Csermenka, Peter és Szőke József társaikkal már készülődtek a leszálláshoz. Gyorsan átöltözködtek, és amikor már rajtuk volt a bányászruha, indultak a lámpákért; és igyekeztek a kashoz, hogy a lift a mélybe szállítsa őket.

Máskor a szokott élcelődés Peterék társaságában is elmaradt, az arcok feszültnek, ingerültnek hatottak. Csak a két fiatal vájártanuló volt boldog. Az egyiket Csermenka mellé, a másikat Szőke mellé osztották be. Ennek mindkét fiú örült. A két név ismert volt a bányászok előtt.

A bányában ma robbantás lesz, így előnyösebb jövesztésre lehet számítani, minthogy a szén fejtése könnyebbé válik. Nagy részét a munkának elvégzi a robbanóanyag.

Egy-két jószerencsét köszöntés is elhangzott a lefelé indulók, majd a később felfelé jövők között. A lift, a kérlelhetetlen lift könyörtelenül, kíméletlen pontossággal szállította utasait hol fel, hol le.

Megtörtént a váltás, a felfelé menők is eltűntek már, míg az újak már alkalmazkodtak a munka követelményeihez.

Dél felé tervezték a robbantást, addig mindenkinek el kellett készülni tervezett részével.

A fejtőkalapácsok mozogtak a kemény, markos kezekben. Bányászok birkóztak a szénfallal. Hullt, hullt a fekete gyémánt, megtette útját a kaparón át a csillékig, és onnét a lejtaknán keresztül az osztályozókig, és onnét az egyes vagonokba.

Mennyi erő, mily erős akarat volt szükséges ahhoz, hogy a föld alatt fekvő szenet a felszínre lehessen hozni. Nem csendülhet fel elégszer a munka himnusza ezeknek a kérges kezű, kemény embereknek tiszteletére. Ők legyűrik a természet támasztotta nehézségeket és elrabolják a "bányarém" által oly szenvedélyesen őrzött szenet. Bátor helytállásuk, kitartó, ezer veszéllyel terhes munkájuk eredménye, hogy a szén eljut oda, ahová arra szükség van, hogy fűtse az erőműveket, árassza a meleget a családi otthonokban, a festékek alapanyaga legyen és a fekete gyémánt meghálálja az őt kibányászó emberek verejtékét.

Dél felé már javában folytak az előkészületek a robbantásra. Még a robbantás előtt bejárták azokat a körzeteket, ahová a robbantás hatása kiterjedhetett. A biztonsági intézkedések megtétele után elhangzott a kiáltás: - ROBBANTÁS!

Ezt követően többfelé erős durranások jelezték a robbantásokat. Többfelé is hallatszottak dörrenések, és nem is egy időben. Ez a robbantásokhoz hozzászokott füleknek nyomban feltűnő volt. Ezek az emberek, akik megtanulták a veszélyeket felismerni, ösztönszerűen reagáltak a szokatlan hatásokra. Gyorsan eljutottak annak felismeréséig, hogy valami komoly műszaki hiba történhetett a robbantásokkal kapcsolatban.

Az egész front hirtelen felzúdult, olyan lett, mint a felkavart méhkas. Emberek futottak ide-oda, végül is megállapították, hogy a robbantást követő főteomlás betemette a kijáratokat, és ők a mély földalatti vájat rabjaivá váltak.

A felismerés elevenbe taposott. Ezeken a gránitba vágott fejeken most már nyugalom honolt. A veszély felismerése és tudatosodása nem keltett pánikot, bár tudták, hogy kevés az esély a megmenekülésre, hiszen nap-nap után azzal szálltak a mélybe, hogy soha nem tudták, lesz-e lehetőség a feljövetelre.

Volt és van az életben vakfegyelem. Az érvényesülés lehetősége, a nagy anyagi javak megszerzésének reménye szervezetté tud tenni egy közösséget, de az igazi közösség csak veszélyközösség esetén alakul ki. Ezt most a féld mélye, a veszély közös érzése szülte meg.

Senki nem jelölte ki a vezért, senki nem hirdette ki, hogy ki a vezető. Ezek az emberek természetesnek vették, hogy ott, ahol a legdrágább kincsről, az életről van szó, a vezér a természetes kiválasztódás törvényei szerint választódjon ki.

Egy hatalmas hang süvöltött végig a tárnában. Nem volt oly erős, mint az előbbi robbanás hangja, nem rázta úgy meg a bánya mélyét, de mindenhova behatolt a hang, mindenhol megértették. Nem kérte fel őt senki, nem választotta őt meg senki, csak ő, egyedül ő érezte, hagy neki most vezetni kell, fel van jogosítva, hogy parancsokat, utasításokat adjon ki, és annak végrehajtását mindenkitől a legszigorúbban megkövetelje.

Csermenka arca, ez a bányászlámpával megvilágított gránitkemény arc, és a szinte sugárzó szemek végigpillantottak a köréje összegyűlt embereken.

- Először egyértelműen felderítjük a körülményeket. Meg kell állapítanunk, teljesen be vagyunk-e zárva, vagy van-e valami kiút. Ha van még kapcsolatunk a felszínnel, akkor közöljük helyzetünket és várjuk a további parancsot. Ha nincs, akkor együtt döntjük el, mi lesz a további teendő. Az tény, hogy a föld mélye megbolygatva lett, és oly mértékben, hogy bárhol további omlások következhetnek be. Most már azoknak az elemeknek hatalmában vagyunk, melyek derékvastagságú fákat gyufaszálként törnek össze, melyek bennünket is kényük, kedvük szerint roppanthatnak össze. Idő kell, amíg az új erőviszonyok a föld gyomrában kialakulnak. Ha be vagyunk teljesen zárva, akkor az új helyzethez kell alkalmazkodnunk. Azt mindenki tudja, mi az engedetlenség következménye.

Csermenka máris intézkedett. Embereket küldött ki minden irányba, a tárna két vége felé, és a tárnák kanyarulatához is. Nem ment más, mint akit ő kijelölt. A többiek maradtak mozdulatlanul. Még a lélegzést is minimálisra csökkentették. Csak azok tudják igazán, mint jelent a levegő és sokszor mily kevés van belőle, akik már átélték azokat a kínos perceket, amikor a légzéssel jobban takarékoskodni kell, mint az erővel. Talán csak a szaporább szívdobogás jelezte azt a feszültséget., amellyel várták a helyzetfelderítésre kiküldött embereket, hogy azok a tapasztalt bányász szemével győződjenek meg a kijutás lehetőségéről, vagy a kivezető utak teljes eltömődöttségéről.

Az egyik oldalról hamarosan megjöttek. Nem volt miről beszámolni. Ez a kijárat teljesen eltömődött. Innen nem lehet kijutni. Azt nem lehetett megállapítani, hogy milyen hosszan omlott be a tárna, milyen hosszú vágatot kellene kihajtani, hogy ismét olyan tárnarészbe érjenek, ahonnét ki lehet jutni olyan helyre, ahonnét már fel tudnak jutni a felszínre.

Tanakodás közben pár méterre a csoporttól újra lezuhant a főte. Vastag fák, mint gyufaszálak törtek össze. Most négy vájár lett elvágva a csoporttól. Pokoli érzés volt ez az itt lévőknek is. Mintha valaki jeges marokkal szorította volna össze szíveiket.

Újra kemény hang süvített végig a tárnán.

- Megkíséreljük az omlást eltakarítani és elszakított társainkat megtalálni. Mindenki takarékoskodjon erejével. Peter jöjjön ide Szőkével együtt - hallatszott Csermenka hangja.

Csermenka vezetésével megkezdték a beomlott járat ismételt kifejtését. Ez amúgy sem volt könnyű munka. Még a jövesztésnél is nehéz, amikor a szenet a kaparószalagra kell rálapátolni. Most a cél az volt, hogy oly széles átjárót vájjanak ki és biztosítsanak, amelyen keresztül elérhetnek négy elszakított társukhoz.

Most nem volt szükség fejtőkalapácsra, csak lapátra, amivel az omladékot lapátolták. A vágatot ismét biztosítani kellett. Nem volt elég faanyag. Úgy tettek, mint a farablók, kiszedték az oldalfalakból a fát. Lassan a túlsó oldalról is hallani lehetett a kiabálást. Így meg lehetett állapítani, hogy az omlás nem nagy helyen volt, a négy elszakított bányászt hamarosan maguk mellett tudhatják. De mi lesz azután, hogyan lehet majd innen kijutni. Mindegyiküket ez a gondolat foglalkoztatta, de egyikük sem szólt semmit, csak némán végezték munkájukat.

Találtak egy kis farakást is, így volt anyag az ácsolat kialakítására. Most nem volt különbség vájár és csillés között. Mindegyik egyformán kivette részét a lapátolásból. Csak azt a munkát végezték a vájárok egyedül, amelyhez szakértelem kellett. Mi lesz, ha most sikerül is kibontani az omladékot, és egyesülni az elszakított négy bányásszal? Van-e arra kijutási lehetőség, ott hogyan omlott be a tárna? Ezer gondolat cikázott át Csermenka agyán is, míg dolgozott. Az már nem lehetett kétséges, hogy szándékosság történt. Valaki, kihasználva a milszekundumos robbantást, hozzájutott robbanóanyaghoz, és nagyobb mennyiségű robbanótöltetet helyezett el, és ennek következtében a bánya többfelé beomlott. Ezt egyedül nem lehetett elhelyezni, ehhez társak kellettek. Talán az a négy ember, vagy azok közül valaki, akiért most életük kockáztatásával utána mennek, vagy aki megmentéséért készítik az új ácsolatot. Vagy itt van közöttük az az ember, aki ezt a rémséges tettet elkövette. Lehet, hogy azok sem voltak tisztában tettük következményeivel, akik ezt a szörnyű tettet véghezvitték, és most ide vannak velük együtt bezárva, bízva a jószerencsében? Amíg biztosat nem lehet tudni, addig senkit nem lehet gyanúsítani. A veszélyben mindenki bajtárs.

A munka tovább haladt. Kemény kezek markolták a lapátokat. Most mindenki tudta, hogy egymásért, de önmagukért is folyik a munka. Maguk is sokat tehetnek a megmenekülésükért, különösen akkor, ha fegyelmezettek lesznek. Feszültek az izmok. Talán már három-négy óra hosszat dolgozhattak, amikor megnyílt a vágat, és átjárhatóvá vált. A négy embert a többi boldogan ölelte át.

- Pihenjünk - szólt Csermenka. - Azután megtárgyaljuk, hogy mit fogunk tenni, hogy innen valahogy ki tudjunk jutni, vagy elősegítsük megmenekülésünket.

A kemény, harcedzett emberek némán mélyedtek magukba. Arcuk olyan keménnyé merevedett, mint a kő, szemük izzott. Így telt el hosszú szünet. Végül Csermenka szólalt meg:

- Sajnos, igen rossz helyen lettünk bezárva, Innen nehezen juthatunk át a bánya más részeibe, még akkor is, ha sikerül a főteomlást kibontani. Az tény, hogy mindkét oldalról beomlott a tárna, tehát be vagyunk zárva, mint azt korábban is megállapítottuk. Megmenekülésünk csak akkor lehetséges, ha átjárót tudunk csinálni a bánya más részeibe, ahonnét el tudjuk érni a kijáratot, vagy kívülről tudnak áttörni hozzánk. Mindkét lehetőség sikere csekély. Önmagunkban fel kell készülnünk a legrosszabbakra. Nem mi lennénk az első bányászok, akik a bányában életüket vesztik. Természetesen mindent megkísérelünk kiszabadulásunkhoz, és bízzunk benne, hogy fent maradt bányászbarátaink is megtesznek mindent értünk, hogy kiszabadítsanak. Most pedig nézzük meg, hogy állunk élelmiszerrel.

Csermenka megnézett minden batyut. Lelkiismeretesen vette számba a meglévő ételkészletet. Most mindennel takarékoskodni kellett. Különösen az élelemmel, hiszen nem tudhatják, hogy meddig kell majd kitartaniuk, mikor sikerül őket a mentőcsapatoknak megtalálni.

A robbanásokat nem csak a lent rekedtek észlelték. Amint a bányában végigdübörgött a robbanás hangja, a tapasztalt vájárok azonnal felfedezték, hogy valami nincs rendben. Rövidesen felderítették az omlás helyét is. Értesítették az akna vezetőségét, és már szólt a telefon a nagyirodán, de felvették a kapcsolatot a bányamentőkkel, és már megindult a mentési akció hatalmas gépezete. Rövidesen sikerült számbavenni, akik lent rekedtek, köztük a leghíresebb bányászt, Csermenkát is. A tröszt igazgatója is a helyszínre sietett, és az elsők között volt, aki leszállt a bányába. Az igazgató keskeny arca elszánt volt, szeméből határozottság sugárzott, tetterő. Nagyon megrázta, hogy Csermenka is lent rekedt a bányában, hozzá különösen erős szálak fűzték. Sokszor jelentek meg együtt gyűléseken, az országos hatóságok előtt. Idővel a két férfi között egyre mélyebb, egyre barátibb kapcsolatok fejlődtek. Az igazgató úgy érezte magát, mintha szívébe markoltak volna, amikor hallotta a megdöbbentő hírt.

Lent a mélyben egészen az omladékig ment előre, nem törődve azzal, hogy esetleg máshol is omlás következhet be. A megbolygatott mélység kíméletlenül és kérlelhetetlenül nyel el mindenkit, aki vesz magának annyi bátorságot, hogy betörjön a hegy gyomrába.

- Milyen széles lehet az omlás? - nézett a trösztigazgató az akna főmérnökére.

- Nem tudom, azt így nem lehet megállapítani. Legalább 8-10 helyen történt egyszerre a robbanás, így nagy területen temette be a föld a tárnákat.

- Remélem még élnek a szerencsétlenek, őket nem temette maga alá a leomló föld - mondta szinte sóhajtva az igazgató.

- Megkíséreljük feltérképezni a baleset helyét, így talán körülhatárolható lesz az omlás helye és kiterjedése, és akkor el tudjuk készíteni a mentési tervet. Akkor megkíséreljük a beomlott tárnarészeket ismét kibontatni és biztosítani.

- Ez nagy munka lesz - mormolta a trösztigazgató.

- Igen ez több napig is eltarthat. Csak a szerencsétlenek tartsanak ki. Bármennyire is sajnálom, hogy Csermenka is velük van, de mégis megnyugtató. Ő majd vasakarattal és határozottsággal fogja a fegyelmet fenntartani és megakadályozza, hogy pánikba essenek.

Az igazgató ismét egy mély sóhajt nyomott el. Ha bányászlámpáját egy kissé feljebb emelte volna, észrevehető lett volna szemében a mélységes aggodalom.

- Mindent meg fogunk tenni hogy kimentsük őket. Akármennyi ember kell, azt mind ideirányítom. A mentést magam fogom vezetni.

A főmérnök ránézett a vékony emberre. Az a bányászlámpa halvány fénye mellett is rendkívül határozottnak, elszántnak tetszett. A főmérnök jól ismerte már, sokszor győződött meg ennek a sovány embernek hihetetlen akaraterejéről. Tudta, hogy ha egyszer kimondta, hogy mindent meg fog tenni, ami erejéből telik, nem fog habozni akkor sem, ha magának kell megfogni a fejtőkalapácsot, csakhogy a bent rekedt embereket ki tudja menteni.

- Most visszamegyek a nagyirodára. Kérem, hogy mindenről tájékoztassanak, akár nappal, akár éjjel van. Minden előrehaladásról tudni akarok. A mentést majd az irodáról irányítom.

A főmérnök már jól ismerte a helyzetet. Idők folyamán már több balesetet élt át. Tudta, hogy az igazgatói iroda, ahol felsőszinten folyt a vezetés, ritkán döntöttek kisebb ügyekben, átalakul közvetlen irányító szervvé, hiszen az igazgató nem nyugszik addig, amíg mindent nem tett meg, amit ember, de amit bányász megtehet bányásztársaiért.

Megvárták, amint egy újonnan érkezett brigád megkezdte a beomlott bányarész omladékának eltávolítását és csak azután indultak felfelé. Mindenki tudta, hogy kezdetét vette a harc az elemekkel, a bánya borzalmaival: a tűzzel, a vízzel, a makacs földdel, a kövezettel és a sok-sok ismeretlen veszéllyel.

Amíg jöttek a homályos tárnán keresztül, mindenki hallgatott. Hallgatott az igazgató, hallgatott a főmérnök és a kíséretükben lévő személyek is. Ilyenkor nincs helye beszédnek, most a cselekvés, a tettek ideje érkezett el.

Csak egy sóhaj szállt el csendben, amikor a kis társaság a felvonóhoz érkezett. Elfoglalva helyüket a liftben szinte egyszerre gondoltak a régi-régi bányászköszöntésre: - Szerencse fel! Ez a köszöntés nap, mint nap elhangzott, de igazán mély értelmet akkor nyer, amikor valóban szerencse kell hozzá, hogy a föld mélyén lévő bányász szerencsésen a felszínre érjen.

Felérve a felszínre a kas ajtaja nyílott. Szobormerev arcú emberek szálltak ki belőle. Az igazgató szó nélkül nyújtott kezet társainak, aztán beszállt a várakozó gépkocsiba. Amint becsukódott a kocsi ajtaja, az nyomban el is indult. A sofőr jól ismerte az igazgatót. Tudta, hogy most nem lehet ehhez a hallgatag emberhez szólni. Tudta, hogy agyában egymást kergetik a gondolatok. Alaposan megfontol mindent. Ha beérkeznek, akkor már csak utasítások, parancsok hangzanak el, amit ellentmondás nélkül teljesíteni kell.

A kocsi gyorsan siklott tova. Már belterületen jártak, de a sebesség mutatója 80-90 km körül járt. Egy éles forduló, erős fékcsikorgás, és máris lefordultak a nagyiroda felé vezető útra.

Alig mentek pár métert, ismét erős fékcsikorgás. A gépkocsivezető beletaposott a fékbe. A kocsi csúszott, majd hirtelen felugrott a járdára és onnan pár méter után visszatért az úttestre. Oly gyorsan történt mindez, hogy hirtelen az eseményeket felfogni sem lehetett. A hosszú évek alatt kifejlődött gépkocsivezetői ösztön dolgozott így, az diktálta a villámgyors mozdulatokat.

A kocsi mögött pár méterre az úttesten egy kisgyermek ült. Pár pillanattal előbb még futott a gépkocsi felé keresztben az úttesten.

Az igazgató felocsúdva a váratlan körülmények okozta kábulatból, kiszállt a kocsiból és szigorú arccal a gyermekhez ment. Mérgesen rá akart szólni a gyermekre, de amint rápillantott a kis arcocskára, a kis őzike szemekre, valami melegség gyúlt a szíve táján. Felemelte a gyermeket. A kis csöppség oly gyermeki szeretettel karolta át a morcos ember fejét, hogy az nem szólt semmit, csak magához szorította a remegő csöppnyi gyermeket. Átvitte a túlsó oldalra és az éppen odaérkező anyának adta át. Nem várta meg a halottsápadt anya köszönő szavait, sietett a kocsihoz.

Igen rövid idő telt el, hogy újra megindult a kocsi és máris fékezett. A nagyiroda előtt álltak meg a kerekek. Az igazgató nem várta meg, hogy kinyissák a kocsi ajtaját, máris kiugrott a kocsiból. A portás mélyen meghajtotta magát, amikor az igazgató bement. A folyosó néptelen volt. Az igazgató anélkül, hogy, egyetlen emberrel is találkozott volna, már ott volt az irodája ajtaja előtt. Úgy tetszett, mintha pár pillanatig gondolkodna, mielőtt kinyitotta az előszoba ajtaját, de aztán határozottan lépett he a helyiségbe.

A titkár csak ennyit mondott: - Már bent vannak Igazgató Úr!

Az igazgató jól tudta, hogy kik vannak bent az irodában. Ott volt már a tröszt főmérnöke, a termelési osztályvezető és többen mások. A tanácskozó asztal körül foglaltak helyet.

- Jószerencsét! - köszönt az igazgató.

- Jószerencsét Igazgató Úr! - hangzott a felelet.

- Feltűztük a falra a bánya térképét - mondta a főmérnök. - A jelentések alapján igyekeztünk körülhatárolni azt a helyet, amely megközelíthetetlen. Így megállapíthattuk az omlás kiterjedését és megközelítően azt a helyet, ahol bányásztársaink lehetnek.

- Sajnos, ahogy eddig értesülve vagyok, igen nagy területen történt az omlás, még körülhatárolni is nehéz - mondta az igázgató halkan, mintha magával beszélne.

A szobát mély, feszült csend ülte meg. A cigarettafüst szinte kígyózott a fejük felett. A csend, a látszólagos nyugalom, nagyon komoly feszültségeket takart. A halántékokon kidudorodtak az erek és ütemesen lüktettek.

Kinyílott az ajtó. A titkár lépett be.

- A pécsi trösztigazgató van itt - jelentette be a titkár.

Még meg sem várva, hogy a titkár visszamenjen a szobába, mellette egy vállas férfi nyomult a szobába.

- Már régóta készülődtem a látogatásra - szólalt meg az idegen odaérve a trösztigazgató elé -, de nem gondoltam, hogy ennyire alkalmatlan időben érkezem.

A trösztigazgató örömmel szorított kezet kollégájával. Jól ismerték egymást. Igen gyakran együtt vettek részt a minisztériumban tartott tanácskozásokon. Sok problémát oldottak meg együtt. Ahol lehetett, kisegítették egymást. Az idők folyamán oly jó viszony alakult ki köztük, hogy barátként tartották egymást számon.

- Te mindig jókor érkezel. Mindig tudsz valamiben segíteni.

A pécsi igazgató tapasztalt emberként ült le a tanácskozó asztal mellé. Ő is már sok nehéz helyzetet élt át, sok-sok tapasztalatra tett szert. Nem egyszer már biztos halálra szánt embereket mentett meg. Jól tudták ezt a tröszt dolgozói is, ezért tisztelték és szerették. Aki csak felületesen ismerte meg, annak is az volt a benyomása róla, hogy szívvel-lélekkel hivatásának élő emberrel van dolga.

- Már Tatán hallottam, hogy komoly baj történt nálatok. Rögtön telefonáltam is, hogy tőlünk is küldjenek le egy mentőcsoportot. Minden bizonnyal elindultak már.

- Nagyon köszönjük, biztos voltam benne, hogy segítségünkre jöttök. - Közben megcsendült a szobában a telefon.

Az igazgató mellett ülő mérnök gyorsan odalépett az íróasztalhoz, hogy felvegye a telefont. Annak zsinórja oly hosszú volt, hogy elnyúlt a tanácskozó asztalhoz.

Az igazgató átvette a kagylót. Arcán a várakozás izgalma tükröződött, miközben hallgatta a telefonáló hangját.

Hosszú hallgatás után szólalt meg az igazgató: - Köszönöm, rendben van. Mozgósítunk minden tartalék erőt. Ha valami új történik, nyomban jelenteni kérem.

Az igazgató lassan felállt.

- Most már bizonyos, hogy igen komoly dolog történt a bányánál. Nem egyszerű főteomlásról van szó. Ismeretlen személyek hosszan berobbantották a tárnákat. Ez nem lehet más, mint szabotázs. Rengeteg kárt okoztak nekünk. Nagyon nehéz lesz a lent rekedt embereket megmentenünk.

Közben a pécsi igazgató is felállt.

- Nem engedlek el addig, amíg legalább egy feketét meg nem iszol. Már készítik is.

- Jó megvárom, de utána valóban búcsúzom.

Nem kellett sokat várni, már nyílt is az előszoba ajtaja és egy szőke hajú, fiatal, karcsú leány már hozta is a feketét.

A szoba lassan megtelt a feketekávé illatával, mintha elnyomta volna a cigaretta füst nehéz szagát.

A pécsi trösztigazgató gyorsan megitta a feketét és máris búcsúzásra nyújtotta kezét.

A két igazgató összeölelkezett, majd a tatabányai igazgató az ajtóig kísérte kollégáját. Ott ismét kezet szorítottak.

- Még igyekszünk további erőket küldeni - mondta búcsúzóul.

Amint mögötte bezáródott az ajtó, ismét szólt a telefon.

A falon lévő térképre zászlócskák kerültek fel. Ezek jelezték, meddig járhatók a tárnák, hol kezdődik az omlás.

Ahogy kissé összeállt a kép, az igazgató már intézkedett.

- Hívják a minisztériumot, tájékoztatást szeretnék nyújtani.

Amint jelentkezett a hívott fél, az igazgató beszámolt a történtekről. Hangja bár tompán csengett, úgy hallatszott, mintha hantok dübörögtek volna a koporsóra.

Rövid idő alatt ismertette a bánya helyzetét. A gyors, szakszerű tájékoztatásból meg lehetett ítélni, hogy az aki a tájékoztatást adja, nagyon jól ismeri a bánya helyzetét és maga is nem egyszer járta azt keresztül-kasul.

Amint az igazgató a kagylót letette, már vette is fel a másodikat. Ismét részletes tájékoztatás. Rövid idő elteltével valamennyi érintett országos szerv szakszerű tájékoztatást kapott. Így mindazok, akik érintettek voltak, ismerték már a Tatabányán kialakult körülményeket.

Nemcsak az igazgató hívta fel az érintett szerveket, hanem a telefon hívó hangja is gyakorta csendült fel és hol tájékoztatást kértek, hol segítséget ajánlottak fel. Az egész ország megmozdult. Most derült ki igazán, mily hatalmas erők állnak a munka frontján dolgozó hősök mögött. A segélykiáltás elhangzott a legutolsó kis bányáig, a föld mélyén rejtőző vágatok mögött is meghallották a segélykérő szót. Mindenki egy emberként, kivétel nélkül ment volna a bajba jutottak segítségére. Nemcsak a bányáknál, de más helyeken is fontolgatták, mivel járulhatnak hozzá a bányában rekedt dolgozók megmentéséhez. Most lehetett csak felfogni, micsoda hallatlan nagy csodálatos erő a munkásszolidaritás.

Most nem arról volt szó, hogy adakozzanak a bajbajutottaknak. Nemcsak kiállásról volt szó, hanem sokan jelentkeztek önként, hogy lemennek a bánya mélyére, az ott leselkedő veszélyek közé és segítenek a bajba jutott társak kiszabadításánál. Itt már az életet kellett felajánlani. Aki vállalkozott és lement a megbolygatott bánya mélyére, nem tudhatta, hogy valaha is sikerül-e onnan visszajönnie. Akadtak vállalkozók, és nem is kevesen.

Újra nyílt az ajtó és a titkárnő lépett be.

- A lent rekedtek hozzátartozói. Beengedjem őket? - Az igazgató felnézett a leány kérdő arcára.

- Természetesen engedje be őket!

Az ajtó becsukódott, majd újra kinyílt. Tizenöt-húsz asszony nyomult be a szobába. A köszöntés halk volt, csak annyi: - "Jó szerencsét!"

Az igazgató felkelt az asztaltól és az asszonyok elé ment. Azok nem voltak neki idegenek. Többet már személyesen ismert közülük, de ismerősek voltak a kemény, határozott arcvonások is. Az egyik arc szebb volt, a másik kevésbé az, de mindegyik arcáról lerítt a határozottság. Oly asszonyok voltak ezek, akik életük párját mindennap úgy engedték el, hogy nem tudták, hogy az másnap visszajön-e. Az élet, az állandó veszélyérzet megedzette őket. Tudták, hogy a bánya mindent megtesz férjeik kiszabadításáért, de mégis személyesen akartak meggyőződni róla, milyen munka folyik férjeik megmentése érdekében. Az ajtó alig csukódott mögöttük be, már láttak, hogy a bánya vezetői együtt ülnek a tanácskozó asztal körül. Látták a friss térképet a falon is, az azon lévő friss zászlócskákat.

Az igazgató is tudta, hogy itt nem kell sok beszéd. Csak annyit mondott: "Látják asszonyok, dolgozunk". Az asszonyok nem feleltek, szó nélkül megindultak kifelé. Bányászfeleségek voltak. Nem sírtak, az arcuk merev volt, csak szemük csillogott szokatlan fénnyel.

Az ajtó bezárult az asszonyok mögött, de az igazgató csak nézte a bezárult ajtót. Nemcsak őt, hanem az összes bentlévőt lenyűgözte az a határtalan energia, ami a tovatűnt asszonyokból sugárzott ki és amely, mint villamos áram, betöltötte a szoba levegőjét.

Éjfélfelé járhatott már, de nem mozdult a szobából senki. A telefonkagyló úgyszólván állandóan a kézben volt. Hol ide telefonáltak, hol innen hívtak másokat. Leállították a külfejtés egyes részeit, a felszabaduló erőket brigádokba szervezték és az aknavállalat közvetlen vezetői segítségével beosztották őket. Mindenki tudta, mikor kerül rá a sor, mikor kell menni. Úgy osztották be a segélycsapatokat, hogy annyi ideig legyenek munkában, míg a legnagyobb erőt tudják kifejteni. A kas működött. A lift hol le, hol felszállt, de mindig tele volt emberekkel. A csillék is tömve érkeztek a lejtaknán keresztül. Nem pattogtak vezényszavak, de a munka hallatlan céltudatossággal folyt. Mindenki úgy dolgozott, mintha saját életéért dolgozott volna.

Ez a szó, hogy bányász, önmagában tiszteletet parancsolt. Az emberek tudták, hogy milyen szép hivatást takar e szó. Tudták, hogy ezek az emberek nap mint nap keményen dolgoznak az életért. Tudták, hogy naponta ezer veszéllyel szállnak szembe. Tudták, hogy kemény, bátor, elszánt emberek. De aki igazán meg akarja ismerni őket, ilyenkor kell őket látni, amikor halálra szántan küzdenek embertársaik megmentéséért. Ilyenkor lehet megtanulni tisztelni, becsülni, szeretni ezeket a sziklaszilárd emberi jellemeket.

Éjfél már jóval elmúlt, mind ritkábban szólt a telefon. Bátortalanul megszólalt a főmérnök. - Úgy vélem, hogy holnap is erő kell, nem kellene-e aludni menni? Természetesen a válságstáb marad, kisebb számú ügyelettel.

- Mehettek is - adta meg az engedélyt az igazgató.

Többen felálltak és indultak kifelé a szobából. Végül az igazgató maradt és a szomszéd szobában hárman rendezkedtek be éjszakára.

- Igazgató Úr nem megy? - kérdezte az egyik.

- Én nem, én itt maradok. Már kipróbáltam, milyen jól lehet aludni, ha az ember karjára hajtja fejét. A telefonra pedig úgyis felriadok.

Amikor már mindenki elhagyta az igazgatói szobát, felvette a telefont és intézkedett, hogy a kocsi újra álljon elő, ismét ki akar menni a helyszínre.

Az igazgató is fáradt volt és kimerült, de uralkodott magán. Nem is látszott rajta túlzottan a fáradtság, hozzá volt szokva a különleges erőfeszítésekhez is.

Amikor az üres folyosón áthaladva a portásfülkéhez ért, a portás mélyen meghajolva annyit mondott, hogy most már az igazgató úrra is ráfér egy kis pihenés. Ő csak annyit válaszolt.

- Lehet, de előbb megnézzük, hogy haladnak a helyszínen.

A kocsinál meglepődve tapasztalta, hogy saját gépkocsivezetője van ott. - Maga nem ment aludni?

- Tudtam, hogy az Igazgató Úr jönni fog, ki akar menni a helyszínre. Úgy gondoltam, hogy egyelőre nem megyek aludni én sem.

Az igazgató jólesően elmosolyodott. Gyorsan be is ült a gépkocsiba és máris indultak az akna felé.

A bányászváros többsége aludt még, akik fent voltak, nagyobbrészt a bányák mélyén voltak. Az alvók a kicsi bányászházak kis szobáiban vagy az új lakótelepek hálószobáiban pihenték ki fáradalmaikat. A kemény arcélek kisimulva pihentek a vánkosokon. E nagy város még így is, pihenve is erőt sugallt magából, hatalmas, ellenállhatatlan erőt.

Hirtelen magukhoz tértek ábrándozásukból. A gépkocsi fénykévéje egy leányalakot világított meg, aki feltartott kezekkel állta el a gépkocsi útját. Velőtrázóan csikordultak meg a fékek, jajszót hallattak a kerekek.

A gépkocsi már nem tudott teljesen megállni, erősen lelassulva, de elütötte a leányt.

- Ma már másodszor. Úgy látszik mindenképpen a börtönbe kerülök - mormolta a sofőr.

Mindketten kiszálltak a kocsiból, a sofőr és az igazgató is.

A kocsi előtt már kissé rézsutosan feküdt a leány. Nem érhette nagyon komoly sérülés, mert igyekezett feltápászkodni. Erősen italos lehetett, mert az italszag csakúgy dőlt belőle.

- A fene egyen meg, pont az én kocsim elé kellett feküdnöd - hallatszott a sofőr kemény hangja.

A leány erre artikulátlan hangon tört ki: - Adjátok vissza a vőlegényemet. Piszkok, miért engedtétek le a bányába? Azért, hogy ott pusztuljon? Adjátok vissza a vőlegényem! Adjátok vissza!

Az igazgató és a gépkocsivezető összenézett.

- Mond ki vagy Te?

- Gépírónő a tanácsnál - mondta az akadozó, borgőzös hang.

- Az apád?

- Asztalos.

- Tehát nem bányász.

- A vőlegényem az. Ő is lent maradt a bányában.

Az igazgató és a gépkocsivezető újra összenézett.

A leány vőlegénye lent van a beomlott bányában. Ez megrázta a lányt, félti vőlegényét, nagyon el van keseredve és a pohár fenekére nézett. Még nem edződött meg, még nem tanulta meg a bányászfeleségek nehéz, küzdelmes életét. Nem, nem kell ezt a leányt bántani. Inkább meg kell tanítani, hogyan kell tűrni, zárt ajkakkal némán szenvedni és így küzdeni szeretteinkért.

- Keljen már végre fel! - hallatszott az igazgató kemény hangja.

A leány feltápászkodott.

- Nem történt baja?

- Megütöttem a lábamat - hallatszott a leány vontatott hangja.

- Üljön a kocsiba. Orvoshoz visszük.

- Én nem megyek!

- Azonnal üljön be - csattant fel az igazgató ellentmondást nem tűrő hangja.

A leány nem szívesen, de a kemény hangnak engedelmeskedett. Kissé tántorogva odalépegetett a gépkocsi ajtajához. A gépkocsivezető kinyitotta a kocsi ajtaját és benyomkodta a leányt a hátsó ülésre.

- A kórházig! - adta ki az utasítást az igazgató.

A kocsi újra megindult és pár száz méter megtétele után megállt a kórház bejárata előtt.

Az igazgató maga ment oda megkérdezni a portástól, hogy ki az ügyeletes orvos.

- Fent van az igazgató főorvos úr is és a felesége is.

A trösztigazgató meglepődött.

A sofőr támogatta a leányt a kórház bejáratához. Felmentek az emeletre az ügyeletes orvosi szobához.

Rövid kopogás és az ügyeletes orvosi szoba ajtaja már nyílott is. Az ajtóban az igazgató-főorvos állt, nagy szemeket meresztve a trösztigazgatóra.

- Szerbusz János! Nagy meglepetés, hogy személyesen jössz.

- Engem is meglep, hogy éppen Te éjszakázol.

- Hallottuk, hogy súlyos szerencsétlenség történt a bányában. Ezért ügyelünk itt feleségemmel. Ha segíteni kell, nyomban készen állunk.

A trösztigazgató arcán halvány mosoly suhant végig és meghatottság vett rajta erőt. Újra csak arra gondolt, micsoda csodálatos példája ez az emberi összefogásnak. Egyesek csak hallottak arról, hogy a bányában baj történt és máris sorompóba állnak, szinte várják az alkalmat, hogy segíthessenek. Milyen jól esik az emberi segítőkészségnek ily meggyőző példájával találkozni.

- Egy leányt hoztunk be. Majdnem eltiportuk az úton. Vőlegénye lent maradt a bányában és a leány bánatában a pohár fenekére nézett.

- Úgy látszik, meg kell edződni néki - mosolyodott el az orvos.

- Én is arra gondolok, az élet majd megneveli.

- No, hagyjátok itt, majd én gondjaimba veszem. Ti úgyis siettek. Azt hiszem nem is aludtatok az éjjel.

- Eddig még nem.

- Most remélem, hazasiettek és aludni fogtok.

- Óh, egyelőre arra nincs időnk. Kimegyünk a bányához megnézni, hogyan folynak a mentési munkálatok.

- Ismerlek. Hiába mondanám, mennyire fontos a pihenés. Úgysem hallgatsz az orvosra.

- Úgy látszik, Te sem saját Magadra.

Erre mindketten elmosolyodtak, majd a trösztigazgató búcsút intett és már siettek is le az utcára.

Amikor az igazgató és a sofőr leértek a kapuhoz, nagyot szippantottak az utcai friss levegőből. Hajnali levegő volt igazi tatabányai illattal. A Vértes felől érkező ózondús levegővel sajátosan összekeveredett az erőmű füstje, a felszálló pernyének különleges illata. Olyan ez a levegő, mint a Tisza vize. Aki ezt a levegőt belélegezte, annak szíve éppúgy visszavágyik, mint aki a Tisza vízét megízlelte.

- Indulhatunk! - szólt az igazgató, elhelyezkedve az első ülésen.

Most már bíztak benne, hogy újabb baj nem érheti őket, míg el nem érnek az aknához.

A kocsi kifutott a városból. Már a hajnal derengő pírjainál suhant tova. A pirosra festett égbolt halványan színezte a tájat és bármennyire is el voltak foglalva és agyontömve gondolatokkal és bármennyire hozzászoktak is már a tájhoz, mégsem tudták kivonni magukat a táj varázsa alól. Mintha szobrász vésője faragta volna a tájat, faragott volna földbe völgyeket, dombokat, hogy szépségével lenyűgözzön minden arra járót.

A kocsi nyelte a kilométereket. Nem volt kedve senkinek beszélni. A sofőr nem merte az igazgatót zavarni. Annak gondolatai meg igen távol jártak. Azon gondolkodott, mit tudna még tenni, hogy a bányában rekedt bányászokat megmentse. Milyen jó lenne, ha csakúgy össze lehetne roppantani a hegyet és kihozni onnan a halálra ítélt embereket. Valóban mennyi, de mennyi földet kell kihordani a beomlott bányarészekből, míg el lehet érni a hegy gyomrába zárt bányászokat, ha ugyan még élnek, nem zúzta halálra őket a lezúduló kő és széntömeg.

A kocsi hirtelen megdöccent, majd tengelye körül megfordult és az árok szélére sodródott.

- Mi van megint? - kérdezte magához térve az első kábulatból az igazgató.

- Azt hiszem defektet kaptunk. Mindjárt megnézem.

- A jószagú Úristenit ennek a világnak. Most minden baj megér bennünket.

Ő is ki akart szállni, de amikor kitette a lábát, ijedten húzta vissza. Mellettük egy szakadék volt. A kocsi csak centiméterekkel állt meg a szakadék előtt. Ha belezuhannak, biztosan nem élik túl.

A megdöbbenés pillanatokig tartott. A veszélyhez szokott emberek gyorsaságával tértek magukhoz és máris cselekvésre készültek fel.

- Toljuk odébb a kocsit, igen veszélyes helyen áll. Nicsak a bal első kereke már a szakadék felett áll.

Erőiket megfeszítve tolták odébb a kocsit, az keresztben állt az úttest közepén.

- Ej a kutyafáját. Ez a végén nekünk jön - kiáltott fel a sofőr.

Egy tehergépkocsi jött utánuk. Túl gyorsan ahhoz, hogy hirtelen meg tudjon állni. Neki is ütődött a személygépkocsi hátsó oldalsó részének. Nem volt nagy ütés, de azért a gépkocsit annyira megnyomta, hogy két kerékkel a szakadék felé állt. Az igazgató is megsérülhetett, mert nagyot kiáltott.

A tehergépkocsi vezetője ugrott le a gépkocsiról.

- A fene egye meg magukat! Nem tudnak vigyázni? Mit keresnek az út közepén? A kurva hétszentségit! Ah! Igazgató Úr? Hogy kerülnek ide? Majdnem eltiportam magukat.

- Igen mi vagyunk. - mondta az igazgató, fájdalmas mosolyt nyomva el. - Defektünk lett, majdnem beleestünk a szakadékba.

- Ej, de nagy szerencséjük van! Nézzék csak, ha egy kicsit odébb csúszik a gépkocsi, menthetetlenül beleesik a szakadékba. - nézett az igazgatóra a tehergépkocsi vezetője. - Csak nem ütötte meg magát Igazgató Úr? Látom a lábát fogja.

- Igen a térdemet ütötte meg a kocsi, amikor elfarolt, de most már nem fáj. Hogyan vegyük ki a kocsit?

- Majd segítenek ők - mutatott a tehergépkocsira a sofőr.

Most látta, meg az igazgató, hogy a tehergépkocsi platóján többen ülnek.

- Maguk hová mennek?

- Az aknához viszem őket, hogy segítséget nyújtsanak.

- Az nagyon jó. Gyorsan kihúzzuk a kocsit, illetve elhúzzuk a szakadéktól és már mehetnek is. Ahogy látom, elég sokan vagyunk, nem lesz nehéz.

- Az nem lesz jó! - szólalt meg a tehergépkocsi vezetője. - Ha egy kicsit is meginog a kocsi, a szakadékba zuhanhat. Inkább egy kötelet kötök a hátsó részére és tehergépkocsival kihuzatom.

- Igen, így lesz a legjobb.

A tehergépkocsi vezetője ügyesen fordult meg, majd a személygépkocsihoz farolt. Ezt követően kötelet kötött a személygépkocsi hátsó lökhárítójára. Amikor kész volt, felült a tehergépkocsi pilótafülkéjébe, majd onnan lekiáltott.

- A többiek menjenek a kocsi bal és jobb oldalához. Amikor a kötél megfeszül, kiáltok. Akkor tolják meg a kocsit. Vigyázni, nehogy jobbra vagy balra elcsússzon.

Amikor a kocsit visszahúzták, az igazgató és a sofőr odamentek a szakadék széléhez. Oda már jól be lehetett látni.

- Úgy látszik, nemcsak a bányában lehet meghalni - mosolyodott el az igazgató.

Mire visszaértek a gépkocsihoz, meglepetve tapasztalták, hogy a tehergépkocsi vezetője már szereli is le a személygépkocsi kerekét. Még maga a hivatásos sofőr is meglepetve nézte, hogy a gépkocsi sofőrje milyen ördöngösen bánik a kulcsokkal és szereli le a kereket. Az igazgató, aki a bányát, annak dolgozóit mindennél magasabbra helyezte, elgondolkodott, hogy azok, akik szállítják az árut, a kenyeret, a terményt, ugyancsak hősiesen vívják meg napi harcukat. Milyen erős akarat kell hozzá, hogy éjjel is fent tudjanak maradni és sokszor hosszú órákig figyelni az utat akkor is, amikor a fáradságtól majd leragad a szemük. Ennek a figyelemnek köszönhették most, hogy életben maradtak.

Amikor a gépkocsi vezetője búcsút intett, a trösztigazgató nem állhatta meg, hogy ne kérdezze meg nevét és még utána kiáltott, hogy másnap jelentkezzék a nagy irodán. Arra gondolt, hogy ez az ember bizony megérdemel egy nagy kitüntetést.

Az igazgató is elfoglalta helyét a gépkocsiban és fáradtan dőlt hátra az ülésen. Saját megpróbáltatásai, az imént átélt életveszedelem nem kavarták úgy fel, sokkal jobban izgatta őt a bánya mélyén rekedt bányásztársainak sorsa.

Egy mentőautó suhant el szirénázva mellettük.

Talán sikerült felszínre hozni őket és most szállítják őket a kórházba vagy újabb szerencsétlenség történt. Sietni, sietni, minél előbb ott lenni a bányánál, hogy megtudják, mi történt. Bárcsak sikerült volna már felszínre hozni őket.

Az autó robogott tovább. Már nem volt messze az akna. Percek múlva megtudhatják a legújabb történéseket.

Már előttük a kas. Látszani kezdenek a bányaépületek. Már látni lehetett az ott nyüzsgő embereket és a gépkocsikat is.

Az autó begördült a bánya felszíni területére.

- Megérkeztünk, Igazgató Úr! - hallatszott a gépkocsivezető hangja.

- Menjünk teljesen az irodához, ott többet tudnak!

A gépkocsi még pár métert ment, majd közvetlenül az iroda mellett megállt.

Az igazgató meg sem várta, míg teljesen megáll a gépkocsi, máris nyitotta ki az ajtót és ugrott ki a gépkocsiból. Szinte szaladt a főmérnöke szobáig. Nagyon jól ismerte ezt az irodát is, itt is nagyon sokszor megfordult már.

A főmérnöki szobában egy csapatot talált. Nyomban látta az ott lévő embereken, hogy a baleset óta ők sem hunyták le még szemüket. Derekasan helyt álltak, ők voltak az első vonalban.

- Éppen készülünk a leszállásra, Igazgató Úr! - szólalt meg a főmérnök.

- Az éppen jó, mert én is le akarok menni. Hogyan állnak?

- Nagyon nehéz megállapítani, igen nagy területen omlottak be a tárnák.

- Éppen úgy kell dolgoznunk, mintha egy teljesen új vágatot kellene kihajtanunk.

A főmérnök odalépett a térképhez. Ez hasonló volt a nagyiroda igazgatói szobájában lévőhöz, csak nagyobb volt és részletesebb. Minden lényeges adat jelölve volt rajta. A hozzáértő nyomban le tudta róla olvasni az őt érdeklő adatokat.

- Véleményem szerint társaink valahol itt lehetnek. A munkák jelenleg a piros zászlócskáknál folynak. Ha eddig teljesen el vannak tömve a járatok, igen sok munka kell, míg ki tudjuk fejteni. Addig életben maradnak-e, nem történt-e bajuk, arra még nem tudunk választ adni.

- Amikor jöttünk, mentő jött velünk szemben.

- Igen, Igazgató Úr, egy sebesültet vitt el. Az egyik bányamentőre rászakadt a főte. Nagyon siettek a munkával, nem biztosítottak kellően. Most már a legerélyesebben felhívtam mindenkit az óvatosságra.

- Jó is, hogy együtt nézzük meg, hogy halad lent a munka.

- Előbb igyék egy feketét.

- Nagyon elterjedt már nálunk ez a feketézés, de azért most jó lesz, mert ébren tart.

Míg a feketét hozták az igazgató tovább érdeklődött. Kíváncsi volt, milyen erők érkeztek. Honnan kaptak embereket. Milyen gépek jöttek?

A főmérnök mindenre részletes válaszokat adott.

Közben hozták már az igazgatónak a bányászruhát. Gyorsan átöltözködött. Tudta, hogy ezt már addig nem veti le, míg minden probléma meg nem oldódott.

- Na, indulhatunk!

Egy öttagú csoport indult meg a kas felé. Többen megismerték az igazgatót. Innen is, onnan is bányász köszöntéssel üdvözölték. Jóleső érzéssel tapasztalták, hogy a "bánya ura" a nagyhatalmú igazgató is velük együtt küzd társaik megmentéséért.

Már éppen a kashoz értek, amikor egy újabb kocsi kanyarodott melléjük. - Na, úgy látszik megérkezett a legfőbb szakszervezeti vezető is - mondta az igazgató.

A kocsiból egy szélesvállú, határozott arcélű ember ugrott ki.

- Leszálltok? Várjatok, én is felöltözöm és veletek együtt lemegyek. Megnézem, mi van odalent.

- Jó, de nagyon siess, mert mielőbb látni szeretnénk, hogy megy a mélyben a munka.

- Jó, jó, egykettőre itt vagyok.

Amikor az óriás eltávozott, valamennyien csodálattal nézték távozó alakját. Jól ismerték valamennyien múltját, a régi bányász múltat. Tudták, hogy ő is már nem egyszer rekedt a föld alatt. Több évtizedes, harcos múlt állt mögötte. Szavának súlya volt. Afféle kiállós ember volt. Ha úgy érezte igaza van, akaratát tűzön, vízen keresztül vitte. Sokan csodálták állhatatosságát, határozottságát.

Valóban gyors volt, rövid idő múlva már bányászöltözékben jött vissza. Szálfaegyenes, magas alakját jól kiemelte a bányászruha. Az átlagmagasságnál egy fejjel volt magasabb. Ha csoportban volt, kiemelkedett a többi közül. Ha nyilvános helyen tűnt fel, még mindig megdobogtatta a női szíveket.

- Na, már itt is vagyok. Beszállhatunk a kasba.

- Csak jöjjenek be többen, használjuk ki a liftet - invitálta a várakozókat az igazgató.

Gyorsan megtelt a lift rekesze és elindult lefelé.

Amikor nagyot zökkent a lift, jelezve, hogy leért az akna aljára, kinyílt a lift ajtaja és megcsapta őket a bánya szele, az igazgató arra gondolt, milyen csodálatos lenne, ha együtt jöhetnének fel a lent rekedtekkel.

Az ajtó előtt többen állottak. Megismerték az igazgatót. Innen is, onnan is hallatszott a "jó szerencsét" köszöntés.

Könnyedén közlekedtek a forgalmas folyosón, mely idomkövekkel, majd TH gyűrűkkel volt kibélelve. A vágat más részein már régimódi ácsolatokkal volt a fal és a főte biztosítva.

- Igen, ez még a legrégebbi bányánk. Fel kell újítanunk, ha új jövesztési módszereket kívánunk bevezetni. Mennyi pénzbe fog ez kerülni?

Most már csak egyes sorokban tudtak előrehaladni. Ez is mind nehezebbé vált. Sokszor az volt az érzésük, hogy a főte rájuk omlik. A túlfeszített idegállapot, a kialvatlanság, a stressz fokozta a veszélyérzetet.

Egy kiáltás zúgott el a tárnában:

- Áttörtünk!

E szónak mintha varázsereje lett volna. Az emberek arcán boldog mosoly futott át. Feléledt bennük a remény. Talán sikerül kimenteni a lent rekedt bányászokat.

Az igazgató megsokszorozta léptei gyorsaságát. A kis csoport sietett a fejtéshez. Ott már egy lyuk tátongott. Óriási izgalom vett erőt a jelenlévőkön. Valóban sikerült-e? Áttörték-e a bányászokat elválasztó falat?

A fejtőkalapács egyre dolgozott. A vájár, a csillés rakta a csillét. A testek izzadtak, a bőr gőzölgött. A verejték csorgott az arcokról. Az izmok pattanásig feszültek. A várakozás izgalma villamossággal hintette tele a levegőt.

Feszült figyelemmel lesték a kalapács minden mozdulatát, a lapát mozgását. A lyuk egyre nagyobb méretűvé vált.

- Vigyázz, biztosítani, csak utána fúrni. Vigyázni a főtére.

Lassan tisztul a vágat. Most már át lehet menni. Az első bányász elindul. Az erekben a vér erősebben lüktet.

- Csak óvatosan, óvatosan! - kiált utána az igazgató.

Feszült várakozás percei következnek. Mintha megállt volna az idő, a mutatók ólomlábon járnának.

A főmérnök kezéből kiesett a kis bányászlámpa. Senki nem vette észre a bányászlámpa leesését. A főmérnök is csak azért, mert a lábát ütötte meg.

Az igazgató magában számolta a másodperceket.

Az idő lassan múlt. A lyukon már három bányász ment át, a többiek még takarították a törmeléket. Kezük most nem mozgott a szokott gyorsasággal. Ők is feszülten várták, mi hírt hoz a három bányász.

A kis bányászlámpa a kezekben meg-megremegett. Kívülről más nem mutatta a hallatlan belső feszültséget. A megkövült arcok látszólag hidegen néztek végig a tárna belátható részén. Csak a szemek izzottak erősebben a megszokottnál.

Végre az egyik bányász visszatért.

Nem rohanták meg kérdésekkel csak várták, hogy magától beszéljen.

- Újabb omlás - hangzottak tompán a szavak.

Erre az igazgató megindult az alig kinyitott tárna folyosójára.

- Ne menj Igazgató Úr! - szólt utána a főnmérnök. - Nagyon könnyen beomolhat.

Az igazgató mintha nem is hallotta volna a szavakat, átbújt a frissen kitisztított vágaton.

A főmérnök utána ment.

A kis bányászlámpák tompa fénye világította az utat.

Nem kellett sokat menni, talán húsz métert tehettek meg. Valóban újabb omlás zárta el az utat.

Mintha valami roppant súllyal ütötte volna meg őket. A várakozás feszült izgalma elenyészett, átadta helyét a letörtség érzésének.

Hiába volt a bizakodás, a remény, a siker nem volt gyors, azért nagyon keményen meg kellett küzdeni. A bánya nem adja meg magát könnyen. Ha elhatározta, hogy valakit fogva tart, azt nagyon nehezen adja át. Mintha a mesék sárkányai elevenednének meg, akik foggal körömmel, sőt kénes lánggal őrzik váraikat.

Az igazgató egészen közel ment az utat elzáró omlásig. Felemelte a kis lámpát és megvilágította a nyílást elzáró törmeléket. Nézte, csak nézte a törmeléket és szeméből egy könnycsepp buggyant ki. Elfordult, hogy még véletlenül se lássák meg azt a kis cseppecskét, ami szeméből buggyant ki. Talán kissé furcsa lett volna, ha ez a bátor, céltudatos ember könnyezik.

Nyomott volt a hangulat a nagyirodán. Izgalom, lázas sietség nyomta rá bélyegét az itt dolgozókra. Ott vibrált a levegőben a feszültség. A nagyiroda úgyszólván valamennyi osztályát érintette a szerencsétlenség. Tépelődés, letörtség uralkodott mindenfelé. Ennek ellenére a rendes napi munkát is el kellett végezni. A többi bányában a termelés nem állhatott meg. Szüksége van az országnak a szénre.

Letört volt Szerdahelyi is. A vezető jogtanácsos sokat volt távol. Legtöbbet a beomlott bányánál tartózkodott. Mivel hosszú évek óta végezte a bányánál munkáját, jól tudta, miként lehet munkatársai segítségére, miként hasznosíthatja magát a bajbajutottak érdekében. Kivette részét a szervezésből is. Az ország több bányavállalatával lépett érintkezésbe. Közvetítette az igazgatói utasításokat is. Az időközben megindult rendőri vizsgálattal karöltve dolgozott. Nagy tapasztalatával kitűnő segítséget tudott nyújtani a vizsgálatnak.

Vigyázni kellett arra, hogy a mentési munkálatokat ne zavarják, de biztosítani tudjanak minden nyomot, melyek a baleset mikénti megtörténtének megállapítására alkalmasak. Vizsgálták a robbanóanyag kiadását. Megállapították, kik, milyen mennyiségben vételeztek robbanóanyagot. Vizsgálták a telepítés tervét, az aknákban még fellelhető nyomokat. Kihallgatták mindazon személyeket, akik segítséget tudtak nyújtani a nyomozásnál. A személyzeti osztály bevonásával vizsgálták a lent maradottak egyéniségét, jellemüket, azokat akikkel érintkeztek. Rengeteg olyan anyagot vontak vizsgálat alá, ami az avatatlanok számára fel sem tűnt volna.

Így az otthoni munka jelentős része Szerdahelyire hárult, aki igyekezett helytállni. Ez már mély víz volt, hiszen olyan dolgokban is intézkedett, amiket más körülmények között még nem bíztak volna rá.

Szerdahelyinek most nem maradt ideje, hogy kikapcsolódjék. Kováccsal, aki szakértelme felhasználása érdekében bevonta a vizsgálatba és a mentésbe is, csak egyszer találkozott. Évát is alig látta, már nagyon hiányzott néki a leány. Érezte, hogy Márta képe egyre jobban elhalványul benne, míg Éva arca egyre jobban belé ivódik. Ma ugyan a tatai öregtóhoz kellett volna mennie, de valószínű, hogy munkájával nem fog végezni. Évával is úgy beszélték meg, hogy majd az esti vonatnál fogja várni az állomáson.

Az idő lassan múlt. Főnöke két ízben is felhívta őt, hogy számoljon be az ügyek állásáról. Nagy figyelemmel hallgatta főnöke utasításait. Érezte, hogy most vizsgázik, számot adhat róla, mit tanult az elmúlt időszak alatt. Most már egy igen nagy perben is fel kellett lépnie. Az egyik bánya rekonstrukcióját végezték. A munkálatokban a fővállalkozó mellett sok kisebb alvállalkozó is részt vett. A munkákat nem végezték az előírt minőségben, munkájukkal kapcsolatban sok kifogás merült fel.

Ez a per már nagyon komoly hozzáállást igényelt Szerdahelyitől is. Sokfajta új gépet kellett megismerni, sok-sok szakkérdés merült fel, amiket tisztázni kellett. Ez a per valóban vizsgaanyag lesz, igen sokat kell hozzá tanulni.

Munkahelyéről hét óra körül indult haza. Magával vitt több rekonstrukciós aktát is. Otthon még úgyis lesz ideje. Éva csak fél 9 órakor érkezik a vonattal. Addig kihasználja az időt.

Hazatérve nagyon elmélyedt a vaskos aktában. Csak azt vette észre, hogy már futnia is kell az állomásra, hogy a vonat érkezéséig odaérjen.

A vonat késett, nem jött menetrendszerinti időben. Miért nem jön már a vonat? Miért olyan türelmetlen? Legszívesebben a vonat elé menne. Eddig nem érzett ilyesfélét. Sok leányt ismert már, de egyik sem dobogtatta még ennyire a szívét.

Na végre már jön a vonat. Egy nagy 4.24-es húzza a kocsikat. Melyikben ülhet a kislány? Amikor együtt jöttek általában hátra szoktak ülni. A korábbi fáradság most nyomtalanul eltűnt. Miért nem száll le már Éva előtt az a nő. Most végre Éva itt van. A felső lépcsőről ugrik Szerdahelyi elé. Micsoda könnyed szökellés, micsoda könnyed mozdulat.

- Szervusz Feri!

- Szervusz Éva!

Észre sem vették, hogy egymást átölelték és el is csattant a forró csók.

- Nagyon hiányoztál Ferenc. Nem is ment jól az edzés. Állandóan Rád gondoltam.

- Ennek nagyon örülök Éva! Én is sokat gondoltam Rád.

Lassan mentek a feljáró felé. Az utasok már mind elszéledtek. Mire az aluljáróhoz értek, már nem volt utas az állomás környékén. Az aluljáróban a leány szenvedélyesen ölelte át a férfit.

- Úgy vártalak Ferenc! Nagyon szeretlek.

A szenvedélyes csók után most elengedte a férfit és futni kezdett felfelé a lépcsőkön. Szerdahelyi utána. Szerette volna még egyszer megölelni a leányt. Már majdnem elérte a leányt, amikor a lépcső tetején egy középkarú férfi jelent meg.

- Jó szerencsét, Jogtanácsos Úr!

Szerdahelyi érezte, hogy erősen zavarba jön és kissé mormolja a jószerencsét köszöntést.

A középkorú férfi arcán alig észrevehető mosoly suhant át és tovább lépegetett az aluljáróban.

Szerdahelyi és a leány most már szótlanul mentek egymás mellett.

- Na lassan meg is érkezünk az én lakásomhoz. Egy picit beugrom. Megvársz, vagy Te is bejössz?

- Tudod Ferenc, még férfi lakásán nem voltam. Én régimódi leány vagyok.

Szerdahelyi is kissé elpirult és közölte a leánnyal, hogy mindjárt jön.

- Gyors voltál, Ferenc!

- Igen, nagyon siettem.

Ismét szótlanul ballagtak egymás mellett.

- Felmehetnénk a Sport presszóba - javasolta Szerdahelyi.

- Én inkább sétálnék Veled egyet. Nem szeretnék most zajosabb helyre menni.

- Igen most üresek is a vendéglők. Tegnap csak egy feketére betértem a "Fekete Gyémánt-ba", de senki nem volt ott.

- Igen, ilyenkor az igazi bányász nem szokott mulatni menni. - felelte Éva. - Úgy élünk ilyenkor, mintha valamennyien gyászolnánk.

- Nekem is rossz a hangulatom. Sokat gondolok a lent rekedt emberekre.

- Sokat dolgozol most Te is?

- Igen, jelentős részben most rám szakadt a munka, Az Anyagvállalat és a Szénvállalat jogtanácsosai is besegítenek, de mégis én vagyok a Tröszthöz beosztva. A főnök megbízott azzal is, hogy vegyek részt az OBF vizsgálatában.

- Az Országos Bányaműszaki Felügyelőség? Mit kell csinálnod?

- Igen, ezek vizsgálják a nagyobb, országos jelentőségű baleseteket és ügyelnek a biztonsági szabályok betartására. Ahhoz, hogy a munkájukba befolyjak, általam nem ismert, új jogszabályokat kell megtanulnom. Teljesen új nyelvezete van és mennyi szakmai kifejezés van benne. A 782. §-át a jogszabálynak szószerit megtanultam. Hallgasd csak meg: "Széntelepek harántolásánál a keresztvágat, harántvágat a rétegdőlésre merőlegesen kihajtott feltörés és más munkálatoknál az alapvágat, osztófolyosó, valamint a telepdőlésben fölfelé és lefelé kihajtott gurító és ereszke biztosítását a szokásos alapvágat, illetve gurító ácsolással, de rövid, legfeljebb 0.8-es mezőkkel szabályszerűen kifeckézve kell végezni. Omlásos szén esetében a főtében és azon az oldalon, ahol a telep lefelé folytatódik, teljes bélést kell alkalmazni"

- Bányászleány vagyok, de őszintén bevallom nem nagyon értem.

- Hát pedig ezt meg kell tanulnom, ha egyáltalán hozzá akarok valamihez szólni. Már leültem a bányabiztonsági megbizottunkkal konzultálni. Mosolygott is, amikor az egyes szakkifejezéseket kérdeztem, de amikor több órás beszélgetés után felkeltünk, meg is dicsért. Hát ez csak az egyik szakma. Hány ügyben kell még különböző szakmákat megismernem. Az ügyvéd, ahol én beszoktam segíteni, múltkor szinte egy egész orvosi könyvet áttanulmányozott, hogy a tárgyaláson feltehessen a szakértőnek kérdéseket. Most meg az olaj lepárlását tanulmányozza.

Séta közben elérkeztek a templom mögötti parkba. Éva hozzásimult a férfihez. Szinte érezte, mint lüktet a férfi szíve. A leány is érezte, mintha valami áram folyna át a férfi testéből, ami az ő szívét is megdobogtatja. Biztosan érezte, hogy most már soha nem fogja elhagyni a férfit. Szívéből már akkor sem lehetne kitépni, ha az élet messzire sodorná őket egymástól. Női ösztöne súgta, hogy a férfi is szereti őt. Ezt számtalan apró jelből is észreveszi. Mégis mintha rossz élőérzete lenne. Miért gondol többször arra, hogy a szeretett férfit elveszítheti. Ez nyugtalansággal tölti el. Mostanában álmatlansággal küszködik. Ha elalszik, még álmában is a fő helyet a szeretett férfi foglalja el. Az elmúlt éjjel is róla álmodott. A férfit egy ismeretlen valaki kötéllel körülfonta és húzta el tőle. Ő átkarolta és nem engedte el. Sajátos birkózás kezdődött, ő minden erejével vissza akartra tartani a férfit, de a kötél erősebb volt, kiszakította kebléről a férfit és egyre távolabbra húzta tőle. Mintha valami balsejtelem játszana vele. Talán az érzékeny női lélek megérzése? Észre sem vette, hogy kezével átfogja a férfi izmos karját és hihetetlen erővel szorítja meg vele.

- Óh! - nézett a férfi meglepődve a leányra.

Ahogy szemük egymásba mélyedt, mindketten elpirosodtak és zavartan sütötték le szemeiket. Hosszú hallgatás után emelték fel fejüket és egymás szemébe néztek. A két egymásba kapcsolódó szem elárulta, hogy mindketten eljegyezték egymást, életükben többé nem mondanak le egymásról. A két fiatal szorosabban egymáshoz simult. A vékony ruha alatt érezték egymás testének melegét. Szívük egyszerre vert. Most már mindketten tudták, hogy mélyen szeretik egymást.

- Lépjünk egyszerre, Feri! - szólalt meg a leány.

A leány kisebbeket lépett, a férfi nagyobbakat. Csak nehezen jött ki a taktus. A fiú számolgatta a lépéseket, a leány elnevette magát.

- Most úgy masírozunk mint a katonák. Gyere fussunk egyet!

Elengedte a férfit és gyors futásba kezdett. A férfi rövid ideig nézte a leány távolodó alakját, majd utánaeredt. A leány gyors volt, a férfi nehezen tudta utolérni. Gyorsan elkapta a leány kezét. Mindketten megálltak. Erősen lihegtek, de kacagtak. A férfi megfogta a kacagó kis teremtést. Átölelte, erősen, szenvedélyesen és lihegő szájjal egy szenvedélyes csókot nyomott a leány ajkára.

A leány engedte, hogy a férfi szorosan magához vonja és szenvedélyesen csókolja ajkát. Ő is erősen belecsókolt a férfi szájába. A csók tüzére szenvedélyük fokozódott, mindketten remegtek. A leány úgy érezte, hogy elszáll belőle az erő, alig állt a lábán. Lassan kibontakozott a férfi ölelő karjai közül.

- Szeretlek Ferenc! - suttogta a férfi felé.

- Én is nagyon-nagyon szeretlek - súgta vissza a férfi.

Úgy néztek egymásra, mintha az örökkévalóságot látnák egymás szemében.

Ismét megfogták egymás kezét és lassan megindultak. Most már mindketten tudták, hogy ásó-kapa lesz az csak, ami őket elválasztja.

- Nézd Feri! Ott van egy nő. Hogy dülöngél, mennyire részeg.

Ferenc ránézett a közelgő nőre. Az valóban úgy jött, mintha himbálózó hajón járna. Lassan egy fáig ért. Azt átölelte és lassan lecsúszott a földre.

- Jaj, de csúnya egy részeg nő - borzongott meg Éva.

- Mit csináljunk vele, hagyjuk itt? - kérdezte Szerdahelyi.

- Meg kellene nézni, kár lenne szegény teremtést itt hagyni. Nem tudjuk miért adta ivásnak fejét. Talán valami bánat érte. Lehet, hogy rendes, becsületes nő. Gyere nézzük meg közelebbről.

Odamentek a már földön vonagló teremtéshez: Mindketten meglepődve vették tudomásul, hogy egy jóarcú, sőt csinos nő fekszik előttük, akinek arcát kissé eltorzította az ital, de az még így is bájosnak hatott. Alakja kimondottan csinos. Éva lehajolt hozzá. A földön fekvő leány is feléje fordította fejét. Évát megcsapta a bűzös pálinka illat. Megrázkódott. Nem volt hozzászokva az italhoz. Társaságban is csak megnyalta a pohár szélét. Örült, hogy Szerdahelyi sem barátja az italnak.

- Ki maga? Miért itta le magát? - rázogatta Éva a földön fekvő leányt.

Az csak motyogott, szavait nem lehetett megérteni. Valami Jóskát emlegetett. Annyit hosszas faggatás után megértettek, hogy a leány udvarlója Jóska és most a bányában van.

A két fiatal arca erre megenyhült. Most már nem megvetéssel néztek a leányra, hanem arcát simogatták. Éva levegőt igyekezett bele szorítani. Mesterséges légzést alkalmazott. Nemsokára sikerült is felállítani a leányt, akin erős hányinger vett erőt. Rövid idő alatt úgyszólván minden kijött belőle, ami csak benne volt. Meg is könnyebbült és most már értelmesebben válaszolgatott, de még nem lehetett elbeszélgetni vele.

- Mit csináljunk vele? - kérdezte Éva Szerdahelyit.

- Itt nem hagyhatjuk, de magára sem hagyhatjuk, mert újra inni kezd. Nyilvános helyre sem lenne jó vinni, mert rosszat mondanak róla. Ez nagyon rossz fényt vetne rá és kár lenne érte, ha korábban rendes leány volt.

Hosszasan tanácskoztak és végül is úgy döntöttek, hogy ha a leány egy kissé kijózanodik, elviszik a közeli presszóba és kávét itatnak vele.

- Nem lesz baj Éva, ha ennek a leánynak társaságában látnak bennünket?

- Ha velem leszel és ha Te nem szólsz meg, akkor engem senki nem érdekel.

Szerdahelyi jólesően elmosolyodott.

A leányt megjáratták, aki rövid idő alatt annyira magához tért, hogy ha segítséggel is, de már önállóan járni tudott.

Éva és Szerdahelyi karon fogta és úgy kísérték a közeli presszóhoz. Senkinek sem tűnt fel a kis menet. Senki nem gondolhatta volna, hogy a két fiatal egy részeg leányt támogat.

A leány egyre határozottabban ment mellettük, egyre kevésbé kellett támogatni, Szerdahelyi már közben-közben el is engedte az egyre egyenletesebben menő leányt.

A leány ment mellettük erősen Évába kapaszkodva. Amint lépett, egy kőben megbotlott és előre vágódott.

A leány orra vére eleredt. Szerdahelyi és Éva csak most kezdték igazán sajnálni a leányt. Úgy érezték, hogy az ő hibájuk, hogy a leány elesett. Szerdahelyi elővette zsebkendőjét és a leány orra alá tette. Lassan felültették a leányt, míg fejét hátratartották. Az orrvérzés hamarosan elállt, de a leány arca erősen meg volt karcolva. Az eséskor egy faág karcolhatta meg. Rövid idő múlva a leány magától felállt. Most már nem merték magára hagyni. Ismét belekaroltak és most már erősebben szorították a kezét. Így értek egészen a presszóig. Mielőtt beléptek, bepillantottak, kik vannak bent. Nem kívánták a leányt ismeretlen szemek kíváncsi pillantásainak és idegenek megjegyzéseinek kitenni. Szerencsére a presszó teljesen kihalt volt, a felszolgálón kívül bent egyetlen lélek sem tartózkodott.

Amint beléptek, már jött is a felszolgálónő. Ahogy a leányt Éva és Szerdahelyi között meglátta, meglepődve meredt rá.

- Teri! Kígyós Teri! Mi van Veled? - kérdezte a felszolgálónő és kérdőn meredt Évára.

- Ismeri ezt a leányt? - kérdezte tőle Éva.

- Igen, a szomszédunk.

- Szokott inni máskor is? - érdeklődött Szerdahelyi.

- Úgy tudom nem - válaszolt a felszolgáló. - Pár napja, hogy vőlegénye a bányában rekedt, azóta iszik. Várjanak, rendbehozom.

A felszolgáló leány megfogta a már józanodó leány kezét és bevezette a mosdóba. Ott lemosta a leány arcát és ismét visszavezette Szerdahelyiékhez.

- Úgy találtunk rá szegény teremtésre - mondta Szerdahelyi. - Kérem hozzon sok kávét, remélhetőleg rendbehozza.

A felszolgáló eltávozott, a leány ott maradt az asztalnál. Most már egyenesen ült ott. Nem szólt, csak azt ismételgette, hogy nem megy orvoshoz, nem kell injektio.

Nem kellett sokáig várni, a felszolgáló leány már hozta is a feketét. A leánnyal két pohárral is megitattak. Az egyszerre zokogásban tört ki.

A felszolgáló leány nézte a vonagló arcot, a könnyező szemeket és lassan, tagolva mondta:

- Nem szégyelled magad, Teri. Az én vőlegényem is lent van. Látod, én nem iszom le magam. Szorgalmasan dolgozom. Úgy látom nem vagy méltó vőlegényedhez. Nem vagy méltó hozzá!

A leány megrázkódott, mintha ostorcsapás érte volna. A jelenlévők megdöbbenve nézték, hogy alakul át ez a kis arcocska. Az előbb még bárgyú tekintet feloldódott, a szemekből, mintha nagyon mélyről jönne, egy sugárzás indult. A keskeny kis száj még jobban összeszűkült, a szép női arcon valami határozott elszántság terült szét.

Szerdahelyi, Éva és a kis felszolgáló leány lenyűgözve nézték ezt a csodálatos jelenetet, egy törékeny leánynak teljes átlényegülését. Érezték, hogy valami csodálatos dolog történt. Valami, amit ők is csak most értettek meg. Láthatták, mint válik jellemé az ingadozó, törékeny, talán kissé könnyelmű teremtés.

A leány lassan, de határtalan hittel szűrte ki száján a szavakat: - "Méltó leszek hozzá!"

Aztán felkelt a székről és anélkül, hogy szólt volna valakihez is, egyenes, biztos tartással, mérhetetlen önbizalommal ment az ajtó felé.

Már eltűnt a leány az ajtóból, de Szerdahelyiék még hosszú ideig lenyűgözve néztek utána.

- Úgy érzem ez a nő most lett emberré. Az élet értelmét, mélységét megismerő emberré. Kemény, céltudatos, határozott emberré. Örülők, hogy szemtanúja voltam ennek a csodálatos átalakulásnak, átlényegülésnek. Vannak nagy pillanatok, melyek át tudják formálni az ember személyiségét. Meg lehet érteni, hogy félénk, bátortalan emberekből, hogy lettek életüket is feláldozni képes hősökké.

A kis felszolgáló leány leült az asztal mellé és hallgatott. Hallgattak valamennyien.

Éva törte meg a csendet.

- Kár lett volna ezért a leányért, ha tönkre megy.

- Bizony kár - mondta a felszolgálónő. - Igen jóképű vőlegénye van. A leány is nagyon rendes. Én ott lakom a szomszédjában, de soha nem hallottam róla rosszat. Azelőtt más udvarlója nem volt, most meg egyszerre egy nagyon csinos fiú udvarol néki. Már vájár. A fiú is jól keres és már úgy tudom lakása is van. Remélem a fiú kikerül a bányából és akkor összeházasodhatnak.

- Nem lenne jó, ha a leánynak most rossz híre lenne, mivel elkeseredésében többször leitta magát. Az ilyen mindig nagy port ver fel - vélte Szerdahelyi.

- Óh, most már nem lesz baj vele - nézett Szerdahelyire Éva. - Figyelted egyszerre mennyire megváltozott. Kemény, küzdeni tudó nővé lett, és szinte pillanatok alatt. Eddig nem hittem volna, hogy egy szempillantás alatt ennyire meg lehessen változni. A nők akkor változnak ennyire, amikor magzatukat a szívük alatt hordják.

A felszolgáló leány felállt, mivel újabb vendég érkezett.

Szerdahelyi már korábban kifizette a számlát, így most már indulhattak is kifelé. Belsejükben jóleső érzés áradt szét. Tudták, hogy egy fiatal teremtést mentettek meg, aki bánatában tönkre tette volna életét.

- Gyere menjünk vissza a parkba, oly jó volt ott Veled együtt lenni - nézett Éva büszkén a férfira.

- Jó menjünk, én is szívesen voltam ott. Ha Veled mehetek, bárhová elkísérlek.

Éva jólesően elmosolyodott.

Lassan lépkedtek, szívük egyszerre dobogott. Hallgattak mindketten, de a csend sokkal többet mondott.

- Nézz oda! - mutatott Éva egy távolabbi padra.

Ott volt a leány, aki előbb jött ki a presszóból! Két férfi volt mellette. Az egyik férfi már átölelte a távozni kívánó leányt, Szerdahelyi már messziről is felfogta a leány villámló tekintetét.

Az erőszakoskodó férfi erősen magához szorította a leányt, mire a leány hirtelen a szemébe kapott. A férfi egy pillanatra elengedte. A következő pillanatban Szerdahelyiék egy erős csattanást hallottak.

- Ez igen - csettintett nyelvével Szerdahelyi. - Szép ütés volt.

Most mindkét férfi elkapta a leányt, akinek ajkát erős sikoly hagyta el. A két férfi most hirtelen körülnézett.

- Ni ott látod azt a pasast? - fordult egyik a másikhoz.

- Azzal verekedtünk nemrég a fürdőnél. Kemény öklei vannak. Ezzel nem akarok még egyszer összekerülni.

A két férfi otthagyta a leányt és előbb futva, majd lassabban, de mégis gyors léptekkel elhagyták a helyszínt.

Közben Szerdahelyiék is odaértek a leányhoz.

- Gratulálok. Kemény kezei vannak - szólította meg ismét Szerdahelyi a leányt.

- Jó, hogy jöttek - válaszolta a leány. - Nehezen bírtam volna ezzel a két emberrel. Engedjék meg, hogy megköszönjem, amit értem tettek. Előbb erősen részeg voltam, de azért megismerem Önöket. Nem fogok többé inni.

- Az nem lesz rossz - szólt most Éva. - Egy nő igen csúnya, ha részeg.

- Sajnos nagyon el vagyok keseredve. Vőlegényem a bányában maradt. Nagyon-nagyon féltem.

- Mi is féltjük őket, de látja, hogyha részeg, milyen bajba keveredik. Ez a két férfi azért támadta meg, mert azt hitte, most lehet magánál sikert elérni.

- Igen már találkoztam velük. Tegnapelőtt estefelé jöttem át a fürdő melletti parkon. Akkor is megtámadtak. Le is tepertek, de lekarmoltam az egyik arcát, aztán sikoltoztam. Megijedtek, mert otthagytak. Máskor ilyen soha nem fog előfordulni. Ha szüleim ezt megtudnák, nyomban kitagadnának. A vőlegényem is elhagyna. Nem tudnám túlélni.

- Na, jöjjön velünk - fogta meg Éva a leány kezét. - Hazakísérjük.

Éva most tudta csak igazán felmérni a leányt.

A leánynak rendkívül csinos arca volt. Ő is erősen barna volt, mint Éva. Ami különösen szép volt a leányon, az a szeme volt. Két szép barna szem, amelyek rezzenéstelen szempillákkal kissé csodálkozva néznek bele a nagyvilágba. Két piros ajka olyan volt, mint két szép piros alma egymás mellé rakva. Szépen ívelt szemöldök ékesítette a két szép szemet. Álla kissé gömbölyded volt, kevésbé előreugró, kissé tömött, de mégis karcsú alakja annyira formás volt, hogy önkéntelen hatást tett a férfiakra.

Ez valóban csinos nő - gondolta Éva. - Valóban kár lett volna egy ilyen jó alakú, jó felépítésű csinos kislányért. Na! Ferenc is erősen megnézi. Ez Évának nem tetszett. Most már dühösen gondolt rá, miért hozták el ezt a leányt. Haza talált volna egyedül is. Elvégre mi közük hozzá.

Éva érezte, hogy ez a féltékenység nem jó, de hát mit tegyen, ha a férfit ennyire szereti. Majd csak leküzdi valahogy ezt a túlzott féltékenységet. Lényeg az, hogy a szeretett férfit ne gyötörje vele. Bízott határtalan önuralmában. Le fogja győzni ezt a féltékenységet is.

Közben elhagyták a parkot és kitértek a bánhidai útra.

- Hogy is hívják magát? - kérdezte Éva. - A felszolgáló nő Teréznek hívta.

- Igen, Teréz a nevem.

- Én Éva vagyok. Merre laknak?

- Itt Bánhidán, az Újváros felé vezető úton.

- Jó lesz egy kis séta - szólt közbe Szerdahelyi. - Nem lesz túl messze.

- Ne fáradjanak velem, eltalálok egyedül is. Most már teljesen rendben vagyok és biztosan nem fogok többé inni. Ez egészen biztos. Amit elhatároztam, azt mindig meg is tettem, bár nem vagyok túl akaraterős teremtés.

- Talán csak nem edződött még meg - szólt Szerdahelyi.

Évának megint nem tetszett Szerdahelyi közbeszólása, de nem szólt semmit.

Lassan haladtak tovább, már elhagyták a meddőhányók felé vezető utat is.

- Dolgozik valahol? - kérdezte Éva a leányt.

- Igen, fodrásznő vagyok Tatabánya Alsón.

- Arra nem szoktam járni, bár elég gyakran megyek fodrászhoz.

- Jöjjön ezentúl hozzám. Ígérem, igen szépen rendbehozom a haját.

- Lehet, hogy arra járok és akkor szívesen meglátogatom. Szülei hol dolgoznak?

- Apám a megyei tanácson hivatalnok. Pénzügyi osztályvezető. Anyám otthon van a háztartásban. Mi régimódi család vagyunk. Apámnak az az elve, hogy az asszony ne dolgozzon, maradjon a fakanálnál. Ez ugyan már régen kiment a divatból, de a régebbi férfiak közül még sokan gondolkodnak így. Van azért anyának is sok munkája. Elég nagy kertünk van és anyám állatokat is tart. Nagyon erélyes asszony, félek is tőle. Most nagyon mérges lesz rám, mert múltkor késő este részegen mentem haza. Ez még soha nem fordult elő. Anyám meg is pofozott.

- Vőlegényével mióta jár jegyben? - kíváncsiskodott Éva.

- Már több mint három hónapja. Karácsonyra terveztük az esküvőt, ha semmi nem jön közbe.

A kis arcocska megint elszomorodott és a két gyönyörű szempárból két könnycsepp gördült le.

Szerdahelyi és Éva észrevették a leány bánatossá vált arcát, de tapintatosan hallgattak és másfelé néztek, hogy a leány ne vegye észre, hogy felfedezték elérzékenyülését. A gömbölyű kis áll előreugrott, a leány szája szélén kemény kis vonal jelent meg. Szerdahelyi és Éva is megállapította, hogy a leány már nem adja át magát bánatának, hanem igyekszik uralkodni érzésein.

- Már erősen érződik az erőmű füstje - szólt Éva, hogy elterelje a leány gondolatait.

- Igen már messziről érződik. Tavaly télen Környe környékén voltunk vadászni. - Mármint én és vőlegényem. Én csak elkísértem vőlegényemet. Ő lőtt nyulat, én hoztam haza. Érdekes volt. Jó messze elkószáltunk. Talán öt kilométerre is elhagytuk az erőművet, mégis pernyés volt a hó, erősen fekete.

- Az erőmű tavának vize igen jó. Még nem fürödtem a Centrál tavon. Egyszer szeretnék Veled elmenni oda - fordult Szerdahelyi Évához.

- Veled szívesen - mosolyodott el a leány.

- Óh, igen jó vize van. Mi Sándorral már többször fürödtünk ott. Most már vigyázni kell. Egy csőcselék oda telepedett le. Múltkor is nagyon megvertek ott egy embert és úgy megfenyegették, hogy nem is merte feljelenteni őket. Úgy tudom a rendőrség már figyeli is őket.

Elérkeztek az útelágazáshoz. Ott jobbra fordultak. Most keveset szóltak egymáshoz. Alig mentek pár száz métert, a leány hirtelen felkiáltott.

- Anyám! Ott áll kint a kapuban!

Szerdahelyi és Éva is egyszerre mérte fel a kapuban álló asszonyt. Egy jól megtermett nőt láttak a kapuban, akiről azt mondják, hogy egy stramm teremtés. Szerdahelyiék látták, hogy a leány kissé remeg, mint közeledik anyja felé. Úgy látszik, tényleg nagyon fél az anyjától.

Szerdahelyiék azon morfondírozgattak, mit tegyenek most. Hagyják ott a leányt? Ez nem lenne szép, bár az ügy az anyára és a leányra tartozik. Az anya jogosult leányát nevelni. Mégis úgy döntöttek, hogy nem búcsúznak el, hanem a leányt odakísérik anyjához.

Ahogy közelebb értek Szerdahelyinek módjában állt, hogy jobban szemügyre vegye a leány anyját. Az erős, csontos testalkat mellett feltűnt Szerdahelyinek a kemény, határozott arca, melyen a természetadta szép vonások mellett már megjelentek az élet megpróbáltatásainak kemény redői is. Nemcsak határozott, de szigorú is volt ez az arc. Talán túlzottan is szigorú. Talán saját megpróbáltatásain is okulva igyekezett leányát megoltalmazni az élet megpróbáltatásaitól, és most, hogy leánya felnőtt, meglepődve tapasztalja, hogy leánya nem oly erős egyéniség mint ő. Ezért, pótolva a korábbi mulasztásokat, kemény kézzel igyekszik leányából határozott egyéniségét nevelni, aki nem fél az élet megpróbáltatásaitól.

Közben odaértek az édesanyához, aki keményen rászólt leányára.

- Nem azt mondtam, hogy munkaidő után azonnal hazajössz?

A leány hallgatott.

Az anya szeme még keményebb lett. Egy gyors mozdulat és a leány arcán csattant a hatalmas pofon.

Szerdahelyi hirtelen arra gondolt, hogy ez már a második és mindkettő milyen jól van elhelyezve.

Az anya nemcsak jól megtermett, hanem okos asszony is volt. Azonnal felismerte a helyzetet.

- Hazakísérték a leányomat? Nagyon köszönöm maguknak. Sajnos leányomat erős megrázkódtatás érte, talán maguknak is beszélt róla. Most kell megfognom, nem szabad engednem, hogy tönkre menjen. De ha ilyen kedvesek voltak, hogy leányomat hazakísérték, jöjjenek beljebb.

- Úgyis erre jöttünk volna - szabadkozott Szerdahelyi. - Nem okozott nehézséget, hogy leányát hazakísérjük.

- Nagyon rosszul viselkedett? - kérdezte aggódva az édesanya.

- Óh, nem - felelte Éva - azt hiszem, már túl van az első megrázkódtatásokon és most már könnyebben viseli el a fájdalmakat. Megtámadták a parkban, de éppen ott voltunk. A támadók észrevettek bennünket és elfutottak.

Az anya ajkát megkönnyebbült sóhaj hagyta el. Láthatóan megnyugodott. - Lányom ruházata nem volt teljesen rendben. Már rosszabbra gondoltam. Hála Istennek, nem történt komolyabb baja. De jöjjenek beljebb.

Szerdahelyi és Éva hiába szabadkozott, a határozott asszonynak engedniük kellett. Megindultak az asszony után.

Egy szép családi ház rendezett udvarára értek.

- Tessék arra, ott a hátsó feljáraton. Ott van a családi feljáró és arra szoktuk felvezetni a legkedvesebb vendégeinket.

Érdekes építmény volt. A házba elöl és hátul is vezetett feljáró. Úgy látszott, hogy az elsőt ritkán nyitják ki.

Amint beértek a tágas halba, ott már egy fotelben egy idősebb ember olvasott. Aki csak egy kicsit is jó emberismerő volt, azonnal látta rajta, hogy hivatalnokféle lehet.

- Férjem - fordult Szerdahelyiék felé. - Bemutatom - fordult férje felé - leányom...

Éva és Szerdahelyi hirtelen összenézett.

- Barátait - egészítette ki az asszony mondatát Szerdahelyi.

- Nagyon örülök - szólt a férfi és hirtelen felállt és kezet nyújtott Szerdahelyinek, Évának pedig kezet csókolt.

- Fáradjanak a szobába - mutatta az utat az asszony.

Egy régebbi kor ízlésének megfelelő ebédlőbe jutottak. A fal mellett egy szép ebédlőszekrény, a másik oldalán egy üveges vitrin állt, a szoba közepén nagyobb ebédlőasztal, körülötte magasított bőrszékekkel. A sarokban ülőgarnitúra és sok-sok kép a falon. A sarokban már ott ült az imént megszégyenített új ismerős, Kígyós Teréz.

- Nem kell úgy szívedre venni, kislányom. Hallottam, nem történt komolyabb dolog. Most már nagyon vigyáznod kell magadra.

Éva odament a leányhoz és leült melléje a kanapéra. A leánynak láthatóan jól esett a női szolidaritás. Szerdahelyi és az anya is leült egy-egy fotelba.

- Mit szeretnének? Igen jó kompótjaim vannak és csináltam finom süteményt is. Híres vagyok szakácsművészetemről. Sándor is nagyon szereti a főztömet.

Teréz, amint vőlegénye nevét hallotta felélénkült, eloszlott a kezdeti kissé feszültebb hangulat és megindult a csevegés az új ismerősök között.

Teréz anyja közben elhagyta a szobát és hamarosan jól megrakott tállal jött vissza, amin különböző sütemények, desszertek voltak. A vitrinből egy szép porcelánkészletet vett elő az asszony és valamennyiök elé rakott egy-egy tányérkát és egy kis szalvétát. Látható volt, hogy ebben a házban a szervírozásra sokat adnak.

- Fogyasszanak csak. Én annak örülök, ha ízlik és minél több fogy.

Közben ital is került az asztalra. Valami szörpféle lehetett, de Szerdahelyi nyomban megállapította, hogy egészen különös, sajátos ízzel rendelkezik és nagyon zamatos. Valami különleges receptje lehetett.

Úgy látszott, hogy Évának is ízlett, mert nyomban érdeklődött receptje felől.

- Milyen jó lenne, ha most köztünk lenne Jóska - sóhajtott fel az édesanya. - Nagyon megszerettük ezt a fiatalembert. Bevallom, először nem láttuk őt szívesen. Lányunknak valami hivatalnokfélét képzeltünk el, szerettük volna, ha leányomat diplomás férfi veszi el, de leányom nagyon megszerette Jóskát és most már mi is nagyon szeretjük. Száz diplomás férfiért sem cserélnénk el. Ugye kislányom? - fordult leánya felé.

- Nem Mama. Inkább meghalnék.

E két mondat annyira meggyőző volt, olyannyira kicsendült belőle a ragaszkodás, a szeretet, hogy senki nem kételkedhetett abban, hogy a két fiatal, akik közül az egyik bajban van, a bánya mélyén várja megmentését, nagyon szerelmes egymásba.

- Amióta Jóska lent maradt a bányában, nem tudunk aludni - folytatta az édesanya. Az egész család mintha megváltozott volna. Ingerlékenyebbek vagyunk. Az éjjel is alig aludtunk valamit. Leányom meg, ha így megy tovább, teljesen tönkre megy. Nem eszik; úgy kell az ételt beledukmálni. Istenem, csak minél gyorsabban kihozzák őket.

- Ferenc barátja irányítja a mentési munkálatokat - szólt Éva.

- Valóban? - kérdezte egyszerre az anya és a lánya.

- Na, nem egészen - pirult el Szerdahelyi - de a mentési munkálatokat irányító vezetők egyike.

- Még nem került rá sor, hogy megkérdezzem. Ön is a bányánál dolgozik? - fordult Szerdahelyihez az édesanya.

- Igen, a trösztnél vagyok, mint a legfiatalabb jogász.

- Jogász? Ennek igazán örülök. Férjem nagy tisztelője a jogászoknak. A tanácson is három jogtanácsos dolgozik. Férjem isteníti őket. Nekem is nagyon tetszik. Igazán szép hivatás. Van egy távoli rokonunk. Egy ügyvéd. Férjem nagyon büszke is rá.

- Nekem is nagyon tetszik az ügyvédi pálya. Mi, vállalati jogászok, nagyon nagyra értékeljük az ügyvédeket.

- Nincs Jóskáról képed? - kérdezte Éva a leányt.

- Óh, sok is. Anyuka, hol van a fényképalbum? A legújabb.

- Kint a hallban kislányom. Ott nézegettem. Nagyon szeretem a fényképeket nézegetni. Férjem hobbija a fényképezés. Így aztán sok fénykép készül családunkról.

Teréz könnyedén szökellt ki a hallba és máris hozta a fényképalbumot.

Az albumon meglátszott, hogy itt valóban megbecsülik a családi fényképeket, mert a fényképalbum is drága bőrkötéssel volt fedve. Mindjárt az első oldalon egy nagyított fénykép volt. Csak egyetlen kép, gondosan középre helyezve.

- Ez a vőlegényem. - mutatott a fényképre Teréz.

Erre Szerdahelyi is felkelt a fotelből és Éva mellé telepedett. Együtt nézték a fényképet. A képről egy igen jóképű férfi nézett vissza rájuk. Kissé kerekded arca vidámnak látszott, olyannak, aki rózsaszínűnek látja az életet. Kérdés, hogy ez a vidám, az életet napos oldaláról ismerő férfi mennyire változik meg. Most olyan kohóban van, amely mindenképpen igazi férfit kotyvaszt belőle. Most ismeri meg igazán közelről, mi az igazi veszély, ami még ennyire közel nem volt hozzá. Most ismeri meg azt is, hogy milyen is a halálfélelem, milyen íze van annak, ha a végső kimúlás, szeretteink elvesztésének lehetősége oly közel van. Ilyen körülmények között kell embernek, férfinak maradni, és ha mindezt átvészeli, akkor a legjobb iskolát járta ki, aminél jobb nem létezik.

A bevezető után sok-sok fénykép került elő, legtöbbször két ember mosolygott vissza a képekről. Milyen szép pár - gondolta többször is Éva - Nem lehet oly kegyetlen a sors, hogy ezt a két, egymást szerető, egymáshoz illő, egymásnak teremtett emberpárt egymástól elszakítsa.

Előkerültek a korábbi fényképalbumok is. Szerdahelyi és Éva rövid idő alatt úgy megismerhették a családot, mintha köztük éltek volna.

Leánya megsúghatta apjának, hogy jogász jött a családhoz, mert hamarosan átöltözve, sötét ruhában megjelent a család feje is.

Hamarosan előkerült a sakk és rövidesen úgy Szerdahelyi, mint Éva úgy érezték, hogy nem új ismerősök között vannak, hanem mintha igen régen ismert kedves család között lennének családtagok.

Szerdahelyi már készülődni akart, amikor a háziasszony újabb vendéget jelzett. Egy köpcös, de erőteljesnek látszó vendéget vezetett be.

- A megyei tanács elnöke - mutatta be a vendéget a háziasszony.

- Új ismerőseink - mutatott Évára és Szerdahelyire.

Éva is Szerdahelyi is meghajtotta magát.

- Az új generáció - toldotta meg a ház ura. - A fiatalember jogász, a széntrösztnél dolgozik.

- Hm. Jogász. Fiatalabb koromban én is szerettem volna jogot végezni. Sajnos apám korán elhalt, így nem tudtam tovább tanulni. Tanácsakadémiát végeztem, de a tisztelet megmaradt bennem a joggal és annak művelőivel szemben. Kártyáznak? Én is szívesen bekapcsolódom. Mit játszanak?

- Amit Te kívánsz - szólt a házigazda.

- Ha már én választhatok; legszívesebben ultit játszom.

- Abban mi is bent vagyunk - jegyezte meg Szerdahelyi. - Én sajnos nem értek annyira ehhez a játékhoz, de szívesen játszom.

- Mi meg dámázunk - fordult Évához a háziasszony. - Én sajnos csak nehezen jutok hozzá a játékhoz és különösen örülök, amikor alkalmam nyílik rá.

- Gyere, Te is játsszál, Teri! - fordult a háziasszony leánya felé. Magában arra gondolt, milyen jó, hogy ezek a fiatalok itt vannak, legalább leánya, ha kis időre is, elfeledkezhet fájdalmáról.

Közben a kártyázás is megindult.

- A barátom már több mint tíz éve tanácselnök. Korábban a városi tanács elnöke volt. Még ő dolgozta ki a most megvalósuló fejlesztési terveket.

- Volt sok segítőm is. No, nemcsak mérnökök, hanem a város polgárai. Igen sokan érdeklődtek a városrendezési tervek iránt, igen sok, jó javaslat hangzott el. Mi igyekeztünk a jó tanácsokat felhasználni, nemcsak a tervezésnél, hanem a megvalósításnál is. Sokan, szívesen jöttek el társadalmi munkát végezni.

- Az új város, a Vértes lábánál igen szép és dinamikusan fejlődik városrész.

- Szép lesz. Most már van lehetőség az egyedi tervezésre is. Most már nemcsak skatulákat szabad építetnünk. Modern elképzeléseinket úgy szeretnénk kivitelezni, hogy elkerüljük, hogy lakóházainkat uniformisokba bujtassuk. Ezek a modern formák új stílust követelnek. Úgy vélem, az építészet is vajúdik. Sok-sok új építőanyagot találtak fel, de úgy vélem ehhez még nem sikerült megtalálni a megfelelő építészeti kifejezést, az új és modern építészeti formanyelvet. Az új betontípusoké a jövő, az üveg, az acél, a beton végtelen variációkra nyújtanak lehetőségeket, különösen műanyaggal párosulva. Ez megnöveli a lehetőségeket, a teret, a terjedelmet. Mérnökeink új piramisok alkotóivá válhatnak, nagyobb, szebb, impozánsabb épületeket tervezhetnek és vitelezhetnek ki.

- Jó lenne, az eddigi egyhangúság helyett - nézett Szerdahelyi a szinte átszellemülten beszélő tanácselnökre, aki jóleső mosollyal nyugtázta Szerdahelyi elismerő pillantását.

- A műszakiaknak is könnyebb dolguk lenne, ha megértéssel találkoznának. Sokszor igen komoly küzdelmet kell vívnia annak a műszakinak, aki valamely újdonságot kíván megvalósítani, hogy elfogadtassa álláspontját. Na, nem arról van szó, hogy drágább terveket akarnak ráerőszakolni a kivitelezőkre. Sokszor olcsóbban kihozzák a modernebb és tetszetősebb épületeket az új módon és új anyagból, mint a hagyományos módon építetteket. Meg kell hallgatni őket és módot kell nékik adni arra, hogy a talán szokatlan, de új megoldásokat alkalmazzák.

- Én is igen nagyra becsülöm a műszakiakat és azon belül az építészeket - válaszolt Szerdahelyi. Van is köztük egy-két jó barátom. Nem egyszer hallottam tőlük, hogy egy-egy épülettel szinte agyon lehet sújtani valakit, de fel is lehet emelni. Sok humor is van ezekben az építészekben. Nemrég, szűkebb hazámban az egyik építész egy fodrászkombinátot tervezett. Az építmény kétszintes volt, az alsó szinten volt a férfi fodrászat és egy presszó, míg a felső szinten a női fodrászat. Az építész úgy tervezte, hogy a női fodrászatba a lépcsősor a presszó felett vezetett el, hogy a felettük elvonuló hölgyeket jól lehessen látni. Az építkezés befejezése után a tervező és barátai igen szívesen tartózkodtak a presszóban. Az öröm azonban nem volt felhőtlen, mert rövidesen felköltöztették a presszót az emeletre a kíváncsiskodók nagy bánatára.

A tanácselnök elmosolyodott és megjegyezte, hogy jó, hogy az építészekben is van humor.

A vidám beszélgetést egy erős csengőhang szakította meg.

- Újabb vendég lesz - szólt a háziasszony és termetéhez szokatlanul gyorsan pattant fel és máris indult, hogy a kertkaput kinyissa és beengedje az új jövevényt.

- Mi is indulni kívántunk - fordult Szerdahelyi Éva felé.

Éva is felállt, de a házigazda kedves szavakkal marasztalta, közölve, hogy hozzájuk csak régi kedves vendégek járnak és örülne, ha az új vendéggel is megismerkednének.

Az új vendég gyorsan be is ért a lakásba. Gyors és határozott léptekkel jött be, mozgásából, járásából sejteni lehetett, hogy nem először van a háznál. Amint belépett, valamennyien felálltak. Éva és Teréz is.

- Szervusz Jóska! - szólalt még először a tanácselnök erős, érces hangján. - Végre meglesz a szükséges létszám. Engedd meg, hogy bemutassam házigazdánk új ismerőseit. Itt dr. Szerdahelyi Ferenc jogász, a tröszt új szerzeménye, a hölgy - itt egy kis szünetet tartott - majd mosolyogva folytatta: - Együtt mutatom be őket.

- Az úr - rámutatott az új jövevényre -, az egyik legjobb barátunk, aki hivatalból küldi másvilágra az embereket, dr. Krassz Ádám, a megyei tanács tisztifőorvosa.

Az orvos kezet szorított Szerdahelyivel és Évának kezet csókolt, majd a társaságbeli ember mozdulataival helyet foglalt az egyik dohányzóasztalt körülvevő fotelban és a talonba tett lapokkal játszani kezdett, alig észrevehető pillantást vetve egy-egy kártyázó előtt lévő kis pénzcsomóra. Szerdahelyi előtt egy kissé nagyobb pénzcsomó feküdt.

- Szerencsés férfi - gondolta magában az orvos. - Nem látszik ugyan olyan embernek, aki idejét a kártyaasztalnál tölti. Nagyon jóképű. Ilyen lehettem én fiatal koromban - gondolta megelégedetten. Kimondottan szép a leány is. - Elkapva a lánynak a férfinak szóló selymes pillantását, megállapította, hogy ezek biztosan egymáshoz tartoznak. Kár, hogy a fiatalember foglalt, milyen jó lenne az ő lányához, aki negyedéves medika. Nem túlzottan szép, de nem is csúnya lány. Csak a tanulásnak él, nem jár társaságba. Így nehezen is fog férjhez menni. Remélhetőleg majdcsak talál magához illő férjet.

Szerdahelyi nem látott be az idős, tapasztalt orvos gondolataiba, ő csak mint embert nézhette meg. Ahogy rá-rápillantott, egy érdekes egyéniségnek látta az orvost. Haja, mely korábban dús lehetett, már eléggé ritka. Rendkívül sűrű azonban a szemöldök. Ez arcának kissé zordabb formát kölcsönzött. A szemek inkább zöldesek, kissé hidegnek látszanak. Az egész arcon eluralkodik valami megfontoltság, de valami szenvedélyesség is van az arcban. Az ajkak szegleteiben megbújó kisebb ráncok arról tanúskodnak, hogy alapjában véve derűs egyéniség.

- Na, lássuk csak azt a kártyát. Addig kibicelek Nektek, míg nekem nem osztanak.

A széket közelebb húzta Szerdahelyi székéhez.

A tanácselnök volt a felvevő. Nyugodtan rendezgette lapjait; majd két lapot letett, később újra felvette.

- UIti.

- Pász! - mondta a házigazda.

Szerdahelyi is már mondani akarta a mehet kifejezést, amikor az orvos felvette a talonba tett lapokat és kérdőn Szerdahelyire nézett.

- Megengeded? - majd választ sem várva kivette a lapokat Szerdahelyi kezéből.

Szerdahelyi elmosolyodott. Kíváncsian vizsgálta az orvos átalakuló arcát. Ezen a nyugodt arcon most már tisztán kirajzolódott valami fajta szenvedély, ami a játékosok arcán szokott néha feltűnni, akik nemcsak magáét a játékért játszák a játékot, hanem az abból fakadó izgalmat is őszintén kívánják.

Szerdahelyi nézte, hogy szűkülnek el az orvos szemei, míg a tallonba kerülő két lapot lassan leteszi, és a társaság arcán végigsiklik tekintete. Felemelte ismét a letett lapokat, azokat gondosan ismét átnézte, majd annyit mondott, hogy: - ez is ulti.

- Akkor játszhatunk - jegyzi meg a tanácselnök.

Az orvos felfordítja a már fordítva előre letett kezdő lapot. A kis villanást a tanácselnök arcán talán egyedül Szerdahelyi vette észre. Valamiféle megelégedettség röpke kifejezése lehetett. Most a tisztiorvos mosolyodott el, ugyancsak villanásszerűen és csak akkor komolyodott el az arca, amikor a tanácselnök egy tök hetest húzott ki lapjaiból.

A játék szenvedélye eluralta a terepet. Szerdahelyi látta, hogy társai szeretnek játszani. Élénk, egymást megfigyelni tudó emberek, akik azonban nem rejtik el arckifejezéseiket társai előtt. Szerdahelyi látott már szenvedélytelen, jéghideg arcokat egymás ellen játszani, akiken nem lehetett meglátni, hogy öröm vagy bánat érte őket. Hideg, szenvtelen volt az arc, ha viselője nyert, de ugyanilyen hideg és szenvtelen marad, ha képviselője vesztett.

Úgy látszik a lapjárás nem lehetett valami kedvező, mert az orvos felszisszent. Valahogy úgy, mint aki nem számít rá, de hirtelen egy injekciós tűt döfnek ülepébe.

Úgy látszik nem szeret veszteni - gondolta Szerdahelyi.

- Nem szívesen vesztek - hangzott a megerősítés. - Ritkán ugyan, de előfordul - és jelentőségteljesen pillantott végig a társaságon. Azok elmosolyodtak a megjegyzésre, de a jó megfigyelő észrevehette, hogy volt a mosolyban egy kis kajánság is.

A játék folyt tovább. Annak csendjét csak ritkán törte meg egy-egy jól elhelyezett vidám közbeszólás. A játék izgalma nem tudta elnyomni a család feje felett terpeszkedő felhőt, a szemeket néha valamilyen fátyol borította el.

- Az állandó hajsza, a túlfeszített munka okozza a balesetek jelentős részét - magyarázta hévvel a tisztiorvos. - A múltból örökölt régi gépeken nem lehet gyorsabban termelni. Annak megvan az üteme. Akármilyen szorgalmas és ügyes is a munkás, a teljesítésnek határai vannak. Ha a gépre percenként száz munkadarabot lehet rakni, nem lehet oda büntetlenül 120-at betömni.

- Igazad van - jegyezte meg a tanácselnök -, de azért az új gépekhez is jó munkás kell. Jó géppel és jó szakmunkással lehet csak eredményesen dolgozni.

Rövid zokogás hallatszott a hirtelen előállott csendben. Mindenki a síró leány felé nézett. Szívük mély részvéttel tellett meg. A tanácselnök felkelt és odament a leány mellé, és megsimogatta annak szép fekete haját.

Most látszott csak, hogy ez a kedves, szép leányarc mennyire kimerült. Hiába tartotta eddig oly hősiesen magát, a sok éjszakai ébrenlét, a sok-sok idegizgalom végül is erőt vett rajta, szemét már alig tudta nyitva tartani. Édesanyja odalépett hozzá, karját a leány hóna alá fűzte és lassan, óvatosan vezette be a szomszéd szobába és halkan becsukta annak ajtaját. Segített leányának levetkőzni. Mielőtt az ágyba fektette volna, gondosan megigazította párnáját, majd óvatosan megsimogatta a kedves, szeretett leányarcot. A leány gyorsan mély álomba merült. Álmában lement a bánya mélyére vőlegénye mellé, megfogta annak kezét és erősen megszorította. Úgy érezte, hogy az edzett, kemény férfitest melege lassan átáramlik belé. Az anya önfeledten nézte, hogy az alvó leány ajka mint nyílik szét önfeledt mosolygásra, mintha valami nagyon szépet álmodna. Óvatosan, féltő gonddal lehelt csókot a leány homlokára.

- Óh! Csak ez a gyönyörű kislány most legyen szerencsés, akit ő szíve mélyéből, igazi anyai szeretettel szeret.

Fejét az alvó leány fejecskéjéhez szorította, mint azt kislánykorában tette, és úgy volt hosszú-hosszú ideig. Mire kiment a szobából, már messze jártak a vendégek. Senki nem akarta zavarni őt, az édesanyát.

A bányászlámpák fénye halványan világítja meg a homályba burkolózó környezetet, a hosszú, szűk folyosót, mely felül és oldalt vastag fákkal van kibélelve. Ez az ácsolat, amit gondos kezek szakszerű munkával illesztettek össze, tartja a tetőzetet, állja a hallatlan erejű nyomást.

Fent combvastagságú fák közepükön kettétörve, mint megroppant gerincű ember, utolsó leheletükkel még tartják a tetőt, de ha még egy-két szál eltörik, a tető múlhatatlanul alázúdul és kíméletlenül tör össze mindent és mindenkit, aki a hegy gyomrába merészkedett.

Az alagút, a tárna oldalain megcsillan a fával nem fedett szén, amint a lámpa fénye meg-megvilágítja. A halvány fény megvilágítja az arcokat is, a bányászok arcát, akiknek csak árnyékát lehet kivenni a gyér, imbolygó fényben. Csak a szemek csillognak, amint felfelé kémlelnek és nézik a tetőt, hogy kibírja-e még a félelmetes nyomást. A vastag fa most olyan mint egy gyufaszál, amit mintha egy vaskezű óriás tartana, aki azt akkor roppantja össze, amikor akarja.

Élet? Ki van téve az elemek játszi szeszélyének, hiszen sokszor csak a véletlenen múlik, hogy ebből az alagútból élve kerülnek-e ki, vagy sírjuk örökre a tárnában marad, ha valaha egyáltalán jel kerülhet rá, de legtöbbször emlékük csak a "kérges" bányászszívekben él tovább. Életük a fejük felett lévő pár szál fa erejétől függ, attól az ácsolattól, amint ezt a hihetetlen erejű nyomást tartja. És most ezt az ácsolatot kell megbontani!

Fát kell szerezni, hogy a továbbhaladást biztosítani tudják, a beomlott tárnarészen új vágatot kell kihajtani. Ezt szaknyelven farablásnak hívják. Amikor egy bánya kimerült, a szenet kitermelték, így nincs többé szükség rá, a régi tárnákat betömik. Ezt a betömést tömedékelésnek nevezik, és úgy végzik, hogy hosszú csöveken homokot engednek a föld gyomrába, a tárnákba, ami kitölti a kibányászott szén helyét és begyógyítja a föld gyomrába ütött sebeket; de betemeti a nehéz munka, a sok hősies "csata", a sok-sok verejték, a hősies helytállás meg nem énekelt emlékét is.

Mielőtt erre a tömedékelésre sor kerülne, mindent igyekeznek menteni, amire lehetőség van. Felszedik a síneket, elszállítják a berendezéseket, hiszen ami ott marad, mindörökre az enyészet martaléka lesz, megsemmisül.

Nemcsak a berendezéseket kell menteni, hanem megkísérlik visszanyerni az értékes bányafát is, amit a tárnák kihajtása, kiépítése során gondos munkával beépítettek. Kiveszik mindazt a fát, amit ki lehet venni anélkül, hogy a főte, a tető ne zuhanjon le, a tárna ne omoljon be és addig tartson ki, míg a tárnát betömedékelik.

Ez a munka nemcsak rendkívül nehéz, de igen veszélyes is. Életével játszott az a tűzszerész is, aki a világháború időzített bombái fölé hajolva kivette annak gyújtószerkezetét, nem tudva, hogy a még ki nem kapcsolt gyújtószerkezet mikor indítja meg azt a folyamatot, amely a vakmerő embert megsemmisíti és testét talán elemeire bontja szét, de életével játszik az a bányász is, amely a tárna ácsolatát bontja meg, azt az ácsolatot, ami a tárna tetejét és oldalát tartotta, hiszen bármely pillanatban fejére omolhat a tető, szétpréselheti a leomló főte.

Amikor a bánya kimerült és nincs szükség szilárd ácsolatra, minél több fát igyekeznek rabolni. De meddig szabad elmenni, hogy az értékes bányafát megmentsék, hiszen az igen nehezen beszerezhető, hol kell megállni, csak a legjobb szakemberek tudják megállapítani.

Most azonban nem arról van szó, hogy az értékes bányafát miként menthetik meg, hanem arról, hogy ha nem tudnak több fát visszanyerni, nem tudnak továbbmenni és ott kell maradniok az omlással bezárt tárnaszakasz között, rábízni magukat a sorsukra, várni, míg a bányamentők, a megmentésükre küldött bányászok elérik őket, vagy mire azok ideérnek, étlen-szomjan elpusztulnak. Esetleg még a főte is rájuk szakadhat.

A másik út? Meg kell keresni az összeköttetést a külvilággal, meg kell kísérelni a kijutást saját erőből. El kell takarítani az útból a lezuhant törmeléket és új vágatot kell építeni. Olyan kicsit, amit csak lehet, hogy legalább hasoncsúszva tudjanak odébb kerülni olyan helyre, ahonnét már el lehet jutni a kijárathoz, az aknához, a talán még működő lifthez. Ehhez fa kell, sok-sok fa, amit, ha másképp nem, az ácsolatok megbontásával kell megszerezni.

- Jöjjetek közelebb! - hallatszott Csermenka erős hangja. - Csak közelebb! Tanácskozzunk! Azt hiszem pontosan tudjátok, hol vagyunk, a bánya melyik részén. Ha itt északra át tudnánk törni, elérhetnénk az összekötő vágatot, és akkor át tudunk jutni a másik tárnába, míg onnan az aknához. Így talán megmenekülünk.

- Az igen jó lenne, csak az a kérdés, milyen szélességben történt az omlás, mert az összekötőig még igen hosszú út van még hátra - mondta egy öreg bányász.

- Biz, ha végig beomlott, annyi erőnk nem lesz, hogy oda eljussunk - szólt közbe egy másik vájár, akiről ugyancsak hírlett, hogy nem ijed meg a saját árnyékától. Afféle fenegyereknek ismerték.

- Mégis ez az egyetlen út, hogy kijussunk - válaszolta Csermenka. - Ha csak nem akarunk ittveszni. Később már hiába kíséreljük meg a kijutást. Erőnk egyre fogy. Mikor legutóbb bent maradtam, sokat tanácskoztunk, míg nekifogtunk a munkának. Mire elhatároztuk magunkat, már alig-alig volt erőnk. Mire a mentők hozzánk értek, már nem tudtunk mozogni sem, úgy el volt gyengülve mindenki. Ott feküdtünk a tárna alján valamennyien. Még egy napot egyikünk sem bírt volna ki. Talán az mentett meg bennünket, hogy mi is fúrtuk magunkat valamit előre. Így a mentők még idejében ránk találtak.

- Meg kell kísérelni - zúgták innen is onnan is. - Nem bízhatjuk magunkat a jószerencsére.

Felkerekedtek. Odamentek a leomlott szénfalhoz. Volt abban szén, meddő, a legkülönbözőbb ásvány vegyesen.

- Ebbe kell új vágatot hajtanunk. Ami fa közben előkerül - folytatta Csermenka - azt gondosan félre kell rakni és fel kell használni. Csak annyi fát kell beépíteni, ami ideiglenesen megtartja a tetőt, addig nem omlik be, míg át nem haladunk rajta, de arra is gondolkodni kell, hogy esetleg vissza kell rajta jönnünk.

Ez is mérhetetlenül nagy munka volt. A leomlott kőzetet részben el kellett távolítani, oly nagy lyukat fúrni a leomlott szénfalba, amin keresztül tudnak bújni. A kivágott lyukat éppúgy alá kellett dúcolni, az ácsolatot megépíteni, mintha új tárnát építenének. Természetesen nem annyira időtállóan, megbízhatóan kellett elkészíteni, de a biztosításra, szakszerű munkavégzésre most is szükség van. Ha nem ezt teszik, hiába fúrják a lyukat, a tető menthetetlenül lezúdul, nem lesz, ami megtartja. A munka most még nehezebb. Kevesebb fával kell az ácsolatot, a tartóoszlopokat elkészíteni. Nem kell alkalmazniuk a biztonsági szabályokat, azok szigorú előírásait, de a hosszú évek tapasztalatával megtanulták, hogy életük csak akkor van "biztonságban", ha jó munkát végeznek. Az ösztönük diktálta, hogy hová milyen és mennyi fát rakjanak.

- Itt van még fa! - hallatszott a tárna mélyéből.

- Mennyi? - jött a kérdés.

- Talán vagy tíz szál.

- Az is jó, legalább annyival kevesebbet kell rabolni.

Ott volt a két gyermek, a két fiatal vájár tanuló. Most ők is olyan helyzetben voltak, hogy hajszálon függött életük. Eddig jól viselték a megpróbáltatásokat, pedig féltek, nagyon féltek mindketten. Már rég összeroppantak volna, ha a pár bátor bányász saját példájával nem adott volna nekik erőt. Amikor látták, hogy ezek az emberek nem esnek pánikba, pedig meg voltak győződve róla, hogy csak a "szerencse" segíthet, ők is átvették nyugalmukat.

Csermenka mély együttérzéssel pillantott a két stramm gyerekre, a bányásszá érlelődő két vájártanulóra. Alig múltak 16 évesek és ilyen nyomorultul kell elpusztulniuk? Milyen rideg, kegyetlen az élet. Milyen hosszú idő van addig, míg az ember elnyújtózik és valami, valami megfoghatatlan kiszáll belőle és messze, nagyon messze elszáll, soha, soha többé nem tér vissza. Hiába jönnek hozzá társak, a barátok, a szerető hitves, a gyermek és az anya, már nincs ereje szemét kinyitni és visszahozni a megfoghatatlant. Ehhez még a szerető anyai szív is kevés.

Csermenka odament az ácsolathoz. Kemény, érdes kezeivel puhán végigsimítja. Nézi az összeeresztést.

Innen ezt ki lehet venni - gondolja. - Egy-két jól irányzott ütés és az ácsolat enged, a fa kijön. Most még könnyű, de ha már nagyon meg kell gondolni, mi az, amit még ki lehet venni, akkor már nagyon forró percek következnek. Finom, nagyon finom mozdulatok kellenek hozzá és nagyon erős odafigyelés, hogy megérezze, mit lehet még kivenni, mert jaj, ha csak egy kis fadarabkát, fesztrét vesz ki, olyant, ami tartja az ácsolatot. Egy rossz mozdulat, egy erősebb húzás és már recsegve szakad le az ácsolat által tartott tetőzet, amely ronccsá zúzva temeti maga alá az embert.

Peter fáért ment. Látni már alig lehetett, a kis bányászlámpák csak a közelben világítanak, de ott is csak halvány pislogással, míg távolabb már semmi fény nincs, csak sötét és sötét. Innen kell kivonszolni a fát. Nem volt hozzá felszerelés sem. Igaz fa sem sok volt már itt.

Szőke két vájártársával az új ácsolatot építi. Féltve a fát, igyekszik nagyon takarékosan felhasználni. Mellettük többen a kikapart szenet és meddőt lapátolják. Most nincs kaparószalag, ami a kikapart szenet és meddőt a csillékbe továbbítaná. Most a szenet nem termelésre fejtik le, kaparják ki, hanem azért, hogy utat csináljanak maguknak, mely út a szabadságba visz, az élet kapuját jelentheti.

Szabadság? Szörnyű a börtön csendje is, amikor egy rab egy kis cellában, egy nyomorult priccsen nézi a kis ablakot, amelyen keresztül láthatja az eget. Ha csak egy kis darabot láthat is, az valódi ég. Néha még a napot is látni lehet a kis ablakon. Itt, mélyen a föld gyomrában, a kínzó sötétben csak árnyakat láthat az ember. Azt is halványan láthatja, hogy még mozog, de meddig. A rab hiszi, hogy valaha még kijuthat, talán nem is oly soká, a bányász a föld alatt hiszi, sőt tudja, hogy innen, hacsak valami csoda nem történik, nincs menekvés. Itt minden bizonnyal jön a halál, az irgalmatlan kaszás, aki nem kímél sem időset, sem fiatalt és ő az egyetlen, aki nem ismer semmiféle társadalmi kiváltságot, az sem érdekli, hogy az érintett nő, férfi vagy gyerek. Akinek int, az elsápad és nyeregbe száll, fehér úton nyargal új utasokért a halál. Itt hiába zörgetnek, az ajtót nem nyitják ki. Itt, ha még tudja, ha még van ereje, ha még él, véres verejtékkel, keserves munkával, talán egy utolsó erőfeszítéssel, amikor már a fogak összeszorítására is alig marad már erő, hosszú ásás, faragás után nyithatja ki a kis ajtót, a kis lyukat, melyen keresztül talán megmenekül. Akkor tudja, igazán tudja, hogy mi is az, hogy "ÉLET".

Előbb többen szedték ki a fát, de most már csak egyetlen kéz nyúlt a fa után, de az is lassan, óvatosan úgy húzta ki, nehogy hozzáérjen a másikhoz, nehogy elmozduljon, nehogy kövesse a szén, lezúduljon valami iszonyatosan kemény anyag.

Az ácsolat nem volt magas, hiszen régi, régi tárnarészen jártak, amit nem akartak már felújítani, amelynek sorsa úgyis a tömedékelés lett volna. Így nem kellett felállnia Csermenkának, könnyen elérte a tetőt.

Néha csak lassan, milliméterenként csúszott a fa, és a bányász arcán feszült figyelem. Teste verejtékben fürdött. Alig volt valami fény, de a két fiatal vájár tanuló ott állt Csermenka közelében. Nézte, nézte a kezet, mely most az életet vagy halált jelentette, mely kéz azonban nem remegett. Félt? Nem félt Csermenka? Ezt a két fiatal nem tudta megállapítani, de ha félt is, a kéz, az életet jelentő kéz nem remegett. Talán azért nem, mert tulajdonosa tudta, hogy erre a kézre tizenkilenc ember élete van bízva.

Amikor a fa lassan, milliméterenként mozdult, Szőke is oda jött. Már nem volt fája, amivel a további ácsolatot készíthette volna. Megállt Csermenka mellett. Sötétes volt, de szakértő szeme észrevette a veszélyeket. Amikor a fa kijött, Szőke is megtörölte homlokát és mély sóhaj hagyta el ajkát.

- Ahhoz ne nyúlj ! - szólt Csermenkára.

- Ha nem veszem ki, hiába dolgoztunk, nem lesz elég fánk. Menj odébb! - szólt rá Szőkére.

Az nem odébb, hanem idébb jött. Csermenka észrevette, de nem szólt semmit.

A fát, amit az imént megfogott, lassan, nagyon lassan kezdte húzni, majd egy kis baltával, igen vigyázva kissé megfeszítette a tartó ácsolat combvastagságú fáját. Talán pár centivel odébb ugyanezen főtén egy nagyon vastag fa középen, derékba törve, összeroppanva segített valamit a terhek viselésében. Most igazán nem volt idő filozofálni, de Szőke arra gondolt, hogy lám, ez a kettétört fa, ami önmagában már semmit sem ér, a többivel együtt maga is segít ennek az iszonyatos tehernek elviselésében. Talán, ha éppen az nem volna, leszakadna az egész főte.

Szőke nézte, nézte Csermenka kezét. Nem ment odébb, már a fiúkat sem küldte el. Szakértő szeme látta, hogyha itt valami megindul, akkor itt már nincs menekvés, itt már senki nem menthet meg senkit.

Feszült, szörnyű percek, a szív a torokban dobogott. A fa csak lassan, millimétereket csúszott odébb. Egy-egy milliméter rendkívül nagy út! A verejték nem csordogált, az ömlött. Verejtékben fürdött Szőke is és a közelben lévő társai is. Szemük csak egy kezet figyelt, egy életet jelentő kezet, mely ha nem remeg, ha megérzi, hogy meddig adhat erőt, hol kell megállnia, akkor valamennyien ajándékba kapták az életet.

Itt a bánya mélyén nem lehetett légyzümmögés, de nem lehetett hallani egyetlen sóhajt sem, az is vissza lett fojtva. A felszín alatt 700 méterrel csak csend volt, szörnyű csend, mely nagyon mélyen hallgatott, de ez a csend egyben harsogott is, hiszen minden bányász ott érezte lüktető ereiben, ott sajgott idegeikben.

Milliméter, újabb milliméter és a fa jött, jött, mindig jött kijjebb. Pihenni? Pihenni nem lehetett. Ezért volt csend, mélységesen hallgató és egyben harsogó csend és határtalan feszült figyelem.

Amint kijött a fa, Csermenka lerogyott a földre. Melléje rogyott Szőke is. Csend, majd szörnyű kacagás, mintha az idegekből most szabadulna a démon és azon, azon a kőkemény talajon, a kemény, izmos testek ernyedten nyúltak el. Csak valami az idegekben vibrált, mintha gyógyszert vettek volna be, ami rángatja a testet.

Hosszú percek teltek el, míg Csermenka felállt.

- Most itt már nem folytathatjuk. Odébb megyek. - És újra kezdődött minden elölről.

A fákat, a verejtékkel, "vérrel", idegekkel kinyert fát Szőkéhez vitték. Szőke úgy vette kézbe a fát, mintha simogatná. Tudta, hogy mennyire, de mennyire értékes a fa, milyen nagy ára van annak most. Az ő idege, vére is bent volt ebben az egyetlen szál fában is. Amikor elvágta, oly mérnöki pontossággal metélte el, hogy a mérnöki aggyal, számítógépekkel sem lehetett volna azt gazdaságosabban felhasználni.

Neki sem volt egyszerű munkája. Új alagutat kellett építeni. Olyan alagutat, melyen át lehetett bújni a még ép tárnarészbe, amelyről nem tudhatta, hol a vége, van-e ott is omlás. Milyen hosszan kell az alagutat építenie? Lesz-e elég fa ehhez? Nem dolgoztak-e hiába? Lesz-e még elég erő, hogy az alagúton végig bújjanak.

Szőkét is váltották, de ő a munka mellől nem tudott elmenni. Maga is megnézett minden fát, amit betettek. Nem sok értelme lett volna ennek a nagyon nehéz munkának, ha közben, míg azon a tizenkilenc ember átmegy, leszakad. Akkor igazán mindegy, hol halnak meg. Az sem lehet közömbös, hogy ha a fa elfogy, esetleg centiméterekkel kelljen megállni az omlás vége előtt. De nagy gond, de nagy felelősség.

Az új szakaszon ismét megálltak a kezek. Már csak Csermenka fogta a fát. Ugyanolyan ijesztő, szörnyű percek, mint korábban. Ugyanolyan félelmetes, izgalmas, velőtrázó. A két fiúban is megfagy a vér. Idegzetük erős, fiatal, de ez a szörnyű megrázkódtatás. Ők is jól tudják, hogy életük hajszálon múlik, ezért van velőtrázó, szívettépő izgalom, ezért remegnek a szempillák, ezért remeg a kéz, az arc, szinte mozog a pofacsonton a hús és citerázik az egész test.

- Most pihenünk - szólalt meg végre Csermenka. Mindnyájan felszedelőzködtek és Csermenka köré gyűltek. Jól esett az idegtépő hajsza után egy kis pihenés.

- Most valamit eszünk is. Gyere Szőke, segítsél az élelmet kiosztani.

Az étel kevés volt, ami egy-egy embernek jutott. A többit mégis félretették. Jól tudták, hogy a megmaradt étel az életet jelentheti. Szívesen fogyasztottak volna még, hiszen máskor az, amit kaptak, fél fogukra sem volt elég.

Igaz, erő kell, de az kell holnap is és azt ameddig lehet, meg kell őrizni.

Jó, ha van a szervezetnek mit feldolgozni, ha van valami tartalék. Egy vérbeli bányásznak nincs különösebb zsírtartaléka, de az edzett, kemény munkához szokott test, a szívós izomzat miatt később gyöngül el, az ember később kerül oly állapotba, amikor hiába az akarat parancsa, a test nem engedelmeskedik.

A vízzel különösen takarékoskodni kellett, anélkül sokáig nem bírták volna ki. Ezért annak kiosztásával nagyon vigyáztak és vigyáztak arra is, hogy mindenki egyformán kapjon, csak a két fiú kapott dupla adagot.

Némán, szárnyszegetten ültek egy csomóban. Mindegyik szeretteire gondolt. Az egyik szüleire, másikuk feleségére, menyasszonyára, gyermekeire. Volt mindenkinek valakije akihez tartozott. Most ezektől a szeretett emberektől ragadja el őket a kíméletlen élet? Nem a halál, a rideg, kegyetlen halál. Nekik is fáj, de csak keresztülesnek, de azok, akiket hátrahagynak a nehéz fájdalommal sokáig fogják őket siratni.

Nehezen múlik az idő, ólomlábakon jár. Meghalni is könnyebb gyorsan, váratlanul, mint siralomházban várni a halált, de igen kegyetlen dolog napokig reményvesztetten birkózni a halál gondolatával azoknak, akik éppúgy szeretik az életet, mint mások, akik éppúgy remélik a szebb jövőt, a mások boldogsága mellett saját boldogságukat is.

- Az evésnek vége - hallatszott Csermenka hangja. - Most megnézzük, mit végeztek Szőkéék.

A csoport odavonult a tárna széléhez, ahhoz a "végéhez", mely most az ajtót, az egyedüli ajtót jelentheti a külvilágba. Már elkészült a "kisalagút" a miniatűr tárna, kb. hat méter mélységben. Kicsi, vékony alagút volt, egy ember alig-alig férhetett el benne, de oly keskeny is volt, hogy egy széles vállú ember kénytelen volt, hogy átbújhasson benne, kissé oldalt fordulni.

Csermenka megnézte, szakértői szemmel vizsgálta az ácsolatokat. Látta, milyen gonddal van az összeállítva. Azok a fák, amit ő véres verejtékkel, életét kockáztatva rabolt el, mennyire takarékosan, csak a legszükségesebb mértékben lettek felhasználva. Nézte, vizsgálgatta az összeeresztéseket, az ácsolat szilárdságát és egyéb biztonsági követelményeket is. Megelégedéssel állapította meg, hogy a lehetőségekhez képest a lehető legszilárdabban készült el. Bár az Általános Robbantási Biztonsági szabályzat rendelkezéseit is legalább ily mértékben tartották volna be, akkor bizonyára nem kellene nékik itt lent, 700 méter mélységben a föld alatt életükért küzdeni. Ő elég jól megtanulta a biztonsági szabályokat, hiszen eredményes munkát, a szigorú normák túlteljesítését csak úgy lehetett elérni, ha a biztonsági rendelkezéseket szigorúan be is tartják.

Jó volna, ha a bélésre több fa jutott volna. Hogy is mondja a Biztonsági Szabályzat, az ABBESZ? "Omlásos szén esetén a főtében és azon oldalon, ahol a telep felfelé folytatódik, teljes bélést kell alkalmazni." Igen még kellene egy kis bélés, de több fát sem igen lehet rabolni, hiszen akkor azért nem juthatnak ki, mert nem lesz elég fa és az átjárót nem tudják tovább építeni. Ha sikerül túljutni az omláson, ismét új tárnarészbe kerülnek, ott, ha ismét omlás van, már tudnak újra fát rabolni. Újra ugyanezt kell csinálni és mindaddig, míg olyan helyre nem jutnak, ahonnét már ki lehet jutni a felszínre.

Ismét arra gondolt, hogy nem volna jó mindezt abbahagyni, várni, ülni, keveset mozogni, alig enni, takarékoskodni a vízzel, élelemmel, sőt a lélegzettel, hogy minél kevesebb energia használódjon el? Megvárni, míg a bányamentők, bányásztársai odaérnek és kimentik őket? A mentők, a bányászok biztos jönnek, akik ugyanolyanok, mint ő. Ha más lenne bajban, ő is jönne, őt sem lehetne visszatartani. A bányász nem szokott hízelegni, nem ígérget, de ha a másik bajban van, mindent megtesz érte. Nem vár köszönetet, hiszen természetes, amikor egy bányász bajban van, a másik életét kockáztatja a bajba jutottért.

Mi lesz, ha még sem érnek ide, vagy megmentésükhöz éppen azok a méterek hiányoznak, amelyeket ők fúrnak, építenek, tisztítanak ki. Nem, nincs helye pesszimizmusnak, nincs helye megadásnak. Tetterős emberek ők, akik bátran segítenek önmagukon is. Addig, amíg van bennük erő, megkísérlik saját maguk kiszabadítását. Ha ez nem sikerül, bányásztársaik látni fogják, hogy itt a mélyben igazi bányászok voltak, bányászok, kemény férfiak, akik nemcsak az életért küzdöttek meg, hanem magával a halállal is. Hogy ő lett erősebb? Nem lehet mindig győzni, de lehet mindig és mindenkor férfiasan, bátran, bányászmódra küzdeni.

Csermenka centiméterről centiméterre haladt előre és vizsgálta az ácsolatot, míg lassan a végére ért, oda, ahonnét tovább kellett menni, ki tudja hány métert még.

- Az ácsolat nagyon jó. Csak annyi fa van beletéve, ami feltétlenül kell. Reméljük kitart, amíg szükség lesz rá. Jó lenne Szőke, ha pihennél! Ki lenne helyetted?

- Én - hangzott egyik bányász kissé idegenül hangzó, határozott hangja. Csermenka odanézett.

- Oh, a kis lengyel bányász!

- Igen, én vagyok Varoszláv.

Csermenka nem akarta küldeni, vigyázni akart rá. Sajnálta és meg is szerette ezt a kis lengyel fiatalembert. Lelki szemei előtt megjelent, hogy ez a kis ember milyen lelkiismeretesen, milyen becsülettel végzi munkáját és eszébe jutott az a jó Bem atya, aki ezt a lengyel-magyar barátságot megalapozta. Végül is belenyugodott a fiatal lengyel jelentkezésébe és fejével némán intett, hogy beleegyezik, hogy a nagy figyelmet igénylő munkában Szőkét a lengyel fiatalember váltsa fel.

- Szeretném a mérnököt is mellém venni.

Mindenki tudta azt, hogy a mérnök egy német fiatalember volt, aki lengyel társával már megjárta Szilézia bányáit is, a lengyel és német bányákat. Jellemzően a németekre, ő is végtelenül precíz, pontos és rendkívül fegyelmezett volt. Ezért nevezték a bányászt mérnöknek. Itt már mindenki így szólította. Tudták róla, hogy munkája mellett sokat tanul és valóban mérnöknek, bányamérnöknek készül.

Ők ketten folytatták Szőke munkáját, az ácsolat további építését. Igaz, Szőke most sem pihent, de erre a munkára nem kellett úgy odafigyelni, hiszen most pihenésül csak a szenet kapargatta, a már kivájt és biztosított lyukból. Ezért még sem állhatta meg, hogy közbe-közbe bele ne szóljon a munkába, tanácsokat ne adjon.

Csermenka közben tovább folytatta az igen veszélyes és rendkívüli figyelmet igénylő munkáját. Néha-néha úgy érezte, hogy megmozdul a tető. A két fiú közel volt hozzá, akik nemrég hagyták abba a lapátolást, hogy kissé pihenjenek. Csermenka már többször is rájuk szólt, hogy menjenek odébb, de ők ugyan odébb álltak, de nem mentek el, remegve lesték, hogy az a kéz, melytől életük függ, milyen vigyázva, mennyire óvatosan húzogatja, illesztgeti a fadarabokat. Nézték, nézték, milyen idegmunkába kerül, míg egy-egy darab fa a várakozóknak átadásra kerül, hogy vigye az új vágathoz beépíteni.

Egy erős reccsenés! A tárna falán, de annak teteje körül hirtelen valami repedésféle keletkezett. A veszély hangjaihoz szokott fül azonnal megérezte a veszélyt és egyszerre néztek fel a tárna falára.

Csermenka odébb ugrott és sikerült a két gyereket is odébb lökni. A szén, az omló szén oldalt megindult. Mintha mindenkinek valami jeges kéz fogta volna meg és szorította volna össze a szívét, csak álltak dermedten és nézték, nézték, hogy az omló szén tovább omlik-e vagy megáll. Amikor már nem omlott tovább, úgy érezték, mintha az a rengeteg föld, ami 700 méter vastagon volt a fejük felett, eltűnt volna. Hosszú ideig csak dermedt csend honolt.

- Édesanyám! Édesanyám! Segíts! - hasított be a hirtelen támadt csendbe egy velőtrázó sikoltás.

Csermenka nézte a kis fiatalembert, aki zokogva borult a tárna aljára és hisztérikus sikoltásokkal hívta édesanyját.

- Anyám! Édesanyám!

Csermenka fátyolos szemmel nézte a két vergődő, sírógörcsben fetrengő gyermeket. Szíve mély részvéttel telt meg irántuk.

Saját magának is fájt, hogy keményen rá kellett szólnia a két gyerekre, akik még alig bújtak elő anyjuk mellől, de most mindnyájuk érdeke, hogy rendet, fegyelmet fenntartsa.

- Fel gyermek - ragadta meg az egyik ruháját és a földön, a tárna mélyén hasaló fiút felhúzta.

- Mit gondoltok Ti? - kiáltott rájuk. - Ha egy kis omlás van akkor Ti sírógörcsöt kaptok? Mit szóljanak a többiek? Nékik is van anyjuk és van más hozzátartozójuk is. Azt hiszitek, hogy siránkozással ki tudunk innen menekülni? Itt most nem gyáva kölykökre, hanem bátor emberekre van szükség. Azt akarjátok, hogy amikor kikerülünk innen Titeket gyáva kölyköknek mondjanak?

A zokogás lassan alábbhagyott. A két fiatal test még remegett, vonaglott, hiszen az átélt borzalmak kimerítették őket. E helyzet, és azt az ittlévők mindegyike tudta, hogy most következik a szembesítés a végtelen nagy úrral, a halállal, ami még a bátor, veszélyhez szokott, erős idegzetű embereket is megviseli, kevés ember az, aki mikor ilyen szembesítésre kerül sor, remegés nélkül állja a kérlelhetetlenül szörnyű tekintetet, az utolsó szembenézést.

Odament hozzájuk az egyik bányász, az is még fiatalember. Leült közéjük és megsimogatta az egyiknek a bányászsisakból kiomló szőke haját.

- Látjátok nékem is van menyasszonyom. Egy gyönyörű fekete hajú leány, akit én nagyon-nagyon szeretek. Nem tudom, láthatom-e többé. Az ő ereiben nem folyik bányászvér, az apja hivatalnok. Tudom, hogy ez a kislány szeret engem. Ha meghalok, és ez már... - egy kis szünetet tartva folytatta.

- Ha meghalok, örökké gondolni fog rám. Ha testem a földbe megy is, vagy mindörökre itt lesz a tárna mélyén, a föld gyomrában, emlékemet mindig a szívében fogja őrizni.

A két fiú felkelt.

- Nem fogunk többé sírni.

Újabb hatalmas kiáltás reszkette meg a nehezen mozgó levegőt. A kiáltás az új vágat felől jött, az új, a készülő alagútból.

A kórházban nyugalom van, már elmúlt tíz óra. A villanyokat lekapcsolták. Már csak a kórtermekben ég egy-egy kékes színű körte és halvány fénnyel hinti be a kórtermeket. Eszter édesanyja az utolsó simításokat végzi az egyik beteg takaróján. Még végigsimítja a fejpárnát és halk, könnyed léptekkel elhagyja a kórtermet. Ma nagyon elfáradt. Talán frontátvonulás van, amit nagyon megéreznek a betegek. Ilyenkor fokozottan érzékenyek, nyűgösek. Sok ilyenkor a panasz. Ilyenkor kell a megértés, a sok-sok szeretet, amit a hivatástudattal dolgozó ápolónő érez a betegek, az elesett emberek iránt. Azok iránt, akik az ő segítségére szorulnak és aki talán többet használ jó szavával, megértésével, a betegek iránt tanúsított odaadó figyelmével és szeretetével, mint sokszor az orvos és az általa rendelt orvosság. Férje nem egyszer mondogatta is neki, hogy a beteget nem az ő gyógyszerei gyógyították meg, hanem felesége szeretete és ilyenkor ő is - oly sok év után - szeretettel simogatta meg odaadó hitvese haját.

Amikor átlépte saját lakásának küszöbét, először ellenőrizte, hogy a lakásban minden rendben van-e. Férje még a főorvosi szobában volt, ő csak később jön le. Leánya, igen leánya a saját szobájában van. Ezt a szobát szép, fehér, gyönyörűen faragott bútorokkal rendeztette be, oly szépnek, amilyen szépnek, makulátlannak lányát látta, akit szíve mélyéből, nagyon, de nagyon szeretett. Óvatosan nyitotta ki a kis szoba ajtaját és a keskeny résen belesett. A szobán a másik oldalról is keresztül lehetett menni, ott is volt egy kis tapétaajtó. Ezt még akkor készítették, amikor a leány még kicsi volt és így nem kellett keresztülmenni a lakáson, hanem a kórtermekből feljőve egy kis előszobán keresztül meg tudta közelíteni leánya szobáját. Jól esett még munka közben is néha-néha felnézni és bepillantania a kis szobába, hogy az aranyos kislány mit csinál, rosszalkodik-e vagy alszik-e már? Most sem kívánta befalaztatni a kisajtót, bár leánya már felnőtt. Igen jól esett a kis ajtót még mindig, néha-néha kinyitni és bepillantani leánya szobájába és akkor is, amikor éjjel súlyos beteg mellől a kórteremből jött, keresztülmenni ezen a kis szobán és csak egyszer is rápillantani a bájos, drága kis leányarcra.

Ahogy a kis ajtórésen benéz, látja, amint leánya egy könyvet olvas, de azok a szép szemek valahogy nem követik a könyv sorait, hanem azok messze néznek és ezen a bájos leányarcon a szomorúság felhője ül.

Az anya, az idős ápolónő, aki már annyi embert segített, annyi embert megvigasztalt, ezen a gyönyörű kis teremtésen, saját leányán nem tudott, vagy nem akart segíteni.

Lassan, ahogy a leány a világért meg nem hallja, becsukta a leányszoba ajtaját. Az ő arca is merev volt, azon is a fájdalom felhője ült. Miért ilyen konok, talán ellensége saját édes leányának, akit ő igaz anyai szeretettel szeret?

Bement az ebédlőbe és megnézte el van-e készítve férjének a vacsora, hiányzik-e valami. Szerette férjét, odaadó hitvese volt. Felnézett férjére, de mellette is ápolónő maradt. Úgy törődött vele, úgy gondozta, mint valami beteget. Addig nem feküdt le, míg nem tudta, hogy férjének mindene megvan.

Férje este tejet ivott. Bármennyire is késő volt, a tej nem maradt el. Mellette volt két zsemle, amit vajjal szokott elfogyasztani. Az asszony gondosan vigyázott arra, hogy jam is legyen az asztalon és egy kis kávé is, amivel néha a tejet szokta férje fűszerezni. Amikor mindenről meggyőződött, hogy rendben van, ment saját szobájába pihenni.

Könyvet vett elő, mindig is szeretett olvasni. Egyszerű ápolónő volt, amikor férjével házasságot kötött, de szeretett volna férjéhez hasonlítani. Ezért olvasott oly sokat, képezte magát és fejlesztette általános műveltségét. A négy polgári mellé még házassága elején megszerezte a gimnáziumi érettségit is és utána annyit tanult, hogy most már bármiről is volt szó, mindenhez hozzá tudott szólni, akár zenéről, akár festészetről, akár irodalomról volt szó. Igen járatos volt az élet egyéb dolgaiban is.

Hiába vette elő a könyvet, nem tudott belemélyedni. Újra és újra letette. Mindig előtte volt a szomorú leányarc, ez az édes angyalarc, amin most a szomorúság felhője terpeszkedik.

Mit tegyen? Itt van ez a szolid, becsületes mérnökember. Jóképű férfi, leánya nagyon szereti. Adja hozzá lányát és rettegjen minden éjszaka, hogy unokája apja mikor megy le a bányába. Óh, csak ne látott volna annyi szenvedő embert, csak ne zárta volna le a szemét oly sok embernek örökre. Sokan keze között élték meg az élet végét, az utolsó pillanatot és ez az utolsó pillanat mély nyomot hagyott benne. Nem, ő nem rettegte a halált, de hozzátartozóit betegesen féltette. Annyira aggódott férjéért, hogy sokszor még a poharakat is naponta fertőtlenítette. A lakás oly tiszta volt, hogy a bútorokon nem volt egyetlen porszem sem. Amikor a takarítást elvégeztette, nem egyszer felállt a székre, hogy megnézze, nincs-e az ajtó tetején porszem. Ez talán hiba, talán betegség, talán rossz, de mindenképp szeretetből, családtagjai féltéséből fakad.

Talán ezért ellenzi leánya házasságát és valószínűleg férje, az orvos is öntudatlanul azért idegenkedik az egyébként nagyrabecsült fiatalembertől. Csak leánya ne szeretné annyira.

Csörgött a házitelefon. Beteget hoztak, jelentette a portás.

Az asszony, a fáradt ápolónő kihúzta magát, kinyújtotta fáradt végtagjait és már ment is a felvevőbe.

Férje már ott volt. Vizsgálta a beteget.

- A bányából hozták, ráomlott a főte. Az alsóteste össze van zúzódva. Azonnal műteni kell. Nyomban berendelek még két orvost. Te addig segítsd a műtétet előkészíteni.

Az asszony már gyakorlott volt ebben a nehéz munkában is. Sok operációban részt vett. Korábban, míg férje mentőorvos volt, mint ápoló is gyakorta vele ment és ha szükség volt rá, azonnali beavatkozásoknál is segédkezett. Tudta, mit kell tenni, hogyan kell a műtétet előkészíteni. A felszereléssel nem volt baj. A bánya, ez a különösen veszélyes terület, megkapta mindazt, ami az ember életének megmentéséhez, a gyógykezeléshez kellett.

A műtő hamarosan előkészítve állt, a két orvos is megérkezett. Hosszas kézmosás után a reflektorok is kigyúltak, a gézek a helyeikre kerültek, a fájdalmasan vonagló beteg arcára is géz került, majd hamarosan megtelt a műtő az éter émelyítő illatával.

Aki nem ismerte a csendes, halk szavú orvost, meglepetve nézte volna, milyen magabiztos, milyen határozott, amikor hivatását gyakorolja.

Pattogtak a vezényszavak: Csipesz, szike, tű, olló!

A sebész elmélyülten figyelte a sebet. Fejét megcsóválta, majd igen gondos munka következett. Ahogy Csermenka húzta lassan a fát, vigyázva, hogy közben meg ne inogjon a főte, oly gondosan illesztette össze az orvos az ereket, idegeket, a törött csontokat. Mindkettő a maga módján embertársaiért küzdött.

Hosszú, kimerítő operáció után szállították fel a beteget a kórterembe. Kétágyas terem volt, az egyik ágy még üres. A bányászt gondos kezek fektették az ágyba. Mielőtt lefektették volna, gondos kezek igazították meg a párnáját is.

Valamennyien eltávoztak, csak ketten maradtak a szobában, a fekvő beteg és egy törékeny nő. A törékeny nő széket tett az ágy mellé. Leült, majd megigazította a bányász fejét és újra megigazította párnáját. Csendesen nézte a beteg arcát.

Lám, itt a példa. Az előtte fekvő beteg, aki magából még az éter illatát árasztja, imént még életerős fiatalember volt. Jóképű csinos férfi, akit bizonyára szerettek. Most ha talán megmarad, örökre roncs, béna emberré válik. Nem, leányát nem teheti ki ennek. A bánya veszélyes, mindig megköveteli a maga áldozatát. Nem tudnak annyit rákölteni, hogy ezt a veszélyt végleg kiküszöböljék. Igaz, sokan vannak életben idős bányászok közül, de miért kell valakinek berepülő pilóta feleségének lenni és állandóan rettegni, hazajön-e a férj, az édesapa?

Sokszor kellett igazítani a párnát a nyugtalan beteg alatt, az ébredező arcon egyre erőteljesebben jelentek meg a fájdalom jelei.

Az idő múlt, az asszony már nagyon fáradt volt, a szemhéj már többször lecsukódott.

Az ajtó nyílott, férje nézett be.

- Gyere már feküdni, majd küldöm Margitot.

- Nem tudnék most innen elmozdulni.

Férje szeméből megértés sugárzott és halkan betette az ajtót.

Csak hajnaltájt, amikor már világosodott, állt fel ez a gyenge, törékeny teremtés és fáradt, hamuszürke arccal indult lakásához. Az előszobába betérve megáll leánya szobája ajtaja előtt. Óvatosan kinyitja azt és halkan, hogy ez a kis teremtés fel ne ébredjen, végiglépked a szobán. Ahogy a leány ágya mellé ér, nem tudja megállni, hogy ne nézze meg ezt a szép leányarcot.

Nézi, nézi a gyönyörű leányt. Az édes kis száj önfeledt mosolyra nyílik szét és az ajkon, mint valami forrásból buggyanna ki a leány ajkát elhagyó önfeledt sóhaj.

- Péter!

Az anya szeméből is kibuggyan a könny.

Óvatosan lehajol és egy csókot lehel az alvó leány fejecskéjére.

Halkan, óvatosan megy ki a szobából és közben arra gondol, hogy abban a nagy könyvben, amire "sors" van írva, úgyis minden meg van írva és ami abban benne van, azt ember el nem kerülheti. Érdemes hadakozni ellene?

Déltájban ébresztették fel őt.

Ahogy elkészült önmagával és környezetét is rendbe hozta, máris indult a kórtermekbe. Az első útja a kis kórterembe vezetett. A férfi ágyán egy asszony ült. Csinos, fiatalasszony. Minden bizonnyal a beteg felesége. A szép arc most sápadt volt, de nem látszott rosszkedvűnek. Csak a gyakorlott ápolónő szeme vette észre, mily óriási önuralmába kerül ennek a nőnek most nyugodtan maradnia, milyen nagy önmegtartóztatás, micsoda emberfeletti fegyelem kell, hogy ez a nő könnyeit visszafojtsa.

Közelebb megy és ő is nézi a beteg arcát. Csak nézi, nézi és ő a gyakorlott szemű ápolónő is csak nehezen értette meg, hogy akit néz, halott. Ujjaival lassan behunyja a halott szemét, lehúzza annak szempilláit.

Az asszony, a feleség csak nézte szenvtelen márványarccal a halott férfi arcát. A hideg szem meg sem rebbent.

Az ápolónő halkan távozik. Felmegy lakásába és onnan egy kispárnát vesz elő. Egy kispárnát, amit még anyjától kapott és leánykorától mindig vánkosa mellé tett és leviszi a halott szobájába.

Az ajtót lassan nyitja ki. Nem tud továbbmenni, csak nézi, ahogy ez a szenvtelen, márványarcú nő zokogva simogatja a halott arcát, a halott száját szenvedélyesen megcsókolja.

Amikor észreveszi az ápolónőt, arca ismét merev lesz, márványszerű. Hidegen biccent és kimegy a szobából.

Az ápolónő utánanéz. Az asszony nem jajveszékel, nem sír. Biztosan nem sír addig, amíg egyedül nem lesz. Ő, aki annyi szenvedő embert látott, őszinte csodálattal nézett a távozó asszony után.

Hiába az élet ilyen. Ott kell helytállni, ahová az embert az élet állította. Lassan, óvatosan kiveszi a halott feje alól a kórházi párnát és saját párnáját teszi a fej alá, majd könnyel a szemében kivonul.

Szerdahelyi a nagyirodán van. Már ő is többször volt kint a baleset helyszínén. Nemcsak főnökét látogatta meg, hanem az ottani munkából, szervezésből is kivette részét. Az egyik biztonsági megbízottal Dorogon is járt már. A mentéshez szükséges felszereléseket vették át. Az átvett tárgyakat jegyzőkönyvezni kellett, nehogy később, ha elmúlt már minden baj, vita támadjon a két bányavállalat között.

Most főnöke szobájában ült, annak hatalmas íróasztala mellett. Lassan megszokta már a szobát és megismerte a szobában körkörösen körülrakott könyveket. Olyan volt ez az iroda, mint egy könyvtárterem. Az igazgató nem egyszer élcelődött is főnökével, bár mindig jól megértette egymást a két ember.

Szerdahelyi, bár még oly tapasztalata nem volt, mint annak, aki már hosszú éveket töltött a bányánál, már elég sokat tanult ahhoz, hogy tudását, szakismeretét hasznosíthassa. Tudta, hogy nagyon kell most a bányászoknak a segítség, de tudta azt is, hogy e bánya majdnem egy országról gondoskodik. Ha saját bányájuk, trösztjük, valamint a pécsi szénbányák, a Dorogi Bányaművek megállnak, de ha a termelés csak a tatabányai szénműveknél is lelassul, megérzi az ország. Leállnak a gyárak, nem termelnek az üzemek. Sajnos úgysem tudnak még mindenhová szállítani. Mennyi perben csak azért kellett eljárnia, mert nem tudott a bánya szenet adni. Hiába volt a szállítási szerződés, a minisztérium, annak Bányászati Értékesítési Igazgatósága, a Bűvös BIG, a megrendeléseket rangsorolta. Szüksége volt a szénre a papírgyárnak, szüksége volt a szénre a cementműveknek is, a babakocsit gyártó vállalatnak, a cipőgyárnak, de ha az erőművek nem kapnak szenet, nem lesz villanyáram, további gyárak sorának kellett volna leállnia. Ezért jelentett igen nagy gondot a "BIG"-nek, hogy a sok-sok igényt rangsorolja.

Ahhoz, hogy a bánya dolgai is rendben menjenek, sok-sok szerződés kellett. Szükség volt fára, acélra, gépekre, berendezésekre és egyéb rengeteg anyagra amiket biztosítani kellett. Nemcsak a munkafegyelem biztosításából áll a munkafeltételek megteremtése, hanem számtalan egyéb tényező megfelelő felhasználása is szükséges, ami a termelést biztosítja. Ebből most rá is komoly rész jut.

Ezért alig volt pihenője, így most alig járt Tatára, legfeljebb a tárgyalásokon jelent meg, de ideje kajakozni nem volt és arra sem maradt ideje, hogy az ügyvédhez járjon.

Most is egy nagy aktacsomó feküdt előtte, amikor kopogtak az ajtón. Kovács lépett be.

Szerdahelyi igen nagy örömmel ugrott fél. Már régóta nem látta barátját, aki úgyszólván minden idejét a bányánál töltötte.

- Mi van veled Péter? Már azt hittem nem élsz, vagy már Te is lent maradtál a bányában?

- Majdnem úgy is volt. Utánunk leszakadt a főte, de szerencsére kis darabon. Így az omlást könnyen el tudták távolítani és az ácsolatot megigazították. Hiába, a földben sok minden meg van bolygatva. A bánya nem életbiztosítás. Egy embert a főte agyon is nyomott. Az alsótestét nyomta szét a lezúduló szén. Be is szállították a kórházba, de úgy mondták, hogy meghalt. Két gyermek maradt utána.

- Már a negyedik nap, de meddig fog ez még tartani?

- Azt még nem lehet kiszámítani. Az omlás több helyen történt, több tárna is beszakadt. Hogy hol, merre vannak, akik lent maradtak, nehéz kiszámítani. Lehet, hogy a mentés még több napig is eltarthat.

- Óh, így mire rájuk akadnak, már régen nem élnek.

- Lehet, de éppen azért teszünk meg mindent, hogy minél gyorsabban odaérjünk.

- Ez nagyon nagy gond, de mit szólnak az anyák, a hitvesek?

- Ez itt bányaterület. Itt mindenki tudja, hogy aki a mélybe megy, az eljegyezte magát a halállal, csak az a kérdés, hogy ő mikor akarja az esküvőt. Sajnos tudta ezt a 13 bányász is, de tudták azok hozzátartozói is és ezért várnak sajgó szívvel, de igen nagy türelemmel.

- Sajnos ezt tudják Eszter szülei is - jegyezte meg halkan Szerdahelyi. Kovács arcán fájdalmas vonaglás futott végig. Ezt észrevette Szerdahelyi is és igyekezett más témára váltani.

- A közelmúltban egy történelemkönyvet olvastam. Bennünket jogászokat is érdekel a történelem, hiszen egy jogintézményt akkor tudunk igazán megérteni, ha keletkezése körülményeit ismerjük. A jogtörténetnek is az a célja, hogy feltárjuk a régi korok emlékeit.

- Na most milyen korban élünk - vetette fel Kovács. - Nehéz lenne meghatározni, ahhoz, hogy igazán minősíteni tudjuk ezt a kort, történelmi távlat kell.

- Én tudom, - szólalt meg a kis titkárnő. A két férfi meglepetten nézett rá.

- Most a kávékorszak van, korábban a teakorszak volt!

Ezen mindhárman jót derültek.

- Mennyire igaza van Marikának - replikázott Szerdahelyi. - Most már nem lehet olyan helyre bemenni, ahol nem kínálnák kávéval az embert.

- Feri, annyira lenne kedvem sétálgatni és elbeszélgetni. Elkísérnél?

- Szívesen. Nekem is jót tesz, ha egy kicsit kiszellőztetem a fejemet. Eléggé fáradtnak érzem magam.

- Sajnos én is - jegyezte meg Kovács.

Valóban látszott a mérnök arcán a fáradság. Ez a kissé kerekded arc meg eléggé megnyúlt. A szemek alatt kék karikák voltak és az egyébként fiatal arcon kisebb ráncok vonultak végig. Mozgása sem volt olyan rugékony, mint máskor. A jó megfigyelő látta volna rajt, hogy ez az ember nemcsak fáradt, hanem kimerült is.

Igen jól esik ilyenkor egy kis baráti beszélgetés, mert nemcsak alvással lehet magunkat kipihenni. Néha a lélek megnyugvása többet ér.

A szokott útvonalon, a templom mellett haladtak a park felé.

- Ez így még, mint vadon is szép, milyen lesz majd igazán parkosítva? - jegyezte meg Szerdahelyi, amikor a kis ligethez értek. Szerdahelyi és Kovács meggyőződése szerint a művelődési házat és a fedett fürdőt elválasztó park mellett ez talán a legszebb része Tatabányának. Nagyon szerették ezt a helyet.

A kis ligetben hamar találtak egy padot. Kovács szinte úgy huppant le a kemény deszkaülésre.

- Nagyon fáradt vagyok.

Szerdahelyi rápillantott. Valóban nagyon fáradtnak látszik ez az egyébként fiatal arc.

- Tudod, én most estem át a tűzkeresztségen. Eddig nem tudtam elképzelni, milyen érzés, ha valaki bentreked a bányában hétszáz méter mélyen - Szerdahelyi részvéttel nézett barátjára.

- Talán egy fél napig voltunk csak elzárva a külvilágtól, de ez a viszonylag rövid idő is olyan borzalmas volt. A kis lámpa csak alig pislákolt. Nem is mertünk nagyon világítani vele. Alig mertünk még megszólalni is. Számot kellett vetni a múlttal, fájdalmas búcsú volt Esztertől is. Az élet még előttem van és amikor úgy éreztem, hogy búcsút kell néki végleg mondanom, szörnyű érzés fogott el. Féltem, nagyon féltem. Nem tudtam, mikor zuhan újra a tető, amikor temet el bennünket végleg és azt sem tudtuk milyen mélyen szakadt be a tárna. Talán a legrosszabb volt, amikor láttam, hogy fejem felett a tető megmozdul és zuhant mellém a sok kő. Szörnyű volt a megreccsenő fa hangja. Gyorsan, szinte pillanatok alatt lezuhant a tető, de ez alatt a pillanat alatt szemem előtt végigvonult egész gyermekkorom. Láttam édesanyámat, amint fölém hajlik, játszottam pajtásaimmal, leckét mondtam fel az iskolában és szigorlatoztam. Mindezt olyan tisztán láttam magam előtt, mintha az egészet újra az életben éltem volna át.

Amikor nem zuhant több fekete, remegtem, reszketett a testem, olyan volt, mintha belsőm jött volna ki és valami belőlem eltávozott soha.

Az egyik ember, aki a nagyirodán adminisztrátor volt, földre vetette magát és ott jajgatott, a másik társa, aki most jött először a bányába, szinte üvöltött, érthetetlen, teljesen artikulálatlan hangon ordítozott. Én csak később láttam, hogy mások is vannak mellettem.

Ezután ismét vörös karikákat láttam, majd szikrázó csillagokat és úgy éreztem, hogy valaki vas kézzel szorítaná össze idegeimet és szörnyen rángatná. Egy erős hangra tértem magamhoz. Valaki szörnyen káromkodott.

- Ki lehetett az? - kérdezte Szerdahelyi.

- Az, aki leányának Szőke Pista udvarol.

- Most már tudom. Az a raplis vénember?

- Nem raplis az, az egy nagyon bátor ember.

- Nem félt?

- Én is kérdeztem tőle később.

- Mit mondott?

- Azt mondta, hogy "fél ő nagyon, aki nem fél, annak az idegrendszere nincs is rendben, de ő most ezzel nem ér rá foglalkozni".

Leültetett maga köré bennünket és úgy kezelt minket, mint valami taknyos gyerekeket, bár ez akkor igen jó volt, valahogy megnyugtatott minket. Amikor mi a félelemtől reszkettünk, hiszen ilyen helyzetben még nem voltunk a föld alatt, jól esett hallani a hideg, nyugodt hangot.

- Az valóban ilyenkor nagyon megnyugtató lehet.

- Te, és hogy ismeri a bányát! Úgy mondta el helyünket, mintha térkép lenne a kezében. Én mérnök vagyok, de akkor jöttem rá igazán, hogy milyen keveset tudok. Az öreg úgy beszélt, mintha statikát tanult volna, mintha számítógép lenne mellette, ami be van programozva. Még az általunk sem ismert rengeteg tényezőt, a bánya kőzetösszetételét, a kőzetek fekvését, a belül nem látható külső dombvonulatokat, a hegy és a mélység üregeit, a kivájt vágatokat, a bánya vízrendszerét és még nem tudom mi mindent. Úgy sorolta, mintha könyvből olvasná, amit még én sem ismerek és elmondta, hogy mindennek hatására hogyan alakulnak a bánya konkrét belső erőviszonyai, hogyan születik meg az óriási nyomás, hol kell erősebb biztosíték, erősebb ácsolat.

Az öreg szinte megjósolta, hol várható még omlás. Nem engedett el bennünket az omlás helye mellől, pedig úgy gondoltuk, hogy ott fog tovább omlani a bánya. Igaza volt, mert ha tovább megyünk, éppen ránk omlik a főte. Én örökké hálás leszek neki. Ezt az embert megszerettem, úgy, mint akit veszélyben lehet megszeretni igazán. Olyan rendes, igaz szívű ember.

- Nem tudom, hogy azt a gyereket meg miért gyűlöli?

- Én sem, de bizonyára nyomós oka lehet rá, de amióta őt lent láttam, azóta bármit tesz is, mindig becsülni és tisztelni fogom és mindig megteszek érte mindent, ami valaha is tőlem telik.

- Gondolom, szeretnéd, ha nagyon boldog ember lenne?

- Éppúgy kívánom neki, mint magamnak. Csodálatos ember, - röppent ki ismét Kovács ajkáról a szó. - Soha nem fogom elfelejteni. Most már értem, miért van oly sok virág a bányászok sírján, azok sírján is, akik nem kaptak díszsírhelyet.

Szerdahelyi nézte barátja meggyötört arcát. Igen erős megrázkódtatás érte. Ezt valóban csak az tudja megérteni, aki már lent volta bánya mélyén, 3-400 sőt 700 méterre a föld alatt és úgy, hogy teljesen elzárva a külvilágtól és szembe kellett nézni a nagy vigyorgóval és azzal a tudattal, hogy a párviadalban ő lesz a győztes.

Igen, a fiatal szervezet ki fogja heverni ezt a nagy megrázkódtatást, de az nyomtalanul soha nem múlik el, mint a fába a szú, úgy belerágja magát az idegekbe. Olyan lesz az ideg tőle, mint a megrágott levél, vagy a megrágott növény szára. Ez a bánya. Aki vele házasságot köt, annak tudnia kell, hogy a halállal jegyezte el magát és ha baj van, akkor a nagy kaszással irgalmatlanul és kikerülhetetlenül szembe kell néznie és a kérdés csak az, hogy ki és meddig állja a félelmetes tekintetet.

- Tudod, még egy fájdalmas dolog történt velem. Nem folytatom, ha zavarlak vele, de úgy érzem, ma ki kell öntenem mindazt, ami bennem van, különben megőrülök.

- Öntsed csak ki nyugodtan szívedet, én mindig szívesen hallgatlak.

- Tudod, a kimentésem után ma reggel behivatott a kórházigazgató főorvos.

- Eszter apja?

- Igen.

Szerdahelyi szeme kerekre tágult.

- Igen, dr. Fenyvesi kórházigazgató főorvos.

- Na és miért? - kérdezte őszinte érdeklődéssel és aggódva Szerdahelyi.

- Én sem tudtam, de amikor szobájában felkerestem, nyomban bevitt a vizsgálóba, ott tetőtől-talpig megvizsgált. A szemeimet nézegette. A kezemet ki kellett tartanom. Nézegette, hogy nem remeg-e? Behunyt szemmel kellett végigmennem a szobán, majd kis kalapáccsal a térdemet kopogtatta. Rendkívül alaposan átnézett. Azután a laboratóriumba küldött. Vért, vizeletet, mindent vettek tőlem. Már meg is akartam szökni. Mindenképpen bent akart tartani.

- Te miért nem maradtál bent?

- Nem tudtam volna bent maradni. Míg mások a föld alatt vannak, én maradjak bent, amikor semmi bajom.

- Milyen volt az orvos?

- Úgy viselkedett, mint aki segíteni akar, ha korábbról nem ismerném és nem tudnám, hogy milyen szívvel viseltetik irányomban, még azt hittem volna, hogy segíteni akar, aggódik értem, de közben olyan hidegen nézett rám és vizsgált, mintha tárgy lennék.

- Az még nem lenne baj. Az ügyvédnél is az a jó, amikor hideg tárgyilagossággal nézi az ügyvéd az ügyet.

- De ennyire hidegen, ennyire szenvtelenül, amikor én a leányát kimondhatatlanul szeretem?

- Hm - erre Szerdahelyi nem tudott mást felelni. - Na és hogyan jöttél el?

- A leghatározottabban kijelentettem, hogy nem vagyok hajlandó bent maradni, míg mások lent vannak a bánya mélyén és már jöttem is ki a rendelőből. Az orvos még utánam szólt - Ahogy maga gondolja. - Úgy láttam, mintha elmosolyodott volna.

- Na de menet közben találkoztam a feleségével is.

- Természetesen rendesen üdvözölted?

- Nem, illetve alig. Amikor felhevülve jöttem ki a vizsgálóból, majdnem beleütköztem. Alig tudtam zavaromban mit mondani. Ő is mosolygott.

Szerdahelyi ismét csak azt mondta - Hm.

- Tudod, olyan szép lehetne ez az élet, de én mégis annyira el vagyok keseredve. Boldog lehetnék és mégis olyan vagyok, mint egy kivert kutya! - Kovács arca sírásra torzult.

Szerdahelyi ezt nyomban észrevette, de tudta, hogy ez az egyébként igen erős idegzetű, kemény ember most érzékenyebb, hiszen igen szörnyű megpróbáltatáson esett át. Idő kell, míg idegei megnyugosznak, míg kipiheni magát. Talán igaza volt az orvosnak, hogy őt bent kívánta tartani.

Kovács most hirtelen felugrott a padról.

Szerdahelyi meglepetve nézett rá, de látta barátja arcán azt a feszültséget, amit az időnek kell onnan letörölni.

Nem szólt semmit, csak belekarolt barátjába.

- Én melletted maradok Péter! Irántad igaz barátságot érzek.

A mérnök átölelte barátját, majd ő is igaz barátsággal szorította meg a kezét.

Szerdahelyi közben arra gondolt, itt nem elég valakit csak jól megérteni, felfogni ami körülötte történik, hogy azt valóban átérezni tudjuk, a valóságban kell átélni. Amikor erre gondolt, hirtelen megborzongott.

Átélni mindezt? Azt a szörnyűséget, amiben ennek a fiatalembernek és a többieknek része volt? Látni, hogy zuhan a tető, hirtelen számot vetni az élettel? Érezni, hogy itt a vég, hogy nincs tovább? Szempillantás alatt búcsúzni szeretteinktől, mindenkitől, éspedig véglegesen, mindenkitől, aki kedves volt nekünk? Igen, ezt valóban át kell élni, hogy érezni lehessen. De milyen áron, ilyen szörnyű emlékekkel a hátunk mögött?

Mennyire kiszámíthatatlan az élet. Az egyiknek, bár igen sokan közülük nem érdemelnék meg, boldog, harmonikus élet jut osztályrészül, míg másoknak, bár igen sokat küzdöttek érte, csak sivár, kietlen élet jut, és néha a szenvedések kelyhét is maradéktalanul ki kell üríteniök.

Lehet ezen valaha is változtatni?

Az uszoda mellett mentek el, majd lefelé Galla felé. Elhaladtak a temető mellett. Kovács megállt és a temető felé fordult. Alig hallhatóan mondta: - Mennyit gondoltam rá.

Szerdahelyi ugyancsak nézte a temetőt. Milyen szépek ezek a sírok. Ezzel fejezi ki az élő, a küzdő ember a volt élettársa iránti megbecsülését. Bármilyen szépek is ezen sírok, bármennyire is szépen fest a gránitba vájt aranyló név, az igazán csak akkor van megőrizve, ha a szívekben él tovább. Ez a kis zárt társadalom, amelyet eggyé kovácsolt a veszély, tudja igazán megőrizni hősei emlékét. Itt megbecsülik a hős katonát és különösen is szívükbe zárják, ha az a munka frontján esett el. Egyre többen vannak az elesett katonák. Ugyanolyan hősök ők, mint az az édesanya, aki megtört szívvel jár ki nap mint nap a temetőbe és soha el nem múló emlékezéssel, igaz anyai és hitvesi szeretettel öntözi a szeretett gyermek, férj sírján az emlékezés virágait.

- Menjünk Feri! Most már késő van. Neked is ki kell menni az állomásra.

Ferenc hat órakor már ott állt Tatabánya állomásának hosszan kígyózó betoncsíkján és mélyet sóhajtott, amikor meglátta a nagy 4.24-es mozdony kibukkanó orcáját és füstöt okádó kéményét és hamarosan az ablakon kihajló leányt.

A leány, amikor leugrott a vonatról szép volt, nagyon szép, gyönyörű. Csodálatos mosoly ömlött végig arcán, ragyogó fogsora vakítóan villant ki a két, természettől gyönyörűen rajzolt ajkak közül. Csak a szemek alatt volt valami kis feketeség, amit a gondosan felrakott púder sem takart el, az álmatlan éjszakák bizonyítéka.

- Feri! Végre látlak! - sóhajtott a leány.

Ebben a sóhajtásban volt valami, valami igen mély vágyakozás, valami el nem titkolható forró kívánság.

A férfi szíve is megbizsergett. A leány fekete haját kissé meglobogtatta az enyhe szellő, a szemek, az egyre feketébbé váló szemek, a két fekete gyémánt egyre csodálatosabban fénylett.

Amint az aluljáróba értek, a leány nem tudta megállni, szerelmesen a férfihez dörgölőzködött. Amikor a régi ház elé értek, a vendégszobák ajtaja elé, a leány nem tudott megállni, valami vonzotta ellenállhatatlanul. Szerdahelyi ment utána.

Amikor a szobában voltak, a leány átölelte a férfi nyakát és szerelmesen hozzásimult. Mintha a lelkét akarná a férfi testébe átültetni, oly szerelmesen, olyan igazi odaadással, halálosan mély szerelemmel és vulkáni szenvedéllyel csókolt a férfi szájába.

Szerdahelyit elkapta a lüktető érzelem, a szilaj férfiszenvedély. Annak hatására ölbefogta ezt a csodálatos leányt és odavitte az ágyra.

A leány nem feküdt le. A férfi előtt térdre rogyott, átölelte annak lábait és fölnézve a férfi arcába, eddigi élete minden érzését, fiatal élete minden szenvedélyét összesűrítve súgta a férfi felé: - Szeretlek, mindennél jobban szeretlek, Ferenc!

Ezen a csodaszép leányszemen könny jelent meg és az átkaroló kéz az összekulcsolt lábat még egyszer izzó szenvedéllyel szorította meg és a leány kiment a szobából.

Szerdahelyi lenyűgözve állt és nézett a távozó leány után és sokáig nézte a becsukott ajtót is. Olyan ajándékot kapott ettől a gyönyörű leánytól ami sokkal értékesebb, mint a havasi gyopár, amit férfi életében talán soha nem kap meg.

Csermenka felpillantott a főtére. Nem omlik-e tovább és futva igyekezett az új "kistárna" felé. Amint odaért, megállt. Nem ment be nyomban az új kis alagútba. Várt, nincs-e további omlás. Most ő itt a felelős, neki kell kimentenie ezeket az embereket, akik kizárólag benne bíznak, akiben a megmentőt látják és akinek kell, ha ez egyáltalán lehetséges, meg is mentse őket.

Itt most nincs helye a forróvérűségnek, megfontolatlan cselekedeteknek. Senkinek sem segíthet akkor, ha idő előtt beugrik a kistárnába. Tapasztalt keze végigsimított az ácsolaton, megtapogatta az ácsolat összeeresztéseit és utána lassan haladt tovább.

Erős, szennyes por csapta meg arcát, betömte orrát, szemét. Köhögni kellett, megpróbálta visszatartani.

Megállt egy kicsit, de menni kellett, menni előre... Talán meg tud valakit menteni. Nem figyelte, ki ment a keskeny alagútba, és hányan voltak bent, ő saját veszélyes munkájával volt elfoglalva és végsőkig felajzott idegekkel, rendkívül feszült figyelemmel csak arra a darab fára figyelt, amit az ácsolatból húzott ki. Ekkor hallotta a recsegő robajt. Rendkívüli önuralmának volt köszönhető, hogy a váratlan zaj hatására nem rántotta meg a fadarabot, mert akkor már soha nem jöhetett volna ebbe a kis alagútba.

Valami puhának ütközött. Megtapogatja.

Ruha, nyak, fej. Tovább tapogat. Ismét ruha, nyak, fej. Valószínűleg össze vannak szorulva. Óvatosan kell meghúzni az egyiket, nehogy bedőljön a fa, beomoljon a főte, hiszen azt csak pár fa és kisebb deszka tartja.

Igen, sikerült. Az egyik ember már kijjebb van. Már hallani a sóhajt. Lassan húzza kifelé. Lassan, óvatosan. Na még egy méter, még... még egy pár centi. Most kint van. Le is fekteti a földre, a tárna aljába. A föld piszkos, mocskos, sáros, vizes, de föld, ahová feküdni lehet.

A bányászlámpát fölé emeli. Igen, ő Szőke. Nem sérült meg, de a váratlan omlás elkábította. Most bújik ki a másik az alagútból. Igen, ez a német, a "mérnök".

- Jön-e a másik?

- Azt hiszem meghalt! - nyögte a kis mérnök. Mintha koporsóból jött volna a szó.

- Mi történt?

- Talán túlzottan spóroltunk a fával és a lengyel előtt a szén újra beomlott - préselte ki szájából a szót a német.

Mellettük árnyak, szobormerev arcok. Nem hallatszik egy szó sem. Nincs nyögés, nincs jajveszékelés, nincs egyetlen hang sem, csak csend, síri, mély csend, amilyen lehet egy bánya mélyén, ahol még nem recseg a fa, nem zúdul a víz és még nem robban a metán.

Csermenka is várt, várt egy jó ideig és utána halkan csak annyit mondott: - Menjünk, megnézzük!

Ismét ő ment be az "új tárnába", a szűk kis alagútba és ismét lassan tapogatva minden összeeresztést, minden tartófát gondosan megsimogatva egyre melyebben eltűnt a nyílásban.

Csak Szőke József ment utána, ő is lassan, megfontoltan.

A szénpor már lassan leszállt rátapadva az ácsolatra, újra betakarva ezeket a sok-sok évet megélt bányafákat.

Tapogatva ér el az omlás széléhez. Tapogatja a szenet.

- Ez egy fej. Itt van a törzs, derékig megvan, valamivel a bordák alatt. A többin szén van, a leomlott szén.

Fájdalmas, artikulátlan hang.

Csermenka úgy érezte, mintha beléje hasított volna a fájdalom.

Óvatosan veszi le darabonként a szenet. Vigyázni, nem lehet meghúzni. Most ismét óvatosan, nagyon, nagyon óvatosan. Lassan kell szedni a szenet, vigyázni, hogy ne zuhanjon tovább, hiszen eltemeti teljesen a szerencsétlen, az óriási fájdalomtól sikongó embert.

Csermenka a kiáltozáson kívül nem hall más hangot, csak háta mögött Szőke ziháló lélegzetét. Talán hallják a nyögéseket, fájdalmas kiáltásokat hátrább is, de a hang nem jön vissza, pedig ők is úgy érzik a fájdalmakat, ahogy rajta is végigvonaglik minden kiáltás.

Guggolva tudja csak a szenet kiszedni, a keskeny alagútban alig tud fordulni. Darabonként adja hátra Szőkének a szenet. Csak óvatosan, csak vigyázva és különösen ügyelve, hogy a sötétben a nagy részben az omlás alatt lévő testet meg ne rántsa, hiszen könnyen leszakadhat a lába vagy egyéb testrészei. Nem tudni, a törmelék mennyire nyomta meg.

- Fő, hogy még él! Él! - mondta kissé hangosan.

Szőke megértette és ő is tovább mondta. Hamarosan tudták valamennyien. Itt nem lehetett csákányt vagy lapátot használni, egyenként tapogatva kellett leszedni a szenet. A keskeny helyen alig-alig lehetett megfordulni, így a törmelék eltávolítása a sérült emberről igen nehezen ment. Csermenkának sokszor meg kellett törölnie verejtékező homlokát. Vigyáznia kellett arra, hogy meg ne induljon ismét a szén, mert akkor a tehetetlenül vergődő, óriási fájdalmakat viselő, magatehetetlen embert teljesen eltakarja a törmelék és megmentésére nincs semmi esély. Ilyen keskeny helyen Csermenka sem tudott volna menekülni, hiszen a lezúduló törmelék, olyan mint a lávafolyam, elsodor mindent és mindenkit, aki útjába kerül.

Úgy érezte sikerült a testről leszedni a szenet és körülötte is eltakarítani. Megfogta a bányász vállát, de az fájdalmában nagyot kiáltott. Csermenka úgy érezte, mintha kalapáccsal a szívére ütöttek volna, Felnézett a tetőre. Nem látott semmit. Sötét volt. Tudta, hogy a szénfal ismét megindulhat és őt is maga alá temetheti. Nem törődött vele, óvatosan megkerülte a kis embert és a lábát fogta meg. Majd kiáltott Szőkének, hogy lassan emelje a sérült vállát.

Szerencséje volt, nem omlott a főte. Nagyon lassan, óvatosan hozták ki a keskeny alagútból a kis embert. Az alagút bejáratánál sorban álltak már a bányászok, és amikor meglátták vagy inkább megérezték szenvedő társukat, valamennyien lehajtották fejüket.

Csermenka és Szőke a tárna oldalfalához vitték a szerencsétlenül járt bányászt és óvatosan lehelyezték a földre.

Az egész alteste szét volt roncsolva a szegény embernek. Csoda, hogy még élt. Szörnyű fájdalmai lehettek, felső teste vonaglott a fájdalomtól.

A német, a "mérnök" ölébe vette a vonagló ember fejét és magához szorította, mintha minden barátságát ebbe a szorításba akarta volna belesűríteni. A két fiú távolabb állt. Most közelebb merészkedtek. Könnyes szemmel nézték a bányász haláltusáját. Az idősebb még közelebb megy. Szemében részvét, a teljes azonosulás csillog. A szemekben lassan felszárad a könny, a szájszögletekben megjelenik egy vékony, kemény vonal és a szemek már hidegen csillognak, az elszántság villogott bennük. Ezek a szemek most már felnőtt, érett embereké lettek, a halál edzette meg őket.

Csermenka közelebb tartja a lámpát a sérült ember arcához. Az most már nem remeg. A szénporos arc kisimult, a két szem, mintha körbejárna a tárna falán, aztán már csak mereven egy helyre néz, az többé már nem mozdul meg.

Zokogás rázta meg a mérnök, a német testét.

Aztán csend lett, mély fájdalmas csend. Hosszú ideig senki sem szólalt meg. Ezek az emberek először önmagukban temették el bajtársukat.

Amikor már hosszú idő telt el, szólalt meg Csermenka.

- Nem tudjuk, hogy valaha is megadhatják néki, de mi még életben vagyunk, nekünk kell megadni a végtisztességet.

Egy csákányt ragadott fel és nem messze a halottól egy kis árkot kezdett vájni a tárna földjébe. Nem nagyot és nem mélyet, csak annyit, hogy a halott beleférjen.

Majd amikor elkészült az egyszerű nyugvóhely, a halottat lassan, óvatosan beletették. Pár deszkát raktak rá, utána ezt a kis hevenyészett sírt letakarták szénnel, azzal a szénnel, amiért a lengyel bányász az életét adta. Az a síron gyémánttá vált.

Ennél nyugodtabb, csendesebb helye nem lesz. A bánya művelése minden valószínűség szerint befejeződött. Oly kevés volt már a szén, hogy ezért nem volt érdemes a beomlott bányákat újra tisztítani. Itt marad a sír örök időre a hegy gyomrában.

Építettek már halottnak emlékművet, piramist, de egy ilyen csendes örök nyughely, 700 méter mélyen a föld alatt csak az ilyen becsületes, a munka frontján elesett hősöknek jut osztályrészül.

Elkészült a kis kereszt is, a német saját kezével készítette.

Tizennyolc bányász állta körül a sírt és tizennyolc bányász ajkáról szállt fel egyszerre a "szerencse fel" régi bányász nóta most igen szomorú dallama. Az szép volt, meghatóan szép, hiszen igen mélyről, egészen a szívük mélyéről jött. Ennél szebb temetés még nem történt, hiszen a halálra ítéltek adták meg társuknak a végtisztességet.

A bánya udvara valóban olyan volt, mint egy felzaklatott méhkas. Telis-tele volt futkározó emberekkel. A látszólagos rendetlenség azonban céltudatos tevékenységet takart. A sok ember meghatározott rend szerint közlekedett, a szállítás is kimért pontossággal történt. Mindenki csak annyit tett, amennyi feltétlenül szükséges volt, de azt szinte mértani pontossággal és teljes hozzáállással tette.

Aki ma itt volt, az előtt csak egy cél lebegett. Segíteni a bajbajutottakon, felhozni azokat az embereket, akik most 700 méter mélyen, a bánya poklában, kemény harcban az elemekkel vívják kemény küzdelmüket saját és társaik életéért. Ők ezt a csatát részben fent vívják meg, de részben ugyanolyan mélyen a föld alatt. Senki nem tudja, érte jön-e a nagy kaszás, hogy megéri-e a holnapot, hiszen a bányamentőnek sem könnyű a dolga, ők is sokszor, igen drága árat fizetnek, sőt a legértékesebbet, az életüket áldozzák fel a munka szent oltárán. Akkor mennek le, amikor lent lobog a tűz, recseg a fa, szakad a főte, omlik a bánya, amikor a halállal kell farkasszemet nézni és eljátszani a félelmetes játékot, a ki kit győz le, a halál az embert, vagy az ember a halált. Oly harc ez mint a csatatéren. Itt is lángol, ég a bánya, izzik, szikrázik a szén, itt is pokoli a füst, itt is elevenen sülhet meg az ember, itt is a poklok kínja vár. Új csatára hív a halál és ezek az emberek megértették a hívó szót és mennek a hívásra, mennek zokszó nélkül. A kas mindig tele van elszánt arcokkal, a bajvívásra indulókkal. Elszánt, gránit arcú emberekkel, akik szemében is lobog a tűz. A kas liftje csak száll lejjebb, egyre mélyebben, szinte a poklok fenekére szállítja az embereket.

A lift nemcsak lefelé száll, felfelé is jön és hoz embereket. Azok arca is olyan mint a gránit, a barázda márványba van vésve, csak a szemek fáradtak, szörnyen kimerültek, de titkot sejtetőek, hiszen ők már ismerik a poklok titkát.

Az öltöző is tele van. Bányászruhákat vesznek fel és vetnek le, bányászlámpát adnak ki és vesznek át, és spriccel a zuhany is, lemosva a szénport, ezt a csodálatos púdert, mely eltakarja az arc sápadtságát, a szemek alatti mély árnyékot, a kialvatlanság áruló nyomait. Ilyenkor, amikor a púder lejön, látni meg, hogy az arc mennyire kimerült és a fiatal arcokra is mély barázdák vésődnek be órák alatt.

Az irodán ugyancsak nagyüzem van. Ott is állandó a forgalom. Az emberek cserélődnek, a főmérnök és az aknász ritkán van fent, ők is leszállnak a bánya mélyébe. Saját szemükkel akarják látni, hogyan megy a munka, hogy halad az új tárna, hogy készül az új ácsolat. Szilaj türelmetlenséggel várják ők is, mikor nyílik meg végre az a mély torok, melyből, ha támolyogva is, ha összegyötörten is, de jönnek ki azok az emberek, akiket majd oly forrón ölelnek magukhoz, akik meglátása emberfeletti boldogságot jelent nekik is.

Most fent van a vén aknász. Pár perccel ezelőtt még egy székben ült, teste a falnak támaszkodott, míg két keze ernyedten lógott mellette. Halálosan kimerült volt ez a szívós test. Gazdája három napot töltött lent a mélyben, ahol nem volt pihenés, csak munka, munka, túlfeszített szörnyű munka. Nemcsak irányított, hanem maga is elvette a csákányt bányásztársaitól és hajtotta a vágatot. Sokszor úgy rángatták vissza, mert nem várta meg, míg az ácsolat kiépül. Valami űzte, hajtotta a bent rekedt bányászok felé. Bár többször mondogatta, hogy azért a taknyosért nem lenne kár, ha bent maradna, de ezt senki nem vette komolyan.

Érdekes volt látni ezt az arcot, mint tér vissza benne az élet.

Fáradt, kimerült volt az arc, hiszen a rövid álom nem jelentett igazi pihenést, de amint a szem hozzászokott a világításhoz, a fényhez, az arc ernyedt vonásai is visszarendeződtek, az arc erélyt jelző vonásai még élesebbé váltak. Ez az arc korábban sem lehetett csúnya. Ha valaki csak most nézte, akkor is el tudta képzelni a fiatal, csinos, jóképű férfit, aki feszes tartású, jó kiállású és aki a vállakról leomló ezüstrojtokkal díszített bányászruhában megdobogtatja a nők szívét. Ez a tartás az idők folyamán sem vesztett feszességéből, az maradt szálfaegyenes, de az arc markánsabbá lett, a sima arcon redők jelentek meg, a kifejezés keményedett. Talán az élet cserzette is, mert nemcsak a kemény szénfallal kellett megbirkóznia, hanem az egyedüllét kemény csatáit is meg kellett vívnia. Egyedül nevelte leányát, nem volt segítség. Lett volna asszony is, szívesen jöttek volna a jóképű, határozott férfihez, de ő az egyetlen lányához érzett vonzalmat senkivel sem kívánta megosztani. Ezért maradt egyedül, de ezt érezte meg leánya is, és ezért is szerette apját rajongásig és ezért kellett Szőke Józsefnek oly sokat sóhajtania.

Aki belépett a szobába, nyomban megérezte, hogy az öreg felkelt. A főmérnöki szobában voltak, de az öreg olyan otthonosan mozgott benne, mintha a szoba sajátja lett volna. Ha a főmérnök nem volt ott, őt tartották az egyetlen vezetőnek. Tekintélye volt, tartottak tőle és tisztelték. Tisztelték azért is, mert akik mellette dolgoztak, általában élesszemű emberek voltak és a sokszor hidegen csillogó szemek mélyére láttak és ott érző szívű, embertársait megbecsülő, igazi embert fedeztek fel. Az öreg szigorú volt, de igazságos és ha igaza volt, azért szilárdan ki is állt, de nemcsak kiállt, hanem le is ment érte a mélybe is. Lement akkor is, amikor lángolt, égett a tárna és halálra ítélt embert kellett kimenteni.

Nyílott az ajtó. Szénporral hintett bányász lépett be és állt meg az aknász előtt.

- Most jöttél fel?

- Igen!

- Mennyire vagytok?

A bányász odament a térképhez és rámutatott arra a helyre, ahol a mélyben folyhat a munka.

- Itt!

- Hej, milyen messze van még oda? - sóhajtott fel az aknász és meg lehetett érezni, hogy szíve mélyéből száll fel e sóhaj.

- A váltás?

- Már mindenki lent van, folytatják a munkát.

Egy nagy teherautó berregése rázta meg a csendet. A kocsi az akna bejáratához farolt. Katonák ugrottak le róla, orosz katonák. Pillanatok alatt példás rendbe sorakozva álltak meg.

Az ablakból látni lehetett a gépkocsit és a katonákat is A vén aknász nyomban kiment a gépkocsihoz.

A hadnagy tisztelgett. Úgy látszik, ő lehetett a kocsiparancsnok. Intésére a sorból kiállt egy katona. Tisztelgett ő is.

- Én a tolmács vagyok.

A vén aknász nem tudta mit tegyen. A kezét szorítsa meg, de ott van a tiszt is. Inkább várt.

Megszólalt a hadnagy: - Én donyeci bányász vagyok, a társaim is dolgoztak már bányában. Hallottuk, hogy nagy baj van. Ez a csoport önként jelentkezett.

Az aknász mondani akarta, hogy ez veszélyes munka, de hirtelen eszébe jutott "Donyec". Nem szólt semmit, csak meghajtotta fejét.

- Hol kaphatnánk ruhát és felszerelést? - fordította a tolmács.

Az aknász már vitte is őket az öltöző felé.

Milyen egyszerű volt az egész. Ők csak annyit mondtak: - jöttek, itt csak azt, hogy: - jól van és máris mehetett a munka. Nem kellett sok szó, beszélt a tett.

Fogadás? Mire? Nem tudták ők sem, sem az aknász, hogy örömre vagy temetésre jöttek, de azt sem, hogy amikor felugrálnak a kocsira, ott lesznek-e valamennyien, hányan fognak hiányozni.

Amíg öltöztek, az aknász odasomfordált a tolmács mellé.

- Te tudsz magyarul?

- Magyar vagyok.

- Ők? - mutatott az aknász a katonák felé, akiket már senki nem különböztetett meg a többi bányásztól.

- Oroszok, de van köztük egy cseh és egy osztrák is. Ők olyanok, mintha testvérek lennének. Egyik a határ egyik oldalán lakik, a másik a másik oldalán szomszédos községben. Sógorok, vőtársak, egy testvérpárt vettek el. Együtt harcoltak és együtt maradtak most is.

- Üzentünk Donyecbe - szólalt meg a tiszt. A tolmács fordította. - Az aknász kérdően nézett fel.

- Kértünk egy fúrógépet. Az csak kis alagutat fúr, így gyorsan megy vele a munka. Már üzentek is vissza, hogy repülőgépen küldik. Remélem, mégsem lesz rá szükség.

Valamennyien készen voltak már.

- Ki fog bennünket vezetni?

- Én - mondta az aknász és büszkén kihúzta magát.

Volt ebben a mozdulatban büszkeség, valami olyan, ami nem igényel magyarázatot.

Együtt indultak a kas felé, hogy a lift őket is a mélybe vigye.

A bányászokat új szénfalhoz vitték. Itt nem az omlást kellett kitakarítani, hanem teljesen új vágatot hajtottak. Azt tervezték, hogy két V-betűszerűen kiépített régi tárnát, egy új tárnával kötik össze és a V egyik szárából kiinduló tárna a másik szár közepe felé ér be és így a régi, nagyobbrészt beomlott tárnát középütt osztja ketté. Innen jobbra és balra is egyaránt haladhatnak és így talán könnyebben elérhetik a bentrekedt bányászokat, ha életbenmaradásukra van még némi esély. Természetesen, a régi beomlott, vágatokat is hajtották, így több helyen ment a munka. Ehhez sűrű váltás is kellett, mert a munkának most igen gyorsan kellett haladnia. Mindenki, aki ráment a szénfalra, a kimerülésig dolgozott és utána váltották. Az ácsolat készítését többen végezték, ugyancsak azzal a céllal, hogy minél gyorsabban menjen.

Amikor a katonák ráálltak a szénfalra, a hadnagy ránézett az aknászra és csak annyit kérdezett: - Keresztbe?

- Igen, a másik tárnához igyekszünk becsatlakozni, valahol középen.

A tolmács szorgalmasan fordította a beszédet, de az ő kezében is lapát volt, ő ide nem álldogálni jött.

- Robbantás? - hangzott az újabb kérdés.

- Igen, milszekundumos.

Többet nem kérdezett, de tapasztalt szeme elárulta, hogy ebből a pár szóból is sok mindent megértett.

Amikor a hadnagy kezébe kapta a fejtőkalapácsot, az aknász kíváncsian várta, hogyan mozdul meg.

A fejtőkalapács táncolni kezdett. Az aknász tapasztalt szemmel nézte, hogyan mozog a kalapács, hogy hullnak alá a széndarabok. Ő is újra lapátot fogott és a szén ömlött a kaparószalagra.

Az orosz kezében jól mozgott a szekerce is és közben volt ideje mutogatni társainak, mit hogyan tegyenek fel az ácsolatra. Ide ereszkét, ide összekötőt.

A vén aknász csak nézte a gyors, mesteri munkát. Magában bizony arra gondolt, hogy elférne itt is egy-két ilyen oktató.

Újabb erők jöttek, kivették az aknász kezéből a lapátot is és folytatták a munkát tovább. A 30 kg-os szívlapát nem könnyű, de különösen nem akkor, amikor igen gyorsan kell forgatni. Meghúzza a kezet, feszíti az izmot és fárasztja a testet.

Az aknász körülnézett, hogy mindenhol annyi ember áll-e, amennyi kell. Több se kell, hiszen inkább a munkát akadályozzák. A szénnek folyni kell, a kaparó állandóan viszi és az omlik a tovatűnő csillékbe. A fa is kell és gyorsan kell, a munka egy pillanatra sem állhat meg. Most nincs szünet, most nincs pihenés. Aki elfárad, hátraáll a sorból, más lép a helyébe és megy a munka roppant erőfeszítéssel, míg csak bírja a szív és a tüdő.

Az aknász innen tovább vonul, a régi tárnához, melyből a beomlott kőzetet kell eltakarítani, és új ácsolatot készíteni. Itt sok a meddő is, hiszen nemcsak a szénréteg, hanem az egész főte beomlott.

Itt is kell a tapasztalt szem. Szem, mely látni tud, a tapasztalatokat át tudja adni. A munkát gyorsítani kell, gyorsítani.

A régi tárnánál is tapasztalt vájárok dolgoznak, akik értik a mesterség minden csínját-bínját. Kapják a fát és mindig tudják, miből, mennyit kell vágni, mit hová kell illeszteni, mit hogyan kell összeereszteni, fűzni, hogy az ácsolat minél szilárdabb legyen.

Az ácsolathoz tapasztalt kéz, tapasztalt szem kellett, azt képzett vájárok csinálták, de a lapátolásnál nem volt vájár, nem volt csillés, valamennyien egyformán dolgoztak, aki kidőlt a sorból, új lépett helyébe.

Az egyik bányász elkapja a másik kezéből a lapátot és dolgozni kezd. Társa dühösen megfordult. Az ütésre emelt kéz lehanyatlik, a bányász arcán meglepetés ül.

- Mi ehhez jobban értünk, Igazgató Úr - és visszaveszi a lapátot.

Csak most ismerték fel az igazgatót. Nem csoda, hogy eddig nem ismerték fel, az ő arcát is vastagon belepte a szénpor és szíve ugyanolyan mint a többieké, ugyanazokért dobog, hát hogyan lehetett volna felismerni?

Az egyik bányász odasúgja a másiknak: - Ő hozta ezt a vastag fát!

Nézték ezt a sovány embert, de ő nem vette észre őket, minden gondolata, csak a bent rekedt bányászok kimentése volt.

Megálltak a csillék. Az igazgató már ugrott is, az aknász alig győzte utolérni. Magában mondogatta is, hogy ez úgy megszokta a bányát, mint más a korzót. Nem ütköztek bele senkibe sem és a lift már ment is felfelé. Amint felértek, már ott volt a főmérnök.

- Mi baj van már megint? - kérdezte az igazgató.

- A drótkötél elszakadt.

- Miért nem cserélték ki?

- A legutóbbi szemle alkalmával alaposan megvizsgálták, azt mondták, még sokáig eltart.

- Hol van a szakadás?

- Az osztályozó előtt.

- Azonnal ide a kocsit, odamegyünk.

A kocsi gyorsan futott, oldalán kis horpadással.

Amikor odaértek, egy kis csoport állta körül a tartóoszlopot. Középen egy overálos ember, a szerelő. Pár ember, ugyancsak overálban, mellette térdelt.

Az igazgató kiszállt a kocsiból. Az emberek némán nyitottak néki utat. - Mi van itt?

- Lezuhant! Nem biztosította magát - mondta az egyik overálos.

- Miért engedték! - csattant az igazgató éles hangja.

- Ő volt a vezető, nem mertünk szólni.

- Vegyék tudomásul, hogy az óvórendszabályok betartásáért mindenki felelős. Mindenki köteles a másikat figyelmeztetni.

Az igazgató lehajolt a földön fekvő emberhez Az nyitott szemmel feküdt, nem volt benne már élet. Az igazgató szeme villámokat szórt, de rendkívüli erőfeszítéssel uralkodott magán.

- A mentőt már hívták?

Hirtelen maga is zavarba jött, "sajnos" már nem mentőre volt szükség.

- Igen hívtuk! Akkor még élt.

A mentőkocsi szirénázva jelent meg, de az ügyeletes orvos is csak a halál beálltát tudta megállapítani.

Újabb csapat érkezett, hogy a hibát el tudják hárítani, a mentési munkálatok zavartalanul folyhassanak.

Az igazgató szomorúan nézett a fekvő emberre és felsóhajtott. - Úgy látszik, nem kell a mélybe menni ahhoz, hogy az ember meghaljon.

Ez az ember ugyanazokért adta életét, akikért most mindannyian életüket kockáztatják. Ő is a munka oltárán áldozta fel életét.

A nyomasztó csend után, amilyen csak a 700 méter mély tárnában lehetett, lassan tértek magukhoz a bányászok. A megkövült fájdalom, mely ereiken, idegeiken végigvonaglott, annyira szűnt, hogy ismét a saját sorsuk foglalkoztathatta őket. Az a sors, aminek tudata a remény halvány sugarát lassan átadja a lemondásnak, a beletörődésnek, a fásultságnak, az egyre gyötrőbb kimerültségnek. A reményvesztett csapaton az elmúlás fájdalmas gondolata terítette szét sötét fátylát, izmaikban a túlerőltetés fájdalma hasított, amikor már a testnek a legkisebb mozdulat is nehéz, amikor a kezet, a fejet már csak az életösztön rugói irányítják. Élelem alig-alig volt már, a súlyos idegmegrázkódtatás taglózó hatását legalább az étel ellensúlyozhatta volna, legalábbis lassíthatta volna az elerőtlenedés folyamatát. Szörnyű, amikor bátor, tettrekész, harcos, magabiztos férfi lassan sorvad el, és kiszáradt testét önként nyújtja oda a nagy kaszásnak. A sivatagi vándor felett ilyenkor jelenik meg a dögkeselyű, aki éles szemével mohón figyeli, mint száll ki az emberből a lélek és mikor vághatja be az utolsót dobbant szívbe az éles, kegyetlen, marcangoló csőrt.

Itt ettől nem kell félni, itt nem lesz dögkeselyű, itt csak a kérlelhetetlen elmúlás van, lassú, szép halál. A bányásznak azonban az a legszörnyűbb! Tehetetlenül vergődni át a túlvilágra, az örök megsemmisülés világába. Inkább omoljon a főte, inkább égjen, lángoljon a tűz, inkább fulladjon bele a tárnában harsogva végigömlő vízbe!

Úgy látszik Csermenka is erre gondolhatott, mert egy erős sóhaj szállt fel:

- "Ne ily halált adj, Istenem."

Ilyenkor férfi, a férfi, amikor megmaradt erejével még uralkodni tud kimerült testén, amikor a bénuló karban határtalan szívósság rejtőzik, amikor a bányász súlyos fejtőkalapácshoz, szívlapáthoz szokott karja még ilyenkor is engedelmeskedik és teljesíti az akarat parancsát, azokat az utolsó utasításokat, amelyeket az életösztön parancsa diktál és a szeretteiért való aggódás követel. Ezért tudja a gyenge nagyanyó kimerült kezével órákig tartani unokáját és védeni határtalan életerővel a lezuhanástól, azért tud a kimerülten vánszorgó sivatagi vándor az éh- és szomjhalál küszöbén még vánszorogni, órákig vonszolni halálosan kimerült testét.

Csermenka lassan indult meg, inkább tántorgott. Arca kimerült, de szemében még ott égett az acélos elhatározás, ami sejtette, hogy ez az ember nem adja meg könnyen magát és ha kell egyedül viaskodik mindaddig, míg holtan nem rogy össze.

A példának csodálatos ereje van, mely erő rontani és javítani is képes, de az utolsó erőfeszítéshez is ad még cselekvő erőt. A példát látva a csapat feltápászkodott, és ment, mint egy ittas gárda. Támolygott. Ha valaki nappal, világoson látta volna ezt az agyongyötört kis csapatot, foszló ruhában, szénporral belepve, erőtlenül támolyogva, züllött bandának hitte volna.

Ez a széttört, agyongyötört csapat döntő többsége a jövőben bízó, kemény, harcedzett férfiakból állt, akik még így, halálra ítélve is kemény férfiak voltak, akik az élettel, de a halállal is a küzdelmet utolsó leheletükig veszik fel.

Szerencsére találtak is fát, így alig kellett rabolni. Különösen Csermenka örült, érezte, hogy az ő vasidegei sem bírnák már, ő is erejének végéhez érkezett.

Legalább valamit ehetnének, valami keveset. Egy kis erőre kaphatnának, ismét volna kitartás. Volt még valami kevés élelem és egy-egy korty víz, de az későbbre volt félretéve. Csak három óra múlva nyúlhatnak hozzá, természetesen azok, akik akkor még élnek. Volt még alig pislákoló lámpa, mely mellett még megnézhették az időt.

Három óra, három hosszú óra! Valóságos örökkévalóság!

Miért kell mindez, hiszen úgyis meghalnak. Miért kell erre a kíméletlen emberre hallgatni, akivel még az élet jogán sem lehet most szembeszállni, aki most a haldokló elől is elvonja az ételt?

Talán ez volna az egyedüli út, hogy valaha is megmeneküljenek? Ez azonban olyan távoli, ködbevesző jövő. Talán maga is meghalna, de nem nyúl az ételhez, míg a kitűzött idő el nem érkezett. Micsoda hallatlan akaraterő kell ehhez, mily önfegyelem, mily önmegtartóztatás!

A tárnából újra be kellett menni a vékony alagútba, melyen keresztül remélhették a továbbjutást és ott fejteni, fejteni, lapátolni, lapátolni kellett és ácsolni, hogy a maradék erővel kivájt keskeny alagutat a beomlástól megóvhassák.

Nem közvetlenül az alagút mellett ültek le, pár méterrel odébb, ahol a helyet biztonságosabbnak vélték. Ezt az utat meg kellett tenni visszafelé is. Visszafelé, ugyancsak méterenként. A botladozó lábak nehezen vonszolták a testet és volt, aki elesett. Már nem nyúlt érte senki. Vagy felállt maga, vagy ott maradt. Talán a bajtársi segítség halt volna ki belőlük? Nem, de azt mindegyikük tudta, hogy ha lehajol, nem biztos, hogy kiegyenesedik többé. Ha tovább megy és lábán marad, nemcsak magát mentheti meg, hanem azt is, akin erő híján most nem segíthetett.

Csermenka mielőtt bebújt volna az alagútba, visszafordult. Az ő szemében is elismerés jelent meg, amikor látta társait összeszorított foggal, rendkívüli erőfeszítéssel ismét felállni.

Igen, csodának kell jönni. Az nem lehet, hogy ennyi, hősiesen küzdő ember ily csodálatos erőfeszítés után itt pusztuljon el nyomorultul. Sikerülni kell! Elszánt arccal lépett be újra az alagútba. Ott ismét kellett dolgozni.

Csodálatos a természet és csodálatos maga az ember. A test, a csodálatos emberi test, mindig meg-megújul, és ha valami cél lebeg előtte, csodákra képes. Lassan, nagyon lassan, de jött az alagútból a szén, az üreg, a vájat nőtt tovább. Csermenka kitartása csodát művelt, rutinos bányászkeze ügyesen dolgozott, a sok-sok tapasztalat után, tudta hová kell tenni egy kis fadarabot, hogy a legnagyobb tartása legyen. Ez a tudás, ez a tapasztalat, nyugodt idegzet, most társai életét mentette meg.

Társai közül volt aki elesett, de emberfeletti erőfeszítéssel ismét felkelt, és amikor feltápászkodott, ismét lapátért nyúlt.

Milyen jó lett volna, ha a baleset, ha már bekövetkezett, korábban következik be, nem a műszak vége felé. Ekkor még több élelmük volt, jobban tudták volna beosztani, még egy kicsivel több élelmük maradt volna még. Ilyenkor egy kis kenyér is hogy tudja tartani az erőt.

Múlt az idő és lassan haladt a munka is. Épült az alagút, mely talán az életet jelentheti, az örök megsemmisülésből kivezető utat.

Nem volt egyszerű munka az agyongyötört embereknek. A leomlott szenet ismét kivájni, kilapátolni kellett és kiépíteni az ideiglenes ácsolatot. Ideiglenes? Ideiglenes, ha a tárnát ismét megnyitják, járhatóvá, szállításra ismét alkalmassá teszik és végleges, ha többé arra szükség nem lesz, a vezetőség úgy határoz, hogy a bánya kimerült, a még ott maradt kevés szenet már nem érdemes kitermelni, az gazdaságtalan.

Többé nem reszkírozza meg senki, hogy ezen az alagúton ismét végigmenjen, hiszen feladata csak az, hogy tartsa a tetőt, a főtét, a fejük felett, míg ismét kitalálnak, ismét a felszínre tudnak emelkedni, ebből a nagyon mélyen fekvő, minden percben beomlással fenyegető alagútból.

Most ez a munka volt veszélyesebb. Fa volt, találtak is egy csomóval. Most nem kellett ezt az iszonyú farablást végezni, ami marja a vért, az idegeket. Most nem kellett féltő gonddal bontani a tetőt, abban a szörnyű, állandó félelemben, mikor vet véget ennek a rablásnak maga a természet, az a roppant erő, ami a bánya sorsát ebben a mélységben irányítja.

E munka is egész embert kívánt, komoly szakértelmet. Különösen ügyelni kellett, hiszen csak arra volt lehetőség, hogy minél kevesebb fával támasszák alá a főtét és az oldalfalakat, hogy azokat legalább úgy-ahogy megtartsa, míg biztonságosabb helyre nem érnek.

Omlás, az omlás? Ha egyszer megbolydult a föld, az mozog, nem akar megnyugodni, mint egy haragvó óriás állandóan duzzog és szórja le lombjait, omlasztja szét a főtét.

Mi lesz, ha itt beszakad? Beszakad valahol középen az addig kivájt alagút. Mit lehet tovább tenni? Erre egyik bányász sem tudott felelni, vagy oly nehezen, hogy arra ép elmével nem is kívánt válaszolni. Ha középen omlik ismét be a bányász előtt a szénfal, hátul omlás és ahol áll, ha őt is agyon nem nyomta a főte, egy kis ketrec van, amiben van még némi levegő. Él, él egy darabig; de meddig? Ennek a börtönnek nincs ablaka, itt nem szűrődik be világosság, itt nem látni a napot, azt 700 méter széles föld, kő, szén és egyéb réteg takarja. Van, ha még megvan fejtőkalapácsa, kaparhatja maga előtt a falat, de nincs amivel megtámasztja, nincs fa, hogy ácsolatot építsen, oly ácsolatot, ami addig tartja a tetőt, míg a halálra ítélt bányász ki nem tudja magát marni.

Aztán mi történik tovább? Sötét, irtózatos sötét. Levegő kevés, oxigén alig. Élelem már nincs. Az erő oly kevés, hogy még arra sem jut már elég, hogy feje felett a főtét meglazítsa, hogy az rázuhanjon és megmentse a további kínlódástól.

Ha még ezt sem tudja már mi jöhet még? Jön, irgalmatlanul jön, az irtózatos haláltusa. Az ember, akinek szervezete erős végső küzdelmét vívja a nagy kaszással. Kezdődik az az utolsó küzdelem, amikor az ember elboruló elméjén végigfut szinte az egész élettörténete. Amikor pillanatok alatt átéli egész gyermekkorát. Amikor a földön fetreng, próbálja falbaverni fejét, hátha összetörik, hátha sikerül kimúlnia. Amikor már azt sem érzi, hogy a feje csupa seb, nem érzi, hogy a vér ömlik a fejből, amikor a vér és a szénpor kocsonyás váladékká keveredik össze és a vonagló ember arcán iszonyú erőfeszítések képe jelenik meg, mintha minden ereje összeszedésével mázsás súlyokat emelne fel. Amikor már alig tud zihálni a tüdő, amikor a véres szem még átlát a vörösen izzó ködön, talán még hinni tud! Hinni? Ha másban nem, abban, hogy hamarosan utolsót vonaglik a test és a tüdő nem kér több oxigént, a szem hamarosan mozdulatlanul mered felfelé és a nyugodt, többé már soha nem mozduló test nem kér már soha semmit, ott fog feküdni addig, míg atomjaira nem bomlik szét.

Nagyon nehéz percek voltak ezek. Csermenka nem akart többé gondolni rá. Érezte, hogy társait hasonló gondok foglalkoztatják. Mi másra lehetne most gondolni, ha nem az elmúlásra?

A kikapart szenet a hátrább álló társa lapátolta még hátrább, a hátrább álló még tovább, amíg el nem értek a lyukból a tárnáig. Ott is messzebb dobták a kivájt szenet és a meddőt, hiszen nem lehetett tudni, mennyit kell még kifejteni, meddig tart még a tárnából beomlott rész.

Csermenka közben az ácsolatot is rakta. Hátrább álló társa a keze alá dolgozott. Egyszerre megáll a munkában. Mi van vele? Most már itt a vég? Hallucinál? Mintha a túlsó oldalról is verné valaki a falat.

Bosszúsan törli meg keze fejével izzadó homlokát. A sors tréfát űz vele. Eddig azt gondolta, hogy nagyon erős idegei vannak. Amikor mások idegei már felmondták a szolgálatot, ő még sokáig bírta a megterhelést.

Újabb kopogás? Le kell ülni egy kicsit, így ez nem mehet tovább. Valami baj van vele. A kopogás tovább tart. Mintha szemből fejtenének, a falat túloldalról ütögetnék. Most már a hátrább álló is hallja. Valami van, valami biztosan van!

Hosszú, kínos csend, A hátsók még nem, de Csermenka és társa feszülten figyelnek. Igen most már biztos, hogy a másik oldalról hallatszik a kopogás. Értük jönnek! Megmenekültek!

- Fiúk, megmenekültünk! - hallatszott Csermenka örömteli hangja. Az, mint visszhang szállt tovább.

- Megmenekültünk! Megmenekültünk! - hallatszott végig a kivágott kis alagúton és tovább a tárnán keresztül.

Mintha áramütés érte volna ezeket az elcsüggedt embereket, újra éledt a remény, a bizalom és vele az erő.

Megállt a lapát és boldogan szorongatták egymás kezét ezek a kérges kezű, kemény arcú emberek.

A boldogság? Az öröm? Az is néha rettenetes, néha alig-alig elviselhető. Csermenka tudta, hogy az öröm egyensúlyt ad, harmonikussá teszi az embert, de az öröm ölni is tud és azoknak, akik nem számítottak rá, csínján kell bánniok még a boldogsággal is.

Feszültséggel, villamossággal teli csend. Igen, ismételten hangzik a kopácsolás. Most már semmi kétség. A mentők jönnek. Nem kell itt, ebben a pokolban elpusztulniok.

Csermenka felvette ismét a csákányt. Erős, határozott ütések érték a falat. Nem könnyű az omlott fallal sem dolgozni. Kisebb, nagyobb kőzetdarabok követik egymást. A kicsiket lapátolni, a nagyokat összetörni kell. Nincs oly erő, mely ezeket az óriási kőzetdarabokat el tudná görgetni. Tehát ugyanúgy kell dolgozni, mint a szénfalon, de talán itt még sokkal veszélyesebb. Az, ami különösen veszélyessé teszi ezt a munkát, az az állandó omlásveszély. Nem tudni, mikor indul meg újra a tető, mikor kezd újra omlani.

Most azonban már nincs baj, most már pár pillanat és újra szabadok tesznek. Újra mehetnek a zuhanyozóhoz, újra fekhetnek fehér ágyban, újra ugyanúgy élhetnek, mint a többi ember, aki éli a maga megszokott életét.

Most lassan, most kell különösen vigyázni. Mindkét oldalról bontják a kőzetet. Most haljanak meg, amikor itt a menekülés? Nem, most különösen vigyázni kell.

A munka most már gyorsabban haladt, az emberekbe kezdett az erő visszatérni, bár ahhoz, hogy ismét a régiek legyenek, még sokat kell pihenni.

Fogy a szén, készül az ácsolat és a boldogító hang egyre közelebbről hallatszik. Talán már csak centiméterek.... Még nagyon kicsit... most... most... most. Megvan. A föld kinyílott, két lapát összetalálkozik.

Ritkán dobban meg így a szív, ritkán ömlik el az embereken ily melegség, ritkán lesz úrrá ilyen erős testvéri szeretet, amikor két lapát összeér és tulajdonosaik még azt sem tudják, ki az, aki hozza a szabadságot, sőt többet, magát az életet. Azt az életet, amit nagybetűkkel kell írni, amit csak azok tudnak igazán értékelni, akik már a nagy kalandorral, az igazi rablóval, a nagy kaszással megvívták a maguk kíméletlen harcát és ebből a harcból győztesen kerültek ki.

Most kellett az igazi bányászfegyelem. Nem lehetett egyszerre rohanni, meg kellett várni, amíg nagyobb és nagyobb lesz a lyuk, míg a törésre is fa kerül és akkor menni, amikor már biztos lesz az átjárás, amikor már elmúlt a veszély, az örök betömítődés, az omlás veszélye.

Amikor mindez megvolt, két ember boldogan ölelte egymást és néztek körül. Mindketten előre akartak menni, de mindketten helyben maradtak. Szörnyű volt a felismerés. Nem mentőkkel találkoztak, hanem társaikkal, akik ugyanúgy bent rekedtek a bányában, mint ők.

Talán semmi sem tudja az embert úgy megrázni, mint az, ha a szabadulás előtt karhajtásnyira záródnak az ajtók és újra eltömik a kijáratot, kiölve az emberi szívekből az alig kicsírázott reményt?

Lehangolt, kimerült bányászcsapat ment át a tárnába. Csermenka ment elöl, őt követték tizenöten. Ennyien maradtak még.

A tizenhat reményvesztett ember, amikor áttámolygott, szinte szédülve hullottak le az ácsolat, a tárna fala mellé. Csak Csermenka maradt állva, de neki is nagy erőfeszítésébe került, hogy el ne essék.

A társak nyomban felismerték a helyzetet. Ezek az emberek éhesek, éhesebbek mint ők. Kimerültek, alig ettek, nincs mi táplálja az erőt.

- Mi jobban állunk - hallatszott egy idősebb bányász hangja. - Mi már az új sittre jöttünk és hoztunk magunkkal élelmet és amióta a robbanás volt, azt nagyon beosztottuk. Most meg tudjuk osztani.

Csermenka nehezen fogadta el, de végül is úgy döntöttek, hogy a meglévő élelmet egymás közt felosztják és takarékosan beosztják, hiszen nem tudják, meddig kell még kibírniok, milyen messze van a még hátralévő idő, ha a szabadulás reménycsillaga valaha is egyáltalán felderül.

Csermenka igen gondosan számbavette az embereket. Az élelem egy részét félretette, míg egy részét gondosan elosztotta, annyifelé ahányan voltak. Nem sok jutott egyiknek sem.

Lassan rágták az ételt, mintha minden atomját magukba szívták volna. Ezek az emberek megszokták a sanyarú sorsot, az önfegyelmet és most, hogy farkaséhesek voltak, az éhhalál küszöbén álltak, mégis emberek voltak, akik tudtak magukon uralkodni.

Kevés volt az étel, de mégis valami. Az elerőtlenedett test, mégiscsak felvidult és a kevés víz hatására is ismét megerősödtek az izmok, ismét keményebb lett az ember, aki már újra harcolhatott.

Most ott ült a szárnyszegett csapat. Mindenkinek voltak szeretettei. Mindenki gondolt valakire. Mindenkinek voltak hozzátartozói, akiért élni szeretett volna. Voltak, akiknek gyermekeket kellett nevelni, ahol hiányozna a szerető apa. Lehet, hogy az az apa nem tud a matematikában segíteni, tudását meghaladja, de az ő arcára néz fel a gyermek, őbenne látja a hőst, és ha ő van mellette a tanulás is könnyebben megy, hiszen a gyermek is olyan akar lenni, mint az apja. Az ő ereiben is bányászvér folyik. Sokat vár a szerető hitves, az asszony, aki férjét minden reggel remegve engedi el, és gyermekét várja az idős szülő, akinek egyedüli támasza a gyermek, de ha senkije sincs, van jó barát, oly ember, aki ugyancsak társaiért él, aki szíve ugyancsak a közösségért dobog.

Az egyik bányász szólal meg. A névtelen, aki nem szerzett magának hírnevet, csak szorgos, megbízható munkájával tűnt ki. Azt végzi nap, mint nap, egyhangú monoton munkával, de mély hivatástudattal, határtalan szorgalommal.

- Van egy feleségem, két kisgyermekem és egy idős édesanyám. - Lassan törnek elő a kiszáradt torokból a szavak. - Két kisgyermek, két gyönyörű gyermek, akik nekem nem mondják többé, hogy Apám!

Mély sóhaj hagyja el mellét, valami csípős fájdalom. Erős, edzett ember ő! Kőkemény. A szíve azonban nincs kőből. Belül érző, szerető szív lakik, akinek ugyanúgy fáj az elmúlás, mint másnak, akinek ugyancsak halni kell.

- Anyám, édesanyám szíve biztosan megreped - a gyermek zokogva töri a szavakat.

Ezek a kőkemény, edzett emberek részvéttel nézik a fiatalt. Nem szólnak rá, hagyják, hogy könnyezzen. Tudják, hogy a két fiatal már nem kap rohamot, nem kezd kiabálni, ő is társával együtt belenyugvással várja a halált. Csak a szíve, a szíve sajog, fáj.

Tompa hangok szállnak a levegőben. Tompán zuhannak, mint a hant, mely koporsóra hull. Mindegyik elmondja a magáét. Elmondják utolsó kívánságukat, azt a végrendeletet, melyet nem hallgat meg már senki. Mégis érdemes elmondani, ki tudja ki ér fel, kit ér "szerencse", ki lesz aki megmarad, lesz-e egyáltalán valaki.

Mégis mondják. Nemcsak azért, mert nyugtat a szó, hanem mert bíznak, erősen bíznak, hogy valaki mégis kikerül és azt, amit társa mondott, nem felejti el.

Ki-ki tervez a maga módján. Van aki lakást, van aki önálló családi házat. Van aki fia tanulására gondol, van akinek nincs más terve, mint a családi otthon melegét megőrizni.

Ezután jön a tanácskozás. Hová? Merre? Két út van csak, de a kérdés nehéz. Két út. Az egyik, amely felől Csermenkáék jöttek, míg a másik, ahonnét a társak érkeztek. Ők is vágtak alagutat, amerre még vissza lehet menni, de annak vége éppúgy el van zárva, mint annak vége, melyről Csermenkáék jöttek.

Ismét csak merre, hová? Ez itt a súlyos kérdés, amire válaszolni kell. Mindegyik bányász ismeri a bányát. Ismeri, mint a tenyerét. Azt is tudják, hol, merre vannak, honnét milyen messze van a kijárat, a felvonó akna, ahonnét már fel lehet jutni a felszínre. Csak azt nem tudták, hol, mennyit tömött el az omladék.

- Körülbelül most vagyunk a tárna közepén - szólalt meg Csermenka. - Az utat azért választottuk, mert meggyőződésem, ha átjutunk, illetve átfúrjuk magunkat a következő szelvényrészbe, akkor onnan már könnyebben kijuthatunk az aknához. Az erősebb robbantásoknak inkább arra kellett lenni, amelyről mi jöttünk, arrafelé igen sok az omladék.

- Valószínű - szólt közbe Peter - akinek hangját korábban alig lehetett hallani.

Peter visszahúzódott a bányászok közé, és kinek tűnt volna fel, hogy a korábban nagyhangú ember most nem szól. Ő is félhetett, mint a többi. A bányászok most nem létszámolvasással voltak elfoglalva. Egyébként Peter is szorgalmasan dolgozott, kivette részét a lapátolásból és segített az ácsolat készítésénél is.

- Ti miért erre jöttetek?

- Nem tudjuk, csak úgy gondoltuk, hogy erre gyorsabban kiérhetünk. Sok törmeléket takarítottunk el, de mindig bíztunk, hogy most már kevesebb lesz és kiérhetünk.

Hallgatás kővetkezett. Hosszú, mély szünet. A még pislákoló bányászlámpák fényében az oldalfalon meg-megcsillant a fekete szén. A fa nem takarta teljesen el. A síri csendben olyan volt ez a csillogás, mintha valaki kaján örömmel játszadozna velük. A sötétben csak árnyak mozogtak, árnyak, akik ha keveset is láttak, ismerték a járást, érezték, mit csinálnak. Csak a sápadt fény festette őket kísértetekké, olyanná, amilyenné csak a "bányarém" festhetné őket. Most biztosan megkérdezte ezeket az embereket, minek zavarják az ő birodalmát. Ő tud tüzet, vizet okádni, a poklok kínját tudja előidézni, mindazt, amitől az ember megrémülhet.

Csakhogy ezek az emberek is megtanultak vívni a sárkánnyal, megtanultak küzdeni életre-halálra. Változó ez a küzdelem. Mindketten nem győzhetnek, elesettnek is kell maradni a csatatéren. Kik esnek el, kik győznek? Ezt még itt nehéz megválaszolni.

- Tovább kell menni éspedig javasolom, hogy amerre eddig mentünk, menjünk tovább. Felhasználjuk a szembejövők eddig végzett munkáját.

- Jól van Csermenka - válaszolt az, akit előbb Csermenka Savónak hívott. - Hogy Ti idejöttetek, most már én is a visszautat választanám. Rád bízzuk magunkat, vezess ki bennünket. Te tudod legjobban, mit hogyan kell. Mondd, mit tenni kell, mi engedelmeskedünk.

- Jól van! - válaszolt Csermenka. - Ti segítetek nekem, hogy megtaláljuk a kiutat.

- Most szólj Te is - szólt újra Savó. - Van-e Neked kívánságod, akár az utolsó. Van-e végrendeleted? Ha bárki innen kijut, az teljesíti.

- Nekem már csak idős anyám él. Többször kértem, hogy jöjjön hozzám. Nem mozdult ki a régi házból. Mindene megvan, amire szüksége van, pénz nem kell neki. Gondoskodott öreg napjairól. Hiába adnék neki többet, nem tudná felhasználni. Én azt kívánom, hogy amim van - bár az nem sok -, azoké legyen, illetve azok családtagjaié, akik itt meghalnak. Ez az én végrendeletem. Van egy berendezett lakásom. A bútorokat pénzzé kell tenni. Van egy takarékbetétkönyvem, szép összeggel, amiből lehet egy-egy fiút taníttatni.

Tompán kongtak a szavak a mély tárnában. Senki és semmi nem zavarta meg most a csendet. Nem mozgott csille, nem zörgött lapát, nem zúgott a fejtő kalapács, csak csend volt, sötét, szomorú csend. Ez a csend azonban fülsiketítően harsogó, az idegeket gyötri, megrázza, úgyhogy az ember beleremeg.

A fáradság, kimerültség, elkeseredettség, levertség, kilátástalanság és a lassú beletörődés vesz erőt, ezeken az élet megpróbáltatásaival mindig is keményen küzdő embereken. Miért kell még küzdeni, van-e a kétségbeesésen kívül más alternatíva, van-e remény, akár annak halvány sugara a menekülésre?

Csermenka megkísérel végignézni a mellette lévő arcokon. Nem látja mindenki arcát, de azon annyi a por és piszok, hogy azt nem is lehet kivenni. Sűrű homályban csak a szemeket láthatja, a parázsló szemeket, melyekből nem hunyt még ki a fény, nem apadt ki még a hit, a bizalom. Ebből maga is erőt merít.

Pár napja tette le a könyvet. Az ember tragédiája volt a címe. Madách, a költő, a publicista, a jogtudor, az MTA tagja írta, mely mű végszavában kicsendül a határtalan bizalom, a megdönthetetlen hit. Az a hit és remény, melynek igazi értelmét csak most itt lent, 700 méter mélyen lehetett érezni, mely csak itt telítődhetett meg igazi tartalommal, és volt átélhető, és születhet meg újra igazán, őszintén, új erőt adóan, új küzdelemre serkentőn, új harcra ösztönözve a csodás végszó:

"Mondottam ember küzdj és bízva bízzál"

A megyei tanácson ezalatt komoly tanácskozás folyt. Itt koordinálták a megye iparának tevékenységét. Természetes, hogy itt, az egész megyét irányító főhadiszálláson is lázas munka folyt. A tröszt igazgatójával egyeztetett tervek alapján mozgósították a megye dolgozóit, azokat is, akik kívül estek a tröszt határterületén, és egyeztették a helyi érdeket az országos érdekekkel is. Ez nem volt mindig könnyű. A forró drót a tröszt igazgatója és vezérkara, valamint az országos felügyeleti szervek és a megyei tanács szűkebb vezérkara között állandóan működött.

Az elég hosszú tanácskozóterem két párhuzamosan elhelyezkedő asztala mellett ültek a megye sokat próbált emberei. Arcuk nem volt annyira kemény, mint a föld alatt dolgozó bányászoké, de azok arcán is, akik itt ültek, határozott vonások tükröződtek. Látszott rajtuk, hogy jól képzett, munkájukhoz értő emberek ülnek az asztalnál. Az ő arcukon is látszott, hogy már több napja alig pihentek. A teremben már gomolygott a cigarettafüst, és erős volt az izzadságszag is. Ez a válságstáb már több napja ülésezett.

Fel volt adva a lecke ezeknek az embereknek is. Az egyik gond, a társadalom ellátásának kérdése, a másik a bajbajutott embereknek nyújtandó maximális segítség.

Nem lenne nehéz a döntés, ha az országnak nem kellene annyira a szén és ha ezeknek az embereknek a bánya mélyén dolgozó társaikért nem szorul össze a szívük.

- Le kell állítani a külfejtést és minden embert át kell csoportosítani a mentéshez - mondta a tanács elnöke.

- Mi lesz akkor az országgal? Le kell állítani sok üzemet. Nem tudnak szenet adni - válaszolt az ipari osztály vezetője.

A hangulat pattanásig izzott, úgy parázslott, mint a levert hamu után a cigaretta.

- Hidd el Árpád, ha csak egy napra is kiesik a külfejtés széntermelése, több nagy gyár leállhat, - szólott újra a termelési osztályvezető.

- Ezt tudom, - válaszolta Nagy Árpád, akit mint szakszervezeti bizalmit, a bánya delegált a válságstábba.

- Mi mindent megteszünk, amit meg lehet tenni. Még Dorogról is irányítottunk ide embereket, de nem hagyhatjuk figyelmen kívül a népgazdaság érdekeit sem.

Egy óriási dörrenés! Egy súlyos bányászököl hull az asztalra. Utána döbbenetes csend.

- Mindig azt mondtátok, hogy a legfőbb érték az ember. Mit tettünk eddig, hogy ez így is legyen? Beszélünk, papolunk, de amikor tényleg segíteni kell, akkor mit adtok. Nekünk, bányászoknak mindig abban volt az erőnk, hogy összefogtunk. Nekünk nem kellett ideológia, propaganda. Mi mindig segítettünk egymáson. Most is segítünk.

Most ez a hatalmas ember felállott. Most még nagyobbnak látszott, alakja szinte betöltötte az egész termet. Mintha dicsfény övezte volna körül.

Ez a bronzba öntött, csupa szív ember csak annyit mondott: - A külfejtés emberei velem jönnek, én vezetem őket!

Senki nem tudott mit mondani. Csend, mély csend honolta a termet. Senki nem állította meg, amikor sarkon fordult és otthagyta a bent ülőket. Még akkor is hosszan utánanéztek, amikor már eltűnt az ajtó mögött.

Ez alatt a trösztigazgató szobája olyan volt, mint egy feldúlt méhkas. Emberek jöttek, emberek mentek. Ez az állapot már több napja tart. Azóta a trösztigazgató csak órákat aludt. Négyen voltak, állandóan felváltva mellette a vezérkarból. Ott volt a főmérnök, a termelési osztályvezető, azok akik irányították ezt a hatalmas gépezetet, a tröszt, a bányák életét. Mind olyan emberek, akikre az igazgató számíthatott a problémák megoldásánál.

A falon, a már ismert hatalmas térkép, melybe bele voltak rajzolva a függő aknák, lejt aknák, a tárnák, a különböző vágatok és a térképen sok jelzés mutatta a vágat mélységét a szénvagyon gazdagságát, a főtenyomás számított értékét és mindazt a tényezőket, amelyre az ily alapos megfontoltságot igénylő mentési munkánál szükség lehetett.

Itt folyt a mentés irányítása a legmagasabb szinten. Már megismerjük ezt a szobát és már nemcsak, mint a bánya agyát, hanem, mint dinamikusan cselekvő egységét is. Végeredményben itt tervezték meg, hogy honnan hány embert irányítanak át a mentéshez. Milyen és hány bányaüzemet állítanak le részlegesen. Csak itteni jóváhagyással indulhattak el a veszélyes munkára a bányamentők. Itt tartották a kapcsolatot a megyei szervekkel is, itt határozták el azt is, hogy hol hajtanak ki ideiglenes vágatokat, hogy mielőbb a térképen megjelölt helyekhez jussanak.

A térkép, mely a falon lógott, szinte olyan volt, mint egy közlekedési térkép, melyen fémpontocskák jelzik a közlekedési eszközök haladását, az utasforgalom alakulását. Itt is megkísérlik felmérni a lent rekedt emberek helyét, a helyváltoztatásokat és ennek megfelelően tervezik a mentést.

Mindez tele van sok-sok bizonytalansági tényezővel. Ismeretlen, hogy a robbanás után hol történt főteomlás, mely vágatokat temetett be a leomlott tető? Ismeretlen, hogy hová, merre menekültek a lent rekedtek, hogyan lehet a leggyorsabban hozzájuk eljutni, őket megmenteni. Kovács volt a lelke ennek a felderítő munkának. Rengeteg számítást végzett, hihetetlenül sok tényezőt vett figyelembe. Senki nem gondolt arra, hogy azok az összefoglaló jelentések, javaslatok, melyek a trösztigazgató és társai asztalára kerültek, mennyi számítás, mennyi gyötrő munka eredményei.

Az igazgató íróasztala előtt ült. Feje előrebillent, de testtartása most is szálfaegyenes. Épp most hozzák be neki a feketét. Ki tudja már hányadikat.

A titkárnő nem merte felébreszteni. Most lép be az akna főmérnöke. Megáll az igazgató előtt. A titkárnő odasúgja a jövevénynek, hogy ha nem annyira sürgős, ne ébressze fel, már három napja nem aludt. Az igazgató, mintha megérezte volna az új jövevényt, felemelte a fejét és kérdezte mi van.

Most lehetett csak látni, micsoda hallatlan energia van ebben a csodálatos emberben. Mennyi acélt takar ez a soványnak, egyesek szerint törékenynek látszó test.

Mintha rugók lökték volna fel az igazgatót, állt fel. Aki most látta, nem hitte volna róla, hogy ez az ember már harmadik napja alvás nélkül intézkedik, dolgozik a bányászok életének megmentéséért.

- Mi újság az aknánál? Eddig telefonon hallgattam róla. Lent voltál a tárnában?

- Igen! Onnan jövök.

- Megy minden, ahogy kell?

- Igen. Csak erősítés kellene. Újabb ideiglenes vágatokat kellene kihajtani, de nincs elég szakképzett ember.

- A külfejtésről átirányítjuk az embereket.

- Akkor visszaesik a termelés, nagyon nagy kára lesz az országnak.

- Azt én is tudom - felelte az igazgató - de tudom azt is, hogy ha mi ezeket az embereket megmentjük, ők pótolni fogják a kiesést. Megbeszélem a megyei tanáccsal, hiszen ilyen horderejű intézkedést egyedül én sem hozhatok - és már nyúlt is a telefon után.

Az csengett, nem kellett érte nyúlni, szólt már a forró drót.

- Te vagy Igazgató Úr?

- Igen én!

- Itt Nagy Árpád beszél.

- Örülök! Mi történt!

- Nem bízom, hogy elegen vannak a bányában, úgy gondolom a külfejtés dolgozóit is oda kell irányítani a mentési munkálatokhoz.

- Hiába, már régóta ismerjük egymást. Egyet gondoltunk. Na és ki fogja irányítani őket?

- Én!

- Te? - nyílt kerekre a két szem.

- Igen én!

- Te már elszakadtál a bányától.

- Egypárszor már én is lent maradtam és kérges kezemmel egy-két tonna szenet is kidobtam már, és jól esett, amikor hűséges társaim kimentettek.

- No jó! Rád bízom a külfejtés dolgozóit. A közvetlen beállítást, a munkát beszéld meg az akna vezetőivel. Ők irányítják helyileg a munkát. Ők vannak szinte állandóan lent a bányában és állandóan kapcsolatban vannak velem is. Te is maradj velem kapcsolatban.

- Amennyiben lesz rá mód.

Az igazgató jól tudta, mit takar e szerény mondat.

- Akkor minden rendben.

Hallatszott a kattogás, a túloldalon letették a kagylót.

Az igazgató ránézett az előtte álló emberre. Egyikük sem szólt, de ugyanazt gondolták mind a ketten.

- Folytatjuk - hallatszott Csermenka, erős, átható hangja.

A bányászok, mintha elfelejtették volna legalább egy pillanatra, hogy milyen nehéz körülmények között vannak, a hangos szóra úgy keltek fel, ahogy azt hosszú idő óta megszokták. Most alig-alig látszott fáradságuk.

Csermenka elégedetten nézett körül. Megnyugtató volt a gyors felkelés. A kevés étel is erőt adott az agyonhajszolt, elerőtlenedett testnek. A pár csepp víz alkalmas volt arra, hogy a kitikkadt testbe életet leheljen. Életet, mely ismét alkalmassá tette őket további küzdelemre, a további harcra legnagyobb értékükért, magáért az életért.

Öröm volt látni a visszatérő erőt. De meddig tart így, hiszen ez a megerősödés csalóka, a test ennyi izgalom, hajsza és fáradság után most már hamar kimerül. Az étel is kevés volt, nem elég egy kimerült, agyonéhezett testnek.

Csoda lesz, ha innen kikerülnek. Ő hitt a csodákban. Javíthatatlan álmodozó volt. Hitt az emberekben, a munkásban, a bányászban, és tudta, hogy ezek az emberek valóban csodákra képesek. Csodákra, igazi csodákra, a régen oly mélyen elrejtett, sokat dédelgetett álmok megvalósítására.

Mentek az emberek egymás után. Csermenka most pihent. Szőke volt elöl. Ő fejtette az omlást, ő készítette az ácsolatot.

- El kell kaparni innen ezt a szenet. Dobjátok az ácsolat mellé, szépen hosszan, hogy elférjünk mellette. Gyorsabban, hogy bent tudjanak dolgozni. Végén még tele lesz szénnel. Betömitek.

- Nem, nem, vigyázunk rá, nélküle nehezen mennénk előre.

Az ácsolat készítése soha nem volt könnyű munka. A csákány, a fejtőkalapács is megizzasztotta a tenyeret, megverejtékeztette a homlokot. A kiszedett szén minden darabkájához verejték tapad, de sokszor vér, igazi vér. Ezért is van annak oly nagy ára, ezért nevezik fekete gyémántnak. Gyémánt? Igen az! A bányász vére, verejtéke tette azzá.

Meddig tart még az omlás, meddig kell még küszködni? Mikor lesz vége ennek az emberfeletti erőfeszítésnek, ennek a kilátástalan küzdelemnek, tették fel már számtalanszor a kérdést önmagukban.

Vége lesz. Vége lesz biztosan! De hogyan? Megmenekülnek, vagy itt maradnak örökre és lesznek újabb áldozatok? Milyen nehéz ezekre a kérdésekre válaszolni. Ők nem is fognak, az élet válaszol majd és most már rövidesen. Hosszú ideig már semmiképp nem bírják. Hamarosan jön az utolsó fázis, küzdelem az éhhalállal.

- Vigyázzatok! - kiált hatalmasat Szőke.

Jött az újabb omlás. Az eddig végzett munka egy részének vége. Mily sok erő, kitartás kellett hozzá, micsoda küzdelem azért, ami ismét romhalmazzá vált.

Csermenka gyermekkorára gondolt. Milyen bosszús is volt azért, ami nem sikerült. Még emlékszik, amikor anyja papírból tanította hajót készíteni. Ha nem sikerült, milyen bosszúsan tépte össze a papírt és milyen nehezen lehetett rávenni, hogy újat készítsen. Most meg? Most ha kell, mindig újra kezdi és addig csinálja, ameddig lehet. Addig, ameddig van bennük élet, hiszen ez a szabadulás egyetlen útja. Enélkül nem valószínű, hogy kijutnak valaha a felszínre.

Szőke csákánya most könnyen hatolt a falba, a szén és a meddő leomlott előtte. Nem rá, hanem előre. Úgy látszik, itt vége van az omlásnak.

Szőke most kiáltott volna. Szeretett volna nagyot ordítani, de a korábbi keserves csalódás valamennyiöket oly mélyen megrendítette, hogy most már nem tudtak oly hirtelen örülni. Előbb látni kellett, igaz-e, hogy kiértek, vagy onnan még túl hosszú az út.

Csillant a remény, az omlásba épített alagút ismét tárnába vitt át. Tárnába, mely esetleg a szabadságot hozza a régen várt, hőn óhajtott szabadságot és emellett az életet is.

Lassan, egyenként jöttek át a tárnába, nagyon vigyázva, hogy véletlenül se ütődjenek a "fal" mellé, hiszen ki tudja, mikor kell még visszajönni. Az utat nem szabad előttük elvágni, de utánuk sem. Néha talán az utóbbi fontosabb.

Amikor mindnyájan átértek, kezdtek szemlélődni. Dobogó szívvel indultak előre a tárnában. Nem szabad sietni, hátha elijesztik a reményt, de hátha mindez csalóka ábránd, már a képzelet világa játszik velük. Talán más érzékszerveik csalják meg őket. Titokban mindegyik megcsipkedte magát. Hogyne, ennyi idő után, ily ádáz küzdelemben, lent a bánya mélyén? Szükség volt az idegek ellenőrzésére. Ez már mégis a valóság. A tárna új részében mozogtak már. Ott, ahol az ismét széles, a főte magas, ahol akkor járhatnak, amikor nincs baj. Valahogy ez is nagyon megnyugtató, de ha még a szabadságot is hozza.

Lassan haladtak előre. Lassan, lépésről, lépésre. Elhúzódva, hosszan, oszlopban, egyenként haladva egymás mögött.

A kísértetek járása ez! Félelmetes, ijesztő kísérteteké. A lassan haladó, imbolygó árnyalakok, mintha kripták mélyéből keltek volna fel. Mintha maga a halál jelent volna meg fekete köntösben és hozza saját hadát, hogy mindent és mindenkit tönkreverjen.

Lassan haladt a csapat. Egymás után, hosszú sorban. Haladt a halálból a feltámadás felé, az ÉLET, az újjászületés felé. Csak ne lenne oly szörnyű ez a tisztító tűz, ne rágná oly kíméletlenül az ideget és vesét.

Most, aki elesik, fel is kel, hiszen éltet a remény, a remény. Legalább ez tartson ki, ha nincs is mögötte valóság.

Mintha nem messze, újra csillogna valami. Valami furcsa ragyogás, valami fekete, valami szörnyű hideg fény. Igen ez a fény, újra a gyémánt fénye, azé a gyémánté, mely újra útjukat állta, amely előtt megállni kellett, vagy újra áttörni.

Szörnyű lett volna a felismerés, ha a csalódáshoz már nem szoktak volna hozzá. Milyen jó volt nem nagyon örülni. A nagy kitörő örömet és az azt felváltó csalódást nem bírták volna ki. Az erősebb tagló, mint a hentes bárdja, mely vad bikákat öl meg kegyetlenül.

Amikor elértek a falig, az elsők megálltak. Lassan, egyenként megálltak az utánuk következők. Álltak úgy, mintha a lábuk odagyökerezett volna.

Most újra kezdődik az új, idegtépő harc, harc a szénnel, meddővel, a fával, önmagukkal, önmaguk húsával, vérével. Harc? Nem, háború. Ez már igazi háború.

Pihenni? Nincs idő! Dolgozni, amíg van erő.

A csákány újra a falhoz ér, a lapát is dolgozik. Lassan, komótosan, de biztosan. Ismét idegtépő pillanatok. Ismét bontani és ismét építeni. Bontani az oldalt, és bontani a tetőt. Ismét vájni a szenet, a földet, és várni az omlást, mikor, kit temet maga alá a tető. Ismét dúcolni, erősíteni, feszkéket, biztosítékokat beépíteni és ismét és ismét kockáztatni. Hiszen, ha nem vigyáznak és nem takarékoskodnak, nem tudnak előremenni. Kitartani, kitartani, addig, ameddig kell!

Újabb hatalmas dörrenés, dübörgés, recsegés! Hátuk mögött beomlott az új tárna. Elzárta visszafelé az utat. Most, ha vissza akarnának menni, vagy a körülmények úgy hoznák, hogy vissza kell menni, ismét el kellene takarítani az útból a romot, az omladékot, új alagutat kellene fúrni, ismét ácsolatot kiépíteni.

Valahogy úgy érezték magukat, mint a hadsereg, amelynek háta nincs biztosítva, amelyet orozva támadhat meg az alattomos ellenség.

Meg kellett állni, várni, míg a szénpor, ez a sivatagi homokhoz hasonló, csak feketeszínű felhő lassan ülepedik a földre. Kezüket szemük elé emelték, hogy ebből a porból mind kevesebbet kelljen beszívni és kevesebb szálljon a szembe, telepedjék meg az orrban, a fülben, a ruhában. Szerencsére nem volt túl közel az omlás és így a porfelhő, helyesebben a szénfelhő széle érte el őket, mintha zivatar szélén álltak volna.

Ez kínzás volt, az idegek kínzása. Így fárasztotta, gyötörte a hóhér a középkorban a vallatóra fogott embereket, mindaddig, amíg idegeik felmondták a szolgálatot és az agyongyötört ember beszélni kezdett.

Nem volt idő a tanakodásra, annak megvitatására, hogy mi történt a hátuk mögött. Szerencsére többen voltak, így nemcsak jelenlétükkel támogathatták egymást, hanem gyorsabban válthatták is, ami lehetővé tette, hogy az kissé összeszedje magát, akire rákerül a sor a következő bontásnál.

- Állj! - süvöltött egy újabb hang.

Megállt a munka. Az emberek várakozva tekintettek társuk felé, aki a megálljt parancsolta.

A bányászlámpa halvány fénye egy fejet világított meg. Egy fadarab volt rajt, ami megvédte az arcot és így a rázúduló kőzet nem tudta a fejet szétroncsolni. Az arcon látszott a megkövült fájdalom. Szörnyű fájdalmat érezhetett a bányász, amikor a leomló kőzet a testet szétpréselte, agyonnyomta. Szerencse, hogy nem tarthatott sokáig.

Megkísérelték a ráomlott kőzetet a testről letakarítani, de a kő alatt nem láttak mást, csak széttépett, véres masszát, széttépett húscafatokat.

Ha nem lett volna annyira tragikus, és nem kellett volna nekik is ezzel szembenézniök, elfordultak volna a látványtól, ettől a víziótól. Ahogy megmozgatták a szenet a fej alatt, a fej elvált a törzstől és mint egy labda, legurult a szénhalomról.

Lehet, hogy hamarosan ilyenek lesznek ők is. Így szétroncsolva, széttaposva, véres masszává gyúrva? Nekik még ilyen szerencséjük sem lesz, hogy legalább fejük ép maradjon. Mintha valami jeges kéz markolta volna össze szíveiket, mintha mázsás súlyokkal öntötték volna le fejüket. Szívük zakatolva dobogott. Oly halál ez, olyan megsemmisülés, hogy talán ezt a szétroncsolt testet még az utolsó ítéletre sem rakja össze semmiféle erő.

Most már nem lehetett temetni. Már nem volt test, csak egy fej maradt meg a véletlen szeszélyéből, de ennek már nem kell sírgödör, belefér egy hevenyészve ásott lyukba is.

Nem is volt más lehetőség a csákányok egy kis lyukat vágtak és abba tették bele a megmaradt, még vérző fejet. Rátettek még egy-két fadarabot, hogy ha újra leszakad a mennyezet, megvédje a ráomló zúzaléktól. Legalább ennyi maradjon ép a nem régen még élő, lélegző, dobogó szívű emberből.

A fára szenet hánytak és készen volt a sír, mely örökre befogadja az embert, és az évezredes álmot nem fogja zavarni senki.

Rövid idő múlva még egy hullát találtak meg, az már teljesen szét volt roncsolva. Őt már nem kellett eltemetni, nem volt oly darab, amit egészben lehetett volna összeszedni. Vannak emberek, akiknek nem jut egy darabka hant sem. Sokszor nemcsak az élet, hanem a halál is igazságtalan, pedig ez előtt az Úr előtt mindenki egyenlő.

Ki kellett volna bontani az egész tárnát, "átszűrni" a törmeléket. Talán még lehetett volna oly szerencsés ember, akit a lehulló ácsolat megmentett. Volt már rá példa, hogy a leomló fadarabok oly ferdén hullottak le, hogy a tárna fala mellett lévő embert megmentették az összezúzástól, de aki ebbe a koporsóba várta élete megmentését, csak addig várhatta, míg az éhség vagy az oxigén hiánya nem végzett vele.

Pihenni kellett. Még váltva sem bírták már az iramot. Ismét leültek egymás mellé.

Egyszerre Peter felugrik. Kapja a csákányt és azt a kis lyukat, amit oly keservesen építettek, törni, zúzni kezdi, majd az oldalfalnak esik, üti az ácsolatot.

Többen kapják el, és szorítják le ezt az irtózatosan erős embert, aki ordít, kiabál, míg lihegve a földre tudják teperni.

Peter kimerülten ült az ácsolat mellett. Tüdeje sípolt mint a kovácsfujtató, melyet lábbal mozgat az inas. Távolabb tőle két bányász összesúg:

- Peter barátai voltak a halottak - és részvéttel néznek a lihegő emberre. Megértették őt, hiszen őket is megrázná, ha barátaikat vesztenék el.

Fáradt, agyongyötört, kimerült arcok! Szénportól, álmosságtól, fáradságtól pirosló szemek. Gyötrődés! Az élet utolsó vergődése. Ez az élet azonban nem akarja megadni magát ingyen. Az akarat, az elpusztíthatatlan, szétzúzhatatlan akarat vív, küzd, harcol, míg csak porhüvelye erre módot ad.

Valami különös megérzés keríti hatalmába a pihegő, fáradt alakokat. Ezek az árnyak, akiket a bányászlámpa halvány fénye világít meg és tesz kísértetiessé, megéreztek valamit, az eddigieknél is nagyobb veszélyt.

Véletlen? Telepátia? Vagy különlegesen kifinomult érzék? Bármelyik, de valamennyi szem a tárna mélyére fúródott, nézte azt a vörös pontot, majd kis labdát, ami a szénfalon megjelent.

Megbabonázva néztek erre a labdára, mely egyre nőtt, tágult, nagyobbodott!

Mindenki tudta már mi ez.

Amikor a ló megérzi a veszélyt, amikor a vadon élő állatok finom orra beszívja a finom levegőt és megérzi, hogy a szavanna kigyulladt, amikor ösztöne súgja, riadóztatja, hogy menekülni kell, amikor az erőt, nem az izom, az akarat, hanem a közvetlen veszélyt érző életösztön adja, akkor a szavanna lakói futnak, száguldanak, ameddig csak az ín szét nem szakad.

Így ugrott fel most egyszerre minden bányász.

Most már az ő mozdulataikat is a közvetlen életveszély diktálta, ő adta ki a parancsot arra, amit tenniök kell.

A labda nőtt, terjedt. Most már nem volt sötét, mintha a hajnal pírja jelent volna meg az égbolton és utána kigyúl a világosság. Itt is kigyúlt a világosság, de ennek a világosságnak senki sem örült, mindenki rettegett.

Most mintha újra hallatszott volna a korábbi dörrenés. Most érezték csak igazán, mit jelent ez. Talán a robbanószereket nyalogatja ismét a tűz, a láng?

Előttük már a tűz, amelynek lángjai most kaptak bele az ácsolatba és kegyetlenül ropogtatták azt. A mögöttük lévő szénfal lángtenger volt már, mintha egy tüzes vonat eleje izzana, amely már indul. Feléjük indul. Köztük még van némi távolság, egy tárna rész, aminek fala ugyan fa, de belseje kitűnően égő kőszén. És a tűzvonat jön, jön, úgy jön, mint a rendes vonat, csak az vasból van, emez tűzből. Most mondja meg valaki, melyik az igazi pokol. Ez ugyanúgy lángol, ugyanúgy öl.

A csákány már üti a szénfalat, a szívlapát kétségbeesetten szórja a szenet és a tüdő zihál, a szív dobog.

A szem nézi a tetőt, míg lassan, óvatosan de most is remegő kézzel szedi ki a fát! Vibrál a levegő.

A hátuk mögött lévő szénfal már teljesen átizzott és már a fehér tűz csalta, harapta az ácsolatot, az fájdalmasan recsegett, ropogott.

Amikor a téli estéken tűzre teszik a fát és a cserépkályha, kandalló mellett oly örömmel hallgatják, mint ropog a tűz, mint reccsen a fa és adja a kellemes meleget, nem gondolnak arra, mily szörnyű ez a hang, amikor évek hosszú sora óta kiszáradt bányafát kap el a tűz, amikor a mögötte lévő szénfal gyúl ki, amikor a teljes tárna beizzik, amikor a lángok az egyik tárnafalról, a másikra csapnak át, amikor több méteres lángnyelvet lövellnek ki magukból, amikor pattanásig izzítják a levegőt, amikor a tűz eszi az oxigént, falánkul elnyalva azt az ugyancsak rá áhítozó emberektől.

Most már úgy lángol a bánya, úgy terjed a tűz, mintha vonat közeledne. Most már nincs más választás, mint vagy elégni pokoli kínban, vagy ha erre még van idő, átfúrni a falat és így menekülni ettől a megállíthatatlan sárkány elől.

Mondja valaki, hogy nincs tűzokádó sárkány, nincs bányarém. Ezek az emberek most ezekkel találkoztak, most vívják élet-halál harcukat. Ha innen valaha is kikerülnek, igaz szívvel tanúsíthatják, hogy ezek nem mesebeli szörnyek, ezek valóban léteznek, hiszen ők megvívtak velük.

Azt se mondja senki, hogy ez nem igazi háború. Ott bomba vágja szét az ember fejét, itt a lezúduló kő. Ott a napalm éget, itt maga a szén. Mindkettő olthatatlan. Nincs az a fecskendő, amely ezt a kitörő tüzet eloltaná, megfékezné. Vagy kialszik magától, vagy a világ összes fecskendője, habágyúja sem elég.

Robbantani? Hol itt a robbanó anyag? De ha lenne is, kiszámíthatná e valaki azt a sok összetevőt, amely meghatározná, hogy a megbolygatott bányában hol vannak az erővonalak?

Nincs más menekvés, csak áttörni az akadályon, vagy elevenen égni el. Áttörni.... áttörni..... Áttörni!

A csákány pattogva veri a szénfalat, a lapát dobja a szenet, az emberek felváltva dolgoznak. Addig marad egy-egy, amíg bírja a szív, bírja a tüdő és míg bírja az ideg.

A tűz, a tűz csak jön közelebb. A mozdony megindult és pusztít mindenkit, akit a sínen talál.

Csermenka már régebben kiadta a parancsot: - Nem szabad a tűz felé nézni.

Vannak parancsok, amit soha nem szabad megszegni. Lóthnak megparancsolta az Úr: nem szabad visszanéznie. Felesége visszanézett. Bálvánnyá változott.

Az egyik bányász szorgalmasan lapátolta a szenet. A hőség oly tűrhetetlen volt, a tűz olyan félelmetes, hogy a bányász nem tudta megállni, odanézett. A bányász rajt felejtette szemét, a tűz vonzotta a szemet.

Szörnyű, félelmetes látvány! A tűz terjed, jön közelebb. Jön közelebb a hőség, a pokoli hőség, a fojtó füst és a visszatarthatatlan megsemmisülés. Ha a tűz ideér, pusztulni fog mindenki, hiszen senkit nem fog kímélni a legszörnyűbb halál, a tűzhalál.

A bányász arcán végigfut a remegés, arca vigyorba torzul. Valami különleges jelenik meg a férfias, arányos arcon. Valami, ami arra utal, hogy bár a test még ép, de már bekövetkezett a szellemi megsemmisülés.

A bányász torz vigyorral tárja szét kezét: - Nem engedem, hogy ideérjen - és megindul a tűz felé.

A bányász. Nem, a katona, aki háborúba ment - csak ment a tűz felé. Ment, előbb csendesen; majd szörnyű kiáltás hangzott el a tárnában. Artikulálatlan hang süvöltötte a tárnába, a tűz felé: - Megmentelek benneteket! Megállítom a tüzet!

Már nem volt mit tenni. A tűz sziporkázva szórta fényeit. A bányász ment előre a tűz felé. Árnyéka egyre nő, a széttárt karok egyre nagyobbak.

Egyre nő az árnyék. Mintha a tűzisten szállt volna le a mennyből, aki megálljt parancsol a tűznek, úgy ment a bányász a tűz felé. Az jött vele szemben.

Szörnyű hőség lehetett, de a bányász nem érzett semmit. Már nem ment, hanem rohant, rohant egyre gyorsabban és amikor odaért, a lángokba vetette magát.

Szörnyű ordítás, olyan, amely az emberi szájon valaha kifért és a tárna megtelik az emberhús égő, keserű szagával.

Máshol ezt talán elviszi a szél, de most ebben a szűk, keskeny odúban, amikor hiába volt az emberáldozat, a tűzgolyó, a tűzkarika csak jön, jön feltartóztathatatlanul és irgalmatlanul hozza az égő hús szagát.

Az áporodott, bűzös füst, az izzó levegő, a fogyó oxigén, az emberhús kesernyés szagával telített levegő fojtó, émelyítő bűze repesztette a tüdőt.

Ez a hatalmas sütő olyan volt, mint a misztikus pokol. Ott a lélek kínlódik, itt élve sül meg az ember és közben érzi embertársa égő húsának szagát.

Ezek a tapasztalt bányászszemek, melyeken tobzódva táncol a tűzvész pokoli fénye, tudják, hogy már nem mehetnek vissza, csak az alagutat vájhatják, abban bízhatnak, hogy gyorsabban lesznek kint, mint a tűz ideér. Tudják, hogy ezzel a merész kísérlettel egy játékot játszanak csupán! Egyet! A legutolsót.

Többen is nézik a tetőt. Meg kell kísérelni beomlasztani. Az talán, ha nem is véglegesen, de egy ideig felfoghatja az ellenállhatatlanul, feltartóztathatatlanul közeledő tüzet.

Ki áldozza fel magát? Mindegy! .... mert ha a főte megindul, ki tudja hol áll meg. Most már minden oly kiszámíthatatlan. Az a hatalmas földréteg, ami felettük van, tele van feszültséggel, olyan, mintha minden rögében áram folyna, nem tudni, hol üt, hol ráz.

Szörnyen veszélyes, de most ez az egyetlen kiút.

Többen mennek közelebb a tűzhöz, oly közel, amilyen közel csak lehet. Többen, mert mind többen válnak acéllá. Azt is tűzzel, vízzel, robbanással és préssel alakítják. Itt nem hiányzik egyik sem. Mindegyikből van sajnos bőven.

Nincs idő lassúságra, a kegyetlen idő sürget. Vagy omlik a tető, vagy a tűz ér ide.

Most nem remegő kézzel kell kihúzni a fát, most le kell ütni, hogy a tetőt ne támassza alá semmi, az zuhanjon, zuhanjon le és zárja el a tűz útját. A tető valóban zuhan. Alig tudnak elugrani. Lezuhant sok szén, de nem túl nagy darabon, de egy ideig elzárja a tűz útját. Mielőtt a tűz újra ideérne, neki is át kell rágnia a szenet, ami útjába került. Biztosan meg fogja tenni, de addig talán sikerül ismét befúrni a tárnába omlott szénbe az alagutat, a menekvés egyetlen útját.

Szerencsére még viszonylag közel a tűzhöz sikerült leomlasztani a tetőt, így maradt még hely farablásra és kevés fát még találtak is. Állandó veszélyben folytatódott a versenyfutás az idővel.

Hiába ment a munka, hiába dolgoztak oly gyorsan a kezek, az omláson újra megjelent a kis vörös labda, ami ismét növekedett.

A tűz terjedt, terjedt megállíthatatlanul és a Dante poklában, ebben a föld alatti pokolbárban ismét vinnyogva szólt a poklok tobzódó zenéje és ismét szórta a sátán a tömjént, az égő hús illatát, és ismét áradt a hőség, izzott, vibrált a levegő, ismét égette a szemet, a maró, fojtó füst.

Most már nem ment tovább a munka, most már mindenki érezte, hogy itt a vég. Most már megállt a csákány a kezekben, megmerevedett a lapát és állt mindenki mozdulatlanul. Előbb suttogva majd hangosabban újra szállt a "szerencse fel", ami most már nem tisztán csengett, hiszen a szemet kaparta a füst, a szív vadul dobogott, a tüdő zihál, az oxigént elorozta a tűz, de ezt a dalt hősök énekelték. Hősök, akik még akkor is énekelni fogják, amikor a láng már körülövezi és glóriába fonja testüket.

Ahogy szállt a bányászének, Csermenka még megfogta a csákányt és irgalmatlanul ütötte vele a falat. Az már nem tudott ilyen erőnek ellenállni, kidőlt. Most már nem biztosítottak, amilyen gyorsan csak lehetett, bújtak át a lyukon. Vagy kibírja még így is, vagy ha nem, aki alatta marad, annak ez is jobb, mint a tűzhalál.

Valamennyien átértek. A kis alagutat már könnyű volt beomlasztani. Elődeink tettek jót és rosszat is. Alkottak csodálatos dolgokat, vívtak szörnyű háborúkat is. Írtak csúnyát, írtak szépet és nemeset, fogalmaztak meg magasztos érzéseket, alkottak meg, foglaltak szavakba oly fogalmakat, melyek segítik a küzdő embert. Ezek között talán a legszebb volt: a "hit, remény és a szeretet."

Márta mélyen aludt, mint általában az egészséges életet élő, jól kisportolt emberek szoktak. Ágya mellett katakolt az ébresztő óra, melynek kismutatója a 6-os, míg a nagymutatója a 1-es felé közeledett. A csengő pont hatra volt beállítva és oly mértani pontossággal, mintha külön kimérték volna, hová kell beállítani az ébresztőóra mutatóját.

Halkan nyílott a leányszoba ajtaja és egy idősebb asszony lépked halkan a szobába. A puha szőnyegek még azt a kis zajt is felfogják, amit az óvatosan lépkedő lábak keltenek.

Az asszony arca - bár már látszik rajta a kor, úgy ötven felé mutatja az időt - még eléggé bársonyos, a ráncok megkímélték ezt az arcot. Az élet hiába igyekezett, nem tudott mélyebb barázdákat vésni rá. Ez nem volt véletlen, mert ha valaki ránéz erre a kerekded arcra, a szép, nőies vonások mellett meglátja az akarat kemény vonásait is. Erőt és határozottságot sugallt ez az arc, és határozottságot sugallt az idősödő nő alakja is.

Talán, neki is nagy része volt benne, hogy ebben a családban nagy volt a céltudatosság, a magabiztosság.

Az asszony, amint odaért leánya ágya mellé, bársonyos szemekkel, szeretettel nézett végig ezen a fiatal, kedves és szép arcon. Az anyai kéz simogatása siklott végig a szép arcocskán és az anyai kéz óvatosan nyomta vissza a hajfonatból kikandikáló, rakoncátlan tincset.

Mielőtt szólt volna a vekker, fel szokta leányát ébreszteni, nem akarta, hogy az óra kemény csengetésére ébredjen fel.

A leány is megszokta a korai felkelést és szervezete beállítódott erre az időre, mert mire az anyai kéz végigsiklott a kedves arcon, kinyitotta szemét és szája mosolyra nyílt.

Megszokta már, hogy ébredéskor mindig föléje hajlik az anyai arc és amikor kinyitja szemét, finom csókot lehel homlokára.

Márta vidáman, jókedvűen ült fel és egy mozdulattal már ágya mellé tette lábait. Nem szeretett lustálkodni, ha felébredt, nyomban fel is kelt.

- Jó reggelt kislányom! - hangzott az anyai üdvözlés.

- Kezedet csókolom Anyu! - hangzott a válasz is.

- Ma lesz egy kedves meglepetés. - A leány szeme kerekre nyílt.

- Igen, meglepetésnek szánjuk. Emlékszel Jóskára? A Palcsi bácsi fiára, akik az Újvárosban laknak már.

- Igen Anyuka, bár már nagyon régen nem láttam őket. Amikor Jóska nálunk volt, akkor érettségizett és utána ment az orvosi egyetemre.

- El is végezte, most már orvos lett, az utolsó szigorlatait is letette és most nyáron volt az avatása.

- Örülök neki. Én már rég nem láttam.

- Ő látott Téged már többször is. Azt mondta nem akart zavarni, mert valami fiúval voltál. Látott társaságban is.

- Lehet, anyukám - és a leány kissé elvörösödött.

Nem kerülte el az anya arcát a kis színváltozás, de tovább folytatta:

- Most újra meg akarnak bennünket látogatni. Igen sokat beszéltek Rólad a napokban, amikor nem voltál itthon. Jóska nevetve mesélte, hogy amikor elemibe jártatok, sokszor ígérted, hogy felesége leszel.

- Az lehet anyukám. Kedves fiú volt.

- Azt mondta, hogy most is szívesen behajtaná ígéretedet. - A leány arcán kis felhő suhant át, de nyugodtan válaszolt.

- Nem akarok még férjhez menni anyám!

- Akkor kell leányom férjhez menni, amikor az embert viszik.

A mondat elhangzott, de az anya arcán aggodalom suhant végig. A leány mindig őszinte volt hozzá, gyermekkora óta megosztotta vele örömét, bánatát. Nem volt olyan probléma, amit ne együtt beszéltek volna meg.

Most a leány különös. Már korábban észrevette viselkedésén. Csendesebb, mint máskor, a szeme gyakran néz távolba és az arcán van valami, ami arra mutat, hogy valami nem úgy megy, ahogy leánya szeretné.

Nem akart szólni eddig, várta, hogy leánya jelentkezzék. Gondolta, hogy még nem érett meg a bizalom. Oly jó kapcsolat mellett is, mint az övék, nem lehet mindent azonnal elmondani, várni kell, míg a problémák megérnek.

- Délután jönnek Jóskáék. Szeretném, ha felkészülnél és illendően fogadnád őket. Úgy tudom szüleivel együtt jön. Tudod milyen fess fiú? Nem hiszem, hogy nála jobbat találnál.

- Én jobbat tudnék, Anyu! - hangzott a szomorkás felelet.

- Na csak nem? Nekem mostanában semmit nem mondasz el. Korábban olyan jó barátnők voltunk.

- Ebben most úgysem tudsz segíteni.

- Olyan nagy probléma?

- Rendkívül nagy.

- Nem lenne jó, ha megbeszélnénk?

- Most még nem anyu.

Az anya odalépett a leány mellé, fejecskéjét két tenyerébe fonta és halkan kérdezte kislányától: - Valóban nem édeslányom? Nem lesz-e esetleg késő, ha később beszéljük meg?

- Biztosan nem Anyu! - és a leány felmosolygott anyjára.

Az anya nem találta rendjén az elmondottakat, szeretett volna mélyebben elbeszélgetni leányával, de érezte, hogy most nem lenne jó erőltetni, meg kell várni az alkalmasabb időt.

Kissé félt is. Ismerte leányát. Tudta, hogy igen józanul mérlegel, kétszer is meggondolja, míg cselekszik, de ha az elhatározás kialakult, elképzeléseit gyorsan keresztül is viszi. Hátha rosszul fontolja meg és nem cselekszik helyesen. Most még nem lehet erőltetni, félő, hogy a leány bizalmát veszti el. A bizalmat, amit egy anya is nehezen tud visszaszerezni.

- Te... nem tudom, hogy gondolkodol, de szeretném, hogyha ezt a Jóska gyereket és szüleit kedvesen fogadnád. Én őket már régóta ismerem. Szülei nagyon rendes, becsületes emberek, a fiú is szorgalmas, tisztességes. Ahogy én hallottam, igen rendesen viselkedik.

- Csak nem érdeklődtél, Anyu?

- Miért ne, édeslányom. Aki átlépi küszöbünket, az csak rendes ember lehet. Azt én nagyon jól megnézem.

- Azért mégiscsak én választok!

- Igazad van, leányom, hiszen Te élsz majd vele, de szeretném, ha rendes, becsületes embert kapnál, hiszen olyan sok manapság a rossz házasság.

- Tudom Édesanyám.

- Ez a Jóska fiú orvos is, bizonyára jó jövedelme lesz. Gondtalanul élhettek majd.

- Ez mind csak másodlagos Anyu. Fő az, hogy szeressem.

- Én is ezt szeretném kislányom. Én azt akarom, hogy boldog légy.

- Minden zsák megtalálja a maga foltját. Remélem én is.

Az anya elmosolyodott ezen az igazságon. Bármennyire közhely is ez, mégis mennyire igaz. Bár nem mindenkinek jut folt sem. Sok vénleány van, aki nem tud férjhez menni, pedig sok közöttük a becsületes, rendes leány.

Márta kiment a fürdőszobába és így a beszélgetés abbamaradt.

A fürdőszobában Márta belenézett a tükörbe. Hosszasan vizsgálgatta arcát. Nem volt túl hiú, de most mégis jó volt tükörbe nézni.

Egy nagyon szép, kinyílott nő nézett vissza rá.

Márta tudta, hogy szép, de úgy érezte, hogy most talán ez is kevés. Az a férfi, akit szíve mélyéből megszeretett már, akiért ő is életét adná, valahogy elfordult tőle.

Óh! Ez a bestia. Mennyi gyűlölettel gondol erre a leányra. Elrabolta tőle azt, akit igaz szívből szeret.

Küzdött, harcolt ellene. Várta a fiút. Utána ment. Mindent megtett, amit egy nő megtehet. Sajnos érezte, hogy a másik nő erősebb. Ha nincs az a másik, akkor ő biztosan megkapja azt a férfit. Más senki nem vehette volna el tőle.

Két kezét rászorítja keblére. Úgy dörömböl ez a szív, vigyázni kell nehogy kiugorjon.

- Gyere Márta! Kész a reggeli.

Márta szót fogadott a hívó anyai szónak és ment reggelizni.

A konyhában szokták a reggelit elkölteni. Márta nem volt falánk, de szeretett bőségesen reggelizni.

A percek gyorsan múltak és már sietni kellett a buszra, hogy Márta idejében odaérjen az iskolába. Kell a gyermekeknek a felügyelet.

Nehezen telt a délelőtt. Szerencsére Márta hivatásának élt, rajongásig szerette a gyermekeket.

Mostanában kizökkent a lelki egyensúlyból, türelmetlen és ideges volt, de nagyon vigyázott, hogy ez meg ne látszódjon rajta, ne igyák meg rosszkedvének levét a gyerekek.

Volt tornaóra is. Jól megdolgoztatta a gyerekeket. Elve volt, hogy csak kemény sporttal, a szívósságot fejlesztve lehet szorgos munkára szoktatni a gyerekeket. Márta, keménysége mellett igaz szívű teremtés volt, aki hivatástudattal végezve munkáját, szívét is odaadta a gyermekeknek. Ők ezt megérezték és szerették is igaz gyermeki rajongással a tanító nénit.

Mártának a tanításon kívül még sok dolga volt az iskolában. A sportkör vezetésén kívül ő vezette a fotószakkört is és egy repülőgép modellező szakosztályt is. A tantestület részéről is sok külön teendővel volt megbízva. Így késő délutánra járt, amikor az iskolából hazafelé igyekezett.

Mielőtt hazaért volna Márta, egy hídon kellett átmennie. A híd túlsó oldalán egy utca torkolódik a hidat átszelő útba. Itt valami baleset történhetett, mert Márta egy embercsoportot látott tömörülni és közelebb érve jobban kivehette, hogy két autó is áll egymás mellett, mindkettő elég megviselt állapotban. Az egyiknek eleje erősen össze volt törve, a másik oldala volt erősen benyomódva.

Ahogy Márta odaért a tömeg mellé, egy férfit látott feküdni az autó mellett. Egy másik rá volt hajolva a motorház tetejére. Mellettük egy fiatalember volt, aki határozottan intézkedett.

Utasítására többen megfogták a fekvő embert és felvitték a hídhoz a járdaszegélyre. A fiatalember letépett egy csíkot a fekvő ember ingéből és erősen átkötötte annak combját. Most látta csak Mára, hogy az alsó lábszár eltörhetett, mert onnan erősen folyt a vér.

Márta nézte a fiatalembert. Tetszett neki a gyorsaság, a határozottság ahogyan a fiatal ember intézkedett. Milyen gyorsan, szakavatott kézzel állítja el a vérzést és teszi meg az elsősegélyhez szükséges intézkedéseket.

Márta nem volt kíváncsi természet és ezért tovább akart menni, amikor elhaladt a férfi mellett, az fölnézett.

- Márta, várjál meg, mindjárt jön a segítség!

A leány elcsodálkozott. A férfi nem tetszett ismerősnek, de annyira meglepte a bizalmas hang, hogy megállt és várakozóan tekintett a férfi felé.

- Éppen hozzátok mentünk, amikor ezt a balesetet láttuk. Szüleimét elküldtem hozzátok, de nekem kötelességem volt segíteni.

Most már tudta Márta, ki ez a fiatalember. Régen, pár évvel azelőtt látta már és annyira megemberesedett, hogy bizony nem ismerte volna fel.

Alighogy kimondta a fiatalember a szavakat, máris egy fehér, szirénázó mentőkocsi robogott hozzájuk. A mentők gyorsan kiugrottak, a sérült lábát gyorsan megvizsgálták és már tették is fel a kocsira.

Az egyik mentős elismerően szólt a fiatalembernek: - Mi sem csináltuk volna jobban.

Erre Márta is elmosolyodott. A mentős bizonyára nem tudja, hogy a fiatal ember orvos. Rövid ideje van még itt, így nem nagyon ismerhetik.

Amikor a hordágyat bedugták a mentőkocsiba, megnézték a másik embert is. Őt is beültették a kocsiba, bár az nagyon szabadkozott, de a mentőkkel nem tudott ellenkezni.

Alig indult meg szirénázva a mentőkocsi, már jött is egy kék színű rendőrségi kocsi, a tetején forgó "kék fénnyel" és az is szirénázva fordult be a hídhoz vezető útra.

- Na ezt jól kifogtuk - szólt a fiatalember Mártához.

Márta pajkosan mondta: - A tanúzás állampolgári kötelesség.

Közben már a rendőrségi kocsi is odaért. Egy hadnagy és két altiszt ugrott ki a kocsiból.

- Maradjon mindenki a helyén - hangzott a határozott felszólítás. Senki nem mozdult meg.

A hadnagy odafordult a legközelebb állóhoz és kérte, mondja el, mit látott. Ő közölte, hogy csak később jött oda.

A hadnagy mindegyik jelenlévőt kifaggatta, de csak háromnak írta fel a nevét, majd felírta a nevét az orvosnak is. Amikor az megvolt, mérőszalagot vettek elő és gondosan lemérték az úttestet, alaposan megvizsgálták a fékezési nyomot, a kitört üvegek úttestre esett részeit. Külön megjelölték a kiesett lámpaüveg helyét. Kellően megvizsgálták az úttest állapotát is. Megnézték, hogy a kocsik mennyire horpadtak be. Fényképfelvételeket készítettek. Kérdezgették a tanúkat, ki, hol látta a gépkocsikat.

Amikor végeztek, mindenkinek az volt az érzése, hogy itt pontos, valósághű tényállás lesz, itt nem lesz mellébeszéd. Csak akkor, amikor mindennel végeztek, a helyszínt kellő gondossággal felmérték, adtak engedélyt a jelenlévőknek a távozásra.

- Nem gondoltam, hogy itt találkozom Veled - kezdte a beszélgetést Jóska.

- Én sem, hogy orvosi ténykedésben látlak viszont.

- Remélem, nem látszott meg rajtam, hogy kezdő vagyok, - nézett a leányra aggódva.

- Óh, igen ügyes voltál, olyan határozottan intézkedtél, hogy csodáltalak.

A fiatal orvosnak nagyon jól estek ezek a szavak, a hivatásának adott első női bók.

- Szüleim már biztosan aggódnak, hogy ily soká elmaradtam. Rád még nem számítanak, de rólam nem tudják elképzelni, hol maradok ennyi ideig.

- Jó, hogy miattam nem aggódnak.

- Milyen régóta nem láttalak. Te már biztosan elfelejtettél?

- Nem jártál nálunk az utóbbi időkben.

- Tanultam, de arra emlékszem, hogy ovis koromban hányszor meghúzkodtam a hajadat. Mostanában többször is láttalak. Te nem vettél észre, de én meglestelek.

- Óh!

- Na ez természetes. Kíváncsi voltam, mi lett azzal a kislánnyal, akiről én gyermekkorom óta annyit álmodoztam.

Közben meg is érkeztek Mártáék házához.

Úgy látszik, Márta anyja kinézegethetett a nyitott ablakon, mert mire a kapuhoz értek, ő már ott is volt, és sietett a kaput kinyitni.

- Nem gondoltam, hogy együtt fogtak látni benneteket.

- Én is akkor értem oda a baleset helyszínére, amikor Jóska már ott volt. Ő adta az elsősegélyt.

A kulcs megfordult a zárban és a szép, kovácsolt kapu halk csikorgással nyílódott kifelé.

- Gyertek gyorsan beljebb, mert kihűl a finom puncs. Márta nagyon szereti. Remélem Te is.

- Óh, én is nagyon. Amit Márta szeret, azt én is szeretem.

Az anya jólesően elmosolyodott. A fiú tetszett neki határozott megjelenésével, lánya már kevésbé. Tapasztalt anyai szíve a kedvesség mellett észrevett valami közömbösséget is. Két fiatalról, akik tetszenek egymásnak, az első pillanatban már meg lehet látni. Igen valami lehet Mártával, valami, amit még ő sem tud.

Felértek a lépcsőn. Annak tetején már ott állt Márta apja és a fiatalember szülei.

- Óh, már nagyon vártunk Benneteket - lelkendezett a fiatalember édesanyja.

- Mama, nem volt oly könnyű onnan szabadulni. Most először nyílott alkalmam, hogy orvosi hivatásomat váratlan körülmények között gyakoroljam. Igyekeztem is segíteni.

- Nagyon ügyes volt Jóska, - dicsérte meg Márta ismét a fiút.

A férfi anyja nagyon büszkén hallgatta, nagyon büszke volt fiára. Egyetlen gyermeke volt, akinek mindent megadott életében. El is kényeztette vele, de a férfi jelleme emiatt nem szenvedett csorbát.

A férfi, magas, nyúlánk férfi volt, hízásra hajlamos. Az anya is erősen kövérkés volt, oly típusú asszony, akit inkább az érzelmek irányítanak. Igen gyorsan tudott haragudni, de gyorsan is felejt és megbocsát úgy, hogy semmi tüske nem marad benne.

- Már kerüljetek csak beljebb! - unszolta őket Márta édesanyja.

A két asszony összenézett. Ez nem kerülte el Márta figyelmét. Nyomban tudta, hogy a két asszony sok mindent megbeszélt már. Milyen gyorsan megértik ők egymást, míg a fiataloknak oly nehéz.

Egykettőre asztalhoz ültek. Márta anyja igyekezett kitenni magáért. Ő már vejének tekintette a fiatal orvost.

Amikor asztalt bontottak, édesanyja szólt Mártának, szeretné hallani zongorázni.

A másik szobában volt a zongora. Mártát Jóska kísérte a szobába, a szülők nem mentek velük.

Márta leült a zongora mellé, kezei végigfutottak a billentyűkön. Valami vidámat akart játszani, de a zongora billentyűi nem engedelmeskedtek. Abból szomorú melódia hangjai szállottak tova. Márta úgy elmerült a zenében, hogy nem vette észre, amikor a zongora elhallgatott, egy könnycsepp hullott le szép szeméből.

A fiatal orvos is meghatottan állt a zongoránál. Ő nem tudta, hogy a könnycsepp más férfinak szól.

- Én is játszhatok valamit? - kérdezte a férfi.

A zongorából kellemes dal szállt, vidám, hangulatos.

Amikor befejezte a férfi, hátrapördült a kis széken, szinte Márta elé, aki a karosszékben ült.

- Tudod, miért vagyunk most itt? - Márta nem válaszolt, a férfi folytatta.

- Tudod, nekem két nagy álmom volt. Az egyik, hogy embereket gyógyítsak. Orvos legyek. A másik? A másik? Egy igen szép kislány. Gyermekkorom óta csak erre a kislányra gondolok. Amióta együtt játszottam vele az oviban, játszottam egy színdarabban, nem tudok másra gondolni. Emlékszel Márta? Te voltál a Piroska, én a farkas, - nézett a lányra a férfi.

Azóta is mindig Rád gondoltam. Középiskolás koromban is Te voltál nekem a leányideál. Hányszor, hányszor elmentem az ablakod alatt. Óh, hogy fohászkodtam, csak egy pillanatra lessél ki.

Amikor egyetemista lettem, akkor sem felejtettelek el. A szünetekben ismét ott jártam az ablakod alatt. Amikor kijöttél, félreálltam, nehogy észrevedd a hódolód. Most az egyik álmom megvalósult, szeretném, ha a másik is teljesülne. Szeretlek Márta, nagyon szeretném, ha a feleségem lennél.

A férfi nézte a leány arcát. Arról nem tudott semmit leolvasni. A leány hallgatott, csak nagy sokára szólalt meg. Akkor is lassan, megfontoltan.

Szerette volna megmondani a fiúnak, hogy ő már mást szeret, igaz, nagy, halálos szerelemmel, de eszébe jutott édesanyja, akit nem akart megbántani.

- Te ugyan nagyon rámenős férfi lettél. Mindig így ajtóstul rontasz a házba?

A férfi elmosolyodott.

- No, nem egészen. Eddig még soha nem rontottam be sehová és most is igen sokat készülődtem. Talán azért rohantam be ilyen bátran.

Amikor látta, hogy a leány nem válaszol, halkan folytatta.

- Nem kívánom, hogy nyomban válaszolj. Én szívesen várok. Remélem megkedvelsz. Várok addig, amíg akarod. Még akkor is, ha van valakid. Csak egyet kell szólnod és én nyomban viszlek az anyakönyvvezető elé. Még éjfélkor is felkelek.

Márta arra gondolt, milyen furcsa ez az élet. Akit ő szeret, az most mással törődik, a szíve más felé nyílott ki. A fiú őt szereti, de neki közömbös.

Hányszor nem találkoznak a szívek. Jobb ez így. A baj, akkor igazi baj, amikor már későn találkoznak.

A férfi felkelt, pár lépést tett a szobában. Mire szembefordult Mártával, az ismét ott ült a zongoránál. Ismét felsóhajtott a muzsika. Csendesen, de igen fájdalmasan.

Aztán ismét csend lett. Majd Márta felállt és kijött a szobából. A férfi utána jött.

A szülők feszülten figyeltek a fiatalok arcára. A férfi csendes, kissé szomorkás mosolyából megértették, kár még örülni. Remélték, hogy az idő meghozza majd a várt eredményt. Tapintatosak voltak, nem szóltak semmit.

Estefelé járt már az idő, amikor a vendégek elbúcsúztak.

Márta bement a szobába. Könyvet vett elő, de valami nyugtalanította. Újra a könyvbe mélyedt. Megrázta a fejét, de újra és újra a vonatra gondolt, ami hamarosan hozza a várt férfit. A vonat hamarosan indult Tatáról. Még éppen kiérhetne Tatabányára, míg a vonat odaér.

Elhatározta, hogy nem megy. Ismét és ismét elhatározza, de nem tud nyugodni. Újra felkel. Állandóan ezt a férfit látja maga előtt. Érzi, amint megcsókolja, átöleli a két erős kar. Valami csodálatos rózsaszínű fátyol lengi körül a férfit. Olyan tisztán, oly erősen látja, mintha tényleg itt volna előtte. Nem tud ettől a férfitől már szabadulni. Az őt megigézte, rabjává tette őt kiszabadíthatatlanul.

Az anyja jön be. Márta érzi, hogy valamit mondania kellene, de beszélni nem tud.

- Anyám, egy barátnőm jön a vonattal, ki kell mennem eléje az állomásra.

- Ilyen későn? Jó, majd elkísérlek.

- Nem! Egyedül megyek.

Az anya ismét gyanakvó, de ismerte leányát és nem szólt.

Márta már kapja a ruháját, gyorsan összeszedi magát és már rohan, rohan, hogy ismét lássa azt a férfit, aki szívének ura.

Most sajnálta csak igazán, miért nem ment ki a tóra. Ott legalább együtt lehetett volna a férfivel és talán vigyázhatott is volna rá. Elemi erővel rohanta meg valami vad féltékenység, valami olyan, amit a nagyon szerelmes nők szoktak érezni, ha megjelenik a csábító.

Édesanyja kérésére maradt itthon, de most már nagyon bánta, hogy itthon maradt. Úgy tesz, mintha véletlenül járna arra, és az a lány, az a feketehajú boszorkány is ott lesz, hozzájuk csatlakozik és nem hagyja őket egyedül.

Mintha az utat valami megnyújtotta volna, mintha végtelen gumiszalagot húznának ki előtte, melynek alig lehet a végére érni. Ezért olyan távoli a buszmegálló. Sietni kell, nagyon sietni, nehogy az elmenjen az orra előtt és ő ne érjen oda.

Hányszor álmodik már ezzel a férfival. Egyszer átöleli, máskor kínozza. Az egyik éjjel máglyára rakatja, a másik éjjel álmában végigkaparta az arcát, hogy többé ne vigye el az a rút, fekete boszorkány.

Már közel volt a buszmegállóhoz, lihegve érkezett oda. Az úton átellenben két siheder állt meg:

- Nézd, micsoda nő! Milyen izmos. Hogy fut...

- Hej, ha nekem is ilyen lenne - jegyezte meg a másik.

Amikor a busz odaért, Márta is felkapaszkodott. Pénztárcáját akarta elővenni, csak akkor vette észre, hogy a pénzt a kezében szorongatja.

Valaki mintha üdvözölte volna őt. Őt valami mámor fogta el, előtte rózsaszínű felhő lebegett, szíve csordultig tele volt vágyakozással.

Kinézett az ablakon. Az elsuhanó házak, mintha távoli árnyak lettek volna, melyek csak keretül szolgálhattak volna egy képnek, mely kép az ablak előtt is vibrált, táncolt. A férfi képe volt ott, az ablak előtt. Az ő szíve vetítette oda ki, vagy valóban ott volt? Márta látta ott és ez volt a fontos. Látta akkor is, amikor behunyta szemét, látta akkor is, amikor kinyitotta, de látta akkor is, amikor nem az ablakon nézett ki és akkor is, amikor megzökkent a busz és Mártát egy pillanatra kizökkentette az álmodozásból. Az előtte lévő két női fej is hamarosan átváltozott és ott is megjelent a szeretett férfi képe.

Amikor az autóbusz megállt, az utat a megállótól az állomásig szinte futva tette meg.

Már a feljáró mellett volt, amikor a vonat beérkezett és megállt az állomáson.

Szerdahelyi már ott volt az ajtóban és mögötte kicsillant Éva fekete haja. Márta szíve megdobbant.

Előbb Szerdahelyi ugrott le, utána Éva. Szerdahelyi elkapta a leugró leányt. Az meg csintalanul hozzásimult.

Még egy férfi szállt le, aki gyors léptekkel elhagyta az állomás épületét. Márta dobogó szívvel állt odébb az aluljáró lépcsője mellé.

Éva és Ferenc vidáman indultak kifelé. Már az aluljáróban voltak. Márta szorosan az aluljáró bejárata mellett állt, így őt nem vették észre, de jól beláthatta az aluljárót.

A férfi és a leány lassan jött. A leány szerelmesen a férfihez simult, majd megállt és szenvedélyesen átölelte a férfit és minden szenvedélyét egy szóba sűrítve, remegő hangon ejtette ki: - Szeretlek!

- Én is - válaszolta a férfi.

A két szerelmes ajka egymáshoz tapadt és szenvedélyesen csókolták egymást.

Márta agyában megkondult egy harang. Mintha valaki kiáltaná: én is...... én is......... én is. Szívét mintha kalapáccsal vernék, idegeit mintha égetnék.

Valaki ennek a leánynak szívét akaratlanul, de kegyetlenül összetörte.

A leány, a falfehér leány kezét összeszorítja és fut, fut... szeméből patakzanak a könnyek. Az aluljáróban a férfi felemeli a fejét. Valami furcsa hangot hallott. Fölnéz, de nem látott senkit. Akit észrevehetett volna, már messze jár. A leány újra átkarolja és szorítja magához és megrészegedve keresi ajkaival a férfi ajkát.

Márta, a megölt szívű Márta, mint tébolyult megy, rohan végig az úton. A könnyek szinte fájnak, medret vágnak ezen a szép arcon.

Mindent megadott volna ennek a férfinek. Ha életét kéri akkor az életét. Ha azt akarja, hagyja el szüleit, anyját, akit mindennél jobban szeretett, szó nélkül megteszi. Nő volt, igazi nő, aki halálosan szeret egy férfit.

Érzi, tudja, hogy megölné Évát is, csak azt a férfit tudja maga mellett. Nem bánná, ha szobor lenne, csak ő lássa minden nap. Óh! Milyen kegyetlen is a sors, milyen hidegen, szívtelenül tud egy női szívet összetörni. Megérdemelte ő ezt, hogy vele ilyen kegyetlenül bánjanak? Vétett ő valakinek? Mennyi ember van, aki nem szereti egymást, akik kénytelen, kelletlen élnek együtt. Miért olyan kegyetlen a sors, miért nem adja annak azt, akit nagyon szeret?

Az élet lihegett e leány keblén. Szép volt az arca, gyönyörű a teste, egészséges, életerős egyéniség. Tanult, művelt leány. Sokan mily boldogok lennének vele. Most ezt a kis embercsodát töri össze az élet és ebből csinál, fájdalmas, megtört szívű teremtést. És ebben nem tud segíteni senki. Senki nem képes örömet adni. Pénz? Gazdagság? Jólét? Milyen jelentős dolgok, de tudja-e pótolni azt, amire ez a leány vágyik? A "legboldogabb perceiben" is csak ezt a férfit fogja látni maga előtt, csak ennek szerelmes csókját fogja érezni szája és csak ez az álomkép teszi teljessé életét. Álomvilágban fog élni, hiszen a valóságot már senki nem tudja többé széppé tenni.

Ez a leány, ez a vergődő szívű leány, akinek szívéből most patakzik a vér, ömlik szeméből a könny, már a sportpálya mögötti erdőben jár. Arcát karmolja a tövis, ruháját tépi az ág. Egy fát, egy zord, fekete fatörzset fog át a szenvedélyes női kar és a leány esdekelve az égre néz: - Istenem, Istenem, miért nem adsz boldogságot nekem?

Ezt a szörnyű jajveszékelést, ezt a szívszaggató fájdalmat elnyeli a szél, magába szívja, eltemeti az erdő.

Milyen jó lenne most a cirógató anyai kéz, a megértő, szerető anyai szó, de ezt a csatát mindenkinek magának kell megvívnia. Szörnyű harc ez. Itt nem kívül, itt belül van a pokol. Itt a szív lázadozik, itt vívja élet-halál harcát a szív és az értelem. Ami itt a legszörnyűbb, itt soha nem lesz győztes. Itt csak halottak maradnak, oly halottak, akik soha nem kerülnek ki a temetőbe és akiktől, még ha akarnánk is, míg élnek, soha nem tudunk megszabadulni, hiszen a legnagyobb éltető erő, a szív múlt ki, vesztette el a legnagyobb értéket, az igaz szerelmet.

Az erős leánytest leomlik a földre. Az igazi Máterrel, a földanyával egyesül a női könny!

Ez az ős Máter, a földanya szívta, szívta a vergődő, vonagló leány fájdalmát. Úgy szívta, ahogy csak ő tudta szívni. Milyen erős ez az ősanya.

A fák óriásokká nőttek, a bokrok megnyúltak, a szél kísérteties zizegéssel sírta fájdalmát és mindezt a hold, a kaján telihold ragyogta be sejtelmes fénnyel. Ez is temetés volt. Misztikus temetés, amikor a természet a lelket siratja el.

Hosszú, hosszú idő telt el, míg a leány felállt és hosszú volt az út is, míg hazaért.

Amikor az anya már hajnal felé kiszólt az ajtón, vidám volt a válasz és ezért megnyugodva tette újra párnára a fejét.

Szerencsére a leányszoba ajtaja már becsukódott és a vidám, jókedvű válasz után nem hallotta a kitörő, fájdalmas zokogást.

A leány nem tudta, hogy vetette le ruháját, az ágyba hogy került. Itt újra birkózott a szívvel, vívott új csatát. A láz pírt vitt a sápadt arcra, a szemekben izzott a csata, a szív kemény, soha nem győző csatája. A leány dobálta magát, a teste verejtékben úszott. Párnája már csurom víz, hiszen a szép női szemekből tenger ömlött ki, amely e drága nedűvel eláztat mindent.

Aztán elcsitul minden, mintha a háborgó tenger felett elült volna a szél és a két szempár mereven fúródik az éj sötétjébe és így marad, míg a kifáradt pilla lassan rá nem zárja koporsófedelét.

Ez a fáradt, agyongyötört leány arra ébred, hogy az anya ráncigálja. Így is nehezen tudja kinyitni szemét.

- Olyan fehér vagy mint a kísértet! Halott halvány. A vánkosod csupa víz. Azonnal hívom az orvost.

És a halott halvány leány márvány arccal felkel.

- Ne hívd anyám! Én megyek az orvoshoz.

Az anya, aki igaz, jó barátnő volt, most tehetetlennek érezte magát. A leány arca olyan határozott volt, hogy ő, az anya nem tudott neki ellentmondani. Segített felöltözni leányának és amikor az elhagyta a lakást, melléhez szorította a tépett ruhát és az anyának szeméből is könny hullott ki.

Márta valóban a kórház felé vette útját. Jól ismerte már a járást. A főorvos leányával, Eszterrel jó barátnők lettek. Sokszor vitt neki is üzenetet. A szülők soha nem tudták, hogy leányuk sokszor mitől oly vidám és mitől oly szomorú.

Most más is volt ebben az épületben. Más, aki csak tegnap járt Mártáéknál.

Óh, mily kiszámíthatatlan a női szív. Mi irányíthatja azt, az értelem, a szív, az érzés, a szerelem, a dac, vagy micsoda? Ez megfejthetetlen, amit az ember még nem tudott megismerni, és meg fog ismerni egyáltalán valaha?

Aki a kórházhoz ért, ismét egy határozott nő volt, csak a márványarc volt még mindig halott fehér.

Ott állt már az alorvos szobája előtt. A halk kopogásra már nyílott is ki az ajtó és a szoba gazdája, egy jóképű fiatalember, miután kinyitotta az ajtót, meglepetve lépett hátra.

- Csak nem leptelek meg? - kérdezte Márta.

- De igen. Nem számítottam Rád.

- Nem vagyok alkalmatlan?

- Dehogy. Kerülj csak beljebb.

Gyermekkori játszópajtások néztek egymással szembe, de a férfi szeméből nyomban kitűnt, hogy szeméből nemcsak a játszópajtások szeretete világlik ki.

- Egy kis rendetlenség van. Éppen most végeztünk egy operációval. A főorvos mellett asszisztáltam. Hosszú idő kell még, míg önállóan műtétet végezhetek.

A mosdóban még bent állt a víz, a karján hevenyészve odadobva egy törülközőkendő.

Az asztalon egy-két könyv volt szerteszórva. Olyan szoba volt ez, amilyenek általában a kórházi ügyeleti szobák szoktak lenni.

- Remélhetem, hogy értem jöttél el?

- Igen!

A férfi arcán öröm gyúlt ki.

- Tegnap azt mondtad, hogy bármikor feleségül veszel, azonnal! Fenntartod, amit mondtál?

- Igen.

- Akkor is, ha azt kérném, hogy most, azonnal kössünk házasságot?

A férfi nézte a leányt. Nem volt pszichiáter, belgyógyásznak készült, és kezdő orvos volt még, de már jó diagnoszta. Jól látta a leány márványfehér arcát és ahogy apró zörejekből meg tudta állapítani, mitől fáj a szív és pallérozott agya össze tudta rakni a pár szófoszlányt, a pár mozaikot is, sejteni kezdte, hogy ez a tündérszép, márványarcú leány mit élt át.

- Szólni kell szüleimnek. Elő kell készíteni az esküvőt.

- Ma vagy soha! - csattant a leány hangja.

A szó hideg volt és erős. A diagnoszta megértette ebből, hogy csak most van esély! Holnap erre már nem kerülne sor és akkor sem soha, ha ez a lány végleg pártában marad.

Nem kellett nagy elhatározás. A gyermekkori álom közeli megvalósulása, az azóta állandóan növekvő vágy, a szerelemmé érett ábránd kizárta a gondolkodást.

Hiába érezte, hogy a leány most mást szeret, hogy őt talán soha nem fogja szeretni igazán. Mindig és mindig ott lesz közöttük a harmadik. Ott lesz az árny a szobában, ott a televízió előtt, ott az ágyban, az élet meghitt perceiben, a meghitt bensőséges pillanatokban is.

Nem baj, hogy nem fogja őt viszontszeretni soha, csak ő szerethesse, csak mellette lehessen, hiszen ezt a sovány vigaszt neki egyetlen nő sem tudná megadni. Beteg a leány, lelki beteg, de ő az orvos meg fogja gyógyítani, talán behegesztheti valaha ezt a most nagyon vérző sebet.

Aki ennyire szeret valakit, az minden sebet be tud gyógyítani.

A férfi nem morfondírozott tovább! Csak ennyit mondott: - Intézkedem.

Telefonon már szólt is. Ismerősök voltak mindenütt. Még azt sem kellett mondani, hogy most kapnak lakást, azért sürgős az esküvő.

A fiatal párt nem kísérte násznép, egyszerű, hétköznapi volt a ruha is. A férfi mégis úgy érezte, mint a csodálatos, a legboldogabb beteljesülést. Csak a leány jött ki az anyakönyvvezetőtől hideg, márvány arccal. A mosoly jég volt a hideg arcon. Kemény, nehezen felolvasztható jég, milyen csak az örök jég hófödte birodalmában található.

Az asszony és a férj együtt mentek Márta anyjáékhoz.

Az anya, amikor meglátta őket, nagyon örült, csak amikor ránézett leánya halottfehér, márvány arcára, kezdte sejteni a történteket.

Nem szólt semmit, gratulált a fiatal párnak és akkor sem szólt, amikor az ifjú asszony, az új hitves arra kérte a fiatal férjet, hogy ő egyedül keresse fel szüleit és mondjon el mindent.

A férfiben szív volt, szerető, orvosi szív. Megértett mindent és kissé fájdalmas mosollyal indult mindent elintézni, mindazt előkészíteni, ami egy nehéz beteg gyógyulásához kell.

A halotthalvány arcú leány bement szobájába és ráesett az ágyra, arra az ágyra, arra a szép fehér ágyra, mely oly sok titkát, oly sok vágyát, soha ki nem mondott reményeit oly híven, oly titoktartóan őrizte meg és a párnát teleöntötte kiomló gyémántkönnyekkel.

Az anya, aki élve szedné ki szívét és tenyerébe rakva leányának ajánlaná fel, utána ment a szobába, reáborult a leányra és a két asszony együtt zokogott. A két asszony, anya és a lánya könnye összefolyt, lett a két érből csermely, melyben gyémánt könny folyt.

Most víz tört elő, mintha zuhatag öntené gyorsan tengerré környezetét. Ebben a vízben tört most előre az elcsigázott bányászhad belékapaszkodva a szénfal ácsolatába. Erősen fogózkodni kellett, mert aki nem fogózkodott, azt elsodorta a víz.

Úgy érezték, mintha árral szemben eveznének, melynek le kell győzni sodró erejét. A víz egyre emelkedik, szintje mind magasabb. Sietni, sietni, nehogy az egész tárna víz alá kerüljön, mert akkor hiába a kapaszkodás, az erő elfogy és akkor az embert elsodorja az ár, ami egyenlő a biztos pusztulással.

Csermenka megy elöl, Peter leghátul. Most megint egy emberként kell összetartani, a közös veszélyt, közös erővel kell elhárítani. Cél túlélni ezt a poklot, mely a szerencsétlen embert egyszer pokoli tűzzel árasztja el, egyszer kiszámíthatatlan súllyal préseli atomjaira, máskor vad zuhatagot bocsát rá, Sajnos nem a sokat emlegetett bányarém jelenik meg, aki védi kincsét, a fekete gyémántját, nem a mesebeli sárkány akit kardra lehet fogni és a vitéz kisfiú levágja a tüzet okádó sárkánynak, mind a hét fejét. Ez a viharok tengere, nem Dante, hanem az elemek pokla, nem hétfejű sárkány tanyája, hanem a nagyon is valós veszélyeké.

Méterenként, később szinte centiméterenként hatolnak előre. Ahhoz is roppant erőfeszítése kell az elcsigázott testnek, hogy bele tudjon kapaszkodni az ácsolatba, ne hagyja magát elragadni a zuhatagnak, a víz mindent elsöprő, szinte ellenállhatatlan erejének. Hát még az előrejutás?

Most nincs forróság, most nem táncolnak a tűzkígyók, most nem lövell vörös szikrákat a fal, most nincs pokoli tűzijáték, most nincs bíborvörös orgia, de most is zihál a tüdő, most is pattanásig feszül az izom és most is szakadhat az ín.

Mindegyik igyekezett a másik mögött maradni, betartani a távolságot, nem leszakadni a többiektől, hiszen ha leszakad, a többi segíteni már nem tud, az a halált jelentheti.

A végsőkig elcsigázott emberek tolják magukat előre, a tárna magasabb részei felé. Talán életük végső szikrája lobban még, mielőtt az végleg kihunyna. De amíg van élet, amíg mozog a kar, nem hallatszik más jelszó csak: "előre."

Óh! Milyen szépen énekelték meg a költők, milyen szépen csengett a száz győzelemre vivő csatazaj, de milyen nehéz ennek engedelmeskedni most, amikor alig van már erő, amikor már hiba sípol a tüdő, amikor hiába dobol a szív, amikor csak az hajtja az embert, amit még ő is alig ismer.

- Látjátok, ott van a tárnakereszteződés. Csak az egyik tárnából zuhog a víz a másik tárnarész kissé magasabban van. Csak odáig tudjunk eljutni, akkor megmenekültünk.

Mintha a Vág folyó sziklák közé szorított vize zuhogna lefelé, mintha dübörgő vízesés omlana le, hömpölygött mellettük az ár. Már csak fejük látszott ki a vízből és igen közel volt a tető. Küzdöttek roppant erőfeszítéssel, a maradék erővel és a centiméterek küzdelme meghozta az eredményt. Elérték a keresztnyílást, ahová kimerülten zuhantak le.

Amikor magukhoz tértek, egy kissé visszatért az erő, számbavették egymást. Mindenki megvolt, csak Peter hiányzott.

Csermenka hatalmasat kiáltott. A víz, mint telefondrót szállította a hangot.

Valami furcsa, artikulálatlan hang volt a válasz. Ez a hang jelezte, hogy az ember utolsó küzdelmét vívja a halállal.

- Érte megyek! - mondta Csermenka és újra megkezdte a nehéz, veszélyes utat visszafelé.

Kisvártatva vérdermesztő, sátáni kacaj hangzott fel és ezt a vérdermesztő, sátáni kacajt hozta a víz visszafelé.

- Látjátok, én vagyok a hibás! Én robbantottam! - És a hatalmas hang, mint a vízözön folyt vissza az üldözöttek felé.

- Én vagyok az, aki a pusztulásotokat hozta, én a bosszú Istene. Most végre megbosszultam a fehér kísértetet!

Megdöbbent mind! Csermenka is alig tudta fogni a fát, de most már ő is visszafelé indult. Nem volt már kiért életét kockáztatni.

Tovább dühöngött az artikulálatlan hang:

- Aljas ember vagyok! Nem! Isten vagyok! A pusztulás Istene! Ha!.....Ha!.....Ha!

Szörnyű, artikulálatlan nevetés tört ki Peter ajkán. Oly eltorzult volt e hang, hogy ezek az edzett, kemény emberek is megborzadtak bele.

- Ott a kísértet, a fekete kísértet, ott meg a fehér! Ne! Ne! Ne bántsatok.

A hang egyre artikulálatlanabb, egyre félelmetesebb lett, már egy őrült ember hangja volt, mintha a sátán nevetése hallatszott volna fel a pokolból. Peter valóban a pusztulás Istene volt, felforgatta ezt a bányát. Ha a bányászok most kézbekaphatnák, testét darabokra szednék szét.

Újabb gúnyos rikácsoló hang, újabb hisztérikus, félelmetes nevetés, majd a tárna mélyéből egy bugyborékoló hang és utána már nem hallottak mást, mint a száguldó víz moraját.

- Megfulladt - mondta az egyik.

- Meghalt - mondta a másik.

- Elpusztult - mondta a harmadik.

A gránitba vésett arcok összenéztek. Egyikük a bányászlámpával a tárna mélyébe, arra, amerre a sátán eltűnt, egy keresztet rajzolt.

Nemcsak a mélyben volt gond, hanem a bánya "tetején" is nagy volt a mozgás, hiszen a bánya felszíni területe, az iroda környéke olyan volt mostanában, mint az ostromlott vár. Egyik gépkocsi a másik után futott be súlyos teherrel és futottak ki onnan üresen. Siető, szaladó emberek szálltak le a lifttel és jöttek a felszínre. Percenként csengett a telefon, innen is, onnan is érdeklődtek, hogy van-e már "eredmény"?

Most, mintha valami különös várakozás lett volna a levegőben. A számítások, a tapasztalatok azt mutatták, hogy ma valaminek történnie kell, az ideiglenes vágat, amit kihajtottak, hamarosan találkozik a régi tárnával.

Ott volt most Kovács is, és főnöke utasítására Szerdahelyi is megjelent. Szerdahelyi Kovácsot, egy bányászruhába öltözött, keménykötésűnek látszó fiatalember társaságában találta.

Kovács bemutatta őket egymásnak.

- Németh Károly hadnagy és dr. Szerdahelyi Ferenc, a tröszt egyik jogásza.

A két bemutatott férfi szeme összetalálkozott. Mindketten felmérték egymást. A hadnagy fiatalember volt még, de arcáról határozottság sugárzott. Aki ezeket a szemeket megnézte, nyomban megállapíthatta, hogy ezek a szemek már sokat láttak, a hadnagy fiatal kora ellenére igen tapasztalt vizsgáló tiszt. Őt szokták kiküldeni, ha a körülmények gyanúsak voltak. Volt ugyan két rendőrkocsi is a bánya területén, de ők csak rendfenntartásra voltak kiküldve.

- Most mi is le fogunk szállni - mondta Kovács, aki még alig heverte ki a korábbi megrázkódtatást, és az azt követő, szinte éjt nappallá tevő munkát.

- Az igen jó lesz - válaszolt Szerdahelyi - hiszen, ha valaki ért ezekhez a bűvös erővonalakhoz, a feszültséggócokhoz, az Te vagy.

- Az is igen jó lesz, ha Maga is lejön - fordult a hadnagy Szerdahelyi felé. - Úgy érzem, lesz az üggyel kapcsolatban teendője és nem árt, ha megszokja, hogy mit hogyan nézzen meg.

- Nem fogjuk zavarni a mentést?

- Majd félreállunk, és akkor amikor nem zavarunk senkit, lépünk elő.

- Jó, akkor megyek átöltözni.

Amikor Szerdahelyi eltávozott, Kovács és a hadnagy összenézett. Szemükben megelégedés volt.

Hirtelen egy dühös hangra figyeltek fel. A vén aknász, aki ugyancsak leszálláshoz készülődött, dühösen mordult egyik bányászra.

- Mit ólálkodsz itt! Menj már dolgozni, vagy menj a fenébe. Korábban senkit nem engedtek le a bányába, most már minden szedett-vedelt népséget összegyűjtünk. Nézzétek meg a vállát, olyan keskeny, mint egy nőé. Legalább keményebben fogná meg a csákány nyelét, nem volna olyan nyeszlett.

A törékeny kis bányász úgy látszik, nagyon megijedt a hangos szótól, mert gyorsan eloldalgott.

Szerdahelyi is elkészült már, a fején sisak, a kezében bányászlámpa volt. Jól festett a bányászruhában.

- Most még egy fejtőkalapács kellene a kezedbe és úgy néznél ki, mint egy igazi bányász - mondta a mérnök kissé kötekedve.

Szerdahelyi nem akarta észrevenni a kissé kötekedő szót, inkább jólesően nézett szét magán.

Mintha ez a ruha bátrabbá tenné az embert, bár, most nagyon igaz a közmondás: "Nem a ruha teszi az embert".

Most le kell váltani a hajtásnál dolgozó bányászokat is. A váltásra a legtapasztaltabbakat gyűjtötték össze. A vén aknász vezeti őket.

A vén aknász a csoport összeállításával annyira el volt foglalva, hogy nem vette észre Szerdahelyiék csoportját. Amikor odapillantott, meglepetve látta meg Szerdahelyit. Az idők folyamán a két férfi megismerte egymást. Szerdahelyi igen nagyra értékelte a nagytapasztalatú aknászt, aki ugyancsak megkedvelte a törekvő fiatalembert.

- Mi az doktorom? Kíváncsiak vagyunk?

- Le szeretnénk vinni magunkkal - szólt közbe a mérnök.

- Ha nem fél, majd ellesznek a sarokban - mosolyodott el a zord arc. Szerdahelyi meglepődve állapította meg, hogy nem is áll rosszul ennek az embernek a mosoly.

- Akkor mehetünk! - hallatszott az aknász hangja. - "Szerencse fel!"

A bányászcsoport megindult a kas felé, ahol már ugyancsak új erők várakoztak.

Amint a lift megállt az aknász előtt, ugyancsak a kis törékeny bányász lépett be. Az aknász arca dühössé vált, valamit újra mondani akart, de lenyelte. A kis törékeny bányász a lift fala felé fordult, háttal a belépőnek, nem is mozdult, amíg azok ki nem szálltak. Úgy látszik a vén aknász nagyon megsértődhetett, mert valamit morgott fogai között.

Siettek az új vágathoz. A törékeny kis bányász távolabbról követte őket. Amint az új vágathoz értek, az aknász szakértői szemmel vizsgálja az új vágat falát. Aprólékosan, körültekintően vizsgálja a tetőt.

- Jó! Addig biztosan kitart, ameddig kitartani kell. Ha még szükség lesz rá, megerősítjük az ácsolatot.

Az aknász szokása szerint hideg volt és kimért, de Szerdahelyi szemét nem kerülte el, hogy a hangban, a szemben, amit a bányászlámpa megvilágított, valami türelmetlenségféle lappanghatott, valami belső feszültség. Azt hallotta, hogy főmérnöke már haza akarta küldeni, de nem volt hajlandó a bánya területéről eltávozni.

A feszültség ugyan feltűnt Szerdahelyinek, de a körülményekre figyelemmel nem tulajdonított annak különösebb jelentőséget.

A munka már több órán keresztül folyt, amikor erős kopogást hallottak, ami rendszeresen ismétlődött.

Az ottlévők arcán erős feszültség jelent meg, de egyre inkább valami örömfélének jele is, hiszen a kopogás, mint valami csákány ütemes hangja, egyre erősebben hallatszott.

Most már lázas izgalom vibrált a levegőben, a levegő mintha villamossággal telt volna meg.

- A szentségit! Add ide már azt a fejtőkalapácsot - hangzott a vén aknász türelmetlen basszushangja. Szinte kiszakította bányásztársa kezéből a kalapácsot és mint egy vad, vágta, szabdalta a szenet.

Mindannyian közelebb merészkedtek.

- Pista bácsi! Ne olyan... - hallatszott egy figyelmeztető hang. Az aknász nem figyelt oda, dolgozott lázas sietséggel.

Szerdahelyi csak azt hallotta, hogy valami megroppan és valami fekete megindul. Még látta, hogy az öreg aknász hátraugrik, míg őt egy kéz, az alacsony bányász keze löki odább. Így kerülte el, hogy a leomló főte őt agyonüsse.

Az öreg aknász és a fiatal, törékeny kis bányász ott maradt az omlásnál. Az öreget részben betakarta a lehullott ácsolat, míg a fiatal bányásznak csak a feje és kissé a melle emelkedett ki a rázúdult kőzettömeg közül.

A férfinek, az öreg aknásznak a bal lába volt teljesen szétroncsolva, a szerencsétlen fiatal bányásznak az alteste. Ő már nem élt. Az a mozdulat, amellyel Szerdahelyit megmentette, őt halálra ítélte.

Az egyik bányász hirtelen felkiáltott - De hiszen ez egy nő!

Szerdahelyi közelebb lépett és a kis bányászlámpával megvilágította az elhunyt arcát.

- Jaj! Ez szörnyű! Éva! Éva! - hangzott el a szívtépő kiáltás - és Szerdahelyi ráborult a halott leányra és szenvedélyesen megcsókolta.

Kovács összefacsarodott szívvel nézte az eléje táruló képet és csak annyit mondott a körülötte állóknak: - A menyasszonya!

Az idős, sok veszélyt megpróbált emberek megértették a helyzetet, hiszen látták azt a mozdulatot is, mellyel a leány Szerdahelyit ellökte, hogy ne rá zúduljon a törmelék.

Ezek a "kérgesszívű", keménymarkú, gránitba faragott emberek percekig állottak némán, lehajtott fejjel.

Amikor felemelték a hordágyra ezt a szerencsétlen leányt és Szerdahelyi utolsó útjára kísérte, úgy érezte, mintha a szívét tépték volna ki.

Fájt a szívük a lent maradóknak is, de bányászok voltak és így folytatták a munkát. Most már óvatosabban haladtak. Hamarosan áttört a fal is és onnan, alig állva vánszorogtak elő az agyongyötört, alig élő emberek.

Amikor ők alig állva kiléptek a liftből, a hozzátartozók, akik megérezték, hogy a szeretett férfinak jönnie kell, a megmenekült embereket boldogan ölelgették.

- Sándor! - hallatszott a boldog kiáltás.

- Teri! - viszonozta a másik.

A leány oly forrón, oly szenvedélyesen ölelte át választottját, hogy dereka ropogott. Hogyne, hiszen oly irdatlan messzeségből jött vissza hozzá.

A nagy kórházépületben három olyan szoba volt, ahol csak egyetlen beteget helyeztek el. A szobákat részben azok kapták, akiknek gyógyászati érdekből teljes nyugalomra volt szükségük, de az egyik szoba fent volt tartva oly betegek részére, akiket a társadalom részéről különös tisztelet és megbecsülés övezett.

E szobába került az öreg aknász. Egyik lábát sajnos amputálni kellett. A főtéről lezúdult szén oly mértékben sebesítette meg, hogy a bal lábát már nem lehetett megmenteni.

Már több mint egy hete feküdt a kórházban a vén bányász. Az első napokban még felfogni sem tudta, hogy mi is történt vele, de azután a megdöbbenés ereje szörnyű keménységgel rázta meg.

Ő, aki mindig tevékeny ember hírében állt, ő aki alig-alig pihent, aki mindig szívvel-lélekkel végezte munkáját, most, élete hátralévő részét szerencsétlenül, nyomorékká válva kell eltöltenie.

Nem, az nem bántotta, hogy miért ment le a bányába. Akkor oda őt senki nem küldte, hiszen már régen hazamehetett volna pihenni. Csak az fájt neki, miért nem maradt ő is ott, miért nem halt meg ő is, mint több társa, aki a munka frontján, a munka harcmezején esett el. Ez az egy bántotta nagyon.

Amikor úrrá lett rajta az elkeseredés, leányára gondolt, a legféltettebb kincsére és az a tudat vigasztalta, hogy van egy lánya, aki őt szereti, aki érte mindenről lemond. Ha leányát vesztette volna el, akkor már valóban nem érne semmit az élete. Mit tesz ahhoz egy láb?

Kimondhatatlanul szerette leányát. Amióta felesége elhalt, egyedül ez a leány volt neki. Ez a leány, aki becsületes, őszinte, egyenes, szülőszerető, aki mindenét odaadná, hogy atyját megmentse. Még a boldogságát is képes feláldozni érte.

Ők ketten úgy tartoztak egymáshoz, mint nappal az éjszakához. És most egy harmadik, egy taknyos kölyök, senkivel nem törődve, egyszerűen be akar lépni,... lépni?... dehogyis, be akar törni életükbe.

Gyűlölte ezt az embert. Gyűlöli most is? Igen, hiszen a leányát akarja elvenni tőle, de miért jelentkezett nyomban a mentőosztaghoz, amikor megtudta, hogy ez a kölyök, aki már annyi borsot tört az orra alá, lent rekedt a bánya mélyén?

Miért töltötte el oly határtalan aggodalom, amikor közel értek ahhoz a helyhez, ahol remélték, hogy a bent rekedt bányászokat megtalálják? Miért rohant előre oly eszetlenül, miért vágta oly vadul a falat, amikor még az ideiglenes vágatot kellően nem biztosították? Ő ment előre ilyen óvatlanul, ő a híres aknász, akinek véleményét még felettesei is kikérik, tanácsait meghallgatják. Ez előtte is megmagyarázhatatlan.

Lényegében e férfi miatt vesztette el a lábát. Valóban emiatt a férfi miatt? Lement volna, akkor is, ha ez a férfi nem rekedt volna a bányában?

Idős ember volt már, a nyugdíj előtt. Korábban, még fiatal korban, a bányamentőknél is dolgozott. Nem kímélte akkor sem testi épségét, sőt az életét sem, ha valakit megmenteni kellett.

Mint aknásznak kötelessége volt, hogy lemenjen a bányába, de most hogy öregedett, már ritkábbak voltak a látogatásai. Ha baj volt, mindenütt segített, de a mentést már nem ő végezte.

Amikor meghallotta, hogy ez a Pista gyerek lent rekedt a bányában, önként jelentkezett a mentőosztaghoz. Senki nem tudta megakadályozni, hogy ne szálljon le. Azt is jól tudta, hogy addig nem lehet előre menni, míg a vágat nincs biztosítva. Miért nem várta meg, hogy a főtét kellően biztosítsák, miért verte oly vadul a kalapáccsal a szénfalat?

Lent a bánya mélyén is mindenütt a fiú arcát látta, ő vonzotta úgy, mint egy mágnes. Az tény, hogyha ez a fiatalember nincs lent a bánya mélyén, akkor ő biztosan, józanul, megfontolva megvárja, míg kibiztosítják a főtét és elhelyezik az oldalfalakra is az ideiglenes ácsolatot, és így biztonságosan mehetnek előre.

Mégis, mit tehet erről ez a fiatalember, hiszen ő nem kérte erre őt, nem is kérhette, hiszen a külvilágtól elzárva volt.

Mi lenne, ha ez a fiatalember elvenné a lányát? Biztosan elköltöznének tőle. Erre a gondolatra megrázkódott. Az biztos, hogy egész eddigi életmódja, életritmusa megváltozna. Határtalanul hiányozna néki a leány.

Nehéz volt asszony nélkül, hosszú évek alatt egyedül nevelni a gyermeket, de már úgy megszokta, hogy ketten vannak egyedül. Leánya vezette a háztartást, gondoskodott róla, elhalmozta mindennel, amivel csak elhalmozni lehetett a szerető apát.

Az évek hosszú során ez a leány az egyedüli emberhez úgy hozzánőtt, hogy az öreg el sem tudta volna viselni az életet leánya nélkül. Egyébként nem volt zárkózott ember, durva sem, csak zsörtölődős, bár külseje inkább magányos farkasra, befeléforduló, zord, de ugyanakkor bátor emberre vallott. Nem bántott ő senkit, csak azt tudta volna megölni, aki leányát elvinni, elrabolni próbálná.

Ilyen volt az apa ragaszkodása lányához. Milyen volt a leány ragaszkodása az apjához?

A leány életét két férfi töltötte be. Mindkettőhöz ragaszkodott, egyiket sem akarta elveszíteni. Apját kimondhatatlanul szerette. Tőle egyedül kapta meg azt, amit mindkét szülő szokott biztosítani. A másik férfit, aki komoly szándékkal közeledett hozzá, őt is szerette. Azt senki nem róhatja fel neki, hogy mindkettőt egyformán akarta szeretni. Úgy, ahogy a két eltérő helyzetű férfit, az apát és a férjet lehet szeretni. Az apát igaz gyermeki vonzódással, az imádott férfit igaz, mély szerelemmel.

A leány őszinte csodálattal nézett fel apjára. Az a szorgalom és a becsületesség példaképe volt. Soha, egyetlen napot sem hiányzott munkahelyéről. Senki nem mondhatta rá, hogy nem egyenes, becsületes, igaz ember.

Most ez az igaz ember egy lábbal ott fekszik a kórházi ágyon.

A kórterembe most a kórházigazgató felesége lép be. Ő szokta azokat a betegeket ápolni, akihez különös gond volt szükséges.

- Jó reggelt! Jól aludt?

- Köszönöm. Ma már jobban.

- Fáj még a lába helye?

- Igen, még fáj.

- Sajnos ez hosszú ideig meg fog maradni és a családban ez lesz a legérzékenyebb barométer. Előbb fogja jelezni az időjárás változását, mint bármiféle emberalkotta műszer. Férjem egyébként már meg is tette az intézkedést, hogy levágott lába helyébe a lehető legjobb műlábat kapja meg. Ez természetesen nem lesz olyan, mint a sajátja volt, de azért ha megszokja, jól fog tudni mozogni benne és ugye ez a legfontosabb.

- Nagyon örülök neki. Az biztos, hogy a láb nem vasdarab, amit könnyen össze lehet hegeszteni.

- Próbáljon most felülni kicsit, mert meg akarom igazítani a vánkost.

Az öreg bányász nagy erőfeszítéssel felhúzta magát.

A kórházigazgató felesége, az ápolónő gondosan megigazította a fekhelyet.

- Egy óra múlva látogatási idő van, készüljön fel. Hallottam, hogy magas rangú látogatói lesznek. Még a tröszt igazgatója is el fog jönni Magát meglátogatni. Mindjárt küldöm a borbélyt.

- Nagyon köszönöm, de én nem érdemlem meg ezt a szeretetteljes gondoskodást és ezt a magas látogatást.

- Ugyan, magát hősnek tartják az egész bányavidéken.

- Hej, a falábú hős! - rikkantott fel az öreg aknász.

Volt ebben a megjegyzésben egy jó adag keserűség is.

- Most feküdjön vissza - mosolygott rá az ápoló nővér. - Hamarosan jön a borbély.

A szerencsétlenség bekövetkezte óta most volt az első nap, hogy látogatókat fogadhatott. Bizonyára többen látogatják majd a régi barátok és ismerősök köréből. Leginkább a lányát várta. Ha egy napot nem látta, már betegnek érezte magát. Eddig soha nem szakadtak el hosszabb időre egymástól.

Tíz óra előtt még egyszer bejött a kórházigazgató felesége. Még egyszer megigazította az ágyat és a beteget a lehető legnagyobb kényelembe helyezte el. Majd röviddel utána megjelent első látogatója, a leánya.

Óh. Milyen boldogság volt látni ezt a gyönyörű gyermeket, akit kimondhatatlanul szeret. Percekig voltak egymás karjaiban. Ezt követően megindult a beszélgetés. Meglepő, hogy rövid idő alatt mi mindent el tudtak mondani egymásnak.

Az idő haladt. Egyszerre egy népes csoport jött be. Közöttük volt a trösztigazgató, a bánya vezetőségének tagjai és még több bányász a vén aknász társaságából.

- Na mi van öregem? - kérdezte egy régi bajtárs -, hiába a szerencse felhozott a mi örömünkre.

- Köszönöm. Megvagyok.

Most a tröszt igazgatója lépett az ágyhoz és kezét nyújtotta az ágyban fekvő férfinek.

- Köszönöm, amit a lent rekedt bányászokért tett. A sok nehéz éjszakát, amikor a mentést megszervezte. Köszönöm a többi bányász nevében.

- Azt hiszem ezt más is megtette volna helyemben.

A jelenlévők arcán megértő, büszke mosoly suhant át eme szerénység láttán. Volt is mit hallania a jóbarátoktól e megjegyzés miatt. Az élcelődések azonban oly kedvesek voltak, minden bántó él nélkül, hogy értük nem lehetett megharagudni.

Most ismét nyílott az ajtó! Új vendég jött!

- Jószerencsét! - hallatszott a bányászköszöntés.

Az új látogató Szőke József volt. Még látszott rajta, hogy az átélt sok idegizgalmat, az erős sokkot még nem heverte ki.

A látogató odament az ágyhoz és megköszönte az öreg bányász segítségét. Az öreg bányász ránézett és nem szólt semmit.

Ekkor Szőke belenyúlt belső zsebébe és onnan egy halom pénzt vett elő és az öreg bányász felé nyújtotta.

- Mindenem a magáé!

Az öreg bányász még mindig nem szólt semmit. Kezével a csigakötélért nyúlt és felhúzta magát, majd így betegen a fiatalembernek egy hatalmas bányászpofont adott.

A kórteremben megdöbbent csend honolt. Ezek a kérgeskezű, barázdált arcú emberek nem szóltak egyetlen szót sem, de mind megértették, mi van a pofon mögött.

Szőke, akinek arca bíborpörös lett, nem lehetett megállapítani, hogy az ütés, vagy a szégyen miatt-e, kiment a kórteremből és a folyosón egy székre hanyatlott.

Az egyik bányász, Tóth Árpád utána ment, megsimogatta a fiatal férfi fejét és csendesen mondta: - Hős lettél fiam, de most lettél igazi bányász. Most tanultad meg fiam, hogy nálunk a becsületnek nincs árfolyama. A bányászbecsületet nem forintban mérik, az többet ér a világ összes aranyánál, gyémántjánál. Hiába ígérted volna neki a világ minden aranyát, nem ment volna le érted, de becsületből akkor is lemegy érted, ha a poklok minden kínját el kell viselni érte.

Ez a mi becsületünk, a bányászoké!

Pár nappal később a vén bányász üzent a kórházigazgató feleségétől, hogy leánya keresse fel és kéri, hogy Szőke József is jöjjön be hozzá.

Kovács mérnök kapta meg az üzenetet. Nyomban szólt is Szerdahelyinek, hogy együtt keressék meg a két embert, hogy délutánra mindkettőt be tudják hozni a kórházba, a kórterembe.

Szerdahelyinek gyanús volt ez az üzenet, valaki "fehér angyalt" sejtett mögötte. Már a látogatáskor észrevette, hogy a vén bányász hogy hallgat a megfontolt, komoly asszony szavára és ő is mily szeretettel hallgatja a bányász szavát.

A két fiatal férfi megbeszélte előre, hogy sem Szőkének, sem a leánynak nem árulja el, hogy mindkettőnek üzentek.

A leányért együtt mentek el és amikor becsöngettek a kis lakás ajtaján, egy kisírt szemű nő nyitott nekik ajtót. Amikor elmondották, miért jöttek, hogy az apa hívatja leányát, a leány ismét elsírta magát.

Nem időztek ott sokáig, hanem indultak tovább, hiszen hátravolt még a nehezebbik, a "sértett" fél, aki most lent a bányában dolgozik. Szabadságot kapott, de azt nem vette igénybe, helyette dolgozott.

Nem várták meg, hogy leteljen a sitt, bányászruhát öltöttek és együtt szálltak le a bánya mélyébe. Lent a bányában alig találták meg Szőke Jóskát, minthogy őt most új munkahelyre, frontfejtéshez irányították. Nem tudni, hogy sértett önérzetből, vagy a Szőke Jóskánál mindig fennálló munkavágyból, de Szőke József igen sokat dolgozott e napon. Amikor a két férfi odaért hozzá és intett, hogy a munkát fejezze be és jöjjön velük, csak igen nehezen értettek szót. Szőke csak a leghatározottabb fellépésre volt hajlandó a munkát abbahagyni.

Amikor már felfelé indult a lift mondták el Szőke Józsefnek, hogy mi járatban vannak. A bányász eleinte vissza akart fordulni, de végül is hosszas rábeszélésre sikerült őt meggyőzni és hajlandó volt a "beteg" embert meglátogatni.

Az elhatározás után már gyorsan ment minden. Szőke - bár most is még eléggé meggyötörten az előző napokban elszenvedett súlyos megrázkódtatásoktól - még kissé zavartnak érezte magát, de ereje, tettrekészsége már kezdett visszatérni. Így gyorsaságban már nem volt hiány.

Szőke után Kovács és Szerdahelyi is megfürdött és utána öltöztek át utcai ruhájukba. Az akna bejáratánál már várt rájuk a tröszt gépkocsija. Beszálltak és pár perc múlva már a kórház előtt fékezett a gépkocsi. Itt Kovács útjára bocsátotta a gépkocsit.

Ahogy beléptek a terembe, az öreg ágyánál ott volt a kórházigazgató főorvos feleségével, ott volt a trösztigazgató, és ott volt az is, akit Szőke József szívből imádott a legmélyebb szerelemmel.

Amint az aknász meglátta a fiatalembereket, nyomban kérte őket, hogy jöjjenek közelebb.

Szőke, bár korábbi kellemetlensége hatására lassan, vontatottan lépett az öreg ágya mellé, de odament hozzá.

- Fiam emlékszel, mit mondtál nekem? Azt, hogy mindenedet nekem adod. Most nem Te, hanem én adom Neked MINDENEMET, a legféltettebb kincsemet, a leányomat. Ezentúl Te vigyázzál rá.

Egyszerre két emberből tört fel a sóhaj és ugyanaz a szó: - Papa!

Egyszerre fogták meg a vén bányász kezét és egyszerre csókolták meg ezt a kemény, kérges és erős kezet.

... és a bányász, aki sohasem sírt, elfordította fejét.

- Maguk maradjanak - szólt az ápolónő, a kórházigazgató felesége Szőkéhez és menyasszonyához, miután észrevétlenül egy fénylő könnycseppet törölt ki szeméből. - Önöket pedig szívesen látjuk - fordult a két egymás mellett álló férfi, Szerdahelyi és Kovács felé.

Kovácsnak egy pillanatig földbegyökerezett a lába, azután egy boldog mosoly suhant át a férfi arcán.

Ez a boldog mosoly nem kerülte el a komoly élet- és emberismerettel rendelkező ápolónő szemét. Az ő szemében is boldog fény gyúlt ki.

- Jöjjön csak fiam. Majd én vezetem Önöket.

Szerdahelyi fülét megütötte a kedves hang és azt is észrevette, hogy a kórházigazgató egyes számban beszélt, amikor azt mondta, fiam.

Mindketten boldogan követték az ápolónőt.

A lakás előterébe érve a főorvos neje megállította őket és mutatóujját a szájára tette.

- Eszter! Találd ki, kit hoztam Neked?

- Inkább mit hoztál, Mama. Mindig rosszul alkalmazod a nyelvtant.

- Biztos vagy benne?

- Óh Mama, ezt én már régen megfigyeltem.

Közben a szólított az ajtóhoz ért. Ekkor ismerte fel Eszter a két férfit.

- Mama! - harsant fel a határtalanul boldog kiáltás. - Mama, oly boldog vagyok!

Nem telt bele több, talán egy-két másodperc és Eszter a férfi nyakában volt és határtalan boldogsággal ölelte át Kovácsot.

Úgy látszik, most olyan dolgok történnek, amin könnyezni kell. Nem kellett most ezt eltitkolni, határtalanul drága könnyek ezek. Az édesanya örömkönnyei, aki most teljes bensejével érezte, hogy leánya megtalálta azt a férfit, akit igaz szívből szeret, akivel boldog lesz.

Amikor végre Fenyvesi Eszter kibontakozott az ölelő karokból, a két férfi engedelmet kért egy rövid távozásra. Ígérték, hogy egy óra múlva visszajönnek, valami halaszthatatlan teendőt kell elvégezni.

Gyorsan lerohantak a lépcsőn és máris útban voltak Kovács lakása felé.

- Most kell megkérned a kislány kezét, a szülők is mind melletted vannak.

- Igen, azért akartam lejönni, hogy virágot vehessek és elhozzam a gyűrűket.

- Mi az, már a jegygyűrűk is megvannak?

- Igen, már két hónapja megvásároltam a jegygyűrűket azzal az elhatározással, hogy ha elég bátorságot tudok magamnak venni - akár kikosaraznak, akár nem - megkérem Eszter kezét.

- Most már biztos, hogy nem fogsz kosarat kapni, de gyerünk csak gyorsan fel hozzátok és utána a virágárushoz kell mennünk egy igen szép csokorért.

- Mond Feri, elvállalnád az egyik tanú szerepét?

- Elvállalnám-e? A legnagyobb örömmel.

Kovács gyorsan beszaladt a házba, míg Szerdahelyi lent maradt. Kovács észre sem vette, hogy kettesével lépdeli, sőt ugorja át a lépcsőket. Szinte pillanatok alatt fent volt a lakásban. Kulcsot sem kellett keresgélnie, már futás közben azt előkészítette.

Szerdahelyi lent várta barátját. Szemébe könny szökött, szívét összeszorította a fájdalom. Mire barátja leért, ismét fegyelmezett volt az arc, nem látszott rajta a kegyetlen fájdalom.

- Tudok egy jó kertészt. Éppen most indul arra a busz. Ott igen szép virágokat lehet venni.

Ugyan már kétszer is elmúlt az egy óra, mire visszaértek és újra becsöngettek a főorvosi lakásba.

Eszter nyitott ajtót.

Amint meglátta a szép virágcsokrot Kovács kezében, nem bírta ki, hogy újra át ne ölelje a szeretett férfit. Majd belékarolt és együtt indultak a lakásba. Most már itt volt a főorvos is, feleségével együtt az ablak mellett állt.

Érezték, tudták, hogy most olyan pillanat következik, mely kérlelhetetlenül eldönti valamennyiök sorsát.

Kovács a két szülő elé lépett.

- Régóta szeretem Esztert és úgy tudom ő is nagyon szeret engem. Engedjék meg, hogy megkérjem leányuk kezét.

Úgy látszik a szülők is megértették egymást, mert ők is egyszerre mondták ki: "Fiam".

Kovács Eszter csókján felül kapott két szülői csókot is, és gyorsan kinyitották a bárszekrényt és öntötték ki az aranyló bort.

Boldogan koccintottak, majd Kovács elővette a két kis jegygyűrűt és nem várva a hivatalos eljegyzést, boldogan húzta fel jegyese ujjára.

Pár nappal később hangos volt a kis legénylakás. Kávékorszak lévén, Kovács készítette a kávét. Nagyon kedves vendégei voltak. Elválaszthatatlan régi barátja és Csermenka a híres bányász.

A három barát, mert most már Szerdahelyi és Csermenka is annak érezték egymást, komoly haditervet beszéltek meg. Természetesen Kovács is barátnak számított, de őt nem vették számba, mert a konyhában készítette a kávét, éppen a konnektorba dugta a dugót.

- Szeretnék én is ott lenni, várjatok egy kicsit.

Csermenka és Szerdahelyi egymásra mosolygott. Ebben a mosolyban volt egy kis cinkosság is.

- Természetesen megvárunk. Addig nem beszélünk - hallatszott Szerdahelyi hangja.

Kovács szeretett volna gyorsabb lenni, hiszen nagy kérdések várnak most eldöntésre. Szerdahelyi és Csermenka vállalták az esküvői tanú szerepét, sőt Csermenka a násznagyét is. Ezeket a teendőket nagyon meg kellett beszélni.

Eszter szülei szabadkezet adtak az esküvő előkészítésére. Most már ismerték Szerdahelyit is. Természetesen a kórházban sem maradtak tétlenek. Nemcsak a kórház betegei, hanem személyzete is igen szerette a pontos, lelkiismeretes, megbízható orvost, a lojális, igazságos főnököt és a csupa szív ápolónőt, a főnővért. Meg is tettek értük mindent. Na meg Eszterről volt szó. Arról az Eszterről, aki maga is naponta ott röpködött a betegek között és a betegekhez, az ápolónőkhöz is mindig volt egy-egy kedves szava. Soha nem érezték, hogy itt a "főorvos lánya" van, hanem egy, vidám jó barát, barátnő, akinek elmondhatták szívük fájdalmát. Micsoda szeretettel lehet egy ilyen leánynak az esküvőjére készülődni.

Kovács közben türelmetlenkedett, hogy miért nem készül gyorsabban a kávé, lassan már tíz perce bedugta a dugót.

A szobában, a kényelmes fotelekben azonban nagy volt a hallgatás, a bent ülők nem akarták megszegni a vendégjog íratlan szabályát. Megvigasztalódtak, amikor a kávé finom illata lengte be a lakást.

Szerdahelyi egy kis mosolyt nyomott el, amikor barátja határtalan izgalmát látta, a nagy készülődést.

Csermenka most is pontos volt és precíz. Rendkívül aprólékosan tervezett meg mindent. E feladatkör neki is új volt, hiszen ő is ezt a sivár agglegény életet éli, bár többször ajánlottak már szép leányt neki. Eddig a házasság elől mindig elzárkózott. Ha mostanában valaki látná, amikor a nagyház, a lakótömb lépcsőjéről jön lefelé, mily lassan halad el egy földszinti lakás ajtaja előtt. Annak egyik lakója, egy tanítónő, aki nem túl fiatal már, de nem ment még férjhez. Ahogy hírlik róla, igen becsületes leány. A leány szíve is megdobban és nehezen jön el az ajtóból, amikor meghallja Csermenka nehéz lépteit. Ez azonban maradjon nékünk még titok.

Amikor úgy érezték, hogy a beszélgetés végére értek, a tervek megszülettek, Szerdahelyi ünnepélyesen felállt.

- Én már hosszú ideje nem voltam sehol, és igen hosszú idő fog eltelni, míg valahová elmegyek, de soha nem felejtem el azt a kedves napot, amikor megismertem e bányavidék legnagyobb bányászát. A Vigadóban ültem akkor, amikor láttam a magyar Ursust. Oly kedves emlék az nekem, hogy szeretnék odamenni, leülni Veletek egy pohár sörre.

- Na! Na! Ti fiatalok, mindent eltúloztok! - szólalt meg Csermenka erős hangja. - Nem bánom, most én is szívesen elmegyek. Hogyan is vonhatnám ki magam ebből a kedves társaságból.

- Akkor induljunk! - adta meg a jelet Kovács.

A kis társaság vidáman szedelőzködött. Szerdahelyi őszintén örült barátja sikerének, osztozott nagy örömében. Azt senki sem látta meg rajta, hogy neki belülről valami nagyon fáj. Hosszú idő kell, míg ez a fájdalom enyhül.

Amikor elhaladtak a kórház előtt, Kovács nézett fel az oldalszárny egyik ablakára. Ebben a tekintetben volt valami földöntúli ragyogás.

A temetőhöz érve, onnan egy vékony, sovány ember jött ki feketébe öltözve.

- Csaba bátyám! - kiáltott fel örömmel Szerdahelyi.

- Fiam!

- Dr. Herbay Csaba ügyvéd, az én fogadott apám! - mutatta be társainak súgva Szerdahelyi a közeledő ügyvédet.

- Elég jól ismerjük - súgta vissza Csermenka és Kovács is.

- Mit keresel itt Csaba bátyám?

- Virágot vittem a menyemre - szólt az ügyvéd halálos komolyan. Mindenki megértette ebből, hogy Szerdahelyit valóban fiának tekinti és igen kedvelte ezt a gyönyörű, fekete leányt is.

Szerdahelyi be akart menni a temetőbe. Az ügyvéd megfogta a karját: - Most még ne, várni kell, míg fájdalmad enyhül.

- Tegnap egész este ott voltam.

Senki nem válaszolt rá. A jelenlévők tudták jól, hogy a fájdalom pusztít, őrli az idegeket. Idő kell, míg az idő azt kissé felszikkasztja. Finoman húzták el Szerdahelyit a bejárattól.

- Mondtam Neked - szólt az ügyvéd - ez a leány az életét adja érted. Látod, beteljesedett. Nem megy el most sem mellőled; halála után is vigyázni fog Rád.

- Ki az a nő ott feketében? Úgy látom Peter sírjától jön - kiáltott fel Kovács.

- Őt miért nem a panteonba temették? - kérdezte az ügyvéd.

- Ennek hosszú története van - mondta Csermenka. - Akik lent voltunk, megfogadtuk, hogy erről egyelőre nem beszélünk. Csak a legilletékesebbek tudják. Azt elmondhatjuk, hogy az a szép, feketeruhás hölgy, aki most jön ki a temetőből, a fekete kísértet, Peter fekete kísértete. Én nem ismertem, csak most... és lent... és lent a bányában hallottam róla - mondta ki lassan a szavakat Csermenka.

Herbai is odanézett, ő már látta ezt a nőt. Felvillant előtte a fekete nő és mellette az erős, vállas férfi. Emlékezett még a kérdésekre is, hogy ki hogyan örököl. Amikor elhaladt a nő mellett, köszönt is neki. A nő, a fájdalomtól megtört arcú nő vissza is köszönt.

Igen, ismeri ezt a nőt, de ezt akkor sem mondaná el, ha kínpadra feszítenék. Hivatása volt a hallgatás.

Szerdahelyi lehajtott fejjel ment előre. Kísértet? Fekete kísértet? Igen neki is van egy kísértete! Fekete kísértete, aki mindig meg fog jelenni. Mellette lesz nappal, mellette lesz éjszaka, ott lesz álmaiban, benne él ábrándjaiban, elkíséri élete végéig.

Remélhetőleg vigyázni fog rá. Oly lelkiismeretesen, oly őszintén, oly hűen, ahogyan azt eddig is tette. Életével igazolta ezt.

Szerdahelyi homályosan hallja: - Fehér kísértet! - Nem tudja melyik társától jött a hang, annyira el volt merülve gondolataiban. Fehér kísértet. Igen ez a halott leány fehér kísértet is. Fehér mint a hó, tiszta mint a forrás vize. Csak be kell hunynia szemét és már látja is azt a csodás ragyogást, glória szikrázik a leány feje körül.

Majdnem elbotlik egy kőben. Hátranéz, látja, hogy társai kissé lemaradtak. Tapintat volt ez? A társ őszinte megbecsülése? Osztozás a fájdalomban?

Ott voltak már a Vigadó ajtajában. A pincér mutatott egy helyet. Ők nem ültek oda, hanem azt a helyet választották ki, ahol egyszer már ültek. Ugyanúgy volt, mint azon a szép májusi éjszakán, amikor Szerdahelyi először járt ebben a bányászvárosban. Csak nem kellett már deszka, mert egyedül voltak most ebben a teremben.

- Én is vizsgáltam. Nektek már elmondhatom, hiszen Ti úgyis hivatalból értesültök róla - folytatta Kovács még az utcán elkezdett mondatot. - Több helyen történt a robbantás, Peter és bandája szerezte a robbanóanyagot. Az egyik őrt is leütötték, hogy a robbanóanyaghoz hozzájussanak. Elég sok töltetet helyeztek el, de azt mégsem gondolták, hogy valamennyien ottvesznek.

Szerdahelyi megjegyezte: - Bizonyára nem tudták, hogy egy milszekundumos robbantáshoz mennyi számítás, milyen elővigyázat kell, hogy az ne okozzon több kárt, mint hasznot. Nem tudhatták, hogy a robbantással mennyire megbolygatják a bánya belső erőviszonyait, a feszültségvonalakat, azt a sok-sok komponenst, ami meghatározza a belső erők szétoszlását. Talán a számítógépek generációja kell hozzá, hogy azt a sok-sok összetevőt mind ki lehessen számítani.

Kovács nem szólt hozzá. Ő tudta jól, milyen tudás, milyen határtalan ismeret kell a bányamérnöki munkához és mennyi tanulás, önképzés és külön tanfolyamok is kellenek, hogy ehhez valamit konyíthassunk.

- Ki volt mögöttük? - tette fel kíváncsian a kérdést Csermenka felé Herbay.

- Nagyon alaposan vizsgáltak mindent, lenyomozták valamennyi ember előéletét, kapcsolatait, hosszú évtizedekre visszamenőleg is. Nem találtak oly anyagot, ami azt igazolta volna, hogy ezek az emberek külső behatásra követték el e szörnyűséget.

Valamennyien figyelmesen hallgatták Csermenkát. Ő már ismerte a körülményeket.

- Ki volt a fehér kísértet? - kérdezte Szerdahelyi.

- Meghallgatták Peter szállásadónőjét. Ő nagyon nehezen beszélt, imádta Petert. Végül annyit elmondott, hogy Peternek fiatal korában volt egy menyasszonya, akit kegyetlenül megöltek, megcsonkítottak. Ennek emlékétől soha nem tudott megszabadulni. Szállásadónőjét szerelmi szálak fűzték hozzá, az asszony még holtában is nagyon szereti.

Peter végigbolyongta a világot és valószínű mindenütt üldözte ez a szörnyű emlék. Ez tette őt olyanná, amilyen volt, mindenki ellenségévé. Ennek a társadalomellenességnek hatására követte el ezt a szörnyű gaztettet is, ami majdnem a mi életünkbe is került.

- És a társai? - kérdezte Herbay.

- Igen a társak! - folytatta Csermenka. - A társak. Ez egy szedett-vedett társaság volt az ország minden részéből, de különösen Pestről gyűltek össze ezek a züllött emberek. Peter ismerte őket és világcsavargásai alatt megtanulta, hogy kell a vakfegyelmet fenntartani egy ilyen banda között. Hallottuk azt is, hogy egy embert majdnem úgy sütöttek meg. Ezek az emberek egy intésére mindent megtettek.

- Most már nem tudnak soha számot adni, pedig igen nagy kárt okoztak - szólt Kovács.

- Nem. - vette át újra a szót Csermenka. - Őket már senki nem tudja felelősségre vonni. Testük kövek közé volt zárva, szén közé és azzal együtt elégette a tűz. Egy sem maradt belőlük, hogy beszélni tudjon. Az anyag, ami az alapos vizsgálat után összegyűlt, elég volt a lezárásra. Az eredményt nem teszik közzé, mindenki úgy tudja, sújtólégrobbanás volt.

- Tűz! Tűz! - ejti ki a szavakat megborzadva Herbay. - Amikor meghallottam, hogy a bánya beomlott, elővettem Jókai "Fekete Gyémántok" című könyvét. Ötször átolvastam. Most, amikor hallottam róla, hogy bányászaink tűzből menekültek meg, szinte bennem égnek a Jókai sorok. Azt hiszem... Azt hiszem, talán lefesteni se lehetett volna valósághűebben és leírni sem igazabban, mint ahogy Jókai e szörnyű tragédiát leírja. Minden sora bennem él. - Mintha átélné ő is ezt a szörnyű élményt, törtek ki belőle Jókai szavai:

"A pokol maga!

Egy égő labirint, melyek izzó tömkelegében a fény minden színei váltakoznak. A táj kék-zöld lángja közül kiemelkednek a folyosók skarlátvörös közfalai, miknek távola bíborsötétségbe mélyed, míg repedéseik a nagy fény vakító fehérjét lövellik szerte. Az izzó zsarátnokok ölében táncol a föld alatti lángok démoncsoportja zöld üstökével, vörös tarajával, a tárna boltozat cinóbervöröséből aranyeső hull alá: szikrák özöne! Egy-egy oldalfal hasadékából süvítve lövell ki rézsútosan az elszabadult gáz, világot gyújtva a föld alatti tűzéjszakának s egy mély üregből tűzszökőkút ugrik fel a magasra, szikrákat omlasztva üstökéből s az egész felett valami tejszínű felhő jár csendesen a boltozatot érintve alá s fel, s közelíteni látszik a vakmerő pokollátogatók elé."

Amikor az ügyvéd befejezte az idézetet, ismét összerázkódik. Csermenka csak néz mereven.

- Maga, hogy tudná leírni, hiszen Maga járt az eleven pokolban, látta a valóságot! - nézett Csermenkára az ügyvéd.

Az ember, aki szembenézett a lángtengerrel a menekvés reménye nélkül, akinek a bánya mélyén, a viharok poklában egyetlen arcizma sem rezdült, lassan, szótagolva mondta:

- Nem, én nem tudnám leírni, én még mindig félek!

Szőkéék is kint az aljvárosban laknak már. Szép, háromszobás lakást kaptak. Ez több ugyan a szokásosnál, de ki tudja, a bánya vezetősége miért döntött így. Két napja jöttek haza a nászútról. Ez a gyönyörű két hét megérte a hosszú várakozás izgalmát, sőt sokszor reménytelenségét is.

Két ember, aki várni tudott egymásra, aki kitartott egymás mellett, boldogan sóhajtott: "Megérte!"

Lillafüreden voltak, a gyönyörű Palota Szállóban. Terveztek egy külföldi utat is, de a fiatal feleség, az apát szerető leány nem merte a béna lábú, idős apát oly messzire elhagyni.

Gyönyörű volt a Hámori tó, csodálatos a vízesés, a tapolcai tavasbarlang. Csak fel kell fedezni a magyar tájat, a gyönyörű magyar természetet. Kell a boldogsághoz az "Aranypart" homokja? Kell a boldogsághoz a csodálatos Nápoly? Kell Monte Carlo? Kell Fiumé, a horvát tengerpart? Kell-e Róma? Dél-Olaszország lüktető életű kikötővárosai, a híres spanyol fürdőhelyek?

Amikor a két szerelmes szív egymásért dobogva gyönyörködve nézte a Hámori tó hullámoktól felborzolt tükrét, amikor önfeledten nézegették a kis malmot, amikor hallgatták a vízesés zaját, a patak csobogását, amikor találgatták, hogy a barlang évszázadok, sőt évezredek alatt cseppenként kiépített figurái mit jelentenek, amikor órákig együtt bámultak sziklákat, fákat, amikor kéz a kézben tettek hosszú sétákat, amikor egymás szemében látták a mennyországot, nem hiányzott nekik semmi, maradéktalanul boldogok voltak.

Amikor a reggeli felkelés előtt izzó csókban forrott össze az ajkuk, az asszony már reszketve gondolt arra, hogy férjének, ennek a szeretett embernek holnap már ismét le kell szállni a bánya mélyére. Már egészen kis leánykora óta mindig átélte, hogy mindig úgy kell elengedni az apát, hogy nem tudja, visszajön-e és mindig izgalommal várni kell, hogy visszajöjjön. Amikor közeledett az idő, a hazatérés ideje, mindig tele volt izgalommal, jön-e az apa? Ha százszor igyekezett másra gondolni, százszor jelent meg ugyanaz a gondolat. Amikor távozáskor megcsókolta az apját, mindig és mindig arra gondolt: visszatér-e még?

Tény, hogy az idő nagy szoktató, az ismétlődés monoton egyhangúsága folytán valóban hozzá lehet szokni a kényelmetlen körülményekhez is. Miért van az mégis, hogy amikor távozik a férj, remeg az asszony, remeg a gyerek. Amikor megjön, boldog melegség önti el szíveiket és miért van az, hogy amikor hírlik a baj, a hírnök közli a veszélyt, mindenki rettenve fut, azonnal keresi a bajba jutottat.

Most jönnek a hétköznapok.

- Holnap már le kell menned! Nem lehetek mindig Veled - zengi az asszony bánatosan.

- Sajnos!

- Mondd, nem félsz?

- De igen!

- Mégis lemész?

- Igen!

- Nem tudnál más munkára menni?

- Nem! Soha!

Érezte, hogy soha nem tudná rábeszélni férjét, hogy más hivatást válasszon. Ő bányász volt és bányász marad mindörökre. Hallotta, hogy milyen szörnyűségeket élt át férje és most mégis lemegy. Lemegy újra abba a bányába, ahonnét oly nehezen jött vissza.

Ugyanezt gondolta Szerdahelyi is, mint az asszony, aki e pillanatokban nézett fel a hatalmas madárra, az ezer év dicsőségét hirdető "Turul" bronzmadárra, mely féltő gonddal vigyázza ezt a hatalmas bányászvárost.

Nézte a madarat és közben arra gondolt, hogyan lehetne megválaszolni, mi teszi az embert bányásszá? Emberek ők is, húsból és vérből való emberek. Éppúgy éreznek ők is, mint bárki más, éppúgy fáj a szívük és éppúgy tudnak örülni és félni is, mint más ember. Mégis, valami keménnyé edzette őket. Talán a kemény munka? Talán a veszélyes környezet? Talán mindkettő, talán soha meg nem ismerhető és mindig ható különleges körülmények? Az a csodálatos bányász, a híres Csermenka, aki nem szégyellte bevallani, hogy amikor szemközt kellett nézni a tűzzel, a lángtengerrel, félt és fél most is. Akit talán azért tisztel különösen, mert emberközelből látta ezt a csodálatos embert.

Még középiskolás korában írta ki az egyik könyvből ezt a mondatot: "Nem az a bátor ember aki nem fél, hanem az, aki fél és mégis előre megy." Az emberközelben látott ember bevallotta, hogy fél, félt amikor omlott a főte, félt, amikor harsogott a víz, félt amikor szembekúszott a lángtenger, de ha újra szembe kell nézni mindezzel, vagy egyéb száz veszéllyel, újra rezzenéstelen szemmel, rándulás nélküli arccal tenné meg. Van-e ezeknél a félő embereknél bátrabb ember?

Az asszony, Szőke József felesége erre már nem gondolt, de Szerdahelyi Ferenc, a jogász előtt megjelent az a sok asszonyi arc, akik adják ezeknek a csodálatos embereknek az erőt, és gondolt azokra, a gyönge, mélyen érző nőkre, akik ugyancsak félnek és féltenek és akik nem a bánya mélyén, de otthonukban, maguk is nem egyszer néznek szembe a halállal, akiktől úgy köszön el a férj, a gyermek: "Szerencse fel" és akik szülik, nevelik ezeket a nagyszerű férfiakat.

Éles berregéssel szólalt meg a csengő.

- Nézz ki, Édes! - szólt a férj.

Az asszony nyitja az ajtót.

Az ajtó előtt nincs senki, csak egy kis bölcső ring.

- Oh! Ebben ringatott anyám!

Közben Szőke is odaért. Megragadta a bölcsőt és bevitte a szobába.

- Menj apádért, hívd fel, mondd meg neki, hogy szívesen látjuk.

Az asszony hamar elérte az idős férfit. Ő műlábával nem tudott gyorsan menni.

Az idős aknász nagyon szabadkozott, amikor leánya hívta fel. Amikor az ajtóhoz ért, mély sóhaj hagyta el ajkát. Az a bányász, aki annyi veszélyt élt át, aki már annyiszor szembenézett a halállal is, most félt átlépni a küszöböt.

- Bejöhetek? - kérdezte az öreg bányász.

- Igen - válaszolta a fiatal.

Az öreg bányász lassan tette meg az utat a bölcsőig.

- Itt maradhatok?

- Igen!

- Meddig?

- Örökre.

A következő pillanatban a vén bölcső felett összekulcsolódik két kéz, a fiatal és az öreg bányász keze. Így lett a két férfi örökre jó barát.

Szerdahelyi ott ült a "Turul" talpazata mellett. Gyönyörködve nézte a lábainál elterülő várost. Szíve sajgott még az elszenvedett fájdalomtól.

Már egyre jobban szürkült, sőt a távolban már egy-egy lámpa is felvillant, jelezve, hogy közeledik a másik napszak, az éj időszaka.

Egyszerre Szerdahelyi hangokat hall. Valakik jönnek felfelé a meredek ösvényen.

Nem látta, hogy kik jönnek, de nem akarta mutatni magát és ösztönszerűen is odébb ment, és egy mélyedésből, az onnan kinövő fák és cserjék között nézett kifelé.

Amint közelebb ért a társaság, Szerdahelyi Márta hangját vélte felismerni. Most még kisebbre húzta össze magát, a fél világért sem engedte volna, hogy felismerjék.

Amint felértek a személyek a madárhoz, Szerdahelyi nyomban felismerte Mártát. Tényleg ő volt az és a vele lévő személy minden bizonnyal a férje. Szerdahelyi akaratlanul is odafigyelt.

A leány, amikor a Tutul mellé ért, kezével megfogta annak talpazatát és a város felé állva nézte, nézte az előtte elterülő képet. Időnként többször a szeméhez nyúlt.

- Milyen szép innen a város - szólt a férj. - Aki egyszer látta ezt a panorámát soha nem tudja elfelejteni. Na de gyere már, mert vaksötét lesz, amikorra leérünk és könnyen megütheted magad.

- Menj csak előre én egy kicsit maradok, majd elérlek. - A férfi előrement és a leány, az asszony még maradt.

Szerdahelyi látta még, hogy amikor a férfi eltűnt a lefelé menő kanyarnál, a kis fiatalasszony átöleli a Turul talpazatát és erre az érzéketlen kőre szenvedélyes csókot lehel, majd rövid, halk zokogás törte meg a csendet és egy szó hangzott el, ami Szerdahelyit szíven ütötte: - Szeretlek Feri!

Az elhangzott rövid vallomás után dermesztő csend és ezzel a csenddel vált el tőle egy őt igen szerető leány.

Szerdahelyi melléből is mély sóhaj szállt fel, a fájdalom sóhaja.

- Mi van Márta? Nem jössz?

- Megyek már! - kiáltott a leány.

A leány, a fiatalasszony lassan indult el, és lassan ment lefelé, azon az úton, amelyen jött. Most lassan ment, hiszen emlékeit vonszolta lefelé.

Amikor a fiatal pár eltűnt, Szerdahelyi felkelt és odament a Turulhoz. Kezét rátette a talpazatra és onnan nézte a várost.

Most már minden körte kigyulladt és fényárban úszott a három városrész. Csodálatos volt ez a lassan álomba ringó város.

Oh, hogy változik, fejlődik minden. A régi épületek pusztulnak, lebontják, lesz helyettük új. Odébb, régi öreg bányászházak, hatajtós földszintes kis épületek, idébb új több emeletes betonerődök.

Szerdahelyi lenyűgözve állt a Turul előtt, mozdulni sem tudott. Csak nézte, nézte ezt a csodálatos várost. Nézte a hatalmas erőművet, amit először pillantott meg, mielőtt a vonat az állomásra ért. Még emlékszik rá, hogy tette meg az első lépéseket, amelyek őt ehhez a Vértes tövében elfekvő csodálatos városhoz, annak teremtő népéhez kötötték.

A föld felszínén lassan alvásba merül a város, a föld alatt folyik a serény munka a szénért, az ország kenyeréért.

Ott lent a mélyben gránitba vésett emberalakok, acéljellemek, kemény izomzatú, hős férfiak termelik a szenet, itt fent már a holdsugár cirógatja a vasekével felszántott arcokat.

Milyen változatos, milyen lüktető itt a folyton meg-megújuló élet! Itt minden formálódik, minden változik, csak egy marad:

A BÁNYÁSZSZÍV ÉS A BÁNYÁSZBECSÜLET.