Gulyás Péter Pál

Köszönet Hoppál Mihálynak a bátorításért,
hogy e könyv szelleme kibújhatott a palackjából.

TARTALOM

Vekerdi László előszava

1. rész
Az anyaság burkában

Egy karnyújtás az Ég
Égszakadás - földindulás
Hegyi istenek
Emberarcú kozmosz
Föld és Ég násza
Az Ősapát a Pocakhegy tolta fel

2. rész
A Köldökös Világhegy

A hegy élő volt
A barlangba falazott ősmese
Hegylények
Szülőkövek
Kősziklánk, az ős-Mária

3. rész
A Pocakhegy kaptára

Hogy került ránk a méhes?
A kozmosz kaptára
Csodaviasz
Mézországok
Utazások Mézeshonba - A szent trend
Mézeshetek - A házasságok az Égben köttetnek

Egy névtelen, korai itáliai mester bájos képén - amit Samuel Y. Edgerton, a nagy történész közöl művészet- és tudománytörténetet összebékítő könyvében - egy ferences barát igyekszik felfelé az égig érő létrán, és ahol a létra kivezet a Föld nagy hegyek emelte vonzásköréből, ott egy furcsa kipúposodás látható.

Arra már nem emlékszem, hogy a létra a Sarkcsillag felé mutat vagy sem; de arra nagyon is, ahogyan Edgerton pontosan-szépen elhelyezte a képet a sorsfordító keresztény-arisztoteliánus kiegyezés keretében, kiemelve az arisztoteliánus Egek földközelségét. A földi szféra kiboltosodásával azonban még ő sem tudott mit kezdeni.

Hogy örvendene Edgerton, ha olvashatná a Köldökcsillag a Pocakhegyent! Milyen pompás újabb érvet fedezhetne fel benne a hitek harcos konfrontációja ellenében egymásra épülő (és építő) eirénének, békességnek - az élhető jövőbe vezető "létrája" mellett!

Egy szédítően régi és hihetetlenül elterjedt elképzelés szerint az égig érő hegy épp a Sarkcsillagnál^[1] fúródik a szakadatlan körtáncot lejtő Égbolt kellős közepébe. És ezt a rendszerint hegyoromra álmodott Sarkcsillagot feltűnően gyakran becézi számtalan nép Köldöknek.

Köldökcsillag? E furcsa kifejezés nyilván az "égközép" átfogalmazása. Ebbe bele is törődhetnénk, mint mások, ha ezt a Sarkcsillagot csupán az égbolt köldökének tartanák. De nem. A Sarkcsillag rendszerint Ég és Föld közös köldöke. Na, ilyenkor nyúl az ember a pohár után, mert mi dolga a Földünk köldökének az ég tetején? Valamire csak gondolhattak a mítoszálmodó ősfilozófusok, amikor ezt a legjelesebb zónát száműzték hőn szeretett létterünkből.

Jóllehet a köldök egy emberi testrészt jelöl, ám Ég és Föld távlataiban ez a kifejezés a központnál, középnél nem jelenthet többet, ezt sugallják modern beidegződéseink, holott épp ez lehetett a továbbgondolkodás kerékkötője e messze ható problematikában...

A kozmogóniai spekulációkat ugyanis nem a modern ember találta ki, hanem az az őskori elmélkedő, akinél még nem szakad el végérvényesen az elvonatkoztatás magától a tárgytól. Vagyis akár valóságos köldökökre is gondolhattak, végtére is a világkeletkezési mesék színpompás vízióinak egy markáns, ám meghatározó vonulata az Eget és a Földet emberszabású gigászokként vetíti a kozmoszba.

Hát ezt a pompázatos tájat szeretnénk itt mi most Önökkel bebarangolni...

Mivel minket itt most elsősorban a Köldök sorsa foglalkoztat, az elkövetkezendőkben pusztán a megértéshez elengedhetetlen eseményekre szorítkozunk, vagyis, engedelmükkel, profanizálunk. Továbbá e jeles képsort itt most a saját értelmezésünkben, azaz önkényesen feljavítva tálaljuk.

Minket az események akkortól érdekelnek, amikor a Semmi vagy a Káosz közepén magától felbukkan egy Lény, aki valami módon meghasonlik, kettéválik, akár egy kagyló. Alsó feléből lesz a hátán elfekvő Földanya, a sajtharangként ráboruló másik fele pedig az Égapa. Ízig-vérig emberek mind a ketten. Ekkor tehát az történt, hogy egy egység két félre szakadt, két nemre, akik nem az egyesülésre vágynak, hanem a sajnálatos módon véget ért ősegységre. Jó, ha már most és itt világosan látjuk, hogy a párzás ősoka nem a kéjvágy beteljesítése, hanem a megbomlott ősegyensúly teljességének és tökélyének visszaállítására tett restaurációs kísérlet.

Ám a kettéosztódást követő ciklusban még nincs levegő és tér a "hamburgerként" lebegő Ég és Föld között, hanem az Égapa békésen piheg a Földanyára borulva. Egymásra simuló köldökeik szolgálnak e kozmosz Origójaként. Fontos látni, hogy Köldökeik ekkor még lent vannak a "Földön", és itt még érthető, hogy Égnek s Földnek együtt a köldöke.

Ám újraegyesülési kísérletük, vagyis az egymásba való visszabújási igyekezetük váratlan fejleménnyel szolgál. A Földanya méhében megjelenik a magzat (vagy magzatok). A magzat nem a nő testében növekedik, hanem abból kitüremkedve, rajta pocakot növeszt. Ám a mítoszkutatók nem igazán látják meg a Földanyában Őt, az igazi "nőt"

Ha pedig a Földanyán domborulat jelenik meg, ez a kinövés óhatatlanul tolni kezdi felfelé az eddig békésen pihegő Égapát, akár egy fedőt. És tolja, tolja, egészen a magzatfejlődés befejeződéséig.

No de mi történik a köldökeikkel? Azok egy percre sem szakadnak el egymástól, mert a hátán fekvő Földanya köldökét is feltolja a növekedő has, mivelhogy az a has Zenitje. És ezzel el is jutottunk a megoldásig: hisz az Ég és Föld között idővel megkövesedett pocak és a rajta ékeskedő kettős köldök azonos a hagyományból oly sokat idézett égig érő világheggyel, s az annak ormán díszelgő Ég és Föld köldökével.

A kozmoszstruktúra szempontjából fontos világosan látnunk, hogy a pocak és a tetején lévő köldök földi felségterület, hisz belőle nőtt ki. Ám az Égapa ezen az egyetlen egy ponton továbbra is összeér a Földdel, végtére is immár épp ez az alátámasztási pontja, melyen forog.

Hát így keveredhetett a Földanya köldöke, vagyis a Földközép az Ég közepére.

Azt sem mellékes felismernünk, hogy itt és ekkor dőlt el az Ég magassága, vagyis, hogy a későbbiek során "hol is lakik az Úristen"?

Az anyaság eme fenséges csillaglegendájából a Sarkcsillagig érő világhegy meséje - Ég tudja, miért - szőröstül-bőröstül katapultált, és önálló életbe kezdett. A kutatók őshelyzetnek tekintik ezt az elárvult hegyet, amely időközben a világközép-problematika egyfajta "karácsonyfájává" változott. Ám e hegyet - melynek értelme egy nagyobb rendszerből fakad - önmagában vizsgálni nem célravezető. Márpedig látni fogjuk, hogy mégis ez történik időtlen idők óta.

Az ősmese maradéka is elboldogul a világhegy nélkül, csak a "torka véres", hisz megbomlott a láncolata. E történettípus kutatói nem érzékelik, hogy torzóval van dolguk, s a logikai döccenőket sajnos a mondvacsinált "őskezdetlegesség" számlájára írják. Pedig elég nagy a tét: a kezdet kezdetéről lévén szó, vagy ezekből a momentumokból érthetjük meg a kultúra alapjait, vagy sehonnan.

Itt mi most járatlan útra lépünk, amikor két egymástól függetlennek vélt történettípus érrendszerét forrasztjuk össze, mert az újraegyesített mítosz sokkal többet ér a kettő összegénél. Ez az emberiség egyik legrégebbi és legfontosabb filozófiai témája: a virágba borult geocentrizmus, az egyetemes gondolkodás koordináta-rendszere, mely a jelenkorig ér, hisz ebből a csillagmeséből fakad maga az őstudomány.

Ám nem árt felelevenítenünk a régiek kozmoszélményét, mielőtt modern és minden ízében megváltozott szemléletünk az ősszövegeket tökéletesen félreolvassa. A mitikus idők Ege és Földje egy igen barátságos méretű bezárt világot alkotott, melyben az égitestistenségek az emberekéhez hasonló klubban élték világukat...

"...megdöbbenve állapíthatjuk meg, hogy egy uralkodó elgondolás mindegyikben közös: Ég és Föld között valamiféle fizikai segédeszközzel (szivárvány, híd, lépcső, lián, kötél, hegy stb.) megvalósítható a kapcsolat - vagy in illo tempore legalábbis az volt."^[2]

Jóllehet vakmerőség az egykor képzelt égrendszer magasságát megsaccolni, ám az bizonyosnak tűnik, mint látni fogják, hogy ez a távolság azonos az égig érő világhegy 10-20 kilométernyi nagyságával.

Jól tudjuk, hogy számos folyton spekuláló, számítgató hajósnép egyéb izgalmas adatokhoz is jut a későbbiek során, de az ősi beidegződés bástyái nemhogy Kopernikuszig, de napjainkig megmaradtak, ám nem csupán a világ érintetlen szegletein, hanem zsigereinkben is. Ez annyit tesz, hogy egészen a közvetlen közelmúltig az istenek a fejünk fölött ugrándoztak, mindenbe belekotnyeleskedve. Közülünk a legkiválóbbaknak nem is olyan rég még az égbe sétálás lehetősége is megadatott, hisz akadt, aki rászánta magát, hogy az égig érő hegyet - vagy annak alternatív szerkezetét - megmássza, feltéve, ha erre a kalandra az istenek is rábólintottak. Így ment ez egészen a távcső feltalálásáig, vagyis csaknem napjainkig.

A távcső feltalálása, Kopernikusz és Galilei forradalma nyomán a csillagászati kifejezések gyökeres alapjelentés-változáson estek át. Ettől fogva mást jelent a Nap, a Hold, és elvileg nincs többé "naplemente". A tudományban lavinaszerű áttörés vette kezdetét minden vonalon, sőt a távcső másik végébe kukkantva hasonló reveláció várt azokra, akiket izgatnak a titkok. A mikroszkóp jóvoltából alászállhattunk a valóságos mikrokozmosz-alvilágba.

A távcső felforgatta a világot. Az addigi kozmogóniai ősképlet befuccsolt, és a továbbiakban dicsőségünk, a Föld egy periférikus nappályára szorult. Immár semmi sem forog körülöttünk, csak a Hold. Rettentő devalvációja volt ez az addigi elképzeléseknek, és trauma azoknak, akik ebből éltek.

Hisz az istenített égitestek, csillagképek immár nem szent élőlények. Az állatöv sem állatokból áll, a bolygók sem az égbolt kifürkészhetetlen vándorai már. A régi kozmoszmodell tökéletesen elhibázott, és csatolt hiedelmeink minden alapot nélkülöztek.

Azt hittük, az égitestistenségeknek egyéb dolguk sincs, minthogy velünk foglalkozzanak, s most kiderül az istenvilágról, hogy délibáb csupán. Az égrendszerünk abroncsként összeomlott, s virtuális szellemi bilincseink lehulltak. A szamoszi Arisztarkhosz egy hallatlanul bravúros logikai trapézmutatvány során a heliocentrikus világképet már Kr. e. 270-ben távcső nélkül is megmutatta, s ő, akit az emberiség nem érdemelt meg, immár nagyokat mosolyoghat a sírjában. Ő az Univerzumot hatalmasnak látta, s hipotézise értelmében a Nap és a csillagok mozdulatlanok, s Földünk a többi bolygóval egyetemben Nap körüli pályán keringőzik. Az avatott püthagoreusok lényegében már igen korán meglátták a napközpontú bolygórendszert, ám a kézenfekvőbb ptolemaioszi gondolat került hatalomra.

Akik felismerik a távoli mítoszok közötti hasonlatosságot, s rájönnek asztrológiai kódjaikra, azok úgy hiszik, hogy az azonos övben élők felett lényegében ugyanaz a csillagvilág kereng, s ezzel magyarázzák a csillagmítoszok szembeötlő rokonságát.

Plutarkhosz is oda lyukad ki, hogy végeredményképpen az egész emberiség ugyanazokat az isteneket tiszteli.

Ám bizonyos momentumok nem következnek az előbbiekből: példának okáért az, hogy az égitestistenségeket mindenütt ugyanakkorának, és tőlünk hasonló távolságra képzelték el. Nem beszélve arról, hogy az égboltrendszer is mindenütt ugyanaz. Ezt semmi sem indokolja, mivel a régiek semmiféle fogódzóval, támponttal nem rendelkezhettek. A szerteágazó őshagyomány "kromoszómavizsgálata" alapján feltételezhető, hogy a kultúra egyetlen ősműhelyből sarjadt.

Az ősmítoszokban és utórezgéseikben - a teremtéstörténetekben, szent könyvekben, mítoszokban, népdalokban, mesékben, legendákban, az őstudományban stb. - geocentrikus lélek lakozott. S ezek lényegében a vázolt "köldökcsillagos Pocakhegy" hitén álltak. Jeleztük, hogy a tudományok javarésze is a geocentrista őssablonból gyökerezett, épp ezért képtelenek elszakadni a függetlennek tetsző tudományok e szellemiségtől. Mert ezt - az önmagát túlélő - bölcseleti szoftvert használták, és használjunk napjainkig.

A régi csillagászatnak bajsza se rezdült a kopernikuszi földrengéstől, amely alapjaiban döntötte meg igazságtartalmát, és "asztrológia" néven titokzatoskodik tovább, a placebo hatásra alapozva. Lám mindhiába küldte a felvilágosodás az emberiség lomtárába az asztrológiát. A letűnt ideológia tábora attól is gyarapodhat, hogy a mai tudomány kirekesztő az avatatlanok számára.

A világvallások is hamarosan feltápászkodtak a kopernikuszi k. o.-t követően, és önmagukat kiáltották ki győztesnek, mert ők is mindent meg tudnak magyarázni. Maguknak.

Ám a Szellem immár kiszelelt a palackból, így hát minden egyházak ideológusai egy ellenőrizhetetlen dimenzióba költöztették az istenvilágot, azzal az arckifejezéssel, minta mintha az mindig is ott lett volna. Noha bizonyítható, és bizonyítjuk is, hogy hivatalosan ők is egy világhegynyire laktak felettünk, Kopernikuszig, "amikor a csillagok istenek voltak".^[4] Csillagok voltak az istenek, ám az egyház már Mezopotámiában látszólag elhatárolta magát a kozmikus analógiáktól, mert úgy gondolta, ez nem tartozik mindenkire. A titkosnak minősített táblákat tanulmányozó R. Borger azt a következetést vonja le:

Az ovidiusi költemények hátborzongató életszerűséggel idézik fel fantomjainkat. Szép példa erre a Phaethon a napszekéren.

Phaethon nem csekélységet kér apjától, Jupitertől: azt, hogy hadd tehessen egy kört a napszekérrel.

Lássuk hát, miként veszélyezteti a szeleburdi fiú és a felelőtlen apa a kozmosz rendjét ebben a nyilván fontos naptári fordulópontot rögzítő költeményben, mely számunkra az Ég égető közelségét fogja érzékeltetni.

A baj bekövetkezik, az Ég és Föld lángra gyullad.

Ovidiusnak nem látomásai vannak, hanem valósággal belelát a múltba. Látónak mondhatnánk a tegnapi magyar nyelven, ugyanis tudása komplexebb a nála jóval korábbi szerzőknél. E nehezen megvilágítható jelenség tán a C. G. Jung-féle kollektív tudattalan tanával magyarázatható. Tény, néha valóságos filmjelenetek lökődnek ki a tudat feneketlen kútjából, mégpedig olyan pontossággal, hogy azt kell hinnünk, valóban járhattunk ott valamikor...

Legősibb kozmikus félelmeink egyike az, hogy az Égapa és Földanya apokaliptikus nászai világvégét hoznak a Földünk lakóira.

Egy ókori nézet szerint a piramisrendszer valójában egy dúchálózat a folyton fenyegető égszakadások kivédésére. Ha mindez igaz, akkor ez az amúgy szellemes ötlet kétségkívül az ősglobalizáció tán legtragikomikusabb beruházása!

Persze mi már tudjuk, hogy a kérdés bonyolultabb, mert a piramis szellemiségébe egyéb bogarakat is beleszerkesztettek.

Úgy mondják, és ezt nem is nehéz észrevenni, hogy a piramis kozmoszredukció. Ám gigantikus méretét mindez nem indokolja, hisz e célra egy makett is megtenné. Súlyos ideológiai indok tehette szükségessé, hogy az emberiséget egy ilyen borzalmas építkezésbe belehajszolják.

A piramist hallatlan misztérium burka lengi körül. A kozmosz törvényeit rejtik arányai, és ez a rendszer messzire vezet. Égi távolságokra lehet belőle visszakövetkeztetni, és persze a naptárra, melynek megjelenítője. Csodálatos is a piramis, de nem transzcendens módon, ahogy hiszik. Ugyanis róla a geocentrikus elv matematikai és csillagászati megnyilvánulásai olvashatók le. Épp ezért egy izgalmas, ám nem egyetemes igazságokat tükröző ideológiai modell, mely előtt leborulhatunk ugyan, de azért mégse imádkozzunk hozzá.

Manapság a piramist elsősorban királysírként tartják számon. Tehát a sír egyúttal a fáraó túlélési stratégiáját szolgáló újjászületési laboratórium. A mumifikálás bábozódás, hogy aztán a fáraó - álcájából kikelve - magasabb létszinten kiröppenjen a halál és születés kamrájából az üdvös Sarkcsillag cirkumpoláris övezetébe, az örök életűek körébe. Hát ez sem indokolja a kolosszális méreteket, hisz egy kunhalomnyi sírdomb is alkalmas volna e katapultálási technológia kivitelezéséhez. Úgy hihették tehát, nem árt, ha egy ilyen dúcrendszer kéznél van égszakadás esetén.

A gigászok^[7] lázadásuk alkalmával sziklából hatalmas piramist emeltek, melynek csúcsáról Porphürion felugrott az égbe. Tehát égig ér, vagyis tartópillér feladatot is betölthet. Mindemellett a piramis elnevezés inkább a Földanyából való kiemelkedésre vonatkozhat, vagyis az építmény anyai has mivoltára. Ezt igazolja a hasonló értelmű görög püramisz szó, amelynek második jelentése "hegyes cipó". Nyilván, mert a cipó is megkel, felemelkedik, majd pedig a kemencében(!) életre sül. Még a folklór is női szimbólumnak tudja a kalácsot, cipót, zsemlét, a kiflivel ellentétben. Mindmáig körömmel köldököt nyomtak a cipó, a kenyér hasára kisütés előtt, és keresztet - szvasztikát - vetettek rá a megszegés pillanatában.

A piramis legszentebb része a gúla csúcsa, az ún. benbenet. Mitől szent a csúcsa? Nyilván, mert sarkcsillag implikáció, vagyis köldök. Más magyarázat nehezen képzelhető el. A cipó is hegyes, és ez a hegy a tetején található.

Túl az előbbieken, a piramis a termeszek, hangyák szupertársadalmát is kopírozza. A nyelvi emlékezet hogy, hogy nem, fáraóhangyát emleget. Ámde e rovarok leányvárban élnek, egy óriásnő: egy Nagy Anya "távirányítása" alatt. Női fáraó állt volna a kezdet kezdetén? Tehát az a kép, melyet bennünk az egyiptomi hierarchiáról kialakítottak, már egy kései ideológiai hátraarc, vagyis a világméretűen beköszöntő férfikurzus következménye.

Egy szó, mint száz, úgy tűnik, a piramiskultusz az anyaméhkultuszban gyökeredzik, hisz a vak is látja, hogy a piramis világhegy-szimbólum. Márpedig világhegy, világoszlop, világfa, oszlopember stb. tartja, illetve eredetileg távol tartja az eget. Tehát az előbbieket innen nézve is bizonyítható a piramis égbolttartó ősfunkciója.

Egyes fáraóknak még az is megadatott, hogy még életükben felsétálhattak a Sarkcsillagra, azaz az égbe, kérdés, hogy miért volt jó az nekik? Mert ez a legkiváltságosabb hely, az igen kedvező fekvésű cirkumpoláris övezet, hová mindenki vágyik, mivel a Sarkcsillag körüli csillagképek lentről nézve sosem buknak a horizont alá az év során. Épp ezért e zóna lakosait örök életűnek tartották.

Itt van az égbolt forgáspontja, innen, Föld és Ég közös köldökéről történik az égbolt kormányzása.

Itt, vagyis a köldökövezetben található a Biblia Édenkertje, az inkák Aranykertje, a germán hagyomány Asgardja, a kelták Avalonja. Féme az arany, s lakói legfeljebb aranysörrel és aranymézzel, esetleg tejtermékekkel táplálkoznak. Ez egy más időzónája a világnak, itt, a Sarkcsillag forgóvárában áll az idő, tehát az élet: örök. A mi kiváló memóriájú mesénkben - melyre még lesz alkalom visszakanyarodni - ez a hely még az eredeti, becsületes nevén neveztetik: ez a Halhatatlanság országa.

Élhetünk a gyanúperrel, hogy a napjainkig viruló hegymászási hóbort is az égbemászás eszmeiségéből táplálkozik nagy titokban. Az igazi hegymászó számára a Himalája a legszentebb kihívás, jóllehet a hegy évente szedi áldozatait. Egyazon titkos gravitáció kényszeríti őket a hegy meghágására, mint ami útnak indítja a mesehősöket a Halhatatlanság Paradicsomába.

Az ősi világszerkezet statikája ismeretében a földkerekségen pusztán egyetlen égig érő világhegynek illenék lennie, ám a tapasztalat azt mutatja, hogy minden birodalomnak saját világhegye van, sőt egyeseknek még többre is futja. Így például a görögök az Olimposzt, az Atlaszt, sőt az Ida-hegyet is világhegyként tisztelték.

Atlasz kezdetben emberszabású gigászként tartja az eget, később Perszeusz kővé dermeszti. Az Atlasz-hegy tehát eredetileg égig ért.

Strabón, az ókori térképész-történetíró is tapasztalja a világhegy kérdésében ezt a nehezen elfogadható tétovaságot, mely azt is jelzi, ekkorra már a világhegy ősfunkciója - a Pocakhegy-meséről nem is szólva - feledésbe merült.

Nem üti az egyik világközép a másikat? Nem zárják ki egymást?

Nem, mivel a régiek, már ekkoriban kiötlöttek egy speciális általános relativitási elvet a newtoni-einsteini gondolat előképeként.

Mert nemcsak a hegyet, hanem minden egyes emberi hajlékot - még a hajót is! - relatív világközéppé nyilvánítottak, és ennek az őskori ötletnek máig élnek az utózöngéi: alapkő, stb. És persze, amiről már sokat beszéltünk: minden egyes emberi test is magán viseli a világközép problematikáját. Eszerint minden egyes rendszert egy kis önálló, világközéppel is felruházott galaxisnak tekintettek, és e kis rendszerek a legnagyobbhoz igazodtak, vagyis a köldökcsillagos világközéphez.

Minden említett zárt rendszer magába foglalja a világközép komplett jelképrendszerét oly módon, hogy viszonylagosan önállónak tekintendő. Magyarán, pld. bármely ház, vagy épp egy sírhant, elődeink szemében egy relatíve autonóm kis geocentrikus rendszer.

E szükséges kitérő után bújjunk vissza az alá a régi, alacsony Ég alá.

Akárcsak a görögök, a Biblia is több égig érő istenhegyről számol be, nyilván eltérő felfogások tükröződéseként. Ilyen: a Tábor-hegy, a Mória-hegy és nem utolsósorban Hóreb hegye. A bibliai Istennek eleve köze van a hegyhez, hisz a Mindenható Isten: El Shaddai azt jelenti: a Hegyek Istene.

Az Újszövetségben ugyanez a helyzet. Szent Kirillosz azt mondja, hogy a Golgota a világhegy, mivel szerinte itt van a világ közepe. Az égi Jeruzsálem ugyancsak a fenti közepek közepén helyezkedik el.

Hogy Isten eredetileg egy ilyen hegytetőn lakott, arra számos beszédes, másodlagos bizonyítékkal fogunk szolgálni, az viszont elsődleges információ, hogy az Édenkert hegytetőn állt. Tehát cirkumpoláris övezetben.

Mózes nevezetes látogatásai alkalmával hegyérintési - vagyis nyilván hegymegmászási - tilalom lép érvénybe, vélhetőleg azért, mert e neves események az égig érő világtengely mentén zajlanak. Ez pedig földi halandók számára mindig és mindenütt tilalmi zóna, mivel kozmikus átjáróban vagyunk. A prohibíció ténye is azt jelzi, hogy innen az égi ország megközelíthető, sőt mint azt Bábel esetében majd megtapasztaljuk, még akár az égiek veszélyforrásává is válhat.

Egy nganaszan (uráli rokon nép) mesében, A fej nélküli emberekben, ugyancsak érvényes ez a tilalom. Ez is jelzi, hogy istenhegyen vagyunk.

Még izgalmasabbá válik a hegy, sőt az egész hegyjelenség - beleértve a vizsgált bibliait is -, amikor az egyik kiránduló elszólja magát:

Henoch - itt Énokh - próféta nevezetes égbe ragadása is igencsak emlékeztet Mózes égi látogatására. Egy héber mese szerint Henochot előbb számosan kísérték a hegyre, jóllehet figyelmeztette őket, hogy tilalmi zónában járnak:

A bibliai Ég magasságára csak másodlagos információkból következtethetünk, ám ez is elegendő a szemlélet leolvasására.

Mózes az Istentől a titokzatos értelmű törvénytáblákat a Hóreb-hegyen veszi át, abban az ünnepélyes pillanatban, mikor Isten leszáll hozzá a hegytetőre.

Ez a bibliai égbolt sem lehetett kozmikus magasságokban, hisz a Zsoltárok könyvéből az derül ki, hogy a Földdel maga az Ég is összekapcsolható, tehát zárt rendszert képezhetnek.

Ám egy mérvadó héber ősszöveg - Zóhár, a ragyogás könyve - egy harmadik verziót ismertet, melyben Mózes maga megy fel az Égbe, személyesen.

Ézsaiás is egy gyalogosan megközelíthető Eget vetít lelki szemeink elé, és ez előbbi idézetünkkel azonos kozmoszszerkezetet feltételez.

A "messze észak" annyit tesz, mint az Északi Sarkcsillag tájéka, azaz a gravitációs és spirituális központ, ahonnan Isten kormányoz, forgatja a mindenség világkerekét. A legősibb állapotokat tükröző, s máig legegységesebb sámánkultusz is ugyanerre az Északra teszi a világ közepét...

Később megmutatjuk, hogy a héber hagyományban is erősen él a köldökcsillagos hegy fogalma, tetején a földközéppel, és ez a Pocakhegy-mese ismeretére enged minket következtetni. Vagyis a Biblia ősszerzői is ismerték a vizsgált, anyaságmesével előadott kozmogóniát, melyben egy Földdel egybeszerkesztett Ég áll a kezdetek kezdetén:

Miért sugallja a Tóra ennek az ellenkezőjét? Mert a rákövetkező naptári ciklusban az emberben csalódott Isten megszakítja Ég s Föld kapcsolatát, miközben arra is talál megoldást, hogy az Ég odafent maradhasson. Lerontja az égig érő világhegy ormát. Hasonló okból sem Atlasz hegye, sem az azzal rokon eszméjű görög Olimposz vagy Ida sem éri el már időtlen idők óta az istenek szentséges lakát.

A sámánhagyomány is őrzi ennek a traumának a legendáját, amikor egy ősbűn következtében az istenek becsapják az Ég kapuját az orrunk előtt. A szakítás néha a hegyek elkoptatásával történik: hol madárcsőrök, máskor meg a szél kitartó őrlőmunkája vet véget a fel- s lemászkálásnak.

Egy fontos Benedek Elek gyűjtötte mese precízen és szemléletesen őrzi ezt a pillanatot. A Halhatatlanság országának óriására azt a büntetést szabják a fentiek, hogy addig lapátolja a hegytetőt,^[12] míg az végleg el nem kopik. Másutt ugyanezt sas végzi, akinek egyébként is az a szokása, hogy a csőrét fenegeti a szirtek tetején. És most lássuk a mesét!

"Arra vagyok átkozva, hogy addig meg ne haljak, míg ezt a hegyet el nem hordom, s ez eltart kerek ezer esztendeig" - mondja a hegyet lapátoló óriás a Halhatatlanság országába, vagyis épp a kérdéses cirkumpoláris övezetbe tartó ambiciózus királyfinak. Őt majd végül is egy sas fogja révbe juttatni, vagyis az ő segítségével hidalja át a szakadékot, mely Ég s Föld közt támadt.

Eszerint az idézett bibliai jelenetek úgy békíthetőek össze, hogy Mózes idejében azért száll le Isten a hegytetőre, mert ekkor már elmetszették az égig érő hegy tetejét.

Számos alkalmunk nyílik még visszakanyarodni annak bizonyításához, hogy Mózes Izrael népét az exodus folyamán a Halhatatlanság országába menekíti Egyiptom alvilágából. Ezúttal ebből minket annyi illet, hogy az egyik midrász a Föld központjának mondja Jeruzsálemet, Izrael földje pedig a világ közepén terül el; Jeruzsálem pedig Izrael közepén található. A "Szent Kerület" Jeruzsálem közepe; a Templom épülete a Szent Kerület középpontján áll; a Szövetség Szekrénye a Templom közepe; a Szent Szikla a Szövetség Szekrénye előtt áll, mert itt van az egész világ közepe. Miért mondjuk el mindezt? Mert a leírás kétségkívül az égi, a sarkcsillagi Jeruzsálemre vonatkozik, vagyis az égi mintára. Mózesék egyik feladata az, hogy a Láda a helyére kerüljön. Ámde, ha megszakadt a kapcsolat, akkor hogy várhatnánk el, hogy elérjék a kiváltságos övezetet?

Úgy, hogy a Halhatatlanság országában, mint jeleztük, a királyfit végül is egy griffmadár veszi pártfogásába, és emeli célba. Az ős-bibliában is ugyanígy történhetett, legalábbis Isten szavai ezt tűnnek igazolni:

Igen gyakori az a mitikus motívum, hogy az emberek lármája zavarja az istenek nyugalmát, és az sem ismeretlen, amikor a sirámok felszállnak egészen az égig. Lám, csak a hangoskodásra figyel fel Isten, tehát szó sincs arról, hogy egyébként is mindent és mindenkit hallana. Többek között Mózes könyveiben és az akkád Enuma elisben akad erre példa, és másutt is szép számmal. Lássunk egy esetet, amikor a lenti éktelen tivornyázás készteti az Urat a határozott beavatkozásra.

A lélekharang egy hiedelem értelmében arra szolgál, hogy időben értesítse az égieket a lélek érkezéséről, nehogy az útközben elkallódjon. Hosszú és keserves út vezet odáig, erre a halottaskönyvek a tanúk.

A Bábel-torony legendája igen fontos tanúvallomás az egykori égközelségről. Hisz Isten ahelyett, hogy megmosolyogná az Ég elfoglalására és hatalma megdöntésére irányuló naiv összeesküvést, óvintézkedéseket foganatosít. Tehát a toronyépítést reális veszélyként kezeli. Még a nyelveket is összekeveri, mindezzel végletes kommunikációs break-down-t okozva, nehogy valami mód mégis sikerüljön a terv.

Ha a Biblia összeállítói az Ég távolságát másképp látták volna azokban a korai időkben, akkor ezt a briliáns mesét nyilván mellőzik a Könyvek Könyvéből.

A héber legendákból^[13] még az is kiderül, hogy Bábel tornyát maga Nimród építi, aki így kíván bosszút állni Istenen a Vízözönbe fojtott őseiért. Az eget akarja elfoglalni, és 70 mérföld magas tornyot épít. Egy másik héber legenda szerint Isten 70 angyalt küld le a nyelvek összekeverésére.

Más tájszólásban mindez úgy cseng, hogy a Freyr, Enki, Jima utáni nemzedék ugyancsak tiltott utat akar építeni az égbe.^[14]

Ezt a toronymesét - eltérő leromlottsági fokon, és sokféle üzenetre kihegyezve - lényegében az egész világ ismeri. Az építkezési láz a sumer Gilgamest is megcsapja. Mordvin, görög, újgörög, szerb, román, sőt még indián variánsokat is örököltünk, és persze itt van Kőmíves Kelemen balladája.

A Bábel-problematikához még annyit tehetünk hozzá, hogy a sumer bab-ili Ég kapuját jelent, jelezve, hogy a világtengelynél zajlanak a neves események, lévén a torony világtengely implikáció. És mint jeleztük, ebben a zónában a legszigorúbb érintési, építkezési és egyéb tilalmakat léptették érvénybe.

Az Odüsszeia is szolgál egy számunkra becses égmagasságról árulkodó adalékkal, melyből a személet a maga teljességében kikandikál. Ótosz és Ephialtész, vagy más néven az Alóaszok támadnak az égre:

Homérosz szkeptikus megjegyzése - "tán meg is teszik ezt" - arra vall, hogy ezzel a három heggyel valóban elérhető volna az a hellén égbolt. Akár még azzal a felvetéssel is eljátszhatunk, hogy ez a három hegyóriás annak idején együtt képezte magát az égig érő világhegyet, amíg le nem rombolták azt az istenek.

Ilosvai ős-Toldija is rejteget egy ígéretes hegyügyletet, mégpedig olyanfélét, amilyent az előbb Homérosznál láthattunk. Ezúttal Toldi a hegydobáló, aki azért rakja egymás hátára a hegyeket, hogy a királynak szabad elvonulást biztosítson. Ilosvai Toldi Miklósa egy valóságos gigász, Ipolyi az ugyancsak gigász Kalevipoeggel, az észtek mitikus ősével veti össze.

Miért mondjuk el mindezt? Mert akad itt egy számunkra beszédes ésszerűtlenség. Ha valóban egy földi Mátyás királyról volna szó, akkor teljesen fölösleges, sőt értelmetlen a hegyeket egyetlen toronnyá alakítani. Épp ezért, ez inkább egy késői historizált, azaz földre rántott változata lehet annak a dicső tettnek, hogy Toldi restaurálja a lerombolt világhegyet, utat biztosítva istene, az ős-Mátyás égbevonulásához. Hát még ha azt is észrevesszük, hogy ezek a hegyek itt elő és érző lények! Kérjük, senkit se tévesszen meg a János vitéz-i hangvétel, melynek oka az lehet, hogy a mese önnön karikatúrájába fordulhatott.

Feltehetőleg átirányították a mese belső útjelző tábláit a racionalizálás kedvéért.

Egy keleti szláv monda Sátánja az Isten detronizálására tesz kísérletet. Ez is egy tipikus álcázott bibliai történet, abból a fajtából, mely igen ősi, dualisztikus struktúrájú. Két teremtő: Isten és a demiurgosz vetélkedik, huzakodik egymással.

A demiurgosz nem más, mint az ördög, aki viszont "sohasem alszik", mert ő az örök éber édeni kígyó. Most tehát kap az alkalmon, hogy Istent detronizálja, ha aljas tervét az örökké hűséges Mihály arkangyal meg nem hiúsítaná:

A hegytetőt nyilván ösztönösen nevezi mennynek a mesélő, ami igen nagy bölcsességre vall, hisz egy ilyen elszólás hátterében maga a személet szendereg.

Az apokrifok őrizték meg számunkra az égbe ragadtatott Henoch próféta lázálomszerű látomásait, mert modern világunkból ezek annak tetszenek. Égi útjából ezúttal számunkra az szolgál komoly tanulsággal, hogy az Isten uralkodói széke (világ)hegytetőn található.

Ilyen összefüggésekben a "magas" égig érőt jelent, s ezt az is világosan elárulja, hogy ott virít a tetején kedvencünk: Ég és Föld köldöke, azaz a Sarkcsillag.

Ponori Thewrewk Aurél, a neves bibliakutató csillagász azon kevesek egyike, akit érdekelnek e fontos távolságviszonyok:

Noha ez az Ég jóval magasabb, mint amiről mi itt beszéltünk, mégiscsak őrjítően alacsony: hisz a Föld szélességének egyhatoda csupán az Ég távolsága!

Ez az adat inkább későbbi, modern spekulációnak tűnik, minket pedig azon ősidők emlékei izgatnak, mikor még olyanok voltunk, mint az égről a Holdat leugató kutyák.

Az ősi iráni hiedelmekben...

Az Ég egy ugariti mesében is (Dániel és Akhat történetében) hegymászással érhető el. Él isten ugyanis isten hegyén él:

Anat a Földről indul, és az istenhegy tetején lévő forráshoz igyekszik, amelyről gyanítjuk, hogy az akár a méz- és tejfolyó is lehet, melyre majd még visszakanyarodunk.

A Pandava fivérek a Mahábháratában egy magas hegyre küzdik fel magukat, és ott nyomuk vész. Eltűnnek, és azt sem nehéz kitalálni, hová, ugyanis onnan nincs sok lehetőség...

Egy Molukka-szigeteki indonéz mese még a politikai átmázolástól mentesen tárja elénk azt, amire kíváncsiak vagyunk, a rizs eredetmeséjében:

Tumileng, ez a prométheuszi hős a történet folyamán lelopja a rizst a Földre, hogy az éhhalálra ítélt emberiséget megmentse. Ha fel tudott menni, akkor oda út vezetett, s nyilván hegyen vagy annak egyik paradigmáján.

A gabona a sumeroknál is a hegytetőről, az égből származik, és az aszteka indiánoknál is a "táplálékok hegyéről" lopják le a magvakat. Itt tehát még sértetlenül járható az Égi Út.

A mezopotámiaiak eszmerendszerében a Földet és Eget az országok hegye köti össze. Eliade A samanizmus című nagy művében a kezdetkori égbesétálások valóságos példatárával szolgál, egyéb ügyek tárgyalása közben. Ám érdemes kibogarásznunk néhány ilyen adalékot ebből a széles horizontú áttekintésből.

Nyilván valahogy úgy, ahogy a Bibliában.

Friedrich Andreas, egy karibokról szóló tanulmányában felidézi számunkra a sámánújonc tapasztalatait. Tukajaná, a jólelkű szellem így szól a beavatásra váróhoz:

A világhegy feledésbe merült ősfunkciója megnyugtató magyarázattal szolgálhat arra, miért jelenthet a hegymászás égbeszállást.

Az Ég leánya című csillagvers is megengedi, hogy a Földről az Égbe mehessenek azok, akik rendelkeznek bizonyos, később vizsgálandó kritériumokkal:

A család felfedezi, hogy a lány a Holdra csatangolt, s ők is utána mennek, hogy az ékes égből valahogy visszaagitálják. Ám Ég tudja, miért, immár jobban megfelel neki odafent...

Mielőtt elégedetten koccintanánk eredményeinkre, a téma zárásaképpen lássunk néhány olyan példát, amely ellenünkre szól. Hátha tévedtünk, és mégse volt oly alacsonyan az a régi égbolt. Itt van mindjárt Hésziodosz filozófiai mítosza, melynek igazságait a tudományos világ készpénznek szokta venni:

Egy üllőnek az Olimposzról másodpercek alatt Földet illene érnie, kilenc nap alatt a földi gravitációval számolva igen messzire juthatna. Eszerint Hésziodosz ege tágasabb az elképzeléseinknél. Hacsak ez a kilenc napos zuhanás nem a kilenc égen történő áthaladás átfogalmazása, mert erről lehet itt szó. Ugyanis az efféle áthangolódás az ősi művek gyermekbetegsége.

Eratoszthenész is felfigyelt egy efféle kilenc napos "zuhanásra", az Odüsszeiából, ami akár ugyanazt is jelentheti, amit Hésziodosznál: kilenc égi réteget.

A Kalevala szampóját kilenc zár alatt, kilenc öl mélyen tárolja Észak Banyája, egy égig érő világhegy gyomrában.

Az indián Közép-Amerika is kilencemeletes eget álmodott maga köré. Ezt jeleníti meg a tolték Kukulcan-templom kilenc emelete. A négy oldalán 364+1 lépcső helyezkedik el.

Az egyik upanisad ugyancsak a kozmoszstruktúrára utal, mondván:

E kilenc kaput se egymás mellett gondoljuk el, hanem úgy, mint a világfa ágait.

A kihalás szélére sodródott szibériai nyelvrokonaink, az enyecek csillagmítosza is egy égszerkezetet vázol.

A hetes ugyanazt jelenti, mint előbb a kilences, csak ők más égboltrendszert, s egyúttal számrendszert választottak. A magyar hagyomány is sommásan a hetesre épül:

Mítoszolvasási klisénk cizellálásához - no meg a régi észjárás megértéséhez - azt is illenék illusztrálnunk, hogy annak az egykori szűk világnak lakói a Földanyát és Égapát ízig-vérig emberszabásúnak látták. Minden helynek szelleme volt, s az élő és mágikus vidékek predesztinálták a rajtuk zajló eseményeket. Élt talpunk alatt a talaj, útjainkat végigkísérték a Földanya - testzóna - szellemei.

Valójában nem is szorul bizonyításra, hogy az Égapa emberszabású volt, hisz mindmáig az ő gigászi csillagtestét fürkészi az "úgy maradt" asztrológia tudománya! Az állatövi csillagképek az ő emberi testrészei. És az analógia jóvoltából, viszonossági alapon, az emberi testen is ott él és munkálkodik az állatöv, csak rá kell vetítenünk a zodiákust a régi recept alapján. A régiek például a szívet gyakran az Oroszlán csillagképnek látták, a nemzőszerv, illetve az altesti traktus a Skorpió jegyét jelenti, a comb pedig mi más lehetne, mint a Nyilas csillagkép stb. Erre még Egyiptom is emlékezik, és kései korok hermetikus hagyománya papírra is vetetette:

A De hebdomadis című hippokrateszi értelmezés első 14 fejezetében a világ hét részre lett felosztva, az emberi test hét részének megfelelően.

Egy oglala-sziú indián sámán napjainkban is képes egyetlen lénynek látni a mindenséget:

Hallucináló indiánunkat a látomás a Föld egykori köldökére emelte, a "legmagasabb hegy tetejére", ahová - mint nemrég láthatták - Henoch prófétát felragadták.^[39] Biztosra vehetjük, hogy ott van, hisz az Ég és Föld köldökéről láthatók az afféle végső összefüggések, végső értelmek. Onnan, az összefüggések kilátótornyából a Minden, vagyis a Lény, a Kozmoszisten még a maga teljességében mutatkozik meg.

Az épp halálra hangolódó Szókratész a Phaidónban meséli el, hogy az istenek képesek és hajlamosak lényegük feltárására, és ők azok, akiket a mi meghomályosodott, vak szemünk pusztán sivár égbolti hatalmasságoknak képzel.

Egy vogul mítosz periférikusnak tetsző víziójából is visszakövetkeztethetünk arra, hogy a Földet egy emberszabású égistenség lenyomatának, redukciójának tekintették:

Egy kozmogóniai mese ép részletét falazták be ebbe az immár más funkciójú épületbe. Ám megmaradt az üzenet: a Föld átlényegülés útján keletkezik, és a geológiai formációk oka az antropomorfia.

Akad az előbbi vogul jelenetnek egy hasonló módszerrel működő észt párja, melyben Kalevipoeget, az észt ősgigászt egyik héraklészi munkáját követően leveri lábáról az álom. Látszólag ártatlanul dől végig a gyepen, miként Jákob abban a titokzatos lajtorjás jelenetben, ám mindkét eset jóval túlmutat önmagán, jóllehet összevetésükre itt most nincs terünk:

Az alvó gigász korpuszának részteles kozmikus koordinálását a szövegkörnyezet a legkevésbé sem indokolja, tehát számításaink szerint ez a remekbe szabott jelenet valójában a földfelszín kialakulásának problematikájához tartozó legendából keveredett az eposzba.

A germán kelta hagyomány ugyancsak egy gigászból eredezteti a földfelszín alakulatát:

A cseremiszeknél az "ég" eleve istent jelent, organikus égbolttal számolnak tehát.

Egy érintetlen állapotokat rögzítő ausztrál mítoszban a Pénisz és a Here^[46] vándorútja, tettei és hányattatásai tárulkoznak elénk, nem is akárhol, hanem a Földanya gigászi testtájain. Az események a Fogaknál veszik kezdetüket, a folyton folyvást néven nevezett anyatest vidékein, míg végül a Szent Barlangban ér révbe a kalandos utazás.

Sokak kényes ízlését provokálja az ilyen megközelítés, jóllehet legkevésbé sem egy szaftos feldolgozásmóddal akadt dolgunk, amilyenre szép számmal akad példa a világ számos fertályáról. Itt még nevén neveztetnek az események és a nemzőszervhősök is - vagyis az örök misztérium -, ám a trágárság és a prüdéria szelétől sem érintetve, és ettől válik egészen kivételessé ez az érintetlen aura.

Ugyanez a szereplőgárda és "táncrend" bujkál az eleusziszi misztériumok alján és a halottaskönyvek hátterében, ahol néha még majdnem nevén nevezik a dolgot: ilyen a Tibeti Halottaskönyv anyaméh kapuja, melyet a legfontosabb világátjáróként emlegetnek folyton folyvást. A Kalevala bemohosodott lankái alatt is leáshatunk az Anyaföld mélyére, nem beszélve a Kalevipoegről, melynek akad néhány lélegzetelállítóan őszinte pillanata. Többről van itt annál szó, mintsem hogy minden hajdani műbe belekeveredtek volna ezek az ötletek; itt épp ez képezi a Gerincet. Ez alól még a varázsburok övezte Biblia sem kivétel, melynek mélyrétegéből a születés, teremtés sokdimenziós örök misztériuma maradéktalanul előcsalogatható.

Számos olyan arany köntös álcázta hírességet sorolhatunk ide, mint Hermész, Odüsszeusz, Ilmarinen és egyes bibliai szereplőket is, akik abból a szereposztásból és misztériumjátékból nyerik ősértelmüket, melyet a Csurunga népe őrzött meg az emberiség számára.

A magyar hagyomány sem áll rosszul e tekintetben: Hüvelyk Matyi, Sánta és Csonka pajtás, Hüvők, Hüvelyk Jancsika, Nefélsz Jancsi, máknyi makk ember, stb. személye kivétel nélkül innen válhat érthetővé, jóllehet néhol a szemérmesség vagy a felejtés bújtatja őket álruhába, vagy alpárivá züllenek, ám még ekkor is a Nagy Titkot ostromolják. Az erotika a csoda illata és arcfestéke, ám a testiség alábecsülésénél csak a túlbecsülés a nagyobb hiba.

A jó szimatú folklorista, Bernáth Béla A szerelem titkos nyelvén c. munkájában szolgál néhány ide illő izgalmas lelettel, melyekre tekintsenek úgy, mint a legmagasabb eszmék legalacsonyobb fokára:

Percre se feledjük, ezek a nemzőszerv lények az élő, illetve a kómában fekvő Földanya testén kalandoznak, akár az ausztrál testvérlegendában. De ami a legfontosabb, hogy e kiváló hősök mesetárunkban és legendáriumunkban máig is élnek és virulnak!

Szakítsunk egy pillanatot a magasztos nemzőszerv problematikára. A nőkhöz kapcsolódó barlangkultusszal nemsokára kimerítően foglalkozunk.

Magasztos az eredete az időt és határt nem ismerő falloszkultusznak, melynek Ázsia egyes népei napjainkig hódolnak, alaposan megkopott értelmű, olykor bizarr ceremónia keretében.

Egyiptom és a görög világ is hódolt e szokásnak, kezdve ott, hogy maga Hermész köztudottan fallikus értelmű istenség. Ezt mutatja Plutarkhosz Iszisz és Oszirisze:

A vikingek is az istenséget tisztelték az "életfakasztó varázspálcában", jóllehet, az alábbi életszelet már nem feltétlenül jóhiszemű tálalásban került elénk:

A kora középkori hittérítők felháborodása jogosnak tűnik, hisz már nyoma sincs annak, hogy az ő tanaik mélyén is ugyanannak az örök történetnek a meséje lappang, amit a pogányoktól vehemensen elvitattak, jóllehet, immár a magasztos üdvözülés keretében, a szeretet köntösében. Mert csakis a nemzés, az anyaság képsorát ragozhatja az, akit a Lét keletkezési titka izgat.

Az előbbi viking jelenet komolyra fordul, ha annak filozófiai feldolgozásmódjába botlunk egy szanszkrit szövegben.

Még odébb ugorva egy kontinenssel, egy afrikai variáns azt igazolja, hogy a transzcendens fallosz köré gyűlő mesék a neves világközép problematikába torkollnak.

Itt már a bikafallosz a (relatív) mindenségsarjasztó világközép.

E rövid pauza után térjünk vissza az Élő Térkép problematikára!

A kalevalai Ilmatar, a levegőég szüze elunja magát odafenn az égközépen, és alászáll a veszélyes habokra. Vesztére, mert a szél teherbe ejti, s itt már Kave néven szerepel, mert gyanúnk szerint személyisége és kozmikus értelme megváltozott. A méhe valóságos börtön a benne növekvő Väjnämöjnen számára, aki időközben megvénül odabent, mégsem szabadulhat. Anyja ugyanúgy szenved ettől, s vajúdása, rugdalózása alakítja ki a tengert és a szárazulatokat. Zolotarjev merészen felveti, hogy Kave-Ilmatar azzá is válik, amit alakít, azaz a világegyetemmé:

"Ilmatar (...) megszülte a »bölcs öreg Väjnämöjnent«. Bár születésének körülményeit nem írták le részletesen, de a negyedik runóból kitűnik, hogy Ilmatar a szülésbe belehalt, hasonlóan az indián irokéz ikrek anyjához, a teste pedig átváltozott a világegyetemmé."^[54]

Íme a kérdéses jelenet:

Ilmatar előtt nem volt más, csak levegő és víz, ezért jogos a felvetés, hogy önmagából alakítja ki a szárazulatokat. Ettől fogva Kave néven immár méltán tekinthetjük Földanyának.

Az első bibliai teremtő, Elóhim isteneket jelent. Sőt, Robert Graves^[56] szerint a vizek felett egy női istenség lelke lebeg a kezdet kezdetén, és ez felidézi bennünk az előbbi kalevalai őspillanatot, a vízre ereszkedő Ilmatart. "Isten lelke lebeg vala a vizek felett". Ezután veszi kezdetét a hat napos Teremtés. Hátha Elóhim is önmagából alakítja ki a világot, és mindenséggé válik. Ezt a megoldást érdemes felvetnünk, hisz ez egy klasszikus és elegáns toposz:

"Megszűnik munkájától": Elóhim helyett eztán Jahve bukkan elő, aki ez ideig nem szerepelt, és aki látszólag megismétli az egész teremtést. Ezt azzal szokás megmagyarázni, hogy kétféle teremtésfelfogás került a Könyvek Könyve elejére. Meglehet. Ám Elóhim isteneket jelent, tehát komplex személyiség, mely egy másik izgalmas - és elsősorban a görög istenarzenált illető - problematikát pedzeget: a kozmoszisten valójában testrészistenségek összessége. És ez a képlet akár az egyistenhit és a többistenhit problematikájának viszonyát és megoldását is feszegetheti... Elóhim tehát feltűnik, s megjelenik Jahve, másik teremtőként, ebben az immár zökkenőmentes kronológiában.

Hová lett Elóhim? Tán egy upanisad fogja megadni a választ:

Bennünk lakik Isten, és mi is Istenben lakunk.

Az, hogy az előbbi felfogás az ősi héber észjárástól sem idegen, Ádám legendáriumából illusztrálható:

Ádám a mindenségből lett összeállítva, ugyanakkor eszerint mindenséggé is alakítható, ezt sugallja idézetünk. Márpedig Ádám Isten mása, hisz Isten önnön képére teremtette. Ám ez azt is jelenti, hogy Ádám ősalakjából Isten megjelenésére is visszakövetkeztethetünk.

Mivel a szikla és a homok ódzkodik attól, hogy a világ megteremtéséhez a nagy isten, Ta'aroa rendelkezésére álljék, így az önmagát feláldozva válik Mindenséggé:

Buddha a világot önmagából kiporciózó, önmagát ekként feláldozó kozmoszistenség. Lépcsőn jön az Égből, húsával táplálja a Föld lényeit - mint a testét és vérét kiosztó Krisztus azon az utolsó vacsorán -, majd pedig egy szívből jövő gesztussal azt a felajánlást teszi, hogy az ő bőrével takarják be a didergő világot. Mindenséggé vált.

Krisna Vishnunak az a része(!), amely visszatért hozzá a Mennybe, miután kimerítette karmáját. A Földet - Krisztusként vagy Kecalkoatlként - elhagyó Krisna tehát újraegyesül Vishnuval. Ez is táplálja belső sugallatunkat, hogy a megváltók személyében az Égboltistenség egy-egy testrészének megtestesülését tisztelhetjük. Mindezt legszemléletesebben az Uranosz kasztrált testrészéből kikelő gyönyörűséges Vénusz-Aphrodité varázslatos meséje példázza. Ő az, aki kilép a tengerből, lábnyomaiban tavasz fakad, és életre kelti a világot, mert ő az élet anyjának mondta magát.^[62]

* * *

Nemcsak az Eget és a Földet látták emberinek a régiek, de nászukat is, és ez is irányadó adalék a mítoszi térképekhez való viszonyulásunkhoz. Nemsokára, a Pocakhegybe alászállva, igen nagy szükségünk lesz rá, hogy azt a vidéket feltétel nélkül valóságos anyai hasnak fogadjuk el, hogy aztán általa megérthessük az őskori gnosztikus elképzeléseket a maguk teljességében.

Erre kiváló példákkal szolgál egy kései szerzőnk: a mindentudó Aiszkhülosz.

Aiszkhülosz a Danaidákban az illetlenségig emberien ábrázolja az Égapa vonzalmát a Földanyához, hisz megjelenik a vágy, vagyis a libidó, sőt maga a beteljesülés is, mégpedig naturalisztikus köntösben.

Az Égapa végül lemond a "beledöfésről", amire annyira "vágyott", és beéri a Földanya bepermetezésével, ám fontos számunkra az egyesülés mélységes humanitása.

Aiszkhülosz az anyjával tévedésből frigyre lépő Oidipusz vétkét a kronoszi ősbűn képsorával szembesíti, vagyis Kronosz eredendő vétkével, végtére is itt található az első ok: a Földanya testének bemocskolása.

Tehát a szerző a ráolvasás klasszikus receptjét alkalmazta, amely a problémák első okáig nyomoz vissza, vagyis az összes probléma ősidőkből eredő gyökeréig.

Noha Hésziodosz a Földet és Eget emberpárnak tekinti, mégsem veszi őket kellőképp "emberszámba". Ez többek közt oda vezet, hogy híres ún. filozófiai alapmítoszában, a Theogoniában immár repedezett értelmű kozmoszszületés kerül elénk:

Lám, Hésziodosz ismeri a lényeget és a szereplőket, sőt még a kronológia is helyes, hisz a Földből előbb kiválik az Ég, aztán megjelenik a Nagy Hegy. Más kérdés, hogy ő már szem elől tévesztette azt, hogy korántsem véletlen a Hegy felbukkanása, hiszen Ő a kozmikus nász "gyümölcse". Itt még az is kimondatik, hogy a Hegyet Gaia "szüli", vagyis az anyaság terminológiáját alkalmazza egy geológiai képződmény keletkezésére.

Gaia "Nagy Hegyet" szül, ez pedig égig érő világhegyet jelent. A "nagy" értelme ilyen összefüggésekben mindig: égig érő. És ez lesz az a hegy, amely Uránoszt Gaiától eltaszítja.

Rekonstrukciónktól a Hésziodosz-mese visszanyeri egykori fényét, mivel helyükre kerülnek az őskoordináták, és a maga többszintűségében sejlik fel az egész, szerves ősfolyamat.

Lehetséges, hogy Hésziodosz, ez az ősi dalnok már a felejtés korának szülötte volna? Marcel Garnet - Georges Dumézil könyvében - mintha épp erről a jelenségről szólna, kínai ősszövegek kapcsán.

Egy erősen csillagászati ihletésű sumer szöveg egy átvakolt anyaságmesét perget le előttünk, mely tán el is kallódna, ha egy-két árulkodó elem nem figyelmeztetne a jelenet hovatartozására.

Ha Ég és Föld köldökének elkötéséről beszélnek, Pocakhegy nélkül is belátható, hogy kozmo-embriológiai mítosszal van dolgunk. Ők tehát anya-gyermek viszonyban állnak, ami azt is feltételezi, hogy itt egy Pocakhegy tornyosulhatott, ormán Nippur szent városával. Ez ugyanis: Ég és Föld köldöke. Nippur megfelel a cikumpolaritás elvárásainak:

És itt elkezdődik égbe ragadásának meséje, amely a mi Júlia szép leányunk testvérmeséje, ám arról majd máshol beszélünk...

Még annyit jegyezhetünk meg, hogy az előbbi köldökelkötés azért különösen kedves számunkra, mert a kozmogóniákban eddig ez az embriológiai mozzanat ritkán bukkant elénk, vagyis bizonyítási rendszerünk ezzel is több lábra került. És azt se feledjük: a köldök elvágása és elkötése után ragyog fel a Nap. Tehát itt is felsejlik egy Égitest szabadulása a Pocakhegyből.

Az ez ügyben Thomson^[68] kutatási irányát joggal méltányoló Jankovics Marcell egyik magával ragadó tanulmányában a szétcincált hésziodoszi jelenetre az alábbi megfejtést kínálja:

Ez már valódi megoldás lehetne, ám azzal a Földanyából kitüremkedő (szerintünk élő) heggyel is kéne számolni, melyről Hésziodosz megemlékezik: "aztán szülte a nagy hegyeket." Ez a mondat a mese központi dimenziója, s ez az, amitől eseményeink a geocentrikus mindenség élő koordinátái között lépésről lépésre követhetők.

A jelek szerint a Földanya méhét Jankovics magzatostól a vízszint alá gondolja, ez lesz a gátja a legfőbb horizont: az égig nyúló "anyaüzem" felismerésének.

A vizsgált hésziodoszi jelenetnek akad egy igen jó svádájú polinéz rokona, amely ugyancsak Föld és Ég nászát zengi. Ám nem olyan tessék-lássék módon, mint Hésziodosznál, hanem aiszkhüloszi életszerűséggel. A kozmikus szülőket itt is a közibük ékelődő gyermekek szakítják el egymástól. Itt sincs Pocakhegy, ám valamikor lehetett.

A Talmud szerint Ádám és Éva kezdetben egyek voltak, ám Isten kettéhasította testüket. Hogy jön ez ide? A héber teoretikusok is analógiában gondolkoztak, tehát ami Lent történik Ádám-Évával, mindaz a kozmoszra is visszavetíthető. Mert minden analógia oda-vissza érvényes.

A kalevalai kozmosz születése sem idegen a vizsgált hésziodoszi képsortól, hisz a megvénült magzat, Väjnämöjnen ugyanúgy szorong anyja teste labirintusában, akár az előbbi polinéziai istenmagzatok, illetve Kronosz és fivérei.

Mialatt ő e kozmikus pocakalvilágban bolyong, az anyja ugyanúgy szenved, mivel nem szabadulhat magzata terhétől. Nemrég láttuk, eközben formálja, sőt hozza létre önmagából a Mindenséget. De mi következik még mindebből? Eddig azt mondtuk, hogy a magzatfejlődés folyománya az Égapa felemelkedése, feltolódása. Mindez az alábbiakból is kiolvasható:

De hol itt a pocak? Ott, hogy az égboltemelés és magzati fejlődés egyszerre következik be, tehát az egyik esemény akár a másik következménye is lehet.

Ne feledjük azt se, hogy Väjnämöjnen, akárcsak Kronosz, a második titán generációhoz tartozik. Ugyanúgy próbál kiszabadulni a kozmikus anya hasából, mint Kronosz és fivérei. A szülők szempontjából mindkét esetben parazita a gyerek, betolakodó, és az anya hasa a magzatok börtöne. Az ősszülők közé szorult gyerekek lázadása a sumer-akkád Enúma elisben is előbukkan, ám ezzel a bonyodalmas képsorral itt most ne foglalkozzunk.

Ezek a magzatok tehát titánok. Kronosz nyíltan az. Kalev karjalaiul és észtül óriást^[74] jelent, tehát Väjnämöjnen és Kalevipoeg is titán. Sőt még Ádám is az! Ez pedig a Talmudból olvasható ki:

Ha pedig mindez igaz, akkor ez a talmudi Ádám is a Nagy Szétválasztó, vagyis a neves "világoszlop emberek" sorában is megállja a helyét.

Egy számos tanulsággal szolgáló, beszédes című hettita mesében, Az égi királyság történetében ugyancsak égboltemelésre bukkanni: most megtapasztalhatjuk, miként születik meg egy valóságos sziklaanya dioritgyermeke:

Tehát a gnózis őspaneljaira bukkantunk e különös atmoszférájú mesében, mivel egy gyermek növekedése következtében tolódik fel az Égbolt. Mindez, ha nagyon akarjuk, akár egy burkolt magzatfejlődés is lehet, melyet pld. egy új naptári ciklus beköszöntése tehet szükségessé. Tegyük mindehhez: a tenger a mindenség magzatvizének számított a régiek szemében. Ez az ötlet - egyéb más mellett - máig tudományosan is tartja magát, pusztán az anyaság képsorát rúgta le magáról.

Egy képsor a japánok szent, ám pocaktalan legendájából:

Ez már kései spekulációnak tűnik, mivel kilóg belőle az égboltemelés és a világközép problematikájának nyílt filozófiája, és azt nem feloldottan tartalmazza, miként ősállapotában. De azért így is szeretjük.

Jellemző a Pocakhegy-legenda életerejére, hogy még az ős-Jézussal is összehoztató. Igaz, ezúttal nem is maga a vizsgált képsor, hanem annak hiánya olvasható ki fehéren-feketén.

Krisztus és a hegyek egy ritmusra növekednek, és ennek az a megfejtése, hogy itt is a Földanya hasa növekszik Jézussal, miként másutt is tapasztaltuk. Mondani sem kell, rendre Biblia-független legendák ezek.

Lám, itt meg az Égapa távolodása esik egybe a hegyek születésével, ám ez is több a puszta egybeesésnél, hisz lépten nyomon ebbe a toposzba botlani... Az egyik esemény tehát kiváltotta a másikat.

Mindez téves szereposztásban is elmondható. Itt Krisztust Istennel keverik:

Margalits Ede szólásgyűjteményében a hegy az ég ellensége:

Mi teszi ezt a szólásunkat döbbenetessé? Ezt csak az értheti meg, aki emlékszik a mátrix-mítoszra.

A szöveghez közelebb hajolva kiderül, hogy ez egy korai Földanya párti, és atyaisten elleni fogalmazvány. A Pocakhegybe beszorított lázadó ősmagzatok emelkednek fel az Egek ellen, hogy léttérhez jussanak. Ez tehát egy Földanya-elvű, kereszténység előtti ősideológiától viselős hegypárti mondás, még akkor is, ha mindezt csak belelátjuk. Így távolba mutató értelme van, amúgy meg sületlenség...

A szakkutatásban az is felmerül, hogy ez a köldökcsillagos Pocakhegy jellegű kozmogóniai mese létezett-e egyáltalán. Így aztán honnan is sejthetnék a kutatók, hogy egy széthullt legenda roncsait tekintik kutatási alaphelyzetnek.

Ezzel szemben mi úgy találtuk, hogy jól ismert, egymástól távolinak tetsző történettípusok igencsak vágyakoznak egymásra. Összepasszolnak, sőt rögvest egybeforrnak... Még az a felvetés is megkockáztatható, hogy az emberi kultúra oroszlánrésze ebből a filozófiai csillagmeséből gyökeredzik, mivel ez maga a virágba borult geocentrizmus.

Az eredeti állapot felismeréséhez az vezetett, hogy a hagyomány nagy előszeretettel helyezte Ég és Föld közös középpontját a Sarkcsillagra, és ez meglehetősen nyugtalanító, mivel a Föld köldökének semmi dolga odafent. Tehát e probléma egy csapóajtót rejteget...

Az anyaság mítoszából a köldökös világhegy, vagyis a Földanya égig érő pocakját elmesélő központi képsor egy szép nap katapultált, és ezt napjainkban mint önálló problematikát vizsgálgatják. Ugyanis nem nehéz észrevenni, hogy a Köldökös Világhegy és világtengely-társai viselik a legizgalmasabb módon a világközép jelképrendszerét. Ám így, az eredeti meseközegről leválva boldogtalanságra ítéltetett a hegy, ugyanis elfeledte előkelő származását: azt, hogy ő Ég és Föld gyermeke.

A szakítást az árván maradt anyaságmese is alaposan megsínylette, ugyanis a Pocakhegy távozásával magával ragadta a történet komplett koordinátarendszerét, a köldököt, ami az origót jelenti, és a világtengelyt, a mitikus események legfőbb kozmikus tájékozódási irányát. A mese kettéválása igen régen történhetett, hisz jószerivel mindenki elfeledte a részek néhai egybetartozását.

Ezek után nézzük meg, mit tart a tudományos világ e köldökcsillagos - szerintünk elárvult -, égig érő hegyek felől.

A Mória-hegy csúcsa a föld köldöke, ahol most a szentély áll, mivel ott áldatott meg Ábrahám, amiért késznek mutatkozott feláldozni Izsákot.

Végül, essék szó egy mongol, 3219 méteres hegyteteji szikláról, melynek közepéről egy tengerszem nézegeti az eget:

Hallatlan tétje van ezeknek a fogalmazványoknak, ugyanis innen, a mindenség keletkezési meséjéből érthetjük meg nemcsak az egykori elképzeléseket, hanem kultúránk alapjait is.

A világközép-problematika előbb idézett legjelesebb szakértői mintha egyáltalán nem firtatnák a hegy eredetét, hanem mint első létezőt, őshelyzetet, princípiumot emlegetik, jóllehet, egy ilyen kiindulási helyzetből életszerűtlen minden, ami történni fog, Ez pedig nem akármi, hanem a Kezdet Kezdete. Mért törődnek bele egy ilyen ellentmondásba ezek a kiváló mítoszfejtők? Tán mert a darwini fejlődési elvet itt is érvényesnek vélik, s így gondolhatják, hogy az ősmítosz a szárnyát próbálgató ősideológus gyermeteg próbálkozása...

Aki tehát nincs tisztában azzal, s épp ezért nem mondja ki, hogy a Köldökös Világhegy a Földanya hasa, az tragikus módon starthelyzetnek tekint egy puszta következményt.

Néhány jellemző megközelítési módra ajánlatos ráfókuszálnunk, végtére is a probléma méltán legjelesebb kutatóit idéztük:

Lauri Honko:

A köldök addig sem lóghat, lebeghet a levegőben, amíg a hegy hozzá felnyúlik, felnövekszik, hisz akkor addig mi tartotta az Eget? Tehát ez a kronológia még a hegy világpillér funkcióját is elvitatja. Az sem korrekt fogalmazás, hogy a világ közepe "egy hatalmas hegy", mert a közép pusztán a köldökorigó. Ám a világhegy egy összetett problémakomplexust foglal magába, egyebek közt a köldökorigót és világtengelyt.

Mircea Eliade az anyaság meséjének "elbitorolt", épp ezért életszerűtlen változatát tálalja elénk:

Ez egy visszafelé pörgetett pocakhegyes jelenetsor, mely során az Égapa kerül a Kezdet kezdetére: itt a tojás tojta a tyúkot. Eliade máshol kijelenti, hogy:

Hoppál Mihály már évtizedekkel ezelőtt rábukkant egy egyedülálló leletre, melyben a Hegy neve: Pocak. Egy középkori perzsa történetíró ránk hagyományozott egy ufó-mesébe illő ujgur hiedelemmondát.^[93] Hoppál egy mértékadó tanulmányban tárja elénk e kényes és ingoványos témakörbe illő eredetmesét. A nemzetség forrására - ami ezúttal egy Fekete Szikla - szülő- és sziklaügyben majd még visszatérünk,^[94] ám itt most minket egy két fa közt álló domb foglalkoztat. A dombot égi fény termékenyíti meg, amely - akár egy anya hasa - kitüremkedik. Az ujgur törzsek felfigyelnek az éjjelente tüneményesen foszforeszkáló hegy mélyéből felszüremlő énekhangokra. Egy szép napon "ahogy a terhes nőnek, ha eljön az ideje" - így a mítosz -, a hegyoldalból kipattan egy ajtó, és öt rekeszben öt fiúgyermek szopja tömlőből a tejet. Hoppál Mihály tehát már évtizedekkel ezelőtt fel- és elismeri, hogy a genetikus hegynövekedés fontos leletére bukkant:

A kezdet kezdetén a világközép kozmikus koordinátáit is viselhette e jeles legenda, ám a neves ősszülőkre - Égapára és Földanyára - már csak hiányukból következtehetünk. Az előbb emlegetett két dombot övező két fa a Föld s Ég testrész reprezentánsai: apa- s anyafája. S no persze, a Köldökcsillag is ott ékeskedhetett egykoron e pocakdomb legtetején.

Az anyaság mítoszának átvakolása létkérdés a férfiak számára: ha a női elv jelenik meg elsőként a Mindenségben, s belőle ered a férfi, akkor ők jogi értelemben is teremtő és teremtmény viszonyban állanak egymással, vagyis egymásnak alá vannak rendelve. És korántsem mindegy, melyikük pasáskodhat a másik felett, úgy a Földön, miképp a Mennyben is...

A sumer hegyek leírásai általában a nemzés fogalomtárával fonódnak egybe: a hegynek öle van, a "csodálatos" hegyet néha "meghágják", "behatolnak a hegybe", sőt felruházzák a szülés képességével is: "Szülőanyám a hegy sötét méhe" - zengi Mezopotámia. A hegy már az ő házuk táján is egyet jelent az alvilággal, olyannyira, hogy közös nevet használnak e két fogalomra (kur), akárcsak Egyiptomban. Még az indogermán hill is összecseng a Hell-lel, vagyis az alvilágukkal. A hegy tehát az egyúttal alvilágot is jelentő anyaméh: egyszerre jelenti az élet és halál forrását. Forrást, akár meséinkben, hisz itt fakad az élet és halál vize... Könnyen belátható, hogyan fér meg az élet és a halál, a tűz és víz itt egy helyen. Nyilván, mert a halottak lelke is a Pocakhegyben várja a ciklikus újjászületést. A finnek rokon látomásait is idézzük ide, jóllehet az anyaméh és alvilág analógiáját odébb tárgyaljuk:

Jókai Mór valóságos látnokként jeleníti meg az ősi elképzeléseket:

Lám, Jókainak van, kinyílt egy harmadik szeme is a feledés homályába veszett múlt tájaira.

Egy már idézett vietnami mese részleteiben eltér ugyan a Jókai-látomástól, ám mégiscsak egy rokon átokhegy mesével akadt dolgunk.

Az élő vulkánok környékét hűséges polgárok lakják, jóllehet tudva tudják, hogy időzített bombán élnek. A vulkanikus talajon prímák a terméshozamok, ám ők inkább spirituális megfontolásból költözhettek ide. Úgy hihették, hogy a kilökődő tufa a Földanya méhéből származó príma matéria, csaknem placenta anyag, mi más magyarázná e vidékek példátlan termékenységét, azt itt tapasztalható sarjadást.

Tény, hogy a folyton morgó, bugyogó, forrongó aktív vulkánon van mit töprengeni. Nyilván él, hisz megfelel a kritériumoknak. Néha még a születésének is tanúja lehetett az ember, ahogy pocakként kitüremkedik a Földanyából. Az izzó, hömpölygő, vérvörös lávafolyam a Földanya vére - mely megalvadva fekete szurokká válik, mint a vér.

És mi más lehetne a vulkanikus tevékenység, mint egy gigantikus magzatfejlődés?

Empedoklész a költő-filozófus gondolt egyet, és az Etnába vetette magát. Őt nevezi Plutarkhosz az utolsó görög sámánnak, aki viszont az "örök visszatérés" eszméjét hirdette, amit ma kozmikus ciklusnak mondanak. Beleugrott a fortyogó Etnába, ám meglehet, épp újjászületési megfontolásból. Az Etna világhegy, a kráter égi méhkapu, s a hegy kohója tehát a szent metamorfózis színtere. Hogy is lehetne öngyilkos egy olyasvalaki, aki ilyesmit beszél:

Az öngyilkosság kozmologikus átgondolására a magyar hagyomány is szolgál példával:

Vagyis a mi öngyilkosaink is hihettek a halál utáni életben, a Nagy Körforgásban, ha e tragikus döntésükbe belecsempészték a technológiát. Tehát nem mindegy számukra, hogy hol kötnek ki...

A szelíd mészkőhegyekben is zajlik az élet, hisz ezek is ugyanolyan termékenységi központok. A mészkövek a megkövesedett élet nyomát mutatják, irdatlan csonttestükből múltba vesző korok életnyomai kandikálnak ki kagylók, csigák képében. Hogy kerül a víz a hegytetőre, miként fakadhatnak patakok ormukon, dacolva a gravitációval, kérdezhette a kapilláris hatást nyilván nem ismerő régi ember. Mi más lehet e különösségek magyarázata, mint hogy a hegy él? Áramló patakok szövik át e kómába esett gigász szerveit, odabent minden cseng, bong, csilingel, akár egy hasban vagy méhben. Termálforrások patakja gőzölög, olykor bizarr, kénes, infernálisan emberi illatokkal. Az élet és a hő a régieknek egyet jelentett, aki tehát barlangba lép, egy gigantikus testbe keveredett. Már a bejáratot is bársonyos szőrzet, zuzmó és moha övezi, ami ugyancsak emberi vonás, odabent pedig a régi ember egyebek közt méhcsaládra is bukkanhatott, ami olyannyira megihlette fantáziáját, hogy ezt külön fejezetben kell tárgyalnunk...

A barlang egyebek közt asztmatikus megbetegedések csodaterápiás gyógyhelye, ám voltaképp minden betegségre jó, hisz itt valósággal kegyelmi állapotba kerül a modern beteg. Mert zsigerei ösztönösen emlékeztetik a hegy varázsára: ez a Földanya reprodukciós és rehabilitációs laboratóriuma.

A barlang a fa odvának pandanja, vagyis az előbbiek - egyebek közt - a fa szimbolikájával is elmesélhetők, és jelentésük egy és ugyanaz:

Arra is található mentség, miért látták a barlanggal egyebek közt a fát is rokon szellemiségnek, ám ebbe most itt nem bonyolódhatunk... Arra viszont még érdemes rávilágítanunk, hogy a barlang-anyaméh szimbolika oda-vissza érvényes, vagyis az anatómiába a barlang frazeológiája szivárog vissza kölcsönösségi alapon. A barlangnak mélye, "méhe" van, az anyaméh ellenben "barlangos" szerkezetű. Beszélünk egyebek közt vénuszdombról, méhszájról, ami az élő labirintus szentséges bejárata.

Gordon Childe őskortörténészt a Neander-völgyi temetkezési szokások ráébresztették, hogy ennek a finoman szólva aláértékelt és gyökeresen félreértett ősi társadalomnak már hinnie kellett az újjászületésben. Ez a felismerés mérföldes lépés lehet az alaposan félrekezelt múlt rehabilitációja felé.

Childe úgy okoskodott, hogy csakis magasabb szempontokkal magyarázható a barlanglakók "saját fészkükbe" temetkezése, ami dacol a jóérzéssel, és az elemi higiéniával. A tetemzsugorítás, magzattá alakítást jelent, a szó mindkét értelmében: embermag kerül a Földanya méhébe a mi értelmezésünk szerint. A tetemet kozmikusan tájolják, miként később mindenütt, ugyanis egy változatos formátumú, széles körben elterjedő, egyívású szokás veszi innen kezdetét. A zsugorított tetem a barlang tüzétől életszikrát kap, és előbb-utóbb kikel, ha nem itt, akkor egy szerencsésebb dimenzióban. Tán még az evangéliumi gondolat is innen gyökeredzik: csak aki képes gyermeké válni, az léphet be a Kapun. Az ilyen többszintű mondások az ősideológia képsorából virágoznak ki. Az előbbi ötlet kidolgozásához tán még a korosodó ember töpörödése, gyermekessé válása is hozzájárulhatott. Eurázsia halottai - így elődeink is - általában lepedőbe bábozva kerültek az anyaföldbe, mert a tetem az eljövendő élet földbe vetett magja.

G. Childe felnyitotta ugyan szemünket, hogy már ezek a korai barlanglakók ismerték és gyakorolták ezt a túlélési stratégiát, ám ennél sokkal többről van itt szó valójában. Elmulasztotta felismerni magának a Barlangnak a viszonyát a benne zajló eseményekhez. Csak és kizárólag a Barlang - illetve annak valamilyen paradigmája - szolgálhat a feltámadás reményével a temetkezési rítusok számára, lévén a Barlang a Földanya méhe. Einsteinnel szólva:

A Neander-völgyi barlangkultusz korának vitáját majd eldöntik a hozzáértők; de az már most kijelenthető, hogy igen magas kulturális állapotot is jelez a barlangba "falazott" Pocakhegy-ideológia, mert megléte immár aligha kétséges. Ez azt jelenti, hogy a Pocakhegy-mesének e barlangkultusznál idősebbnek kell lennie.

Kétségen felül áll, hogy a barlangmotívum együttese egy építészeti képnyelvnek tekinthető, olvasható írásnak, dekódolható értelemmel: tehát abban a kozmoszban és körforgásban, lélekvándorlásban és tán feltámadásban hittek, amit eddig tárgyaltunk. És nagy a gyanúnk, hogy a vallásos hiedelmek a mai napig ezen az alapon állnak, jóllehet az idő - és olykor maga a felhasználó is - tett róla, hogy bajos legyen az őskori előzmények felismerése.

Az etnográfus-misszionárius Josef Winthuis az ún. vad törzsek körében érintetlen körülmények között talál az egyetemes gondolkodási klisére:

Mi már tudjuk, nem a nemiség, hanem a teremtés misztériuma foglalkoztatta a régiek kutakodó, és nem feltétlenül mórickás fantáziáját. Hasonló végeredményre jut Leo Frobenius is, a nagy etnográfus, a veszélyes barlangok titka után kutakodva.

A nagy labirintus- és "barlangkutató", Paolo Santarcangeli is erre a megállapításra jut:

Dániel és fia, Akhat történetéből kiszámítható, hogy az ugariti legendákban is uterusnak látták a temetési barlangot:

Dánielt mintha egyes egyedül a barlangi temetés ténye foglalkoztatná, és immár tudjuk ennek a magyarázatát is. Tegyük mindehhez, hogy embermagnak látták a csontot széles e világon.

Elektra sem pusztán tisztességből hívja ki maga ellen a sorsot, hanem "technológiai" megfontolásból vitte saját bőrét a vásárra fivérei üdvözüléséért. Ezúttal sem a tisztesség a magyarázata e szent leány indítékának, hanem a kozmikus ciklus áramlatába akarja véreit plántálni. Számukra rettentő büntetés gyanánt a létből való végérvényes kirekesztést szánták, ez a szophoklészi műben az első számú motiváció, egyszersmind az események megértésének kritériuma. Innen fakad annak a büntetésnek a szörnyű horizontja, mely napjainkig temetőárokba rekesztette az arra érdemesülteket.

Két délszláv monda is kitünteti a legendák Mátyását azzal, hogy egy hegy méhébe temetik.

Az egyik mesében (Mátyás király és a tündér)^[106] nagy királyunk végső szorongattatásában a stájerföldi Szenthegyhez keveredik kísérőivel. Katonái döntögetni kezdik a Szenthegy fáit, mígnem a hely tündérei alaposan rájuk ijesztenek. Mátyás nem hátrál meg, belevágja fejszéjét az égerfába^[107] - ilyesmi történik egy Démétér-legendában^[108] is -, ám ekkor megdördül az ég, és a kinyíló Szenthegy elnyeli Mátyást és csapatát, aki azóta is ott vár a feltámadásra.

Egy másik - szintén újgörög ízű - délszláv monda Mátyás^[109] végső harcát ábrázolja a túlerővel szemben. Most egy hársfa árnya nyújt menedéket a maroknyi csapatnak, majd pedig a Budai-hegy jótékonyan kitárja ölét, megnyílik a kis csapat előtt. Egy kerek kőasztalnál - a Kerek Asztal lovagjaiként - aludhatnak ítéletnapig, mígnem üt az óra, felébrednek, kizöldül az a régi hárs, és a világ összes királya odakint várakozva ünnepli ezt az újjászületett Mátyást. Ő lesz ugyanis a világ összes népének királya, és egy hit uralja a Földet. Lényegében Krisztussá válik.

A barlang ezúttal is a Kezdet és a Vég helyszíne.

Tárkány-Szűcs Ernő, a magyar jogi népszokások kiváló kutatója is tud arról, hogy hazánkban is szívesen választják napjainkig a sziklába temetés amúgy körülményes módozatát, amely viszont alighanem a leghathatósabb túlélési stratégia, sőt maga a Megoldás.

Miután kimutattuk, hogy az organikus barlang a kozmikus születések helyszíne, a Neander-völgyi és egyéb tapasztalat birtokában önkéntelenül is felvetődik annak a lehetősége, hogy a kultikus barlang valamint a templom szellemisége és architektúrája egy és ugyanaz, eszmeiségük a mátrix-kultuszig nyúlik vissza, és a barlang később templommá növi ki magát. A barlangtemplom pedig a hiányzó láncszem közöttük.

A templom eszerint kintről világhegy, egyúttal óriásnő, és bentről is egy nő belsejét mutatja. Legalábbis ezt idézi alkatában, no meg az odabent zajló misztériumokban. A templomnak hangsúlyozottan női bejárata van, feje a torony, szava a harang, s a harangnak nyelve van.

A magyar térszemléletet elemző Lükő valóságos asszonyként jellemzi a szilágysági fatornyot, melynek rajza (186. kép) a könyvében megtekinthető:

Toldjuk meg mindezt azzal, hogy ez a templom-leányzó is a világközép problematikájának hordozója és megtestesítője, vagyis az ormán látható alma-aranygömb a Sarkcsillagot jeleníti meg, ámde mindez már egy későbbi témánkhoz, az oszlopember jelenséghez vezet...

Aki templomba lép, egy életteremtő gépezetbe keveredik, és ott, az omphalosz közelében, a szent bordázat alatt, megcsapja a misztérium szele még akkor is, ha nem hisz benne...

Némi túlzással még úgy is fogalmazhatunk, hogy amikor Mária Terézia a templomi temetkezést betiltotta hazánkban, járványügyi megfontolásból, lényegében a Neander-völgyi temetkezési szertartást tiltotta be. Mindaddig ugyanis a legkiváltságosabbak az altemplomba temetkezhettek. Mert ez a szentséges hely a templom omphalosza és örökmécse mellett jottányival sem tér el a Neander-völgyi csodaközponttól.

A templom tehát egy "kifényesített" barlang, belseje pedig a Földanya szent méhe. Épp ezért a barlangtemplom, egy fontos fejlődési láncszem a barlang és templom között. A templom isten háza, ám például a Tibeti Halottaskönyvben^[112] az anyaméhet az istenek palotájának szentelik, ami önmagáért beszél. És mivel az anyaméhbeli alvilág kétfunkciós, vagyis a halál és az újjászületés labirintusa, tehát a halottaskönyvek helyszíne is a kettős feladatot ellátó kozmikus anyaméh. A halottkultusz egyben újjászületési kultusz, így a tor a halott lakodalma...

A templomkertbe temetkezést már a helyszűke kényszeríti a hívőkre, és a temető is az előbbi okokból szakad el végleg a templomtól. Erre is van megoldás: ekkor magát a temetőföldet "szentelik meg", vagyis jelképesen felruházzák a Földanya méhének speciális adottságaival, így lesz minden sírdomb, sírhalom a világközép jellemvonásait jelképesen magába foglaló Pocakredukció.^[113]

A fejfa, a kereszt a lélek Golgotája, világtengely, akárcsak a templom tornya.

Könyvtárnyi irodalmat keltett életre a kérdés: mi célt szolgált a labirintus, ez az ősidőből származó, önnön értelmét túlélő konstrukció? Ezen belül is vitát kavart, hogyan kerülhetett a labirintus templomok padlózatára, hisz üzenete eleve tisztázatlan. A templomépítészet ugyanis még a középkorban se képes szabadulni attól a - nem is ókori, hanem nyilván őskori - beidegződéstől, hogy megörökítse a labirintus tekervényeit. Ezeket az eretnek ízű konstrukciókat a középkorban gyakorta a szabadkőművesek ősgyökerű szektája csempészi vissza, ám valami mód mégiscsak helyén valók, hisz megtűri őket a keresztény templom szellemisége. Nyilvánvaló, mivel gondolata az egyetemes templom eszmeiségéből táplálkozik. Interkontinentális jelenséggel van dolgunk, melyet az indiánok is ismernek, ezt a Borgia-kódex igazolja.

Paolo Santarcangeli úgy igyekezett rendet vágni a labirintusok világában, hogy ismertette a színpompás felfogásokat. Például a labirintus kacskaringóiban Kerényi - többekkel egyetemben - a halálra, Böhl pedig a női ölre vagy a bélrendszer tekervényeire ismer. Igaz, ők nem templomi összefüggéseiben vizsgálták a talányt. Ám a labirintnak kizárólag egy gépezet elemeként, szerveként van értelme, őshelye tehát a barlang, melynek tekervényes útjai juttathatták arra az ősgondolkozókat, hogy ez csakis a Földanya méhe vagy bélrendszere lehet. A templombelső viszont, mint látjuk, barlang, tehát a labirintus megfelelőbb helyen aligha lehetne!

Mivel a barlangtemplom megfogalmazásában jobban őrzi az eredeti állapotokat, épp ennyivel bölcsebb és öregebb is a templomnál. Az egyetlen sziklatömbből faragott világcsodáról, a monumentális ellorai barlangtemplomról így áradozik Baktay Ervin:

Várkonyi Nándor csaknem a lényegre tapint, felismerve a Gyökérzetet:

Kár, hogy nem mondja ki: ez itt a Földanya pocakja. Azaz a barlangtemplom eszméjéül az ő méhbarlangja szolgál, vagyis amit mi mátrix-kultusznak nevezünk.

A remete- vagy sámánjelölt számára is jóval többet jelent a barlangba vagy faodúba vonulás egy puritán lakásmegoldásnál: ez éppen a Megfelelő Hely. Itt hozható létre a világok közti kapcsolat. Kommunikációs központ, a Három Világ találkahelye.

A jelölt varázserőért vonul be a hegyi barlangba, emberen túli képességek beszerzéséért.

Eliade felismeri, hogy ezek a beavatások, tanítások, csodák barlanghoz kötődnek, ám fel sem merül benne, hogy amikor ez a kultusz született, a barlang jócskán túlmutatott önmagán, és koordinátáit a világmindenség adja.

Hát tessék, erről beszéltünk idáig: a sámán imádkozik, mert tudja, hogy a barlang valójában templom, ahol a világtengelyen át közvetlenül érintkezhet istenével.

A csecsemő Zeuszt rejtegetik a csecsemőnyeldeklő apa, Kronosz szeme elől. Anyaméh barlang ez a javából, de egyszersmind templom is. Ez abból következik, hogy a gyermek Zeuszt négy betolakodó támadja meg, ám már itt megjelenik a későbbi templomok privilégiuma: a bent lévők tabu alatt állnak, érinthetetlenek. Ez ugyanis autonóm terület.

Miért? Mert a barlangot anyaméhnek, vagyis az öröklét helyszínének tekintik, ahol nem létezik a Halál. Vagyis a templom a barlangi mátrix-eszméből örökli a jogát, hogy a halálraítélt ott védelem alatt álljon, és a világi hatóságoknak ne szolgáltathassák ki.

Az egyetem-tudásközpont napjainkig rendelkezik ugyanezzel a privilégiummal, az autonómiával. Ám a sámánkultusz azt mutatja, hogy a barlang a mindentudás központja, tehát vagy véletlen, vagy nem, ám a szálak a kezdetkorban összefutnak.

A krétai Epimédész

Mindez tehát Eliade számára sem kétséges. Ám mindez pusztán a barlang mátrix szellemiségéből adódó következmény. Vagyis Eliade ragyogó felismerései nem érnek el feltétlenül az őssablonig, ahonnan az ősértelem feltárulhat.

Diószegi Vilmos 1957-ben járt a sámánkultuszt módszeresen likvidáló szovjet birodalomban, ám talált még parazsat a hamu alatt. A szagáj hiedelemvilág máshogy rakja ki az ősi képsor kártyáit, ám a végeredmény itt is a hegy és a sámántudomány elválaszthatatlansága.

A barlangba vonulás oka s egyben magyarázata, hogy maga a Hegy, illetve annak barlangja a Nagy Sámánavató. Tehát nem pusztán a világundor űzi a delikvenseket a hegy méhébe, hanem pontosan tudják, hová vonulnak.

"Keletkeznek a barlangban", vagyis születési barlang ez. Lám, ez a hiedelem még mifelénk is tartja magát napjainkig, tehát igen csökönyös ősgondolatra bukkantunk. Apuleiusnál a magát Élet Anyjának nevező Vénusz, hegyanya (Urania - Aphrodité) anyabarlangja az élet és tudás forrása.

A szerteágazó hagyomány abban egyetért, hogy hegyemberek is éltek a kezdet kezdetén. Ők vélhetőleg a Pocakhegy-szüzsé főhősei. Magyarán: a hegyember jelenség is a mátrix-mítoszból vezethető le. Általában kettős formátumban találkozunk vele: Néha élő hegyként bukkan elénk, ilyenkor a Földanya megkövesedett pocakjával van dolgunk. Máskor pedig - mint autonóm hegy - személyiség.

Ilyennek mutatkozik a sumer Enlil atya is, kit nyilván nem alakja miatt neveztek el nagy hegynek: "Ó, nagy hegy, Enlil atya, tied a dicséret."^[124]

Atlasz is több egy hegynél, ő is ún. világoszlop ember, ahogy a szibériai rokon népek mondanák. Atlasznak amúgy is joga van Uranosz és Gaia szétválasztására, hisz ők a szülei lényegében. Aiszkhülosz úgy tudja, hogy Atlasz tulajdon testével, sőt testéből emeli az oszlopokat, ő tehát megfelel a hegy-oszlop-ember strukturális követelményeinek.^[125]

Hérodotosz felidéz egy görögök előtti észak-afrikai bennszülött Atlasz-legendát:

Tegyük hozzá mindehhez, hogy az örök éberség, illetve a táplálkozás szükségtelensége a bűnbeesés előtti aranykori ismérvek, eszerint ők paradicsomi népnek vallják magukat, vagyis odafent illene lakniuk, az égi ormokon...

Homérosz mintha pikkelne Atlaszra, mivel fondorlelkűnek nevezi. Mi a bűne ennek a jóravaló titánnak, akinek vállán az egész világ terhe?

Atlasznak joggal felróható, hogy a Földet és Eget valósággal kipöcköli, vagyis szülei szerelmét, találkozását hiúsítja meg. Távol tartja őket egymástól, hogy a második stb. istengenerációnak és a Föld lakóinak biztosítsa a létterét. Az ősszülők szempontjából jogos fondorlelkűnek mondani őt. Tehát az oszlopemberek nemcsak az Ég leszakadását akadályozzák meg, hanem azt is, hogy bekövetkezzék a kozmikus ősszülők káoszt, világvégét okozó násza. Föld és Ég párzása az égszakadás, földindulás. Figyelemre méltó apróság, hogy Homérosz a Földet említi először, ami tán több lehet puszta előzékenységnél: A hierarchiát deklamálja.

Egy japán mese - A kőfejtő - is figyelmeztet, hogy a Hegy a csillagmesék központi személyisége:

Ez a Hegyi Szellem a kőfejtőt akárkivé átváltoztathatja, és változtatja is. A nagyravágyó kőfejtő előbb király, majd Nap, később maga a félelemes Vihar lesz. Ám végül is a saját bőrébe kívánkozik vissza, hisz mégiscsak ő maga a legerősebb: aki még a rendíthetetlen hegyet is képes lerombolni...

A Hegy - illetve annak szelleme - igen nagy úr lehet, ha ő dönt a kozmosz szereposztásáról, bárkit kedvére napistenné, viharistenné tehet. Az alakváltoztatási készség is az anyaelvből fakad, tehát ez a hegyi manó is maga a női elv, illetve annak szolgálója. Nemrég láttuk, hogy egy hegylény, Kave sziklaanyja szüli a Kalevipoegben a főégitesteket: a Napot, a Holdat, a Fiastyúkot is...

Azzal is számoljunk, hogy ez a kőfejtő egy mitikus kulcsfigura: a hegy lerombolója, Ég és Föld szétválasztója, a hegy legnagyobb ellensége. Ez esetben óhajait a hegyi szellem rettegésből teljesíti...

A nemrég más ügyben tárgyalt uráli mesében a férj nem is sejtette, hogy egy Hegy leányát vette nőül. Mi is megszoktuk, hogy a hegynek háta, gerince van, fel sem tűnik már, ez az emberszabású jellemzés a hegyemberek idejéből rekedt itt. És vegyünk azt is észre, hogy álruhás kozmogóniai mesével van dolgunk, hisz ilyen vegyes műfajú családok a világ kezdetén élték világukat:

Meru, a Tibeti Halottaskönyv Óriáshegye is az eget tartja, ugyanis az égig ér.

Innen meg az derül ki, hogy egy markáns hegy-ember analógia hitében éltek és gondolkoztak, s absztrakcióikkal alaposan lelavíroztak a józan ész térképéről:

"Ha két szemed megnyomva fénykör nem támadna, annak neve: az Óriáshegy ormán örökös napnyugta, s jelenti három vagy hét nap múlva elérkező halálod. Ha ujjal befogott jobb és bal füledben a dübörgő hang elmarad, annak neve az Óriáshegy gyomrabeli Égjárónők (!) önnön-hangja megszakadt, s jelenti hetednapi vagy tizenharmadnap érkező halálod."^[132]

Lám, ennek az Óriáshegynek itt is gyomra van, benne égjárónők cikáznak, mivel a hegy belseje, bélrendszere az égbe vezet, és nyilván a száján lépnek ki az örök fénybe. Az emberi testre maradéktalanul rávetítették a kozmikus hegy részleteit:

Egy hegy-gigászról írhat az Egyiptomi Halottaskönyv:

A Talmud még azt is tudja:

A bibliai ügyekben mértékadó héber hagyomány is őriz egy ilyen meglepő képet a kozmikus Ádámról:

Ádám égig ért, ennek a kijelentésnek van egy fontos kódolt üzenete: aki odáig felér, annak az lehetett az eredeti feladata, hogy feltolja és távol is tartsa a Földtől az Eget. Ő tehát Ég s Föld gyermeke, vagyis a Pocakhegy-ember. Egyéb érv nehezen hozható föl e különös jelenségre, így viszont értelmet nyer egy hieroglifa.

E hegylény gyakorta maga a hegy, és lakója vagy szelleme is egy személyben. Független is tőle, azonos is vele, sőt foglya is lehet, mint a vártornyok jól ismert királykisasszonya. Az előbb férfi hegyeket láttunk, ám tán még izgalmasabb, amikor a szikla asszonyi formában bukkan elénk. Velük fogunk most foglalkozni.

Hogy minek alapján ismerték fel a régiek, hogy melyik a nő, és melyik a hím lényegű? Biztosan erre is kitaláltak valami receptet, ismerve éleslátásukat. Tán a férfiakat a mészkövek, a nőhegyeket pedig a vulkánok jelentik, melyek méhében az anyasághoz közelebb álló forrongások zajlanak, ám ez csak felvetés, és találgatni nekünk is szabad...

A hegyembernek orra (orma), gerince, háta, méhe, gyomra, lába s öle, hágója van - sőt, a magyarban, majd meglátják, még szülőnyílása is akad -, ahelyett, hogy alja, teteje, belseje stb. volna, miként azt joggal elvárhatnánk egy geográfiai képződménytől. Szeme a tengerszem, hangja a visszhang, és vére a hegy bora. Ezt mindig, mindenki így látta annak idején. Ízig-vérig asszonynak látták, most ezt szeretnénk szemléltetni.

Az égi királyság története mondából megtudjuk, hogy a 3. istengenerációhoz tartozó hettita Kumarbi különös kegyetlenséggel fosztotta meg az apját a tróntól: nemzőszervét leharapta és lenyelte.^[138] Ám a sors iróniája folytán a gyomrában gyermek fogan: a Viharisten, aki nemsokára épp őt fosztja meg hatalmától. Ámde Kumarbit kemény fából faragták, s bosszút esküszik fia ellen: nyakába veszi a világot, és jogarával^[139] ellátogat egy igen csinos égig érő sziklához.

Kumarbi bosszúállási stratégiája a következő: égig érő sziklaarájával olyan gyermeket nemz, aki majd revánsot vesz érte áruló fián, a Viharistenen. Egy fenséges látványt nyújtó "dioritgyermek" születik, aki:

Egy jól ismert mitikus közteslény születik a sziklaanyától, egy egetverő oszlopember, aki teljesíti apja elvárásait.

Ilyen lények láttán szemünk se rebben, ha olvasmányainkban a vasjugáni osztjákok híres vasoszlopemberére bukkanunk.

Az akkád hagyomány egy "gyorsfotója" is őriz hasonló hieroglifát egy világtengely emberről: Ninurta áldást mond a doleritkőre:

Szemlátomást az indeknél is kiváltság, ha valaki egy Hegységbe beházasodhat. Eszerint vagy hittek az ősmesében, vagy a józanságuk hagyta őket cserben...

Ódin egy ízben, amikor a magas kilátón (Hlídszkajálfron) tartózkodnak, alaposan rápirít nejére, Friggre:

De ki is ez az Agnár? Frigg védence, akit öt évig tanítgatott álruhában, mialatt Ódin Agnár testvérét oktatta, ugyancsak álruhában. Mint látjuk, az istennő pártfogoltja egy óriásasszony barlangjában heverész, mivel az óriásasszonyok barlangtulajdonosok. Maga a heverészés is beszédes cselekedet, mert mint láttuk, a barlangban szerzi meg a delikvens a tudást, meditációval, amit az avatatlan szem heverészésnek vél.

Mára már hallgatag Tihany hegyi nimfája, a Visszhang, akit Csokonai keres fel egy szívfájdító beszélgetésre, A tihanyi ekhóhoz című versében. Nemrég a hegy emberi szerveiről beszéltünk, s most kiderül, hogy keble is van. Csokonai ugyanis a nimfa "vaskeblének" önti ki búját, bánatát. Azért van vasból, mert a sziklában lakik az érc.

Miért fordul Csokonai egy sziklaszellemhez? Mert valaki azt súgja neki, hogy a szikla a remény, az újjászületés fészke, szent női perszonifikáció.

Ő, a bölcs a Hegyleány szent barlangjába vágyik. A madár se járta hely meséink halhatatlan országában található. A kő a párna a Kalevipoegben és a Bibliában is, Jákob feje alatt, amikor a nagy égi átjárónál elalszanak.

Csokonai tehát jól tud kérni: lényegében egy burkolt ajánlat keretében megkérte a sziklalány kezét. De félre a tréfával, itt mi most egy fontos toposz újraszerveződését érhettük tetten, és e jelenség átvilágítása is megérne egy misét.

A "babona" címszónál a Tolnai Világlexikon a magyarokat hegyimádónak mondja, jóllehet nincs azon semmi imádnivaló, hacsak nem tekintik kozmikus anyaközpontnak, vagyis a Nagy Misztérium fészkének.

Daczó Árpád kiváló könyve, a Csíksomlyó titka^[145] megrengeti mindazt, amit a magyar őshagyomány gyökérzetéről tudunk. Daczó szerint Babba volt a magyarság ősi istenasszonya, s a Boldogasszony Máriához intézett imákat voltaképp hozzá küldi a régi magyarság. Kultuszának nyomait, melyet Daczó szerint a hunok felejtettek régiónkban, a régi Etelközben máig őrzik a helységnevek. Sőt Erdélyben és a peremvidékeken Csíksomlyó titkos istenasszonya, Babba Mária napjainkban is vígan él és üdvözít.

Az ő sziklaasszony mivoltát a szókimondó hagyomány nem feledte el:

Babele egy szikla a Déli-Kárpátok "világtetején", amely tulajdonképpen a Babba nevet hordja. Ő a mi "keresett" sziklaasszonyunk, erre a környék a nevei figyelmeztetnek: hisz a Babelétől északra a Csecsszopók-pataka folydogál, s délre pedig ott csörgedez a Tejecske-patak.^[146]A Babele keleti lábánál az önmagáért beszélő Vágyak forrása fakad.^[147]

Tán a régi népdal is őrá emlékezik:

"Királyfalvi Nagy Hegy^[149] alatt

Folyik a Szerelem-patak."

Túl a Szerelem-patakon, székely balladáink a Bánat-patakról, a keserűség vizéről is megemlékeznek, s nyilván e tájékon talál rá, aki keresi. Már csak azért is, mert a babbás helyeken rendre felbukkan az ördögárok és az ördögkő is. Ezek az öröm- és búbánatvizek a világközép jellegzetességei, melyet Babba képvisel: e sziklalény méhéből fakadnak az élet és halál forrásai, a nemi vágy és a gyász folyói.

Láttak egy asszonyt,

Ez csak látszólag egy hétköznapi óriásnő, ám előbbi példáink ismeretében nem véletlen, hogy sziklaként jellemzik. Homérosz arzenáljában amúgy is nyüzsögtek az efféle köztes lények, tehát vélhetőleg eredetileg itt is sziklaasszony szerepelhetett. Még a Küklopsz esetében is felmerül egy ilyen értelmezési lehetőség, de ebbe most kár volna beleveszni...

Már jeleztük, hogy az észt Kalevipoeg család, óriásdinasztia. Még az is kimutatható a szöveg dzsungeléből, hogy ősanyjuk, Linda egy sziklanő:

Atlasz, mint tudjuk, egy égbolttartó oszlopemberből lett sziklává, s itt is felsejlik a mitikus ősállapot lehetősége: hogy az isteni Kalevipoeg família végül is egy "irdatlan" magas, tehát égig érő sziklaasszony méhbarlangjából ered.

És ne feledjük, az ujgurok nemzetsége is egy Fekete Sziklából^[151] fakad.

És most ugorjunk oda, ahol még nem jártunk, az Amazonasz melletti piaroa indiánokhoz, kiknek mitikus hőseit máig hegyekként mutogatják:

Ezúttal felejtsük el modern beidegződéseinket. A régi mese ugyanis maga az őstudomány, tehát a letűnt korok relikviái, rejtvényei nem a fantáziálás igényével születtek. Értelmezni akarták a világot, és ennyire futotta... Legendáriumukban még a Pocakhegy-ideológia is fellelhető: az állatok egy barlangból erednek:

Nem keletkeznek, hanem "születnek" az állatok, s nem nehéz kitalálni, hogy kinek a barlangjában. Ám hogy miként láthatták ezt a barlangot, ugorjunk át ezúttal Szibériába, a ketek földjére.

A Jenyiszej menti keteknek is hasonló emlékeik vannak arról a mitikus túlvilágról, a holtak birodalmáról:

Jóllehet, az alvilág e rétegzettsége annak eredménye, hogy az égrendszert levetítették a föld alá, ám mindez minket annyiban érint, hogy itt is méhe van a földnek, állatok és emberek születnek meg itt. A Föld, az anyaság, a barlang, az alvilág és a születés fogalmak itt is egybekapcsolódnak. Az égitestek hiánya, a vakoskodás felidézi bennünk a méhbarlangban rekedt második istengeneráció fájdalmait és sérelmeit, melyek végül is kitörésre ösztönzik őket a Földanya méhéből...

A mesebeli és mitikus öregasszony, akit öreganyámnak ajánlatos szólítani, általában maga a Földanya, illetőleg annak szelleme. "Olyan öreg, mint a föld." Vagy az országút. (Égi?) A varázslás kezdetben nőhöz kötődik, vélhetőleg tiszta mátrix-ügylet, mert az első varázslók és sámánok nők voltak. Tán ebből következik, és ez a magyarázata Eliade megfigyelésének: számos vidék sámánjai női öltözetet viselnek, és női teendőket látnak el.

A Kalevala Ilmari kovácsa nyakába veszi a világot, mert ő is megpályázza a ragyogó szépségű Észak Szüze kezét:

Meséinkből is visszaköszön ez a titokzatos leányzó, ám a mai olvasó a rajta díszelgő csecsebecséket ékszernek vagy esetleg tetoválásnak képzelheti. Ám egy sokkal merészebb felvetésre ösztökél minket egy másik kalevalai adalék. Arra, hogy a Szűz hátha egy égig érő világhegy-világtengely kisasszonyként birtokolja a neves csillagzatokat. Hátha az Észak Szüzén lévő ragyogó csillagda is konkrétan értendő. Ugyanis Ilmari igen gyanús útvonalon jut fel Észak szépéhez:

Lám, az út a Szűzhöz ugyanazon csillagok közt vezet, melyeknek ő a boldog birtokosa. Eszerint ez egy égitest-szabadító történet a javából. Tehát a kovácsot nem tisztességes férfiszenvedély vezérli, hanem az éltető égitest-háromságot akarja visszacserkészni.

Várjunk csak! Mi vezettük eddig is félre magunkat, hisz a szöveg nem hagy kétséget afelől, hogy maga a Nap, a Hold és a Göncöl világol a lányról. Csak a mi földhözragadt, halandó méretű leányra gondoló fantáziánk kicsinyítette le ékszer méretűvé a Napot és a Holdat.

Egy némileg elsivárosodott magyar menyegzői(!) dal is ezt az ősképet sejteti:

A csillagruha jelzi, hogy ennek a töredéknek előzményei lehetnek a csillagidőkből. Ha a menyasszonynak magasnak illik lennie, az eleve óvatosságra int: hátha egy csillagpalástos, égig érő ara szolgál a menyasszony ősképeként. De miért kell a mézesbábot együtt vele fogyasztani? A méz és a báb termékenységi rítus szertartását sejteti.

A torony a franciában nőnemű, az Eiffel-torony meg - úgy mondják - egy nagy(!) asszony. A feje a felhőkben, a lába a földön áll. A tetején étterem forog, mint általában a felhőkarcolókon. "Kacsalábon forgó vár" effektus ez. Művét még maga Eiffel mérnök is az acélszerkezet stabilitását szemléltető demonstrációnak hitte, miközben sikerült a maga teljes felszereltségében rekonstruálni az égboltot tartó oszlopembert, oszlopasszonyt. Az Eiffel-tornyot, ezt a kísértetet, a geocentrista világközép iránti olthatatlan vágy hívta életre, jóllehet modern ötletként kavarta fel a világ nyugalmát, s vált "kegyhellyé", betöltve egy láthatatlan ősfunkciót.

Fantáziánk lehetővé teszi, hogy - az állatokkal ellentétben - tán túl sok mindent is elképzelhessünk, és másokkal elhitessünk. Ám hogy a sziklák szülnek, ez egy merészen csengő, ám hallatlan virulenciájú központi toposz. Mit érthettek eleink ez alatt, mert nyilván értettek valamit. A megértéshez szükséges fonalak, úgy tűnik, már jó rég elszakadtak.

Mire gondolhattak a szülő sziklát annyit felemlegető, amúgy nagyon is józan elődeink? A természet szolgál példával kőből támadó életre: a csupasz sziklát egyszer csak moha bársonyozza.

Jó ismerősünk az az ősmesetípus, mely az életet valami módon a csontból kelteti ki. A csont és mészkőhegyek alapanyaga egy és ugyanaz, ezt látja, akinek van szeme az ilyesmire. Tehát ott, ahol pld. kagylóból vagy teknőcből terem az első élet, ott a köves csonthéjat is bekalkulálhatták spekulációikba, mint ősanyagot.

Egy magyar népmese is ugyanerről beszél:

Más irányból is ugyanide jutni: szintén életjel, hogy a kőből szikra pattintható, a szikla a tűz anyja. A legkézenfekvőbb és leglátványosabb sziklai életjel a láva, a vulkanikus tevékenység.

Ám járható útnak tűnik, ha a vizsgált sziklanők irányából próbálunk fogást találni e problematikán, kiknek szülési tehetségét már példáztuk az előbbiekben.

A Kalevala egy remekbe szabott megoldást kínál a szülőkő elfogadására, és ezzel az egész jelenség konszolidálására. Csak folytatnunk kell Ilmarinen lánykérésének követését, mégpedig onnan, hogy Észak Szüzét az kaphatja meg, aki a Banyának cserébe szampót remekel.

Akad itt egy-két gyanús mozzanat, mely eleinte belemagyarázásnak tetszhet, ám meglátják, milyen rafinált históriába botlottunk...

A kő tarka: ez a régieknek rendre a termékenységet jelenti. A fújtató felállítása - akár a bőrduda, férfitettre való készülődést sejtet. A kohóból kikeveredő tárgyak fogják elárulni, miféle kovácsi tevékenység folyik alattomban! Ilmari kovácsnak az égadta világon semmi beleszólása sincs a végtermékeibe, illetve éppen annyi, amennyi egy nemzőatyának az utódjába. Vagyis lutri, hogy fest a produktum. Mert nem ő formálja végtermékét, azok - akárcsak a szülemények - valami felsőbb törvény alapján alakulgatnak. Ilmari kovács nem győz csodálkozni teremtményei láttán:

Első nap arany ív, másodnap csónak, aztán egy élőlény, egy arany üsző. Csak eztán könyörül meg a hohó a kovácson, és "termi meg" a várva várt "tarkatetős" szampót, amely rögvest növekedésbe is kezd, vagyis élőlénynek illik lennie. Tehát a szikla szült... Ám nemcsak földi élőlények ezek a szülemények, hanem asztrológiai alakzatok is. Vagyis ezt is az égről olvasták...

Amennyiben egy kősziklából, egy szirtből kel ki az új Nap és új Hold, akkor ott is egy női szikla bujkál, és a kikelés születést jelent:

Polinéziában a férfi őselvet a homok testesíti meg, a hozzá illő ősara pedig ki más lehetne, mint "Hatalmas sziklaasszony", akit bizarrul "Papának" hívnak, s akivel már volt dolgunk az előbbiekben...

Legendáriumuk bőséggel szolgál e jeles közteslénnyel:

Lám, Ta'aroának is egy jeles házaspártól született gyermeke, miként az evangéliumi Istennek Szent József jegyesétől, a Szűzanyától. És ez még nem minden! Mindjárt meglátjuk, Máriának személye hátterében is feldereng egy sziklaszűz...

Ahol a kovács a kő szülője:

A felszálló kovapor is a vulkanikus tevékenység és a kovácsmunka kísérője, mégpedig a nemrég vizsgált értelemben.

Egy uráli nganaszan rege mondja:

Tehát antropológiai képnyelven szól itt is a vas születése; az anyaság kliséjével figyelik a vulkanikus eseményeket. Merthogy a vas is "élőlény".

Az Edda is a kő megtermékenyítéséről dalol:

Modern szemünk szerencsés esetben érti ugyan az ősszövegek sejtjeit, ám az már kérdés, hogy miként szövődnek szövetekké, és szervülnek-e bennünk egyáltalán? Vagy elfogadjuk az Ősbutaság elvét vallók kényelmes struccpolitikáját, akik összevissza beszélő részegeknek képzelik a hagyomány megteremtőit. Nehéz is érvet találni az alábbi sumer szövegre, főleg, ha koncepciótlan a kérdező:

Ezek a sumerok hetet-havat összehordanak: miként kerülhet a hegység, a kő és a szülés közös fedél alá? A Pocakhegy-mese lehet a megoldás, mely épp a Földanya hashegyének kozmikus szülését meséli el. Tehát mégsem a protekció, hanem szakrális megfontolás jóvoltából lehetett a Hegység úrnője az Ország bábája, ellentétben a mai gyakorlattal...

A szülőkőért nekünk sem kell a szomszédba menni, hisz itt van a beszédes című - Elek apó gyűjtötte - mese: A Bába köve.

Egy tündérlány sziklává válásának legendája ez, ám hogy mitől hívják bábának, mi köze e tündérlánynak a szüléshez, ezt maga a mese már elfelejtette, úgyhogy vigasztalódjunk meg néhány szólással: "Hol a kőben voltál?"^[175] "Tudja a kő, hol jár." "Hol a Pokolban voltál?"

Ízetlenségnek tűnhet, mégis mérlegelendő, nem innen gyökeredzik-e egy alpári káromkodásunk: "Hol a pi...-ban voltál?" Hisz lépten-nyomon tapasztaljuk, hogy a kő és a pi... kifejezés egyaránt jelent újjászületési központot, és pokol-alvilágot a letűnt eszmevilágban.

Nemcsak a kő, a Hold is a nőiség ritmusára jár, ezért kerülhettek egy fedél alá az alábbi mondásban: "Követ és holdat egyaránt ne ugasd."^[176]

És most pedig mattot adunk a bizonytalankodóknak: "Kősziklától fajzott."^[177]

A Bába köve legendája Daczó Árpád oknyomozó kötete^[178] olvastán felértékelődik: Babba Mária nemcsak a legfőbb istennőnk, hanem az anyaság patrónusa is. Mivel kultusza hegyhez kötődik, ő az ország bábája^[179] s sziklaszűze.

Ez a szülőkő problematika alaposan megkavarhatja az utóbbi évezredekben kikristályosodott Biblia-képünket is, ugyanis ennek a kultusznak gigászi pillértöredékei rejtőzködnek a szent szöveg mélytengeri világában.

Na, ilyenkor kéne újragombolni a Bibliát, melynek egy döntő fontosságú őssejtjére bukkantunk. Látták ezt már sokan, nem nehéz észrevenni, de nem a mátrix-mítosz szemszögéből. A kérdés az, hogy nem elszigetelt ötlet idekeveredésével van e dolgunk, mint az egyiptomi Echnaton Naphimnusza esetében, amely szőröstül-bőröstül a 104. szentkönyvi zsoltárrá változott.

Zóhár, a ragyogás könyve egy - szó szerint - alapvető fontosságú kőről beszél, amely igencsak alkalmasnak tűnik, hogy a mindenség kiváltságos szülőpontja legyen:

A sarjadó közép a Sarkcsillag, vagyis a mi Köldökcsillagunk. A tévedés kizárt, hisz a Sion a héber hagyomány világpillér hegye.

Az előbb a bibliai szülő sziklát idéztük, melyet nyilván egy homályba veszett anyaisten szellemisége övez. Ő a Kő, a mindenség forrása - ezt Zóhár könyvéből tudjuk. Ez a Szikla főistenségként vonul át a Biblián. El Shaddai aki neve szerint a hegyek istene vagy maga a szülőkő, vagy annak poláris ellenpárja: Isten, mivel - mint már láttuk - ők ketten nemzik a világot:

Lám, a Szentírás határozottan különbséget tesz a nemző és a szülő istenség között.

A várat - templomot, házat stb. -, miként minden építményt, az egyetemes hagyomány női perszonifikációként jegyzi. Ez bizonyítható. A vár a Földből nő ki, a Földanya testének ugyanúgy része, mint ahogy arról a barlangtemplom kapcsán szóltunk.

Ezt a szembeszökő szikla talányt, ezt a megkövesedett hatalmas kérdőjelet a Szentszék Bibliájában a következőképpen fejtik meg a kutatók:

S kicsoda kőszikla a mi Istenünkön kívül?" (2Sám 22,32)

Ezúttal felsejlik egy szerepköri egybemosódás, ám az eredeti szereposztás mégiscsak az 5. Móz. 32,18-ban található, ahol az Úr a nemző, a szikla pedig a szülő istenség.

Nem lehet a kőszirt pusztán jelképes értelmű, kizárt, hogy csak a szilárdság jelképe volna. Élő "anyaistenség-szikla" ez a javából.

A mohamedánok a Kába-kő felé imádkoznak, és arra tájolják templomaikat, mert ez a mohamedán világ középpontja.

Módszerünk segít ötletet adni ahhoz, hogy megértsük, a gonosz emberiség elől menekülő Dávid miért épp a Kőszikla Istenhez fohászkodik?

Lám, a Biblia Csipkerózsika-álmot alvó dimenziói bontakoznak ki előttünk. Lássuk ezek után magát a szabadulást:

"Megindult, megrendült a föld, s a hegyek fundamentomai inogtak: és megindultak, mert haragra gyúlt." (Zsolt. 18,8)

Mintha vulkanikus istenség pusztítná a gonosz világot, hisz valóban arra az élő anyasziklára illik ez a gyönyörű jelenetsor, akiről írják:"a szikla, aki téged szült".

Végül is Dávidot az előbbi égszakadás-földindulásból az Atya-Isten menekíti ki, tán az, akiről írták: aki "nemzett téged". Hisz ő csak most érkezik fentről, "lehajlítja az eget", vagyis összeköti az Eget a Földdel:

A vulkanikus tevékenység is lehet a homály okozója.

Isten és Mózes hegyteteji találkozása mögött is felsejlik egy vulkanikus vízió lehetősége:

A boldog régiek fűvel-fával összeszűrhették a levet annak idején, szó szerint fűvel, fával, oly színes palettán kínálta magát a szerelem. A mitikus elképzelések azt jelzik, hogy a teremtők személyesen jártak el a természet kialakításában. Módszerük a "dugványozás", az emberi teremtés, nemzés protokolljával. Enki atya a magját a csatornába önti, s beindul a sarjadás. Väjnämöjnennek is lehetett valami egyéni megoldása, amikor a puszta Földet virágba borította, s az erdőket életre keltette... Tegnap még kiközösítették volna, ha valaki egy sziklajegyest mutat be a szüleinek, de ma már ismét omladoznak a józanság határai...

E gőgös lényt Dionüszosz fékezi meg: kasztrálja. Peniséből gránátalma fakad, melynek később Nana elé hulló gyümölcséből születik a csodaszép Attis, a fríg elbeszélés szerint. Hát így forgott régen a lét kaleidoszkópja.

Hegytető, templom, arany méhkas, s mindez a szerelemistennő karakterológiáját vetíti elénk... A méhkaptár az anyaméhet jelenti, mindkét értelemben, ezt később tüzetes vizsgálat alá vesszük. Ám nem akárki a kaptárkészítő, hanem a Labirintus kiötlője és megalkotója. Kréta labirintusának tekervényei ugyanis antropológiai szinten a bél, illetve az anyaméh útvesztőjét idézik. Daidalosz csodakovács tehát nyilván egy rafinált méhkast szerkeszthetett, olyat, amilyen a szerelem istennőjének dukál. Női méhkast.

Az ősi kozmoszstruktúrát példás épségben rögzítő mese, A halhatatlanságra vágyó királyfi hőse célba ér a mindenség csúcsára, a Halhatatlanságba, ahol már áll az idő. Maga a puszta tény, hogy itt egy nő uralkodik, azt mutatja, hogy a halhatatlansághoz a női elv illik. Az öröklét vize itt is sziklából folyik, a női méh sziklájából, és az öröklét vize az, amit akár az öröklődés nedűjének is mondhatunk.

Azt a hosszanti kritikus barlangszakaszt, melyen a barlangászok csak átpréselődve nyomulhatnak keresztül, szülőcsatornának nevezték el. Hogy mikori ez a névadás, mellékes, a lényeg az, hogy a barlang láttán az emberiségnek mindig és mindenhol az anyaság ötlik eszébe.

Az őskor fedezte fel, hogy a temetés és születés egyet jelent, megérkezést és távozást. És épp ezért a halandóságba beletörődni képtelen régi ember a halotti szertartást születési rituálévá alakította át.

Más nyelvjárásban:

Régi sírjaink kerek,^[191] azaz anyai has alakúak, és a minoszi Kréta kerek sírjai is jó ismerőseink, jóllehet hosszúkás embert temettek bele, nem pedig lepényhalat. Eurázsia kurgánba temetkezik, egy félkör alakú sírdombba, s nem is akárhogy, hanem magzati pózban. A tetemet - miként az analóg piramisokban -, akár egy iránytűt, kozmikusan tájolják, a jól bevett feltámadási recept szerint, mely beválhatott, egyébként már leszokott volna róla az emberiség...

Az alföldi kunhalmokat rézkori temetkezési helynek mondják, és az is. Egyebek között. Ugyanis csak az számít igaz debreceninek, akinek Basahalmán, vagyis ebben az ún. kunhalomban vágták el a köldökzsinórját. Csak és kizárólag akkor kerülhet a köldökvágás világszerte szentséges ceremóniája egy sírba, ha az egyúttal anyaméh is. Mindez azt jelzi, hogy a szájhagyomány időtlen idők óta őrizgeti az őstudást, amihez a másik oldalról közelítő régészet, mint ez esetben tapasztaljuk, nem férkőzhetett.

Babba Mária elsősorban a szülő nők legfőbb oltalmazója, s gyermek- és általában termékenységügyletekben őhozzá fohászkodni a leghatásosabb.

A régi magyar helynevekben hegyek és halmok őrzik emlékét: Bábaköve, Bábahalma stb. Daczó szerint a babba elsősorban szépet jelent, ezért a Széphalom típusú elnevezések is ezt az ősi hitet rejtegetik...

Mivel e basahalmi köldökvágási szertartás a hegyhalom és anyaság ősi egybefonódásának csaknem nyílt vallomása, szent meggyőződésünk, hogy Basahalma Babahalma lehetett, hisz láthatják, a baba még a rózsánál is basává válik: babarózsából basarózsa lesz. Daczó anélkül is a Babba-kultusz folyományának tekinti a kunhalom jelenséget, hogy e sírhantot anyaüzemnek, Pocakhegynek látná. Elmondja, hogy az egykori etelközi kunhalmokat^[193] kultikus szobrok, ún. kunbabák ékesítették, s ezeket kőbabának nevezi az orosz. (Engedtessék meg egy privát megjegyzés: az ukrán fronton szanitéceskedő nagyapámnak jó egynéhány hun(!)babát sikerült lencsevégre kapnia.)

Nem csupán az apokrif, de az evangéliumi Szűzanya csillagalakja mögül is felsejlik egy olyan "mindenségtartó sziklaasszony", amilyen a hettita égig érő sziklaszűz volt vagy éppen a kalevalai Észak Szüze. Kumarbi leánya a világ megtartóját szüli, a dioritgyermeket,^[194] míg Mária a világot jelképesen, sőt tán konkrétan is megtartó Krisztust. És ha Mária ősképe valóban egy sziklaszemélyiségből költözött nemrég az Evangéliumba, akkor a szent családra is ráillenek a Tóra szavai:

Ámde kényes problematikával lévén dolgunk, emlékezzünk meg arról a krétai Nagy Anyakultuszról, amelyről nem mondhatni, hogy az apokrif szövegeink forrása volna, ám hogy általa az ős-Mária nem éppen szokványos legendáriuma jobban megérthető, az bizony aligha vonható kétségbe.

A mi Máriánk eszerint Föld és Ég leánya, akit kozmikus helyzetéből fakadóan kezdetben hegyként is tisztelhettek. Egy fontos kozmogram tanúsítja, hogy Mária a világszerkezet tartóeleme, hisz őt Anna Földanya néven szüli az Égapának.

A görög Aphrodité is összecseng Máriával, egyikük a szerelem, másikuk a szeretet letéteményese. Uránia-Aphrodité^[196] itt-ott szépen áthangolódik, s már nem szerelemszomjas, gyönyört osztogató végzet démona, hanem a tiszta, az égi szerelem megtestesítője, ami a testet levetve immár maga a Szeretet. Őt is Hegyistennőként, a hegy úrnőjeként tisztelik Korinthoszban, ahol hegycsúcson lévő szentélyben kereshetik fel hívei.

Máriának, Márianosztrán sziklatemploma van nálunk.

Mária-hegyről nem tud a Biblia, a nevezetes Mória-hegy viszont a héber hagyomány köldökös világhegye. És mivel a héber írás nem ismer mássalhangzót, Mária és Mória ugyanúgy csenghetett.

És monda: Vedd a te fiadat, ama te egyetlenedet(!), a kit szeretsz, Izsákot, és menj el Mórijának földére, és áldozd meg ott égő áldozatul a hegyek közül egyen, melyet mondándok néked. (1. Móz. 22,2)"^[197]

Az Úr hegye azt jelenti, hogy az Úr sziklája.

Máriát az apokrifok gyakran aranytemplomnak nevezik, a templomról pedig kimutattuk, hogy kintről világhegyet jelent, bentről pedig nőt. Köldökös szikla, melyről a héber hagyomány azt írja: A szikla köldökkő. Abból nő ki a világ.

A kis Jézus istállóban látta meg a napvilágot, jóllehet, a bibliai tájakon az istálló barlangot is jelent:

Az istálló és a jászol a rokon népek hagyományában, és persze nálunk is, rendre csodalények, táltos csikók születési helye, s meglehet, eszerint ők is a szikla ölének gyermekei. Az evangéliumi szövegek mai állapota nem sugallja ezt a fontos barlang analógiát, mivel használat közben minden ősszöveg óhatatlanul is áthangsúlyozódik. Ám jellemző a hagyomány őserejére, hogy még kései festői ábrázolások is szeretik az istállót barlangnak láttatni, miáltal az ősállapotot restaurálják, és ezzel közelebb kerülünk a misztériumhoz.

Krisztus az indián Kecalkoatl vagy Adónisz, vagy épp Attis frígiai istenség közeli rokona. Húsvéti halála után három nappal Attis ugyancsak feltámad, s a kenyér és boráldozat az ő teste és vére. Az óperzsa Mithrász - ő a tiszta Fény - ugyancsak sziklabarlangban születik, és napja, miként Krisztusé, a vasárnap. Kenyérrel, borral áldoznak neki, és ítélni fog élők és holtak felett. Sőt, Sebestyén Gyula^[199] azt is kinyomozta, hogy Mithrász, akit barlangban tiszteltek, női istenségként kezdte pályáját.

Zeusz, mint tudjuk, a titokzatos krétai Dikté barlangjának a szülötte, tehát számításaink szerint itt is kellett lennie egy barlangtulajdonosnak. Hésziodosz jóvoltából azt is megtudhatjuk, kicsoda:

Lám, egy anyaöl őrzi Zeuszt, a Földanyáé, kire itt pusztán dajka szerepet osztanak. Ám más források arra is emlékeznek, hogy jóllehet menedékhelyként szolgál csupán Zeusznak, ám anyabarlang ez a javából:

A barlang érintetlen és érinthetetlen, mint a sziklasír, melybe Krisztust temetik:

Hermész isten Zeusz fia. Mitikus küldetése teljesen különbözik Krisztusétól, ám ő is hasonló környezetben: a Külléné-hegy nimfájának sziklabarlangjában jön világra. Küllénét számunkra az teszi külön érdekessé, mert ő a hegy, s egyben annak szelleme is. Valahogy úgy kell elképzelnünk, hogy önnön barlangjában neveli Hermészt.

Hermész az első tűz csiholója, s ebben a szent barlangban lobban fel először a láng, ami maga az élet. A nemzés lángja ez, hisz Hermész fallikus isten.

Vas megyében a tűzgyújtást úgy is mondják: a tüzet megbagzani. A tűz gerjed, miként a vágy, a szerelem. A legnagyobb titkok az élet lángját övezik, ez lehet az oka, hogy például

A szkambha pedig világtengely. Lám, a nyomok ismét a világközép problematikához ve-zetnek...

No, de ugorjunk vissza a mi pogány szikla-Máriánk őskliséjéhez!

Térjünk vissza Mária kapujára. Az ilyesmi láttán: "Mária kapuján bemennék..."^[208] korunk olvasójának tán egy Mária-templom ötlik eszébe. Nem rossz irány ez, hisz a templom a szik-latemplom, sőt eredetileg barlangos szikla. Ám olyan megfogalmazás is akad, mely a kaput és a születést az őseredeti szakrális szempontoknak legmegfelelőbb módon kapcsolja össze:

Már említettük, hogy a Tibeti Halottaskönyv a Méh kapuját a legfontosabb világátjáróként említi, s ilyen bejáratok a világtengely mentén találhatók.

Mi dolga a fohászkodónak Mária ölében? Mért akar ott nyugodni, hacsak Mária szent öle nem egy kozmikus átjáró, azaz a Feltámadás kapuja.

Szép lassan összeáll az eredeti képsor: a Megváltó a keresztről a történelmi Mária öle helyett egy mitikus szikla-Mária újjászületési barlangjába kerül vissza, a Feltámadás kohójába. Tehát legyen bármily gyönyörű is Michelangelo Pietája, szellemisége irányt téveszthetett, persze, ha az ősklisére, a szikla-Máriára és a Fény születésére gondolunk. Mert emlékezzünk:

A születés és temetés, mint látjuk, ugyanaz: fürdetés, pólyálás, lepelbe csavarás, mumifikálás. A koporsó-bölcsőt^[212] kötél-köldökzsinórral eresztik a föld méhébe, hogy újjászülessen a halott: a Halál a második születés.

Egy magyar ballada megmutatja, hogyan kell mindezt elképzelnünk:

Krisztus sírbarlangjának érintetlensége túlmutat azon, mint hogy ott még senki se feküdt. Az érintetlenség szekunder értelme a "szüzesség". Márpedig Mária épp a szeplőtelenség erényéről nevezetes. Ne feledjük, a sír szájánál ugyanúgy feltűnik egy angyal, miként az "angyali üdvözlet" pillanatában.

Krisztus halálát apokaliptikus jelek kísérik:

Meglehet, ezúttal a templom jelrendszerével is elmesélik a kozmikus átjáró megnyílását, sőt Máté mindezt még a sziklákra is vonatkoztatja:

Lám, jól gondoltuk: újjászületések történnek, mert kinyílt egy kozmikus kapu.

A héber hagyományban Isten a ruhája fényéből^[214] teremti az egeket. Nem erről a kárpit-éghasadásról lehet-e itt is szó? Ám akár még a Tejút evangéliumi születésmeséje is lehet ez a hasadás, a Tejúté, mely ugyancsak égi híd a világok között. Csaba királyfi seregét is ebből az irányból, és világátjáróból várják a székelyek.

A kárpithasadás ügyében tán még a szókimondó, profanizáló folklórt sem árt meghallgatni. Jankovics Marcell idézi az uráli regékről író Róheim Gézát:

Szibériai nyelvrokonaink, a szamojédok ezt tudják a Földanyáról:

Ide kívánkozik az a kalevalai epizód, mikor Észak úrasszonya elrabolja a napot és holdat, Ukkó, az öregisten egy megmentő tűzsziporkát támaszt, és azt az Égi Szűzre bízza. Ez a láng maga a Remény, melyből új hold és nap támadhatna, ha a szikrát el nem nyelné a föld, jobban mondva: a Föld.

Az apokrif szövegekben Európa-szerte ugyanígy keseregnek a csecsemő Jézus elkallódásán, csakúgy, mint a gyermekét keresgélő Márián. Ezt találjuk Démétér és Ízisz meséiben. Pillantsunk e jelenet egyik kalevalai pandanjára, hátha egyazon csillagászati értelem keltette életre e közös lelkű, ragyogó szépségű jeleneteket.

A Kalevala krisztusi Sziporkájának Ukkó az apja, vagyis az atyaisten, anyja pedig a szűz:

Ki volt Krisztus? Világok világa, világossága: Sziporka. Az örök élet tüze, mely áthull a kozmoszon, hogy megmentse az Embert.

A Megváltó temetésénél felbukkan egy másik titokzatos József a semmiből. Személye mintha kiesne az érdekélődés látóteréből, hisz jóllehet becses, ám marginális tettet hajt végre:

Ez a József a mumifikált holttestet, akár egy magot helyezi be a varázsbarlangba. Az ács József feladata e folyamat ellentettje lehetett, vagyis a kis Jézus kiemelése a kozmikus méhbarlangból. Így nézve a jelenetet, a két József feladata egy és ugyanaz, csak utóbb már fordítva pereg ugyanaz a film.

Mivel számításaink szerint Krisztust a születési sziklabarlangjába temetik vissza, tehát a születésénél bábáskodó szereplők jószerivel azonosak a temetésekor jelen levőkkel. Egykor a név a lényeget hordozta, a régiek nem dobálóztak a névadással, sőt rejtelmes kódnak tekintették. Maga a Biblia is ezt példázza: Miként az egyiptomi középbirodalmi szöveg Ízisze Ré titkos és leghosszabb nevét firtatja, Jákob hasonló igyekezettel faggatja Isten nevét.

Krisztus sírba "plántálását" követően a sírbarlang szája elé egy kő gördül, melyet lepecsételnek, s meglehet, a hely ezáltal válik ismét érintetlenné. Hátha ezek meg az angyali üdvözlet visszafelé pergő eseményei?

Mária az angyali üdvözletből értesül az őt ért megtiszteltetésről, s egyúttal ez lehet a szeplőtelen fogantatás pillanata is. Okkal hihetjük, hogy ugyanaz a kövön ülő szárnyas küldönc viszi vissza Krisztus lelkét az Atyához, aki a cirkumpoláris zónából idehozta.

Egy 3. századból való közlemény még inkább bátorítja a szokásostól eltérő megközelítésmódunkat.

Az ős-Mária Kisjézusa ugyanúgy kallódik el, mint Démétér leánya, Koré. Jóllehet, nem minden ponton, ám lényegében a két helyzet egymásra vetíthető.

Kallimakhosz valóságos világhegy anyának ábrázolja Démétért a hozzá szóló himnuszában, az égre vetítve azt a képet, mely bennünk a sziklaszüzekről kialakult.

Tehát Déó égig ér, miként az ősi szikla-Mária, vagy a Mória-hegy.

Hagyományunk Máriája és Krisztusa a Történet mitikus kulcshelyzeteiben közelebb áll az Ízisz- és Démétér-meséhez, mint az Evangéliumhoz, jelezve, hogy információi távolabbról, tán egyenest az ősforrásból származnak. Az Evangéliumban fel sem bukkanó motívumokhoz is csökönyösen ragaszkodik, vagyis olyan mesei őselemekhez, melyek meglétére a Bibliában pusztán a radírozásból következtethetünk.

Korét, mint tudjuk, elnyeli az Alvilág, s ideig-óráig fogva is tartja. Apokrifjeink nagy előszeretettel idézik fel Krisztus halál utáni Pokolra szállását.

Ám ez a Pokol is a szikla-világtengely mentén található, mégpedig annak legalján. Ám mivel ez a szikla egy óriásnő, a totális analógia értelmében úgy illik, hogy az emberi testnek, az anyatestnek is legyen egy "pokla". Felvetésünk jogosságát messzemenően igazolja, hogy a falánk embert "bélpoklosnak" mondja a magyar. És belegondolva, az alvilágról szóló leírások cseppet sem idegenek a gyomor labirintusának műhelyeitől: őrlés, zúzás, lebontás, stb.

Szükségtelenné teszi a további magyarázkodást, az a felfogás, ami szerint: a pokla^[228] - az állat méhlepénye.

Az antropológia és a szent topográfia analógiája tehát rejtett csatornákon máig fehéren-feketén kimutatható.

Emlékezzünk csak a krétai Nagy Anya Pokol-problematikájára:

Megmutattuk, hogy az ős-Krisztus csillagtérképi útja tehát halála után egy szent kozmikus kapun vezet át, ugyanígy a Méh kapuját a Tibeti Halottaskönyv a legfontosabb világátjárónak mondja. A Kínától Székelyföldig fellelhető bonyolult asztrológiai kódokat magába záró kapukultusz is jelzi, hogy akad még itt tisztázni való.

A labirintusokat kutató P. Santarcangeli írja:

Az anyja méhéből nagy keservvel kitörő Väjnämöjnen is a "vár lakatját töri le". A vár az anya, a lakat pedig a kapu zárópontja. Egy másik kalevalai nő vajúdását is a kapu formanyelvével adják el. Egy valóságos várkapun történő kitörés képsora elevenedik meg előttünk, hallgatva az Ukkóhoz, a legfelsőbb istenhez forduló anya kétségbeesett fohászát:

Ez a zár ugyanazt teszi, mint Krisztus sírján a pecsét. Más kérdés, hogy utóbbi jelenetünk épp egy infernális születés: a bajok, a betegségek, átkok Földre szabadulását hozza, vagyis a Legnagyobb Rosszat. Egy ízben Mózes is fog egy pálcát, és kiszabadítja a Rosszat a tengerből, az anyaelvű mindenség magzatvizéből. Ő is bottal nyit utat - egy kimondatlan születési kapun - a Csipkebokor Istenének botjával, amely kígyó volt egykor:

Zóhár könyve írja:

A Gilgames-eposz Enkiduja érzi halálát, és ezért a kapufélfát okolja. Reászórt átkából felsejlik, hogy egy női kapuval vívott ádáz küzdelem okozta vesztét, vagyis rádöbben, hogy a halhatatlanságát egy szerelmi csatában kapott halálos sebbel veszítette el.

Magyar Adorján minden kapunyílást női jelképnek lát, melyet kossal vagy buzogánnyal illik betörni.

Botond buzogányos ütését Bonfini ezzel a képpel illusztrálja: egy gyerek kijöhetett volna rajta.

Attis három nap múlva támad fel halottaiból.

A bibliai Jónás ugyanúgy időz a cet gyomrában három napig. A tenger magzatvíz értelmére már célozgattunk - máshol ezt részletesen is ki fogjuk fejteni -, vagyis az őskáoszban zajlanak eseményeink. Már csak az a kérdés marad, összevethető-e a cet gyomra a sír-anyaméhhel?

A görög Delphoi, a jósda, egyszerre jelent delfint és anyaméhet. A zsidó hagyományban a cet tölti be a delfin szerepét, Jónás tehát három napra ugyancsak egy kozmikus anyaméhbe kerül. Hallgassuk csak, hogy koordinálja magát ebből a tengeralattjáróból. A tenger közepén(!) van, a szent középen:

Mint látják, furcsa egy tengerfenék ez. A "hegyek alja" akár barlang is lehet. Kérdés, hogy mit keres a cet a hegy alján?

Akit nem győztünk meg, az higgyen Máté evangélistának:

Máté pusztán a két helyzet közti analógiára utal, jóllehet egy "hajóban eveznek", egyazon kozmikus helyzet részesei. Krisztus feltámad, Jónás is kiszabadul a halból, vagyis mindketten újjászületnek. Sőt Jónás eztán kezd prédikálni, mintha sámánbarlangban járt volna. Mert ott is járt, egy halálrítus-beavatás részeseként szerezte meg a tudást.

Úgy tűnik, ennek a problematikának a roncsai kavarognak egy megporosodott magyar ballada - a Bíró Szép Ilona - mélyén:

Egy Benedek Elek gyűjtötte mese, A tizenhárom hattyú épp a vizsgált kozmikus koordináták között fejeződik be:

Nem nehéz felismerni, hogy emberszabású vidéken járunk, a kígyós-békás hely a nádas mocsár alvilága. Az előrehaladás és (Pocak)hegybe hatolás procedúrája a halottaskönyvek szellemiségét idézi, és a sumer ősszövegek partitúrája is ugyanez, ahol a hegy méhe egyszerre jelent halált és újjászületést.

Ki is volt a mi Babba Máriánk? Hátha mitikus rokonsága segít a megértésben, hisz ő lehet az, akit az ókori népek Ba, Bau, Baau, Babia stb. néven tiszteltek.

Magyarán: bába. Úgy tűnik tehát, hogy Babba istennő neve, egyedül nálunk fedi le tevékenységét, amennyiben az épp szülésznőt jelent. A név és funkciója egybeesése legősibb állapot bizonyítéka, és ez hallatlan horderejű üzenetet sejtet. Általában az átvételek során kopik el az istenség tevékenységét mutató név értelme, és igen régóta lehet nálunk, ha a neve megőrizte ősjelentését.

Babba Máriát személyiségében a hegy, a születés, az anyaság ötvöződik, vagyis ő a magyar Pocakhegy-kultusz kozmoszbábája.

Hát még, ha eszünkbe jut a Démétér-legenda talányos Baubója, akinek titkát tán épp a Babba-kultusz oldhatja meg. És persze Babbát pedig Baubó érteti meg. Baubó neve ugyanis hasat jelent. Ez persze önmagában nem volna elegendő összevetési pont, ám meglátják, ez a Baubó, vagyis a Has, az egész alvilágot, egyszersmind a kozmosz méhét is birtokolja.

Az alvilágba hullt Korét sírva kereső Démétér - neve szerint az istenek anyja - vándorlásai végén eljut Baubóhoz, aki zavarba ejtő látványban részesíti. Az orphikus nyomot követő Kerényi mindezt a következőképpen meséli:

Baubó mintha maga a Pocakhegy volna, amennyiben az Alvilág szakadéka az ő öle. Az Alvilág viszont egyszersmind újjászületési központ, és sok régi nép látta hegynek, így Sumer és Egyiptom is. Az előbbiek szerint az alvilág, vagyis a Pocakhegy belseje Baubó méhe, kinek funkciója a bábaság. Vagyis Baubó lényegében Babba.

Mint minden ősi nyelvben, így a magyarban is letűnt korok ideológiai roncsai úszkálnak, melyeket egyre kevésbé ismer fel modern szemünk.

Nyelvünkben a méh kettős jelentésű, egyrészt a kaptárra, másrészt az anyai has lakójára utal. Nagy a méhek felelőssége, végtére is az öröklődést, vagyis a lét legnagyobb misztériumát bízta a magyar hagyomány erre a láthatatlan rovartársadalomra. Az ihlető példa az ősidőkben gyökerezhet, amikor a vadméhek a barlangot választják otthonul. A barlangkultuszban pedig a kozmikus anyakultusz nyomaira ismertünk, a méhkaptár problematikájának ideológiai szálai ismét az anyakultuszban, a Pocakhegy legendában találkoznak.

Hogy mindez mélyen és messzire hatóan igaz, az mutatja, hogy a mítoszokban oly gyakran felbukkanó kaptári termékek valójában életre keltő csodaszerek. Az istenek a mézes sört, süteményeket látszólag jámbor torkosságból fogyasztják, ám bizonyítani fogjuk, hogy épp ez biztosítja számukra a halhatatlanságot. Az öröklét és az öröklődés viszont a (kozmikus) anyaméh jellegzetessége, ergo: a mitikus mézeknek sokkalta több közük van az anya méhéhez, mint a kaptárhoz, mivel az anyaság kaptárában teremnek. A hagyomány mézei tehát nem hagyományos mézek...

Zeusz születési helye is valódi, a szó szoros értelmében vett méhbarlang:

Az előzőkben jártunk már ebben a női kisüzemben, ahol a ciklikus vérforrás fakad. Ámde miért épp egy méhcsalád dajkálja a főistenmagzatot? Mert tőlük kapja Zeusz az öröklétet. A dajkálás nyilván nem pelenkázást, hanem táplálást jelent; a táplálékot pedig - e barlang jellege alapján - anyaméznek mondhatjuk.

Mi ebben az érdekes? A görögben az anyaság laboratóriumát nem a méhekről nevezik el, itt a szó jelentése etimológiailag a delfinhez^[240] kapcsolódik. Ám Delphoi, a neves jóshely első temploma^[241] érdekes mód mégiscsak magán viseli az ősi eszme árulkodó jelét: mivel méhviaszból és madártollakból készült.

Arra akarunk itt most kilyukadni, hogy a mai olvasó már nem látja, hogy a méheket csaknem minden nép belekeveri az emberi öröklődésbe. Nem látja, mert megszakadt a nyelvi átjárhatóság a kaptár és az anyaméh között, ez pedig a megértés feltétele. Egyedül a magyarban^[242] maradt meg az anyaméh és a férfi here, vagyis él az anyaméh és a kaptár közötti filozófiai összeköttetés, mely lehetővé teszi e messzire ható és a legnagyobb titkokat érintő kérdéskör felgöngyölítését.

Az öröklődés alvállalkozói a magyarban a méhek, hisz a nőknek méhük van. A kaptárban lakik a petével, léppel, méhlepénnyel rendelkező méhkirálynő. Végül is a nő a kaptár birtokosa, melyben majd meglátják, női méz és viasz terem. A férfi ezzel szemben a másik pólus, a here tulajdonosa.

Vessünk egy pillantást a menybe készülődő Júlia szép leány égbeszállására, melybe a vizsgált mitikus komplexum: a kaptár és a nőiség együttese lett beleépítve, e kettős szemiotikai nyelven elmesélve:

A kaptártársadalmak szigorú nőuralom alatt állnak, a méheknél, hangyáknál, és termeszeknél egy óriásanya uralkodik, irányít és belőle nő ki az egész társadalom. Ahol a mézet és egyéb kaptári termékeket elixírként, vagyis az anyaméh termékeiként találjuk, ott a nőuralom filozófiai alapjain állhattak, mivel az anyaság misztériumhitét vallották. A társadalmi berendezkedés modellje mindig és mindenütt az ősfilozófia.

A piramiskultusz fókuszában is az óriás anya állhatott a kezdet kezdetén, berendezkedése oly szoros rokonságot mutat a kaptár és termeszvár társadalmával. Tán épp a Méhkirálynő a Nagy Anya kultusz ihletője, akit a kaptár birodalma övez. Még az egyiptomi királynők hosszított koponyájáról is kiderülhet, hogy nem kordivat, és nem degeneráció, mint látni szokás, hanem rovarábrázolás. Egyiptom amúgy sem szűkölködik keveréklényekben, miért is ne állhatna például egy aranyköntösű Méhkirálynő ábrázolásaik állatöve közepén?

Az ősegyiptomi ceremóniák egyébként is Ízisz Földanya személye köré szerveződnek. Az ókorban mintha már csak Egyiptom engedné meg magának, hogy női kezek irányítsák hatalmas birodalmát. Egyiptom mintha "úgy maradt" volna. Kleopátrát Íziszként ábrázolják, s férje, Antonius, Oziriszként csupán az anyai princípium hátterében foglal helyet.

Diodórosz Íziszt törvényhozóként emlegeti, a helléneknél pedig elsőként az ő szellemi testvére, Démétér teremtett törvényes rendet.

A méhtársadalom az aranykor népe, innen a kiváltsága, hogy ő rendezheti a kozmosz és az anyai has legszentebb ügyleteit az örökléthez kapcsolódó öröklődés szent és magasztos feladatát.

Lássuk hát, miként költözhettek az emberre a méhek, ezek az aranybogarak? Ennek emlékét egy többnyire félreértett történettípus őrzi, mely fellelhető a Föld összes szegletén:

A vizsgált mesetípus úgy fest dióhéjban, hogy az embert az istenek üres bábnak teremtették. Egy pusztaság, "lakatlan föld" a test még ekkor, melyen nincs szőr, nincsenek szemek, testrészek. De hol maradnak a szervek? Kezdetben nélkülünk élik világukat, önálló állatként, akár a béka, vagy a méhcsalád. Ám általában valami kényszer hatására az emberhez menekülnek, és rajtunk is ragadnak, ezért élünk velük szimbiózisban.

A természet maga szolgál példával effajta tévhit születéséhez: Elődeinket megihlette a látvány, ahogy pld. egy fa gigászi testére apró állatkolóniák hurcolkodnak: a fészket rakó madár, vagy a csőrével harciasan odút barkácsoló harkály. Törzsére a mókus, tövére megannyi rovar, hangyák hada telepszik. És az odújába vadméhek költözködnek, s végtére is így válik a fa egy valóságos üzemmé. A hegyet ugyanígy veszik birtokukba az állattelepek: a barlangjába méhek költöznek, denevérek, medvék, és persze az ősi ember.

Az ember szerveinek históriáját is hasonlóan gondolták el, végtére is - mint korábbi fejezeteinkben adatoltuk - az emberi test a hegy és a fa hasonmása őseink éles szemében. Így aztán az ember felfedezi testén az egész méhkolóniát.

Ne tántorítson el senki, hogy e történettípus általában naiv fogalmazványai kerülnek elénk, mert fontos struktúra láncszemei ezek.

A magyar hagyományban - a méheken túl - más állatok is eljátszhatják a nemzőszervek népszerű szerepét. Hogyne volna kapós ez a szerep, végül is a nagy misztérium körülöttük forog... Mindenki sejti, hogy a gólya-béka mesék is ehhez kapcsolódnak, néha burkoltan, máskor leplezetlenül:

A buja nád, sás az ősnemzés lápvidéke, és ennek jellegzetes lakója a béka; ezen az alapon lehet ez a felfuvalkodásra is képes szerzemény a női test alvilági bejárata. Párja ez esetben nem a mocsárlakó kígyó, hanem a piros csőrű gólya. A csőr eleve férfiszerszám, a harkály ezzel vág odút a fába.

Erről a békáról többet is megtudhatunk egy kirgiz meséből. Hőse egy legényke, aki valóságos lovagként áll ki egy béka védelmére:

A hősies kiállást méltányoló béka hálából egy kis zöld kaviccsal ajándékozza meg lovagját:

Nem akármilyen kavics ez, hanem érintésétől feléled a halott. Tehát a béka az öröklét csodakövének őrizője, ami pedig az anyaméh privilégiuma. A nemzetközi folklór a zöld színhez eleve a nőiséget, a termékenységet kapcsolja. Tehát ez az a béka, amely egy "történelmi" pillanatban Évára fog pattanni, rajta nyer öröklakást. "Tisztátalan" állat, s ugyanezzel a jelzővel illették a régiek a nemzőszerveket is, tán a szűz, tiszta, érintetlen állapot ellentételeként.

A női mátrixot többfelé feltűnően gyakran látják halnak, vagyis pubes lénynek. A nemzetközi folklór e mágikus testrészt gyakran halacskának mondja és mutatja. Ez a téma már foglalkoztatta Lükő Gábort,^[247] Hoppál Mihályt,^[248] Jankovics Marcellt^[249] is.

Egy magyar népdal ezt kérdezi:

Számos érv szólhatott amellett - illat, sikamlósság stb. - külsőség vethette fel, hogy a "nőkapu" halnak lássák. Akad egy idevágó szókimondó vogul fogalmazvány, mely pontosíthatja, miként képzelték el az asszonyon a halat. A folklór ábráin a hal elfekszik a nő lába közt, ám ez akár félre is vezethet. Korántsem közömbös maga a pozíció, hisz az egész ehhez kapcsolódó legendárium megértése függhet ettől. Halljuk ezt a beszédes ideológiai kövületet Képes Géza veretes fordításában:

Eszerint maga az asszonyi bejárat a hal, illetve a béka ajka csupán, az anyaméh pedig az állat belseje. Tehát a mátrix labirintusába a hal "ajkán" át vezet az út. Egy indián legenda - melyre még majd visszatérünk - alátámasztja gyanúnkat:

A nemzetközi folklór jó ismerőse ez a kétértelmű hal. A bibliai Jónás egy "beavatási barlangba" kerül, amikor elnyeli a cet. Tudáshoz jut, és ezt a feltevést azzal a héber legendával is alátámaszthatjuk, amely szerint Jónásnak a Zafírkönyv világít a cet gyomrában, és a hallal útközben kommunikál. Meg is lesz az eredmény, hisz eztán partot érve jön meg a mondanivalója, és hirdeti az isteni igét.

A magyarban a hal és a halál szóalak összecseng, és nem is biztos, hogy véletlenül. Miért? Mert ősfilozófusok szerint az anyaméh a születés és a halál színtere.

Merész asszociációk ezek innen, a XXI. század küszöbéről, ám nem mi tesszük azzá, hanem az égvilágon mindent átfilozofáló elődeink.

Még kacifántosabban cseng, hogy az osztjákok külön köldökanyát neveznek ki a szülés körüli ceremóniák ellátására:

A méhlepényt önálló személyiséggel felruházó obi-ugorok gyerektápláló nőnek nevezik a méhlepényt:

Az előbbi idézetünk korántsem elszigetelt ötlet: J.G. Frazer egy valóságos méhlepénykultusz nyomait göngyölítette fel itt és ott, pld. az ausztrál bennszülötteknél, s a kultusz csökönyösen egyazon formában való elterjedtsége az ötlet ősiségét bizonyítja:

Efféle kúpformáció is méhkast, tholoszt, anyai hasat idéz. Hát még, ha követjük a szertartást, s kiderül, hogy a placentában rejtező lelket Anjea isten előbb egy fába, majd sziklahasadékba(!) később lagúnába helyezi, hogy évekig ott lakjék. A lélek idővel, az isteni gondoskodás folytán, visszakerül egy magzatba, hogy újra megszülessen, a lélekvándorlás és lélekmegmaradás örök törvénye szerint.

Tehát a magyar hagyomány mindmáig őrzi azt az egyetemes ősi ötletet, hogy a méhlepény a születés után is megszakítatlanul tevékenykedik védencéért, a magzatért, kinek, lám-lám, patrónusa. Az sem véletlen, hogy a bazsarózsa (nem inkább babarózsa?) tövébe ültetik, hisz a rózsa az anyaság kozmikus és jelképes cserjéje, s így nézve, még a világközép problematikája is itt élhetett ebben a ceremóniában.

Lássuk mindezt a szumátrai batakoknál:

A placenta tehát itt is lelkes lény. De mindezért nem kell feltétlenül Ausztráliába vagy a szumátrai batakokhoz járulunk: Manysi nyelvrokonaink is elismerték a placenta varázshatalmát, hisz rajta áll az újszülött fejlődése.

Az embernek nem házban, hanem kicsi kalyibában vagy sátorban kellett világra jönnie. A fekvőhelyet pedig, amelyen született, elvitték az erdő sűrűjébe, és szentnek tartották. Szél járta, eső mosta. És így senki sem tudta meg a titkot: melyik ember mikor született, milyen beszéd folyt az újszülött és a szellemek között, és milyen gondolat támadt."^[257]

A placenta a magzati csodaruha, ettől ered a csecsemő - egykor általánosan elismert - "mindentudása", akit csaknem isteninek láttak. Mert jellemző mód az "antidarwinista" őskultúra a magzatban az aranykori első embert ismeri fel. Ezt úgy gondolhatták, hogy ő ekkor még az életének kezdetén, mondhatni relatív aranykorában tartózkodik. Világra jötte tán maga a kiűzetés az Aranykorból...

Krisztus nem rejti véka alá, hogy csak kisdedként juthatunk a mennyekbe, mindezt toldjuk meg azzal, nem is akárhol, hanem a kozmosz "szűk kapuján" születhetünk életre földi megpróbáltatásaink jutalmaként.

Leo Frobenius talált Afrikában egy idevágó és igen bátor hangvételű legendát a szerveinkkel való megbonthatatlan szövetség létrejöttéről:

Végül is vesztére azzal a skorpióval hozza össze a balszerencse, amelynek szúró fullánkja a méh fegyverét idézi^[259]. De lássuk a folytatást!

A fenti állatok kudóba bújásának a csillagászati megoldása az izgalmasabb, mely világszerte méltóságteljes és magasztos köntösben jelentkezik. Tehát a csillagkép skorpiója szúrja meg ezt a kudót is, aki a nemzőszervek egyik jellegzetes égi reprezentánsa.

A Napot a Skorpió csillagképben éri a halálos döfés, és ez a legborzalmasabb tragédia, amit őseink, a csillagok tudói, az égboltról leolvashattak.

A Skorpió élet és halál kapuja, s ezen lép az égbe Héraklész, ahol "megifjodik", gyermekistenné, sőt magzattá zsugorodik, és Héra odafent újjászüli.

Skorpiók őrzik a Gilgames-eposzban Föld és Ég kötelékeit.

Az óegyiptomi Szetna-regény hőse is a skorpiók közt bukkan arra a varázskönyvre, amelyet az anyaméhhez hasonló rejtelemburok övez.

Skorpió szúrja halálra Hóruszt, Ozirisz fiát éjnek évadján, mivel ő az Orion csillagkép, vagyis a Nap éjszakai helyettese.

A férfitest is a női skorpióbejáratnál veszíti életét, csókos csatája után. Ez teszi a nemzést kivégzéssé, amiről igen sokat tud a folklórkutatás. Mindez Apuleius idején már bájjá szelídül, ám nem véletlen, hogy a háttérből kiolvasható az egykori gyilkos csata:

Ám ne feledjük, az élet és halál kapuja egy és ugyanaz.

A magyarban az anyaméh a kaptár és a méhkirálynő telephelye, míg a here a férfiaknál van, amely a virágok közt döngicsélő méhecskét jelenti.

A régiek mindezt kivetítették a kozmoszra, ami annyit tesz, hogy háromszintű méhvilággal számoltak: a valóságossal, az emberével - és a kozmoszéval, mert csak így lehet teljes a világ.

Most pedig azt fogjuk megmutatni, hogy a hagyományban felbukkanó mézek a halhatatlanságból nyerik értelmüket, tehát származási helyüknek inkább mondható az anyaméh, mint a kaptár.

Megmagyarázhatatlan, hogy máig él, sőt kiirthatatlan a kettős értelmű méz legendája, jóllehet a filozófiai spekuláció, melynek szüleménye, már rég feledésbe merült. Nincs ember, aki ne a vizsgált kettős értelmű mézre gondolna egy ilyen sláger hallatán: "Pár csepp méz, de tőled csak ez kell."^[261]

Na, de irány a múlt!

Ez az egyszerűnek mutatkozó ind versike bizonyítja, hogy az Égi és az Emberi nász egyet jelent. A méz az aranyló és jóságos napsugár, vagyis a fényt is méznek látják, nyilván sebgyógyító hatása és aranyszíne jóvoltából. Külön szerencsénk, hogy a "nő combjai között" bukkantunk a mézforrásra, mert ez arról árulkodik, hogy a szanszkrit hagyományban is anyaméhet képzeltek a nők hasába. Vagyis az öröklét, az öröklődés feladatát ők is a kaptár társadalmára bízták.

A Hold és a Nap fenti násza valójában a Földanya és Égapa szerelmét jelenti, kiknek ők küldöncei, reprezentánsai csupán. Tán épp a nemzőszerveik...

Legyünk türelmesek a kissé begubózott sumer szöveghez, mivel belőlük is kihámozató, amire most itt kíváncsiak vagyunk. Föld és Ég termékeny násza itt is összekapcsolódik a méz problematikával. Tehát ők is a méheket tekintik az öröklét élő gépezetének, mindenesetre számolnak velük.

Lám, akárcsak Hesziodosznál, a Föld szigorúan az anyaság képsorával szüli teremtményeit. Tehát a sumerok is így spekuláltak! Az élet füvének megszülését még érdekesebbé teszi az 1. számú sumer ékírásos tábla:

Ez a mézfű azonosnak mutatkozik az előbbi életfűvel. Akár az előbbi szanszkrit versikében, a méz itt is a combok közül csillan elő.

Azért beszél a szöveg "Isteneknek való édes ételről", mert - mint mondtuk - ez biztosítja számára a halhatatlanságot. Ám korántsem elhanyagolható az a körülmény, hogy a mézben ott van ugyan a tavasz összes fenséges íze s illata, ám a lényeg az öröklét, a többi jó csupán "hab a tortán".

Telepinus, a termékenységisten egy egyiptomi legendában megsértődve faképnél hagyja az istenvilágot, amitől aztán megáll az élet: Beáll a homály, a tüzek kialszanak, az állatok elnémulnak, az anyák nem szülnek, a folyók kiszáradnak, éhínség, halál fenyeget. Csöppet sem ismeretlenek ezek a naptári elvonulások^[266]...

A Nagy Napistennek sejtelme sincs róla, mi az oka a katasztrófának, és összehívja a "kupaktanácsot", vagyis 1000 istent, egy lakomára, melyen az étel immár nem csillapítja az éhséget, s az ital nem oltja a szomjat. Végül a Viharisten észbe kap, hogy csakis az ő fia eltűnése okozhatja a világra szakadt boldogtalanságot. Elő kell hát keríteni a fiút, bárhol legyen is.

A Nagy Napisten küldöncével, a Sassal mindhiába keresteti Telepinust. Erre a papa, a Viharisten az Istenek Anyjához folyamodik, aki viszont egy méhet küld Telepinus felkutatására. A méh a sasnál különb fejvadásznak bizonyul:

Lám, a méh valóságos kis életmentő felszerelést visz magával, és viaszkot injekcióz Telepinusba, amely viaszk - elixír lévén - életre kelti őt.

Mindebből egy fontos, a hierarchiára vonatkozó alapszabály is kiolvasható, melyre még szükségünk lesz a későbbiekben. A Sas itt az Égapa küldönce, a Méh pedig a Földanyáé. A keresés ezek szerint Égen és Földön zajlott. Az Égapa a sassal odafent kerestette, és a Földanya, akinek persze méhe van, idelent.

Lám, ez a szólás, az "égen s földön keresés" a magyar nyelv ősrégi lakója lehet, és az előbbi ügyletekre vonatkozik.

Az ember azt hinné, hogy könnyű alakíthatósága predesztinálja a viaszt, hogy Ó-Egyiptomtól korunk vásári panoptikumáig a becses szoboralapanyag lehessen. Ám a viasz sem az a halott matéria, melynek mutatja magát mert a kultusz kezdetén a régiek még mátrix szellemiségét a viaszba is belelátták, és kaptárból származó "anyaviasszal" dolgoztak. Tehát, mint minden kaptári terméket, a méhviaszt az öröklét fátylába öltöztették.

A híres Szetna-regénynek is a viasz a megnevezetlen csodaszere:

Nanoferkaptah ezen a kísértethajón indul a "skorpiók"(!) és kígyók övezte varázskönyv felkutatására. Ám a hajó viaszból lett megelevenítve, ami valójában magát a nemzést jelenti, melynek a viasz az anyai eleme. Ám férfi eleme is akad:

Mindezt még világosabban tetten érhetjük Kheopsz fáraó és a varázslók legendéjában:

A vesszős varázslás mindig nemzés-átfogalmazás. A Tóra híres (Mózes és Áron a Fáraó előtt) jelenetében ez a pálca kígyóvá válik. Ezzel csapja meg Mózes a (magzatvíz) tengert, melytől rátör a Pokol a Fáraó birodalmára.

Ez az a csodapálca, mely a sziklából vizet fakaszt:

De lássuk csak, mit is itatott velük!

Mézet? Erre még vissza kell térnünk.

A panoptikum tán kezdetben feltámasztásra váró viaszfigurákat tartalmazott, akiket a földre visszavártak. Később persze, mint minden, ez is vásárivá züllött, s meg is érdemelnék a kiötlői, hogy Drakula vagy Hasfelmetsző Jack náluk is megjelenjen... A kínai agyaghadsereget is megelevenítési céllal alkothatták, hisz az agyag is az anyaelv matériája: Ádámot Isten agyagból készíti.

A halott attól lesz épp viaszsárga mert elszállt belőle a lélek, az égi eredetű férfielv, vagyis a fény. A lélek nélküli tetem csak egy sárga csordogáló viaszbáb már Egyiptomban is. A fényt a régi észtek is léleknek látják, illetve lélekhordozónak. Ugyanis hajnalonként a Napból "mézszínű fény", azaz lelkek özöne zúdul Földanyára egy szent nász keretében:

Ámde maradjunk Egyiptomban, s hallgassuk, mit mond Kákosy László az analógiás varázslásról:

Híres a varázsló volt a XXX. Dinasztia utolsó fáraója, II. Nektanebosz is. Nagy Sándor legendás életrajza, a »Sándor regény« szerint mikor perzsa támadás fenyegetett, a fáraó megelevenített viaszbábokkal teli hajókat süllyesztett el, így akarta megsemmisíteni az ellenséget."^[271]

Ez volna az analógiás varázslás. Tehát itt nem vetődik fel a viaszhoz kötődő egykori filozófia, mely épp a dolog lényegét adja. Megelevenítésre kizárólag az anyaelvet hordozó matéria alkalmas csupán, amelyben az életre keltés nemzést jelent. E nélkül az egész gyermeteg hókuszpókusz marad, az, amit ők akkor a teremtés technológiájának tekintettek. Más kérdés, hogy némileg félrehúzott az agyuk...

A táltostudományt kutató Diószegi Vilmos egyik adatközlője mesél a viasz körüli ceremóniákról:

Mi köze a viasznak, viaszöntésnek a jósláshoz, a jövőbe látáshoz? Az, hogy a mátrix-viasz az idők feletti örökléttel áll kapcsolatban. Az onnan származó ősanyagot tán idősűrítménynek látták, olyannak, mint egy növényi magot, melyben benne rejlik a jövő, vagyis a fa.

Az obi-ugor nyelvrokonaink viaszgyertyát^[273] is áldoznak, és a viaszégetés lélekküldést jelent az isten számára. A viaszgyertya szó szerinti élő, égő áldozat tehát. A templomi viaszgyertya kezdetben akár viaszbábot is jelenthetett, s jóllehet másképp, ám lényegét tekintve egyiptomi értelemben használták. Krisztus is viaszgyertya, melyből fénylik a lélek, s közben felemészti magát, a viaszt, ami a földi testet jelenti.

Mért is kell áldoznunk az isteneknek? A sámánkultusz egy frappáns válasszal szolgál: az égiek csak a lentről kapott lélekkel gazdálkodhatnak, vagyis csak akkor küldhetnek termékenységet a földre, elsősorban a nőknek, ha kapnak áldozatot. És amennyit kapnak, annyiból futja nekik is, és ez a "lélekmegmaradás törvénye".

Döbbenetes, ahogy néha a slágerszövegek őrzik az őselvet: épp most éneklik, hogy amikor megszületünk, ott fenn egy csillag kigyúl, ám ekkor és ettől egy másik a földre hull...

A Júlia szép lány külsőrekecsini változata életre keltő csodaviaszt rejteget.

Az égbe ragadt leánynak nem kell félnie, mert anyja viasza majd életre kelti.

A méhbajból kigyógyult nők viaszbékát adományoztak a csodatévő helyeken,^[275] mondja Bernáth Béla. A békáról már megmutattuk hogy kiféle: a női alvilág bejárata. Mindez duplán igaz, ha viaszból készítik, főképp, ha épp a méhbaj ellen orvosol. Jóllehet, ezúttal két jelrendszer keveredik össze: a kaptár és a béka képnyelve, és mivel a kettő egyet jelent, erősítik a tartalmat. Így olvasva a viaszbéka a méhbajból gyógyult nők számára igazi telitalálat.

Emlékeznek? Az indiánok paradicsomi folyója egy békaszájból ered.

Tehát a szent vizek forrása a kozmikus anyaforrás.

A Kalevala méhecskéjére több ízben is hárul a mézbalzsam szállításának nemes feladata, miként azt nemrég az eltűnt termékenységisten, Telepinus esetében is tapasztaltunk. Méhecskénk ezúttal megrendelésre hozza az elixírt, egy szűzleány öléből:

Ezúttal csaknem leplezetlenül tárul elénk a mágikus csodaméz forrása, amelytől a seb beforr, és a halott életre kel. Nem közönséges kaptárban csillog ez a balzsam, hanem egy tündér ölében, és mindezt a legtündéribb hangszerelésben hallhatjuk.

Különös érdekessége ennek a jelenetnek, hogy a világközép problematikába öltözködött: A tengerháti kőszikla maga a világközép. A rajta szendergő leányövcsatja^[277] még inkább. A csípőjén növő aranyos fűszál, szőke pihe emberfű, rajta aranyló, kaptárjából származó elixírrel.

Az, hogy a füvet a régi ember szőrnek tekinti, házon belül is kimutatható a Kalevalából:

A bölcsesség mézsörét egy fukar óriás egy hozzáférhetetlen szikla ölébe rejti, és leánya őrizetére bízza, mivel az egész világ ezt kutatja. Még Ódin - a germánok Zeusza - is rászomjazik a csodaitalra. Tapasztalataink arra intenek, hogy az óriás szűz maga a nedűőrző szikla lehet, a szikla egyszersmind annak szelleme is. Kettős személyiség, mint akikkel előbb már találkoztunk. A mézes italt voltaképp az ő sziklai méhe rejti, erre utal az is, hogy e barlangnak egyáltalán nincs bejárata. Ódin épp ezért a szikla megfúrásával férkőzik e belső szobába, és nem is akárhogyan: kígyóvá válva surran a furaton át a varázsbarlang mágikus mézéhez. Ez pedig a nemzés legősibb képnyelve. Hát még, ha megtudjuk, hogy beérve a barlangba Ódin a szűzzel három napos "mézes hetet" tart, s általa jut a csodanektárhoz.

Ódin kígyóként fúrja be magát a sziklába, a Biblia is őrzi ugyanezt az időtlenül ősi hieroglifát, a "kígyónak útát a kősziklán". (Péld 30,19)

A bibliai Szikla a legszentebb női, sőt szülőelvet testesíti meg, a kígyó pedig, mint tudjuk, varázspálca. Nehéz mindezt nem hieros gamosnak látni.

Amikor szomjazott a nép, Mózes a pálcával - melyről Isten azt mondja: "a pálcával, mely kígyó volt" - nyitja meg a sziklát. De várjunk csak! Miféle vizet is itatott a néppel?

Jóllehet a kígyó nem mézevő, ám a görögök is összehozzák a két fogalmat, és ennek valószerű oka az, hogy elsősorban férfi kígyóra, és női mézre gondolnak. Vagyis az anyaság matériája találkozik a férfi hüllő jelképével.

Egy Arany-balladában (A méh románca) a méhkaptár problematika teljes pompájában tárulkozik elénk, mégpedig a maga kétértelműségében. Látszólag ez a költemény műdal ugyan, ám a "tiszta forrásból" merítkező Arany, miként az a legnagyobbaktól el is várható, az ősállapotokat rekonstruálja.

A ballada egy szűz és egy méhecske huzavonájáról szól, azért a bizonyos virágért, melyre a menyasszonynak másnapi esküvőjén volna szüksége koszorújába, ám mi tudjuk, hogy inkább a nászéjszakán kellene az. A rózsa a szüzessége. Maga a verscím sem hagy kétséget a felől, hogy ami kettejük közt zajlik: románc.

A koszorú, a karika ősi női jelkép, melynek párja a vőlegény botja, illetve ezúttal a fullánk.

A halálos szerelem a nőiség rózsabokránál teljesül be, majd a méhecske a rozmaringbokron leheli ki páráját, amely bokor az ősfolklór férfibokra! A fullánkot voltaképp a leány fekete szeme alá üti, amelyről tudjuk, micsoda, ismerve a hagyomány ún. szembenézéseit. Az angol folklór ezért becézi a penist "szemnyitónak".

A népdal is tudja, hogy

Folytatva a balladát:

Egy lett népdalban is az előbbi képet találjuk:

A hettita legendában a méhraj lelket jelent:

A lelket ugyancsak méhnek tekintik a burjátok is:

Kandra Kabos a Magyar Mitológiában arról ír, hogy a Nap testét szikrák képezik: és ezek lélekatomok, melyek méhekként hemzsegnek a Napban. Eszerint a Nap az Égapa testiculusa. A még meg nem születettek a Napisten és a Nap Anya háztartásában várakoznak a "kilövésre", vagyis a földi alászállásra. Kandra Kabos szerint a magyar törzsbeliek a napkorongot pontocskákkal jelölik, mert a megszületendő lelkek a Napban rajzanak.

A magyar hagyomány is képes arra visszaemlékezni, hogy a méh lélekmadár. Percre se feledjük, hogy egy ilyen emlékkép a teljes kultusz néhai meglétét bizonyítja:

A magyar hagyomány nemcsak méhlélekről, hanem saslélekről is tudott, Petőfi emlékeztet bennünket erre Az alföldben:

A méhlélek testünk épületében a Földanyát képviseli, míg sas lelkünk az Égapa küldönce.

Leo Frobenius begyűjtött egy a szerelmi mézről szóló ragyogó szudáni néger mesét. A legenda vadásza az addig teljesen ismeretlen nők birodalmába vetődik. Az itt talált amazonok hatalmasak, erősek, ellenségesek, és persze ellenállhatatlanok. Csak csellel tűnnek legyőzhetőnek, s erre a vadász a férfimézet véli a legalkalmasabb csapdának, amikor királyának beszámol úti tapasztalatairól:

A mézet és nádat, amit a királytól kap, a tarisznyájába^[288] rejti. A nők - stílusosan szólva - lépre mennek. Elhiszik, hogy a tarisznya bódító ízű méze voltaképpen az ő testének "tarisznyájában" terem, és nyilván rájuk hárul a feladat, hogy onnan elővarázsolják. A lényeg, hogy rászoknak a férfimézre, mely, akár egy bűvös pillanatragasztó, a két ellenséges nemet egymáshoz édesgeti.

Ám a férfiméz: semen. Kérdés tehát, nem rúgtunk-e öngólt ezzel mi, akik kimondottan az anyamézek után kutakodunk?

Számunkra az a fontos, hogy a méz problematikája ezúttal is a nemzés gravitációjában található, mégpedig a kaptár és a szerelem együttes nyelvén megszólaltatva.

A Hogyan váltották fel az óriásokat az emberek című votják mese az ember legelső felbukkanását őrizte meg számunkra. Emberünk épp egy méhkast bütyköl, mikor rábukkan egy óriás. Ekkortájt még ők, az óriások uralják a földet.

Az óriás az embert harkálynak véli, vagyis elég rossz lehet a szeme. Hacsak nem az téveszti meg, hogy az ember épp odvat vág a fába a kaptár számára, vagyis ez esetben a meséből kihullt egy mozaikdarab. A harkály amúgy a férfiség madara, a csőr a férfiasság kelléke, és az odúvágás is férfiúi cselekedet a régiek szemében. A méhkas a nőiség reprezentánsa, főleg, ha figyelembe vesszük, hogy a mesében ekkor még nincs nő a földön. Csak ők ketten, a harkály és a kaptár, vagyis gyanúnk szerint ez egy némileg megkopott nemzőszerv-perszonifikációs mese, amilyenek szép számmal akadnak, széles e világon.

A világ végét kereső észt Kalevipoeg és csapata az Óriásokhoz vetődve egy afféle kérdéssel találja szembe magát, amilyet a Szfinx szegezett Oidipusznak. Úgy tűnik, ez a továbbjutás feltétele:

Vélhetőleg a kozmikus méhre célzott kérdésével az óriás, mely a Földanya termékenységi központjában, a mocsárban található. A mocsarat pedig az őskori népek csaknem kivétel nélkül az önnemzés vidékeként tisztelték és félték:

Tehát a Földanya alvilági bejáratánál,^[292] a Pokol poklánál található a méhecske hazája, a Földanya pokollabirintusának kaptárjánál él és serénykedik, mivel épp ő felel az örök életért.

Tejjel és mézzel folyó földről mindenki hallott, ám ez nem bibliai sajátosság, hanem számos hagyomány megemlékezik erről a különös jelenségről. Az indeknél, görögöknél, a finnugor hagyományban, és egyebütt is méz- és tejfolyók fakadnak odafenn, az égi magasságban.

Láttuk, hogy a mitikus mézeket a másodjelentésük avatja elixírré, mivelhogy az anyaméhhel rokon örök élet kaptárjából származnak.

Ezek után logikusnak tűnik, hogy a fenti méz- és tejfolyamok nem a semmiből, hanem egy kozmikus nőközpontból fakadnak, például a Földanya közepén, a Köldökcsillag tájékán. Ez az a hely, ahol semmi se változik, ahol áll az idő, és itt az élet örök, akárcsak annak idején a Paradicsomban. Minden valamire való mitikus utas ide törekszik, így a Gilgames-eposz, az Odüsszeia, a halottaskönyvek, vagy az Exodus, és persze a Kalevala utasai is ide, a sarkcsillagi Édenbe. Úgy tűnik, ennél az anyaforrásnál fakadnak e talányos folyamok forrásai. Ugyanis a földi folyók onnan fakadnak...

Amennyiben feltételezéseink helyesek, és eredetükre nézve ezek valóban "testi folyamok", akkor keletkezési meséjüknek is emberinek illik lennie.

A Xanthoszt, mely nyilván az égben fakad, Zeusz nemzi:

A nemzés nászt jelent, vagyis nyilván a Földanya testének deflorálása, kifúrása fakasztja a szent folyamot, tán épp az égig érő Pocakhegyen.

Minden égből eredő szent folyam: az Ob, a Nílus, a Tigris és Eufrátesz, a Xanthosz, a Tisza, stb. hasonló nász folyománya. A Ganga a Tejútból ered, illetve annak földi folyatásának látták.

A mézfolyó alighanem legtalálóbb és legkorrektebb elnevezése a "szerelempatak". A történelmi Magyarország számos vidéke, hovatovább minden szakrális központ szerelemközpont, kozmikus anyavidék lehetett. Kárpátalján^[295] Szerelem-dombról és Szerelem-völgyről beszél a legenda, és megelőlegezhetjük, hogy ott egykor Szerelem-patak is csordogálhatott...

A székely népdal nagy hegye itt is égig érőt jelent. Az sem véletlen, hogy épp az "égi" Király falvánál található, vagyis az isten lakhelyén.

Ez az őssejt egy műdalba is beleköltözött:

Egy fénykép a "világ teremtése idejéből", tán épp a Sarkcsillagról:

Minden földi folyam végül is e fenti, Zeniten fakadó forrásból táplálkozik, és alant, a Nadír lefolyójánál hagyja el a kozmoszt. Erre néhányan felfigyeltek - például G. Dumézil -, de emlékezetünkből a lényeget kitörölte a feledékenység: a kozmosz is ember, sőt emberpár, s e folyamok az ő testnedveik áramlásai. Vagyis a Zenit és Nadír a mindenség testének be- és kijárata, ettől válhatnak ezek a mitikus folyamok átszellemültté és elbűvölővé, és megértésükhöz elegendő az a felismerés, hogy isteni mivoltukban is mélységesen emberiek.

Ámde vessünk egy pillantást a mézfolyamok forrásvidékén viruló mézországokra!

Sámuel könyve mintha az Ígéret földjén játszódnék:

"Mikor pedig a nép beméne az erdőbe, jóllehet folyt a méz, mindazáltal senki sem érteté kezét szájához, mert félt a nép az eskü miatt." (1Sám 14,26)

Varázsméz ez, hisz megvidámítja a szemet.

A bűnbeesés mézízű almája is Ádámék szemeire hatott, melyek az evéstől "megnyílottak". A magyar népdalban található "aranyalma leve" is mézre és bűnbeesésre utal, hisz a méz folyékony arany. Hovatovább felvethetjük, hogy az "aranyszín" egyszersmind "mézédest" is jelenthetett.

Ez a szólás is elmúlt titkokat dönget, hisz az ősi szexuális vétekhez kapcsolódó bűnbeesési alma ugyanazt jelenti, mint a hasonszőrű, kétértelmű méz.

Mivel Nippur a Köldökön fekvő sumer ősváros, mi már csak ezen az alapon is a Halhatatlanság országának látjuk. Hát még, ha mézes források is fakadnak földjén!

Mivel Ég és Föld köldökén vagyunk, nem árt egy Pocakhegyet álmodnunk a szent város alá, mert az ilyen ország nem a Földön terem.

Hiába emleget a Kalevala ártatlan "erdőbéli mézételt", az alábbi idézet méze csakis az Ég tetejéről, vagyis a kilencedik Ég öléből bugyoghat, egy női táj forrásából. Később majd kiderül, miért:

A mézvidék közelebbről:

Már foglalkoztunk a lánykérő Ilmari kovács égbe emelkedésével. Akkor ott azt bizonygattuk, hogy az utazás magán az égig érő (szikla)szűzön zajlik, és ő az, aki a Napot, a Holdat és a Göncölt viseli ékszerként, felhőkarcoló termetén. Az útvonal pedig "Nap felett, Hold alatt, Göncöl válla közt haladt, s Észak udvarába ére". És itt található a mézerdő:

A Mézbirodalmak helye tehát az Ég teteje. Ámde hogyan is fest ez a Mézországba vezető útvonal?

"Hiábavalónak tetszhet egy olyan esemény pontos idejéről értekezni, amelyről bizonyosan tudjuk, hogy nem következett be." (G. Dumezil)

A homéroszi eposzok, a Biblia, vagy épp a Kalevala stb. ősi helyszíneit sokaknak "sikerült már megtalálniuk", s borzongatóan szép és pazar kiállítású úti filmek tárják elénk e szentséges vidékeket. Kár, hogy a mitikus utazások nem földi tájakon, hanem a kozmikus állomások között, csillagközi utakon zajlanak, és az úti kalandoknak több közük van a csillagok háborújához, mint a történelemhez. Mindez bizonyítható, miként az is, hogy a szent úticél a cirkumpoláris zóna. A Nagy Utazás általában itt a földön-vízen veszi kezdetét, aztán a mese folyama elszakad a földtől, szárnyra kap, és irány a csillagos ég!

Aztán egy szép nap a csillaglegendákat domesztikálták: lecsalogatták a földre, és szent történelemmé pofozták. Ezért képzeli a mai olvasó a Kalevala mesésen gazdag Északhonja őshelyszínének - melynek jólétét a Sarkcsillag-szampó biztosítja - a szegény árva Lappföldet. Naná! Az Üveghegyen túl pedig az alkoholisták laknak...

Más ügyletek kapcsán már érveltünk amellett, hogy az Északhonba lánynézőbe tartó Ilmari kovács csillagközi útvonalon halad. Lássuk csak, mindez mit jelent?

És odaérve épp a mézerdőbe csöppen:

A "mintha" szárnyon szálló Ilmarinen valóban szárnyakon szállhatott. Sőt, a "forgatagos" szél a függőleges útirány árulkodó jele. Miért? Mert a forgószél valósággal felporszívóz mindent, ami elé akad: háztetőt, lovat, szekeret, embert, így aztán nem csoda, ha ez az impozáns természeti jelenség mélyen megérintette és megihlette a régieket. Ez vezethetett oda, hogy a sokszintes hagyomány egységesen égi átjárónak, téralagútnak képzeli a forgószelet, isteni és démoni megjelenések módjának s egyben kísérő jelenségének. Hozhat boszorkányt, szellemet, rossz és jó szellemet. Az alsó világokba is forgás vezet: a vízelem forgószele az örvény.

A bibliai Isten is forgószéllel szokott megjelenni:

Nem légből kapott feltételezés, hogy az Exodus egy bizonyos útszakaszon elszakad a Földtől, és a levegőben folytatódik tovább, a szent célállomás felé, hisz ezt magától Istentől tudhatjuk:

A "magamhoz bocsátottalak" nyílt vallomás az Égbe emelés mozzanatáról, hisz az Úr nem a Földön, hanem odafent lakik. Ám a történetnek ez a sarkalatos és igen fontos epizódja, melyre Isten itt hivatkozott, nem található a Tórában. Később keveredhetett ki a Bibliából, nyilván amikor a csillaglegenda szent történelemmé szelídült.

Ám az igen értékes "űrutazási" elemek mégiscsak a szent szövegben maradtak, és mindez a Bibliát még értékesebbé teszi. Isten ugyanis a kiválasztottak vezetését egy szárnyas személyiségre bízza, az Angyalára. A szárnyak pedig önmagukért beszélnek: az égbeemelkedés ígéretét, vagy legalábbis lehetőségét hordozva. Földi utazáshoz szükségtelen volna aranyszárnyas küldönc. Ám ennél is fontosabb látnunk, hogy az előbbi sas nem más, mint az angyal, és mindez a szöveg belső matematikájából következik:

ami ugyanazt jelenti:

A sas az egyetemes hagyományban isteni küldönc, ígéreteinek földi beváltója. Ősformájában mitikus madár, ám máshol pedig - mint Hermész vagy Isten Angyala - szárnyas égi lény emberi ábrázatban.

Folytatva a Biblia meséjét, akárhogy is, ám az Exodus az alvilág labirintusából vezet a fénybe, s vezet felfelé egy világhegy emelkedőjén, s végül szárnyak emelik Izraelt, mivel az ég és a föld közötti kapcsolat megszakadt - erről már esett szó.

A Biblia Egyiptomot alvilágnak tekinti, ezzel jelzi, hogy oda lemennek vagy alászállnak, és az onnan kijövetelt feljövetelnek nevezik, úgy, ahogy az Ó- és az Újszövetségben is. Erre pedig a topográfia nem szolgál indokkal, csupán Egyiptom alvilági minősítése.

Az Exodus útja az egyiptomi pokol "húsosfazék" katlanaitól vezet a tej és méz forrásaihoz, mert ott csak ez lesz a táplálék. A magyar táltos is csupán tejtermékeket fogyaszt, az emberiség tavaszkorának, csecsemőkorának táplálékát.

A héber mitikus emlékezés^[303] vissza-visszatér egy hegyteteji Éden legendájára, vagyis okkal feltételezhetjük, hogy az Ígéret földje odafent a Pocakhegy-teteji fényes Köldökövezetben lebegett eredetileg. Ám ez a látomás egy bibliakommentárból is visszafejthető:

A tej- és a mézfolyamok jelentik a "termékenységet hozó" folyót.

Az ős-Tóra kezdetben Ádám, vagyis az Ember elbukásának és felemelkedésének legendája lehetett, egy zárt és teljes kompozíció keretében, mely az örök misztérium ragyogó képsorával meséli el Ádám újjászületését a Sötétségből a Fénybe, Alvilág-Egyiptomból az égi Jeruzsálembe.

A mese lepusztult mítosznak tűnik a katedra dohos magányából, ámde könnyen kiderülhet a mítoszról, hogy nem más az, mint a feltupírozott mese. Miért? A mese ugyanis még szemlátomást tartalmazza a mítoszból immár kihullt láncszemeket. És ha benne a geocentrikus világstruktúra motívumrendszerére bukkanunk, akkor még inkább kötelességünk a mesét az idősebb, bölcsebb testvérnek látni. Szép példa erre a Benedek Elek gyűjtötte Halhatatlanság országa, melyben az ősi kozmikus elképzelések meglepő épségben maradtak ránk. És erre a tér-idő felfogásra a mítoszokban és szent könyvekben csak a radírnyom utal.

A Halhatatlanság országának meséje a következő: Egy királyfi, Miklós nyakába veszi a világot, hogy rábukkanjon a Halhatatlanság országára, nyilván azért, mert Éden-nosztalgiája támadt. Hamarosan egy égig érő hegybe botlik, s nekivág a megmászásának, mert tudván tudja, a hegytetőn lakik a Halhatatlanság. Látják? Miklós nem vaktában vándorol, hanem ismeri az utat, vagyis az ősi világstruktúrát. Ahogy mászik felfelé, egyre hosszabb életkorú lényekbe botlik. Ám ennek oka nem a genetikus adottságokban rejlik, az életkor a hely varázsának köszöntő. Időhegyen vagyunk, melynek grádicsai égi régiók, és felfelé lassul az idő. Tehát súlyos filozófiai oka van annak, ha egy mesei munkahelyen három nap egy esztendő. Jól jöhet egy ilyen elszólás, mivel a mesei munkáltató kozmikus koordinátáiról árulkodik...

Miklós a hegytetőn halhatatlanság helyett egy lapátoló óriásra lel, aki az égig érő hegy elhordására lett kárhoztatva. Ritka kincse ez a jelenet a magyar hagyománynak, melyben épp az Ég és Föld kapcsolatának felszámolása látható. Itt tehát egy fontos toposzt értünk tetten, azt a pillanatot, amikor éppen lerombolják a világhegy tetejét.

Épp ezért szükség lesz egy griffre, hogy Miklóst jótékony szárnyain átemelje a felszámolt útszakaszon - akár a Bibliában vagy a Kalevalában:

Miklóst odafent egy királynő várja, ami számításunknak épp megfelel, hisz úgy járja, hogy a halhatatlanság birodalma női fennhatóság alatt álljon. Másról se beszéltünk, minthogy a halhatatlanság, vagyis öröklét: nőügylet. Ez az ország pedig az egykori Pocakhegy ormán található, tehát kozmikus nőközpont.

Már csak a tej- és mézfolyam hiányzik, hogy teljes legyen a boldogságunk. Meg is van, némileg átfogalmazva. A királynőnek van egy életvizes hordócskája, a lappancs alatti^[306] pincéjében, melytől meggyógyul a beteg, s feltámad a halott. Tehát a szokásos elixírre bukkantunk.

Az apokrif szövegek ős-Máriája elveszíti a Kisjézust, aki majd a Pokol berkeiből talál vissza hozzá. Hozzá, a legszentebb és legfelsőbb földre, a Nagy Anyára. Mert a régiek úgy látták, hogy Mária valami mód maga az elvesztett Éden, Krisztus pedig a róla lehullott vagy leszakított édeni aranyalma. Mária a Boldoganya, mégpedig gazdag értelemben, hisz ő maga a tejjel mézzel tápláló anyaföld:

Szűz Mária az Éden, hovatovább az Ígéret földje.

Volly István Mária-ének gyűjteménye írja:

Mária önmagával táplál, ő az anyaelv, maga a földi élet.

Az ősi Babba istennő körül a Pocakhegy-kultusz összes színét-virágát megtalálhatjuk. Nem is csoda, hisz ő is Magna Mater a javából! Uránia(hegyi) - Aphrodité tiszteletére a hegytetőre arany kaptárt állítanak, jelezve, hogy ez itt már a méz birodalma. Boldogasszony Máriát pedig mézes csúcsnak látják, a Fogarasi-havasoknál:

Szőcs Istvántól még azt is megtudjuk:

Lám, itt is összeáll a kép: a méz a termékenység, a nász nedűje. Ez az oka, hogy a kultikus méz, a világ legjava a kozmosz közepén, vagyis a Hegytetőn terem, és ennek őstopográfiai okai vannak.

Tehát a magyar hagyományi is ismeri a geocentrista ősvilág klasszikus égbemászási útvonalát, tán izgalmasabb módon, mint hinnénk. Akad egy erről árulkodó, sosem vizsgált fragmentum, a mézországba vezető titkos égi ösvényről:

Tehát a Göncöl vállán jutsz az Öregistenhez, vagyis az égközépre. Ez a periférikusnak tetsző utalás az ősideológia meglétének kromoszómamintája, tehát a legfontosabb világközép-felfogás boldog birtokosai lehettünk. Hagyományunk (mese, népdal stb.) helyszíne nem a fantázia parttalan világa, miként azt velünk gondoltatják: ugyanabban az egyetemes, ősi, zárt, filozofikus struktúrában zajlanak eseményei, melyben például a Kalevala történései:

Ugyan ki gondolná, hogy modern hóbortjaink javarésze az ősidőkben gyökeredzik? Így a mézeshetek szokása is megelőzi a történelemi időket.

A nász alatt senkinek semmi keresnivalója állandó lakhelyén, hanem irány egy égi értelmű boldogságsziget - ezt a szerepet ma Velence tölti be. Honnan ez a furcsa szokás? A természet számára korántsem ismeretlen:

A kötelességtudó gólya és megannyi más költöző madár is tudja, hogy a tavasz a költözés és a költés ideje. A költés, költözés, kikelet is mintha e közös gondolat szóbokra volna...

A lemming, az angolna stb. lehetetlen utakon töri fel magát a Torkolathoz, ha ráparancsol ösztöne.

Az északi népek a Tejutat a vízi szárnyasok útjának tartják, onnan jönnek, s oda tartanak az Ég madarai.

A nászutasok is az égközépre, az elvesztett, édeni örök Mézországba térnek vissza. A mézeshetekre utazás, sőt a nász önmagában is utazás, égboltjárás - mindezt jól ismerjük -, beavatási szertartás.^[313] Még a sláger is tudja, hogy "nálad van a Mennyország", tehát az esemény jelképes égi utazás. A házasságok - úgymond - az égben köttetnek, és lám, oda is kell fáradni, személyesen, vagy legalábbis egy utazásjáték erejéig.

De mitől mézesek ezek a hetek? Ekkor az emberi testen a emberi méhvilág kaptára - társadalma jut főszerephez. Női és férfi varázsmézek vegyülnek a méh laboratóriumában, ebben a transzmutációs csodaközpontban.

Mint emlékeznek, nemrég láttunk néhány mézországi mitikus utazást, s gyanúnk szerint ezek kozmikus nászutak lehettek, csak nehéz felismerni őket, mert mára már más rajtuk a címke. Hogy is állunk ezekkel a szüzsékkel?

A mesei Miklós képlete világos: a királynő és a halhatatlanság megszerzése egyet jelent.

A Göncöl válla közt haladó Ilmari kovács is lánykérőbe megy Mézországba, ahhoz a Szűzhöz, aki a körül szó szerint(!) forog a világ (tehát ez a mondás a világtengelylényekre vonatkoztatható), hisz ő birtokolja a fő égitesteket, ő tehát maga a Halhatatlanság.

Hiszik, nem hiszik, az Exodus nemhogy megenged, hanem egyenesen felajánl egy ilyen megközelítési lehetőséget: kezdve azzal, hogy az Exodus egyik fő küldetése a Frigyláda célba juttatása. Jóllehet a frigy szövetséget is jelent, nemcsak a házasságot, ám magát az exodust is a szent nász szellemisége lengi körül. Nézzük meg, hátha ezúttal is a Halhatatlanság Királynőjéhez vezet ez a hosszú, keserves út! Tény és való, hogy az Exodus - mint láttuk - csillagközi utasait egy domináns női istenség oltalmazza. Ő lehet az, akiről már szóltunk, s akiről maga Isten is megemlékezik:

Mi a mézet a női elv jelképének, ősanyagának tekintjük, és a manna esetében se mézes puszedlire, hanem elixírre ajánlatos gondolnunk:

Vannak bibliaértelmezők, akik a mannát az anyai mellbimbóval hozzák összefüggésbe. Számunkra ez is pompás, hisz ez még nyíltabban utal, az idővel színfalak mögé került egykori Magna Máterre. Nemcsak az apokrif szövegek Máriája táplál tejjel-mézzel, hanem ez a talányos bibliai istenség is, akire immár csak tetteiből tudunk visszakövetkeztetni:

A Kőszikla az anya, és a szülőelvet jelenti ezekben a bibliai belső szövegösszefüggésekben. Ezek alapján döntse el a nyájas olvasó, hogy az Exodus népét az anyaelv, vagy az apaelv táplálja!

De ez még hagyján! A szent szöveghez közelebb hajolva Isten és Izrael jegyességi köteléke feslik fel a szöveg ősi rétegéből. Tehát akad itt elég újragondolnivaló:

Lássuk, mit szólnak mindehhez a tudós bibliakutatók:

Ne feledjük, Jákób változott át Izraellé, ő tehát egy gigászi lény, a nép megtestesítője. Mondhatni: emberállam. Ennek a halhatatlanságra vágyó Jákób-Izraelnek az égi útja és frigye a "tejjel és mézzel folyó" Sziklaanyával, a Halhatatlanság Királynőjével lehetett a szent szöveg misztikus üzenete.

Elődeink a legnagyobb szentséget, a szaporodást a méhvilágra bízták. Minden ősszöveg a méhet tekintette a boldog Aranykor népének. Ott szorgoskodnak, zsonganak mindenütt a kezdet kezdetén, és ők itatják az isteneket az örök élet elixírjével.

Nekik még itt, az Időkben is sikerült megmaradniuk a Halhatatlanság népének. Az öröklét égközepéről származnak, és bennük máig áll az idő.

Királynőjüknek egy mordvin ének is hódol:

Aranyból vannak, sohasem alszanak, és az aranykor beteljesítésén szorgoskodnak. Ők költözködtek be az anyaméh kaptárába, hogy a bukott embert megszabadítsák a haláltól a titokzatos halhatatlanság, a szaporodás által, melyet nyelvünk nem véletlenül nevez öröklésnek, öröklődésnek. Hála ezeknek az aranybogaraknak, a Kiűzött Ember mégis él, sőt egy kis boldogságért néha vissza-visszaröppenhet az Édenbe az ő áldott aranyszárnyaikon.

5. Komoróczy Géza: A sumer irodalmi hagyomány. Budapest, 1979. Magvető, 583. p. ^[VISSZA]

12. "Azt a hegyet a zsebkendőmnek a négy sarkában is elhordom" - Vekerdy László volt szíves felhívni a figyelmemet erre a magyar népdalra. ^[VISSZA]

17. Az Erdélyi Zsuzsanna gyűjtötte apokrif szövegek visszatérő helyszíne az óceán közepi szikla vagy oszlop Máriával, Jézussal. ^[VISSZA]

25. Az ennivalók fölfedezése. In: Sasok és kondorkeselyűk. Navatl és kecsua költészet. Budapest, 1977. Magvető, 171. p. ^[VISSZA]

31. Földisten leánykérőben. Ford. Tandori Dezső. 142. p. ^[VISSZA]

36. Diószegi Vilmos (szerk.): Az ősi magyar hitvilág. Budapest, 1971. Gondolat, 220. p. (Idézet Ipolyitól.) ^[VISSZA]

37. Triszmegisztosz, Hermész: A tökéletesség útja. Budapest, 1994. Farkas Lőrinc Imre Kiadó, 41. p. ^[VISSZA]

39. Lásd Trón a Sarkcsillagnál című rész. ^[VISSZA]

40. Phaidón. Platón Összes Művei. I. Budapest, 1984. Európa, 111 b ^[VISSZA]

41. A Taht-középi öreg hősi éneke. Ford. Bede Anna. In: Leszállt a medve az égből. Vogul népköltészet. Budapest, 1980. Európa, 46. p. ^[VISSZA]

42. Kalevipoeg. Észt hősének. Ford. Rab Zsuzsa. Budapest, 1985. Európa, 251. p. ^[VISSZA]

53. Várkonyi Nándor: Az elveszett Paradicsom. Budapest, 1994. Széphalom Könyvműhely, 407. p. ^[VISSZA]

66. A kapa teremtése. In: "Fénylő ölednek édes örömében..." A sumer irodalom kistükre. Ford. Komoróczy Géza. Budapest, 1983. Európa, 44. p. ^[VISSZA]

68. Thomson, G.: Első filozófusok. Bp. 1975. 158. p. ^[VISSZA]

77. A Tudakozódás Hegye tudásbarlangnak tűnik, vagyis mátrix-helyszín. Lásd Regressus ad uterum című rész. ^[VISSZA]

82. Margalits Ede: Magyar közmondások és közmondásszerű szólások. Budapest, 1990. Akadémiai Kiadó. ^[VISSZA]

85. Dr. Berze-Nagy János: Az égig érő fa. Pécs, 1984. Baranya Megyei Tanács, 57. p. ^[VISSZA]

87. Ének Enlilre In: "Fénylő ölednek édes örömében..." A sumer irodalom kistükre. Ford. Komoróczy Géza. Budapest, 1983. Európa, 105. p. ^[VISSZA]

89. Lükő Gábor: Gyökereink. 5-6. 1993. Magyarország, 26. p. ^[VISSZA]

93. Hoppál Mihály: Kép és szöveg. Előmunkálatok a magyarság néprajzához. Akadémiai Kiadó, sorozatcím: Mítosz és történelem. 304. o. ^[VISSZA]

94. Lásd Az észtek szülő sziklaanyja c. rész. ^[VISSZA]

95. Hoppál Mihály: Kép és szöveg. Előmunkálatok a magyarság néprajzához. Akadémiai Kiadó, sorozatcím: Mítosz és történelem. 313. p. ^[VISSZA]

99. Lükő Gábor: A magyar lélek formái. 2001. Táton Kiadó, 275. p. ^[VISSZA]

100. Lükő Gábor: Gyökereink. 5-6. 1993. Magyarország, 64. p. ^[VISSZA]

101. Childe, V. Gordon: A civilizáció bölcsője. Budapest, 1959. Gondolat, 31. p. ^[VISSZA]

107. Lükő Gábor Gyökereink című tanulmánykötetében kimutatta, hogy ez a magyarok égfája. ^[VISSZA]

110. Tárkány-Szűcs Ernő: Magyar jogi népszokások. Budapest, 1981. Gondolat, 190. p. ^[VISSZA]

111. Lükő Gábor: A magyar lélek formái. 2001. Táton Kiadó, 272. p. ^[VISSZA]

112. Tibeti Halottaskönyv. Budapest, 1999. Farkas Lőrinc Imre Könyvkiadó, 101. p. ^[VISSZA]

113. Lásd Őskori relativitás c. rész. ^[VISSZA]

114. Várkonyi Nándor: Sziriat oszlopai. Budapest, 1972. Magvető, 78. p. ^[VISSZA]

121. Diószegi Vilmos: Sámánok nyomában Szibéria földén. Magvető, 1960. 42. p. ^[VISSZA]

123. Diószegi Vilmos: A sámánhit emlékei a magyar népi műveltségben. Akadémiai Kiadó, 1989. ^[VISSZA]

124. "Fénylő ölednek édes örömében..." A sumer irodalom kistükre. Ford. Komoróczy Géza. Budapest, 1983. Európa, 106; 81. p. ^[VISSZA]

125. Várkonyi Nándor: Az elveszett Paradicsom. Budapest, 1994. Széphalom Könyvműhely, 381. p. ^[VISSZA]

128. Homérosz: Odüsszeia. I. 29-65. In: uő: Iliász. Odüsszeia. Homéroszi költemények. Ford. Devecseri Gábor. Budapest, 1974. Magyar Helikon. ^[VISSZA]

129. Japán mesék. Kiadja: Pap-ker kft., 2001. A Kőfejtő.13. p. ^[VISSZA]

131. Tibeti Halottas könyv. Budapest, 1999. Farkas Lőrinc Imre Kiadó, 184. p. ^[VISSZA]

134. Egyiptomi Halottaskönyv. Budapest, é. n., Farkas Lőrinc Imre Kiadó, 71. p. ^[VISSZA]

138. E jelenetsort a mítoszkutatók a Kronosz-féle atya-kasztrálás előképének szeretik látni. ^[VISSZA]

149. égig érő ^[VISSZA]

150. Kalevipoeg. Észt hősének. Ford. Rab Zsuzsa. Budapest, 1985. Európa, 72-73. p. ^[VISSZA]

151. Hoppál Mihály: Kép és szöveg. Előmunkálatok a magyarság néprajzához. Akadémiai Kiadó, sorozatcím: Mítosz és történelem. 313. p. ^[VISSZA]

163. Az analóg magyar bőrdudás a pokolban tanul, vagyis a kovácsműhelyben.
"Fújd fel a dudádat / Játszd el a nótámat" - ezek egyúttal a nemzés képsorai is. ^[VISSZA]

170. Sasok és kondorkeselyűk. Navatl és kecsua költészet. Budapest, 1977. Magvető, 472. p. ^[VISSZA]

172. Gulyás Pál: A viharzó diófa. [Edda Völuspa] Óizlandi gyűjteményes mű a IX-XIII. századból. Budapest, 1983. Magvető, 515. p. ^[VISSZA]

173. Enki és a világrend In: "Fénylő ölednek édes örömében..." A sumer irodalom kistükre. Ford. Komoróczy Géza. Budapest, 1983. Európa, 63. p. 395. sortól. ^[VISSZA]

175. Margalits Ede: Magyar közmondások és közmondásszerű szólások. Budapest, 1990. Akadémiai Kiadó, 340. p. ^[VISSZA]

180. Miként az előbb a Kalevalában, itt is az Északi Sarkcsillagnál vagyunk, a kozmosz kilátótornyában. ^[VISSZA]

190. Vári Fábián László: Vannak ringó bölcsők. Kárpátaljai magyar népballadák. Ungvár - Kolozsvár, 1992. Intermix Kiadó, 104. p. ^[VISSZA]

191. A régi magyar ház is a kerek kunyhóból nőtte ki magát. Afrika máig kerek kunyhókban lakik. Ami örökkévaló, az körkörös, ami körkörös, az örök - mondja Arisztotelész. ^[VISSZA]

195. Erdélyi Zsuzsanna: Hegyet hágék, lőtőt lépék. Archaikus népi imádságok. Magvető, 1976. 182. p. ^[VISSZA]

205. Homérosz: Himnusz Hermészhez. In: uő: Iliász. Odüsszeia. Homéroszi költemények. Ford. Devecseri Gábor. Budapest, 1974. Magyar Helikon, 832. p. ^[VISSZA]

208. Erdélyi Zsuzsanna: Hegyet hágék, lőtőt lépék. Archaikus népi imádságok. Budapest, 1976. Magvető, 318. p. ^[VISSZA]

212. "diófából lesz a bölcső, azt ringati kend"
"csináltatok néked diófa koporsót" - Régen diófaládában hoztak s vittek minket el. ^[VISSZA]

217. Ez utalás a hétrétegű kozmoszra ^[VISSZA]

221. Kerényi Károly: Halhatatlanság és Apollón-vallás. Budapest, 1984. Magvető, 445. p. ^[VISSZA]

224. Erdélyi Zsuzsanna: Hegyet hágék, lőtőt lépék. Archaikus népi imádságok. Magvető, 1976. 541. p. ^[VISSZA]

228. Fazakas István és Székely Sz. Magdolna: Igézet ne fogja... Szendrey Zsigmond és Szendrey Ákos "babonaszótára" nyomán. Budapest, 1990. Magvető, 279. p. ^[VISSZA]

235. Küllős Imola: Betyárok könyve. Budapest, 1988. Mezőgazdasági Kiadó, 62. p. ^[VISSZA]

242. Az olasz nyelvben pld. a nőkben "tojás" található, míg a férfiaknak "madaruk" van, vagyis tőlük a mézkultusz nem göngyölíthető fel. ^[VISSZA]

243. Kriza János: Vadrózsák. Székely népköltési gyűjtemény. Budapest, 1987. Akadémiai Kiadó, reprint sorozat, 124. p. ^[VISSZA]

247. Lükő Gábor: A magyar lélek formái. 2001. Táton Kiadó. ^[VISSZA]

250. Leszállt a medve az égből. Vogul népköltészet. Budapest, 1980. Európa, 322. p. ^[VISSZA]

257. Juvan Sesztalov: Amikor a nap ringatott. Budapest, 1975. Magvető, 80. ^[VISSZA]

259. Ahol a méz legédesebb, ott a fullánk legélesebb. - Margalits Ede: Magyar közmondások és közmondásszerű szólások. Budapest, 1990. Akadémiai Kiadó. ^[VISSZA]

263. Fa és nád In: "Fénylő ölednek édes örömében..." A sumer irodalom kistükre. Ford. Komoróczy Géza. Budapest, 1983. Európa, 88. p. ^[VISSZA]

266. Ízisz-Démétér vagy a Kalevala Marjattája, és a mi pogány szűz Máriánk is cserbenhagyja a természetet gyermeke eltűnésével, s magával viszi a földi gazdagságot, az Életet. ^[VISSZA]

270. Kalevipoeg. Észt hősének. Ford. Rab Zsuzsa. Budapest, 1985. Európa, 109. p. ^[VISSZA]

271. Kákosy László: Az alexandriai időisten 240. ^[VISSZA]

274. Szőcs István: Selyemsárhajó. Kolozsvár, 1999. Erdélyi Híradó, 39. p. ^[VISSZA]

277. Dr. Berze Nagy János a világ közepét a molnár öve csatján tudja. (Égig érő fa) ^[VISSZA]

280. Kellős, jobban mondva "kelős" közép. ^[VISSZA]

283. Az ősszövegben "méhrajként távozott" lélek szerepelhetett, ismerve az analógiákban gondolkozó elődeinket. ^[VISSZA]

286. Szőcs István: Selyemsárhajó. Kolozsvár, 1999. Erdélyi Híradó, 41. p. ^[VISSZA]

287. A nők országa (Nupe) In: Frobenius, Leo: Fekete dekameron. Budapest, 1974. Magyar Helikon, 60. p. ^[VISSZA]

290. Kalevipoeg. Észt hősének. Ford. Rab Zsuzsa. Budapest, 1985. Európa, 392. p. ^[VISSZA]

292. "Tisza szélén nevelkedtem a nád közt,
derék legény lett belőlem a lány közt." (Magyar népdal.) ^[VISSZA]

296. Az anyóka éneke In: Leszállt a medve az égből. Vogul népköltészet. Ford. Képes Géza. Budapest, 1980. Európa, 295. p. ^[VISSZA]

297. Enlil és Ninlil In: "Fénylő ölednek édes örömében..." A sumer irodalom kistükre. Ford. Komoróczy Géza. Budapest, 1983. Európa, 36. p. ^[VISSZA]

306. A lappancs méhkaput jelent - ezt a folklór is tudja -, s ettől mágikus minden odabent. ^[VISSZA]

307. Dr. Berze Nagy János: Égig érő fa. Pécs, 1984. Baranya Megyei Tanács, 207. p. ^[VISSZA]

308. Falvay Károly: Boldogasszony. A női szerep a magyar hitvilág tükrében. Budapest, 2001. Tertia Kiadó, 59. p. ^[VISSZA]

310. Szőcs István: Selyemsárhajó. Kolozsvár, 1999. Erdélyi Híradó, 44. p. ^[VISSZA]

311. Toroczkai-Wigand Ede: Öreg csillagok. Budapest, 1988. Műszaki Könyvkiadó. ^[VISSZA]

313. Az eleusziszi misztériumok főhőse a méh. ^[VISSZA]

317. Földisten leánykérőben ford.: Tandori Dezső 263. ^[VISSZA]