Kovács Imre Attila:

Egy helyettes irodalom felé

Az "eszmetörténeti" létmód feltételei a kárpátaljai irodalomban 


I. 

Mielőtt saját mondandóm kifejtésére sort kerítenék, illő, hogy reagáljak a virtuális konferencia "körlevelére", az ott felvetett témákra. Nyilván nemcsak "udvariasságról" van szó (ha már egyszer megszólíttattam...); egyrészt nem tudtam kitérni a szellemi indíttatású "provokáció" elől, amely az előadói kör kialakulása után, a toborzó lendület elültével is fenntartja a várakozást (ennek betöltésére valók az írásaink), másrészt olyan szemléleti mögöttes megvallására inspirált, amely érthetőbbé (így vitathatóbbá) teszi álláspontomat. Harmadrészt: a disputába kapcsol (integrál?).


1.

"Időről időre szakmai és laikus körökben is felvetődik: vannak-e határon túli magyar irodalmak, avagy irodalmunk egyetemes és oszthatatlan; tartalmi szempontból helyes-e az erdélyi, felvidéki, nyugati stb. magyar irodalom kifejezés, vagy csupán az összmagyar irodalom formális megosztottságáról beszélhetünk?" A megfogalmazás "csapdákat" rejt, amolyan filosz-tesztelő, szimpatikus eldöntetlenségeket; ezekre jó ráakadni, s néven nevezni őket. Egyetemesség és provincialitás - komolyan vegyük-e a szembeállítást? Az egyetemesség fellengzős, metafizikai "bukéja" van, mert épp a provinciákból szét- és újraépülve (nevezzük ezt formális megosztottságnak) alakul Birodalommá, szellemi értelemben logocentrikus képződménnyé. Ha viszont az egyetemességet oszthatatlannak gondolnánk, a metafizikát odahagyva a transzcendencia felé vinne az utunk. Valószínűleg az "összmagyar" kifejezés sem old meg mindent (noha az egyesíthető "magyarságok" ethoszával bír), mert a befejezettséget sugalló jelentésárnyalat összemossa a folyamatot a végeredménnyel, illetve az "összesség" és az "egyetemesség" dichotómiáját eldugja a szókapcsolat mögé.


2.

Őszintétlen dolog volna, ha a "formális megosztottságot" csupán logikai konstrukcióként vennénk szemügyre; vagy azért, mert a múlt század (sőt évezred) bennünket sújtó történelmi botrányát már nem érezzük elég "sorsszerűnek", mondván: kimerültek az ehhez fűződő korszerű politikai programok lehetőségei, vagy amiatt, hogy szeretnénk távol tartani magunkat a hamis narratíváktól. Trianon egy kis népet a legújabb kori szétszórattatás, a töredék lét történelmi tapasztalatából újfent részeltető "lecke", amelynek az irracionalitása ugyanúgy feldolgozhatatlan (s ezen az sem segít, hogy megtörtént), mint az évszázadok eseményeitől nem befolyásolt magyar széthúzási hajlam. Amikor ez a kettő egymásra vetül, és kölcsönösen kezdi "értelmezni" egymást, rögtön fellobognak a végzet lángbetűi: a széthúzásért büntetés jár, a büntetés pedig ellehetetleníti a nemzet újraegyesítését.

Nem részletezve (elemezve) a Versailles-i békemű távlatos következményeit, az bizonyos, hogy háborús tántorgásaink és vállalandó bűneink bírája nem valami barbár kényurakból álló, tekintélyelvű Nagytanács volt, hanem Európa, "aki" mind etnikai, mind kulturális, mind civilizációs szétdarabolásunkat jóváhagyta. Ez az Európa-"élmény" szerencsére elhalványult az önsajnálatunk mellett, s fellebbezni is a szintén széthúzó Európánál fellebbeztünk. "Természetesen" a rossz oldalon.

Az, hogy van erdélyi vagy felvidéki irodalom, nem Trianon következménye, hanem például a pozitivizmusé, amely irtózva az elmélettől (a "metafizikától") oly valóság-szigorral dolgozta ki a regionalitás irodalmainak leíró "rendszertanát", hogy a tényleges históriai szakadás "csak" árnyalta a tudományos megfigyelést. Ebben az is benne volt, hogy a pozitivizmus (elhatárolódván az utópizmustól és egyáltalán az ideológiáktól) semmi jövőbeli fejleményért nem vállalt felelősséget. Taine miliő-elmélete, vagy az ő nyomdokain járó Babits Mihály, aki a Magyar irodalom című 1913-as tanulmányában négy fő "színcsoportra" bontja (alföldi, erdélyi, dunántúli, felvidéki) a magyar irodalmat, a térkép fölé hajolva beszélt a literatúráról.

Az egyetemes magyar irodalomról folytatandó eszmecserénket mindenféle "gátlások" befolyásolják: a posztmodern nem kívánja egységbe szervezni, "központosítani" a (bármi okból) külön életű, nyelvileg viszont egymásra utalt irodalmakat, mert a heteronomitás fenntartásában érdekelt; a többi "poszt-" bűzölgő probléma kupacot lát a Trianon-típusú nemzeti mitologémákban, de idegesíti a pozitivista örökség lánccsörgető, nehézkes szellemjárása is. A téma publicisztikus feldolgozásaiból ugyanezek a berzenkedések, elfojtások olvashatók ki: nehogy már mi mondjuk tollba az irodalmi "közakaratot". A tabuvá vált Trianon helyett a pozitivista hagyománnyal kellene elsősorban szembenézni. A "tájirodalmaknak" (bár Babits, az egység igénye felől fogalmazva, kizárta ezek túlzott önállóságát) más jellegű differenciákkal való összefüggését is firtathatnánk, annál is inkább, mivel a témaként megjelölt irodalmi regionalitást, mivel modern gyökerű, sem a klasszifikálásra hajlamos, ultra-kanonikus szemléletmód, sem a modernitás túlélő alakzatain "átlépő" posztmodern érzület nem tekinti "természetesnek".


3.

"... Ha el is fogadjuk, hogy valamilyen módon létezik erdélyi, felvidéki stb. magyar irodalom, ebből még egyáltalán nem következik, hogy a kárpátaljainak is léteznie kell: amit ez a terület irodalomként fel tud mutatni, az csak részben elégíti ki a fogalom ismérveit. Így kétséges, alkalmas-e irodalmunk arra, hogy az egyetemes egész szerves részévé váljon." A gondolatsor arra az előfeltevésre épít, hogy létezik olyan irodalom fogalom (látens módon valamiféle norma is egyben), amelynek ha megfelel a "helyi érdekű" szépírászat, akkor integrálódhat abba a gyakorlatba, amiből a fogalom eredetileg elvonatott. Ebből az következik, hogy a kárpátaljai irodalomnak főként az elmélet hitelesítő vizsgáján kell átesnie, s ez mindjárt rá is világít a "nagy egészhez tartozás" keresettnek tűnő, ám mégis meglévőnek tudott pozíciójára, ugyanis arra az ismeretkörre apellál, amely mostanság a legtekintélyesebb mércéjéül szolgál az egyetemes irodalmi jelenségnek. A baj nyilván az, hogy az elmélet, amely túlnyomórészt semlegesítette az irodalomtörténet "provokációját", immáron nem kíván normatív lenni, ehelyett benyomul magába az irodalomba, tudat-jelmezeket ölt, sürög-forog. Az elmélet nem integrál vissza semmibe, illetve ezt kizárólag a maga teremtette "semmibe" kísérelhetné meg.

Az irodalomtörténetben nem idén rendült meg a bizalom (lásd a szovjet-magyar kulturhibrid "genetikáját"), a kárpátaljai irodalmi tudat most már csak egy csipet "historizmust" hajlandó elfogadni tőle, egy kevés, visszafogott aranykor-keresést (ezt is szolíd iróniával, keserű önismerettel). A befogadástörténeti vizsgálódásokhoz pedig kellene a kritikai hagyomány, az olvasóközönség, valami emlékfolytonosság az irodalmi élmény generációk és korszakok között (fölött?) áthúzódó valóságáról.


4.

"... Léteznek érzékelhető, de nem a művészi színvonalra vonatkozó elvárások a kárpátaljai íróval szemben. A szakmai körök és a közönség egyik része ugyanis leginkább a nemzeti érzülettel áthatott szolgálatos irodalom eredményeit látja szívesen, elvárja a történelmi és társadalmi igazságtalanságok új és újabb felemlítését - és a megpróbáltatások ellenére vállalt kitartás hősi pózát. Másik része elveti az ilyen alkotói magatartást, örömszövegeket vár, és a befogadás feltételéül az éppen aktuális kánonba való maradéktalan beilleszkedést szabja." Romantika és klasszika - vethetném közbe elegánsan és metaforikusan. Az egyik a lázadás, a másik az önként és kéjjel vállalt beilleszkedés látványában leli örömét, az első drámát akar, beleélést, pózt ("egyetemes" gesztust), a második naplót, konfessziót, egy egész életre szóló "felvilágosulást". Az előbbi a kor, az utóbbi az absztrakt elvek szolgálatára hív. Az idézet mélyebb értelme valószínűleg nem abban leledzik, hogy "kétfrontos harcot" kellene vívni a "kosztümös" hazafiság és a konfekcionalizált "Legfőbb Jó" ellen. Nincs semmi kiáltványszerű a megfogalmazásban, inkább az időnek való kiszolgáltatottság ijedelme és szomorúsága nyilatkozik meg szövegmögöttesként. A "nemzet"-tel aposztrofált óidő mindig "alágyűrődik" a jelennek, a jövő zászlajába viszont nem lehet felöltözködni.


5.

"A virtuális konferencia arra keresi a választ, melyek az integrálódás belső és külső feltételei. A megosztott értékrendből, a globalizáció kiteljesedéséből és az anyaország EU-csatlakozásából fakadó nemzetpolitikai kihívások miben és mennyire képződnek le az irodalom problémáiban?" Ez így túl józan, tárgyszerű, már-már rideg, mintha nem hinne eléggé az irodalom "hatalmában". Ha volna a magyar csatlakozást előkészítő "irodalmi" bizottság, bizonyára hasonló előterjesztéseket készítene; olyanokat, amelyekben a nyelvi kiegyensúlyozottság "dezodorálja" a probléma egzisztenciális kigőzölgését. Ugyanakkor nem lehet eléggé szerénynek lenni a megváltozott státusú irodalom "követeként". Itt valami nagyon nem esztétikai természetű folyamat részleteit egyeztetik, amibe (a "mérnöki" szabvány érdekében, s talán a képlet pillanatnyilag felfoghatatlan bonyolultsága miatt) a tradicionális alkotóművészetek töredék szavazatait is bekalkulálják.


II.

A világ (micsoda erős "felütés"!) valószínűleg sosem lesz már olyan gazdag, mint mondjuk a 19. század második felében, amikor az ipar lendülete, a politikai eszmék aktivitása, a művészetek túlfinomultsága elhitette a kor emberével, hogy a tartalékok kimeríthetetlenek. Ez az igazi optimizmus forrása, nem a pontos leltárral egybevágó tudás (vagy kifejezhetném úgy is: a kiskereskedői alaposság). A ma sokat emlegetett globalizációval együtt jár az ilyesfajta ismeretek felhasználásának lehetősége, hadd ne mondjam kényszere, ám ahelyett, hogy a "rend" körvonalai mutatkoznának, inkább a különbségek lelepleződésének és kiegyenlítődésének hosszan elhúzódó új korszaka sejlik fel előttünk. Vajon az irodalom, amely titokzatos szervezője volt eddig a kultúrának és a "lelkületnek", nem válik-e érdektelenné az embert "visszaszerezni" akaró, célszerűen és nyíltan fellépő erők között? Az irodalommal a megváltozott körülmények között az a gond, hogy míg továbbra is a humán értékekre alapozott közös "nyelvet" szólaltatná meg, addig "uralható" frázisai jobbára kiperegtek a "szótárból". Ráadásul az unalom ellen vállalt "szövegelése" olyasfajta különbségeket teremt, amelyek még lefordíthatatlanabbak, mint a globalizáció "nyelven valóvá vált" paradoxonai.

Amennyiben igaz, hogy a "globális" jövő a civilizációk harca lesz, az irodalom könnyen válhat e küzdelem túszává. Intézményeivel, boldogulást és megjelenést remélő szerzőivel, a közvetítését végző "iparágak" képviselőivel válaszolnia kell majd a kihívásokra, amelyek nem föltétlen lesznek "elegánsak". "Regionalizálódása" kettős értelmű: egyrészt az új fogyasztási szokások parcellázzák fel, másrészt maga az egész tevékenység (irodalom-csinálás) esik vissza (a korábbinál látványosabban és sokkal gyakorlatiasabb módon) az alrendszer-fokra. Egy, de semmiképpen sem kitüntetett csatornája lesz a "tudat-áramoltatásnak". A tömegmédiával szemben a "kézművesség", az exluzivitás, a "szókimondásban" való felfrissülés terepének ígérkezik.

Magyarország csatlakozni fog az Európai Unióhoz, amelynek bővítése ez idő szerint az egyetlen "erős" politikai-gazdasági program a kontinensen. A csatlakozások pozitív "kommunikációja" előnyt élvez az EU-anomáliák és a keleti tagjelöltek felvételével kialakuló belső feszültségek tematizálásával szemben. Magyarország például nem tudja teljes nemzeti "egyéniségét" reprezentálni a közösségben; a határain túl élő, az EU keretein kívül rekedő magyarokra a területi különélés mellett a civilizációs esélyegyenlőtlenség tehertétele nehezedik majd. A magyar kultúra egységesülését (egyetemessé válását) egyre kilátástalanabb lesz a teljesítményelv felől ösztönözni, hiszen "lejt a pálya". A regionális magyar irodalmak teljesen mindegy, hogy az önmeghatározás vagy önfelmutatás periódusában teszik a dolgukat, ugyanis kisebbségi státusuk nem mint kulturális "különvélemény" lesz jelen a Közösségben, hanem, az őket "kezelő" többségi nemzet belső, elsajátított rendjébe zárulván, diplomáciai ügyként.

A lehetőségeket és a körülményeket vizsgálva rá kell jönnünk, hogy a kárpátaljai irodalomnak egyre inkább az ukrán "olvasata" válik döntő jelentőségűvé. Kárpátaljának célszerű volna reagálnia az Ukrajna irodalmi törekvéseire, mert nem az uniós korszakába lépő anyaország dilemmái lesznek számára mintaértékűek a továbbiakban, hanem a közvetlen környezet inspirációi. A posztgyarmati kultúrát korszerűsíteni próbáló ukrán elit főleg a nacionalista mítoszokkal viaskodik: Vel Szilenko Maha Vira-jával, sőt Sevcsenko mitikus költészetének utóéletével, "zavaros áldásával". A kárpátaljai irodalmi vitákból ismert kérdést feszeget Volodimir Dibrova, amikor azt írja, hogy az "ukrán olvasók [meghatározott csoportjai] komoly érdeklődést tanúsítanak a tartalmi rész iránt, és sosem mulasztják elítélni azokat az ukránul írt műveket, melyekből hiányoznak a következő szavak: anya, Ukrajna, kenyér, nyárfa, vagy az utóbbi időkben népszerűvé vált Csernobil, Isten és spiritualitás." Ugyanő a nemzedéki "feszültségről": "Talán a legfőbb különbség a hagyományos ukrán irodalom képviselői és azok között, akik a Nyolcvanas évek költői c. antológiában jelentkeztek, hogy az ifjabb generáció nagyobb jelentőséget tulajdonít az esztétikai értékeknek, mint a politikaiaknak. Különböznek elődeiktől kulturális érdeklődési körükben [...], nyitottságukban a világ felé és felsőbb végzettségükben [...]. Néhányan közülük mohón vetik magukat olyan felfedezésekbe, melyekre a világ kultúrái és más nyelvek megismerése révén nyílik lehetőségük. Írásaikban számos olyan ógörög és bibliai utalást találhatunk, ókori és modern szerzőktől kölcsönzött neveket és közvetlen idézeteket, melyeket egy kevésbé elszánt és neofita író elkerült volna. De ahogy annak lennie kell [...], ezek az utalások és az összetett képi világ már a posztmodern életérzés meghonosodásának határozott jelei." Az ukrán kritika, ha egyáltalán közel enged magához politikai kategóriákat, azt a felvilágosult kárpátaljai magyar ízléssel egyezően teszi: "Első pillantásra úgy tűnik, hogy a hazafias gondolkodású [ukrán] olvasók hadilábon állnak a kommunista irodalmi dogmákkal, de az új, korábban tiltott, most viszont hivatalosan áldott témák és eszmék azonnali, feltétel nélküli elfogadása még nem jelenti a régi, parancsuralmi minták elutasítását. Az ilyen típusú olvasónak sokkal inkább prófétára és mártírra van szüksége, mint szabad gondolkodású művészre." (Volodimir Dibrova)

Az egyetemes magyar irodalomba való integrálódás szép célkitűzését helyesnek gondolom, de egyelőre az érintett ukrán-magyar párhuzam tanulságai vannak soron, miként a kárpátaljai irodalmi "frontok" érvanyaga mutatja. Továbbá az is meggyőződésem, hogy mostanság nem az irodalmi művek (szövegek) száma és/vagy minősége befolyásolja az összmagyar kultúrához való "visszatalálás" sikerét, hanem az az "eszmetörténeti" jelenség (ha a magyar és az ukrán szellemi életben egyaránt fellelhető, már tekinthetjük annak), amely "EU-konform" módon vizsgálódik a nemzeti "jelleg" kényes vonatkozásait illetőleg is. Ezt az állapotot nevezhetném "helyettes irodalomnak", ám nem a "szépírászat helyén álló, elviségekben kimerülő buzgalom" értelemben. A helyettes irodalom a "főnököt" stratégiai kérdésekben is kisegítő intelligens "személyzet".


visszakezdőlapelőre