ITT VAGYOK


Sírva és nevetve
De mindig egyszerre
Bomlik ki szavunk
Szeretlek

Csillogón csillansz
Csendesen villansz
Csacsogón csókot adsz
Csupa csillag

Mellényeden mancsom
A szád rám szabtad
Akarom a karodat
Szép álmot

Holnap is megizzad a Nap
Veled kel fel, arccal a világnak
S nem látod, mint épen kifosztanak
Az éjjel

EMLÉKARC


Ha átlép a szőkéd a feketémbe
S belecsendülsz lélekzsongó zenémbe
Ha majd nélküled is ott vagyok melletted
S a koszos ablakon fénylik párduc szemed
Ha letörlöd magadról férfiasságom jelét
Gondolj utánam: add a hajnal tekintetét
Újra várom tőled a megnyitó szólamot
Az élvezetet, mit földi isten adhatott

ÉVA


Két kis szerelmem között
Éva, ha átöltözött
A csupasz szívéből
Fehérre vetkőzött
Halovány száján még
A kék is fehéren ég
Színtelen lelke
Színes vágya se
Vet fényes jövőt fölém
Ma őt örököltem én

SASSZERELEM


Szeretnék megszeretni
Kebleden megremegni
Hazámat édesgetni
Szeretnék hozzád menni
Egyszer csak eltévedni
Csapásod elviselni

Világtalanul szeretlek
Mert a világom a tiéd lett
Virágok közt öleltelek
Megvesztegetted testemet
Lehajtott fővel kereslek
Kiszúrt szívem elkergetted

Köszönök a vén óhajnak
Ha magányos, velem tarthat
Elveszett az emlékezet
Az időben, érte megyek
Kúszok az úton, vársz, tudom
Béke lóg fáradt jobbomon

Lassan köröz a sas fölöttem
Megfontolja, csekély préda lettem
Akár behúnyt szemmel lecsapna rám
Tetememen a szél vihogva jár

Kudarc? Keserv?
Kiéhezett szerelmem mindig megvár

KÉT SZÓ


Szerteszalad két szó
Fejet hajt a zászló
Illegeti-billegeti magát
Többé már nem tántorog
Siet, rohan tárt karomba
Csak a múlt, a jövő nem vánszorog
édesdrágaszerelmem, szól az első kedvesen
szeretlekmintsohasem, fűzi mellé a szót s testét jegyesem

LÉLEK


Kinyílt, tárult az ajkad
Aki beleszólt, elzavartad
Vártad az enyémet
Hogy ha beleérek
Megérintsem szűz lelked
Ha már szürke testem felemelted

Milyen, mikor az üstökösök leesnek
Földöntúli széteső hősszerelmek
Mit gondolsz, szenvednek-e a hulló csillagok
Mikor számukra az élet megáll, nem ragyog
Ilyen a tekinteted, ha távozáskor rajtam hagyod
Elégtem porrá, nem voltam és nem is vagyok

VÉGTELEN NŐK


Őzike-őszintén megmondva
Kiesett a zsebemből a lista
Ági, ha a söröm már nem fáraszt
Klári, a fröccs másoktól elválaszt
Sári, az 50 fokra főzött lötty eláraszt
Mónika, hozod-e már a whisky-vigaszt
Folytatnám a sort, de halántékom lüktet
Pancsa az ágyamban egy törkölyért sürget

Varjú verdes a halántékomon
Megadom magam, ő lett a hatalom
Vali édes, bajom zord, bár neked édeskés
Ha majd felkelek, veled gyász a felébredés

HA LÉHA


Mindegy, hogy
Kinek az ágyékában fekszel le
Ha végre elnyert szerelme
Ha áradó belső nedve
Ha átszökő szép öröme
Ha vallomása s telt melle
Elhiteti, őt láttad, mást sohase

TE ÉS A VILÁG


Jártam szerelmemen
Napban a hópehely

Térdelnek a hegyek
Esdeklem a kegyed

Szakadnak a felhők
Siratom a szent nőt

Andalító holdfény
Nézésed oly kevély

Szemérmetlen szelek
Magadtól féltelek

Csupasz, halott szirtek
Égig égő szemek

Száguldó vadvizek
Árnyat adó mellek

Hullámok tavakon
Forró csepp ajkamon

És én csattogok, csalafinta szélhámos
A vég várán, ha odaküldesz, ott állok
Várok fenn a vártán, szíven sebzett ármány
Vég nélkül üvöltöm: ne várj rám, rám ne várj

EGY DARAB


Egy szeplődben megláttalak
Szerettem szenvedő világodat
Kezemben tartom megtört arcodat
Megbújok alattad, nem értem harcodat

Elvesztelek, féltem hiányodat
Féltem, nem érted magányomat
Pici, suta kedvesem, ha ellesem
Szádról a szót, szépet mond még nekem?

PÉCSÉ


Csattogón csacsogott
Csapkodott, becsapott
Hiába minden tett
A hölgyem ilyen lett
Tanácsodat ha kérem
Vad pillantás a bérem
Remény nekem is jár tán
Vegyek a hentespultnál
Öröm még egy szemernyi se
Mintha orkán sepregetne

Szemed mindig sötét marad
Fesd lilára az arcodat
Lelked úgyis mosdatlan
Nem kértelek holtomiglan

BENNED


Hasadra, lágyadra nyomtam a pecsétet
Ott a jelem, a combodon is érzed
Közöttünk, körülöttünk lezajlott az élet
Csak ha átváltasz sínemre, szívemet ott érted
Kivagyok, ki vagyok benned

A jó ép embert kíván
A jó éj mögöttünk lustul már

KEZDŐDIK


Tovább tágulhat a tered
Piciny csípőd emelgeted
Átszökken a szíved belém
Dobogás a rejtekhelyén

Édes kicsi hajadonom
Izzik szíved, szép fájdalom
Forró a vágy, kivert magány
Helyén szendén ásít az ágy

EROTITKA


álmod

Életem egy szolíd darabját szívesen kezedbe teszem
Szép szemmel rám meredő, kéjillatú kedvesem
Elhallgatom, dédelgetem behúnyt szemű álmodat
Nézem örökké rám váró, széttárt szívű mosolyodat

ágyad

Kiss me, kedvesem, ki ott vársz
Ülve, belemerevedve ölembe
Hallod-e jól csókjaim skáláját
A szerelmet, mi belezúg füledbe
Hogy melyik dallam, nem tudom
Együtt halljuk szétvetett vágyadon

étvágyad

Édes kicsi nagyleány
Éhesen életem asztalán
Hogyan érzed majd magad
Ha asztalod üres marad
Terítsd meg újra, borítsd rá homlokod
S ha tested ép, betevőd megtalálod

vágyad

Megvan az új hit is, egy mese a víziódról
Egy halk, mély vallomás mindkét szádból
Rejtjelesen titkolt valóság, üzenet a láthatárról
Hogy amit tőled hallok, nem süket hallomás
Hogy amit rajtad látok, nem eltűnő látomás
Hogy szerelmed egy és oszthatatlan vágyakozás
Értem.

És most kérlek, olvadj be a végtelenbe
Vess véget testednek. Rabul ejt mélysége
Ami ha eltűnik, úgyis tovább szeret
Ha elvonják tőlem, újra csak beenged
Önmagába von, s szeretettel visszavet
A magányos éjszakába - A sötétben ki szeret?

LÁNYSTART


A tiltó sorompót feltépted
Mit féltettél, félretetted
Amit tegnap még Vestaként megvédtél
Halálodig adnád, ha addig élnél

Csicsóka-csalóka szemedben a fény: féltél
Nem ismered, kivel mit, mikor szerettél
Most vágyaid keresed újra magadban
S a robbanást titkos rejtett izmaidban

Ha lehetne lehelettel befedni a testet
Önfeledten emelném magasba kezemet
Keresném az utat, mely mélyedbe mutat
Keresnénk együtt, mi a vágyálom bódulat

Semmiség, szép piciny kezét ő nyújtja beléd
Hirtelen nő ő, s gyorsléptű a gerjedelem feléd
Kettészakadt lelketek most szorosan összezár
Álmod másodpercnyi, testére rég más férfi vár

NAPSZERELEM


Behúnyja mindkét szemét
Egy tűzforró kis csillagocska
Nem száguld többé szerteszét
Nem jár új tejutakra

A lelke égövvé hevült
Áttüzel a fényéjszakán
Szerelme csillagokra ült
Hozzá jön a Galaktikán

Csillagsusogás hallik
A kis fény kitárulkozott
Vágya bőn patakzik

Kitárulnak az ívkarok
S a mélyről felszakadozik
A szerelem, mit Napunk kapott




Gubcsi Attila: Lila nő, lila kéz

SZERELMI SZEMLE


Szeretem a lényt, a lányt
Az oldódó talányt
A fényt, a magányt
A hiányt, mit a sors felém hányt
A kéjt, az éjt
A haját, a bajom:
Mit tegyek, ha megkapom
Megbénul akaratom

Szépségét?
Kétségem rejtegetem
Vadságát
Mit belém döf a ködön át
Hiúságát
Kiúttalanságom
Melled alatt, elmerülő tájon
A kárt
Indák karolnak át
Karod helyett

Ajkad most alábiggyed
Szemed fény nélkül mered
Ébresztgetném még hitemet
Hátha újra megszerethet

Egy őrült kovács ül a szívemben
Csak kala, kalapál
Csendben, mint a halál kaszál
Ver, ver, ver...
Dobog
A szívhangod
A mellemben

Kitekintek magamból
Szemedbe, honnan hála szól
Hozzám ér féltő lelked
A hajadat rám ereszted
Ellepsz fényével, résén napsugár
A te nevedben épp reám száll

Hanyagul hunyorgok
Nem merek beléd nézni
Úgysem igaz most se semmi
A rideg álom
Rajta kapna a hazugságon
Ismét befelé fordulok
Behunyom szemem, a végén én én vagyok
Egyedül a szerelmi szemlén

PÁ, PÁVÁK


Piros páváskodás, dacos dulakodás
Nem mehetsz már át, megaláz
Mint háborgó választóvíz
Beléd löttyen, majd mélybe hív

Csökönyös tivornya, folyik az öntesti piszkálás
Röhög az élet, lesz itt rögvest részeg feltámadás
Lélekfeneketlen tó, hívogató mélység
Száműzött értelem, testtelen összképesség

Szerelmünk vánkoson szendereg
Fogytán erőnk, vánszorog a test
Az imént még burjánzott a mámor
Szánkón csúsztunk le, tátogott ámor

Most idült szárnyán vergődik az ármány
Szerelmi vágya volt, elvetélt sorsán
Csattog, üvölt, kegyetlen becsapások
Sugarad nélkül talán összeomlok

PLEBEJUS VÁGY


Elsutyorgom Erikának
Hozzá terel a hű bánat
Elmotyogom halkan nagyon
Miért hagysz el kisangyalom

Elszállott, bár meg se jött még
Így az élet szenvedés rég
Kujtoroghatok utána
Az ucca végén megutálna

És bár néha furcsa hangon
Nyögéseit alig hallom
Fel! - vidulok, én a tulok
Egy valamit régen tudok

Kókadt bajszom, ha felpödröm
Az Erikák jönnek rögtön
Számuk több lesz, semmint vártad
Menekülhetsz, jött egy század




Czeizek György: Golgota (részlet)




Gubcsi Attila: Tengerparton

BECS


Szennyezetlen élet. Élek. A levegőt te veszed.
Még meg.
Mars, Vénusz, Merkur, Föld - sziklák a térben
Kék, zöldes üres. A sugarak hidegek, mert...
Nem észlelnek téged.

Háttal érzek neked, a lélek a visszájára nem nevet
Hátha még rám terül a szemfényed s a pillád
Amely most remeg.
Remekmű e viszony, pislákol az iszony

Egy kéz a mellemen, a másik alszik az ágyékomon
Teret, időt rejt el az álom
S rést vágsz a torkomon.
Vágtázol halántékomon

Szorongsz, szorítasz, összeszűkülsz, nagyon
Az Isten félreteszi mosolyát
Nekünk szánta, most leint, ne tovább
Te horpaszomban hagyod
Az ördög ólom buzogányát.

Piros folyadékot látok, ömölve, az arcomon
Két szárnyával, sután, még rá is sújt az angyalom
Sistereg, susog, senki sem sejti sugallatát
Harapjam, csámcsogjam vele együtt a rohadt almát

S most szálldogálunk, meg-megállunk törött szárnyainkkal
A légtelen égen át, ki nem lökött, telt vágyainkkal
Bentről kifelé szétfeszülve
A kínt ki vetheti kintebbre

Remeg az eszem, sápadt süppedt homlokom
Rideg az kezem, kivirradtig testem toloncolom

Már csupán az marad
Melegítsd ágyunkat

EGY KICSI SÍR


Kővé, halmazzá dermedtek a drága csillagok
Alázúdulnak, fényévek milliárdjaival sehova se jutnak
Mozdulatlanul viszonylagosan ugyanott maradnak

Nappal vetekszik a forró Nap velünk
De a komor Hold ráveti majd a fátylat
Éjszakai szerelmünk üstökösként hull hideg ágyba

Széttárt, izmos combjaival néz le ránk a kozmosz
Mozdulatainkat beláthatatlan sebességgel tükrözi vissza
Éhesek voltunk, de amit most kaptunk, lötty, kidobva

Dermedten nézzük az anyatej-nevelte díszelgő jövőt
Csillagként csillogunk egymás szemében, titkos fények
Pityeregnek az erek, a pupillák a homlokban elerednek

Hull a hajunk, mint a fagyos hó, a hideg most épp közénk való
Nászút ez, leteperve, alánk gyűrt szénában, éterben hemperegve
Veríték, vér, izzadtság, lehelet, ajkak lettek mára megrendelve

Homlokránc, szívcsüggedés, megbénuló szájizom, mindig ezért iszom
Visszatolt nyelv, nulla-szólamra hangolt száj, alig bírom már
S a hulló csillagkövek harmonikus zuhanásban keresik, mért nincs határ

Elrendezve elindulunk velük a centrum felé
Száguldunk a kozmikus semmi belsejébe
Énbelédte

VIGASZ


Testi bőség, lelki hűség, proponálom bölcsen neki
Lelki bőség, testi hűség, ez jobban tetszene őneki
Legyen tapasz a vigasz, mondanám a varázsszót
Ha majd értem vadul szíved, kaphatsz vigasztalót

Kereshetnénk együtt mosolyt harmonikus imánkban
Helyette zagyva dagasz háborog a gyomrunkban
Haldoklik etikánk, unottan ránk céloz az ellenfél
Tétlenség kormányozza hajónkat, semerről sem fúj a szél




Gubcsi Attila: Esti készülődés

ÉN ÉS TE


Ha elmentél, míg nem szerettél
Ha hiányoztam, míg elviseltél
Ha láttál, míg kiáltoztam
Ha vágytál rám a kínomban

Ha megittam a tekinteted
Ha elvettem a félelmedet
Ha visszhangod megvonod
Ha imádat elhagyod

Ha hátadat se láthatom
Ha te leszel a koldusom
Ha félre éltem mindenem
Én mindig hozzád beszéltem

ÉBREDÉS


A csókom ismét bátrabb lett
Éter hullámán lépeget
Vágtázik a legvégső célig
A vidám kéjes fetrengésig

Rámteríted a valót s az álmot
Leemeled arcomról a fáradt nyomot
Elfajult vágyaink árvák maradtak
Most teret nyitunk új, hívő imáknak

Nekem szól hajad tánca a Napon
Fehér ingű lelkem újra eléd tárom
Testvonatod elrepít az édes mesékbe
Zakatol minden, szétvet vágyad ébredése

Becsuk a század, hová visz az ismeretlen évezred
Hulláma a magasba ránt, vagy elnyel majd bennünket

BUKÁS-SEX


Mikor megbukni kényszerültem
Minden éjjel a képzetemben
Ringatóztál az élvezetben
Magadba vontál és én féltem

JAJ


Nem nagyon nézel már rám
Nem akarom, amint az igen nemmé vál
Nememet ne szégyenítsed meg
Nemtelen lesz így minden nézet

Jaj neked
S nekem baj
Az elkopott haj

Amikor már a fény is fenyeget
Amikor hamis vágyak verik testedet
Amikor önszántadból feladod magadat
Amikor halálod boldogít másokat

Amikor kények örömködnek testeden
Amikor a kéj csak üres nyom emlékeden
Amikor belül is balul ütsz ki mindenkor
Amikor meglékelt tested-lelked látszik arcodon

Amikor már kihűltél ezer álgyönyörtől
Amikor gyomrod megválik a csömörtől
Amikor saját magad lopod sérült lelkedet
Amikor a gyermeked a szemével fenyeget

Amikor az életed csámpásan alattad vánszorog
Amikor elzárják előled a képzelt valóságot
Amikor elmész végleg, mert hited sem maradt

akkor bal kezeddel kapaszkodj meg a szíved alatt

Akkor még egyszer, kiszáradt ajakkal
Hátunk mögött a félrerúgott falakkal
Megcsókoljuk egymás párás tekintetét
Elvesszük az Erő titkos varázsvesszejét
Akkor már minden másfelé indul innen
Akkor fénynyalábtól kábultan felnyitom a szívem

DRÁGA ASSZONYOM, először,


ha azt gondolom
él még a szépség
a szemében ég még
a fényesség
a szívében rejlő
kedvesség - megéri az emlék.

Olyan volt rég (Ön)
mint a felszentelt remény
Ön volt a pozitív tény
a sóhajából a szájára felcsillanó fény
susogó gondolatok a tágra nyílt szemén.

Ez itt a Föld? - s fölém hajolt a Napból
átnyújtott egy csillagot, "ez minden, mit rád hagyok"
arany szeme a mélyén rejtélyben csillogott
Ébren vagyok?
a hajnallal elszöktek a csillagok

Gondolkodom
elmondhatom-e, Asszonyom
bizony végigszántott az élet az arcomon
de gebeszkedtem tovább, lépdeltem a vállamon
cipekedtem, zsákutcával a hátamon

Lefelé.
Elég volt, mondtam: elégettek
s Önre gondoltam. Igen. Félreértett
amikor s amiért nem költözött belém
szívével előre, háttal a múltnak

Így most magam megyek magamban lefelé
az évek lassan el is múltak
kimúltak
majdnem.

DRÁGA ASSZONYOM, másodszor,


miért oly' jó a neve íze
Asszonyom
miért szelíd a szeme színe
nem tudom

Fáradt-e a hangja?
ha végiggondolom
halovány mosolyom
segített-e Önnek valaha
az olykor imbolygó talajon
amivel megosztozott a magányomon
bandukolt, mint menekülő galambom

Fiaskó-nász a megzavart avaron.

Lefelé mentemben
fennakadtam magamban
s a lopózó szerény hajnalban
ismét Önre akadtam akaratlan

Megszülte az új múltat a képzelet
megint magam lettem
bentről kifelé s nem vissza tekintett az élet
Felébredt szunnyadó erőm
e felől nyugodt álma lehet
feszesebb lettem kívülről
s a bentben fesztelenebb

Kettesével lépem át a hegygerinceket
legyintek, repülök, ha mélyet látok
ha völgyeket, hol a bú oly sokat tekergett
nagy csizmában nagy gyerek vagyok
rég hanyagul hányatott, halovány haldokló
most izomköteggel a fejemben felfelé haladok

Eszemben tricepsz s bicepsz egymásra vált
5 sebességgel a kocsi a célba talált
ha meg-megcsikordul néha, kiszakad belőle
a zakatoló fájdalom, hogy annyi nő után nincs hősnője

Haza vezet utam, kicsi házamba, járókás hazámba
a városba, ahol az Ön nyomában járok
látom mindenütt, ahol a cipellője egy-egy emléket hagyott
Ismét magyar vagyok
s ha Ön otthagyott
meglöknek a megtartott álmok

DRÁGA ASSZONYOM nincs többször...

EGY NÉVTELEN LÁNYOK


Mindent szerelmemnek írok
Azt is, ha nélküle sírok
Akkor is, ha titkos üzenetem
Bumeráng lesz süket fejemen

Szívemen viselem hűséged jelét
Gyűrű helyett a jövőnk lesz a pecsét
Ökölbe szorítom rád váró kezem
Kettős szív kötésed magamra veszem

A kebled símulva tárul fel
A szíved kibújik, átölel
Riadtan vissza is kúszik, védi magát
Kicsit vérzik még, adja-e tisztaságát

A vér megmozdul, bátran tekint szét
A Nap most már biztosan hozzád ért
A hosszú, halovány út lassan kitágul
Felkeltünkkor mindenünk egybeborul

Ha majd a hajnalon
Fehéred rajtam hajol
Ha belém szállsz szépen
Meghallhatod: te vagy a vérem

Megérjük ismételt múltunkat
Egymásba fordítjuk magunkat
Ugyanúgy lesz, mint holnap-tegnap
Alattunk-fölöttünk is te vagy

AJÁNDÉK-ÉK


Meddig csak a lélek titka
S mikortól lesz erotika
Ami mindenem megremegtet
Amit elfed a tested
hajszálnyi nyitánya
Ami kitárva több
mint amit az élet valaha
ajándékba küldött

TÉRTIVÉNYES LÁNY


Tested tartós képzelet, fogalmazgatom, milyen lehetett
Az élvezet veled
Átszámítom grammra, decibelre, percre, múltra
S közlöd: a tiéd lett az utca
Meghatott a könnyedséged, a sarkon a le-fel lépted
A pénzemet elrejtetted
Most megint keresgetem a téren a testedet, lélek nélkül is lehet
Erről megismerlek
Félig aszottan, ha megállok, félve kérek még egy fél percet
Ki megy ma belétek
Átszól majd hozzám, beszédesen, minden rosszlány-keserved
Tagadd meg testedet

MENNYEK ASSZONYA


Hála a tőled kapott testi milliókért
Amelyből az enyém gazdagon megélt
Mennyek asszonya búcsúzik most tőlem
Nyoszolyád helyett börtön lett fekhelyem

Neved örökkön itt nevet majd a nyelvemen
Virágnedved csurran át a cellaképzeleten
Jelvirágot tettem a számba, kettőt keresztbe
S magam felkuporodtam bilincsben a keresztre

Nézzük a fáradt földet, virágommal ajkam szélén
Kifeszítve utoljára érvénytelen vágyak mentén
Nem harap többé a szívünk, a karunk ölelésre nyúl
Elveszett vágyunk a temetésből hazajön s hozzánk símul

ÉJI FÉNY


Termeteden ha a Nap lecsordogált
A Hold írigykedve mindig visszakiált
Mondd, édes lány, ki állt itt elsőként
A nappal bukó fény, vagy a felkelő éj

ÁGI


Gondold meg, ha valaki
Beléd akar oldódni
Megint könnyű szerelmet vall
S gyors lábbal ő is elsuhan

Gondolj félőn szép melledre
Kinek tapad még kezébe
Vadul ki szorongathatja meg
Búcsú helyett a szíved szenved

Ne hidd, csak csók a léted
S a javát a csípőddel eléred
A medencédben ott ragad az élet
Apátlanul honol, s neked ez a véged

Meddig mosod még magadról
Mások ingyen szennyét sokadszor
Pénzeszsákot szorongatnál szeretve
Pénisz marad s egy garas a kezedbe'

Élvezeted csupán átvészelt veszély
Kéj másnak, neked hiányzó remény
Széles vigyor, pattogó jókedv
Pezsgő ital, fröccsenő fehér nedv

Csepeg ez is, s csepeg a könny bőven
Nem lesz új élet a rühes kereveten
Kacagj hát, szegény megfejt nőmarha
Bőgni nem érdemes, lesz spermagazda

LEPKEKÖNNY


Féltem a kezedet, látom a hangodat
Értem az értelmed, észlelem ráncodat
Tudom, repdes leheletnyi szárnyad
Életöröm él az árnyékom alatt

VIGYÁZAT! NŐ!


Ismerős pecsét zárja a szemérmet
Tolakodj, küzdj, adj, míg el nem éred
Azt, ki a büntető zár helyett téged vár
S átadja kulcsát, nyitva áll az ősi vár

Kék szakállad a képzeletben morzsolgatod
Lassan-lassan benned alél illetékes angyalod
Igaz, szárnya léha, alig verdes egy kicsit
S teste gémberedik, kétkedve melegít

Te buzgó vagy még, tolod a várba kulcsodat
S némbered tátongó öle lett most az új zárad
A szárnyak lassan elolvadnak, leesik a valóság
Kifosztott erényed gazdagítja hölgyed pénztárcáját




Gubcsi Attila: Édes álom






ORSZÁGLÁS




Kő Pál: Szent István


Véres szín a dunai tájképen
Azért ne felejtsd
Él még a népem
[forrás]




Melocco Miklós: 56-os Emlékmű




Korniss Péter: Csendélet




Korniss Péter: Fejmosás

NINCS (MIT)


Nincsenek gyárkémények
Nekik meghalt az élet
Ébrednek holt szegények
Kétes utcaszegélyek

Nincsenek gyármunkások
Szájukon gyászuk honol
Szétszalad ezer átok
A tőkévé vált honon

Nincsenek kaszák-kapák
Kisírt szemű résztények
Csak kiszakadt vén apák
Sápadt szívű észlények

Nincsen vetett kereszt sem
És nincs semmi, mi marad
Nem hagyott rám az Isten
Lelket a testem alatt

Nincsenek víg sugarak
A szemed könnyeiben
Csak a csalárd maradt
S nekem kiürült szívem

Nincs akarat, nincs erő
Ha van, láncra verték
Gályavak vert sereg jő

Nem ér így, nem szerették
Gyászban ázik minden nő
Rabjuk vérét temették

Nincsenek hantolt hazák
Nincsenek hazug imák
Nincsenek hősi hullák

Akaratok, karotok
S kardotok: akarnokok
Vesztőhelye vagytok

ITT ÉS MOST


Hazajöttem.
Vágtáztam hegygerinceken
Vadakat láttam csámcsogni vicsorogva
A kettétört gerinceden
Búba borult, kacat-vacak Kárpátalját
Sok sovány, megalázott szajhát
Ki visszafojtotta tejét, elhajtotta gyerekét
Emelgeti fejét még ott lenn valaki?

Éltesd a tőkét
Ha nem kapsz már fejszét
Rajta, add tovább, ő is az a fajta
Nem akarja, nem szereti?
Kedvét szegi, szívét ketté szeli?

Véres szín a dunai tájképen
Azért ne felejtsd
Él még a népem

Bunkó bitangok béklyózzák
Petyhüdt szívét fillérrel célozzák
Kenyerét morzsánként lopkodják
Megy a cirkusz, folytatják, folytatják
Szüntelen
Itt mindenki bűntelen
Itt mindenki büntetlen

JOBBRA JOBB


Az ország hősi hurrákból állt
Kurváknak meséltek ledérek
Letértél, mikor mondták, balra át
S nem hiszel pénzbeni meséknek

Nyelvedben élsz, de eszedben hallgatsz
Lefedett fővel panaszt sem teszel
Úri kedvedben pad alatt alhatsz
Letépik jövőd, s szaggatott leszel

BEFEJEZETT JÖVŐ


Végetér lassan az össznemzeti bánat
Bár lompos, bús kutya most is csahol
Határzár vágta véresre tilos szánkat
A deszkapalánkon a gróf teste lógva dalol

A piros szérűég világította vörös utunkat
Parasztsorsba lökött kenyérkeresgetés
Levágott fejjel az ellenség nem bólogat
Kivert szemmel kandikál a reménykedés

Nagy vasas zabálás
Tapsverő kiabálás
Vakok kara bezárt világra
Süketek improvizált dala
Menetrendszerűen gázol el mozdonyunk
A zsákvágány végén győztesen haladunk

NÉPEM


Száguldó hited eszeddel, kérlek, ne zabolázd
Törj utat a semmiből a végbe, ha az élet megaláz
Nézz vissza, Keletre a Napkikeletbe
Őseid feketén kevély fényszemébe
Rajta csak, hajsza, szélfújta-erdőjárta
Vérző lovaink, égő nyilaink vészjós sorsa
Eszünk hajtogatja, él még a tábor, bár tántorog
Kóborló módra vándorlón, hol még az ököl a jog
Felépül-e majd szüzességünk csendes menhelye?
Vagy a hitetlenkedőknek lesz itt síremléke
Bajban tipródva, rothadón, pro primo a semmibe?

MAGYAR VAGYMUK


Mindig kikacagtak a századok
Most meg megvert magyar vagyok
Délceg is, megint a világ élce
Londonig hallik bús reszketése

Elsuhannak mellettem az egyszerű holnapok
Nézem, e vigasztalan világban hol s ki vagyok
Minden bók előtt és után igen mélyre hajlok
Élünk még egyszer Édentől Keletre, mi, új avarok

Hajt az éhség, s mi elűzzük gondunkat
Történelmek hordalékával megtöltjük gyomrunkat
Magunkba szívjuk az időt

Ősünk mordul, s mi idézzük őt:
Meddig kérjük Istent, hogy áldjon meg titeket
Ha a bőség kiég, s a jókedv kinevet

ARCUNK HARCBAN


Értelmemben értetlenül megremeg
Minden, mi benne ezer éve szendereg
Hit, föld, anya, haza, gyermek, szeretet
Sorsok, melyeknek most minden egyre megy
Harc, hadiút, csillagok, özvegyek és a vártán
A gyepűk és a várak, ott hagyva véráztatott árván

Hadisarcok, miket győzelmeinkre is kivetettek
Vereségeinkben hőseink, halott számkivetettek
Augsburg és 56, s köztük 1001 év véres meséi
Történelmi kínkamránkban hóhérdalok rémei

Úgy elment mellettünk egy ezrednyi élet
Csak bámultunk rá, mindez megtörténhet
Átrobogtak dicsszomjas bolyongók rajtunk
Ha már égő vágyainkból lelohadtunk

S mégis, újra és újra páncélt húzunk meszes izmainkra
A romlás viráginak útján keressük, hol lakik Ajrópa

TÖRTÉNELEMKÖNNY


Sompolygón mosolyogtál
Magadban hamu voltál
Semmivé felkent senki
Szép színre ki kevert ki

Piros lett a történelmed
Hegyek, folyók érted égtek
Bódultan derengtek, hajnal
Hasad, de nem nektek. Baj van.

Néhányezer nyíl belecsap
Testrésedbe, átüt rajtad
Sebből vérzel, ömlik nagyon
S a század még hátra vagyon

Kitéped az összes vasat
Néped szíve ketté hasadt
Koponyádon látszik az ég
A Kárpátok elszaladt rég

Hass, alkoss, gyarapíts, mit, hont?
Bámészkodott, majd elosont

ERŐ


Vágtázó végleteken érkeztem a fővárosba
Póriasan, óvatlanul, szeretetlenül bolyongva
Jól szabott késemmel bátran nemet vágtam álmomban
A City hot dogként habzó szájjal figyelt fogyasztásomban
Élesen, sebzetten, félig száműzötten figyeltem
Minden másodpercben, kik maradnak mellettem
S ha már nem bírtam léptekkel, visszafojtott erővel
Valaki néha azt súgta, kövessem egyenes gerinccel
A tényt, hogy magyarnak születtem

Nem germán, és nem is szláv szánalomból vagyunk itt
A szél, mely idáig elhozott, belőlünk támad
Kihoztuk a vérzivatarból anyánk s lányaink
S szenvedéseinkből ezer éve új erő árad

BUMM


Eltévesztette az útját a kéznyújtás
Itt egy mancs van, egy kemény sújtás
Símogatása zöldre veri az uraságot
Hírből ismeri és űzi a puhaságot
Végigveri a világ félénk felét
S ha nem megy, beleönti keservét
Odavág, hol zsarnokok becsapták
Megveti hitványak sajnálatát

Meddig menekül e hazátlan
Hová űzi a zabolátlan
Kegyetlenség
Hová tekintget eközben
Ünneplő aranyban-kékben
A hazug ég
Janus-arca? Fel a Napba
Vakon, mint ezek itt a jajba
Úttalan utakon
Vánszorgó, kínhordozó léttömeg
Ha meg sem szólal, ki érti végre meg
Hogy nem mindegy
Hogy ha már nem egyre megy
Hanem kettőre, nem kell langymeleg
Egyelőre
Arra megy, kinek kiszáradt a bőre
Egyetlen, sózott kincse: becse
S kifosztott becsülete
Elrepült minden, nem látszik már
Csak a határ. Hol a határ
Hol vagyunk már?

TERMÉSZETES


Zúgott a vihar: nem lesz itt egyhamar béke
Súgott a szél: enyhülés, megfagyhatsz végre
Száguldott a villám, tehette, élvezte
Azt a sokszáz embert magába égette

Bömbölt az erdő, a fák könnyeztek
Elment az erő, voltak, kik kiégtek
Fel-felszáll egy halott madár
Rikoltozza, éltél, menj már, menj már




Gubcsi Attila: Falurombolás

ERDÉLYI DALOK


Lehúzta Európa az össztársadalmi kloákán
Pedig az hitte, azt súgja majd: vigyáz rám
Üvölteni meg sem próbált, nem akadt, úgy ám!
Egy jó falat a világdemokrácia kínpadján

Felhúzták a börtönfény előtt a redőnyt, ezt látja tán
Ha ezer ráncból, a rákovácsolt láncból a homlokán
Szakadékká mélyül-húzódik az ezeréves bőr. Tőr!
A legény süvölti, megöli, kerüljön kezébe kés, tőr
Majd mindenki úgy jár... , majd... , ha... , s részegen ledől
Egy le se kaszált savanyú árokpartra - s vitte a fegyőr

Egy száraz kenyér, vén kérges tenyér
Merész birtokosa mondja, igen, Erdély
Megél még kaszát, kapát, más hatalmat
S felmutat a csillagokra, mást nem adnak
Ám annyit, mit elraboltak furcsa hatalmak
S keresztet vet a rég nem látott hármas halomnak

Belenéz a semmibe, nem jön ide már senki se
Európából
Az anyának tegezett nemzetből, s túlnan se
A Lajtától

Dobd el a keserved
A szerelmed
Ácsorog melletted
Felveheted
Fenyőszagú szarus kezedbe
Ahol senki sem vár
A nagy vidám világsemmibe

Innent a hazádnál minden sarkon az áll ott:
Nem kérünk több bitangot
Csak leánt, csak ha fekszik ingyen ágyasnak
S isteni smaragját adja minden brandnew gazdagnak

S böffent a Kupleráj Szalon főnöke, fegyőre
Beöltözve sok leán elrepedt tüszőjébe
Kikiált
Spermát
Rendelek
Ez itt Budapest
Ne menjetek, kedvesim, vissza Erdélybe
Ide! Ide! Emide!



!

Kifröccsent a húsod
Spékelve csavarhatod
Magad köré, ha nincs többé
Előzményed, nemzeted örökké

Fejszét eresztettek hited közepébe
Elásták szívedet, hibernálók kelléke
S beástak egy világtalan tömlöcbe
Elüldöztek, s kérdezték, visszaszöksz-e

Mondj nemet, s gyermeked nem beszéli majd nyelvedet
Legnagyobb kisebbség, személytelen szekéren vihetnek
Adnak feleséget, férjet, s ha kérded, mivégre, hát elvégre
Ha iskolád fontosabb, tekeredj rá mások római nyelvére

Küllemed nem ókori, határod nem végtelen
Ha felszáll a füst a kontinensen, te vagy elégtelen
Helyzeted az öledben marad, mint bús eb, beléd harap
De kitűzöd háromszínű szalagod, neked mindig megmarad

Széles vigyor, megbocsátó mosoly, Európa utcáin tagadd
Meg önmagad? Sikátorban sikítsd, kitépték jogaidat
Nem volna itt helyed, Nyugaton a helyzet változatlan
Süppedj kicsit még mélyebbre a langymeleg ugarban

S a lépés dübörgött, vascsizmája, sarkantyúja, spiccvasa
Csekély sorsod a kíméletlen vándorúton újra megmutatta
Székely, csángó csóróm, csórikám
Tedd végre a kezedet reám
Még egyszer nevezd meg
Mért ragyogsz az életnek
Közben elvették a nevedet
Így nincs mit adnod gyermekednek
A kedvesednek, a szenvedőknek

Őszbe ritkult magyarságod
Úttalan, céltalan tipródásod
A Tejúton váró Csaba királyfi
Gyötrelmesen meddig nézi


!!

Átment a határon, nem tartotta be...
Mondta egy bűbáj-barom, letépte
Mellét, mellényét, erszényét
Ki fizet egy székely mellvédért?
Őkegyelmét, a határ őrét megnyerte
S futni, menekülni támadt nagy kedve
Üldöztetve haramiáktól, vérbő piócáktól
Kicsi buziktól és történelmi bestiáktól

Legyen már merészségem
Cibálom cimbalmom s a lelkem
Szaggatom mindkettő húrjait
Megszenvedem csúf vigaszságait

A röhögő pofát, a beköpő kofát
A rendőrt, teli szájjal jön, nem köszön
Félelemmel futottam törpe-halálomig
S most is véznán koslatok az új határokig

Meztelenül jön elém az élet
Győztünk, anya, nagyon félek
Jeges az út, hideg a förmedvény
A balsors visz-e, vagy őt viszem én


!!!

Az iskoláját, az istenit
Szétkent szájjal kergetik
Duzzadt orrúak lopott modorral
Szemtől szembe hé, ne ostorral

Mert ver, ki veremben születik
Fehér zongoránál sohase kergetik
Csak egy árva csikó képzelt tulajdona
Mit durván meghág a bunkó rendőr lova

A kis csendes halálfolyónál
A halálhídnál nem muszáj
Hogy ott várj kedvesem
Szép szemedben fénnyel
Mindig vágyó szerelmesen
Egyszerű lesz a szemfedőm
Ezt kérte szegény szeretőm
Döntsd a bánatod
Nem illet a halálod


Vigyázzál kislányom, rönkkel vágnak reánk
A szülők neve itt nulla, hulla-hopp csalárd
A padláson betyár-bátyádra leszállt az est
Foszladozó kötéllel a nyakán rosszul fest

Dikicshez szorított szívünkkel
Dacolunk a hálátlan évezreddel
A székelyek Pest felé tekintgettek
Csábítása láttán inkább lemerültek
A Kárpátok lábához, utolsó gerincnek
Szürkére kopott fehér galambot eresztgetnek
A sápadt gyermeknek, Budának
Vereség ez, túl kemény fejfának

A fejszém már kihagy
A fiam sem marad
A fejem rossz hagyaték
Tiéd lesz e roncs nyakék

Elvették a gerincemből a velőt
Cselvetők húztak rám szemfedőt
Csalogattak, raboltak széltében
Meghasadt a Föld szégyenében

Mi rám terül bágyadtan, szelíden
Apám jussa, holdja, most elviszem
Visszahozom, karomban kicsim teteme
Sorsszerű verítékemben, véremben kellek-e

Megtalállak mindenütt, megcsodállak téged, kisfiam
Bár a század vége kissé kicsorbult, éle bizonytalan
A határ deres, elveszett anyád csak minket keres
Tűzz magadra egyetlen csupasz szót: egyenes

Elküldte világnak a sors égető szemű leányom
Hány pogácsát hány most hamuba tiport virágom
Egy kiszáradt kéjencnek, egy kopár pénzzsáknak
Alamuszi kincstárnoknak, kinek életnedve kiszáradt
Berántanak tesztbábunak márkás-dolláros vízágyba
Szent Anna-tónál edzett tested kéjjegyekkel megalázva

Hazaszeretlek leánkám tégedet
Kiszáradó könnyed az enyémbe tedd
S ha a patak a parton tavasszal túl is árad
Tisztára mossa idegen vétekkel szennyezett ruhádat




Gubcsi Attila: Székelykapu

HIDEG LEL


A szemem száraz, a szám lélektelen
Kihűlt sebek sora kifulladt testemen
A nagy Varázs visszavesz és eltaszít
A hideg agy bentről támad, megvakít

Sivatag szív magába, mintha csepp lennék
Hegy rugdos lefelé, pedig fent szeretnék
Égett vidéken taposok, a saját fejemen
S ha a sakálok szíven markolnak, az kegyelem

TÁRSAD A LOM


Agyágyúk születnek ágyban, párnák közt pihegni
Gépen szállva fölé nem nézik, hol halt meg Petőfi
Az új itthoni csoda a szabad, független autokrácia
És lassan elveszti tömegét a túlsúlyos demokrácia
Sa sajt, ó!, sa sajt, ó!
Feneketlen szótó
Leninnel ijeszti kiskölykét a szorgos lángossütő
S sorban áll az ingyen tósztért az alanyi fennköltő
Tanult, tanul s tanulni fog fogat fogért X ex-marxista
Csüggedten nyaldossa puskája csövét Y, A karhatalmista
Ott izmos jobb kar lendül barnára
Itt láng vág rést Sztálin két lábára
Nyeld a nyálad, tisztán vagy fröccsnek
Nyald a szájad, ha kinyitod, beköpnek
Irtsd ki magadból a dudvát, a vad gazt
Száműznek mindenhol, mint éh a farkast
Osztályharcos lelked olykor belédszakad
Vézna testednek mára magja sem maradt
Együtt vagyunk, itt és most mind, egyedül mindenki ért
Ellopott utcakövek közt kanyargunk a végső győzelemért

HAZÁMMAL


Ködbe vesző félénk hazám
Te igazán jól tudod már
Az élet nem lett más
Mint megkezdett halál
Búcsúzom, a lovam száll
Előttünk a Taigetos áll

KUTYÁK


A kutyák gondterhelten heverésznek
Hja fiúk, ez a közszolgálati élet
Deficitkorszakban igen szigorú
Mégha szemetek hűségtől szomorú
Fel a fejjel, be a farokkal
Futás, nehogy vasalt sarokkal
Csóró véknyotokba verjenek
Közszolgálat-szolga emberek




Korniss Péter: Az ingázómunkás ebédje

GAZDA-SÁG


Tényleg. Ezek tények.
A gazdaság működik.
Hogy szól-e hozzád
Azon még tűnődik
Gondterhelt, de jön a harag
Amit most sikerrel eltakar
Növekszünk, ez a mai lényeg
- S melyik az a réteg?


A számok szerint félreértek valamit
Hunniában ez-az felkészülődik
Ha teheted, szedd meg s szedd magad
E szabadságot csak egyszer lophattad
Keverd bele összes mérgezett érzésedet
S a kelyhet tartó társadalom hálás neked
Ha nyalod a pelyhet, a puhát, az árnyaltat
Amivel minden pártvezér megkínál, ha szárnyat kap
In flagranti, nehogy hazárdan rátok törjön valaki
Miközben egymás kezében tértek észhez - ki-ki


Ím itt e gazdaság, vidd magaddal szegényem a válladon
Hogy ha a szabadon felvert gaz végighever az ágyadon
Nyugodtan se alhass, amúgy álmatlanul, félsz szabadon
Féltől félni, s az egészen szégyenkezni? - már nem tudom...


Mindig szoros kötelékben repültem
Integráltan, nem szaros gatyában
S most hiányzik a közeg, amit rég nem találok
Bár elveszteni oly sikeresen tudtam, mint hév a lángot


Széllel szemben meneteltem
Miért dadogtam ijedtemben
Megzavartan körbenéztem
Szívzavarral a tüdőmben


Zajlanak a zűrzavarok
Milliomod része vagyok
Ráadásul rég eltűntem
Társadalmam pincéjében

KI KUN


Az ősök: hunok
Kevély a monda
Honnan hova sodorta
Népemet a képzelet
Csaba királyfi nyomán
Visszafelé tartó, vert seregek során
Itt fogadott be a föld
Mely mindörökké örökölt


E föld is szikár, száraz
A szabály fordítva igaz
Nem kapsz ingyen életnedvet
De mit feléd löknek, elveheted
A jelszót, ha megtanultad
Az ember itt nem hazudhat
Honnan jön és hogyan megy
Ha háttal vagy, elkergethet


Hejhó, betyár kiskun bazár
Évmilliók homokhordalékán
De a kiskun félszeg
Ha jobban megnézed
A hajdani délceg fejét leszegi
A vallatást csak Istentől kedveli


Ilyen volt apám, nagyapám
Sírhalmukon kettős magány
Osztottak édes narancsokat
S hozzá soha parancsokat
Ujjukkal még elérhetnek
Sietek, búcsút sose intenek


Miért nem féltem én
Itt születni s élni e világ szegletén
Ahol néha bogáncsba csavarnak
Virágot is csak temetni hoznak
Miért, hogy vágysíromon majd csupán ennyi áll
Ha létezik, ne más jöjjön értem, csak a kun Sátánlány

A REND ÉS ÉN


Elintézett az intézmény
Fejtartása bután kevély
Örökébe se fogadott
Csereszinten felszarvazott

Alig voltam terhes tőle
Mehettem a vetélőbe
Közöm nélkül semmi vagyok
Rendszerünk hatalma ragyog




Gubcsi Attila: Egymásra utalva




Gubcsi Attila: Kárpátok




Gubcsi Attila: Csend

MAGYARUL


A homlokodon a csillag
Amely után menned kell
Ha elveszted jelző utad
Az éjen át rád lehel

Magadra sütötted a kéretlen beléget
Párizsra vigyáztál csillagszép szemeddel
Égett, tépett húsod ad a világnak füstjelet
Sztálinra sót hánytál szén s acél kezekkel

Milliónyi morzsa maroknyi ember kedvére
Vert és te verted, ütött-kopottra sorvadtál
Súlypont kéretlen kéjurak vasvesszeje hegyére
De holnapod, homlokod, csillagod fentebb áll

Űz, hajt, téged, a boldogtalant
Felejtsd az átkot, az örök hontalant
Hiányzol a világnak
Melyben kérése nélkül
Mindenütt jelen vagy
Születtél, megmaradtál
Világot alkottál
S ha csúfoltak, riadtál
De mindenkor magyarnak

Kirabolták a kedvedet
A nevedet nem adod
Felnégyelték a nemzetet
A gyáva elfutott
Itt hagyott egyedül halovány magunkat
Geopolitikai véderőnek
Kiket ha lelőnek, maradnak
Halált megvető bátorsággal - magyarnak

DEMOKRATALÉT


Demokrata csak a többiek szívében lehetsz
Ha őket minden érzékszerveddel észreveszed
Ha téged keresnek vágyakozó szemükkel, eszükkel
Ha nem, a nép dühödten rádlép, jogot kér fegyverekkel




Gubcsi Attila: Holt-Tisza




Gubcsi Attila: Duna-ág

JUROP


Elandalogtam
Kis bitangként
A felszántatlan ugarban
Felhörögtem megtört magyarul
Uram, az öledben ki ül, jogtalanul
Látjátok, a szél csendes, szinte kimúl
Testvéreim harca véres, unos-untalanul
A Kárpátokban a vihar megverten hempereg
Hágón-gyepűn oda-visszamászik az ős sereg
Rongyosszépen várjuk, tudatlanul, a hontalan holnapot
Szétterpesztett vággyal Európában megleszünk tán valahogy

A végén, a végeken hallgatag, kegyetlen a század
Vesztesekre, elhalókra marokkal szór setét árnyat
Mielőtt lomhán átfordul az ezredre
Talán nincs is mindent megbocsátó kedve
S helyettünk nézi, amint hányavetien pislákol-hánykódik a század elhalni sosem tudó
salakja

ALVÉG-ALVILÁG


Mutasd meg az egész élveteg világnak
Hogyan égsz el éjjel, ha nappal megbántnak
Csendes fény a fejünkön, fejenként öt eszménk
A célkereszt közepében sohasem szeretnénk...

Megfogott, megrabolt, kiszabadított, majd itt hagyott a század
S közben hiteltelenné tettek nemzedékeket, jó párat
Belegázolnak türelmünkbe, kiáltozzák, voltál-e valaha valaki
S visszasüppednek saját dicsfényükbe, őket a nép képviseli

Ha egyszer majd megszólalsz, mondj bölcset, jókat, dicsérőket
Savanykás életeddel végre megfizetnek, ezt várják most tőled
Az új ösztön-osztály megfékezhetetlen erős serege
Merészen ránt bele mindent a saját alvilág-alvégébe
Ott minden érdeke s




Gubcsi Attila: Testvérek

KÓRPÓTLÁSI JEGYŰZÉREK


Kárpótlási jegyűzérek piszkos hada ült tort
Lopott földeken lopott várak ura tombolt
Gyárak, kincsek, marhák, még a szajhák is
Övé lett itt minden, kezéből eszik a pestis

Jegyűzérek álltak a temetők bejáratánál is, kárpótolni
Kiforgatni csontokat az ősi földekből, halált privatizálni
Undorító üzérek ültek bankokban, illetékes hivatalokban
Hogy senkié se lehessen, mije volt, mert az sohase úgy van

Kárpótolta magát minden örökös vérszopó az elmaradt vérért
S visszahívta jobbágyát, proliját, művészét, ha jött éhbérért
Undorító régi dagadtak, s buzi újonc kéjencek rohantak szerteszét
Hogyan szabdalják át a jogosultak tudatlan anyagi testét, mindenét

Kipirult orcácskájú rablók vedelték öreg parasztok fáradt vérét
S újraszabták a kárpótlás gyatra törvényét, gyengék vélt védelmét
Szorgalmas rablók lettek a jog legjobb védencei, tettük a szabály
Minden kifosztott kezében szertefoszlott álma, s egy jegy a maradvány

Kórpótlás, ez az!, s mert hiányzott nektek, mit eddig nem teremtettetek
Mert hiányzott nektek a kór oly nagyon, telhetetlen kegyetlenek
Hát pótoltátok a kárt kárral, s hogy nevét senki se érthesse meg
Ráhúztátok a privatizálás aranyköntösét a kárkórházi elmebetegnek

Nem viszket a talaj alattatok mások földjén, ami a tiétek
Mit tesztek, ha rabolt szarvasok agancsaikat döfik belétek
Az elterelt halakat, az állástalan lányokat milyen színre festitek
Hogy biztosan tudjátok, azokat zagyva illetéktelen nem eheti meg

Minden a tietek lett
Kárpótlási gengszterek
Mutassátok kezetek
Mely munkában edzettek
Dícsérjétek eszetek
Társnak a sötétséget
Rákosiék elmentek
Hörcsögszájjal jöttetek
Lenyúltatok földeket
Mit lánctalpak sem mertek
Maradtak nincstelenek
Nem tudják, kik lopták meg

Gazok, jegykufárok, röhögő győztesek
A jograblást törvényetek engedte meg

Átszabtátok a szegény népet
Létét ingyenjeggyel vertétek
A sors történelmében forog
Átszabó kedvetek lógni fog

MI EZ HÁT?


Leltár. Kicsiny sovány proletár
Alattad életmérleg, mire már
alig lépdegélhetsz könnyelműen
Csendesen éldegélhetsz csak ingyen

Verd a válykot, csipdesd a hályogod
Úgysem látsz lényeget, tagadd a sorsod
A léted ténfereg az iszapban, építő paraszt
Sár marad a becsed, hasztalan hívság, dagaszd

Kövérre álmodod léted, törekben tántorogva érted
Nincstelen kisgazdából kivágott proletársors a kétléted
S ha elvették kezedet, házadat, tekints bágyadtan vissza
A barázdált századra, a saját betapasztott üres szádra: nem issza
senki szótlan osztályigédet, belebuktál az írígy és szenvnélküli földbe
Nem kérted jussodat, koslatva kóboroltál át a szótlanból a megszeppent csendbe

Mi ez hát?
Mondanám
Vigyél el a válladon
Unom a történelmi sziesztát

PÉNZBŰZ


A rossz szagú pénzcsürhére
Fátylat mikor borítasz végre
Számtalanszoros tolvajok arcára
Feketét tegyél, s bilincset karjára

Öldösik a pénzed, nem kérdik, kéred-e
Levágják erszényed, elkérik, gazok csele
Kacagj a törvényre, kinevet ő is vénségedre
Vágj fakír arcot, és ki meglop, hívjad el tetemre

ENNYI


Ha nem
Viseled el
Üss vissza
Az tiszta

CSELÉDLÁNY


Meddig száll a büdös nyomor lefelé
A felszálló ágból száműzve örökké
Le, ahol eltéved minden magasztos
S csak két toprongyvánkos sikoltoz

Vacog a menhelyén a széttépett emberemlék
Végetért a jövő, a múlt serege felfalhatja nyergét
A szózat kövein ácsorognak halálhörgő emberek
Romhaza, szótlan nyomor, nincstelen elemek

Igazgatják restellkedve a jobbra-balra bohóccsákót
Hadurak selypítgetik az ismeretlen külföldi vezényszót
Per-tu lett a szegény élet, oly nagy a közös förmedvény
Haza kéne jutni már, sompolygó mosollyal semmi remény

S inkább cselédlány lett szegény

Szerte, szertelenül száguldunk a világunkban
Szépek, sánták, hontalanok, milliónyian
Szegények az elhagyatott utcasarkokon
Belvilágunk fázik összeszorított combunkon

Valamennyien vacogunk, meg sem születő gyermekünk is
Kótyavetyéljük végünk kiárúsításával a réges-régit
Kinyitjuk kényszerből a testünk napi hétszer mindenkinek
Lefekszünk, felállunk, széttárunk annak, aki kifizet

Elnyúlunk végre
Fölfelé az égre
Ez lesz a Mindenható vége?

ITT HOL?


Miért nem engedjük egymást
Szét a szélben
Szemtelenül
Vagy lesütött szemmel
Ész nélkül
Vagány magyarok
A magány vitézei?

BÉKE BENT


Hazajövök, megvártak a nemlétező kék hegyek
"Veszélyes - levághatjuk", mondják új emberek
Szót kérhetsz, a mondák szerint azt itt letapossák
Csak azok álmélkodjanak, akik belülről nem láthatják
A setét szobába egyszer, ha visszatérek
Ahol pajzánul vihog az épp távozó lélek
Kitárom a nyekergő ajtót, ki a vakablakot is
S a szűrt fényből kiiszom hazám rejtett darabjait

TALPAS VAGYOK


Talpas vagyok a fagyban
Mundérom szakadt gatyám
Zörög csontom s a húsom fogytán
De élesre fenem a szablyám

Szélfútta elmém szűk lajbiba bújt
De sokan vagyunk ilyen kicsikék
S ha valaki egy csókcsokrot átnyújt
Lovunk vágtázva viszi szívünk melegét

Hol fészkel a holnapunk, hétpecsétes nagy titok
S az Isten úgysem lát bennünket a hidegtől
Csak azért könyörgünk, adjon még egy napot
Láthassuk porontyunk, ha a harc vesztésre dől

Mi mindig meghalunk, egymás után többszörre
Az Istenért, a hazáért, a királyért, s Esze Tamásért
Gyökerestől kitépnek bennünket, nincs ebben semmi se
Talpalunk ezer éve, s nem kérdezik, mit fizetnek a hűségért

EZ MI?


Ha ő érte
Értem mért ne?

A TEJÚTON


Kiszórták szívemet az urak, de kiszúrt szívvel is megyek
Ha a nagy hadiúton az istenek hozzád elvezetnek
Szórd a Tejútra te is a szíved
Felszedem az elvesztegetett életet

Együtt alszunk tovább a naplementén
Felébredünk lágyan a szerelem mentén
Védjük a fényt, megisszuk a sötét elől
Nem lesz több szenvedés a szenvedélyből

Mikor hozzád mentem, eltökéltem
Vasból lesz a szívem, zúg a vérem
S ha neked adom, nem marad semmi sem
A helyén, csak kiürülő hit, üres tekintetem

GAZDAKÖR


Hahó-ó! Hahó-ó! A szócső kiabál
Gazdája lábához simulva odaáll

Tántoríthatatlanul ott ténfereg
Sandán vizsgálgat néhány friss vérebet
Ki az, ki a nagy gazdát nem érti meg?
S a szócső csendben szendereg még egyet
VÉGE

Ó


Sortűz volt a hazug szó
Rettegést hoz a zászló
Enyhülést keres a jó
Halált az útonálló
Szemfényvesztő varázsló
Feltűnik a halálhajó

KLÁN A PUSZTÁN


Elhaladunk századszorra
A Hadak Útján
Hallgatunk. Egymásra soha.
Az Önmagunk Búján
jól megvagyunk.
Bandukolunk, Ősmagyarok
Keverednek bennünk hunok, kunok
Elveszített puszták veszítő népei
Mi, fiak, mindig apánk büszkeségei
Kezünkben dolgos nemzedékek rücskös kezei
Merre mutattok? Hol vagytok egyáltalán?
Hol a klán?

EU


Várjuk a holnapot hivalkodó öntudattal
Eljő-e végre, vagy megint áldozatnak csal
Rozsdás tányérnyi maradék lesz elő- s főételünk
Vagy Európa asztalánál saját viseletben ülhetünk

Ami borzalmas, hibátlanul oly hamar a végére ér
A hatalma végtelen, határunk neki oly kedves élettér
Kiolthatatlan szenvedésünk minden látogatása ára
Szétterpesztett lábbal lépdes rá a Kárpátok aljára

Belénk szállt az európai erény, magasztos a cél
Szerény serénykedésünk alagútban búvó jelzőfény
Hogy nem érdemes háborogni a múlt orvlövészei miatt
Hisz kik akkor lőttek e vidéken, mára lelőtték magukat

UGAR


Elhallgatott a magyar ugar
A szél helyett búval bélelt vihar
Megtört a fényünk a Nap szélén
Bújkál Földünk a Tejút legvégén

ÚJ URAK


Letűnt korok dermesztő emlékére
Az anarchiától egy kicsit megégve
Új urak pózolnak zászlók alatt
Bandériumok nyergelnek lovakat

S mielőtt kezüket átnyújtanák csókra
Szét-szétnéznek, megállnak egy szóra
A birtokokon minden rendben, kérem
Szarvasok, vadak teremnek itt szépen

Selymes ideológia, hajlamos a jó bókra
Ez egy igazi, újrabló alternatív móka
Kemények leszünk mindig a vadászaton
Ezeréves jussot csentünk a kárpótláson

S ha Hé parasztot nem is ismerünk sokat
Fiaink ingyen kapnak friss leány csókokat
Kirúgás lesz a sorsa a helybeli jöttmentnek
Nem nyújtjuk nyálasoknak szívünket-kezünket

BÁB


Nem hiszem, mit most látok
Egy félrevitt országot
Megszakadt mosolyokat
Fényben sápadt arcokat
Várnám, nevetve intenek
Nekem, az egyetlen egynek
Ha nem tudnám
Félénk az élet
Felénk

KÉRDÉS


Miért van az, hogy divatos emberek, ha száguldanak
Rád löttyintenek hatszáz hektót az utca sarából
Kedvesen mosolyognak ki a Mercedes ablakából
Ünnepet kívánnak a bunkózó időben a koldusoknak

VÁLTOZATOK


Élhetnénk csacsogó csókok csintalan csábításában
S enyészünk hóban fagyott szárnyaink árnyékában
Sárból lépünk meleg szívekbe sarkantyús csizmánkkal
Feszély, veszély, viszály nőttön nő akaratunk bomlásával

Kérem, ez itten a magyar változat
Hiába szórnak rá gazdag átkokat
Hisz a búban, amely vállára roskad
Hiú, nem hiszi, bele is szakadhat

Dicsőség néked, ó magyar kárhozat
Szeretem megélni totyogó világodat
Kétkedőn nézünk mások távlatai elé
Bámész bátorságunk hova hull errefelé

Kétségben tengeni vétség nélkül
Eszméletlenül, hol az eszme elkerül
Kevélykedő kedvetlenség álarcával
Szunnyad a szemérmetlen vérbajában

Hevenyészett féktelenség hempereg
Ha nem vagy vele, jön a hadüzenet

REKLÁM


A reklám kihűlő tekintetek büntető fegyőre
Feszes kényszermosoly csücsül üres arcokon
Ezt a meglékelt testet-lelket látom mindenhol
S hogy ne bántson, elfogyasztok mindent előle

V


Védd a védtelent
Verd a nemtelent
Vak lesz mindenki, aki itt vezet
Világtalannak különös élvezet

KUTYÁK


A kutyák csak nyelnek, nyelnek
Mit árt ez az éhes nyelvnek
Az emberek harapnak is
Féld, minden kétlábú hamis

Kutya pajtás, ne bántsál meg
Hagyjál át az embereknek
Nem kell több békés nyaldosás
Jöjjön habzsoló harapás

Adjál jelszót a testednek
Hogy senki se érintse meg
Adjál tiltást a lelkednek
Senki rajta át nem mehet

Tájékoztasd az agyadat
Hogy aki rajta átvágtat
Eleve elvetélt magzat
Csak egy epigon gondolat

Egy szőke a csőrét belém veri
A lelkemet felszántva szereti
Ám oda a hantomon sem ér fel
A hitetlenkedő női kétely

FOGKRÉM


Miért van a győzteseknek mosdatlan szájíze
Döntsd el, vele bűzlesz-e vagy inkább nélküle
Szakítsd ki ez illatot a lelki keringésedből
s Isten óvjon az ellenségeiktől
mert holnap az ő szájuk nyílik győztesre

EZ KI?


Átküldte hozzám a nagy senkit
Birkóztunk zsebbe dugott kézzel
Sötétsége, azt hittem, megvakít
Most könnyít magán szembeszéllel

KISKUN REGE


A homok húz, reccsensz mindig lefele
Fájó gerinced mondja: nincs arra semmise
Neked.

Nincs ajándék, csak akarat.
Nincs alom, mi másoktól rád maradt
Nincs márványvakolat az arcod fölött
Nincs semmi szín, amit nem a Nap sütött
Nincs sima tenyered, s amit nyújtasz, bármikor elvesztheted
Nincs hét krajcárod, elitták, elsirattatták már mások veled
Nincs ráncolható homlokod
a redőket rád sütötték karmos akarnokok

De van szemed. Kicsit ferdén, félédesen, élesen mindig rám mered:
Ő a senkiföldjéről jött, kérgeskezű, csillagszemű kiskun szereteted

KORMÁNY


Ha valaki leereszti a kormánykereket
Nézzen szét, széled-e bámészkodó tömeg
Ha a biztos közeg utólag is ott marad
Nem surran-e át gondolat a kontroll alatt
S nem is hág fölébe, hisz láthatja a határt
Bilincsbe nem verheti a politikai bazárt
Ám ha a gondolat kilép a hálójából
S előre vágtat keserű tegnapjából
Ha leöblíti máris a holnap mámorát
S nem nézi, milyen a jobbra-balra át
Ha nem hiszi, hogy létre hozott egy új századot
Holott csak az volt: a régiben igencsak fázhatott
Ha a gondolat tettekben talpal és fel is száll, ha kell
Ha megfeszül minden ész és nem dúl baljós érzelem
Akkor add a kezébe a terek összes macskakövét
Hogy odavágja, s kérje cserében a kormány kerekét

MAGÓG FIAI


Átlendítem kényemben felém a holnapot
Magóg epigonjaként jó szót nem kaphatok
A demagógia zűrzavarában
Ész szűkül félénk fajtánkban
bátran


Mit szedjünk fel, a követ, a nőt, a sínt
Vagy a magára maradt emberi kínt
Mit szép szóval kirúgott megint
A titokzatos felső szint
alul


Mi tart össze bennünket, az izom, a szövet
Az ámulat, a választás meg egy szál szöveg
Kábultan-ájultan árván nem tudhatod
Hogy az életünk érted is végig slattyog
önmagán.


Kimérik majd az utolsó kortyot is a levegődből
Igyál hozzá mézes cseppet a mérgezett időből
Hogy ne kelljen már túl sokáig fuldokolnod
Ha a testedből az energiát államodra hagyod
privatizálni


Ásó, kapa szakít el az élettől, fent hagytad
Színtérül a társadalomra bíztad hű társadat
Betapostad életed az örökké bezárt udvarra
S már nem emlékszel a letépdesett hajnalra
kinyíltan


Tested hát lent, emeld fel lelkedet magasra
Ocsúdj, nevethetsz mindig sötét éjszakákra
Megfeszített életet éltél, felengedhetsz
Te is odaléphetsz egy ácsolt fakereszthez
álldogálni

ÁLDÁS


Ha a fagy nem hagy fel bennünk
És hulló hóban gémberedünk
Ne félj, megmelegít a lelkem
Ha felébredünk a nincstelenben

Ha a felhőkből jég helyett vér ver majd
S a sorsod vak sínen zakatolva elakad
Ha pozdorjává törik szolíd becsületed
Én leszek a dicső hatalmad, tedd rám kezed




Korniss Péter: Munkásszálláson




Gubcsi Attila: Jani bá'




Korniss Péter: Vasárnap a templomban







MAGÁNY NYOM




Gubcsi Attila: Gördülő kő



Romlik a remény, hogy éltedben megszán
A vadul dühöngő, tobzódó magyar magány
[forrás]

HÁTRAHARC


Még nem élveztem az életem
Mit apám adott kölcsön magától
S mondá, halld egyetlen kérésem
Ne vedd el ugyanezt sose mástól

Néha lenézek apám után a szétrágott földbe
Életét ha kölcsönadta, mért nem kért másikat
Apám vaksin hunyorgat, az elmúltat átölelve
Szóla: az élet nem szerette az egyenes bácsikat

Itt állok a síri szürkületben, férfi-tétován
Kretén súlyok alatt görnyedek folyton
Mit is mondok majd, ha elmenvén megkérdi jóanyám
Az élet szép, csak épp velem volt zordon

Mutogattam az eltűnő éjjel a felkelő holnapot
S kirántottam a kátyúból a bennrekedt szenvedélyt
S mikor már minden vakító fényben rám ragyogott
A sötét magához vont, s belém fojtotta az élő kéjt

MIÉRT? MERT


Optikám megcsal. Ha hiányzol, eldobom
A fehér fátylat, s másokban tobzódom
Világgá rajzik örömöm, mi csak neked szólt
Míg ki nem fosztottalak, hűséges élő holt
Visszaadtad, mit nem is kaptál meg soha
Rabjaként üres hitnek, vágyak asszonya
Megbánás helyett jöjjön most tizenkét kupa
Tucat tündér is, s a bűn nagyra dagadt bugyra

VÉRKERINGÉS


A szomorú felhők fölött
Kiket a szél szétlökdösött
A Nap lányárván maradt, védtelenül
Föld-fia lenn oly esztelenül repül

ELVÁLTAN


Fejvesztetten emelgetném még a fejem
Nem megy már, álmon túl bújkál a félelem
Szorongat az élet, rángatózásokat látok szívemen
Kifáradtan elváltam, szívdobhártyák remegnek bennem

Szenzációk nélküli szánalmak kísérnek egyre messzebb
Aligha szökhetek el tőled, eljön velem kifosztott kedved
Valaki dobog a szívemen, vele is meg kell verekednem
Elsuhan minden, mint megannyi emlék, nincs kegyelem

Szerteszét rugdosom az eltört, pajzán poharakat
Leporolom a bátortalan, elcsüggedt arcokat
Nincs már új veszély, a türelem kiissza serlegét
Fel se néz ránk, öblíti üdvözülését, temeti kedvét

Kifulladtam. A sejtjeim
felmondták a szolgálatot
önzetlenül alhatok
az ébredés homályos
kétely
s hogy elmentem-e végleg
Azt most már mások döntsék el.

NE FÉLJ


Félelem tesped el rajtad
Legyűri tested, ha hagytad
Írjál bátran, hogy száműzzed
Szorongás-gyötörte tested

Rád rakja a baj minden piszkát
Ha nem találsz magadnak szempárt
Mely azt súgja, ölelj át, legyen viszlát
S leszaggatja rólad rabságod jármát

Mely erőt, fényt sugall a szemedbe
S halkan megkér, ne menj keresztre
Ne félj, ne remélj, légy földjáró lény
Realista a valóság kizökkent tengelyén

FOGY A FAGY


Elképzelem a lefogyott, fogam közé fagyott vézna testem
Félszegen maradt, félszeműen kint kukucskáló küllemem
Amit hátba vert egy szőke, és a kurtára szabott végtelen
A világ súgja, adjam fel express a kényszerképzetem
Van egy hely a lepusztult mennyekben

Kiürült a semmim, gyorsan felérsz hozzám
Kiszáradt szellemed szenvedhet a kintornán
Elviszel-e az örök hóba, napra, fényre
Lágyan rábillensz-e még a testemre
Nyelvemre borítod-e forró kis virágod
Leomló bimbóid rám zárják nyíltságod

Látom a halálom - instálom.

LYUKAS


Kereslek mindhiába, de a cseppben nem a tengert látom
Egy vagy csak a milliárdból, csalóka fény az éjhatáron
Héjanász nem vérzik vágóhídon, elhagyott avarra repül
Ki sebet les más tátongó testén, megverten megszégyenül

Ó, sajnálom már, hogy más markol beléd
Tulajdonomból lettél szűkös elégtelenség
Asszonyomból tétova létmozdulat maradt
Belőlem bizonytalanság ózonlyukak alatt

Ó, úgy fáj már, hogy lőállásba kerültünk
S a harc múltán verdesve elrepültünk
Úgy sem jössz többé, hogy elrohansz közben
Kéjek helyett bukva kell rejtezkednem

A héjanász nem fér el a vércseppben
Őrjöngése lelket zúz a szívcsendben
Világomban senyvedő kicsi virágom
Miért élezed életed sebző szilánkon

Szertefoszlott sejtelmek helyén
Csak por maradt, hamu, száradt vér
Megtalálom önmagamban a mélyet
Elvetted s nem adtad nekem a méhed

NAPÉJSORS


Egyszer, amikor még kis Hold voltam
A felkelő Nap fején akadtam
Átléptem volna az éjjelen
Elárvult Holdam reménytelen

Lógok, megszoktam már
Minden akasztófán
Fentről száll le rút vigyorom
Virágon szárad mosolyom

Az ősz szakáll halálra száll
Elterül a sírban, megvár
Ledéren szenvedtem
Zárható szívemben
Lejárt az életem
Elmentem mellettem

Léptem, latyakoltam
Léhán vacakoltam
Fehérre fáradtam
Érvembe fulladtam
Csak téged észlellek
Látsz-e még, kérdezted

Láttam egy látnokot
Csúfosan megbukott
Nézte az országot
Jól tudta, hazudott

Zsákutcás ösvényen
Gödröket kerestem
Szívvilág vásáron
Kalapál pulzusom
Szívkamrák, agytekék
Mindenütt csupa fék
Szétzúztam életem
Keresem, nem lelem

Megéreztem egy csepp sós könnyedben
Ízleltem, a szíved nehezen ver




Gubcsi Attila: Melankólia

RÉM, ÁLOM


Átok hull ránk, életünk tetszhulla
Kivagyunk önmagunkból, egyszuszra
Átgázoltunk a magunk magánbajain
Lépdelünk letaposott virágok szirmain
Veszed, nem veszed ? - eszed majd végül az eszed
Golyó leszel vagy céltábla, ha hallgat a fegyvered
Baljós bajokat kergetek, miközben kihúnynak a tények
Átcsúsztatod kebled, kihúnyok és is, elmúlnak a fények

MÁS


Levetettél, henyéltem, nem szerettél, elmentem, visszahívtál, nem voltam
Kiadtál, kidobtál, feljelentettél s elfelejtettél, ha láttál, újra adtál egy csontot
S olykor megint egész testedet, nem csak egy szűkös szeletet
Hogy azután elkezdjük sírva a kettészakadt életet,
milyen rossz, hogy jól vagyok nélküled
Betakarlak
Mert nem akarlak.

Hogy vagy? - mikor az élet engem megint megüt
Fönt? - ahonnan a mosoly vigyorra váltva reám süt
S én lent, ahol már senki nem köszön a sötét árkádoknál
Ácsorgok szelleméhesen az elrontott élet üres asztalánál

Pislog rám a kétkedő talány
Belém bök a haragvó magány
S te kővé merevedve állsz, hé, te fennkölt árny

MEGYEK MÁR


Fölfelé lógó lábbal állva
Vetem a kereszteket
Képviselő pártra várva
Védem vélt érdekemet
Tépdesem mind egy szálra


Őszülő tincseimet
Rászólok a süket világra
Elvetélt életemet
Adja vissza, nemsokára
Feltöltöm temetőmet

FOSZ LÁNY OK


Zsebredugott ésszel döntöttél
Hogy elhagyott az élet
Örömök hadura nem lettél
Hetedhét szállt a hited
Zavartan előre-hátra zuhantál
Kiürülten amúgyse boldogulnál
Szorítom szikkadt, jó kezedet
Ha elbuksz, a sírba is veled megyek
Sírva kérlek, a könnyem remeg
Ne hagyj ott, ha a sírba veled megyek


Alattunk alattomos a tér, s az idő fölöttünk
Kinek a szíve hív, ha egyszer megjöttünk
Várnak-e még ránk a nem létező vágyak
Kiknek szépülnek a félbe hagyott ágyak
Nyújtasz-e napfényt, ha egyszer elterülök
S ha letaposnak, tudod: úgyis hazajövök


Drága, összevissza kevert nemzedékek
Kikre pocsékot pecsételt a csalfa élet
Rángatnak a múltból jövő büntető századok -
Ám ha robogtok előre, most veletek maradok
Elnapoljuk így a szárszói kintornát
A költők s a színész megkínzó mintáját
És ha setét honomba mégis visszatérek
Hol pajzánul vihog az épp elmenő lélek
Ne álmélkodj, jó hajléktalanom, a semmim a tied
Ha nem lakhatod, a te bajod, s a jogod: elvegyed

KÉRGES


A hűbérem bő véremből vettem
Bérem nincs, rablom a kenyerem
Nem kegyelemkérvényt szövegezek
Tenyerem sima, vérereim kérgesek
Acél arcélemig felér a remény, hogy hopp!
Széttépett szerelmünkből építek barrikádot

KIETLEN


Bozótba költözött a hajunk
Tüskés lett a szemünk
Csalán veri bánatunk
Így futkos az életünk

Szögesdrót a tenyerünk
Lehullik akaratunk
Szétmállik a kenyerünk
Semmit int a karunk

Még virággal zárjuk le a fejünk
Habár bokrokban többé nem szeretünk
Halleluját dünnyögve, hörgőn énekelünk
Hőstett helyett hasfájás lett a menekülésünk

Most is kiáltozunk még, kiátkozottak
Ádáz szavunkra mások szitkokat szórnak
Nincs már visszhang, halkul a nagy generáció
A Nap fény helyett éjt bocsát ránk, most már bianco

Dallam van a szavunkban
De a szívünk hallgatag
Dicsőséges múltunkban
Dac volt csak, s az roskatag

SZÍNEID


Piros, mély, vakító, selymes a világ
Mely benned tágul, merre meleged jár
Átrohanok én is forrón forgó pólusodon
Pörögsz, száguldasz, pihéd hiányzik nagyon

Meggypiros lesz egyszer minden fényed
Tág pupillád, s szíved kiengeded
Egy nap majd újra úgy akarod
Hogy szád, kezed felém hajlítod

Lebegő kedvem elfér benned karcsún
Remegő testedbe vág bősz sarkantyúm
Verítéked őrzöm magamon
Hiányod új vágyat szül ajkamon

PORBAN AZ IGAZSÁG


A repülőgép vonzásában
Hol megálljt hiába vágytam
Szárnyaltam a felhők fölött kitártan
És leragadtam fényed árnyékában

A széllel vadul száguldoztam
Vissza-vissza is hullottam
Érték- és eszménymentesen
Vergődve a lenti szennyesben

Szívvel le, a földre sújtottan
A sárban végleg elfáradtam
Miből lettem, azzá váltam
Gravitációmmal a porban

Szívhangomat most halkra csavarja az élet
Visszafelé csak sántán topog a képzelet
Ha gyáván pislogsz, s eltéveszted a szemmértéket
S a foszló perspektívát már nem is követheted
Maradj inkább kicsinynek

SÖRKÖRKERT


Apa cserben- és elhagyott
Anya jő, nem vett virágot
Testvér gyön, csuda özön
Egyik se nagyot köszön
Feleségek repkednek
... iralom zajlik már felettek

S most megjön a kéjöröm
Ismét hozzák mindhét söröm
Kukucskálnak a gyerekek
Velük mégse mehe-hetek
Á-átal mennék én a Tiszán...
A család már rég rá ment, ott lakik a-a ?
Á

ŐSZ


Házunk, hazánk együtt, értelmünk félrelépett
S ha nem hánytuk volna szét őket, gyermekeink féltenének
Kutatgatjuk a szétdobált majd elhagyott holnapot
Verembe estem, verdeső szárnyam darabra hasítod

Veszíts velem, ha most túl szelíd neked az élet
Kikönnyezzük síkra az utcák kövét, ez lesz a végzet
Szűrt szavakat szórunk, száguldva a széllel szemben
Elszakadt érdekek mentén végezzük, ugye megverettem?

Tépkedtél, lépdeltél a lelkemen
Nem féltettél, átmentél kiürült semmimen
Kétkedtél, horgokat karcoltál szívemen
Harcoltál, karmokat hagytál kitárt kezemen

Küszködve köszöntél
Elestél, mikor elmentél
Fehéren szerettél
Az őszig őszültél
Mit hagysz így rám
Ha nem szólsz hozzám?

A Tavasz ravasz, a Tél lever
Délcegen dédelget a nyár, lány hever
tág öledben. De félszegen feszeng az ősz
Félszemmel figyel, félsz-e, ha kiált a csősz

BETYÁR SZÍV


Elszakad lassan az élet tőlem
Mint esőcsepp a napfénytől
Szalonnámat megfüstöltem
Lelkemet az égbe küldtem

Nem találom kenyeremet
Csak kéregrágta tenyeremet
Eszemet se, a kereslet nélkülit
Csak szívemet, kit infarktus hevít

MOLYLEPKEÁLOM


Titokban, szitokban hagytál hátra
Elfogytomban a lehűtött világra
A betemetett virágágyások alatt
Érchangokon szólongatod halálomat
Színtelen földalatti szirmokon repdesek
Széttárt szárnyú pillangó csak itt lehetek
S ha szemem szelíden jár ezerszínű lepkéken
Vidáman lebegek halál-élet közti mezsgyéken
Megégettél, megsütöttél, zsírba tettél
Síri csendben henteregtem, meg se néztél
Zárt szíveddel és késeddel a mellemben
"Holtodiglan!?" - menyasszonyom a fülemben.
Ülök az őshüllőn
Fáradtan egy kimúlt üszőn
Kacagok melletted, a véned
a véred, az enyém is
Ott bugyog melletted

CSERBEN


A sóhajom is elsápad
Csak a hátamat láthattad
Kerested bennem a végtelent
És találtál egy eszméletlent

A baj nem beszél, csak sandít
Bent zúg, hozzád sem jajdít
Visszavonultan, félrefordultan él
S ha létre kelnél, rád vágyva remél

MI


A bosszúállás strázsáján
A barbárság bástyáján
Halmozódnak az ütések
Senki se kérdezi még meg
Ez mi?

KARRIER


Végletesen gyötört az életem
Kit szerettem, mind elvesztettem
Verdestem a vadonban
Berúgtam mély iszonyban
Vad viszonyban viszolyogtam
Imbolyogtam megfojtottan

Vérmesen érdes az élet
Nem gyakorolsz többé kegyet
Ténfergek fáradt mosolyod felé
Építed várad, sose lesz párodé

Várad egymásra hányt kőhalom
Tetején büszkén várakozol
Ne félj, nem hörög halandó fogoly
Jött helyette tört szívű fájdalom

Lelépsz a századról, bevarrom a szádat
Marad-e emlék, fikarcnyi utánad
Köszön-e az ezredvég
Mondod-e, veled mennék
Koslat vagy érted jön
Elsirat s nem köszön

Hallod-e tetszhalottam
A jövőtől elbódultan?
Tágra tárd ki lehúnyt szemed
A szemetet észre ne vedd

A téveszme nem védhet meg
Lövésre állítsd fegyvered
Zárd biztosra sebzett tested
Hűs vigaszban éljen lelked

Repülj, repessz, riadj, tapadj
Csak hitedben meg ne csalass
Ha a hívság már nem malaszt
Ha a vágy többé nem zsibbaszt
Maradj vad bigott, ki elhiszi
A nincs-megálljt ő teremti

LEHET


Éltemen átgázolni nem szabad
Rátok reccsen a gerincem
Vész jajdul minden szívemben
Vad csatába hívna a gondolat

Zúzni-törni neked lehet
Védd meg kiváltságodat
Betonozd magányodat
Rángasd fentről a felleget

Fosztogatni mindenkit kell
Add-vedd mások fölös életét
Honodtól vedd el a magadét
Kezedben pártod könyvével

Szívedben vezéred bús könnyével
Halhatatlan szegény, hallgassa meg mindenki
Töviskoszorú rajtad, alattad éjjeli
Bár nem Isten hívott most, menned kell

Vár a Diadalív, szépre építtetted
S bújik a rongy, nincs ünnepe
S az éhes poronty lyukas ülepe
Üdvözli majd nagykirályi felségteket

VÁLÁS


Válás közben is védett az élet
Szoros kezemet milyennek érzed...

Hitet téptél, szívet, nem hatott
Kidobtál, mint egy hódolatot
Átléptél minden holnapot, jövőt
Hagyd ott hát a megbukott esküvőt
Szíved alsó, verdeső vermében
Hever az önvád bús nagytermében...
Épen, énnekem szól lusta énekem
Tátongó lyuk megbántott lelkemen
Szétrántottam szívem és a világom
Fény helyett köd tódul, s fekete álom

BÚS PORTYA


Hova készülsz
Tönkre, s odáig
Én is elmegyek
Rönkre, vak völgybe

Keresd a társtalan szenvedőket
Szeresd a bús lézengőket
Egy lelógó fejet a folyó kőpartján
Egy szánandó lelket elhagyott hajlékán

A kénytelenül esendőket
Kik hit nélkül tekeregnek
Kiknek láttán az élet odébbáll
S a pusztulás gyorsítva kaszál


Cserbenhagyottak együtt
Életünket nem lelhetjük

Ha üvölt is velünk a szél
Ő is mindig mellébeszél
S nem súgja meg, az élet mentén
Holtág-társaiddal úgyis mellémentél
S ha még egyszer felgörnyedsz
Nézd meg, lesz-e még, hogy nyerhetsz
Vagy elborulsz, fejed alatt a sörpultod
Hol vagy, nem tudod, van két fél forintod
S nincstelen volt 38 éves egyetlen mondatod

KOLDUSBÁNAT


Szeretném majd kifizetni az életem
Hogy mehessek koldusként, védtelen
Rosszul öltözött, szikkadt, átszabott élet
Mutatsz le rám, ha révetegen feléd nézek
Erőmet letépem, foszlanak a rongyok
Társaim a bajban, most hova osontok
Arrafelé nem jó felé mentek a semminek
Az itt csügged nálam, ha idáig felértek
És ha nem, hát marad az elrejtőző mindenség
Temessétek holt barátságunk veszett emlékét

SEGÍTS


Ha esküvőd elviszed, s esküdet nem hiszed
Hullva merednek köztünk fallus-feszültségek
Súgd még utánam
Miattad hibáztam
S elolvastad nyers versemet
Nem aláztam meg senkidet
Hátamon nyergel kettőnk élete
Véknyamban sarkad, hasító penge
Átgázoltunk egymás életén
Nyeltünk, nem nyertünk senki földjén
Szerelmes voltál, csak más csillag alatt
Én formátlan, mint egy megcsócsált falat

Átvágtam az úton, s átvágtam magam
Nélkülem voltam, ki úttalan
Átrágtam az édes élethabot
- amit elém löktél -
Meghatott.
Semmiként hortyogok.

Lent, a szétrágott földi végtelenben
Apám keze pihen nyugtalan békében
Hallgatja vitánkat, fönt minden oly zajos
Csak a halállal lesz életünk játékos

LÁGYJEL


A tapintat mintha elillant
Volna közülünk
S ha visszavillant
Még a szemünk
Megrémült tekintetünk
Kifosztott értelmünk
Megkérdezte csendesen
Miért nem lett gyermekem
Egy csepp beléd
S ha feltéped a szemérmed
E lágy jelét
Lány-e még a léted?

F ORDÍTVA


Bementem halkan bentről kifelé
Gyomromban szédültek a falak
Ültem hangosan fentről lefelé
És ujjongtam, hogy nem láthatlak

Imát suttogtak az Üvöltő szelek is
Elbújtam Keletről Nyugat mögé
Elélveztem a pokol kénes fényeit
Elhittem, az élet nem vált börtönné

Mélyen rámborult a kínzó borhiány
Elmém elment a kifáradás hajnalán
S hiába lihegsz a rothadó levegő után
Romlik a remény, hogy éltedben megszán
A vadul dühöngő, tobzódó magyar magány


Freccsen a festék fásuló arcomról
A szép pír riadtan pityereg alul
Grimasszal válok el a pimasz világtól
Eső ver, szabdal jegesen s vadul
Szél vág tétova képembe, arcul

csapva, a végén vércsíkot hagyva rám
Híg a szó, sűrűn esik a jégverés
Felnézünk, ahol az ég kétszínűen áll
Olvadó szárnyainkban élettelen a verdesés
Esünk mi még felfelé is, lesz szabad esés

Hallom a halálom és égszínkékbe feslett életem
Vörös rózsákat látok, holtfehéren, ünnepélyesen
Kibújok a szemfedélből, kacagányra váltok édesem
S kiáltom, kivont szablyámmal, vágtázva a szirteken
Utánam a fényeken rossz gebéddel jöjj velem

RÓKA KOMA


Lompos róka farka vagyok
Ravaszságom meg-megfogyott
Állkapcsom nem kapcsol be, elfagyott
Veszett harapással osztok csókot

HÉJANÁSZ AZ IVARON


Felnevelt gyönyörökön szalad a kedvem
A testem védtelen hever a kezedben
Vér, ivar, könny-gyöngy keveredik a kereveten

Kitágult pupillád, szemed üveggé vált a messziben
Most vágott beléd a szerelmi villám titkod mélyiben
Kioltotta tékozló kedvét az ágyékod mennyében

Burjánzó hőséghullám, a hűség szent percei élnek
Elszenderülő kicsi babám, vágyadtól miért féljek
Elgyötört múltunk után nincs gyász, csak ének

Érted is szól már a féltő harag
Kiért eddig kócos ördög szaladt
Maradj hurrikán hevű kurtizánnak

És most karodon fog a tiszta bálvány
Félsz még az irdatlan magány után
Visz az úristen széttárt szárnyán

A halállal váratunk magunkra, ágyunk pajzán
Önmagába fullad a dühöngő kaszás vagány
Expressis verbis, hangosan nem szólíthat, nem, egyelőre
Nem símíthat földet fölém szánalmasan egyenlőre

Kitárt feszülő ujjaid tiltást szórnak minden temetőmre

HON


Villámként csillogó voltam
Most lehűtve mélyen ülő holtan
Le- s fel barangolok síromban
Síri csend van kis országomban

Beléd dőltem, távozásom mit sem számít
Figyeltem homlokotok okos barázdáit
És felszántottam

HITT


Áttértem sok-sok hitre
Elvitt mind a Senki-földre
Vidám imám kéjbe mártom
Egyedül néz rám a gyászom
Tág torokkal harsogom
Megvéd tőled jó sorom
Felkúszok a legmélyekből
Nézz el nyugodtan, megvetőn
Habbá vált a felfújt világ
Megisszuk még összes bugyrát
Széljegyzetek leszünk az életen
Szélfútta párák, jaj, reszketegen
Szőkékről új feketékre váltok
Zászlóvörös lesz a végső átok
Összetöppedt a világ nélkülem
Még magához húz, halvány véresen

Egy hónapban egyszer
Mikor a szerelem már nem kell
Elveszítem az eszméletem
Foltozgatom szakadt hitem
A hó végén dideregve, kimerülve, leszerelve semmim sincsen

SER


A Bier elbír még egy nagy poharat
Az utolsót, mitől az ember elrohad
Tántorog egy picinyt, nem talál kedvest
Se mosolyt, se legalább egy nagy begyest
Sem békét, sem a lét, se sokat, se keveset
Pedig a kövér hordók teremtek eleget
Lelkem? Kedvem? Élemedett életem
A Vég, ha elér, küzdjön meg érettem
Valahol volt valamim az agyamban
Sajnos, rég nem találkoztam magammal
Elmenjek, Pá' nélkül? S eddig mit kerestem itt
Borzongva érzem bukott létem remegéseit
A bokrokban, fák alatt, kik, akik betakarnak?
Mily' jó a mennytelen élet a vidám bitangnak

CSITT


Fagyos fehér fátylat húz magára a Nap
Új asszonyom kezében jégcsappal símogat
Vasszívét vulkánmélyben acéllá edzette
Búm bánt, hidegen hasít fel rideg kedve


Roncs honol kies árvaságomon, új asszonyom
Rom vár rám nászágyamon holtnéma éjszakámon
Csontom ezer szilánk, s életem a mélybe szakadt
Csalánnal borítod be majd mély, szűkös honomat


Lélekbő vagyok csupán, bő vérem elfogyott
Oly nedves lent, ha fent ellopták víg világod
Szikrák a vak sötétben, a pokol tüzesen foszforeszkál
Lyuk rángat lefelé, csendben égek, szívemen sátán sétál


Új, édes kis asszonyom lám tanleckét vett a boszorkánynál

BORLABDAL


Ha átrúgom hozzád, berúgva, a világot
Édes kis kezeddel fogadd el, tedd el
Rúgd vissza hozzám, ha még egyszer megbántott
S tűzd rá szirmodat fáradó öleddel

Ha átlibben a lebegő lelkemen furcsán verő szíved
S közli, színpadodon más játszik eztán helyettem
Kapaszkodj álmom utoljára belém, amíg megteheted
S lerántalak hozzám tisztára mosott kezemmel

Kupac, kupak, sörből van mind
Néha a hályogon valaki áttekint
A párában a fény megtört megint

Gyáva világ rejtőzik amott
Nem ad se szirmot se új magot
Az élet jómagamra hagyott

TESSÉK


Itt nyúl a kezem, a tenyerem üres
Itt lóg a fejem, a szemem üveges
Itt lökdös a szívem, agyam üreges
Érvem, érverésem, nézésem öreges

Az élet mégsem elvetélésre született
Kihantolja sírját, az elhagyatott gyereket
Feltűnik újra, ha már feledted, gyors lüktetése
Új észt csempész belénk, eltűnik hűtlensége

Hurrá, tekerjük lábunkat a nyakunk fölé, száguldva menjünk
Vedeljünk, értelmezzünk, míg kilóg a végünkön a reményünk
Ódákat tanítsunk bölcs felíratú felnőttelme-óvodákban
Mélyre süppedt költősírokban, szétszakadt színházakban

Pitvarokban rikoltson a dal, s ritmuszavarként
Két pofon nem számít

POHÁR


1, csak 1
Egy pohár sör
s a sokszoros gyönyör
Két pohár, botorkál egyet
eszemen lazítok, nem mehetek
Szakad a szív, jön még vagy három
Isszuk egymás nevét, mindenki a párom
S a tizediknél, mert félek, hogy megkérdik: hol voltál
Átváltok korsókra, sírás helyett mosoly minden, vigyorog a határ

Kör-korsó ez, perpetum mobile, isszuk végkimerüléséig a lötyit
Haver itt mind, aki megbánt, ne vigasztalj soha senkit
Dadogjuk röhögve a szétszakadt szófosszólamot
S a banda fele bambán a másikba tántorgott
Nem látok semmit, hát mért éppen gondot
S a pincérnő 50 éve az ölembe omlott
A hajnal, ím, helyettem kel fel
Nem baj, nincs sehova mennem

Mikor jön a reggel
Reszkető szemekkel?

GYORSAN


Ha végleg el kell mennem, mert küldtetek
A fenyveseket magamra húzom, mint örök takarót
Térdem megroggyant puhára, s leejtem fejemet
Ne félj, elfelejtem lelkemet, a vesztes álmodót

Az életpír helyett fagy fészkel árva arcomon
Örökzöldben született természetemre lomb hull
Szemem helyén fehér, megfakult fájdalom
S bár égtek értem, többé már senki sem bolondul

Szép szerelmem, szakadt világom fekszik rajtam
A számom egyetlen szabad, halk szó sem ragyog
Elhaló imám nem ismétli meg a fiam
Szomjasan elittam az életet, mit anyám adott

Bit-bit, mondatná velem az új világ
Hamisra festett égbe szállok, szép lelkem
Kezem némán int: alig hallom mondatát
Céda voltál, mihaszna, halj meg röviden

ÉDESEM


Egyél, hogy féltékeny is legyél
S üss, ha nélküled más is henyél
Kapard magadhoz, mit másoknak nem hagysz
Eméssz telten, hogy más ne kapja ugyanazt

Szedd el mindenem, és soha többé ne is adj
Jó, végy el engem is, csak legalább ne harapj

TORZÓ


Megszűrt napfény, felhős élet
Szoros fogsor, nyelv nélkül élek
Száműzött fej, eltekert nyak
Nem tudom, ha vagy, hol vagy
Kimeredt szem, benne az eszem
Soronkívül sose szerettem

SZILÁNK


Sétáltam egy láncon
S visszaköszönt a halálom

Ott álltál, még vártál
Ajkaddal
Szemérmeddel kínáltál

Rángat a szám
Fut a fagyos szán
Rád köszön nevetve
Jeget tesz szívére
Melenget loholva
Ott maradsz megfagyva
Ösztönöd elverve
Ördögöd jó kedve
Ott liheg az arcodba
Múltad minden halála

Szilaj szuka
Ihaj csuhaja
Idejön a vermembe
Az életem szétverve

Mindig, ha óvatlan a szerem
Belém talál a sápadt szerelem
A kedves, ráncos szemérmű
És ráncos ajkú lány, e vénülő mű

Felém nézhetsz
Félénk lehetsz
Bátran bólogatsz
Búsan ugyanaz - te maradsz

Szelíden szólhatnál, hát hápogva kiáltasz
Kővé meredt vigyor némítja majd a szádat
ha felemelem ősz fejem

Vakablak-szemünk
Vibrál, mint a száraz villám
Szegénységünkben szertelenkedünk
Késünk nem volt, él nélkül éhesek leszünk

Megvásárolható szabad piaci feltételek
mellett a szerelmed
Elejthető szabványvadászfegyverekkel
elbújt szíved
Tiéd lesz az új világ, nevetve inthetsz felé
lehengerelheted
Lépj be eleganciájába, tömjént tömj arcába
s magaddal viheted