Fülszöveg

1973-ban születtem, mivel kórház ott volt a legközelebb, hát Kecskeméten, Magyarország közepe-táján. Már ez maga esetleges, már ez maga puszta véletlen. Amiképpen véletlen az is, legalábbis többé-kevésbé feltétlenül az, hogy tíz esztendős koromig Tiszakécskén éltem. Véletlen, de ahogyan én emlékszem rá, tagadhatatlanul szerencsés véletlen. Miként szerencsés a folytatás is. Az legalábbis feltétlenül, hogy tíz esztendősen Szegedre kerültem, Magyarország szélére, vagy annak közelébe, mindenesetre. Egy számomra igazi, számomra valódi városba, szüleim választott városába, ami hamarosan az én városommá vált. Mert el ne felejtsem: tulajdonképpen a legszerencsésebb véletlen az életemben, hogy a szüleim azok: akik: az Anyám és az Apám. Ehhez képest a többi csak ráadás. Kétségtelenül szükséges és örvendetes ráadás, de végső soron csak ráadás. Maradék szerencse. S maradék szerencse továbbá, hogy most Nagykátán élek, újra az ország közepe-táján, egy helyen, ami immár az én második választott városommá lett az évek során. És a sok ráadás közt, amiben részem volt, végezetül meg kell még említenem, hogy az a valaki, aki én vagyok, végül aztán azt gondolta ki, hogy leírja, amit elkészített fáradtságos agymunkával, s ha leírja, kétség kívül ilyenformán írja le. Erőfeszítéseket tesz, leküzdi kishitűségét, leküzdi tohonyaságát, leküzdi az egyéb tornyosuló akadályokat, összekapja magát és egy kicsit összpontosít. Aztán minden másképp sikerül, mint ahogy eltervezi, de ez olykor már nem is zavarja annyira. Elkezdi, írja, és végül befejezi.