GUBCSI LAJOS

VALAKI DOBOG A SZÍVEMEN

Hhajh!



GL-4 Pénzügyi Kft.
Budapest, 2000

ISBN 963 03 8221 0




Gubcsi Attila: Kettesben

Vallomás helyett

Mélybarnán felzokog egy hatalmas kerek könnycsepp
És tudom, hogy háttal állva látni könnyebb könnyed






SZEMFORGATÓKÖNYVÍRÓ




Gubcsi Attila: Lány szegfűvel

S gyermekedet nemzem, s feszülnek a húrok -
- ölelj még át, utolsó könnyemben visszafordulok.
[forrás]

NEMLÉTKÉRDÉS


Érdemesültél-e valamire
S ha nem, hát mennyire
Ha elejtetted a lelked
Engedd mellé üres tested
Miért volt az életed
Mellérendelt érdeked?

Mégse sírj, sivár semmi leszel
Ha könnyes türelmetlenséged
Becsapja kicsinyre nőtt lelked

A kedvem nélkül ültem
Elmerültem a jelentéktelenben
A kincsből, amiből lettem
Hová tévedtem?
Habár a Napra
Ölben hozott a Hold
Elkezdtem zokogni
S vigaszt nem kapok
Vigyázzatok
Lopok közben majd holnapot

S mit eddig megbilincseltem
Levetem rólam a személyem
Itt vagyok és a csillagok
Szórnak millió fénymagot

Ugye nem kérdezed már bénára fagyott éjszakán
Hol az Idő csoszogva éppen hogy megtalál
Miért állok ijedten a fagytól csillogó pusztán.
Hazug hangok nem köszönhetnek többé rám
Hozzád kulcsol a láthatatlan öröklétjel
S a haragom dallammá szelídül az éjjel

Lejövök érted onnan
Hol még sohase voltam
Hívsz-e valahová
Ha csalogatsz

Ezután mindig hozzám tartozol
Az utcasarkon, s fönt is valahol
Ahol egyszer már élhettem veled
Kettős képzetünkben a szerelmes eged
Ahol láttuk a fényeket, a vihar nélkülit
Símogattuk a galamb verdeső szárnyait

IGAZÁN SZERETLEK


Átsuttogtál hozzám záporozó könnyeden
Az ajkad nem nyílt ki, csak intett énnekem
Tudtad, hogy ezt így soha nem szeretem
De áthajlok hozzád, túl a szemeden
Vigyázva, hogy ne sérüljön életem
Szívedből felszáradó könnycseppeden

Képet kérek, szépet, arcképet
Egy fordulatot, a mozdulatod, ha érted
Mutasd meg a másik feled
Az én arcomat kérlek ne lesd
Hagy láthassam, jobban melyik szeret
Melyik adja ki nekem testlelkedet
Az-e, amely bölcsen behúnyt szemmel ad vágyjelet
Vagy az, amelyik kacéran nyílt szemembe nevet

Veled újra mellém lép az élet
Te nem szólsz hozzá? - kérdeznélek
Végetérek nélküled, szó nélkül

Ha végignézed
Hogy a hátamon
Hogyan nyúlok ki
érted
benyúlhat a lelkembe is
kis kezed
mutató ujjával
az ujdonsággal
hogy elért a hűség
átszorítod a nyakam
szűkül az artériám
mindkét szemed patakzik
könnyed nevetés
nem tudtam, hogy
ez volt az utolsó búcsú
A legutolsó a sokezer
Után

Ha te sírsz, az az én sírom

E LÉG


Lent az éjjel
Fent a kéj kel
Adj hozzá holnapot
Nélküled lerogyok
Kicsiny fényjel

Lenn a pokol zuborog
Amott fenn az ég morog
Csattogtat hatalmasat
Villámlása rám szakad
Alig vagyok

Élek a porral szemben
Tüskékkel jó szívemben
Kibújtál alólam ez éjjel
Elvágtáztál egy új szélvésszel
Új igennel

Töltsed máshol a holnapod
Szívem vérzőn is megfagyott
Rágom, harapom a számat
Kitépem a darabkákat
Vágyam halott

Ajkam nélkül szótlan lettem
Temetkezem az ihlettel
Utolsó szólamom küldöm
Kezem lehull, testem megdől
Jegyem elégtelen




Gubcsi Attila: Szabadság, szobor

ILLAT


A világ illata az asszonyom tulajdona
S két kézzel hintette egykor szép arcomra
Nincs asszonyom, arcomon nincs ép nyom
Egyedül vágtázok vasbeton pályákon
Hentergek vakon megkavart sorsommal
Kedvesem helyett kezemben ostor van

ELÉRSZ


Ha a villám átcsaphat rajtad
Mikor feszültség uralja arcodat
Urald magadat, vészeld át életed
Fogom kezed, mondd: megengeded

Ha átjössz hozzám az éjszakán
Mosolyod nyújtsd, elér hozzám
S visszaszól, kacagtunk már valahol
Hol egymással járt menny és pokol

Száradt szív, halott szemek
Félénk lélekfalak, teérted megyek
Táguló tér, hiszek egy Istenben
Nem mentem el hozzá még egyszer sem

Most a fekete lyukban eltűnök
Ha kell, az ördögökkel feljövök
A Sehonnaiból visszaúszok a Styxen
Magamtól elmerülve, lopakodó szívvel
Ki nem mondott tiszta vággyal
Vársz egyre a megvetett ággyal

Hosszú volt az életút, kimerültem rajta
Keményre vágták a képzetem: ez elveszett fajta
Üvöltenék, ha a béklyó a számon nem zárna szorosra
Rabláncra vert ideáim nem lógnának sorjában felakasztva
Gleccserjégen csúszkálok mezítláb, örök hó ontja rideg sugarát
És mégis élek, megtalálom a szádat, mely belémitat egy leheletnyi imát

Hulló Hold, szálló Nap
Szökő üstökös, a ma holnap
Fehérre dermedten nézem rossz kedvem
Csupaszra vedlettem, elhagyom életem
Szánkón suhanok az égető nyárban
Megfogom a lelked az izzó éjszakában

Belőled élek
Csekélyek az erények

Szédülök, szétesett a világom
Szánom magam, elvettem, mi megáldott
Elhervasztottam a kórót is az árkon
Elszáradt a mezőm alattam, elbotlom

S te majd ott állsz fölöttem
Benned sose kételkedtem
Visszaadod az álmom
Megőrzöd a lángom

ÉGI VAK


Jártam már lent, a fű alatt
Ahol sírba vesz a gondolat
Kergettem az ég fölött ábrándokat
Elvesztettem közben a földi arcokat
Zavart zajok zúgtak az éter hullámán
S nem hallottan apámat a halála napján
A repülők fölött űrhajók köröznek bénán
S nem látom kapára görnyedő anyám némán
S mégis, hiszek megvakultan is ott fenn, a sasok között
Mert bár jeges minden, a Nap velünk süt a felhők fölött

S ha valaki lefelé esik
Másai reményeikkel
Az arcát fent keresik

TÚL


Ráülök szertelen felhőm szélére
Hujjé, hajrá, bánatom itt hagyom
S ha nem is érek a felhők végére
Bús hangjaim beléjük fojthatom

Fel. Fel, felhő, a ráncos gonosz
Villámsújtva a poklokon ég
S minden Jó, Öröm velünk osztoz
S anyám lát, és velem nevet rég

Az ózon országa ritka tiszta
Mint a kor, amely majd egykor
Nekünk hódol, jó lelkünket issza
Túl az Óperenciáson

VASÖKÖL


Kiesek az időmből. Letipor
Felkelek, az öklömet mutatom
Lebegek, rohanok, balul ütök
Hullámon sakálok az ülnökök

REMÉNY


Unalom, vénülő nyugalom ül jó uradon
Hallgatod a halódó szót, a jajt a torkomon
Rettegő szíveket, mikben lyukas ég pereg
Vonagló vágyakat, a kéz még érted remeg -

- fond körém csípőd, s a réseden hozzád megyek.

Amikor meghal majd a tél a hegygerincen
S a völgyek tavaszával a mélyedbe bújok
Amikor aléltan sír a sóhaj a két szemedben
S gyermekedet nemzem, s feszülnek a húrok -

- ölelj még át, utolsó könnyemben visszafordulok.




Gubcsi Attila: Nézz rám

FÉNY A PÁRÁN


Szent, szerelmem szép és szertelen
Vágy, arcomba símulsz épp testemen
Lélek, ráncok nélkül hív az élet
Erek, áradó remény, veled élek

Tavasz tárul, a fény vakító forrása
Fagy hull szívemről, leülsz nyoszolyámra
Temettünk eleget, fakó létünk hajnalra vár
Mennyből süt rám a Nappal a bolygó szemsugár

-sírom, visszavárom eltévedt, árva könnyedet
A forró záport, az ömlő láthatárt: szeresd szívemet
Néma könnyet ejtek én is, könnyűt, ledéret
Hogy feledjem a magányt, a szívben a hűs jeget

A virágok buja illatát keresem, nem a bús temetőket
A végtelent, hol szabad szárnyán repdes a képzelet
Vágyadból belém csordul az utolsó csupor szeretet.

DERENG MÁR A HATÁR


Sajnálok minden szót, mit majd mással beszélsz
Sajnálom a mozdulatot, amivel máshoz érsz
Sajnálom a tekinteted, mikor azt másra veted
Sajnálom a szégyentelen, kettősen elvesztett életet

Írigylem az utat, amit másnak mutatsz
Írigylem a jövőt, mi másnak nyújt futamokat
Írigylem a ráncokat, miket kezem már nem símogat
Írigyellek minden józan percedért, mely nélkülem szalad

VÉLELMEK


Kereső két karom
Lehajtom
Vállaidra
Szíveidre, szíveimre
Szakadó, alácsorgó könnyeidre
Szép hajnal virraszt ma ránk
Szemeink szomorú fényével ölelkezve
... ...
Az úr a pokolban is űr
Kétkedve szétnéz legfelül
Lyukas lelkén áthull az élet
Míg hallgatod hazug mesémet
Mely fekete-fehérre festi létünk
Törölve a színt, amelyért éltünk
Én is kárhozottan vergődöm
Vigyorog rajtam az ördögöm
Űzöm-hajtom a világom
Mélyek a rések az imámon
Morzsolgatom utolsó vágyamat
Örökhó födte lesz így a holnap

Átszakadt gát az elrontott élet
Nemtelen vádak oltják ki eszmédet
Nem lépheted át halhatatlan határodat
Ha az első női sikoly kioltja hangodat
S mielőtt feladnád végtelen reményedet
Énekeld szózatod, az ég megnyílik feletted
Elhallgatnak a torkodon átütő szívhangok
Ha nincs már fény, szorongva veled vagyok

ZAVAR


Ha hibáink egymásba csúszva
Ha honvágyunk a földön kúszva
Ha halálunk a csendben úszva
Körös-körül menekülnek kábultan
Miért védjen az értelmem

KALLÓDÓ KAJLA


Keskeny szád fölött kikacagott a szemed
A lelked a szívedben a hűségtől remegett
A vágyadtól: hogy az ágyadból, ha felkelek
Az Éjjel ha elmegyek, a Nappal visszajöjjek
S beléd bújjak a naplementével
Mikor lassan ránk borul a tisztázó éjjel

Arcod bársonyán lassan kúszik a kezem
Tiszta, szelíd, ránctól még kíméli a zord félelem
De megrebbent szempillád, ijedten megrándult
A szavad halkan szólt, mindenünk megbénult

Mikor bújhatsz végre újra belém? - mondtad
S combjaid a medencémen zárként átkulcsoltad
Mennem kell, súgtam én, - Örökre? - kétkedtél
S a testeden átfutott, megint elveszett a jó remény

Nem mondtad ki, mi dadogott némán a nyelveden
- Mi lesz velem? Ismét egyedül? S az életem?
- El kell zúgnom. Én nem vagyok én, csak az árnyékom mellettem
Tétlenül szemléltem, amint a könny nagyot fordult a szemedben

Nem vagyok erős, csak ha befelé fordulok
S megfejtem, mi már régóta zárt titok
Leszek-e még valaki? S a combzárt lefejtettem
Lassan a vállamról, kezed lehullt megtörten.

A fény tompa lett a szempillák alatt
S bár nevettél, könnyed elnyomta hangodat
Befelé csordogál minden, szív, szem, élet
S a vigasz is hazug, hogy majd téged keresgéllek

Még visszaintettél, háttal állva az örömnek
S nekivágtál, félve, kétkedve, a morcos létnek
- Ne bándd meg - mondtam én
- Ne bánts meg - mondtad te

Egyszer, épp egy héttel később, fáradtan lerogytam
Papírt vettem, hogy a lelked felvidítsam, pennát fogtam,
S most látom messziről, a könnyes vígság sikerült
Az arcod, a szemed, a szíved - mind kiderült

Nélkülem.

JÓ LESZ, NE FÉLJ


Ha megsímítod a gyermekem
Érints meg egy darabot belőlem

Ha megreped egy kicsit az életed
Ha megroggyan vállad, nincs mit cipelned
Ha szerényen súgja neved a mátkád
Ki szintén eltört már, annyit várt rád

Pálcát törhetsz, vagy állhatsz kérlelőn
Imákat mondasz értem, nekem nincs erőm
Mersz-e szeretni, vagy elég szeretve lenni
Eljössz-e értem, vagy ördög vigyen ölelni

Ha belesírod üres markodba
Bánatod, mert az élet ostoba
Ha majd szálldogálsz rendben fölfele
Már tudod, alulról nincsen semmise

Hetedhét szállt el a hitem
Egy szem maradtam dicstelen

SZÉP


Elhiszed a hitemet
Hallgatod meséimet
Bukdácsoló testemet
A magadéhoz emeled

Benned lebegek szertelen
Ajkad széle a nyelvemen
Ágyad küld rám jó éjszakát
Tested, vágyad robbanását

SZÍVSZTORI


Álmokból kiburkolózva, földhöz tapadva
Verem a szívem. Vakon az eget szemlélem
Fülemmel a Föld horkanását meghallgatva
Térj vissza, kérlek, mindenhova körülöttem

TÖRTÉNELMI VIZEKEN


Csendesen hallgatom tenger mormolását...
Csendesen?! Van okom nézni könnyem száradását
Körös-körül minden zajos, olajos, piszok tapad rám
Milyen tenger ez jó pincérem, jöjjön az asztal alá

Szél ellen nem lehet hallgatni egymást ketten?
Vad sörmoraj hallik át minden királyi termen
Hősként ver a tengerpermet vi-vigyorgó arcomba
Csuklásom épp hogy belefér X+Y+Z = korsómba

A tekintetemet a tenger nyugalma nem veri meg
Rezzenéstelen merev arccal behúnyom szememet
Támad valami iszony és nyomás és furcsa és csend
Valami hordár a rendőrért, s az pincefőnökért ment

Miközben én Rodostóban lógatom elázott lábamat
S kortyintok még a tenger sós sör vizéből, lankadatla...
Mielőtt a... fonal... elszakad

MI VAN?


Mit ér a szó, ha elszáll
Mi a haza, ha nem vár
Mi van ott, ahol tétováztál
S elvesztettél, míg rám vártál

Törékeny tested töretlen
Nem értem hozzád még én sem
Elérhetetlen messze vagy
Jegesedik rajtad a fagy

Félek tőled életem
Fokozódik jellemem

JÓKEDV


Mellettem fekszik a jó kedvem, békésen ott honol
Láttam már fuldokolni röhögve, jót kacagtam azon
Megkérdeztem, elhagy-e egyszer unottan suttyomban
Somolygott, motyogjak tovább zavartalan álmomban

FAJ


Vak vezeti a kivilágítatlant
Sötét a fehér félelmet
Fekete a szándékos hontalant
Köztük téged' a szeretet

Szédül a szerelem, csak-csak felébred
Hogy nem fajtát vitt, csak egy keveréket

Viszolyog a viszony tőlünk
Lábunk között elment egy élet
Az élettelen halad előttünk
Meghív a táncoslábú végzet

Félrerándult világnyakszirt
A vigyor talán még hódít

Hiba a szó, ha teheti, megvadul
Elszórom szerelmem, sír ártatlanul
Szétszedem szirmait, széttárt ajkait
Csendesítem nagy fehér hajlamait

FIAD


A tahók a nyomába szöktek a fiadnak
Nem mentség, de a kapu alatt megkövezték
Ugye nem hiszel az irdatlan viszonynak
Amely elhallgattat, akkor is, ha beszélhetnék
Nem vagyok félrelökött szentség
De bánt az embernyi szemtelenség
Csak ennyi maradt csupán
A fiad, anyám

ADD TOVÁBB


Add tovább a handabandát
Nem kell ide idegen lelkű ék
Add tovább, de ne terjeszd ránk
Add, vigyék el akik becipelték

FAKÓ


A fehérben fakó vagyok
A feketét, ha meghalok
Szívedből te terítsd rám
Szőkén fénylő égő babám

A könnyeiddel ha betakarsz
Elnyelem a fuldokló zavart
Hol ezután a mélyben lakozok
Soha nem táncolnak az angyalok

A kiábrándult magány
Kőből faragott sírjánál
Jajt zokog kies lelked
Párodat elvesztetted

Nem csúszhatsz már oda mellém
Ha gyászodban hozzám lépnél
Nem foghatom lehetnyi melled
Ujjam ujjongása el nem érhet

Mert testemmel immár átlibbentem
Az örökké tartó sötét lakik bennem
Ha majd egyszer megint újra itt leszek
Odaadom ellopott fénylő mindened




Gubcsi Attila: Ne menj el

REND


Kiszökött a vér az arcomból
Elfogta a rendőrség
Pofainfúzió svédcsavarból
Nevem mától cselédség
S mégis

ARC POETICA


Ülj, mi költőnk, az árnyékfa alatt
Sok virágborral szívd teli magad
Ha halántékodon unod az ókort
Fújdogáld versedet, mint szél a szénport




Gubcsi Attila: írom a dalt

SZÜLETÉS


A Tejút járdáin egyszer már ücsörögtem én
Anyám mellén az élet egy és oszthatatlan remény
Hetyke fi voltam, a Kánaán jobbik oldala az enyém
A Tél hideg idegen volt, a Földre a Nyárral jöttem én

Megszülettem valahol, nyilván kéretlenül
Alig nagyobb, mint egy ölelés, eredendő bűn
Ilyennek is maradtam meg, kezem a szíveken
S néhány homlokon az ész felé, zajlik az életem

Ilyen akart a múlt lenni, rá lehet a jövőre menni
Mit hozott a ma, szűzen téged, velem menetelni
Hozott viszolygást, menekülést, menedéket
Ha elszöktél, mint a mesében, elmentem érted

Hozzám libegtetted a szíved
Mi, mint két dob, együtt lüktet
Dúrt vert felhangolt gitárom
Míg te mollt vártál az üres ágyon

Kiért jön a sír, mi majd egyszer feljajdul
Az örökös győztesé, kinek mindig beborul
Elfeledjük a gyászt is, mit ránk rótt a sors
Hogy oszlopba állított lelkeinken a sor

ITT


Itt vándorlok az utad mentén
Kopott a leventém, elmentél
Félre dobtál érted égő hiteket
Az értetlent énbelém rejtetted
A vakságot mindig rám hagyod
S én fény nélkül tovább battyogok

Elhagyott, lényegtelen, gazos utakon
Én szikláim helyett a sarat taposom
Kőkeményre fagyott égi hegyemen
Nem sírhatom: kérlek, kegyelem

GÖRBÉBB TÜKÖR


Ahova születtél, oda temetőt is nemzettél
Ahol a szíved megnyílik, ott az eszed becsukódik
Amiért balra fordultál, a jobbod még jobban vár
Akitől félsz, azért is szebb sorsot remélsz
S újraszületésedért csókot küldesz a halálért

Hideg eszed megbújva hátul maradt, szerencse
Vasszűz hajlamod vaskos béklyókat ver a szívedre
Átgázol rajtad e ritka jó század
S ha vele slattyogsz, befogja a szádat

Ha kilógsz a számsorokból, lesz, ki rád szól
Vég nélkül szeresd, rikolts telve jajból
Kedveld a bajt, belőled van, semmi másból

Ács-tenyeremmel szeletelgetem kettényesett életem
Lopott kenyerem friss héjával a kis héjákat etetgetem
Lelkem - belsőség, bensőség - fehér, puha ér bennem
Lyukas, szárad, mint az élet, de a mélye még érintetlen

Véredények, ütőerek lökdösik előre életem
A kényszertótágasból visszabillen a fejem
Előre, ileri, de körülöttem rongyok ragyognak
Kioltjuk egymást, jajt hagyunk a sírhalmoknak

Hol a láz, ami mindent megmagyaráz, hol a vérem
Bukdácsol a hajnal felém a kiszippantott térben
Félénk mint én, fejünkben álmos tétel: a jó az erény
Meddig mendegélünk még tévesen az élet peremén

Tétován tolongva, mástól megrugdosva
Másba tiporva, mindig mást megunva
Szilaj szárnyaink mikor nyitjuk újra
Suhogva, odasuhintva
Ahol ettől meggörbül
Az ellenfél.
Mutogató ujja.
A téboly eltéved.

A JÖVŐ


Majd megtérülsz
Mire megvénülsz
S ha a Napod kihordozod
Meghatározod a csillagod
S mért ne fordítanád ki a fényt
Ha elpusztítottad az összes reményt

Ha csak kívül vagy üres
Ne bánd, senki sem sebez
Nappal széjjelszórom a fényhasábokat
Éjjel túlvilágra küldöm az élő jajokat
S mire magadra húzod a kivégző csuklyát
Lehajtott főmet hozva visszajövök hozzád

Az Ikrek jegyében születtem
Anyám jelével a mellemen
Egy arasznyira a szívem fölött
Ahova akkor a lelkem költözött
Élem szikrázott, mint a győztes sereg
Valami a helyén most csorbultan szendereg

Ikerként kétélű lévén, a másikban lelhetek
Elemi erőt, támaszt, izzó szót, fehér testeket
Lelkemet nem fedem többé fekete leplekkel
Csak hóval, vakítóval, hű tavasszal, lepkékkel

NINCS MIT


Anyámtól örökölt jegyemmel
A mellemen
Hüvelykkel lentebb a szívemen
Jég terem
Életem jegyesével mögöttünk
Jégterem
Épp hogy csak eltörten kijöttünk
Kettesben

ÉRTED ÍROK


Megállsz
Megvársz
Elmész, félre nézek
Félsz, megigézlek
Fáj. Az élet nélküled
Megütsz, ölelsz nagyon
Miért mentél el szőkén
Galambom
Hogy ősszel, őszen
Ismét merengjek
Egy lelki sírhalmon
Félszeg fővel is
Vert az élet
Heveny volt nagyon

Felültem, füleltem az ágyamban
Köszöntöttem a jó reggelt
Rád gondoltam
A fejem élesedett
Együtt voltunk-e lent
Nem tudom, ha elmész
Villámom elemészt-e
Mindannyiunkat
Kikbe durván befúj a vész




Gubcsi Attila: Érted, ki ért

ÁLOM


Mátkámmal száll a felhő a szobámon
Hoz esőt, havat, szelet, sebes vadat
Elviszi mind félelmes gondjaimat
Csak vágyam marad, szélfútta álom

MENJ


Mennem kellene
Mielőtt jönnek a vashegyek
S reám döntik
Amit magam is eldönthetek

HOVA


Hova menjünk még
Ha ahova elértünk: nem elég
Többé nem hiányoznál
Ha végre hontalan hagynál
Bekötözött szemmel
A halál nálam temetetlen
Az élet eltelik
Értem szerencsétlenkedik
Korom megszólal
Ne álmodjak haranggal
Szeressek kegyeket
Őszülő szemű hölgyeket
Másnak nem ártok
Magányos maradt az átok
Odaköszönsz hozzám
Mért lődörgök a kaszás útján
Hátamon a pecséted
Közöttünk már halott az élet
Átváltasz más sínre
Nincs több szíved a szívemre
Lék a halántékomon
A záró lüktetés fáradtan honol
Ellentét a létünk
Megvadult mában keressük helyünk
Hallgat a század
Ezredre vált, eladja gyászoló hazádat
Keresd a holnapot
Ha a lánysereg kacagva ott hagyott
Megbocsátó kedvedben
Tekinteted hagyd még itt mellettem
Hová lett a borzalom
Betemetve hivalkodó üres sírhalom
És ha hív az árok
Köszönj jó nagyot: megjött az apátok
Bújj, tűnj el, hollalla
Dinamit vár rád, elvisz a pokolba
Imákat morgok végre
Könnyeket küldök érted a kék égre




Gubcsi Attila: Együtt

SZÜLETÉSNAPOMRA


Fogod a barázdált két kezem
E derékba vágott éjjelen
Hangod átbújik hozzám
Fénylő hajad karolnám
Lobogás hajnalban
Szűz tűz az ágyadban
Balladák hőse leszel
Örök lány a versemben
Tükör a természetben
Glória felkelőben
Angyal szelíd léptekkel
Bárány szétszórt felhőkben

Szállok a vidámságban
Élem a kitáguló lányban
DE
Felkapom az utolsó fényt
Érzem az elmúló reményt
Szíved lebegő árnyékából
Porban elsuttogott imádból.

A nyári zápor lemossa majd a nyomot
Amit a múlt éjszakánként reám hagyott
A záron a kilincs egymagában botorkál
A küszöbön seki-sebe se áll ott a lány

ÖRÖKLÉS


A lavina a hópehelyben rejtőzik
Gyermekem szép szeme méhedben kezdődik
Add a kezembe, tárd elém fényét, mélyét
S ezredekig őrzöm a szűzi anya nevét

VALLOMÁS HELYETT


Mélybarnán felzokog egy hatalmas kerek könnycsepp
És tudom, hogy háttal állva látni könnyebb könnyed

TISZTA


Nézek egy szőke hangot
Hallgatok hozzá zöld szemet
Tüdőmben két szívvel dobogok
Nyújtsd értem tiszta kezedet

Aludj kedvesem, szelíden velem
Nincs visszaút az el-leszállásig
Hátrálnál még hozzám hiszékenyen
A földi vágyálomállomásig

Elvonulnak az örökbe bezárt körben
A nappalok a felfénylő Naptükörben
Te most már én vagyok megüdvözülten

Szemedből rám pislantnak a kihűlő csillagok
Bámultalak, s mindig a tied vagyok
Mostantól, mikor beléd halok

ELŐRE


Halott-halvány kontúrokban
Kószálok az országnyi vadonban
Parlaggá tett földeken
Jegesedő reményeken
Kiégetett szerelmeken
A szomorú mindig ilyen

DRÁGÁM


Meg sem szólalok és máris bánt a véleményem
Beléd halok meg, s te megátkozol minden éjjel
Miért vagyok megverve az eredendő szenvedéllyel
Mit neked úgyse adhatok, ha át-átjössz silány kéjjel
Mondd, miattad, belőled, tőled vagyok? - ha meghalok..?

SZABAD, SZÉPEM?


Szabadban s szobámban
Szabadlábon
Szalad az álom

Szél száguld a szárnyamon
Szabaduló szavak a számon
Szerelmem szelíd s szép
Szívem szilárd - még ép.

Szájról szájra szálló szeretet
Sziklák, szilánkok, szertelenek

Ámuldozó törékeny-hóvirág hited
Fényed az arcomban, simogat életed


Az áldott Élet átszáguld majd rajtam tébolyultan
Átténfergem a sorsot, hogy végzetem múlassam
Épp hogy élek, hogy legyenek még hiú remények
Bosszút állnak a bosszúk, hidegek a nyirkos kedélyek.

Ólomtáncos lábon lődörgünk, ajkunkra zúzmara fagy
Eltompult aggyal hőbörgünk, hasunkban bú, görcs dagad
S elfáradt lelkünk ha elvégezvén sorsát megint megölhet
Bolyongó vénlegényként végezzük, ne várd életünket.

Átütök a lelkeken
A sóvárgón síró természeten
Megverem az Egeket
Mért taposnak sárba felleget
Eltiltom a Szaharát
Ne lépdessen szikkadt síron át

És szeretem a feltámadó, megnyugvó életet
És megnézem felragyogó, világkék szemedet
A nyíltvégű harcokat szablyámmal újra vívom
A bátrakat nászpárnak tárt karral táncba hívom

WALPURGIS-ÉJ-MÁSNAP


Csillagok csillogása mögött a távoli pusztulás tompa fényei
Állj tisztán az őskáosz és a hiábavalóság kettős keresztjében
Élj, mint a lélek éli halál utáni életed, vigasz a szenvedésben
E világon túl vagyunk, a túlvilági élet avatatlan erkölcshősei

Walpurgis-éjszakákon át vedeltük a hegyi tivornyák erős borát
Erdőkben ledérkedtünk a boszorkányok tinédzser kiadásaival
Most Platon-sztoicizmusra ítél minket a prűdéria ál áldásaival
Vérünk hullajtván csak vérbaj maradt, verjük létünk vak lovát

Szorongás a sorsunk, kóborló bolyongás e lázas földi börtönben
Álmélkodva haldoklók közt, ahová a lelkem nézelődni jött velem
Lesz vigasz, vigadalom, s főként bűnhődés a szörnyű örvényben

Meghallgatom a gyermekágyak felsíró új csodáit
S a betegágyakból amott halott zokogás búcsúzik
Mindkettő vagyok mindig, éltetem mások halálait


Felöltöm bánatom kedvesem
Börtönöm szívemben épp ilyen

SÍROK


HA MAJD EGYSZER MEGINT ÍROK

TÁRULJANAK FEL A SÍROK

S DOBJÁK KI SZÉGYENÜK

AKI MOST NEM AKAR

NEM MERÜL EL BENNÜK




Gubcsi Attila: Walpurgis sóhaj

HÁZAS ÁG


Szétrúgtad a berúgott bensőmet
Tegnap finom lehellet hozta imádat
Ma kilúgoztad mindenem, a tied lehet
Holnap írasd rám a szakadt pizsamámat
S vívjuk az Öl-háborút

Fék nélküli féltékenységed követ
Az éppen szürkén vánszorgó éjszakákon
Viszem összes fájdalmad, mikor elmegyek
S panaszod az átrobotolt magányórákról
Elviselem, ahogy menekülök

Vér és kedély havi hullámzásából tudom
Hogy a türelem semmit, rózsát végképp nem terem
Alázatból vakon is hunyorgok, hurok a torkom
S szívességből keresztre feszítem mellém fele reményem
Jajra nyílik a szám

U. i.:
Csak a csókom csattant ekkorát
Nevetve, rikoltva húzott át
Az égen

Belevágott egy villámba
Az ijedten vágta haptákba
Új nőjét

???


- Hová mész még?
Emészt a lét
- Hemperegsz a havon?
Megfagyok, akarom
- Ámuldozol?
A világomon
- Vissza se integetsz?
Holtan nem köszönhetsz




Gubcsi Attila: Ki következik

ÉRTED


Add le a riasztó fényjeleket
Hogy ne maradjak egymagammal
Egyedül sohase, küldd jegyesemet
Érte szálljak mindig magasabban

Szívben fázok, ha agyonázok
Didergek s te égsz végérvényesen
Két félelem közt csak te vársz ott
Hálok agyonra fagyott melegen

Átmegyek a túlsó oldalra
Tudod, nem voltam ott még soha
Ki hitte, hogy Isten nem hitte adott szónkat
Hogy Sátánnal ver, ha hiszünk a varázslónak
Ha engedünk a Gonosznak és elválunk
Kéj helyett méreg lepi el földi álmunk

Az almától fuldokolva kirohantunk az Édenből
A lomha jóllakottság elbújik a buja gyönyörtől...

JÖVŐRE


Arcrándulásaid emlékét viszem
Most megint sok könnyed úszik utánam
Egyszem érpáron lóg lothadó szívem
Tegnap még harsonákat fujdogáltam

Most fáradtan oda megyek
Ahol többé senki sem áld
Se kenyeret, se gyereket
A szél hozza testem porát

Ide miért szüless újra
Évszázad száguldó fia
Nincs tavasz, csak részeg sötét

Az apa elveszti gyermekét
S ha végleg kioltod lámpádat
Helyedre lép a hideg bánat




Gubcsi Attila: Nézz Fel

ATI


Attila, vad istenek ostora
Királyok fejét csapkodta kardja
Megszületni sem mert Európa

Ez ecsém, a festő, s fürkésző tekintete
Gyönyörrel nézi, amint odavág kis ecsete
Ide- s oda tekeri a világ fejét, nyakát
Vidám lányokkal osztja meg vásznát és ágyát

Festékes keze összemos és világra tár
A reménytelenből kivont remény a határ
Sárból gyárt aranyat, s csak sejtheted, hogy mi készül ezalatt
A szegénységből kinövő kutyalábból az összetört mankó alatt

Kitárt női keblek vágyakozó vallomásából mit látsz
Szerelmesre festett tekintetből indul a véres héjanász
Soha nem látott, meg sem értett szenvedélyek
Úsznak a vásznon, szőkén égő kéjek, istenáldta képek

DÚR


Ha beleverik a szónoklatot a füledbe
A dallam, ami elhagyott, az dobol bele




Gubcsi Attila: Önarckép

ISTEN HÍRÉVEL


Ha kitárt szívvel átlibbensz bal válladon
Hetykén belevágva a kéjtől öblös világba
S röpít magával vadul a szél s az álom
Ne ragaszgasd szenvedélyed a röghöz hiába

Tépd ki magadat a káros senyvedésből
Száguldj, gázolj az úton, bármerre visz
Ne kérj engedélyt rosszkedvű teremtőtől
A végén ott áll, vár, ki csak benned hisz

PERPETUM...


Szétállnak álmaink
Szétszállnak szárnyaink
Elhulltak vágyaink
Dagadnak árnyaink

HA


Ha hozzám fut minden láthatatlan szál
Ha kedvet fúj felém a csapongó szél
Ha halottan is várlak a lerombolt vártán
Ha expressis verbis mondod, elmentél

Ha viszonyunk rákként rág bennem
Ha semmivé szűkült köztünk a tér
Ha isten s ördög együtt ver engem
Ha harakiri helyett a hátam döf belém

Ha félredobtál, mert falánk lettem
Ha felém taszítod kínod, haragod
Ha azt hiszed, vagy a végrehajtó isten
Akkor is rám fonod szerető karod
Ha akarod, ha nem




Gubcsi Attila: Kurtizánné

ÖRDÖGI VÁGY


Törékeny alkatod túl hangosan szól
Érzékeny életed máshoz símul
Szomorú poklodban egyedül alszol
S urad helyett az ördög vidul
Veled

Megrémülten nézel a két szarvra
Vajon ki kiért kényszerül viselni
Meghívlak, itt az utolsó vacsora
Bűnödért nálam kell vezekelni
Hiába

Bűnöd, hogy élj tovább kérdés nélkül
Mert kérdés már sehol sem létezik
Mikor a lélek véresre sérül
Vétlenül

Minden vágyat a pokol ékesít
Égj hozzám a lángokon keresztül
Kettőnk tüze új jövőt fényesít
Hívőknek

KESERÉDES


Keserű lett a pohárvéglet
Mit belém töltött az élet
Letöröltem a szélét
Édesítem szám végét

Visszaszóltam az életnek
Utoljára közbeléphet
Kergethet nyugodtan
Mindenre joga van

Paragrafus szerint élek
Alkotmányhűen henyélek
Kiittam sok szeretetcseppet
Nyeld, Sátán a keserűséget




Gubcsi Attila: Sátánné

NE


Ne korlátozz, semmibe
Ne vegyél
Ne építs barrikádot
Az életem köré
Ne imádkozz értem
Fohászod nem értem
Ne szeress, tépd ketté
A foszladozó reményeket
Ne várj, nem élek már
Repülök
a lélek varázsán

ÁLDÁSOM


Szeretem a szemét
Alól kibontani az aranyat
Arány nélkül szétbontani
Szertehulló hajadat
A fürtöket forgatni
Közben éhen halni
Szeretem a halmokat
Parazsadat hamu alatt
Az égető szemedet
Hogy láthassak kegyelmet
Könnyedet az arcomon
A fényt behúnyt pillád alól
Hogy felnézzek rád örökre
A mindig élő emlékre
Az utolsó néma kacsintásra
A kereszt kísérő áldására




Stalter György: Trónbitorlás

VÁGY VAGY


Szemérmed pirosló-fénylő szűk boltívén a Nap megáll
Álmélkodik, még épp csak hogy felkelt benned tán?
Vagy dolgavégeztével lanyha alkonyra hajlik már
Kéjenc barátai, az aranyos csillagok szeme nősóvár

NINCS


Nincs zöld
Fagyott a föld
Nincs szép
Hull az ég
Nincs barna
Nincs arca
Nincs Lilla
Csak vipera
S nincs semmi
Rajtad túl
Csak a feldúlt lélek
Nem jut levegő
Minden megfúl
Félek, érted?

NE KERESS


Miért néz felém e nyugtalan arc
Miért mondom, amit már nem akarsz
Miért szólok, mikor a nem jelzi a mindent
És a semmiben a teljes szenvedést jelent
Elég rögtön, ami elég volt
Perzselten él, aki már gyászolt
Elbújt szerelmet
Éretlen értelmet
Vaddá vált jókedvet
Verhetetlen győzelmet
Ne keress, mert reménytelen
Mint végcélként a kék ég
Ahova vánszoroghatsz lépést lépés után
Amíg meg nem állít, bután kurtán-furcsán
A magatehetetlenség törvénye
Hol kicsorbul tehetséged éle
Hasra esel, mint a kirúgott berúgott
Add fel, míg nem jön el ő




Korniss Péter: A pályaudvaron

REJTEK


Sose léphetsz elégszer hátra helyett előre
Állj hát mellém, lépj-élj, kapj ép erőre
Én plebejus vagyok, lovakról, nőről álmodok
Szűrben, zűrben, észben kivasaltnak maradok

Te mindig tisztára mosott érzéseidben élsz
Fehér inggavallérok érkezésében remélsz
Símogató csendben, halhatatlan hercegben
Én mérgezett serlegben herzógod kezében

Ha megvert énemmel egyedül vagyok
S te nem állsz ott, ahol szemem ragyog
Ha magamat végleg elvesztettem

Tegyél egy lépést felém
Érints meg a szívem mélyén
Megtalálod, mit neked rejtegettem

NAPSZERELEM


Összehegesztettem az éjt a nappallal
Tapogattam a végtelenné tett időt
De megmordult a féltékeny éj azonnal
Nem tűri el, ha a Nap szereti a nőt

Az éji bilincsbe hegesztett napocska
Ártatlanul felemelte közben szép fejét
S alig hallhatóan fülembe sugdosta
Vártalak, s én kettévágtam bilincsét

Döntöm a tőkét, a tökére verve
Csókjaink közé heverve
Csendesen

Szárnyal a kebled, itt verdes mellettem
Más érdekel már, van-e végtelen
Értelem




Gubcsi Attila: Alsó, kapa, kaszás

5 SORS


Miből van a semmi
Ha Senki lett a győztes

Hogy nehogy kóbor ló legyek
Helyezz rám sok babér levelet

A lelkem simára vágva
Szívemben vár a dárda

Féltékeny-e a féltésed is felém
Fehér-e a lelked, ha odalépsz mellém

Hagyjatok, ha elhagytatok
Ha meghalok, ott már jól megvagyok

ÉNVELED


Bőg, ha meglát a kecses értelem
A szám száraz, a szemem fénytelen
Csak árvulok, dönteni képtelen
Minden útkereszteződésben

Rám vár a század? Nem, rám pök a remény
Hónom alatt mankóm, fejem s a bujdosó fény
Mások által kizsákmányolt tanácstalanságom
Elhordom a sorsom kétfelé rogyó vállamon

NEM SZÉP


Ha már provokálnak az angyalok
Gondoltam, lassan úgyis meghalok
Érzelmek örömcsúcsai után
Életteli vándorok vidám útján
Megkopottan, a Hűségtől kicsit messze
Szodoma külvárosában őgyelegve

ÉLETÍV


Illat dől a domboldalról
Fényjátékban úsznak a fák
Domborulataid édes árvák
Lüktetésemből élet szól

Virág villog az árnyak között
Szirmok nyílnak égkerekre
Tágulsz te is, tűzerekbe,
Szíved élvezetbe öltözött

A Nap kacsintgat a hágók felett
Sejtelmesen sápad a keskeny Hold
Éjszakám vár, tegnap még fáradt holt
Most ifjú, élet a tetem helyett

Még szellő szól, de lesz majd vihar, romlás
Tájfun, áradás, ráadás is végtelen
Nálad marad a záró dobbanás, szívem
S ha felgyúl az éj, eljön a végső bomlás

CSÖPPEM


Egy csepp az élet, összegyűlik, leesik
Egy cseppnyi érzelmed elbújik, meglesik
Egy csepp a halál, annyian keresgetik
Egy csepp méz, élethalállal keseredik

Szörpölgettem, szürcsölgettem az életem
Míg kedvem nem szegte, kérdésként szegezve
A te feled lett-e a feleséged
Vagy feledékenységed engedte el tőled
Mások másik felére?

RÖVID ÓDA


Örömünk újra szétcsattan
Pedig már ránk szállt a hajnal

A-HA. HE?


Keresek valakit, ki kibírja
Hogy tántorgok bele a levegőbe
Ózonlyukban égek egészben
Egyetlen reménytelen személyben

Az Istenem
Ha megismerem
Szívesen látja-e bennem
Az elveszített fantáziát, saját fiát

Uram, az nem lehet, hogy elmegyek
Melletted
S tekintetbe sem veszed
A te Földi kegyenced'
Elfelejtetted, hogy neked
Tartom a világot s a rendet
S míg magamat emésztem kevélyen
A világ életre áll, neked készenlétben
S cipekedő kezem hiába remegtetem az utolsó vacsora következő poharáért
Reszketek Uram, véred minden csepp boráért

Átteszem magam a te életedbe
S te némán kitagadsz - Ez véletlen lenne?

AGG


Verseim vacak, virágtalan vágyai alatt
Hessegetem a holtpontokat, vagyonom ez maradt
Én vagyok ám a vagány agglegény és ha kell, aggleány
Ülöm a szamarat, lazán, szőrmentén e négy láb angyalán
A csacsi kacag, kurjongat
Ki ül jól, ki fent vagy
Vagy ki békén marad
Csacsogunk csacsi császárral
Fejemen füleivel, ő az én csámpámmal
Jól van ez ímígy, valahogy elferdült minden
Csacskavagyonom van, csak nincsen semmi kincsem

NÁSZÚT UTÁN


Felnégyeltem néha veled önmagamat
Nem maradt más, csak egy csonka harag
Ész nélkül, szívesen dobogott nagyokat
Meghajolt, mint egy megállt színdarab

Fogunk alatt az ínünk is érezte egymást
S bár a nyelvünk feloldozást keresett
Nem tudtuk elkerülni a véres koccanást
S én beléd öntöttem gyilkos mérgemet

Hitem határán végig hadakoztunk
Unos-untalan a hideg téboly ellen
Fenevadak élén mit vitatkoztunk

A gúny húrját újra testednek feszítem
Hull a könnyünk, elkísér baljóslatunk
Vér és vesztes nélkül nem jön a kegyelem

START


Megkötöd a csomót, a nyakamon esendőn lógok
Hibátlan mibenlétem elvét feladom, végkiárusítok
Fel-fellesek az égre, ott is szépe válogatja
Földi létre szabott testem jövőmet csiklandozza
Nem maradt senki, ki múltunkat tanúsítja
Csak az lesz velünk, ki vérünket hamisítja.
- Lelkünk rajta?

ELÉGIA


Könnyed az arcodról csak az én kezem tudja gyönggyé varázsolni
Elmosódott vonásaidat s az imák múltba csúszó hangjait visszaadni
Hahó szél, szánkó, hóvihar, jégmező, hahó nyári zápor s minden idő
Egyre mentek mind, nem jöttök már soha, marad mankón az őszköltő

LÁTLAK


Akkor megyek hozzád
Amikor akarok
Versben szavalok
Zaklatok kéjesen
Búsult végletesen
S nem kérdezem
Érdekel-e a térnyerésem
Nem hiszem
Így tovább?
Továbbviszem
Mellékállásos
Süppedt hitem
Élezed a versem?
A lelkem még elfelejtettem
Felmondani, ő hallgat figyelmesen

KICSI


Fillérekből összeragasztott álom
Siet melletted mindig az utcádon
El nem tűnő türelemmel
Szundikáló szenvedéllyel

Kizáró körökbe ne férkőzz
Védd meg az emigrációdat
Az ésszel szemben soha se győzz
Hagyd papra prédikációdat

Maradj belőled, legyél benned
Kis senkikhez ki ne jöjj
Nézegesd a hited, teheted
S ne kezdj másért elölről

Ha fáj a szemed, ne kacsingass
Vakszívű, bamba barátoknak
Lelkükön ragadt a vakolat
Eszük helyén sárvíz csoboghat

Őrző szemed csak a tied
Fénye mindig rejtélyesebb




Gubcsi Attila: Alulnézet

NYEREGBEN


A lovam, ha akarom
Alám ül, ha kell
A hátamon
Együtt megyünk
Néha álmodunk
Habot nyelünk
A kengyel, ha kiesek
A harcban, leszakad
Vesztes leszek
Hátba lőtten jövök vissza
Akaratlan kar nélkül
Győztes sánta
Lovam ül hátamon
Sok a seb, a súly
Egyetlen lábamon

Nincs kiút semerre
Visszanézni ki merne
A tágas semmimbe
Így győztem mindig
A kiadós menekülést
Sietve a sírig
Rejtőző szenvedélyed elkísér
Hallom, ha felfogom
Mi ez a nyerítés
Szeretlek édes arám
Mint a hulló csillagot
Mely nem vigyáz rám
Halála után




Gubcsi Attila: Ásítozó életinas

TAPSIANYA


Utazom
Úttalan homokon csúszom
Elvesz tőled is majd az unalom
De most hozzád megyek, szenvedek
Drágám, kit emlékcsontvázán is szeretek
Miért kereslek minden végállomásnál
Ötmillió hajszállal belém fonódtál
Eltűnök
Szeretettel
Temetetlen

RÖVIDEN


A szeretni szót nem szereti
Hallani
Nekem pedig kimondani
Nehéz
Valami
Vadul fölöttünk
Te légy merész

SUGÁRZÁS


Sokszor hallgattalak a hullámhosszon
A Holdon keresztül csak te szóltál hozzám
A felhőkön feküdt gondterhelt homlokod
S a szelekkel küldted el szónoklatod

Hogy vársz a hullámsírokban és kéred
Éljek, hogy időben érjek még el érted
Visszaköszönsz, mikor eltűnsz a Holdon
Tudatod velem, eljön az én napom

Ha fehér, hideg havat látsz
S beletemetkezel
Ha hófehéren fantáziálsz

Telve félelemmel
Ha megváltásra vársz
Kezeden vércseppel

Add fel.

ÉRTED?


Én is, te nem
Nekem nincs merszem
Neked nem hallik át szívem
Én most, te soha
A sorsunk közös mostoha
Én most vagy soha
Te elillansz haza
Te holnap, én azután csak
Csókolnálak, bezártad a szádat
Forrón lihegsz, mint a vaskemence
Kérdem, a boszorkányt ismered-e
Kapkodod a levegőt, Istenhez készülsz szánon
Én most is hozzád tartok, mézzel cserepes számon




Gubcsi Attila: Bohócné

FOGADJ


Hány hiány maradt még benned
Rúzzsal megtelt szádon ha elkented
A szót, a hiábavalót. Ha megismerted
Fuldokló ösztönből az öntapadó életet

Hideg húz-e hátra, vagy a forró járta
Át testedet
Elfogadsz-e végül
Azt nem lehet

Vedd le szép fejedet. Tedd helyébe lelkemet
Légy helyettem te, cserében dobd el homályos lepledet
A képedről, kettétört arcodról, s mondd magadra, ez ő
S egyszer majd kettőnk előtt sírjon fel az új bölcső

Én még nem vagyok te. Helyette börtönbe zártam
Agyonszülött magamat, hideg földhöz ragadtam
Döngő, nagy csizmákban járva, árkon-bokron elesve
Kóvályogtam, létből időbe, tőled semmi-erkölcsömbe

Kénytelen lett az életem
Miattam
Mit kiadtam
Belőlem
Fedetlen fővel
Hasamban tőrrel
Eljuthattam oda
Hol kéz a kézben vár
A pocsék és a csoda

Sírom végén végre nektek elmondhatom, mit senki se ért
Ne fordulj vissza e keserves világban egy fondorlatért
Ne kérj
Tedd be a kezed a nagy mennyekbe

UTÓD


Hol voltál? Álmodban még kicsit suttogtál
Fogtam csendes gyermeki halántékodat
Férfi leszel fiam, rebegtem eszemmel rád forrván
Szégyenlősen élek, hogy élvezzem hatalmadat

LÁNYOM


Kifulladtam. Elfutottam
Fulladtan hová jutottam
Felborzolt változatban
Az égre felnyitottam

A lányom
Ott találom
Mellettem
Elérte két kezem
Ott várt rám
Befolyó könnyekkel
Intett: jó apám

Galambod szétszurkált szárnyait
E világ sötétlő bájait
Acéltűvel vésd-jelezd magadban
Ha üres lettél feldúlt bajodban

Elmentél, mendegélsz, kóborolsz egy kínzó bűvöletben
Csendben befelé zokogva rohansz a rekedt-érces mennyekben

A fény, az ész, a tény, a lány merész
Mindig tudjuk, mennyit érsz, ha megélsz
Emelkedj, lépj hozzánk fedetlen arcoddal
Gyere mellénk szívedről levetett fátyollal

Légy női császár, huszár, pandúr vagy lompos betyár
Főkolompos van itt bőven, a nap az éjbe zár

Fátyladdal kezedben repülj a messzi fellegekben
Ne nézd, hol a határ a határtalan szerelemben
Bűnöm, bájam felkínálom, vedd el, tedd el, vidd
Szállj magasan, mint Ikarusszal az emberhit

Várj, süt még majd a napsugár
Egy, két, végtelen szemedből - ébredésed hajnalán

Mindig visszahoz
a kérlelhetetlen kényszer
Máskor majd másképp mész el
S nem baj, a szép ott az, ahol te élsz
Ha már nem félsz, hogy rögtön elemészt

Talán nem is
Az én lányom
A világom?
Csak egy darabka
Magány nyom
Kellemesen feledni
Két kezem elébe tenni
Mintha kettőnk világának szólna:
Kellene még szeretni

De néha
Némán
Nehéz
Kifejteni a rettegett életet
Mit még sehogy se éltél meg
írd meg hát versedet




Gubcsi Attila: Álomkép

FA


A fák az embertől nagyon eltérően
Pihennek, hallgatnak, készülnek a télen
Dédelgetik hogy meghozzák hajtásukat
Hogy széttárt fővel a széllel szólaljanak:

Helló, itt a virágomban én, az öreg toporgok
Nálatok meg, emberek, valaki mindig vicsorog
Korától, görcsétől a mi fánk soha se viszolyog

Ha télen meghagytok
Tavasszal nektek nyitok
Ha többé nem bántotok
Bűnötökről hallgatok
Lesem virágitok
Értük újra nyílok

Haloványan-hidegen végigsírok
Egy ki se töltött életet. Mindent bírok.

KÖNNYŰ


Ha a bőgés most segíthetne
Biztos megjönne minden kedve
Ömledezzen még egyszer ki a könnye
Mintha minden csepp jobban reménykedne
Szereti a szívem a hüppögő árvákat
A hitveseket s a szerető leánykákat
A zokogás szomorú nagy folyamait
Vállamon a világ patakzó panaszait

ÍR


Tűrni, elviselni sokkal könnyebb
Mint ha az ember könnyet nevet
ír
Sír
Szenved
S megvárja, melyik a csendesebb

HIDEG LESZ


Kutyák lettek a legjobb barátaim
Üvölt a szél, valaki vonyít odakinn

FIAMNAK


Felnőtt a csapongó
Fel, nőkre, kispejkó
Felcseperedett halk erő
Fennkölt szellemi ébredő
Veled a társaid, ezer felhő
Ágyad a kék ég, a királynő
Félre a Nappal, ha eltakar
Vihar vagytok, derűs zivatar
A mindig elérhetetlen holnapot
A Galaxis küldje el, ez akaratod
Mondj az űrnek néhány bíztató szót
Forgasd felé a háromszínű zászlót
És én meghallgatom három kívánságod:
Apa, anya szeressen, mint te az országod




Gubcsi Attila: Mindenütt ott

SZÜLÉM


Ha tudnátok
Hogy szétdobáltam
Örökölt kincsem
Meddig zokognátok
Semmim sincsen
S ami megmaradt
Magamra zár bilincsem

Vigadjunk hát
Hátborzongató mégse legyen
Az utolsó viszlát

Anyám, ti ketten
Te és teremtő erőd
Megrekedtem
S rekedten elfelejtettem
Mondani: örök legyen üdvöd

A sírnál megtaláltam apám
Belenéztem s ő fel rám
S igen nehezen
Tudtunk
Egymásra neheztelni
Bár tudtuk:
Elpusztulni?
Mindaz semmi

Hallottál-e már az én halottamról
Ki mikor megmozdul, hozzánk szól
Zavart szavakkal, szép válaszra éhesen
Kérdi: nem vagyok-e, fiaim, túl mélyen

LÉLEKNYOM


Mint sötétben a napsütés
Amikor nincs már többé és
Amikor vagy te vagy
Vagy csak a lelked marad
Rám
Akként kereslek meg újra

FELES ÉG


Velem jártál a mélységben
Kijöhetsz-e még épségben
Kezedben a házassággal
Eltűntél a nagy kalandban
Kúsztál, másztál, bújtál sokat
S gyűjtötted a szemráncokat
Halhatatlan foszlányok ajkadon
Remegnek, mint szerető hajadon
Mikor látlak majd a legek közt utoljára
Hány évet tekerünk még falábbal rokkánkra
Szőke hajad őszbe borul, kopasz enyém oda se
Eggyünk több lett, mint a kettő, ez az igazi mese

Hány órányi szenvedély
Vagy csak másodperc csupán
Mikor szemérmed ajakán
Beléd bújok én lengén

Csengbonganak a húrok
A vándornak vágyakozó imád
Ad csiszolt gyémánt harmóniát
Égre szálló kalandot

Melleddel szívemben
Az arcunk egymásba ért
Szemed fényli a kedélyt

Szenvedélyt kerestem
Az éhség elmúlt rég
Kihűl majd a szépség

BAJ


Csípődön csípős szél fúj most
Vaklárma veri viszonyunkat
Mellbőségben kéjelgünk ott
Hol szégyelhetnénk iszonyunkat
Ami e nászból megmarad
Magzat lesz vagy kábulat

TINÉDZSER


Szepegve, szorongva, férfiságból kiszorítva
Kérdezed, lázadásod miért van megbénítva
Az igen és a nem közül kirekesztve
Kirúgod a követ az alapból nevetve

A rád kiosztott kérdés közül, ez parancsom
Válasz nélkül egy se, soha ne maradjon
A célodat, acél izmodat mindig megvédd
Arcéledet, minden magyarok álmát, el ne vétsd

Királylány az értelme e kristályra csiszolt életnek
Bárányfelhők között e hittel bátran közlekedhetsz
A görög isteneknek piciny fittyet hányva mehetsz
Menj is, csak lassan, meg-megállva. Te is eltévedhetsz

RABUL


Végem, váram
álmom egy szobában
Csíkozott az agyam
a ruhám az ágyam
Rab vagyok magamban
őrült a szabadban


Ólommerítővel
vizsgálgatom magam
S nem látom
a szemem húnyva van


Zakatolja a gép
lemaradok, eltép
Hozzám ég a tested
Csúszik velem lelked

VISSZA


Visszaszámolok, többé már mért nem vagyok
Égre tévedt angyalom végleg elhagyott
A Földön a számsorok véget értek
Égjelek mutatják a messzi kéket

Vánszorgok felfelé a foktalan létrán
Visszazuhanok, fehéred néz rám
Méhed ha még megszeret
Felépítem az új hitet

Átgázolt a kéjen a könyörtelen éjjel
Borzolja ráncom érdes tenyérrel
Bánatot, sikert, elmúlást adott
A felderengő fény berúgott

Lesz még szép remény a szenvedés szegletén
Most zűrzavar tántorog az utca szélén
De áradnak érzések is a fényben
Égni fogunk, elégni szegényen

KICSIT ÉRDES


Megnézem szemem, a kitekert nyakam
Eltöröm szívem, kitörlöm mégis magam
Tekergek, megyek kettesével mellettem
Te pótszerrel édesíted kesernyés életem

Tapogatom az érdes élet kezét
Felébredek, reménykedek, hátha ért
S tán ehetek egyszer ingyen tenyeredből
Szerelmet, kenyeret, kedvet, kegyelmet

Elmúló halvány fényeket, kellemes tényeket
Hogy ne mondhassák már: végzet az életed
Ha felvidul végre a lelkem, eljössz-e így hozzá
Ha áll a gerincem, s felveszem hitem, tegyél rabbá

ÖL


Öljek, hogy éljek
Megölnek, hogy szeressenek
Féljek, nehogy féltsenek
Hajtsd rám a melledet

Add a szádat, egy leheletre csupán
Szoríts magadba, s súgd, meghozod kisbabám
Nagyon ájulásszerűen élünk csak
A kérdéseink a torkunkban ragadnak

Menj el drágám, hogy bennem maradj
S tapadj itt, hogy hiányolhassalak
Karolj át, hogy szétfejthessem a kötelet
Szakítsd te is, hogy megölelhesselek

Szendereg a világ, pördül még egyet
S sírdogálva az álomba ténfereg

MEMENTO


Remek remegni
Ész nélkül szédelegni
E fejzúgató, üres másnapon
Mikorra elröpült asszonyom

Eszes veszíteni
Üvöltve megkergülni
Tébolyban lefeküdni aznapon
Ha tudom, nem lesz már ágyasom

Igen, jesz, fontos egy dolog
Hogy a 10. korsó a kezedben ropog
És érdemes ezért vereséget szenvedni
Sebaj, csak az én életem szenved ki

Találékony, vérbően hatékony
Üres ágyikóban felébredni jó sokszor
Te vagy a Bajnok, hisz az este még feküdt melletted valaki
De te győztél: mi nem ment vele, most magadon próbáld ki

ITTHON


Átkúsztam a föld alatt, a fűben, a folyóban
Sehonnaiként csábíttatva, idegenként hazámban
Nem vagyok több, mint a nincs, csak egy csupán
A vakok közül, kukucskálva új urak bezárt ablakán

Lerogytam hét méter után, hol itt, hol amott utál
Valaki, ki dalomat megveti, lényemet kergeti durván
Nem szeretem már a mesét, mit tulajdonaként regélt apám
Gazzal benőtt udvarán, zokogván: a Szamosnál a hazám

Itt várjál most, bicegő babám, szórj rám egy szemnyi hamut
Búbánatos bájaiddal nyisd ki itthon a szemem, amit behúnyt
Annyi vak remény, adj örvendőt, kelendőt, keltetőt, adj erőt
Hogy vakon, szemtelenül meglobogtassam a színes keszkenőt

Házam, hazám odadobom
Úgy kiáltom határidon
Segíts, segíts most megmaradni

Halmomon
Ne fussak már üres járaton
Vigasság, vigadalom

Egy le nem morzsolt létmalom
Az álmom

MÁS MÁR


Tompára váltok utánad
Szerep nélkül vár a darab
Átöleltelek, ülök melletted
Lehessen még kilátásom, engedd meg
A kiáltásom száműzöm
A szám háború volt
Pedig a nyelved tombolt
Mikor a testemen járt
Most más minden már
Elhiheted, a bocsánatot
Engedd értem közelebb

JÖVŐ JELEN


Éppen elmegy a jövő. Slattyog-battyog, kétkedve mendegél
Vissza-visszabámul rám, mint a vad, az esetlen vak remény
Szendereg egy kicsit, ábrándja nincs, vállat von, sandít
Lenézi a jelent, a mélybe hőköl, hazudik, henyél. A jövő elalszik.

Végez a jelen. Jelentését olykor megszenvedem
A múlt hozzám nyúlt egyszer, de kimúlt: jelentem
Hőzöngtem, építettem és bontottam, rontottam,
Szántottam, száguldtam, véget értem a múltamban

MIÉRT LE?


Az élet alászáll
Mélyre rejtőzik
A szerencsétlent már
Éppen mellőzik

A szám vigyorog
Nyílna is, ha tehetné
Visszafogott sikolyok
Sírdogálnak befelé

Oly szépen szenvedek ki
Vissza tán nem kergetnek
A haláltól nem szól senki
Mikor leeresztenek

HOL VOLT...


Halálos szép pillanat
Rám fekszem a fű alatt
Ott hagyott a Nap
Holtszáraz vagyok
Kóró, a kék ég ragyog
Alattam lettem most ismét
Tikkasztó lesz feljönni innét

LÖTTY


Löttyöt lökdösök magamba
Sivatagos hézagomba
Hánykolódó zárt gyomromba
Be se köszön a goromba

Széttaposom a fejbe vágó fájdalmat
Az én fülembe vércse nem károghat
Temetgetem nem is látott világomat
Összeesek, mielőtt az ütő megszakadhat

Elszaladok, imbolyogva száguldok faltól falnak
Hullám hosszán üzenek minden frekventált lakónak
Amíg bírom szusszal, de testem nem indul foszlásnak
Ne féljen, míg van mit nyújtania két deréknyi rosszlánynak

FÉLELEM


Átéltelek már, száz félelem
Ha jössz, neved letegezem
Ha ismét felém ténferegsz
Ha a kezemből kéregetsz
Átadom a halott titkot
Csak te tudod, miért vagyok

MIÉRT NE?


Miért hagysz ott árván állni valakit
aki vak lóként csak tereád tekint

Miért szöksz el ténferegni a sötétben
miközben világosban mindenki rád vár térben és időben

Miért nem érzed, ha a hozzád nyúló kézben
nem segélykérvény van, hanem védelem

Miért nem ülsz győzelmi tort felettem
mikor én már alább adtam az életem?

VIKTÓRIA


Számba tapadt a szánalom
A vereséget számolom
Egy...kettő...háromszáz
A győzelem majd leigáz

Újjal mutat a kényes egyensúlyra
Ha fent voltál, legyél alantas újra
S nem tudja, mert senki meg nem súgja
Hérosz látja, Viktória mily sötét buta

Neki is vereség lesz a veszte
Hisz egyszer ő is ugyanott kezdte

ÉGIG ÉLEK


Angyal e még, aki már repülni sem akar
Hív-e még a szárnya, ha levágják hamar
Mért kételkedik a kéj, ha melletted fekve ott henyél
Kit zavar a vágtázó zivatar, ha nem mozdul a fény

Lustán elillan a lankadók álma
Kívánj nekik sötét éjt utoljára
Délcegen dühöngsz vagy szelíden szólsz
Emeld magasabbra az égig élő zászlót

Tagadd le, hogy láttad fekete arcomat
Hazudd, hogy szerettem elhullott világomat
Hidd, hogy végig védtem elvetélt érdekemet
S felségjelet tettem magamra kereszt helyett

Mit hánytorgat fel már megint a halál
Mikor minden lélekben veszteseket talál
Miért ordít bele bensőnk végtelen csendjébe
Ha halottja mindannyiunk halhatatlan kedvese:

Feltámadó eszünk

51 ÉV + -


Ötvenegyéves vagyok
Alighanem meghalok
Bűvös távoli határ
Honnan hangok szólnak már

Terülj le rám, ha muszáj, széles keblem vár
Mell mell mellett, fojtott hangon mondanám
Soha ne jöjj el örök földemre, árokásó síró babám
Ha itteni létemben annyi kegyes átkot szórtál rám

Vacogtam alattad, ha forró tested rám tapasztottad
A lélek reszketett, ha nem bírta ki kisajátító súlyodat
Kihúzta magát, de lelked dór oszlopa rögvest rádőlt
Riadtan dünnyögtem az imát, kezdődött minden előlről

Kivert verítékem szerteszét szóródik, neked csalétek
Gubbasztok, lám, máshová ment belőlem a szép lélek
Bömböl, hörög öreg végzetem, a deréktájam zsibbad
Ugye, porladt testem békén hagyja öled a föld alatt

ANNYI MINDEN VAN MÉG


Kivetetten teremttettem
Szenvedéllyel szeretkeztem
Zúgnak pimasz gondolatok
Mért bántanak rongy alakok

Rád testálom a hitemet
Elkábító napfényemet
Hátat fordítok a hiánynak
Az eszemmel így is látlak
Tiszta maradt ez is, mint az
Csak a viszonyuk romhalmaz
Az energiatörvény csodája
Hogy köztünk halott két erő
megzavart molekulája

KIÉ AZ EZRED


Kérd meg az ezred utolsó századát
Oldja fel rád rég kivetett vesztegzárát
Bízza erőidre szélnek eresztett seregét
A szétszéledt vágyakat, néped dicsőségét

Századvégi szánalom ne bénítsa többé már
Az utolsó szó jogát ne zárja ketrecbe szájzár
Nyílik új virág a letiport, gyászos csatatéren
S korgó gyomrunkat nem tömjük többé lövedékkel

Zászlóinkat kitűzzük a jó reménységek földi fokára
Befogott szájunkat nagyra nyitjuk, vihart fújunk vitorlánkra
Szám a századé volt, a fogoly holt, most az ezredbe lépek
Köpj, vigyorogj, nyelj s fuldokolj múlt, már felfelé nézek

CSÁMPÁS CHAPLIN


Kizárod minden álmod
Mit a világra sem engedtél
Elveted minden vágyad
Mit magad előtt terelgettél

Futsz, mint Chaplin-csámpás a filmeken
Fehér vásznon lepergő életet élsz
Kóborolsz világ mögötti végeken
S tőled minden előre elenyész

Kimosott arccal
Felpakolt tapasszal
Kilúgozott szemekkel

Amire ráásít a reggel
Nem hiányzol senkinek
Ne gyere, mennek a remények




Gubcsi Attila: ígéret

KERESZTEN


Elpárolgott a kegyelem
Messze tévedt az értelem
Keresztemen kétfelé állok
Nem jönnek a vezeklő lányok

Ha egyszer mégis megindulnak
S ölükkel keresztemhez fordulnak
Felmutatom minden vágyó szépléleknek
Mit szántam nyújtani az emberiségnek




Melocco Miklós: Léda a hattyúval

VALLÁSOM


Imádom a világom
Maradjon csak szegény álom

ISTENKÉM


Angyalkák kacagják, ki e pimasz
Vándornak túl mamlasz
Megvertnek talán jó lenne
Ha nem fújtatna benne a vigasz
férfias lüktető melle
Ha ténfergése legalább félszeg volna
Ha nem vigyorogna minden női szóra

A poros utak mentén fára feszítettek
S mint pléhisten része vagyok minden keresztnek
A hajam ettől szépen az égnek áll
S felhők vidáman füttyentenek rám
Ki itt ez a kopasz?
Istennek sehogyse az

Száműztek kétezer éves megfigyelőállomásomról

EGYEDÜL


Fullad a hangom
Reszket a gyomrom
Liheg a lelkem
Kilóg a szívem

Hévben hempergek
Álmomban veled
Mindjárt végem már
Tobzódó magány

Hagyd, hogy szeressem
Magam nélkülem
Hozzád kövessem
Kiszakadt létem

Hősi lett e tett
Bambán hempergek
Bámészkodsz, látlak
Kicsit utállak

Ez is szerelem
Szép nászéjjelem?
Libegő lelkem
Rabul ejttettem




Gubcsi Attila: Feles ég

JÉGLYUK


Zajlik viszonyunkban a jég
Bátortalan a szavunk még
Megáll-e az öreg Duna
Ha nincs mit mondania

Lüktet-e a lány, s ha nem
Teste melyik pontján lelem
Szél viszi halkuló sóhajom
Ő maradt egyetlen óhajom

ÍGY GYŐZTÖK MI


Hiába levegőztek a lelkek
Most éppen elbukni mentek
Senki sem maradt már épen
Mint hajdan volt születőben

A színeknek, a hangoknak vége
Átöltözünk mindahányan feketébe
Onnan lilába, ki megverten kékzöldbe
Békétlenség tör be megint a szívekbe

Bordó a levegő, amin átkeringünk
Vadbaj a szél, amely átfúj felettünk
Süppedős a talaj, az iszap mély moraj
Eltört kardjaink fölött hörög a csatazaj

SEMMI BAJ NEM LEHET, AMÍG


Bennem az örökös alázat
Ha az élet nagyon pofon csap
Kérek helyette neked százat

Tántorgó jókedvemben
Hetvenhéthetvenkedésemben
Mitől van még vérkeringésem

Tátogó számból virág nyílik
Rabláncomon szabadság fénylik
S három dimenziómhoz új szegődik

HINTAPALINTA


Miért himbálózik a világ velem
Mikor minden fixen mozdul mellettem
S itt áll szerelmem is, vagy csak árnyéka tántorog?
Dadogásom merész, pimasz, ő én, s én ő vagyok

BUKÁS


A holnap vigasztalanabb
Ha nem maradsz önmagad
Átkozódsz, ténfergő jaj
Herceg voltál, bukott faj

A képen majd átfestenek
Feketéről vadszőkének
Életemből kimászhatsz
Ha mások még megkivánnak

Az ágyamból kikelhetsz
A vágyamnak nem kellesz
Szemem elől térj ki, kérlek
S ne rabold az emlékeket

A kutyák hűségben halnak meg a szán előtt

Szerettél gyönyörű szemeddel
Miközben mások lesütötték
Imádba foglaltál kegyeddel
S tudtad, engem kitagadtak rég

Megmaradt még a hit másokért
Nyíljon ránk kerek tekinteted
Szállj világgá új győzelmekért
Mindenki vágyja kéjes lelked




Gubcsi Attila: Lópárbaj

SEBESEN


Röpködök a lelkeken
Szállok kitárt szíveden
Csavarognak álmaim
Csendesülnek vágyaim
Szeretetünk egybefolyik
Egészen a medencénkig

Mint szél a szélcsendben
Lebegtél mellettem
Remegő lelkemként
Fetrengő égi kék




Gubcsi Attila: Házas ág

NAPVIRÁG


Napraforgó virág árnyéka lettem
A világ forog hűen körülöttem
Mehetek, jöhetek, központi szerepben
Magamra vetek fényt tündöklő szerényen

Nincs szerelmem, én fekszem mellettem
Nem ébred a semmi, és nincs értelem
Felém fordul minden virág, nincs más, csak én
Így borulunk egymásba e nyáron, én és a napfény

Szirmaim termékenyek, vágyaim henyélnek
S mindig zavar, ha megjönnek a kegyetlen éjjelek
Ilyenkor eltűnik a valóság, a sötét szárnyal vadul
S nem jön soha valós világ, mert az alvilág beborul
A hideg éjszakán
Meggyötör a magány

Lánytestem előtt szétterül a Föld
A Napapó fénnyel símítja hajamat
Kiömlik a szívem
Mitől lettem ilyen
Futkos a melegem
Éled felső testem
Perzselem magamat
Nagyravágyó virágomat

Miért nincs szerelem
Hideg a gerincem

LEGÉNYSORS


Párát lenget a szél felém
Anyát keresek, vén legény
Elhagyott vagyok, épp' hogy élek
Adjatok lányt, kapjak feleséget
Miért, hogy ha ébredek
Álmaim mind elmennek
S ha tovább keresgélek
Az úton szénné égek

ÁGYVÁGY


Felém fordult a párnámon
Rám hevert egy könnyű álom
Mesémbe olvadt mellettem
Elrejtőzött a kezemben
Álomkönnyű könnyét kinevettem
S ő felsírt, szörnyű lesz nélkülem
Tudom, emlékem gyorsan kihűl
S kedvesem más ágyra menekül

MINDIG VELEM


Rám terül a báj - te voltál?
Átrepül a halál - rá szoktál?
Sírva ringat a sír - visszaszármaztál?
Akadozik akaratom - rám borulnál?
Az időm száguldozik - veled elmúlik?
A lelkem illatozik - tiédben mi zajlik?
Leúszom a lezáró folyón - beengedsz a végső ajtón?

KIÉRT?


Jajdul a fájdalom
A fekete hajnalon
Elapadt álmaink
Kényszerű jármaink
Kerekded négyszögek
Rabságot szerkesztek
Futkosó mókuskedv
Kiért csendesedjek?




Gubcsi Attila: Komponensek

HAHÓÓÓ!


Nagyot hallok, halott vagyok, nem leplezem
Nézdegélek, bár érdekeset nem lelek leplemen
Érdeklődöm, kioltották-e már a világot
És mi lesz, ha félelmemben fényt többé nem látok

Üstökösként velem száguld, zuhan a lélek
Hová visz a meteorit, ha leszállunk végleg
Az égő darab zuhan tovább sors nélkül
Én ragaszkodok Földemhez, mely fényben kékül

De nincs mese, esni kell tovább a végtelen lyukba
Ahol kitárt karokkal vár holt kincsem, a romantika
Megszűnünk lassan, nincsen kiadó szép új más világ
Bérelünk egy fagyos pontot, szidjuk a feltámadást

MELLETTED


Kinyílt a határ, tátva a szám
Süvít velem az érzéki szán
Nem hagylak el soha, itt állok melletted
Ha kebledhez ragaszthatom a szívemet

Ráülsz gondolámra, szád leszáll a számra
Elbújunk mindketten egymás vágyálmába
Kezemben tartom védtelen szereteted
Ha már megfogtam, visszatartom neked

VESZTŐHELY


Vigasz-e kies sírhalmod
Ha soha nem lett otthonod
Csillan-e még két könnycsepped
Hogy nincs mit magaddal vinned
Állj emlékeztetőül
Erőd vesztőhelyéül

Állandó hányásunk a hiányunk
Öklendezünk ökölbe fojtva
Velünk lóg meglepett világunk
Önmagába s belénk omolva

Öklünkből a szelíd néha még kinéz
Idézi emlékét, a béke oly nehéz
Ráncolja homlokát, hova üssön vissza
S a világ békét kér, az égre akasztva

Velünk tart-e még a Vég Széle
Jártunkban, keltünkben éledsz-e
Oly messze mentél, mint a hitem vége
Meddig korbácsol a Nagyúr a testedre

MÉZÉDESEM


Méhek felé lopódzó kis csavargó ördög
Az anyaméh méhéből csorog le gyönyöröd
Roskadozva állhatsz ott, szétfeszítve a vágytól
Ember lettél, hogy ehetnél a virág szirmából

Elhervadtak a virágok a hátramaradt holnapban
Lesz még, kit imádok, ha szemérmét megkaptam
S ha halnom kell, mert a Földet megloptam
Elhantolnak majd, a kéj ott szenved alattam

AKASZTÓFÁM


Felakasztottan azon vigyorgom
Indokolt-e a tériszony ilyenkor
Fentről valahogy sűrűbb lesz a homály
Ha szűkös a kötél az ember nyakán
Életem toldozgatnám, folt van is bőven
De hiú remény, nincs lét-engedélyem
Nem bírja már a csigolyám, nem megy
Félek, kicsit mindenért megszenvedek

REJTÉLY


A barbár biztosság mindig megsegít
A tényeket talánná változtatom
Közétek hajítom az élet rémségeit
S bajotokon edzem akaratom
Felállítom a tiltó képletet
Mely szerint ki-ki hová nem mehet
Közöttünk heverész az örökké rejtély
Hogy miért a győztesnek épül szép szentély




Gubcsi Attila: Rejtekhely

VERSSÍR


Amíg írok, sírok
Tehetem
Az árok, a gyilok
Nincs még a mellemen

Amíg sírok, írok is
Az előbbi oly hamis
Önmagamra alkalmazott
Versíró sírásó vagyok

JÓ LENNE


Halomra dőlt a hatalmam
És a résen nem világít fény
Ököl ütött rémálmomban
S felbillent bennem az erény

Cseres bőröm Napra feszítve
Az arcom a kéjelgéstől bájtorz még
S mikor a keselyű nyelve
Megérint, már szívesen hozzád bújnék




Orosz János: Háromkirályok

ARRAFELÉ MINDIG LEHET


Felrobbant az undok éj
A Nap kiváncsi fején
Kisüt a nagylegény-fény

Oldódik a vágy, az élet
Forrósodnak a remények
Csak a tegnap lesz rettenet

Szedd ritmusba jó szívedet
A kijárót keressed meg
Arrafelé mindig lehet




Gubcsi Attila: Naplány





SZEXTETT




Gubcsi Attila: Fehérben



Szeretem a szerelem védtelen szabadságát
[forrás]

VÁRJ MÉG


Százszínű könnyed zuhog a bús esőbe
Százszorszép szivárvány száll fel a felhőre
Issza könnyed cseppeit, táplálja fényes íveit
Elfagy zápor sírásod, elmúlnak árva éveid

Messze tűnik a világ, alábuknak a vitorlák
A tenger peremén látom törékeny alakját
Keresi a Napot, kúszik fel a zárt ég felé
Odaveti magát a bomló szivárvány elé

Szelíd a szép, szétszórja mindenét a virág
Elbújik a vak világ, a vad békéért kiált
Szavakból szőtt szeretet, kétségem elkergetem
Szétnyíló szirmodban lesz örökös menhelyem

HÚSVÉT 1999


Szeretem a holnapot az ajkamon
Ölelő karod nyugszik a vállamon
Szelek fuvallatát fáradt testemen
Nevető arcodat, csókod a kezemen


Csendes öblöket a vészjósló tengeren
Táguló öledet, ha ágyad a menhelyem
A hatalmas vitorlákat, a tajtékzó habokat
Szirmaidat mindenütt, befedik bánatomat


Szeretem a szép éjszakát a takarómon
Dús, új kéjedet áradva feszülő ágyamon
Az orkánt, a tékozló vihart eszméimben
Illatodat, ha szigoromból megbékéltem


Számtalan csillagot, s ismeretlen üstököst
Virágidat, miket az Isten tenéked öntözött
Az űr temérdek nesztelen zaját, zűrét-baját
Szeretem a szerelem védtelen szabadságát

ÖRÖK SOHA


Mindörök leszel, a múlt leszakadt
A jövő fényében ébreszt a pirkadat
Álmok az arcodon, Te meg a Nap
Szellők kapják vállra víg hangodat


Sose érhetsz el titkomig, melyben bú remeg
Soha ne mondd, hogy soha, súgja a szíved
Soha ne sírj, míg a remény veled lélegezhet
Sose félj, míg az Úr figyeli ezer könyörgésed


Szeretlek, szeretlek, még szeretlek
Temetlek, temetlek, már temetlek
Szívem helyén a Tied kalapál
Sírod helyén rég az enyém áll

CSÓK


Az egész szédület
nem volt más mint
a szádból átszökő üzenet

Csókká szépült csalétek
Keresed a rád vágyó éket
A visszakért két kezet
Minek ritmusa a csípődön remeg
Keresi, kutatja a tiedet.
Megszerezted, elvesztetted
Az elszakadozott időben végül
Az arcod fehérből pirosra vált, mielőtt elkékül
Meg-megállsz: milyen voltál majd nélkülem
S én azelőtt? Még épelméjű-reszketegen?

P.s.:
A munkám marad. Megvetett ággyal váró arám
Akinek az arcán az éj rejtett kéjjel s titokban jár
Könnyes arccal elhagyván elhiszi: a dolgom az életem
A fejem s csak utána a szívem. Valamennyi kedvesem.

TE-TAVASZ


Zöld a szemed, benne száguld a feltámadás
Fénylik tekinteted, csillog a tengeri ragyogás
Éget a fényed parázsa, s a tűz a pupilládban
A Nappal kelsz, hogy édesíts a lenyugtában


Hófehér nyarunk újra vakít, ömlik a fénysugár
Vérvörös vágyam ismét vadít, tüzes a Napoltár
Esthajnal-lány leszel, tündérlátomás az égen
Aranyalkony minden tengeren, s lent a téren.


Új ruhát ölt rád a fény, angyali szőttesben vársz
Himnuszt küld vigaszként a régi bajra az új nász
Szemsugarad szivárványglóriával csábít ki a fényre
A magány meghalt lelkemben, nem vágyom az égre




Gubcsi Attila: Pihe-nő

KARCSÚ HAJNAL


Magamba rejtettem az ismeretlen virágot
Szép, selymes bimbói megszülik a világot
Az enyészetből az örök fényre szökkennek
Ernyedt kezeim tegnap temetésre készültek
Alattuk a tested feszült, a lelked zsibbadt még
Amíg az ébredő vér, a mély feloldja a feszélyt
A könnyes férfi arc, a harc, mely megremegtetett
Már minden a tiéd: holnaptól ő lesz az embered

Én is lehetnék még szerető apa, bár senki nem mondja
Szétszórtad életed mindenkibe, mondod megborzongva
Én is leszek ötven és egy éves
A homlokom is lassan éjérdes
Az ajkam mellett lefut a ránc
A merszem gyáván halálravált

A félszemű félszeg mosoly
Fél-e még, hogy megfagyasztja
Oly derűsre nyíló arcom
Mely nem vált már vigyorra

A ráncom majd előveszem
Galambbal küldöm, kedvesem

Tárd ki kebleid, a szárnyad
Átkínlódtam ezer vágyat
Ha kéred a létem, hogy visszatérjek
S mondod: amott a sarkon még én élek
Ha már beléd temetkezhettem
Ha már nem hittél te sem nekem
Maradj megszépítő szerelmem

Susogott, amíg meg nem szánt
S belém szenderedte száz álmát

Elment, ami múlik
Csak a báj végtelen
Karcsú hajnal bújik
A kormos egeken

ELEMI KÁR


Felejtsünk, ha még egyszer lehetünk
Ha ismét bárányfelhők várnak felettünk
Cipeld, hurcold másnak is a kérdést
Lesz-e tovább, ha legyőzzük a féltést
Némán-mozdulatlan kicsi asszonyaim
Megölelem szívetek, félénkek vágyaim

Egy kicsit azért megleptek
A leroskadó vashegyek
A kettészakadt szerelmek
A rémület: örökre elmegyek
Az érzés: nem jössz velem
Te, az értelem s a végtelen
A tágítható, titkos érzelem

Vakító tűz van az égen
A mennyektől mindig féltem
Ha reggelre az élet megfagyott
Vele együtt végre örök vagyok

Hagyd rám hát a holnapot
Száműztem a vak haragot
Értem zengesd a harangod

Ég a tűz, de elalszik a jégen
Hideg hajnal reszket a tájképen
Szorosan vacogunk a lyukas éjben
Egymásba zár ajkunk az ébredésben

Összezártan húzódunk a szürkületbe
Szeretlek, mint ha szél repül fel az égre
Mint mikor könnyed néz a messzeségbe

Úgy szeretlek, mint a vihar a forró csendet
Amint betölti terét, a tárva maradt légi testet
Mely magába vonzza, melyből nincsen vissza
Melybe árad, ömlik forrón, mely felfalja

Szakadatlan, viharos szerelem a forró éterben
Zúgok beléd, rendet vágok testemmel a tiédben

DERENGÉSBEN


Tovább feszít majd szép szíved hiánya
Vesztes az, ki kényes viszályban szeret
Ha már a múlté a dúlt idill vak hibája
Mikor a valóság könnyen megreped -

- akkor tedd vissza megfojtott szívemet.


Só maradt csupán a könnyeimből
S az arcomra száradt
Ott, ahol
A szádat
Éreztem egykor. Felsandítva
A szívedből
A só itt mar még
Az ajkad eltűnt rég

És mégis, a tegnap megint maradt
Nem huhog, nem gázolhat
Keresztül-kasul senki rajta
Mert várja könnyező asszonya

LOVE STORY


Kemény, fekete volt a szíved
Lágy a szemed fénye
Bámulom igaz tekinteted
Beleszúrsz szívembe

Félreléptem, félre érted
Meglépett életem, mihaszna
Szúr a szemed, elver szíved
Megszökök, szégyenem ebadta!

EMLÉK


Ne vedd el az ezerszínű szemedet tőlem
A fényeit, ha mást már nem örökölhettem
A tényt, hogy elmentél örökre belőlem
A vigaszt, hogy hallhatsz még felőlem
Küldd vissza az elszáguldó jóreményt,
Hogy életünk külön nem lesz jégkemény
Hogy vár még a vér
Nem ver, megkímél a rideg tér

Aranyhajad felcsillan az égre
Csacskán nevetve súgod, nem félsz-e
A tenyered kinyitod, nekem nyújtod
Ráncaidon a mosolyod átragyog
Néma titkos imánkat felmutatod
Magadban majd a sírig hurcolod
Nevet a neved, dzséj éj, félek, elégsz
Ha utoljára végbúcsúddal hozzám érsz

ÉDES


Hordd hátul is gyönyörű gyöngyszemedet
Hogy, mikor elmész, még figyelhesselek
Elmenőben jöttél mindig, márvány arccal
Cinquecento mosolygással, kék ábránddal
Hol szikáran, hol szelíden, hol szilajul
Ellibbentél megint a horizonton túl
Leheld a szép szívedet még egyszer, utoljára belém
Szivárványkönnyed ezerszínnel mosolyogjon felém

A reinkarnáció reménye visítón vigyorog vissza
A valóság kifolyik véremből, vagyok az élet átka
Záró sóhajom kioltja a mikrohullámú kedveket
Mindig háttal álltam, mit adhatnék a végén neked

A NŐ


Combod megsímogat
Gondod el-elaltat
Mosolyod világít
Bánatod nem számít
Értelmed nem értem
Éjjeled nem féltem
Élek veled szemben
Ne mondd a neved sem

Mellettem a melled
Dagadó szerelmed
Fölöttem Fenséged
Vérbő keringésed
Mindened rám omlik
Erkölcsöd megbomlik
Formád merész, nyílik
Kéjed kerek, izzik
Vétked az ékszered
Bent hordod fegyvered

A vén Hold kinevet
Csókom kihevered
Búcsúmon szenderegsz
Kacagva elfelejt'sz
Emeld fel két szemed
Mutasd meg eszményed




Gubcsi Attila: Színes képek

FÖLDRAJZÓRA MELLHALMON


Hanyatt-homlok heverek a tengerparton
Kezem mellhalmodon, feszes új hazámon
Szextetted robbanása hangzik antracitbányák mély járatában
Ahonnan feltör, mint pokoli őserő, a hamuból gyémánt van
Ez más szerelem, mint az a szegény külfelszíni szénkotrás
Elhanyagolt marhalegelőkön, lépegető exkavátorral kínlódás
Hol a gyatra lignitet futószalagok hordják rozzant teherautókra
Más ez a robbanásos szeretkezés. - Mi az a lépegető exkavátor?

TÁRS A DALOM


Születésem hajnalán
Ott állt velem egy kislány
Csókfények csillogtak ajkán
S kisvirág árva lányhaján
Rám lehelte az első sugallatát
S testembe mártotta saját illatát
Leszedte rólam a hófehér pólyát
S kérkedve nézte a távozó gólyát

A jövőm lett ő egy szép fényes napon
Osztódtunk együtt sok merész hajnalon
Repültünk, át a kitárt ölű éjszakákon
Keresve az örököst jelemmel páromon
Felhevült sóhajból születik a jövő
S a felsíró hangból az élet tör elő
S ha lehűlt testünk már nem előkelő
Hívj magadhoz Úrnőm, kis bárányfelhő

SWEET SIXTEEN


A hintó vár
Ülj le reám
Szelíden elringatom a tested
Szűnik hintóbeli remegésed
Vészfékként behúzod hajlamod
Értékként átadod illatod
Átálltunk a sexváltógazdaságra
Holnap vágtát csitítunk hullámzásra
Pénzért áruljuk testünk s mások szellemét
Kérdésként feltesszük a magunk életét

Fent áll a lány
A maga csorgó hőfokán
Gyenge teste belém szivárgott
S a festék rólam lassan lemállott
Nem álltam már, átadtam mindenem
Mert halk sóhajából régen észrevettem
Hogy csak magamnak, nem neki kellettem

NAPFÉNY


Az ujjad hegyén játszott a kérdés
Hozzád bújjak, vagy most te kezdjed
Csereértéken vitt feléd az érzés
Megérted kiszáradt lelkemet

A kitárt vágyat, az elfojtott imákat
Keresem benned a Napot reggeli lustán
A felkelő hajnalt a hajadon s háládat
Amely titkon ring lenn, benned bujkál

Viszel a válladon
Érzel a kebleden
Gyermekem viszontlátom

Benned, vársz végesvégig
S dúdolod az életem
Védtelenül Földtől égig

Itt vagy forró csókszerű formációval
Elég-e, súgtad, vagy közöljed szóval
Könnymosolyban mondod az ölelők szavával
A hivatalos közeg száraz hangsúlyával
Hogy bár a tested már nem remeg
A súlyommal küszködik még a szíved

A szemedben csillog ezer év tüze
Pásztoréjszakája. Most is elfojtod-e
Vagy fellobbansz felém megint, utoljára
Lassuló szívem véknyuló burkára
Méteres rést hasítasz

Ami majd szakad, végtelenre tágul
Hogy ki-be járhass rajta, míg ki nem csordul
Az összes vér belőle

RAVASZ


Szeretnék egy üres lelkű kéjhölggyel szeretkezni
Frissen felállni a végén, elmenni
S azt mondani: ugye nem volt itt senki
Ásító hajnalunkból nem maradt itt semmi




Gubcsi Attila: Kiskun lány




Gubcsi Attila: Öcsike