Ismerek egy Zemplényi Györgyöt - minden bizonnyal a legbelsőbbet, amely valaha is létezett. Talán ennél is igazabb, hogy én találkoztam minden arcával, számomra már-már kiismerhető. Nekem ő így tolmácsolta magát: kevés ember van, akinek sose tudtam hazudni, de te bizonyosan közéjük tartozol. Sokáig éltem vele együtt (na, nem úgy, az nem az én dolgom volt, sokkalta inkább az ő pszichikai vizsgálata), s nekem eleve jó esélyeim voltak megismerni mindent, ami belőle megismerhető.

A sok műbalhé, amely őt állandó jelleggel körülvette, harckészen, ébrenlétben tartotta a lelkiismereteket. Mindenki tisztalappal indult nála, ő valóban segíteni, menedzselni akart. Ám a becsületet csak egyszer lehet eljátszani - s most, aki csak teheti, értékelje át, hogy mi a jó, és mi nem az.

Olvastam a Kárpáti Tamás által írt könyvet is. Méghozzá azt a példányt, amelyet Z-nek így dedikált: "Gyurinak - őt is, a könyvet is vállalva (lehet, hogy az utóbbit nem kéne?)" 96. aug. 29.

Ráadásul ebben a könyvecskében az értelmetlen részek az értő kéz által lettek megjelölve.

Nem tudom, ki miért tartja őt szélhámosnak, de egy bizonyos: nem saját, belső indíttatásból, hanem mások megszorításai alatt, kényszeredett helyzetben cselekedett.

Egyszer ezt mondtam neki: "Te sosem voltál szabad." Válasza csak megerősítette tudatom.

Mikor "öngyilkos akart lenni" (azért írtam ezt idézőjelben, mert a szándéknál tovább nem juthatott - "doktori" disszertációm pontosan erről szól: ezt az agystruktúra determinálja) hazatérésének azt szabta feltételéül, hogy többé ne kelljen hazudnia.

Tetszett ez a 92-es könyvben lejegyzett a gondolat: "Volt benne egy adag hiúság, de ez csak emberivé tette."

Ez a könyv beleérzőképességem próbája.

Achilles Dent