Mumford bácsi "kipakol"


"Ki azzal a petróleumos hordóval, mozgás, MOZGÁS!"


Egész nap, megszakítás nélkül siklottunk lefelé a folyón, s a hatalmas víz csaknem kizárólag a miénk volt. Régebben, ilyen vízállásnál, bizonyára sok-sokhektárnyi úsztatott fával, meg jó pár tucat nagy szénszállító bárkával találkoztunk volna, nem is szólva a kis kereskedőtutajokról, melyek farmról farmra jártak, rajtuk a vigéc, c
saládostól; vagy esetleg egy legalázatosabban úszó Hamlet és Tsa. kompániával; vagyis vízi vándorszínészekkel. Most mindennek nyoma sem volt.

Késő délután pillantottunk meg egyetlen árva gőzöst; csak egyet, többet aztán nem. Árnyékban pihent, az Obion folyó erdős torkolatánál. Távcsövemmel felfedeztem, hogy - rólam nevezték el az öreglányt (vagy: öregfiút, ahogy tetszik). Mivel életemben először értesültem ekkora kitüntetésről, ez a körülmény talán mentségemül szolgál, hogy egyáltalán megemlítem, s egyúttal felhívom az illetékesek figyelmét is, miszerint annak idején mulasztást követtek el, hogy engem nem értesítettek.

A Huszonegyes-szigetnél ismét nagy változást tapasztaltam. A sziget igen nagy kiterjedésű volt és a folyam közepe táján feküdt; most azonban ez is csaknem teljesen a jobb partra került, odanőtt, s mint sziget - nyugdíjba vonult.

Közeledvén a híres - vagy inkább: hírhedt - Szilva-fokhoz, leszállt az este, de most már nem volt okunk semmi aggodalomra - hiába, ezek a modern idők! Mert a kormányzat az utóbbi évek során afféle kétezer mérföld hosszúságú fáklyásmenetté alakította a Mississippit. Valamennyi átkelőhely felső és alsó végénél messziről is jól látható lámpákat állíttatott fel. Így most már soha sincs teljes sötétség; jelzőfény világol mindig hol előttünk, hol mögöttünk, hol meg éppen velünk egy magasságban. Azt mondaná az ember, hogy szinte pazarolták a lámpákat. Tucatnyi olyan átkelőhelyet is kivilágítottak, amely sem annak idején nem volt, sem azóta nem lett sekély vizű; olyan egyszerű helyek mind, olyan egyenesen átvághatok, hogy a gőzhajó szinte maga rátalál a helyes útra, ha egyszer már "járt ott". Persze, ilyen folyamszakaszokon sem tekinthetjük azért felesleges pocsékolásnak a lámpákat; a kormányos sokkal könnyebben eligazodik általuk, mintha a sötétbe borult partok elmosódó formáit követné csupán; valamint olcsóbb is így a közlekedés, mert a hajó gyorsabban halad, ha a kormánylapát a tengelyével egy irányban áll, nem pedig keresztben, fék gyanánt.

Ez azonban így igencsak megfosztotta a kormányosmesterséget az addigi romantikától. Ez s még néhány más dolog elég volt ahhoz, hogy ennek a romantikának hamarosan írmagja se maradjon. A víz alatt lapuló fatörzscsonkok veszélyét például össze sem lehet hasonlítani a hajdanival. Manapság, amikor mindenre külön gondolnak már, a kormány tisztogató hajókat járat föl-le a folyón, melyek - mondhatni - kirángatják a folyónak ezeket a "rossz fogait": megtisztítják a medret vénséges, ágas-bogas tuskóktól, facsonkoktól, melyek némely helyeket korábban olyan veszedelmessé tettek; egyúttal megakadályozzák újabb torlaszok létrejöttét. Régebben, ha a hajó "kiszaladt" az ember kezéből, és - körös-körül sötét éj - egyenesen a fáknak tartott, igencsak meleg pillanatokat élt át a kormányos; vagy ha történetesen egy keskeny csatornában nem találta alkonyat után a kivezető utat; mindez már másképp van - elég bekapcsolni csupán a villanyvilágítást, és az éjszakából egy szemvillanás alatt nappal lesz, a veszedelmek s félelmek - volt-nincs - nyomban eloszlanak. Horace Bixby és George Ritchie feltérképezték a zátonyokat, iránytűvel határozták meg a hajók haladási irányát; a térkép mellé megfelelő lámpát is feltaláltak; és mindezt szabadalmaztatták is. Segítségükkel már akár ködben is a régi világban ismeretlen magabiztossággal lehet hajózni.

Most, hogy ott villog mindenfelé a sok jelzőlámpa; hogy a tuskóktól nem kell tartani; hogy egy kis dobozban nappali világosságot árasztó fényt vihetünk magunkkal, s bármikor bekapcsolhatjuk; hogy a köd is leküzdhető az iránytű meg a térkép segítségével, a kormányzás, kedvező vízállás idején, majdnem olyan egyszerű és biztonságos mesterség lett, mintha egy postakocsi bakján ülnénk; s alig harmadannyira romantikus.

S e roppant változások korában az "Anchor Line" hajóstársaság is változtatott addigi gyakorlatán: a kapitányt messze a kormányos fölé rendelte, kétakkora fizetést biztosítva neki. Már ez is több volt a soknál, de ha csak ennyiben maradt volna a dolog! Elrendelték ugyanis, hogy a kormányos nem hagyhatja el szolgálati helyét, valamint, hogy állandóan "szolgálatban" van, akár halad a hajó, akár áll. Mi, akik hajdan a folyam "arisztokratái" voltunk, manapság nem dőlhetünk le pihenni egy jó sort, mint régen, nem alhatjuk az igazak álmát, miközben vagy száz tonnányi terhet rakodnak be, de nem ám! Most ott kell ülnünk a kormányosfülkében; méghozzá ébren! Hát nem úgy bánnak velünk, mint a közönséges matrózokkal meg gépészekkel? Az állam megfosztotta mesterségünket minden romantikájától; a hajóstársaság pedig gondoskodott róla, hogy a méltóságunk, a hírnevünk is végképp odalegyen.

A Szilva-fok most is olyan volt, mint bármelyik régi éjjelen, annyi különbséggel csupán, hogy most jelzőfények mutatták a zátonyokat, s ott villogott még egy egész sor más fény is a fokon meg a parton; ez utóbbiak az Egyesült Államok Folyamügyi Hivatalának flottájáról, meg a parti helységből, melyet szintén a Folyamügyi építtetett: irodának, alkalmazottak lakóházainak. Az imént említett hivatal katonai folyammérnökei azt a feladatot vállalták magukra, hogy újjáformálják a Mississippi arculatát - ezt a vállalkozást talán csak az a hajdani múlta felül: mármint a Mississippi teremtése. A mérnökök ruganyokat építenek mindenfelé, hogy eltérítsék a sodrást; meg töltéseket, hogy szűkítsék a medrét; ismét másutt víztároló gátakat; mérföld hosszat letarolják, kivágják a partot borító fákat, sok helyütt ötven yard mélységben is, a talajt leberetválják lejtősre, akár egy háztetőt, egészen az alacsony víz szintjéig, hatalmas kövekkel erősítve meg a borítást; a pusztuló partot számos esetben cölöpsorok leverésével mentik. Aki azonban csakugyan ismeri a Mississippit, azon nyomban megmondhatja - no persze csak úgy csendben, magában -, hogy jöhet akár tízezer ilyen Folyamügyi Hivatal, a világ valamennyi aranybányájával a háta mögött sem lesz képes megfékezni, törvények igájába törni ezt a szilaj folyamot, sohasem lesz képes parancsolgatni neki: eriggy ide, meg oda; nem számíthat engedelmességre; azután a pusztulásra ítélt partokat sem menti meg ekképpen; nem állhatja útját az árnak semmiféle gáttal, mert a víz jön, jön, lerombolja, nevetve keresztültáncol a roncsain. Persze diszkrét ember ilyesmit fennhangon ki nem mond soha; lévén hogy a West Point-i mérnököknek senki az égvilágon nem parancsol; tudnak ők mindent, ami a maguk obskurus mesterségében egyáltalán csak tudható. Így azután azt képzelik, hogy minden további nélkül béklyóba verhetik a folyót, uralkodhatnak rajta kényük-kedvük szerint, a szegény laikus akkor jár el a legbölcsebben, ha tartja a száját, s megvárja szépen, hogy ám csinálják is meg a mérnök urak, amit kifőztek. Eads kapitány, a maga gátjaival, olyan munkát végzett el a Mississippi torkolatában, amit mindenki szinte elképzelhetetlennek tartott; így hát az ember most már semmire nem meri könnyű szívvel rámondani, hogy lehetetlen. Másképp az ember előállna, és azt mondaná, hogy a Folyamügyi az égi bolygók pályáját is akképp szabályozhatná, "kedvére", ahogy a Mississippi ésszerű megrendszabályozása sikerül majd neki.

Megkérdeztem, mi erről Mumford bácsi véleménye ezzel s még pár hasonló dologgal kapcsolatban; íme, következzen itt a válasz, úgy, ahogyan a gyorsíró feljegyezte, ennélfogva teljesen megbízható és hiteles szövegnek tekinthető; kivéve persze, hogy itt-ott kihagytam olyasféle megjegyzéseket, melyeket interjú-alanyom a matrózoknak adresszált, úgymint: "Hova a jó fenébe gurítod azt a hordót, te!" Lévén hogy az ilyesmi, véleményem szerint, csak megszakítja az elbeszélés fonalát, anélkül, hogy a tényálladékhoz vagy akár annak egyértelműsítéséhez a legcsekélyebb mértékben is hozzájárulna. Nem állíthatom, hogy valamennyi ilyen természetű megjegyzést törölni bátorkodtam; végül azokat hagytam el csupán, amelyek semmiképpen nem helyénvalók; ahol a leghalványabb gyanúm is támadt, hogy esetleg ennek az ellenkezője forog fenn, azt véltem a legbiztonságosabbnak, ha meghagyom szó szerint.


MUMFORD BÁCSI TAPASZTALATAI

Mumford bácsi tehát a következőket mondta:

"Amióta csak gőzösökön járok - harminc éve -, egyre figyelem és tanulmányozom ezt a folyót. Lehet, hogy West Pointban többet tanulhattam volna róla, de ha ezt elhiszem, az... «ÖRDÖG bújjon a bőrödbe, mit tátod a szád? Fogd és vidd ezt a nyavalyás hordót!» Szóval: négy év West Pointban, meg a tömérdek könyv és tanulás sokat ér, semmi kétség, de attól még senki meg nem tanulta, mi ez a folyó. Ha valamelyik szilárd medrű, tiszta vizű kis európai folyót bíznák rá efféle Folyamügyekre, mint a miénk, nohát elhiszem, hogy nyaralás lenne a partépítés, a cölöpverés, a ruganyozás, azt aztán szelídíthetnék kedvükre, parancsolgathatnának neki: menj erre, fordulj amarra, állj meg itt és amott, a folyó mindannyiszor engedelmeskedne is nekik. De ez nem olyan folyó ám! Nagyon magabiztosan láttak munkához, és afelől sincs semmi kétség, hogy - a lehető legjobb szándékkal; de bele fog törni a bicskájuk. Mit is mond a Prédikátorok Könyvében a 7. zsoltár tizenharmadik verse? Hát épp eleget, hogy felborítsa kisded terveiket. Mert nézzük csak a módszereiket. Az Ördög-szigetnél, a felső szakaszon azt akarják, hogy erre menjen a víz, a víz meg amarra akart. Építettek erre egy kőfalat. De mi is a folyónak egy ilyen kőfal? Elkészültek vele, akkor aztán a víz szépen keresztültörte. Lehet, hogy építenek egy másikat, és az megáll majd; arra fönn - talán; de itt mifelénk? Soha! Itt lenn az Alsó-Mississippin is megpróbálnak cölöpöket verni, hogy a vizet aztán eltérítsék az egyik parttól, nehogy elhordja a földet; ez eddig szép, de mit tesz a folyó? Nekilát, és a túloldalon viszi el valakinek a földjét. Miért is ne? Végig ki akarják verni cölöppel a partot? Hát megvehetik a területet mind, és építhetnek egy egészen új folyómedret is! Most éppen Bulletin Towheadnél cölöpözgetnek. Nem lesz abban sem sok köszönet. Mert ha a folyó egyszer jelzálogot tesz, hogy úgy mondjam, erre a szigetre, hát be is hajtja a jussát kíméletlenül, cölöpök ide, gátak oda. Valamivel lejjebb két cölöpsort vertek be egy zátonyba, vagy fél mérföld hosszúságban; a zátony negyven láb magasan áll ki az alacsony vízállásnál. Mit gondol, ez meg mire lesz jó? Hát, ha csak sejtem is... «Vigyen el az ördög, te rozzant halottaskocsi! Ki azzal a petróleumos hordóval, mozgás, MOZGÁS!» Nézze csak meg, mivel próbálkoznak lent a Milliken-kanyarnál. A folyó átvágott ott egy kanyart, Vicksburg egyszerre csak a szárazon maradt. Nem vízparti város többé. A folyó elmegy szépen alatta; és a hajók csak magas vízállásnál tudnak felmenni a városig. Na jó, építenek erre terelő gátakat a 103-as végével szemben, hogy átfordítsák a víz fő sodrát, levágják a sziget csücskét, s a folyót visszavezessék egy réges-régi mederbe; és még azt hiszik, hogy csakugyan sikerülhet rábírni a vizet, hogy érintse Vicksburgot, mint egykor, s ily módon újra összekösse a várost a világgal. Nem akarnak ezek mást, mint csavarintani egyet az egész Mississippin, s arra kényszeríteni, hogy pár mérföldet visszafele folyjon. Semmi kétség, csak bámulatot érdemel, aki ekkora eszméket cipel a vállán, s teszi mindezt - mankó nélkül; azt azonban már igazán nem szabad elhinnie, hogy csakugyan csodát tudnak tenni. A furcsa csupán csak az, hogy az ember mégsem merné letenni a főesküt, hogy végül is nem sikerül nekik valahogy. Azt hiszem, az a legbiztosabb módszer, ha pár garassal «támogatja» valaki az ügyet, ugyanakkor azonban Vicksburgban is felvásárol egypár telket, hogy akkor is meglegyen a számítása, ha netán ők nyernek. A kormány sokat tesz mostanában a Mississippi ügyében - legalábbis sok pénzt költ rá. Amikor még négyezer gőzhajó és vagy tízezer hektárnyi szeneskomp, dereglye meg kereskedelmi bárka mászkált errefelé, nohát, akkor nem volt egy fia lámpa sem St. Paultól New Orleansig, és a fatörzsek úgy meredeztek ki a víz alól, mint a sündisznó tüskéi; most meg, mikor alig három tucat gőzös jár csak, bárkák, tutajok meg jóformán alig, a kormány fogja magát és kiszedeti szépen a tuskókat, a partokat meg kivilágítja, mint a Broadwayt, és a hajók immáron olyan biztonságban érezhetik magukat, mint a mennyben. S meggyőződésem, hogy amikor egyáltalán nem lesznek már hajók a folyón, a Bizottság addigra mindent újjászervez, kikotor, elkerít, gátakkal övez, úgyhogy a hajózásnál nem is lesz biztonságosabb, tökéletesebb és nyereségesebb művelet a világon; vasárnap lesz ezen a folyón minden nap, a hajósok meg iskolamesterek a vasárnapi... «ISTEN az atyám, hogy ekkora barmot nem láttam még a büdös életben, mint ez az anyaszomorító! Hát egy ÉVIG várjunk, míg partra kecmeregsz azzal a hordóval, te haldokló teknősbéka!?»"

New Orleans felé vezető utunkon meg vissza számtalan beszélgetést folytathattunk hajósokkal, ültetvényesekkel, újságírókkal, valamint a Folyamügyi Bizottság tisztjeivel - s az eredmény mindannyiszor zűrzavaros és egymásnak ellentmondó vélemények kusza szövevénye volt.

Summázva:

1. Vannak, akik hisznek abban, hogy a Bizottság mesterségesen és véglegesen szabályozhatja (s ezáltal: mélyítheti) a fő medret, megmentheti a veszélyeztetett partokat stb.

2. Vannak, akik úgy vélekednek, hogy a Bizottság pénzét csupán magas partok és gátak rendszerének kiépítésére és karbantartására lehetne költeni.

3. Vannak, akik úgy vélik: minél magasabbra építik a partokat, annál magasabbra emelkedik majd a folyómeder szintje is; s ennek következtében a magaspart-rendszer: merő tévedés.

4. Vannak, akik úgy vélik, hogy áradás idején a folyó felesleges víztömegét a Borgne-tóba és más tavakba kellene elvezetni.

5. Vannak, akik azt tartják fontosnak, hogy alacsony vízállás esetén a Mississippi vizét északi tórendszerekből pótolják.

S ha valahol olyan emberre bukkanunk, aki történetesen az egyik elméletnek a híve, biztosra vehetjük, hogy következő beszélgetőpartnerünknél sikerrel építhetjük csevegésünket arra a feltevésre, hogy ő viszont nem hisz az iménti elméletben; némi kis tapasztalatot szerezvén e téren, röviddel ezután nem is kételkedünk már módszerünk sikerében, hanem habozás nélkül, magabiztosan viselkedünk, akár egy haldokló gyilkos - persze, egy megtért bűnösre gondolok itt. Mert az ember végül is megbizonyosodik róla, mélységesen és rendíthetetlenül, hogy soha egymás után két olyan személyre nem talál, aki ugyanazzal az elmélettel lenne megmételyezve. Nem, nem, mindig is lesz köztük egy-kettő, aki elválasztja őket, más kór hordozójaként. Azután rájöhetünk még néhány dologra. Kiderül ugyanis, hogy nem egyszerűen betegségről, hanem ragályról van szó; s nem járhatsz-kelhetsz fertőzött területen anélkül, hogy fertőzést ne kapnál. Beolthatod magad a legelrettentőbb tényekkel - nem használ ez; úgy látszik már, mintha az oltás "megfogamzana", de nehogy elhidd; mihelyt csak hozzáérsz valamelyik elmélet bacilusgazdájához, már nyugodt szívvel fel is vonhatod a sárga járványlobogót.

Igen, egész biztosan te is áldozata leszel az ilyen embernek: de az is igaz, hogy fertőzete nemcsak ártalmadra lesz - legfeljebb csak részben: mert az efféle ember olyan, mint a jó háziorvos, aki jön és kigyógyít a mumpszból, hátrahagyván közben a skarlát bacilusait. Ha példának okáért embered Borgne-tavi specialista, akkor adatok és tények halálos adagját küldi rád már lélegzetének "felhőivel" is, és elhatalmasodik rajtad a kór, semmi kétség; ugyanakkor azonban kigyógyít a többi négy elméletből, melyek előbb szervezetedbe plántálhatták kórokozóikat.

Engem mind az öt fertőzés utolért; "nyögtem" is valamennyit; de azt már ne kérdezze tőlem senki, hogy sivár számadatokkal tanúsítsam, melyik készített ki leginkább, vagy melyik büszkélkedhet általában a legtöbb áldozattal, mert ezt bizony nem tudom megmondani. Az az igazság, hogy ez utóbbi kérdésre senki nem képes helyes választ adni. A Mississippi-szabályozás - legalábbis erre Délen - nagyon nagy probléma. Cairótól délre mindenki naponta erről vitatkozik a folyó mentén, legalábbis amikor képes néhány percet szakítani a háborúról folytatott magvas eszmecserék rovására; s mindegyik fő elméletnek megvannak a buzgó hirdetői; azt azonban, mint már mondottam, lehetetlenség számokba foglalni, melyik toboroz több önkéntest zászlaja alá.

Egy dologban mindnyájan egyetértettünk: ha a Kongresszus kellő összeget áldozna a dologra, hatalmas hasznot hajtana vele. Nos hát, azóta áldoztak a dologra - s meglehet, kellő összeget, bár nem valami hatalmas summát. Reménykedjünk, hogy a legszebb jövendölések minél maradéktalanabbul valóra váljanak.

Egy dologban az olvasó is minden bizonnyal igazat ad majd nekünk; nevezetesen hogy Mr. Edward Atkinson véleménye itt is, csakúgy, mint bármely más országos fontosságú gazdasági kérdésben, közelebb áll a csalhatatlan kinyilatkoztatáshoz, mint az Egyesült Államok akármelyik polgáráé. A Mississippi-szabályozással kapcsolatos mondandóját megtalálhatjuk e könyv Függelékében.

Néha fél tucat rideg számadat, mintegy reflektorfényként, jobban rávilágít valamely kérdés fontosságára, mint tízezer nagy műgonddal felsorjáztatott szó, mely - bár ugyanazt célozta - nem oszlatta el a homályt és a bizonytalanságot. Idézzünk hát itt is ilyesmit - a cincinnati Commercial hasábjairól:

"A «Jos. B. Williams» nevű vontatóhajó elindult New Orleans felé harminckét uszállyal, bennük hatszázezer bushel szénnel (egy bushelt hetven fontnak számolva), saját fűtőanyag-szükségletén kívül, ami rekordtehernek számít nemcsak New Orleans-i, hanem világviszonylatban is. A teherszállítás díja, három centet számítván egy bushelre, 18000 dollárt tesz ki. Ha ezt a szénmennyiséget vasúton akarnánk elszállítani, ezernyolcszáz kocsira lenne szükség, kocsinként háromszázharminchárom bushelt számítva. Tonnánként tíz dollárt, vagy kocsinként száz dollárt véve - ami nem is túlságosan magas ár ekkora távolságra, vasúton -, a szállítás összköltsége 180 000 dollárra rúgna, azaz 162 000 dollárral kerülne többe a vasút a hajónál. Hajón az áru tizennégy-tizenöt nap alatt ér le Pittsburghből New Orleansbe. Hatszázezer bushel szén vasúti szállításához száz, egyenként tizennyolc kocsiból álló szerelvényre lenne szükség, s ez, ha a gyorsteherszállítás sebességét számítjuk is, egy egész nyarat venne igénybe."

Ha a jó karban tartott folyó 162 000 dollár pénzmegtakarítást - időben pedig egy egész nyarat! - jelenthet, s mindezt egyetlen fuvar esetében, még a gazdasági kérdésekben járatlanabb elme is könnyen belátja majd, miért olyan fontos, hogy a folyam jó karban tartása érdekében kellő intézkedéseket tegyenek.

 

Egy-két érdekesség


"... általános szokás szerint attól az egyetlen
tanútól kellett megszabadulniuk Mureléknek,
akit ellenük fordíthattak volna, és ez - maga
a néger volt."


Keresztülszeltük a Szilva-fok vidékét, elhaladtunk Craighead's Pointnál, s már ott siklott hajónk a hajdan hatalmas Fort Pillow táján; ez az erőd különösképpen a háború idején lezajlott borzalmas mészárlásról marad mindörökké nevezetes. Efféle mészárlások meglehetős bőséggel fordulnak elő v
alamennyi keresztény nemzet történelmében, Amerikában azonban jószerivel ez a Fort Pillow-i az egyetlen; már ha a méreteket tekintve figyelembe vesszük e büszke címszó jogos kívánalmait. Ott van persze még a "bostoni mészárlás" is, ahol két vagy három embert öltek le; de az egész angolszász történelmet át kell böngésznünk, hogy a Fort Pillow-i tragédia párjára leljünk; és semmi kétség, vissza kell mennünk egészen Oroszlánszívű Richárd nagyszerű koráig, s a nagy hős nem kevésbé nagyszerű tettéig, hogy ez sikerülhessen.

Még valamit a folyó hóbortos "fordulatairól". Régente a hajózható csatorna a Harminchetes-sziget felett kezdődött, Brandywine-zátonynál, onnan vezetett a Harminckilences-sziget irányába. A folyó ezután változtatott irányán, a Brandywine-tól a Vogelman-ágon haladt az Ördög-könyékig, a Harminckilences-szigetnél - folyásával így egyes helyeken ellene szegült a régi rendnek; mivel a folyó pár mérföldet felfelé haladt, ahelyett hogy lefelé tartana, továbbá: ekképpen meg is rövidítette útját jó tizenöt mérfölddel Így állt a dolog 1876-ban. A szóban forgó területet most Százéves-szigetnek nevezik.

Azt mesélik egyébként, hogy a Harminchetes-sziget volt a hajdan hírhedt "Murel banda" egyik kedvelt rejtekhelye. Maga a "banda" hatalmas bűnszövetkezet volt, üzletszerűen űzte a rablást, a lótolvajlást, a négerszöktetést és a pénzhamisítást a folyó mentén, ötven-hatvan évvel ezelőtt. Ahogy St. Louist elhagytuk, se vége, se hossza nem volt izgalmasnál izgalmasabb Jesse James-históriáknak; ugyanis nemrégiben ölte meg őt Missouri kormányzójának egyik rendőrtisztviselője, s a történet az újságokban is terjedelmes helyet követelt magának. A vonaton füzetes regényféléket árultak róla a rikkancsok. Ezek állítása szerint Jesse James volt a legzseniálisabb gonosztevő, akit valaha is hátán hordott a föld. Csakhogy ez tévedés. Murel felveszi vele a versenyt bátorságban, vakmerőségben, kapzsiságban, kegyetlenségben, brutalitásban, álnokságban, egyetemes és átfogó gazságban és szégyentelenségben; magasabb rendű kérdésekben pedig messze felette áll. James csak szatócsa volt a bűnnek, Murel igazi nagykereskedő. James szerényke tehetsége soha nem is álmodott nagyobb célokról, mint vonatok, kocsik, vidéki bankfiókok kifosztása; Murel egész négerlázadást tervezett, New Orleans elfoglalását; s azonfelül: ha szükség volt rá, Murel a szószékre is kiállt, és prédikált a gyülekezetnek. Össze lehet-e hasonlítani egyáltalán Jamest meg fél tucat emberéből álló kis ócskás-bűnbandáját ezzel a tekintélyes, minden hájjal megkent bűnözővel, aki prédikált, népfelkelést és városok elfoglalását tervezte, akit ezer ember követett, felesküdve mind, hogy kész engedelmeskedni gonosz akaratának.

Íme néhány részlet egy immáron elfeledett könyvből, mely e nagyszabású bűnöző viselt dolgairól jelent meg, vagy fél évszázaddal ezelőtt:

Ez az ember a legügyesebb, legfondorlatosabb gonosztevő volt a világon. Utazásai során rendszerint vándorprédikátornak öltözött; s mint mondják, igen "szívhez szólóan" beszélt - olyannyira lekötvén hallgatói figyelmét, hogy nem is ügyeltek közben a lovaikra, melyeket aztán a derék prédikátor cimborái elloptak, míg zengtek a szent igék. De a lólopás - egyik államban szert tettek az állatra, a másikban eladták - csak morzsája volt üzleti vállalkozásaiknak; a legjövedelmezőbb bevételi forrás a rabszolgák rábeszélése volt, hogy szökjenek meg uruktól, s Murelék így - el tudják adni őket újra, más vidéken. Ezt a műveletet a következőképpen hajtották végre: elmagyarázták a négernek, hogy ha elszökik gazdájától, és hagyja, hogy ők újra eladják, megkapja az érte bezsebelt pénz egy bizonyos hányadát, ráadásul pedig, másodszor megszöktetvén, olyan államba viszik, ahol szabad lesz. Szegény nyomorultak ráálltak az alkura, remélvén, hogy pénzhez jutnak, mindenekelőtt pedig - hogy szabadok lesznek; eladják őket új gazdáknak, akiktől aztán visszaszöknek jótevőikhez; gyakran aztán három-négyszer is eladták őket akképpen, míg a banda három-négyezer dollárt meg nem keresett rajtuk; minthogy azonban ezek után joggal félhettek a leleplezéstől, általános szokás szerint attól az egyetlen tanútól kellett megszabadulniuk Mureléknek, akit ellenük fordíthattak volna, és ez - maga a néger volt; meggyilkolták tehát, s testét a Mississippibe vetették. Ha kiderült is, mielőtt áldozatukat meggyilkolták volna, hogy négert loptak, akkor is jól fel voltak készülve, hogy a büntetéstől megmenekedjenek; rejtegették ugyanis a négert, mindaddig, míg csak díjat nem tűztek ki a fejére, bárki legyen is a megtaláló. Efféle fejpénz kötelezi a megtalálót, hogy a talált dolgot megőrizze. Minek következtében a néger bizományba helyezett vagyontárgy lett, ezért aztán, ha eladták, az ügy nem számított lopásnak, legfeljebb hűtlen kezelésnek; s ezért a tulajdonos csak polgári büntetőeljárást indíthatott, ami hiábavalóság volt, mert a büntetéspénzt úgysem fizette meg soha senki. Felvetődhet a kérdés: hogyan kerülte el végül is Murel, hogy ilyen körülmények között meg ne lincselték légyen? Ezt könnyen megérthetjük, ha figyelembe vesszük, hogy több mint ezer felesküdt cinkosa volt, mind kész bármely pillanatban támogatni azt, aki bajba jutott a bandából. A fő cinkosok nevét magától Mureltől tudták meg, mindjárt kitérek rá, hogyan. A banda két nagy rétegből állt: az egyik volt a Fej avagy Tanács, így nevezték őket; ők végezték a tervezés és a kidolgozás munkáját, maguk azonban csak a legritkább esetben tevékenykedtek aktívan; számuk körülbelül négyszázra tehető. A banda másik részét az aktív ügynökök alkották, ezeket "Öklök"-nek nevezték, számuk elérte a hatszázötvenet. De tulajdonképpen csak eszközök voltak ők a nagyok kezében; övék volt a kockázat, a pénznek azonban csak elenyésző részét tudták elcsippenteni; a banda vezetőinek korlátlan hatalma volt felettük, lévén hogy akár a törvény kezére is adhatták őket, vagy éppen holttestüket a Mississippibe vethették. A gonosztevők összejöveteleinek legkedveltebb helyszíne a folyó arkansasi partján volt, ott rejtegették a négereket is nádasokban, mocsarakban.

A kiterjedt bűnszövetkezet garázdálkodása igencsak érzékenyen érintette a környéket; terveiket azonban olyan ügyesen hajtották végre, hogy Murelt, aki mindenütt tevékenyen jelen volt, nemegyszer alapos gyanúba fogták, bizonyítékot azonban nem tudtak felhozni ellene.

Történt azonban, hogy egy Stewart nevű fiatalember, aki két, Murel által elszöktetett rabszolga után nyomozott, összebarátkozott a bandavezérrel, megnyerte bizalmát, letette az esküt, és bevették a bűnszövetkezetbe, méghozzá a Nagytanács tagjaként. Így derült ki minden; mert Stewart árulóvá lett, bár letette az esküt; s mivel rendelkezésére állott minden adat, leleplezte a bandát, nyilvánosságra hozta a tagok névsorát, s végül még Murel ellen is sikerült elegendő terhelő bizonyítékot felhoznia (Murelt el is ítélték tizennégy évi börtönre); és a Stewart által nyilvánosságra hozott listákon bizony számos becsületesnek vélt, köztiszteletben álló ember neve szerepelt a különböző államokból, ezek aztán mindent elkövettek persze, hogy szavának hitelét vegyék - megrágalmazták, sőt, nem is egy alkalommal gyilkos merényletet kíséreltek meg ellene. Végül is távoznia kellett a déli államokból. Most azonban már kétségtelenül beigazolódott, hogy Stewart állításai igazak; s ha voltak is, akik elítélték esküszegese miatt, ezek sem tagadhatták, hogy a feltárt adatok megfelelnek a valóságnak. Idézem Murel Mr. Stewartnak tett közlései néhány részletét; a bandafőnök közös utazgatásaik során mesélte el útitársának ezeket a dolgokat. Ezekből azután kitűnik, hogy Murel s bűntársai végső célkitűzései, saját bevallásuk szerint, igen széles területet öleltek fel; nem kevesebbet akartak ugyanis, mint fellázítani a feketéket a fehérek ellen, elfoglalni és kifosztani New Orleanst, s végül: uralmuk alá hajtani az egész vidéket. De lássuk az említett részleteket:

"Valamennyi barátunkat összehívtam egy New Orleans környéki hívünk házába, ahol aztán három napon át tanácskoztunk, meghányván-vetvén, s végül pontosítván tervünket; elhatároztuk, hogy megszervezzük a lázadást, bármilyen kockázattal járjon is a vállalkozás, s minél több hívet toborzunk ügyünknek. Miután mindenkinek kiosztottuk a feladatát, jómagam gyalogszerrel Natchez felé indultam, miután lovamat eladtam New Orleansben - azzal a feltett szándékkal, hogy hamarosan lopok magamnak újat. Négy napig gyalogoltam azonban, s egyetlen jó alkalom sem kínálkozott lószerzésre. Ötödik nap azután, déli tizenkettő felé, elfáradtam, és megálltam egy kis folyócskánál, ittam, pihentem. Ahogy ott ülök egy fatörzsön, s nézegetem az utat, amelyen eddig jöttem, megpillantok nagy messze egy embert eléggé jó formájú lovon. Abban a másodpercben, hogy megláttam, már tudtam, megszerzem a lovat, ha utazó az illető. Közelebb ért, s láttam külsejéről, hogy az. Felkeltem hát, rászegeztem szép vontcsövű pisztolyomat, s felszólítottam, szálljon le a lováról. Úgy is tett, akkor aztán megfogtam a ló kantárát, másik kezemmel egy meredek árok felé mutattam, indulást parancsolva, én meg mentem utána. Az ember ment vagy pár száz yardot, akkor megállt. Kikötöttem a lovát, az utasra meg ráparancsoltam, vetkőzzön le ingre-nadrágra, s forduljon háttal nekem. Azt mondta: - Ha meg akar gyilkolni, csak arra kérem, engedjen még egy imát, mielőtt meg kell halnom. - Mondtam neki, nincs időm semmiféle imádkozásra. Megfordult hát és térdre rogyott, én meg hátulról fejbe lőttem. Aztán felmetszettem a hasát, eltávolítottam a beleit, őt magát pedig az árokba löktem. Nyomban átkutattam a zsebeit, találtam is négyszáz dollárt és harminchét centet, meg egy csomó iratot, melyek átvizsgálásával nem vesztegettem az időmet. Noteszét, iratait és kalapját szintén az árokba vetettem. Cipője új volt, nagyságra éppen illett nekem; felhúztam hát, s helyette a magam nyűtt cipőjét hajítottam a patakmederbe, a kölcsönösség kedvéért. Ruháit összegöngyöltem és utazótáskájába tettem, lévén hogy ezek is vadonat újak voltak, ráadásul igen jó szövetből. Ilyen pompás lovam se volt még világéletemben; nyeregbe szálltam hát, és most már sokkal vidámabban poroszkáltam tovább Natchez felé, mint az elmúlt öt nap bármelyikén."

"Crenshaw cimborámmal egyetemben szereztünk négy jó lovat, és elindultunk Georgiába. Találkoztunk az úton egy dél-karolinai fiatalemberrel, mielőtt a Cumberland-hegységet elértük volna; Crenshaw hamar kiszedte belőle, mi járatban van errefelé. A fiatalember Tennesseeben járt, hogy valami disznókondát vásároljon, amikor azonban kiderült, hogy a disznóhús drágább, mint hitte, elállt az üzlettől. Azonnal láttuk, hogy útitársunk remek fogás. Crenshaw jelt adott nekem; nyomban megértettem a szándékát. Crenshaw már korábban is járt errefelé, én még soha; mentünk pár mérföldet a hegyek között, amikor egy mély szakadékhoz értünk. Mielőtt elhaladtunk volna mellette, Crenshaw elkérte az ostoromat, melynek fél kiló ólom volt a nyelén; odanyújtottam, mire ő odalovagolt a dél-karolinai fiatalember mellé, oldalról jól fejbe vágta és letaszította a lováról; leugráltunk mi is, hogy átkutassuk a zsebeit; találtunk bennük ezerkétszázhatvankét dollárt. Crenshaw azt mondta, ismer egy helyet, ahova a holttestet elrejthetjük, megfogta hát a karjánál, én meg a lábánál, így cipeltük el a mély szurdok falának egyik hasadékához, abba belöktük, el is tűnt mindjárt; aztán a nyergét is utánahajítottuk, a lovát meg magunkkal vittük, mert megért vagy kétszáz dollárt."

"Pár napos késésbe kerültünk; ez idő alatt azonban barátunk bement egy szomszédos kisvárosba, ott látja ám, hogy keresnek egy négert (a fekete bőrű persze a mi birtokunkban volt), s a hirdetmény annak a két férfinak a személyleírását is tartalmazza, akiket a szöktetéssel gyanúsítanak. Eléggé meleg helyzetbe kerültünk; de a megoldás is kézenfekvőnek mutatkozott: éjszaka levittük a négert egy árokhoz, mely barátunk farmja alatt húzódott, ott Crenshaw fejbelőtte. Kiszedtük a beleit, s a négert az árokba süllyesztettük."

A másik négert Murel harmadszor is eladta az Arkansas River vidékén újabb ötszáz dollárért; s aztán megszöktette és egy barátja kezére juttatta, aki levitte a feketét egy mocsárhoz, s ott fátylat borított a gyászos eseménysorra, összesen csaknem kétezer dollárt "árult ki" a négerből, s aztán végleg elrekkentette őt üldözői elől, akik semmit sem tehettek ellene, ha nem találják meg a négert; azt pedig nem találhatták meg.


Közeledtünk Memphis felé; lakói tanúsíthatják, hogy e várossal szemközt vívták a polgárháború leghíresebb folyami hajócsatáját. Azok közül, akik alatt magam is szolgáltam hajós koromban, ketten vettek részt az ütközetben: Mr. Bixby, az Unió hajórajának első kormányosa, valamint Montgomery, a Konföderáció flottillájának admirálisa. Mindketten derekasan szolgáltak a háborúban, bátorságukkal és tehetségükkel szép hírnevet szerezvén.

Ahogy mind közelebb kerültünk Memphishez, kezdtünk ürügyeken töprengeni, hogy valamiképpen a "Gold Dust" fedélzetén maradhassunk - Vicksburgig. Olyan jó helyünk volt itt, hogy semmi kedvünk sem volt máshoz. Volt valami meglehetősen fontos elintéznivalóm Napóleonban (Arkansas), de talán még az is megoldható anélkül, hogy búcsút kellene mondanom a "Gold Dust"-nak. Így hát elhatároztuk, hogy maradunk, ahol vagyunk.

Úgy volt, hogy a hajó másnap délelőtt tízig vesztegel Memphisben. Memphis szép város, a fekvése is az: a vízre néző hegyoldalban épült. Utcái egyenesek, tágasak, bár a kövezése nem vált ki lázas csodálatot. Nos hát, a bámulatot valami mással vívja ki a város: csaknem tökéletesnek mondott csatornarendszerével; ez is újabb időkbeli reform, lévén hogy pár évvel ezelőtt mindez még egészen másképp volt - talán okultak abból a szörnyű leckéből, melyet a sárgaláz pusztító látogatása adott fel annak idején az ittenieknek. Százával, ezrével haltak az emberek azokban a szörnyű időkben; s ha ehhez még hozzávesszük azokat, akik elhagyták a várost, a lakosság egynegyedére csökkent, s jó darabig nem is változott a helyzet. Az üzleti élet jóformán teljesen megbénult, az utcák üresen tátongtak, akár vasárnap, holtidőben.

Íme, így írja le az akkori Memphist egy német turista, aki azokban a szörnyű időkben szemtanúja lehetett e borzalmaknak. Könyvének (Mississippi-Fahrten, Leipzig; a szerző: Ernest von Hesse Wartegg) hetedik fejezetéből idézzük:

"Augusztusban dühöngött aztán a legrettentőbb módon a sárgaláz. Naponta sok százan estek áldozatul a szörnyű járványnak. A város egyetlen óriási temető volt, a lakosság kétharmad része eltávozott, s csak a szegények, az öregek meg a betegek maradtak itt: a szörnyű ellenség legbiztosabb prédái mindannyian. A házak zárva voltak: legtöbbjük előtt kis lámpa égett - jelezvén -, hogy lakóit meglátogatta a halál. Gyakran ugyanabban a házban több halott is feküdt; az ablakokban fekete drapériák lógtak. Az üzleteket is mind bezárták; tulajdonosaik ugyanis vagy meghaltak, vagy elköltöztek.

Szörnyű kór volt ez! Legéleterősebb áldozatait is elképesztő gyorsasággal döntötte le lábáról, s végzett velük. Előbb egy kis gyengeség, rossz közérzet, aztán pár órányi láz, majd a szörnyűséges delírium - ez volt a Sárga Halál! Az utcasarkokon, sőt az utcák közepén is számtalan helyütt hevertek az emberek, akik egyik pillanatról a másikra lettek rosszul; s holttestek is: görcsbe torzult, merev tagokkal. Nem volt élelem. A hús néhány óra alatt megromlott, megfeketedett a mérgezett, csírákkal teli levegőn.

Sok házból ijesztő jajgatás hallatszott; majd egy idő múlva elhalt az is, csendes lett minden: nemes érzésű, önfeláldozó emberek jöttek, koporsóval; beszegezték, aztán már vitték is a temetőbe. Éjszaka mindenütt csend honolt. Csak az orvosok meg a koporsóvivők siettek dolgukra a néptelen utcákon; nagy messziről pedig odahallatszott a vasút tompa dübörgése; mintha a szelek szárnyán repülne, mintha gonosz fúriák hajtanák, menekült a járvány sújtotta városnak még a közeléből is; persze, nem állt meg az állomáson..."

De most már megint eléggé élénk az élet. A népesség negyvenezerre tehető, és állandóan növekszik; virágzik a kereskedelem is. Végighajtottunk a városon; megtekintettük a parkot s az ezrével ott tanyázó, rendkívül barátságos mókusokat; láttuk a szép épületeket, melyek rózsalugasokkal s minden más lehető módon igyekeznek gyönyörködtetni a szemet; végül aztán jól megreggeliztünk szállodánkban.

Virágzó, szép hely a Mississippi "Jó Szamaritánus Városa": virágzik mindenekelőtt a nagybani kereskedelem; se szeri, se száma az öntödéknek, a gépgyártó üzemeknek; készülnek itt vasúti kocsik, járművek; gyapotmagolajat állítanak elő; s nemsokára elszaporodnak majd a pamutszövödék, a gabonatárak is.

A múlt évben ötszázezer tonnányi gyapot futott be a városba - ami hatvanezres növekedést jelent a korábbihoz képest. Öt irányba mennek tehervonatok ebből az elevenen lüktető kereskedelmi központból; és a hatodik nagy "aorta" is épül már.

Milyen más ez a Memphis, mint amelyikről a hajdani turisták rég letűnt s elfeledett sorai tudósítanak! Az időközben szintén elfeledett, de hajdan közismert és széltében-hosszában utált Mrs. Trollope korában Memphis lényegében egyetlen hosszú főutcából állt, az utca mentén rönkházak sorakoztak; kijjebb, az erdők táján állt még pár elszórt vityilló; disznók bitangoltak itt-ott, és sártengerben úszott minden. Ennek ötvenöt éve. Mrs. Trollope megszállt a szállodában. Bizonyára nem ott, ahol mi éppen reggeliztünk. És így írt:

"Az asztalt ötven személyre terítették, s voltunk is annyian. Mindenki a legnagyobb csendben evett, s olyan bámulatra méltó gyorsasággal, hogy - szó szerint - kész voltak már az ebéddel, mire mi épphogy hozzákezdhettünk; hang nem is hallatszott más, csak a kések-villák csattogása, ehhez járult még az állandó harákolás, és a többi."

"Harákolás, és a többi." Ez az "és a többi" valami illetlen szó helyett áll ott; de Mrs. Trollope nem mindenütt jár el ilyen irgalmasan, rejtegetvén a rejtegetnivalót; hanem néha kimondja bizony. A következőkben, ahol egy ebédet ír le, melyet egy gőzös fedélzetén volt alkalma "átélni", méghozzá előkelő arisztokrata ültetvényesek társaságában, már erre látunk példát; egyébként a díszes gyülekezet csupa felfuvalkodott tökfejből állt, mind megfelelő katonai vagy bírói címmel felcicomázva persze, ahogy ezt a hajdani képmutató kor annyira szerette:

"Az összes megszokott udvariassági formák teljes hiánya az asztalnál; hihetetlen falánkság, mellyel a fogásokat eltüntetik; furcsa, faragatlan kifejezések és kiejtés; utálatos köpködés, melynek melléktermékeitől semmiképp nem tudtuk megóvni ruházatunkat; az ijesztő szokás mindehhez, hogy a szájukba veszik a falattal a kést, úgy esznek; s még tovább megyek: az a még mocskosabb szokás, hogy evés után a bicskájuk hegyével tisztogatják a fogukat: mindez hamarosan meggyőzött bennünket arról, hogy nem óvilágbeli tábornokok, ezredesek és őrnagyok ülnek körülöttünk; valamint hogy az étkezés óráját nem soroljuk majd életünk legkellemesebben eltöltött órái közé."

 

Néhány úti karcolat


"... mélyes-mély suttogás mindenütt...
üvegsima a víz, fehér pára apró
kísértet-koszorúi szállnak föl belőle."


Memphis alatt jól megduzzadt a folyam; a partok koronájáig állt mindenütt a víz, sőt, néha már azon is túlcsapott; a víz elöntötte a földeket, erdőket, itt-ott több mérföldnyi mélységben is; némely helyen tizenöt láb magasan állt, mindenfelé tönkretéve az emberi kéz fáradságos munkáját, hogy aztán megcsappant lehetőségekkel és megrendült bizalommal lásson hozzá újra, akit illet, hogy helyrehozza a kár
t. Egyhangú, szomorú kép volt ez bizony - így száz mérföldeken át. Itt-ott három láb mélyen állt a vízben egy-egy jelzőlámpa, valamely sűrű erdő szélén, mely mérföldeken át húzódott egyetlen farm, fatelep, tisztás nélkül, megszakítás nélkül; ezek szerint a lámpagyújtogatónak jókora távolságból kellett idecsónakáznia, hogy ellássa kötelességét - s tennie mindezt gyakran ítéletidőben. Felvilágosítottak azonban, hogy a lámpagyújtogatók minden körülmények között a legnagyobb lelkiismeretességgel végzik munkájukat; s nemcsak a férfiak, de az asszonyok is, ha a férjük beteg vagy nincs otthon. A kormány adja az olajat, s ad ezen kívül tíz vagy tizenöt dollárt havonta a kezelésért és a karbantartásért. A szövetségi kormány hajója havonként körbejár az olajjal és a munkabérrel.

A Hajós-sziget környéke ugyanolyan erdős és lakatlan volt, mint régen. A sziget azonban többé nem sziget; egészen hozzánőtt a jobb parthoz, s ahol hajdan gőzösök jártak, ma vonat halad. A "Pennsylvania" roncsainak nyoma sincs már. Egy szép napon majd valami farmer ekéje forgatja ki öreg csontjait, semmi kétség; s afelől is bizonyosak lehetünk, hogy nagyon elcsodálkozik rajtuk.

Lassanként a vándorló négerek vidékére értünk. Ezek szegények rabszolgakorukban nem utazhattak; most aztán igyekeznek kárpótolni magukat. Csak addig maradnak meg az ültetvényeken, amíg az utazási vágy fel nem támad bennük; akkor szedik a cókmókjukat, gőzhajóra szállnak, s mennek. Nem mondhatni, hogy éppen ide vagy oda igyekeznének; egyetlen vágyuk az, hogy úton legyenek. S mindig az épp rendelkezésükre álló pénz szabja meg: meddig, hová. Ha ötven mérföldre, jó; hadd legyen ötven. Ha nem, rövidebb út is megteszi.

Néhány napig igen gyakran kötöttünk ki miattuk. Láttunk olykor pár áradás fürdette, roskatag kalyibát is, benne népes négercsapattal, fehérek közel s távolban sehol; a kalyibák körül itt-ott füvetlen, száraz kis földdarabkák; egy-egy kidőlt fa, csontig soványodott tehenek, öszvérek, lovak, ezek leveleket ettek, kérget rágcsáltak - más takarmány nem volt az árvíz sújtotta vidéken. Néhol egy szál kikötőkabin állt csak; mellette pedig az egész néger család, hajóra várva, apraja-nagyja, ifja-véne ott kuporgott az ócska háztartási holmik halmazán; pár rozsdás puska, ócska szalmazsákok, komódok, bádogholmik, zsámolyok, ócska üvegek, egy kiérdemesült karosszék, és - hétnyolc sárgás szőrű, korcs kutya, melyet madzagon vonszolt maga után a család. Mert kutya az mindenképpen kellett nekik; kutya nélkül egy tapodtat se mentek volna sehova. De a kutyák mindig megmakacsolják magukat; nem mozdulnának az istenért se. Kezdődött hát a szokásos huzavona: egymás után nagy nehezen felráncigálták a fedélzetre az ebeket; azok szétvetették mind a négy lábukat, csúsztak a feljáróhídon, és gazdáik csaknem leszakították a fejüket. A kutyahúzó azonban elszántan menetelt előre, beledőlve a munkába, vállán átvetve a kötelet a nagyobb hatás kedvéért. Mert az megtörténik, hogy egy gyereket véletlenül a parton felejtenek, de hogy egy kutyát: az soha.

A kormányosfülkében - a szokásos folyami fecsegés. A Hatvanhármas-sziget - régebben szép ágvíz vagy átjáró vezetett mögötte. Mondják, Jesse Jamieson, a "Pacsirta" kormányosa befogadott egy "vendégkormányost" az egyik útján - vénséges-vén öreg csont volt a jámbor -, s a Hatvanhármas csücskéhez érve ott hagyta neki szolgálata még hátralevő idejére a kormányt. A vén tengerész felment a "csatornán" s-a másik oldalon le a folyón, nyílt vízen; aztán újra, újra; s háromórányi, becsületesen végzett kemény munka után ugyanott adta át a hajót a másik, az őt felváltó kormányosnak, ahol eredetileg átvette a kormányt: a sziget csücskénél! Egy fekete, aki már tizenharmadszor látta a partról, hogy a hajó körbemegy, így kiáltott fel: "Jóságos ég, hát hihesse az ember, hogy csupa «Pacsirtá»-t járatnak ezek?"

Egy másik kis történet jól mutatja, milyen gyorsan változnak a tekintély elve alapján a vélemények. Az "Eclipse" arról volt nevezetes, hogy rendkívül gyors hajó. Egy napon elhaladt egy öreg néger mellett, aki a parton annyira munkájába merült, hogy észre sem vette, melyik gőzös ment el az orra előtt. Kérdi tőle valaki:

- Járt erre hajó?

- Igenis, uram.

- Gyorsan ment?

- Ó-ó-ó, csak úgy vánszorgott, kérem.

- Nohát, meg tudnád mondani, melyik gőzös volt az?

- Nem én, uram.

- Ej, papa, hiszen ez volt az "Eclipse"!

- Mi? Csakugyan? Mindjárt tudhattam vóna, hiszen úgy száguldott, mint a sistergő istennyila.

A következő történet meg azt érzékelteti, milyen durva, erőszakos emberek laknak errefelé. Az első hetekben, amikor a folyam áradni kezdett. A. kerítését elmosta a víz, és B. földjére sodorta, B. kerítését szintén elsodorta, azt meg A. telkére vitte. A. így szólt:

- Maradjon minden úgy, ahogy van; én használom majd a te kerítésedet, te meg az enyémet.

B. azonban tiltakozott: neki így nem lesz jó.

Egy szép napon A. átment B. telkére, hogy elvigye a kerítését. Mire B. így kiált:

- Megöllek! - s azzal már rántja is elő a pisztolyát.

A. azt mondja erre:

- Dejszen nincs is fegyverem!

Így aztán B., aki mindenképpen tiszta munkát akart végezni, elhajította a pisztolyát; kést rántott helyette, s azzal esett A. torkának, de mindenképpen elöl akarta elmetszeni, így aztán a nyaki ütőér épen maradt. Dulakodás közben A. kinyúlt a földre hajított pisztolyért, s agyonlőtte vele B.-t; ő maga aztán szépen felépült a sebeiből.

Még pletykáltunk egy kicsit, azután mindenki lement, hogy megigya a délutáni kávéját, én meg ott maradtam a kormány mellett egyedül. Kezdtem úgy érezni, mintha valami a St. Louisban töltött utolsó órákra emlékeztetne, amikor is a hajó séta-fedélzetének hátsó részén szunyókáltam. Egy idegen keveredett mellém, és beszélgetésbe elegyedtünk. Eleven, fiatal fickó volt; elmondta, hogy egy wisconsini városkában született, s egy hete látott először gőzhajót életében. Elmondta továbbá, hogy La Crosse-tól lefelé jövet olyan alaposan, olyan szenvedélyesen megfigyelt és megvizsgált mindent a hajón, hogy most már állíthatja: tudja, ami csak tudható, a gőzös orrától a kormánylapátja hegyéig. Megkérdezte tőlem is, hová való vagyok. Mondtam, New Englandbe. "Ó, hát akkor jenki!" - mondta, s fesztelenül csevegni kezdett, meg sem várva, hogy tagadom-e, vagy ráhagyom. Majd hirtelen azt ajánlotta, járjunk körbe a hajón, s ő majd ismerteti velem az egyes részeket, elmondván működésüket is. Mielőtt tiltakozhattam vagy szabadkozhattam volna, már buzgón el is kezdte áldásos tevékenységét; s amikor rájöttem, hogy semmit sem nevez meg helyesen, ekképpen - eléggé udvariatlanul - szórakozván egy messze idegenből jött utas rovására, türtőztettem magam, s hagytam, tegyen csak kedvére. Egy fél világra való képtelenséggel tömködte tele a fejem; s minél jobban belemelegedett, képzelete annál színesebben működött, s annál inkább élvezte csúnya munkáját, nevezetesen az én rászedésemet is. Olykor, ha éppen valami különlegesen förtelmes és kiáltó hazugságot zúdított rám, úgy láttam, hogy majd megpukkad nevettében, s kénytelen volt valami mondvacsinált ürüggyel elfordulni egy-két pillanatra, nehogy gyanút fogjak. Én meg csak lestem nagy áhítattal minden szavát, míg csak nem végzett a komédiázással. Befejezésül még megjegyezte, hogy akkor hát megtette, amit magára vállalt, vagyis elmagyarázta a gőzhajó minden csínját-bínját; de ha véletlenül mégis megfeledkezett volna valamiről, kéri: kérdezzem meg csak bátran, mulasztását készséggel pótolja.

- Bármi lenne is a hajón, aminek nem tudná még sem a nevét, sem a rendeltetését, forduljon csak hozzám, én majd megmondom.

Megígértem, s azzal elköszöntem tőle; eltűntem, aztán visszalopakodtam más irányból, úgy, hogy ne vehessen észre. Láttam ám: ott ül egymagában, rázza a nevetés, a hasát fogja, úgy vonaglik az ellenállhatatlan röhögéstől. Belebetegedhetett; mert utána napokig nem is mutatkozott. Idővel aztán magam is megfeledkeztem a kis epizódról.

Most, hogy egyedül álldogáltam a kormánynál, arról jutott eszembe az eset, hogy megpillantottam a fiatal fickót; ott állt ugyanis a kormányosfülke ajtajában, keze a kilincsen, s csak nézett engem, csendben, komolyan. Nem tudom, láttam-e életemben ilyen halálos sértődöttséget emberen, mint ennek az arcán. Nem szólt az egy szót sem - csak állt ott és nézett; nézett szemrehányóan, töprengve. Végül bevágta az ajtót, elment; de a texas-fedélzetnél mégis megállt; visszaballagott, odalépett az ajtóhoz, arcán bánatos kifejezés ült. Gyengéd szemrehányással meredt ram, majd így szólt:

- Hagyta, hogy elmagyarázzam magának a gőzhajót, mi?

- Hát igen - ismertem el.

- Tehát hagyta - mi?

- Persze, persze.

- Nahát maga egy - magát én...

Nem talált szavakat. Szünet - tehetetlenül keresgélt valami ide illő kifejezést - aztán feladta, elkáromkodta magát amúgy istenigazából, és elpályázott. Utunk idején találkoztunk még néhányszor; viselkedése azonban tartózkodóan hűvös volt - nem is nézett rám. Ha nem látom az elején, hogy annyira be akar ugratni, talán más irányba terelem a gondolatait, s megkímélem tőle, hogy ilyen nyilvánvalóan felelőtlen és ostoba udvariatlanságot kövessen el.

Másnap négy órakor ébresztettem magam az őrséggel, mert a Mississippin az ember nem láthatja elégszer a nyári napfelkeltét. Ezek pedig csodaszépek. Mindenekelőtt az a halálos csend; s mintha ebből kelne mélyes-mély suttogás mindenütt. És a magány, a borzongatóan boldog egyedüllét, valóban "távol a világ zajától". Lassan, észrevétlen kezd világosodni; a sötét erdők tömör falai lágy-szürkébe játszanak, hatalmas folyamszakaszok mintha kitárulnának, felnyílnának szemünk előtt; üvegsima a víz, fehér pára apró kísértet-koszorúi szállnak föl belőle; fuvallat sem remegteti a levegőt, levél sem rezdül; végtelen nyugalom mindenütt, lelkünk mélyéig hatol a csönd. Aztán hirtelen felcsipog egy madár, követi a másik, s hamarosan a csipogás-csattogás egyetlen diadalmas koncertté szélesedik. Persze, nem látni madarakat sehol; mintha a tág levegőég zengene-énekelne körülöttünk, maga-magától. Ahogy erősödik a fény, a legcsodálatosabb finomságú képek bontakoznak ki körös-körül. A tömör-zölden burjánzó vadon harsány színei ott vannak szinte kéznyújtásnyira; látható, amint árnyalatról árnyalatra világosodnak; egy mérföldnyire, vagy odébb, a part következő kiszögellésénél, a mélyzöld friss tavaszi világoszöldre vált; majd a másik foknál szinte elveszti színét, s a legtávolabbinál, sok-sok mérföldnyire, szinte belevész a láthatárba az a kis ködpára-felhő, mely a víz fölött szendereg: ég fölötte, ég körülötte. S a folyó vize: roppant tükörfelület, visszaverődik, kirajzolódik benne lomb, szép ívű part, kiszögellő partfok. Igen, mindez gyönyörűséges látvány; gyengédséggel, bőséggel, szépséggel vesz körül; s amikor a nap felkel, s előbb egy kis rózsaszínt fest az égre, amott meg sárgás aranyport hint szét, megint másutt bíbor lángokat gyújt, hol, mi a leghatásosabb; nohát, aki szemtanúja ennek, bizonyos lehet, hogy valami emlékezeteset látott.

Kora hajnalban haladtunk el a Kentucky-hajlat mellett - réges-régi időkben ritkaságszámba menő borzalom színtere volt ez a fok. Poe kapitánynak volt egy kis lapátkerekes hajója, éveken át azon lakott a feleségével. Egy éjszaka a hajó fatörzsre futott a Kentucky-hajlat felső végénél, s nyomban süllyedni kezdett, méghozzá bámulatos gyorsasággal; a víz már elöntötte a kabin padlóját, mire a kapitány a hajó farába ért. Így aztán fejszével sújtott le a hajókabin tetejére, hogy ekképpen beszakítva azt, feleségét kimentse; az asszony történetesen a felső ágyban aludt, a kabintető pedig korhadtabb volt, mint várni lehetett; az első csapásra mindjárt beszakadt, s a fejsze kettéhasította az asszony koponyáját.

Ezt a hajlatot is feltöltötte már a folyó - egy átvágás eredményeképp; s ugyanerre a sorsra jutott a hajdan nagy forgalmú kanyar is; manapság elhagyatott helynek számít, messze került a hajók rendes útvonalától.

Elértük Helénát; s egy másik várost, mely szintén azok közé az "újszülöttek" közé tartozik, melyekről eddig még csak nem is hallottam: Arkansas Cityt. Tulajdonképpen a vasutaknak köszönheti létét; három fontos vonal - a Little Rock-i, a Mississippi és a Texas Vasút fut itt össze a folyónál. Megkérdeztünk egy idevalósi utast, miféle ez a város. "Szó se róla - mondta az némi töprengés után, olyasféleképpen, mint akin látszik, hogy nem akarja elsietni-elnagyolni a választ -, pokoli egy hely." Amely leírása szinte tündököl fényképészi pontosságával. Pár rozzant favázas épület girbe-gurba sorban, kusza csoportban; és sár, sár, sár, úgyhogy nyilvánvaló volt, ebből a matériából nem szenved majd ínséget száz évig sem a hely; az árvíz csak nemrég vonult vissza. Az utcákon itt-ott még most is tavacska méretű pocsolyák éktelenkedtek, s tucatnyi bárka, dereglye hevert bizarr összevisszaságban: ott maradtak, ahol éppen voltak, mikor visszahúzódott a víz, s az emberek immáron újra gyalog mentek bevásárolni, vagy látogatóba. Mindazonáltal elég szépen fejlődik a város, gazdag vidék terül el mögötte, egy gabonatároló magasodik előtte, s ott látható még egy jókora malom is, a gyapotmag olajat állítják ott elő. Soha életemben nem láttam még efféle malmot.

Az én időmben még meglehetősen értéktelen holmi volt a gyapotmag; manapság azonban 12-13 dollárt is megér tonnája, nem is szórnak el belőle egy szemet sem. Maga a belőle nyert olaj színtelen, íztelen, s csaknem - ha nem is teljesen - szagtalan. Mondják róla, megfelelő eljárással elérhető, hogy hasonlítson bármely olajfajtára, sőt azoknak megfelelően alkalmazható is legyen, s mindamellett olcsóbb, mint azokból akár a legsilányabb minőség. Agyafúrt elmék kitalálták: Itáliába kell vinni, ott kellőképpen "kikészíteni", majd importálni - olívaolajként. Ezek az üzelmek hamarosan olyan méreteket öltöttek, hogy Olaszország kénytelen volt védővámot kivetni rá, nehogy máskülönben komolyan megkárosítsa saját olajiparát.

Helena a Mississippi egyik legszebb fekvésű városa. A folyónak ezen az oldalán levő utolsó, legdélibb dombvonulaton épült. Jobb napjaiban szép kis városka volt; az áradás (vagy inkább a belvíz) igen csúnya munkát végzett nemrégiben; házak egész sorát öntötte el a szennyes ár, s az épületek külső falát még mindig vastagon borította a szennyeződés-öv, mely az alaptól terjed fölfelé. Megfeneklett, elhagyott csónakok hevertek itt is szerteszét; még álltak a négy láb magasan emelt deszkapallók; a deszkajárdák a földön elroncsolódva, és felfordulva hevertek - ha csak páran végigmasíroztak rajtuk, egy vak ember már azt hihette: egész lovasezred közeledik. Mindenütt feketéllett a bokán felül érő sár; itt-ott poshadozó vizű pocsolyamaradványok bűzlöttek. A kiáradt Mississippinél talán csak a tűzvész mivel gonoszabb pusztítást.

Szép, derült vasárnap volt, időnk nagyon kellemesen telt a városban; volt végre két szabad óránk, méghozzá a szárazföldön! Míg hajónk kirakodott. A mellékutcákban fehér embert jóformán nem is láttunk, annál több volt a színes bőrű - főként lányok és asszonyok; s szinte kivétel nélkül a legújabb, "választékos" módi szerint felcicomázva - egészen hihetetlen és vidám ellentétben állt mindez a saját poshadt levükben révedező pocsolyákkal.

Heléna Arkansas második legnagyobb városa, lélekszámát tekintve legalábbis - több mint ötezren lakják. A környező táj rendkívül jól termő vidék. Heléna igen nevezetes pamutkereskedelmi központ; 40-60 000 bálát dob piacra évente; fűrészáru- és gabonakereskedelme is számottevő; van ezen kívül öntödéje, vannak olajütői, gépgyártó üzemei, vagongyára - rövid idő alatt egymillió dollárt fektettek itt be ipari létesítményekbe. Két vasútvonala van; ily módon kereskedelmi központja is a környező kiterjedt és gazdag vidéknek. A New Orleans-i Times-Democrat adatai szerint évi pénzbevétele, minden pénzforrást egybevéve, eléri a négymillió dollárt.

 

Egy ujjlenyomat és következményei


"... még a velő is megborzongana csontjaimban,
ha egyszer csak meghallanám az iszonyú hívójel
et!"


Közeledtünk az arkansasbeli Napóleon városához. Így aztán ideje volt, hogy valamelyest én is végre elintéznivalómra gondoljak. Fényes dél volt, ragyogóan sütött a nap. Ez nem volt különösképpen jó - nem a legjobb, legalábbis; mert az én elintéznivalóm (legalkalmasabb) ideje, gondoltam, nem éppen a fényes nappal. Minél többet töprengtem a dolgon, annál fontosabbnak tartottam ezt a körülményt - hol így, hol úgy, mégsem hagyott nyugton. Végül aztán egészen konkrét kérdés formájában vetődött fel: ésszerű-e vajon nappal elintézni azt, amit egy kis áldozat, egy kis kényelmetlenség árán éjszaka könnyűszerrel megtehetünk, amikor ráadásul figyelő szemek sem követnek? Csak minél egyszerűbben kell feltenni a kérdést, s minél egyszerűbb választ kell rá találnunk, s máris szépen kint vagyunk majdnem minden csávából.

Kabinomba kérettem tehát barátaimat, s közöltem velük: nagyon-nagyon sajnálom, hogy bosszúságot s némi csalódást is kell okoznom nekik, de az előbbi megfontolás alapján az látszik a legjobbnak, ha partra vitetjük málháinkat, s utunkat megszakítjuk Napoleonban. Csalódásuknak nyomban hangos kifejezést is adtak; lázadó szavak röpködtek. Legfőbb érvük persze az volt, ami azt hiszem az idők kezdete óta elsőnek merül fel ilyen esetekben; miszerint: "De hát maga volt az, aki úgy döntött s beleegyezett, hogy maradjunk a hajón és a többi és a többi"; mintha azért, mert egy ostobaságot elkövettünk, most már felesküdtünk volna arra, hogy egy másodikkal is okvetlenül megtetézzük, az első elhatározáshoz ragaszkodva!

Megpróbáltam ügyesen úgy fordítani a szót, hogy csillapítsam felbolydulásukat. Vállalkozásomat meglepő siker koronázta, s ezen felbátorodva még tovább merészkedtem; s hogy bebizonyítsam nekik, miszerint nem rajtam múlott, hogy a nyakamba zúdult ez a bosszantó elintéznivaló, s egyáltalán nem hibáztathat senki, hogy belekeveredtem az ügybe - elmondtam a történetet, mely nagy vonalakban így hangzott:

A múlt év vége felé Bajorországban, Münchenben töltöttem néhány hónapot. Novemberben Fräulein Dahlweiner penziójában laktam, a Karlsstrasse 1/a. alatt; dolgozószobám azonban vagy egy mérföldnyire volt onnét, egy özvegyasszony házában, aki abból élt, hogy bérlőket tartott. Ő és két kisgyereke minden reggel bekukkantottak hozzám, s - kérésemre - beszélgettek velem egy kicsit németül. Egy nap, a városban csavarogván, benéztem azon állami intézmények egyikébe (kettő van belőlük), ahova a halottakat szállítják, s ott tartják, míg az orvosok meg nem állapítják, hogy valóban végük, s nem tetszhalottak csupán. Borzalmas hely volt az a roppant nagy terem. Harminchat test feküdt ott, felnőttek mind, hanyatt, enyhén lejtős deszkapriccseken, három hosszú sorban - valamennyi viaszfehér volt, arcuk merev, testük fehér lepelbe csavarva. A nagy terem két oldalán pedig alkóvszerű benyílók voltak; ezek mindegyikében márványarcú kisdedek feküdtek, arcuk s keresztbe tett kis kezük kivételével egész testüket elborították a friss virágok füzérei, csokrai. Az ötven egyképp halottmerev test mindegyikének egy-egy ujjara gyűrűt húztak, mely a mennyezetig futó csengőzsinórban folytatódott, a csengőzsinór aztán továbbvezetett az ügyeletes szobájáig, ott pedig éjjel-nappal mindig virrasztott egy őr, készen arra, hogy bármely percben ugorjon a jeladásra: hátha valamelyik boldogtalan felébred halálos álmából, s megmozdul - mert már a legkisebb mozdulatra is megrántja a drótot, s megszólaltatja ama borzalmas csengőt. El is képzeltem nyomban, milyen érzés lenne, ha én lennék az a halott-őr, ott virrasztanék egy zimankós, viharos éjjelen, még a velő is megborzongana csontjaimban, ha egyszer csak meghallanám az iszonyú hívójelet! Így aztán érdeklődni kezdtem a dolog felől; hogy s mint szokott történni általában? Ha például az őr hal meg rémületében, a halottaiból visszatért személy jön fel hozzá, s próbálja megkönnyíteni utolsó pillanatait? Le is torkoltak nyomban, hogy merészelek ilyen szentségtörő, frivol kérdést feltenni e gyászos-ünnepélyes hellyel kapcsolatban; megszégyenülten tértem hát haza.

Másnap elmondtam kalandomat az özvegynek, aki felkiáltott:

- Jöjjön csak velem! Van egy lakóm, aki mindent elmond magának, ami csak érdekli. Éjjeliőr volt abban a teremben.

Élő ember volt az illető, bár nem látszott annak. Ágyban feküdt, feje feltámasztva a párnán; arca halottsápadt, üres, mélyen ülő szemei zárva; keze a mellén, hosszú ujjai karmok inkább, olyan csontosak, olyan aszottak. Az özvegy bemutatott neki. A férfi lassan kinyitotta szemeit, üregük félhomályából fenyegető pillantást lövellt felém; szemöldökét összevonta; felemelte reszketeg kezét, inteni próbált, hogy távozzunk, de azonnal. Az özvegy azonban kitartott, amíg el nem mondhatta végre, hogy külföldi vagyok, amerikai. A beteg arca egy szempillantás alatt szinte átalakult; tekintete élénkebb lett, mintegy sugárzó - s a következő pillanatban már kettesben voltunk a szobában.

Tört németséggel kezdtem beszélni; mire ő meglehetősen folyékony angolsággal válaszolt; így aztán a németnek békét is hagytunk.

Összebarátkoztam a tüdőbajossal. Nap mint nap meglátogattam, beszélgettünk a legkülönfélébb dologról. Csak nőkről és gyermekekről nem. Mert valahányszor valakinek a feleségéről vagy gyermekeiről került szó, mindig három dolog következett: a beteg ember szemében először a leggyengédebb szeretet fénye villant fel; de csak egy pillanatra, mert nyomban utána kihunyt, s ugyanaz a gyilkos, fenyegető tekintet váltotta fel, amellyel első látogatásomkor rám nyitotta szemét; végül pedig elnémult, s egész nap egy szavát se lehetett venni attól fogva; csak feküdt némán, gondolatai, ki tudja hol jártak; mintha nem is hallotta volna ilyenkor, mit mondok; ügyet se vetett rá, ha elköszöntem, s nyilvánvalóan nem tudta - nem látta, nem hallotta -, mikor is távoztam a szobából.

Két hónapja voltam már mindennapi vendége, bizalmas beszélgetőtársa, amikor Karl Ritter - mert így hívták a beteget - egy nap, egészen váratlanul így szólt:

- Elmondom magának a történetemet.


A HALDOKLÓ VALLOMÁSA

A következőket mondta el:

"Mind a mai napig nem adtam fel soha. De most már feladom. Meghalok, érzem. Múlt éjszaka bizonyosodtam meg felőle, hogy így kell lennie, méghozzá hamar, nagyon hamar. Maga azt mondta, ha alkalma nyílik rá, idővel meglátogatja híres folyóját. Helyes; ez a tény, s még néhány más különös élmény, mely múlt éjszaka rohant meg, arra bírt, hogy elmondjam magának a történetemet - mert tudom, eljut majd Napóleon városába, Arkansasba is; megáll ott, s megtesz valamit a kedvemért - olyasvalamit, amire készségesen vállalkozik majd, ha meghallotta elbeszélésemet.

De fogjuk olyan rövidre a történetet, ahogy csak lehet, mert hosszú história ez.

Azt már, ugye, tudja, hogyan kerültem Amerikába, hogyan telepedtem le azon az elhagyott déli vidéken. Azt azonban nem tudja, hogy nős ember voltam. Feleségem fiatal volt, szép, szerelmes, s - ó! - olyan angyalian jó, hibátlan és nemes szívű. Kislányunk is volt: kicsiben az anyja! A boldog házasságok legboldogabbika volt a miénk.

Egy éjszaka - a háború vége felé lehetett - hirtelen rettenetes kábultságból ébredtem, s az első dolog, amit éreztem, az volt, hogy oda vagyok kötözve ágyamhoz, szám felpeckelve, s a levegőben kloroform szaga úszik! Két embert pillantottam meg a szobában, az egyik azt suttogta éppen a másikának, rekedt hangon:

- Mondtam neki, hogy ez lesz a vége, ha sikoltozik, ami pedig a gyereket illeti, hát...

A másik halk, majdhogynem sírós hangon félbeszakította:

- Azt mondtad, hogy csak megkötözzük és kiraboljuk őket, de nem esik bántódásuk; máskülönben nem is jövök veled.

- Hagyd már a nyavalygást; meg kellett változtatnom a tervemet, amikor felébredtek; te mindent megtettél a védelmükre, legyen neked ennyi is elég; most pedig rajta, segíts kutatni.

Mindketten álarcban voltak, rongyos "nigger" ruhában; tolvajlámpa volt velük; ennek a fényénél vettem észre, hogy a tisztességesebbik rabló jobb kezének hüvelykujja hiányzik. Egy pillanat leforgása alatt felforgatták nyomorult kis kalyibámat; akkor aztán az, amelyik a hangadó volt, azt suttogta:

- Csak az időnket pazaroljuk így - majd ő megmondja, hova rejtette. Szedd ki a pecket a szájából, s éleszd fel egy kicsit.

A másik azt mondta erre:

- Rendben van - csak ezt is agyon ne verd.

- Nem verem agyon, feltéve ha - jól viseli magát.

Közelebb léptek hozzám; ebben a pillanatban azonban hangok hallatszottak kintről, kiáltozás, patkócsattogás; a rablók lélegzetvisszafojtva füleltek; valaki bekiáltott a házba:

- , odabent! Gyújtsatok már lámpát, víz kellene.

- A kapitány hangja, az istenit! - suttogta a durvább hangú gazember, s mindketten kiszöktek a hátsó ajtón, futás közben még a tolvajlámpást is eloltva.

Az idegenek még egy párszor bekiáltottak, aztán elnyargaltak - lehettek vagy egy tucatnyian, lóháton -, és halálos csend lett köröskörül.

Ide-oda dobáltam magam, próbáltam megszabadulni kötelékeimtől. Beszélni, kiáltani akartam, de jól felpeckelték a számat; egy hang sem jött ki rajta. Füleltem, hogy meghalljam feleségem és gyermekem hangját - de akármilyen hosszan, éberen hallgatóztam is, nem jött nesz a szoba másik végéből, ahol az ágyuk állt. A csendet egyre rettenetesebbnek éreztem, egyre fenyegetőbb, egyre gyanúsabb lett a dolog. Mit gondol: maga kibírta volna így egy óra hosszat? Hát akkor szánakozzon rajtam: nekem három órát kellett így elviselnem. Három óra? Három örökkévalóság volt az! Valahányszor az óra ütött, úgy éreztem, évek teltek el az utolsó ütés óta. Egész idő alatt kötelékeimmel küszködtem; végül, úgy hajnal felé, megszabadultam tőlük, talpra álltam, kinyújtóztatván elzsibbadt tagjaimat. Most már egész jól láttam a szobát. A padlón szétdobált holmik - a rablók műve volt, ahogy megtakarított pénzem után kutattak. Az első tárgy, melynek körvonalait pontosabban kivehettem, egy iratom volt, melyet a durvábbik rabló nézett meg s hajított el. És a papiros véres volt! Odatántorogtam a szoba másik felébe. Ó, a szegény ártatlan teremtések: ott feküdtek, az ő szenvedéseik véget értek legalább, az enyémek csak most kezdődtek csupán!

Próbálkozzam-e a Törvénynél - én? Enyhíti-e szomját a nyomorultnak, ha a király iszik? Ó nem, nem, nem - nem kellett nekem a törvény arcátlan beavatkozása. Mert nincs a világnak olyan törvénye, nincs olyan bitója, amely kárpótolhatna engem. Csak bízza rám a magam ügyét a törvény, és ne tartson semmitől; én majd megkeresem az adóst, és behajtom rajta a tartozást. De hogyan? Hogyan fogok neki egyáltalán, kérdi maga, hogyan lehetek annyira biztos a dolgomban, amikor a rablóknak sem arcukat nem láttam, sem valódi hangjukat nem hallottam, s egyáltalán: még csak elképzelésem sincs, kik lehettek. Pedig: biztos lehettem benne - és biztos is voltam. Mert volt a kezemben egy nyom - egy olyan nyom, amelyet maga talán semmire sem tartana, ami talán egy detektívnek sem mondana sokat, mert nem tudná, miféle képbe illessze. Erre is rátérek mindjárt - majd meglátja. Nézzük azonban szép sorjában a dolgokat. Volt ugyanis egy körülmény, mely egészen határozott irányt szabott a nyomozásaimnak; nevezetesen az, hogy a két rabló katona volt, csavargó-álöltözetben; méghozzá nem is újoncok, hanem «öreg» katonák - hivatásosak talán; katonás magatartásukat, mozdulataikat, egész viselkedésüket nem egyik napról a másikra szedhették fel, nem, még csak nem is egy hónap vagy egy év alatt. Ekképp gondolkoztam, szólni azonban nem szóltam semmit. Egyikük azt mondta: «A kapitány hangja, hogy az istenit!» - az méghozzá, amelyiket én keresem életre-halálra. Két mérfölddel odább táborozott az Egyesült Államok hadseregének néhány ezrede, meg két század lovasság. Amikor megtudtam, hogy Blakely kapitány, a C század parancsnoka volt az, aki azon az éjszakán kis csoportjával házunk mellett elhaladt, nem szóltam semmit, de már tudtam: ebben a században kell keresnem az emberemet. Ha bárki kérdezett, tudatosan és következetesen csavargónak írtam le a két rablót, afféléknek, akik a katonai táborok körül settenkednek; így aztán ebben a rétegben keresték a bűnösöket, és rajtam kívül nem sejtette senki, hogy katonák ők a javából.

Elhagyatott otthonomban éjszakánként türelmesen dolgoztam álöltözetemen: a lehető legfurcsább ruhadarabokat válogattam össze; a szomszéd faluban vásároltam egy kék okulárét. S ahogy a katonai tábor szedelőzködött, és a C századot néhány száz mérfölddel északabbra, Napóleonba vezényelték, felkerekedtem én is, maradék kis pénzemet övembe rejtettem, s éjnek idején elindultam utánuk. Mire a C század Napóleonba ért, én már ott is voltam. Igen, ott voltam, méghozzá új szerepkörben: mint jövendőmondó. Nehogy feltűnést keltsek, az ott állomásozó valamennyi század legénységével összebarátkoztam, s jósoltam nekik nagy buzgón; figyelmemet azonban mindenekelőtt a C századnak szenteltem. Mindig iparkodtam, hogy a lehető legjobban a kedvükbe járjak; nem kérhettek tőlem olyat, amit meg ne tettem volna, bármily kockázattal járt is a dolog. Tréfálkozásaik önkéntes bakja lettem, ami csak fokozta népszerűségemet; hamarosan a kedvencük lettem.

Kis idő múltán találtam egy közlegényt, akinek hiányzott a hüvelykujja - micsoda öröm volt ez! S amikor megtudtam, hogy az egész században ő az egyetlen, akinek a hüvelykujja hiányzik, kétkedésem utolsó szikrája is kihunyt; most már biztos voltam benne, hogy jó nyomon vagyok. A csonka kezű katonát Krugernek hívták, német ember volt. Kilenc német szolgált a században. Figyeltem, kivel barátkozik leginkább ez a Kruger; de úgy látszott, nincs bizalmas barátja. Én azonban már a bizalmasa voltam; s gondom volt rá, hogy kapcsolatunk egyre barátibb legyen. Néha már annyira sóvárogtam a bosszúra, hogy alig tudtam türtőztetni magam: térdre ne essek előtte, és kérjem, mutassa meg azt az embert, aki feleségemet és kisgyermekemet meggyilkolta; de nagy nehezen uralkodtam a nyelvemen. Vártam, mikor jön el az én időm; addig pedig folytattam a jósmesterséget, ha alkalmam nyílott rá.

Eljárásom igen egyszerű volt: nem kellett hozzá más, csak egy darab fehér papír meg egy kis piros tinta. A tintával befestettem páciensem hüvelykujját, a papírra nyomtam, éjszakára elvittem, hogy tanulmányozzam, s annak alapján jósoljak neki másnap. Hogy miért csináltam ezt a sületlenséget? Nagyon egyszerű ez is: még fiatal koromban ismertem egy öreg franciát, aki harminc évet szolgált fogházőrként; s ő mondta nekem, hogy egyetlen dolog van az emberen, ami nem változik holta napjáig, nevezetesen: a hüvelykujj begyének vonalkái; azt is hozzátette, hogy nincs két ember a világon, akinek hüvelykjén egyformák lennének ezek a rajzolatok. Napjainkban lefényképezik az új bűnözőket, képüket a Bűnügyi Nyilvántartóba helyezik el, esetleges későbbi azonosítás céljából; ez a francia azonban a maga idején lenyomatot vett minden új bűnöző hüvelykujjáról, s ezt tette el az azonosítás végett. Azt mondogatta mindig: a fénykép nem sokat ér; álruhák, maszkok használhatatlanná tehetik. «Az egyetlen biztos dolog a hüvelykujj - mondta -, azt nem lehet elváltoztatni.» S elméletét mindannyiszor be is bizonyította barátain, ismerősein; kísérletei kivétel nélkül sikerültek.

Folytattam hát a jövendőmondást, éjszakánként pedig bezárkóztam szobámba, s ott tanulmányoztam a napközben gyűjtött ujjlenyomatokat nagyítóval. Képzelheti lázas izgalmamat, azt a mohóságot, ahogy minden egyes kis piros spirális-halmazt egybevetettem azzal az okmánnyal, mely az ismeretlen gyilkos véres hüvelykujjának lenyomatát viselte; az a vér - számomra legalábbis - a legdrágább volt, amit valaha ontottak a világon! S hányszor, de hányszor keltem fel munkám mellől azzal a kiábrándult megjegyzéssel: «Soha, soha nem fog végre összevágni!»

Végül mégis meglett munkám gyümölcse. A C század negyvenharmadik emberének ujjlenyomatát vizsgáltam meg: és ő volt az - egy bizonyos Fritz Adler közkatona! Egy órával azelőtt még csak nem is sejtettem a gyilkos nevét, hangját, alakját, arcát, nemzetiségét; és most már tudtam mindezt! Mert biztos lehettem a dolgomban; annak a franciának a kísérletei újra meg újra olyan meggyőző módon igazolódtak. És mégis, kellett még valamiféle bizonyosság. Volt egy lenyomatom Kruger bal hüvelykujjáról. Másnap reggel félrevontam hát, míg nem volt szolgálatban; s mikor olyan helyre értünk, ahol senki sem láthatott vagy hallhatott minket, igen határozottan így szóltam hozzá:

- A maga múltjának egy része olyan szörnyűséges, hogy úgy véltem: jobb ha nem mások füle hallatára közlöm a dolgot. Maga és egy társa, akinek a sorsát a múlt éjszaka tanulmányoztam - Adler közlegényről beszélek -, nohát maguk ketten meggyilkoltak egy asszonyt és egy gyermeket! De a nyomukra bukkantak, vigyázzanak: öt napon belül magukat is meggyilkolják.

Szavaim hallatán térdre hullt, egész testében remegett; aztán vagy öt percig ugyanazt hajtogatta egyre, akárha meghibbant volna, s félig sírva, félig nyüszítve - ez a hang egyébként felélesztette annak a gyilkos éjszakának az emlékét, ahol ugyanígy suttogott - esküdözni kezdett:

- Nem én tettem; a lelkem üdvösségére mondom, nem én tettem; mindent elkövettem, hogy megakadályozzam őt; Isten a tanúm, hogy mindent elkövettem. Egymaga csinálta, ő egyedül.

Egyebet sem akartam hallani. Most már szerettem volna megszabadulni a szerencsétlentől; de nem eresztett, belém kapaszkodott szinte, úgy könyörgött, mentsem meg a bosszútól. Azt mondta:

- Van pénzem - tízezer dollárom van - jól elrejtve, tolvajlás és rablás gyümölcse mind; mentsen meg - mondja meg, mit tegyek, és a magáé lehet a pénz, a legutolsó fillérig. Kétharmada az unokafivéremé, Adleré; de magával viheti az egészet. Akkor rejtettük el, amikor idejöttünk. De én tegnap előszedtem a rejtekhelyünkről, és másutt dugtam el - anélkül, hogy szóltam volna neki, vagy ezután is szólnék. Szökni készültem ugyanis, s magammal akartam vinni az egészet. Aranyban van mind a tízezer dollár, egy embernek túl nagy teher, így, szökőfélben; azonban van egy nőismerősöm, aki két nappal ezelőtt odaát járt a folyó túloldalán, hogy előkészítse az utamat, s aztán követett volna ő is a kinccsel; s ha nem nyílik alkalmam rá, hogy felfedjem előtte a rejtekhelyet, egyszerűen csak a kezébe nyomom vagy elküldöm neki az ezüstórámat - abból megtudta volna. Van az óra fedele alatt egy kis papírszelet, azon eligazodik. Tessék, itt van, fogja az órát - csak mondja meg, mit tegyek!

Megpróbálta erőnek erejével rám tukmálni az órát, s már vette volna elő a papírt is, már magyarázta volna, hol a pénz, amikor egyszerre észrevette, hogy Adler közeledik, s már alig harminc-negyvenyardnyira van tőlünk. Azt mondtam hát annak a nyomorult Krugernak:

- Tegye csak el az óráját; nekem nem kell. Maga pedig ne féljen, semmi bántódása nem esik. Most menjen; jósolnom kell Adlernak is. Később majd megmondom, hogyan menekülhet meg gyilkosától; közben azonban még egyszer meg kell vizsgálnom az ujjlenyomatát. Egy szót se Adlernak a dologról - s egyáltalán: senkinek.

Szerencsétlen alak; hálálkodva távozott, mégis láttam rajta, halálos rémület tölti el. Adlernak aztán hosszan, nagyon hosszan boncolgattam sorsa fordulatait: szántszándékkal elnyújtottam a dolgot, hogy ne is legyek kész vele rögtön; megígértem hát, hogy még aznap éjjel felkeresem, mikor őrségen lesz, s elmondom a legfontosabb részét - a legtragikusabb részét, hangsúlyoztam -, de nagyon fontos, hogy annak a beszélgetésünknek senki se lehessen fültanúja. A katonák ugyanis állandóan őrszemet állítottak a városon kívül is - inkább rutindolog volt ez, afféle formaság -, oka legalábbis semmi, lévén hogy ellenség semmiképpen sem lehetett a közelben.

Éjféltájban el is indultam; tudtam a jelszót, s az elhagyatott vidéken arrafelé vettem utam, ahol Adlernak kellett őrködnie. Olyan sötét volt, hogy szinte mielőtt egy szót kiejthettem volna a számon, majdnem belebotlottam egy alakba, akinek még a körvonalait is alig láttam. Az őrszem elkiáltotta magát, én szinte még ugyanabban a pillanatban válaszoltam. Majd hozzátettem:

- Csak én vagyok - a jövendőmondó.

Azzal odasurrantam az oldalához, s némán belemártottam tőrömet a nyomorult alak szívébe.

- Ja wohl - nevettem fel hangosan -, ez volt sorsának tragikus fordulata, semmi egyéb!

Ahogy lefordult a lováról, még utoljára belém csimpaszkodott, és kék szemüvegem a kezében maradt; a ló már vonszolta is tovább, a lába beszorult a kengyelbe.

Az erdőn át menekültem, s szerencsésnek mondhatom magamat, hogy sikerült, lévén hogy kék szemüvegem, áruló jelként, ott maradt a halott ember kezében.

Ennek már tizenöt-tizenhat éve. Azóta céltalanul kóboroltam a világban. Hol dolgoztam, hol nem; ha volt pénzem, volt, s ha nem, hát üres volt a zsebem. De mindig úgy éreztem: elegem van az életből, s vártam, mikor lesz vége már, mivel azzal az éjszakával az én küldetésem egyszer s mindenkorra befejeződött; s egyetlen örömöm, vigaszom, elégtételem az volt csupán életem e fárasztó, kiégett éveiben, hogy nap mint nap elismételhettem: «Megöltem őt!»

Néhány éve betegeskedni kezdtem. Céltalan bolyongásaim során eljutottam Münchenbe. Minthogy nem volt pénzem, munkát kerestem, s találtam is; egy évig tisztességgel végeztem kötelességemet, s akkor betettek éjjeliőrnek abba a halottasházba, ahol maga is járt nemrégiben. A hely megfelelt lelkiállapotomnak. Szívesen voltam ott. Szerettem ott lenni a halottak mellett - szerettem egyedül lenni velük. Gyakran végigsétáltam a merev testek között, órákig elnézegettem üressé vált arcukat. S minél későbbre járt, annál nagyobb hatást tettek rám; legjobb volt az éj. Néha egész kicsire csavartam a lángot: ilyenkor az perspektívát ad, ért engem; ilyenkor szabadabban csaponghat a képzelet; mert a halottak félhomályba vesző sorai borzongatóan csodálatos fantáziaképeket teremtenek az ember agyában. Két évvel ezelőtt aztán - akkor már egy éve dolgoztam ott - egymagámban ültem az őrfülkében. Zord téli éjszaka volt, a szoba hideg, tagjaim gémberedtek; lassanként szinte öntudatlanságba süllyedtem; a szél süvítése, a távoli ablakredőnyök csattogása egyre elmosódottabban visszhangzott eltompult érzékeimben, amikor egyszerre csak felharsant fejem felett a csengő velőtrázó hangja! Szinte megbénított a rémület; mert akkor hallottam ezt a hangot először.

De aztán összeszedtem magam, s már rohantam is le a hullaterembe. Körülbelül a külső ágysor közepe táján az egyik, halotti lepelbe burkolt alak felült, lassan jobbra-balra ingatva fejét - hátborzongató látvány, mondhatom! Akkor felém fordult. Odasiettem hozzá, és az arcába néztem. Uram Isten, Adler volt!

Képzelheti ott az első gondolatomat! Ha megpróbálnám szavakba önteni, ilyesféleképpen hangzana: «Nohát, akkor megmenekülhettél tőlem, most másodszorra azonban - másképp lesz!»

A nyomorult szemmel láthatóan pánik félelemben volt. Képzelheti, micsoda érzés lehetett csakugyan: felébred abban a síri csendben, körülnéz, s látja a halál gyászos gyülekezetét! S micsoda hála sugárzott csonttá aszott arcáról, hogy legalább élő embert lát magával szemközt! S hogy fokozódhatott ez a néma hálaérzet, megpillantván kezemben az életet hozó szíverősítő cseppeket! Képzelje akkor, azt a rémületet, mely szorongó arcára kiült, mikor látnia kellett: az üvegcsét leteszem magam mögé; s azt mondom gúnyosan:

- Rajta, Franz Adler, kiálts csak - hívd ezeket a halottakat. Semmi kétség: meghallgatják majd kérésedet, s megkönyörülnek rajtad; de rajtuk kívül aztán másra ne számíts!

Szólni próbált, de a gyolcs, mellyel az állát körülcsavarták, jó erősen tartott, s nem engedte. Könyörgésre emelte volna két kezét, de azok keresztbetéve, összekötözve feküdtek a mellén. Így szóltam hozzá:

- Kiálts, Franz Adler; ébreszd fel az alvókat a környék házaiban, hadd jöjjenek segítségedre. Kiabálj - és ne vesztegesd az időt, mert nincs sok vesztegetnivalód. Nocsak, nem megy? Ej, de sajnálom, no de sebaj, az sem segít ám mindig. Amikor te és az unokaöcséd, ketten meggyilkoltatok egy védtelen nőt s gyermeket egy arkansasi kalyibában - a feleségemet, mert ő volt az, s a gyermek: az én gyermekem volt! -, ők is segítségért kiáltoztak, emlékezz csak, de hiába; emlékszel, hogy hiába volt az is, ugye, emlékszel? Vacog a fogad, mi - nohát, miért nem kiabálsz akkor? Oldozd le kezeddel a gyolcsot - akkor talán sikerülni fog az is. Ó, értem már, a kezedet is összekötözték, nem sokra mész velük. Milyen furcsán ismétlődnek a dolgok, annyi év után; mert azon az éjszakán az én kezeim voltak gúzsba kötve, emlékszel? Igen, gúzsba kötve, úgy, mint most a tieid - milyen furcsa. És nem tudtam őket kiszabadítani. Neked meg eszedbe se jutott, hogy feloldozz; hát most nekem se jut majd eszembe. Pssszt! Lépteket hallok kintről, kései lépteket. Errefelé közelednek. Hallgasd csak, milyen közeliek már! Megszámolhatod e lépteket - egy-kettő-három. Most - igen, épp most halad el valaki az ajtó előtt. Itt az idő! Ordíts, ahogy a torkodon kifér! Ez az életed egyetlen esélye az örök sötétséggel szemben! Látod, túl sokáig haboztál - most aztán oda a jó alkalom. Már - el is halnak a léptek. Vége. Gondold meg jól - értsd meg -, utoljára hallottál emberi lépteket. Milyen furcsa érzés is lehet, úgy figyelni ilyen köznapi zajra, hogy az ember tudja: nem hallja az illető lépteit soha, soha.

Ó, barátom! Micsoda gyönyörűség volt látni a halálos rémület vonaglását azon a körbepólyált arcon! Újabb kínzáson töprengtem, s úgy véltem, sikerült is a dolog - egy kicsit költöttem hát a tényekhez:

- Az a szerencsétlen Kruger megpróbálta megmenteni a feleségem és gyermekem életét, s mikor eljött az ideje, meg is háláltam neki. Én vettem rá, hogy lopjon meg téged, te nyomorult; aztán segítettem neki, hogy egy asszony társaságában biztos helyre menekülhessen.

Áldozatom szorongó arcán most egyszerre meglepetés és diadalmas öröm kifejezése suhant át. Ez megzavart, nyugtalanítani kezdett. Megkérdeztem hát:

- Nohát - nem menekült meg?

Fejrázás, jelezvén, hogy nem.

- Nem? Hát akkor mi történt vele?

A körbepólyált arcról még egyértelműbben az elégedettség kifejezését olvashattam le. Adler megpróbált kinyögni pár szót - de hiába; megpróbálta összekötözött keze mozdulatával kifejezni a dolgot - megint csak hiába; pillanatnyi szünetet tartott, majd a fejét kezdte mozgatni, amennyire tudta, de értettem, hogy a mellette fekvő hulla felé bök vele.

- Meghalt? - kérdeztem. - Nem sikerült neki a menekülés? Rajtacsípték és lelőtték?

Újabb fejrázás, jelezvén: nem, nem.

- Hát akkor mi történt?

Adler megint a kezével próbált kifejezni valamit. Erősen figyeltem, de nem tudtam megfejteni. Aztán fölé hajoltam, még feszültebb figyelmet összpontosítottam a kezére. Láttam, begörbíti hüvelykujját, s erőtlen mozdulattal a melle felé bök.

- Ó - hát leszúrták, azt akarod mondani?

Igenlő fejmozdulat, s szemében olyan pokoli káröröm villant meg, hogy tompa agyamban is lassan derengeni kezdett valami. Felkiáltottam:

- Csak nem én szúrtam le éppen, mikor neked szántam a döfést, te nyomorult? Csak nem tévesztettem össze veled?

A másodszor is haldokló gazember még határozottabban biccentett "igen"-t a fejével, s olyan diadalittas volt a képe, amennyire fogyó erejéből csak kitellett.

- Ó, én szerencsétlen, én szerencsétlen; megöltem azt az embert, aki megsajnálta szeretteimet, mikor védtelenül álltak gyilkosukkal szemben; gyilkosa lettem annak, aki megmentőjük lett volna, ha megteheti! Ó, én szerencsétlen, én szerencsétlen!

S mintha hallottam volna Adler felbugyborékoló, gúnyos nevetését. Aztán leengedtem a kezemet, mely az imént eltakarta az arcomat; s láttam, ahogy ellenségem visszahanyatlik ferde deszkaágyára.

Megelégedésemre azonban igen hosszasan haldoklott. Csodálatos életerő volt benne, ritkán látni ilyen erős szervezetet. Igen, öröm volt ott ülni és gyönyörködni e haláltusában. Mert odavittem mellé egy széket, fogtam egy újságot, és olvasgatni kezdtem. Olykor-olykor kortyolgattam egyet a pálinkából. Erre azért volt szükség, hogy meg ne fagyjak a hideg teremben. De még inkább azért csináltam, mert láttam: eleinte, valahányszor csak az üvegért nyúltam, azt hitte a nyomorult, neki akarok adni egy kicsit. Fennhangon olvastam: többnyire költött újsághíreket, olyanokról, akiket a halál torkából mentettek ki egy pár korty pálinkával, meg jó meleg fürdővel. Igen, Adlernak hosszú, nehéz haláltusája volt - három órán és hat percen át tartott, a csengő megszólalásától számítva az időt.

Az az általános hiedelem, hogy tizennyolc év alatt, amióta csak megnyitották a halott-figyelőt, e bajorországi intézmény egyetlen gyolcsba pólyáit "lakója" sem csengetett még semmiért. Nohát, sebaj, hadd higgyék. Hadd higgyék csak ezután is.

A halottasházban csontig-velőig átjárt a hideg. Kikeltette és megérlelte bennem annak a betegségnek a csíráit, amely már korábban is kínzott, egy időre azonban, egészen addig az éjszakáig, elcsitult. Ez az ember meggyilkolta a feleségemet és a gyermekemet; s vagy három napon belül engem is bűnlajstromára ír. Nem számít - Uram Isten! Gyönyörűség még csak visszagondolni is rá! Elcsípem őt, ahogy már mászott volna kifelé a sírból, és szó nélkül visszatuszkoltam oda.

Ez után az éjszaka után ágynak dőltem, s egy hétig fel sem kelhettem; felépülésem után azon nyomban elmentem a halott-nyilvántartóba, hogy kiírjam annak a háznak a számát, ahol ez az Adler meghalt. Ütött-kopott bérház volt. Úgy véltem, bizonyára magához vette annak idején Kruger holmiját, lévén hogy az unokafivére volt; nekem elsősorban Kruger órájára lett volna szükségem. De míg betegeskedtem, Adler holmiját már eladták, széjjelhordták, nem maradt utána más, mint pár régi levél, meg értéktelen limlom. Ezekből a levelekből annyit kiderítettem azért, hogy él Krugernak egy fia, egyben egyetlen hozzátartozója. Harminc év körüli férfi, foglalkozására nézve cipész, és Mannheimben lakik, a Königsstrasse 14. szám alatt - özvegyember, van neki néhány kisgyereke. Anélkül, hogy okát adtam volna, miért, attól fogva havonta fedeztem megélhetési költségeinek kétharmadát.

Mármost, ami az órát illeti - nem is hinné az ember, milyen furcsa dolgok történnek! Tűvé tettem érte, mondhatni, egész Németországot, több mint egy éven át, ami nem kevés pénzembe és fáradságomba került; de végül megtaláltam. Kezemben hát az óra! Kimondhatatlanul boldog voltam; kinyitottam és - nem találtam benne semmit. De hát sejthettem volna, hogy az a kis papírdarab nem maradhat benne ennyi időn keresztül! Természetesen lemondtam a tízezer dollárról; feladtam a játszmát, ki is vertem a fejemből a dolgot, bár, mondhatom, nem kis szomorúság árán, mivel Kruger fiának szántam az összeget.

Múlt éjszaka, mikor megértettem: közeleg az időm, és meg kell halnom, elhatároztam, rendbe szedek mindent magam után. Hozzáláttam, hogy elégessek minden haszontalan papírt; hát Adler limlomjából, melyet, úgy látszik, mégsem vizsgáltam át eléggé gondosan, kicsúszik ám a vágyva-vágyott cédula! Egy pillanat alatt ráismertem, íme, lefordítom önnek:

«Nagy téglaistálló, terméskőből az alja, a város közepén, az Orleans utca és a Piac sarkán. A törvényszékkel szembeni sarok. Harmadik kő, negyedik sor. Tegye oda az üzenetet, hogy hányan jönnek.»

Tessék - fogja és őrizze meg. Kruger elmondta, hogy a kő elmozdítható; s hogy az épület északi falában van, felülről a negyedik sor, harmadik kő nyugat felől. Mögötte van elrejtve a pénz. Azt is elmondta, hogy a zárómondat megtévesztés csupán; okvetlenül félrevezeti azt, akinek a papír netalán illetéktelenül a kezébe kerül. Adlert minden bizonnyal meg is tévesztette.

És most arra kérem önt, ha már úgyis meg akarja látogatni a folyót, hogy keresse meg az eldugott pénzt, és juttassa el Adam Kruger mannheimi címére, melyet az imént említettem. Gazdag emberré teszi őt ez az összeg, én pedig nyugodtabban pihenek majd a földben, tudván, hogy minden tőlem telhetőt megtettem annak az embernek a fiáért, aki legalább megpróbálta megmenteni a feleségemet és a gyermekemet - s akit, végzetes módon, mégis saját kezemmel öltem meg, holott szívem szándéka szerint hálából megmentettem volna."

 

Egy kincs sorsa


"Ember, hát maga nem tudja? Hosszú évek
óta nem létezik ilyen nevű város. Az Arkansas
River mindenestől belehordta a Mississippibe!"


Ez hát Ritter története - mondtam két barátomnak befejezésül.

Szavaimat hosszú, meglehetősen mély csend követte, láthatóan elég komoly benyomást tett rájuk a történet; mindketten izgatott és csodálkozó felkiáltások egész özönét zúdították rám az ügy furcsa részleteivel kapcsolatban; s csak úgy kapkodtak levegő után. Végül is minden erőm elhagyott, de addigra már barátaim heveskedése is alábbhagyott, s még néhány szórványosan megeresztett kérdés-sortűz védelme alatt visszavonultak, majd átadták magukat a csendes, ám annál végeláthatatlanabb álmodozásnak. Tíz percig nem hallatszott egyetlen hang sem. Akkor végre ábrándos hangon megszólalt Rogers:

- Tízezer dollár!

Majd némi szünet után hozzátette:

- Tízezer. Egy egész halom pénz.

Majd a költő kérdezte meg váratlanul:

- És mi a szándéka? Nyomban elküldi a pénzt?

- Hát persze - mondtam. - Furcsa kérdés.

Semmi válasz. Aztán egy kis idő múlva megint Rogers, tétovázva:

- Mindet? Vagyis hogy - úgy értem...

- Persze, hogy mindet.

Még akartam valamit mondani, de megálltam - megállított az a gondolatsor, mely bennem is óhatatlanul elindult. Thompson beszélt megint, gondolataim azonban másutt kalandoztak, s nem is figyeltem, mit mond. Hallottam azonban Rogers válaszát:

- Igen, én is úgy gondolom. Elegendő lenne neki annyi is; mert nem látom be, miként szolgált volna rá ő az egészre.

Majd a költő szólalt meg újból:

- Ha jobban megnézzük a dolgot, kiderül, hogy több is, mint elegendő. Mert miről is van szó? Ötezer dollár! Hiszen azt holtáig el nem költi! Talán ártanánk is neki ilyen tömérdek pénzzel; romlásba taszítanánk - erre is gondolnunk kell ám. Mert mi történne? Egy darabig szórná a pénzt, becsukná a boltját, esetleg inni kezdene, durván bánna árva gyerekeivel, gonosz utakra tévedne, így haladna a bűn útján egyre tovább és tovább.

- Úgy van, úgy van - szakította félbe lázas sietséggel Rogers. - Száz ilyen esetet láttam - még többet is. Ha egy ilyen embernek a kezébe pénzt adunk, hát a vesztébe küldjük, ez az igazság; adjunk csak ekkora summát a kezébe, már egyebet nem is kell tennünk; s ha le nem züllik hamarosan, s nem lesz mihaszna ember, ha nem veszti el önbecsülését, és a többi, hát akkor én semmit se tudok az emberi természetről - nincs igazam, Thompson? S még ha az összeg egyharmadát adjuk oda neki, hat hónap se telik bele, és...

- Hat hét, hat hetet akart talán mondani - mondtam én; érezvén, hogy belemelegszem a témába, nem türtőztethettem magam. - Ha csak biztos kezekbe le nem tesszük számára azt a háromezer dollárt, hogy ne nyúlhasson hozzá szíré-szóra, hat hétbe se telne, hogy...

- Nohát persze - mondta Thompson -; kiadtam én már ilyen emberek könyveit, és mondhatom, mihelyt kezükbe kaparintották a vagyonkájukat - legyen az háromezer, vagy akár csak kétezer...

- S egyébként is: mi köze a mannheimi cipészmesternek ehhez a kétezer dollárhoz is, kérdezem én? - vágott közbe Rogers, nagy komolyan. - Ez az ember ma talán tökéletesen boldog ott, Mannheimben, hasonszőrű emberek körében él, olyan jó étvággyal eszi mindennapi kenyerét, ahogy csak a jól végzett munka után ízlik az étel, élvezi dolgos életét; becsületes, egyenes jellemű, tiszta szívű; és boldog! Igen, azt mondtam: boldog; boldogabb, mint azok, akik üres társadalmi hókusz-pókuszok között kénytelenek leélni életüket - és akkor jövünk mi, és kísértésbe visszük ezzel a rongyos ezerötszáz dollárral! Egy ilyen embert, aki...

- Ezerötszázzal? Az ördögöt ezerötszázzal! - kiáltottam én. - Ötszáz is elég lenne már, hogy megingassa erkölcseit, megbénítsa tetterejét, kocsmatöltelékké tegye, s onnan aztán hová vezetne az útja? A csatornába, aztán a szegényházba, majd a...

- Miért vennénk hát ilyen bűnt a lelkünkre, uraim? - szakított félbe most nagy komolyan és esedezve a költő. - Az a cipészmester boldog, ahol van, és úgy, ahogy van. Becsületérzésünk, a felebaráti szeretet szent szava, és a legtisztább, legnemesebb önzetlenség óva int bennünket, tovább megyek: parancsolja nekünk, hogy ne háborgassuk e derék ember lelki nyugalmát. Ez az igazi barátság, igen, ez különbözteti meg a hűséges barátot a hitvány álbaráttól. Mert követhetnénk a látványosabb megoldások útját; ez igaz, de nincs igazabb s bölcsebb út ennél, higgyék el nekem.

Így fűztük tovább a szót, de azért azt is éreztük jól, hogy mindnyájunk szívében maradt valami rossz érzés is a dolognak ilyenfajta megoldásával kapcsolatosan. Semmi kétség: egyetértettünk abban, hogy valamit azért csak kellene küldenünk a derék cipészmesternek. Hosszasan, töprengve vitáztunk a problémáról; s végül úgy határoztunk, hogy küldünk neki egy - színes kőnyomatú képet. Így aztán úgy látszott, hogy a dolog valamennyi érdekelt fél részére kielégítő megoldással zárul; ekkor azonban újabb bökkenő akadt. Kiderült ugyanis, hogy két társam úgy képzeli, egyenlő arányban osztoznak majd velem a pénzen. Én azonban egyáltalán nem így képzeltem. Meg is mondtam: ketten megkapják majd a pénz felét, s még annak is nagyon örülhetnek. De Rogers azt mondta:

- Nocsak: kinek jutna itt egyáltalán egy fitying is, ha nekem nem támad az az ötletem - mert addig úgy állt a dolog, hogy minden a cipésznek jut!

Thompson azt mondta, ő ugyanabban a pillanatban gondolt a dologra, amikor Rogers kibökte.

Mire én azt válaszoltam, hogy ez az ötlet előbb-utóbb, kétségkívül, nekem is eszembe jutott volna, bárki segítsége nélkül. Mert lehet, hogy lassan vág az eszem, de - vág.

A sok beszédből vita kerekedett; a vitából dulakodás; mondhatom, elég jól helybenhagytuk egymást. Ahogy aztán egy kicsit rendbe szedtem magam, eléggé rosszkedvűen ballagtam fel a sétafedélzetre. Ott találtam McCord kapitányt, s amennyire ilyen állapotban csak tellett tőlem, kedélyesen azt mondtam neki:

- Nohát, kapitányom, búcsúzni jöttem. Ki kell szállnom Napóleonban.

- Kiszállnia hol?

- Napóleonban.

A kapitány elnevette magát; látván azonban, hogy magam nem vagyok éppen virágos jókedvemben, abbahagyta a nevetést, s azt mondta:

- Mondja, komolyan gondolja ezt?

- Komolyan-e? Semmit ennél komolyabban!

A kapitány erre felpillantott a kormányosi hídra, és azt mondta:

- Ki akar szállni Napóleonban!

- Napóleonban?

- Azt mondja.

- Szent egek!

Mumford bácsi jelent meg a fedélzeten. A kapitány neki is elújságolta:

- Bácsi, a barátod ki akar szállni Napóleonban!

- Hogy azt a...

Erre már megkérdeztem tőlük:

- Nohát, megmondanák már végre, mi ez a nagy hűhó? Nem szállhat ki az ember Napóleonban, ha kedve tartja?

- Ember, hát maga nem tudja? Napóleon nincs többé. Hosszú évek óta nem létezik ilyen nevű város. Az Arkansas River elárasztotta, elsöpörte, s úgy, ahogy volt, mindenestől belehordta a Mississippibe!

- Elvitte - az egész várost? A bankokat, a templomokat, a börtönöket, a lapszerkesztőségeket, a törvényszéki épületet, a színházat, a tűzoltóságot, a nagy istállót - mindent?

- Mindent. Méghozzá nem telt tizenöt percbe sem az egész. Nem hagyott meg az ár semmit az égvilágon, egy szál zsindely nem sok, annyit sem. Kivéve egy bodega romjait meg valami téglakéményt. A hajó most éppen a hajdani városközpont fölött járhat; amott, kicsit lejjebb, látja, ott a kéménycsonk - ez maradt Napóleonból. Az a sűrű erdőség, jobbra, valaha egy mérfölddel volt a város mögött. Nézzen csak hátra - folyással szemközt -, most már kezd ráismerni a vidékre, nem?

- Igen, most már csakugyan. De hát ilyen csodálatos dolgot se hallottam még, igen, ez messze túltesz mindenen - s milyen váratlanul ért!

Mr. Thompson és Mr. Rogers is megjelent közben, csomagostól-esernyőstől, s csak hallgatták tátott szájjal a kapitány szavait. Thompson elővett egy féldollárost, a kezembe nyomta, s azt mondta békülékenyen:

- Részem a kőnyomathoz.

Rogers követte példáját.

Igen, csakugyan bámulatos látvány volt, ahogy a Mississippi ott hömpölygött medrében, néptelen partok közt; s hogy éppen a fölött a hely fölött, ahol húsz évvel ezelőtt még nagy magabiztosan, önhitten terpeszkedett egy város. Hatalmas, fontos vidék központja ráadásul; nagy Tengerészeti Kórházával; mindennapra egy jókora verekedéssel - s egy vizsgálóbírói szemlével; az a város, ahol a legszebb és legműveltebb lányt ismertem meg az egész Mississippi-völgyben; az a város, ahol először jelent meg nyomtatásban a "Pennsylvania" gyászos katasztrófájának a híre, huszonöt évvel ezelőtt; ez a város - nincs többé; elsodorta a víz, elmerült, halak tápláléka-birodalma lett; s nem maradt belőle semmi más, csak egy bodega romjai meg egy düledező téglakémény!

 

Frissítők és erkölcsök


"... de kérem, uram, ha inni akar belőle,
írja meg előbb a végrendeletét!"


Ami a Hetvennegyedik-szigetet illeti, mely nem messze terült el a hajdani Napóleontól, a folyó kiszámíthatatlan szeszélye itt is alaposan megcsúfolta az emberi számításokat, bebizonyítván, hogy az ilyesmi merő hívság és nevetség. Amikor Arkansas állam határait megvonták, az állam "a folyó közepéig" terjedt - ami eléggé bizonytalan határvonal. Mississippi állam viszont "a hajózható főmederig" formált jogot a folyóra - ismét csak megbízhatatlan és pontatlan jelölés. A Hetvennegyedik-sziget Arkansas területéhez tartozott. A folyam mederváltozása következtében ez a nagy sziget egyre távolabb "sodródott" Arkansastól, de még mindig nem került Mississippi állam területére. Egyik oldalról "a folyó középvonala", a másik oldalról meg "a főmeder" fogta közre. Én legalábbis így értettem a dolgot. De akár jól értettem a részleteket, akár nem, a tény marad tény: hogy tehát adva van itt egy nagy kiterjedésű, rendkívül értékes sziget - kétezer hektár! -, mely afféle senki földje, nem tartozik sem az egyik, sem a másik állam területéhez; egyiknek sem adózik, sem más módon nincs függő helyzetben. Az egész sziget egyetlen ember tulajdona, aki jog szerint "hazátlan ember".

A Kilencvenkettedik-sziget Arkansas birtoka. A folyó ezt is "megmozgatta", s áttette a mississippi oldalra. Egy ügyes fickó pálinkamérést nyitott a szigeten, mississippibeli engedély nélkül persze, s jól megszedte magát a mississippibeli vevőkön, s mindezt - Arkansas védelme alatt (ahol abban az időben még nem kellett italmérési engedélyt váltani).

Szépen siklottunk lefelé a folyón, körös-körül a már megszokott csend, üresség - gőzössel vagy más, az élet bármi más jelével csak nagy ritkán találkoztunk. A táj sem változott; csaknem összefüggő erdőségek tömbjei, a folyó mindkét oldalán; ott álltak csendes magányban. Itt-ott állt csak pár kis ház vagy gerendakunyhó a kopár, füvetlen partok kis bevágásaiban - látszott rajtuk, hogy régebben negyed, vagy akár félmérföldnyivel is odább lehettek a parttól, s ahogy a víz tért hódított, fokról fokra tolták-vonszolták beljebb őket is. Mint a Pilcher-foknál például, ahogy a kalyibákat, mint hallottuk, három hónap leforgása alatt háromszáz yarddal kellett beljebb cipelni; de az omló-romló part ide is követte, s megint hátrább kellett vinni őket.

Napóleonban annak idején nem sokra tartották Greenville-t (Mississippi), s lám, Napóleon alámerült a törpeharcsák birodalmába, Greenville pedig élt és virult tovább, s az egész Mississippi-völgyben párját ritkítja az itt tapasztalható fejlődés; háromezer lakosa van immár, mint mondják, s évi 2 500 000 dolláros kereskedelmi forgalmat bonyolít le. Szépen gyarapodó város.

Sok szó esett a hajón a Calhoun-féle Telepítési Társaságról; e vállalkozás igen jövedelmezőnek ígérkezik. Calhoun ezredes, az államférfi unokája, Bostonban szindikátust alapított, mely hatalmas földterületet vásárolt a folyó mentén, Chicot megyében (Arkansas) - lehet vagy tízezer acre -, gyapottermesztés céljából. A társaság elsődleges célja az, hogy készpénz-tőkével dolgozzon: első kézből vásárolván, és saját árut adván el; ellátják néger munkásaikat élelmiszerrel, és más szükséges áruval, mondjuk 8-10 százalékos haszonért; kényelmes lakásokat építenek nekik stb. stb., s egyáltalán: arra ösztönzik őket, gyűjtsenek pénzt, s telepedjenek meg a környéken. Ha a dolog anyagilag jövedelmező lesz - mint ahogy eddig minden jel arra mutat -, távolabbi céljuk az, hogy bankházat alapítsanak Greenville-ben, s pénzt kölcsönözzenek kedvező kamatra - hat százalékról beszélnek.

Eddig ugyanis az volt a baj - hogy azt idézzem, amit ültetvényesektől és hajósoktól hallottam -, hogy hiába volt az ültetvényeseké a föld, tőkéjük nem volt hozzá; s hogy termelhessenek, jelzálogkölcsönt kellett felvenniük birtokukra, terményükre. Ennek következtében a közvetítő ügynök, aki a pénzt biztosítja, meglehetős kockázatot vállal és nagy kamatot követel - általában tíz százalékot, megtoldva ezt két és fél százalékkal, magáért a kölcsönügyletért. Az ültetvényesnek saját szükségleteit is tőle kell beszereznie, fedeznie kell annak bizományosi díját, biztosítani hasznát. S amikor a terményt behajózzák, a közvetítő itt is felszámítja a bizományosi díjat, a biztosítás összegét és a többi. Így aztán, mindent összevetve, a közvetítő legalább 25 százalékos haszonnal dolgozik.[21]

Lássuk most egy ültetvényes becslése szerint, mi az az átlagos nyereség, melyre a maga területén számíthat. Egy ember és egy öszvér tíz acre gyapotföldet képes megművelni, ez tíz bála gyapotot jelent, melynek értéke mondjuk 500 dollár; a termelési költségek mondjuk 350 dollárra rúgnak; a tiszta nyereség: 150 dollár, vagy egy acre-re számítva 15 dollár. Ehhez jön most már a gyapotmag nyereséghozama is (korábban ennek az értéke rendkívül csekély volt - ahol pedig sok szállításra lett volna szükség, a nullával egyenlő). Ezerhatszáz font nyersgyapotból négyszáz font a szál, ennek értéke, mondjuk, fontonként 10 cent; és ezerkétszáz font a mag, melynek tonnája, mondjuk, 12-13 dollár. Lehet, hogy a jövőben a szárat sem dobják el. Mr. Edward Atkinson szerint minden bála gyapjúra ezerötszáz font szár esik, ennek mészfoszfát- és timsótartalma igen magas fokú; s ha elkeverik silóval vagy a gyapjúmag lisztjével (amely túl tömény ahhoz, hogy takarmányként nagy mennyiségben használják), ez a szárkeverék a legkitűnőbb takarmányféleség, melyben megtalálhatók az összes tej-, hús- és csontképző anyagok. Eddig a szárat merő haszontalanságnak tekintették.

Eléggé általános panasz, hogy a farmerek durvák maradtak a hajdani rabszolgákhoz a háború után is; rideg üzleti hangnemben hajlandók csak érintkezni velük, melybe az érzelmek leghalványabb árnyalata sem vegyülhet; nem "szatócskodnak", mert akkor a négert is ki kellene szolgálniuk, ily módon kímélik a "nigger" zsebeket, nehogy lehetővé tegyék azt a szörnyűséget is, hogy a négerek megtelepedjenek. Így kedvükre s javukra tennének; de ehelyett inkább átengedik ezt a kiváltságot valami fukar izraelitának, aki aztán rábeszéli a szegény együgyű négert meg a feleségét, hogy azt is megvegye, amire pedig semmi szüksége sincsen - hitelbe vásárolnak nála, magas áron, hónapszám, a hitelt a kereskedő arra alapozza, hogy a néger úgyis megkapja részesedését a szépen növekvő terményből; s mire vége az idénynek, a néger részesedése mind a zsidóhoz vándorol, s a néger ezenfelül nyakig ül az adósságban, és elveszti a bátorságát, a kedvét, a nyugalma is oda, és mind a ketten rosszul járnak: az ültetvényes is, a néger is; mert a néger felül szépen a gőzösre, és odébbáll, az ültetvényes meg felfogadhat a helyére megint valami idegent, aki nem ismeri őt, fütyül rá, s aki egy éven át a zsidót táplálja megint, aztán szedi a sátorfáját, és követi elődjét a gőzhajón.

Azt remélik, hogy a Calhoun Társaság a munkásokkal szemben tanúsított emberséges és ésszerű magatartása révén bebizonyítja majd, hogy ez a módszer a legjövedelmezőbb mind az ültetvényes, mind pedig a néger számára; bíznak benne továbbá, hogy a módszernek széles körben követői lesznek.

S ahol már ilyen sokan elmondták a magukét, csak a kocsmáros hallgasson? Nos hát, az itteni kocsmáros figyelmes, jó szemű ember, olyan, aki maga soha nem iszik; megdolgozik a pénzéért, és meg is keresné szépen, ha lenne elég vendége. Azt mondja, a Mississippinél meg Louisianában lakó helybeliek inkább felküldenek valakit a folyón, vásároljon nekik zöldféléket, mintsem hogy maguk termesztenék, és ha a hajó kiköt, csapostól vesznek gyümölcsöt. Véleménye szerint "semmi máshoz nem értenek, csak a gyapothoz"; valamint hogy fogalmuk sincs róla, hogyan kell zöldségfélét vagy gyümölcsöt termeszteni - "legalábbis a nagy részük ilyen". Azt mondja: "a néger akár H.-ba is elmenne dinnyéért" ("H": ez áll mindenütt a gyorsíróm jegyzeteiben - talán Halifaxet jelöli, nem tudom; bár hogy valaki odáig elmenjen akármiféle dinnyéért?...) Így aztán a csapos megveszi a dinnyét a folyó felső szakaszán, leviszi magával ide délre, és eladja ötven centért.

- Miért kever olyan zagyva, színes italokat a néger matrózoknak? - kérdeztem.

- Mert azok meg sem innának másmilyet. Mindenük a kiadós ital; az már nem érdekli őket, hogyan s miből készül, fő az, hogy úgy érezzék: nem hiába adták ki rá a pénzt. Adjon csak egy négernek egy gill féldolláros konyakot öt centért - hát azt hiszi, belekóstol? Nem az. Nem elég kiadós, azt mondja. De ha az ember összekever egy pintre való hitvány lőrét, ad hozzá egy kis piros vackot, hogy szépen csillogjon - hogy piros legyen, az a fő! -, akkor hét lóval sem lehet elvonszolni már a pohár mellől a niggert.

Az "Anchor Line" társaság valamennyi hajósöntése egy cég kezében van. Saját italféleségeiket árulják, a csapos "fizetett alkalmazott". Jó italok? Igen, ilyesmi is akad, de csak elvétve: azokon a gőzösökön, ahol az utasok általában igénylik és meg is fizetik. S a többi hajón? Ott nincs. Ami ott van, azt csak a matrózok meg a fűtők isszák.

- Pálinkát?

- Ó, hogyne, van annyi, amennyi csak kell; de kérem, uram, ha inni akar belőle, írja meg előbb a végrendeletét.

Nem úgy van már, mint hajdanán. Akkor mindenki gőzhajón utazott, mindenki ivott, és mindenki kész volt meghívni a másikat.

- Most a java vonaton utazik, a többi meg nem iszik. Régebben a csaposé volt maga az üzlet is, ő maga mindig jókedvű volt, kedves, ügyes, beszédes; ékszerei, gyűrűi voltak; mondhatni, ő volt a legsikkesebb arisztokrata a hajón; egy úton megkereste a maga kétezrét. Ha egy apa hajósöntést hagyott a fiára, egész vagyont hagyott hátra. Manapság meg egy kabint hagy rá vele, szállást-lakást és mosást, ha egy ing megteszi egy útra. Csakugyan, változnak az idők. Nohát, a Felső-Mississippi vonalain már egy ócska söntés sincs a hajón! Úgy hangzik, mintha költői túlzás lenne, pedig így igaz.

 

Különös históriák


"... az életbiztosítás a maga szokványos
formájában a Lake Providence környékén
ismeretlen - van ezzel szemben úgynevezett
moszkitó-biztosítás."


Stack Island. Nagyon jól emlékszem még Stack Islandre; valamint Lake Providence-re, Louisianában - ez egyébként az első valóban délies külsejű város, ha lefelé jövünk a folyón; síkságon fekszik, alacsonyan; árnyas fák mindenütt, tömérdek szürke fátyolmohával; "nyugalmas, töprengő hely, itt mintha mindig vasárnap lenne" - jegyezte meg Mumford
bácsi, nem minden érzés nélkül - de igazat mondott.

Egy bizonyos Mr. H. világosított fel néhány olyan apróbb részlettel kapcsolatban, amit nem egykönnyen hiszek el, ha nem tudom, milyen régi hajós ő maga. Együtt utazott velünk; Arkansas Cityben lakott és Vicksburgba igyekezett, a hajójára, egy kis "Sunflower" postagőzösre. Nagyon komoly, majdhogynem méltóságteljes ember volt, s az volt a híre, hogy - ami hajósoknál ritkaság - nem túlságosan gyakorlatias. Elmondta egyebek között, hogy Arkansasnak igen sokat ártottak - egész nemzedékeket riasztva el innen - a moszkitókról szóló, erősen túlzott históriák. Az ember először csak mosolyogna ezen, mondotta, s úgy vélné: apróság, semmi ügyecske az egész; de ha jobban megnézzük, miféle következményekkel járt a dolog, hogy elbátortalanította a bevándorlókat, hogy lenyomta a birtokok értékét, mindjárt kiderül, bizony nem is olyan bagatell, lekicsinyelhető vagy megmosolyogni való kérdés ez. A moszkitókról azt mesélik széltében-hosszában, hogy félelmetes, semmi törvényt nem tisztelő szörnyek; holott "az az igazság, hogy gyenge, apró, betegesen félénk állatkák" - és a többi, és a többi; azt hihette az ember: a családjáról beszél. De amennyire elnéző volt az arkansasi moszkitókkal, olyan kérlelhetetlenül ítélte meg a lake providencebeli szúnyogokat, mondván "azok a Lake Providence-i monstrumok" - ami eléggé csípős meghatározás. Kifejtette, miszerint két ilyen dög képes lefogni egy kutyát, négy meg akár egy embert is; és ha nem jön idejében segítség, még meg is ölik - "lemészárolják", ezt a szót használta. Csak úgy mellékesen - de nagyon sokatmondóan - megjegyezte, hogy az "életbiztosítás a maga szokványos formájában a Lake Providence környékén ismeretlen - van ezzel szemben úgynevezett moszkitó-biztosítás". Sok érdekes dolgot mesélt még ezekről a "törvényen kívüli rovarokról". Egyebek között elmondotta, hogy egy alkalommal látta, amint szavazni próbáltak. Látván, hogy ez az állítása meglehetős csodálkozást vált ki, módosította valamelyest: lehet, hogy a dolog pontos mibenlétét illetően tévedett, annyi azonban bizonyos, hogy látta őket "korteskedni" az urnák körül.

Volt a hajón egy másik utas is - H. barátja -, aki állandóan tódítani igyekezett e moszkitók "rémtetteit", elmondván néhány izgalmas moszkitó-kalandot, melynek szenvedő hőse ő volt. Igen kerek történetek voltak ezek, egy kissé talán - túlságosan is kerekdedek; Mr. H. azonban mindig közbevágott, józanul, kérlelhetetlenül:

- Várjunk csak - egy negyedet hagyjunk el egész nyugodtan; most mehet tovább. - Vagy: - Várjunk csak - ezt egy kicsit túloztuk talán; csak a tényeket, csak a tényeket - mintha túl sok lenne a dísz, a dekoráció, bármit mondjon is: a tényeket testükre szabott ruhába kell öltöztetni, nem malaclopóba. - Vagy: - Bocsánat, még ez egyszer: ha ezt az egy szál kijelentését még jobban leterheli, hát kap még egypár uszályt, azt majd húzhatja szárazon: pedig ezek is majdnem kiszorítják mind az egész vizet a folyóból; hát csak maradjon szépen a tényéknél - a puszta tényéknél, barátom; mert ezek az urak a könyvükhöz csak a színtiszta igazságot akarják felhasználni - nem igaz, uraim?

Mikor aztán egyedül maradtunk vele, bizalmasan intett bennünket: vigyázzunk, mit hiszünk el ennek az embernek, legyünk résen mindenesetre; mert ha az ember megfeledkezik az óvatosságról, csak rosszul járhat, mint ő maga is, mondta Mr. H. Majd így folytatta:

- Nem akarok lódítani önöknek; de egy alkalommal olyan szörnyű hazugsággal traktált, hogy a bal fülem megdagadt tőle, és olyan nagy lett, hogy alig láttam ki alóla; hónapokig így maradt, s az emberek messze földről csodájára jártak: mind látni akarták, hogy legyezem vele magam.

 

Vicksburg viharos napjai


"... hozzászoktak, hogy gránátok űzik ki
őket otthonukból, szorítják őket föld alatti
lyukakba; közhellyé lett az egész"


Régente mindig ott siklott el a hajó közvetlenül a büszke, domboldalba épült város, Vicksburg alatt; most azonban erre egyszerűen nem volt mód. A folyam mederváltozása ugyanis "szárazföldi" várossá tette Vicksburgot, akárcsak Osceolát, St. Geneviéve-et, s még néhány más helyet. Ma Vicksburg előtt állóvíz van csupán - meg egy nagy sziget.

A hajó a sziget külső felén halad el, aztán megfordul, úgy megy vissza a városhoz, legalábbis magas vízállás idején: mert ha alacsony a vízállás, nem lehet hajón megközelíteni a várost, hanem valamelyest lejjebb kell kikötni.

Vicksburgon ma is látszanak még a szörnyű háborús idők nyomai, hegei; földhányások, ágyúgolyó nyomorította fák, barlangmenedékek a szakadékos agyagfalban stb. Ezek a barlangok igen hasznosaknak bizonyultak a város hathetes ostroma idején - 1863. május 18-a és július 4-e között. A lakosság nem harcoló része húzódott ide - főként a nők és a gyermekek; s ha nem is laktak itt állandóan, óvóhelyként igen gyakran használták. Közönséges üregek, alagutak voltak ezek, a függőleges agyagfalba fúrva, s a hegy belsejében Y-formában elágaztak. E hat hét alatt Vicksburgban az élet talán - de várjunk csak, van itt néhány adat, abból kiderül minden:

Huszonhétezer katona és háromezer polgári személy tartózkodott Vicksburgban; a város a szó szoros értelmében el volt vágva a külvilágtól - tömör "fal" vette körül: a folyam felől ágyúnaszádok, hátul katonaság és ütegek; a kereskedelem megbénult; nem járhatott senki se ki, se be; távozónak istenhozzádot, érkezőnek adjonistent senki sem mondhatott; reggelenként nem lehetett lepedő nagyságú újságokból megtudni, mi is történt a nagyvilágban - rettentő dögunalom telepedett a városra ennek hiányában; senki sem szaladt a kikötőkbe, a partra, hogy távolból feltűnő gőzösök füstjét lesse, s a kikötni készülő hajókat bámulja - mert nem jött hajó. A folyó vize zavartalan kihalt volt; és a vasútállomáson is hiányzott a megszokott lárma, tolongás, zajos bérkocsisok nem törtek kiabálva utat maguknak az áradó-sodródó tömegben - nyugalom honolt; a lisztnek kétszáz dollár volt hordója, a cukoré harminc, egy bushel búza tíz dollár, egy font szalonna öt dollár, a rumnak gallonja száz dollár; s a többi holmik is ennek megfelelő árban; minek következtében nem dübörögtek utca hosszat a kordék, társzekerek sem; mi keresnivalójuk lett volna az alig maroknyi, elszegényedett polgári lakosság között? Hajnali háromkor halálos csend; úgyhogy hihetetlen messziről odahallatszott már az őrjárat ütemes lépéseinek kopogása; ezt az egyetlen zajt kivéve talán tökéletes lett volna a némaság: és akkor hirtelen eget-földet rázón eldördültek az ágyúk, az eget pókhálóként borították be a lövedékek vörösen cikázó, egymást keresztező tűzcsíkjai, s a repeszek úgy hulltak, mint a záporeső; hulltak az üres utcákra, melyek egy pillanatra rá már nem voltak üresek, elárasztották őket homályos kusza figurák: halálra rémült nők és gyerekek, ahogy ágyaikból kiugrálva siettek barlang-rejtekükre - s csak úgy seprűzte őket szinte a katonák gúnyos kiabálása, nevetése:

- Patkányok, be a likatokba!

Dühöng a viharos ágyútűz, gránátok süvítenek az ember feje felett, záporozik a vas-zuhatag, így telik el egy óra, két óra, három, esetleg hat, aztán hirtelen minden abbamarad; csend lesz, de az utcák még mindig néptelenek; nemigen töri meg egyelőre semmi sem a csendet; aztán itt is, ott is előbukkan rejtekéről egy fej, kikémlel, óvatosan; de továbbra is csend honol, a fejek tulajdonosai is előkerülnek, elcsigázott, füsttől-portól fuldokló-köhögő emberek verődnek kis csoportokba, nyújtóztatják zsibbadt tagjaikat, nagyokat szippantanak a jó friss levegőből, elbeszélgetnek erről-arról szomszéd üregbeli társaikkal; hazaszállingóznak, vagy előbb sétálnak egyet a városban, ha csend van továbbra is; s nyomban visszamenekülnek a barlangokba, ha újra kitör a vihar.

S minthogy összesen háromezren vannak, a barlanglakók - ami egy falu lakosságánál alig több -, nem ismerkednek-e össze mind egy-két héten belül, nem szövődik-e igaz bajtársiasság közöttük, úgyhogy minden örömük-bánatuk közérdekű lesz a végén?

Efféle tényanyagot szállít hát a történelem. S ebből vajon nem képes-e szinte akárki felidézni, milyen is lehetett az idő tájt Vicksburgban az élet? Aki maga nem élte át mindazt, vajon közelebb tudja-e hozni a dolgot más, szintén kívülálló társai képzeletéhez, mint akárki vicksburgi, akinek személyes élménye az a kor? Azt hiszem, az ilyesmi képtelenség; ám mintha valahogyan mégsem lenne teljességgel az. Amikor például először utazunk hajón, minden pillanat számtalan újdonsággal árasztja-kábítja el az embert; s ezek az újdonságok olyan éles ellentétben állnak minden addigi tapasztalatunkkal, hogy úgy tetszik: feledhetetlen nyomot hagynak emlékezetünkben. Ilyenkor szóval-tollal képesek vagyunk élményünket olyan elevenen megjeleníteni szárazföldi embertársainknak, hogy ennek nyomán ők is mintha újra megtennék velünk kalandos, mozgalmas utazásunkat; velünk éreznek s látnak. De ha kivár az ember? Esetleg megvárja, míg tíz ilyen utazás sorakozik emlékei között? Mi történik akkor? Nos, akkor a dolog elveszti színét, szagát, meglepő mivoltát; közhellyé válik. És semmit, de semmit sem tudunk mondani, ami megdobogtathatná szárazföldi embertársaink szívét.

Évekkel ezelőtt beszéltem egy házaspárral, akik Vicksburgban tartózkodtak a háború idején - de nem vettek részt a harcokban. Ahogy beszéltettem őket, megfigyelhettem, egy pillanatig sem jöttek tűzbe ők maguk sem, majdnem hogy közömbösen mondták el a históriájukat.

Ha csak egy hét élményeiről lett volna szó, nyelvük bizonyára örök időkig képes lett volna elragadtatással érzékeltetni a dolgokat; de hat hét jutott nekik a háborúból, s ezzel mindennek az újdonság-varázsa is nyomban megkopott; hozzászoktak, hogy gránátok űzik ki őket otthonukból, szorítják őket föld alatti lyukakba; közhellyé lett az egész. Ezek után odalett még a lehetősége is, hogy valaha érdeklődéssel vagy lelkesülten szólhassanak élményeikről. A férfi lényegében a következőket mondotta el:

- Mintha egész idő alatt állandóan vasárnap lett volna. Hetente hét vasárnap - legalábbis a mi számunkra. Semmi dolgunk sem volt, így az idő még nehezebben telt. Hét vasárnap; s mindet megszakította ráadásul - nappal vagy éjszaka, mikor hogy - a szörnyűséges tűzeső, a mennydörgés, a repesz-zivatar. Eleinte sokkal gyorsabban iszkoltunk pincelyukainkba, mint később. Első ízben még a gyerekekről is megfeledkeztem, Mária cipelte őket magával. Amikor aztán épségben bent voltak mind a barlangban, az asszony elájult. Két vagy három hétre rá, ahogy a barlang felé futott egy reggel, a gránátzápor közepette, egy lövedék ott robbant fel közvetlen közelében, beverte sárral-mocsokkal, egy repeszdarab pedig letépte a vendéghajat a feje búbjáról. Nohát, mit csinált az asszony: megállt, hogy felszedje a vendéghajat, aztán iszkolt csak tovább. Láthatja hát, hogy meglehetősen hozzászokott az eseményekhez. S mindnyájan hozzászoktunk a bombákhoz, gránátokhoz, megismertük a természetüket. S egy idő múlva már nem húzódtunk okvetlenül a fedezékbe, ha láttuk, hogy csak egy kis futó dir-durról lesz szó. Csak álldogáltunk az utcán, mi férfiak, s egyikünk-másikunk felkiáltott: "Ott megy a'!" - s nyomban meg is nevezte a lövedék fajtáját - hang után, s beszélt tovább, a legnagyobb nyugalommal - mintha ártatlan mulatság volna csak az egész. Ha a közelünkben vágott be a lövedék, elhallgattunk, s csak álltunk, mint a cövek; ami eléggé kényelmetlen volt, az igaz, de sokat mozogni megint csak nem lett volna tanácsos. Ahogyan a repeszek szétröppentek, folytattuk a beszélgetést (már ha senki nem sebesült meg, úgy értem), s ilyesfélét mondtunk: "Nahát, ez srapnel volt!" Vagy más hasonló közhelyeket; vagy ha mondjuk, megpillantottunk egy lövedéket a magasban kóvályogni, mindenkiből ösztönösen is kibukott egy: "Visz'lát', uraaim!" - s már pucoltunk is. Gyakran láttam, hogy a nők is nagy csoportokban sétálgatnak az utcán, vidáman csevegve, s közben fel-felnézegetve a repdeső lövedékekre. S azt is láttam nemegyszer, ahogy hirtelen megtorpannak, s várnak, nem tudván, mi a szándéka a lövedéknek. Amikor aztán kiderült, vagy folytatták tovább őgyelgésüket, vagy gyorsan menedéket kerestek, már aszerint, hogyan ítélték meg a dolgot. Némely városokban papírhulladék borítja az utcát, vagy más elszórt szemét. Nálunk nem; mert Vicksburgban vasdarabok hevertek szanaszét. Koronként nekilátott valaki, hogy összetakarítsa a repeszeket meg a fel nem robbant lövedékeket a környékről, felhalmozván munkája eredményét háza előtt, a kertben: afféle emlékműként - néha egy tonnára való is összegyűlt. Nem maradt épen egyetlen ablak sem a városban; az üveg nem bír ekkora megrázkódtatásokat; kitört valamennyi. S a megüresedett ablakok olyanok voltak, mint vak szemüregek a koponyában. Igazán ritkaságszámba ment, ha valaki mégis talált egészben maradt ablakot.

- Vasárnaponként templomba jártunk. Eleinte nem sokan, később azonban jöttek egyre többen. Néha leállt egy percre az istentisztelet, mindenki csendben ült a helyén - egy pisszenés sem volt, akár valami temetésen -; odakint annál öblösebben dörögtek az ágyúk, rontottak-robbantak a lövedékek. S amikor aztán megint legalább akkora csend támadt, hogy hallani lehetett az emberi hangot, folytatódott az istentisztelet. Az orgona hangja, a mise zümmögése egybevegyült a robbanásokkal: mondhatom, kapitális együttes volt ez így. Egy reggel, ahogy kijöttünk a templomból, történt egy baleset is - az egyetlen vasárnapi galiba, amelyről én tudok. Éppen nagy örömmel szorongattam egy barátom kezét, akit rég láttam már, s azt mondtam neki: "Ugorj be ma este a barlangunkba bombázás után; van egy negyed liter príma wh..." - Whiskynk, akartam mondani éppen, de egy lövedék félbeszakította a mondatot. Egyik repeszdarabja leszakította a barátom karját, úgyhogy ottmaradt a kezem közt. S tudja, mi fog túlélni az emlékezetemben minden más nagy és apró dolgot? Azt hiszem az a hitvány gondolat, ami felötlött akkor bennem: "Megmarad a whisky!" Higgye meg, nem lehet olyan könnyen elítélni azért, hogy ezt gondoltam; mert a whisky akkoriban értékesebb volt, mint a gyémánt, s nekünk már csak az a kevéske maradt; s egész ostrom alatt egy cseppet nem kaptam ezen kívül.

- A barlangok néha rettenetesen zsúfoltak voltak; szűkek, a forróság szinte elviselhetetlen. Olykor húszan, huszonöten is bezsúfolódtunk egy üregbe; megfordulni se tudott az ember. Fülledt, áporodott volt a levegő, gyertyát sem lehetett gyújtani benne. Egy éjszaka az egyik asszony ott szült a barlangban; gondolja csak meg, akárha egy bőröndben hozta volna világra azt a gyereket!

- Barlangunkban két ízben is tizenhatan szorongtunk; számtalanszor voltunk legalább tucatnyian. Az volt ám csak a fullasztókamra! Mi magunk eleve nyolcan voltunk; ezzel indult hát mindenképpen a létszám. Éhség, nyomorúság, betegség, bánat s még nem is tudom, mi minden, körös-körül, annyira megviselt bennünket, hogy az ostrom után egyikünk sem volt ugyanaz, aki korábban. Hármunkon kívül barlangtársaink pár éven belül meg is haltak. Egy éjszaka egy lövedék ott robbant fel üregünk előtt, s betemette a kijáratot. Mondhatom, jó időbe telt, míg kiástuk magunkat. Volt, aki kis híján megfulladt. Akkor aztán vészkijáratot is vájtunk - igazán gondolhattunk volna rá előbb is.

- Öszvérhús? Nem, ilyesmire már csak az utolsó pár napon vetemedtünk. Persze, hogy ehető volt; minden ehető egy éhezőnek.

S hogy ez az ember vezetett-e naplót? Hat hétig? Nem, csak hat napig. Az első nap termése: nyolc sűrűn teleírt oldal; a másodiké öt; a harmadiké egy - az is ritkásan írva; a negyediké három-négy sor; egy sor jelzi az ötödik és a hatodik napot; a hetedik napon pedig abbamarad a napló; az élet a borzalmak sújtotta Vicksburgban közhelyszerűvé vált; említésre sem érdemes.

Vicksburg háborús krónikája egyébként valamennyi folyóparti városé közül talán a legérdekesebb az olvasó számára. Csupa változatosság, csupa esemény, csupa rendkívüli fordulat. Vicksburg sokkal tovább ellenállt, mint bármely más fontos Mississippi menti hely, valamint a hadviselés minden fajtájával megismerkedett, legyen az szárazföldi vagy vízi ostrom, aknázás, roham, ellentámadás, ágyúzás, betegség, rabság, éhínség.

És itt van az egész országban a legszebb nemzeti köztemető. Hatalmas kapuján a következő felírás fogad:

ITT NYUGSZIK BÉKÉBEN AZ A 16600, AKI MEGHALT A HAZÁÉRT
1861-TŐL 1865-IG

A temető egyébként gyönyörű fekvésű hely; magasról néz le s messze tekint vízen-folyón. Ízlésesen kiépített teraszai, kanyargó útjai-ösvényei mind hozzájárulnak a szép képhez; szubtrópusi bokrok, virágok ékeskednek mindenütt; s a temető egy része megmaradt ősvadonnak, s ez még elragadóbbá teszi a látványt. A temető minden részlete a kormány gondos kezemunkáját tanúsítja. Mert a kormány mindig ügyel arra, hogy tökéletes, megbízható, alapos és szép munkát végeztessen. A kormány már eleve jól csinálja, amit csinál, és később is gondja van a művére. Kanyargós utakon - melyeket gyakran olyan mélyen vágtak be a függőleges sziklafalak közé, hogy befödetlen alagútnak hinné az ember - egy vagy két mérföldet kocsiztunk, s megtekintettük az emlékművet, amely pontosan ott áll, ahol Pemberton tábornok átadta Vicksburgot Grant tábornoknak. Az emlékmű ércét semmi sem kezdi ki, amint az oly gyakran s könnyen történt márvány elődjeivel; annál romlandóbb azonban a téglaalapzat, mely egyre csorbul, s előbb-utóbb végképp leomlik. Festői szépségű tájra nyílik innen kilátás: erdős hegyek, vízmosások mindenütt, s maga az oszlop sem nélkülöz minden művészi hatást, lévén hogy dús, virágos rengeteg övezi. A hajdani viharvert márványemlékmű maradványait a Nemzeti Köztemetőbe szállították el.

Visszafelé haladva utunkon, vagy negyedmérföldnyire az emlékműtől, egy öreg színes bőrű büszkén mutatott meg nekünk egy fel nem robbant gránátot, mely kertjében hever az ostrom napjai óta.

- Itt á'tam és e-egen csak me'glepő vó't, ha' a kutya is csak e'-ecsodákozott. Szalad oda ám, hogy acsarkodjon arra a lövedékre, de én nem ám. Én mondom nekije: rögtön érezd ithun magad, vagy vidd szét az egész mindenséget; de mán én csak e'-emék inkább az erdőbe, ahun is dogom van, biz'a'!

Vicksburgban szép üzlet-utcák vannak, csinos épületek; a város a Yazoo meg a Sunflower-River vidékének kereskedelmi központja; vasútjai számos irányban futnak, gazdag mezőgazdasági területeket szelnek keresztül; egyáltalán: a hely jövője igen biztató, fejlődni, gazdagodni fog az elkövetkező időkben.

Úgy látszik, a folyóparti városok - kicsik, nagyok, egyre megy - mind akképp számítanak, hogy ha gazdagodni akarnak, kell a vasút. Ehhez is tartják magukat. A jelek szerint a következő húsz év alapos változásokat hoz majd a Mississippi-völgyben; növekszik majd a népesség és a jólét, s mindezzel együtt jár természetesen a szellemi fejlődés és a vélemények liberalizálódása is. S mégis, ha szabad egyáltalán a múltból ítélni, a folyó menti városok megtalálják majd annak az útját-módját, hogy önnön fejlődésüket megnyomorítsák vagy legalábbis késleltessék. A gőzhajózás virágkorában ugyanis olyan magas rakparthasználati illetéket róttak ki, hogy ez ostoba módon csak akadályozta az úgynevezett kicsinybeni áru- és személyforgalmat. Olyan magas rakpart- és kikötő-használati illetékkel sújtották a hajókat, hogy azok nem engedhették meg maguknak, hogy néhány utas vagy valami kisebb teher miatt kikössenek. Ahelyett tehát, hogy bátorítanák, mintegy magukhoz csalogatnák a kereskedelmet, ezek igen szorgosan és eredményesen igyekeztek elkedvetleníteni minden ilyen irányú törekvést. Elérhették volna, hogy sok hajó kössön ki, alacsony illetékkel; hatóságaik azonban ragaszkodtak a magas illetékhez, és - megmaradtak a kevés hajónál. S ezek az irányelvek New Orleanstől St. Paulig mérvadók voltak annak idején - és mérvadók most is.

Nagyon szerettünk volna kirándulást tenni fel a Yazoon meg a Sunfloweren - bármikor keresse is fel az ember, érdekes vidék, de különösen érdekes lett volna most, amikor a két folyó mentén még tanúi lehettünk volna a nagy áradásnak -; de csaknem bizonyos volt, hogy visszatérőben legalább egy-két napot kellene várakoznunk a New Orleans-i gőzösre; így hát kénytelenek voltunk lemondani szándékunkról.

Íme, egy történet, melyet a hajón hallottam aznap este egyik útitársunktól. Csak azért idézem a dolgot, mert igen csattanós história - nem mintha a legkevésbé is a témába vágna: mert nem vág. Útitársunk foglalkozására nézve professzor, a történet meg csak úgy véletlenül bukkant elő beszélgetésünk során; lovakkal kezdtük, áttértünk hamar a csillagászatra, majd az került szóba valamiképp, hogy Vicksburgban jó fél évszázaddal ezelőtt meglincselték a hamisjátékosokat; később az álmok és a babonák jelentéséről társalogtunk: végül pedig, úgy éjfél felé, azt vitattuk, mi előnyösebb: a szabad kereskedelem vagy a védővámok rendszere.

 

A professzor históriája


"Magam is hivatásos sipista vagyok, s egész
úton lestem már rátok, palimadaraim!"


"Az eset elég régen történt. Jómagam sem voltam még akkoriban professzor. Eléggé zöldfülű, ifjú földmérő voltam - előttem a világ; mármint ha akad valaki, aki azzal bíz meg, hogy felmérjem. Szerződésem volt e
gy kaliforniai bányatársasággal, hogy kimérjem az utat valami nagy bányaterülethez, s útban voltam éppen arrafelé, a tengeren - három- vagy négyhetes úton. Sokan utaztak a hajón, de nekem nem sok dolgom akadt velük; olvasgattam, álmodoztam, így telt legjobban az idő, s a beszélgetést, hacsak megtehettem, inkább kerültem, hogy annál inkább hódolhassak ismét említett kedvteléseimnek. Volt három hivatásos hamisjátékos is a hajón - durva, erőszakos fickók. Soha egy szót sem váltottam egyikükkel sem, mégis igen gyakran kellett látnom őket, mert ott játszottak az egyik felsőfedélközi teremben jóformán éjjel-nappal. Így hát sétáim során akarva-akaratlanul megpillantottam őket az ajtórésen át; az ajtó mindig nyitva állt egy kicsit, hogy a töménytelen füst meg mocskos beszéd valahogy meg ne gyűljön odabent. Utálatos, undorító látvány volt ez a három ember, de hát mit volt mit tennem, el kellett viselnem őket.

Volt még egy utas, akit igen gyakran láttam; s úgy vettem észre, szeretne barátkozni velem, én pedig nem térhettem ki előle anélkül, hogy érzelmeiben meg ne sérteném, amit viszont a világért sem akartam volna. Amellett volt egész lényében valami sugárzó, vidéki egyszerűség, jólelkűség is. Amikor először láttam ezt a bizonyos Mr. John Backust, úgy véltem, ruházatáról s egész kinézetéről legalábbis, hogy állattenyésztő vagy farmer valamelyik nyugati állam istenhátamögötti részéből - amely semmi kétség, csakis Ohio lehet -, s amikor aztán elmondta dióhéjban az élettörténetét, és megtudtam, hogy csakugyan felső ohiobeli marhatenyésztő, annyira megörültem jó megfigyelőkészségemnek, hogy nyomban kész voltam a barátkozásra - ha már ilyen szépen igazolta meglátásomat. Minden nap csatlakozott hozzám reggeli után; így aztán mivel nagyon szeretett beszélni, újdonsült ismerősöm hamarosan mindent elmondott foglalkozásáról, terveiről, családjáról, rokonairól, politikai meggyőződéséről; egyszóval mindarról, ami egy Backust - elevenen vagy holtan - egyáltalán érdekelhet. Közben pedig, úgy vettem észre, sikerült kiszednie belőlem mindent az én foglalkozásomat, ügyeimet, céljaimat, kilátásaimat s önmagamat illetően. Kedves, megnyerő ember volt, már csak ez az eset is bizonyítja; mert különben nem szívesen beszélek saját dolgaimról. Mondtam neki valamit a háromszögelésről; az érdekes csengésű szó megtetszett neki; megkérdezte, mit jelent; megmagyaráztam; ezek után a világ legtermészetesebb módján - de egyáltalán nem sértőn - teljesen eltekintett attól, hogy nevemen szólítson, helyette azt mondta csak: Kedves Háromszögem.

S hogy rajongott a szarvasmarhákért! Bika, tehén: ha csak meghallotta ezeket a szavakat, szemében fény gyúlt, amúgy is fürge nyelve még jobban megoldódott. S amíg hajlandó voltam sétálni és hallgatni, beszélt, beszélt volna egyre; ismerte valamennyi fajtájukat, szerette, még a szavával is szinte simogatta őket. Kétségbeesetten némultam el, valahányszor a marhatenyésztés előjött; s ha már nem bírtam tovább, megpróbáltam valami tudományos dologgal előhozakodni, olyankor aztán az én szememben gyúlt tűz, s az övében hunyt ki; az én nyelvem pergett, az övé lett béna; én örültem az életnek, s ő komorult el.

Egy nap aztán, némi habozás után s valamelyest bizalmatlanul, azt mondta:

- Idehallgasson, Háromszög, nem jönne le velem pár pillanatra a szobámba? Valami nagyon fontos dologról kellene beszélnünk.

Azonnal lementem vele.

Ahogy leértünk, kidugta a fejét, végignézett aggodalmasan a társalgón, majd becsukta s kulcsra zárta az ajtót. Leültünk a díványra, s ekképp kezdett beszélni:

- Egy kis ajánlatot szeretnék tenni önnek, mely, ha tetszését megnyeri, mindkettőnk előnyére válhat. Ön sem mulatságból megy Kaliforniába, én sem - üzleti ügyben utazunk, ugyebár. Nos hát, kölcsönösen segíthetünk egymásnak, ha meg tudunk egyezni. Ami engem illet, takarékosan éltem, fogamhoz vertem a garast, gyűjtöttem jó pár éven át, s íme, az eredmény. - Kinyitotta ütött-kopott, szőrrel-kifele bőrkofferjét, félrehajtogatta a szennyes holmik halmazát, s egy pillanatra megláttam egy duzzadó kis zsákocskát, melyet aztán ugyanilyen gyorsan el is rejtett megint, kofferjét visszazárva. Majd óvatosan, szinte suttogóra fogta a hangját: - Itt az egész pénzmag, kerek tízezer dollár, sárga bankókban; s most hallja az én kis ötletemet: amit csak a marhatenyésztésről tudni érdemes, én tudom. És Kaliforniában vagyonokat lehet megkeresni a dologgal. Nos hát, ugyanolyan jól tudja, mint én, hogy parcellázáskor mindig vannak afféle kis földdarabkák, melyeket «cvikli»-nek neveznek: ezeket ingyen oda szokták adni a parcellázó mérnöknek. Nohát, önnek nem lenne egyéb dolga, mint hogy ügyeljen rá: a «cviklik» válogatottan jó földek legyenek, ezeket aztán átjátssza az én kezemre, én meg jövök a jószággal, és máris gyönnek a bankók szépen befelé. Nekem aztán gondom lesz rá, hogy ön is megkapja a kellő járandóságát, és...

Sajnáltam, hogy le kell hűtenem ennyi lángoló lelkesedést, de hát mi egyebet tehettem volna. Közbevágtam hát, s nagyon komolyan azt mondtam:

- Nem, Mr. Backus. Én nem olyan földmérő vagyok. Inkább beszéljünk valami másról.

Egész megesett rajta a szívem, látván zavarát; s hogy olyan szégyenkezve, olyan ügyetlenül mentegetőzik. Én is zavarba estem hát, legalább annyira, mint ő - főleg mert látnom kellett, még csak fel sem világolt benne a gondolat, hogy ajánlatában bármi sértő is lehetett. Így aztán siettem megvigasztalni őt valamiképpen; s amúgy felejtésül beindítottam egy kis társalgás-orgiát a marhatenyésztésről meg a mészáros mesterségről. Acapulcóban horgonyoztunk; s ahogy felmentünk a fedélzetre, láttuk, hogy a legénység ökröket emel be a hajóba, a levegőben lóbálva a hevederrel átkötött állatokat. Backus bánatos kedélyállapota egyszeriben felengedett, s ezzel együtt elpárolgott az iménti kudarc emléke is.

- Nohát, ezt nézze meg! - kiáltotta. - Uram Isten, kedves Háromszögem, mit szólnának ehhez Ohióban? Hát lenne, aki ott elviselné ezt a látványt? Eltűrné, hogy így bánjanak velük?

A kíváncsi utasok mind a fedélzetre gyűltek - még a három hamisjátékos is -, Backus pedig, aki úgy látszik, ismerte mindegyiküket, az ő fejüket is tömni kezdte kedvenc témájával. Amikor elindultam, hogy odébbálljak, láttam, hogy az egyik sipista közelebb lép s csatlakozik Backushoz; majd a második, a harmadik szintúgy. Megálltam; vártam; figyeltem a négy beszélgető férfit; láttam, ahogy beszélgetésük egyre komolyabbra fordul; majd Backus kezd elhúzódni a hamisjátékosoktól; azok meg követik; fogják a könyökét. Kellemetlenül éreztem magam. Amikor azonban elhaladtak mellettem, hallottam, ahogy Backus, mint akinek terhére van már az egész, bosszúsan azt mondja:

- Semmi értelme ennek, uraim. Újra csak azt mondhatom, amit már vagy tízszer elmondtam: sosem éreztem kedvet ilyesmihez, így hát most sem kockáztatok.

Valamelyest megnyugodtam. «Eléggé józan gondolkodású ember ahhoz, semhogy beleugorjon valamibe» - gondoltam.

Acapulcóból San Franciscóig, vagyis a hátralevő két hét alatt, nemegyszer láttam, hogy a kártyások nagy komolyan tárgyalnak Backusszal, egy alkalommal célzást is tettem neki, hogy nem ártana vigyázni. Mire Backus kuncogott és azt mondta:

- Hát igen! Ott ólálkodnak körülöttem, méghozzá eléggé makacs módon - rá akarnak venni, hogy üljek le velük, csak úgy, szórakozásképpen - de biz'isten, ha ezerszer nem, egyszer sem intett a családom, hogy vigyázzak az ilyen népséggel, és kutya legyek, ha nem ügyelek rájuk.

Lassanként közeledtünk San Franciscóhoz. Kellemetlen, sötét éjszaka volt, erős szél fújt, a tenger azonban mégsem hullámzott túlságosan. Egyedül voltam a fedélzeten. Tíz óra tájban elindultam lefelé. A kártyaszobából kisurrant valaki, s eltűnt a sötétben. Rémület hasított belém, hiszen semmi kétség: Backus volt az. Lesiettem a kabinlépcsőn, hogy megkeressem, de nem találtam. Visszafordultam hát, és még éppen jókor érkeztem, hogy lássam: visszatér az átkozott bűnbarlangba. Hát mégis lépre ment? Attól tartottam: igen. És miért ment le? A pénzeszsákjáért? Lehetséges. Tele aggodalommal, közelebb húzódtam az ajtóhoz. Résre-nyitva állt, bepillantottam hát, és olyasmit láttam, hogy nyomban megbántam, miért is nem óvtam jobban szegény marhatenyésztő barátomat, ahelyett hogy elolvasgattam s - álmodoztam az időmet ostobán, haszontalanul. Mert Backus: játszott. Sőt, ami ennél is rosszabb: annyi pezsgőt vedelhetett már, hogy lassan az ital hatása is mutatkozni kezdett rajta. Dicsérte a «nedűt», (így nevezte), s azt mondta; most, hogy belekóstolt, úgy véli, akkor is tovább inná, ha tömény ital lenne, annyival különb az íze bármi másnál, amit az ember máskülönben «ledűt». Ezt hallván, a három gazember sunyin összemosolygott, ismét színültig töltötték a poharakat, s míg Backus becsülettel fenékig itta a magáét, ők csak úgy tettek, mintha kihajtanák, valójában azonban a hátuk mögé löttyentették.

Elviselhetetlennek találtam a jelenetet, el is mentem onnan, előre, a hajó orrába, és megpróbáltam lekötni a figyelmemet a hullámok játékával, a szél zúgásával. De hiába, nyugtalan voltam, s negyedóránként visszahajtott valami az iménti színhelyre; s mit láttam mindannyiszor: Backus újra ivott - becsülettel, jámborul, míg a többiek megint maguk mögé löttyentették a bort. Életem legkínzóbb éjszakája volt.

Egyetlen reményem az volt, hátha hamarosan kikötünk, ami a játéknak is véget vet. Szerettem volna még imádságommal is ösztökélni a hajót. Végre nagy dudálás-sípolás közepette áthaladtunk az Aranykapun; szívem repesett az örömtől. Visszasiettem a kártyabarlanghoz, és belestem az ajtón. Egek, nem sok okom volt bármi reményre - Backus szeme vérben forgott, alig bírta nyitva tartani, izzadt arca vörösen tüzelt, hangja rekedt, beszéde zavaros, teste részegen imbolygott ide-oda, a hajó imbolygását követve. Míg osztottak, újra fenékig ürített egy poharat. Felvette a lapjait, belenézett, eltompult, részeg szemében egy pillanatra felvillant a fény. A hamisjátékosok látták ezt, és alig észrevehető jelekkel fejezték ki elégedettségüket.

- Hány lapot óhajt?

- Egyet se! - felelte Backus.

Az egyik gazember - egy bizonyos Hang Wiley - kicserélte egy lapját, a többiek mind harmat-hármat. Kezdődött a licitálás. Eddig csak kis tétekbe játszottak - egy dollárba, kettőbe; de most Backus «sassal» jött elő, mire Wiley, egy percig habozva, «állta», meg is toldván a tízest nyomban még tíz dollárral. A másik kettő erre eldobta a kártyát.

Backus hússzal emelte a tétet. Wiley azt mondta erre:

- É-értem; hát akkor tartom és száz! - s már nyúlt is vigyorogva a pénz után.

- Vigye onnan a mancsát - szólt rá Backus, botladozó nyelvvel, részeg ember módjára.

- Micsoda? Csak nem azt akarja mondani, hogy még tesz rá?

- Hogy teszek-e? Hát persze - sőt, teszek rá még százat!

Benyúlt felöltőjébe, és előhalászta az imént megnevezett összeget.

- Ó, hát így játszadozunk? Nohát, akkor én is emelek, méghozzá ötszázzal! - mondta Wiley.

- Ötszáz - tartom! - így szólt erre az őrült marhatenyésztő, előszedve és a halom tetejébe rakva a pénzt. A három összeesküvő alig próbálta leplezni izgalmát.

Vége lett minden eddigi diplomáciának, egymást érték a csodálkozó felkiáltások, és az asztalon egyre magasabbra nőtt a sárga piramis. Végül már tízezer dollár hevert előttük. Wiley ekkor egy kis pénzestáskát dobott az asztalra, s így szólt gunyoros előzékenységgel:

- Ötezer dollár , legelőről szalajtott barátom - nos, mit szól ehhez maga, ha szabad kérdeznem?

- Tartom! - mondta Backus, odadobva az arannyal teli táskáját a pénzhalom tetejébe. - De most aztán ki vele, mije van?

- Négy király, maga tökkelütött - mondta Wiley diadalmasan odadobva lapjait, s már át is ölelte volna két karjával a tömérdek pénzt.

- Ez meg itt négy disznó, te disznó! - mennydörögte Backus, s már rá is szegezte revolverét ellenfelére. - Magam is hivatásos sipista vagyok, s egész úton lestem már rátok, palimadaraim!

Drumm-bru-du-rumb! - leengedték a horgonyt. S ezzel a hosszú utazás véget ért.

Igen, igen - ilyen csúf a világ. A három hamisjátékos egyike Backus cinkosa volt. Ő osztotta a végzetes lapokat. A két áldozattal való előzetes megállapodás értelmében négy dámát kellett volna osztani Backusnak, de hát - ilyen a sors - valamiképpen nem azt osztotta.

Egy héttel később összefutottam Backusszal - a legújabb divat szerint öltözve flangálta Montgomery Streeten. Búcsúzóul azt mondta vidáman:

- Mellesleg visszatérve azokra a «civilekre». Hát nekem aztán halvány gőzöm sincs ám a marhatenyésztésről, kivéve azt a pár dolgot, amit Jerseyben egy hét alatt magamra szedtem, mielőtt hajóra szálltam. De hát a marha-ügyben való jártasságom és a lelkesedésem megtette a magáét - többé nem lesz rá szükségem."

Másnap nehéz szívvel búcsút vettünk a "Gold Dust"-tól s tisztjeitől, abban a reményben persze, hogy egy nap viszontlátjuk még őket, hajóstól. Egy tragikus esemény azonban mindörökre keresztülhúzta ebbéli számításainkat.

 

A "Gold Dust" pusztulása


"... egyiküknek a sebesülése sem súlyos."


Mert három hónapra rá, augusztus 8-án, mikor épp az előző fejezetek egyikét írtam, a következő hírt olvastam a New York-i újságokban:

"SZÖRNYŰ SZERENCSÉTLENSÉG

Tizenhét személy vesztette életét a
«GOLD DUST» gőzös robbanásánál

NASHVILLE, aug. 7. Egy Hickmanból, Ky. érkezett távirat jelenti:

Ma délután három órakor kazánrobbanás történt a «Gold Dust» gőzösön, röviddel azután, hogy a hajó elhagyta Hickmant. Negyvenheten égési sebeket szenvedtek, tizenhét személy eltűnt. A gőzös nem sokkal a városon túl zátonyra futott, s a lakosság erőfeszítéseinek eredményeképpen az utasokat, tiszteket, és a legénység, valamint a fedélzeten tartózkodók egy részét is sikerült kimenteni. Valamennyiüket szállodákban és magánházaknál szállásolták el. A sebesültek közül huszonnégy személyt a Holcomb-textilboltban helyeztek el, ahol minden szükségeset megkapnak, míg alkalmasabb helyre való szállításukról nem gondoskodnak."

Következtek ezután a nevek; ahol is kiderült, hogy a tizenhét halott közt van a hajó csaposa is; a negyvenhét sebesült között pedig a kapitány, az első tiszt, a második tiszt, valamint a másod- és harmadírnok; továbbá Mr. Lem. S. Gray kormányos, és a legénység több tagja.

Azonnal táviratoztunk, s megtudtuk, hogy Mr. Gray kivételével egyiküknek a sebesülése sem súlyos. Levélben is megerősítették ezt a hírt, közölvén, hogy Mr. Gray túl van a veszélyen, és hamarosan felépül. A későbbi levelek azonban már nem nyilatkoztak ilyen reményteli módon a kormányos állapotáról; végül aztán halálhírét vettük. Jó ember volt, igaz barát és talpig férfi, jobb sorsot érdemelt volna.

 

Szépséges paloták


"Nagy aranykeretben a család, olajba rondítva."


Utunkat egy cincinnati hajóval folytattuk New Orleans felé; vagy mondjuk így: egy cincinnati hajón - így is jó, meg amúgy is; vidéke válogatja, melyiket használják.

Mr. Dickens[22] hallani sem akart arról, hogy a Mississippi-gőzösöket "fenségesnek" nevezzék, vagy hogy "úszó paloták" lennének - pedig széltében-hosszában ilyenformán emlegették őket; s e kifejezések még csak nem is túlozzák különösképpen azt a csodálatot, amellyel az emberek felnéztek ezekre a hajókra.

Meglehet persze, hogy Mr. Dickens álláspontja védhető; a közvéleményé viszont támadhatatlan. Ha Mr. Dickens ezeket a hajókat koronaékszerekkel hasonlította össze, vagy a Tadzs Mahallal, esetleg a Matterhornnal, vagy más efféle páratlan csodákkal, melyeket látnia szerencséje volt - nos, akkor igaza van, a Mississippi-gőzösök nem ilyen értelemben fenségesek. Az itteniek azonban csak ahhoz hasonlíthatták e hajókat, amit ők láttak; s ekképpen mérve, eszerint ítélve - fenségesek voltak, vagyis a meghatározás helyes, egyáltalán nem túlzó. Az egyszerű embereknek ugyanúgy igazuk volt tehát, mint Mr. Dickensnek. A gőzhajók szebbek voltak, mint bármi a parton. Még akár ha a Mississippi-völgyben található legelegánsabb magánházakkal vagy az első osztályú szállodákkal vetettük össze őket, akkor is fenségeseknek, akkor is "palotáknak" bizonyultak. Egynémely New Orleans-i vagy St. Louis-i talán nem találta őket sem "fenségesnek", sem "palotának", de a helybeli lakosság nagy többsége, valamint Baton Rouge és St. Louis között minden lakos azt vallotta: paloták bizony; teljesen beleillettek ugyanis ezeknek a derék polgároknak a nagyságról alkotott álomképébe, s ekképpen ki is elégítették őket.

A folyó mindkét partján, minden városnak, helységnek megvolt a maga "legszebb" háza, "pompás" épülete - melyben a leggazdagabb, legkiválóbb polgárok laktak. Nagyon könnyű leírni ezeket az épületeket: hatalmas füves udvar, fehérre festett deszkakerítés - jó karban tartva; a kaputól a házig téglajárda vezet; széles, szögletes, kétemeletes, favázas ház, fehérre festve az is, oszlopos homlokzattal - akár valami görög templom, annyi különbséggel mindössze, hogy az impozáns hornyolt oszlopok és korinthoszi oszlopfők - szánalmas csalás! - festett fenyőfából készültek; vas kopogtatók, réz ajtókilincsek - elszíntelenedve, fényesítetlen. Odabent: hall, szőnyeg nélküli, gyalult deszkás; abból nyílt a szalon: tizenötször tizenöt láb, néha öt-tíz lábbal hosszabb-szélesebb; mintás szőnyeg; középen mahagóni asztal; rajta zöld papírernyős lámpa - élénk színű fonállal átszőtt-díszített rácson állt, melyet a ház ifjú hölgyei készítettek, s lámpa-alátétnek neveztek. Volt ott még ezenkívül néhány könyv, szépen elrendezve, a legkatonásabb rendben, mely nemzedékről nemzedékre szállt, változatlanul; közöttük egy alaposan összefirkált tapper; valamint a Baráti áldozat, meg az Érzelmek virágfüzére, érzelgős ostobaságaikat fakult rézmetszetek ékesítették; és ott volt persze az Osszián, valamint az Alonzo és Melissa; esetleg az Ivanhoe; meg egy Album, mely "eredeti" költői alkotásokat tartalmazott, csupa "Sebzett-szív-érted-dobog-mégis" versikét; két-három "kegyes" mű - mint például a Salisbury síkság pásztora stb.; a szemérmesen illedelmes, ártatlan Godey Hölgymagazinja, benne viaszbaba-forma nők, mind egyformára rajzolt szájjal - ajkak, szemek úgyszintén -; divatképek voltak ezek s mindegyik öt láb magas nőnek kéthüvelyknyi fadarab látszik ki a ruhája alól, ami a lábfejüket volna hivatva ábrázolni. Kifényesített, légmentesen zárt kályhák (a legújabb s egyben a legveszettebb találmány!), melyek csöve a kiérdemesült öreg kandalló lezáró deszkáin vezet keresztül. A kandallópárkányon pedig, mindkét oldalon, nagy gyümölcsöskosár: benne barackok s egyebek, mind élethű, eredeti méretű, csak éppen - gipszből, viaszból "valószerű" színekkel kipingálva, hogy senki rá ne jöjjön; mégis messziről ordít, hogy utánzat. A kandalló felett, középen, metszet - "Washington átkel a Delaware folyón"; az ajtó melletti falon pedig ugyanennek a képnek a másolata: harsány színekkel a ház valamelyik ifjú hölgye hímezte - s e műalkotás láttán Washington, meglehet, elbizonytalanodott volna egy kicsit: átkeljen-e valóban azon a folyón, ha a dolognak ilyen következményei lehetnek. Zongora - vagy valami efféle tengeri herkentyű -; rajta a "zene a javából", kötve-fűzve, a tetején halomba rakva, vagy tartóban, mellette: a "Prágai Csata", a "Madárkeringő", az "Arkansasi Utas", "Rosin, az Íjász", a "Marseilles Himnusza", a "Magányos, Kopár Szigeten" (Szt. Ilonán!), az "Elszakadt az Utolsó Láncszem", a "Rózsa volt a Hajában", a "Mikor Utószor Láttam", a "Menj és Feledj El, Miért Árnyékolja Bánat Ezt az Orcát", a "Drága Órák, Drága Emlék", a "Régen, Réges Régen", a "Míg Távol Vagyunk", "Az Óceán Hullámain Ring Otthonunk a Mély Felett", a "Tengeri Madár"; más kották meg kiterítve a kottatartón, ahol a panaszos hangú énekes hagyta őket: "Jö-hőjj, ezüstös ho-hold, mutasd a vá-hándor u-hutjáhát" és a többi. A zongorához támasztva: gitár; olyan tűnődve áll ott, hogy az ember azt hinné, csak szépen meg kell kérni, s magától eljátszik egy spanyol fandangót. A falon szörnyűséges mázolmányok - kenetteljes aranymondás, házisütetű, az egyik színes fonálból hímezve, amott a másik: elfakult fűszálakból összefonva - mindez "teljes jogú" őse a ma forgalomban levő házi áldásoknak. S fekete keretben különféle műalkotások, szintén a hazai kezek remekei: a házbeli ifjú hölgyek követték el valamennyit; gyászos fekete-fehér krétarajzok; többnyire tájképek: egy tó, rajta magányos hajócska, kővé dermedt felhőalakzatok, özönvíz előtti fák a parton, antracit-meredélyek; s alul, mindegyiknek a sarkában a bűnöző kézjegye. Litográfiák: "Napóleon Átkel az Alpokon"; "A Sír Szent Ilona Szigetén". Acélmetszetek: "Trumbull Csatája Bunker Hillnél", "A Gibraltári Kirohanás". Rézmetszetek: "Mózes Vizet Fakaszt A Sziklából", "A Tékozló Fiú Visszatérése." Nagy aranykeretben a család, olajba rondítva: apuka, könyvvel a kezében (az Egyesült Államok Alkotmányát fogja); anyuska, lábához támasztott gitárral, nyakából kék szalag tekereg le; az ifjú hölgyek gyermekkorukban, lábukon papucs, hímzett pantalett, az egyik játéklovacskát ölelget, a másik kiscicával játszik: gombolyagot gurít neki, s közben mindketten édesen felmosolyognak anyuskára, aki ugyanolyan negédesen visszamosolyog. Az említett személyek arca mind nyersvörös - mintha meg lennének nyúzva. Velük szemben ugyancsak aranykeretben, nagyapó és nagyanyó, harminc, illetve huszonkét évesen, régimódi öltözetben, magas gallérral, buggyos ujjú ruhában, halottsápadtan világítanak elő a háttér egyiptomi sötétjéből. Egy francia óra üvegharangja alatt nagy művirágcsokor, halotti fehér viaszból. A sarokban: piramis alakú stelázsi, a polcokon javarészt hitvány csecsebecsék, az akkori idők divatja szerint, igencsak művészies igyekezettel elhelyezgetve; kagyló, belevésve a Miatyánk; másik kagyló - hosszúkás, ovális alakú, keskeny, egyenes, három hüvelyk hosszú nyílása egyik szélétől a másikig ér -: Washington képe van belemetszve; nem valami sikeresen, mert a kagylón eredetileg megvolt Washington szája, s a művésznek erre kellett volna alapoznia. Mindkét tárgy, melyet az imént említettem, a réges-régi New Orleans-i nászút emléke, a Francia Piacról hozták. Más apróságok: kaliforniai "leletek" - kvarckristály aranydudorral; régi guineai medaillon, benne réges-régi hajtincs; indián nyílhegyek kovakőből; gyönggyel hímzett mokasszin: a nagybácsikáé, aki átkelt a Nagy Síkságon; három, különféle színű "timsó"-kosár - a keretük drót, arra kristályosították a timsót, kandiscukor-mód; ezek a műalkotások is az ifjú hölgyek szépérzékét dicsérik; hasonmásaik mindenütt megtalálhatók, az ország minden valamirevaló vitrinjében, jól-rosszul preparált bogarak lepkék gyülekezete, felgombostűzve keménypapírra; tarkára festett, hasaló-fújtató játékkutya, kileffenti a nyelvét, nyüszít, ha megnyomják; cukorka nyuszi - lábai, pofája nem rajzolódik ki valami élesen, inkább eggyéolvadozik; érmék, ónötvözetből: mind valamelyik elnökválasztó korteshadjárat emléke; kis keménypapír forgók, melyeket kályhacső végére lehet szerelni, hogy a meleg levegő megpörgesse őket; kis viasz Napóleon; daguerrotípiák, alig kivehető alakokkal: gyermekek, szülők, kuzinok, nénikék, barátok, mind a legszínpadiasabb pózokban; persze a háttérből még hiányzik az ilyen-olyan oszlopcsarnok, akárcsak a messze húzódó "díszlet-táj" - ezek későbbi vívmányok, a fényképezéssel egyidejűleg honosodtak meg; az elmosódó alakokon tömérdek lánc és gyűrű - a fémet, minden kétséget elkerülendő, élénk aranybronz csíkok és pöttyök jelzik; s a képen levő személyek valamennyien túlságosan kinyalva-falva, pózba állítva; s olyan feszengősen kényelmetlen ünneplő ruhában, amiről a jámbor néző manapság el sem tudja képzelni, hogy ez valaha csakugyan divat lehetett; férj és feleség, többnyire közvetlenül egymás mellett - a férj ül, az asszony ott áll mellette, s a vállára teszi a kezét - s mindegyikükön még most, annyi év után is jól látszik, hogy a daguerrotipista azt mondhatta nekik: "Barátságos arcot kérek! Ú-úgy ni!" A vitrin fölött - különleges szent helyen - vízfestmény formájában elkövetett "bűntény": a kis kuzin alkotása, aki itt járt egyszer látogatóban; azóta meghalt szegényke. Ez nagy kár; mert később ezt a bűnét legalább megbánhatta volna. Lószőrrel tömött székek, lószőrdívány; ha leül rájuk az ember, kicsúsznak alóla. Olajos vászon ablakroletták, rajtuk tehenészlányok és düledező várkastélyok képei, élénk színekkel rányomtatva. Karnis-drapériák, vert és aranyozott bádogból készült ablakszekrényeken. A hálószobában rongyszőnyeg; "zsinóros" ágy, gurtnik lifegnek, meghúzásra várva, ziláltan; dohos dunna-ágy, ráférne egy kicsit több szellőzés; nádszékek, fonott ülésű hintaszék; a falon tükör, palatábla nagyságú furnírkeretben; örökbe maradt íróasztal; mosdótál és kancsó - talán, de nem biztosan; réz gyertyatartók, faggyúgyertyával, koppantóval. Más aztán nincs is a szobában. A házban pedig nem volt fürdőszoba; s még csak látogatóba se nagyon jött olyasvalaki, aki már látott ilyesmit.

Ilyen volt hát a legtehetősebb polgárok háza, New Orleans külvárosaitól kezdve föl egészen St. Louis-ig. Amikor az idevalósi ember felszállt egy szép nagy gőzhajóra, új csodavilág kapuját lépte át: a kéménykürtők vonala kiterjesztett legyezőhöz volt hasonlatos - s a színe bizonnyal élénkvörös; a kormányosház, a séta-fedélzet, az alsó fedélzet karfája-rácsa: mind-mind ötletes, finom fafaragásokkal díszítve; az árbocrudak csúcsán aranyozott makkok; a nagy jelzőharang fölött arany agancs; a lapátkerék dobköpenyén is, igen sokszor, tarka szimbolikus képek; nagy, tágas alsó-fedélzet, kékre festve előkelő formájú karosszékekkel; bent ugyancsak tágas-teres hófehér társalgó; minden ajtón porcelángomb, olajfestmény; a mennyezeten kacskaringós, indázó, aranyozott fafaragás, sugár alakban; s mindenütt, a legszűkebb folyosón is, hatalmas csillárok, akárha bőséges tavaszi eső zuhogna, annyi üvegdísz fityeg róluk fényesen; az üvegmennyezetek szépséges szivárványszínt szórnak mindenüvé; a hajó egész belseje egyetlen hosszú varázs-alagút, szívet-lelket gyönyörködtető, mámorosító látványosság! A társalgóban rózsaszín-fehér, süppedő bársonyszőnyeg, hatalmas virágok elragadó szépségű mintáival díszítve. Aztán jön a Menyegzői Szoba - még ma is él az a vadbarom, aki kitalálta, nem akasztották fel, pedig megérdemelte volna -, a Menyegzői Szoba, melynek hivalkodó díszítése kétségtelenül lenyűgözte az ámuló-bámuló polgárt; itt már szóhoz sem tudott jutni a jámbor. Minden kabinban két tiszta, kényelmes ágy volt, esetleg még tükör, meg egy szekrény; sőt néha mosdótál s mosdókancsó is, meg valami törülköződarabka, melyet a szakértő szem azonnal meg tudott különböztetni a moszkitóhálótól - az utóbbi berendezési tárgyak azonban többnyire hiányoztak -; az ingujjra vetkőzött utasok erre a célra rendszeresített mosdótálak hosszú sora előtt tisztálkodtak a hajóborbélynál, ahol aztán volt közös kéztörlő, közös fésű, közös szappan.

Ez az iménti kép a Mississippi-gőzösöket a maguk legideálisabb, legtökéletesebb, legkényelmesebb, legelragadóbb mivoltában mutatja be. Mármost kenjünk rá egy csekély évtizedes, tartós koszt, s mindjárt képet alkothatunk arról is, milyen volt a korábbiakban már említett cincinnati gőzös. Persze, nem az egész hajó - csak a belseje; mert a steward kivételével itt is mindenki igen derekasan megtette a dolgát.

Ha ezt a hajót is lemosnák, kifestenék szépen, méltó párja lehetne a hajdani idők legtöbbet magasztalt vízi járműveinek; mert itt Nyugaton a hajók építési módja semmit nem változott; s ugyanezt mondhatjuk el a gőzösök bútorzatáról és belső díszítőelemeiről is.

 

Iparról és iparkodó zsiványokról


"... a címkéket külföldről vásároljuk - bagóért"


Ahol a folyó, Vicksburg környékén, régente nagy kanyarokat írt le, ma viszonylag egyenesen fut - ami itt is mederátvágás eredménye; a hajdani hetvenmérföldes szakasz harmincötre rövidült. E változás következtében csücsül most Vicksburg szomszéd városa, Delta (Louisiana) is a szárazon; egyszer s mindenkorra megszűnt folyóparti városnak lenni. A folyó felőli részén hatalmas homokzátony húzódik már, a zátonyt cserjék borítják mind sűrűbben - hatalmas erdőséggé terebélyesedik majd e gyérecske liget, mígnem teljesen elfedi a száműzött várost.

Időközben elhaladtunk Grand Gulf és Rodney mellett (mindkettő a háborúból nevezetes), és elértük Natchezt, mely lezárja a domboldalba épült szép városok hosszú sorát - mert Baton Rouge, amely lejjebb következik, nem domboldalban, csak fennsíkon áll. A híres "dombtetői" Natchez szemmel láthatóan mit sem változott az elmúlt húsz évben; külsejét tekintve pedig - ahogy azt a hajdan "ide zarándokló" utazók leírásai is tanúsítják - hatvan év alatt sem; mert ma is kicsi, rendetlen és ütött-kopott. Eléggé veszett híre is volt - már ami az itteni erkölcsöket illeti - a régi vontatós és gőzhajós időkben; napirenden volt az ivászat, a tivornya, a verekedés, a gyilkosság: lévén hogy a folyó szemetje gyűlt össze itt. De a "dombtetői" Natchez annál elragadóbb hely; mindig is vonzotta a látogatókat. Még Mrs. Trollope (1827) sem tagadhatja varázsát:

"A folyót szegélyező egyhangú, sivár síkságot megszakítják az úgynevezett «szirtek»: így nevezik a hellyel-közzel sorjázó fennsíkokat. Natchez városa ezeknek a magaslatoknak egyikén fekszik, méghozzá igen mutatósan. Tündöklő zöld dombjai élesen kirajzolódnak a körben húzódó sűrű erdők mélyzöld vonulatából, a trópusi növényzet, pálmák és narancsok, az édes illatú virágok hihetetlen sokfélesége - mindez valóban sivatagban ékeskedő oázist mutat. Natchez a legészakibb hely, ahol a narancs a szabadban is beérik, illetve télen üvegház nélkül megél. E szép kis hely kivételével a többi városkát és falut roppant nyomorúságosnak találtam.

"Mint közel s távoli szomszédjaik a folyó mentén, Natcheznak is van már vasútja - fejleszti is állandóan, erre is, amarra is, elágaztatva a vonalakat, s összekötve a várossal a környező gazdag területeket, melyek természettől fogva is "alárendeltjei". S akárcsak Vicksburgban vagy New Orleansben, itt is van jéggyár; harminc tonna jeget termel naponta. Az én időmben - Vicksburgban csakúgy, mint Natchezban - még drágakőnek számított a jég; csak a leggazdagabbak tudták megfizetni. Manapság azonban bárki megveheti. Megnéztem egy ilyen jéggyárat New Orleansben, hadd lássam: milyen is a Sarkvidék, ha ide plántálják a trópusok peremére. S lám, szemre semmi különöset sem találtam. Tágas, nagy épület volt, a csarnok egyik végében ártatlan-forma gőzgépek, ezenkívül még hatalmas porceláncsövek futottak erre meg amarra. Persze nem porcelánból voltak - csak ránézésre mondaná ezt az ember; vascsövek azok, de az ammónia kiütött rajtuk, bevonta külsejüket tenyér vastagságú, tömör, tejfehér jégréteggel. Csoda, hogy nem olvadt; hiszen télikabát nélkül lehetett járkálni a csarnokban; azért nem olvadhatott, mert hideg uralkodik a csövek belsejében.

Tömérdek földbe süllyesztett kis bádogtartályt láttam mindenfelé, egy láb szélesek, két láb hosszúak, a tetejük nyitott. Tiszta víz volt bennük, színültig; s valamennyi tartály körül só, vagy más efféle kellék, csomagokban; valamint ammóniagázt is vezettek a tartályokba, de hogy miképp - örök rejtély marad számomra, lévén hogy magát az eljárást nem voltam képes megérteni. Ahogy a tartályokban lassanként fagyni kezdett a víz, a munkások egyszer-kétszer megkeverték hosszú rudakkal: talán azért, hogy a levegőbuborékokat kihajtsák, nem is tudom. Mások pedig szép sorjában kiemelgették azokat a tartályokat, amelyek tartalma már megdermedt. Egy pillanatra belemártották aztán a kiemelt tartályokat egy forró vizes edénybe, hogy kiolvasszák keretéből a jeget, a tömböket kibillentették egy platós kocsira, és máris piacra kész volt az áru. Hatalmas, kemény, tömör, kristálytiszta tömbök sorakoztak a kocsin. Némelyikükbe friss, csodaszép trópusi virágokat fagyasztottak, egész csokorra valót; másokba szépséges, selyembe öltöztetett francia babákat, vagy egyéb dísztárgyakat. Ezek a tömbök aztán méltán odakerülhetnek egy előkelő ebédlőasztal közepére, hogy hűtsék a forró trópusi levegőt; s igencsak emelik az ünnep fényét, lévén hogy a beléjük fagyasztott virágok s más díszek olyan szépen tündökölnek, mintha üvegen át nézné őket az ember. Elmondták nekem, hogy ez a gyár - kocsin - New Orleans legszegényebb negyedeibe is eljuttatja termékét, hat-hét dollárért egy tonnát, s igen komoly haszonra tesz szert a jégből. Ha csakugyan ekképpen áll a dolog, Északon is igen komoly fantázia lenne a jéggyártásban; mert ott nem jutunk ilyen áron jéghez, ha csak nem rendelünk háromszázötven fontnál többet egyszerre.

A Rosalie Pamutszövő Natchezban 6000 orsóval, 160 szövőszékkel és 50 emberrel dolgozik. A Natchezi Gyapjúfonó Társaság négy évvel ezelőtt kezdte meg működését egy 50 x 190 láb méretű, egyemeletes épületben, 4000 orsóval és 128 szövőszékkel; 105 000 dolláros tőkével, mely mind a városból gyűlt össze. Két évvel később ugyanezek a részvényesek 225 000 dollárra növelték tőkéjüket; kétemeletesre bővítették az épületet, hosszát 317 lábra növelték; s hogy a termelést fokozzák, most már 10 300 orsó és 304 szövőszék dolgozott az üzemben. A társaságnak most 250 munkása van, ezek java része natchezbeli. "A pamutszövő évente 5000 bála gyapjút dolgoz fel; a legjobb ingvászon, lepedővászon és zsákvászon készül itt, 5 000 000 yard az évi átlag.[23] Maga a társaság igen zárt taglétszámú; egy részvény 5000 dolláron áll, de a piacon egy sincs belőle.

Hatalmas változásokon ment keresztül a Mississippi, de hát erre valamiképpen számítottam is; arra azonban nem, hogy Natchezt és a többi folyóparti várost ipari és vasúti központként látom viszont.

Mármost, ha az iparról esett szó, eszembe jut egy beszélgetés, melyet ezzel a témával kapcsolatosan hallottam - helyesebben: kihallgattam - a cincinnati hajó fedélzetén. Zsibbadt álomból riadtam fel, fülemben hangok zűrzavarával. Füleltem - két férfi beszélgetett, ahogy kivettem, a nagy árvízről éppen. Kinéztem a nyitott fedélközi ablakon. Azok ketten afféle késői reggelinél ültek, egymással szemközt; közel s távol senki más. Pár szóval elintézték az árvizet - ez a téma nyilvánvalóan arra szolgált csupán, hogy megtörjék vele a csendet, s egyáltalán beszédbe elegyedjenek -, aztán nyomban rátértek az üzletre. Hamarosan kiderült, hogy mindketten utazó ügynökök; az egyik Cincinnatiból jön, a másik New Orleansből. Rámenős, élénk mozgású és eleven beszédű emberek voltak; a dollár az istenük, a vallásuk pedig: hogyan kell megszerezni a dollárt.

- Nézze csak ezt itt - szólt Cincinnati, belevágva a vajnak nevezett kennivalóba, késpengéjére véve és felmutatva egy darabkáját -, ez a mi cikkünk; nézze meg, szagolja meg, ízlelje meg. Bármilyen vizsgálatnak alávetheti. És csak szép nyugodtan, ne siesse el, nohát vizsgálja meg minél alaposabban. Vaj ez, vagy nem? Pedig - itt vágjon belém a mennykő, ha nem: művaj. Igen, igen, úgy, ahogy mondom - művaj. Meg nem mondaná róla, hogy nem vaj; leteszem rá a főesküt; és még egy szakértő se mondaná meg. Ez a mi cégünk terméke. A hajók nagy többségének mi szállítjuk, itt Nyugaton; és ha egy font vaj van rajtuk, hát sokat mondok. Szépen tempózunk előre - sőt, szépen törünk előre, ez a helyes kifejezés. Lassanként az egész kereskedelem a miénk lesz ebből a cikkből. Úgy ám, és a szálloda-üzletben is. Hamar eljön az a nap, meglátja, amikor a Mississippi meg az Ohio völgyében, a nagyvárosokon kívül egyetlen szállodát sem talál, ahol akár egyetlen grammnyi vajjal is boldogíthatná magát. Hiszen már most tonnaszám adjuk el a művajat. S olyan bagóért tudjuk adni, hogy mindenütt kénytelenek lesznek tőlünk venni - nem tehetnek mást, egész egyszerűen nem tehetnek. A vaj nem állhatja velük a versenyt - semmi esélye sincs ezentúl. A vajnak - mától fogva befellegzett. Több pénz van ebben az oleomargarin-üzletben, mint a... no de, el tudja képzelni maga is, mekkora bolt ez nekünk. Cincinnatitól Natchezig minden városban megálltam; és óriási rendeléseket küldtem haza mindenünnen.

És így tovább, és így tovább, még vagy tíz percen át, ugyanilyen lázas-lelkesen. Akkor New Orleans is belekezdett a maga kis nótájába, és a következőket mondta:

- Nohát, pompás utánzat, semmi kétség; de nem az egyetlen a maga nemében; úgy értem, ami az utánzat minőségét illeti. Mert ott van például az olívaolaj: azt is olyan remekül utánozzák manapság, hogy senki meg nem mondaná, melyik melyik.

- Igaz, igaz - felelte Cincinnati -, pompás üzletecske volt ez is. Átküldték a gyapotmagolajat a tengerentúlra, aztán úgy hozták vissza Franciaországból, Olaszországból, mintha igazi olívaolaj lenne: szentesítette mindezt ráadásul az Egyesült Államok vámhivatalának bélyegzője is, és dőlt a pénz; Franciaország és Olaszország azonban közbeszólt, és véget vetett a játéknak - nohát, ez elejétől fogva várható volt. Akkora vámot csaptak a gyapotmagból készült olívaolajra, hogy az nem állta tovább a versenyt; abba kellett hagyni az egészet.

- Ó, csakugyan, csakugyan abba kellett hagyni? Nagyon kérem, várjon egy pillanatot.

Kabinjába sietett, aztán visszajött két hosszúkás üveggel, s kihúzva a dugót így szólt:

- Itt van, ezt szagolja meg, ezt ízlelje meg, vizsgálja meg az üvegeket is, a címkét is, mindent. Az egyik üveg Európából jött, a másik viszont sohasem járt kívül az ország határain. Az egyik európai olívaolaj, a másik amerikai - gyapotból!- készült olívaolaj. Nohát, melyik melyik? Persze, hogy nem tudja megmondani. Senki se tudja. Ha némelyek vállalják is a rizikót meg a költségeket, hogy átszállítsák Európába az olajukat és vissza - ám tegyék, az ő dolguk; cégünk Európába az olajukat, ami messze felülmúl minden effélét. Mi ugyanis elejétől fogva mindent New Orleans-i gyárunkban készítünk: címkét, üveget, olajat, mindent. Vagyis hogy mégsem egészen: mert a címkéket külföldről vásároljuk - bagóért. Látja, elég egy icipici valami, esszencia vagy mifene, egy gallon gyapotmagolajba, ettől már megvan a szaga, a zamata vagy micsodája - ha ezt ki tudjuk venni, már nyert ügyünk van -, mert akkor már olyan olajfajtát készítünk a gyapotmagolajból, amilyent csak akarunk, senki meg nem különbözteti egyiket sem az igazitól. Mi aztán tudjuk, hogyan kell kiválasztani ezt a lényeges részecskét - s a miénk az egyetlen cég, amely valóban ismeri ezt a trükköt. S olyan olívaolajat állítunk elő, amely - tökéletes utánzat! Forgalmunk rohamosan növekszik, rendeléseink sokasodnak - ahogy ezt készséggel megmutathatom önnek üzleti útinaplómban. Így aztán több mint valószínű, hogy hamarosan maguk kenik ugyan a vajat mindenkinek a kenyerére, de az is biztos, hogy a Mexikói-öböltől fel egészen Kanadáig mindenkinek a salátája a mi gyapotolajunkban úszkál; erre szavamra mondom, hogy mérget vehet.

Cincinnati arca szinte sugárzott a csodálattól. A két csirkefogó névjegyet cserélt, s felállt az asztaltól. Távozóban hallottam még, ahogy Cincinnati megkérdezi:

- De hát a vámhatóság bélyegzője is szükséges volt, vagy nem? Azt hogy szerezték meg?

A választ már nem hallottam.

Elhaladtunk Port Hudson mellett, ahol a háború két legborzalmasabb eseménye zajlott le: az éjszakai ütközet Farragut hajóhada és a Konföderáció szárazföldi ütegei között, 1863. április 14-én; s két hónappal később az emlékezetes szárazföldi csata, amely nyolc óra hosszat tartott - nyolc órai elkeseredett, makacs küzdelem! -, s végül, nagy mészárlás után, az (Unió csapatainak) visszaszorításával végződött.

 

Kastélyok és a kultúra


"Hajadon Kollégium - semmi kétség,
jó csengésű szavak."


Baton Rouge virágdíszbe öltözött, mint egy mennyasszony - nem, inkább, mint egy melegház. Mert itt már Délen voltunk a javából; itt már nem volt középút, tartózkodás semmiben; tombolt az igazi Dél. A Capitolium környékén illatoztak a szépséges magnóliafélék: tömérdek, sűrű zöld levél, hatalmas hólabdavirágok. A magnóliavirág illata szerfölött édeskés, de jobb, ha egy kicsit távolabbról élvezi csak az ember, olyan erős is. Nem éppen hálószobába való virágok - nagyon könnyen megfulladhat tőlük az alvó. Mondom, most már semmi kétség sem volt afelől, hogy Délen járunk; itt kezdődnek a cukornádültetvények is - hatalmas zöld síkságok, cukormalmokkal, összezsúfolt néger falvakkal: ez a kép kísért végig valamivel távolabb, a part mentén. Fejünk fölött pedig trópusi nap tűzött, perzselt; és rekkenő trópusi hőség vibrált a levegőben.

És itt, ezen a vidéken kezdődik a hajókormányosok aranyélete is: a folyam ugyanis innentől le egészen New Orleansig mindenütt széles, és szinte egész szélességében hajózható; nincsenek zátonyok, vízből kiálló vagy alattomosan leskelődő fatörzsek, elsüllyedt roncsok.

Minden bizonnyal Sir Walter Scott lelkiismeretét terheli a Capitolium épülete; nem képzelhető ugyanis, hogy valaha is ilyen hamis kis ál-kastélyt építenek errefelé, ha ő meg nem szédíti az embereket, néhány nemzedékkel korábban, mindenféle középkori lovaghistóriákkal. Délen ugyanis még mindig nem ébredtek fel könyveinek mákonyos álmából. Még ma is csodálják romantikus "héroszait", azok groteszk lovagi tetteit, romantikus gyerekségeit: s mindezt olyan légkörben, olyan környezetben, amelyben már érződik különben a szövödék és a mozdonyok egészséges, XIX. századi "illata"; s e romantikával együtt a fellengzős szóhasználat s a többi zajos humbug is vígan virul. Hát nem elképesztő? Hogy egy ilyen fehérre meszelt, kinyalt-kifalt tornyos-csipkés kastélyocska épüljön - ráadásul kívül-belül hamis, mert másnak akar látszani, mint ami - ezen a máskülönben oly tisztességes vidéken. De még ennél is meghökkentőbb látni, ahogy ezt az építészeti hamisítványt most, napjainkban renoválni, toldozni-foldozni kezdik, amikor pedig olyan egyszerű lenne egy kis dinamittal "befejezni", amit a kegyes tűzvész elkezdett, s a helyreállításra áldozott rengeteg pénzt pedig valami eredeti építészeti alkotásra fordítani!

Baton Rouge-nak nincsen szabadalma kastélyok utánzására, s nem is monopolizálja ezt az "ipart". Íme egy kis szemléltető példa erre a tennesseebeli Columbia "Felsőbb Hölgynevelő Intézetének" hirdetéséből.

"Az Intézet épülete hosszú időn át híres volt megejtően szép építészeti megoldásairól. A látogatók elragadtatott hangon dicsérték a régi dalok és regék kastélyaihoz való hasonlatosságát, mert tornyai, lőréscsipkézte falai, repkény-borította oszlopcsarnokai mind, mind a regényes múltat idézték."

Nos hát, iskola a kastélyban: romantikus dolog; akárha szállodák lennének az efféle kastélyokban; semmi kétség.

Önmagában véve pedig a kastélyok utánzása eléggé ártatlan dolog: nincs is ebben semmi baj; az azonban, hogy a szentimentális középkori romantika jelképe, táplálója és fenntartója legyen egy-egy ilyen épületecske, s méghozzá itt, a legcélszerűbb, legerőszakosabb józanság világában, vagyis a leghatalmasabb és legértékesebb világban, amit csak történelmünk sok százada, egyáltalán produkált: nohát, ez vitathatatlanul durva melléfogás.

S itt egy másik kis részlet egy kentuckybeli "Hajadon Kollégium" prospektusából. "Hajadon Kollégium" - semmi kétség, jó csengésű szavak; de mert a különös szóhasználatot éppen a rövidségre való törekvés igazolja, úgy vélem, "Nőkollégium"; ez még alkalmasabb, mert - rövidebb lett volna, s ráadásul ugyanazt fejezné ki; úgy értem, ha bármelyik is jelent valamit:

"Az igazgató tősgyökeres déli származású, méghozzá nemcsak születésénél, de neveltetésénél, műveltségénél és érzelmeinél fogva is; a tanárok is mind egy szálig déli érzelműek, s - néhány európai származású kolléga kivételével - déli születésűek s neveltetésűek is. Meggyőződésünk, hogy a déli szellem a színe-virága mindannak, ami e földrészt jelessé teszi; s az ifjú hölgyeket is ebben a déli szellemben neveljük majd kifinomodott ízlésre, választékos nőiességre, vallásra, illemre; ezért hát jó szívvel ajánljuk első osztályú hölgykollégiumunkat minden déli családnak, s kérjük is egyben a déli családok legkegyesebb támogatását."

Álljunk csak meg egy percre! Aki ilyen öntelten fújja kisded trombitáját, nohát - az bizonyára egy kastély ablakából fújja!

S a "déli szellem" illusztrálására hadd álljanak itt az alábbiak (a hirdetők könnyelműen elfelejthették talán):

"KNOXVILLE, Tennessee, Október 19. - Ma reggel valamivel tíz óra után Joseph A. Mabry tábornok, Thomas O'Connor és ifj. Joseph A. Mabry egy lövöldözés során életüket vesztették. Az összetűzés tegnap délután kezdődött, amikor Mabry tábornok O'Connor őrnagyra támadt, azzal fenyegetőzvén, hogy megöli. Mivel a vitára a vásártéren került sor, O'Connor őrnagy azt mondta Mabrynak, hogy ez nem az a hely, ahol vitás ügyüket elrendezhetnék. Mabry erre azt mondta O'Connornak, hogy ezt úgysem ússza meg élve. A jelek arra engednek következtetni, hogy Mabrynál volt fegyver, O'Connornál viszont nem. Az összeszólalkozás oka valami régi viszály volt, mely egy Mabry részéről O'Connornak történt birtok eladásával kapcsolatban támadt. Még aznap délután, valamivel később, Mabry átüzent O'Connorhoz, hogy ha meglátja, lelövi, mint egy kutyát. Ma reggel O'Connor őrnagy ott állt a Mérnök-Takarék épületének bejáratában; az őrnagy egyébként a bank igazgatója volt. Ekkor, a bankkal szemközti oldalon, Mabry tábornok tűnt fel, aki egy másik úr társaságában a Gay Streeten sétált. O'Connor beugrott a banképületbe, puskát ragadott, nyugodtan célba vette Mabry tábornokot, és tüzelt. Mabry holtan rogyott össze; bal oldalán érte a lövés. Amikor lerogyott, O'Connor újra tüzelt, ez a lövés combon találta Mabryt. O'Connor ekkor berohant a bankba, újabb lőfegyverért. Ebben a pillanatban érkezett futva a helyszínre ifj. Joseph A. Mabry, Mabry tábornok fia. O'Connor nem vette őt észre, így aztán a fiatalember negyven lépésről rálőhetett revolveréből. A golyó O'Connor mellkasának jobb oldalába fúródott, s közvetlenül a szív tájékán hatolt át a testen. A lövés pillanatában O'Connor is megfordult és tüzelt, eltalálván az ifjabb Mabry jobb mellkasát és oldalát. Mabry húsz söréttől átlyuggatva rogyott össze, s szinte vele egyidejűleg O'Connor is a földre bukott, és különösebb haláltusa nélkül kiszenvedett. Mabry még megpróbált felemelkedni, de aztán ő is holtan hanyatlott vissza. A tragédia két perc alatt játszódott le; a három áldozat mindegyike egyetlen szó nélkül rogyott össze, s halt meg. Mabry tábornok testében harminc szem sörétet találtak. Egy járókelő fájdalmasan megsebesült a combját, egy másiknak a karját fúrta át a sörét. További négy ember ruháját szakította át sörét. Az eset városszerte nagy izgalmat keltett, csakhamar sokezres tömeg szorongott a Gay Streeten. Mabry tábornokot és fiát, Joe-t éppen csak néhány nappal ezelőtt mentették fel Moses és Don Lusby meggyilkolásának vádja alól; a két Lusbyt, apát és fiát néhány héttel ezelőtt gyilkolták meg Mabryék. Don Lusby ugyanis múlt karácsonykor megölte Will Mabryt. Thomas O'Connor őrnagy a helyi Mérnök-Takarék igazgatója volt, s egyben Tennessee állam leggazdagabb embere." (Associated Press Telegram.)

"A múlt hónapban egy nap Sharpé professzorral, a sommerville-i (Tennessee) hölgykollégium tanárával - aki egyébként «nyugodt és kifogástalan úriember» - közölték, miszerint sógora, Burton kapitány azzal fenyegeti, hogy megöli. Burton, úgy hírlik, korábban megölt már egy embert, egy másikat pedig megkéselt. A professzor felfegyverkezett egy kétcsövű puskával, elindult sógora keresésére, meg is lelte egy biliárdteremben, játék közben lepte meg, és különösebb habozás nélkül főbe lőtte. A memphisi Avalanche közlése szerint a professzor cselekedete általános rokonszenvet ébresztett a városban; mivel a törvény - ekképp a közvélemény - úgysem tudta volna megvédelmezni őt, kénytelen volt maga megvédelmezni önmagát."

"Körülbelül ezzel egyidejűleg két észak-karolinai fiatalember között támadt viszály egy lány miatt; «fenyegető üzenetváltásra» került sor. Barátaink megpróbálták kibékíteni őket, de minden fáradozásuk hiábavalónak bizonyult. 24-én aztán a két fiatalember találkozott egy országúton; egyiküknél furkósbot, a másiknál fejsze volt. A furkósbottal felfegyverzett küzdő fél kétségbeesetten próbálta védeni életét, harca azonban az első pillanattól fogva kilátástalannak bizonyult. Ellenfele egy jól irányzott csapással kiütötte kezéből a botot, a következő csapás pedig halálosnak bizonyult."

"Ugyancsak ezzel egyidejűleg két «jobb körökből való» virginiai fiatalember - mindketten egy charlottesville-i vasüzlet tisztviselői - «tréfálkozás» közben összeverekedtek. Peter Dick borsot hintett Charles Roads szemébe; Roads követelte Dicktől, kérjen bocsánatot; Dick erre nem volt hajlandó. A dologból elkerülhetetlenül párbaj lett, felmerült azonban egy nehézség: a feleknél nem volt pisztoly, s már túlságosan későre járt ahhoz, hogy hozzájuthassanak. Egyikük azt javasolta tehát, henteskések is megteszik majd; a másik beleegyezett; a végeredmény az lett, hogy Roads elterült a földön, hasán oly szörnyű vágással, melyből vagy felépül, vagy sem. Nincs értesülésünk, letartóztatták-e Dick-et, aki mélységes sajnálatát fejezte ki, s a philadelphiai Press stauntoni tudósítója szerint, mindent megtesznek, «hogy az ügyet lehetőleg eltusolják»." (Idézetek a Public Journals-ból)


Baton Rouge-tól New Orleansig a folyó mindkét partján egymást érik a nagy cukornádültetvények. Kiterjedésük a szárazföld mélységében is hatalmas; sötétlő cipruserdők határolják őket a messzeségben. A partok erre már nem néptelenek. Mindkét parton lépten-nyomon lakóházak, olyan szorosan egymás mellett, hogy hosszú darabon azt hinnénk, a folyó - széles, tágas utca. Igen otthonosnak, boldognak látszó vidék. Itt-ott oszlopos-tornácos kúriák is feltünedeznek, körülöttük dús lombú fák. Íme, az ötven év előtti nagy turista-zarándoklat néhány írásos tanúsága:

Mrs. Trollope:

"A Mississippi partjai sok-sok mérfölddel New Orleans fölött is változatlanul laposak, egyformák; de mindenütt feltünedeznek a kecses, előkelő törpepálmák, a sötét, nemes ívű magyalfák, és a ragyogó tüzű narancsok; és sok-sok napba telt, míg azt mondhattuk végül: ráuntunk e látványra."

Basil Hall kapitány:

"Az a vidék, mely Louisiana alsó részein, a Mississippi mellett terül el, mindenütt sűrűn lakott; lakói cukorültetvényesek. Mutatós házaik, a tágas terek, az ápolt kertek, a számtalan néger falu - ugyancsak tiszta és rendes valamennyi - mind, mind részesei annak az élénk-üde képnek, mely a folyó menti tájról kialakult."

És az utazók mindegyike egészen hasonlóképpen festett elragadó képet a vidékről. Az ötven évvel ezelőtti leírásokon jóformán nem is kell változtatnunk, ha a jelenről szólunk - legfeljebb a házak "mutatós" jelzője nincs a helyén. A négerek fehérre meszelt vityillói korántsem "vakítanak" már; és igen sok - ha nem a legtöbb - kúria faláról is lemállott a hajdani ragyogó fehérség, s az üde friss külsőt az elhanyagoltság félreismerhetetlen jelei váltották fel. Mindez a háború következménye. Huszonegy évvel ezelőtt a "parton" minden vadonatúj volt, ápolt és ragyogó, akárcsak 1827-ben, az úti beszámolók évében.

Szegény utazók! A helybeliek a legképtelenebb hazugságokkal tömték tele a fejüket, s aztán nevettek rajtuk, mikor nyomtatásban látták viszont e badarságokat. Mrs. Trollope-pal elhitették például, hogy az alligátorok - vagy a krokodilok, ahogyan nevezi őket - félelmetes jószágok; s ezt az állítást az odavalósiak nyomban a legvérfagyasztóbb történetekkel támasztották alá: hogyan mászott be például egy ilyen szörnyeteg egy ültetvényes házába, s falta fel annak feleségét és öt kisgyermekét. Mintha az asszony egymagában nem lett volna elég egy ilyen soha-nem-volt alligátornak is! De nem, a füllentgetők nem nyugodtak, míg a gyereksereget is el nem nyelették vele, szőröstől, bőröstől. Az ember nem hinné ezek után, hogy az efféle durva tréfák szerzői egyáltalán érzékenyek valamire - pedig azok. Manapság már igen nehéz megérteni - megmagyarázni pedig jóformán lehetetlen - azt a fogadtatást, amelyben az őszinte, egyenes, intelligens, nemesen, férfiasan gondolkodó, jó szándéktól és együttérzéstől vezérelt Basil Hall kapitány könyve részesült.

 

A Dél metropolisza


"... meglehetősen eredetinek is mondható;
de hogy dekoratív lenne? Hát ebben egy
gáztartály is lepipálja."


New Orleans környéke igencsak ismerős volt már számomra; a vidék nagy vonalakban olyan maradt, amilyen korá
bban volt. Ha az ember vonaton robog végig Londonon, a magas ívekre épült pályán, mérföldeken keresztül szemlélheti a nyitott ablakokon át az emeleti hálószobákat, az épületek alsó részére azonban nem nyílik kilátás, lévén hogy azok túlságosan mélyen, a "szint" alatt húzódnak. Ehhez hasonlít magas vízálláskor New Orleans vidéke; a víz eléri a környező töltések peremét, mögöttük ott fekszik mélyebben a sík vidék - akárha egy tál feneke lenne -, s ahogy elhaladunk mellette hajónkkal, a magas víz tetején, lenézhetünk a házakra, benézhetünk emeleti ablakaikon. A házakat s lakóikat csak ez a törékeny földgát óvja a végpusztulástól.

A vörös téglából épült régi sóházak a város felső végében mit sem változtak az idők során; ezek az épületek egyébként afféle Aladdin lámpája-szerű élményeken mehettek keresztül, amióta utoljára láttam őket; mert amikor a háború kitört, tulajdonosuk egy este még úgy feküdt le, hogy ezer meg ezer zsák közönséges só birtokosa, melynek zsákja legfeljebb pár dollár, s másnap arra ébredt, hogy sóhegyeiből mondhatni aranyhegyek lettek, olyan hirtelen és olyan hihetetlenül felvitték ennek a cikknek az árát a háborús hírek.

A cölöpökkel szegélyezett óriási rakodópartok képe sem változott, és most is ugyanolyan sok hajó állt bent, mint annak idején: a gőzösök hosszú sorának azonban nyoma sem volt; maradt belőlük persze, de mi ez a hajdanihoz képest.

Maga a város - szemre - szintén nem változott. Területe, népessége jócskán megnövekedett, külsőre azonban ugyanaz maradt. Az utcák most is porosak, ugyanolyan papír-szemetesek, mint egykor; a járdaszegély mentén a mély, vályúszerű csatornák félig tele porlepte, posványos vízzel; maguk a járdák pedig - a nagy cukor- és szalonnavidéken! - tele voltak a legkülönfélébb méretű hordókkal; a kereskedőházak puritánul egyszerű stílusban épült hatalmas tömbjei kívülről ugyanolyan porosak voltak, mint korábban.

A Canal Street sokat csinosodott; vonzóbb és elevenebb lett rajta az élet; hatalmas embertömeg hömpölygött, köztük sietős omnibuszok haladtak; és - estefelé - a tágas második emeleti erkélyekre a legújabb divat szerint öltözött hölgyek és urak ültek ki.

Nem mintha a Canal Streeten valamiféle "építészeti elgondolásról" beszélhetnénk; sőt, nem túlzás azt állítani, hogy egész New Orleansben nincs szó építészetről, kivéve - a temetőket. Furcsa dolog effélét bizonygatni egy ilyen gazdag, távolba tekintő és szorgalmas városról, melynek ráadásul legalább negyedmillió lakosa is van - mégis ez az igazság. Mert ott áll ugyan a hatalmas, gránitból épült USA-vámház, ami ugyancsak komoly összegbe kerülhetett építőinek, s meglehetősen eredetinek is mondható; de hogy dekoratív lenne? Hát ebben egy gáztartály is lepipálja. Úgy fest, mint valami állami börtön. Az is igaz, hogy még a háború előtt épült. És az amerikai építészet körülbelül a háború után született. New Orleansnek, azt hiszem, szerencséje volt - egy bizonyos értelemben: balszerencséje -, hogy az utóbbi években nem pusztított itt nagy tűzvész. Nem tudok legalábbis mást képzelni. Mert ellenkező esetben az ember mindjárt meg tudná különböztetni a "kiégett negyedet" arról, hogy építészetileg gyökeres javulást mutat a régi formákkal szemben. Ezt Bostonban és Chicagóban is megtehetjük. Boston "tűzvész sújtotta körzete" az elemi csapás előtt jellegtelen házak tömege volt csupán; most azonban olyan kereskedelmi központ, hogy a világ egyetlen városa sem múlja felül - még csak nem is versenyezhet vele - szépségben, eleganciában, ízlésben.

Persze, New Orleans is elkezdte már - legalábbis éppen most kezdi. Ha elkészül az új Gyapotbörze, méltóságteljes, gyönyörű épület lesz; célszerű, tele építészeti szépségekkel; itt nem találunk majd olcsó hamisítványokat, álságos díszítéseket, rútságokat. A város szempontjából nézve a dolgokat: sokszorosan megtérül a befektetett összeg, mert a példát mások is követik majd. Ez hiányzott eddig csakugyan, egy méltán követendő példa; olyasvalami, ami ízlésre, szépérzékre nevel; ami, hogy úgy mondjam, ösztönöz, szuggerál.

A városban egyébként igen sok haladó gondolkodású ember él - fantáziadús, eszes, széles látókörű koponyák. A város szelleme és épületei közötti különbség legalább akkora, mint az ébrenlét és az álom ellentéte. Szemmel láthatóan minden "pezsgésben" van, kivéve a városképet. A víz a szennycsatornákban gyakran meggyűlt hajdanán, posványosan bűzlött, járványok terjesztője volt; manapság már tisztogatják a lefolyókat, a kanálisokat, méghozzá gépi berendezéssel, naponta két-háromszor is; igen sok helyütt már nem gyűlik meg a szennylé, hanem gyorsan fut lefelé. Más egészségügyi intézkedéseket is hoztak; méghozzá olyan sikerrel, hogy New Orleans (a sárgaláz kitörése közötti hosszú periódusokban legalábbis) igényt tarthat "az Unió egyik legegészségesebb városa" címére. A város jéggyárában elegendő jég készül mindenki számára. Kereskedelmileg is nagy fellendülést észlelhetünk; ott a hatalmas folyam, az óceán, a vasutak. Látogatásunk idején New Orleans az ország legjobb közvilágításával rendelkező város volt (villanyvilágításra gondolok itt). Több itt a villanylámpa, mint New Yorkban, arról nem is beszélve, hogy minőségileg is az itteniek a jobbak. Most már nemcsak a Canal Street meg néhány környező utca úszik nappali fényárban éjszaka is, hanem a folyó partján egy jó ötmérföldes szakasz is. Kitűnő klubok vannak a városban - némelyiküket nemrégiben alapították -; a West Enden és Spanish Fort környékén pedig a legmodernebb szórakozóhelyek hívogatnak. Telefon van mindenütt. És a fellendülés egyik legékesebb példája a szépen gyarapodó újságírás. Az itteni újságok annak idején, emlékszem, nem voltak éppen a legjelesebbek. Most viszont - azok. Nem sajnálják tőlük a pénzt. Megszerzik a híreket, kerül, amibe kerül. A szerkesztői munka pedig nem "verkli" többé, hanem - irodalmi igényű. A New Orleans-i újságírás fejlődésének szemléletes példájaként hadd említsem meg a Times-Democrat 1882. augusztus 26-i számát, mely összefoglalót tartalmaz a Mississippi-völgy városainak egyévi üzleti forgalmáról, New Orleanstől fel egészen St Paulig - ami jó kétezer mérföldnyi távolság. Az újságnak ez az egy száma negyvenlapos volt; oldalanként hét hasábbal; összesen tehát kétszáznyolcvan hasáb; hasábonként ezerötszáz szó; amiből négyszázhúszezer szavas kolosszus áll össze. Ez pedig majdnem háromszor annyi, mint ahány szó itt, ebben a könyvben található. Az ember elszomorodik, ha összeveti ezt a szegényes New Orleans-i építészettel.

Persze, eddig csak a középületekről szóltam. A New Orleans-i magánépítkezést nem érheti semmi gáncs, annak ellenére, hogy stílusa a régi maradt. A lakóházak mind fából épültek - a város amerikai részében, úgy értem -, s nagyon kényelmesnek látszanak. A gazdagabb negyedben igen tágasak is; többnyire hófehérre festik őket, s általában veranda, olykor kettős veranda van előttük, melyet faragott oszlopok támasztanak. A kúriák hatalmas birtokok közepén állnak, futórózsákkal borítva, tömérdek sűrű, ragyogó zöld lomb, sokszínű, illatos virágok rengetegében. El sem tudom képzelni, hogy a házak bárhol a világon kellemesebb összhangban lennének környezetükkel, szemgyönyörködtetőbbek volnának, vagy éppenséggel kényelmesebbek, otthonosabbak.

Még a víztároló rendszerrel is ki lehet békülni; hatalmas, zöldre festett, olykor több emelet magas tartály áll a ház sarkánál, cölöpökön. A hatalmas hordó a ház mellett először valami serfőzdét sejtet - s a látvány eléggé meglepő, semmi kétség. Kútfúrásra azonban nincsen mód, így hát esővízre fanyalodnak a helybeliek. Továbbá: se pincéket, se sírokat nem áshatnak;[24] a város ugyanis "mesterséges" talajra épült; így hát megvannak valahogy e nélkül is, és mondhatom, az élők közül kevesen panaszkodnak; a többiek - soha.

 

Közegészség és közérzület


"... de hát ez igazán nem nagy dolog:
minden jobb érzésű hüllő ugyanezt tenné."


A halottakat a föld felszínén épült kriptába temetik különben.

E kripták hol házakra, hol templomokra emlékeztetnek; általában márványból épültek. Stílusukat tekintve igen díszesek, formásak; a temető fő- és mellékútjaira néznek. S ahogy az ember végigmegy vagy ezer ilyen sírbolt közt, jobbról-balról látván a rengeteg hófehér tetőt, oromzatot, egyszerre úgy érzi, mégiscsak jelent valamit ez a kifejezés: "a holtak városa". A temetők legtöbbje nagyon szép, és mindig rendben is tartják. Ahogy az ember a töltés vagy a főút felől közelít egy temetőhöz, minden bizonnyal megállapítja magában; ha ezek az emberek még életükben ilyen tisztán-rendesen meglettek volna, mint most, utána, hát bizonyára jobban járnak; s amellett ez a negyed lenne az üzleti világ színe-csodája. Friss virágok vízzel teli vázákban: nem ritka látvány ez a sírboltok előtt; áhítatos kezek helyezik oda, frissítik fel őket nap mint nap: elárvult szülők, gyermekek, férjek, feleségek. A gyász olcsóbb és tartósabb őrző-formái a kétségkívül igénytelen, furcsa, de elpusztíthatatlan immortelle-koszorúk, keresztek vagy más alakzatok, melyek fekete gyászszalagból készülnek, olykor sárga szalag is látható a kereszt közepén - afféle gyászmelltű. Az immortelle nem igényel gondozást; csak odaakasztja az ember, s azzal kész; ott hagyhatod, s megőrzi gyászod, jobban, mint te magad; ellenáll az időjárás viszontagságainak, s elnyűhetetlen, mint a kazánok vasfala.

Verőfényes napokon apró kaméleonocskák futkosnak a sírboltok márványküszöbén - a lábas csúszómászók legkecsesebb példányai! - legyeket kapdosván. Bár elég rendesen változtatják színüket, korántsem annyira, mint ahogy hírlik róluk. Színt változtatnak például, ha valaki jön, és felakaszt egy immortelle-t. De hát ez igazán nem nagy dolog: minden jobb érzésű hüllő ugyanezt tenné.

Látom már: egyre jobban belekeveredem a temetőügyekbe. Megpróbáltam a mélyére ásni a dolgoknak, hogy végre igazi érzelmek nyomára bukkanjak, de sehogyan sem sikerült. Azt hiszem, nincs is ennek a dolognak igazi érzelmi része. Groteszk, kísérteties, hátborzongató: semmi egyéb. Megengedem, rég letűnt korokban még lehetett némi jogosultsága a temetőknek, amikor nem tudták: minden egyes, földbe helyezett test valamelyest fertőzi a talajt, a növények gyökérzetét, a levegőt, kóros csírákat olt beléjük, öt, ötven vagy akár száz ember idő előtti halálát okozva ezáltal; manapság azonban aligha védhetők, amikor még a gyerek is tudja, hogy egy megboldogult szent éppen akkor kezdi meg évszázadokon át tartó gyilkos-pályafutását, amikor teteme fölé föld borul. Ami eléggé komor gondolat. Szent Anna földi maradványai, odafenn Kanadában, most, tizenkilenc évszázaddal halála után, állítólag betegek tucatjait gyógyítják meg. De ennél igazán sokkal kézzelfoghatóbb igazság és tény, hogy ugyanezek a földi maradványok a Szent Anna halálát és temetését követő emberöltő során emberek ezreit betegítették különféle nyavalyákkal. Ezért aztán ezeket a csoda-dolgokat egész egyszerűen csak kompenzációnak kell tekintenünk, semmi másnak. Szent Anna egy kicsit lassan törleszti az adósságát, legalábbis egy szenthez mérten; de jobb tizenkilenc évszázaddal később, a határidőket megszegve fizetni, mint soha; s a legtöbb glóriás egyáltalán nem is szokott fizetni. S ha akad egy, aki fizet - mint ez a Szent Anna -, hát legalább százötven jut rá, aki kihasználja az elévülést. S egyikük sem fizeti vissza legfeljebb csak magát azt az összeget, amivel tartozik - kamatot (egyszerűt, pláne kamatost) egyik sem ad. S még tartozása magvát sem képes visszafizetni egy ilyen szent; hiszen a holttestek gyilkolják az élőket, míg az ereklyék legfeljebb gyógyítják a betegeket - a halottakat életre már nem keltik. A számlának ez a része tehát mindörökre kiegyenlítetlen marad.

Dr. F. Julius Le Moyne írja, ötvenévi orvosi gyakorlat után: "A fertőző betegségekben elhunytak földbe temetésének végzetes következménye, hogy állandóan fertőzik a levegőt s a vizet, méghozzá nemcsak egyszerűen a rothadásból származó csírákkal, hanem azokkal is, amelyek a ragályt s ezáltal az ő halálukat is okozták."

Az eltemetett holttestekből gázok szállnak fel, még nyolc-tíz láb mélységből is, akárcsak a kőszéngáz; s gyakorlatilag semmi sem gátolja terjedésüket.

Az 1853-as New Orleans-i járvány idején dr. E. H. Barton jelentése szerint a negyedik kerületben a halandóság aránya ezer emberre négyszázötvenkettő volt - több mint a kétszerese más kerületekének. Ebben a kerületben volt ugyanis az a három nagy temető, ahol az elmúlt évben több mint háromezer embert temettek el. A temetők közelsége más kerületekben is fokozta a járvány súlyosságát.

Bianchi professzor 1828-ban bebizonyította, miszerint a félelmetes járvány kiújulását Modenában az okozta, hogy olyan területen végeztek ásatásokat, ahova a háromszáz évvel ezelőtti pestisjárvány áldozatait temették. Mr. Cooper, némely járvány okát magyarázván, megjegyzi, hogy az Eyam melletti járványtemető területén végzett ásatások a ragály azonnali kitörését eredményezték. (North American Rewiew, 135. köt. 3. sz.)

A chicagói Orvosi Társaságnál a halottégetés ügyében tartott előadásában dr. Charles W. Purdy néhány igen megdöbbentő adatot közöl arra vonatkozóan, milyen terhet is vesz magára a társadalom a halottak eltemetésével:

"Az Egyesült Államokban évente egy és egynegyedszer annyit fordítanak temetésekre, mint amennyit a kormány a közoktatás céljaira ad. Az 1880-ban temetésekre költött összeg elegendő lett volna arra, hogy valamennyi, ugyanezen évben bekövetkezett üzleti veszteséget kiegyenlítse, s minden tönkrejutottnak 8630 dollár tőke jusson vállalkozása talpra állításához. A temetések évente több pénzébe kerülnek az Egyesült Államoknak, mint amennyi az ország 1880-as arany- és ezüsttermelésének értéke volt! Ezek a számok nem tartalmazzák azokat a hatalmas összegeket, amelyeket a sírhelyekre, sírboltok és emlékművek építésére fordítanak, sem azt az értékcsökkenést, melyet a temető közelében levő ingatlanoknak el kell szenvedniük."

Mert a gazdagok számára a halottégetés éppúgy megtenné, mint a temetés; hiszen az ezzel járó szertartások, ceremóniák éppoly költségesek és fényűzőek lehetnének, akár egy hindu suttee; míg a szegények jobban járnának így, lévén az égetés olcsóbb[25] - legalábbis addig, amíg a szegény is nem kezdené utánozni a gazdagokat, amire előbb-utóbb óhatatlanul sor kerülne. A halottégetés meghonosodása egyszer s mindenkorra megszabadítana minket az agyoncsépelt temető-históriáktól is; másrészt viszont újra felelevenítene kétezer éve elfeledett temető-adomákat.

Van egy színes bőrű ismerősöm, aki igen nehéz kétkezi és alkalmi munkával keresi kenyerét. Négyszáz dollárnál sohasem keres többet évente, mivel pedig nős, és több apró gyerek apja, igencsak össze kell húznia magát, ha adósságok nélkül akar megúszni egy-egy évet. Az ilyen ember számára irtózatos anyagi csapás egy temetés. Míg a megelőző fejezetek egyikét írtam, ennek a szegény négernek meghalt az egyik gyermeke. Barátjával együtt az egész várost bejárták valami koporsó után, amit ő is meg tudna fizetni. Megvette végül a legeslegolcsóbbat: egy egyszerű pácolt fakoporsót. Huszonhat dollárjába került. Bizonyára négy dollárt sem kérnek efféle tákolmányért, ha más célra adják el. A szegény ember, családostól, jó pár hónapig nyögi majd ezt a rettentő kiadást.

 

A temetés művészete


"Adva van egy hulla, melyet ajándékba se
lehetne elsózni senkinek."


Körülbelül ez idő tájt találkoztam az utcán egy ismerősömmel, akit már vagy hat-hét é
ve nem láttam; elbeszélgettünk hát egy kicsit. Azt mondtam:

- Maga mindig olyan öregesnek látszott; és most mindennek nyoma sincs. Hol szerezte ezt a mostani, kicsattanó fiatalos jókedvét? Adja meg a címet, hadd menjek oda én is.

Ismerősöm elégedetten kuncogott, levette fényes selyemcilinderét, s rámutatott a kalap kürtőjébe ragasztott rózsaszín cédulácskára, melyre valami írva volt, s továbbra is csak kuncogott, ahogy olvasni kezdtem: "J. B. - Temetkezési vállalkozó." Akkor aztán fejébe csapta a kalapját megint, legényesen félrevágta, s így kiáltott fel:

- Hát ennyi az egész! Ismeretségünk idején bizony nehéz idők jártak rám - tudja, a biztosítási üzlet; ami bizony nem életbiztosítás annak, aki csinálja. Jön, mondjuk, valami nagy tűzvész - na jó, tíz napig mondjuk még megy valahogy az üzlet, amíg az ijedelem tart; aztán - csipp-csupp rutinmunka és dögunalom, amíg csak a következő tűzvész be nem üt. Az efféle városok pedig, mint ez is, eléggé ritkán produkálnak komolyabb tűzesetet - s ahogy így telnek a hetek, haszontalanul, az ember még a reményét is elveszíti, hogy valami jobb jöhet. De ez aztán üzlet, mondhatom! Az embereket nem kell noszogatni se, hogy meghaljanak. Nem, kérem, meghalnak azok szép rendben - és a temetkezési vállalkozónál nincsen üresjárat, holtszezon! Én például három-négy ütött-kopott koporsóval meg egy bérelt halottaskocsival kezdtem az üzletet, s most nézzen meg! Olyan üzletet építettem ki, hogy akárki megirigyelheti, mondom, akárki. Öt évvel ezelőtt egy ócska padlásszobát béreltem; ma pompás házban lakom, nekem magamnak van manzárdom, a modern berendezkedés fényűzöttje vagyok.

- Hát ilyen jövedelmező a koporsó? Ennyi haszonnal lehet koporsót árulni?

- Menjen már! Hogy beszélhet így! - Aztán, bizalmas kacsintás közben, hangját halkabbra fogva, kezét sokat mondón karomra téve, így folytatta: - Nézze csak; egyetlen dolog van a világon, ami sohasem olcsó. Ez pedig a koporsó. Egyetlen dolog van a világon, amire a vevő nem próbál alkudni. És ez a koporsó. Egyetlen dolog van a világon, amire senki sem mondja magának: "No, előbb körülnézek egy kicsit, aztán ha nem találok jobbat, visszajövök érte." És ez - a koporsó. Egyetlen dolog van a világon, amit, ha csak tehetik, nem fenyőfából csináltatnak az emberek, hanem diófából; s a diófa se felel meg nekik, ha mahagónira is futja; s a mahagóni sem érdekes már, ha ércet vehet ezüstfedéllel, bronzfogantyúkkal: a koporsó. S egyetlen dolog van a világon, aminél nem kell félni, fizet-e a vevő. És ez - a koporsó. Temetkezési vállalkozónak lenni - mondhatom, a legbiztosabb vállalkozás a keresztény világban, ráadásul a legelegánsabb is.

- Mert nézze csak. A gazdag embernek csak a legeslegjobb teszi meg; s az ilyenre rásózhat, amit csak akar - és kérhet érte, amit akar - az ilyen még csak nem is alkuszik. De vegyünk egy szegény embert: ha jól a lelkére beszélek, az ingét is otthagyja nekem. Különösen az asszonyok. Bejön például Mrs. O'Flaherty - özvegyasszony -, a szemét dörzsölgeti, nyög keservesen. Leveszi a zsebkendőt a fél szeméről, fájdalmasan körbepillant a koporsókon; és megkérdi:

- Há' eztet itten mennyibe számítja meg?

- Harminckilenc dollár, asszonyom - felelem én.

- Jól megkéri az árát, annyit mondhatok, de hát a szegíny Patot mégis gentlemánosan akarnám eltemetni, amilyen életibe is vót ü maga; még ha a két kezem tövig ledógozom is, megveszem aztat a koporsót, miszter.

- Igenis, asszonyom - mondom én megint -, biztosítom, kitűnő koporsót kap; nem túlságosan díszes, de hát a közmondás is azt mondja: addig nyújtózkodjunk, amíg a takarónk ér. - S ahogy az asszony megindul a koporsó felé, csak úgy mellékesen odavetem: - Ez itt, az a fehér szaténnal bélelt, nem mondom, gyönyörű, de hát attól félek... hatvanöt dollár mégiscsak... nohát, hatvanöt dollár is elég szép - elég szép, de mit csináljunk, megmondtam én Mrs. O'Shaughnessynek is, hogy...

- Hogy mi-i? Csak nem-e aztat mondja, hogy Bridget O'Shaughnessy ennek a gyönyörűséges ékszerdoboznak a párjában küldi a részeges disznó férjét a purgatóriumba?

- Pedig így van, asszonyom.

- Nohá' takkor az én Patom is ugyanilyenbe indul útnak, csakhogy a mennyországba ám! Még ha rákötöm az O'Flahertyek utolsó garasát is; s kérem mán, tessék rádíszíteni valami kis különlegességet, inkább megszámítok még rá egy-két dollárt.

- S hogy a halottas menetre tereltem a szót - folytatja barátom -, nem felejtettem el megemlíteni persze, hogy Mrs. O'Shaughnessy ötvennégy dollárt adott kocsira-lovakra, s azon volt, hogy ura, Dennis, olyan temetésben részesüljön, mintha herceg lenne vagy legalábbis - rablógyilkos. Az özvegy persze hogy lépre megy, s nyomban négy kocsival többet rendel Mrs. O'Shaughnessynél. Mindez így volt, manapság azonban kissé megcsappant a forgalom; itt, ebben a városban legalábbis. Mert az írek annyit kiadtak egy-egy temetés alkalmából gyászkocsikra, mindenféle pompára, hogy utána sokszor két évig is nyögték-koplalták a költségeket; úgyhogy a pap közbeavatkozott, és ezzel a nagy üzletnek befellegzett. Ma már legfeljebb csak két kocsit engedélyez nekik, de az is előfordul, hogy mindössze egyet.

- Na jó - mondtam erre én -, de ha magának ilyen repeső jókedve van nyugalmas időkben, hogy fér a bőrébe járvány idején?

Az csak rázta a fejét:

- Ebben viszont téved. Nem szeretjük a járványokat. A járvány nem jövedelmez. No, persze, nem szó szerint értem ám; csak úgy, hogy a haszon nincs arányban a máskorival. S tudja-e, vajon miért nincs?

- Nem én.

- Rajta, gondolkozzon csak.

- El sem tudom képzelni. Hát miért?

- Két oka is van.

- S mi legyen az a kettő?

- Az egyik a bebalzsamozás.

- S a másik?

- A jég.

- Nem értem.

- Nahát, pedig ez így van. Máskor, nyugalmas időkben, ha valaki meghal, szépen jégre tesszük; egy nap, két nap, esetleg három nap is eltelik, míg megérkeznek a rokonok, a barátok. S ehhez sok jég kell - mert nagyon olvad. Ezt a jeget pedig úgy megfizettetjük, mintha drágakő lenne, az őrzést meg már-már afféle "háborús árfolyamon" számítjuk. Hát érti most már, ugye? Ha járvány van, alig leheli ki valaki a lelkét, ripsz-ropsz, már viszik is a temetőbe. Járvány idején nem cikk a jég. Ugyanez a helyzet a balzsamozással. Ha egy család, teszem azt, megengedheti magának a balzsamozást, a temetkezési vállalkozónak nyert ügye van. Az ember felsorol nekik vagy tizenhatféle módot - holott valójában legfeljebb csak egy vagy kettő van, ha a dolog lényegét nézzük -, a gyászoló család persze hogy mindig a legdrágábbikat választja. Már csak ilyen az emberi természet - ilyen a gyász természete. Nem sokat okoskodik. Ha ilyesmiről van szó, nem bánja, kerül, amibe kerül. Egyetlen óhajuk van az itt maradottaknak: hogy a megboldogult fizikai megsemmisülését megakadályozzák, s ezért képesek minden pénzt megadni. Nekem csak arra kell ügyelnem, hogy méltóságteljes nyugalommal beszéljek velük, és közben jól felsrófoljam a "tétet" - állni fogják, ne féljen. S mi a helyzet? Adva van egy hulla, melyet ajándékba se lehetne elsózni senkinek; akkor jövök én a balzsamozószereimmel, s nekilátok; és néhány órán belül a holttest testvérek között is megér vagy hatszáz dollárt - igen, ennyire szökik fel az értéke. Ennél csak az a jobb üzlet, ha valaki gyémántért árul patkányokat éhínség idején. Most már érti, ugye? Ha járvány van, az emberek nem törődnek a balzsamozással. Kisebb gondjuk is nagyobb annál; s ez úgy tönkreteszi az üzletet, mint a dögészség - érti? tönkreteszi, mint a dögészség - nohát, mi az egészséget becézzük így. Afféle kis szakmabeli szóvicc. De most már csakugyan mennem kell. Hívjon fel, ha netalán szüksége lesz egy jó kis - úgy értem, hívjon fel, ha bármikor erre jár.

Ha az imént elmondottakban bármi túlzás lenne, hát az ismerősöm túlozta a dolgot, széles jókedvében. Én nem tódítottam hozzá semmit.

S most már hagyjuk is ezt a témát, végszónak legyen elég a temetéssel kapcsolatos fentebbi rövid ismertetés. Ami engem illet, remélem, elégetnek majd. Meg is említettem a dolgot egy lelkész barátomnak, mire ő, szemmel láthatóan abban a hitben, hogy nagyon szívhez szóló intelemmel lát el, azt mondta:

- Én a maga helyében nem aggódnék emiatt.

No hiszen, jól beszélt - mikor a családom annyira ellenzi.

 

Városnézés


"... láttam, ahogy mindent megcsinálnak
amire csak ember seprűvel egyáltalán képes.
Csak - söpörni nem láttam őket soha."


New Orleans régi, francia negyede - eredetileg a spanyol negyed - a legkevésbé sem hasonlít a város amerikai részére, mely utóbbi a két városrész között húzódó, téglaépítésű üzletközpont mögött terül el. A házak nagy tömbökbe szorítva állnak; külsőre puritán módon egyszerűek és méltóságteljesek; egy mintára készültek, csak itt-ott látni némi eltérést, ami viszont az összkép előnyére szolgál; kívül mindet vakolat borítja, s csaknem valamennyinek hosszú, vaskorlátos verandája van minden emeleten. Szépségüket főként az a mélymeleg, sokszínű patina adja, melyet az idő és az időjárás tett hozzá a vakolathoz. Kellemes összhangban van ez az egész környezettel, s olyan természetesen hat, mintha csakúgy idetartozna, mint napszálltakor a felhőkhöz a rőtes pír. Ezt az elragadóan szép építményt nem lehet egyszerűen csak úgy utánozni; nem is leljük a párját sehol Amerikában.

A vaskorlátok is helyi sajátosságok. Mintájuk, cirádájuk gyakran egészen könnyed, kecses, légies - középen hatalmas betű vagy monogram, körülötte acélba csavart-öntött, finom, egymásba fonódó formák pókhálója. A régi korlátok mind kézzel készültek, s ma meglehetős ritkaságszámba mennek, s ennek megfelelően az értékük is elég nagy. Csecsebecse dísszé váltak.

Kis társaságunk szerencséjének mondhatta, hogy New Orleansnek ezen az ódon negyedén a Délvidék legkiemelkedőbb irodalmi zsenije, a Grandissimes szerzője kalauzolta végig. Nem volt nála kiválóbb megörökítője a Dél rejtett, belső életének és történelmének. Azt azonban saját tapasztalatomból mondhatom - s ez az igazság -, hogy a gyakorlatlan szem, a fáradékony elme sokkal többet tud meg mindezekről a dolgokról az említett szerző munkáiból, mint az itteni tényleges kóborlások során.

Mert ahogy Mr. Cable lát helyettünk, ahogy leírja, megmagyarázza, megvilágítja az egyes dolgokat, nos hát: ily módon igazi öröm a csatangolás keresztül-kasul ezen az ódon városrészen. S eleven érzék fejlődik ki bennünk a máskülönben rejtező vagy csak homályosan látható dolgok iránt is - elevenen, mégis csapongón érzékelünk ezt-azt, s van, ami így is jótét félhomályban marad; szembeszökő vonásokra leszünk figyelmesek, a finomabb árnyalatok azonban elvesznek számunkra vagy csak tökéletlenül fogjuk fel őket, lévén hogy a képzelet vezérli szemünket: olyan ez, mintha valami járatlan, rövidlátó turista haladna az Alpok nagy messzeségbe nyúló láncai-vonulatai közt egy tapasztalt, eleven érzékkel megáldott, éles szemű hegylakó kíséretében.

Megtekintettük a St. Louis hotelt, melyben most városi hivatalok találhatók. Nincs itt semmi említésre érdemes; hacsak az nem, ami a New York-i Zeneakadémiáról is elmondható, nevezetesen hogy: ha jártak is itt valaha seprűvel-lapáttal, ennek igazolására semmi kézzelfogható bizonyíték a rendelkezésünkre nem áll. Még az a csoda, hogy a Zeneakadémián káposzta, szénának való fű vagy bármi efféle nem terem; de semmi kétség, ennek oka csak az, hogy a padsorok, igen előnytelenül, árnyékot vetnek, valamint hogy csak a sorok között lehetne rendesen megkapálni a veteményt. Az a tény azonban, hogy a jegyszedők a gomblyukukba való virágot mind ott szakajtják a jeles intézmény udvarán, önmagában is mutatja, milyen nagy eredményeket lehetne itt még elérni, ha kellőképpen mezőgazdasági orientációjú vezető igazgatná az ügyeket.

Megtekintettük a becses székesegyházat, s előtte a szép kis teret; itt a vallás félhomálya, amott a világ ragyogása, szépséges narancsfák, virágzó bokrok; aztán a forró napsütésben végighajtottunk a házak rengetegén át, ki a nagy, lapos fennsíkra, ahol a villák állnak; s a vízikerekek, a felesleges talajvíz lecsapolására; meg a zsúfolt közlegelő: sok tehén, tömérdek gyerek. Elhaladtunk egy régi temető mellett is, ahol - mint mondották - egy hajdani kalóz földi maradványai pihennek; elhittük látatlanban, nem látogattuk meg. Szörnyű, véres históriák fűződnek ennek a kalóznak a nevéhez; s mindaddig, míg elvonultan élt, nevének s egykori mesterségének fénye makulátlanul ragyogott: tisztelték őt minden rendű-rangú emberek; mihelyt azonban belekeveredett a politikába, odáig süllyedvén, hogy hajlandó volt egy hitvány városatyai székkel beérni, a közvélemény "ejtette", elfordult tőle, könnyel-búval. Amikor aztán meghalt, emlékművet állítottak neki, s kezdett lassan újra feljönni a csillaga; de ezt nem városatyai, hanem kalózi hírnévnek köszönhette. Ma már a kegyes emlékezet csak azt őrzi felőle: mi volt, s nem azt, mivé is lett a végén.

Majd néhány mérföldön keresztül mocsárvidéken vezetett a kőburkolatú, töltésen futó út; az egyik oldalon csatorna húzódott, a másikon sűrű erdő; itt-ott a távolban feltünedezett egy-egy tépett, háromágú ciprus, koronája tisztán kirajzolódott az ég hátteréből, formája olyan különleges, mint a japán képeken az almafáké - ez volt hát az út s a táj. Néha megpillantottunk egy-egy alligátort is, ahogy kényelmesen úszkált a csatorna vizében, másutt meg festői színekbe öltözött néger üldögélt, szobormerev tükörképe a dermedt vízre vetült, így várta, hogy harapjon a hal.

Közeledtünk a West Endhez; szállodák tömkelege fogadja itt az érkezőt: afféle üde nyaralók, hatalmas verandákkal, közvetlen alattuk ott csobognak-locsognak a Pontchartain-tó kéklő hullámai. Megebédeltünk egy ilyen vízi verandán - az ebéd fénypontja a híres pompano nevű hal volt, ez valóban olyan ínyencfalat, akárcsak a bűnbeesésnek a tízparancsolaton kívül eső módozatai.

Estéről estére sok ezren tódulnak ide a West Endre és a Spanish Fortba; vacsoráznak, zenét hallgatnak, sétálgatnak a jó levegőn, a villanyfényes sétányokon, vitorláznak a tavon, s még ki tudja, hányféleképp nem mulatnak.

Alkalmunk volt máskor és máshol is megkóstolni a pompanót. Nevezetesen azon a vacsorán, melyet a város egyik klubjában, szakmai körben töltöttünk el. A pompás halat itt a legvégső tökélyre emelte a szakács, teljességgel igazolván ezzel a pompano hírét-nevét. Melléje vöröslő rákot tálaltak, piramisokba tornyozva - s nem is akármekkorákat; akkorák voltak, mint a hüvelykujjam; ínycsiklandozó, étvágygerjesztő finomság ez a javából. Továbbá: paprikás apróhalat; és válogatottan finom garnélát; meg egy tál apró, puha testű rákot, a legjavából ezt is. A többi fogást nem említem, ilyesmihez hozzájuthat az ember Delmonicónál vagy a Buckingham Palotában is; az iméntieket azonban, azt hiszem, csak New Orleansben készítik ilyen tökéletesen.

Van Nyugaton és Délen egy új intézmény - a Söprűs Brigád.

A "hadsereg" ifjú hölgyekből áll, akik egyenruhát viselnek annak rendje-módja szerint, és katonai kiképzésben részesülnek, csak éppen a puskát - seprű helyettesíti. Szemre igencsak pompás alakulat, mondhatom. Ha például színpadon lépnek fel, az élénk színű reflektorfényben elragadó látványt nyújtanak. Magam is láttam, milyen kecsesen, szellemesen és pontosan hajtják végre bonyolult gyakorlataikat. Vagyis láttam, ahogy mindent megcsinálnak, amire csak ember seprűvel egyáltalán képes. Csak - söpörni nem láttam őket soha. Bár meggyőződésem, hogy ezt is meg tudnák tanulni. Az, amit eddig összetanultak, feltétlenül ezt bizonyítja. S ha megtanulnák, s így lépnének "harci ösvényre" - mondjuk, végig a Tchoupitoulason, vagy bármely más helybeli utcán -, hadjáratuknak feltétlenül áldásos következményei lehetnének, méghozzá pillanatokon belül. De a lányoknak ilyesmi eszükbe sem jut; így aztán gyakorlatilag marad a sok hűhó semmiért.

A "gyakorlatozás" a Washington Tüzérkaszárnyában folyt. Számos érdekes háborús emléket láttunk ebben az épületben. Volt itt többek között egy nagyon szép olajfestmény, mely Stonewal Jackson és Lee tábornok utolsó találkozását ábrázolta. Mindketten lóháton ültek. Jackson éppen odalovagol Lee-hez. A kép igen értékes darab, mivel a rajta látható arcképek hitelesek. Persze, mint a legtöbb történelmi festmény, ez sem mond semmi egyebet, mint amit - a címe. S egyik cím csakúgy illene alája, mint a másik:

Lee és Jackson első találkozása

Lee és Jackson utolsó találkozása

Jackson bemutatkozik Lee-nek

Jackson elfogadta Lee ebédmeghívását

Jackson köszönettel visszautasítja Lee ebédmeghívását

Jackson mentegetőzik súlyos veresége miatt

Jackson nagy győzelem hírével érkezik

Jackson gyufát kér Lee-től

A kép egyetlen eseményről ad hírt, legalábbis kielégítő módon csak egyről; annyit árul el, igen egyszerűen és meggyőzően, hogy: "Íme, Lee és Jackson, együtt." A művész csak akkor írhatta volna képe alá teljes joggal, hogy ez Lee és Jackson utolsó találkozása, ha ezt valóban ki is tudta volna fejezni. De nem tudta, mert hát hogyan tudta volna szegény! A történelmi tárgyú képeken aranyat ér egy kellőképpen eligazító aláírás; mondhatni, ez is fő részese a mű kifejező erejének. Rómában például a finomabb érzésű nézők megállnak, és sírva fakadnak a "Beatrice Cenci a kivégzése előtti napon" című híres kép előtt. Szép példája ez is, mire képes a megfelelő címke. Ha valaki nem tudja, mit ábrázol a kép, bizonyára érdektelenül szemléli, s legfeljebb annyit mond: "Fiatal lány, szénalázzal"; vagy: "Fiatal lány, borogatással a fején."

Újra a lehető legnagyobb gyönyörűséggel hallgattam a már-már elfeledett déli kiejtést s beszédmódot. A déli ember beszéde: zene. Legalábbis a számomra, aki itt született, Délen - az. A művelt déli sosem ejt például "r" hangot, kivéve a szó elején. Azt mondja: "ehény", "vacsoha", "kohmányzó", meg hogy: "a hábohú" és a többi. Így, nyomtatásban látva, talán nem gyönyörködtető a szókép, de a hangzat mindenképpen az. Mikor is tűnt el hát a déli kiejtésből az "r", és mi okozta, hogy eltűnt. Mindenesetre nem északi hatás, de még csak nem is angol örökség az elhagyása. Nagyon sok déli ember - a legtöbbjük - "j" hanggal ejti a k-val kezdődő szavakat. Azt mondják például, hogy: Mr. K'jahter (Carter), továbbá: "k'jáhtyáznak", "k'jóboholnak". S van még egy jó szokásuk: lépten-nyomon használják beszédükben az Északon - sajnálatos módon - mindinkább mellőzött "kérem"-et, "uram"-at. Ahelyett tehát, hogy kurta-furcsa "nem"-et vagy "igen"-t mondanának, ekképp szólnak: "Igen, uham", vagy: "Nem, kehem".

Vannak persze kevésbé szerencsésnek mondható jelenségek is. Ilyen az "akár" szó használata a "mint" összehasonlító szócska helyett. Hallottam például, ahogy egy művelt ember azt mondta: "Akár a flottafőparancsnok tette." A szakácsa vagy az inasa így mondta volna: "Akár a flottafőparancsnok tenni szokja" vagy efféle. Felesleges töltelékszavakat is használnak, amikor nem is kellene. "Hát te meg hol nem voltál?", amikor pedig azt akarják mondani, hogy az illető itt vagy ott volt. Ennek még csúfabb formáját egy toprongyos csavargó-gyerek szájából hallottam az utcán. Azt mondta a barátjának: "Megkérdem há' Tomtu, hun nem vót?" S még a legválasztékosabb beszédű polgárok is gyakran mondják "neki" helyett, hogy: "nekije"; s ahelyett, hogy "Nem szoktam ilyesmit csinálni", azt mondják: "Nem szokok ilyesmit csinálni". Az északi eredetű "azt hiszem" - valaha Angliából származott át, manapság meg szatirikus kedvű angolok jenki sajátságnak "hiszik" - nem túlságosan közkedvelt errefelé, azt mondják helyette: "úgy vélem". A műveletlenebbje állandóan összecserélgeti az "idejött" - "odament" viszonylatát, ezt nevezik Északon "jött-ment nyelvnek". Persze, nem sokkal rosszabb ez afféle északi "vívmányoknál", mint a "kelletett" és társai. Eszembe jut erről egy felettébb különös mondat, melyet a szomszédban (itt Északon) hallottam a minap: "Hogy el ne kelletessen nekije menjen". Hát ez meg mit kelletessen jelenteni? Szép diadala itteni nyelvhasználatunknak, mondhatom. Persze, nagyon könnyen kiderül e keverék-nyelvhasználat oka: az egyik szülő déli, a másik északi lehetett. Nemrégiben hallottam, ahogy egy kis tanítónő azt mondta: "Meg kell mondjam Johnnak". S ez a forma már annyira elterjedtté vált - mondhatnám: általánossá vált -, hogy ha ekképp mondta volna: "Meg kell mondanom Johnnak", legfőképp ha így: "Meg kell, hogy mondjam Johnnak" - affektálásnak veszik.

Felcsippentettünk viszont egy pompás szót - már ez a szó önmagában megéri, hogy az ember New Orleansbe utazzon; nagyon szépen ejthető, ízes, ügyes szó: - "Lagniappe". Kiejtése, akárha azt mondaná az ember: "lanny-yap". Spanyol eredetű - úgy mondják legalábbis. Mindjárt első nap rábukkantunk, a Picayune-ben, mindenféle vegyes holmi tetején ékeskedett a szó; másnap már vagy húsz ember szájából hallottuk; harmadnap megkérdeztük: mit is jelentsen hát; negyedik nap pedig mi is elsajátítottuk és használtuk úton-útfélen. A szónak megvan a maga nagyon határozott alapjelentése, de ezt az emberek egy kicsit kibővítették. Így hát olyasfélét jelent nyelvhasználatukban, mint: "ráadás egy tucatra", vagy valami hasonlót. Olyasvalamit tehát, amit ingyen adnak, csak úgy mellesleg; ami a többi mellett már igazán szót sem érdemel. A szó a város spanyol negyedében röppent fel. Ha egy gyerek vagy szolga bemegy az üzletbe vásárolni - de tőlem mehet akár a polgármester vagy a kormányzó is -, ekképpen fejezi be a dolgot:

- Hát egy lagniappe-ot nem ad?

Mire a kereskedő - mit is tehet mást - ad a gyereknek egy kis medvecukrot, a szolgának valami olcsó szivart vagy egy orsónyi cérnát, a kormányzónak pedig - nohát, azt már igazán nem tudnám megmondani, neki mit ad, de választói támogatást bizonyára.

Ha meghívják az embert egy pohár italra - ami olykor megesik itt New Orleansben is -, s tiltakozunk: "Még egyet? Nem, köszönöm; már éppen eleget ittam"; vendéglátónk azt feleli erre: "De hát csak egy ici-picit még - ez lesz a lagniappe." Ha a szerelmes fiatalember azon kapja magát, hogy udvarlás közben a szavaival egy kicsit túllőtt a célon, s az ifjú hölgy arckifejezéséből azt olvassa ki: "kevesebb több lett volna", nem azt mondja, hogy "Ó, bocsánat, nem akartam megsérteni", hanem ehelyett sokkal rövidebben: "Ó, ez csak egy lagniappe volt." Ha a pincér megbotlik az étteremben, s egy csésze kávét azonmód a vendég nyakába löttyent, annyit mond csupán: "Ez volt a lagniappe, uham" - s már rohan, s hozza a másikat, amiért természetesen nem kell újra fizetni.

 

Déli sportok


"... mindegyik öszvér meggyőződésének
megfelelően viselkedett."


Északon, társasági csevegés során, havonta ha egyszer említik a háborút. Sokat mondok, nagy néha talán hetente egyszer; de hogy társalgási téma volna... mikor volt az már! Aminek megvan persze a maga jó oka. Ha például manapság hat úriember ül egy asztalnál, nagyon könnyen megeshet, hogy négyen közülük - vagy akár öten is - nem vettek részt a háborúban. Így az esély négy a kettőhöz, esetleg öt az egyhez, hogy a háború nem lesz a társalgás fő témája vacsoránál; s még nagyobb a valószínűsége annak, hogy ha szóba kerül is, sokáig nem időznek el rajta. Ha ott ül még hat ifjú hölgy is a társaságban, hát az hat olyasvalakit jelent, aki az ég világon semmit sem látott-tapasztalt a háború borzalmaiból, s mint ilyet, ezt a témát évek óta nem is hozta szóba, s ha netalán valaki mégis szóba hozná előttük, hát ők hamar megunnák.

Délen azonban egészen másképp áll a dolog. Itt jóformán nincsen olyan ember, aki ne vett volna részt a háborúban; s még a hölgyek is mind látták legalább. A háború itt a legfőbb beszédtéma. Nem szűnik iránta az élénk, minden mást jóformán teljesen kiszorító érdeklődés. Ha valaki éppen csak megemlíti a háborút, elég hozzá, hogy egész társaságokat kizökkentsen a holtunalomból: megoldódnak a nyelvek; egyetlen más téma se lenne képes ilyen csodára. Délen a háború: az időszámítás kezdete, akár másutt Krisztus születése. Szüntelen azt hallja az ember, hogy ez töhtént, meg az töhtént a hábovú óta; vagy a hábovú alatt; a hábovú előtt; vagy vögtön a hábovú után; két évvel, öt évvel, tíz évvel a hábovú előtt vagy után. Jól mutatja ez, milyen személyesen - és milyen mélyen - érintettek mindenkit a borzalmas események. A dolgokban járatlan idegen ebből sokkal jobban megértheti, mint bármiféle történelemkönyvből, melyet kandalló mellett lapozgat csupán: milyen roppant szerencsétlenséget jelentett minden tekintetben a háború.

Egy este valamelyik klubban egy ismeretlen úr félrevont, és így szólt hozzám:

- Bizonyára feltűnt már önnek, hogy mi csaknem örökké a háborúról beszélünk. Nem azért van ez így, mintha nem lenne más témánk, hanem mert nincs, ami ennyire érdekelne valamennyiünket. S íme, még egy ok: a háborúban mindegyikünk igen sok és igen sokféle élményt, emberi tapasztalatot szerzett, a saját bőrén, hogy úgy mondjam; ennek következtében aligha említhet bármit anélkül, hogy a jelenlevők közül ne emlékeztetne vele valakit háborús élményeire - s az illető mindjárt el is mondja a dolgot. Persze, a társalgás ily módon mindig a háborúra fordul. Próbálhat, amit akar, előhozakodhat bármivel, még ha mind segíteni akarunk is, hogy más irányba tereljük a társalgást - hiába, a végeredmény csak egy lehet: a lehető legtávolabbi téma is háborús emlékekkel tölt el egyszerre mindenkit, s akkor aztán vége; és vége a társalgásnak is, mert hogyan is lehetne merő illedelemből beszélgetni, mikor az ember belül azt érzi: valami kikívánkozik - legyen az tény, legyen csak képzelődés -, és ki is tör, bármi történjék.

Költő útitársam nem messze ült tőlünk; s egyszerre csak beszélni kezdett - a holdról.

Az illető, aki az iméntieket mondta nekem, újra megjegyezte halkan, amúgy "félre":

- Nohát, a hold elég távol esik a csatatértől, de meglátja, valakiben mégiscsak felidéz valami háborús emléket; s tíz percet sem adok a holdnak, nem lesz téma többé.

A költő megjegyezte: felfigyelt valamire, ami nagy meglepetés a számára; az a benyomása ugyanis, hogy itt, Délen, közelebb járván az Egyenlítőhöz, a hold erősebben és fényesebben ragyog, mint fenn Északon; tehát már évekkel ezelőtt, mikor itt járt New Orleansben, úgy érezte, hogy a hold...

Valaki ekkor a terem másik sarkából félbeszakította:

- Majd én megmagyarázom. Eszembe jut ugyanis róla egy anekdota. A háború óta minden megváltozott: jobb lett, rosszabb lett; akadnak azonban errefelé olyanok, akik örökké csak zúgolódnak, mert szerintük - minden csak rosszabbra fordult. Nohát, volt egyszer egy efféle öreg néger asszony. Egy fiatal New York-i azt találta mondani a jelenlétében: "Ó, milyen csodálatos errefelé a hold!" Az öregasszony felsóhajtott, és így szólt: "Ó, édes lelkecském, a háború előtt látta volna csak, milyen volt!"

S ezzel kivégezte az újonnan felvetett témát. A költő azonban nem hagyta annyiban; felélesztette.

Rövidke vita támadt arról, van-e ténylegesen valami különbség az északi és a déli holdfény között, vagy ez netán csak látszat. A holdfényről folyó társalgás minden különösebb zökkenő nélkül átcsúszott a sötétség eloszlatásának mesterséges módszereire. Mire valakinek eszébe jutott, hogy amikor Farragut egy sötét éjszakán Port Hudson felé közeledett - s el akarta kerülni a konföderáltak ágyútüzét -, nem gyújtatott egyetlen harci lámpást sem, ehelyett a hajók fedélzetét festette be fehérre. Ha ez a fény nem is volt éppen vakító, mégis elegendő volt ahhoz, hogy emberei tűrhetően tájékozódhassanak. Ekkor aztán - bár még tíz perc sem telt el - újra a háború került a szőnyegre.

Én nem bántam; hiszen mindig érdekes, ha olyanok beszélnek a háborúról, akik részt vettek benne; míg egy költő beszéde a holdról, aki sohasem járt ott, rendszerint eléggé unalmas dolog.

Egy szombat délután azután megnéztünk egy New Orleans-i kakasviadalt. Sose láttam még ilyesmit. A nézőközönség igen vegyes volt: férfiak és gyerekek, öregek és fiatalok, négerek, fehérek, színesek, különféle nyelvű és nemzetiségű emberek. Egy emberfajtát azonban - meglepő módon! - sehol sem láttam: az úgynevezett "brutális" pofát. Mert ilyenek itt nem voltak. És míg el nem kezdődött a kakasviadal, akármelyik derék idegennel el lehetett volna hitetni: jámbor vallásos összejövetelre fizet be; s miután megkezdődött - feltéve, hogy befogjuk derék idegenünk szemét -, bemagyarázhattuk volna neki könnyűszerrel, hogy nagy vallási extázis tanúja; olyan fantasztikus volt az ordítozás.

Az arénában egy néger meg egy fehér ember állt; mindenki más a porondon kívül helyezkedett el. Két zsákban behozták a kakasokat. Amikor elérkezett a mérkőzés kezdete, tulajdonosaik kivették őket, simogatni, becézni kezdték, majd egymás felé taszították, végül szabadon eresztették őket. A nagy fekete kakas azonnal ráugrott a kisebb szürkére, s fejbe szúrta a sarkantyújával. A kicsi azonban bátran visszavágott. Mire aztán elszabadult az üvöltő Bábel, s attól fogva nem is hagyott alább. Amikor a kakasok egy ideje viaskodtak már, azt vártam: bármely pillanatban döglötten rogynak össze, hiszen vak volt már mindkettő, patakzott a vérük, s úgy kimerültek, hogy mind gyakrabban bukott fel hol az egyik, hol a másik. De nem adták fel sem a küzdelmet, sem az életet. A néger meg a fehér ember tíz-húsz másodpercenként felkapta őket, lemosta róluk a vért, vizet csorgatott rájuk finom sugárban, szájukba vették az állatok fejét, s egy pillanatig ott tartották - melengetni próbálták talán a kihűlni készülő életet; nem tudom. Aztán a haldokló jószágok újra totyogni kezdtek, szárnyukat vonszolták, egymásra találtak, odasújtottak, találomra, aztán megint kimerülten elterültek a porondon.

Nem vártam meg a viadal végét, így is meglehetős erőfeszítésembe került, hogy minél tovább ott maradjak, de elviselhetetlenül szomorú látvány volt. Nem is hallgattam el ezt a véleményemet; így hát otthagytuk az arénát. Később megtudtuk, hogy a fekete kakas holtan maradt a porondon; de harcolt utolsó leheletéig.

Nyilvánvaló, hogy ez a "sport" egészen lenyűgözi azokat, akik képesek megbarátkozni vele. Sohasem láttam még, hogy egy tömeg jobban élvezett volna valamit együttesen, mint ez a nézősereg. Az ősz hajú öregemberek csakúgy, mint a tízéves kis pulyák. Odavoltak a gyönyörűségtől. Semmi kétség: a kakasviadal embertelen szórakozás; mégis, úgy vélem, elismerésre méltóbb és kevésbé kegyetlen sport, mint a róka vadászat - lévén hogy a kakasok szívesen csinálják; nemcsak gyönyörűséget szereznek, hanem maguk is azt érzik; ami viszont a rókákról korántsem mondható el.

Egy nap megnéztük az öszvérversenyt. Azt hiszem, jobban élveztem, mint bármelyik másik öszvér. Sőt nem is emlékszem rá, élveztem-e már egyáltalán bármiféle állatversenyt ennyire. A főtribünt zsúfolásig megtöltötte New Orleans hölgykoszorújának és lovagjainak színe-virága. Ez a kifejezés nem az én leleményem, hanem a délvidéki riporteré. Ráadásul két nemzedék óta immár. És naponta hússzor - húszezerszer - is használja; vagy akár egymilliószor: a szükségletnek megfelelően. Kénytelen milliószor használni naponta, ha történetesen úgy hozza a sors, hogy ennyiszer kell tiszteletreméltó urakról és hölgyekről szólnia; lévén, hogy erre a célra már frázisa nincsen raktáron. Őt magát azonban sose fárasztja, hogy mindig ez az egy puffan; számára mindannyiszor üde és friss a csengése. Van benne valami mámorító középkori fenség és talmiság, s ez megörvendezteti a tudósító barbár lelkét. Ha netalán korábban születik, a Szentföldön, ő bizonyára nem "nagy embertömegről" tudósít bennünket. De nem ám, mert ő "Galilea hölgykoszorújának és lovagságának színe-virágát" gyülekeztette volna össze a hegyi beszéd hallgatására. Valószínű, hogy már a déli férfiak és nők maguk is megunták ezt a frázist, s szeretnének valami mást kapni helyette, amire azonban egyelőre a legkisebb reményük se lehet.

A New Orleans-i szerkesztő erőteljes, célratörő, cikornyátlan stílusú ember; nem vesztegeti a szavakat, nem fújja fel a - semmit. Nem így az átlagos tudósító.

A Times-Democrat múlt áprilisban felküldött egy mentőhajót az egyik lagúnán. A hajó kikötött valahol, és a kapitány meghívta a helybeli hölgyeket egy kis sétahajózásra. A meghívást a hölgyek el is fogadták, a gőzös pedig tett velük egy fordulót a folyón. Ennyi "volt" az egész. S ez minden, amit a Times-Democrat szerkesztője "csinált" volna belőle. Semmi nem volt a dologban, csak tények, számok, s a szerkesztő meg is maradt volna ennyiben. A számokat talán még táblázatba is foglalta volna, részben hogy bizonyos legyen állításainak világossága és pontossága felől, részben pedig: helymegtakarítás céljából. Különtudósítója azonban más módszereket tud az adatok feldolgozására. Felrúgja a mértéktartás legelemibb követelményeit is, s szinte kéjeleg az effélékben:

"Egy szombati napon, mindjárt kora reggel, a hely szépei kecsesen fellibegtek fedélzetünkre, s mintha csak érezné édes terhét, gáláns kis hajónk könnyedén siklott a lagúna vizén."

Huszonhat szó! S mindez csak arra, hogy a hölgyek hajóra szálltak, s tettek egy fordulót a folyón; nemcsak tizenhat szó felesleges itt, hanem a tényközlés szabatossága is csorbát szenved.

A déli újságíróknak a nőkkel van a legtöbb bajuk. A nők felzaklatják őket; kibillentik őket a nyugalmukból. Mert a déli riporter is józan, egyszerű, korrekt - mindaddig, míg fel nem tűnik a láthatáron egy fehérnép. Akkor aztán délvidéki riporterünknek egyszerűen - vége; gondolatai szökdécselni kezdenek, hülye szóvirágokba fúlnak. Elolvasván a fenti idézetet, azt hinné bárki, hogy az újságíró - Walter Scott lelkes tanítványa - legfeljebb gyakornok csupán, akinek fogalma sincs a tollforgatás mesterségéről. Ellenkezőleg: hosszú tudósításban számtalanszor bizonyságát adja, milyen pompásan tud bánni a tollal, ha nincsenek a közelben nők, akiktől stílusa egyszerre virágos dagályos lehetne. Lássunk egy példát:

"Négy órakor fenyegető felhők gyülekeztek délkeleten, s a Mexikói-öböl felől pillanatról pillanatra erősebb lett a szél. Nem volt biztonságos elindulni, inkább vállaltuk a késedelmet. Szaggatta a szél a tölgyek lengő, mohos szakállát, a lagúna vize is megmozdult: apró hullámok fodrozták, akárha az igazi nagy hullámok utánzásaképpen. Pillanatnyi szélcsend végre lehetővé tette indulásunkat; hazafelé hajóztunk hát, fejünk felett tintaként sötétlő égbolt, körülöttünk süvítő szél. Leszállt az alkony, s nem hiszem, hogy bárki is volt a hajón, aki ne kívánt volna otthon lenni mielőbb."

Ezzel a részlettel semmi baj. Jól sikerült, lényegre törő leírás. Pedig itt is milyen nagy lehetett a kísértés, hogy fellengzősségekbe tévedjen a toll!

De térjünk vissza az öszvérekhez. Utánanéztem közben a dolognak, s találtam is egy riportot, melyben részletesen le volt írva a verseny. Ez az írás megint csak meggyőz imént kifejtett elméletem igazságáról - nevezetesen, hogy a déli riporternek a nők okozzák a vesztét, a nők, kiegészítve Walter Scott-tal, és az ő lovagiasságával, lovagjaival, szépségeivel, lovagi szellemeivel. A tudósítás mindaddig kitűnő, amíg nők nem tűnnek fel benne. Amikor azonban belekeverednek, abból efféle őrültségek sülnek ki:

"Bizonyára hosszú idő telik el, míg a hölgytribünön a szépségnek újra ez az áradó-csillámló tengere gyönyörködtetheti majd szemünket, mint a tegnapi. A New Orleans-i hölgyek mindig elragadóak, de soha annyira, mint az évnek e szakában, mikor üde tavaszi ruhájukban kimondhatatlan vidámságot, balzsamos frissességet és a szentség illatát árasztották maguk körül. A tribün olyannyira tele volt, hogy alattuk járván nem láttam még csak reményét sem, hogy megközelíthessem őket, s bizony sok férfi ismerkedhetett meg ama kínokkal, melyeket a bukott angyal érzett a paradicsom kapujában, töprengvén, mi lenne vajon elég méltó ár azért, hogy a Szépségek színe elé juthasson. A hölgyek pedig vakító fehér ruhájukon, keblükön, vállukon viselték választott lovagjuk színeit, s ha nem lett volna olyannyira tagadhatatlan tény, hogy a lovagság eme színe-virága otromba öszvérek hátán küzd a diadalért, könnyen azt hihettük volna: Arthur király lovagi tornájának vagyunk szemlélői."

Az első futamban tizenhárom öszvér indult; méghozzá a legkülönbözőbb féle-fajta: szerszámra, járásra, tulajdonságra nézve. Volt köztük néhány egész takaros jószág, de volt épp elég esetlen is; az egyik szép sima szőrű, a másik időtlen-idők óta nem láthatott kefét; voltak ártatlan-játékos kis teremtések; mások pofájáról csak úgy sugárzott az álnokság, a rosszindulat; így, a külsejük után ítélve azt hitte az ember: van, amelyikük háborúnak véli a soron következő eseményeket, van, amelyik játéknak csupán, harmadik részük meg valamiféle vallási szertartásnak. S mindegyik öszvér meggyőződésének megfelelően viselkedett. S mi lett az eredmény: az összhang teljes hiánya, amiért viszont kárpótolt az összkép roppant változatossága, sokfélesége - méghozzá nagyon festőien, mulatságosan.

A "lovasok" mindegyike "jó társaságból való" úrfi volt. Ha az olvasó netalán csodálkozott volna, miért méltatnak egyáltalán figyelemre a New Orleans-i hölgyek olyan alacsonyrendű mulatságot, mint az öszvérverseny, a dolog ebben leli magyarázatát. Divathóbort az egész; a résztvevők, a nézők mind-mind, a divatos dolgok megszállottjai.

Máskülönben - pompás mulatság ez az öszvérverseny, melyen mindenki jól szórakozik. Az esztendő egyik legnagyobb eseményének számít. Néhány gyors öszvér is csatasorba állt. Ezek egyikét kizárták, mert olyan gyors volt, hogy rajta kívül nem is lehetett volna más győztes, s a verseny ezáltal elvesztette volna legfőbb érdekességét - a változatosságot. De még így is akadtak új meg új próbálkozók, akik - más szerszámmal, más néven - megpróbáltak megint benevezni; mindhiába. A lovasok mind zsoké öltözetben voltak: színes selyem-, szatén-, bársonyruhákban.

Néhány sikertelen rajt után végre egyszerre vágott neki a távnak a tizenhárom öszvér, bámulatos lelkesedéssel száguldva. Mivel mindegyik versenyzőnek és öszvérnek megvolt a maga nagyon határozott egyéni véleménye a versenyzés legeredményesebb módjáról - hogy a pálya melyik oldala a legkedvezőbb az adott körülmények között, hányszor kell keresztülvágni a pályán, hol és mikor előnyös összeütközést előidézni, máskor viszont éppen ezt elkerülni -, ez a huszonhat különböző elképzelés a legfantasztikusabb és legfestőibb zűrzavarba torkollott, az eredmény pedig - a látvány - pukkasztóan mulatságos volt.

Egy mérföld volt egy futam; az időeredmény 2:22. A tizenhárom öszvér közül nyolc lefutotta az előírt távot. Fogadtam az egyikre; meg is nyeri a versenyt, ha a másik irányban van a cél. A második futam is nagyon mulatságos volt; akárcsak a "lemaradt öszvérek vigaszversenye", mely eztán következett; de azért minden szempontból az első futam vitte el a pálmát.

Azt hiszem, minden lehetséges verseny legizgalmasabbika a gőzhajóké; utána viszont, legalábbis az én szememben, mindjárt az öszvéreké következik: annyi ott a vidámság, a nevetés. Mármost ami a gőzhajóversenyt illeti, két hajó küzd fej-fej mellett dühödten, minden idegszálát megfeszítve - azaz: kazánjában minden csepp vizet végsőkig hevítve -, nyögnek, reszketnek, zakatolnak minden porcikájukban, fehér gőz tör elő szelepeikből, fekete füstfelhőt okád a kéményük, szikraeső hull, száguldó testük széles, habzó-fehér csíkokra hasogatja a folyamot - ez a sport aztán az ember vérének minden cseppjét lázba hozza! Ehhez képest a lóverseny unalmas, egyhangú dolog. Bár a maga módján a lóverseny is megtenné, ha nem lenne az a tömérdek rossz rajt, amiből az embernek éppen elege van. Persze ebbe még senki sem halt bele. Legalábbis akkor nem, amikor én éppen kint voltam. Némelyik zsoké olyan csúnyán bukik néha, hogy egy életre nyomorék marad; de hát ez igazán nem nagy ügy!

 

Mulatságok és mulattatók


"Ekkor jött Sir Walter Scott a maga kisded játékaival..."


New Orleans legnagyobb eseménye minden évben a Mardi Gras, a húshagyó keddi karnevál - sajnos, mi már későn érkeztünk ahhoz, hogy láthassuk. Huszonnégy évvel ezelőtt azonban láttam a Misztikus Bagazsériát - lovagokat és nemes urakat, csupa Párizsban készült selyembe öltözötten -, s külön erre az egy alkalomra tervezett és varratott(!) p
ompás, drága ruhákban; s ott özönlött körülöttük a kíséret: manók, szörnyek, bohócok s más groteszk figurák - mondhatom, csodálatos, elképesztő látványosság volt, ahogy ott vonult ez a menet csendben, ünnepélyesen az utcákon füstölő-lobogó fáklyák fényében; mondják azonban, hogy mostanság még tovább bővült a látnivalók sora, nagyobb költséggel több lett a pompa, a változatosság. A menet fő-fő személyisége - "Rex", a király; de ha az emlékezetem nem csal, sem a királyt, sem kíséretének hatalmas seregét nem ismerte a nézők közül senki. Mert ez az udvar: tekintélyes, magas állású urakból áll; és bárki büszke lehet, ha bekerülhet a masinériába; így aztán a titokzatosság, mellyel kilétüket leplezni igyekeznek, merő regényeskedés csupán, nem pedig rendőrségre tartozó ügy.

Ez az egész húshagyó keddi mulatság a francia meg a spanyol gyarmatosítás korának maradványa; megítélésem szerint azonban eléggé elvesztette vallásos jellegét. Sir Walter diadalmaskodott a kámzsás-rózsafüzéres lovagokon, s uralma tartósnak ígérkezik. Középkori hókuszpókuszai, melyekhez a törpék-szörnyek, meg a tündérvilág kecses teremtményei is hozzátartoznak, kellemesebb látványt ígérnek a szemnek, mint a csuhás barátok korának sivár szertartásai és tömegmulatságai; egyébként pedig ez a mai divat talán ugyanúgy megteszi, mint a régi; kiemelve ezt az egy napot a többi sorából, arra emlékezteti az embereket, hogy a világi és a szent évad határmezsgyéjére értek.

A húshagyó keddi parádé nemrégiben még New Orleans kizárólagos privilégiuma volt. Mostanság azonban Memphisben, St. Louisban és Baltimore-ban is meghonosodott. Valószínű azonban, hogy ezzel "tetőzött" is. Olyasmi ez, ami a gyakorlatias gondolkodású Északon nehezen ereszthet tartósabb gyökeret; ha megél is, bizonyára kérészéletű lesz; nem marad fenn tovább, mint, mondjuk, Londonban. Mert a dolog lényege nem a sok tréfa meg groteszk részlet, hanem az egészet minden ízében átitató romantika. Ha elhagyjuk belőle a romantikus titokzatoskodást, a királyokat, lovagokat, meg a hangzatos címeket, az egész húshagyó keddi cécónak vége, legalábbis itt Délen. Viszont éppen ezek a vonásai, melyek Délen éltetik - a fellengzős romantika, és a többi -, Északon, vagy mondjuk Londonban, eleve lehetetlenné teszik meghonosodását. Mert a Puck meg a Punch, s az összes többi lapok azon nyomban nekirontanának, és kíméletlen gúnnyal ízekre szednék, ekképpen tehát az első bemutatkozás lenne egyben az utolsó is.

A francia forradalom és Bonaparte bűneit két dolog ellensúlyozza valamelyest, igen áldásosan: egyrészt, hogy a forradalom széttörte az ancien régime és az egyház bilincseit, s az elaljasodott szolga-nemzetből szabad emberek nemzetét teremtette meg; másrészt Napóleon fölébe helyezte az egyén érdemeit a születés kiváltságainak, ekképpen teljesen megfosztotta a királyság intézményét annak isteni dicsfényétől, úgyhogy amíg korábban az európai koronás fők isteneknek számítottak, ma már közönséges halandók ők is, s nem is válhatnak istenekké soha többé; bábok csupán, miközben persze tetteikért ugyanúgy felelősségre vonhatók, mint bármely más földi ember. Ezek a jótétemények kárpótolnak azokért az átmeneti veszteségekért, melyeket Napóleon és a forradalom okozott, s az emberiség adósuk marad, hogy ilyen nagy és a jelenben is elevenen ható szolgálatot tettek a szabadság, a humanitás és a haladás ügyének.

Ekkor jött Sir Walter Scott a maga kisded játékaival, s egymaga útját állta a haladás e hullámának, sőt, vissza is fordította az egészséges áramlatot; szerelmet ébresztett e földi világban az álmok fantomvilága iránt; rég letűnt, szennyes vallási ceremóniákat élesztett újjá; rég letűnt és lejáratott uralkodási formákat; egy rég letűnt értéktelen és eltompult társadalom ostobaságát, ürességét, hamis fényét-pompáját, léhaságát-lovagságát "hozta vissza". Amivel véghetetlen rombolást művelt; sokkal több tényleges és tartós ártalom forrása lett ekképpen, mint bárki tollforgató eddig a világon. A világ java része persze túlesett már a kór nagyján, bár kétségtelenül nem az egészén; Délen azonban vígan tenyészik még e dudva. Ha nem is olyan erőteljesek már a gyökerei, mint voltak egy nemzedékkel korábban, de azért - erősek. Mert itt a XIX. század újat hozó, egészséges civilizációja furcsa módon összekeveredik a Walter Scott-féle "középkor" ál-civilizációjával, így aztán a józanész következményei, a haladó eszmék és haladó tettek igen gyakran megférnek a párbajozgatással, a fellengzős beszédmóddal, egyáltalán: annak a régi, halott kornak a hóbortos romantikájával, melyet pedig, ha másból nem, könyörületességből rég el kellett volna már temetni. A Sir Walter Scott-nyavalyától eltekintve a déli ember karaktere - vagy a "délfiaké", hogy Walter Scott ódon kifejezésével illessem őket - minden ízében modern lenne, nem jellemezné a korszerűség és a középkor furcsa vegyüléke, s a Dél egy jó generációval előbbre tartana, mint így. Sir Walter az oka, hogy Délen mindenki, aki csak számít, őrnagy, ezredes, tábornok vagy bíró volt a háború előtt, ő hitette el ezekkel a derék urakkal, hogy e fellengzős címek-rangok valamit is érnek. Mert ő teremtette meg itt a kasztszellemet, a kiváltságoknak kijáró megkülönböztetett tiszteletet, s neki köszönhető, hogy az itteniek büszkeséget és gyönyörűséget is éreznek kiváltságaik tudatában. Elég bűn terheli a rabszolgaságot anélkül, hogy neki tulajdonítanánk Sir Walter eme kitalációit és ékítményeit.

Sir Walter ugyanis oly hatalmas befolyással volt a Dél lelkiségének kialakulására - a háború előttiére -, hogy igen nagymértékben ő tehető felelőssé a háborúért is. Egy kissé persze túl erősnek tűnhetik az efféle állítás, miszerint nem kellett volna elszenvednünk egy háborút, ha nincs Sir Walter; s mégis; akad elfogadható érv ennek a "vad" állításnak az alátámasztására. Az amerikai forradalom korának déli emberei - rabszolgatartók voltak; akárcsak a polgárháborúbeliek; de ez a két emberfajta úgy hasonlít csak egymásra, mint mondjuk a franciák meg az angolok. A jellemváltozás nyomai pedig mindennél inkább Sir Walter Scotthoz vezetnek vissza; nem volt olyan személy vagy ügy, mely nagyobb befolyással lett volna erre az átalakulásra, mint épp ő.

Jól észrevehető egy-két jelből, milyen mélyreható, milyen tartós ez a befolyás. Ha összehasonlítunk egy negyven-ötven évvel ezelőtti északi és déli irodalmi folyóiratot, s látjuk majd; mindkettő csak úgy hemzseg a romantikus szóvirágoktól, a dagályos frázisoktól, csöpög az érzelmességtől - mindez Sir Walter Scott származéka, méghozzá voltaképpen ártalmatlan travesztiái[26] az ő modorának és módszerének. Ez a fajta irodalom egyképp divat volt az ország mindkét felében, így aztán nemes versengés alakult ki, és Dél - lélekszámához viszonyítva - legalább ugyanannyi prominens irodalmi nagyságot termelt ki, mint Észak.

Változtak azonban az idők, és most már nincs mód Észak és Dél efféle nemes versengésére. Északon ugyanis szakítottak a dagályos stílussal, míg Délen az írók továbbra is kitartanak mellette - ez a kitartás azonban, természetszerűleg, az olvasóközönség jelentős leszűkülésével jár. Mert afelől semmi kétség, hogy napjainkban is ugyanannyi kiváló irodalmi tehetség található Délen, mint egykor; műveik azonban a dolgok jelenlegi állása mellett nem számíthatnak különösebb népszerűségre; mert ezek a szerzők a múltnak írnak, nem pedig a jelennek; s teszik ezt idejét múlt formában, rég halott nyelven. De ha egy igazan tehetséges déli modern felfogásban ír, műve mindjárt nem mankókon vánszorog, de szárny röpíti; egykettőre bejárja Amerikát s Angliát, s onnan eljut a németországi nagy angol másodkiadókhoz - amint ezt Mr. Cable és Remus bácsi példája is igazolja, e két ritkaságszámba menő déli szerzőé, akik nem az igazi "déli" stílust művelik. De a jelenlegi három-négy ismert név helyett Délnek legalább egy-két tucatnyi neves írót kellene felmutatnia - s ez így is lesz majd, mihelyt Sir Walternek bealkonyul.

Hogy egyetlen könyv milyen roppant hatást tehet, arra érdekes példa a Don Quijote és az Ivanhoe sikerének összehasonlítása. Az előbbi egyszerűen elsöpörte a föld színéről a középkori lovagi idiotizmus bámulatát-csodálatát; míg az utóbbi felélesztette azt. Legalábbis itt Délen Cervantes könyve "halott betű" csupán, olyan eredményesen pusztított Scott káros munkássága.

 

Remus bácsi és Mr. Cable


"«Lousihanna Megg-tagaggya az
Eggy-gyüttműködést a Zunióval»"


Mr. Joel Chandler Harrisnak ("Remus bácsinak") vasárnap reggel hét órakor kellett megérkeznie Atlantából; így hát lementünk elébe. Könnyen megismertük őt a szálloda portáján az érkezők nagy tömegében, lévén hogy külseje teljességgel megegyezett a megbízható forrásból szerzett személyleírással. Azt mondták róla: alacsony termetű, zömök, vörös hajú, szeplős arcú ember. S a jelenlevők közül ő volt az egyetlen, akire ez a leírás ráille
tt. Azt is mondták róla, szinte a félénkségig szerény. Valóban félénk ember volt, semmi kétség. Bár a felszínen ennek semmi nyoma nem látszott, meggyőződhettünk róla, hogy - az. Néhány napos baráti jó viszony után megdöbbenéssel vettük tudomásul, hogy ez a félénksége jóformán mit sem oldódott. Mindez igen finom érzésű embert rejtett a mélyén, amit persze amúgy is tudtunk mindnyájan, akik olvastuk Remus bácsi könyvét; s pompás szellemét is, amit ugyanebből a forrásból ismerhettünk. Most talán úgy tűnhet némelyeknek, túlságosan nyíltan beszélek személyes természetű dolgokról; de hát miközben "közzéteszem" mindezt, úgy érzem, az ő barátaival "beszélgetek" olyasféleképpen, ahogy barátok közt szokás.

Nagy csalódást okozott mindenesetre a gyerekhadnak, mely Mr. Cable háza körül összesereglett, hogy lássa ezt a nagy hírű, már-már "szent" nemzeti mesemondót. A gyerekek így kiáltottak fel:

- Nézd csak, hát fehér?

Ezen egy kicsit elszontyolodtak. Így aztán, hogy valamiképpen megvigasztaljuk őket, előkerítettük Remus bácsi könyvét, hogy az ő tulajdon szájából - vagy legalábbis: annak az embernek a szájából, aki Remus bácsiból "megmaradt" csalódott szemükben - hallják a Szurokbaba történetét. Kiderült azonban, hogy Remus bácsi még soha életében nem olvasott fel közönség előtt, túlságosan félénk volt ahhoz, hogy most ilyen merész vállalkozásba kezdjen. Mr. Cable meg én felolvastunk hát a saját könyveinkből, csak hogy megmutassuk neki: milyen egyszerű mesterség ez; "halhatatlan" félénksége azonban ezeknek a fondorkodásainknak is ellenállt, így hát mit volt mit tennünk, magunk olvastuk fel helyette is a Nyuszi-Testvérről szóló meséjét. Pedig Mr. Harris pompásan olvashatott volna fel néger dialektusban, hiszen ami az írást illeti, ő volt e stílus egyedüli mestere országszerte, Mr. Cable viszont a francia dialektus egyetlen mestere az ország valamennyi írója között. Ritka élmény volt hallani őt, ahogy Jean-nah Poquelinről olvas fel, meg Innerarityról és nevezetes "Pigshoojáról" - aki mintegy annak jelképe, hogy "Louisihanna Megg-tagaggya az Eggy-gyüttműködést a Zunióval", valamint egy még kéziratban levő regény részleteit, néhol árnyalt szép német dialektusban.

Beszélgetésünk során érdekes dolgokat tudtam meg: hogy például Mr. Cable kétszer is igen kínosan járt, mikor könyveiben majdhogynem a lehetetlenség határát súroló francia nevekre keresztelt némely szereplőket, abban a szent meggyőződésben, hogy földi halandó New Orleansben ilyen névvel nem szaladgálhat. Már nem is tudom pontosan: kitalált nevek voltak-e, vagy réges-rég feledett múlt korokból bányászta-e elő őket; tény az, hogy felbukkantak e nevek élő viselői, s igencsak kellemetlenül érintette őket, hogy a közfigyelem egyszerre így rájuk terelődött, "magánügyeik" ily megengedhetetlen kiteregetése által.

Mr. Warner meg jómagam szintén hasonlóképpen jártunk Aranyozott kor című könyvünkkel. Van benne egy figura, Sellers a neve. Nem emlékszem már, mi volt eredetileg a keresztneve; mindenesetre Mr. Warner sehogyan sem tudott megbarátkozni vele, s szerette volna, ha megváltoztatjuk. Megkérdezte hát, el tudom-e képzelni, hogy valakit "Eschol Sellers"-nek hívhatnak. Persze hogy azt feleltem: akkor sem tudok elképzelni ilyen nevű embert, ha bottal kergetnek. Elmondta erre, hogy Nyugaton járván nemcsak hogy találkozott, de beszélt és kezet is fogott valakivel, aki ezt a lehetetlen nevet viselte - vagyis "Eschol Sellers"-nek hívták. Majd hozzátette:

- Ennek húsz éve már; az az ember, nevestől, bizonyára rég a földben nyugszik; de ha nem, hát az se baj: annak a kezébe nem kerül soha ez a könyv. Elkobozzuk hát a nevét. Az a név, amire maga keresztelte, nagyon elterjedt név, ezért veszélyes; talán ezrével szaladgálnak hasonló keresztnevű Sellersek, s jaj nekünk, ha mind nekünk esnek; Eschol Sellers azonban holtbiztos dolog - mondhatni, sziklaszilárd.

Így aztán kölcsön vettük a jó ember nevét; s alig egy hétre rá, hogy a könyv megjelent, beállít a legcsinosabb, legarisztokratikusabb külsejű fehér ember, akit valaha életemben láttam, s kihúz a zsebéből egy rettentő rágalmazási panasziratot, ha csak - egyszóval, kénytelenek voltunk elkoboztatni a könyv tízmillió példányos kiadását,[27] s a következő kiadásokban a "Mulberry Sellers" névre keresztelni hősünket.

 

Cukor- és postaügyek


"... a tanácsokat a «szellemek» küldik, akiknek
«szellemi képességei» az ebihalakéval vetekszenek,"


Egy nap összeakadtam az utcán azzal az emberrel, akit a legjobban szerettem volna viszontlátni valamennyi hajdani ismerősöm közül: Horace Bixbyvel; aki valamikor alattam szolgált kormányosként - helyesebben: felettem szolgált -, most pedig a "City of Baton Rouge" nevű nagy gőzhajó kapitánya; ez a hajó egyébként
az Anchor Line Társaság legújabb s leggyorsabb szerzeménye.

Ugyanaz a karcsú alak, ugyanazok a dús, göndör fürtök, ruganyos léptek, ugyanaz az éles, határozott pillantás, ugyanazok a határozott kézmozdulatok, ugyanaz az egyenes, katonás tartás; egy hüvelykkel nem lett hasban vállasabb, össze se ment, s a súlya sem volt se egy grammal több, se kevesebb, egy haja szála nem őszült meg. Furcsa dolog ez: az ember harmincöt évesen lát valakit utoljára, aztán huszonegy év múlva viszontlátja - megint csak harmincöt évesen. Azt hiszem, ilyet se pipáltam eddig. Nem szólok persze egy-két szarkalábról a szeme sarkában, de hát azok nem is feltűnőek.

Hajója éppen akkor futott be. Én magam már napok óta ezt a hajót vártam: ezzel szerettem volna ugyanis visszamenni St. Louisba. A Kapitánnyal együtt csatlakoztunk egy társasághoz - a hölgyek és urak Wood őrnagy vendégei voltak, s egy kis gyorshajón lementünk az ötvennégy mérfölddel délebbre fekvő szép cukornádültetvényre, mely az egykori kormányzó, Mr. Warmouth tulajdona. A város alatt egész sor kimustrált, özönvíz előtti gőzhajóra lettem figyelmes, melyet azelőtt soha még csak nem is láttam. Azóta épült s ment is tönkre a használatban mindegyik, amióta utoljára itt jártam. Ez is igen jól érzékelteti, milyen törékeny jószág egy Mississippi-gőzös, s ennélfogva milyen rövid életű.

Hat mérfölddel a város alatt eléggé ütött-kopott, testes-magas téglakéményt pillantottam meg, a magnóliafák és a tölgyek fölött kandikált ki; megtudtam, hogy emlékmű, melyet a hálás nemzet emelt a New Orleans-i csata - Jackson tábornoknak a britek felett 1815. január 8-án aratott győzelme - tiszteletére. A háborúnak ekkor már vége volt, a két ország békét kötött, ennek híre azonban még nem jutott el New Orleansbe. Ha akkoriban már ismerik a távírót, bizonyára nem ontanak hiába annyi vért, nem oltanak ki annyi életet; s mi több: Jacksonból talán sosem lett volna elnök. Mert az 1812-es háború csapásait már kihevertük, de Jackson elnökségének "áldásait" még nem egészen.

A Warmouth-ültetvény hatalmas kiterjedésű birtok, a Warmouth-ház vendégszeretete viszont szinte még ezt is felülmúlja. Először láttunk itt munkában gőzekét. A vontatógép saját kerekein halad, míg a kívánt helyre nem ér; ott azután megáll, és drótkötél segítségével maga mögött húzza a nehéz ekét két-háromszáz yardon is a földeken, a nádsorok között. Az ekevas másfél láb mélyen szánt bele a fekete talajba. Maga az eke olyasféleképpen fest, mint egy gőzös hosszirányú dugattyútengelye a Hudson folyón, csak - éppen megfordítva. Ha a néger gépkezelő felül az egyik végébe, a masinának ez a fele mélyen lenyomódik, úgy, hogy csaknem súrolja a talajt, míg a másik szinte felágaskodik a levegőbe. Ez a hatalmas hinta úgy bukdácsol, úgy gördül a földeken, akár egy hajó a hullámzó tengeren, s bizony nem akármilyen cirkuszi műlovar tudna megülni a nyergében.

Az ültetvény területe kétezer-hatszáz acre; ebből hatszázötvenen terem cukornád; van még itt azonkívül egy ötezer fát számláló narancsliget is. A cukornádat a legmodernebb, bonyolult tudományos módszerekkel termesztik, számomra túlságosan is bonyolult lenne itt most az ismertetése; az előző évi veszteség mindenesetre 40 000 dollárra rúg. Más részletekre nem emlékszem. Az idei termés viszont eléri majd az ezer, ezerhétszáz tonna cukrot is, tehát az előző évi veszteség nem sokat számít. Ezek a fáradságos és költséges tudományos módszerek azt eredményezik, hogy a hozam másfél, majd két tonnával megnövekszik acre-nként; ami háromszor vagy négyszer akkora hozam, mint amire az én időmből emlékszem.

A vízlevezető csatornákban mindenütt apró rákok nyüzsögtek - "intőrákok". Látni lehetett, ahogy gyorsan szétugrálnak, megiramodnak, valahányszor a legkisebb zaj is felriasztja őket. Elég drága dögök egyébként ezek a csöppnyi rákok; befúrják magukat a töltésekbe, és komoly pusztítást végeznek.

A cukorgyár hatalmas épülete egyetlen ősvadon volt: csövek, tartályok, kádak, szűrők, szivattyúk, vezetékek, és - gépek mindenütt. Maga a cukorgyártás rendkívül érdekes folyamat. A cukornád először is centrifugákba kerül, ahol kipréselik belőle a levet; majd párologtató edényekben leválasztják a rostot; a csontszűrők kiválasztják az alkoholt; a tisztító tartályokban megülepszik a melasz; azután keresztülmegy a kristályosító berendezésen, ahol kondenzálják; ezután jön a vákuum-tartály a vákuum kivonására. Ezzel piacra kész az áru. Emlékezetből vetettem papírra ezeket a gyártási fázisokat. A dolog roppant egyszerűnek látszik. De ne ringassuk efféle tévhitben magunkat. A cukorgyártás az egyik legbonyolultabb dolog a világon. Tökéletes cukrot gyártani pedig majdnem lehetetlenség. Ha néhány éven át megvizsgáljuk csak a saját magunk fogyasztotta cukrot, látjuk majd, hogy alig akad húsz emberből kettő, aki cukrot tud csinálni anélkül, hogy homok ne keveredne bele.

Lemehettünk volna egészen a folyó torkolatáig, megtekinteni Eads kapitány híres védőgátjait, ahol falak közé szorították a folyót, medrét huszonhat lábra mélyítve ezáltal; de nem volt sok értelme a dolognak, hiszen ilyen magas vízállás mellett úgysem láthattunk volna semmit.

Megtekinthettük volna azt a ritkaságszámba menő, réges-régi cölöpvárat, a "Kormányos-várost", mely a víz felett állt, oszlopokon - legalábbis ezt mondják róla; ahol az egyetlen közlekedési eszköz a csónak és a bárka, még esküvőkor, temetéskor is; s a legapróbb fiúk, lányok olyan otthonosan manővereznek az evezővel, mint a szárazföldi gyerekek a biciklikormánnyal. Megnézhettünk volna még egy sor más dolgot is; de mivel kevés volt az időnk, kisvártatva vissza kellett fordulnunk. Utunk ár ellenében, a könnyű szél fodrozta, csillogó vízen igen kellemes élmény volt, s egészen érzelmes és romantikus utazásnak is nevezhetném, ha meg nem zavarja minduntalan a hajósok kedvenc papagája, amely közbe-közbe rikkantgatott, nagyon is evilági, sőt sokszor profán megjegyzésekkel fűszerezve a látnivalókat és szidalmazva az utasokat. Ehhez járult még igen gyakori, fülsértő, fémes hangzású vihogása - fajának közös vonása, gépi nevetés volt ez szinte, lélektelen Frankenstein-kacaj. Valahányszor egy-egy ünnepélyes megjegyzés vagy érzelmes ének hangzott fel, papagájunk nyomban közberikkantott. Hihetetlen erővel zendített rá, mihelyt az "Édes otthon, édes otthon, idegen föld után" dallama elült; efféléket rikácsolván: "Kell a fenének a ronda rakomány." Az érzelmek romantikája pedig köztudomásúlag nem éli túl az ilyen riadalmakat; így hát a beszélgetés, éneklés szépen abbamaradt; aminek aztán a papagáj annyira megörült, hogy menten rekedtre rikácsolta magát.

A társaság férfitagjai előre mentek a hajó orrába - dohányozni, adomázni. Volt köztük néhány öreg hajós is, akiktől sok mindent megtudtam hajdani hajóstársaim későbbi sorsáról. Elmondták például, hogy egy kormányos, akinek a keze alatt dolgoztam egyszer, spiritizmusra adta a fejét, s tizenöt éve már hetente levelet kap valami elhunyt rokonától egy Manchester nevezetű New York-i spiritiszta médium által - a postaköltség a távolságok szerint változott, persze; a Paradicsomtól New Yorkig öt dollár; New Yorktól St. Louisig három cent.

Nagyon jól emlékszem még erre a Mr. Manchesterre. Tíz évvel ezelőtt én is felkerestem őt néhány barátom társaságában, egyikük az elhunyt bácsikája felől szeretett volna érdeklődni. A nagybácsi ritkamód szörnyűséges, erőszakos halált halt öt-hat évvel korábban: felragadta a ciklon, elröpítette vagy hárommérföldnyire, s kettétört vele egy négy láb átmérőjű, hatvanöt láb magas fát. Persze, ő maga nem élte túl ezt a ritka teljesítményt. Az imént említett szeánszon barátom Mr. Manchester közvetítésével tett fel kérdéseket megboldogult nagybátyjának, a nagybácsi pedig Mr. Manchester kezének s tollának igénybevételével írta válaszait. Következzen itt egy csokorra való a kérdésekből, s azokból a zagyvaságokból is, amiket ez a Manchester a megboldogulttól jött válasz címén feltálalt nekünk. Ha ez az ember nem a leggyalázatosabb csaló, akit csak hátán hord a föld, hát bocsánatot kérek tőle alkalomadtán.

Kérdés: - Hol vagy?

Felelet: - A szellemek világában.

K.: - Boldog vagy?

F.: - Nagyon boldog. Tökéletesen boldog.

K.: - Mivel töltöd az időt?

F.: - Beszélgetek barátaimmal és más szellemekkel.

K.: - Hát még?

F.: - Semmi mással. Nincs szükségem másra.

K.: - Miről beszélgettek?

F. - Arról, hogy milyen boldogok vagyunk; meg a földön hagyott barátainkról, s arról, hogyan vezérelhetnénk útjukat a jóra.

K.: - De ha valamennyi földi barátotok odakerül a szellemek világába, miről fogtok beszélgetni? Csak arról, hogy milyen boldogok vagytok?

Semmi válasz. Megmagyaráztatik, hogy a szellemek nem hajlandók efféle frivol kérdésekre felelgetni.

K.: - Hogyan lehet az, hogy a szellemek az örökkévalóságot csupa frivol dologgal töltik el, s ezt boldogságnak nevezik, de közben olyan kényesek arra, nehogy valaki rákérdezzen ezekre a frivolságokra?

Semmi válasz.

K.: - Szívesen visszajönnél?

F.: - Nem.

K.: - Megesküdnél erre?

F.: - Meg.

K.: - Mit esztek ott?

F.: - Mi semmit sem eszünk.

K.: - Mit isztok akkor?

F.: - Semmit sem iszunk.

K.: - Milyen dohányt szívtok?

F.: - Semmit sem szívunk.

K.: - Mit olvastok?

F.: - Nem olvasunk.

K.: - A jó emberek mind oda kerülnek, ahol te vagy?

F.: - Igen.

K.: - Tudod, hogy s mint élek általában. Tudnál javasolni valamit, mit tegyek, vagy akár: miféle bűnt kövessek el, csakhogy valamiképpen oda ne kerüljek, ahol most te vagy?

Semmi válasz.

K.: - Mikor haltál meg?

F.: - Nem haltam meg, csak elmúltam.

K.: - Rendben van, hát akkor úgy kérdezem: mikor múltál el? Mióta vagy már a szellemek világában?

F.: - Mi itt nem mérjük az időt.

K.: - Ha jelenlegi állapotodban s környezetedben közömbös és viszonylagos is számodra minden dátum és idő, ez mit sem változtat régebbi állapotodon. Annak idején léteztek számodra időpontok. Ezek egyikét kérdem tőled. Egy bizonyos év egy bizonyos napján távoztál el tőlünk. Vagy nem?

F.: - De igen.

K.: - Hát akkor a napot és hónapot kérem.

(Tanácstalan ceruzarángatózás, mármint a médium kezében; egyidejűleg a feje és az egész teste is görcsösen rángatózni kezdett, s ez így ment pár pillanatig. Végül úgy magyarázta a dolgot, hogy a szellemek gyakran megfeledkeznek az időpontokról, lévén azok olyan dolgok, melyek semmit nem jelentenek számukra.)

K.: - Akkor hát ez a szellem még a szellemvilágba való átköltözésének napját is elfelejtette?

Semmi kétség, erről van szó.

K.: - Furcsa, igazán furcsa. Nohát akkor csak az évet kérdezem.

(Újabb tétova tapogatózás, vitustánc a médium részéről. Végül a magyarázat: a szellem az évre sem emlékszik már.)

K.: - Hát ez bámulatos! Hadd tegyek fel akkor még egy kérdést, az utolsót, mielőtt elbúcsúznék tőled; mert még ha nem kerülhetem is el azt a zugot, ahol most tartózkodsz, találkozásunk akkor sem lesz találkozás, hiszen te addigra már énrám se fogsz emlékezni, mert a nevemet is elfelejted: nohát, természetes halállal haltál meg, vagy szerencsétlenség áldozataként?

F.: (Hosszas habozás, kínos-görcsös rángatózás után.) - Természetes halállal.

És ezzel a beszélgetés véget is ért. Barátom megmondta a médiumnak, hogy rokona, míg e föld porában járt, bámulatos intelligenciával és tökéletes emlékezőtehetséggel rendelkezett, s ahogy most áll a dolog, csak sajnálkozással állapíthatja meg, hogy e két jeles tulajdonságát elveszítette, megrövidítvén ezzel önnön gyönyörűségeit az örök elégedettség birodalmában, nemkülönben megfosztván magát az ottani lakosság bámulatától és csodálatától.

Ennek a Manchesternek egyébként tömérdek ügyfele volt - s van még ma is. A szellemek birodalmának minden zugából küldenek neki leveleket az ottlakók, ezeket aztán ő már az Egyesült Államok postájának segítségével juttatja el a címzettekhez. A levelek tele vannak tanácsokkal - a tanácsokat a "szellemek" küldik, akiknek "szellemi képességei" az ebihalakéval vetekszenek; a címzettek azonban szent áhítattal követik a tanácsokat. Az egyik ügyfelet a szellemek (ha ugyan a leleményes Manchesterről ekképp, többes számban beszélhetünk) arra tanítgatták például, hogyan dolgozhatna ki egy találmányt a vonatkerekek tökéletesítésére. Hát ez aztán igencsak földhözragadt foglalatosság egy szellem számára! De még mindig magasabb rendű és feltétlenül egészségesebb "szellemi foglalkozás", mint örökösen arról beszélgetni, hogy "milyen boldogok is vagyunk".

 

Epizódok a kormányoséletből


"... láttam a kapitány sapkáját a nagy harang
fölött, joggal feltételeztem tehát, hogy ott van
alatta a kapitány eszesebbik fele: de nem így volt."


Így adomázgattunk a gyorshajón; a továbbiakban megtudtam még, hogy öt egykori barátom közül, akik otthagyták a folyót, négyen farmerek lettek. Természetesen nem azért választották ezt a pályát, mintha olyan kiváló talentumot éreztek volna magukban erdő-mező dolgaihoz, amit leginkább a farmerkedés révén kamatoztathatná
nak; döntésüket valami egészen más természetű motívum befolyásolhatta. Nevezetesen az, hogy a farmerélet is meglehetős remetemagányt biztosít, az ember éppoly kevéssé van kitéve így a hívatlan idegenek zaklatásának, mint - a kormányosfülkében. S talán azért is választották ezt a "pályát", mert ezer meg ezer sötét, viharos éjszakán nézhették vágyakozva a magányos kis farmerházak, tanyák pislákoló fényeit, miközben a hajó ide-oda táncolt a vízen; elképzelvén, milyen meghitt, boldog és biztonságos is lehet ott az élet ilyen zord időben; álmodozni kezdtek hát a békés visszavonultságról, ez lett életük legfőbb vágya, amit célul tűzhetnek ki, elérhetnek, s végül - örülhetnek is neki egyszer.

Azt azonban már nem hallottam, hogy ezek a kormányosból lett farmerek bárkit is elkápráztattak volna későbbi sikereikkel. Sőt, nemhogy megélnének a farmjukból, még nekik kell külön pénzt keresni rá. A kormányos-farmer tavasz tájt minden évben eltűnik a folyóról, s csak a fagy beköszöntésével bukkan fel újra. De hogyan! Viseltes gúnyában, hajából fűmagot fésülgetve, s télire - a kormányos fülkében keres "biztos menedéket". Így keres meg legalább annyit, hogy törleszthesse az elmúlt mezőgazdasági idényben összeszedett - adósságait. Nem tudta hát teljesen eltépni "kötelékeit" - a folyó rabszolgája marad, méghozzá épp az év legkeservesebb szakában.

Volt aztán közöttük egy, aki bár vett farmot, mégsem vonult vissza a birtokára. De nem ám: mert tudott okosabb dolgot is ennél. Nem akarta saját hozzá nem értésével tönkretenni a gazdaságot. Ehelyett megegyezett valami szakértő gazdálkodóval, aki részesedés fejében művelte a földet - minden három mérő búzából kettő az övé volt, egy meg a kormányosé. Eltelt egy év, s a végén - a kormányos semmit sem kapott. A szakértő úgy magyarázta a dolgot, hogy az ő harmada nem termett meg. A farm csak a gabona kétharmadát hozta meg.

Néhány kormányos, akit hajdan ismertem, különös kalandokon ment keresztül; ezek hol szerencsésen végződtek, hol nem. Montgomery kapitány, akinek a keze alatt dolgoztam még kormányos korában, a konföderált flotta parancsnoka volt a Memphisnél vívott nagy ütközetben; gőzöse elsüllyedt, ő maga kiúszott a partra, keresztülvágta magát egy sereg ellenséges katonán, s ha csak hajszál híján is, dicsőséggel megmenekült. Mindig higgadt embernek ismertem; semmi sem tudta kihozni a sodrából. Egy alkalommal, mikor még a "Crescent City" kapitánya volt, én kormányoztam kikötőbe a hajót New Orleansnél, s vártam, milyen parancsot kapok a parancsnoki hídról, de - nem kaptam semmit. Megállítottam a kereket, s ezzel hatásköröm és felelősségem megszűnt. Este volt - félhomály köröskörül -, de azért láttam a kapitány sapkáját a nagy harang fölött, joggal feltételeztem tehát, hogy ott van alatta a kapitány eszesebbik fele; de nem így volt. Minthogy azonban pedánsan pontos embernek ismertem a kapitányt, eszembe se jutott, hogy parancsa nélkül akár egy csengőt is megrántsak. Kötelességem abból állt tehát, hogy egyenesen tartsam a hajót, bármibe másszunk is bele ilyenképpen, s hagytam is: jöjjön, aminek jönnie kell. Így sodródtunk a bent horgonyzó többi hajó közt, egyre közelebb és közelebb kerültünk hozzájuk - már vártam, mikor hallom meg a csattanást -, de az a sapka ott fönt nem mozdult, mert, uram bocsá', hogyan is mozdult volna, mikor a kapitány lent szunyókált a tiszti étkezdében... Kezdett ám rettenetesen idegesítő lenni ez a kényelmetlen helyzet. Már-már azt hittem, a kapitány lekésik arról a mulatságról is, amiben mindjárt részünk lesz. De nem így történt. Abban a pillanatban, hogy vészesen közeledtünk már az egyik hajó farához, a kapitány a fedélzeten termett, és halálos nyugalommal így szólt: "Teljes gőzzel hátra!" Teljesítettem is a parancsot; csak egy ici-picit elkéstünk, mert a következő másodpercben recsegve-ropogva törtük át a másik hajó vékony bordáját. A kapitány később soha még csak szóba se hozta nekem az esetet; annyit jegyzett meg csupán, hogy helyesen jártam el, és reméli, adott körülmények között máskor sem habozok majd, és hasonlóképpen cselekszem.

Az egyik kormányos, akit még hajós koromból ismertem, időközben igen-igen dicsőséges halált halt. Hajóján tűz ütött ki, ő azonban nem mozdult a kormánytól, míg csak parthoz nem irányította a gőzöst. Akkor mászott csak át a korláton, hogy mentse magát; a ruhája lángban állt, ő volt az utolsó, aki elhagyta a hajót. Két vagy három órán belül belehalt sérüléseibe; ő volt egyébként a szerencsétlenség egyetlen halálos áldozata.

A Mississippi-hajózás történetében hat vagy hét ilyen kormányos-tragédiát találunk, s legalább ötvenszer fordult már elő, hogy a kormányos csak az utolsó pillanatban tudta megmenteni életét; arra azonban egyetlen példa sincs, hogy a kormányos otthagyta volna a helyét, csak azért, hogy saját bőrét mentse, míg ha ott marad s életét kockáztatja, másokat menthet meg a pusztulástól. Érdemes megemlíteni ezt a nagyszerű tényt; és érdemes dőlt betűkkel feljegyezni, ha szólunk róla.

Az újonc kormányost mindjárt az elejétől fogva arra tanítják: dacoljon minden veszéllyel, mely hivatásával jár, inkább válassza a dicső halál bármely formáját, mintsem azt a szégyent, amit a megfutamodás jelent - ha helyén maradva úgy érzi, használhat még valamit. S ezek az intelmek annyira megfogannak, hogy még a fiatal, tapasztalatlan kormányosoknál is biztosra vehetjük: el nem engedik a kormányt semmi áron, inkább meghalnak, ha kell. A memphisi temetőben nyugszik egy fiatal kormányos, aki ott pusztult el a kormánykerék mellett, sok-sok évvel ezelőtt a White Riveren, csak azért, hogy ezáltal mások életét megmenthesse. Azt mondta kapitányának, ha a tűz időt enged neki, elérheti még a hajóval a valamelyest távolabb húzódó homokzátonyt, s akkor mindenki megmenekül, míg ha a meredek folyópartnak viszi a gőzöst, ez könnyen emberéletekbe kerülhet. El is érte a zátonyt, ahol aztán a hajó megfeneklett a homokon; eközben azonban a lángok teljesen körülvették a kormányosfülkét, s ő menekülés közben halálra égett. Biztatták már korábban is: ugorjon; ő azonban kormányoshoz méltó választ adott:

- Nem tehetem. Ha megtenném, senki sem fog megmenekülni; ha maradok, senki más sem veszhet el, csak én. Maradok hát.

Kétszáz ember volt a hajón, s csakugyan: a kormányoson kívül mind életben maradt. Ott áll a fiatalember emlékműve a memphisi temetőben. Memphisi tartózkodásunk során fel is kerestem volna szívesen, időnk azonban olyan rövid volt, hogy fél útról vissza kellett fordulnom.

Beszélgetés közben azt is megtudtam, hogy Dick Kennet halott - hajója felrobbant Memphis közelében, s ő is ottveszett; valamint hogy néhányan a háborúban estek el - egyiküket-másikukat a kormánykerék mellett érte a golyó; egy másik igen kedves barátom, akinek a keze alatt elég sokáig dolgoztam, egy éjszaka elment New Orleans-i otthonából, hogy valami pénzt behajtson a város egyik távoli kerületében, s azóta nem látta senki - bizonyára megölték, s holttestét a folyóba dobták; Ben Thornburg pedig rég meghalt már; segédje, a vad kormányosinas, akivel naphosszat civódtam annak idején, úgyszintén. Szilaj, fékezhetetlen fickó volt, soha nem fért a bőrébe, örökké valami galádságon törte a fejét. Egy nap például egy arkansasi utas valami óriási medvét hozott föl a hajóra, s odaláncolta egy nagy mentőcsónakhoz a fedélzeten. Thornburg "balkeze" nem nyugodott addig, míg oda nem férkőzött s el nem szabadította az állatot, kíváncsi volt rá, "hogy mi lesz ebből". Kíváncsiságát hamar kielégítette. A medve ugyanis üldözőbe vette s körbehajkurászta a fedélzeten; jó pár mérföldet tett meg a furcsa pár, száz meg száz kíváncsi szempár gúnyos érdeklődése kíséretében; végül a medve leszakította fickó kabátja szárnyát, s azzal nyomban elvonult az étkezdébe. Az őrség rémülten megfutott, s hagyta, hogy az állat azt csináljon, amit akar. A medve azonban hamarosan unatkozni kezdett, s elindult, hátha akad valami mulatsága. Végiglátogatta a hajó minden zugát - benézett, ahova csak lehetett, előtte fejvesztetten menekültek a népek, mögötte halálos csend és üresség honolt; s amikor aztán nyakon csípte a gazdája, rajtuk kívül senki nem is volt látható sehol; elbújtak mind egy szálig, akárha üres lett volna a hajó.

Megtudtam továbbá, hogy egyik kormányos barátom ott halt meg, szívroham következtében, a keréknél, 1869-ben. A kapitány a fedélzeten volt éppen. Egyszer csak látja, hogy a hajó a part felé tart; kiabál - semmi válasz; fölrohan a kormányosfülkébe, hát a kormányos ott fekszik holtan a padlón.

Egyszer Mr. Bixby hajója felrobbant a madridi kanyarban; neki magának semmi baja nem lett, a másik kormányos azonban ottveszett.

George Ritchie ugyanígy járt a hajójával Memphis közelében - a kormánykerék mellől a vízbe repült, kezét-lábát törte. A víz ráadásul nagyon hideg volt; Ritchie - főleg a fogaival - egy gyapotbálába kapaszkodott, így tartotta fenn magát szinte végkimerülésig, amikor aztán néhány matróz megmentette: felhúzták egy úszó roncsra. Aztán kinyitották a bálát, belepakolták Ritchie-t, hogy valamiképpen életre melengessék; így értek vele Memphisbe. Ma ő Bixby egyik kormányosa a "Baton Rouge"-on.

Egy hajóírnoknak - szintén meghalt már - regényes kis kaland jutott osztályrészül; ha némiképp groteszk is az eset, azért mindenképpen regényes. Amikor még én ismertem, bohém, könnyelmű, kicsit hencegős, de önzetlen, jó szívű fickó volt; abból a fajtából való, akiről nagyon könnyű megjósolni, hogy hamarosan elherdálja mindenét, és ott áll majd megfürödve. Élt egy nyugati városban egy gazdag, öreg, gyermektelen külföldi idegen meg a felesége; s házukban lakott egy szép fiatal lány - félig rokon, félig cseléd. A fiatal hajóírnok, akit sosem hívtak George Johnsonnak, én azonban elbeszélésem kedvéért így fogom őt nevezni, megismerkedett a lánnyal, és összeszűrte vele a levet; az öregúr azonban rájött a dologra, és csúnyán lehordta őket. Mire ők szégyenükben azt hazudtak, hogy titokban már összeházasodtak. Erre az öregúr szíve is megenyhült, megbocsátott nekik, s áldását adta a frigyre. Ezután zavartalanul élhették világukat. Aztán meghalt az öregúr felesége, s ő maga is követte nemsokára. Összegyűlt a gyászoló család; s a gyászolók közt ott ült a két bűnös is. Felnyitották s ünnepélyesen felolvasták a végrendeletet. Az öregember egész vagyonát Mrs. George Johnsonra hagyta!

Ilyen nevű személy pedig nem volt. Az ifjú bűnösök ekkor elszöktek, s nagy ostobaságot csináltak: összeeskették magukat egy kétes hírű falusi bíróval, s rávették, hamisítsa korábbira a keltezést. Ebből azonban semmi jó sem származott. A szívtelen rokonok kiszimatolták a turpisságot, hihetetlen gyorsasággal megállapították, hogy a keltezés hamis; s az lett a nóta vége, hogy a vagyon a rokonoké maradt, Johnsonék pedig ott álltak immáron törvényesen, annak rendje-módja szerint mindörökre egybekötve a szent házasság kötelékével, de - egy lukas garas nélkül. Az élet efféle tréfákat űz; s bizony felülmúlja néha még a regényt is.

 

Egy s más "Mark Twain"-ről


"Sellers kapitány ettől fogva kitüntetett
szívbeli megvetésével.
"


Szó került a jó néhány éve halott Isaiah Sellers kapitányról is. Igen szeretetreméltó, művelt, okos ember volt, tisztelték-becsülték szárazon és vízen. S mindezen felül magas, szálas termetű, jóképű; s még öregkorára is - nagyon jól emlékszem - hollófekete volt a haja, akár valami indiánnak, a szeme, a keze olyan erős, olyan rezzenetlen, idegei annyira épek, ítéletei biztosak, mint senki másnak a kormányos szakma öregje-fiatalja között. A hajósok "pátriárkája" volt; a gőzhajós idők előtt már dereglyékkel járt a folyón; s a legelső gőzhajókormányos is ő volt, mielőtt bárki még az akkor élők közül egyáltalán kormánykerékhez nyúlt volna. Ezért hát a többiek olyasfajta rajongó tisztelettel vették körül, mint letűnt korok neves személyiségeit szokás. Ezt ő maga is nagyon jól tudta, s talán ez tette eleve merev-büszke tartását, ha lehet, egy fokkal még merevebbé.

Naplója fennmaradt; az első dátum azonban, úgy látszik, frissebb, mint az első gőzhajó-útja, amelyre, mint mondják, 1811-ben került sor: egyébként abban az évben "kavarta fel" az első gőzös a Mississippi hullámait. Halálakor a St. Louis-i Republican munkatársa a következő összeállítást tette közzé a napló alapján:

1825 februárjában szállt a "Rambler" nevű gőzös fedélzetére az alabamai Florence-ban, s még abban az évben háromszor tette meg az utat New Orleansig és vissza - méghozzá Nashville és New Orleans között a "General Carrol"-on. Sellers kapitány ezen a hajón vezette be azt az újítást, hogy a csengő hangjával adott jelt: eresszék le a függőónt, mert addig az volt a szokás, hogy a kormányos lekiáltott az embereknek, ha mélységmérésre volt szükség. Hogy az előfedélzet olyan közel volt a kormányoshoz, semmi kétség, nagyon egyszerűvé tette ezt az utóbbi eljárásmódot; milyen más a helyzet azonban napjainkban, úszó palotáinkon!

1827-ben a "President" fedélzetén találjuk őt; a hajó kétszáznyolcvanöt tonna teher szállítására volt alkalmas, és Smithland meg New Orleans között közlekedett rendszeresen. Majd 1828-ban a "Jubilee"-re ment át, s ezen a hajón kormányzott először, a St. Louis-i szakaszon; első ilyen jellegű szolgálatát Herculaneum és St. Geneviéve között teljesítette. 1836. május 26-án kormányossá avatják, elhagyja Pittsburgot; ekkor már a "Prairie" kormányosa; a hajó négyszáz tonnás volt, s egyben az első gőzös St. Louis vidékén, melyen kabinok álltak az utasok rendelkezésére. 1857-ben vezeti be a találkozó hajók kölcsönös jelzésére vonatkozó rendelkezést, ami némely kisebb változtatással mindmáig általános gyakorlat maradt; sőt, a Kongresszus kötelező érvényre is emelte.

A folyam történetével kapcsolatosan a következő széljegyzeteket idézzük a hajó naplójából:

1825 márciusában Lafayette tábornok St. Louisba indul New Orleansből a "Natchez" nevű, alacsony nyomású gőzös fedélzetén.

1828 januárjában a New Orleans-i kikötőből huszonegy gőzös vonul fel a várost meglátogató Jackson tábornok tiszteletére. 1830-ban a "North American" hat nap alatt teszi meg a New Orleans-Memphis távolságot - ami az addig jegyzett legrövidebb idő. Azóta már két nap tíz óra a rekord.

1831: A folyam átvágja a Red River kanyarát.

1832-ben a "Hudson" nevű gőzös tizenkét óra alatt teszi meg a White River és Helena közötti hetvenöt mérföldes távolságot. Ez az eset a közvetlenül érdekeltek körében igen sok vitára és találgatásra adott okot.

1839: Átvágás történik a Great Horseshoe (Nagy Patkó)-kanyarban.

Sellers kapitány, mint ezt e napló adatai alapján igazolhatjuk, a mai napig harmincöt év alatt négyszázhatvanszor fordult meg New Orleansben, s útjain összesen egymillió-száznégyezer mérföldet tett meg, ami nyolcvanhat mérföldes napi átlagot jelent.

Valahányszor Sellers kapitány akár csak közeledett is egy beszélgető csoporthoz, a társalgás azon nyomban "befagyott". Méghozzá azért, mert valahányszor öt-hat kormányos összejött, mindig volt köztük egy vagy két újonc, s az öregebbek rendszerint "felvágtak" a szegény zöldfülűek előtt; igyekeztek kedvüket szegni, bebizonyítván: semmihez se értenek még, nemességük ugyancsak újsütetű, ezzel szemben ők maguk, az idősebbek, messze felülmúlnak minden közönséges halandót, réges-rég szerzett élményeikkel, melyeket kellő fellengzősséggel mindannyiszor előadtak; s ami az események időpontját illeti, igyekeztek mindent a lehető legmesszebbre visszatolni a múltba, hogy éreztessék a fiatal kormányosokkal, milyen zöldfülűek, ők maguk viszont csakis és kizárólag irigyelni valók. Látni kellett volna, hogy pöffeszkednek, hetvenkednek ezek az öntelt vén kopaszok, hogy hazudoznak, hogy hamisítják a dátumokat - néha tíz, tizenöt, húsz évvel is -, s hogy élvezik a hatást: ahogy az ifjoncok csodálják és irigylik őket!

S az eseményeknek épp ezen a gyönyörűséges tetőpontján jelenik meg egyszerre Isaiah Sellers kapitány. A Régi Szép Idők egyetlen igazi és valóságos alakja és tanúja; igen, megjelenik, és méltóságteljesen elfoglalja helyét a kör közepén. Képzeljük csak el, milyen csend lesz ott egyszeriben! S képzeljük el azt is, mit éreztek ilyenkor a vén kopaszok, s hogy ujjonghatott-örvendhetett magában az iménti "zöldfülű" közönség, ahogy ez a csakugyan ős-öreg kapitány csak úgy egészen mellékesen, majdhogynem közömbösen tett néhány visszaemlékezésnek szánt megjegyzést - rég eltűnt szigetekről, kanyarátvágásokról, melyek mind-mind egy nemzedékkel előbb történtek, hogysem a fennhéjázó kopaszok valamelyike akár csak a lábát is betehette volna egy kormányosfülkébe!

Az öreg hajós pedig számtalanszor megjelent efféle alkalmakkor, mindannyiszor keserűséget és megaláztatást okozva környezetének. Ha hinni lehet a kormányosok elbeszéléseinek, Sellers kapitány mindig olyan szigetekről mesélt, amelyek legfeljebb a folyó történetének ködös messze-múltjából derengtek föl; s ugyanazt a szigetet sosem hozta szóba kétszer; ma is létező szigetekkel nem operált, legalábbis olyan újabb keletű nevüket nem említette, melyet a jelenlevők egyike is ismerhetett volna. Továbbá, ha hinni lehet a kormányosok elbeszélésének, Sellers kapitány minden kis részletkérdésben rendkívül pontos volt; például sosem beszélt "Mississippi állam"-ról - nem, mindig efféleképp mondta: "Amikor még Mississippi állam volt ott, ahol ma Arkansas van"; valamint sosem beszélt Louisianáról vagy Missouriról csak úgy általánosságban, hogy ily módon netalán pontatlan képzeteket keltsen, nem, mindig azt mondta: "Amikor még Louisiana fentebb volt a folyón", vagy: "Amikor Missouri még az illinoisi oldalon volt."

Az öregúr nem volt valami nagy irodalmi tehetség, mindazonáltal írogatott néha rövid, a folyóval kapcsolatos egyszerű, tényközléseket tartalmazó cikkecskéket, melyeket aztán "MARK TWAIN"-ként szignálva a New Orleans-i Picayune-nak küldözgetett el. A kis írások mind a folyó jelen helyzetét és állapotát taglalták, pontos és értékes megfigyelés valamennyi; s a dolognak ebben a vonatkozásában nem is volt semmi rossz. De a folyó jelenlegi állapotáról szólva a kapitány egy-egy adott pillanatban sosem állhatta meg, hogy ilyen megjegyzéseket ne tegyen, mint hogy "sose látott ilyen alacsony (vagy magas) vízállást ezen a szakaszon negyvenkilenc éve"; olykor-olykor pedig emlegetett valami ilyen-olyan szigetet, csak úgy mellesleg megjegyezvén, miszerint a sziget, "ha jól emlékszem, eltűnt 1807-ben". Ezekben a régi időkre vonatkozó közbeszúrásokban azonban már tüske és fullánk volt a régi kormányosok ellen, akik aztán a "Mark Twain" névvel jegyzett cikkecskéket - viszonzásul - mindannyiszor engesztelhetetlen gúnnyal fogadták.

Így történt hát, hogy e kis írások valamelyikét magam is tollhegyre tűztem, s ez lett - életem első újságcikke.[28] És mondhatom, kegyetlenül kifiguráztam, nyolcszáz vagy ezer szó erejéig csigázva elménc fantáziámat. Annak idején még magam is csak kormányosinas voltam. "Művemet" megmutattam néhány kormányosnak, akik azonnal kitépték a kezemből, s rohantak vele a New Orleans-i True Delta szerkesztőségébe. Amiért nagy kár volt; lévén hogy senki az üggyel jól nem járt, sőt, egy öregember szívének nagy keserűséget okozott. Cikkemnek bántó vagy gonosz éle éppenséggel nem volt; csak éppen nevetségessé tette a kapitányt. Nevetségessé tett egy olyan embert, akin még sohasem nevettek, s akinek ez ily módon rettenetes csapást jelentett. Akkoriban még nem tudtam, miképpen most már tudom, hogy ahhoz fogható szenvedés talán nincs is a világon, mint amit az az ember érez, akit először állítanak nyomtatásban pellengérre.

Sellers kapitány ettől fogva kitüntetett szívbeli megvetésével. Amikor az imént a kitüntetett szót használtam, nem mondtam üres frázist. Mert igazi kitüntetés volt az, hogy egy ilyen nagy ember foglalkozik valakivel, s nekem is volt annyi eszem, hogy ezt megértsem és büszke is legyek rá. Már az is megtisztelő dolog, ha valakit ilyen nagy ember, mint Sellers kapitány, szeret; de mennyivel megtisztelőbb, ha gyűlöl; mert szeretni nagyon sokakat szeretett; senki nem volt azonban rajtam kívül, aki miatt éjszakákat virrasztott volna át gyűlölködve - csak én.

Ettől fogva nem írt több újságcikket, és a "Mark Twain" névvel sem szignált többé semmit életében. Amikor halálhírét hozta a távíró, éppen a Csendes-óceán partjain jártam. Zöldfülű újságíró voltam akkoriban, szükségem volt még valami nom de guerre-re; így aztán gyorsan lecsaptam az öreg hajós gazdátlanul maradt álnevére, s attól fogva mindent megtettem, hogy ez a név megmaradjon ugyanannak, ami az ő használatában volt - vagyis azt jelezze, jelképezze, garantálj, hogy ami "felette" nyomtatásban megjelenik, arra mérget lehessen venni, hogy színigaz; mármost hogy ezt a törekvésemet miként sikerült megvalósítani, ennek elbírálására az illem szabályai szerint nem én vagyok a legalkalmasabb.

A kapitány büszke volt hivatására, mondhatni rajongó szeretet élt benne iránta. Síremlékét már életében megrendelte, s magával is hordozta hajóján halála napjáig. Ott áll most ez a síremlék a St. louisbeli Bellefontaine-temetőben. Sellers kapitányt ábrázolja a márványfaragvány, ahogy őrhelyén, a kormánykerék mellett áll; s e kép, vagy inkább e jelkép, méltán állja s veri vissza a gáncs nyilait, mert olyan embert örökít meg, aki életében kész lett volna porrá-hamuvá égni akár, ha kötelességének teljesítése ezt kívánta volna tőle.

Ahogy gyors hajónkon New Orleans felé közeledtünk, egész Mississippi-utunk legszebb panorámája tárult ki előttünk: New Orleans esti látképe, az öt mérföld hosszú, villanylámpákkal kivilágított parti félkörív. Mondhatom, csodálatos, felejthetetlen látvány volt ez valóban.

 

Emlékezések


"... ha akkoriban, a kezdet kezdetén egy
kicsit több időt szánnak a dologra, hát
minden bizonnyal jobbra is sikerül a világ,
és akkor nem lenne szükség örökös
toldás-foldásra, javítgatásra."


A "City of Baton Rouge" gőzössel indultunk vissza St. Louisba. Gyönyörű, verőfényes nap volt; máskülönben azonban nem voltam teljesen elégedett, mert utazásom fő-fő célját csak részben értem el. Reméltem ugyanis, hogy számolatlanul találkozom hajósemberekkel, s beszélgetek velük, ehelyett azonban olyannyira belekeveredtem a New Orleans-i társadalmi élet gyönyö
rűségeibe, hogy bizony csak ötperces beszélgetéseket folytattam a céhnek mintegy két tucat tagjával.

A kormányosház padján ültem, amikor kifaroltunk, és kihúztuk magunkat az induláshoz - a hajó kivárt, amúgy régimódian, kéményéből fekete füsttornyokat eregetve, ugyancsak régimódian. Akkor aztán nekilendültünk, és néhány pillanat múlva már úton is voltunk szépen, hasítottuk a vizet fölfelé. Mindez olyan ismerősnek és természetesnek tetszett - akárcsak a környező parti képek -, mintha hajóséletemben nem lett volna huszonegy évi törés. Volt egy kormányosinas is velünk, s biztosra vettem, hogy nemsokára ő veszi át a kereket; így is történt. Bixby kapitány ebben a pillanatban lépett be a kormányosfülkébe. Az inas éppen a többi gőzös tömkelegén kormányozta át a hajót. Ideges lettem, mert láttam: túl sok "vizet hagy" köztünk s a szomszédos hajók közt. Nagyon jól tudtam, mi következik most; éppen csak vissza kellett emlékeznem saját hasonló hajdankori élményemre. A kapitány csendesen nézte vagy fél percig a fiút, aztán átvette tőle a kormányt, s beljebb kormányozta a hajót a tömegbe, míg már csak egy jó kézfej-szélességre nem haladtunk el a horgonyzók mellett. Pontosan ugyanezt a szívességet tette meg nekem vagy egy negyed századdal ezelőtt, s ráadásul ugyanitt, amikor életemben először vezettem ki hajót a New Orleans-i kikötőből. Nagy és őszinte örömömre szolgált most, hogy láthattam e dolog megismétlődését - amikor már természetesen nem én voltam az áldozat.

Natchezt (háromszáz mérföldnyi út) huszonkét és fél óra alatt értük el - messze a leggyorsabb utazás, melyben a folyónak ezen a szakaszán valaha is részem volt.

Másnap reggel a négyórai őrséggel jöttem fel, s láttam, hogy "vág keresztül" szerencsésen Ritchie vagy fél tucatszor a ködben is, annak a térképnek a segítségével, melyet ő meg Bixby külön e célra készített, sőt szabadalmaztatott. Bizonyítva láttam tehát, mit ér az efféle térkép.

Ahogy a köd lassacskán oszolni kezdett, megfigyeltem, hogy a fák árnyéka egy-egy elárasztott homokpadon, vagy hatszáz lábnyira tőlünk, élesebben, sötétebben rajzolódott ki, mint maga a "szellemfa". Nagyon szép látványt nyújtottak ezek az oszladozó ködben halványan felderengő, kísértetszerű törzsek és ágak.

Natcheznél heves égiháborút éltünk át. Vicksburgnál szintúgy, s ötvenmérföldnyivel Memphis alatt a harmadikat. Olyan "régimódi" hévvel rontottak ránk, amitől már réges-rég elszoktam. A harmadik vihart tomboló szélorkán kísérte. Lehorgonyoztunk a part mentén, látva, hogy közeleg a vész; rajtam kívül mindenki eltávozott a kormányosházból is. A szélben földig hajoltak a fiatal fák, a levelek mind kifordultak, visszájukat villogtatták; gyors egymásutánban követték egymást a széllökések, vadul rázták fel-le, rángatták jobbra-balra az ágakat, sebesen váltogatva ekképp hol a zöld, hol a fehér szín rohanó hullámait, aszerint, hogy a leveleknek melyik fele látszott éppen; s ezek a hullámok is szinte egymás sarkába hágtak, akárha egy tábla zabot "kergetne" a szél. S bármiféle színt játszott is a kép, egyik sem volt egészen természetes - mindegyik árnyalatot elszínezte az alacsonyan elhúzódó felhőtorlaszokból szűrődő ólmos fény. A víz is ólomszínű lett; elmosódtak a távolságok; s még a villogó tarajú hullámok messze rohanó hófehérét is elhomályosította-szürkítette a sötétlő, nehéz levegő, melyen át e tarajos légiók végeláthatatlan sorai vágtattak. Nem szűnt a fülsiketítő égzengés sem; egymást követték a jelentéktelen közökkel megszakított dördülések; és egyre erősebben, egyre "magasabb oktávon", ami a fülnek is mind nagyobb megpróbáltatást jelentett; a villámlás sem akart "lemaradni" a hangja mögött, s olyan fényjelenségeket produkált, hogy a szem belekáprázott, s az idegeket gyönyör és borzongás keveréke villanyozta végig szüntelen egymásutánban. Az eső pedig úgy szakadt, mintha dézsából öntenék; a fülszaggató mennydörgés egyre közeledett; a szél őrjöngése fokozódott: gallyakat tördelt, egész lombkoronákat szakított le s röpített messze tovább a légben; a kormányosház is minden eresztékében recsegett-ropogott, jobbra-balra ingadozott, minden pillanatban összedűléssel fenyegetve, így aztán én is lementem a fedélközbe, megnézni - hány óra van.

Sokat hallottam magasztalni már az Alpok viharait; azok az égzengések azonban, melyeket az Alpokban volt szerencsém átélni, nyomába se jönnek a Mississippi-völgyében látottaknak. Lehet persze, hogy amikor én jártam ott, az alpesiek nem tettek ki különösebben magukért; de ha csakugyan túltesznek a Mississippi-völgyieken, hát akkor engem kíméljenek is.

Visszautunkon láttam egy fél mérföld hosszú kis kölyök-szigetet (afféle trónörököst), mely az utóbbi tizenkilenc év alatt "üthette fel a fejét". De ha annyi felesleges idő áll rendelkezésére, hogy tizenkilenc évig formálódhat egy ilyen kis semmiség, miért kellett akkor, kérdem én, az elején úgy elsietni e glóbuszt azzal a hat nappal? Gyanítom, hogy ha akkoriban, a kezdet kezdetén egy kicsit több időt szánnak a dologra, hát minden bizonnyal jobbra is sikerül a világ, és akkor nem lenne szükség örökös toldás-foldásra, javítgatásra. De ha valaki elsieti a dolgát egy világnál vagy egy háznál, majdnem holtbiztos, hogy előbb-utóbb kiderül: itt egy szigetecske maradt ki, ott egy szerszámos szekrény, vagy más szükséges apróság, amit pedig pótolni kell okvetlenül, költséget-fáradságot nem kímélve.

Felfelé haladva a folyón, többször egymás után is koromsötét éjszaka köszöntött ránk; így aztán, valahányszor csak kikötöttünk, s a parti fákat elárasztottuk napkeltével felérő villanyfény-özönünkkel, nagyon érdekes dolgokat figyelhettünk meg: madarak százai röppentek fel hirtelen a ragyogó zöld lombozat sűrűjéből, s keringeni kezdtek a fehér sugarak kévéiben, sőt egy-egy énekesmadár néha még dalba is kezdett! Semmi kétség: mesterséges fényözönünket összetévesztették az igazi napkeltével.

Igen élvezetes volt az utazás ezen a pompásan rendben tartott gőzösön; szinte sajnáltuk, hogy olyan hamar véget ért. Némi igyekezettel és kitartással lassanként valamennyi ismerősünk előkerült. Egy azonban hiányzott; ez az egy ugyanis két évvel előbb elnyerte végső jutalmát - vagy büntetését, ahogy vesszük. Mindazonáltal kiderítettem, mi is történt vele. Esete meggyőzött arról, milyen döntő befolyással lehet életünkre a legjelentéktelenebbnek vélt esemény is. Ez a fiú kovácsinas volt a városunkban, mikor egy csoport angol fiatalember érkezett oda, s ott időzött egy darabig; egy nap aztán nekidurálták magukat, és olcsó "udvari" jelmezeket öltve előadták a III. Richárd csatajelenetét, méghozzá szinte eszelős erőfeszítéssel, bámulatra méltó üvöltözés közepette. A jelenet a helybeli legények előtt játszódott le; a "nézőközönség" soraiban a kovácsinas is ott volt. A színészet "varázsa" azon nyomban megmérgezte testét-lelkét. Ezt a buta, lomha, tompa elméjű fickót menthetetlenül magával ragadta a ripacs-megszállottság. Eltűnt a környékről, aztán hirtelen St. Louisban bukkant fel. Idővel belebotlottam az utcán. Ott állt, merengve, valamelyik utcasarkon, jobb kezét csípőre téve, baljának hüvelykével az állát támasztva, lehajtott fejjel, homlokát ráncolva, széles peremű kalapja előrecsúszott - s ő nyilván azt képzelte ilyenkor, hogy - Othello vagy más drámai hős; a járókelők pedig megérzik lényének tragikumát, és áhítattal néznek reá.

Odaléptem hozzá, szóba elegyedtünk, s próbáltam "lerángatni" őt a fellegekből, de hiába. Ugyanakkor csak úgy mellesleg megjegyezte, hogy a Walnut Street-i színésztársulat tagja - legalábbis iparkodott minél közömbösebb hangon odavetni ezt a megjegyzését, de a mázon átsütött a diadalittas büszkeség. Elmondta, hogy aznap este például a Julius Caesarban játszik, ha elmegyek, láthatom. Ha elmegyek! Biztosítottam: holtan se mulasztanám el ezt az alkalmat.

A csodálkozástól kicsit kábultan indultam tovább, ekképp szólván magamhoz: "Milyen furcsa! Mi bezzeg tökkelütöttnek hittük ezt a fiút; mihelyt azonban felkerül egy ilyen nagyvárosba, ahol műveltebb és megértőbb a közgondolkodás, a rongyba rejtett tehetség azonnal eget kér s kap: s attól fogva elismerés és dicsőség övezi az útját."

S mi lett a vége? Aznap este bosszúsan és csalódottan távoztam a színházból; mivelhogy hősömet egy pillanatra se láttam feltűnni a színpadon, a színlapon meg egyenesen hiába kerestem a nevét. Másnap délelőtt megint összetalálkoztunk az utcán, s mielőtt akárcsak megszólalhattam volna, megkérdezte:

- Láttál?

- Hogyan láttalak volna! Hiszen ott se voltál.

Meglepődve, csalódottan bámult rám. Azt mondta:

- Már hogyne lettem volna, amikor ott voltam. Én alakítottam az egyik római katonát.

- Melyiket?

- Hát nem láttad azokat a római katonákat, akik ott sorakoztak hátul, néha pedig körbemasíroztak a színpadon?

- A római hadseregre gondolsz? Arra a fél tucat szandálos-hálóinges semmirekellőre, akik pléhsisakokkal-pajzsokkal lépkedtek egymás sarkára, egy hozzájuk hasonlóan öltözött, póklábú, tüdőbajos vezérletével?

- Hát persze! Hát persze! Én voltam az egyik római katona. Hátulról a második: az voltam én. Egy fél éve még csak a leghátsó voltam; de azóta előléptettek.

Most aztán megtudtam, hogy a szegény fickó mindvégig - vagyis harmincnégy éven át - római katona maradt. Néha-néha ráosztottak ugyan valami "szöveges" szerepet is, de sose valami bonyolult dolgot. Ilyesmit például rá lehetett bízni, hogy: "Uram, a kocsi előállt", de ha nagy merészen megtoldottak még néhány mondattal, barátunk emlékezőtehetsége nyomban csődöt mondott, és belesült a szerepbe. S lám, a szegény ördög mégis szorgalmasan tanulta Hamlet szerepét több mint harminc éven át; abban a reményben élt - s halt -, hogy egyszer majd eljátszhatja!

Ez lett hát az eredménye, hogy az a pár angol fiatalember egy kis időre városunkba látogatott sok-sok évvel ezelőtt! Milyen remekbe szabott patkókat készíthetett volna ez az ember, ha ezek az angolok nem jönnek, s milyen csapnivaló római katonát alakított végül!

Pár nappal St. Louisba érkezésünk után épp a Negyedik Utcán sétálgattam, amikor egy őszülő hajú férfi szinte összerezzent, ahogy elment mellettem; aztán hirtelen megállt, visszafordult, odajött, és közelről jó alaposan megnézett, szemöldökét morcolta, s azt mondta nagy szigorúan:

- Hallod-e, megittad már azt a kortyot?

"Ez az ember őrült" - gondoltam az első pillanatban. De - egy másodperccel később már felismertem. Minden izmom megfeszítve igyekeztem elpirulni valamiképpen, s amilyen nyájasan és engesztelően csak tudtam, azt mondtam:

- Nohát, egy kicsit lassan alakultak a dolgok, de most már nagyon közel vagyok oda, ahol inni kapok. Tarts velem, ha kedved van segíteni.

Erre ő is megenyhült irántam, mondván, egy üveg pezsgő megteszi, üsse part. Elmondta, hogy nevemet az újságban fedezte fel, s ekkor minden dolgát félretéve keresésemre indult, megtalál, mondván, ha addig él is; s ha megtalál, vagy kielégítő választ adok a kérdésére, vagy megöl; ez utóbbi fenekedése azonban inkább csak hetvenkedés volt, úgy láttam.

Találkozásunk eszembe juttatta a vagy harminc évvel ezelőtti St. Louis-i zavargásokat. Annak idején egy hetet töltöttem itt egy fogadóban; ez a fiatalember meg épp a szemközti szobában lakott. Láttunk egyet-mást a harcokból, az öldöklésből; végül aztán elmentünk egy éjszaka valami arzenálba, ahol rajtunk kívül még vagy kétszáz fiatalember gyűlt össze, felhívásra mind kész, adott esetben a felkelők ellen fordulni; vezetőnk hivatásos katona volt. Körülbelül este tíz óráig gyakorlatoztunk; ekkor híre jött, hogy a csőcselék a város alsó végében igencsak erőre kapott, tör előre, mindent elsöpörve. Azonnal menetoszlopba szerveződtünk. Forró éjszaka volt, a muskétám veszekedettül nehéz. Egyre csak meneteltünk; s minél közelebb értünk a harc színhelyéhez, annál jobban izzadtam és szomjaztam. Ott masíroztam éppen fogadóbeli szomszédom mögött; végül megkértem hát, fogja meg egy pillanatra a puskámat, amíg elugrom egy korty italért. Akkor aztán kiugrottam a sorból, és egyenest hazaszaladtam. Barátomért a legkevésbé sem aggódtam, hiszen most már oly remekül fel volt fegyverezve, hogy könnyűszerrel megvédelmezheti magát. Ha csak egy cseppet is kételkedem ebben, hát biztosan kerítek neki még egy muskétát. Másnap reggel hajnalok hajnalán távoztam a városból, s ha ez az őszülő férfi meg nem pillantja véletlenül a nevemet az újságban újabb St. Louis-i tartózkodásom alkalmával, s el nem határozza, hogyha törik-szakad megkeres, bizony a sírig hordoztam volna szívemben a gyötrő bizonytalanságot: túlélte-e barátom a zendülőkkel vívott ütközetet, vagy sem. Efelől már harminc éve érdeklődnöm kellett volna, semmi kétség. S meg is teszem bizonyára, ha azok a muskéták nálam vannak; de mert a dolog nem így állt, mégiscsak ő volt inkább abban a helyzetben, hogy efféle kutatásra szánhassa el magát.

St. Louis-i látogatásunk előtti hétfőn a Globe-Democrat néhány oldalas "vasárnapi statisztikát" közölt, melyből többek között kiderült, hogy 119 448 St. Louis-i lakos vett részt az előző nap reggeli és esti istentiszteleteken, továbbá 23 102 gyermek látogatta a vasárnapi iskolát. Vagyis a város 400 000 főnyi lakosságából ez a 142 550 fő tisztelte meg a vallás jegyében a napot. Ezeket a számokat - némileg "sűrített formában" - megtaláltam az Associated Press egyik táviratában is; el is tettem a későbbiekre. Kiderült ezekből a számokból, hogy St. Louis a kegyelemnek magasabb rendű állapotában volt, mint hajdan az én időmben. De most, hogy alaposabban megvizsgáltam e számadatokat, gyanítom, hogy a hírügynökség egy kicsit eltorzította őket. A városban nem lehet 150 000-nél több katolikus; a többi 250 000-et ennél fogva protestánsként tartják számon. Az imént említett távirat értelmében ebből a 250 000-ből mindössze 26 362 személy fordult meg templomban vagy vasárnapi iskolában, míg a 150 000 katolikusból 116 188.

 

A bűnbánó betörő


"... két vasárnap délután is elmentem már,
és összeszedtem hét kis klambót..."


Egyszer csak eszembe jutott: még nem kerestem meg Mr. Brownt. Mármost ami ezt a dolgot illeti, kénytelen vagyok egy kis vargabetűt csinálni - afféle "kiruccanást" szorosabban vett témakörömből. Szeretnék ugyanis felfedni egy titkot, mely
et kilenc éve hordozok, s immár teherként nehezedik rám.

Kilenc évvel ezelőtt, egy bizonyos alkalommal, igen erősen megfogadtam: "Ha még egyszer elvetődöm St. Louisba, felkeresem Mr. Brownt, a nagy gabonakereskedőt, s megkérem, engedje meg, hogy megszorítsam a kezét."

E fogadalom előzményei és körülményei pedig a következők. Egy lelkész barátom egy este meglátogatott, és előadta a következő históriát:

- Rendkívül különös levél van a birtokomban, szeretném felolvasni önnek, ha ugyan lesz rá időm. Mindenekelőtt hadd szolgáljak azonban némi magyarázattal. A levelet egy hajdani tolvaj csavargó írta, aki mind származását, mind "pályafutását" tekintve az aljaemberek legaljához tartozik, egész élete bűnben és tudatlanságban telt; s mégis: Istennek hála, lelkében színarany telér húzódott, amint azt hamarosan ön is látni fogja. Levelét egy Williams nevű betörőnek írta, aki kilencéves börtönbüntetését tölti éppen, betörésért, egy bizonyos állami fegyintézetben. Williams rendkívül vakmerő betörő volt, évek hosszú során át űzte sikerrel a mesterségét; végül azonban rajtacsípték, rács mögé dugták, és bíróság elé állították abban a városban, ahol éjnek idején betört egy házba, és pisztollyal a kezében kényszerítette a tulajdonost, hogy adja oda 8000 dollárnyi államkötvényét.

Williams egyébként nem volt közönséges ember, a szónak semmilyen értelmében, jó New England-i családból származott, elvégezte a Harvard egyetemet; apja lelkész volt. Vizsgálati fogságában egészsége megrendült, heveny tüdővész fenyegette. Ez a tény, valamint az, hogy magányában volt módja s ideje magába szállni, meghozta az eredményt - ami eléggé természetes is. Komolyan gondolkodóba esett életének eseményei felől; felébredtek szívében azok a jobb érzések, melyeket tanulmányai és neveltetése oltott beléje. Megtagadta hát bűnös múltját, s jó keresztény lett megint. A városban lakó némely hölgyek hírét vették ennek, meglátogatták, bátorító szavaikkal segítették őt elhatározásában, erőt adva neki új életének folytatásához. A bíróság végül kilencévi börtönre ítélte Williamst, mint már mondottam. A börtönben ismerkedett meg aztán azzal a szegény ördöggel, akit az elején említettem: Jack Hunttal, s aki annak a levélnek is írója, melyet fel szeretnék olvasni önnek. Látni fogja, hogy az ismeretség áldásos hatással volt Huntra. Hunt, mikor büntetése letelt, St. Louisba ment; onnan írta Williamsnak ezt a levelet. A levél persze nem jutott túl a börtönigazgató irodáján; lévén hogy a bűnözőknek csak nagy ritkán engedik meg, hogy levelet kapjanak odakintről. A börtönigazgatóságon elolvasták, de nem semmisítették meg a levelet. Egyszerűen nem volt hozzá szívük. Sőt, többeknek meg is mutatták, ekképpen került a levél azokhoz a hölgyekhez, akikről szintén szólottam már. Tegnap találkoztam egy régi lelkész barátommal, aki szintén látta a levelet, s szinte egyébről sem tudott beszélni, csak arról. Már maga az is, hogy a levélre gondolt, annyira megindította, hogy többször elcsuklott a hangja. Megígérte, hogy megszerzi nekem a levél másolatát; íme itt van - pontos másolat, az eredeti minden gyarlóságát megőrizte. Található benne néhány tolvajnyelvi kifejezés - az ő argójuk -, jelentésüket azonban, zárójelben, a fegyház igazgatósága, mindenütt megmagyarázza:


"ST. LOUIS, 1872. június 9

Mr. W - barátom Charlie, ha szabad így szólíttanom: tudom, meglepi ez a levél töllem, de remélem, nem haragszik majd, amér írok, szeretném megköszönni magának aztat, ahogyan velem beszét a börtönbe - ez vit rá, hogy próbájjak megjavulni; aszhiszem maga aztat gondóta, nem sokat törődök én avval, amit maga mondót, & az elejin nem is vót máskép, de aztat azér tuttam, hogy maga művelt rendes ember & nem akar átverni, se más hátsó gondolata nincsen, & a többi fiuk is mind jóltutták ezt.

Szoktam éccakánként gondókodni azon amit maga mondót & ezér hagytam aba a káromkodást is már öt hónappal a szabadulásom előt, mer látam, semi jóra nem vezet uccse - és amikor kivót az időm, maga azt monta, ha abahagynám a keresztrázást (lopást), & három hónapig tiszteségesen énék, azvóna a legjob bót, amit életembe csinátam. Az álami hivatal adot nekem ideszóló vasútjegyet, és utazás közbe egyre töbet gondótam ara, amit maga mondót nekem, de még nem tuttam határozni. Amikor Chicagóba érkezet a vonat és én átszáltam, kicsiptem egy öregaszonytól a bőrt (kiemelte a tárcáját); de elég vót csak enyit csinánom, már bántam, minek is csinátam, mer hát ép az előb határoztam el magamat mégis hogy megfogadom a tanácsát és három hónapig szép becsületesen kibírom, de elfelejtetem, ójan jó markolás (könnyen kihúzható) vót az a tárca - de aztán otmaradtam mégis melete & amikor az aszony átakart szálni egy másik vonatra, kérdeztem tölle Aszonyom nem-e vesztet el valamit? & hát az észbekapot hogy a tárca ugrott (eltűnt) - nem-e ez az, mondok én, visszaadom neki - nohát maga mijén becsületes egy ember, mongya ő, de nekem nem vót pofám otmaradni egy csepp beszélgetésre se, hát csak húztam el a csikot. Amikor aztán ide érkeztem, öszesen 1 dollár 25 centem maradt & 3 napig nem tuttam munkát se kapni, mer ahoz nem vagyok elég erős, hogy gőzhajókon rázzam a dunyhát (zsákoljak) - 3-armadik nap délután kiatam az utolsó 10-iz centemet 2 hódra (nagy, kerek tengerész kétszersült) & sajtra & elég vacakul éreztem magam & és azt gondótam, megin nekifogok ásni (zsebelni), amikor eszembejutot, hogy maga eccer azt monta, hogy az ember hijja az Urat, ha valami bajba van & hát gondótam megpróbálom valahogy, de nem nagyon ment elejinte & csak anyit tuttam kihozni, hogy Uram aggy rá módot eggy szegény nyomorultnak, hogy kibírja 3-árom hónapig rendbe, az ég szerelmire, ámen; & csak gondókodtam nagyban, micsinájjak meg hogy lesz az egész - egy óra múlva ot mentem a 4-egyedik uccán & és ami akkor ot történt, hát az az oka annak, hogy most ot vagyok, ahun vagyok, és ezt akarom én it elmondani magának, mijelőt befejezem ezt a levelet. Mert ahogy ot megyek, nagy lármát hallok & látom ám, hogy egy ló megvadult & száguld egy kocsival, aba 2-ét kicsi gyerek, hát felkapok egy fábul való láda fedelet az uccán & rohanok az útest közepire & amikor a ló odaér, fejbe vágom óján erőssen, ahogy csak tudom - a deszka darabokra törik & a ló megtorpan kicsit & én megragadom a gyeplőt & leszorítom a fejit míg végre megál - az úr akié jöt is már nagy szaladva & ahogy láta, hogy a gyerekek épségbe vannak, hát kezet ráz velem & ad nekem röktön 50 dolárt zöldhasúba & nekem eszembe jutót, hogy kérleltem az Urat jöjön segítsen & mintha a vilám hasitot volna belém, nem tuttam elengenni a gyeplőt - az az úriember meg láttya ám hogy valami nincs rendben, odagyün hát kérdi: megsérült, kedves fijam? & nekem meg az jutót rögtön az eszembe, hogy kérek tölle valami munkát; & kérem is, vegye visza a gubát, aggyon inkább valami munkát - & ő, hogy ugorgyak föl gyorsan a kocsiba, tarcsam csak meg a pénzt az rendbe - azt kérdi akor, tudok-e bánni a lovakkal, én mondom igen, mert gyakran őgyelegtem annakidején az istálók körül & szoktam takarittani meg hajtani is, ő meg mongya, neki eggy ijen ember kéne éppen & adna nekem havi 16 dolárt meg kosztot-szálást. Hát persze hogy rááltam rögtön az ajálatra. Aznap éjel a kicsi szobámba az istáló fölött csak ültem sokáig ébren és gondókottam a multakon & azon, ami történt éppen & letérgyeltem és ugy montam köszönetet az Urnák az álásért meg hogy segitet, hogy kibirgyam minden rosz nélkül & magát meg álgya meg hogy rávit engem erre az útra, & másnap reggel újra ezt tettem & utánna kaptam új burkot (ruhát) & eggy bibliát mer elhatároztam én hogy azután amit az Úr tét énvelem minden este meg reggel olvasni fogok a bibliából & kérem majd őt, hogy ne felejcsen el engem. Amikor asztán már eggy hete öt vótam Mr. Brown (mer ez annak az úriembernek a neve) eggy este bejötta szobámba & láttya ám hogy olvasom a bibliját, mindenféle ulyságok meg könyvek helyett - megkérdezte keresztény-e vagyok mondom nem - Nohát, Charlie, aztat gondoltam én, job ha őszintén elmondok nekije mindent hogyan vótam börtönbe & hogy magával hogy vót & hogy már ot tartottam hogy feladom a reményt, hogy valaha is lessz nekem munkám & akkor az Úr hogy adot mégis munkát, amikor kértem ötét; & hogy az eggyetlen móggya hogy eztet én mind visszafizessem neki az, hogy a bibliáját olvasom & rendesen viselkedek & kértem Mr. Brownt is, aggyon nekem három hónap próbaidőt - akkor ő nagyon apailag beszélt velem jó hoszan & mondta maraggyak csak nyugodtan & akkor boldogabb vótam, mint valaha életemben, mert tiszta vót a lelkem Mr. Brown előtt is & nem keletet attól félnem hogy valaki hátulrul gyün mellbe (bemártja a régi dolgok miatt) & kitúr az álásból - másnap reggel Mr. Brown hivatot a könyvtárába & megin nagyon őszintén elbeszélgetet velem & azt tanácsolta tanulgasak minden nap eggy kicsit & ő maj segíteni fog nekem minden este eggy vagy 2-t órát & adot egy Számtan könyvet, egy Nyelvtant, egy Földrajz & meg írni valót is & attól fogva csakugyan kikérdez minden este & bibliaórára is beírat a vasárnapi iskolába, aminek nagyon örülök mert akkor sokal joban megértem, amit a bilijába olvasok.

Hát Charlie a 3-rom hónap már 2-tővel el is múlt & ugy van csakugyan, ahogy maga monta, ez a legjobb bót életemben amit csinátam & most fojtatom is ugyanígy ha Isten segít életem végéjig Charlie - azér írok magának mer gondolom Isten megbocsátota a Bűneimet & meghalgatta a maga imáit mer maga aztat monta, imád kozni fog értem - én pedig most már nagyon szeretem olvasni az Ő igéjit & hozá fordulok minden bajommal & Ő segít nekem mer lenne alkalmam most is lopni rengeteget, de már nem érzem azt az érzést, amit régen & most már nagyob gyönyörűség nekem templomba mint színházba menni & ez régen nem igy vót - és a tiszteletes úr meg mások is mind sokat beszélgetnek velem & eggy hónapja éppen monták csatlakozzak az egyházhoz, de én azt montam nem, még nem, előb megvárom eléggé bizonyos vagyok-e a szívemben, de most már nem kel továb várjak, mer érzem Isten hív engem & július első vasárnapján belépek az egyházba - drága barátom szeretném ha ugy tunnák írni magának ahogy érzek pontosan de ez még nem megy - tuggya, hogy csak a börtönbe tanultam meg irni meg olvasni egy keveset & még nem megy anyira jól hogy úgy írjak ahogy beszélek; tudom baj van a hejesirással & sok más hibát is ejtek amiket mind meg fog bocsájtani én tudom, mert tuggya hol nőttem én fel mijen lelencházba ahonnan meg is szöktem & hogy sose láttam az apámat se az anyámat, azt se tudom kicsodák & hogy az igazi nevemet se tudom, hogy hinak & reméllem nem fog haragudni rám mer ugye eggyik névhez ugyanannyi jogom van, mint a másikhoz & akkor én már a maga nevét választottam, mer azt maga nem fogja használni, ha kigyün, én tudom & maga az az ember a világon, akit én a legtöbre tartok; hát reméllem nem haragszik érte - én jól vagyok, havonta 10-iz dolárt rakok bankba ahoz a 25-thöz ami az 50-venből megmaratt - ha magának kell belőle valamennyi vagy mind az egész csak tudassa nagyon kérem & az a pénz a magáé. Szeretném ha megengedné hogy külgyek magának. Ezzel a levéllel eggyütt küldöm magának a Littles Living Age megrendelőcéduláját eggy évre, nem tudom persze minek örülne a legjoban & montam is Mr. Brownnak, ő aztat monta biztos örülni fog ennek - úgy szeretnék ott lenni most magával akkor küldhetnek pár buborékot (frissítő) ünnepnapokon; ebbe a melegbe persze megromlana mire odaérne, de legközelebbi Hálaadás Ünnepkor küldök magának egy dobozzal - jövő héten Mr. Brown levisz az üzletjébe ot leszek portás & azt mongya előbre juthatok hamar ha kicsit többet tudok már - Mr. Brown nagykereskedő, gabonaraktárai vannak - elfelejtettem mesélni magának persze a misziós iskoláról, ahova járok, a vasárnapi iskoláról - az órák vasárnap vannak, két vasárnap délután is elmentem már, és öszeszedtem hét kis klambót (kisgyereket) is, jöjenek velem, kettő közülük ugyanot tart ahol én & betétem őket eggy olyan osztályba ahol tanulhatnak valamit mégis. Én nem tudok valami sokat, de minthogy ezek a gyerekek olvasni se tunnak rendesen, szépen lépést tartok velük, nem hagyom hogy elcsatangoljanak esetleg ezér már 1/2 órával iskola kezdés előtt ot vagyok mindig értük vasárnaponkint és 4 kislány is jár velünk az iskolába, mongya meg kérem Mack-nek és Harrynek, ha letelt az idejük és kigyönnek tudok nekik is rögtön munkát, remélem megbocsáttya ezt a hosszú levelet & mind a soksok hibát, úgy szeretnék találkozni magával mert hiába nem tudok úgy írni ahogy beszélek - reméllem a meleg idő gyógyítót valamit a tüdején - ugy féltem meghal mikor vért köpöt - üdvözlöm mind a fiukat, mongya meg nekik kérem mi van velem - jól vagyok és it mindenki úgy bánik velem olyan kedvesen ahogy csak tud - Mr. Brown is írni fog magának eccer - remélem maga is ír nekem, kedves Charlie, hát ezt a levelet küldi magának igaz baráttya

C----W----

akit maga Jack Hunt néven ismert.

Elküldöm Mr. Brown névjegyét. Neki külgye kérem a választ."


Az igazi, szívből jövő ékesszólás példája volt ez a levél; hatása valóban ellenállhatatlan; anélkül, hogy egyetlen "ékítmény" is segítette volna. Írásmű rám bizony ritkán hatott úgy, mint ez. Barátom hangja felolvasás közben egészen elhalkult, majdnem elcsuklott néha-néha; pedig bizonyára megerősítette már a szívét néhány előzetes próbaolvasás, s csak azután vállalkozott rá, hogy más előtt is felolvassa. Rajtam pedig azt akarta kipróbálni, remélheti-e, hogy a levelet képes lesz majd úgy felolvasni az imaórán, hogy többé-kevésbé kordában tudja tartani az érzéseit. Az eredmény nem volt valami biztató. Mindenesetre elhatározta, hogy - megpróbálja. Elég jól sikerült is a végén; inkább a hallgatóság nem bírta megállni, hogy végig ne könnyezze a felolvasást.

A levélnek hamar híre futott a városban. Egyik lelkész társa kölcsönkérte barátomtól az írást, szinte szóról szóra beleszőtte prédikációjába, melyet ezerkétszáz ember előtt mondott el egy vasárnap reggel; a gyülekezet ott is végigkönnyezte az egészet. Akkor aztán barátom is beleszőtte a levelet egy prédikációjába, mellyel valamelyik vasárnap reggel állt ki a gyülekezet elé. Az eredmény ott is ugyanaz volt. Egy emberként sírt az egész gyülekezet.

Barátom, északi brit szomszédjaink halász-területeire ment nyaralni; magával vitte a prédikációját is, hátha szüksége lesz arrafelé is ilyesvalamire. Egy nap fel is kérték, hogy prédikáljon. Tele volt a kis templom. A gyülekezetben ott volt a néhai Dr. J. G. Holland, a néhai Mr. Seymour a New York-i Times-tól, Mr. Page, a neves emberbarát, az antialkoholizmus jeles harcosa, s azt hiszem Frye szenátor is, Maine államból. A csodálatos levél itt is elérte a várt hatást, mindenki megrendült, mindenki sírt. Dr. Holland arcán könnyek patakzottak, s csaknem ugyanezt lehetne elmondani valamennyi jelenlévőről. Mr. Page-t úgy magával ragadta a lelkesedés, hogy megfogadta, addig nem nyugszik, míg el nem zarándokolhat abba a börtönbe, s nem beszélhet azzal az emberrel, aki szerencsétlen felebarátját ilyen felbecsülhetetlen értékű írásmű megalkotására inspirálta.

Ó, szegény szerencsétlen Mr. Page! S még valaki. Ha szépen csendben maradnak, a levél bejárja a világot, s még ezredévek múlva is kellőképpen meghatja az emberszíveket, és senki rá nem jött volna soha, hogy az iromány a legügyesebb, legpimaszabb, s ekképp a legdöbbenetesebb csalás és szélhámosság, amellyel valaha is lóvá tették a hiszékeny halandókat!

Mert a levél - közönséges hamisítvány volt, ez az igazság! S akárhogy nézzük is, párját ritkította az effajta csalások sorában. Minthogy tökéletesen lekerekített, jól átgondolt műalkotás volt - egyszerűen kolosszális.

Az olvasó tehát itt értesül a dolog valódi mibenlétéről; mi azonban még várhattunk egy jó ideig, míg odáig jutott az ügy. Barátom visszatért a "vadonból", s ettől fogva ő meg lelkész barátai nem szűntek könnyeikkel elárasztani a velük versenyt síró gyülekezeteket; én pedig engedélyért könyörögtem, hogy valamelyik magazinban kinyomathassam a levelet s csodás hatásának könnyfakasztó történetét; tömérdek ember szerezte meg a levél másolatát, azzal az engedéllyel egyetemben, hogy - a nyomtatást kivéve - írott formában terjeszthetik; másolatokat küldtek a Sandwich-szigetekre és más távoli vidékekre.

Charles Dudley Warner egy napon épp ott volt a templomban, mikor a sokat hányatott levelet felolvasták és megkönnyezték. Az istentisztelet után megvárta a lelkészt a templom bejáratánál, s a következő hideg zuhanyt zúdította rá:

- Bizonyos afelől, hogy ez a levél valóban hiteles?

Ez volt az első gyanú, mely a levéllel kapcsolatosan felmerült; megvolt azonban az a lassú, de biztos hatása, melyet mindig megfigyelhetünk, ha a gyanú valamelyik bálványunkat kikezdi. A templomkapuban a következőképpen folytatódott a beszélgetés:

- Nohát - hogyan merülhet fel önben egyáltalán az a gyanú, hogy a levél nem hiteles? - kérdezte a lelkész.

- Semmi konkrétumot nem mondhatok ezzel kapcsolatban, hacsak azt nem, hogy a levél túlságosan is kerek egész, lendületesen megírt munka, ami igencsak meglepő, ha figyelembe vesszük, hogy műveletlen fő, gyakorlatlan kéz a forrása. Azt hiszem, mégiscsak valami művelt embert kell gyanítanunk mögötte.

Az író, a művész tehát megérezte benne a szakmai jártasság félreismerhetetlen jeleit. Ha mármost önök is elolvassák, még egyszer, figyelmesen - semmi kétség, minden sora ezt a feltevést igazolja.

A lelkész faképnél hagyta Mr. Warnert; de a gyanú ott munkált már benne; írt hát gyorsan egy lelkész társának abba a városba, ahol Williams raboskodott, majd "megtért"; felvilágosítást kért tőle a dologról; továbbá megkérdezte, van-e arra mód, hogy egy íróember (ez lennék én) nyomtatásban közzétegye a levelet, annak történetével egyetemben. Hamarosan a következő válasz érkezett:


"NAGYTISZTELETŰ----

KEDVES BARÁTOM! A «fegyenc levelét» illetően semmi kétség afelől, hogy az írás - eredeti. «Williams», a levél címzettje, az itteni fegyházban raboskodik, és saját vallomása szerint teljességgel megtért. Nagytiszteletű Mr.----, az intézet káplánja a legmesszebbmenőkig hisz a megtérés valódiságában - már amilyen «messzire» ilyen esetben egyáltalán «menni» lehet s szabad.

A levelet egy városunkbéli előkelő hölgyhöz - a vasárnapi iskola egyik tanárnőjéhez - juttatta el Williams, vagy - talán - a fegyintézet káplánja. Ez a hölgy igencsak bosszankodik most, hogy a levelet ekképp világgá kürtölték, mondván, hogy őt ezek után bárki bizalommal való visszaéléssel vádolhatja, vagy ha nem, hát akkor is igen könnyen árthat az ügy magának Williamsnek. Ami a nyomtatásban való közzétételt illeti, semmiféle engedélyt nem tolmácsolhatok; bár ha a neveket és a helyek megnevezését lehagyják, főként pedig ha a történetet az ország területén kívül jelentetik meg, azt hiszem, bátran vállalhatom a felelősséget efféle engedélyért.

A levél egyébként csodálatos; keresztény ember - főként ilyen bűnös ember - eddig még effélét nemigen írhatott. Milyen ragyogóan bizonyítja ez írás a kegyelem erejét, még egy olyannyira romlott és elveszett lelken is, mint a levél írója; a kegyelem forrását követhetjük nyomon benne, saját gyengécske hitünket erősítendő; lám, bármely bűnnel méltóképp veheti fel a harcot!

A levélben szereplő St. Louis-i «Mr. Brown», mint valaki mondotta nekem, valójában hartfordi. Vajon minden hartfordi ily híven szolgálja Teremtőjét?

P. S. Williams még mindig itt raboskodik a fegyintézetben, hosszú büntetését tölti - kilenc évet, ha jól tudom. Sokat betegeskedett, tüdővész fenyegette, az utóbbi időben azonban nem érdeklődtem felőle. Az iméntiekben említett hölgy levelezésben áll vele, legalábbis azt hiszem; ő tehát bizonyára törődik Williams sorsával s hogylétével."


A válasz tehát igen gyorsan megjött, s ezzel Williams ázsiója is azon nyomban felszökött. Mr. Warner alávaló gyanakvása pedig oda került, ahová - úgy tetszett - csakugyan való: a feledés hideg sírgödrébe. A gyanú ugyanis pusztán belső, lélektani "bizonyítékokra" épült; s ilyen alapon igencsak viszonylagos, mi védhető, mi támadható; jó példa erre az előbbi levél idézete, mely szerint "a levél... csodálatos; keresztény ember - főként ilyen bűnös ember - eddig még effélét nemigen írhatott."

Így hát engedélyem volt rá, hogy a levelet közzétegyem - feltéve, hogy a neveket és helyeket megváltoztatom, és ha a történetet nem az ország területén jelentetem meg. Így aztán egy ausztráliai folyóiratot szemeltem ki erre a célra, lévén hogy ez elég messze van "az ország területétől"; és hozzáláttam cikkem elkészítéséhez. És a lelkészek újra lázas munkához láttak a levéllel.

Időközben azonban Mr. Page is tovább ügyködött. A fegyintézetbe ugyan nem látogatott el, elküldte azonban a levél másolatát az ottani börtönkáplánnak, csatolván a küldeményhez - legalábbis minden bizonnyal - az ügyre vonatkozó kérdéseit. Választ is kapott; a levélen négy nappal későbbi volt a keltezés, mint az iménti igazoló "episztolán"; s e választ aztán még cikkem befejezése előtt én is kézhez kaphattam. Előttem most is az "eredeti", lemásolom szóról szóra. Igencsak hemzsegnek benne a "benső" indíttatású bizonyítékok, ha csak arról van szó, méghozzá pontos, megbízható tálalásban:


"ÁLLAMI BÖRTÖN, KÁPLÁNI HIVATAL, 1873. július 11.

KEDVES PAGE TESTVÉR! Van szerencsém visszaküldeni a levelet, melyet nekem eljuttatni szíveskedett. Attól félek, hitelessége aligha igazolható. A címzés azt igyekszik bizonyítani, hogy idevalósi fegyenchez intézték. Ilyesféle levél azonban egyetlen fegyenc címére sem érkezett fegyintézetünkbe. Valamennyi érkező levelet gondosan elolvas az erre illetékes börtönszemélyzet, mielőtt a raboknak átadnák, s egyetlen ilyen levél sem megy feledésbe. Továbbá: nevezett Charles Williams nem keresztény lelkületű ember, hanem éppen ellenkezőleg, megátalkodott tékozló, hitehagyott; apja lelkipásztor. Neve felvett név csupán, egyébként igen örülök megismerkedésünknek. Előadáson dolgozom éppen: miképp látni az életet a börtön rácsain át, s a legközelebbi felolvasást örömmel tartanám az önök vidékén."


Ekképpen végződött hát a kis történet. Az én derék jó cikkem persze hamarosan a tűzbe került; mert bár a vele kapcsolatos anyag így összehasonlíthatatlanul gazdagabb és érdekesebb volt, mint eddig, mégis: mindazok, akik nemrégiben még a dolog közzétételéért könyörögtek, most egy emberként kérték, felejtsük el a dolgot. Azt mondták: "Várjunk egyelőre - túlságosan friss még a seb." A híres levél valamennyi másolata, kivéve az enyémet, egyszeriben eltűnt, s ettől az időtől fogva a templomokba is újra beköszöntött a régi "aszály". A városban, mi sem természetesebb, egy darabig mulattak még az eseten; voltak azonban helyek, ahol még csak véletlenségből sem volt tanácsos az ex-bűnöző levelével kapcsolatosan jókedvre derülni.

S még némi magyarázat. "Jack Hunt", a levél állítólagos írója, költött személy volt csupán. Williams, a betörő - a lelkész Harvardot végzett fia - önmagának írta a levelet: aztán kicsempésztette valamiképpen a börtönből; és eljuttatta olyan személyekhez, akik megtérésre biztatták s ebben támogatták - és úgy számított, hogy csak két eset lehetséges: elhiszik, hogy a levél hiteles, vagy nem vizsgálják a dolgot; a "maszlagot" azonban így is, úgy is beveszik majd, s ennek igen áldásos következménye lehet - nevezetesen, hogy mozgalom indul Williams kiszabadítására.

A "maszlag" pedig olyan zseniálisan, ügyesen, szinte csak úgy mellékesen odavetve következett a levél legvége felé, annyira hangsúlyozatlanul, hogy a gyanútlan olvasó nem is sejthette: éppen ez az "episztola" lényege, sőt, talán át is siklott rajta a figyelme. Íme a "maszlag":

"reméllem a meleg idő gyógyítot valamit a tüdején - ugy féltem meghal mikor vért köpöt - üdvözlöm" stb.

Ennyi az egész - éppen csak megpendíti a dolgot, aztán ugrik is tovább, más témára, nem részletezi. Persze, arra számított, az olvasók szeme megakad majd ezen a kitételen; s a célja is éppen ez volt, hogy meglágyítson egy "irgalmas szívet", aki majd mindent megtesz a szegény megtért-megtisztult, tüdővésztől fenyegetett bűnös kiszabadítása érdekében.

Amikor kilenc évvel ezelőtt először olvasták fel nekem ezt a levelet, úgy éreztem, ennél megrendítőbb írás még nem akadt az utamba. S olyan szívbéli melegséget éreztem nyomban a st. louisbeli Mr. Brown iránt, hogy megfogadtam: ha még egyszer ott járok, megkeresem ezt a rendkívüli embert, s megcsókolom a ruhája szegélyét - feltéve, ha tisztának bizonyul. Nohát, el is jutottam újra St. Louisba, arról viszont már szó sem volt, hogy Mr. Brown keresésére induljak, mert - egek! - a nyomozás közben már azt is kiderítette, hogy a jótét gabonakereskedő éppúgy nem létezett soha, akárcsak "Jack Hunt": költött személyek voltak mindketten, a ravasz gazember Williams - a harvardi diplomás betörő, lelkészfi - agyában születtek meg csupán.

 

Gyermekkorom vidéke


"... na látja, a tökkelütött hülyék mind
karriert csinálnak."


Jegyet váltottunk a St. Louis-St. Paul Postahajó Társaság egyik gyorsgőzösére, és tovább
indultunk fölfelé a folyón.

Amikor gyerekkoromban először láttam a Missouri folyó torkolatát, az - a kormányosok számítása szerint legalábbis - még huszonkét-huszonhárom mérfölddel St. Louis felett volt; közben azonban lekoptak a partok, s a torkolat nyolc mérfölddel lejjebb csúszott, s a kormányosok véleménye szerint a következő öt évben a folyó újabb kanyarátvágása következtében még lejjebb csúszik öt mérfölddel, tehát már csak tízmérföldnyire lesz St. Louistól.

Estefelé hagytuk magunk mögött az illinoisi Altont, egy szép nagy, virágzó várost; s még másnap hajnal előtt elértük a Missouri-beli Louisiana városát; ez utóbbi az én időmben álmos falucska volt csupán, ma viszont eleven forgalmú vasúti csomópont; persze, most már lassan minden város vasúti csomópont errefelé. Magára a helységre sem nagyon ismertem rá. Ami eléggé furcsa érzés volt, lévén hogy amikor 61-ben a lázadó seregek katonájaként "visszavonultam", Louisianának vettem az utam, s minden nagyon jól ment; főként ha azt vesszük, hogy szerény személyem esetében olyasvalakiről volt szó, akinek nem volt módja megtanulni még, hogyan is kell a háború íratlan szabályainak megfelelően a legcélszerűbben visszavonulni, s így kizárólag saját vele született "zsenijére" van bízva. Véleményem szerint azonban első kísérletnek egész jól megtette a dolog. Mondhatom, a harcok során tanúsított előnyomulásaim a nyomába sem jöhettek emez akciómnak.

A folyón vasúti híd ívelt át; gyönyörűen kivilágították izzólámpákkal; valóban pompás látvány.

Reggel hétkor érkeztünk Hannibalba (Missouri), gyermekkorom városába. Tizenöt évvel ezelőtt, igaz, nagyon rövid időre, viszontláttam; ez a röpke viszontlátás ismétlődött aztán hat évvel ezelőtt; de mondom, mindkettő olyan rövid volt, olyannyira villanásnyi, hogy látogatásnak nem is nevezhetem. A város tehát még ma is úgy élt emlékezetemben, ahogy huszonkilenc évvel ezelőtt elhagytam. Ez a kép azonban olyan élesen és elevenen megmaradt bennem, mint valami jól sikerült fénykép. Most, partra lépve, az volt az érzésem, mintha egy rég kihalt nemzedék képviseletében térnék vissza ide. Igen élénken el tudtam képzelni, hogy s mint érezhették magukat a Bastille foglyai, mikor sok-sokévi raboskodás után szabadulván szétnéztek Párizsban, s bámulva tapasztalták, miként keveredik a vadonat újjal, az idegennel az ismerős. Láttam az újonnan épült házakat - hogy is ne láttam volna őket -, de csak nem tudták kiszorítani a régi kedves képet emlékezetemből, mert tömör téglafalaikon, malterjukon át mintha most is élesen kirajzolódtak volna szemem előtt a hajdani, rég eltűnt házak körvonalai.

Vasárnap reggel volt, mindenki aludt még. Így aztán üres utcákon mentem végig, s ahogy járkáltam, egyre csak olyannak láttam a várost, amilyen volt, nem pedig olyannak, amilyen most; felismertem száz meg száz ismerős dolgot, melyek már nem voltak sehol, és - gondolatban - kezet szorítottam velük, végül aztán felkapaszkodtam a Holiday-dombra, hogy áttekinthessem az egész várost. Ott terült hát el előttem Hannibal, láthattam, viszontláthattam minden apró részletét. Persze, igencsak meghatottan nézegettem körbe-körbe. És így szóltam magamhoz: "Bizony, sokan azok közül, akiket gyermekkorom e békés menedékén ismertem hajdan, ma már az égben vannak; mások viszont, bízom benne, a konkurens műintézetben."

A látvány, mely a dombon körülvett, felidézte gyerekkoromat - olyannyira, hogy úgy éreztem: gyerek vagyok megint; ami közben történt, álmodtam csupán, hosszú álom volt, igen, igen; de a józan érzékelés nyomban elűzte képzelgésemet; nem tehettem másképp, így szóltam megint magamhoz: "Ötven öreg házat látok odalent, s bármelyikükbe lépjek is be, férfiakkal-nőkkel találkozom, akik még meg sem születtek vagy legfeljebb csecsszopók voltak akkor, amikor én utoljára láttam e házakat, vagy talán egy nagymama fogad, aki annak idején menyasszony, menyecske lehetett csupán."

Magaslatomról pompás kilátás nyílt fel s le a folyóra, végig Illinois széles, erdős térségeire - talán az egyik legszebb kép, amit a Mississippi völgye nyújthat, bár ez eléggé kockázatos állítás, lévén, hogy a St. Louis és St. Paul közötti nyolcszáz mérföldes folyószakasz csak úgy hemzseg a hasonló szép látnivalóktól. Lehetséges, hogy itt töltött ifjúságom tesz elfogulttá ennek az egynek a megítélésében; mást nem mondhatok. Mindegy, fő az, hogy nekem tetszett, hogy én szépnek láttam, s mint ilyen, okvetlenül előnyben volt régi barátaimmal szemben, akiket hamarosan viszontlátni készültem; ez a kép ugyanis nem szenvedett változást az idők során; ugyanolyan ifjú volt és üde-friss, ugyanolyan vonzó, mint annak idején; míg az arcok mind megöregedtek ezalatt, az élet harci barázdákat szántott rajtuk, s a szomorúság, a kudarcok is ott hagyták kitörölhetetlen jeleiket; s az efféle látvány semmiképp sem alkalmas arra, hogy különösebb jókedvre derítsen.

Egy idős úr jött most arrafelé, bizonyára reggeli sétáját végezte; elbeszélgettünk az időjárásról, majd más dolgokra tértünk. Nem emlékeztem az arcára. Azt mondta, huszonnyolc éve él itt. Nohát, akkor utánam jött csupán, s ily módon nem is láthattam őt annak idején. Sok mindent kérdezgettem tőle; először mindjárt egy vasárnapi iskolás társamról faggattam - belőle vajon mi lett?

- Kiváló eredménnyel végzett egy keleti főiskolán, ide-oda hányódott a világban, semmi sem sikerült neki igazán, évek óta nem hallottak felőle, el is felejtik lassan; nohát, bizonyára ebek harmincadjára került az már.

- Ó, pedig milyen kiváló fiú volt, milyen szép jövőt jósoltak neki.

- Igen, de hát mégiscsak az lett belőle, amit elmondtam - semmi több.

Másik cimborám felől kérdeztem: talán ez volt annak idején a legkiválóbb fiú helyi iskolánkban.

- Hát ő is kiváló eredménnyel végzett egy keleti főiskolán; az élet azonban nem kímélte, rengeteg viszontagságon ment keresztül; nem él már, évekkel ezelőtt halt meg, csalódott emberként, valahol a Területeken.[29]

Sorra vettem a következő kiválóságot.

- Nohát, ő ma is sikeres ember, mindig is az lesz, azt hiszem.

Aztán egy fiatalember felől érdeklődtem, aki idősebb volt nálam, felsőbbiskolás korában jött városunkba.

- Ez meg mindig abbahagyta, mielőtt kész lett volna valamivel - jogról orvostudományra nyergelt át, vagy az orvostudományról jogra -, aztán megint másvalamire; egyszer fogta magát, egy évre eltűnt, fiatal feleséggel tért vissza; aztán ivásra, szerencsejátékra adta a fejét; végül pedig elvitte a feleségét és két kis gyerekét az apjához, maga meg Mexikóba ment; egyre lejjebb csúszott, végül ott is halt meg, idegenben, egy centje sem maradt, szemfedőre se. Egy barátja kevés, annyi se, aki legalább a koporsóját elkísérje.

- Kár, nagy kár, hiszen nála kedvesebb természetű, rokonszenvesebb, reményteljesebb fiatalembert talán életemben sem láttam.

Megint megemlítettem egy társamat.

- Ó, annak semmi baja. Ma is itt él, nős, gyerekei vannak, szépen tollasodik.

Körülbelül ugyanezt hallhattam ezután még néhány ismerős fiúról. Most áttértem a lányokra. Szóba hoztam közülük hármat.

- Az első kettő az itt él, férjnél vannak; gyerekeik vannak, a harmadik viszont már rég meghalt - az férjnél se volt.

Nem minden érzés nélkül kérdezősködtem most egyik gyerekkori "ideálom" felől.

- Ő is jól van. Háromszor ment férjhez eddig; két férjét eltemette már, a harmadiktól elvált, s hallom, most megy férjhez negyedszer valami coloradói öreg pasashoz. Gyerekei is voltak, elhagyogatta őket itt-ott, volt hol.

Igen sok kérdésemre rövid, egyszerű volt a válasz:

- Meghalt a háborúban.

Újabb fiúpajtásomat neveztem meg.

- Nohát, ennek az esete csakugyan érdekes! Nem volt olyan ember a városban, aki tökkelütött hülyének ne tartotta volna; buta szamár volt, mondaná az ember. Mondom, köztudott róla, milyen ostoba. Hát ez a fiú ma Missouri állam legelső ügyvédje. Demokrata legyek,[30] ha nem mondok igazat.

- Csakugyan?

- Így, ahogy mondom. Ez az igazság.

- S mivel magyarázza a dolgot?

- Mivel magyarázom? Az ilyesmire nincsen magyarázat, hacsak az nem, hogy ha elküld az ember egy ilyen tökjankót St. Louisba, az ottaniak, ha csak külön az orrukra nem kötik, soha rá nem jönnek, ki s mi az illető. Egy dolog biztos - ha nekem lenne egy ilyen hülye fiam, tudnám, mit csináljak vele: hajóra raknám, irány St. Louis - efféle árunak ott a legpompásabb piaca a világon. Nohát, ha jól belegondol, megrágja jobbról-balról, mondja meg őszintén: hallott ennél fantasztikusabb esetet?

- Igen, igen, úgy fest, valóban. No de nem gondolja, hogy itt Hannibalban ismerték félre a fiút, nem pedig St. Louisban?

- Ugyan, menjen már! Az emberek itt úgyszólván már a bölcsőtől kezdve ismerték - százszorta jobban méghozzá, mint azok a szamár st. louisiak valaha is. Nem, nem, ha netalán efféle böfötyét, vagyis tökjankót akar "értékesíteni", fogadja meg a tanácsomat - küldje St. Louisba.

Megemlítettem ezek után egy egész sereg hajdani ismerősömet. Néhányan közülük meghaltak, mások elköltöztek, volt aki szépen érvényesült, volt, aki semmire se vitte; legtöbbjükről azonban körülbelül ugyanazt hallhattam:

- Jól megy a sora - ma is itt él - szaporodik, mint a nyúl.

Ekkor Miss - - felől érdeklődtem.

- Három vagy négy évvel ezelőtt halt meg az őrültek házában - ki se jött, amióta odacsukták; nagyon sokat szenvedett; egy pillanatra sem világosult meg az elméje.

Ha igazat szólt az öregúr, akkor ez borzalmas tragédia volt, csakugyan. Harminchat év az őrültek házában! S történt mindez azért, mert pár csitri lány egyszer egy ostoba tréfát csinált. Magam kisgyerek voltam az idő tájt; s szemtanúja voltam, ahogy a pajkos kedvű ifjú hölgyek lábujjhegyen beosontak a szobába, ahol Miss - - úgy éjféltájt, asztalánál ült, s egy könyvet olvasott. A lány, aki a sor elején haladt, álarcot s halotti leplet viselt, odalopakodott áldozata mögé, megérintette a vállát, mire az felpillantott és iszonyatosat kiáltott; utána pedig nyomban rettentő görcsökben kezdett rángatózni. Soha nem tért magához rémületéből; szabályosan megőrült. Manapság már szinte hihetetlen, hogyan hihettek nem is olyan régen a kísértetekben. Pedig hittek.

Miután így kikérdeztem az öregurat mindenkiről, aki eszembe jutott, meg nem állhattam, hogy magamról ne tudakozódjam:

- Ó, hát annak eléggé felvitte az isten a dolgát - na látja, a tökkelütött hülyék mind karriert csinálnak. Ha St. Louisba küldik, bizonyára még hamarabb boldogul.

Nagy elégedettséggel nyugtáztam, milyen helyesen jártam el mindjárt a kezdet kezdetén, amikor e szókimondó úriembernek "Smith" néven mutatkoztam be.

 

Múlt és jelen


"... ami meg az eszét illeti, hát nyugodtan
elcserélhette volna egy pudingéval, és
mondhatom, még a puding járt volna
rosszul - senki más."


Egyedül maradván a dombon, folytattam a régi házak szemrevételezését odalent, a lábaim alatt elterülő városkában; felidézve mintegy hajdani lakóikat a múlt ködéből. Egyszerre csak megismertem az épületek közt Lem Hackett apjának a hátát (a név koholt név csupán). S abban a
pillanatban egy nemzedéknyit repültem vissza az időben, s egy olyan kor kellős közepén találtam magam, amikor az eseményeket nem az élet nagy és általános törvényei következményeinek, hanem különös rendelések eredményének tartottam, melyek mindegyike nagyon pontos és határozott célra irányult - hol büntető szándékkal, hol dorgálásként, de mindig ott és akkor, ahol és amikor kellett.

Kisgyerek voltam még, amikor Lem Hackett vízbe fúlt - méghozzá egy vasárnapon. Kiesett az üres csónakból, amelyben játszott. S mivel telis-teli volt bűnnel teste-lelke, lemerült a fenékre, mint a nyeletlen balta. Aznap éjjel városunkban ő volt az egyetlen fiú, aki aludt. Mert mi, többiek, mind ébren voltunk. Nem volt szükségünk rá, hogy a szószékről tudjuk meg aznap este, miszerint Lem halála az isteni igazságszolgáltatás félreérthetetlen tanújele - tudtuk azt amúgy is. Mert iszonyatos égiháború tört ki akkor éjjel, s tartott csaknem hajnalig. Fújt a szél, zörögtek az ablaktáblák, patakokban ömlött az eső a tetőkről, s a szuroksötét éjszaka szinte pillanatonként kivilágosodott, a szemközti házak fenyegetően, vakító fényességben remegtek a villámfényben, aztán megint minden elsötétült, s jött a mennydörgés iszonyú hangja, mely mintha ízzé-porrá akarna törni közel s távolban mindent. Nyögve, borzongva ültem fel ágyamban, vártam a világvégét, melynek - erről meg voltam győződve - hamarosan el kell következnie. Számomra egyáltalán nem volt meglepő, hogy az ég akkora patáliát csap Lem Hackett dolgában. Mert - semmi kétség - nem is történhetett volna másképp. Képzeletemben jól láttam, hogy az angyalok összegyülekeznek, meghányják-vetik a fiú ügyét, s aztán elégedetten figyelik, hogyan bombázza az istennyila nyomorúságos városkánkat. Egy dolog azonban szerfölött aggasztott: nevezetesen az, hogy ha az egek ennyire kipécézték maguknak kis helységünket, lehetetlenség, hogy a Magasságos Figyelők észre ne vegyenek közöttünk olyan embereket, akik máskülönben évekig vidáman megbújhattak volna. Ami pedig engem illet, meg voltam győződve arról, hogy nem egyszerűen csak egy vagyok ezek közül, hanem én leszek az első, akit észrevesznek. Felfedeztetésemnek pedig egyes egyedül az lehet a következménye, hogy együtt égek majd Lemmel a pokolban, méghozzá előbb, mintsem a Mississippi fagyos vize felengedne holtteste körül. És azt is tudtam, hogy a dolog teljesen jogosan és megérdemelten történik majd így. S egész idő alatt tovább rontottam az esélyeimet azáltal, hogy titokban keserű harag töltött el Lem iránt, aki ezt a végzetes "figyelmet" rám irányította, de mit volt mit tennem - e bűnös gondolat mind jobban belefészkelte magát a szívembe, minden igyekezetem ellenére is. Valahányszor csak felfénylett a villám, azt hittem: végem. Kétségbeesett félelmemben nem tehettem egyebet a végén, mint hogy elkezdtem más fiúkat felemlegetni, természetesen bűneikkel együtt, melyek sokkal szörnyűbbek mint az enyéim, s kétségkívül büntetést érdemelnek - s közben megpróbáltam elhitetni magammal, hogy mindezt csak úgy egészen mellékesen csinálom, nem pedig avégett, hogy az ég figyelmét netán elterelve magam megmenekülhessek. Képmutató módon úgy állítottam be a dolgot, mintha szomorúan tűnődnék csupán ügyükön, vagy mintha - micsoda álnokság ez is! - azért könyörögnék, vajha az ég megbocsátaná nekik, amit elkövettek - "hiszen az is lehet, hogy megbánták már". Mert igaz ugyan, hogy Jim Smith bevert egy ablakot, azután meg letagadta - de lehet, hogy nem is akart semmi rosszat azért. S bár Tom Holmes csúnyábban beszél, mint bármely más fiú a városban, de talán ő is megbánja nemsokára - bár azt hangoztatja, persze, hogy soha. S ha igaz is, hogy John Jones vasárnap horgászott egyszer, az is tény, hogy mindössze egy nyomorúságos kis keszeget fogott; s még az sem lett volna olyan nagy bűn, ha visszadobja - mert azt állítja ugyan, hogy visszadobta, csakhogy ez nem igaz. Kár - de az is biztos, hogy egyszer megbánják majd ezeket a szörnyű bűnöket - ha már eddig is meg nem bánták.

De míg ilyen szégyenteljes módon próbáltam e nyomorult kis fickókra irányítani a figyelmet - akik ugyanebben a percben, semmi kétség, azzal lehettek elfoglalva, hogy rám hívták fel az ég figyelmét, jóllehet ezt ekkor még csak nem is gyanítottam -, észrevettem ám, hogy botor fejjel égve hagytam a gyertyám. Pedig azok nem olyan pillanatok voltak, amikor a legkisebb gondatlanságot is megengedheti magának az ember. És nem volt szabad semmiképpen megkönnyíteni a fentiek dolgát, hogy felfigyeljenek rám - ezért aztán hamar eloltottam a csöpp lángot.

Rettentő hosszúnak tetszett ez az éjszaka; talán azóta se éltem meg rettenetesebbet. Halálos félelemben igyekeztem megbánni bűneimet, melyeknek elkövetéséről biztos voltam, s olyanokat is, amelyekében nem, de biztosra vehettem azért, hogy minden bizonnyal feljegyezte őket egy nagy könyvbe az az angyal, aki bölcsebb nálam, s efféle fontos dolgokat nem bíz az emlékezetre. S ekkor mind jobban elhatalmasodott rajtam az a meggyőződés, hogy borzalmas, talán végzetes hibát követtem el még most is: semmi kétség, nemcsak saját kikerülhetetlen vesztemet okoztam azáltal, hogy más fiúkat próbáltam meg bemártani, de az ő pusztulásukat is beteljesítettem! Meg voltam győződve róla, hogy a villámok mostanra már agyonsújtották őket éjjel, ágyukban fekve! Erre a gondolatra olyan szorongás és félelem fogott el, hogy iménti gyötrelmeimet egyszeriben semmiségnek éreztem mellettük.

Úgy látszik, csakugyan komolyra fordultak a dolgok. Elhatároztam: ha ezt most túlélem, új életet kezdek; még másnap elmegyek a templomba - csak legyen "másnap". Továbbá eltökéltem: felhagyok a bűn minden elképzelhető formájával, átszellemülten, makulátlanul fogok élni, örökké. Pontos leszek a templomban és a vasárnapi iskolában; szorgosan látogatom majd a betegeket; ételt-italt viszek a rászorulóknak (ez utóbbit csak azért fogadtam meg, hogy a katekizmus parancsainak eleget tegyek, jóllehet tudtam, nincs a városban efféle "szűkölködő", és bárki a fejemhez vágná nyomban az "ételt-italt", ha egy szép napon beállítanék); igyekezni fogok társaimat a jóra nevelni, szelíden tűrvén az ezért kijáró fenekeléseket; teljességgel vallási könyvecskéken fogok élni; felkeresem a kocsmákat, óva intem rossz sorsuktól a részegeket - s végül, legvégül, ha most az egyszer még megmenekülök azoknak a sorsától, akik már ifjúságukban túl jók az evilági életre, misszionáriusnak állok.

A vihar csak hajnal felé csendesült el, akkor aztán én is elszunnyadtam; utolsó gondolatom valami hálaadásféle volt Lem Hackettnek, aki ily hirtelenül tért meg örök kárhozatra, elhárítván ily módon e szörnyű sorsot másvalakiről - rólam.

Amikor azonban felébredtem, s valamelyest felfrissülve magamhoz tértem álmomból, látnom kellett, hogy a többiek is mind élnek; úgy éreztem hát, hogy az éjszakai dolog talán csak vaklárma volt, hogy a nagy égiháború egyes-egyedül Lemnek szólt, senki másnak. A világ ragyogó fényben állt, s olyan biztonságosnak látszott, hogy semmi értelmét sem láttam: miért kellene új életet kezdenem. Mindenesetre aznap - s talán még másnap is - fékeztem magam egy kicsit; utána azonban egész egyszerűen el is feledkeztem megjavulási szándékomról, vígan éltem hát világom egészen a - következő égiháborúig.

Ami körülbelül három hétre rá be is következett; s ez volt talán a legérthetetlenebb dolog, amit addig valaha is megéltem; mert aznap délután szegény Dutchy fúlt vízbe éppen. Dutchyval együtt jártunk vasárnapi iskolába. Német származású fiú volt, olyan buta, hogy jóformán még azt se tudta, hogy ha esik, hát be kell húzódni az eresz alá, s közben mindenkivel olyan végtelenül jóindulatú volt, hogy az már szinte dühítő, az emlékezőtehetsége pedig egyenesen elképesztő. Egy vasárnap valamennyi társának irigységét és helységünk lakosainak csodálatát vívta ki például azzal, hogy háromezer sort szóról szóra bevágott s felmondott a Szentírásból; és akkor mindjárt másnap történt ez a szörnyű baleset.

Halálát különösen megdöbbentővé tették a körülmények is. Szokás szerint ott fürdőztünk délután egy iszapos folyócska vizében; a meder közepén gödörféle volt, ebbe az üregbe engedtek le a kádárok egy hickory-fából készült hordódongázatot, hogy megszívja magát, vagy tizenkét lábnyira a víz alá. Mi meg le-lebukdácsoltunk, s azt játszottuk, "ki tud tovább lent maradni". Hogy minél tovább kibírjuk odalent, belekapaszkodtunk a dongákba. Dutchy ebben is olyan ügyetlennek bizonyult, hogy valahányszor felbukkant, harsány hahota fogadta. Végül aztán láttuk, hogy nagyon bosszantja a csúfolódás, mert megkért minket, maradjunk nyugton a parton, játsszunk becsületesen, és ha most lebukik, ne csaljunk a számolásnál, mint eddig, "csak most az egyszer számoljatok rendesen, ne pedig úgy, hogy kinevessetek a végén". Cinkos pillantásokat váltottunk e szavakra, s azt feleltük neki: "Rendben van, Dutchy - bukj le nyugodtan, nem fogunk csalni."

Le is bukott, a fiúk azonban ahelyett, hogy számolni kezdtek volna, valamelyikük tanácsára nekiiramodtak, hogy elbújjanak a part közelében húzódó szederbozótban. Előre nevettek már, milyen gyalázatosan érzi majd magát Dutchy, ahogy emberfeletti erőfeszítése után felbukik, és látja, hogy üres a terep, sehol egy lélek, aki tapsolna neki. Már az ötlettől is "majd megpukkadtak", úgyhogy hiába bújtak el a bokrok közt, innen is, onnan is felbugyborékolt az elfojthatatlan nevetés. Telt-múlt az idő; akkor az egyikük, kikémlelve az ágak közül, meglepetten kiáltott fel:

- Ejha, még mindig nem jött fel!

A nevetés abbamaradt.

- Fiúk, ez aztán valami: ennyi ideig kibírni egyszuszra! - mondta az egyik.

- Sebaj - mondta a másik -, annál jobb lesz a tréfa.

Még elhangzott néhány megjegyzés; aztán nagy csend lett. Mindenki szótlanul lesett ki az ágak közül. Aztán a fiúk arcára kiült nyugtalanságot szorongás és rémület követte. A víz sima tükre meg se rezzent. Szívünk hevesen kalapált, arcunk holtsápadtra vált. Csendesen előbújtunk a bokrok közül, megálltunk a parton, rémült tekintettel néztünk hol egymásra, hol a vízre.

- Valakinek le kell buknia, hogy megnézze!

Ez persze világos volt; csak éppen senki nem akarta vállalni a borzasztó feladatot.

- Húzzunk sorsot!

És sorsot húztunk - olyan remegő kézzel, hogy a szalmaszál majd kiesett ujjaink közül. Rám esett a választás, lebuktam hát. A víz olyan iszapos-agyagos volt, hogy jóformán semmit sem láttam, vakon tapogatóztam csak a dongák körül, s akkor hirtelen megérintettem egy élettelen csuklót, a kéz nem moccant - de ha moccant volna, se tudtam volna én már arról, olyan páni rémületben engedtem el.

A szerencsétlen beszorult valamiképp a dongák közé, és nem tudott kiszabadulni. Felbuktam a víz alól, és közöltem a szörnyű újságot. Páran tudtuk ugyan, hogy ha a fiút most kirángatnánk, talán fel lehetne éleszteni, de ez akkor még csak meg sem fordult a fejünkben. Semmire sem gondoltunk: nem tudtuk, mit csináljunk, így aztán nem is csináltunk semmit - leszámítva, hogy a kisebbek keservesen sírni kezdtek, aztán nagy-hirtelen magunkra kapkodtuk a ruhánkat, kinek mi a keze ügyébe akadt, nemegyszer a másét, még többször kifordítva, fölülről lefelé, már ahogy ez lenni szokott. Aztán futás! Riasztottuk a várost, magunk azonban már nem mentünk vissza a tragédia színhelyére. Sokkal fontosabb dolgunk volt ennél: iszkoltunk haza, s egy pillanatot sem késlekedve készültünk rá, hogy új életet kezdünk.

Hamarosan besötétedett. És akkor jött az a szörnyűséges és mindenképpen érthetetlen égiháború. Roppantul megdöbbentett a dolog; nem tudtam mire vélni. Úgy gondoltam, itt valami félreértés történhetett. Az elemek elszabadultak, és vakon tomboltak, hihetetlen erővel téptek-ráztak, rongáltak mindent, ami csak útjukba került. Úgy éreztem, kiszáll belőlem a lélek, s agyamba egy szörnyűséges gondolat kezdte befészkelni magát, nevezetesen: "Ha ez a fiú, aki háromezer verssort tud könyv nélkül a Szentírásból, ha még ez a fiú sem elég jó az égieknek, mit remélhet itt bárki más?"

Persze, egyetlen pillanatig sem kételkedtem abban, hogy a vihar Dutchy miatt tört ki; sem abban, hogy ő vagy más hasonló halandó megérdemli-e egyáltalán az ilyen roppant égi patáliát; engem csak a tanulság izgatott; meggyőződtem ugyanis afelől, hogy ha Dutchy, aki majdhogynem tökéletes, jó gyerek volt, ilyes kevéssé vívta ki az ég tetszését, én aztán hiába igyekszem új életet kezdeni; én, aki bárhogy igyekezzem is, mindenképpen lemaradok szerencsétlen sorsú társunk mögött. Mindazonáltal elhatároztam, hogy megpróbálom - sokat próbált rettegés ösztökélt erre -, de jöttek aztán a derűs, verőfényes napok, és kizökkentettek elhatározásomból; egy hónapba se telt, és újra visszatértem "régi énemhez", és éltem tovább ugyanolyan bűnösen és - kényelmesen, mint azelőtt.

Ezeken tűnődvén, lassan eljött a reggeli ideje, így aztán abba kellett hagynom a múlton való révedezésemet; visszazökkentem a jelenbe, és elindultam lefelé a dombról.

Ahogy szállodámba igyekezvén keresztülvágtam a városon, megpillantottam azt a házat is, mely gyermekkoromban - az otthonom volt. A dolgok jelenlegi állása mellett mostani lakói semmivel sem érnek többet, mint én; az én időmben azonban mindegyikük megért volna legalább ötszáz dollárt, lévén hogy - négerek.

Reggeli után megint egyedül vágtam neki a városnak azzal a szándékkal, hogy felkeresek néhány vasárnapi iskolát, és megnézem, hasonlít-e ez a mai nemzedék az elődeire, akik velem együtt ültek még ezekben a padokban, s akiknek én, meglehet, a példaképük voltam - bár erre nem is emlékszem már egészen pontosan. Az én időmben még a közpark közelében állt egy ütött-kopott öreg templom. "Sion Öreg Hajója" volt a neve, ide jártam én vasárnapi iskolás koromban; elég könnyen meg is találtam a helyet, az öreg templomot azonban már nem; szép, meglehetősen derűsnek látszó épület állt a helyén. A gyerekek is jobban öltözködtek már, egész külsejük rendesebb-csinosabb volt, mint az én időmben; minélfogva eleve nem hasonlíthattak elődeikre; s így én sem fedeztem fel rajtuk semmi hasonlatosságot. Mégis nagy érdeklődéssel néztem őket, fájó nosztalgiával; s ha nő vagyok, bizony, sírva is fakadok talán; mert azoknak a fiúknak és lányoknak az ivadékai voltak ők - azokat képviselték, azoknak a helyét örökölték -, akik közül oly sokat szerettem szívből és gyűlöltem szívből, de mindnyájan drágák voltak a szívemnek ezért-azért, még ennyi év elteltével is - s ők maguk, jóságos ég! merre járnak, hova lettek!

Megindultan álltam ott, s a legjobban annak örültem volna, ha zavartalanul nézelődhetem, hadd teljék szívem csordultig a puszta látvánnyal; de egy kopasz fejű felügyelő, akit még zöldcsőrű vasárnapi iskolás tanuló korából ismertem, észrevett s viszont-felismert; így aztán mit volt mit tennem, zagyva szónoklatot kellett tartanom a gyerekeknek, vigyázva, hogy elrejtsem valódi gondolataimat, melyekről nem számolhattam volna be anélkül, hogy némi érzelmekről tanúbizonyságot ne adjak, ami viszont - a közhiedelem szerint - teljességgel ellentmondott volna "lényemnek".

Nem vagyok valami istenáldotta rögtönzőtehetség, ha efféle szónoklatokról van szó; el is határoztam hát, hogy semmiképp sem keveredem még egyszer ilyesmibe; a másik - és sokkal nagyobb - vasárnapi iskolában azonban csak a hátsó sorokban találtam helyet, és így mégis készségesen kiálltam a dobogóra, hogy jól megnézhessem magamnak az egybegyűlt hallgatóságot. De hirtelenjében semmi olyasmi nem jutott az eszembe, amivel hajdanán a vasárnapi iskolába ellátogató személyiségek tették próbára türelmemet - amolyan ostoba "alkalmi" banalitások, pedig kár, mert efféle szalmacséplés közben még több időm lett volna, hogy szememet legeltethessem azon a megvesztegetően vonzó, üde ifjúi gyülekezeten, amilyennel - bátran állíthatom - egyetlen ekkora méretű vasárnapi iskolában sem találkoztam még. Minthogy beszédem ürügy volt csupán a körültekintgetésre; továbbá mert hetet-havat összehordtam, csak hogy húzzam az időt és minél tovább nézelődhessek, illendőnek éreztem, hogy nyíltan meg is valljam ezeket az alantas indítékaimat, s csakugyan így is tettem.

Ha volt is "mintagyerek" e vasárnapi iskolák valamelyikében, én magam nem fedeztem fel "őt" sehol. Az én időm "mintagyereke" - mindig csak egy volt ebből a fajtából - maga volt a tökéletesség: modorát, öltözködését, magaviseletét tekintve, de mintaképe volt a gyermeki szeretetnek és a jámbor istenfélelemnek is; alapjában véve viszont álszent, képmutató disznó volt a koma; ami meg az eszét illeti, hát nyugodtan elcserélhette volna egy pudingéval, és mondhatom, még a puding járt volna rosszul - senki más! És közben minden városunkbeli fiúnak örökösen azt dörzsölték az orra alá, hogy: ilyen remek, olyan remek fiú a mintagyerek. Akit ennélfogva az anyák bálványoztak, ugyanezen anyák gyermekei pedig szívből utáltak. Megtudtam, mi lett belőle később; a válasz azonban olyannyira lehangoló, hogy inkább nem is részletezem. A fiú ugyanis - pompásan boldogult.

 

Vérbosszú és egyebek


"A vacogástól sok kémény ledőlt, s ...
jófor
mán az egész várost újjá kellett építeni."


A városban töltött három nap mindegyikén abban a szent hitben ébredtem fel, hogy gyerek vagyok újra - álmaimban ugyanis mind megfiatalodtak körülöttem az arcok, olyannak láttam őket, mint hajdanán esténként, aztán mindig úgy feküdtem le mégis, mintha százéves aggastyán lennék, mert közben megláttam ugyanezeket az arcokat a - valóságban.

Persze, kezdetben ért néhány meglepetés, míg hozzá nem szoktam idők és dolgok e változásaihoz. Ifjú hölgyekkel találkoztam, akik szemre mintha semmit sem változtak volna; csakhogy aztán kiderült, hogy ők már legalábbis a lányai az emlékezetemben őrzött ifjú hölgyeknek - ha nem az unokái. Ha egy ismeretlen nőről azt halljuk, hogy ötvenéves fejjel - nagymama, semmi meglepő sincs a dologban, ha viszont kislánykorából ismerjük az illetőt, képtelenségnek látszik az egész. Ilyesféleképpen töprengünk magunkban: "Hogy lehet az, hogy egy kislány - nagymama?" Egy kis időbe telik mindig, míg megértjük, hogy közben mi magunk szépecskén öregedtünk, és ismerőseink feje felett sem múlt el nyomtalanul az idő.

Megfigyeltem, hogy sokkal inkább a nőkön, mintsem a férfiakon lehetett észrevenni az ilyen változásokat. Láttam férfiakat, akikkel harminc éve nem találkoztam már, és - jóformán semmit sem változtak; a feleségük azonban megöregedett. Valamennyiük igen asszony volt; és a jóság megviseli az embert.

Élt annak idején városunkban egy szíjgyártó, azt szívesen viszontláttam volna; de meghalt közben. Azt mondták, évekkel ezelőtt sírba tették. Ez a szíjgyártó arról volt nevezetes, hogy napjában egyszer vagy kétszer mindig végigrohant a főutcán, méghozzá úgy, hogy futtában kapkodta magára még a kabátját is; ilyenkor mindenki tudhatta: gőzös érkezik. Azt is tudta mindenki, hogy John Stavely senkit sem vár a hajóval - még csak csomagot sem; Stavely pedig ugyanilyen jól tudhatta, hogy ezzel mindenki tisztában van, ez azonban nem nagyon zavarta; szerette azt képzelni magáról, hogy netán száz meg száz tonnányi bőráru elé szalad a kikötőbe, így aztán egész életén át megőrizte azt a szokását: ott volt a hajó érkezésekor, és roppant boldog volt, hogy ily módon bármikor kéznél lehet, ha valami csoda folytán az a tömérdek bőr megérkezne. Egy rosszmájú quincybeli újság csúfondárosan mindig "Stavely Réve"-ként aposztrofálta a várost. Stavely volt egyébként az egyik első ember, akit gyerekkoromban csodáltam; irigyeltem őt ezért az élénk képzelőerőért, s hogy nem szégyelli magát idegenek előtt, sőt, egész kis színházat kavar, ahogy végigrohan az utcán lobogó szárnyú köpönyegében.

Volt azonban városunkban egy ács is, ő volt az én igazi bálványom. Rettenetes hazudozó volt, de persze erről én mit sem sejtettem; szóról szóra elhittem, bármit mondott. Romantikus képzelettel megáldott, érzelmes, melodrámára hajlamos hazug volt ez az ácsmester, pózolása áhítattal töltött el. Nagyon jól emlékszem még ma is arra a napra, mikor először bizalmába fogadott. Deszkát gyalult éppen, közben meg-megállt s nagyokat sóhajtott; olykor mondattöredékeket mormolt - eléggé zavarosan, érthetetlenül -, egy-egy röpke felkiáltását azonban elkaptam néha, beleborzongván abba, amit hallok, mert hogy a következőket hallottam: "Uram isten, ez az ő vére!" Ott ültem a szerszámosládán, és áhítattal vegyes borzongással néztem a mestert, meg voltam győződve róla ugyanis, hogy tömérdek bűn nyomja a lelkét. Végül aztán így szólt nagyon halkan az ács:

- Kis barátom, tudsz-e titkot tartani?

Esküdöztem: hogyne tudnék!

- Akármilyen szörnyűséges, sötét titokról legyen is szó?

Efelől is megnyugtattam.

- Akkor elmondok neked valamit az életem történetéből; mert könnyítenem kell bűnös lelkem terhén, különben végem.

Újra figyelmeztetett, hogy "hallgassak, mint a sír"; aztán elmondta, hogy ő tulajdonképpen egy "véres kezű gyilkos". Letette a gyalut, két kezét maga elé tartotta, egy darabig szomorúan mustrálgatta őket, majd így szólt:

- Nézd csak - ez a két kezem már harminc ember életét oltotta ki.

Úgy látszik, a hatás, melyet szavai tettek rám, tovább sarkallhatta a mestert, mivel megeredt a nyelve, és hihetetlen lendülettel beszélni kezdett. Hagyta az általánosítást, és rátért a részletekre. Első gyilkosságával kezdte; aprólékosan leírta, hogy s mint történt, s hogy utána miképp hárította el magáról a gyanút; aztán áttért a második gyilkosságra, a harmadikra, a negyedikre, és így tovább. Gyilkosságait mindannyiszor bowie-késsel követte el, és minden hajam szála az égnek meredt, amikor egyszerre csak előrántotta és orrom alá dugta a kést. Első kis szeánszunk után hat borzalmas titokkal a lelkemen térhettem haza, aminek aztán álmaimban láttam hasznát, melyek amúgy is kezdtek szerfölött unalmassá válni. Szombatonként, mikor szabad voltam, mindannyiszor felkerestem az ácsmestert; mi több, vele töltöttem a nyarat - már ami ért belőle valamit. A dolog varázsa sosem kopott meg, lévén hogy a mester mindegyik gyilkosságba valami új és meglepő elemet tudott keverni, mellyel fokozhatta a borzalmakat. Mindannyiszor pontosan megnevezte a személyt, időt, helyet - mindent. Így lassan a következő képem alakult ki a dologról: először is, hogy a világ minden sarkában gyilkolt, másodszor pedig, hogy áldozatai mindannyiszor a Lynch nevet viselték. A Lynch-ek irtása szorgosan folyt tehát szombatról szombatra, mígnem az eredeti harminc már hatvanra duplázódott - s még továbbiakra is számíthattam; akkor aztán kíváncsiságom legyőzte félénkségemet, és megkérdeztem, hogy lehetséges az, hogy valamennyi jogosan megbűnhődött személy ugyanazt a nevet viseli?

Bálványom azt felelte, hogy sötét titkát halandó ember előtt eddig még soha fel nem fedte ugyan, érzi viszont, hogy bennem megbízhat, ezért hát nem titkolja előttem többé szomorú, megátkozott életének históriáját. Szeretett egy leányt, aki "túl jó volt a bűnös földre", s ez a leány "tiszta és nemes szívének minden szent érzésével" viszonozta az ő szerelmét. Volt azonban egy vetélytársa, egy Archibald Lynch nevezetű "hitvány kalandor", aki megesküdött, hogy a lány vagy az övé lesz, vagy meghal, s "szíve vérével festi meg a kezét". Az ácsmester "ártatlan és gyengéd szerelmének álmodozásai közepette" nem sokat törődött a fenyegetéssel, hanem szépen "oltár elé vezette aranyhajú szerelmesét", ahol össze is adta őket a pap, ámde mikor a tiszteletes éppen áldón emelte kezét a fiatal pár fölé, a hitvány kalandor beváltotta fenyegetését - egy késsel -, és a menyasszony holtan zuhant ifjú férjének lábai elé. S mit tett a férj? Felkapta a kést, s elveszített kedvesének holtteste mellett térdelve szentül megfogadta, hogy "életét az emberi nem ama hitvány söpredékének kiirtására szenteli, mely a gyűlöletes Lynch nevet viseli".

Ez volt hát a nagy titok. Az ács ettől fogva húsz éven át üldözte és mészárolta a Lynch-eket. Mindig ugyanazzal a megszentelt késsel dolgozott, ezzel ölte meg a Lynch-család tagjainak hosszú sorát, valamennyi áldozatának homlokán jelet hagyva: egy mélyen bemetszett keresztet. Aztán így folytatta:

- A Rejtélyes Bosszúálló keresztjét jól ismerik Európában, Amerikában, Kínában, Sziámban, a trópusokon, a sarki jeges tengereken, Ázsia sivatagjaiban, szóval az egész világon. S ha bárhol, akár a világ legeldugottabb zugában is egy Lynch megjelent, hamarosan ott volt a Titokzatos Kereszt is, s akik látták, borzadva suttogták: "ő járt itt, ez az ő jele". Te is hallottál már bizonyára a Rejtélyes Bosszúállóról - nézd, nem kisebb személyiség áll most előtted, mint Ő maga! De jól vigyázz - erről senkinek egy szót se! Hallgass és várj - ez a jelszó. Míg egy napon a város borzadva fedez fel egy vérszennyezte hullát; homlokán ott lesz majd a szörnyű jel, s aki látja, belereszket majd, s ekképpen suttog: "Ő járt itt - íme, ez a Rejtélyes Bosszúálló kézjegye!" Akkor gyere majd el; bár nem találsz meg, eltűnök örökre.

Ez a szerencsétlen idióta, semmi kétség, a Jibbenainosayt olvasgathatta buzgón, s annak nyomán ringatta magát e vérgőzös, romantikus ábrándokba; én azonban, aki akkoriban még csak nem is hallottam erről a könyvről, meséit mind színigaznak vettem, nem is gyanakodván - plágiumra.

A véletlen azonban úgy hozta, hogy a mi városunkban is lakott egy Lynch nevű ember, s minél többet töprengtem az őt fenyegető veszedelmen, annál kevésbé tudtam aludni éjjelente. Szent kötelességemnek tartottam, hogy megmentsem az életét, s még szentebb kötelességemnek, hogy némi kis alvással végre a - magamét is; így aztán gondoltam egy merészet, és elmentem Mr. Lynch-hez, hogy felvilágosítsam, mi vár rá - természetesen a legszigorúbb titoktartásra kérve őt is. Azt tanácsoltam neki, hogy "meneküljön", s meg voltam győződve róla, hogy nyomban ezt teszi. Ő azonban csak nevetett a szavaimon; s tett még egyebet is, kézen fogott, és elvitt az ácsmester műhelyébe, ahol aztán alaposan lehordta a mestert mindennek e képtelen fantáziálásaiért, föl is képelte, s kényszerítette, hogy letérdeljen előtte, s úgy kérjen bocsánatot - azzal távozott, otthagyván engem, hadd gyönyörködjem siralmas roncsaiban annak az embernek, aki nemrégiben még e világ valamennyi hőseinek leghatalmasabbika volt a szememben. Az ács tombolt a dühtől, előrántotta kését, aztán megszokott "tűzhányó" stílusában átkot szórt Mr. Lynch-re; szavai mintha szemernyit sem vesztettek volna erejükből; rám azonban nem hatottak többé; "hősöm" odalett, helyette itt volt ez a szánalmasan leleplezett, hitvány csaló. Szégyenkeztem mindkettőnk nevében; és nem érdekelt többé, akármit mondjon is, műhelyének még csak a tájékára se mentem. A dolog nagy veszteséget jelentett rám nézve is, lévén, hogy életemben nem láttam addig különb hőst nála. Egyébként volt tehetsége a fickónak, az nem vitás, mert némelyik képzeletbeli gyilkosságát olyan elevenen, drámai erővel írta le, hogy még ma is emlékszem a legapróbb részletekre is.

Hannibal lakossága nem változott meg annyira, mint a helység maga. Mert a helység komoly várossá fejlődött az idők során; van polgármestere, tanácsa, vízműve, vannak talán még - adósságai is. Tizenötezer lakost számlál, virágzó, erőtől duzzadó város, kövezete vetekszik a többi nyugati és déli városéval - ahol tudniillik a jól kövezett úttest és járda oly nagy ritkaság, hogy az ember, ha látja, se akarja hinni. Itt is összefut egyébként vagy hat vasútvonal; százezer dolláros költséggel új raktár is épült. Az én időmben a városnak nem volt még semmiféle "specialitása", se kereskedelmi híre-neve; a déli postagőzösről rendszerint alig egy utas szállt partra, vettek egy harcsát, egy másik utas felszállt, s felraktak még legföljebb egy jó kalapra való terhet; manapság azonban igen élénk a fakereskedelem, s a kereskedés más ágai is fejlődnek mellette. Igen szép summa pénz cserél gazdát errefelé.

A Medve-patak - talán azért nevezik így, mert soha még csak a környékén se láttak medvét - eléggé "elbújik" mostanában: eltakarják a hatalmas deszka- meg rönkhalmok, s legfeljebb ha egy szakértő akadhatna a nyomára. Annak idején majdnem minden nyáron pontosan a legjobb úton voltam, hogy belefulladjak, s mindig akadt valami arra tévedt ellenségem, aki kihúzott, és kilötyögtette belőlem a vizet, manapság azonban a patakban nincs is talán annyi szabad hely se, hogy valaki belefulladhasson. Régente egyébként hírhedt forrása volt a lázaknak és a hidegrázásnak ez a folyócska. Egy alkalommal az egész városka egyszerre kapta meg a betegséget. A vacogástól sok kémény ledőlt, s a házak falai is úgy megrepedeztek, hogy jóformán az egész várost újjá kellett építeni. A tudósok azt állítják, hogy a Legényugrató és a tőle nyugatra fekvő domb közti szakadék vagy szurdok jégmozgás eredménye. Ez azonban tévedés.

Egy-két mérfölddel Hannibal alatt húzódik meg a sziklák között egy érdekes barlang. Szívesen megnéztem volna megint, de nem volt időm rá. Annak idején a barlang tulajdonosa afféle mauzóleummá képezte ki tizennégy éves lánya számára. A szegény gyermek holttestét egy alkohollal töltött rézhengerbe helyezték, majd a barlang egyik veszedelmes útvesztőjében függesztették fel. A henger fedelét le lehetett csavarni, s mesélték, hogy a hitványabb fajtából való turisták néha megnézegették a szegény halott arcát, és megjegyzéseket tettek rá.

 

Egy jogi kérdés


"És mi a szándékod? Feljelented Bent?"


A vágóhíd ma már nem áll ott a Medve-patak torkolatánál, és a vele szomszédos kis börtönépület (az úgynevezett kóter) is elkerült onnan. Valaki megkérdezte tőlem a városban:

- Emlékszik-e még, hogyan égett benn Jimmy Finn, a helyi szeszkazán a kóterban?

Mármost figyeljük meg, miként torzítja el a történelmi tényeket a rájuk rakódó sok-sok év és a gyarló emberi emlékezet. Jimmy Finn ugyanis sohasem égett benn a kóterban, hanem természetes halállal halt meg egy cserzőkádban, méghozzá a delírium tremens és az öngyulladás páros csillaga jegyében. Amikor itt "természetes halál"-ról beszélek, úgy értem ezt, hogy Jimmy Finn számára ez volt a legtermészetesebb halálnem. A kóter áldozata egyébként nem idevalósi ember volt, hanem valami jámbor idegen, egy szegény bepálinkázott csavargó. Esetéről, mondhatom, bárkinél többet tudok; sőt, annak idején sokkal többet tudtam, semhogy beszélni merészeltem volna róla. A csavargó ott mászkált egy hűvös estén városkánk utcáin, szájában pipával, s tüzet kért mindenkitől; de se gyújtót, se egy jó szót nem kapott, sőt, egy csomó rossz kölyök hozzászegődött, és szüntelenül csúfolta-bosszantotta szegényt. Én is ott voltam a kölykök közt; végül azonban, ahogy a csavargó könyörgött, hagyjuk végre békén, "nem látjuk, van neki baja amúgy is", senkije-semmije nem lévén, feltámadt bennem valami kis szégyenféle, s a valaha volt jóérzés korcs maradványa, elszaladtam gyufáért, aztán hazamentem, lefeküdtem, de még ágyamban is egyre kínzott a lelkiismeret, nem tudtam semmiképpen megnyugodni. Pár órára rá a csavargót elcsípte és bedugta a fogdába a "békebíró" (ami ugyancsak fellengzős elnevezése egy közönséges falusi rendőrnek, de hát így hívták). Éjjel két óra tájban aztán tűzre kondult a templom harangja, mindenki felriadt persze nyomban - magam is. Az történt, hogy a csavargó ügyetlenül bánt a gyufával: lángra lobbantván ekképpen a szalmazsákját, s a cella tölgyfa burkolata is tüzet fogott. Mire én odaértem, már vagy kétszáz ember gyűlt össze a kóter körül - férfiak, nők, gyerekek -, mind borzadva meredtek a börtön rácsos ablakára. Odabent pedig ott állt a csavargó, rázta a rácsot, mint az őrült, és segítségért ordítozott; akárha egy sötét tárgyat a tűző nap fényébe tartanak, olyan volt: olyan vakító fehéren világított ugyanis a háttérben a tűz. A békebírót sehogy sem tudták előkeríteni; pedig csak neki volt kulcsa a kóterhoz. Faltörőkosfélét készítettek nagy hirtelen, s azzal estek a rácsnak, mely utóbbi akkorákat dongott, hogy a nézők vad örömujjongásban törtek ki, remélvén, hogy megnyerték az irgalmas csatát. De nem így történt. A deszkák roppant erősnek bizonyultak, nem engedtek végül sem. Mondják, hogy a csavargó még holtan is markolta-szorította a rácsot; így fogták körül s emésztették el a lángok. Erről azonban már csak elbeszélésekből értesültem.

Nekem azonban, hosszú időn át minden éjjel megjelent ez az arc, lévén hogy olyannyira bűnösnek éreztem magam a csavargó halálában, mintha egyenesen azzal a céllal adtam volna neki a gyufát, hogy aztán felgyújtsa magát vele. Nem kételkedtem benne, hogy menten felkötnének, ha kiderülne, miféle szerepet is játszottam ebben a tragédiában. Azoknak a napoknak az eseményei és benyomásai olyan erősen belemarták magukat emlékezetembe, hogy ma ugyanolyan mulatságot okoz, ha rájuk gondolok, mint amilyen pokoli kínokat éltem át akkoriban - általuk. Bárki említette is a szörnyű eseményt, csupa fül voltam máris, lestem, mit mond vajon; attól féltem, azt vártam ugyanis állandóan, hogy kiderül: engem gyanúsítanak, s bűnös lelkiismeretem nemsokára oly kifinomultan működött, hogy a legártatlanabb megjegyzésben, nézésben, taglejtésben is gyanút véltem felfedezni, s rettegtem-bújtam nyomban. S hogy megrémültem, ha valaki csak úgy mellesleg, teljesen gyanútlanul afféle megjegyzést tett, hogy "a gyilkosság mindig kiderül". Ahhoz képest, hogy tízéves voltam akkor, elég szép terhet hordoztam a lelkiismeretemen.

Időközben teljesen megfeledkeztem egy dologról - arról ugyanis, hogy álmomban gyakran beszélni szoktam. Egy éjszaka aztán arra ébredtem, hogy öcsém, aki egy ágyban aludt velem, ül az ágyban, és igencsak nézeget engem a hold fényénél. Azt mondtam:

- Mi baj?

- Folyton beszélsz álmodban.

Én is nyomban felültem az ágyban, a szívem a torkomban vert, hajam szála is az égnek állt.

- És mit mondtam? Gyorsan, gyorsan, ki vele, mit mondtam, hallod?

- Semmi különöset.

- Nem igaz - mindent tudsz.

- Mindent? De hát miről?

- Éppen eleget tudhatsz. Arról.

- Miről? Fogalmam sincs, miről beszélsz. Nem tudok mást gondolni, mint hogy beteg vagy, vagy megőrültél. Mindenesetre ébren vagy legalább, s így még újra lehet némi reményem, hogy el tudok aludni.

El is aludt, én meg csak feküdtem az ágyon, csorgott rólam a veríték, hát most megint egy újabb rémület kavaroghat lelkem zűrzavarában. Főként az a kérdés nyomasztott: vajon mit fecsegtem ki? Mennyit tudhat az öcsém? De szörnyű ez a bizonytalanság! Lassanként azonban rájöttem, mit tehetnék mégis - felébresztem az öcsémet, és próbára teszem valami koholt történettel. Hát csakugyan fel is ébresztettem, és így szóltam neki:

- Tegyük fel, hogy tökrészegen odamegy hozzád egy ember.

- Ostoba beszéd - sose leszek tökrészeg.

- Nem rólad beszélek, te szamár - az az ember tökrészeg. Tegyük fel, odamegy hozzád valaki, aki tökrészeg, és kér egy kést, egy tomahawkot vagy egy pisztolyt, te meg elfelejted, hogy meg van töltve, és - ...

- Hogy lenne egy tomahawk megtöltve?

- Nem a tomahawkra gondoltam, és nem is mondtam, hogy a tomahawk meg van töltve; a pisztolyt mondtam. De ne vágj örökké a szavamba, mert most komoly dologról van szó. Megöltek egy embert.

- Micsoda! Ebben a városban?

- Igen, ebben a városban.

- Jó, folytasd csak, egyetlen szót se szólok többé.

- Nohát, tegyük fel, hogy elfelejted figyelmeztetni: bánjon óvatosan a pisztollyal, mert meg van töltve; az az ember elmegy és agyonlövi magát vele; úgy értem, forgatja jobbra-balra, részegen, és a pisztoly véletlenül elsül. Nohát, gyilkosság ez, vagy sem?

- Nem - ez öngyilkosság.

- Dehogy, dehogy. Nem arra gondolok, amit ő tett, hanem amit te: te akkor gyilkosnak számítanál, mert azt a pisztolyt a kezébe adtad?

Némi tűnődés után jött a felelet:

- Hát - azt hiszem, én is bűnös lennék valamiben - gyilkosságban talán? Igen, talán abban, bár ezt nem állítanám bizonyosan.

Ez a válasz eléggé kényelmetlenül érintett. De hát nem volt azért végleges, megfellebbezhetetlen ítélet sem. Elő kell hozakodnom a tényleg megtörtént esettel, gondoltam - más megoldás nemigen van. Persze, óvatos akartam lenni, vigyázni, nehogy gyanút keltsek. Azt mondtam tehát:

- Ez az iménti eset csak amolyan hasonlatféle volt, most elmondom a valódit. Tudod-e, hogyan égett benn az az ember a kóterban?

- Nem én.

- Még csak nem is sejted?

- Ha mondom.

- Így görbülj meg, ha tudod?

- Így görbüljek meg.

- Nohát az eset a következőképpen történt. Az az ember pipára akart gyújtani, és gyufát kért. Kapott is egy fiútól. Az ember aztán ezzel a gyufával gyújtotta fel a börtönt, így égett meg.

- Csakugyan?

- Igen, így volt. Nohát akkor, mit gondolsz, gyilkos az a fiú, vagy sem?

- Lássuk csak. Az az ember részeg volt, ugye?

- Igen, részeg volt.

- Tökrészeg?

- Tökrészeg.

- S a fiú tudta?

- Igen, tudta.

Hosszú szünet következett. Akkor jött ez a súlyos ítélet:

- Ha az az ember részeg volt, a fiú pedig tudta ezt, hát akkor a fiú gyilkolta meg azt az embert. Világos, mint a nap.

Egyszerre hihetetlen gyengeség áradt el minden tagomban, közel voltam az ájuláshoz: s körülbelül megértettem, mit érezhet a bűnös, amikor a vádlottak padján ülve meghallja saját halálos ítéletét. Vártam, hogy folytatja majd az öcsém. Úgy véltem, tudom, mi fog következni, és nem is tévedtem. Azt mondta:

- Tudom, ki volt az a fiú.

Nem volt mit mondanom; ezért hát nem is szóltam semmit. Csak megborzongtam. Ő pedig így folytatta:

- Igen, még a felénél se tartottál, mikor már kitaláltam, ki lehet az a fiú. Nem lehet senki más, mint Ben Coontz!

Úgy tértem magamhoz iménti gyengeségemből, mint aki halottaiból éled. Szinte ujjongó csodálattal kiáltottam fel:

- Hát erre meg hogy a csudába jöttél rá?

- Kikotyogtad álmodban.

Magamban így szóltam ekkor: "Ez aztán igazán nagyszerű! Ennek a szokásnak még sok hasznát vehetem!"

Öcsém mit sem sejtve fecsegett tovább:

- Amikor álmodban beszéltél, egyre valamiféle "gyufákról" dörmögtél összevissza. Nem tudtam, mire véljem a dolgot; most azonban, amikor belekezdtél ebbe a történetbe a csavargóról, a dutyiról, meg a gyufáról, egyszerre eszembe jutott, hogy álmodban kétszer vagy háromszor is említetted Ben Coontz nevét; így aztán nem volt nehéz kifundálnom, miről is van szó; látod, mindjárt rájöttem, hogy Ben volt az, aki miatt a csavargó megégett.

Áradozva dicsértem éleselméjűségét. S ő akkor egyszerre csak azt kérdezte:

- És mi a szándékod? Feljelented Bent?

- Nem - válaszoltam -, azt hiszem, már ez önmagában is jó lecke volt neki. Persze, szemmel tartom, ez csak természetes; így ha megjavul, senki sem mondhatja, hogy nem adtam rá módot neki.

- De rendes vagy!

- Nohát, az ember igyekszik, igyekszik. Mi mást is tehetnénk egy ilyen világban.

És az a tudat, hogy titkom mostantól kezdve más lelkiismeretét is nyomja, eloszlatta szorongásomat.

Egy nappal Hannibalból való távozásunk előtt furcsa dologra kellett felfigyelnem - nevezetesen arra, milyen hihetetlen mértékben kinyúlik errefelé a longitudinális idő. Megtudtam pedig ezt olyasvalakitől, aki igazán nem tartozik a felfuvalkodottan hivalkodó emberek sorába - a várostól hárommérföldnyire lakó barátom színes bőrű kocsisától. Értem kellett volna hogy jöjjön a Park Szálló elé, este 7.30-kor, hogy kivigyen a barátomékhoz. De alaposan elkésett - mert tíz óra volt, mire befutott. Ekképpen mentegetőzött:

- Az idő maj' egy jó másfél órával visszább van a vidéken, mint a városba; úhhogy vammég ideje, főnök. Néha nekieredünk, hogy bemennyünk a templomba, jókortán; há' nem a prédikáció közepire toppanunk be? Ilyen kőmbség van az időbe. Tud is itt valaki számítani, hogy ekkolesz, meg akkolesz?

A dolog két és fél órámba került; de négyet is megér, amit ekképp tanultam.

 

Egy arkangyal


"... henteskéssel hadonászva megfenyegetett,
hogy helyben feldarabol, hacsak - el nem
ismerem őt a Sátán egyszülött fiának."


St. Louistól észak felé lépten-nyomon az aktív, erőteljes, intelligens, szépen gyarapodó, gyakorlatias XIX. századi ember munkájának lüktető-eleven jeleiben gyönyörködhetünk. Mert ezek az emberek dolgoznak, nem álmodoznak. Meg is van az eredménye: a célszerű, szemre is jól funkcionáló dolgokban csakúgy tükröződik ez, mint abban,
hogy az idevalósiak egészséges, sok kényelemmel berendezett életet élhetnek.

Igen jó példája ennek Quincy - viruló, jól karbantartott, takaros kis város, s ma is, akárcsak régen, igen élénk érdeklődés él lakóiban a művészetek, az irodalom, valamint az egyéb szellemi természetű dolgok iránt.

Marion City viszont valamiképpen kivétel. Marion City sajnálatos, meghatározhatatlan módon - visszafelé haladt az időben. Pedig hajdan olyan sokat vártak tőle, hogy megalapítói nyomban a "city" szót is odabiggyesztették a nevéhez, s úgy látszott, nagy önbizalommal, de tévedtek. Amikor először láttam Marion Cityt - ennek harmincöt éve immár -, egy szál utcából és körülbelül - vagy: egészen pontosan - hat házból állt. Ma már csak - egy házból áll, de ez az egy is úgy düledezik, hogy lerí róla az igyekezet: követni szeretné már öt társát a folyó habjaiba.

Semmi kétség: Marion City egy kicsit túlságosan is közel volt Quincyhez. Még egy másik baj is volt: az, hogy lapos, agyagos területre épült, egy kicsit alacsonyabban, mint magas vízálláskor a folyó szintje; míg ezzel szemben Quincy dombtetőn áll.

Kezdetben Quincy igazi New England-i mintavárosnak indult, s némely dolgok még ma is erre vallanak: a széles, tiszta utcák, a jól rendben tartott házak, a gyepágyak, az ízléses kúriák, a méltóságteljes köz- és kereskedelmi épületek. Jókora vásártere, gondozott parkja van, sok szép kocsiútja; és van itt könyvtár, olvasótermek, néhány középiskola, szép stílusban, drága pénzen épült templomok, meg egy jókora törvényszéki épület, melynek kertje akkora, mint egy nagyobbfajta tér. A városnak harmincezer lakosa van. Találunk itt nagyüzemeket is, a gyári termelés igen széles skálájával.

Le Grange és Canton is fejlődésben levő városkák; de mi van Alexandriával? Kérdésemre azt felelték, teljesen víz alatt volt, nyárra azonban várható, hogy előbukkan, és valami új kezdődik itt is.

Keokukra könnyen ráismertem. 1857-ben itt éltem - rendkívüli esztendő volt. Csodálatos volt a "piac" - mindenki vásárolt, eladott, kivéve persze az özvegyeket és a prédikátorokat; ezek csak kapaszkodtak kínos-keservesen; "apálykor" aztán olyanok voltak, mint a partra vetett halak. Eladó volt itt minden, amire egyáltalán csak rá lehetett fogni, hogy városi parcella, méghozzá olyan áron, amire nem lehetett volna ráfogni, hogy túlságosan magas, feltéve ha a telek maga - dollárral van bevetve.

Most a város tizenötezer lakost számlál, s mondhatom, egészségesen fejlődik. Éjszaka volt, amikor odaértünk, így aztán nem sokat láthattunk belőle, ami nagy kár, mert Keokukról az a hír járja: igen szép város. Hajdan legalábbis nagyon kellemesen éreztem magam itt, s ilyen vonatkozásban sem hinném, hogy romlottak volna, inkább még javulhattak az állapotok.

Még az én időmben fogtak bele itt egy hatalmas vállalkozásba, mely azóta már elkészült. A zúgós folyószakaszt keresztülszelő csatornára gondolok. A csatorna kilenc mérföld hosszú, háromszáz láb széles, s a legsekélyebb pontján is legalább hat láb mély. Afféle tartós, masszív építmény, amilyeneket már a hadügyminisztériumtól megszokhattunk; elpusztíthatatlan lesz, akár egy antik, római vízvezeték. A munkálatok egyébként négy- vagy ötmillióba kerültek.

Egy-két órát tölthettünk csak a parton egykori barátainkkal, hajónk indult is tovább. Keokuk annak idején kedvenc kószálóhelye volt Henry Clay Deannek, a bolygó zseninek. Azt hiszem, egyetlen egyszer láttam őt csupán, de sokat hallottam róla Keokukban töltött időm során. A következőket mesélték róla:

Szegény sorsú, iskolázatlan gyerekként vágott az életnek. Művelődésbeli hiányosságait azonban önszorgalomból pótolta - Keokuk utcáin. Leült a járdaszegélyre, kezében a könyve, és forgalommal-utcazajjal mit sem törődve órák hosszat képes volt elmerülni tanulmányaiban, úgyhogy közben jóformán meg sem moccant, legfeljebb a lábát húzta vissza néha, ha valami kocsi jött; s amikor végzett az olvasással, már betéve tudta a könyv tartalmát, bármilyen bonyolult dologról lett légyen szó, és azon túl nem is felejtette el. Ily módon hihetetlen mennyiségű tudás raktározódott fel elméjében, mellyel aztán tetszés szerint gazdálkodhatott, ahogy éppen a szükség megkívánta.

Ruházata semmiben sem különbözött a "kikötő-patkányokétól", legfeljebb abban, hogy - még rongyosabb volt, még rendetlenebb (s ezért: festőibb), s néhány fokkal mocskosabb is. Külsejéből ítélve senki meg nem mondta volna, micsoda pompás fő talapzata a hitvány rongyhalmaz.

Clay Dean népszónok volt - született népszónok, aki ezt a tehetségét állandó tanulással és gyakorlattal mesterfokra emelte. Ha ő korteskedett a választásokon, már maga a neve is olyan vonzerő volt, hogy a farmerek ötven mérföldről is eljöttek, hogy meghallgassák. Beszédeiben mindig csak politikával foglalkozott. Jegyzeteket sose készített, hiszen a vulkán sem kottából tombol. 1862-ben Keokuk egyik hajdan kimagasló személyiségének, Mr. Claggettnek a fia a következőket mesélte nekem Deanről.

Keokukban magasra szökött a háborús hangulat (1861-et írunk), és egy nap hatalmas tömeggyűlést hívtak össze az új Atheneumba. Szónoknak egy hírneves idegent harangoztak be. Amikor az épület már úgy megtelt mindkét nem levegő után kapkodó képviselőivel, hogy egy gombostűt nem lehetett volna leejteni, a pódiumon csak nem akart megjelenni senki - a nevezetes vendég ugyanis nem jelentkezett.

A tömeg egyre türelmetlenebb lett, méltatlankodás, zúgolódás hallatszott mindenünnen. A kétségbeesett rendezők egyike ezen közben véletlenül megpillantotta Deant a járdaszegélyen, elmondta neki, milyen bajba jutottak, kiráncigálta kezéből a könyvet, őt magát pedig betuszkolta az épületbe a hátsó bejáraton, s kiparancsolta a színpadra, megmondván neki, hogy most aztán mentse meg a haza becsületét.

A háborgó tömeg egy pillanatra elcsendesült, a szemek mind egy pontra szegeződtek a nagy, üres, függöny nélküli színpadon. Ott pedig megjelent egy alak, akit a jelenlevők közül legfeljebb ha tucatnyian ismerhettek. Dean volt az, a madárijesztő - letaposott sarkú, téglaszínű cipőben; tarka-barka színű "toprongy" harisnyában, elhordott, régiségszámba menő, fél lábszárig sem érő nadrágban, kigombolt mellényben, az is túl rövid volt, kilógott belőle gyűrött, piszkos inge, és az az ing is: nyitva volt a fél mellén; nagy fekete kendőt tekert a nyakára, mint valami kötést: kurta kék kabátja jóformán a háta közepéig sem ért, az ujja pedig olyan rövid volt, hogy vagy négyhüvelyknyi kilátszott a karjából; katonasapka félrecsapva a feje búbján. Ez az alak közeledett méltóságteljesen a színpad közepe felé, aztán kimért léptekkel előre jött egészen a rivaldáig, ott megállt, és réveteg tekintettel nézett végig az egybegyűlteken, anélkül, hogy egyetlen szót szólt volna. Egy pillanatig még tartott a lélegzet-visszafojtott csend, aztán alig hallható nevetés fodrozódott végig, hullámai végigsöpörtek az ember-arcok tengerén. De az az alak a színpadon csak nem mozdult, ugyanúgy révedt maga elé, mint az imént. A jókedv újabb hulláma söpört végig a termen - most már mindenki harsányan hahotázott. Aztán még egyszer; és még egyszer - fülsiketítő volt a hangorkán.

S akkor az ismeretlen tett egy lépést visszafelé a színpadon, lekapta katonasapkáját, a kulisszák mögé hajította, s beszélni kezdett. Mit sem zavarta, hogy senki se figyel rá, mindenki susmog-pusmog, nevetgél. A szónok azonban beszélt tovább, s egyszer csak valami olyan találót mondott, hogy a teremben csend lett, az emberek figyelni kezdtek. Aztán még egy pompás fordulat következett, majd még egy, még egy; a szónok belejött, szinte ömlöttek belőle a szavak, nem csak úgy csörgedeztek; a beszéd felforrósodott, villámként cikáztak, mennydörgőn visszhangoztak a mondatok - és akkor kitört a teremben is az első tapsvihar, mellyel azonban a szónok megint nem sokat törődött, zuhogtak tovább szavainak súlyos kalapácsütései; a fekete kendőt is leoldotta nyakáról, s elhajította anélkül, hogy egy pillanatra is abbahagyta volna a szónoklatát; aztán a kurta kék kabát repült, és a szavak még tüzesebben áradtak-hömpölyögtek, végül a mellény is követte a kabátot, s akkor aztán a szónok ott állt, mintha még az idő is kihunyt volna körülötte: ott állt, akár a megelevenedett Vezúv, füstöt-lángot fújva, lávát-hamut árasztva, követ-salakot záporoztatva, szellemének földrengéseivel újra meg újra megrázkódtatva a jelenlevők lelkét, egymást érték az elementáris erejű robbanások, kitörések, miközben az elragadtatástól szinte őrjöngő tömeg egy emberként zúgta-visszhangozta a vihar-tombolású választ, s mintha hóvihar süvítene át a termen, fehér zsebkendők százai lobogtak.

- Amikor Dean a színpadra lépett - mondta Claggett -, azt hitték: valami szalasztott őrült, amikor azonban távozott, mindenki azt mondta: arkangyal járt közöttünk.

Burlington, a kitűnő Burdette[31] otthona, szintén dombra épült; ez is igen takaros település; efelől semmi kétség; szép, virágzó város, huszonötezer lakossal, lázasan dolgozó gyárakkal; van itt szinte mindenféle üzem, ami csak elképzelhető. És felettébb józan életű város ez a Burlington - legalábbis most -, lévén hogy ennek érdekében igen célszerű rendelet volt készülőben; ez a rendelet megtiltja Iowa állam területén a víz kivételével mindenfajta ember-kóstolta "bűnös italféleség" előállítását, kivitelét, behozatalát, vásárlását, eladását, kikölcsönzését, kölcsönvételét, lopását, ivását, szimatolását, bármiféle birtoklását, történjék az elkobzás, öröklés vagy bármi más révén, szándékoltan vagy véletlenül. Ezt az intézkedést az Egyesült Államokban minden józanul gondolkodó ember nagy tetszéssel fogadta; nem így azonban a tekintetes Bírói Testület.

Burlingtonban megtaláljuk egy intelligensen vezetett modern város minden vívmányát-áldását; beleértve még a tűzoltóságot is, amit például még egy olyan nagy városban, mint New Orleans, hiába keresnénk, ugyanakkor megvannak még a múlt muzeális emlékei is, mint például a párton kívüli választás rendszere.

Burlingtonban, mint a többi felsőfolyam menti városban is, lépten-nyomon a haladás egészséges levegőjét szívhatjuk magunkba, ami bizony kellemes orrcsiklandás. Nemrég épült meg éppen az Opera, ami ugyancsak kiáltó ellentétben áll más Burlington-méretű városok színháznak használt gyalázatos odúival.

Muscatine-ban nem volt időnk partra szállni, de legalább nappal haladtunk el mellette hajónkkal. Sok-sok évvel ezelőtt itt is éltem egy ideig, de most a városra jóformán rá sem ismertem; messze "kinőtte" régi méreteit. Pedig én úgy ismertem, emlékezetemben úgy őriztem, mint valami kis zugot - amiről pedig manapság immáron szó sincs. Legelevenebb emlékem Muscatine-ról az a szalajtott őrült, aki egy vasárnap elkapott a mezőn, s egy henteskéssel hadonászva megfenyegetett, hogy helyben feldarabol, hacsak - el nem ismerem őt a Sátán egyszülött fiának. Megpróbáltam kiegyezni vele valamiképpen, mondván: elismerem, hogy ő a díszes család egyetlen sarja, akivel találkozni szerencsém volt; ez azonban nem volt elég neki; félmegoldásokkal nem érhette be; ki kellett jelentenem, hogy ő a Sátán egyszülött fia - s hogy szavainak nagyobb nyomatékot adjon, már fente is a kést csizmája talpán. Nem láttam értelmét, hogy egy ilyen apróságból még valami komolyabb bajom származzon, így hát egy pillanat múlva már osztottam is a dologgal kapcsolatos felfogását, csak hogy mentsem a bőröm. Az ismeretlen ezután látogatóba indult kedves atyjához; s mivel azóta sem láttam, felteszem, ma is ott mulatja az időt.

S még valamire emlékszem Muscatine-ból - ez már kellemesebb emlék -, a nyári naplementékre. Innen s túl az óceánon sehol sem láttam még az ittenihez fogható napszálltákat. Mintha vásznuk lenne a széles, sima folyótükör, ráfestettek minden elképzelhető szín-álmot, szín-fantáziát, az opál márványos-finom erezetű légiességétől végigtobzódva az egész színskálán föl a vakító rőtig-karmazsinig, tűzvészükkel gyönyörködtetve s egyszersmind próbára téve a szemet. Meghitt, otthonos élmény volt egy-egy ilyen naplemente. A vidék pedig: az igazi "Napnyugat"; mert biztos vagyok benne, nincs a földnek olyan zuga, mely méltóbb lehetne erre a névre. Mondják, a napkelték is csodálatosak itt. Nem tudom.

 

A felső folyón


"... minden olyan csendes, olyan nyugalmas,
mint egy álomország."


Innen már egymást érik a nagyvárosok; s köztük is mindenütt: farmok végtelen sora, sehol egy tenyérnyi elhagyott hely. Hajónk óráról órára mélyebben hatol be a hatalmas, népes észak-nyugati vidékre, s ahogy haladunk előre, meglepetésünk és bánatunk is nőttön-nő. Mert eze
k az emberek - vívmányaikkal, eredményeikkel - feltétlen tiszteletet érdemelnek. Független lelkű nép ez, kész önállóan irányítani sorsát, s erre méltó is, alkalmas is: mert művelt és felvilágosult; az emberek errefelé mind olvasnak, magukévá teszik a szellem legújabb java-eredményeit, vidékükön minden gyenge pontot megerősítenek iskolákkal, kollégiumokkal, könyvtárakkal, újságokkal; és törvénytisztelők is mind. Az ilyen emberek jövőjét igazán nem kell féltenünk. Maga a vidék, mondhatni, még csecsemőkorát éli, olyan friss, olyan új. De ha arra gondolunk, mi mindent produkált eddig is, hogy jóformán a "fogzáson" alig jutott túl, elképzelhetjük, mire viszi majd érett "fővel", ereje teljében. Mondom, olyan új ez a vidék, hogy a külföldi utazók még csak nem is hallottak róla, minélfogva fel sem keresték. Hatvan évvel ezelőtt efféle utazók le- s fölhajóztak a folyón New Orleans és St. Louis között, aztán hazamentek szépen, s megírták könyveiket abban a szent hitben, hogy mindent láttak, amit a folyó völgyében látni érdemes. Vagy ahol egyáltalán csak valami látnivaló van. Talán hatan sem említik könyvükben, hogy a folyó felső szakaszán is állnak városok - egész egyszerűen azért, mert az az öt-hat utazó, aki felmerészkedett erre a vidékre, jóval korábban járt itt, mintsem ezeket a városokat akár csak megtervezték volna is. A legutolsó utazó (1878) szintén a régi jól bevált utat tette meg - nem is hallotta, hogy St. Louistól északra egyáltalán van valami.

Pedig - van. Méghozzá csodálatos vidék, büszke nagyvárosokkal, melyeket jóformán tegnapelőtt terveztek meg és - mondhatni - reggelre már álltak is. Se szeri, se száma az ezerötszáztól ötezer lelket számláló városoknak. Aztán ott van Muscatine: tízezer lakos; Winona: szintén tízezer; Moline: ugyancsak; Rock Island: tizenkétezer, La Crosse: tizenkétezer; Burlington: huszonötezer; Dubuque: huszonötezer; Davenport: harmincezer; St. Paul: ötvennyolcezer; Minneapolis: több mint hatvanezer lakossal.

A külföldi utazó még csak nem is hallott ezekről a városokról; könyveikben meg sem említik őket. Jóformán egy éjszaka nőttek ki a földből, míg az utazó aludt. Ez a vidék annyira újnak számít, hogy még én, a magam viszonylag fiatal korával is idősebb vagyok nála. Amikor én születtem, St. Paulnak három lakosa volt, Minneapolisnak pedig éppenséggel csak harmadannyi. Minneapolis akkori "lakossága" két év múlva "kihalt", meghalván azonban, hihetetlen szaporának bizonyult: negyven év alatt ötvenkilencezer kilencszázkilencvenkilenc fővel gyarapodott. Békák is megirigyelhetnék ezt a termékenységet.

Meg kell mondanom, hogy a fenti számadatok St. Paul és Minneapolis lakosságát illetően néhány hónaposak immár. E városok azóta is jelentősen gyarapodtak, növekedtek. Épp a minap olvastam egy újságcikket, mely szerint az előbbi lakosainak száma hetvenegyezer, az utóbbi hetvennyolcezer fő. Könyvem legfeljebb hat-hét hónap múlva kerül az olvasók kezébe, addigra már egyik számadat sem igen felel majd meg a valóságnak.

Láttuk Davenportot is - ugyancsak szép dombon épült város -, de ezt elmondhatjuk valamennyi itteni városról. Mind tetszetősen épült, tisztán-rendben tartott, szemet-szívet gyönyörködtető települések, és mind dombra épültek. Ezért a továbbiakban erre a körülményre nem is térünk ki majd. Az indiánok szerint Marquette és Joliet itt táborozott, a mostani Davenport helyén, 1673-ban. Százhetven évet kellett várni, hogy fehér ember újra tábort üssön itt - ez 1843-ban történt. Davenport harmincezres lakossága, mondhatni, az elmúlt harminc év alatt "gyűlt össze". Manapság több gyerek jár itt iskolába, mint ahány lakosa volt a helynek huszonhárom évvel ezelőtt. A folyó felső szakaszán megszokott mennyiségben találunk Davenportban is gyárakat, újságokat, tanintézeteket; s van itt még telefon, helyi távírda, elektromos riasztóberendezés, valamint csodálatos, fizetett tűzoltóság, mely hat szorgos-létrás századból áll és négy gőzmotoros fecskendővel rendelkezik; van azonkívül a városban harminc templom. Davenport kétszeres püspöki székhely: az episzkopálisoké meg a katolikusoké.

Davenporttal szemben terül el Rock Island virágzó városa, a Felső Zugok alatt. Hatalmas vasúti híd köti össze a két várost - egyike annak a tizenháromnak, amely a Mississippit és a kormányosokat "boldogítja" St. Louis és St. Paul között.

Rock Island három mérföld hosszú és két mérföld széles elragadó szigete az Egyesült Államok tulajdona, és az állam csodálatos parkká képezte ki, művésziesen kiaknázva és felfokozva természetadta szépségeit, gyönyörű erdőségein át sok-sok mérföldnyi utat vezetve. A sziget közepe táján a fák között tíz hatalmas, háromemeletes kőépületet pillantunk meg, melyek mindegyike vagy fél hektár területet foglal el. Ezek állami üzemek, s itt Rock Islanden fegyvergyár és arzenál is van.

Haladtunk a folyón felfelé - kétoldalt gyönyörű tájak mindenütt -, látványuk az egész Felső-Mississippin végigkísért -, elhagytuk Moline-t, ezt a nagy ipari központtá fejlődött várost; aztán Clinton és Lyons következett - fafeldolgozó központok; majd elértük Dubuque-ot, a gazdag érclelővidék városát. Igen jelentős például a kiterjedt ólombányászat. Dubuque-ban számtalan ipari létesítmény található, ezek közül is kiemelkedik a világhírű ekegyár. A keresztény világ valamennyi sarkából-zugából érkeznek ide megrendelések - legalábbis ezt állította a cég egyik ügynöke, akivel együtt utaztunk a hajón. Azt mondta:

- Mutasson nekem szántóföldeket akárhol a nap alatt, ahol csakugyan tudják, hogyan kell megművelni a földet, és ha nem a mi cégünk védjegyét találjuk az ott használt ekén, hát megeszem azt az ekét; és még csak Woostershyre-mártást se kérek hozzá, hogy ízletesebb legyen.

A folyamnak ez a része igen gazdag mindenféle indiántörténetekben és hagyományokban. Fekete Sólyom neve valamikor rettegett név volt errefelé; akárcsak lejjebb Keokuké. Pár mérföldnyire Dubuque alatt van a Tête de Mort - a Halálfej-szikla vagy Szirt -, amelynek tetejére a franciák még valamikor réges-régen felhajszoltak egy csapat indiánt, odalent elzárták az útjukat, s biztos halálra ítélték őket - az indiánok legfeljebb a halálnemet választhatták meg: éhen halnak-e inkább, vagy öngyilkosok lesznek, levetik magukat a mélybe. Fekete Sólyom élete vége felé felvette a fehér emberek szokásait, s amikor meghalt, keresztény módra temették el Des Moines közelében; az egészben csak annyi indián sajátságot őriztek meg, hogy bár keresztény emberhez illő katonaruhában temették el a főnököt, keresztény sétapálcával a kezében, nem feküdt, hanem ült a sírban. Régebben lovat is temettek mindig a főnökök mellé. Az, hogy a lovat sétapálcával helyettesítették, bizonyítja, hogy megszelídült a hajdan gőgös Fekete Sólyom: odaát már alázatosan gyalogszerrel készül továbbvándorolni.

Megfigyeltük, hogy Dubuque felett a Mississippi vize olajzöld - és a szép, "súlyos" víztömeg félig áttetszően villog, ha rásüt a nap. Persze, a víz sehol sem volt olyan tiszta, mint az év más szakaiban lenni szokott; mert most áradt épp a folyó, s ezért zavaros volt a víz az elmosott partok hordalékától.

A folyó partjait hatalmas sziklák szegélyezték fenségesen, gyönyörű látványt nyújtva formagazdagságukkal és ékes csipkeszegélyük finomságával. A meredek, zöldellő lejtők, melyek egészen a vízpartig futnak, összevissza töredezett, tornyos-bástyás sziklákból viselnek koronát; végtelenül gazdag színárnyalatokkal gyönyörködtetnek a kőszegélyek - legtöbbjük mélybarna és tompazöld, de más színek is erezik a hátteret. Lent pedig ott kanyarog a csillogó tükrű folyó, kanyarokkal tűzdelve itt-ott, sodrát meg-megszakítják, ezüstös csatornákra bontják erdős-bozótos szigetecskék; a távolból odalátszik egy-egy alvó kis település, némelyikük hegyfokra épült; csendesen sikló tutajok úsznak a tömör falú erdők árnyékában; fehér gőzhajók tűnnek el a kanyarok és a partfokok mögött. S minden olyan csendes, olyan nyugalmas, mint egy álomország, mintha nem lenne benne semmi evilági - semmi bosszantó, semmi zavaró.

Legalábbis mindaddig, míg a szentségtörő vonat fel nem dübörög - ahogy pedig mostanában mindenütt feldübörög, megtöri az áhítatos szent csendet kísérteties huhogásával-pöfékelésével, kerekeinek mennydörgésével-csattogásával -, s az ember egyszeriben visszazökken "e világ" legközepére, és mindjárt mulatságunk is van vele: mert óhatatlanul eszünkbe jut, hogy ez az a valami, amelynek részvényei mindig esnek, ha megvesszük, emelkednek viszont, mihelyt eladjuk őket. Beleborzongok, ha eszembe jut: egyszer majdnem nem adtam túl az összes részvényemen. Borzasztó dolog lehet egyébként, ha valakinek egy egész vasút van a gondjaira bízva.

St. Louistól St. Paulig tartó nyolcszáz mérföldes utunkon majdnem mindig láttunk a hajó fedélzetéről egy-egy mozdonyt. A vasutak egyébként igencsak háttérbe szorították a gőzhajóforgalmat. A hajókönyvelő egy gőzhajótársaság alkalmazottja volt, még mielőtt a vasutakat kiépítették volna. Abban az időben a népesség olyan hihetetlenül megnőtt, s oly nagy volt egyben a teherforgalom is, hogy a gőzösök nem tudtak eleget tenni a befogadóképességüket messze meghaladó kívánalmaknak, minél fogva a kapitányok igen nagy urak voltak, dölyfösek is - "kivagyiak", ahogy Remus bácsi mondaná. A könyvelő ekképp jellemezte röviden a hajdan volt és a mai idők közötti különbséget:

- Akkoriban: a hajó kikötött - a kapitány fönn a parancsnoki hídon állt szálegyenesen vagy pöffeszkedve - mintha karót nyelt volna; kezén elegáns kesztyű, a fején hetyke sapka, a haja hátul elválasztva. A parton álló ember meg alázatosan levette a kalapját, s így szólt:

- Huszonnyolc tonna gabonám volna, kapitány úr - nagyon hálás lennék, ha elvinné.

Mire a kapitány:

- Két tonna jöhet - s még csak tekintetre sem méltatja a parti embert.

Ma viszont a kapitány veszi le ócska sapkáját, ő mosolyog barátságosan körbe-körbe, fülig szaladó szájjal, úgy hajlong, mint aki nemcsak karót nem nyelt, de semmi más "merevítőléc" sincs benne, s ekképp szól:

- Ó, mennyire örülök, hogy látom, kedves Smith! Pompás színben van. Évek óta nem volt ilyen jó színben, mondhatom - nohát, mit hoztunk, mit hoztunk?

- Semmiccse - mondja Smith; és még a kalapját sem billenti meg, már hátat is fordít a kapitánynak, megy, s valaki mással elegyedik szóba.

Hát bizony nyolc éve még a kapitány volt az úr; de fordult a kocka, és most Smithen a sor. Nyolc évvel ezelőtt a gőzösök minden kabinja tele volt, az emberek úgy szorongtak a fedélközben, mint a heringek; a hajófenékben is volt mindig egy rakományra való aratómunkás meg bevándorló ráadásul. Ahhoz, hogy valaki első osztályú kabint kapjon, legalább tizenhat mezős nemesi címert és négyszáz éves családfát kellett bizonyítania, vagy - jóba kellett lennie a négerrel, aki a kapitány cipőjét fényesíti. Mindez azonban másképp van ma már; fönt tömérdek kabin, odalent egy szál aratómunkás, annyi se - manapság már kévekötő-aratógépekkel dolgoznak, és nem kellenek aratók; a munkásoknak is máshol kellett szerencsét próbálniuk - de oda már nem hajóval mentek, hanem vonaton.

Hatalmas rönkök-tutajok úsztak lefelé a folyónak ezen a szakaszán - de már ez a kép sem volt olyan ráérős, kedélyes, mint a régi időkben; mert hova lett róluk a tréfáskedvű, szilaj, danolászó, részegeskedő, táncoló-hujángató csirkefogók népe! Nem, nem, ma már modern lapátkerekes hajó viszi sebesen a szállítmányt, maguk a kis faúsztatók meg józan, üzleties kisemberek, ha rájuk néz az ember, még csak véletlenül se keverné gyanúba őket semmiféle romantikával.

Egy sötét éjszaka, persze villanyfény segítségével, szűk, bonyolult csatornarendszeren kígyóztunk át, szigetek között. Mögöttünk egyetlen tömör fal volt a sötétség - előttünk kicsi, kanyargó vízfelület csillogott csak mindig, sűrű lombbal szegélyezve kétfelől, az ágak végigsöpörték a hajó oldalát; s a villanyfényben minden egyes levelet, minden pici hullámot olyan jól láthattunk - s olyan természetes színekben -, mintha nem is éjszaka lenne, hanem fokozott fényű nappal. Különös, megdöbbentő látvány volt ez, elragadóan szép.

Elhagytuk Prairie de Chient, Marquette atya egy másik táborhelyét; aztán néhány órás út - és változatos, gyönyörű tájak - után La Crosse-ba érkeztünk. Tizenkét-tizenháromezer lakosú város La Crosse, utcáin villanyvilágítás, épülettömbjei méltóságteljesek, építészetileg is szépek, mutatósak - akármelyik városnak díszére válnának. Egyszóval finom hely, nagyon örültünk hát, hogy eltölthetünk itt egy órácskát, s bár az eső a kelleténél jobban szakadt, időnket városnézésre fordítottuk.

 

Legendák és tájképek


"Ki merészelhette ellopni tőlem a wampumot?"


Felszálltak néhányan La Crosse-ban; az új utasok között volt egy idősebb úr is, aki még az első telepesekkel érkezett ide, észak-nyugatra, s ekképpen a környék minden zugát jól ismerte. S - talán ez megbocsátható - büszke is volt mindenre. Így szólt:

- A folyónak ezen a szakaszán, föl egészen St. Paulig, olyan szép tájakat lát majd, amelyek mellett a Hudson legszebb vidékei is elbújhatnak. Itt van például a Királynő Sziklája - hétszáz láb magas, olyan impozáns látnivaló, hogy párját ritkítja; aztán Trampeleau szigete, melyhez fogható sziget egész Amerikában nincs még egy, azt hiszem: ugyanis az egész sziget egyetlen óriási hegység, meredek sziklafalakkal, azonkívül tele tömérdek indián hagyománnyal és - valamikor tele volt csörgőkígyóval; ha napkeltekor látja, hát azt a képet soha el nem felejti. Winona felett gyönyörű prérik húzódnak, aztán következik az Ezer Sziget vidéke, amelynél szebb megint csak nincs. Hogy zöld-e? Hát olyan sűrű zöld lombozat nincs másutt a földön; mintha ezernyi plüsspárna úszna egy - tükör felületén, már ha a víz csendes éppen; s ott vannak kétoldalt a hatalmas sziklaszirtek - fűrész-csipkések, összevissza töredezett sötétek -, ennél szebb keret el se képzelhető, kell ugyanis mindig az alkalmas háttér, a mutatós keret, amelyből egy-egy gyönyörű kép kiugorhat.

Az öregúr elmesélt ezek után néhány indián legendát - egyikük sem volt valami jeles história.

Kis történelmi kitérője után visszakanyarodott újra a táj szépségeihez; részletesen leírt minden nevezetességet az Ezer Sziget vidékétől fel egészen St. Paulig; nevén nevezve mindent, méghozzá olyan könnyedén, olyan elegánsan, olyan magabiztos és közvetlen modorban, meg-megtűzdelve mondókáját egy-egy "több tonnás" szóval, de ezeket is annyira a kisujjából rázta ki szemmel láthatóan, mintha csak azt akarná mondani: "Hát ez is valami?" "Ennél egyszerűbb dolog aztán nincs is a világon" - S a nagy szakértelemről tanúskodó pillanatokban még arra is ügyelt, hogy ékesszólásával elkápráztasson minket; úgyhogy én már-már arra kezdtem gyanakodni, hogy...

De hagyjuk most az én gyanúimat. Hallgassuk inkább, mit mesélt az öregúr:

- Tíz mérfölddel Winona felett Fountain Cityhez érkezünk; ez a helység ott fészkel meredek szirtek tövén, melyek jupiteri dölyffel szökkennek a kéklő magas égbe, így lubickolnak a szűzi tiszta légben, melyet legfeljebb ha az angyalok szárnya szelt eleddig.

- Aztán ezüst hullámokon siklunk tova, tizenkét mérföldön át, körülöttünk a Természet szépséges, bámulatra méltó remekei csalják ki a csodálat örömujjongását szívünkből; így érjük el a hatszáz láb magas Mount Vernont, tetején láthatók még a hajdani pompás fogadó romjai, felhők kavargásába veszve, szédítő magasságban - utolsó maradványaiként az egykor virágzó Mount Vernon városának, mely egykor virágzó település volt, most azonban elhagyott és kihalt.

- S utunk vezet tovább. Repülünk - el a Kemény-szikla alatt: hatszáz láb magas sziklatömb; aztán mielőtt kikötnénk Minnieskánál, figyelmünket egy meglepő formájú hegyfok ragadja meg - ötszáz láb magas, igazi sziklapiramis. Kúp alakja - oldalán körül sűrű erdő - és hegyes süvegcsúcsa láttán a bámuló szem a Természet keze művének adózik hódolattal. Meredek csúcsáról pompás kilátás nyílik; erdőségekre, folyókra, sziklákra, dombokra és völgyekre látunk, sok-sokmérföldnyi messzeségbe. S képzelhető-e gyönyörűbb folyami panoráma, mint ha e völgy legmagasabb pontjáról tekintünk alá erre az elragadóan szép vidékre? Isten és a természet e fenséges alkotásának ősi vadsága és áhítatos csendje a rajongó bámulat és megilletődés érzését kelti fel az ember szívében, s bármerre nézzen is szemünk, örökszép emlék marad, amit lát.

- Ezután érkezünk el a két Oroszlánfejhez; a Természet, a legnagyobb szobrász keze faragta őket, ékesíteni és uralni a szépséges folyószakaszt; majd a folyó újra kiszélesedik, s a völgy legszebb panorámája tárul hirtelen szemünk elé: hatalmas hegyek, mindenütt zöldellő erdőségekkel borítva, hatalmas síkságok, ölükben ringatva a gyönyörű Wabashát, a Gyógyvizek Városát, ahol a Bright-kór könyörtelen ellensége buzog a földből; s ott a Pepin-tó, a természet páratlan remeke - mindez együtt olyan kép, melyet akár hosszú órákon át is nézhet-bámulhat az utazó, anélkül hogy betelne, vagy egyáltalán valamikor is betelhetne vele.

- Így siklunk tovább; két hatalmas sziklát pillantunk meg utunkon: a méltóságteljes Cukorsüveget és a törékeny-finom Leány-sziklát - mely utóbbival kapcsolatban afféle romantikus legendák keringenek, hogy a szikla - énekel; s ha alkonyatkor egy-egy könnyű fatörzsből vájt canoe a közelébe suhan, az ábrándos evezős úgy véli: a réges-rég halott Winona, indián dalok és regék kedves alakjának énekét hallja.

- Majd Frontenacót pillantjuk meg utunkon, gyönyörű nyári pihenőhely az elcsigázott turisták számára; ezután érjük el a szépen gyarapodó Red Winget, majd a Gyémánt-szikla, fenségesen, magányosan szökik az égbe - felejthetetlen látvány; jön Prescott és St. Croix, s ekkor máris St. Paul dómjainak és templomainak tornyai magasodnak fel szemünk előtt hatalmasan; megérkezünk Észak ifjú óriásához; hétmérföldes léptekkel halad ez a város a fejlődés útján, a legmagasabb rendű, a legmodernebb civilizáció zászlóvivőjeként, a sikeres kereskedelmi vállalkozások tomahawkjával törve dicsőséges utat magának, a keresztény kultúra csatakiáltásait hallatva, leszakítva s övére tűzve a restség és a babona nyomorú skalpjait, fegyverei gőzekék s tanintézetek - miközben körülötte még javában terjeng a sivár bűn, tudatlanság, nyomor törvényen kívüli dudva-fattya; s önmaga is kénytelen börtönrácshoz, akasztófához, őrtornyokhoz segítségül folyamodni, mert bár...

- Nem volt maga véletlenül képmutogató?

- De igen, hajdan dolgoztam ilyen minőségben.

Korábbi gyanúm beigazolódott hát.

- És mostanában? Már abbahagyta?

- Nem; de a panoráma-mutogatás csak az őszi szezonban indul el. Jelenleg annak a turista kézikönyvnek az anyaggyűjtő munkálataiban veszek részt, melyet a St. Louis-St. Paul Postagőzös Társaság készül kiadni még a nyáron az e vonalon utazók jobb tájékoztatása végett.

Az imént a Leány-szikláról beszélt, megemlítvén a rég halott Winonát, indián dalok és regék kedves alakját. Ő lenne a szikla leánya? Nincs valami legenda ezzel kapcsolatban?

- Ó, hogyne lenne, méghozzá nagyon tragikus és szomorú história. Talán ez az összes Mississippi-legenda leghíresebbike és legszomorúbbika.

Megkértük, mondja el. Minden különösebb zökkenő nélkül váltott át a társalgó hangnemből az iménti leckefelmondó stílusra, s a következőket darálta el:

- Kevéssel Lake City felett találjuk a Leány-sziklának nevezett híres szirtet, mely nemcsak festőiségével tűnik ki, hanem romantikus báj övezi ama történet okán is, melytől nevét nyerte. Nem sok évvel ezelőtt a sziú indiánok kedvelt tartózkodási helye volt ez a szikla, lévén hogy a vidék igen pompás lehetőséget kínál halászatra-vadászatra; jóformán mindig tanyáztak itt nagy számban sziúk. Az itt táborozó családok egyike a Wabasha törzshöz tartozott. We-no-na (elsőszülött): így hívták azt a leányt, aki örök hűséget esküdött a vele egy törzshöz tartozó kedvesének. A szigorú szülők azonban másnak ígérték már a leányt, egy híres harcosnak méghozzá, és hajthatatlanok voltak a házasságot illetően. We-no-na nagy bánatára már az esküvő napját is kitűzték. A leány úgy tett, mint aki beletörődik akaratukba, elment hát együtt a család a nagy sziklához, hogy virágot szedjenek az ünnepi alkalomra. Ahogy közeledtek We-no-na hirtelen előreszaladt, fel a szikla tetejére, kiállt a peremére, s onnan vetette a szemére szüleinek - akik a szikla tövében álltak - kegyetlenségüket, azzal halotti dalt dalolva levetette magát a mélybe, és halálra zúzta őket odalent.

- Kiket zúzott halálra? A szüleit?

- Igen.

- Nohát, eléggé tragikus eset, csakugyan. S mi több, olyan csattanóval a végén, amire igazán nem számítottam. A szokásos indián legendákon messze túltesz ez a pompás történet. Mert van vagy ötven szerelmes sziklája a Mississippi-völgynek, ahonnan a csalódott indián leány mindannyiszor leugrik ugyan, de ez az egyetlen ugrás, amely mindenki örömére, az igazság diadalával végződik. S mondja csak, mi történt magával Winonával?

- Nohát, ő is alaposan összezúzta-potyolta magát, de volt még annyi ereje, hogy eltűnjön, még mielőtt a hatóság kiszállt volna a tetthelyre. Azt mesélik róla továbbá, hogy megkereste igaz szerelmét, egybe is keltek, s kettesben mentek el aztán valami messzi vidékre, ahol boldogan éltek mindhalálig; a lány nemes lelkét még szelídebbre, merengőbbre formálta a regényes baleset, melynek eredményeképpen oly hamar kellett mindörökre elveszítenie az anyai szeretet édes vezércsillagát, s az apai kar védelmező ölelését, amely kiszolgáltatta őt egy szál egyedül a szigorú világ hideg-rideg jótékonyságának.

Örömmel vettem, hogy idegenvezetőnk a továbbiakban is részletesen ismertette a táj szépségeit, így legalább kiegészíthettem azt a mind töredékesebb, homályosabb képet, melytől a leszálló éj végül teljesen megfosztott volna.

Mint az öregúr mondotta, a vidék tele van indián legendákkal és hagyományokkal. Megjegyeztem azonban, hogy szép, szép, mindenki megemlíti ezt a tényt, de aztán - mikor a kíváncsi utazónak már csorog a nyála - nem következik folytatás. Mi ennek az oka? Mert az a benyomás támad, hogy ezek a mesék tele vannak eseményekkel és képzelőerővel - de a kellemes benyomás azonnal eltűnne, ha a mesét elmondanák. Említettem neki egyet s mást a saját gyűjtésemből, s ő is elismerte: gyengécske dolgok, rettentő zagyvaságok valóban. Bátorkodtam megjegyezni ezek után még azt is, hogy azok a történetek, amelyeket ő előadott, ugyancsak ebbe a nembe tartoznak, Winona csodálatra méltó históriájának kivételével. Ezt is elismerte, hozzáfűzte azonban, hogy ha előkeríteném Mr. Schoolcraft ötven évvel ezelőtt kiadott és ma bizonyára már kaphatatlan könyvét, abban találnék olyan indián regéket, amelyekből korántsem hiányzik a cselekmény és a képzelőerő; s hogy a Hiawatha meséi is ebből a fajtából valók, s nemkülönben Mr. Schoolcraft könyvéből származnak; s hogy voltak még más egyebek is abban a könyvben, melyekből Mr. Longfellow bízvást remek verset gyárthatott volna. Ott van például "A halhatatlan fej" legendája. Ő maga, mondotta az öregúr, nem tudná kapásból elmondani, mert számos részletére már csak homályosan emlékszik, azt azonban ajánlja nekem, hogy keressem meg a történetet, mert ha elolvasom, bizonyára jobb véleménnyel leszek az indián képzeletvilágról. Elmondta továbbá, hogy azoknak a regéknek nagy része, melyeket a könyv tartalmaz, még közszájon forogtak a folyó e vidékén élő indiánok között, amikor ő annak idején először járt errefelé, s hogy Schoolcraft könyvének munkatársai egyenesen az indián szájhagyomány nyomán jegyezték fel a dolgokat, s így is írták meg azután, önkényes toldás-foldások nélkül.

Felkutattam a könyvet. S csakugyan: öreg barátunknak igaza volt. Vannak benne legendák, melyek állítását mindenképpen igazolják. Kettőt közülük magam is bemutatnék: az egyik "A halhatatlan fej", a másik pedig a "Peboan és Seegwun, avagy az Évszakok Allegóriája". Ez utóbbi szerepel a Hiawathában; érdemes elolvasni azonban eredeti formájában is, ha másért nem, hát hogy lássuk, milyen nagy hatást képes elérni az igazi költészet bármiféle poétái eszköz - mérték és rím - ékítménye nélkül is:


PEBOAN ÉS SEEGWUN

Egy öregember egyedül üldögélt kunyhójában a befagyott folyó partján. Vége felé járt a tél, s az öreg tüze alig pislákolt már. Ő maga nagyon-nagyon vénnek és magányosnak érezte magát. Haja hófehér volt már hajlott korától, minden tagja reszketett. Így múltak magányosan a napok, s az öregember nem hallott mást, csak a vihar zúgását, ahogy a szél söpörte maga előtt a frissen lehullott fehér porhavat.

Egy nap, amikor tüze éppen haldoklott már, szép szál fiatalember lépett kunyhójába. Arcát pirosasra színezte az ifjú vér, szemében lelkesedés csillogott, ajka körül mosoly játszott. Lépte könnyű volt, ruganyos. Homlokát, akár a harcosokét, a fejdísz fűből font koszorúja övezte, kezében virágcsokor.

- Ó, édes fiam - mondta az öregember -, boldog vagyok, hogy látlak. Gyere be. Gyere csak, mondd el kalandjaidat, mondd el, miféle messze-furcsa országokban jártál. Maradj itt éjszakára. Én is elbeszélem neked vitézi tetteim, hódításaim, amit még tudok. Te is ekképp tegyél majd, s meglásd, kellemesen telik az idő.

Előhúzott ekkor az öregember a zsákjából egy érdekes faragású, réges-régi pipát, megtöltötte dohánnyal, hozzákevert még, hogy enyhítse-édesítse, mindenféle levelet, s vendégének nyújtotta. Ahogy ezzel a szertartással elkészült, beszélni kezdett.

- Kifújom a levegőt orromon-számon - mondta az öregember -, és a folyó már moccanatlan áll. A víz megmerevedik, s olyan kemény lesz, mint a kő.

- Ahova én odalehelek - mondta a fiatalember -, virágok szökkennek elő a puszta földből.

- Megrázom fürtjeim - folytatta az öregember -, és a vidéket hó bontja. A levelek parancsomra lehullnak a fákról, lélegzetem tovasodorja őket. A madarak felkerekednek a vizekről, és messzi földre repülnek. Az állatok elrejtőznek leheletem elől, s maga a föld is olyan rideg-kemény lesz, akár a kovakő.

- Ha én megrázom tincseim - mondta erre a fiatalember -, langyos eső paskolja záporával a földet. A növények kidugják fejüket a rögből, akár az örömtől csillogó gyermekszemek, olyan mindegyik. Szavam visszahívja a madarakat. Lélegzetem melegére fölengednek a folyók. Zene csendül a ligeten, amerre csak járok, a természet újra él.

Nemsokára felbukkant az ég peremén a nap. Kellemes meleg árasztott el mindent. Az öregember nyelve néma lett. A kunyhó tetején dalba kezdett a barázdabillegető és a vörösbegy, odakint, a küszöbön túl egyszerre csak felhangzott a folyó meghitt mormolása-surrogása, a tavaszi szél pedig füvek-virágok illatát hozta.

A nappali fényben a fiatalember felismerte végre, ki is volt vendéglátója. Ránézett, hát Peboan rideg vonásait fedezte fel az öregember arcán. Jégapó szeméből patakok fakadtak. Ahogy árjuk duzzadt, duzzadt, az öreg is egyre kisebb lett, s hamarosan teljesen elolvadt. Semmi sem maradt utána a kunyhó tűzhelye mellett, csak a miskodeed, ez a piciny, rózsaszínnel csíkozott fehér virág, valamennyi északon nyíló növény legelső tavaszi hírnöke.


"A halhatatlan fej" eléggé hosszú történet, a tömörség hiányáért azonban bőségesen kárpótol a sok bizarr fordulat, a tündérmesébe illő csodák, a rengeteg esemény, a cselekmény sodrása.


A HALHATATLAN FEJ

Valahol Észak elhagyatott tájain, elhagyatott vidékén élt egy férfi a húgával; soha eleven embert nem látott még egyikük sem. A férfinak ritkán volt - ha ugyan volt - oka, hogy elmenjen hazulról, mert ha eleségre volt szüksége, alig pár lépést kellett csak megtennie, s nem messze a házuktól, egy bizonyos helyen, hegyükkel lefelé földbe szúrta nyilait. Aztán megmondta mindig a húgának, hol vannak a nyílvesszők, az meg elindult reggelente, hogy megkeresse őket; s a lány minden alkalommal egy-egy szarvast talált valamennyi nyílhegyen: pont a szívüket járta át a vas. Egyebet se kellett tennie, hazavonszolni csak a zsákmányt, elkészíteni a húsból az ízletes ételt. Így éltek, mígnem asszonnyá serdült a lány, s akkor a bátyja, akit Iamónak hívtak, így szólott hozzá:

- Húgom, közeledik az idő, amikor majd megbetegszel. Hallgass rám. Ha nem fogadod meg tanácsomat, talán még halálomat is okozhatod. Fogd a tűzszerszámainkat. Menj el velük, s kunyhónktól távolabb eső helyen építs magadnak külön tűzhelyet. Ha eleségre lesz szükséged, megmondom mindig, hol találsz. Mert magadnak kell főznöd ezután, és én is magamnak fogok főzni. Ha beteg leszel, ne közeledj kunyhómhoz, se az általad használt edényeket ne hozd el. Szokd meg, hogy mindig a tüsződben legyen, ami kellhet, mert nem tudhatod, mikor jön el az időd. Ami pedig engem illet, majd én is megleszek valahogy.

Húga megfogadta, hogy engedelmesen követni fogja a tanácsokat.

Nem sokkal ezután Iamónak el kellett mennie otthonról. A lány egyedül volt a kunyhóban, haját fésülgette. Letette a tüszőjét, hogy ne akadályozza a fésülködésben; és akkor bekövetkezett az, amiről a bátyja az imént beszélt. A lány kirohant a házból, sietségében azonban megfeledkezett a tüszőről. Visszatérni félt, így álldogált tehát egy darabig tanácstalanul. Végül úgy határozott, hogy mégiscsak visszamegy a házban felejtett holmiért. "Hiszen - gondolta -, a bátyám nincs otthon, és amúgy se maradok egy pillanatnál tovább." Hát visszament. Éppen csak felkapta a tüszőt, s már rohant volna kifelé, amikor megpillantotta bátyját, közeledőfélben. A férfi azonnal megértette, mi történt.

- Ó - mondta -, hát nem a lelkedre kötöttem, hogy vigyázz? Most aztán megöltél.

A lány indult volna már tovább, bátyja azonban azt mondta neki:

- Mit akarsz még? Ami történt, megtörtént. Gyere vissza, és lakj, ahol eddig laktál. De mi lesz belőled? Hiszen megöltél.

Akkor a férfi levetette vadászruháját, letette fegyvereit, s hamarosan mindkét lába feketedni kezdett, úgyhogy a végén mozdulni sem tudott. De azért csak tovább magyarázta a húgának, hol helyezze el a nyilakat, hogy legyen mindig elesége. Az üszkösödés mind jobban terjedt, elérte már az első bordát; akkor azt mondta Iamo:

- Húgom, halálom közeledik. Úgy kell cselekedned, ahogy mondom neked. Látod, ugye, ott az orvosságos zacskóm, s hozzákötve a harci bárdom. A zacskó tartalmazza valamennyi orvosszeremet, benne vannak harci tollaim, festékeim. Mihelyt az üszkösödés a mellkasomig ér, fogd a harci bárdot: meglátod, jó éles. Nohát, fogd, és csapd le vele a fejem. Ha így elválasztottad majd a testemtől, helyezd nyakkal lefelé a zacskóba, melyet előbb ki kell nyitnod az egyik végén. Aztán akaszd vissza az orvosságos zacskót oda, ahol eddig is lógott. El ne feledkezz íjamról s nyilaimról. Egy nyílvesszőt vegyél ki közülük, hogy legyen mivel eleséget szerezned. A többit kösd be ugyancsak a zsákba, s ha fölakasztod, vigyázz, úgy lógjon, hogy én az ajtó felé forduljak. Néha-néha szólok is majd hozzád, de persze csak nagy ritkán.

A lány megint megígérte, hogy engedelmes lesz. Nemsokára az üszkösödés csakugyan fölért Iamo melléig.

- Most hát - mondta akkor a férfi -, fogd a bárdot, és vágd le a fejem.

A lány félt nagyon, bátyja biztatta, hogy csak szedje össze a bátorságát.

- Sújts! - mondta aztán, és mosolygott.

A lány összeszedte minden bátorságát, és egy csapással levágta bátyja fejét.

- Most pedig - szólt aztán a fej - tegyél oda, ahová kértem.

A lány reszketve engedelmeskedett a felszólításnak. És a fej mintha élt volna tovább, ugyanúgy nézgelődött a házban, mint azelőtt, ugyanúgy rendelkezett, megmondta a lánynak, hova menjen, hogy mindenféle állatokat elejthessen, melyek húsára szüksége van éppen. Egy nap pedig így szólott a fej:

- Nem messze az idő, amikor megszabadulok jelenlegi állapotomból, és sok gonosz szenvedésen kell majd keresztülmennem. De így akarja a nagy Manito, s nekem türelmesen kell viselnem sorsomat.

És most búcsúzzunk el egy időre a fejtől.

Volt az ország egy bizonyos részén egy falu, ahol igen népes és harcias indián törzs élt. Volt ebben a faluban egy család: tíz fiatal férfi - tíz fivér. Annak az évnek a tavaszán a legifjabbik fivér feketére mázolta arcát, és böjtölt. Álmai sok széppel-jóval kecsegtették. Befejezvén a böjtölést, éjszaka nagy titokban felkereste fivéreit; a faluban senki se sejtse, hova-merre indulnak. Hallották ugyan dob-zajukat, az azonban megszokott dolog volt. Befejezvén a szokásos formaságokat, a legkisebb fiú elmondta, milyen kedvező álmokat látott, s harci ösvényre hívta bátyjait. A fivérek mind készek voltak a dologra. A harmadik, legidősebb testvér, akit kezdettől fogva furcsa szokásairól ismertek, mihelyt öccse elhallgatott, azonmód előkapta harci bárdját, és felugrott.

- Igen - mondta -, megyek, és így bánok el majd ellenségeimmel!

Azzal belevágta a bárdot a kunyhó közepét támasztó vastag cölöpbe, s csatakiáltást hallatott.

A többiek ekképp csitították nyomban:

- Csak lassan, lassan, Mudjikewis, ha más házában vagy!

Így hát Mudjikewis leült. Majd előkerült a harci dob, elénekelték dalaikat, és lakomával fejezték be a tanácskozást. A legifjabbik megkérte őket, még asszonyaiknak se említsék szándékukat, hanem a legnagyobb titokban készülődjenek az induláshoz. Mind megígérték, hogy úgy tesznek, s Mudjikewis fogadkozott a legjobban.

Közeledett az indulás ideje. Megállapodtak, hogy egy adott éjszakán gyülekeznek, és indulnak is nyomban. Otthon Mudjikewis hangos szóval kérte mokasszinját. Felesége többször is megkérdezte, minek az.

- Hiszen jó, ami a lábadon van, nem? - kérdezte az asszony.

- Csak gyorsan, gyorsan - felelte Mudjikewis -, tudnod kell, harci kalandra indulunk.

Így hát elárulta a titkot. Éjszaka aztán találkoztak mindnyájan, s el is indultak nyomban. Hó borította a földet, így hát egész éjszaka úton voltak; siettek, nehogy a nyomukba eredjen valaki. Amikor pitymallott, vezérük fölvett egy marék havat, golyóvá gyúrta, fölhajította az ég felé, és így szólt:

- Lám csak, álmomban is ekképpen láttam, hogy havazik, és senki sem követheti nyomomat. - S azt mondta bátyjainak, haladjanak egymás közelében, jó szorosan, nehogy valamelyikük lemaradjon; mert a hó nagyon sűrű pelyhekben kezdett hullani. S bár nagyon szorosan haladtak, még így is alig-alig látta egyik a másikat. És a hó egész nap, egész éjjel esett, úgyhogy lehetetlen volt követni a nyomukat.

Így mentek már napok óta, és mindig Mudjikewis zárta a sort. Egy nap hirtelen előre rohant, harsány saw-saw-quan-t[32] hallatott, azzal harci bárdját belevágta egy fába, úgy kettéhasítván a törzsét, mint a villám.

- Testvéreim - mondta -, így bánok el majd azzal, akivel harcolnom kell.

A vezér így válaszolt:

- Csak lassan a testtel, Mudjikewis, az, aki ellen én vezetlek téged, nem lesz ám ilyen könnyű ellenfél!

Mudjikewis erre megint lemaradt, és ekképp tűnődött magában: "Ejha! Ejha! Ugyan ki lehet az, aki ellen megyünk?" Majd félni kezdett és elhallgatott. Így mentek napokon át, míg végre hatalmas síkságra nem értek, melynek szélén körös-körül emberi csontvázak fehérlettek a napon. Így szólt ekkor a vezér:

- Ezek mind az előttünk jártak csontjai. Mert közülük még senki se tért vissza élve, hogy elmondhassa szomorú sorsát.

Mudjikewist újra nyugtalanság fogta el, előrerohant, hangos csatakiáltást hallatván. Nekirontott egy földből kiálló hatalmas sziklának, és bárdjával szilánkokra hasogatta.

- Nézzétek testvéreim - mondta -, így bánok el majd azzal is, akivel meg kell küzdenem.

- Csak várj, te, csak várj - mondta neki ismét a vezér -, aki ellen én vezetlek benneteket, erősebb és hatalmasabb, mint ez a szikla.

Mudjikewis megint töprengve húzódott félre, ekképpen szólván magában: "Nohát, végtére is igazán kíváncsi lennék, ki ellen is megyünk?" És igencsak félni kezdett.

Mentek tovább, s mindenütt az előttük járt harcosok földi maradványai között, ezek is mind ugyanoda igyekeztek, ahova ők, s néhányan, visszaúton, egészen addig jutottak, ahol most az első csontok hevertek - tovább egy sem. Végül aztán elérkeztek egy jókora dombra, ahonnan megpillantották, méghozzá nagyon jól, az egyik távoli hegyen alvó óriás medvét.

Egyelőre még igen messze jártak tőle, de az állat olyan hatalmas volt, hogy innen is jól láthatták.

- Nohát - mondta a vezérük -, ott látjátok azt, aki ellen vezetlek benneteket; és most jön csak a neheze, mert akivel meg kell küzdenünk: mishemokwa és manito. És nála van az, amire mi oly sóvárogva vágyunk (vagyis: a wampum); melynek megszerzéséért az a sok-sok harcos, akinek csontjait láttuk, mind életét adta már. De ne féljetek; viselkedjetek férfihoz méltóan. Álmában lepjük meg őt.

A vezér ekkor előre ment, s megfogta az örvet az állat nyakán.

- Ez az - mondta -, amit meg kell szereznünk. Ebben van a wampum.

Akkor felszólították a legidősebbet, próbálja meg keresztülhúzni az örvet a medve fején; az állat aludni látszott, s a legkevésbé sem zavarta, hogy valaki meg akarja szerezni az örvét. De a fivérek minden igyekezete hiábavaló volt, míg csak a második legkisebbre nem került a sor. Megpróbálta, mozdult is a nyakörv, de csak nem tudta keresztülhúzni egészen az állat fején ő sem. Ekkor jött a legeslegkisebb, a vezér, ő is nekifohászkodott, és - sikerült neki. Az örvét akkor a legidősebb fivér nyakába helyezték, a vezér pedig azt mondta:

- És most meneküljünk! - Azzal futásnak eredtek.

Ha az egyikük elfáradt netán a súlyos teher cipelésében, segített neki a másik Így rohantak lélekszakadva, és túl jártak már az első csonthalmokon is, messze túl, mikor hátranézve látták, hogy a szörnyeteg feltápászkodik. Felállt, s ott toporgott egy darabig, míg észrevette, hogy a wampum eltűnt. Abban a pillanatban már hallották is szörnyűséges üvöltését, mely távoli mennydörgésként betöltötte lassan az eget; hallották a hangját, amint így szól:

- Ki merészelhette ellopni tőlem a wampumot? Nincs olyan zuga a földnek, ahol meg ne találnám! - S azzal elindult lefelé a hegyről, hogy üldözőbe vegye a tolvajt.

A föld pedig minden lépésébe belerengett.

Az óriás medve hamarosan megközelíthette a fivéreket. Ők azonban nem dobták el az örvét, egymásnak adták, egymást bátorították.

- Fivéreim - mondta a vezér -, nem álmodott-e még valamelyitek böjtölés közben egy jó szellemről, aki megvéd s megszabadít? - Halálos csend támadt a szavak nyomán. - Nohát - mondta a vezér -, böjtölvén azt álmodtam, hogy halálos veszedelemben forgok, mikor hirtelen megpillantottam egy kis kunyhót, s a kéményéből füst szállt az égre. Öreg harcos lakott ebben a kis kunyhóban, s én azt álmodtam: segített rajtam; s lehet, hogy igencsak hamar valóra válik ez az én álmom - így szólt, azzal előrefutott, és sajátos kiáltást hallatott, üvöltése mintha a gyomrából jött volna: ezt a diadalordítást nevezik checaudumnak. Mert felérve egy kis magaslatra, íme: megpillantotta a kunyhót, melynek kéményéből füst tekergett az égre.

A látvány mindnyájuknak új erőt adott, rohanni kezdtek, s oda is értek a kunyhóhoz. A vezér pedig a következő szavakkal fordult a kunyhóban ülő öregemberhez:

- Nemesho, segíts rajtunk; védelemért esedezünk, mert a Nagy Medve a nyomunkban jár, s meg akar ölni.

- Üljetek le, s egyetek csak, unokáim - mondta az öregember. - Ki az a Nagy Manito vajon? - kérdezte aztán. - Mert rajtam kívül még egy nem lehet. No, de nézzük csak - s azzal kinyitotta a kunyhó ajtaját, s lám csak! Megpillantotta a dühödt állatot, ahogy egyre közeledett feléjük lassú és magabiztos léptekkel. Becsukta az ajtót. - Igen - mondta, csakugyan hatalmas manito: unokáim, ti lesztek az okai, ha most meghalok; de ti oltalmat kértetek tőlem, s én védelmet ígértem; hát most jöjjön, aminek jönnie kell, állom a szavam. Ha a medve az ajtóhoz ér, meneküljetek a kunyhó másik kijáratán keresztül.

Aztán, csak úgy ültében, odanyúlt a kunyhó falához, egy zsákot húzott elő, s kinyitotta. Két kis fekete kutyát szedett ki a zsákból, letette őket maga elé.

- Velük szoktam harcolni, ha arra kerül a sor - mondta, azzal simogatni kezdte mindkét kezével az egyik kutya oldalát, mire az állat növekedésnek indult, s pár pillanat múlva olyan hatalmas lett, hogy majd szétfeszítette a kunyhót. S micsoda erős fogai voltak! Ahogy teljes nagyságát elérte, vad csaholással, mintha ösztönei űznék, kint termett a kunyhó ajtaján, s szembe találta magát a medvével; az már csak egy lépésre volt az ajtótól. Iszonyú küzdelem kezdődött. A két fenevad üvöltésétől reszketett-hasadozott az ég. Hamarosan a másik kutya is harcba szállt. A fivérek ekkor megfogadták az öregember tanácsát, kimenekültek a kunyhó hátsó ajtaján. De nem jártak messze még, amikor meghallották az egyik kutya halálhörgését, s ezt hamarosan követte a másiké is.

- Hát igen - mondta a vezér -, az öregember osztozni fog sorsukban: így hát szaladjunk, nincs más; a szörnyeteg mindjárt itt lesz a nyomunkban.

Újult erővel eredtek futásnak, mert az öregember meg is etette őket; hamarosan azonban feltűnt a nyomukban a medve, s már majdnem utolérte őket ismét. A vezér megint megkérdezte fivéreit, nem tudnak-e valamit megmenekülésük érdekében. De mind hallgatott. A vezér megint előrefordult, s úgy tett, mint az előbbi esetben.

- Azt álmodtam - kiáltotta -, hogy nagy veszedelemben lévén, egy öregember segített rajtam. Ez az öregember Nagy Manito volt; hamarosan megpillantjuk a kunyhóját.

Felbátorodva egy kicsit, továbbfutottak. Egy kis idő múlva csakugyan megpillantották az öreg manito kunyhóját. Berontottak hozzá, s oltalmát kérték, mondván, egy manito üldözi őket. Az öregember húst tett elébük, és így szólt:

- Egyetek hát! De ki az a manito? Nincs más Manito, csak én; nincs hát, akitől én félnék - s a föld megint rengett már a szörnyeteg közeledtén. Az öregember kinyitotta az ajtót, s megpillantotta a medvét. Lassan becsukta megint, s azt mondta:

- Hát igen, unokáim, nagy bajt hoztatok a fejemre. - Kinyitván orvosságos zacskóját, kis, fekete, kőből készült harci bárdokat szedett elő, s azt mondta a fiatalembereknek, meneküljenek a kunyhó hátsó ajtaján át. Amikor az öreg kézbe vette a harci bárdokat, az apró szerszámok egyszerre hatalmassá nőttek, s akkor a vén manito kilépett a kunyhó elé, éppen akkor érkezett oda a medve. Az öregember lesújtott, a bárd darabokra tört, a medve megtántorodott az ütéstől. A másik bárd is lesújtott a szörnyetegre, ízzé-porrá tört, de a szörnyeteg legalább elalélt. Az öregember mindkét bárdcsapása mennydörgésként visszhangzott égen-földön, a medve üvöltésével elkeveredve.

A fiatalemberek jó darabot futhattak már, amikor hátranéztek. Hát látják ám, hogy a medve magához tér ájultából. Először csak a mancsait nyújtogatta, aztán azt is látták a fivérek, hogy lábra áll. Ez az öregember is a másik sorsára jutott, hallották üvöltését, ahogy a medve szétszaggatta. És a szörnyeteg a nyomukban volt megint, s már-már utolérte őket. A fiatalemberek azonban nem vesztették el bátorságukat, haladtak tovább, de mikor a medve már nagyon közel járt hozzájuk, a vezér újra kérlelve fordult fivéreihez, azok azonban most sem tudták, mitévők legyenek.

- Jól van hát - mondta a vezér -, de az álmaimból már nem futja sokra; ezen kívül már csak egy van. - Előreszaladt, őrző szelleméhez könyörgött segítségért. Majd így szólt: - Egyszer azt álmodtam, hogy nagy veszedelemben forgok, s akkor egy nagy tó partjára értem, ott, félig kihúzva a partra, várt egy csónak, tíz evezővel, indulásra készen. Ne féljetek - kiáltotta -, hamarosan odaérünk.

S csakugyan úgy is történt, mint mondta. A tóhoz érve megpillantották a csónakot, a tíz evezővel, be is ugráltak s elindultak nyomban.

Alig jártak a tó közepe táján, már látták is a parton az óriás medvét. Ott állt két lábon a szörnyeteg, nézett jobbra, nézett balra. Aztán begázolt ő is a vízbe; ám ahogy elvesztette lába alól a talajt, megfordult, kimászott, s kezdte megkerülni a tavat. A fivérek ezalatt a tó kellős közepén álltak csónakjukkal, várták, mi lesz. A medve csak járt körös-körül, míg végre visszatért oda, ahonnan elindult. Akkor nekilátott, hogy kiigya a tó vizét, s a fivérek látták, hogy fut, rohan a sebes ár a medve roppant torka felé. Vezérük lankadatlanul bátorította őket, evezzenek csak a túlsó part felé. Amikor már majdnem partot értek, az ár olyan erősen szívta visszafelé a vizet, hogy minden erőfeszítésük ellenére is magával rántotta őket.

Vezérük szólalt meg ismét, bátorítván őket: fogadják férfihoz méltón, amit a sors hoz.

- Eljött a te időd, Mudjikewis - mondta -, most megmutathatod, mit tudsz. Szedd össze a bátorságodat, és ülj a csónak orrába; amikor aztán elérjük a szörnyeteg pofáját, próbáld meg, mi az erősebb: a bárdod-e vagy az ő feje.

Mudjikewis engedelmeskedett, s felkészült a csapásra, míg a vezér a kormányhoz ült és egyenesen a medve tátott pofája felé irányította a csónakot.

Gyorsan odaértek, s az ár már csaknem lesodorta őket a medve torkán, amikor Mudjikewis irtózatos csapást mért a szörnykoponyára, hangos saw-saw-quan kiáltást hallatva. A medve tagjai beleremegtek az ütésbe, aztán az állat összecsuklott, s úgy eldőlt, mint egy zsák. De mielőtt Mudjikewis még egyszer sújthatott volna, a szörnyeteg kiöklendezte az elnyelt vizet, s az ár azon nyomban a túlsó partra sodorta a csónakot. Kiugráltak, s futásnak eredtek megint, s addig rohantak, amíg teljesen ki nem merültek. De a föld ismét iszonyú módon rengeni kezdett, s hamarosan megpillantották a közeledő óriás medvét. Ekkor aztán végleg elcsüggedtek, minden bátorság elszállt belőlük. A vezér azonban most is mindent megpróbált még, hogy lelket öntsön beléjük, megkérdezte tőlük megint: nem tudnak-e valami módot a menekülésre; a válasz újra csak hallgatás volt.

- Hát akkor - mondta a vezér - ez a legutolsó eset, hogy védő szellememhez fohászkodhatom. Ha most nem sikerül a menekülés, sorsunk beteljesedik. - Előrerohant, megrendült hangon hívta a szellemet, kiáltást hallatott. - Hamarosan megérkezünk - mondta aztán fivéreinek -, oda, ahol utolsó védő szellemem lakik. Benne van mind közül legnagyobb bizodalmam. Ne féljetek, ne féljetek, másképp a félelem megbénítja tagjaitokat. Hamarosan ott leszünk a kunyhójánál. Fussunk! Fussunk! - kiáltotta.

És most térjünk vissza megint Iamóhoz, aki egész idő alatt ugyanabban a helyzetben maradt, ahogy utoljára láttuk; feje irányította a húgát, hol állítsa fel a bűvös nyilakat, hogy mindig legyen elesége, de csak nagy ritkán szólalt meg. Egy napon a lány látja ám, hogy bátyja szemei felragyognak, akárha valami örömtől. Végül meg is szólalt:

- Ó, húgom - mondta -, milyen siralmas helyzetbe sodortál engem! Hamar, nagyon hamar egy csapat fiatalember érkezik ide, hogy segítségemért folyamodjék, de egek! Hogyan is segíthetnék rajtuk! Pedig olyan szívesen tettem volna. Nos hát, akárhogy is van, fogj két nyílvesszőt, helyezd el őket oda, ahova mindig szoktad, keríts húst, mire megérkeznek. Ha majd hallod, hogy jönnek, s a nevem kiabálják, menj elébük s mondd nekik: "Egek! Hosszú, hosszú idő telt már el azóta, hogy fivéremet szörnyű baleset érte, melynek én voltam okozója." Ha még ezek után is közelednének, hívd be őket a kunyhóba, s vendégeld meg valamennyiüket. S azután már nagyon pontosan követned kell utasításaimat. Ha a medve közel ér, menj ki elébe. Vidd magaddal az orvosságos zacskót, benne az íjjal, nyilakkal s a fejemmel. És akkor nyisd ki a zacskó száját, terítsd magad elé a szivárvány valamennyi színében játszó festékeimet, harci tollaimat, levágott fürtjeimét, s még amit a zacskóban találsz. Ahogy a medve odaér, sorra vedd a kezedbe e holmikat, s mondd neki: "Ez halott bátyám festéke" és így tovább, s hajíts el mindent olyan messzire, amilyen messzire csak tudod. A bennük rejlő varázserő hatására a medve tántorogni kezd majd; s hogy pusztulását beteljesítsd, vedd a kezedbe a fejemet is, s azt is hajítsd el, amilyen messzire csak tudod, azt kiáltozván közben: "Nézd csak, ez halott bátyám feje!" S a medve ájultan rogy majd össze. Addigra már a fiatalemberek is végeznek az evéssel, hívd őket hát segítségül. Vagdald velük darabokra a szörnyeteg tetemét, de apróra ám, s szórd szét a világ négy tája felé; bizony, mert ha meg nem teszed, feléled újra.

A lány megígérte, hogy akképp tesz, amint azt bátyja rendelte. De épp csak hogy elkészítette a húst, már hallotta is a vezér hangját: Iamóhoz könyörgött segítségért.

A fiatal nő kiment, és akképpen szólt, amint azt bátyja rendelte. A harcosok azonban - lévén, hogy a medve ott volt szorosan a nyomukban - jöttek már a kunyhó felé. A lány behívta őket, ételt rakott elébük. Miközben ettek, hallják ám: jön a medve. A lány kinyitotta az orvosságos zacskó száját, fogta a fejet, s készen állt, hogy szembeszálljon a szörnnyel. Aztán mindent úgy tett, ahogyan a bátyja parancsolta; s mielőtt még elhajíthatta volna a festékeket meg a tollakat, a medve tántorogni kezdett, de azért még egyre közelített a lányhoz. Az meg, ahogy a bátyja parancsolta, elmondván legutolsó mondókáját, elhajította messzire a fejet. Ahogy végiggurult a földön, talán a szörnyű izgalomtól, melyet át kellett élnie, vér buggyant ki a fej orrán-száján. A medve meg csak tántorgott még pár pillanatig, aztán iszonyú hörgések közepette összerogyott. A lány akkor segítségért kiáltott, jöttek is futva a fivérek, akik a lakomától valamelyest visszanyerték erejüket s bátorságukat.

Mudjikewis iszonyú csatakiáltással nekiesett a medve fejének.

Jó néhányszor lesújtott rá, péppé zúzta, míg a többiek, amilyen gyorsan csak lehetett, felszabdalták apró darabokra, és szétszórták a szélrózsa minden irányában. Ezzel bajlódván egyszerre csak odatévedt a pillantásuk, ahova a húscafatokat szórták, hát mit látnak, kicsiny fekete medvék nyüzsögtek mindenütt s futottak szét a szélrózsa minden irányába: olyasfélék, mint amilyeneket ma is látni. Az egész vidék hamarosan tele lett fekete állatokkal. Úgy van az, hogy a mai medve nemzetség ettől a hajdani szörnyetegtől származik.

A fivérek meg ekképp megszabadulván üldözőjüktől, visszamentek a házba. A lány összeszedte közben a szétszórt holmit, köztük a fejet is, s mindet visszarakta az orvosságos zacskóba. A fej azonban nem szólalt meg többé: néma volt, talán a nagy erőfeszítéstől, mellyel legyőzte a medvét.

Minthogy ily sok időt töltöttek el s oly rengeteg földet bejártak kalandozásaik során, a fiatalemberek elhatározták, nem is térnek vissza szülőföldjükre, s mivel itt is volt vadászatra éppen elég lehetőség, úgy döntöttek: maradnak, ahol vannak.

Egy napon kissé messzebb mentek a kunyhótól vadászni, s a fiatal nőre hagyták a wampumot. Nagyon eredményes volt a vadászatuk, így hát jól is érezték magukat, miként a fiatal harcosok mindig, ha maguk közt vannak, tréfálkozván-társalogván. Végül az egyik így szólt:

- Mégsem illik, hogy csak magunkra gondoljunk mulatságainkban; ugorjunk csak haza, s kérdezzük meg húgunkat, nem engedné-e, hogy idehozzuk a fejet, hiszen eleven az még. Bizonyára örömmel venné a fej, ha hallhatná társalgásunkat, s társaságunkat megoszthatná. Egyúttal vihetnénk egy kis eleséget is húgunknak.

Elmentek hát a fejért. A lány azt mondta nekik: vigyék csak, s a fivérek el is vitték vadászterületükre, s próbálták mindenképpen mulattatni, de a fej szemében csak ritkán villant fel valami kis öröm.

Egy napon, mikor sátraikban tevékenykedtek éppen, váratlanul megtámadta őket egy csapat ismeretlen indián. Hosszú, véres csata kezdődött, sok ellenségük a fűbe harapott, de még így is maradt mindegyikükre vagy harminc. A fiatalemberek elkeseredetten küzdöttek, míg a végén mindnyájan holtan terültek el a földön. A támadók ekkor felmentek egy magaslatra, rendezni soraikat, megszámolni, hányan hiányoznak, hányan estek el. Egy fiatal harcos azonban lemaradt a többiektől, s most utánuk sietvén, arra a helyre ért, ahol a fej lógott. Látván, hogy a levágott testrészben élet van, egy darabig döbbent rémülettel bámult rá. Aztán leakasztotta a fáról, kinyitotta a zsákot, s örömmel látta a szépséges tollakat; az egyiket fel is tűzte mindjárt a hajába.

Ahogy továbbindult, a toll kecsesen lengett a fején; így ért oda a többiekhez, ledobta a zsákot, elmondta, hogy s mint találta, s hogy a zsák tele van tollakkal és festékkel. Az indiánok mind megbámulták a fejet, s gúnyolódtak rajta. Sokan bemázolták magukat a festékkel, egyikük pedig felemelte a fejet a hajánál fogva, és így szólt:

- Nézz csak oda, te csúfság! Most aztán gyönyörködhetsz a festékedben harcosaink arcán!

A tollak olyan szépek voltak, hogy nagyon sokan feldíszítették velük a fejüket. Aztán megint mindenféleképpen csúfolni kezdték a fejet, de nem késett a méltó büntetés sem, mert mindazok, akik tollat tűztek a hajukba, holtan rogytak össze. Ekkor a főnök parancsot adott, hogy a fej kivételével mindent el kell dobni.

- Aztán - mondta -, ha majd hazaérünk, meglátjuk, mit csinálhatunk vele. Megpróbáljuk legalább lecsukni a szemét.

Ahogy hazaértek, a fejet a tanácskozókunyhóba vitték, s felakasztották a tűz fölé, vízben áztatott nyersbőrrel fonták körül, mely összezsugorodott, a fejet is összepréselve, a tűz melegétől.

- Most aztán majd meglátjuk - mondták -, lecsukja-e a szemét.

Eközben a leány napokon át hiába várta, hogy a fiatalemberek visszatérjenek a fejjel; végül aztán elveszítette a türelmét, s maga indult keresésére. Meg is találta a fivéreket, holtan, nem messze egymástól; testüket rettenetes sebek éktelenítették. Körülöttük szerteszét más testek is hevertek. A lány kereste a fejet meg a zsákot, de hiába. Ekkor keserves sírásra fakadt, s gyászában feketére mázolta arcát. Majd elindult erre is, arra is, míg végre meg nem találta a helyet, ahonnan a fejet elvitték. Meglelte a bűvös íjat s nyilakat, melyeket a harcosok, nem tudván varázserejükről, otthagytak. A lány elhatározta, hogy akárhogyan is, megkeresi bátyja fejét, felment hát egy domb tetejére, ahol néhány tollat s festéket pillantott meg: a bátyja holmiját. Gondosan összeszedett mindent, s felakasztotta egy faágra, hogy ott találja, ha visszatér.

Napszálltakor egy jókora falu első kunyhójához érkezett. Itt elmondott néhány varázsigét, amelyekhez akkor folyamodnak az indiánok, ha barátságos fogadtatást akarnak biztosítani maguknak. S amikor betért a kunyhóba, egy öregember meg egy öregasszony csakugyan kedvesen is fogadta. Elmondta, mi járatban van. Az öregember megígérte, hogy segít neki, s elmondta, hogy a fej a tanácskozótűz mellett lóg, s hogy a falu főnökei, fiatal harcosaikkal, állandóan őrzik. A főnököket egyébként manitóknak tartják. A lány azt mondta, ő csak látni szeretné a fejet, s neki már az is elég lenne, ha benézhetne a kunyhó ajtaján, ahol lóg. Tudta ugyanis, hogy erőszakkal úgysem lenne képes elrabolni innen.

- No, jöjj hát velem - mondta az öreg harcos -, odavezetlek.

Elindultak tehát, és leültek az ajtó közelében. A tanácskozókunyhó tele volt harcosokkal, akik a legkülönfélébb játékokkal mulattak, közben azonban sosem hagyták kihunyni a tüzet a fej alatt, mondván: "szárított húst" csinálnak belőle. Látták, hogy a fej megmozdul, nem tudták mire vélni, azt mondták hát:

- Hahaha! Kezdi érezni már a füst hatását!

A lány pedig benézett az ajtónyíláson, és szeme találkozott a bátyja szemével, mire a fej csöndesen könnyezni kezdett.

- Nohát - kiáltott fel a főnök -, valamit mégiscsak elértünk veled, tudtam én ezt mindjárt. Nézzétek! Nézzétek! Sír! - mondta a körülötte állóknak; és mindnyájan nevettek, otromba módon tréfálkozván.

A főnök ekkor észrevette a fiatal nőt az ajtóban, s egy kis idő múlva, azt mondta az öreg indiánnak:

- Hát ezt meg honnan szedted? Sose láttam még ezt a nőt a falunkban.

- Hogyne láttad volna - felelte az öreg -, ott él a kunyhómban, s most megkért, hadd jöhessen ide velem.

A kunyhó közepén még ott ült egy hetvenkedő fajta fiatalember, aki - hogy sikereivel büszkélkedjen a többiek előtt - nyomban felkiáltott:

- Ej! én nem is egyszer láttam már. Éjjelente mindig ott hálok vele a kunyhójában!

A többiek nevettek, s folytatták a játékot. A fiatalember nem tudta, hogy hazugságával a lány életét mentette meg.

A lány akkor visszatért az öreg indián kunyhójába, s hamarosan hazaindult. Odaérve arra helyre, ahol tíz fogadott testvérének holtteste hevert, szépen egymás mellé fektette valamennyit, lábbal kelet felé. Aztán felkapott egy fejszét, mely mindig vele volt, felröpítette a levegőbe, s ekképp kiáltott:

- Keljetek, fivéreim, különben rátok esik! - Ezt háromszor ismételte el. És harmadszorra a fivérek mind talpon termettek.

Mudjikewis dörzsölgetni kezdte a szemét, nagyot nyújtózkodva közben:

- Ej ha - mondta -, egy kicsit elbóbiskoltam.

- Ugyan, dehogy - mondta erre a másik -, hát nem emlékszel már: mindnyájunkat megöltek, és most a kishúgunk jött el, hogy életre keltsen.

A fiatalemberek ekkor összeszedték és elégették ellenségük holttetemeit. A leány hamarosan útra kelt, s egy távoli országból asszonyokat hozott a harcosoknak, akik nem is tudták: hol-merre járt; tény az, hogy tíz fiatal nő jött vele, akiket elosztott a tíz harcos közt, kezdve a legidősebbiken. Mudjikewis ide-oda topogott, izgatott volt, vajon azt kapja-e, aki tetszik neki. De nem csalódott a végén, a lány éppen kedvére való volt. S egyáltalán, jól összeillettek: lévén a lány - varázslónő. Akkor valamennyien beköltöztek egy nagy kunyhóba, s a lány elmondotta, hogy minden éjszaka egy asszonynak el kell mennie, hogy megpróbálja eloldozni s visszaszerezni a bátyja fejét. Az asszonyok készséggel megígérték, hogy úgy lesz. S csakugyan: minden éjjel süvítve vágott neki valamelyikük a levegőnek; a legidősebb nyitotta meg a sort.

Másnap hajnaltájban tért vissza. Vállalkozása nem járt sikerrel, minthogy csak egyetlen csomót tudott kioldozni. A többiek követték, mindegyikük kioldozott egy-egy csomót. Amikor aztán a legfiatalabb ment, már nagyon egyszerű volt a dolog: azonnal munkához láthatott, mihelyt a kunyhóhoz ért, bár odabent mindig volt valaki; az indiánok egy teremtett lelket sem láttak. Mert tíz éjjelen át a füst nem szállt fölfelé, hanem lent terjengett, és kiüldözte őket. Az utolsó éjszaka aztán mindegyik indiánt sikerült kifüstölni: a fiatal nő könnyűszerrel elvihette a fejet.

A fiatalemberek és fogadott húguk hallották, ahogy az ifjú asszony süvítve közeledik a levegőben, s már messziről kiáltja: - Készítsétek fivérünk holttestét!

S amikor meghallották a szót, siettek máris a kunyhóba, ahol Iamo megfeketedett teste feküdt. A húga nyomban elkezdte késsel vagdosni a nyaka csonkját, ahonnan a feje hiányzott. Olyan mélyen vágott bele késével, hogy vér csordult a sebből; a többiek pedig dörzsölgetéssel meg orvosszerekkel kiűzték a testből a feketeséget. Eközben a fiatal asszony, aki a fejet hozta, késsel abba is belevágott, hogy vér csordult a penge nyomán.

Amikor megérkezett, a fejet azonnal a törzshöz illesztették, és orvosságokkal s más szerekkel sikerült életre kelteniük Iamót, régi szépségében, férfiassága virágjában. Mindnyájan örvendeztek, hogy minden bánatuk-bajuk ilyen szerencsés véget ért, s egy darabig boldogan éltek együtt, mikor aztán Iamo azt mondta:

- Most pedig elosztom köztetek a wampumot - és leakasztotta a tüszőt, melyben a wampum volt, s csakugyan egyenlően elosztotta, a legidősebb fivéren kezdve a sort. De a legfiatalabb kapta a legszebb és legértékesebb részt, mivel az volt a tüsző alján.

Aztán elmondotta nekik, hogy - mivel egyszer már mindnyájan meghaltak - nem földi halandók többé, hanem szellemek immár, akiknek a túlvilágon is megvan a maguk őrhelye. Egyedül Mudjikewis helye volt földi névvel nevezhető. Az ő feladata ugyanis az lett, hogy a nyugati szelet irányítsa, melynek ettől fogva Kebeyun a neve; s maradjon is e helyütt mindörökké. A többieknek - a láthatatlan világ szellemeiként - a föld különböző részén kellett gondoskodniuk az emberek javáról, és - elfeledve, mit kellett szenvedniük a wampum megszerzéséért - nagylelkűen intézkedniük mindenekben.

S azt is parancsul kapták, hogy a wampumot őrizzék meg szent tisztaságban; hogy a makulátlan-halovány héjak-magok legyenek a békesség jelképei, míg a sötétek a gonoszságé meg a háborúé.

S akkor a szellemek dalolva, vígan kiáltozva indultak el őrhelyeikre a légen át: föl, föl a magasba törtek, míg Iamo húgával, Iamoquával az árnyak mélységes birodalmába szállt alá.

 

Töprengések és következetések


"Az ember már halálra izgulja magát a
takaró miatt, és... hoppon marad, mert
csak a lányt mentették meg."


Megérkeztünk St. Paulba, a Mississippi-hajózás északi végpontjára, s ez egyben New Orleansben kezdődött kétezer mérföldes utunk végét is jelentette. Gőzösön tíz nap volt az út. Lehet, hogy a vonat gyorsabban teszi meg. Abból következtetek erre, hogy tudom: St. Louis
ból Hannibalig - ami legalább százhúsz mérföldes távolság - hét óra vonaton az út. Tehát kétségkívül jobb így, mint gyalogszerrel, hacsak nem sietős valakinek.

New Orleansben már jócskán benne jártunk a tavaszban: rózsák meg magnóliák hullatták szirmukat; itt fönn St. Paulban viszont még mindig hullt a hó. New Orleansben néha olyan tikkasztó-perzselő volt a szél, mintha vulkáni kráter lehelt volna ránk, itt St. Paulban meg olyan dermesztő, mintha gleccserek felől fújna.

Eszem ágában sincs bámuldozni e tényeken. Mert az csak természetes, hogy egymástól kétezer mérföldre fekvő szélességi körökön az éghajlat nagyon különböző. Ismétlem, ez a véleményem, s emellett kitartok, bármit mondjanak is az újságok. Az újságok szerint ugyanis ez nem természetes, s minden februárban megjelenik a lapokban körülbelül ugyanaz a panasz, tele alig titkolt felkiáltójelekkel, hogy még mi itt fönn fagyoskodunk, Délen már epret meg borsót esznek az ottaniak; virít a tündérkonty, s az emberek a nagy forróság miatt zúgolódnak. Az újságok sose szűnnek meg ámuldozni ezen. A "kór" rendszeresen elkapja őket, minden februárban. Kell, persze, hogy valami oka legyen a dolognak; s az ok a szerkesztők személyének gyakori változásában keresendő. Mert senkit nem lehet kétszer egymás után bámulatba ejteni ugyanazzal a "csodával" - legyen az akár a déli éghajlat februári "tüneménye"; ellenben ha a szerkesztők minden egy-két évben lecserélődnek, anélkül, hogy az újonnan jötteket az éghajlati veszettség ellen beoltanák, ugyanaz a nóta kezdődik mindig elölről. Minden új szerkesztő megkapja a betegséget; aztán persze immunis is lesz annak rendje-módja szerint; de mit használ már ez az újságnak? Nem, nem, az újság mindig végigszenvedi újra az egészet; jön ugyanis mindig új szerkesztő, így aztán a februári eper-csodára is mindig sor kerül, valameddig lap a lap. Az új ember kigyógyítható, maga az újság azonban gyógyíthatatlan. Talán a Kongresszus határozata - nem, az eper-csodán még a Kongresszus sem segíthet hatáskörének többé-kevésbé illetéktelen kiterjesztése nélkül. Egyes-egyedül valami alkotmány-kiegészítés oldhatná meg a problémát, s valóban, talán ez lenne a legjobb és leggyorsabb módszer. Mert egy ilyesfajta módosítás alapján a Kongresszus már törvényt hozhatna, miszerint egyszeri elkövetésért életfogytiglani börtön róható ki, a visszaeső bűnöst pedig lassú halállal sújtják, így aztán minden bizonnyal nyugtunk lenne. Egyidejűleg az alkotmánymódosítást, a törvényt és a kiróható büntetéseket alkalmazni kellene más rokon esetekre is, mint például: ha a riporter arról ír, hogy Ismét-Urnához-Járul-Az-A-Veterán-Szavazópolgár-, Aki-Washingtontól-Kezdve-Minden-Elnökre-Leadta-Voksát,-S-Íme,-Szeme-Milyen-Töretlen-Fénnyel-Csillog,-Lépte-Milyen-Ruganyos-Még-Ma-Is, s az évente ismétlődő tucatnyi hasonló "csoda" hírmondójára: hogy Ez-Meg-Az a Legöregebb Szabadkőműves, Amaz meg a Legöregebb Nyomdász, a Legöregebb Baptista Prédikátor, a Legöregebb Öregdiák, nem kímélendők persze a kiirthatatlan Hármasikrek, és a többi, és a többi. És talán Anglia is hasonló útra lépne: amennyiben törvényerővel tiltaná a Sidney Smith viccek kitalálását és terjesztését, megbízna ezzel szemben valakit újabb viccfajták kidolgozásával. Mert akkor édes-békés pihenés lenne az élet, s a népek nem vágyódnának többé annyira az örök nyugalom után.

De eltértem témámtól. St. Paul csodálatos város. Háztömbjei jó erős téglából és kőből épültek, s minden jel szerint tartósnak ígérkeznek. Postahivatalát harminchat évvel ezelőtt alapították; s valahányszor a postamester kezéhez levél érkezett, a jó ember nyomban lóra kapott, s ment Washingtonba, megtudakolni, mihez is kezdjen vele. Ezt tartja legalábbis a monda. Az évben két favázas ház épült a városban, s néhány emberrel a lélekszám is gyarapodott. A vezető St. Paul-i újság, a Pioneer Press egyik friss száma adatokat közöl, melyek jól mutatják az azóta bekövetkezett változásokat; lakosság ez év őszén (1882) 71 000, az év első felében kézbesített levelek száma 1 209 387; az év háromnegyede alatt felépült házak száma 989; építési költségük összesen 3 186 000 dollár. A levelek számának növekedése az előző év megfelelő hat hónapjához képest ötven százalék! Az előző évben az új épületek építési költségei 4 500 000 dollárral növelték a város kiadásait. St. Paul legfőbb erőssége a kereskedelem. Ipari város persze St. Paul - a környék valamennyi városa az -, városunk azonban különösen jeleskedik kereskedelmi téren. Az elmúlt évben lebonyolított közvetítő kereskedelem több mint 52 000 000 dollárra rúg!

Van vámháza is, és most építik fel majd a drága, új kapitóliumot a leégett régi helyére - mert St. Paul: az állam fővárosa. Se szeri, se száma itt a templomoknak, méghozzá nem is akármilyen ütött-kopott kápolnák ezek, hanem igazi jó módú protestánsokra vallók, olyasfélék tehát, amilyet a szegény ír napszámoslány szeret építeni. Milyen szenvedélyes rajongója a hatalmas templomok építésének az ír munkáslány! Mármost mindez nagyon szép dolog, és rendben is van a szénánk, ha a dolognak pusztán az építészeti vonatkozását nézzük, egyebekben azonban, azt hiszem, túl könnyen hajlunk arra, hogy csak a méltóságteljes épületben gyönyörködjünk anélkül, hogy hálásan gondolnánk a derék munkáslányra. Csakugyan: ahelyett, hogy észben tartanánk valamelyest, miszerint "e templomok minden kövéhez, minden téglájához emberi veríték tapad, nehéz órák kínja-fáradsága, egyszerű emberek háta görnyedése, csontja-izma ropogása", szóval az ilyesmiről inkább teljesen elfeledkezünk, s magát a hatalmas templomot dicsőítjük csupán, nem méltatván még egy hálatelt gondolatocskára sem az alázatos építőt, holott - annak gazdag szívét és meglappant erszényét jelképezi a mű.

Egyébként: könyvtárak és iskolák világa ez. St. Paulnak három közkönyvtára van, melyek összesen legalább negyvenezer könyvet tartalmaznak. Iskoláinak száma tizenhat, évente több mint hetvenezer dollárt fordítanak a tanárok fizetésére.

Vasútállomása rendkívül szép épület, olyan nagy, hogy eleinte azt hitték: túlméretezték egy kicsit, később aztán kiderült, hogy éppen ellenkezőleg. Úgyhogy most ezt a hiányosságot igyekeznek pótolni.

A város magaslaton épült: hétszáz lábnyira a tenger szintje felett. Olyan magasan fekszik, hogy utcáiról pompás kilátás nyílik folyósíkság messzeségére egyaránt.

St. Paul valóban csodálatos város, s még nem mondható, hogy teljesen elkészült volna. Az utcákon mindenütt nagy halomban áll az építőanyag, melyekből a lehető leggyorsabban házakat kell csinálni, hogy a többieknek is legyen helyük - mert az emberek lázasan építkeznének, mihelyt módjuk nyílna, hogy saját építőanyagukat tornyozhassák fel az utcákon.

Szinte ünnepélyes hangulat fog el ama gyönyörűséges gondolatra, hogy a civilizáció pionírjai nem a gőzhajók, nem is a vasutak, sőt nem az újságok vagy a vasárnapi iskolák meg a misszionáriusok - mert az igazi élharcos mindig a whisky! Ez így van. Elég utánalapozni a történelemben, hogy az ember meggyőződjék felőle. A misszionáriusok csak a whisky után jönnek - úgy értem, azután érkeznek csak meg, ha már a whisky-szállítmány befutott; őket követi a jámbor bevándorló fejszével, kapával, puskával, majd a kereskedő, aztán a "vegyes portéka", majd a hamisjátékos, a bandita, az útonálló, s a bűn többi édes gyermeke, nemre való tekintet nélkül; legvégül pedig az "okosberci", aki megvett nagy bölcsen valamilyen régi adománylevelet, amely az összes földre vonatkozik; megindul az ügyvédi sürgés-forgás; az erkölcsrendészeti és rendfenntartó bizottság temetési vállalkozóról is gondoskodik. Mindeme érdekek létrehozzák az újságokat; az újságok politikával és vasútügyekkel kezdenek foglalkozni; szorgos kezek közben már templomot-börtönt építenek - s íme, a civilizáció egyszer s mindenkorra megvetette a lábát. De, mint láttuk, az áldásos processzus vezéralakja, úttörője a whisky volt. És ez sosincs másképp. Igazán csak egy idegen engedheti meg magának - és mint ilyennek, megbocsátható -, hogy ezt a nagy igazságot kutyába sem véve az asztrológiához fordult megfejtésért s szimbólumokért. Mert ha tisztában lett volna a tényekkel, azt kellett volna mondania:

- Nyugatra tart a birodalmi Korsó.

A nagy úttörő 1837 júniusában érkezett arra a helyre, melyen napjainkban St. Paul áll. Igen, akkor építette meg itt az első vityillót Pierre Parrant, egy kanadai bevándorló, s kinyitván flaskóját, whiskyt kezdett árulni az indiánoknak. Hogy milyen eredménnyel - jól láthatjuk.

Mindaz, amit St. Paullal kapcsolatban dicsértem - hogy milyen új, büszke, gyorsan fejlődő, egészséges, értelmes, ízléses és lényegretörő építészeti megoldásokat produkáló pezsgő-nyüzsgő, erőteljes város -, mindezt szóról szóra elmondhatnám szomszédjáról, Minneapolisról is, hozzátéve, hogy a két város közül ráadásul ez a nagyobbik!

E két rendkívüli város eredetileg egymástól tíz mérföld távolságra állt, legalábbis néhány hónappal ezelőtt még ez volt a helyzet, azóta azonban olyan hatalmasat fejlődtek, hogy talán össze is értek már, s még a végén egy polgármester alatt egyesülhetnek - nem tudom. Mindenesetre ha mostani lendületüket meg nem törik, öt éven belül a két várost épületekből formált "ízületek" kötik majd össze, méghozzá úgy, hogy az újonnan jött idegen első pillantásra nem is tudja megmondani, hol "végződik" az egyik sziámi iker, s hol "kezdődik" a másik. St. Paulnak s Minneapolisnak együttvéve legalább negyedmillió lakosa lesz, mondom, ha mindez így megy tovább. Ekképpen aztán a Mississippi-hajózásnak ez a hatalmas északi központja méltán felveheti - s egészen biztosan fel is veszi - a versenyt két számban a nagy déli központtal, New Orleansszel.

Minneapolis a Szent Antal vízesései mellett fekszik; a Szent Antal mintegy ezerötszáz láb szélességben szeli át a folyót, s a legnagyobb vízesése nyolcvankét láb magas; olyan vízi energia ez, ami kellőképpen hasznosítva felmérhetetlen mennyiségű energia forrása lehetett; még akkor is, ha az üzleti szellem ekképpen a látnivalók szépségének a rovására is megy, vagyis ha a vízesés ezentúl nem lesz olyan eszményi fényképháttér.

Harminc malom dolgozik itt, évente kétmillió mérő igen-igen finom minőségű lisztet állítva elő; húsz fűrészmalom évi kétszázmillió láb deszkát termel; van a városnak továbbá pamutfonodája, gyapjúszövő üzeme, papírgyára, olajütője, és meg sem tudnám mondani pontosan, miféle gyárai még, mert készül itt selyem, bútor, szög, hordó, jószerivel - minden. Az itteni és a St. Paul-i nagy malmok a legmodernebb eljárással dolgoznak, vagyis a búzát nem "darálják", hanem "hengerlik".

Minneapolisban tizenhat vasútvonal fut össze; naponta hetvenöt személyvonat fut be, illetve indul útnak.

Itt, akárcsak St. Paulban, pompásan virágzik az újságszakma. Három nagy napilapja van a városnak, azonkívül tíz hetilapja és három folyóirata.

Egyeteme is van, négyszáz diákkal - s ami a legörvendetesebb, a képzés nem korlátozódik csupán az egyik nemre. Tizenhat népiskola működik itt, az épületek 500 000 dolláros költséggel készültek; hatezer gyerek tanul bennük, tanításukat százhuszonnyolc tanár végzi. Hetven templom található a városban, s még továbbiakat is terveznek már. A bankok 3 000 000 dollár tőkét tömörítenék, s a város magánkereskedelmi forgalma eléri az évi 50 000 000 dollárt.

St. Paul és Minneapolis közelében jó néhány szép és nevezetes látnivalót találhatunk - itt van például Fort Snelling, egy kis erőd, mely száz láb magas sziklára épült közvetlenül a folyó partján; aztán a Minnehaha-vízesések; a Fehér Medve-tó, és így tovább. A szépséges Minnehaha-vízesések éppen eléggé híresek, nem szorulnak részemről külön népszerűsítési hadjáratra. Már a Fehér Medve-tó valamivel kevésbé ismert. Pedig gyönyörű kis vizecske, s az állam "krémje" tölti itt a nyári vakációt. Van itt klubház, szálloda, méghozzá a legmodernebb és legkényelmesebb berendezéssel, szép nyári lakok sorakoznak mindenfelé; se szeri, se száma a jó halászó-vadászó helyeknek, kocsiutaknak. St. Paul és Minneapolis környékén van még legalább egy tucatnyi kisebb üdülőhely, de a Fehér Medve-tó az igazi.

Mármost ehhez a Fehér Medve-tóhoz fűződik egy rettenetesen bárgyú indián história. Nagyon szívesen mellőzném közlését, de a kísértés mégis olyan erős, hogy legyőzi ellenállásomat. Az útikalauz megnevezi azt a személyt is, aki a históriát lejegyezte, s módfelett dicséri "gördülékeny stílusát". Hát akkor én nem tehetek mást, mint hogy minden további kommentár nélkül olvasóimra "gördítem" ezt a könnyed stílust:


A FEHÉR MEDVE-TÓ LEGENDÁJA

Talán száz éve immár, vagy talán amióta csak rézbőrűek laknak ezen a vidéken, egy indián törzs minden tavasszal ellátogatott a Fehér Medve-tó közepén fekvő kis szigetre, hogy juhar-cukrot készítsen.

Azt tartja a hagyomány, hogy sok-sok tavasszal ezelőtt egy szigeten tartózkodván egy harcos beleszeretett törzsfőnöke leányába, és a lány is viszontszerette őt. A szülők azonban újra meg újra elutasították a lánykérő fiatalembert, a vén főnök azt mondta rá, hogy nem elég bátor, vénasszonyfelesége pedig egyszerűen - vénasszonynak nevezte őt.

A nap alábukott már a "cukor-liget" mögött, s a fényes hold magasan állt a fénylő kék égbolton, amikor az ifjú harcos fogta fuvoláját, és elindult egyszál magában, hogy még egyszer elfújja rajta bánatos szerelme nótáját; könnyű szél lengedezett, meg-meglibbentve fejdísze két tarka tollát, s ahogy egy előrehajló ágú fa törzsére felszökkent, lábáról hó hullt a földre. Amikor ajkához emelte a fuvolát, takarója lecsúszott formás-erős vállairól, s az is a hóra hullt. Az ifjú harcos belekezdett szívet tépő, vad szerelmes énekébe, hamarosan megérezte azonban, hogy fázik, s már hajolt volna is a pokrócért, mikor egy láthatatlan kéz felemelte s vállára terítette megint: szerelmese, őrző angyala volt az. A lány is letelepedett mellé az ágra, s pillanatnyilag mindketten nagyon boldogok voltak, mert az indián szív szerelemre született, s amilyen büszke és szabadságszerető, mégis gyengéd: ez teszi őt a vadon igazi fiává. Mármost a legenda szerint egy nagy fehér medve, azt gondolván talán, hogy a sarki hó- és jégbirodalomnak sehol határa nincsen, fogta magát, s útnak indult dél felé. El is ért végül annak a tónak az északi partjára, mely most a nevét viseli. Nesztelenül leballagott a parton, s a befagyott tavat bontó hóban puhán haladt tovább a sziget felé. Történt pedig mindez ugyanazon az éjszakán, amikor a szerelmespár is találkozott. Első rejteküket odahagyták már addigra, s most egy nagy tó fölé hajló szilfa ágai között üldögéltek. (Ez a fa ma is áll még, a kíváncsi turisták igen nagy gyönyörűségére.) A szerelmesek attól tartottak, hogy netán felfedezik őket, ezért csak suttogva beszélgettek; s aztán éppen azon voltak, hogy visszatérnek a táborba, nehogy gyanút keltsenek, amikor a leány borzalmasan felsikoltott - ezt a sikolyt meghallották a táborban is -, és szerelmesének takarójába kapaszkodva már visszamászott volna az ágra, de elvétette az ugrást, s pokrócostól egyenesen a vérszomjas szörnyeteg karjai közé hullt. Abban a pillanatban a táborbeli férfiak, nők, gyerekek a parton termettek, ámde - mind fegyvertelenül. Kiabálás, jajgatás hangzott mindenünnen. Mit lehetett itt tenni? A fehér bestia eközben magához szorította az elakadt lélegzetű leányt, és úgy ölelgette, mintha ennél mi sem lenne természetesebb egy hozzá hasonló medve számára. Felhangzott azonban a szerelmes harcos minden mást túlharsogó csatakiáltása is; a fiú hazarohant vigwamjába, felkapta hűséges kését, s szinte azon nyomban a készülő tragédia színhelyén termett megint. Végigrohant a tó fölé hajló fa ágán, egészen odáig, ahonnan szerelmese leesett, s most ő vetette magát vad dühvel a medvére, akár prédájára a dühödt párduc. Az állat megfordult, s ormótlan mancsának egyetlen mozdulatával egymáshoz préselte a szerelmeseket, de a harcos a következő pillanatban markolatig döfte az állat szívébe a kést, vérpatakok törtek elő a fehér bestiából, s az immár élettelenül engedte el remegő zsákmányát.

Aznap éjszaka nem aludt se a tábor, se a szerelmesek; az indiánok ifja-véne körültáncolta a halott szörnyeteget, a bátor harcos új, gyönyörű tollat kapott, s mielőtt megújulhatott volna a hold, egy még annál is drágább kincset: a leányt. Gyermekeik hosszú, boldog éveken át játszadoztak a fehér medve bőrén - a medvéén, melyről a tó nyerte mai nevét -, az ifjú nő s az ifjú harcos pedig még sokáig őrizte emlékezetében a szörnyű veszélyt s a boldog szabadulást, melynek aztán életük minden örömét köszönhették; igen, Kissemepa és Kagoka sosem felejtette el, hogy a hatalmas szörnyeteg kis híján az örök vadászmezőkre küldte mindkettőjüket.


Hát ez eléggé elképesztő história. Először is: a leány lepottyan a fáról - takaróstól, aztán a medve elkapja és babusgatni kezdi - takaróstól, aztán a lány "visszapottyan" a fára - otthagyván a takarót, eközben szerelmese harci sivítást hallatva hazarohan, visszaérkezik "indián szökdelésben", felmászik a fára, ráveti magát a medvére, a leány utána ugrik vagy nem? A lány nem mászott vissza közben a fára? Elfoglalja helyét a medve karjaiban, takaróstul, szerelmese kést döf a medvébe, és megmenti - kit? mit? - a takarót? Nem - arról szó sincs! Az ember már halálra izgulja magát a takaró miatt, és amikor már-már úgy érzi: közeleg a boldog megoldás, egyszerre csak látnia kell: hoppon marad, mert csak a lányt mentették meg. Holott kit érdekelt itt a leány? Nem a leány a legenda főszereplője, de nem ám! Nohát, tény az, hogy így állunk, és most már minden bizonnyal annyiban is maradunk, mert ha ezer évig élünk, se tudjuk meg, mi lett a boldogtalan takaróval. Egy halott ember is különb legendát mesélne ennél, azt hiszem. Méghozzá nem is egy újdonsült halott, hanem egy jó párhetes.


Vonatra szálltunk, és hazafelé indultunk; néhány óra múlva a bámulatra méltó Chicagóban voltunk már - olyan város ez, ahol mindig dörgölik a lámpát, felidézik a dzsinneket, és az emberek mind azon törik a fejüket, miféle új és új képtelenségeket eszelhetnének ki és valósíthatnának meg már megint. Ha valaki csak alkalomadtán látogat ide, semmi reménye sem lehet, hogy lépést tart a dolgok alakulásával - mert Chicago előbb szárnyalja túl a legmerészebb jövendöléseket, mintsem azok egyáltalán elhangzanának. Ez a város - örök újdonság; mert sosem azt a Chicagót látod viszont, amelytől legutóbb elbúcsúztál. Később a Pennsylvaniai Vasút repített minket tovább New York felé; az egész úton nem szedtünk össze tíz perc késést sem; ekképpen végződött hát az a legkellemesebb ötezer mérföldes utazás, amelyre jó csillagom valaha is elvezérelt.


Jegyzetek

21. "De mit tehet az állam, ha az emberekre nyomasztó uzsorateherként nehezedik a 18-tól 30 százalékig terjedő kamatláb, s kénytelenek a termést eladni, mielőtt elvetették volna, azért az előjogért, hogy szükségleteiket százszázalékos haszonnal terhelten vásárolják meg." - (Edward Atkinson.) [VISSZA]

22. Charles Dickensről, a nagy angol íróról van szó, aki még a polgárháború előtt járt az Egyesült Államokban. - Szerk. [VISSZA]

23. Times-Democrat. New Orleans. 1882. aug. 26. [VISSZA]

24. A zsidók ennek ellenére sírokba temetkeznek - külön engedéllyel persze, de nem minden esetben; rajtuk kívül azonban senki más, kivéve a nincsteleneket, akiket közköltségen elföldelnek. A sírok legfeljebb három vagy négy láb mélyek. - M. T. [VISSZA]

25. Négy-öt dollár a minimális költség. - M. T. [VISSZA]

26. Travesztál - külsőségeit tréfásan utánozva, anakronisztikus módon átkölt, más viszonyok közé helyez; travesztia - az így keletkezett új mű. - Szerk. [VISSZA]

27. A számadatokat illetően kénytelen vagyok emlékezetemre bízni magam, és így talán tévedek. De azt hiszem, még ennél is nagyobb példányszámról volt szó. - M. T. [VISSZA]

28. A kis írás eredeti szövegét, a kapitány keze írásával, elküldték nekem New Orleansből. A következőképp hangzott:

VICKSBURG, 1859. május 4.

"New Orleans városa talán hasznát veheti következő megfigyeléseimnek: a vízállás jelenleg magasabb idefent, mint 1815 óta bármikor. Véleményem szerint a víz június elseje előtt négy láb magasan áll majd a Canal Streeten. Mrs. Turner ültetvénye a Big Black Island csúcsánál teljesen víz alatt áll, amire 1815 óta nem volt példa.

I. Sellers." [VISSZA]

29. Territories - állammá még nem szerveződött, általában "vadnyugati" területek. - Szerk. [VISSZA]

30. A mesélő ugyanis republikánus párti. - Szerk. [VISSZA]

31. Burdette, Robert Jones (1844-1914) - baptista lelkész, Mark Twain korának divatos humoristája. - Szerk. [VISSZA]

32. Saw-saw-quan - csatakiáltás. [VISSZA]




Hátra Kezdőlap