EGY RAJZ, EGY SZÓ.
EGY CSÓK, EGY HALÁL, EGY BÉKE.

Itt egy vers, egy novella, és a másik és a harmadik, senkié, nem szól semmiről, senkiről, benne van mindenki, aki alakította életemet. Talán csak azok nincsenek benne érdemük szerint, akik szabályosan alakították. Csak azokból s az értük szólott érzelmekből gyúrta össze a tudatalattim, akikkel a viszonyom eltért az átlagtól, a hagyományostól, a megszokottól - akik miatt és akikért más voltam és mássá lettem, mint ami voltam volt.

Ez a novella Érted is szól, Rólad, kimondatlan érzésekért, testi érkezésekért, az "elmentél?" és a "sikerültél?" állapotaiért - az elképzelt világért, a meg nem élt helyzetekért, s mindazokért a láthatatlan és érezhetetlen percekért és mozdulatokért, amelyek pedig megtörténtek, csak a mélységét még nem értettük és érezhettük.

A mélyben maradtak. S feljönnek hívatlanul, ha becsukom a szememet. S eljönnek velünk, ha meghalunk, hogy szebbé tegyék a túlvilágot.

Nincs tehát főhős. Csak írás van. Írás önmagáért, írás: amit Te annyira szeretsz, mint én.

Őszinte lelki véleményáramlásra számítok, nem kell megmondanod, hogy mit éreztél közben. Ha észreveszed, pontosabban: ha könnyedén észreveszed az írásban rejlő finomságokat és csavarokat, akkor jó a novella, a vers, sőt akkor lehet, hogy nagyon jó. Ha még Te sem veszed észre, akkor biztosan nem jó, és akkor ki kell dobnom azt az elképzelésemet és gyakorlatomat, hogy leülök a gép elé, becsukom a szememet, megmozdul a láthatatlan világ, leírom az első bármelyik szót, és 20 perc múlva örömmel állhatok fel: kész.

Sikerült, él.

Gubcsi Attila: Kedvesem

Gubcsi Attila: Csábítás


SZERELEM

Gubcsi Attila: Virágom

"Ha te sírsz, az az én sírom"
[forrás]

EGYETLEN PILLANAT - DERENGÉSBEN

Soha nem gondolták, hogy véget ér. Hogy a gyerekeiknek csonka szülei lesznek. Hogy idegen testeken kódorognak, s ügyes-bajosan keresik azt, amit játszi könnyelműséggel eldobtak, mikor elvetették egymást. Hogy a sok fenyegetőzés egyszer csak valóság lett: nem fogják többé egymás kezét, mint negyedszázadon keresztül minden este, lefekvés előtt. Vége, rájuk szakadtak az idegen testek és a lelkek. Majd azok kisöpörnek mindent, az új erősebb.

Dereng néhány szó és mozdulat. A férfi tudja már, hogy most szívesebben hallgatná ő a kedves szót, amelyet egykorija mással beszél meg. Kár, hogy hazudott a végén, a végén már egyre inkább. A szó értelmét veszítette köztük, a kézfogások némák lettek, míg el nem maradtak teljesen.

A férfi kinézett az erkélyen - ez kicsi volt, lakótelepi, s nem akkora, mint a régi teraszok a családi fellegvárban -, s csendesen belesuttogta barátja, a szél fülébe azt a bizonyos szót, amelyet csak ketten használtak. Keserűen visszament a kis szobába, ezredszerre sugdosott már a szél fülébe, mégse jött semmilyen válasz.

Az asszony - odébb egy kerülettel - átnézett új barátján, ez egyre könnyebben ment, s neki is derengett valami: egy tekintet, amelyet egykorija most másra vet. Az a bizonyos mélyre néző, meleg tekintet, ami összeláncolta őket, s amelyet beleoltottak mindhárom gyermekükbe. S amellyel a férj egyre gyakrabban igézett meg ifjú hölgyeket. Mégis: fáj, hogy most is másra veti. A keze gyengéden mozdult a levegőbe, régi, jól ismert formát tapintott.

A férfi komolyan irigyelni kezdte a jövőt, amelyet most - legjobb magyar tanítványaként - a volt feleség másnak teremt, amelyben mással futnak sikerköröket. Ezért mutatta az utat? Irigyelte a mozdulatot, amely most már soha nem éri el - még amúgy rendkívül élénk képzeletében sem láthatta az amott, a levegőben régi formát tapintó női kezet.

Irigység futott át a nőn is, türelmetlen borzongás, hogy ki simogatja még egyszer tükörré az összegyűrt ezer ráncot, a redőket, amelyeket közösen gyártottak a kettősen elvesztett életben - s amelyeket csak ugyanaz a kéz simíthat vissza, amely teremtette őket. Átnézett megint az új barátján, aki éppen body-building mestermunkát végzett kitartóan. Egy kis utcai erkélyt keresett a képzeletben, de a ködben sehogy se látta.

A férfi irigyelte volt nejét minden józan percéért múltban és jövőben - a jövővel meglesz majd valahogy e téren, csak a jelen kapaszkodik még nagyon a múlt összes poharába.

Tudta, hogy veszítenie kellett. Mégis nagyon fáj most, hogy a józan percek nélküle szaladnak, el is repültek messze már. Most kéz helyett poharat szorongat minden este, s tudja, hogy ez így van jól. Vesztett, az ő kezéből már nem kér enni a béke.

A nő előtt a köd nagyon gyorsan kezdett felszállni. Derengett, hogy soha se próbálta megismerni a férje sajátos logikáját, aminek az a lényege, hogy nincs határ, hogy a végtelen felé kell mennünk, s soha se szabad álldogálni, mert köszvényt kap a lusta láb. Derengett a határtalan, a végtelen - s tudta, hogy későn. A kis apró női praktikák és a földön járó pragmatizmus, a nagyra dagadt anyaság felfalta a férfi távlatait, s ezért ő új perspektívákat nyitott a kábulat gazdag árnyvilágában. Felfedezte a határtalan lezüllést.

A férfi megkapaszkodott. Érezte, hogy valaki, egy ismerős, aggódó szempár néz be a hatodik emeleti erkélyen. Szégyenlősen visszanézett, a szeme magyarázkodni kezdett, nem jött ki hang a torkán. Elvágódott, mint mindig ebben a stádiumban. A pohár nem okozott zavart, már rég üres volt. Megpróbált közelebb kerülni a telefonhoz, de csak ide-oda billegett erőtlenül - koncepciótlanul - a saját fenékegyensúlya körül. Majd holnap.

A nő az ablakhoz sietett, a teraszra lépett. A body-s észre sem vette, hogy kiment. Megpróbálta szétfújni lelki ködét, a harag és a méltatlanság, az elválás több éves válaszfalát, megpróbálta azt, amit mindig, régen: nagyon erősen kívánt valami jót egy szerencsétlennek, akitől nagyon is sajnálja a másra vetett tekintetet. Lelke átszállt a kerület utcáin, köd már sehol sem volt, esti fény vitte óhaját, a titkos lelket...

...Egy szomszéd erős koppanást és hörgést hallott a magányos férfi szobájából. Nem ismerte ugyan, de azt hitte, hogy segít a mentő.

UGYE NEM, UGYE SOHA

Csak megízlelem a könnyedet, s megérzem, hogy a szíved kihagy. Egy csepp sós ízéből tudom, hogy most nehezen ver. S szemed e nemes verítéke megsúgja azt is, ha majd szívtelen leszel. Én vagyok a könny-rendek bús lovagja.

Látom e gyönyörű cseppben a tengert, a könnygyöngyben egész életedet. Elviszel hullámain az örök fagyba és a napfény forró birodalmába. A nevetés könnyei jelzik, ha újra ott sündöröghetek majd a szívedben. S a keserű könnyek múltával újra felfénylő szemed sugallja, hogy lányszirmaid tártan várnak. Betakarlak. Később, a testremegés után ájultan kihunynak fényeid, a szemed helyén csecsemő tekintget, keresi, hol van, hol volt. Mi volt ez?

Hála küld könnyet felém. Csendes, forró, észrevehetetlen, csak kettőnk között létező könnyeket. Meddig tart majd? - Ugye nem hagysz el, soha? Ugye soha!? Nem emlékszem, melyikünk mondta mindig, nem is érdekes.

Soha nem tudtam, hogy a váratlanul felszökő gyönyör ilyen dús, boldog könnyzáport fakaszt. Megrendülten nézlek. Egyszer, majd, majd majdan mégis, ... nagyon nehéz lesz akkor.

- Ugye nem, ugye soha?

Nem tudok mit mondani, nem hazudhatok a jövőről most, amikor a jelen mindennél szebb, mint amiről valaha is tudtam. Nincs nagyobb fogda ennél a gyémántból vert könnybilincsnél. Nem fog engedni.

Mossa az arcomat, tisztára, belefolyik a szemembe, most az enyémből is jön a nedves válasz, persze satnya és siralmas, de válasz: nem, persze hogy nem, soha.

Soha ne mondd azt, hogy soha, súgja valami bölcselet, nem is mondom soha, hogy soha, csak most, most az egyszer.

És mindenkor, amikor elöntenek a szexuális felszabadulásod tengeráradatai. Állok, mint vihar- és tengervert szikla, és folyik rólam vissza a tengerkönny, a tengernyi apró gyöngy. Visszahullnak, újra engem keresnek, felmásznak rám, már tele a sziklaszám, belém hatolnak s visszaáradnak a mélybe, az ismeretlen lélekbe.

Kerestelek életünkben mindhiába, s most végre megismerlek eddig eltitkolt könnyeidben, amelyek átszivárogtak belém, itt maradnak mindig rejtett zugaimban. Összekeveredtek a fényeink.

A szíved hallgatag, soha nem szól a szád, a szemed kizár - csak a könnyed könnyed, árulkodik mindig. Egyszer meggypirosan ver, máskor verítékes s aztán selymes, végül elém lebegteti a lelked, a testedet tárja fel, forró óhajt hoz.

Mindig színes. Dallam dalol benne.

A szívhangodat a könnyed remegése adja át. Ezt látom, s így megérzem amazt.

A szívedben van a könnyed forrása, oda folyik minden, mit a szemed megszeret. Így zártál engem is szemeden, könnyeiden keresztül a lüktetéseidbe, most már mindig benned dobogok.

"Szívedben vezéred bús könnyével" - jutnak eszembe régi soraim, s ha így van, halhatatlanná váltunk mindketten: én versemmel a Te szívedben, s Te az én szózatomban.

Könnyeket küldesz majd értem a kék égre, s én magányos, mennyei imákkal koldulok örök bebocsáttatásodért. Addig bekötözött szemmel élünk, hogy csak egymást lássuk, azt az utolsó földi búcsút, ameddig a soha eltart.

Tedd a szíved a szívemre, érintsd a könnyed a könnyemhez, most még itt vagyunk. Kacag a tekinteted, Te vagy a szűz tűz az ágyamban, hangod hozzám bújik, a Te szemed az én lelkem tükre már, szíved bennem száll, testékem Téged feszít tágra. Igen, tudom, könny jön hamar, megint, vad, érzéki, a hirtelenül felzokogó, a szívhasító, az angyal eszmélő ébredése a földi bujaságból, a jaj!, hogy újra vissza kell mennie a hideg örök létbe a forró testi valóságból.

Ugye, soha, ugye, soha nem hagysz el, nem, ugye soha? - zokogja karod a nyakamban.

Omlanak a könnyek, a párnára, a mellkasomra, az egész világba, fel a felhőkbe és minden tengerekre. Én háttal állok nekik, mert tudom, hogy így könnyebb látni könnyed.

Nem, soha...

S évek múltán felkaptam az utolsó fényt, melyen az ő elhagyott könnye tört meg.

KEZEDBEN

Mért hazudnék, nem kell most már
Mért felednék, sorsom rád vár
Mért kárhoznék, rohan éppen
Szerelmem vakító fényben

Felébredek, neved ragyog
Kinevethetsz, tőled vagyok
Ne engedj el, nincs más utam
Te szépítgetsz álmaimban

Megszületünk: egyszer együtt
S a Teremtőt megkérdezzük
Lesz-e nekünk omló légtér
Hol a Föld az égig felér

Ömlenek-e ránk még könnyek
Melyek alatt minden könnyebb
S ha megölelsz, ments meg engem
Most és mindig megérdemlem

Mert győz a jó a rossz felett
Engedd nekem jó szívedet
Ha álmaink összeérnek
Száműzzük a gyötrelmeket

Szép szavunk a dicsőségünk
Szerelmünk és szemefényünk
És jöjj, félelmünk elmúlt rég
Nem igaz, hogy nem szabad még

És hogy ha már nem akarjuk
És már el se fogadhatjuk
Hogy örök lét marasztaljon
Ringasd múltam két karodon

Tedd gyermeked párnájára
Békém pecsét nyugalmára
Élet- s halált egybefonunk
Egymást keresi világunk

Jöjj, halványul már a halál
Jöjj, véremben a remény vár
Feltámadsz értem hitedben
Gyermekáldott dicsőségben

KOVÁCS ÁGI

Kovács Ági sír. Sír a zászló is, amelyen átszellemül arca.

Mi folyik ki a könnyében, mi folyik át a három sáv könnyén?

Mi folyik ki az én könnyeimben?

Egy gyönyörű, tiszta arc simul felénk, sír minden erőnk, amely belé szállt és felállt vele a dobogóra. Egy pici gyerek, agy kajla nagylány, egy aranyos szemefényünk.

A lányunk, sír a lányunk, remeg a boldogságtól. Ő a Hölgyünk most már. A nőnk, a tiszta, mindentől elvonatkoztatott nőnk.

Micsoda hajrá az utolsó 25 méteren. Megállíthatatlan - s a győzelem utáni harmadik másodpercben örömkönnyei gyöngyzáport zúdítanak az uszoda vizébe. Szentelt víz Sydney-ben.

Kovács Ági a mi történelmünk.

Törékeny, leverhetetlen, mindig győztes örökké ember.

Amikor a Himnusz alatt a visszatartott levegőből és a könnyek ellen elszántan küzdő arcból kibuggyan a zokogó lélek, s mikor a remegő ajkak érző csodát varázsolnak egy gyermek arcára, s mikor a távolt kereső szem csak ezért törekszik oly messzire, hogy leplezze a könnyes jelent - mikor mindezt látom, lelkemben hatszázmillió hajnalonként végigúszott órát látok, hét milliárd karcsapást. Mindig előre.

Nincs vissza.

Ott van minden. Előtte. Ott állunk, ülünk előtte, földbe gyökerezett lábakkal az úszás utolsó fél percében, és gyomrunkba gyökerezett síró arcunkkal a Himnusz alatt. Ez most Kovács Ági Himnusza.

Átadja nekünk, vigyük tovább - de most az övé. Neki írták akkor. Könnyeivel most igazított rajta ő is. Mindig érezni fogom egész lényét, amikor most magyarul gondolkodom.

Dobó Katica, Zrínyi Ilona, Fischer Anni, Kovács Ági... Persze Egérke is, de most, 2000-ben mégiscsak Kovács Ági a negyedik szín a tricoloron.

Nem tudtam visszatartani. Éreztem, hogy nem megy majd. Még csak a győzelmét láttam, az első örömáztatta megrendülést a vízben, és már akkor tudtam, hogy nem fogom kibírni a tiszta tekintetét, ha majd összerántja őt is a felismerés: a világon ő a legjobb.

Az ő édesapja, az ő édesanyja, az ő edzője, az ő múltja, a jelene, az ő országa, az ő Himnusza, az ő hite. Hite mindezekben.

Az ő karja, az ő melle, az ő lába, az ő esze, szíve, jelleme. Kétszáz női mellen szerény pózban előtte csendesül a világ.

Nem is tudhattam visszafojtani. Szerencsére egyedül voltam. Furcsa izgatottság percein voltam túl. Nem, az nem lehet, hogy ne győzzön! Ha senki se, neki akkor is győzni kell. Miért éppen neki?

Megmagyarázhatatlan. Keveredik a vonzalmam a hit ereje iránt, az ifjúság iránt, a nő, a szépség, a kitartás, a leküzdhetetlen iránt.

Most már Kovács Ági a szimbólum. És az ereklye kicsordul. Zokog befelé, áztatja a dicsőség emelvényét kifelé. És küzd, megpróbál férfi lenni, és én már régen öregasszonyos megindultsággal törlöm a könnyeimet, tévedésből az övét is.

Verseny indult köztünk, ki tudja hamarabb abbahagyni ezt a teljesen értelmetlen, érthetetlen és megindokolhatatlan könnymaszatolgatást. Én nem, az biztos. ő?

ő sem. A piros-fehér-zöld zászló nem tudja kitakarni, úszik a könny, úszik a zászló, beleúsztatja a rendező a fiatal arcot hazája háromszínű történelmébe.

Én még sosem láttam ennyire igaz arcot képernyőn. Szerepeket, szép próbálkozásokat, megjátszott attitűdöket ezrével kapunk, s rabjai is leszünk. Igaz és valódi minden fény a szeméből, minden fegyelmezni kívánt arcmozdulat.

Egy megkapóan fiatal magyar gyerek felvonultatja a dobogóra Sydney-ben hazája és népe összes jellemvonását.

Felállítja a legmagasabb fokra, ránéz és lassan elsírja magát: ti vagytok azok?

Mikor az ő szíve nem bírja már az önfegyelmet, mikor az ő lelke kicsordul, akkor már mi is...mi sem...akkor már nem...

Gubcsi Attila: Ketten

Gubcsi Attila: Sokan

Gubcsi Attila: Álom

ELÉRSZ

Ha a villám átcsaphat rajtad
Mikor feszültség uralja arcodat
Urald magadat, vészeld át életed
Fogom kezed, mondd: megengeded

Ha átjössz hozzám az éjszakán
Mosolyod nyújtsd, elér hozzám
S visszaszól, kacagtunk már valahol
Hol egymással járt menny és pokol

Száradt szív, halott szemek
Félénk lélekfalak, teérted megyek
Táguló tér, hiszek egy Istenben
Nem mentem el hozzá még egyszer sem

Most a fekete lyukban eltűnök
Ha kell, az ördögökkel feljövök
A Sehonnaiból visszaúszok a Styxen
Magamtól felmerülve, lopakodó szívvel
Ki nem mondott tiszta vággyal
Vársz egyre a megvetett ággyal

Hosszú volt az életút, kimerültem rajta
Keményre vágták a képzetem: ez elveszett fajta
Üvöltenék, ha a béklyó a számon nem zárna szorosra
Rabláncra vert ideáim nem lógnának sorjában felakasztva
Gleccserjégen csúszkálok mezítláb, örök hó ontja rideg sugarát
És mégis élek, megtalálom a szádat, mely belémitat egy leheletnyi imát

Hulló Hold, szálló Nap
Szökő üstökös, a ma holnap
Fehérre dermedten nézem rossz kedvem
Csupaszra vedlettem, elhagyom életem
Szánkón suhanok az égető nyárban
Megfogom a lelked az izzó éjszakában

Belőled élek
Csekélyek az erények

Szédülök, szétesett a világom
Szánom magam, elvettem, mi megáldott
Elhervasztottam a kórót is az árkon
Elszáradt a mezőm alattam, elbotlom

S te majd ott állsz fölöttem
Benned sose kételkedtem
Visszaadod az álmom
Megőrizted a lángom

IGAZÁN SZERETLEK

Átsuttogtál hozzám záporozó könnyeden
Az ajkad nem nyílt ki, csak intett énnekem
Tudtad, hogy ezt így soha nem szeretem
De áthajlok hozzád, túl a szemeden
Vigyázva, hogy ne sérüljön életem
Szívedből felszáradó könnycseppeden

Képet kérek, szépet, arcképet
Egy fordulatot, a mozdulatod, ha érted
Mutasd meg a másik feled
Az én arcomat kérlek ne lesd
Hagy láthassam, jobban melyik szeret
Melyik adja ki nekem testlelkedet
Az-e, amely bölcsen behúnyt szemmel ad vágyjelet
Vagy az, amelyik kacéran nyílt szemembe nevet

Veled újra mellém lép az élet
Te nem szólsz hozzá? - kérdeznélek
Végetérek nélküled, szó nélkül

Ha végignézed
Hogy a hátamon
Hogyan nyúlok ki
érted
benyúlhat a lelkembe is
kis kezed
mutató ujjával
az ujdonsággal
hogy elért a hűség
átszorítod a nyakam
szűkül az artériám
mindkét szemed patakzik
könnyed nevetés
nem tudtam, hogy
ez volt az utolsó búcsú
A legutolsó a sokezer
Után

Ha te sírsz, az az én sírom

A HAZA FELE

Hazafelé, hol a magam szelleme tétován vár
Féllábbal botolva oly sokszor osontam már

Háttal szólok az ajtónak, hogy bemenjek ki
Szótlan terekben tompa színek: nem szól senki

Ám most mégis hallok húrokat, lantokat, susogó dalokat
Szemfényeket a levegőben, haragokat elmenőben

Vágyakozást szótlanul, kivágott vihart, ahogy a zavar elvonul
Képzet helyén három dimenziót, s a negyedik belém simul

SZEMBŐL SZEMBE

Mit szól a szó, ha csendben faggatod
Mit ver a szív, ha zokogva zaklatod
Mit ad a kéz, ha többé nem nyújthatod
Mit lát a szem, ha elment a holnapod

Azt súgja - mindörökké szeretet
Azt dobogja - meghal nélküled
Azt inti - hit nélkül nem lehet
Azt nézi - marad még a jelened

Hol a szavak robbannak, nem jövök
Hol vernek a szívvel, messzire repülök
Hol koszos kéz lelket rabol, menekülök

Ott vagyok, hol a szemed fénye átragyog
Mindenen
Vakon is.

REMÉNY

Unalom, vénülő nyugalom ül jó uradon
Hallgatod a halódó szót, a jajt a torkomon
Rettegő szíveket, mikben lyukas ég pereg
Vonagló vágyakat, a kéz még érted remeg -

- fond körém csípőd, s a réseden hozzád megyek.

Amikor meghal majd a tél a hegygerincen
S a völgyek tavaszával a mélyedbe bújok
Amikor aléltan sír a sóhaj a két szemedben
S gyermekedet nemzem, s feszülnek a húrok -

- ölelj még át, utolsó könnyemben visszafordulok.

Gubcsi Attila: Nézz rám

FÉNY A PÁRÁN

Szent, szerelmem szép és szertelen
Vágy, arcomba símulsz épp testemen
Lélek, ráncok nélkül hív az élet
Erek, áradó remény, veled élek

Tavasz tárul, a fény vakító forrása
Fagy hull szívemről, leülsz nyoszolyámra
Temettünk eleget, fakó létünk hajnalra vár
Mennyből süt rám a Nappal a bolygó szemsugár

-sírom, visszavárom eltévedt, árva könnyedet
A forró záport, az ömlő láthatárt: szeresd szívemet
Néma könnyet ejtek én is, könnyűt, ledéret
Hogy feledjem a magányt, a szívben a hűs jeget

A virágok buja illatát keresem, nem a bús temetőket
A végtelent, hol szabad szárnyán repdes a képzelet
Vágyadból belém csordul az utolsó csupor szeretet.

CSÓK

Az egész szédület
nem volt más mint
a szádból átszökő üzenet

Csókká szépült csalétek
Keresed a rád vágyó éket
A visszakért két kezet
Minek ritmusa a csípődön remeg
Keresi, kutatja a tiedet.
Megszerezted, elvesztetted
Az elszakadozott időben végül
Az arcod fehérből pirosra vált, mielőtt elkékül
Meg-megállsz: milyen voltál majd nélkülem
S én azelőtt? Még épelméjű-reszketegen?

LYUKAS

Kereslek mindhiába, de a cseppben nem a tengert látom
Egy vagy csak a milliárdból, csalóka fény az éjhatáron
Héjanász nem vérzik vágóhídon, elhagyott avarra repül
Ki sebet les más tátongó testén, megverten megszégyenül

Ó, sajnálom már, hogy más markol beléd
Tulajdonomból lettél szűkös elégtelenség
Asszonyomból tétova létmozdulat maradt
Belőlem bizonytalanság ózonlyukak alatt

Ó, úgy fáj már, hogy lőállásba kerültünk
S a harc múltán verdesve elrepültünk
Úgy sem jössz többé, hogy elrohansz közben
Kéjek helyett bukva kell rejtezkednem

A héjanász nem fér el a vércseppben
Őrjöngése lelket zúz a szívcsendben
Világomban senyvedő kicsi virágom
Miért élezed életed sebző szilánkon

Szertefoszlott sejtelmek helyén
Csak por maradt, hamu, száradt vér
Megtalálom önmagamban a mélyet
Elvetted s nem adtad nekem a méhed

DERENGÉSBEN

Tovább feszít majd szép szíved hiánya
Vesztes az, ki kényes viszályban szeret
Ha már a múlté a dúlt idill vak hibája
Mikor a valóság könnyen megreped -

- akkor tedd vissza megfojtott szívemet.

ILLAT

A világ illata az asszonyom tulajdona
S két kézzel hintette egykor szép arcomra
Nincs asszonyom, arcomon nincs ép nyom
Egyedül vágtázok vasbeton pályákon
Hentergek vakon megkavart sorsommal
Kedvesem helyett kezemben ostor van

VÉLELMEK

Kereső két karom
Lehajtom
Vállaidra
Szíveidre, szíveimre
Szakadó, alácsorgó könnyeidre
Szép hajnal virraszt ma ránk
Szemeink szomorú fényével ölelkezve
... ...
Az úr a pokolban is űr
Kétkedve szétnéz legfelül
Lyukas lelkén áthull az élet
Míg hallgatod hazug mesémet
Mely fekete-fehérre festi létünk
Törölve a színt, amelyért éltünk
Én is kárhozottan vergődöm
Vigyorog rajtam az ördögöm
Űzöm-hajtom a világom
Mélyek a rések az imámon
Morzsolgatom utolsó vágyamat
Örökhó födte lesz így a holnap

Átszakadt gát az elrontott élet
Nemtelen vádak oltják ki eszmédet
Nem lépheted át halhatatlan határodat
Ha az első női sikoly kioltja hangodat
S mielőtt feladnád végtelen reményedet
Énekeld szózatod, az ég megnyílik feletted
Elhallgatnak a torkodon átütő szívhangok
Ha nincs már fény, szorongva veled vagyok

ZAVAR

Ha hibáink egymásba csúszva
Ha honvágyunk a földön kúszva
Ha halálunk a csendben úszva
Körös-körül menekülnek kábultan
Miért védjen az értelmem

EGYMÁS SZEMÉBE BÚJVA

Elbújtam a szemedben, megpihenni benned
Szerelem nyugszik csillag-fényei mélyén. Érted
Szikrázik itt minden, a nyári villám, s ha hó jön a fagy
Gyere simogass a szemeddel, ha már bennem vagy

Kiesek egy új világba
Minek nem volt még soha álma
Kies, ha merne, csak rám várna

De száguld tovább, pörög felém
Feléled még, mint a halott remény

Mert a szememben Te csillogsz s a tiédben én.

Szóló-szonett

Szétszórt kincs nincs.
Gyémántod csillog ha kell
Felfénylik a képzeletben,
ami a kényszerekben bilincs.
Szebb lesz életed, gyorsak szárnyaid
Csillog aranyad, száguldnak vágyaid
Karácsonyi angyalok kerestek kis társnak
Álom-úti csillagok ölelgetve csodálnak

                I.
Első osztályú életen
utazom
A tökéletes bűn, tény, elmaradt.
Valahogy most hiányzik
nagyon.

                II.
Csillagok csillannak
Csillognak elszállnak
a félelem Egyenlítőjén
Egyengesd hát szemérmed
Hisz foszladozik a remény
Bújj megkopott, vasalatlan mentém
alá, s megtöltöm üres kedélyed.

VIGYÁZZ RÁM

Ha kikérdezem az őröket
Kincsemet ki őrzi meg
ÉS: miért nem véletlen
Hogy a vétlen védtelen
Mikor jön új század
Mikor erőd újra lázad
Trilla-la, s trilla-la
Szép világ, mostoha

A Nap is lám mindhiába tündököl
S nem ég el soha - nem ér el az égig
Kedvesed-sincs-életed hol megy, hol jön
Megszakadt az út, mehetsz rajta végig

Bújj át hozzám, kebleddel símogatva
Fáj most az emberek lelkének égése
Ölbe veszem a csillagodat ragyogva
Szemedben homályos viszonyunk féltése

Hidd azt, hogy ami csillog, mi vagyunk
Leküzdve már könnyáztatta viszonyunk
Fösvénykedik ugyan még múltbeli árnyad
Vágtass tovább, őrizd új sziklavárad
Hejhó, hejhó
Kispejkó

Egymásba szalad élet és halál szakadatlan
Mi maradunk ketten, talán még néhányan
Omlik a láthatár, a kezem nem fogod már
Egyedül vánszorgok, lesz-e vajh' fénysugár

Én Istenem, jó Istenem, becsukódik
már a szívem.....hhhaaaajhhh.

Gubcsi Attila: Trilla-la

Gubcsi Attila: Vigyázz rám

TENYEREMBEN, SZÍVEDBEN EZER ÉV

Nézni, csak nézni behúnyt szemmel
Szétnyíló ajkadon a szemérmet, a susogó álmot
Szemed fényét, mit úgy mint én senki sem látott:
Mélyedben a hozzám érő értelemmel
(miért nem érhetlek el a szívemmel)

Szeretőm, vágyam, nebulóm s vigyázóm lettél olykor
Duruzsló imák szálltak hozzám minden pólusodból
S ha feljajdult a tény, hogy kiűzzük egymást a szobánkból
Némán tört elő az erő: végzeted újra Hozzám sodor
(a parton szelíd gesztenyés kísért egykor)

Én mindig csak a babámra gondolok, meg-megállva
Az alvó oroszlánra, a sérthetetlen tisztaságra
Ezerszínű lelkére, fájdalmakra, az üres ágyra
Elmosódó jövőképre, kiskutyákra, titkolt imavágyra
(a szemed mélyen fénylik, s csókot szórsz a tájra)

És ha megint megtalállak, megyek veled, táncoljanak a bújdosó árnyak
És felbukkansz újra a végső búcsúhoz, de már húz magához a város
Még sietve köszönsz messziről, odaadás robog felém, ez varázsos
Már nem maradsz soká, angyal mosolyog, de már verdesnek a szárnyak...
(ezer év szállt el, s a szemed kísér, fénye válaszol a mának)

Gubcsi Attila: Ezeregy évszaka

ÉBREDÉS

Mélyen pihen édes álmod, könnyedre váltod életed
Könnyeket rejtesz szemed mögé, siratni mindig nem lehet
Táltos regél a titkokról, miket a kínok olykor feledtetnek
ÁLOM marad itt mindig minden, öleld csak a rejtelmeket.

A rejtjeleket, miket csak a te szemed ért
hisz' fizettél már eleget a szerelemért
a szenvedélyért, mely óvatlanul hozzád ért
s nem kérdezted, miért hal meg a virág a világért

Veled hajtottam álmodba megadó fejem
Dúdolgattam, volt-e már valaha ilyen. - Jó nekem,
Elűztem a rossz, vásott víziókat a világ legvégire
S ha visszajönnek, párnád lesz a bástyám, vegyél szíveidre.

Úgy hallom, a messziből, neszeidből, szerelmed illatából
Úgy érzem, hellódból, hajad balzsamából, mindened dallamából
Úgy látom, szemed sugarából, kicsi létébredésedből, világod vágyából
Tested összes hajlatából, hogy itt vagy megint, lány a Holnap álmából.

(a tavasz első napja éjszakája)

Gubcsi Attila: Alszol

KALLÓDÓ KAJLA

Keskeny szád fölött kikacagott a szemed
A lelked a szívedben a hűségtől remegett
A vágyadtól: hogy az ágyadból, ha felkelek
Az Éjjel ha elmegyek, a Nappal visszajöjjek
S beléd bújjak a naplementével
Mikor lassan ránk borul a tisztázó éjjel

Arcod bársonyán lassan kúszik a kezem
Tiszta, szelíd, ránctól még kíméli a zord félelem
De megrebbent szempillád, ijedten megrándult
A szavad halkan szólt, mindenünk megbénult

Mikor bújhatsz végre újra belém? - mondtad
S combjaid a medencémen zárként átkulcsoltad
Mennem kell, súgtam én, - Örökre? - kétkedtél
S a testeden átfutott, megint elveszett a jó remény

Nem mondtad ki, mi dadogott némán a nyelveden
- Mi lesz velem? Ismét egyedül? S az életem?
- El kell zúgnom. Én nem vagyok én, csak az árnyékom mellettem
Tétlenül szemléltem, amint a könny nagyot fordult a szemedben

Nem vagyok erős, csak ha befelé fordulok
S megfejtem, mi már régóta zárt titok
Leszek-e még valaki? S a combzárt lefejtettem
Lassan a vállamról, kezed lehullt megtörten.

A fény tompa lett a szempillák alatt
S bár nevettél, könnyed elnyomta hangodat
Befelé csordogál minden, szív, szem, élet
S a vigasz is hazug, hogy majd téged keresgéllek

Még visszaintettél, háttal állva az örömnek
S nekivágtál, félve, kétkedve, a morcos létnek
- Ne bándd meg - mondtam én
- Ne bánts meg - mondtad te

Egyszer, épp egy héttel később, fáradtan lerogytam
Papírt vettem, hogy a lelked felvidítsam, pennát fogtam,
S most látom messziről, a könnyes vígság sikerült
Az arcod, a szemed, a szíved - mind kiderült

Nélkülem.

JÓ LESZ, NE FÉLJ

Ha megsímítod a gyermekem
Érints meg egy darabot belőlem

Ha megreped egy kicsit az életed
Ha megroggyan vállad, nincs mit cipelned
Ha szerényen súgja neved a mátkád
Ki szintén eltört már, annyit várt rád

Pálcát törhetsz, vagy állhatsz kérlelőn
Imákat mondasz értem, nekem nincs erőm
Mersz-e szeretni, vagy elég szeretve lenni
Eljössz-e értem, vagy ördög vigyen ölelni

Ha belesírod üres markodba
Bánatod, mert az élet ostoba
Ha majd szálldogálsz rendben fölfele
Már tudod, alulról nincsen semmise

Hetedhét szállt el a hitem
Egy szem maradtam dicstelen

SZÉP

Elhiszed a hitemet
Hallgatod meséimet
Bukdácsoló testemet
A magadéhoz emeled

Benned lebegek szertelen
Ajkad széle a nyelvemen
Ágyad küld rám jó éjszakát
Tested, vágyad robbanását

SZÍVSZTORI

Álmokból kiburkolózva, földhöz tapadva
Verem a szívem. Vakon az eget szemlélem
Fülemmel a Föld horkanását meghallgatva
Térj vissza, kérlek, mindenhova körülöttem

FAKÓ

A fehérben fakó vagyok
A feketét, ha meghalok
Szívedből te terítsd rám
Szőkén fénylő égő babám

A könnyeiddel ha betakarsz
Elnyelem a fuldokló zavart
Hol ezután a mélyben lakozok
Soha nem táncolnak az angyalok

A kiábrándult magány
Kőből faragott sírjánál
Jajt zokog kies lelked
Párodat elvesztetted

Nem csúszhatsz már oda mellém
Ha gyászodban hozzám lépnél
Nem foghatom lehetnyi melled
Ujjam ujjongása el nem érhet

Mert testemmel immár átlibbentem
Az örökké tartó sötét lakik bennem
Ha majd egyszer megint újra itt leszek
Odaadom ellopott fénylő mindened

Gubcsi Attila: Ne menj el

Gubcsi Attila: Két nő

VALLOMÁS HELYETT

Mélybarnán felzokog egy hatalmas kerek könnycsepp
És tudom, hogy háttal állva látni könnyebb könnyed

TISZTA

Nézek egy szőke hangot
Hallgatok hozzá zöld szemet
Tüdőmben két szívvel dobogok
Nyújtsd értem tiszta kezedet

Aludj kedvesem, szelíden velem
Nincs visszaút az el-leszállásig
Hátrálnál még hozzám hiszékenyen
A földi vágyálomállomásig

Elvonulnak az örökbe bezárt körben
A nappalok a felfénylő Naptükörben
Te most már én vagyok megüdvözülten

Szemedből rám pislantnak a kihűlő csillagok
Bámultalak, s mindig a tied vagyok
Mostantól, mikor beléd halok

???

- Hová mész még?
Emészt a lét
- Hemperegsz a havon?
Megfagyok, akarom
- Ámuldozol?
A világomon
- Vissza se integetsz?
Holtan nem köszönhetsz

NINCS MIT

Anyámtól örökölt jegyemmel
A mellemen
Hüvelykkel lentebb a szívemen
Jég terem
Életem jegyesével mögöttünk
Jégterem
Épp hogy csak eltörten kijöttünk
Kettesben

MAJD ELVÁLIK

Az első kerek gyémánt egyenesen a földre pottyant. A második, a harmadik és a negyedik tétován megállt, vissza akart fordulni, majd leesett sorban az is. Utána egymásba kapaszkodtak, összezsúfolódtak, félénken ölelkezve zuhatagszerűen omlottak le. Horizontálisan, vertikálisan, keresztül-kasul ömlöttek a kristálytiszta fehér gyémántok az arcába s onnan érintés nélkül a földre. Éjmély zokogás folyt, némán, egyenes, tiszta szemmel előre nézve, lassú menet közben.

Ezt még soha nem láttam. Néz előre, mintha fürkészné az égboltot, még a pupilláit is nagyra tárja, s omlik-ömlik a forró könny szakadatlanul. A könnyek is szótlanok, nincs vád, nincs harag, nincs félelem, csak szakadó könnyek vannak, égi zápor villám nélkül. Dermedten néztem rá: rájöttem, hogy most fogom elveszíteni. Mostantól erősebb lesz, mint én. Hozzá se nyúlt az arcához, úgy ért el a lépcsőig. A válóterem ajtaját óvatosan becsukta valaki, ott biztosan nem lesz több dolgunk.

Megállt a lépcsőn, és rám nézett. Hozzám bújt, nagyon erősen. Belém törölte az összes könnyét, az összes eddig letöröletlent. Jött a többi, most már rám. Tenyere egyetlen mozdulatával szétmaszatolta a könnycseppek maradékait, nyomait az arcán, fénylett az egész orcája, a persze különösen tompán csillogott a szeme.

Felnevetett, miközben könnyeket hullatott fel a magasságos égig, az én Istenemig, hogy hátha meghallja: hogy ha el is váltunk, ne váljunk szét. Hogyan tudnék? Vissza kellene menni a bírónőhöz, hogy visszavonom az egészet, tévedés volt, részeg voltam.

Elkezdte gyömöszölni-maszatolni a cseppeket visszafelé, bele a pólusokba, vissza a feladóhoz, a kéretlen ösztönhöz. Beletörölte őket a hajába, a blúza ujjába és az én zakóm hajtókájába, mint mindig, rendszerint a szívem körül. Ott nagyon jó helyen vannak. Így lehetett, mert megjött az újabb monszun.

Álltunk a lépcsőn. Az emberek kitértek, nem is néztek oda, láthatatlanul is ránk volt írva, hogy melyik szobában töltöttük az elmúlt fél órát. Sose volt zsebkendőm, most se, a kezem feje s a tenyerem elég nagy. Most én kentem szét az egész világra a vigasztalan jeleket, a sajátjaimat.

Az utcára értünk, az ajtóval becsukódott mögöttünk egy egész élet, néhány évbe sűrítve. Egyetlen mozdulattal kitiltott a szeméből minden könnyet, sose sírt nagy nyilvánosság előtt, büszke volt, mindenkinek azt kellett tudni, hogy ő nagyon kemény, hogy könnyeket belül se látott még, nemhogy az arcán. Vidáman nevetett, nekem nagyon feltűnő volt a könnyed kacagás, nem is értettem. Gyorsan jött a válasz. Valamiért megállt, a földre nézett, először csak a válla remegett, az egész teste követte, nézte a köveket, amelyekbe belegyökerezett, s bár nem látszott, én éreztem, hogy a lába képtelen lépni a reszketéstől. Nem vette észre, hogy ott jár-kel mellette a nagy nyilvánosság, nem is tudott róluk. Most nem értem hozzá, csak álltam mellette, mert tudtam, hogy az első gyámolító szóra olyan roppanás következne, amivel tehetetlen lennék. S én sem bírnám tovább, csak a púdermáz tart össze most is.

Nem simogattam meg, most magára hagytam. Ezt neki kell elcsendesítenie, ami történt, azon más ember nem segít. Álltunk egymás mellett egyetlen pisszenés nélkül a Fő utcáról a Duna-partra vezető zsákutcában, mozdulatlanul és némán, a könnyek a szokásos halotti csendben peregtek alá.

Váratlanul felnézett és el is nevette magát, nem volt ebben semmi szégyenlős, megbicsaklott vagy zavart. A könnyeken keresztül különösen szép volt a szeme csillogása, nagy kövér cseppek közül szökkent elő az élet. A következő, amelynek én fontos múltja leszek, de a könnyekkel lepergek én is. Pergek, potyogok, eltart majd még hónapokig-évekig, de a felemelt fejjel és a mindjárt feltörlendő utolsó előtti, előtti, előtti... könnycseppel száműzzük a vigasztalhatatlant és felhívjuk a jövőt.

Hogy addig hány párna lesz teli, hány korsó lesz üres, hány levél indul el s hány meg sem születik, hány ölelés keres közös vigaszt s talál megszokott testi választ, hány utolsó előtti könnycsepp omlik le s mennyi szárad vissza szégyenkezve... majd elválik. Majd elválunk.

VISSZHANG

- Nézd, figyeld, lásd, csendesen ússz vele és visszafelé is azonnal, nézd a gyönyörű, szegény, fáradt, piszkos, örökifjú Dunát; nézd messze látszó ékességét, a Parlamentet, amint vigyáz a víz csendjére s minden hajó rendjére, nézd hatalmas kupoláját, százezer kéz építő szorgalmát, Európa legkihívóbb, hatalmas országházát, egy lüktető ország lendületes kézjegyét, ezer kíváncsi ablakát, kutató szoborfejeit, mint vizsgálnak minden járókelő népet; a felhőbe szökő kupolákat és tornyokat, addig nyújtózkodnak, hogy mindig láthassák magukat a feléjük tartott Duna-tükörben, s nézd: ott maradnak mindig a tükör felett, örökké győztesen, mint a kék ég - szólt ujjongva a budai kockakő s rajta önjáró négykerekű fatákolmányán a koldus, láb nélkül.

- Ó, a szikrázó hó hogyan csorog le a Gellért-hegy ráncain, jó, hogy megállítja a jég, még belecsúszna a Dunába, nézd, a Nap hogyan küldi utána csókjait, milyen vakító a mese a Duna fölött; s nézd, a Vár, hatalmas, régi szerelmünk miként vár, csalogat új szíveket magához, s ha látja, hogy nincsenek új vágyak a Duna-völgyben, milyen szomorkásan húzza magára vastag kőfal palástját, s hogyan veti fel fejét az egekre, hogy a fentiek most adjanak bőkezűen gazdag életet minden magyaroknak, s szigorúan hogyan védi eme magyarok múltját s a jövőjük erkölcsét, észrevehetetlen, lágy, meleg szellőt hogyan fúj le rájuk, s hogy gyönyörüket fokozza, átkiált naponta a Parlamentnek: ők az én magyarjaim, innen föntről régmúltjuk nevében vigyázok rájuk, légy nagyon óvatos, ha önérzetüket megbántani kívánod, én mindig velük vagyok, mert én vagyok az ő dicsőségük, én vagyok az ő századaik, s a világörökséget is emiatt őrzöm meg; ha elviszed a tegnapjukat, én nem adok Neked holnapot, országló gyűlés - ezt látja, s e szavakat hallja szállni odaátról emide egy kőlépcső a Duna-partról, s jólesően mosolyog a diákkal s a rajta ülő lánnyal együtt.

- Fűts jó forrón, napocska, fáztunk eleget télen, taszítsd vissza barlangjába a szigorú hideget, kergesd északra a vad szelet, s engedd meg a Gellért-hegy fehér hóráncainak, hogy mielőbb a folyóban végezzék életüket, mert kell a fény a hóvirágnak; s hozz hófehér leplet a fejünk fölé, jó ég, hogy kitisztíthassuk kormos tüdőnket, moss selymesre bennünket, s tekerd ránk gyolcsodat langyos szellőből, mert lefagytak végtagjaink; tölts jókedvet üres bendőnkbe, hogy nevetéssel takarhassuk el kiálló bordáinkat, melyekről a fösvény tél leette izmainkat; szeretnénk mi is parolázni a Parlament lépcsőin, sétálni Vörösmarty szobra előtt egyszer, s hallani Petőfit a téren, nézni, hová is mutat felemelt karja: adj nekünk erőt, tavasz, kacarászott kétoldalt koldus s diák. Hahotáztak, csiklandozta őket a leömlő napsugár, s ettől úgy érezték egy percre, egyenlők más emberekkel. Egy percre egyenlők, korrigálta a koldus a diákot.

- Elfut a Duna, vigyázat, nem hagyhat minket, hívjuk vissza tüstént, csakis a miénk! - kiáltozták kétségbeesetten mindkét parton, egyre többen. Kérésükre a Nap a folyó után eredt, sugárról sugárra a nyomában, mélyen eltökélve, hogy visszahozza a Dunát, ha az túl merészen enged magának szabad áramlást. Hiszen a Nap tudja már ezer éve, hogy ez a magyarok folyója, igazuk lesz, nem futhat el.

Rohant a Nap izzadva a Duna után, s ráparancsolt: az, ki szabadon áthatol minden magyarok földjén, tudja meg, hogy egész életében hálára köteleztetett; márpedig eszerint Duna, fordulj vissza. A vén aligha tehetett mást, meghúzta saját gyeplőit - hóha, hó! -, nyakába vágott az Al-Dunának, amely már messze lent poroszkált, s addig rángatta-gyömöszölte visszafelé, míg az egész folyam megállt, széltében-hosszában visszaömlött a Vár és a Parlament közé, ott tolongott, habzott, míg lecsillapította önmagát.

- Itt immár a Nap, az Ég, a Tavasz, a Parlament s a Vár - ujjongtak minden magyarok magyarjai, óriási képzeletbeli csokrokat dobáltak a hűséges folyóba, csókokat is, ugyancsak képzeletbelieket, mert az igaziakat nem akarták elkótyavetyélni a legjobb magyarok, tudva, hogy ha mindez nem igaz, ha a Duna egyszer mégis továbbfolyik, ha a Parlament kiönt s a Vár elszáll, akkor újra szükségük lesz sok-sok igazi gyászcsokorra és leheletnyi búcsúcsókra.

A sors mit hoz, most ne bánjuk. Fiatal szívünk a lüktetést keresi, a Duna méltóságát s a Tavasz visszavonhatatlanságát. A holnap csak annak számít, aki már elmajszolta tegnapját.

ÉRTED

Add le a riasztó fényjeleket
Hogy ne maradjak egymagammal
Egyedül sohase, küldd jegyesemet
Érte szálljak mindig magasabban

Szívben fázok, ha agyonázok
Didergek s te égsz végérvényesen
Két félelem közt csak te vársz ott
Hálok agyonra fagyott melegen

Átmegyek a túlsó oldalra
Tudod, nem voltam ott még soha
Ki hitte, hogy Isten nem hitte adott szónkat
Hogy Sátánnal ver, ha hiszünk a varázslónak
Ha engedünk a Gonosznak és elválunk
Kéj helyett méreg lepi el földi álmunk

Az almától fuldokolva kirohantunk az Édenből
A lomha jóllakottság elbújik a buja gyönyörtől...

ISTEN HÍRÉVEL

Ha kitárt szívvel átlibbensz bal válladon
Hetykén belevágva a kéjtől öblös világba
S röpít magával vadul a szél s az álom
Ne ragaszgasd szenvedélyed a röghöz hiába

Tépd ki magadat a káros senyvedésből
Száguldj, gázolj az úton, bármerre visz
Ne kérj engedélyt rosszkedvű teremtőtől
A végén ott áll, vár, ki csak benned hisz

Gubcsi Attila: Nézz fel

ATI

Attila, vad istenek ostora
Királyok fejét csapkodta kardja
Megszületni sem mert Európa

Ez ecsém, a festő, s fürkésző tekintete
Gyönyörrel nézi, amint odavág kis ecsete
Ide- s oda tekeri a világ fejét, nyakát
Vidám lányokkal osztja meg vásznát és ágyát

Festékes keze összemos és világra tár
A reménytelenből kivont remény a határ
Sárból gyárt aranyat, s csak sejtheted, hogy mi készül ezalatt
A szegénységből kinövő kutyalábból az összetört mankó alatt

Kitárt női keblek vágyakozó vallomásából mit látsz
Szerelmesre festett tekintetből indul a véres héjanász
Soha nem látott, meg sem értett szenvedélyek
Úsznak a vásznon, szőkén égő kéjek, istenáldta képek

Gubcsi Attila: Önarckép

A FESTŐ

Festő volt, ízig-vérig magyar festő. Alföldi. Ahogy mászott fel - igaz, kicsit kelletlenül - az állványon, megadóan gondolt arra, hogy talán már soha nem lesz Leonardo vagy Michelangelo. Heroikus nap lesz.

A hatalmas ecsetről, amellyel a plafon felé tartott, ömlött vissza a festék. Pedig ez lesz a gyerekszoba. A lányszoba. A "mester" 300 forintért vállalta volna négyzetméterét. Festőnk már több mint 25 éve elvégezte a főiskolát, azóta állandóan fest, ennyiért röhögve felkeni ő is. S akkor marad pénz egy rendes, tartós ülőkére a WC-n. A lányvécén. Ha már a budoárt ki kellett hagyni.

"Alföldi festőiskola", így szokott kezet rázni, kellően megilletődötten, a kiállítások elején. A végén általában nincs kivel, mikorra vásárolni kéne, elmennek a rajongók, elszöknek, az marad csak téblábolva, aki ajándék képre vár: a helyi kultúraszervező meg egy-két ábrándos képű lány, aki egyszer szeretne modell lenni, hátha elkel ő is. Vagy a képe.

Most már fenn áll, ez a hivatása magaslata, a létra meg az állvány, attól függően - annak kontextusában -, hogy a WC-t, a spájzot festi-e, vagy a galériás hall magas mennyezete maradt rá. A mennyezet, megint eszébe jut Michelangelo, ő is ott lett nagy, persze, akkor még nem is tudta. Ilyen a művészek sorsa, utólag derül ki...ma vakolat, holnapután világhír. A WC-jét direkt úgy festi meg, világhírűen fehérre, amíg a légy nem ront rajta. Lendített egy jókorát az ecseten, ez volt az első vonás, az ecset festékkel együtt vagy másfél kiló, hatalmas korong, lehet meszelni a mennyországot. Kár, hogy a lánya azt rikoltozta neki, szenilisekkel nem tárgyal. Művész lesz belőle, életművész, dünnyögte, s lekiáltott még egy sörért az asszonynak.

- Korán reggel? - Ezt nem ő kérdezte. Amikor reggel hatkor átment a szokásos dupla beöntésre, sokkal korábban volt, s ott senki se kérdezgette. Ott tudták, hogy nagy festő. Ott mindent tudnak róla 20 éve, minden nap közvetlen forrásból - szerették is a közvetlenségéért, főleg közvetlenül az után, mikor eladott egy-egy képet. Ott tudták, mi az alföldi festőiskola. A sikeres kiállításai után rajongtak érte. Két napig. Utána az asszony elköltötte, elverte a pénzt iskolaszerekre, gázszámlára és a nagy festő korábbi tartozásainak bizonyos ellensúlyozására.

Fájt ez a durva, tolakodó, támadó kérdés a koránról. Visszavonta a dolgos karját a levegőben, a korongról most már nem csak az előző offenzív-kreatív, hanem ezen utóbbi defenzív-átszervező mozdulat ereje is röpítette-terjesztette a festéket a levegőben.

- Ez egész jó technika, ez az ellentétes mozdulat. Vihar ábrázolására - tette hozzá jókedvűen, mert már előre érezte a bajtársak üdvrivalgását a túlsó oldalon, ha belép. Most az egyszer egyáltalán nem haragudott az asszonyra, hálás volt neki, mert érezte, hogy attól az egyetlen kis kérdéstől egész napra való szabadságjogot szerzett. Kezdte visszanyerni proletár-festő öntudatát, megérezni, amit a napokban mindig is tudott: nem WC-fal festészetből szerezte a diplomáját, hanem a főiskola legjobb tanáraitól.

Miért következik a WC-spájz-gang-festészet abból, hogy nincs elég pénze soha semmire? - Milyen koherens kapcsolat van a szunnyadó tehetség s az önkizsákmányolás között? - tette fel a kérdést, amelyet 10 éve nem mer feltenni, soha, amikor újságkihordással, háztartási fűtőolaj versus dízelolaj cserekereskedelemmel, más javára pénzért átadott vámkedvezményekkel egészítette ki soha nem létező fizetését, hogy 6 év alatt a saját kezével kockáról kockára felépítse a házukat, ha már festészetet tanult.

- Gyüvök mingyán - mondta alföldi festőiül, s a tudat, hogy az asszony már régóta nem tud sírni semmi miatt, megnyugtatta. Mindig vágyott erre az ideális állapotra, le is festi kedvenc kis feleségét így, örömmel teli, jeges arccal. Sírás nélkül. 20 éven keresztül mindig könnyeket maszatolt az arcán, azt sehogy se festhette le, nagyon szocreál lett volna, amit utált mindig.

Délután hatkor megint kidobták, a küszöb inkább lökött rajta, semmint tartóztatta volna. Ez a kidobós gyakorlat nagyon bevált, tudták mindig a bajtársak, hány óra hány perckor kezdi festeni az ördögöt a falra. Amikor aztán felfestette - és álltában nekivágódott a falnak, ördögöstül -, előre meghatározott rendben hárman kidobták. Onnan neki kellett hazamenni, mert bár jó bajtársak voltak a bajtársak, de igen lusták voltak... A festő összecsuklott egy kissé.

HA

Ha hozzám fut minden láthatatlan szál
Ha kedvet fúj felém a csapongó szél
Ha halottan is várlak a lerombolt vártán
Ha expressis verbis mondod, elmentél

Ha viszonyunk rákként rág bennem
Ha semmivé szűkült köztünk a tér
Ha isten s ördög együtt ver engem
Ha harakiri helyett a hátam döf belém

Ha félredobtál, mert falánk lettem
Ha felém taszítod kínod, haragod
Ha azt hiszed, vagy a végrehajtó isten
Akkor is rám fonod szerető karod
Ha akarod, ha nem

PERPETUM...

Szétállnak álmaink
Szétszállnak szárnyaink
Elhulltak vágyaink
Dagadnak árnyaink

Gubcsi Attila: Kurtizánné

ÖRDÖGI VÁGY

Törékeny alkatod túl hangosan szól
Érzékeny életed máshoz símul
Szomorú poklodban egyedül alszol
S urad helyett az ördög vidul
Veled

Megrémülten nézel a két szarvra
Vajon ki kiért kényszerül viselni
Meghívlak, itt az utolsó vacsora
Bűnödért nálam kell vezekelni
Hiába

Bűnöd, hogy élj tovább kérdés nélkül
Mert kérdés már sehol sem létezik
Mikor a lélek véresre sérül
Vétlenül

Minden vágyat a pokol ékesít
Égj hozzám a lángokon keresztül
Kettőnk tüze új jövőt fényesít
Hívőknek

NINCS

Nincs zöld
Fagyott a föld
Nincs szép
Hull az ég
Nincs barna
Nincs arca
Nincs Lilla
Csak vipera
S nincs semmi
Rajtad túl
Csak a feldúlt lélek
Nem jut levegő
Minden megfúl
Félek, érted?

Gubcsi Attila: Sátánné

ÉNVELED

Bőg, ha meglát a kecses értelem
A szám száraz, a szemem fénytelen
Csak árvulok, dönteni képtelen
Minden útkereszteződésben

Rám vár a század? Nem, rám pök a remény
Hónom alatt mankóm, fejem s a bujdosó fény
Mások által kizsákmányolt tanácstalanságom
Elhordom a sorsom kétfelé rogyó vállamon

ÉLETÍV

Illat dől a domboldalról
Fényjátékban úsznak a fák
Domborulataid édes árvák
Lüktetésemből élet szól

Virág villog az árnyak között
Szirmok nyílnak égkerekre
Tágulsz te is, tűzerekbe,
Szíved élvezetbe öltözött

A Nap kacsintgat a hágók felett
Sejtelmesen sápad a keskeny Hold
Éjszakám vár, tegnap még fáradt holt
Most ifjú, élet a tetem helyett

Még szellő szól, de lesz majd vihar, romlás
Tájfun, áradás, ráadás is végtelen
Nálad marad a záró dobbanás, szívem
S ha felgyúl az éj, eljön a végső bomlás

RÖVID ÓDA

Örömünk újra szétcsattan
Pedig már ránk szállt a hajnal

NYEREGBEN

A lovam, ha akarom
Alám ül, ha kell
A hátamon
Együtt megyünk
Néha álmodunk
Habot nyelünk
A kengyel, ha kiesek
A harcban, leszakad
Vesztes leszek
Hátba lőtten jövök vissza
Akaratlan kar nélkül
Győztes sánta
Lovam ül hátamon
Sok a seb, a súly
Egyetlen lábamon

Nincs kiút semerre
Visszanézni ki merne
A tágas semmimbe
Így győztem mindig
A kiadós menekülést
Sietve a sírig
Rejtőző szenvedélyed elkísér
Hallom, ha felfogom
Mi ez a nyerítés
Szeretlek édes arám
Mint a hulló csillagot
Mely nem vigyáz rám
Halála után

Gubcsi Attila: Bohócné

ÉRTED?

Én is, te nem
Nekem nincs merszem
Neked nem hallik át szívem
Én most, te soha
A sorsunk közös mostoha
Én most vagy soha
Te elillansz haza
Te holnap, én azután csak
Csókolnálak, bezártad a szádat
Forrón lihegsz, mint a vaskemence
Kérdem, a boszorkányt ismered-e
Kapkodod a levegőt, Istenhez készülsz szánon
Én most is hozzád tartok, mézzel cserepes számon

GROTEX

Virágcsokor fedi testemet. A fejem a lenyugvó Nap. Merszem messze ment. őszül az életem.

Remegés fékezi hitemet a jóban. Még csak nem is bántanak.

Mit csináljak a virágokkal? Hagyom, s magamra húzom a fenyveseket is. Kell lassanként az örök takaró. Alám teszem a fejemet, a Napot, melegít. Lelkem, a vesztes álmodó hallhatatlanul lapít bennem. Elküldtek.

Pedig örökzöldben született a természetem. Életpír virított az arcomon. Most zúzmara lepi, fagy fészkel rajta.

Felhős életem marad csak rám, fakó fájdalom, irigyen szűrt napfény, s belém szakadt gyászdalom. Rebegem az imát, mit senki se hall s én se értek, leesett fejemre lassan lehull a lomb.

Szorosra zárom fogsorom, nehogy még szóljon a nyelvem, s kitekert nyakamat kényelmesen visszatekerem - így még jobban lötyög.

Már régóta horkol bennem minden földi élvezet. Most tán megszán a pokol, s bár az égetés karcos egy kicsit, felébreszt ebből a nulla-hulla magányból. Az életem ne erőszakolja rám magát többé! Unalmas.

Háttal fekszek a hasamon, így várom a megváltó ördögéket. Egyelőre nagyothallanak.

Temetkezzem saját kezemmel magam mellé? Ki vesz így észre?

A szívem mindig is süketnéma volt, sokan szólongatták, de nem nyílt ki. Sűrű szőr nőtt a fülében, a saját szívzaját se hallotta. Pedig sokan megpróbáltak dobogni benne, hetedhét országon túlra menekült.

Most, hogy itt fekszem végleg, gondoskodtam a mumifikáltatásáról. Szép száraz szív, itt ketyeg a földön mellettem, nem lesz vele semmi baj.

A szemgolyóm dörzsölgeti az éleslátását: jól lát? Fölfelé lógó lábbal vetem a kereszteket, én, a hiteltelen hitetlen, a nagy materirealista. Közben leszorítom a kezemet, nehogy elvágjam a kötelet - s vidáman kiáltozok valami arra járó gyanús külsejű öregre, hogy használja már végre a kaszáját, ne csak élezgesse. Az öreg alapos ember lehet, élezget tovább, nagy aratásra készül. Ez megnyugtat.

Így hát nemsokára mégiscsak elkezdem feltölteni a temetőmet. Továbbra is lefogom a kezemet, nehogy jelentkezni akarjon a feltámadáskor.

Hirtelen héja kezd vijjogni az avaron. Női fátyol lebeg át a fejem és a lenyugvó Nap között, egészen közel az arcomhoz, nagyokat rikkant a fátyol szíve, ujjé, megyünk lakodalomba. Kivel? Már cibál is magával, leteper, örömködni kezd fáradt testemen, vinné-rabolná a lelkemet, de én ordítok: fátyol, vidd a fátylad, vagy magam lövöm le a héjanászt. Erre a hófehér fátyol feketében gyászolni kezd, mert titokban megölte a kakast. Tudtam előre.

Hideg van, egyre fagy, ahogy jön az est. Mi lesz itt hajnalban, amikor már minden lélek odaát van? Üres akasztófa, eldobott kötél, héják mindkét nemből, fekete-fehér fátylak, s én, amint még kidugom a kezemet a lapátért, nehogy ellopják.

Kellhet még.

Mert az az igazság, fele és egész barátaim: lehet hogy meggondolom ezt az egész sietést, s elvetélt életemet visszavágyván - igaz, lelketlenül, de - elkezdem kilapátolni magamat a mélyből, a semmiből, ahova vágytam s mentem.

S ha majd egyszer kilapátoltam magam, talán a születésemkor, akkor elmegyek a mennyei felséghez - bocsánat, itt kimaradt egy "e" betű - szóval elbaktatok hozzá, s elmondom neki, hogy hófehér az idő, hogy hosszasan szeretném hallgatni a szívhangokat, hogy visszaszállítom az égből az elveszett lelkeket, újraépítek egy-két tönkretett jövőt.

Hogy suttogó szavak hívjanak vissza az észhez.

Hogy levesszük az akasztófáról a tisztességet.

Hogy előttünk járjon mosolyunk lent a földön s fent az égen.

Hogy a könnyek visszazáporozzanak az óceánok mélyébe.

Hogy látom, amint boldog sírásók égetik ellopott lapátom nyelét.

Súlyos az agyag fölöttem. Alig tudok moccanni, de el kell kezdenem magamat kilapátolni, szüntelenül és megállíthatatlanul egy egész halálon át.

SZÍVGIPSZ

Gipszben dagad a szívem, lüktet, ver, mint egész életemben. Most a gipszben őrjöng, tiltakozik, feszeng, ki akar jönni. Pedig eltört, gipszbe kellett tenni.

Másnak állítólag üdvözülés az élet, következésképpen a vidám halál is az. Nekem, örökös járomlakónak kín mindkettő, ismerem már a halált is, annyiszor elszenvedtem képzelgéseimben. Annyiszor ájultam át, annyiszor juttattam át magam a halál kába szintjére, hogy néha már lusta voltam visszatérni, csak valaki mindig kilökött a halálból. Érezted már a nyelveden a vasat mínusz negyven fokban, amikor a fém magába rántja a húsos nyelved, s beleszakad a tested is, a lelked is a fájdalomba? Ilyen vas a halál. A halál nem akkora vas, mint egy késpenge, hanem akkora, mint a vasúti sín mínusz negyvenben. Tedd rá hát erre az édes kis nyelvecskédet, s nem kérdezed többé, milyen a halál.

Ott már nyugodtan bekapcsolhatod az űrváltódat, elindulhatsz a Holdba, ha bágyadt párbeszédekre vágysz, vagy a Napba, ha vakító csillogást keresel. Sápadt verítékedben fürödhetsz a Holddal, vagy piros véred futtatod le a Nap peremén - egyre megy: többé nem jössz vissza. Te leszel a felkelő múlt összes reménysége, hite, vágya, csak éppen magad nem leszel semmi se. Élsz a magad árnyékvilágában - ebben jó gyakorlatot szereztél a Földön.

Tartsuk a gipszben a szívedet mégis, ott majd beheged a törés. Maradj köztünk járomlakónak, űzd, hajszold, gyötörd az életet. Ne sétálgass a haláloddal, ugassanak a kutyák a holdfényre, s a sín emlékét tépd szét. Víg leszel s a szívedben meleg bujkál. Nem látsz többé könnyeket a szivárványban, s a gerincedet a gravitáció mindig vertikálisan tartja. Nem hajtod le-s-fel-göcsörtösre a jellemed. Gipszben takargatjuk szívedet a hideg, a remegés, a tőr elől.

Tegnap még zűrben vert minden billentyűje, ma élet után hápogott kiszáradt medrében. Koszorúi kóróként, kiszáradtan, élettelenül lógtak s te őrülten reszkettél, féltél. Elfogyott, megfagyott a merszed a cudar világban, csónakos után kiáltoztál a Styx folyónál, de Kharon unta a lihegésedet: visszatoloncolt. Még ingyen sem vett fel, a túlsó parton csupa ismerős arc kuncogott rajtad.

És akkor a fiad kutyája elvezetett hozzánk, gipszelőkhöz. Szerencséd, hogy a kutyák felveszik gazdájuk jellemét. Neked, a lelki lebujok örökös vendégének Hetedhét Óperencián innen és túl sem adnának kegyelmet, vasboronákkal egyengetnének be a földbe. De most jókhoz jöttél. A gipsz gratis, kísérleti szakaszban kipróbáljuk mindenkin. Vegyél mélyen levegőt, zűrös félhomályt látsz magad körül, az életed az, groteszk-hideg arccal vigyorogja, hogy még nem kér. Hopp, a végzet jő tántorogva feléd, le is térdel kacagva melléd! Hopp, a gipsz reccsent nagyot, ó!, - kudarc. Visszafordulunk pajtás, itt hagyunk, újra fuldokolhatsz egyedül a Styx hullámaiban, fennakadsz a zátonyokon, s ha mégse, a dölyfös Kharon úgyis alányom.

Halálgyorsan nyargal a fej nélküli világ, nincs már rád időnk, talán a gégemetszés segíthet még, de tudnod kell: légtelen torkoddal soha többé nem beszélhetsz, nincs szó, melyet ki tudnál ejteni. Hova tűnt a vigyor az arcodról? Arcod sincs már, csak torzó a helyén. Nos, a metszés lényege, hogy...

Verítékben úszott a párnája. Hajnal öt volt. Üres az ágy, a szoba, az üvegek, a poharak, két Prosac hevert még mellette és két altató, ellentétes hatásuk a képtelenségig összekever mindent, mire majd leér a piacra. Hatkor kinyitnak, de neki már háromnegyedkor is. Megpróbálta begombolni a nadrágját, de a remegéstől nem tudta az ujjai közé fogni a gombokat. Az egyik üvegben talált vodkát, épp annyit, hogy ne kelljen vizet innia a gyógyszerekhez. Elindult.

Ez végre talán jó nap lesz. Talán már nem fogja tovább bírni. Talán dél körül összeomlik, hat napja nem evett már semmit, és a tizenötödik napja részeg. Akkor ki kell hogy hívják a mentőket, és ő nem fog többé ellenkezni, nagyon utálja Kharon képét, és utálja a szívgipszelőket is, akik már fogták a kést a gégemetszéshez. Talán gyorsan megjön a mentő, talán elviszik abba a kórházba, ahol annak idején előadásokat tartott az egészségügy új finanszírozásáról. Talán végre megmenti valaki. Talán ... most nyolcadszorra... Talán most... Az altató, a Prosac és az unicum gyors munkába kezdett. Nem hiányzott senkinek.

KÖNNYŰ

Ha a bőgés most segíthetne
Biztos megjönne minden kedve
Ömledezzen még egyszer ki a könnye
Mintha minden csepp jobban reménykedne

Szereti a szívem a hüppögő árvákat
A hitveseket s a szerető leánykákat
A zokogás szomorú nagy folyamait
Vállamon a világ patakzó panaszait

LÉLEKNYOM

Mint sötétben a napsütés
Amikor nincs már többé és
Amikor vagy te vagy
Vagy csak a lelked marad
Rám
Akként kereslek meg újra

Gubcsi Attila: Ásítozó életinas

FÉLELEM

Átéltelek már, száz félelem
Ha jössz, neved letegezem
Ha ismét felém ténferegsz
Ha a kezemből kéregetsz
Átadom a halott titkot
Csak te tudod, miért vagyok

FELES ÉG

Velem jártál a mélységben
Kijöhetsz-e még épségben
Kezedben a házassággal
Eltűntél a nagy kalandban
Kúsztál, másztál, bújtál sokat
S gyűjtötted a szemráncokat
Halhatatlan foszlányok ajkadon
Remegnek, mint szerető hajadon
Mikor látlak majd a legek közt utoljára
Hány évet tekerünk még falábbal rokkánkra
Szőke hajad őszbe borul, kopasz enyém oda se
Eggyünk több lett, mint a kettő, ez az igazi mese

Hány órányi szenvedély
Vagy csak másodperc csupán
Mikor szemérmed ajakán
Beléd bújok én lengén

Csengbonganak a húrok
A vándornak vágyakozó imád
Ad csiszolt gyémánt harmóniát
Égre szálló kalandot

Melleddel szívemben
Az arcunk egymásba ért
Szemed fényli a kedélyt

Szenvedélyt kerestem
Az éhség elmúlt rég
Kihűl majd a szépség

BAJ

Csípődön csípős szél fúj most
Vaklárma veri viszonyunkat
Mellbőségben kéjelgünk ott
Hol szégyelhetnénk iszonyunkat
Ami e nászból megmarad
Magzat lesz vagy kábulat

ÖL

Öljek, hogy éljek
Megölnek, hogy szeressenek
Féljek, nehogy féltsenek
Hajtsd rám a melledet

Add a szádat, egy leheletre csupán
Szoríts magadba, s súgd, meghozod kisbabám
Nagyon ájulásszerűen élünk csak
A kérdéseink a torkunkban ragadnak

Menj el drágám, hogy bennem maradj
S tapadj itt, hogy hiányolhassalak
Karolj át, hogy szétfejthessem a kötelet
Szakítsd te is, hogy megölelhesselek

Szendereg a világ, pördül még egyet
S sírdogálva az álomba ténfereg

Gubcsi Attila: Együtt

Sorsaink

Miként az értelem, mely lassan, a szégyenlős homályból fényesre váltva
magára ébredt Benned, s kinyitotta ajtaját a világra.
Kitártad már minden ajtódat rám, s fényt röpítesz az arcomba.

Miként a szirom - most, hogy melyik is még, nem mondhatom - nyílik tavasszal,
kidugja titkon a fejét a télen szárazra fagyott rügyből.
Hogy engem hallhass halkan újra: szavakat a keresett szerelemről.

Miként a szél titkolja, honnan jött, s nem tarthatsz vele, ahol aláhull
újra végigsímítja fáradt arcod, melyről épp elszállt a remény.
Ez vagy nekem a testeddel is, s a sorsodban most ez vagyok én.

Miként rejtett vízerekből ered az összes óceán, s minden tengere
köddé válik a Nap végtelen melegétől, így olvad egybe föld és ég.
Akként tér vissza minden elfojtott vágy; bár a nevét keresed még.

VÁRJ MÉG

Százszínű könnyed zuhog a bús esőbe
Százszorszép szivárvány száll fel a felhőre
Issza könnyed cseppeit, táplálja fényes íveit
Elfagy zápor sírásod, elmúlnak árva éveid

Messze tűnik a világ, alábuknak a vitorlák
A tenger peremén látom törékeny alakját
Keresi a Napot, kúszik fel a zárt ég felé
Odaveti magát a bomló szivárvány elé

Szelíd a szép, szétszórja mindenét a virág
Elbújik a vak világ, a vad békéért kiált
Szavakból szőtt szeretet, kétségem elkergetem
Szétnyíló szirmodban lesz örökös menhelyem

HÚSVÉT 1999

Szeretem a holnapot az ajkamon
Ölelő karod nyugszik a vállamon
Szelek fuvallatát fáradt testemen
Nevető arcodat, csókod a kezemen

Csendes öblöket a vészjósló tengeren
Táguló öledet, ha ágyad a menhelyem
A hatalmas vitorlákat, a tajtékzó habokat
Szirmaidat mindenütt, befedik bánatomat

Szeretem a szép éjszakát a takarómon
Dús, új kéjedet áradva feszülő ágyamon
Az orkánt, a tékozló vihart eszméimben
Illatodat, ha szigoromból megbékéltem

Számtalan csillagot, s ismeretlen üstököst
Virágidat, miket az Isten tenéked öntözött
Az űr temérdek nesztelen zaját, zűrét-baját
Szeretem a szerelem védtelen szabadságát

ÖRÖK SOHA

Mindörök leszel, a múlt leszakadt
A jövő fényében ébreszt a pirkadat
Álmok az arcodon, Te meg a Nap
Szellők kapják vállra víg hangodat

Sose érhetsz el titkomig, melyben bú remeg
Soha ne mondd, hogy soha, súgja a szíved
Soha ne sírj, míg a remény veled lélegezhet
Sose félj, míg az Úr figyeli ezer könyörgésed

Szeretlek, szeretlek, még szeretlek
Temetlek, temetlek, már temetlek
Szívem helyén a Tied kalapál
Sírod helyén rég az enyém áll

DERENG MÁR A HATÁR

Sajnálok minden szót, mit majd mással beszélsz
Sajnálom a mozdulatot, amivel máshoz érsz
Sajnálom a tekinteted, mikor azt másra veted
Sajnálom a szégyentelen, kettősen elvesztett életet

Irigylem az utat, amit másnak mutatsz
Irigylem a jövőt, mi másnak nyújt futamokat
Irigylem a ráncokat, miket kezem már nem símogat
Irigyellek minden józan percedért, mely nélkülem szalad

KARCSÚ HAJNAL

Magamba rejtettem az ismeretlen virágot
Szép, selymes bimbói megszülik a világot
Az enyészetből az örök fényre szökkennek
Ernyedt kezeim tegnap temetésre készültek
Alattuk a tested feszült, a lelked zsibbadt még
Amíg az ébredő vér, a mély feloldja a feszélyt
A könnyes férfi arc, a harc, mely megremegtetett
Már minden a tiéd: holnaptól ő lesz az embered

Én is lehetnék még szerető apa, bár senki nem mondja
Szétszórtad életed mindenkibe, mondod megborzongva
Én is leszek ötven és egy éves
A homlokom is lassan éjérdes
Az ajkam mellett lefut a ránc
A merszem gyáván halálravált

A félszemű félszeg mosoly
Fél-e még, hogy megfagyasztja
Oly derűsre nyíló arcom
Mely nem vált már vigyorra

A ráncom majd előveszem
Galambbal küldöm, kedvesem

Tárd ki kebleid, a szárnyad
Átkínlódtam ezer vágyat
Ha kéred a létem, hogy visszatérjek
S mondod: amott a sarkon még én élek
Ha már beléd temetkezhettem
Ha már nem hittél te sem nekem
Maradj megszépítő szerelmem

Susogott, amíg meg nem szánt
S belém szenderedte száz álmát

Elment, ami múlik
Csak a báj végtelen
Karcsú hajnal bújik
A kormos egeken

EMLÉK

Ne vedd el az ezerszínű szemedet tőlem
A fényeit, ha mást már nem örökölhettem
A tényt, hogy elmentél örökre belőlem
A vigaszt, hogy hallhatsz még felőlem
Küldd vissza az elszáguldó jóreményt,
Hogy életünk külön nem lesz jégkemény
Hogy vár még a vér
Nem ver, megkímél a rideg tér

Aranyhajad felcsillan az égre
Csacskán nevetve súgod, nem félsz-e
A tenyered kinyitod, nekem nyújtod
Ráncaidon a mosolyod átragyog
Néma titkos imánkat felmutatod
Magadban majd a sírig hurcolod
Nevet a neved, dzséj éj, félek, elégsz
Ha utoljára végbúcsúddal hozzám érsz

Só maradt csupán a könnyeimből
S az arcomra száradt
Ott, ahol
A szádat
Éreztem egykor. Felsandítva
A szívedből
A só itt mar még
Az ajkad eltűnt rég

És mégis, a tegnap megint maradt
Nem huhog, nem gázolhat
Keresztül-kasul senki rajta
Mert várja könnyező asszonya

Gubcsi Attila: Ködben

SZERETNI, TEMETNI

Szeretni könnyebb volt
Mint lélekben temetni
A vén tél kemény szakában
Mikor a fényt a szemedben kihúnyni láttam

A szívemhez az értelmetlen messziből csak akkor értél
Mikor kérlelhetetlenül, de jure, de facto elmentél
Itt hagyván rám
Mi amúgyis halovány
Kétes árnyékomat
Véznán vázamat

megnyugtatom a hitetlent
az élet csak néha teremt
jó embert. Csak keservet
és ha kell, mély vermet
emberré csak közben leszel
ha másért, a világért teszel

belülről kirekesztve
fentről lent rekedve
lóg a lelkem elrepedve
maradni semmi kedve


Lerogyok
Most másról álmodok
Zsebemből előveszem
Kedvencebb életem
Úgy ám! Mézszirup édesen
Mennék fényes éjjé s nappá
Válnék tündöklő holnappá
De az első eső arcon vágott
Ledöfte a képzelt új világot
Nyakamba lökött ezer villámot
Elrabolta a régi kéjvirágot
Adott helyébe szorongást
Borúlátást, a bor rontását
És egy villámló utolsó felvonást
Kivontak a kék bolygómról

Gubcsi Attila: Illúzió

NAPFÉNY

Az ujjad hegyén játszott a kérdés
Hozzád bújjak, vagy most te kezdjed
Csereértéken vitt feléd az érzés
Megérted kiszáradt lelkemet

A kitárt vágyat, az elfojtott imákat
Keresem benned a Napot reggeli lustán
A felkelő hajnalt a hajadon s háládat
Amely titkon ring lenn, benned bujkál

Viszel a válladon
Érzel a kebleden
Gyermekem viszontlátom

Benned, vársz végesvégig
S dúdolod az életem
Védtelenül Földtől égig

Itt vagy forró csókszerű formációval
Elég-e, súgtad, vagy közöljed szóval
Könnymosolyban mondod az ölelők szavával
A hivatalos közeg száraz hangsúlyával
Hogy bár a tested már nem remeg
A súlyommal küszködik még a szíved

A szemedben csillog ezer év tüze
Pásztoréjszakája. Most is elfojtod-e
Vagy fellobbansz felém megint, utoljára
Lassuló szívem véknyuló burkára
Méteres rést hasítasz

Ami majd szakad, végtelenre tágul
Hogy ki-be járhass rajta, míg ki nem csordul
Az összes vér belőle

Gubcsi Attila: Álomkép

HOVÁ MEGY A HORIZONT?

Vissza se nézett a vonat ablakából. Igaz, ki se mentem az állomásra. Tudtam, hogy nem néz már vissza. Mivel tudja, hogy ki se megyek. Így ferdén öleljük át egymást, mostanában. Úgy egy éve. Akkor ment el először utoljára véglegesen. Meg sokszor, meg tegnap éjszaka. Akkor én is elmentem... Elég volt. Ő most elkezdi a karrierjét, az enyém már abbahagyta magát. Az ellentétek utálják egymást. Elment a vonat. Azért tudom persze, hogy arccal a vonat vége felé ül. Pislog visszafelé a kicsi rossz szemével, félénken, a koszos ablakon át, hogy nem bukkanok-e fel a legutolsó pillanatban, némán, gyorsan, ahogyan szoktam. Nem bukkanok fel, dehogy bukkanok. Ott bújok az újságárus bódéja mögött, és figyelem, hogy nem mer kinézni a vonatból. Nem bírná elviselni a csalódást, hogy most vége, hogy most mégse jöttem ki, most először egymaga utazik, a vég állomásáig most már mindig egyedül, legalábbis nélkülem.

A vonat elment. Én maradtam. Ki van itt egyedül? A rikkancs odasandít, azt hiszi, nincs pénzem. Ő nem látja, hogy a vonat végleg elzakatol, holnap este ugyan visszajön, de én már nem leszek itt. Nem várok, nincs virágom, nincs időm, nincs szerelmem, nincs eszem, elment mind a büdös vonattal. Elment a kis Karrier, megtanulta tőlem, hogyan kell csinálni, szőkítette egy kicsit, savazta egy cseppet, hogy jobban ártson és marjon - mással csinál karriert. Gyereket, pénzt, status quot, házat, Adriát, mindazt, amit közben elveszítettem a reményért, hogy megtarthatom őt, a szegény, árva, tanulatlan, külvárosi nincstelen lányt. A vonatra persze tőlem kért pénzt, igaz, akkurátusan még tegnap este, nehogy ma szólnia kelljen akárcsak egy szót is a tegnapi iszonyú veszekedés után: nem jön haza ma este, ott szeretne aludni. A többiekkel. Hogy néz ki?...ez a kis tahó...többiek?

Most már biztosan kinéz. Úgysem lát, mindig csak a percet látta, azt nézi, sose látott a távlatokba. Már bizonyára ki is hajol, nekem is elő kellene bújnom, még csak száz méterre a vonat, még a kanyarban megpillanthatnám egy villanásra, csak egy utolsóra, úgy se lesz több - látom a buksi fejét!, az az, ott? Én se látok már jól, ha könny van a szememben, ... hm. Ő lesz az, most visszakapta a kis buksóját, mindjárt kinéz megint, tudom: ilyenkor háromig kell számolni behúnyt szemmel, s mikor felnézel, a másik ott van előtted. A szerelmed. Kettő. Három. Ez most melyik szerelmem? S lesz még, vagy az utolsó volt a harmadik? Egy, kettő, három, négy - csak most mertem felnézni. Elkéstem, háromnál visszahajolt - ha tudta egyáltalán, hogy én éppen most számolok. Régen mindig tudta. Régen volt régen. Most mi lesz?

Szűröm a tűnő fényt, micsoda képzavar. Eltűnt, ennyi csak. Fény? Ami elvakít? Tűnjön. Kiadom a parancsot, hogy történjen hát meg, ami megtörtént. Nyugi. Parancs. Kész.

A fejem elől elhajtom az újságot, még egy másodperc, s végleg eltűnik a vonat. Most fog kinézni, tudja, hogy nincs több, nem lesz több, ezt neki is éreznie kell, akárki várja is. Vége, de legalább legyen még egy keserű, könnyteli pillantás, ha nem is látjuk egymást, legalább egy villanás, egy kézmozdulat: szép volt, hogy három évbe belezsúfoltuk az egész életet, annyira bele, hogy nem is jött ki belőle semmi. Csak izzó por. Azzá lettünk, izzó észből, szépből. Bor, por. Kell hogy lássam az arcát, a kezét, a nevetését, bármit, a kabátját, a kidobott papírdarabot, a csuklóját, a levegőjét, valamit, amitől búcsút vehetek, az 1241. végső búcsút. Mindig ez volt a trükköm, az 1240.-nél is: igérem, most már végképp ez a legutolsó. Ez volt az ő trükkje is. S aztán a szőnyegen szétnyílt oly gyorsan. Mennyi lesz még? Nem lesz már, nem néz ki, nincs kidobott légcsók, papír, semmi...

Kicsike, megfázol, tegnap is lázad volt, és olyan röhejes vagy azzal az újsággal, mindketten tudjuk, hogy már nem érdekel semmi hír, kicsikém, gyere haza, fordulj hátra, látod, nem tudtam elmenni. Féltem, hogy most már nem jössz ki búcsút inteni, így nem mertem elutazni. Gyere drágám, ne nézd a vonatot, nincs a vég állomása. Hazamegyünk.

Zavarban vagyok, képzelődöm, hallucinálok, a vágy beszél? Lassan megfordulok, az újság a biztonság kedvéért még félig a fejemen, óvatosan kinézek mögüle, a hangom felé.

JAJ

Számolgatja az éveit. Amíg még van mit. Kihullott hajszálait, néma jajait. Megbénult óhajait. (Ő én vagyok.)

Unalom ül a vállán. "Nyugalom ez inkább", igen: ez bölcsesség, nem magány, szokta volt mondani, hangosan, hogy valaki táncsak megértse. Már két éve nem volt a szobájában senki. Nyugodtan beszélhet, erre vágyott mindig, mondhassa a magáét, ellentmondás nélkül. Végre.

"Vénülő nyugalom ül jó uradon" motyogja egyik régi sorát. "Hallgatod a halódó szót, a jajt a torkomon". Ugyanonnan. Akkor még volt, aki hallotta a ki nem nyögött óhaját is, megérezte, ha lassabban rezdült az egyik szívverése és ha verítékes lett a tenyere. Nem is lett az. Hátra fordult, hogy ott látja-e még, majd, most, tegnap, valaha egyszer - de csak a saját könnyét látta ott a sarokban, a szoba sarkában. Odáig elért a visszafojtott, néma, száraz könnye. Ő úgyis elment már. Menni kéne utána, de nem hív.

A szíve azért petyhüdt, mert rettegett mindig, egész életében. A keze azért lehetne vizes - de nem az! -, mert remegett mindig, reszketett mindig benne a félelem, hogy elveszíti, magára marad, hogy őneki sikerül majd először elmenni túlra. Megvonaglott benne a halódó élet. Találkoznak majd? Még?

Mi a remény? A múlt gyönyörvágya? Hogy valaki még köré fonhatná a csípőjét? Hogy végtelenre tárulna - még egyszer, legalább - az örökké szűkös női titok? Amin lassan lehet befelé kúszni-úszni, előretolt fejjel, egyre bentebb, a világ mélységéig, oda, ahonnan jöttünk - és ott megállni egy végtelen pillanatra, egy mindent átölelő-elsöprő száguldásra, majd fáradtan visszavonulni az örökkévalóságból a kinti földi létbe. Aztán majd mindent elölről. A kifulladásig. Ez a remény, amely most öreg korára megvakult.

Kinézett. Haldoklott még a havas hegygerinc, a tél gyötörte a halott fákat - minek bántani őket? -, úgyis a tél hal meg előbb, s az új az ő tetemén táncol tavasszal. Miért bántja a tél a hegyeket? Olyan ő is, mint én. Pedig el kell menni, a völgyek felmelegszenek, a tavasz a mélyben - a Te egykori mélyedben - mindig hamarabb kezdődik, mint az én kietlen, meredek szirtemen. Ha egymásba feszítettük a vágyat, mindig Te lettél lágyabb, könnyebb, s az ellenállás törvénye szerint beléd, a forróság felé áramlott az élet. Most már csak a tél kemény, a fagy, amely üreset hagy maga után. Nekem nincsen szirtem.

Sír a sóhaj. Az ágy üres. A temető teli. Merre keresselek? Megágyazott vágyaimban, temetetlen tekintetedben, foszló óhajomban, hogy bár vigyáztam volna Rád? Mikor már sokadszorra olvashattam a szemedből, hogy nem akarod, nem bírod tovább? Becsuktam az enyémet, hogy ne olvasson... pedig tudtam, hogy feladtad már, hogy itt fogsz hagyni magamra.

Megvárom, míg elszárad az utolsó tartalék könnyem. Nem akarok sírni a saját távozásomon, előtte se. Átölelsz, magadhoz húzol, fontos ez, mert amúgy lyukas ég pereg lefelé, az ólmos eső szétmossa az emlékezetet, ez itt igen végzetes idő, fekete lyuk az egész, de a lyuk fölött ott látom a táguló, kiváncsi pupilládat: el bírok-e jutni Hozzád?.

Gubcsi Attila: Érted, ki ért

ITT VAGYOK

Sírva és nevetve
De mindig egyszerre
Bomlik ki szavunk
Szeretlek

Csillogón csillansz
Csendesen villansz
Csacsogón csókot adsz
Csupa csillag

Mellényeden mancsom
A szád rám szabtad
Akarom a karodat
Szép álmot

Holnap is megizzad a Nap
Veled kel fel, arccal a világnak
S nem látod, mint épen kifosztanak
Az éjjel

EGY DARAB

Egy szeplődben megláttalak
Szerettem szenvedő világodat
Kezemben tartom megtört arcodat
Megbújok alattad, nem értem harcodat

Elvesztelek, féltem hiányodat
Féltem, nem érted magányomat
Pici, suta kedvesem, ha ellesem
Szádról a szót, szépet mond még nekem?

EMLÉKARC

Ha átlép a szőkéd a feketémbe
S belecsendülsz lélekzsongó zenémbe
Ha majd nélküled is ott vagyok melletted
S a koszos ablakon fénylik párduc szemed
Ha letörlöd magadról férfiasságom jelét
Gondolj utánam: add a hajnal tekintetét
Újra várom tőled a megnyitó szólamot
Az élvezetet, mit földi isten adhatott

SASSZERELEM

Szeretnék megszeretni
Kebleden megremegni
Hazámat édesgetni
Szeretnék hozzád menni
Egyszer csak eltévedni
Csapásod elviselni

Világtalanul szeretlek
Mert a világom a tiéd lett
Virágok közt öleltelek
Megvesztegetted testemet
Lehajtott fővel kereslek
Kiszúrt szívem elkergetted

Köszönök a vén óhajnak
Ha magányos, velem tarthat
Elveszett az emlékezet
Az időben, érte megyek
Kúszok az úton, vársz, tudom
Béke lóg fáradt jobbomon

Lassan köröz a sas fölöttem
Megfontolja, csekély préda lettem
Akár behúnyt szemmel lecsapna rám
Tetememen a szél vihogva jár

Kudarc? Keserv?
Kiéhezett szerelmem mindig megvár

KÉT SZÓ

Szerteszalad két szó
Fejet hajt a zászló
Illegeti-billegeti magát
Többé már nem tántorog
Siet, rohan tárt karomba
Csak a múlt, a jövő nem vánszorog
édesdrágaszerelmem, szól az első kedvesen
szeretlekmintsohasem, fűzi mellé a szót s testét jegyesem

PÉ-CSÉ

Csattogón csacsogott
Csapkodott, becsapott
Hiába minden tett
A hölgyem ilyen lett
Tanácsodat ha kérem
Vad pillantás a bérem
Remény nekem is jár tán
Vegyek a hentespultnál
Öröm még egy szemernyi se
Mintha orkán sepregetne

Szemed mindig sötét marad
Fesd lilára az arcodat
Lelked úgyis mosdatlan
Nem kértelek holtomiglan

BENNED

Hasadra, lágyadra nyomtam a pecsétet
Ott a jelem, a combodon is érzed
Közöttünk, körülöttünk lezajlott az élet
Csak ha átváltasz sínemre, szívemet ott érted
Kivagyok, ki vagyok benned

A jó ép embert kíván
A jó éj mögöttünk lustul már

KEZDŐDIK

Tovább tágulhat a tered
Piciny csípőd emelgeted
Átszökken a szíved belém
Dobogás a rejtekhelyén

Édes kicsi hajadonom
Izzik szíved, szép fájdalom
Forró a vágy, kivert magány
Helyén szendén ásít az ágy

SZERELMI SZEMLE

Szeretem a lényt, a lányt
Az oldódó talányt
A fényt, a magányt
A hiányt, mit a sors felém hányt
A kéjt, az éjt
A haját, a bajom:
Mit tegyek, ha megkapom
Megbénul akaratom

Szépségét?
Kétségem rejtegetem
Vadságát
Mit belém döf a ködön át
Hiúságát
Kiúttalanságom
Melled alatt, elmerülő tájon
A kárt
Indák karolnak át
Karod helyett

Ajkad most alábiggyed
Szemed fény nélkül mered
Ébresztgetném még hitemet
Hátha újra megszerethet

Egy őrült kovács ül a szívemben
Csak kala, kalapál
Csendben, mint a halál kaszál
Ver, ver, ver...
Dobog
A szívhangod
A mellemben

Kitekintek magamból
Szemedbe, honnan hála szól
Hozzám ér féltő lelked
A hajadat rám ereszted
Ellepsz fényével, résén napsugár
A te nevedben épp reám száll

Hanyagul hunyorgok
Nem merek beléd nézni
Úgysem igaz most se semmi
A rideg álom
Rajta kapna a hazugságon
Ismét befelé fordulok
Behunyom szemem, a végén én én vagyok
Egyedül a szerelmi szemlén

ÉN ÉS TE

Ha elmentél, míg nem szerettél
Ha hiányoztam, míg elviseltél
Ha láttál, míg kiáltoztam
Ha vágytál rám a kínomban

Ha megittam a tekinteted
Ha elvettem a félelmedet
Ha visszhangod megvonod
Ha imádat elhagyod

Ha hátadat se láthatom
Ha te leszel a koldusom
Ha félre éltem mindenem
Én mindig hozzád beszéltem

NE FÉLJ

Félelem tesped el rajtad
Legyűri tested, ha hagytad
Írjál bátran, hogy száműzzed
Szorongás-gyötörte tested

Rád rakja a baj minden piszkát
Ha nem találsz magadnak szempárt
Mely azt súgja, ölelj át, legyen viszlát
S leszaggatja rólad rabságod jármát

Mely erőt, fényt sugall a szemedbe
S halkan megkér, ne menj keresztre
Ne félj, ne remélj, légy földjáró lény
Realista a valóság kizökkent tengelyén

VÉRKERINGÉS

A szomorú felhők fölött
Kiket a szél szétlökdösött
A Nap lányárván maradt, védtelenül
Föld-fia lenn oly esztelenül repül

JAJBAJ

Nem nagyon nézel már rám
Nem akarom, amint az igen nemmé vál
Nememet ne szégyenítsed meg
Nemtelen lesz így minden nézet

Jaj neked
S nekem baj
Az elkopott haj

Amikor már a fény is fenyeget
Amikor hamis vágyak verik testedet
Amikor önszántadból feladod magadat
Amikor halálod boldogít másokat

Amikor kények örömködnek testeden
Amikor a kéj csak üres nyom emlékeden
Amikor belül is balul ütsz ki mindenkor
Amikor meglékelt tested-lelked látszik arcodon

Amikor már kihűltél ezer álgyönyörtől
Amikor gyomrod megválik a csömörtől
Amikor saját magad lopod sérült lelkedet
Amikor a gyermeked a szemével fenyeget

Amikor az életed csámpásan alattad vánszorog
Amikor elzárják előled a képzelt valóságot
Amikor elmész végleg, mert hited sem maradt

akkor bal kezeddel kapaszkodj meg a szíved alatt

Akkor még egyszer, kiszáradt ajakkal
Hátunk mögött a félrerúgott falakkal
Megcsókoljuk egymás párás tekintetét
Elvesszük az Erő titkos varázsvesszejét
Akkor már minden másfelé indul innen
Akkor fénynyalábtól kábultan felnyitom a szívem

DRÁGA ASSZONYOM, először,

ha azt gondolom
él még a szépség
a szemében ég még
a fényesség
a szívében rejlő
kedvesség - megéri az emlék.

Olyan volt rég (Ön)
mint a felszentelt remény
Ön volt a pozitív tény
a sóhajából a szájára felcsillanó fény
susogó gondolatok a tágra nyílt szemén.

Ez itt a Föld? - s fölém hajolt a Napból
átnyújtott egy csillagot, "ez minden, mit rád hagyok"
arany szeme a mélyén rejtélyben csillogott
Ébren vagyok?
a hajnallal elszöktek a csillagok

Gondolkodom
elmondhatom-e, Asszonyom
bizony végigszántott az élet az arcomon
de gebeszkedtem tovább, lépdeltem a vállamon
cipekedtem, zsákutcával a hátamon

Lefelé.
Elég volt, mondtam: elégettek
s Önre gondoltam. Igen. Félreértett
amikor s amiért nem költözött belém
szívével előre, háttal a múltnak

Így most magam megyek magamban lefelé
az évek lassan el is múltak
kimúltak
majdnem.

DRÁGA ASSZONYOM, másodszor,

miért oly' jó a neve íze
Asszonyom
miért szelíd a szeme színe
nem tudom

Fáradt-e a hangja?
ha végiggondolom
halovány mosolyom
segített-e Önnek valaha
az olykor imbolygó talajon
amivel megosztozott a magányomon
bandukolt, mint menekülő galambom

Fiaskó-nász a megzavart avaron.

Lefelé mentemben
fennakadtam magamban
s a lopózó szerény hajnalban
ismét Önre akadtam akaratlan

Megszülte az új múltat a képzelet
megint magam lettem
bentről kifelé s nem vissza tekintett az élet
Felébredt szunnyadó erőm
e felől nyugodt álma lehet
feszesebb lettem kívülről
s a bentben fesztelenebb

Kettesével lépem át a hegygerinceket
legyintek, repülök, ha mélyet látok
ha völgyeket, hol a bú oly sokat tekergett
nagy csizmában nagy gyerek vagyok
rég hanyagul hányatott, halovány haldokló
most izomköteggel a fejemben felfelé haladok

Eszemben tricepsz s bicepsz egymásra vált
5 sebességgel a kocsi a célba talált
ha meg-megcsikordul néha, kiszakad belőle
a zakatoló fájdalom, hogy annyi nő után nincs hősnője

Haza vezet utam, kicsi házamba, járókás hazámba
a városba, ahol az Ön nyomában járok
látom mindenütt, ahol a cipellője egy-egy emléket hagyott
Ismét magyar vagyok
s ha Ön otthagyott
meglöknek a megtartott álmok

DRÁGA ASSZONYOM nincs többször

Kisherceg-dal Leánkámnak

Viharra vár az őszi levél
Mielőtt lehull, beléd kapaszkodik
Zuhannál te is, de az élet remény
Alkonyod hajnalán hozzád ragaszkodik

S ha könnymaszatos arcod néha, egyedül,
Beborul, ülj mellénk, a miénk a sírástól fényesül,
Ámulj velünk a groteszk-vigyorgó világra,
Igyuk együtt fényét, ízét fogadjuk imánkba.

Ha nem látsz már vasfalat, dühödt vérebet,
Mert cipellőddel porba rúgtad mindegyiket,
Varázsolj új várat, gerléknek szép fészket,
Otthont a világnak, ne bántson gyermeket.

Hatalmad a halállal szemben - kis életed
Az egyetlen, mit mástól kaptál - meg kell védened
Élj a csillagokban - a fellegek oly közel vannak
A Tejút fényszárnyán kérvényed - véget a halálnak.

DAL A FIÚHOZ

A titok tartása - erőd hasonmása
s mégis: a Nyíltság a jók társa.

A lelked szépe - kedved teremtője
legyen Érted mindkettő szeretője.

A tested féltése - jövőd bölcsője
add tovább, ez nemzedékek kérése.

A kar lendítése - a szemsugár magas röpte
kísérjen utadon, nincs vissza egyszer se.

A szív reszketése - a Veled egyek féltése
ha nemet mondasz, az férfiak temetése.

A vágy lüktetése - zúgjon sokak éljenzése
vad legyen iramod, béklyó mások ténfergése.

A szád szólama - szikrázzon a szikla alatta
hogy ne mondhassa senki: mi az, ebadta?

Az ész végtelensége - ez kell, minden mindensége
lágy dallamok, hó, szánok, hűvös álmok. Álmok... - Álmok mégse?

Gubcsi Attila: O. K.

HÉJANÁSZ AZ IVARON

Felnevelt gyönyörökön szalad a kedvem
A testem védtelen hever a kezedben
Vér, ivar, könny-gyöngy keveredik a kereveten

Kitágult pupillád, szemed üveggé vált a messziben
Most vágott beléd a szerelmi villám titkod mélyiben
Kioltotta tékozló kedvét az ágyékod mennyében

Burjánzó hőséghullám, a hűség szent percei élnek
Elszenderülő kicsi babám, vágyadtól miért féljek
Elgyötört múltunk után nincs gyász, csak ének

Érted is szól már a féltő harag
Kiért eddig kócos ördög szaladt
Maradj hurrikán hevű kurtizánnak

És most karodon fog a tiszta bálvány
Félsz még az irdatlan magány után
Visz az úristen széttárt szárnyán

A halállal váratunk magunkra, ágyunk pajzán
Önmagába fullad a dühöngő kaszás vagány
Expressis verbis, hangosan nem szólíthat, nem, egyelőre
Nem símíthat földet fölém szánalmasan egyenlőre

Kitárt feszülő ujjaid tiltást szórnak minden temetőmre

LÁGYJEL

A tapintat mintha elillant
Volna közülünk
S ha visszavillant
Még a szemünk
Megrémült tekintetünk
Kifosztott értelmünk
Megkérdezte csendesen
Miért nem lett gyermekem
Egy csepp beléd
S ha feltéped a szemérmed
E lágy jelét
Lány-e még a léted?

F ORDÍTVA

Bementem halkan bentről kifelé
Gyomromban szédültek a falak
Ültem hangosan fentről lefelé
És ujjongtam, hogy nem láthatlak

Imát suttogtak az Üvöltő szelek is
Elbújtam Keletről Nyugat mögé
Elélveztem a pokol kénes fényeit
Elhittem, az élet nem vált börtönné

Mélyen rámborult a kínzó borhiány
Elmém elment a kifáradás hajnalán
S hiába lihegsz a rothadó levegő után
Romlik a remény, hogy éltedben megszán
A vadul dühöngő, tobzódó magyar magány


Freccsen a festék fásuló arcomról
A szép pír riadtan pityereg alul
Grimasszal válok el a pimasz világtól
Eső ver, szabdal jegesen s vadul
Szél vág tétova képembe, arcul

csapva, a végén vércsíkot hagyva rám
Híg a szó, sűrűn esik a jégverés
Felnézünk, ahol az ég kétszínűen áll
Olvadó szárnyainkban élettelen a verdesés
Esünk mi még felfelé is, lesz szabad esés

Hallom a halálom és égszínkékbe feslett életem
Vörös rózsákat látok, holtfehéren, ünnepélyesen
Kibújok a szemfedélből, kacagányra váltok édesem
S kiáltom, kivont szablyámmal, vágtázva a szirteken
Utánam a fényeken rossz gebéddel jöjj velem

HAJNALFAGY

Rikító szív, vér, fátyol a menyasszonyon
Vijjogó hang, héja ül gyászoló asszonyomon
E télen fagyott volt az Éden
Vánszorogtam feléd a jégen
Hogy mert elfagyott a hajnalod
Ne félj, holnap is tiéd vagyok

CSITT

Fagyos fehér fátylat húz magára a Nap
Új asszonyom kezében jégcsappal símogat
Vasszívét vulkánmélyben acéllá edzette
Búm bánt, hidegen hasít fel rideg kedve

Roncs honol kies árvaságomon, új asszonyom
Rom vár rám nászágyamon holtnéma éjszakámon
Csontom ezer szilánk, s életem a mélybe szakadt
Csalánnal borítod be majd mély, szűkös honomat

Lélekbő vagyok csupán, bő vérem elfogyott
Oly nedves lent, ha fent ellopták víg világod
Szikrák a vak sötétben, a pokol tüzesen foszforeszkál
Lyuk rángat lefelé, csendben égek, szívemen sátán sétál

Új, édes kis asszonyom lám tanleckét vett a boszorkánynál

Gubcsi Attila: Alulnézet

Gubcsi Attila: Tiltott vágy

TESSÉK

Itt nyúl a kezem, a tenyerem üres
Itt lóg a fejem, a szemem üveges
Itt lökdös a szívem, agyam üreges
Érvem, érverésem, nézésem öreges

Az élet mégsem elvetélésre született
Kihantolja sírját, az elhagyatott gyereket
Feltűnik újra, ha már feledted, gyors lüktetése
Új észt csempész belénk, eltűnik hűtlensége

Hurrá, tekerjük lábunkat a nyakunk fölé, száguldva menjünk
Vedeljünk, értelmezzünk, míg kilóg a végünkön a reményünk
Ódákat tanítsunk bölcs felíratú felnőttelme-óvodákban
Mélyre süppedt költősírokban, szétszakadt színházakban

Pitvarokban rikoltson a dal, s ritmuszavarként
Két pofon nem számít

HAJNALFAGY

Rikító szív, vér, fátyol a menyasszonyon
Vijjogó hang, héja ül gyászoló asszonyomon
E télen fagyott volt az Éden
Vánszorogtam feléd a jégen
Hogy mert elfagyott a hajnalod
Ne félj, holnap is tiéd vagyok

LÉTKÉP

Lefogom a magam kezét
Szorongó szorításom nem érti más
Hozzám hívom mások eszét
Lesz-e így közös varázs, feltámadás

Amikor az utolsó fénycsóvát átfogták hamis vágyak
Magukhoz vonták az álmok szépségét, mint rongy hasis
Amikor feladtad önmagadat, s letepertek az árnyak
Nem láttad, itt lopták el lelked, s örömködtek testeden is

A butának szánt élet kíméletlenül ilyen

ESZEM

Könnycseppekkel sózogatom lassan hűlő levesem
Pereg mindegyik: a szemsó s az életem
Végigfut a rém rajtam, e múlt volt a szerelmem
Mosoly helyén vigyor, minden értelmetlen

Arcomra lódítja tömegét a rozsdás könnycsatorna
Talán jobb lesz így az étel, az élettől kimosva
Elvesztem ugyan látásom, s nézek a sánta homályba
Tekintetem üres, tányéromon a vágy is soványka

Telhetetlen tehenekkel
Lett tele az életem
Vakarózó akarnokokkal

Fojtogató balkarokkal
Így lettem vemhes-terhes
Sótlan szemem már nem nedves

IN MEMORIAM

Hófehérnek tűnt az idő, mit velem töltöttél csendesen
De szökevény lett, s itt állok nélküled kővé dermedten
Vágyvihar gyűr maga alá, melled megigéz
S remeg a merész is, ha arcodba belenéz

Ott tartod-e még az örömkönnycseppemet az arcodon
Hogy miért épp te voltál, hallgatózom szívhangomon
Lelked elszállt, kedved üres, hiába száguld hozzád a szánom
Jövőmet, mit tönkretettél - mit segít ez ma már? - aligha bánom

Vágyom még utánad, a kínzó nyugalomra
Rád gondolok, mintha dübörögne-dobolna
Rám szólok, fenyítek, nem ért a bolondja

Ellök lassan e század, rajtam a rondaságát hagyta
Görcsösen markolom, várjon még rám az istenadta
Mi lenne, ha üdvöd verés helyett kettőnkre csorogna

MINDEN MÁS

Miért ne írnék
Ha végre nincs sírnom elég
Ha a könnyek alkotta folyócska
Nem árad többé az arcomra

Miért is ordibálnék
Ha nem kísért a gonosz árnyék
Mely rátapadt az alkatomra
S bevágott az alomra

Miért is szenvedném meg
Ha a bitangok rettegtetnek
Ha szerelmem megragadott
S kivont értem minden kardot

Miért is ne vágtatnék
Sarkantyúzva végső célért
Ha a halál nem lesz már jelen
Az értem vívott versenyben

KEBLEDBEN

Furakodva hatol beléd feszültségem
Mélységed keresi megszakadó testem
Miért tekergek száműzött élet tengelyén
Ha benned minden rám vár régi helyén

Ki-kinyitogatod legőrzöttebb varázsod
Én egyre bentebb, rejtekeden vibrálok
Sejtelem körvonala keres helyet arcodon
Egyszer vége lesz mindenkinek, és ez fáj nagyon

Kacagj inkább, hisz a múlandó szomorú
Csak az ellenség kedvence a méla bú
Nem metszek harakirit jövőnk testébe
Ha egyszer szerettél, soha se lesz vége

Téríts meg magamhoz, s átadom jegyemet
Tiéd lesz hangom, hajlamom, s kapsz gyereket
Ha engem hallasz, légy hiszékeny szerető
Tárd szét világodat, fény kell, friss levegő

Tárd elém örök kebled

BÚJOK

Az otthonom hozzád tolom
Ott battyogunk a tejúton

Átbújsz-e egyszer a lelkemen
Heversz-e egyet a mellemen
Csak azért, mert eddig is szeretted
Láttatni, hogy a tied sokkal szebb
Lekuporgunk az élet sarkán
Én a végén, te a közép táján
Áthunyorgunk egymásra
Támaszkodva fejfánkra
Keresve az örök választ
Milyenek leszünk, ha a másik feltámaszt

FÉL

Lapuló erő, fulladó szív
Hüppögő ész, senki nem hív
Csüggeteg fej, lelógó kar
Azé a sír, ki mást nem akar
Elmerült lélek
Magamtól mért félek

PÁR

- Örökké rád vártam, titokban.
Várok rád, egymagamban.

- Ismeretlen szemedet szeretgettem.
Én ékszeredet - megbújó szerelmedet.

- A hangodat dúdoltam.
Ott bújkálsz, vágyaiddal, alattam.

- Vereségem a szenvedésed.
Átölelem a tiédet.

- Adj kíméletet.
Hagyd rám vaskezedet.

- Milyen sötét a gyászsugár?
Az életünk összezár.

- Lágyan lazul rám a tested.
A puhaságát felfedezted?

- Beléd símogatnám a vágyam.
Ketten leszünk a kitágult világban.

Egyszer majd elderesedik, szomorodik a határ
Az őrzők megszöknek, itthagy mindenki már
Csak te maradsz, meg az Emlékezeted
Kell mindkettő, becsukom a nyílt sebet.

Gubcsi Attila: Furcsa pár

KÖZEL A TESTBEN

Közel hajolsz hozzám, belém érsz mélyen
Vörösre forr fel halványuló vérem
Szakadatlanul szökdécsel a pír az arcomon
Bensőm sápad, visszahőköl a határokon

Tudja, az élet megveri, jártas benne, szabad neki
S mert szeretsz, lesz örökké, ki elszenvedi
Nyújtsd mégegyszer előbb oly piros orcádat
Gyenge a kezed, haldoklik hangod, keresed kiutad

Mutass távokat, adj erőt hangomnak
Reszkető kezem már semmit sem adhat
Remegő lelkemet nem veheted meg
De vidd a tekintetem, hogy megismerjelek

Vigyázd a vacogásom
Ha ölelésedtől fázom
Mikor halványul az álom

Holtomban nem bújhatok hozzád
A szenvedés az utolsó szál
Melyet elvehet csukódó szám

Szelíd mosolyod a szád szélén visszatartod
Visszavonod az el sem mondott gondolatod

Kikacag az élet belőled
Csak még egy picit félted
Meg-megremegő erődet

Már nem tátog a szám
Már ne számíts többé rám
Véresre-kékre verdes a lét
Én is mindent széttépdesnék

Kifeszítettük örök létünket
Mindig befogad fáradt lepkéket
Tisztára mostuk foltos becsületünket
Felöltöztetjük a meztelen embereket

Mindig más

Alábiggyesztette ajkát. Alul puha volt, húsos, felül átlagos, érdektelen. Csak alul érdekelt.

Gyakorolni kezdtem a szerelmi szemlét. Mi lesz, ha ez a puha alsó ajak elkezd szétnyílni.

Csak egy dologhoz hasonlítható, de ezt most nem merem egzaktan kimondani. Hanyagul hunyorgok, se felé, se belé nem bátorkodom nézni. Rajta kapna az érzelmeimen, látná, hogy csak a puha érdekel. Az, amikor ellep a haja fényével, eltakar a lágy nevetésével, amikor az a nevem, hogy "szeretlek, nagyon szeretlek", ez lesz a hosszú keresztnevem.

A szeméből hála szól az elmúlt hónapokért. Simán, ellenkezés nélkül odaadja bármilyét, és azonnal elolvad, belém áramlik a vágya. Ilyenkor nyár-reggeli felkelő napsugár szökik ki alsó ajkának mélyéből. Száll felém a Nap, az ő nevét ismételgeti még a Nap is... Nem is igaz semmi.

Mielőtt tovább hazudoznék, befelé fordulok, behunyom a szemem, nem tudom, hogy melyik semmik nem igazak, hogy mikor álmodok, hazudok, mikor vágyakozok, ámítok. Egybefolyik minden, bennem dobog a szívhangod, a tenyereddel elsímítod a redőnyt dobogó életemről. Most is, hallod?, a te szíved dobog az én mellemben. Hangja nyugtalanságot ver fel bennem - biztos, hogy van szíved? Eddig jég volt ott.

Egy lány, zajtalan talány, egy lény, sose lesz az enyém, sok fény, szép kéj, felkelő éj, sors és akarat, mindketten kikiáltják vadságomat, kiáltozzák: nincs új a Nap alatt, csak én érzem hiányodat, Te tiszteled magányomat. Kétségem határtalan, más álldogál majd az ágyadban. Ébresztgetném hitemet, mért ver, ki úgyse szeret? Hagyd el, szívem, a mellemet. Ne dobogj, szív, száműzöm lelkemet, lelankadt hiúságom többé már nem keres benned kegyet. Csend lett, rejtett feszület a temetőben, megyek, megyek, hallom a nevemet, sírhalom, Venus-domb? - mind egyre megy. Amerre én.

Vánszorog esetlen testem a kereveten, verítéken csúszunk mindketten, Te a kéjén, én a kéjencségén, tátog a mámor, ki az az ereklye a feltámadás megcsúfolására? Én, Mr. Burjánzó Ámor, ez volt hajdan a becsületes nevem, s hozzáfűztem: a szeretetben elvetéltem.

Hány tiltó pici sorompót téptem át, mit tegnapig, eddig a pillanatig oly féltve védtek gyenge női testek? Hány félénkséget kellett robbanásra váltanom? Hány utat kerestem lent a mélyben, hány bódulat lett esendő vágyálmokból? Hányszor kerestük együtt a titkot a rejtett legbelső izmokban? S hányszor hallottam az őrült jajt: jöjj még! - hozz rám újra bajt, legyen gyorsléptű gerjedelmed, s rugalmas terjedelmed, legyen bennem egyszerre ajkad, mindkét kezed s ne feledd klasszikus testrészedet... hány piciny kéz szorongatta végkimerülésig vágyad bő patakjait.

Szoríts magadhoz, tejutadon engedj szabad barangolást. Az örök fények világítanak nászéjszakát, susogást hallok a Galaxisról, ölelj át, nem akarok már máshová száguldani, ne szórj szét elmúlt álommá, kettészakadt lélek leszek nélküled.

Te új lány vagy.
Ugyanezt mondtam mindegyiknek.
Egy kicsit mást.

Gubcsi Attila: Szem, érem

Ss-se-mmi

Lassan, óvatosan nyúlt feléje a kéz, ezt jól látta. Félt is egy kicsit, és inkább nem nézett oda: nem látta.

Szép kéz volt, nem vitás, a gyűrűt húsz éve minden nap látja rajta, még nem hízta ki.

Kínos lazasággal dudorászni kezdett, s vigyorgott egyet, amit aztán alig bírt visszaerőszakolni a kiinduló helyére. A gyűrű kezdte foglalkoztatni: meddig még?

A kéz megállt. Ez a választópont. Ha innen továbbmegy, vége. A söröskorsóját még egyszer nem öntik ki a földre.

A nő nem tudta, hogy most elvégzi. A múlt héten a gyerekeket küldte át - igaz, még csak kiskorúak, de nagyon ügyesek: sportolnak, mint egykor az apjuk -, és azok a megbeszéltek szerint a volt-sportoló apu arcába löttyentettek egy sört, nem sokat, csak egy fél korsóval. Mindenki röhögött, félrefordult kínjában akkor - de mi lesz most.

Az mégis más, ha a gyerekek... az jó móka, de ha az asszony? Az itt patás ördög. Megállt a korsó, reszketett a szív.

A férfi fülében rendesen vonyított a világ. Kutyák ugattak mindenütt. Bámészkodott fölfelé, megpróbált valami fényt felderíteni fönt, az utca felől, de az ablak kosza jól zárt.

Mellékállásba helyezte az eszét, már jó régen: a rendszerleváltás kiközösítette, s két-három évvel később az asszon - az Asszon! - elkezdte szám szerint is törleszteni az ő korábbi vidám nőügyeit, azon szép idők számszerűsíthető teljesítményét, amikor még egy nagy textilipari kombinát személyzetise volt, kiemelten az elvtársak a központból jóvoltából.

Az asszon elkezdte ledolgozni a dolgot - bár az is lehet, hogy nem, ezekre az időkre már csak áttételesen emlékszik.

Ekkorra már a teljes szabadságot volt kénytelen választani: a környék első menhelye hajnal ötkor nyílt, az utolsó éjfélkor zárt, elvileg, mert bár őt talán már kisöpörték volna egykor, mindig jött egy színész, újságíró, vagy leszerelt ex-funkci, volt-rendőrtiszt - nekik miért megy most is?

Azé jó lenne, ha az asszon nem nyúkálna tovább - persze, majd nem veszem észre.

A-ha! He? Semmi.

Azok is ittak ott. Az Utolsó Vacsorán. Az ember soha se tudhatja, hogy nem ez-e a mai utolsó vacsorája? Vagy a legutolsó. Ők vezették be. Én - igaz - az Úr vérét nem szeretem, savam van tőle, én sört iszom, mert az nem árt, de ez is olyan áldozás-féle, mint az Úr vére. Remegek érte, tiszta lélekkel, pedig nem vagyok vallásos meg szertartásos. He?

Végkiárusítás, ez zajlik most itten, kiárusítjuk, aminek vége, darabokra vágjuk magunkat, s foszlányainkat kivágjuk a szélbe. Tetszett neki ez a váratlan és szép gondolat, képileg is jól látta maga előtt, nem véletlenül írt oly sok beadványt és segített megírni oly sok életrajzot az új munkaerőknek - mindig kapott érte hálát a nőktől, igen, nevezzük így, hála.

A lírai dolgokhoz érzék kell. A korsó megkoccant előtte, egy másikba, egy üresbe. A gyűrű tompán fénylett előtte az asztalon. Most már fel kellett nézni, elvégre talán hozzá akarnak szólni.

Felnézett. Nem lehet megállapítani - senki nem is próbálta -, hogy a szeme, a szája, az orra vagy úgy általában az egész feje állította meg először a fél liter löttyöt.

Hab nem számítva, az megállt a levegőben. Négy decit, mondjuk.

Egyszerre jött, nehéz így, közben vagy utólag megállapítani a sugarát, ívét, megoszlását, különben is, viszonylag gyorsan dolgozott a gravitáció. Nagy ember a meglepetéstől a földre zuhant. Inkább csak csúszott. Ekkor már régen lecsorgott róla a sör, azt is mondhatta volna, hogy nem történt semmi.

Á-á, semmi! Sssse-mi!

Azért valami gyanús még így, felállni kivánván is zavarta. A sör nem meleg, még így se. Valami meleg folyik az arcán, az istenit, valami meleg. Folyik lefelé a vér és a vereség?

Az istenit, asszon. Megbillent, letörölte az arcát, orcáját, így hívták rég, az asszony már elment. Letörölte, meleget érzett, de nem volt semmi színe annak a meleg folyadéknak az orcáján. Se-sse-mmi.

HOGYAN NE?

Lenyeltem a keservét
S még azt sem súghattam
Szeretem sós szerelmét
S mellét sem foghattam

Hogyan szárnyaljak magasra
El taszító szeszélyedtől
Bilincsgyűrűbe vasalva
El az őrültek szennyétől

A mennybolton is te kelsz és ragyogsz
Benne rejtőzöl minden hajnali villámban
S a pokolba magadról tömjént szórsz
Az ördögök rád kérnek áldást az imámban
Hogyan ne szeresselek?

JÖVŐ

Látom a terhes anyában a kisbabát
Amint demonstrálón kihúzza a vállát
Eszesen egyenesre veszi gerincét
Megcsókolja eljövendő anyja kezét

Ráásít a világra merészen
S alszik tovább csendesen
Bölcselkedik még eképp
Őrjöngni ráérek még
Mesterem, az apám most csendre szólít

VIRÁGGAL VÁRLAK

Levegőtlenül hempereg a föld körülöttem
Ólomzárta sírban csendesül zaklatott életem
Ki szól még itt? Ki zaklatja kényszerbékémet
Én és a Föld felosztásának törvényét ki szegné meg

Csendet kérek, hogy testemmel tápláljak virágot
Szépséggel köszöntöm majd könnyes látogatásod
Átnyújtom neked titkon várt kezemet s a csokrot
Mit éltemben nyíló tested annyira hiányolt

KEGYET

Az életed az egyetlen értelmed
Holtig tartón vágyakozó szerkezet
Szeme között örök fény a holnapra
Isten gazdag volt, mikor ezt akarta

Elmentél, az üresség visszahat
Látom velem elvesztett álmodat
A kegyetlen nem egyetlen motívum
Van kéj, vád, nász és sok más eltitkolt búm

A csúcson utánam maradt egy elszáradt levél
A végrendeletem: ennyit és mennyiért éltem én
Búcsúzik tőlem a sötét előtt kegyes naplementém
Kit látok még, kit vigyek végbe a lelkem szegletén

LÉTHATÁRZÁR

Cselvetés a színlelt szenvedés
A visszafolyó könnyek
Hogy csak neked legyen könnyebb
Míg nekem a véknyam rágja a ráragadt véreb
Ocsúdok az ocsúból, a rám rakódott foltok
Vörösök. Learatott érzelemkazlakról álmodok
Arról, hogy honnan hová leszek, ha meghalok
S ha fáradt testemből mégis az örök vér csorog
Csak folyik, s ha csal, visszafelé, elhagyott életem
Tilos-piros az arcom, már nem rejtegetem
Rohannak szívüket rágcsálva az emberek mellettem
S végképp nem tudom, ha voltam, most hová lettem
Elkísér-e az arcodon aláhulló zápor, friss könnyed
Kitagadsz-e emlékedből, és nememet nélkülem becézed
Suttogok, hangtalanul, mint a megrögzött előre-halottak
Már nem látsz? Te még megvagy?

TÁRS A DALOM

Születésem hajnalán
Ott állt velem egy kislány
Csókfények csillogtak ajkán
S kisvirág árva lányhaján
Rám lehelte az első sugallatát
S testembe mártotta saját illatát
Leszedte rólam a hófehér pólyát
S kérkedve nézte a távozó gólyát

A jövőm lett ő egy szép fényes napon
Osztódtunk együtt sok merész hajnalon
Repültünk, át a kitárt ölű éjszakákon
Keresve az örököst jelemmel páromon
Felhevült sóhajból születik a jövő
S a felsíró hangból az élet tör elő
S ha lehűlt testünk már nem előkelő
Hívj magadhoz Úrnőm, kis bárányfelhő

SWEET SIXTEEN

A hintó vár
Ülj le reám
Szelíden elringatom a tested
Szűnik hintóbeli remegésed
Vészfékként behúzod hajlamod
Értékként átadod illatod
Átálltunk a sexváltógazdaságra
Holnap vágtát csitítunk hullámzásra
Pénzért áruljuk testünk s mások szellemét
Kérdésként feltesszük a magunk életét

Fent áll a lány
A maga csorgó hőfokán
Gyenge teste belém szivárgott
S a festék rólam lassan lemállott
Nem álltam már, átadtam mindenem
Mert halk sóhajából régen észrevettem
Hogy csak magamnak, nem neki kellettem

NŐTÉL

Igen, meg tudom várni azt is, amit soha sem láthatok
S didergek éveket az átmosó esőben, ha rád várok
Ellenállásodon fényesre élezem türelmem
Színes hazugságaid bitangsága közben

Átmegyek a szédítő szivárvány alatt
S figyelem Napig érő vigasságodat
Örömünkbe keverem másokét
Szívesen elhalunk a kedvedért

Belépek emlékemmel
Szemfényes képedbe
Kettészakadt léptekkel
Mentél a képzeletbe

Velem, hova, miért
S rám írod, mit vélsz
Szülöm a sorokat
Leírod sorsomat
Kezem rajtad
Nem akartad
Női ármány
Éji sárkány
Hiú, hiú
Tél

HOLD-HŰ

Hold-hű keserves szerelmesem
Gyöngyörömök göröngyterhesen
Szépérzékem felfelé, hozzád mered
Csillogó tájadba visz erő, ész, képzelet

S ha leszakad szárnyam, csüng csüggedt lelkem
Ha lélekhajlék nélkül élek újra számkivetetten
Majd hallgatom a havat, a hideget, a halandót
S didergek tiszta szívvel, húzd rám a fagyott földtakarót

BEBORULT

Hova tűnt le a kedved az ajkadról
Durva zsineg csüng fel a nyakadról
Egy fővel kevesebb lesz a milliárdnyi világ
Vakok néznek a sötétbe, ég-e még fényvilág

Cérnavéknyán himbálózik már csupán
Derékvastaghoz szokott életünk, az ám
Most, mikor hazugok szava hetvenkedik
Súgjuk meg egymásnak, Istennek mi tetszik

Valótlan nevet ki a remények meséjéből
Vélelmek hazudnak szép emberek életéről
Elkezdünk mindent a körkörök közepéből
Önmagunknak tartjuk meg a jót mindenből

Üvegesre tikkadt egykor bársonykönny szemünk
Üreges a szívünk, megbomlik lelkünk, eszméletünk
Mercy, mondja a francia elegancia, s nyakunkat metszi
Párába szökött lelked hangtalanul kérdi, nem marad meg senki?

Sebészi beavatkozás miatt hápog légtelen torkunk
Ráncba szaladt szívünkben reménytelen vért forralunk
A hám sose elég, lakat tette lakhatatlanná lelkünk
Visszaszöknénk igaz anyánkba, de ott sincs vigasz, nincs menekvésünk

HERVAD

A piócák puhák, paskolják testemet
A véremet szürcsölgetik, eszik csendemet
A vérem lassan elfolydogál, hiányzik
A fejem gyorsabban végez, alábukik
Ilyen a fejetlen vértelenség

A kilötykölt élet foltjai mellettünk
Az ingyenes szenvedés, mit pénzért vettünk
Az izzadó élet összes cseppje, s a csepp kétes habja
A fehér gyanú a szánk szélén, a szív elhalkulása
Rajtunk edz Életfelség

Nem látok többé melleket, ajkakat, szerető nedveket
Ha bosszúból ellököd beléd kulcsolt összezárt kezemet
Elhervad a hangulat, fogat köpünk, fagyot eszünk
Halott virágból készítjük szerelemre szánt ételünk
Ilyen a hites ágy hitelben

POST FESTAM

Ha kacajra született szemed sírásra szomorult, újra szerethettelek
Hogy védtelenül kezdjük faggatni a durva életet: milyen a szeretet
Hogyan írják a közös nyelvet, van-e benne szó a jóra, lesz-e szép
S együtt látjuk-e a Nap fényét, ha könnyünk patakzik szerteszét

Amikor bébiktől hullámzott a derekad, s feltört a sóhajod
Magamhoz húztalak, miénk lesz minden, boldog volt óhajod
Sokszor sajgott a szíved, de nevetve feledtük bánatod
Reménykedve küldted felém szótlanul-szerelmes illatod
Ha fénylő szemedből hozzám szólt gyermekem, visszhangzott szívdalod
S ilyenkor egy voltál és oszthatatlan, s rést vágott belém a kínzó hiányod

Erdőn-mezőn őzikeszemed csillogott, erő a figyelő tekintetben
Olykor ha féltünk, váratlanul törtek ránk a vágyak a zsigerekben
Mikor, csak néha, a hangod, tested, kedved fénye felém úszott a levegőben
Kincseket, őszülő tincseket cserélünk majd, vigaszt kérek Tőled, mondtam
ténfergően
már, mert menetközben elhagyott a szeretet, s társam lett a végtelen magány.

Gubcsi Attila: Az égig

MÉLY MOLL CSEND

Félszemmel, állig vakultan nézem a fényvilágot
Felhígultam, látásom csak nekem hiányzott
Hánytam, hittem, megszerettem s kiöltem mindent
Kiráztam magából a féltékeny hisztériát, messze rettent

S most már, hogy végleg elhagytál
Átmentél oda, ahol minden csak halál
Soha nem követhetlek
Kezedben sem lehetek

Leírhatom-e még egyszer az érthetetlen üzenetet
Szerettem részed lenni, s ha részegen elküldtelek
Kibírtad, visszajöttél fele oldalamra
S rabul ejtett nemed letisztult birodalma

Féltem itthagyott, halálra fagyott életem
S ha magadhoz csábítasz, azonnal megértem

Megéled-e ott lenn, míg megérkezem
Sikló éjjeli szánkón puhán és sebesen

Soha többé nem látott, mindig vágyott szerelmem
Könnyedén, mint a napfény, soraidba átültem

VÁLASZ

Ha megfenyegettél valakit, sűrűsödik a villámban
Ha szerettél valaha, ott fénylik a szempárban
Ha megbocsátottál bűnöket, rád talál az imában
Ha az elérhetetlen végére értél, ott vár vonzásában

Az örök válasz

ADJ ERŐT

Esetlenül bukdácsoló testemet emeld fel
Engedd, hogy lelkedet keressem nyelvemmel
S tapinthassam szertelen szádat, hallgassam mesédet
Egyetlen szavam az igen lesz, ha befogadod hitemet

Gubcsi Attila: Most már csendesen


HAZA

Gubcsi Attila: Szimbólum I.


"Előbb adj, aztán kérj, mondta volna még - valami politikai adásban hallotta -,
de nem mondhatta, mert ő sose kér.
Így aztán az marad, hogy adj mindig. Öreg vasutas."

[forrás]

Gubcsi Attila: Szimbólum II.

HAZA

Megremeg a kezem a kilincsen. Az árnyékom már előrevetül, a lábam még visszaragad. Legszívesebben a küszöb alatt csúsznék be, háttal, hogy senki ne vegye észre: hazátlan bitang érkezik.

Suttogásokat hallok, biztató szókat, simogatás száll felém a levegőben. Sikolyt hallok, durván hörgő szidalmat, elkapom a fejem az ütés robaja elől. Egy test repül a fejem fölött, kidobták, áruló volt minden rendszerben, s most, hogy rendszertelen minden, átok az árulkodó tetem a múltból.

Fényeket látok, valószínűtlenül szép szivárványlány ontja sugarát minden delire, gyönyörű fekete szemű kiskun lányok és fiúk csókolgatják egymás párás tekintetét, a fénynyaláb felnyitja a kábultak szívét, a kiszáradt ajkak megtelnek varázsigével: szerelem.

S poklot látok, hamis vágyaktól vert testeket, álgyönyörtől sérült lelkeket, gyermeket, ki szemével fenyeget, szennyezett életet, valami őrült vágtázik mások halántékán, s éppen felém zúg, hogy a horpaszomba vágja az ördög ólom buzogányát. Piros folyadékot kennek az arcomra, egy szárnyat akasztanak rám, s el is törik azonnal, még mielőtt belépnék az ajtón. A kilincsről visszakapom a kezem.

Nevek nevetnek fel a nyelvemen, akikkel mindig ölelésre nyúlt karunk, nevek az iskolákból, lánynevek és névtelen lányok, a mennyek asszonyait látom a nyoszolyámon. S látom azt is, hogyan kereszteltem börtönné a hitvesi fekhelyeket, hogyan kovácsoltam bilincseket az örökkévalóság jegygyűrűiből.

Látom a lányokat, amint termetükön lecsordogál az esti napfény. Látom a gyerekeket, a lányomat, virággal fehér fogai között, s a vágyát, hogy örök élő ágyat melengethessen egyszer, s a fiamat, amint felakasztja a végeláthatatlan magasba minden ember minden bilincsét.

Látom az elfáradhatatlan szülőket, minden percben beoltja őket a kiskun szik, soha nem halnak meg, legfeljebb a pásztorcsillagokig kirándulnak, s a Tejútnál kiszállnak mentükben - inkább visszajönnek.

Házakat látok. Vályogból, nádtetővel, roggyantan is tisztán. Tanyáim. Vályogból, cseréptetővel. Hisz ez már kisvárosi appartement. Kiskun. Jurtapalotát a nagyváros koronájaként, s önnön száműzetést. Csúszást lefelé, a rózsák dombjáról piszkos terekig, fejjel lefelé, mennyből a pokolba. Haza.

Látom az izmokat, a szétfeszítő erőket, a tudat szárnyalását, lázadást a jó és szép szabadságáért, virágszirmot minden szájon, s nektárt minden nyelven, tavaszt évente négyszer - s persze aratást vetés nélkül megannyiszor.

Cserepes torkokat, elapadt tejet s sovány anyát, győzelmi jelentést minden kudarcon át. Csámcsogást az éhesek előtt. Rúgást a sebbe, az elesett a helyén van, szelekció, polarizáció, kapitalizáció - itt annyi minden cio. Az angyal nagyot sújt két szép fehér szárnyával. Az Isten hátravonja mosolyát.

Eppur si mouve...ez a nép ilyen nép, ilyen írókra bízta a sors kimondását. Kiássa a sírból a véletlenül elföldelt vágyát, hazajön a temetőből, hozzád simul. A kilincset újra megérintem.

Valaki dobog a szívemen. Ismerős dallam jut el hozzám. Úgy döntök, hogy megiszom utolsó korty zavarom, lenyelem a múlt élet maradékát, lenyomom a torkomon a fájdalom mérgeit, s feltámadok, még ha félek is.

Látom ismét a tízmillió csalóka fényt az éjhatáron. Érzem, meleget árasztanak majd a bimbók, amelyek értem nyílnak újra gyönyörű, hamvas, telt női tájakon. Kurtára szabott véletlen volt csupán a hűtlenségem, a menekülésem a bajok elől, s a vágy a gazdagabb rend iránt?

Zavartan nyomni kezdem a kilincset lefelé. Még nem késő. Még senki nem vár. Ha hátralépek, hatalmas, globális tér csábít vissza. Ha előre, semmi se. Senki se, ez az igazság, mindenki jobban szeretné, ha kint maradék. Talán két gyerek nem, talán három nő sem, s talán négy barát, szülő s testvér sem. Kint maradok.

Hatalmasat csapott a kilincsre. Belerúgott az ajtóba és dörgedelmesen nagyot toppantott a földre beléptével, legalábbis ő ilyennek hallotta.

Belépett. Haza. Haza a határon. 1992. Sopron.

Haza szerelem

Én szeretem a könnyeket a sós földeken
A zokogó esőcseppeket, ha élni kell
Az elfutó bátorságot is, ha ölne félelem
Égésedet, melyet csak kihűlve értem el

Én szeretem a szótlan és gyűrött arcokat
A nagyapákat, az elmotyogott álmokat
A kisfiúkat, ha énekelnek kuruc harcokat
Téged, ha magadra húzod kihűlt ágyamat

Én szeretem a szájról szájra szálló népemet
A mesét, hogy Csaba, a királyfi nem halt még meg
Bolyongó vénlegényeket kaszával, karddal, kötélen
S kitárt karod, mikor a testem pora száguld a szélben

Én szeretem a hüppögő árvákat, kiknek nem jutott sors
Az elhagyott anyákat: zokogásuk könnye életet mos
A becsapott szeretőket, mert szemük fénye reményt hoz
Tudom, múltam minden taszítása, a bukásom hozzád vonz -

                                          *

Szerettem az áldott életet, most már csillagokból vagyok
Szelekkel szállnak hozzám bukott sorsok s új hódolatok
Megperzselten éltem, s most szelíd lélekkel gyászolok
Hontalan űr lettem hazám, benned lent most is dobogok

HAZÁMMAL

Ködbe vesző félénk hazám
Te igazán jól tudod már
Az élet most sem lett más
Mint korán elkezdett halál
Búcsúzom, a lovam felszáll
Előttünk a Taigetos áll

Ó, Ó

Sortűz lett a hazug szó
Rettegést hoz a zászló
Enyhülést talál a jó
Halált az útonálló
Szemfényvesztő varázsló
Vesztesnek ki volna jó?




Kezdőlap Előre