Cár Evgen (Jenő) elégiája vallomás a szülőföldnek, az anyanyelvnek, a felnevelő szülői háznak, a vele párhuzamosan a letűnt paraszti világnak, az ősöknek, a szőlőhegynek és a dobronaki rögnek. A sikeres színész, aki évtizedek óta a szlovén főváros talán legjobb színházának (Lj. Drama) a tagja, távol él rajongásig szeretett szülőföldjétől, a természetes nyelvi közegtől, a színészi pálya kötöttségei miatt csak ritkán adódik alkalma hazajönni Dobronakra. Ezek az alkalmak mindig ünnepnek számítanak: újra összejönnek az egyre fogyatkozó gyermekkori jóbarátok, hegyi szomszédok, művészbarátok. S ilyenkor majdnem minden ugyanolyan, mint régen.

A színésznek a kenyere a nyelv, a fellépés, a kiállás, közlés. Ezt a színész/író jól tudja. Első próbálkozásával, a Poreduš Janoš történetével nemcsak a Muravidéken, de az egész országban is osztatlan sikert aratott. Talán ez adta az ötletet ahhoz, hogy a magyar tájnyelv még élő, de már kiveszőfélben lévő elemeinek felszínre hozásával, e kiapadhatatlan nyelvi kincsesláda felnyitásával a népszerű "figura kibújjon a bőréből", s immár első személyben szólaljon meg, "színes parasztként", ahogy önmagát nevezi, anyanyelvén, magyarul.

Bence Lajos
recenzens