© Devecsery László Szombathely, 1999

OLVASÓ
(Tarján Tamás előszava)

FÉNYDOBBANÁS

CSONTVÁRYNAK
MÁRIA KÚTJA NÁZÁRETBEN
IDŐN ÉS TÉREN TÚL
ELŐJÁTÉK A PASSIÓHOZ
CÉDRUSSÁ VÁLOK...
NAPÓra

TÖRÉSVONAL

IKAROSZ
TŰZNYÁR
EGYSZER ELMONDJÁK...
HORDÓSZÓNOK
ELTÉPETT TÉNYKÉPEK
ERŐTÉR
KŐ A TÜKÖRBEN
SÁRKÁNYOS...
ÁRLESZÁLLÍTÁS
MIÉRTek
MÁRCIUS
RÉZKARC
CSILLAGHULLÁSBAN
VÉRERES CSÖNDBEN
ÚTMENTI KERESZT
LA PIÉTA DI MICHELANGELO
PÁRIZSI TALÁLKOZÁS RADNÓTIVAL
DÜRER-TÖREDÉK
SZÉL SZABADÍT
LÁZADÓ
HÚSVÉT UTÁN
DÉRIDŐ
PORVIHAR
NAPLÓTÖREDÉK ROBINSON CRUSOE UNOKÁJÁNAK HAGYATÉKÁBÓL
MEMENTÓ

HARANGvilág

VERES PÉTER HÁZA
PASSIÓ
TENGERRE NYÍLÓ ABLAKOK
NEKEM
HŰSÉGGEL MEGVERT, HŰSÉGGEL ÁLDOTT
ARCKÉP '69
CSENDET, HOLTAKAT TEMETNEK, HARANGOZNAK

CSILLAGÁRNYÉK

ALSÓŐRI NAGYAPÓ
EGY GYERMEKKORI KARÁCSONYRA
TERÁD SOKASODNAK
KARÁCSONYI CSENGŐK
KARÁCSONYI ZSOLOZSMA
KARÁCSONYI KÖNYÖRGÉS
FÉNYSZÖKÉSEK
CIKOTAI ÁRNYAK
AMIKOR MÉG...

FÉNYCSEREPEK

LENNÉK ÉN...
IKONOK KÖZÖTT
EGY DALT...
DAL RODINNEL, NÉKED
IMÁDSÁG
CSATÁK UTÁN
VADVIRÁGOK
TÁJKÉP
ŐSZÜLŐ
SZAVAK MÖGÖTT...
MAGAMBA REJTELEK
ESŐVÁRÓK
MINDEN ALKONYAT...
...ÉS A CSEND
MAGNÓLIÁK
TAVASZÉNEK
ESTE
A FÉNY HEGYÉN

Horzsolt és morzsolt versek sorakoznak e lapokon három - mágikussá magasult - évszám, meg a sugallatosan összegző-indító negyedik, az ötvenes évszám védtelen oltalmában. Horzsoltak, mert Devecsery László a harmóniát a diszharmóniából hívja elő; féltés és fájdalom a derűjén is átremeg; múlt és jövő gyakorta sebzi egymást a villanatnyi jelenben.

S morzsolja a verset a költő, mint az olvasó felfűzött gyöngyszemeit.

Ezt a szakrális, rózsafüzéres láncolatosságot érzi meg az Olvasó: a textusait még jóval a megírás után is vigyázó, formáló kéz, elkísérő szív melegét. Magunk is átvesszük a változatos lüktetés mégis-egyazon mély ritmusát, a jobbára ima versek fohász-beszédét. A fohászt, amely a profán mindennapokban is megered, s növekszik, föl, föl.

Devecsery László népköltészeti tradíciótól a klasszikus modernségen és az érdesebb avantgárd hagyományon át a játékos-mondókás verselésig sokféle jó iskolában otthonos.

Szerencsére egyiknek a padjaiban sem feledkezett ott. Az önkéntelen vagy hívott hatások java verseiben ezredvégi dalformává, újszerű rapszódiává rendeződnek. A költő olyan szoros barátságot tart rímmel, dallammal, hogy kísértésükre képes nemet is mondani. Élvezi, hogy a betűk és jelek nyája mint juhászul vagy fickándozik a keze alatt. Lírája életteli, életközeli, első látásra könnyen és testvérien megnyíló. De már a második pillantás nem hagy kétséget: alaposan meg is dolgoztatja felebarátját a gazda, mert tapasztalat, valóság és vágy mindig átsűríti magát gondolattá, mindig megvillámlik a bölcseleti igény.

Színek és taktusok révén a képzőművészet és a zene is beszűrődik ebbe a mikrouniverzumba, hogy a kisebb-nagyobb kompozíciók változatos együttesét segítsen létrehozni. Gyöngyöknek mondtuk e verseket? Igaz, a rügy golyóbisát, a víz buborékját, a levegő gömböcskéit is képes verssé avatni Devecsery - de a krónikás-ének /erre is utal a három dátum/, az ünnepkereső attitűd hirtelen riadalmai nemegyszer az amorfabb szépség verseit sorozzák a füzérbe. A természeti és az elemi világ puhább, engedelmesebb anyagain kívül a keményebbek is jelen vannak.

Devecsery László három évtizede szolgálja hivatását. Odaadással, tehetséggel, tépelődve, a megigazulásba vetett hittel. A kötetcím összetett szavának háromszor három betűje egyszerre kelti az elrendezett világ /világegész/ és a hasított világ /világhiány/ képzetét. A világét, melyben ketten bízattak egymásra: az olvasó meg az Olvasó.

CSONTVÁRYNAK

Cédrusok ölében, ha ringatóztál,
s feltépted riadt-gyalázott sebeid,
magadra öltötted Baalbek fényeit.
Napváros ragyogása vígaszt kinek
adott? Zarándok voltál, s nem jöttek
messzi pusztából fáradt pásztorok.
Panaszfal sóhajt, és vállal halál.
Vízesések zubognak színektől
lobogó, tépett álmaidban, a vászon
kereszt-kínján, feszített mezőkön
őrült lángelméd tündöklő képei.

(1983)

Ruhád sötétkék áhítat, hódolunk neked,
biblikus csendben liliomot nyújtunk feléd;
csobban az őselem a félkörív boltozat alatt;
leszegett fejű lények, büszke tartású tevék,
lovak, életforrás és megviselt, nehéz akarat,
sötét arcok, halál-jelképek, rettenet.
Ki ruháját mögötted mossa, ő is térdet hajt neked.
Rovátkált ecsetvonások, homok-hullámtaréj,
léptek nyomát hiába keresed. Vannak kik
elhaladnak, mintha zenére járna lábuk,
s kezük csukott szárnyként repülést nem áhít;
tele korsók súlyával szakadatlan,
zarándok-léptünk tovább nehezül.
Hasáb-hiányok, árnyékok sötét foltjai -
belőled mi világol? Cédrusok testén nem
látszik a seb; itasd fel kínzó szomjúságunk!
Jegenyék őrt állnak talán kopár távolok
szélfútta partjain. Ott ülsz középen: kéken,
az ős-eredet határain. Élet és halál jogát
nem bogozzák fáradt kezeim. Názáret fénylő
zsongása, csendje - a kút ki nem apad; lehetnél
bárhol: súrolna emberi áhítat. Kutad káváján
ülök, nem fakad belőlem kárhozat. Eljöttem
hozzád, Mária! Tartsd kezeidben erősen gyenge
létemet. Ti férfiak, felismertétek a nőt, az
asszonyt, ki ott pihen sötétkék ruhájában
a szelíd irgalomnak, ki érettünk takar hazát,
szerelmet és megváltása minden mozdulat.

(1983)

A háromszög csúcsa végtelenbe ér,
időn és téren túli világba lépnek
ágai; lombfátyolok pogány ünnepet
lobognak alkonyban vérző ágakon;
mítoszt teremt az ég iker-cédrusok
ezredévei alatt. Az életfán ülve vár,
titkok tudója, a sas. Lovak párban:
barnán, fehéren, s csak a másikban
érzed folytatásodat. Fehér lepelben,
vörös izzásban táncolnak cédrusod
alatt, mintha a sivatag csendjéből
féltesttel lépnének valóra, s majd
véle olvadjanak eggyé a
lépte-sincs-furulyás-zenész szavára,
lovasok örök körében. Mágikus csomó
a teremtett világon, s emeled kettős
terhedet hegyláncok fölé, s a teremtés
vörös földjén a szent zarándokok...
Létüknek mi a magyarázat?
A megtört csonkban szunnyadó halál?
Az élet-lobogás...?

(1981)

Mózes ott áll. Két kőtáblán a tízparancsolat:
míg ezt kerested, megszegték tőled vett szavad.
Mit mond a távol? Ingatag reményt csupán;
forró nyárban nem enyhít hó messzi-hegy
csúcsán. Erkélyen bámész-emberek,
füstben a torony. Szabaddá repül a madár.
Benn gyülevész sereg szertartásra vár.
Kétkedő arcok. Fohászkodj, Üdvözítő,
mert másként hiába minden áldozat...
Mit kérhetsz imádban? Miféle halált?
Kiért megváltást, örömöt? Apostolok
szavából jaj hörög. Pilátusfeleségek
álmait ki űzheti el? Szabadok, szabadok
Barabás-kezek, s Jeruzsálem
pusztulása lemossa-e a vétkeket?
Nincs, mi megfordíthatná a keresztekre
teremtett időt. Az írás szavát.
A látnoki jövőt. A Golgota-sorsokat.
Arcodon döbbenet, s belenyugvás.
Olajfák-hegyéről indul
minden pusztulás.

(1982)

Cédrusok árnyékában élek:
cédrussá válok magam is.
Közöttük keményül a lélek,
ezredévek kérgesülnek
bennem: belőle megélt századok.
Végtelenség ígérete testem:
tudom, egyszer mégis meghalok.
Választani kényszer nem enged,
de ágaimmal nem tépek sebet.
Mágikus csomómat feloldom:
tiétek legyen varázs, küzdelem.
Pogány körmenet, vadóc-sereg,
köröttem, belőlem vonulnak el:
valahány teremtő ősöm,
távol vagy gondolat-közel,
őrvidéki büszke legények
konok fejjel, bölcs akarattal,
hitetlen hittel jövőt-hívők,
s kérges tenyerű szántóvetők.

Cédrusok árnyékában élek:
cédrussá válok magam is.
Közöttünk keményül a lélek.
Hazára-honra hű gyökérrel,
megoszthatatlan szenvedéssel,
megosztott örömmel, reménnyel,
jöjjetek hozzám zarándokok!

(1981)

Alkony, időcsend, fénytelen magány.
Este éjszakára jár. Csillagfény-percek
holdfénnyel üzennek. Hajnalodik.
Az órák reggelre kelnek. Fény motoz.
Mennek tovább az óra-vándorok.
Ki feltekint, ruhájukra tán az
rálegyint. Rongyokká szakadt az idő
alatt megtépett vakolat. Suhannak
mégis, fényben ázva. Zúgnak a percek.
Intenek alkonyi fények: ezüstök, kékek;
s az éjjel mögött a végtelen. Számára
jelentéktelen, hogy óránk most semmit
sem mutat. Hiába keresünk kiutat. Nem
hallik tik-tak, csupán itt belül zakatol valami...

(1996)

IKAROSZ

(1995)

(1992)

Holnap majd odaülünk a négylábú vasasztal köré
Arcunkat egyetlen gyertyaláng világítja meg
                          Hallgatunk
                          Arcok:
                          tegnap
                          és ma
Szavak súlyától zúzódik szét a csend, szánk
véres a szilánkoktól, s az asztalon fémesen
                          koppan a
                          kimondottság
A múlt ül a tenyeremben; egyszer elmondják
ami a redők közé szorult; addig csendben őrzöm:
               ujjaim hegyére ül a valóság

(1970)

Hordó szónok, hordószónok. Nincs a szónak
hitele. Áll a hordó. Ő is. Mégis áll rajt. Nem tetéz
bajt. Ártatlan szól: hit/el/telen. S lám a bor/dó/,
kicsiny hord/ó/, mégis - mégis meginog. Ő csak
mondja. Nincsen gondja. Semmire. Semmise/m/.
Ám, mint billeg, és mert billen, egyre dől.
Agyában az esze fő/l/. ...és látszólag: soha nem
fél senkitől. Csupán - és csak - helye fél: mert
fej/é/be még egy fél agy belefér. Bor/os/ hordója,
a bor/dó/ billegő, inogója tovább ing... Mondja
még, hogy leesik. Az meg dől, borul és ráesik.
Hordó alatt soha meg sem keres/ik/. Mondja
tovább, mégis mondja. Hordó alatt. Alhordó
szónok; de nincs senki, aki elhordaná. Róla a
bordó hordót. Mondja. Alóla nem hal/lik/.
Dugónak, csapnak lik/as/ luk. Lyuk. Kinéz.
Félszemű valóság, amit lát, miről beszél/t/.
Letakarva, szóba varrva, ártani már fel nem ér.
Legfeljebb: inni kér. Más szükség/let/?
Nincs neki: üres fejjel, kopár aggyal, önmagának
szürke angyal. Tükörbe néz, hordó alatt, fénytelen.
Ördögöt lát, ördöge van, élni tovább kénytelen.
Bár úgy érzi kép/telen/. Szónokhordó,
hordóthordó hordósbéka, ostobaság ivadéka,
a legapróbb maradéka . . . . . . . . . .

(1997)

Konok epigonok. Makacsok, bolondok.
Őszintének szeretnének látszani.
Bár szamárfület - kinevezett udvari
bolond - más mutat a felségesnek ki-
kiáltott lénynek. Sikerül a puccs?
Fügét és fület büszkén vállalnak magukra,
s az új király mellett lesznek büszke
talpfalók. Hűséges álcájú talpnyalók.
Hiába változnak korok: konok epigonok
sorsokat lopnak. Sorokat ugyan vállalnak
maguknak... Közhely, meg fényesség jut
nekik, s élnek, amíg meg nem halnak,
a konok epigonok . . . . . . . . . . . .

(1996)

MÉGIS

Inkább gyűlöljenek.
A szánalom lesújt.
Behatároltak a két
pontok közé húzott
      egyenesek.

Keresem köztetek
a végtelent...

        *

VONZÁS

Felfelé törünk.
Az egyre nagyobb
magasságokban
a megritkult lélek
      fuldokol.

A gravitáció
erősebb.

(1990)

Kép. Játék.
Amíg kép: játék.
Amíg csak kép:
fordított játék.
KŐ A TÜKÖRBEN.
TÜKÖRKÉP-TÜKÖR.
Aztán szilánk.
Tört-tükör-kép.
Képtükör.
Kőtükör.
Szilánkok.
Tükröznek.
Fájnak.
Hasítanak.
Tükör-kép.
Tükör-kés.
. . . . .
Csend.

(1996)

A sárkányok lettek mások,
vagy megváltoztak a mesék?
Számlálom, nem több, egy fejét.
Nem perzsel parádés lánggal,
ünnepel léha tüzekkel,
fénylő szavakat nyújt feléd;
csillogásuk rejt éjszaka,
nappalra nem ébredsz soha...

Lángja, bár megperzselt,
őszinte volt a harc...,
s most nem tudod, újmódi
sárkányokról mit is tarts...

(1985)

ÁRLESZÁLLÍTÁS AZ ÁRKÁDOK ALATT!

(1987)

  Lángpallos volt a törvény.
     Emberré lettél.
         Tanultál korlátokat.
            Véges az elméd,
        gyűlnek a miértek.
     Nem érted miért is
  henyélnek annyian
az almafa alatt.

(1996)

Hóvirág-nyugvású éjszakák
alatt rejtőzöm:
nem árul el semmi, csak a tavasz.

Ujjaimra virágok nőttek
Madarak jöttek Csipegették
Dalomat elénekelték
Meghaltak

múlnak éveink érvelésünk
védekezésünk múlhatatlan

húnyt szemek mögött is
hullanak csillagok

(1971)

Kopár Koponyák-hegye, csönded véreres.
Kereszt lángra kapna. Ki hullat könnyeket?
Szél-sötét ingatja nehéz keresztedet.

Arcodat nem látom, tükör is hiába,
nem küldtek latrokat most a Golgotára.
Melyikünk feszül föl halálnak halálra?

Arcodat nem látom, csöndünk véreres,
kalapács zuhan, keresztünk megkeres.

(1976)

Csontot nem törtek rajtad,
...és tövissel koronázták
harmadnapi vágyainkat.

...és csontot törnek rajtam,
és tövissel koronázzák
harmadnapi vágyainkat...

(1990)

Vésőtől lett arca időtlen anyádnak,
nem zokog, sír, jajong testéből a bánat.
Ki az életre szült, visszaad halálnak,
a te prófétáid harmadnapra várnak.
Eljönnek majd hozzád sirató asszonyok,
őriznék testedet: hoznának balzsamot...,

s adnak új kínokat emberi farkasok

Róma, 1985. június 27.

Megkésett vándorként érkezem. Találkozunk
a Saint-Germain Auxerrois előtt, a fények
városában. Melléd telepszem. Lehajtott
fejed, tűnődéseid hová vezetnek el? Idézed
azt az éjszakát, Bertalanét, hiszen mögötted
konok szépségében a templom: hitek
háborúja, ős-világ-halál, vagy Abdát
gondolod, halálod hithű perceit; talán
a jövőt latolgatod, minek szemlélője vagy,
szobortest csupán, Radnóti Miklós,
          e párizsi délután...

Párizs, 1986. július 13.

...mert   m e g m é r e t t é l:
zuhan a mérleg, és suhannak
pogány nyilak, sújt feléd a
kard. Szigony a kézben, s
gyilkoló öröm: a porban püspök
és polgár, az Apokalipszis
öldököl. Szemlél vagy óv az
angyal, ha mellette villámszórta
ég... szörnyek állkapcsai között
        a lét...

(1982)

A föld még megköt, nem enged,
- valahol megásott vermed -
omlik az idő, így rajtunk átsiet,
munkálja alul a bedőlt termeket...

Megszabadít a szél, porrá válsz felül;
most örülnél, ha tudnál, emberül.
Majd repülni tanulsz, föld leszel, humusz:
táplálsz és éltetsz, ...és többé nem hazudsz.

(1986)

Vaskerítésre vert pofonok
Aztán a kezek jajdulása

Valahol
fényekké tisztultak
villámokra váltott
izzó csillagok

(1977)

Virágvasárnapjaink barkátlanok.
Csendes a Kert, és hallgat a Hegy.
Júdásaink szűkölve halnak.
Szállást sohasem adnak
egyetlen igaznak, s távol
az emmauszi út...

(1995)

Hókönnyű tél van.
Rejtőzöl magadban,
bujkálsz a fagyban,
feloldozhatatlan.

Fagyos a lélek,
hajol a szélnek,
hófúvás-halmok
egekig érnek.

Hókönnyű tél van,
rejtőzködsz magadban,
jégvirág-gazban,
a szívedig fagyban.

(1995)

Kétségek között,
ujjak oszlopai
mögé
bújva
állunk;
körmökön
szikrázik a hajnal

a kimondott szavak
ott konganak
a kifeszített
végletek között;
világnyi ember
zsolozsmázik, meg
átkot köpdös a
szemkéknyi égre;

kétségek között,
ujjak oszlopai
mögé
bújva
állunk:
világnyi ember
a porviharban

(1970)

                                           I .

Bárhol jársz: földi vágy emészt. Csillagok fénye is
penészt utánoz? ........... Mióta már, hogy itt
vagyok. Éjjel sem gyúlnak csillagok....... Sötét a
sziget. Nappal is félhomály....... A hajólámpa meg
füstölög......... Itt minden nap egyforma........... A
péntek is. Lenne........ pénzem is, de ..... mit ......
kezdjek vele....... Naponta érkeznek kannibálok....
Vegetáriánus leszek. A naptár megtéveszt. Nem
sürgetem..... tovább................. az időt. Élek. Élet
ez? ................... Tegnap.... már Nap derengett, s
éjjel feltűnt egy csillag. Az elvetett búzaszem
kikelt. Hány szem kell egyetlen kenyérhez? .........
.......... Cölöpvárba zárva.... kong..... a csönd........
S. O. S. - jelek.......... Hajókürt..... Süllyed a........
lét-sziget....... Ketten vagyunk. Szeret.................
............................................................ ..............Teg
nap megszületett a kisfiam. .................... Hajó....
érkezett. ........................ telepesek ........................
......................................... ...........................................
......................................... ...........................................
............................................................................. Hol
van egy másik lakatlan sziget? ...............................
......................................... ...........................................
......................................... ...........................................

                                           II.

..........................szótalanok a szavak....... Nem
válaszol a szél sem ................... Kiszolgáltatott ...
magány....... A magány is.....kiszolgáltatott.....
tenger sem rezdül.... Miféle sziget ez? ........ Miféle
....... szenny ..........az ................. ember? Milyen
vágy tombol bennem? ....... a hit, hogy ember-
hez ................................ méltó legyen.........
...... az ...................ember? ............ Indulat .......
motoz............. Kést.................... szúrna késbe:
vetekedne a lehetetlennel........................ Áradá-
sok. Zajlások...... Emberi lélek......... A kételyek is
készek....... Jelölnek bélyegek...... Önmagamtól
szökni nem lehet........ Én, én vagyok. Az is
maradok? ..............., szavak........... látomások?
......................................... ...........................................
Magamra találok............. Békétlen az idő............
............................... zátonyok ...............................
......................................... ...........................................

                                           III.

Előbb az ég magasa. Levegőég. Aztán a tenger.....
s talán az óceán.................. Szél támad......... és
szétborzol mindent....... Hullámtaréj...... Zátonyra
zúzódnak hajók, életek. Halottcsend. Mélységbe
vonz a lét. Cápasír. .............................................
........................................ ...........................................
........................................ ...........................................
....................................... ..........Szivárványcsodák.
.........egyre süllyedünk........... Nappal is sötét a
tengermély. .................. tengeréj ............. Nem
tudod odafönt mi van, mikor sorsod vízsúlya
rádzuhan.............................................................
...... apró kis kagylóban ......... keresnél............
menedéket, de nem nyílik.............. egyetlen sorsa
néki is...... igazgyöngy - való ritka álom........ s te
futnál, menekülnél, úsznál, nem merülnél....
lehetetlen, mert embersorsod kiszolgáltatott min-
den közegben...... szétszakad tüdőd...... és zúg a
fejed.......................... s a sorsod ............................
................................. ...................................................
................................. ...................................................
................................. ...................................................
megkegyelmez ....................... felszínre vet a
tengerár..... az utolsó pillanat előtt ...... sós íz.....
kortyolod........... s kapaszkodnál.... nincs mibe.....
...kaján cápák várják erőd elmúlását......

                                           IV.

Sáskajárás: emlékinvázió .....................................
....... Tengerészkocsmák füstjében imbolyog a .....
lélek. Rumszag és széllökések. Ajtó tántorog.
Matrózének. Magányom csendjében elködlött
évek................... Ereszd a horgonyt! ..................
A remény partot ér..... lányok......, rongybabák....,
megváltott öröm................., fizetett kéj, s adóked-
vezmény, hogy visszatérj.................. utolsót mulat-
tunk akkor ...............................................................
................................... .................................................
................................... .................................................
................................... ........................................... a..
...... csónak ................. megfeneklik........
szörnyű vihar............. volt .......... mindenki...
meghalt......én........ miért....... nem?........ Elég!....
............................ ... Jöjjön el a reggel!............
Emlékek, álmok tépnek............, Szökni próbáltam.
................. Bűnös a lábam? ................ Haj-
nalodik....... Tudatba vésett .........., sóhajtások....
...... Fátyolos az ég....... Micsoda közhely, hogy
minden út Rómába vezet! Mit keresek akkor én
egy lakatlan szigeten? .........................................
.................................... ............. ..........1..9....8....7.

Messziről jöttek Hallgatnak
Ledőlt tornyokon fekszenek
az éhesszemű szerelmesek
Ablakom alatt nyöszörögnek
a sáros ruhájú didergő bátrak
Repedt falaktól nem melegednek
Jaj nélkül döntöm ki házam falát

(1971)

VERES PÉTER HÁZA

- Egy balmazújvárosi látogatásra -

Ezt a szegénységet,
ezt a gazdagságot,
magamhoz ölelem
ezt a szabadságot.

Magamhoz ölelem,
tinéktek átnyújtom:
osztozzatok vélem
kishazányi jusson.

Ne légyen szállásunk
farkasoknak préda,
történelmi kegyek
osztott maradéka.

Pipacs-csend a virág
megnyúzott földeken,
kínról-kínra ringat
nehéz balsejtelem.

Debrecen, 1985. július 8.

- Csíkszereda, 1991. március 15. -

A szentmise véget ért...
Trattatta... Távolról, halkan.
...menjetek békével!
Trattatta... Közelebb.
Szemek. Szemek. Szemek.
Trattattattata. Egyre közelebb.
Rémült, rémült szemek.
Trattatta-trattattata. Mind közelebb.
Félelem. Félelem. Félelem.
Halált kereső tekintetek.
A templom falán átnéző szemek.
Félelem-szemek. Rémült-szemek.
Szemek. Szemek. SZEMEK.
Kitágult pupillák.
Halálra tágultak.
S a fejek felett még ott zeng,
visszhangzik: - Menjetek békével!
Békével...vel...vel...
Trattatta, trattatta...
S a fejek felett már ott zúg
a trattattata... a trattatata... a tra...
Lapulnának önmaguk félelmébe,
rejtőznének a megváltó halálba,
de nem a félő félelembe,
mert trattatatatata... ta...
és még és még és még közelebb,
és dobhártyád repedne szét,
hát füledre szorítod a kezed,
üldözött félelemmel nézel,
s valami-valami-valami meleg
csordogál az ujjaid között.
Rémülten rezzensz.
Kezeden stigmát érzel. Nézel.
Végigcsorog, végig, végig csorog,
csorog, csorog a...
Trattattata-ta-ta-ta-ta-dobol halántékodon.
A szentély félhomályos gyertyafényében
a vérre gondolsz. Csorog, csorog, csorog.
Ratatatata. Ezt hallod.
Ezt féled hallani.
Látomások és kényszerképzetek
villódznak minden idegszáladon,
mert trattatata és ratatata...
és csorog és csorog...
és... látomások...
és kényszerképzetek...
és sebesültek és halottak
és templom és vér és halál
és menjetek békével.
Békével. Amikor háborúval jönnek?
Békével. Háborúval.
Bé-ké-vel-há-bo-rú-val.
Bé-ké-vel-tra-tta-tta-ta-
há-bo-rú-val-ra-ta-ta-ta-ta.
A koponyák hegyén a megfeszítettek.
Menjetek békével!
Az Úr békéje legyen veletek!
Veletek. Velünk. Mindenkivel.
A látomás véget... véget... véget... ért.
A templom padjaiban lapuló félelem.
Mozdulatlan élet.
...mert élni akar.
S azok odakint? Kint-kint-kint.
Kik ők... és mit akarnak?
Trattattata a torony körül
és remeg és remeg az Isten háza
és remegnek e házban az emberek.
Trattattata - aztán távolra húz.
Trattatta - aztán elmegy.
A harmadik még fenyeget:
trattattata-ta-ta-ta...
és a harmadik is elrepül...
el... el... elrepül...
A csend nem hihető.
A némaság hihetetlen.
Lassan e-mel-ked-nek-a-fe-jek.
Egymást kereső tekintetek.
Szemek. Szemek. Szemek.
Kérdések a szemekben.
Kérdések... Kér-dé-sek.
A szentmise véget ért.
A félelem is?
Menjetek békével!
Békével?
Mindenki feláll.
Az Úr békéje legyen: veletek.

(1991)

Rodostó - álmok,
messze tűnt remények.
RÁKÓCZIAK,
MIKESEK
emlékein tapogatózva
jár a lélek...

         *

Vibráló opál a tenger.
Végtelen-kék-halál.
A tengerre nyíló
ablakok mögött is
véges a lét...

(1987)

járnom kellett a Héttoronyban,
Török Bálintért fohászkodni,
énekek bilincsét
emlékére tenni.

(1998)

Sajgó márciusok téptek sebet rajtam,
csikorgó fogakkal mégis hű maradtam.
Sokan voltunk akkor, akik arra vártunk,
kőzápor zúdul ránk, vértanú-halálunk.
Hányszor megpróbáltak, hányszor vasra vertek,
keresztjeink mellé latrokat kerestek.
Lesz-e még harmadnap, lesz-e feltámadás?
Egyetlen életünk örök-nagy számadás.

                 *

Hittel, élettel, magánnyal,
birokra keltem száz halállal.
Tenéked nem volt hű hited,
hó alatt szunnyadt életed,
magányodat elrabolták
vicsorgó, rabló farkashordák,
te szelíd homlokú Magyarország.

(1989)

Szigorú hivatalossággal:
szeme, haja barna,
testmagassága száznyolcvanhat centiméter,
különleges ismertetőjele nincs.
Ennyi vagyok. Ami még maradt: nem hivatalos
adat. Elmondom nektek akkor is, ha nem tartjátok
érdemesnek meghallgatni, mert nem voltam ott,
amikor Vietnam mellett tüntettetek, s apám sem
esett el a kegyetlen háborúban. Hadifogoly volt
akkor. Miután hazatért, a földeken várta az aratás.
Így nem a büszkeség ad kezembe tollat, a dac,
amiért elment a háborúba. Nem vitatkozom
veletek, ha ütök, hát üssetek vissza.
Én úgy vagyok magam, hogy ti is bennem éltek.
Szeme, haja barna, testmagassága
száznyolcvanhat centiméter, különleges
ismertetőjele nincs. S magában hord még milliókat.

(1969)

(1971)

ALSÓŐRI NAGYAPÓ

Nagybajuszú nagyapám
fehér ráncú homlokán
kardélre hányt évek
Nagybajuszú nagyapám
hiába ment elébe
karácsonyi éjnek,
nem látta már a csillagot
elmúlt, mint az ének

(1975)

Világra jött a kiscsikó.
- Nézd meg, fiam! - szólt nagyapó
Selymes karácsony este volt,
büszkén követtem nagyapót.

- Nem látta senki kívüled,
simogasd, szeresd, így kívánj
nékik is boldog ünnepet!
Könnyű pelyhekben hullt a hó,
anyjához simult a csikó...
Betlehem-istálló-meleg,
nem űz ki senki tégedet...

Hazáig számoltam léptem,
a csoda is elkísérjen...
Nyitottam szobánk ajtaját,
szótlan néztem a csodát,
a csillagjátékú fát...
Csikó-örömmel, szilajul,
öleltem apám és anyám,
titkon mosolygott nagyapám...

...odakint pásztorok énekeltek.

(1988)

Hópelyhek: égkönnyek, megkövült álmok.
Pillangó-röptük kavargó, messzi szél.
Koronás fák, szarvasagancsok: gyertyák.
Betlehem-adventi fény...
...megkésett utód a jövő rejtekén.
Mindenütt szikrázó fény, fény, fény...
Apám keresztje égi csendet hallgat.
...fejemre hull az éj végtelen hava:
reád sokasodnak őszülő szálaim.
Egyre fehéredem, s tovább lépdelünk
a porpuha hóban, s az agancsok
           gyertyája lobog.

                      *

           Pásztorbot kopog,
           távolról dobog
           az eljövendő...

           odakint csendül
           halkan pendülő
           kicsike csengő

(1998)

Madárszárnyú fenyőfánkon gyertyaláng lobog.
Erkélyünkön dalolnak az angyalok. Hideg az
éjjel, kitárjuk magunk. Bejönnek. Óvó kezünkkel
féltjük szárnyaik. Ne perzseljék semmi-tüzek.
Apám sírján is gyertya ég. Virraszt az emlékezet.
Könny csillan, fény törik. Sírod is fényekbe
öltözik. Pásztorok vacognak deres mezőkön,
majd nékik is ajtót nyitunk, ne tépjék hitüket
ordasok. Madárszárnyú gyertyaláng lobog.
Asztalunknál az angyalok. Apám sírján is
gyertya ég. Pásztorok kopognak láncos
bottal, szobánkban elhevernek, bundáik
levetik. Madárszárnyú angyalok repülnek,
gyertyás kezünkkel intünk nekik, hogy
rátaláljanak kinyitott ajtóitokra...

(1997)

Add, Uram, hogy karácsony éjszakáján
kinyíljon minden lélek a csöndes, áldott
éjnek, s zsolozsmás ajkunk Téged dicsérjen,
s áldottak legyenek a pásztorok, hírt hozó
angyali szókkal, s a távol-útjukon
megfáradt bölcsek, s ne legyen közöttünk
emberarcú félelem, s karácsonyi öröm
ragyogjon rajtunk mindörökké,
s adj örök nyugodalmat áldott
halottainknak, s életet a szerelemnek!

                    Ámen...

(1998)

(1984)

Elszáll a lélek.
A test itt marad.
Hímzünk egünkre,
jaj, csillagokat.

Hol vannak az erdők?
Gyermekkori hársak?
Hol a téged váró
cikotai árnyak?

Felnőtt életem
didereg, vacog,
velem fáznak a
sovány csillagok.

(1997)

Amikor még jó apámmal
       erdő útját jártuk,
amikor még forrásvízre
       mindig rátaláltunk,
amikor még víg suhancként
       magam léptem ösvényt,
hű szavait meghallgattam
       nyitott szívvel önként.

Amikor még csöpp gyermekként
       rettegtük az önkényt,
amikor még ön-zsarnokok
       hirdették a törvényt,
amikor már karácsonyra
       te faragtál várat,
amikor már álmodoztam
       ólomkatonákat.

Messze csobog az a forrás,
       messzire a tájék.
Gyermekkorom udvarába
       mindig vissza járnék.
Nincs már apám, ki vezessen,
       édesanyám szólít...
Ismergetem az életet,
       azt a nagy, valódit...

(1997)

LENNÉK ÉN...

Lennék én gyöngyvirág:
harangszó-illatod,
fehéren csendülő
hószirmú harmatod.

Lennék én két kezed:
virágtitkú bölcső,
szirmok esőjében
felkönnyező felhő.

Lennék a mosolyod:
nevess mindig vélem,
amíg az életünk
megengedi nékem.

Lennék én napsugár:
melengessen létem,
boltív-falak között
örömödet kérem.

Lennék én a szellő:
könnyű legyen lépted,
mikor tiéidet
az útig kíséred.

Lennék én... Mi lennék?
A fiad én vagyok,
egyetlen életed,
mindig-várt holnapod...

(1998)

Lépdeltem aranykupolák alatt.
Láttam ikonokkal borított
falakat: arcod közöttük...
Szebb voltál, sugárzóbb angyal
valamennyinél. Rubljov érintette
vállam - és hozzád vezetett.

(1984)

Egy dalt szeretnék hallani,
egy dalt veled énekelni,
s bámulni Greco - a görög -
képeit. A Bűnbánó arcát,
s nyitott könyvén a koponyát.
Villanó fények félelmében
nem tudom hová tekint
szemed. A könyvért nyúl
kezed; s én egy dalt szeretnék
hallani, s még egy dalt neked
é n e k e l n i

(1984)

Két kéz, ha titkot rejteget,
két kéz elringat engemet;
két kéz között a szerelem,
két kezed: kezem énnekem.

Két kéz, ha titkot rejteget,
két kéz elringat tégedet;
két kéz között a szerelem,
két kezem: kezed teneked.

(1986)

Mindennapi kínjaink között is
hallgass meg minket,
s adj nyugodalmat,
hogy mindennapi kenyerünk
sós legyen, akár a tenger,
szavaktól fehérülő, és
ajkadról édes az áhítat,
hogy üdvözüljünk megváltott
szerelmünk jogán...

...adj megváltást nekem,
mert hosszú e cédrusi halál...

(1989)

Nem kötök békét
magammal -
harcomat megvívom

Zárd le a szememet!

(1985)

Mesék, madarak, vadvirágok;
álmodom bartóki zenét
riadt csendjében a világnak;
irgalmat magamnak, s neked,
a megébredt valót pacsirták
                  dala
                helyett

(1983)

Sürgönypóznák kísérik utam,
talpam alatt olvadó a nyár,
duruzsol, zeng, inog a határ.

                   *

Majd elfáradnak nehéz kezek,
hazavisz az út fáradt lépteket.

Piheg az éj arany szalmazsákon,
Hold küldi sugarát színezüst
            f o n á l o n.

(1984)

Kopott árnyékok, megtépett csöndek.
Vadludak odafönn. Sietős ék-alak.
Puskaropogás-halál.
Levelek zuhannak.
Karodba dőlve, aranyszín őszre,
hull a korai tél a mezőre...

(1997)

Verébrejtekek pajtamelegére dőlt
az öreg fűzfa. Kétemberes emlékeink
nem találtak már kapaszkodót.
A kezek a semmit markolták.
Patakpartok suhángjai vesztett
időre majd felnőtté sokasodnak.
A mélyben valami hasad, reped.
Más ír majd szavakká engemet

(1999)

s TE úgy hordozz engemet,
mint ki titkot rejteget.

(1979)

fényt markolok
ujjaim Nap-irányából
árnyék lökődik
elhomályosult szememben
összemosódnak a kontúrok

fekszünk kiterítve
felhők a szemed alatt
tócsák a tenyeremben

szélcsend

mögöttünk esős napok

(1970)

Mi eddig kötött,
most eloldoz,
szakad a fény
és reped a csend:

minden alkonyat
m e g s e b e z.

(1985)

Tegnap még veszekedtünk
Ma eljöttél hozzám,
hogy megcsókoljalak
Látod:
többet érnek ezek
a hangtalan szavak...

...így kellene mindent
egy nagy csendbe összefogni

(1969)

Lorca-virágok: magnóliák,
szerelem-léptek, titok-virág,
tulipánkelyhek, medáliák.
Testemre tűzöm, felkiáltok.
Úsznak távol-égi világok,
ölelnek karok és faágak.

(1995)

Selymes a barka-csend.
Szívedben néma rend.

Szomorúfűz zuhatagok.
Szemedben futótűz vagyok.

Szívemben égnek a dalok.
Mikor kihunynak: meghalok.

Selymes a barka-csend.
Szívünkben néma rend.

     Bennünk lobognak a dalok,
     ha elégnek: én meghalok.

Belőled nőnek dalaim.

(1995)

Mint patak a hegyről,
suhan már az alkony,
pelyhes sötétséggel
telik meg a balkon.

Miként a gyors eső,
siet most az este,
csillagfény-virágok
hullnak rá a kertre.

(1998)

A fák hegyén,
az ág egén,
az éj gyepén,
az ég hegyén,
a fák egén,
az ág hegyén,
az éj hegyén,
az ég gyepén,
az éj egén,
az ég hegyén,
a fák gyepén,
az ég egén
a csillagok
a fák hegyén.
Még van remény,
mert csillagok
a fák hegyén...
Madárfészek
az ág egén,
fényfiókák
az éj gyepén,
és van remény,
mert fényfiókák
az ág hegyén.

(1998)