Szénási Miklós hozzászólása

Kezdem azzal, hogy meglehetősen felháborított, ami történt.

Leírom, miért. Talán nincs igazam. (Habár rendszerint az van, akik ismernek, tudhatják.)

Beszállni az irodalomba és kívül maradni nem lehet. Nem vagyok semmilyen viszonyban Petőcz Andrással, sem Székely Ákossal. Nincs okom tehát elfogultnak lenni velük. A legkevésbé sem érdekel, de nem is tartozik rám, van-e bármi közük is egymáshoz. (Volt-e, lesz-e: jelentéktelen semmiség alapvetően.) Azt gondolom viszont, hetilapszerkesztőként, meg (szép)íróként is, hogy nem megy a kicsit terhesnek lenni esete. Az író, meg a műve két külön dolog. Egymástól viszont nem feltétlen elválasztható. Ahogy az író szereplője az irodalmi életnek, műve úgy része a nagy irodalmi piacnak. Termék, áru. Megvehető, elolvasható. Magasztalható, fikázható. A megírt könyv közpréda. Bármi felhasználható érte, ellenében. Nincs joga az írónak védeni. Olyan gyerek a kész mű, akit hagyni kell halni is akár. Addig van védő- és óvóőrizet alatt, míg meg nem jelent. Akkor viszont: szüret.

A mai irodalmi élet belterjes. Kicsinyes. Kisszerű. Néhány kitűnő személyiségtől eltekintve, ha úgy tetszik, nem éppen izgalmas. Más olvasatban: a létező legjobb világok legjobbika. A mai irodalmi élet állóháború, hidegháború, fegyvernyugvás és hátbatámadás. Bármit szabad. Az irodalom persze, az élő irodalom, hiszen részben művelt és intelligenciával (is) rendelkező emberek alkotják, elsősorban az araszolások, a sunnyogások, nyalások, törtetések fóruma. Kirekesztések és belterjességek mikrokozmosza. Semmi gond, teljesen rendben van ez így, bármely pillanata a történelemnek éppen ezt támaszthatja alá, mert emberek írják. Az irodalomnak azonban van két tényezője. Az egyik az író. A másik a mű. A mű szabad préda. Ha a mű az, az író is. Olyan nincs, hogy én megírom, te kiadod, én felveszem a honort (ha van), ő kritizálja, én meg megyek a bíróságra, tessék kiherélni ezt a szemetet. Ha nincs könyv, nincs próza, nincs vers: nincs vita. Akkor nincs támadás, rugdosás, személyeskedés. De: nincs dicséret, égbemenesztés sem. Honor sincs, írótábor sincs, semmi nincsen. Nincs ismertség. Ha van könyv, ha van próza, van vers: akkor szabad a pálya. Nem egyszemélyes kis magánsikátor, ahol a szerző dönt, ki mit gondoljon róla, róluk, a műről és az íróról, hogy kit enged majd be félrelibbentve a használt, kötélről lógó törülközőt a bájos "magánterület, idegenek coki" felirattal. Ha van mű, van szag, van inger, jöhetnek a hiénák. Joguk van hozzá. Szétmarcangolhatják a művet, s általa az írót is. Torz, nyomorult világ lenne, ahol csak szép és jó vélemények kaphatnának fórumot. Aki erre vágyik: váltson jelmezt. Ne írjon, hanem termesszen kék tulipánt, majd felfigyelnek rá a női magazinok, s azok csak szépet és jót írnak majd - legalábbis eléggé sokáig... -, s elárulják a kedves olvasónak azt is, hogy issza a kávét.

Sértőnek tartom Balla D. Károlyt, a kedves vendéglátót megbántani a haragszom-rád-című felütéssel. Modortalanságnak vélem megbántani a másik vendéget, a fő-fő-vendéget, Vass Tibort, hogy kellemetlen helyzetbe kerül egy - nem álságosan akarok fogalmazni, csak valamit kívülről, ha nagyképűen mondanám: felülről kezelve - emiatt a hisztis-manci szereplési vágy miatt. Az, hogy valaki szorgosan kérdez, nem érdem. Önérdem. Kérdezni csak pontosan, szépen, ahogy a csillag megy az égen, tenmagáért kérdez az ember, saját fénye - "ékülése" - miatt.

Igen nagy gáz van, ha az irodalom annyira elszakad a való élettől, hogy a szereplői nincsenek tudatában helyzetüknek. Aki ír, aki publikál, része a közéletnek. Nincs kegyelem. Még egyszer és utoljára leírom: bármit meg lehet tenni vele. Bármi leírható róla, ami nem alkotmányellenes és nem sért személyiségi jogokat. Nem gondolom, hogy minden mondat, amit egy-egy ember kap a sorstól, feltétlen simogatás és fáklyásmenet. De: az élete. Egy ledorongolás is tekinthető pozitívumnak: aki nincs sehol, az nem viszonyítási pont, a legkevésbé sem. Aki jelen van: az viszont készüljön fel, legyen erős. Vagy álljon ki a sorból.