, Bánkúti százados, a többi rab előtt úgy összerugdosott két foglyot, hogy amikor szadizmusát kielégítette, csak két összeroncsolt hulla volt előtte. A borzalmak felsorolása végtelen volt. 1953 előtt 10-12 embert helyeztek el egy cellába, ami két személy számára volt szánva, úgy hogy alig volt annyi helyük, hogy leülhessenek. Minden reggel kaptak egy vödör vizet, ami egy napra való víz volt mosakodásra és ivásra. A napi kenyéradag 10 deka volt. A helyzet akkor kezdett megjavulni, amikor Nagy Imre miniszterelnök lett, s azóta az incidensek száma erősen lecsökkent. Az őrök egy része, akik rádöbbentek, hogy egy szép napon el kell számolniok tetteikért, láthatólag megváltoztak. A börtönvezetőség ezt nem nézte jó szemmel, voltak akiket lefokoztak, sőt meg is büntettek, mert nem kezelték a foglyokat az előirt szigorúsággal. A börtönparancsnok helyettese, Kerekes őrnagy, aki korábban villamos kalauz volt, semmit sem változott. Ha a cellában egy cigaretta csikket találtak, azért öt napot adott a sötétzárkában, ugyancsak erre büntettek mindenkit, aki ki mert nézni az ablakon. De az őrök, ha feljebbvalóik nem voltak jelen, egyre barátságosabbakká váltak. A félelem nagyon jó ösztönzőnek bizonyult.

Néhány nap múlva Agárdyt, Balatonit és engem beosztottak a börtönműhelybe, ahol játékokat gyártottak. Az üzem jól volt felszerelve, a börtön falain belül volt, de egy különálló épületben. Ha egy szülő vett gyerekének egy szép színes dobozban valamilyen játékot ami a "Budapesti Játékáru-gyárban" készült, nem is sejtette, hogy az a börtönben készült, ahol rabok töltötték keserves éveiket, s ahol nem egyszer könnyek hullottak a játékokra.

Akik dolgoztak, azok valamivel jobb ételt kaptak és fizetést. Természetesen az állam azonnal levonta a költségeket ellátásunkért és szállásolásunkért, a megmaradt jelentéktelen összegből cigarettát és toilette cikkeket lehetett vásárolni. Cigarettázni csak a munkahelyen volt szabad, de a szenvedélyes dohányosok felcsempésztek magukkal cigarettát a cellába, aminek gyakran súlyos következményei voltak.

Ha elegendő játékot produkált a gyár, akkor a raboknak megengedték, hogy három havonként egy levelet váltsanak és egy látogatót fogadhassanak nem tovább mint 30 percig. Akik nem dolgoztak, azok hat havonként írhattak levelet, s egy 10 perces látogatás volt engedélyezve. A látogató a rabtól sűrű dróttal volt elválasztva, s minden rab mellett őr állt ellenőrizni nehogy másról beszéljenek, mint családi ügyekről. A szadista Kerekes őrnagy a legkisebb szabálytalanságért is sokszor évekre megtagadta a raboknak, hogy bármilyen kapcsolatban legyenek hozzátartozóikkal, amit én magam is tapasztaltam. Egy alkalommal a játékgyárban kitekintettem az ablakon, s láttam, hogy egy őr Editet vezette keresztül az udvaron. Intettem neki, amit valaki bejelentett, ezért másnap Kerekes őrnagy elé vittek. Amikor beléptem, egy dosszié volt előtte a nevemmel. Felnézett és megszólalt:

"Maga semmit sem változott. Úgy tűnik, hogy az Államvédelmi Hatóság túl engedékeny volt magával. Most majd én ezen segítek. Megtiltom, hogy egy éven keresztül levelet írjon vagy kapjon, s ezalatt látogatót sem fogadhat. Ha ez sem lenne elég, nekem vannak más módszereim is, csak kérdezze meg a többieket!"

A szemem sem rebbent meg, nem válaszoltam semmit, nem akartam, hogy lássa, hogy mennyire érintett a büntetése. De amíg a szobájában voltam, észrevettem valamit, ami nagyon jelentős volt. A kommunista hatalomátvétel óta minden iroda falán volt három fénykép. Baloldalon Sztálin, jobb oldalon Lenin és középen Rákosi nézett ránk. Annak ellenére, hogy tudtuk, hogy Sztálin már nem volt félisten, a képe még mindig ott volt; de a jóságos külsejű Sztálin kép és az intellektuálisnak ható Lenin kép között egy képnagyságú üres folt volt a falon. Ez nagyon fontos jelenség volt: hazánk bölcs vezére, Sztálin és Lenin legjobb tanítványa, Rákosi, ennek az istenített kis kövér torzszülöttnek a képe nem díszelgett a falon. Fogolytársaim mind nagy örömmel fogadták a hírt. Aki a kommunista Magyarországon élt és tapasztalta nap mint nap az ízléstelen kötelező rajongást Rákosi irányába, az mind torkig volt vele. Rákosi hiányzó képe azt jelentette, hogy valami fontos történt. De micsoda? Elzártságunkban az ilyen jelek reménnyel töltöttek el bennünket.

Darvas Attilát és dr. Jenney Tamást (Tóni) áthelyezték cellájukból egy szomszédos épületbe, ahol mérnökök és tudósok dolgoztak akik idegen nyelveket beszéltek. Megállás nélkül fordították a nyugatról lopott iratokat és a nyugaton megjelenő technikai és tudományos folyóiratokat. Tóni kitűnően beszélt angolul és franciául, Darvas jól beszélt angolul, de oroszul is, hiszen az anyja orosz volt, akit az apja feleségül vett, mialatt hadifogoly volt az első világháború végén Oroszországban. Körülbelül 200 tehetséges fogoly dolgozott itt, akik akaratlanul is elősegítették a rendszert. "Kutatás és elemzés szovjet stílusban" gúny névvel beszéltek erről a tevékenységről.

Már negyedik hete voltunk a Gyűjtőben, amikor értesítettek bennünket, hogy a Legfelső Katonai Bíróság meg fogja hallgatni fellebbezésünket. A Gyűjtőfogház eredetileg egy átmeneti intézmény volt, ahonnan széjjel osztották a rabokat a különböző börtönökbe. Az évek folyamán megnagyobbították, s a két világháború közötti időszakban sokan itt töltötték el teljes büntetésüket. Többszörös hozzáépítés után végül is a börtön nagy részét az ÁVH rendelkezésére bocsájtották a politikai foglyok számára, s csak egy szárnya maradt meg a közönséges bűnözők számára. Ezek teljesen el voltak választva, nehogy a politikai foglyok befolyásolhassák a közbűnözőket. A közönséges bűnözők büntetésük letöltése után beolvadhattak a társadalomba, míg a politikaiak büntetésük után is állandó megfigyelés alatt voltak és csak fizikai munkához juthattak, tekintet nélkül képzettségükre.

A fellebbezési tárgyalás a Legfelső Bíróság épületében volt, ugyancsak Budán a Fő utcában, nem túl messze az ÁVH börtönétől. Amikor a börtönautó odaért, akkor az utcán kiszállhattunk. Ahogy kiszálltunk csíkos ruhánkban, többen álldogáltak a közelben, közöttük Mia.

Bevezettek bennünket egy kis szobába, nemsokára megjelentek védőügyvédjeink és egy néhány szót válthattunk velük. Nem az ügyünkről beszéltünk, hiszen tudtuk, hogy az ítéleteket úgyis az ÁVH szabja meg, hanem inkább a politikai helyzetről érdeklődtünk. Az ügyvédek egyöntetűen azt tanácsolták, hogy legyünk nyugodtak, a kilátás számunkra javulóban volt. Néhány perc múlva a három tagú bíróság lépett be. Az elnök ezredes volt, a két másik bíró őrnagyi rangot viselt.

"A Legfelső Bíróság Katonai Tanácsa meg fogja vizsgálni Atkáry Arisztid és társainak az ügyét," kezdte az elnök.

Miután egyenként megállapították a személyazonosságunkat, az elnöklő ezredes az egyik bíróhoz fordult és ezt mondta: "Major elvtárs, ismertesse az ügyet."

A szobában a bíróság tagjain kívül az ügyész, a vádlottak, a hivatalból kirendelt védőügyvédek és még egy ismeretlen személy volt jelen. A Major nevű népbíró felrakta a szemüvegét. Elkezdte olvasni a vádakat és azután egy olyan részt, ami csak a bíróság tagjainak volt szánva:

"Ábrányi Aurél budapesti újságíró, aki jelenleg Ausztriában Bécsben lakik az Am Modena Park 26 szám alatt, megbízást kapott az Államvédelmi Hatóságtól hírszerzésre és egyéb feladatok elvégzésére Nemere Viktor fedőnév alatt. Ábrányi a feladatát három évig teljesítette, de aztán átállt a másik oldalra és munkatársa lett a Szabad Európa Rádiónak, amelyik az Egyesült Államok fennhatósága alatt állt."

Nagy meglepetéssel néztünk egymásra, nem akartunk hinni a füleinknek. A tanácselnök egy ideges mozdulattal leintette Major elvtársat, az ügyész megkövülten hallgatta a bejelentést, de a hibát már nem lehetett helyrehozni, úgy hogy megpróbáltak átsiklani az egész epizódon, mintha meg sem történt volna. Mást nem is tehettek, de amúgy is tudták, hogy a vádlottak sok évet fognak a börtönben tölteni és így a kompromittáló hír Ábrányiról nem fog kitudódni. Azután bejelentették, mint ahogy az első tárgyaláson is, hogy a tárgyaláson elhangzottak államtitkot jelentenek és nyilvánosságra hozásuk legalább 10 évi börtönnel büntetendő.

Engem nagyon érintett, hogy Ábrányi az ÁVH ügynöke volt mielőtt a Szabad Európa Rádiónak lett a tudósítója, de segített megvilágosítani egy néhány kérdést, amire addig nem volt válaszom.

A tárgyalás nem tartott tovább mint egy fél órát. Az ügyet nem vizsgálták újra, de mindenkinek leszállították a büntetését: az enyémet 5 évre, Balatoni és Edit 2-2 évet kaptak, Agárdy Arisztid és Darvas Attila büntetését leszállították 15 évről tízre. Ezek az ítéletek a változó időkre utaltak. A múltban a fellebbezési bíróság csak megerősítette az első fokú ítéleteket, gyakran az elítéltek távollétében.

A tárgyalás után megengedték, hogy a folyosón egy néhány szót váltsunk azokkal, akik jelen voltak. Gyorsan megmondtam Miának, hogy a cellánk ablakából kilátni a Kerepesi temető egy bizonyos részére, és megígérte, hogy minden hétfőn odajön munka után, hogy legalább a távolból láthassuk egymást. Azt is megmondtam, hogy ha találok valamilyen módot arra, hogy titokban levelet küldhessek neki, azt 'Tapolca' névvel fogom aláírni.

A minőségi ellenőr a játékgyárban egy Tóth nevű törzsőrmester volt, akinek meglehetősen rossz híre volt. Egy alkalommal, amikor a munkámat vizsgálta, beszélgetésbe elegyedtünk, s úgy tűnt, hogy erősen megbánta múltbeli cselekedeteit vagy talán inkább nagyon félt a jövőtől. A magatartása velem szemben nem emlékeztetett rossz hírére, és ez ugyan kockázatos volt, de megkértem, hogy vigyen leveleket tőlem Miának. Minden habozás nélkül vállalta, de miután nem bíztam teljesen benne, a Miának írt levelekben csak közönséges, mindennapi témákat érintettem. Mia hasonló hangnemben válaszolt, de a sorok között olvashattam, hogy fontos változások voltak várhatók.

Volt egy másik forrásunk is a hírszerzésre Balatoni bátorsága következtében. A műhelyben volt egy kis különálló helyiség, amit raktárnak használtak, ahol egy civil alkalmazott dolgozott. Minden délben 12 óra körül elment ebédelni, s távol volt 30-40 percig. A raktár ajtaját nyitva hagyta, hiszen a raboknak semmi dolguk nem volt oda bemenni. Észrevettük, hogy a civil alkalmazott az aktatáskájában minden nap behozta a "Szabad "Nép' egy példányát. Balatoni délben beosont kihozta az újságot az inge alatt, s behozta a WC-be, ahol én már vártam. A következő percekben olyan gyorsan átfutottam az újságon, ahogy csak tudtam, míg Balatoni Béla kint őrködött. Ezután az újságot Balatoni visszavitte, s beletette a civil munkás nyitott aktatáskájába. Az egész kaland merész de egyben egyszerű is volt, s így minden nap friss hírekhez jutottunk. Sejtettük, hogy voltak informátorok közöttünk, úgy hogy a szerzett híreket csak egy néhány jó baráttal osztottuk meg. Innen szereztünk tudomást a forradalmi eseményekről Lengyelországban. Azt is megtudtuk, hogy a Petőfi Kör, amit a közelmúltban szervezett a Kommunista Párt azzal a céllal, hogy ott a diákok törvényes keretek között mérsékelten kritizálhassanak, éppen az ellenkező szerepet töltötte be. A Petőfi Kör lett a központja a magyar fiataloknak akik utódaivá váltak azoknak akik az 1848-as forradalmi időkben követték Petőfit, aki költészetével az alapjait vetette meg az 1848-as Szabadságharcnak.

Az őrök magatartása pontosan tükrözte a politikai helyzetet. Az egyik raktárnak használt cellába behoztak egy írógépet, s hirtelen ügyvéd lettem. Elkezdtem gyártani a kegyelmi kérvényeket fogolytársaimnak, miután az volt a hír, hogy a kegyelmi kérvényeknek gyorsan eleget tesznek. Ennek következtében sokat hallottam fogolytársaim eseteiről, korábbi sorsukról, kínzással kicsikart vallomásaikról. Az ÁVH kegyetlensége azokban az években nem különbözött a Gestapóétól.

Legfurcsább dolog volt egy fiatal parasztfiú esete, aki öt éves büntetését töltötte. Családját, mint másokat belekényszerítették a termelőszövetkezetbe alig néhány évvel a földreform után. Ennek a fiatalembernek hamar elege lett az egészből és egy szép napon átszökött Ausztriába. Egy osztrák farmon kapott munkát, de a honvágy állandóan gyötörte. Egy évvel későbben Magyarországnak a szovjet csapatok által való felszabadításának a tiszteletére amnesztiát hirdettek azok számára, akik illegálisan hagyták el az országot, és a fiatal ember hazajött. Néhány héttel később beidézték azzal, hogy abból a célból, hogy az ügyét véglegesen lezárhassák egy néhány kérdésre kell válaszolnia. Ezzel kapcsolatban elmondta, hogy az Ausztriában töltött egy év alatt az ottaniak kérdéseire válaszolva beszélt az újonnan szervezett magyar termelőszövetkezetekről. Elmesélte, hogy milyen állatokat tenyésztettek, milyen gabonákat vetettek. Közölték vele, hogy amit elmondott, az államtitok volt és amit tett, az kémkedés volt. Megkapta az amnesztiát az illegális határátlépésért, de öt évre ítélték kémkedés vádjával. Ez a fiatal parasztfiú nem volt képes megérteni, hogy miért ítélték el, hiszen ártatlan volt, mint egy ma született bárány.

A barátkozás az őrök és a rabok között egyre jobban terjedt. A börtön parancsnoka és egy Rácz nevű hadnagy, aki az összekötő tiszt volt az ÁVH és a börtön között, aggódtak ezért. 1956 augusztus 19-én, hogy helyreállítsák az ellenséges viszonyt, riadót rendeltek el. Már a munkahelyünkön voltunk, amikor reggel fél kilenckor visszavezettek bennünket a celláinkba. Észrevettük, hogy az őrök egy részénél géppisztoly volt. Ahogy visszaértünk, lezárták a cellákat és elkezdték megszámolni a foglyokat. Hamar elterjedt a híre, hogy az egyik cella vasrácsait elfűrészelve találták és egy lepedőkből font kötél lógott ki a cella ablakából, ami arra mutatott, hogy valaki megszökött. Már elmúlt dél, de ebédet nem kaptunk. Az egyik rab hangosan követelni kezdte az ételt. Hangos szó meg volt tiltva, így kivezették a cellájából, hogy egy tiszt elé vigyék fegyelmezés céljából. Ahogy az őr mellett ment, akit egy másik börtönből helyeztek át, hogy ne legyen ismerős a foglyokkal, az őr gyengén megtolta.

"Hozzám ne merjen nyúlni" üvöltötte a rab.

Ebben a pillanatban, mintha valamilyen láthatatlan karmester vezényelt volna, mind az ezer rab elkezdte rugdalni a cella ajtaját és torkuk szakadtából kiabálták: kommunista gyilkosok, kommunista gyilkosok! Sok cella ablaka a közeli Kerepesi úti temetőre nézett és a tüntetés olyan hangossá vált, hogy a temetőben lévők, amikor megértették a szavakat, a börtönfal felé futottak. Ez után az epizód után terjedt el az a hír Budapesten, hogy a Gyűjtőben lévő politikai foglyok fellázadtak.

Néhány nap múlva megtudtuk, hogy a szökési kísérlet nem volt igaz, Rácz hadnagy találta ki és szervezte meg abból a célból, hogy az őröknek bizonyítsa, hogy a foglyokkal való barátkozás mire vezethet, annál is inkább, mivel a szökés alatt szolgálatban lévő őröket nagyon szigorúan megbüntetik. Ez az egész dolog az ellenkező eredményt érte el. Amikor az őrök is megtudták, hogy valójában mi történt, még barátságosabbá váltak.

Természetesen voltak kivételek is. A mi munkahelyünk épülete szemben volt a női foglyok szárnyával. 1956 szeptember 8-án délelőtt 11 órakor tisztán hallottuk, ahogy az egyik foglyot rugdalták és verték, aki kétségbeesetten kiáltotta: "Segítség, segítség, Sós hadnagy úr megöl!"

Állandóan hírek keringtek arról, hogy minden pillanatban amnesztiát kaphatunk, de semmi nem történt. De a 'Szabad Népből' amit Balatoni csempészett ki minden délben, kitűnt, hogy lényeges változások történhetnek minden pillanatban. Az újság október 22-i számában részletesen olvastunk a lengyel helyzetről. Gomulka, az akkori lengyel Kommunista Párt főtitkára, maga is Sztálin korábbi de későbben rehabilitált áldozata, beszédében bírálta a lengyel Kommunista Pártot és nyíltan megtámadta a Szovjet Uniót. Ugyanebben a számban megjelentek a magyar ifjúság követelései: alkotmányosan biztosított személyi szabadság, a külföldi államokkal kötött kereskedelmi egyezmények felülvizsgálata (ami alatt a Szovjet Unió volt értendő), Magyarország és a Szovjet Unió kapcsolatának átértékelése egyenlőségi alapon és még más radikális kívánságok. A helyzet közel volt a forrásponthoz, de semmit sem hallottunk a 80.000 politikai fogolyról.

Másnap reggel elhatároztam, hogy valamit tennünk kell, hogy magunkra irányítsuk a közvélemény figyelmét. Beszéltem egy néhány megbízható fogolytársammal a játékgyárban és elhatároztuk, hogy 1956 november 1-én éhségsztrájkba kezdünk. Azon a reggelen ki fogjuk dobni csajkáinkat a cellákból és bejelentjük, hogy addig, amíg általános amnesztiát nem hirdetnek, semmiféle ételt nem fogadunk el. Óvatosak voltunk, s úgy határoztunk, hogy csak egy nappal november 1 előtt fogjuk rabtársainkkal ismertetni a tervet, annál is inkább mert még volt hét napunk, a dátum csak 1956 október 23-a volt...

Ahogy munka után visszavittek bennünket a cellánkba, éreztük, hogy az egész intézmény forrásban van. Mindenki tudott a lengyel helyzetről, s a magyar fiatalok követeléseiről. Másnap reggel nem vittek bennünket munkára, a celláink lezárva maradtak, s ahogy óvatosan kinéztünk az ablakon, láttuk, hogy az őrök homokzsákokat cipelnek és gépfegyvereket állítanak fel a celláink ablakaira irányítva.

A távolból az őszi szél gépfegyverropogást hozott...

Valami történőben volt. Moszkvában 1956 tavaszán egy bálványt döntöttek le. A szovjet Kommunista Párt 20. kongresszusán Nikita Kruschov megtámadta Sztálint, azt a Sztálint, akinek a nevét csak csodálattal és imádattal lehetett említeni a kommunista országokban. Ezt az új istent a jól megszervezett kommunista propaganda kreálta, de az emberek természetesen tudták, hogy szenvedéseiket Sztálin politikájának köszönhetik.

Miért volt szüksége Kruschovnak lerombolni ezt a legendát a diktátor halála után? Ez szokatlan kommunista stratégia volt, hiszen a halott Sztálin már úgysem tudott ártani. De 1956 tavaszán Kruschov csak egy nyilvánvalóan bukott helyzetről számolhatott be a szovjet népnek. A Párt közel negyven éves uralma alatt milliók haltak éhen, pusztultak el koncentrációs táborokban, vesztették életüket sortüzek előtt, s még mindig milliós tömegeket őriztek kényszermunka táborokban. Az összehasonlítás egy szovjet munkás és egy nyugaton élő munkás életszínvonala között olyan volt mint a különbség az éjszaka és nappal között. Mindez kényszerítette Kruschovot, hogy Sztálint hátba szúrja, és felelőssé tegye a kegyetlenségekért, a gazdasági élet tengődésért, de nem említette, hogy ő maga és társai lelkesen hajtották végre Sztálin parancsait a múltban.

Kruschov beszéde után a magyar sajtó szolgai módon elítélte Sztálint. Ha Kruschov istenítette volna Sztálint, a kommunista magyar sajtó természetesen követte volna, de így első esetben a közvélemény együtt érzett egy újságcikkel.

A legérdekesebb és legjelentősebb változások a magyar sajtón belül az Irodalmi Újságnál következtek be, amelyik a szócsöve volt a Kommunista Írószövetségnek. A szövetség vezetői vakon követték a párt irányvonalát, közöttük a tehetséges Déry Tibor, Zelk Zoltán, Hay Gyula, Méray Tibor, Aczél Tamás és mások gátlás nélkül eladták a lelküket a magyar nép kínzóinak. De amikor hirtelen a tavasz új szeleket hozott, ugyanezek a személyek kiálltak a múltbeli igazságtalanságok ellen. Nem tudok fenntartás nélkül bízni azokban, akik álláspontjukat hirtelen 180 fokos szögben megváltoztatják, de tény volt, hogy ezek felszólaltak a Sztálinizmus szörnyűségei ellen, sőt tovább mentek és megtámadták az ÁVH-t, az egyoldalú kereskedelmi szerződéseket a Szovjet Unióval, és felléptek a nyomorúságos életszínvonal ellen. Hirtelen az Irodalmi Újságnak, ami a múltban csak úgy tudott létezni, hogy a Kommunista Párt finanszírozta, fel kellett emelnie a hetenként megjelenő újság példányszámát egy néhány ezerről, többszáz ezerre. A Párt vezetősége, hogy megfordítsa a lap irányát kidobta az eddigi szerkesztőséget és helyükbe újakat nevezett ki, de az új szerkesztőség még radikálisabbnak bizonyult mint az előző. Az öncenzúra hirtelen 'hősi' halált halt!

Az egyetemi ifjúság azonnal szervezkedni kezdett. Az egyesületeik, amelyeket a Párt szervezett, az ellenállás fészkeivé váltak. Nyíltan követelték, hogy szüntessék meg az orosz nyelv kötelező tanítását, és hogy csökkentsék a marxizmus tanítására fordított órákat. De aztán tovább mentek az ifjúság ügyeinél, állást foglaltak a nemzeti ügyekben, s ők is követelték, hogy azonnal vizsgálják felül a Szovjet Unióval fennálló szerződéseket. Ez egy különösen érzékeny pont volt már régen. Magyarország kénytelen volt áruit a Szovjet Unióba exportálni, amiért vagy a nemzetközi piacokon értéktelen rubellel fizetett, vagy silány minőségű szovjet áruval. Ugyanakkor a Szovjet Unió azt követelte, hogy a nyersanyagokért, amiket Magyarországra szállított, mint például vasérc és petróleum, Magyarország nyugati valutával fizessen. Még egy múltszázadbeli igazi imperialista hatalom, mint Anglia, sem merte volna gyarmatait úgy kizsákmányolni, mint ahogy a Szovjet Unió kizsákmányolta a 'testvéri népi demokráciákat'.

Ez volt a helyzet, amikor 1956 ősze közeledett. Tizenegy év után a nép kezdett egy kicsit szabadabban lélegzeni, bízva, hogy az elnyomás napjai meg vannak számlálva. Az volt a remény, hogy a Szovjet Unió nem fogja ellenezni egy semleges, de baráti Magyarország létezését határai és a Nyugat között.

Amikor a hírek Lengyelországból elértek hazánkba, a diákok elhatározták, hogy rokonszenvük kifejezéseként egy nagy tüntetést szerveznek 1956 október 23-án Bem Apó szobránál, aki mint lengyel tábornok hősiesen harcolt a magyarok oldalán az 1848-as Szabadságharcban. Délben a belügyminiszter betiltotta a tüntetést, de a diákok nem törődtek vele. Kopácsi Sándor rendőrezredes, a budapesti főkapitány, értesítette a diákokat, hogy a rendőrség nem fogja megakadályozni a tüntetést. Délután 2 órakor a budapesti rádió bejelentette, hogy a belügyminiszter visszavonta a tilalmat. Ez jó hír volt, de a felvonulók már amúgy is útban voltak. Három óra körül 100.000 pesti tüntető átkelt a hidakon a Duna másik oldalára, ahol Bem Apó szobra állt. Ez a békés felvonulás, amelyik szabadságot követelt és ünnepelte a lengyel hazafiakat, volt az első felvonulás az elmúlt 11 év alatt, ami önkéntes volt és nem a Kommunista Párt rendelte el.

A jelenet leírhatatlan volt. A szabadság mámora töltötte meg a levegőt, megrészegítve a felvonulókat és a nézőket, akik mindnyájan úgy érezték, hogy a szabadság küszöbén állnak. Szívük és lelkük csordultig volt. A járókelők csatlakoztak a felvonulókhoz, öregek és fiatalok, munkások, mérnökök, művészek és parasztok együtt érkeztek meg a Bem szoborhoz. És amikor valaki kibontott egy hatalmas zászlót, amelynek a közepéből kivágták a gyűlölt sarló és kalapács jelképet, valaki elkezdte a himnuszt énekelni, utána forradalmi dalokat a Szabadságharc idejéből. A tér sarkán volt egy hatalmas katonai laktanya, ugyancsak Bem Apóról elnevezve ahonnan, az ablakokon keresztül fiatal katonák néztek le a térre.

"Gyertek le hozzánk, a ti helyetek köztünk van" a tömeg kiáltotta.

"Jövünk" volt a válasz.

És jöttek százával a kommunista hadsereg egyenruhájában, de a magasra tartott nemzeti zászló közepén már lyuk volt, s ez a lyukas zászló lett hirtelen a nemzet szimbóluma. Könnyes pillanata volt a hirtelen született nemzeti egységnek. Valaki felolvasta az ifjúság követeléseit és ahogy szürkülni kezdett, a tömeg elhatározta, hogy visszamegy Pestre, egy részük a Hősök Tere irányába, mások a Rádió épülete felé, hogy követeljék az ifjúság tételeinek a közzétételét.

Amikor a tömeg a Hősök Tere közelében lévő hatalmas Sztálin szoborhoz ért, nyilvánvalóvá vált, hogy a szobor nem maradhat. Néhány kísérlet után sikerült a szobrot ledönteni de úgy hogy Sztálin csizmája még a talapzaton maradt. Micsoda szimbolizmus!

A rádió épületét egy erősen felfegyverzett egyenruhás ÁVH osztag vette körül. Egy fiatalokból álló delegátus be akart lépni az épületbe, de a parancsnok megtagadta, és utána elrendelte a tömeg szétoszlatását. A tömeg nem mozdult s a gyűlölt ÁVH osztag rálőtt a tömegre. Hirtelen ez a gyönyörű, békés tüntetés vérfürdővé vált, fiatalok tucatszámra feküdtek a kövezeten halálos sebekből vérezve. A fegyverropogás nem félemlítette meg a fiatalokat, a hangjára ezrek és ezrek a szomszédos utcákból elöntötték a teret.

Ugyanebben az időben két csoport teherautó közeledett ellenkező irányból a rádió felé. Az egyik körülbelül 20 teherautóból állt, mindegyiken legalább húsz fiatal katona géppisztollyal felszerelve volt útban megerősíteni az Államvédelmi Hatóság már ott lévő osztagát. Ezek a katonák katonai kiképzésük alatt állandóan ki voltak téve a marxista propagandának, hogy készen legyenek bármikor harcolni a Nyugati imperialisták ellen (annak ellenére, hogy a Nyugat az elmúlt 40 év alatt semmilyen kísérletet sem tett megtámadni a kommunistákat, még akkor sem, amikor az atombomba egyedüli birtokosai voltak), vagy a hazai ellenség ellen, amelyik állandóan szervezkedik, hogy megdöntse a parasztok és munkások diktatúráját. Minden autónak volt egy parancsnoka, munkások és parasztok fiai.

A másik teherautó csoport munkásokat hozott Csepelről, akik amikor meghallották, hogy a fiatalok tüntetést szerveztek, hirtelen otthagyták munkahelyüket, felkapaszkodtak a vállalat teherautóira és elindultak a rádió épülete felé, hogy kifejezzék egyetértésüket a diákokkal.

Már késő este volt, amikor a két csoport megközelítette a rádióállomás épületét, de meg kellett állniok egy néhány utcányira a rádiótól, mert az utcákon a tömegtől mozdulni sem lehetett. A katonáknak a kiadott parancs szerint minden erővel el kellett érniök a rádió állomást, hogy segítsék a körülvett ÁVH osztagot. De nyilvánvaló volt, hogy ha erőszakkal kell előrehaladniok, megölhetik a testvéreiket, anyjukat és barátaikat. Kritikus pillanat volt, amikor a két csoport szembetalálta magát egymással. A rádió épülete felől fegyverropogás hallatszott. A tér egyik sarkán, az Astoria szálloda felső emeleteiről külföldi újságírók nézték a fejleményeket. Csak egy rossz mozdulat kellett ahhoz, hogy vérfürdő keletkezzék!

Aztán egy munkás Csepelről, talán ötven éves lehetett megviselt piszkos munkaruhájában felkapaszkodott az egyik katonai autó tetejére. Ott állt idegesen és zavartan, ahogy sapkáját gyűrögette a kezében. Senki sem tudta, hogy mi volt a szándéka, de a tömeg hirtelen elhallgatott. Felemelte a fejét, a katonák felé fordult és mély bariton hangján elkezdte idézni Várnai Zseni forradalmi versét, amelynek minden szakasza így végződött:

"Ne lőjj fiam, mert én is ott leszek..."

Amikor befejezte a verset, lassan leszállt az autó tetejéről. Senki sem tapsolt, de mintha egy láthatatlan karmester intett volna, a tömeg elismételte:

"Ne lőjj fiam, mert én is ott leszek..."

A térre csend borult és a tömeg várakozással nézett a katonák felé. A csendet csak egy-egy zokogás szakította meg.

És akkor a katonák egymás után leugrottak az autókról. Egy nagyon fiatal katona, 20 év körüli volt az első, aki átnyújtotta fegyverét egy hasonló korú fiatal embernek. A tömeg hatalmas éljenzéssel jutalmazta. Ebben a pillanatban egy egységes nemzet született 11 év diktatúrájából. Idegenek átölelték egymást, ünnepelték a szabadság hajnalát. Szem nem maradt szárazon.

A közelben állt egy fiatal nő, könnyei csorogtak és felsóhajtott. Óh Istenem, csak Sándor itt lehetett volna, ez a pillanat kárpótolta volna minden szenvedésért. Mia volt.

* * *

A gyűjtőfogház lakói, ezer politikai fogoly, tudták, hogy valami történik, de nem volt módjukban részletekhez jutni.

Sok éjszakát töltöttünk, elképzelve a napot, amikor visszakapjuk szabadságunkat, ahogy haza rohanunk, hogy megölelhessük szeretteinket, az időközben felnőtt gyerekeket, a meghasadt szívű szülőket. Nagyon sokan közülünk már évek óta raboskodtak állandóan valami csodában reménykedve, ami megszabadítja őket láncaiktól. Az évek során ugyan nem volt sok ok a reményre, a Nyugati hatalmak néha-néha tiltakoztak a brutális szovjet rendszer ellen, de ez volt a legtöbb. De most fegyverek dörögtek mind hangosabban. Izgatottan figyeltünk minden zajra. Nem tudtunk kilesni az ablakon; a kapcsolat az őrökkel hirtelen megváltozott, sok új őr jelent meg ÁVH egyenruhában, akik jelezték, hogy a legkisebb rendzavarásra nem figyelmeztetéssel fognak válaszolni, hanem golyókkal. De a fenyegetéseik nem tudták megakadályozni izgalmunkat. A messzi távolból lassan mozgó tankok hangját hallottuk.

Ki harcol ki ellen? Kinek van az országban fegyvere és lőszere, hogy szembeszálljon a jól felszerelt hadsereggel és az Államvédelmi Hatósággal? A harci zajok egyre erősödtek. Amint esteledett, nem gyújtották meg a villanyokat. Időnkint repülőgépek zaját hallottuk, ami belevegyült a nehéz tüzérségi fegyverek hangjába. Az éjszakát álmatlanul töltöttük, beszélgettünk. Latolgattuk esélyeinket a kiszabadulásra, de annak a lehetőségét is, hogy az ÁVH lemészárolja a politikai foglyokat. A gépfegyverek látványa, amiket hirtelen felállítottak a börtönudvaron ránk irányítva, nem volt túlságosan biztató. Beszélgettünk azokról az ismeretlen emberekről, akik bátran fegyvert ragadtak és harcoltak. A mi cellánkban és tudom, hogy a többiekben is sokat imádkoztunk értük.

Sem az éjszaka, sem a következő nap nem hozott semmi változást. A foglyok nem hagyhatták el celláikat, még a munkahelyünkre sem vittek bennünket. A 'háziakat' akik minden munkát végeztek, sem engedték ki celláikból, és az ételt az őrök osztották ki. A börtön-morze, amit a csöveken kopogtattunk ki szüntelenül működött, de semmi újat nem tudtunk meg csak annyit, hogy már a második napja harc folyik Budapest utcáin és a mi sorsunk ennek a harcnak a kimenetelétől függ. Ahogy beesteledett, óvatosan kilestünk az ablakon és feltűnt, hogy a nagy neon vörös csillag a Maglódi úti kórház tetején nem égett.

A dohányosok nagyon szenvedtek. Annak ellenére, hogy a dohányzás a cellákban szigorúan tilos volt, mindenki becsempészett egy néhány cigarettát a munkahelyéről, ahol nem volt tiltva. De most már harmadik napja nem léphettünk ki a cellánkból és a cigaretták elfogytak.

Valahányszor egy őr benézett a cellánkba a kis ajtón keresztül, kérdésekkel ostromoltuk, de még a legbarátságosabb őr sem mondott semmit. Balatoni az egyiktől cigarettát kért és legnagyobb meglepetésére az őr visszatért egy néhány perccel későbben, s hozott két cigarettát a sajátjából.

A fegyverek zaja állandóvá vált, s nem tudtuk, hogy mi volt jobb nekünk, a csatazaj vagy a csend. Az teljesen elképzelhetetlen volt számunkra, hogy a forradalmárok meg tudják verni a hadsereget, az Államvédelmi Hatóság csapatait, vagy a Magyarországon állomásozó szovjet csapatokat. Már az is csodának tűnt, hogy a harc most már négy napja tartott és a vörös csillag a Maglódi úti kórház tetejéről látszólag eltűnt. Az éjszaka folyamán harc tört ki a börtön udvarán, ahonnan az őrök gépfegyverekkel harcoltak a temetőben elhelyezkedett forradalmárok ellen.

Másnap reggel semmi nem történt, de amikor kiosztották a reggelit, a szokásos szörnyű ízű fekete kávét és kenyeret, mindenki kapott egy darab szalonnát is. Amikor túltettük magunkat a meglepetésünkön, megállapítottuk hogy ha ezek szalonnával etetnek bennünket, akkor nagy bajban lehetnek. Mialatt az őrök kiosztották a reggelit, Balatoni észrevette, hogy a katonák sapkáján lévő kis vörös csillag hiányzott. Nem akartunk hinni neki, de erősítette, hogy ő jól látta, s alig tudtuk kivárni, hogy valamelyik őr benézzen hozzánk. Amikor végre egyikük benézett, észrevettük, hogy a vörös csillag helyén kis nemzetiszínű kokárda volt. Később a fegyverropogás kissé alábbhagyott, s ahogy óvatosan kilestünk az ablakon, halottaskocsikat láttunk, amelyeken nemzeti zászlóval letakart koporsókat hoztak a különben teljesen elhagyatott temetőbe.

Az izgalom a börtönben elviselhetetlenné vált, különösen délután, amikor meglepetésszerűen mindenki kapott egy csomag cigarettát. De még mindig nem tudtuk, hogy mi is történik odakint. Elvétve még mindig hallottunk fegyverropogást.

A jég végre megtört 1956 október 29 estéjén. Már tíz óra elmúlt, amikor hallottuk, hogy a cellák ajtajai csapódnak. A foglyok hallása a börtönben kifinomodik, így különböző jelekből megállapítottuk, hogy a börtön egy másik szárnyában a rabokat elkezdték borotválni. Ezek a zajok éjfélig tartottak, aztán minden elcsendesedett. A következő reggelen ránk, a börtön harmadik emeletének bal szárnyára került sor. Egyenként vittek bennünket megborotválni és sejtetni engedték, hogy rövidesen kiszabadulunk.

Másnap reggel 9 órakor a nap sütött, de az őszi hűvösség is érezhető volt. Kifeszítettük az ablakot, arcunkat a rácshoz szorítottuk. A csöndben csak a börtön morze kopogott megállás nélkül, ahogy az izgatott foglyok üzeneteket váltottak. Tudtuk, hogy valami rendkívüli fog bekövetkezni. Az egyik cellában valaki elkezdte énekelni a himnuszt, néhány pillanat múlva mindenütt visszhangzottak a himnusz fenséges szavai:

"Balsors akit régen tép, hozz reá víg esztendőt, megbűnhődte már e nép a múltat s jövendőt".

A dal több lett mint a himnusz, imádság volt azokért, akik sok éve szenvedtek, reményért és igazságért. Kinéztem az ablakon, a temető nagyon csendes volt, csak egy pap állt a kőkerítés előtt és csendben megáldotta a rabokat...

Később az őrök nem utasítottak, hanem megkértek bennünket, hogy őrizzük meg higgadtságunkat, ami arra mutatott, hogy sorsunkban gyökeres változás állt be. Kora délután a cella ajtók kitárultak és a foglyok kiözönlöttek. A földszintről egy erős férfihang üzenetet hozott számunkra a Forradalmi Ifjúság Bizottságától. Közölte velünk, hogy a forradalmi kormány főügyészének a képviselőjének jelenlétében a bizottság felül fogja vizsgálni ügyeinket ABC sorrendben. Közölte azt is, hogy az eljárás eltarthat három napig és felkért bennünket, hogy tartsunk rendet. Tudtuk, hogy már nem vagyunk foglyok. Eszembe jutott Karinthynak egyik írása, amiben a tanár ABC sorrendben feleltette a diákokat, s egy Altman nevű diák gyűlölte a nevét, mert az ABC elején volt De nekem a nevemet Sternről nem Szegedire, hanem igenis Altmanra kellett volna változtatnom, akkor perceken belül szabad lehettem volna. De sebaj, ezt a könnyű keresztet el tudom viselni...

A szabadon bocsájtott foglyok első hulláma hamarosan elhagyta a börtönt. Sokan könnyes szemmel intettek búcsút, ahogy áthaladtak a gyűlölt börtön udvarán kopott piszkos ruháikban, azokban amikben letartóztatták őket. Mi, akik visszamaradtunk, azonnal választottunk egy bizottságot, akiknek feladata volt a rendet fenntartani. Mindenki türelmetlen volt, de fegyelmezetten kivártuk, amíg ránk került a sor.

Közben megtudtuk a részleteket. Hallottuk, hogy azután a gyönyörű jelenet után, amikor a csepeli munkás elszavalta 'ne lőjj fiam, mert én is ott leszek' című verset, az egész magyar hadsereg átállt a forradalmárok oldalára és szembeszállt a szovjet csapatokkal és magyar csatlósaikkal, az ÁVH alakulatokkal. A hadsereg mellett ott voltak a fiatalok, a nemzet legjobbjai, akik életük kockáztatásával fegyvert fogtak. A magyar hadsereg felszerelése nagyon silány volt a szovjethez képest, de a fiatalság hősiessége pótolta a fegyverek minőségét. Molotov koktélokat dobtak a szovjet tankok elé, tűzoltóautókból benzint spricceltek a szovjet alakulatokra, a csepeli munkások pedig magasfeszültségű villanyvezetékeket feszítettek keresztül az úton a szovjet tankok útjába. A forradalom minden pillanatban újabb csodákat és hősies tetteket hozott. Parasztok a vidéki városokból és falvakból teherautó számra hoztak élelmiszert és osztották ki. A kórházakban önkéntesek dolgoztak éjjel-nappal. Fiatal emberek hullái borítottá az utcákat, kétségbeesett szülők keresték gyermekeiket. De a fájdalom és a keserűség csak megerősítette a forradalmárokat. Szovjet katonák csatlakoztak, civil ruhát kértek, hogy belevegyülhessenek a magyar tömegekbe, tankjaikat átadták a forradalmároknak. A véres város levegője mindennek ellenére tele volt reménységgel. A harcok alatt Nagy Imre új koalíciós kormányt alakított. És amikor Nagy Imre kérte a szovjet csapatok kivonását, Moszkva beleegyezett és javasolta, hogy a két kormány képviselői üljenek össze a részletek megtárgyalására, mint egyenrangú felek. Ebben a légkörben folyt tovább a foglyok kiszabadítása. A következő csütörtök délutánján rám került a sor, s végre megkaptam a szabaduló levelemet'.

A kapu felé mentem, egy fiatal katonatiszt ellenőrizte a szabaduló levelemet, kezet ráztunk és sok szerencsét kívánt. Aztán kiléptem, és a kapu mögöttem volt. A ruhám szakadozott, piszkos és gyűrött volt. A kapu előtt nagy tömeg várakozott, barátok, rokonok kíváncsiskodók, akik tanúi akartak lenni ezeknek a felejthetetlen pillanatoknak. Az első sorban állt egy kis ráncos öregasszony. Talán a fiára, vagy a lányára, vagy az unokájára várt, vagy talán csak ott volt. Ahogy odaértem, felágaskodott, megölelt és megcsókolt, mint minden szabadulót. De a következő pillanatban Mia repült a karjaimba. Egy pillanatra behunytam a szememet. Álmodom-e, vagy ez a csodálatos forradalom mégis sikerült? Ahogy visszatértünk Miával a városba, a hangulat mindenütt ünnepi volt. Általános sztrájk volt, az emberek gyülekeztek, beszélgettek, tervezték a jövőt. 'Forradalmi Bizottságok', 'Munkás Tanácsok', 'Ifjúsági Tanácsok' alakultak egymás után, hogy ennek az eredeti népi erőkön alapult forradalomnak az eredményeként kezükbe vegyék a sorsukat. 1956 november 2-án a tizezernyi vasipari szövetkezeti tag megalapította 'Forradalmi Bizottságát' és ahogy megjelentem, viharos ünneplés után megválasztottak a forradalmi bizottság elnökének.

Nem tudtuk, hogy milyen jövő várt a szövetkezetekre, de azt tudtuk, hogy nagyon fontos a termelés elkezdése. Elhatároztuk, hogy 1956 november 5-én, hétfőn felvesszük a munkát.

A lakásom még mindig le volt pecsételve, s a házfelügyelő közölte velem, hogy éppen egy néhány nappal korábban kiutalták valakinek. Biztos 'jó káder' lehetett, de ahogy kitört a forradalom, nem jelentkezett. Feltörtük a pecsétet az ajtón, minden a feje tetején állt a házkutatás következtében, de különben minden ott volt, ha porosan és elhanyagoltan is. Miával elhatároztuk, hogy a következő napokban megesküszünk, s ott terveztünk élni.

A tárgyalások a szovjet és magyar kormány között elkezdődtek a Nagy kormány kívánságára. A szovjet kormány kiadott egy álszent nyilatkozatot 1956 október 30-án:

"A Kommunista Párt 20. kongresszusa elítélte a korábbi hibákat és elhatározta, hogy a szovjet kormány a jövőben a többi szocialista állammal a Lenini egyenjogúsági elvek alapján fog kapcsolatot tartani. Szükségesnek tartotta kinyilatkozni, hogy figyelembe kell venni az egyes országok történelmét és sajátosságait, s ezeknek az alapján kell az új jövőt építeni... A szovjet kormány felismerte, hogy szovjet csapatoknak Magyarországon való állomásozása csak feszültebbé teheti a helyzetet és ezért utasította a szovjet csapatok parancsnokát, hogy vonja ki alakulatait Budapestről, ha a magyar kormány ezt kívánja. Továbbá a szovjet kormány kész tárgyalásokat kezdeni a Magyar Népköztársasággal és a Varsói Szerződés aláíróival a magyar területen állomásozó szovjet csapatok helyzetének az ügyéről...."

Ez jó hír volt, még a borúlátók is reménykedtek, s a következő napok derűs hangulatban teltek. Azonban 1956 november 4-én vasárnap Budapest rendkívül erős tűzharcra ébredt, emlékeztetett bennünket Budapest ostromára a második világháború alatt. Reggel 5 óra 19 perckor Nagy Imre beszélt a budapesti rádióban:

"Ma hajnalban a szovjet csapatok megtámadták fővárosunkat, nyilván azzal a céllal, hogy elmozdítsák az ország törvényes kormányát. A csapataink harcolnak, a kormány a helyén van. Ezt üzenhetem az országnak és a világnak."

Néhány óra múlva a Parlament és a rádió épülete az újonnan bevetett erősen felfegyvezett szovjet csapatok birtokában volt. A rádió valamilyen ismeretlen helyről közvetített és bejelentette a 'Forradalmi munkás-paraszt kormány' megalakulását Kádár Jánossal az élen. Ez ugyanaz a Kádár János volt aki tagja volt az új Nagy kormánynak, s aki csak egy néhány nappal korábban közölte Juri Andropovval, a szovjet nagykövettel: "Hogy velem mi történik, az nem fontos, én mint magyar ember készen vagyok harcolni, ha szükséges. Ha a szovjet tankok visszatérnek Budapestre, én az utcán leszek, s ha kell harcolni fogok ellenük." Most ugyanez a Kádár köpönyeget fordított és eladta magát a szovjetnek.

Kétségbeesés váltotta fel a reménykedést. Budapest minden nagyobb utca kereszteződésnél szovjet tankok tanyáztak, de az ellenállás vidéken tovább folyt. Jellemzően, Sztálin-város tartott ki legtovább, ez a kommunisták által kreált modell-város, ahol a fiatal munkás családok sokkal magasabb életszínvonalat élveztek, mint mások. Néhány nappal később a Sztálin-városi ellenállók még egy utolsó drámai üzenetet küldtek rádiójukon a nyugatnak, ami után az előrehaladó szovjet csapatok elhallgattatták ezt a rádiót is örökre. A Nagy kormány tagjai a Jugoszláv követségen kaptak menedékjogot, de Tito elárulta őket, s kiadta őket a Kádár kormánynak. A legtöbbjüket 1958 június 17-én kivégezték és holttesteiket eltemették egy jeltelen közös sírban a Kerepesi úti temetőben a gyűjtőfogház szomszédságában.

A megszálló szovjet csapatok és az új Kádár féle báb-kormány ellenére a közrend nem állt helyre. Emberek nyíltan szálltak fel az osztrák határ felé menő vonatokra és tizezrével hagyták el az országot. Én még haboztam, valamilyen csodában reménykedtem. Néhány nap múlva Gárdos Bandi, a szövetkezet műszaki igazgatója és jó barátom, közölte, hogy másnap disszidálnak. Egy katonatiszt fogja őket elkísérni, s annak ellenére, hogy a kocsiban már minden hely foglalt volt, "téged és Miát valahogy még bepréselünk. Itt az ideje, hogy te is indulj, tovább várnod nagyon veszélyes lehet. Legyetek itt holnap délelőtt 11 órakor."

Ismét menekült lettem, a közmondásos egy inggel a hátamon. Útra keltünk. Ezen az estén egy a határ mentén élő paraszt ember átvezetett bennünket két órás gyaloglás után a határon és este 10 órára egy havas osztrák mezőn voltunk. Sokan voltak, fiatalok és öregek, sírtak és nevettek, tele optimizmussal egy jobb jövő reményében. A legtöbbjüknek nem volt politikai oka menekülni, de elegük volt a Népi Demokrácia 'áldásaiból'. Egy osztrák fiatalember megközelített bennünket, s felajánlotta, hogy személyenként öt dollárért bevisz bennünket Bécsbe kis Volkswagen buszán. Megmondtam, hogy nekünk nincs pénzünk. Szálljanak be akkor is, közölte jó szívvel. Ahogy ebben a rozoga, ütött-kopott kis buszban ültünk, Mia keresztülnézett a poros ablakon, vállamra hajtotta a fejét és nagyon szomorú hangon megjegyezte:

"Tudod, én soha nem akartam kivándorolni, és másnak sem kellene, talán csak olyanoknak, mint amilyenek mi vagyunk, akiknek nincs más választásunk. Még ha ez a haza sokszor nem is volt jó hozzánk, mégis ez az egyetlen hazánk..."

Október 23-án újabb évfordulója lesz az 1956-os Magyar Forradalomnak, amely visszaadta szabadságomat és a többi politikai fogolyét is.

A történelem fog tanúskodni arról, hogy ez a spontán esemény indította el a reformokat a Szovjet Unióban és a vasfüggöny mögötti államokban és végül is a kommunista birodalom felszámolásához vezetett. A Magyar Forradalom nélkül nem lett volna 'peresztrojka', sem 'glasznoszt', és az a szörnyű fal Berlinben még mindig a helyén volna.

Ugyancsak a magyar az a nemzet, amely hét évvel a Magna Charta után kikövetelte az Aranybullát, ami korlátozta egy abszolút uralkodó hatalmát; ez az a nemzet, amely 150 éven keresztül hősiesen harcolt a török elnyomás ellen. Több mint négyszáz évvel ezelőtt Magyarország volt az az ország, amely első ízben biztosította a vallásszabadságot. A Tordai Országgyűlés meghirdette az Úr 1557-es évében:

* * *

A gondolataim gyakran visszaszállnak ahhoz a kis csoporthoz, akik önzetlenül, saját szabadságuk kockáztatásával, meg akarták az emberek hitét menteni. Érdemes volt? Én remélem, hogy érdemes volt és mi a magunk kis hozzájárulásával elősegítettük a forradalom kirobbantását, aminek a következtében a demokrácia helyre állt Magyarországon.

Edit volt az egyetlen, aki közülünk otthon maradt. Büntetését majdnem letöltötte s a hátralévő részt elengedték. Nem kapta vissza állását a Szépművészeti Múzeumban, de egy szépművészeti lexikon szerkesztője lett. Több könyvet írt, de sokat ígérő pályafutásának korai halála véget vetett. Balatoni és családja Kanadában telepedtek le, Jenney Tóni Ausztráliában, Darvas Attila és Atkáry Svájcban. Darvas Ivánt a színészt ugyan nem helyezték vád alá, de Attilának az elítélése árnyékot vetett a pályafutására, s mint fizikai munkás kereste kenyerét sokáig. Az emigráció évei alatt a Párizsban megjelenő Irodalmi Újság jelentette, hogy Ábrányi eltűnt feldúlt és véres nyomokkal teli lakásából Bécsben. Rodolfo és Éva Észak-Olaszországban élvezik nyugdíjukat.

Ami bennünket illet, gyakran emlékszem vissza arra jelenetre, amikor Budapesten a Dunán a jeget robbantották és Fullér Lajos az Államvédelmi Hatóság tisztje, aki kihallgatott, gúnyosan megjegyezte: "Nem, nem a háború tört ki, és az amerikaiak nem jönnek magát megmenteni. Jó kis kellemes kaland várna magára Amerikában, ugye?"

Igen, Fullér százados úr, örömmel jelentem, hogy egy nagyon kellemes 'kalandnak' vagyunk a részesei Amerikában.

* * *

Mostanában elég sokat lehet hallani azokról, akikről kiderült, hogy az Államvédelmi Hatóság spiclijei voltak. Én nem kívánok pálcát törni senki fölött, de amikor azt hallom, hogy nem volt más választásuk, mint az ÁVH szolgálatába állni, akkor akaratlanul is eszembe jut Rodolfo, akinek az ÁVH biztosította volna továbbra is minden kényelmét ha átáll hozzájuk, de inkább az öngyilkosságot választotta, semmint a becstelenséget.

Amikor engem letartóztattak, másnap Kollár főhadnagy felajánlotta, hogy azonnal szabadon engednek, ha átállok hozzájuk, s az ő általuk elkészített cikkeket továbbítom a Szabad Európa Rádiónak. Amikor ez az ajánlat elhangzott, akkor nem reménykedhettünk forradalomban, abban az időben a 'szabadeurópásokat' még felkötötték. Tudtam, hogy milyen reménytelen jövő előtt álltam, mégsem rendültem meg hitemben, s nem adtam el a lelkemet egy tál lencséért.

Amikor kiléptem a börtön kapuján azon a felejthetetlen októberi napon, s felnéztem a kék égre, hálát adtam az Úristennek, hogy így alakult a sorsom és volt erőm szembeszállni ezzel az embertelen diktatúrával. Boldog voltam, hogy tiszta lelkiismerettel nézhetek bárkinek a szemébe, mert én nem árultam el magamat, társaimat, vagy az országomat.