• Előszó •

Versek •

Novellák •

Humor •

Dokumentációs írások •

Krimi •

A miskolci orvos és barátja

Az idő este nyolc felé járt, ilyenkor egy magányos ember már nem számít bejelentés nélküli látogatóra, így érthető a meglepődés, mely engem ért azon az estén. Tévét néztem, amikor csengettek.

Az ajtóm előtt két részeg embert láttam, még pedig nem is voltak idegenek. Egyikben körzeti orvosomat ismertem fel, a másik egy igen jóképű jogász volt, a barátja. Megkövülten álltam az ajtóban.

Az orvos kezdte:

- Kedves Asszonyom, úgy gondoltuk, meglátogatjuk önt, remélem, hogy nem zavarjuk?

Nem tudtam szólni sem a megdöbbenéstől. Legjobb lenne talán szó nélkül bezárni az ajtót elöttük, - gondoltam magamban, de mégsem mertem. Ő ugyanis az orvosom volt, ki tudja, mit hoz a holnap, s ha beteg leszek, hogy megyek hozzá, ha most beteszem az ajtót, - magamnak is beteszem.

Lesz, ahogy lesz, gondoltam és mosollyal kitártam az ajtót előttük. Az orvos kezében egy üveg háromcsillagos Napóleon konyak volt. Alig álltak a lábukon. Vajon mi hozhatta őket hozzám?

- Ejnye-ejnye doktor úr, úgy látom egy kissé az üveg aljára néztek - mondtam nyájasan, de gyomromban az idegességet éreztem. Majd egy határozott mozdulattal kitéptem kezéből a konyakot és elindultam a vécé felé. Ők kíváncsian dülöngéltek utánam.

- Erre már semmi szükségük nem lesz, minden cseppje méreg már. Ön orvos, ezt tudnia kell - mondtam, majd az üveg tetejét lecsavarva, annak tartalmát a vécékagylóba engedtem folyni. A két részeg szóhoz sem tudott jutni a látványtól. Ezután bevezettem őket a szobámba és udvariasan hellyel kínáltam a vendégeket. A doki az asztal melletti rekamiéra telepedett, a másik a fotelba ült. A doki szélesre tárt karokkal csukladozva szellemeskedni próbált és egy rossz mozdulatától a rózsám vázástól eldőlt az asztalon. Folyt a víz a szőnyegre, a cserépdarabokra.

- Semmi baj, doktor úr - mondtam a vizet itatgatva, és a váza darabjait szedegetve.

A doki ezután, mint aki jól végezte dolgát, elterült az ágyamon. Kevés idő múlva mindkettő horkolt, olyan volt horkolásuk, mint egy duett, a jogász tercelt szépen.

- Istenem, szörnyű helyzetemet Te látod, ez igen nagy probléma számomra. Adj bölcsességet! - imádkoztam.

Hívhatnék mentőautót, szépen kimosathatnám a gyomrukat, villant át agyamon, de elvetettem a gondolatot. Úgy határoztam, hogy feláldozom az éjszakámat értük! Leültem a fotelba és virrasztottam reggelig.

Amikor felébredtek, azt sem tudták, hogy hogyan kerültek hozzám. Elpárolgott a gőz a fejükből, megértették lassan milyen tapintatos voltam velük szemben. Zavartan kérték a bocsánatot tőlem, és szégyenkezve kézcsókkal távoztak.

- Jó lenne új életet kezdeni, doktor úr! - kiáltottam.

Pár nap múlva találkoztam a jogásszal, akinek a karján óriási daganat volt. Elpanaszolta, hogy orvos barátja már teljesen megbízhatatlan mint orvos, mert az intravénás injekciót muskularisan adta be neki, és ő most megy a sebészetre kivágatni a daganatot.

Jó néhány év elteltével futottam össze újra a jogásszal Pesten, a Deák téren. Csaknem a nyakamba borult örömében. Boldogan újságolta, hogy megszabadult az ital szenvedélyétől, és ezt nekem tulajdonítja. Az az éjszaka fordulópont volt az életében - mondta, majd szomorúan hozzátette: a haverom meghalt szegény, elvitte az ital!

Váratlan meghívás

Egy téli utazás alkalmával nagyon felfáztam. Egy hete már, hogy kúráltam magam izzasztással, gőzöléssel. Vasárnap este volt, magányosan és betegen. Éppen a gőzön ültem, mikor a telefonom felberregett. - No végre valaki, legalább kipanaszkodhatom magam - emeltem fel a kagylót örömmel. Az általam nagyra becsült miskolci költő hangjára ismertem. - Drága Gitta, egy házi koncerten vagyok, néhány barátommal. Igen jól érezzük magunkat, csak maga hiányzik a társaságból. Arra kérem, jöjjön el közénk. - Sajnos ez lehetetlen, mert beteg vagyok - mondtam én, - de köszönöm, jól esik, hogy hiányzom, ez a mondat elősegíti a gyógyulásomat.

- Van láza? - kérdezte a költő.

- Már csak hőemelkedés, de könnyelműség lenne kimennem, nem szeretnék visszaesni. Majd, majd más alkalommal. - És megelőzve az alkudozást a telefont én tettem le.

Nem hagytak békén. Még ezután kétszer is hívtak, könyörgőre fogta a költő.

- Gittám, taxi megy magáért, háztól házig lesz szállítva, nem fázhat meg. Várjuk! - most meg ő tette le a telefont, nem várva válaszra.

Így hát megadtam magam. Alig hogy felöltöztem, megjött a taxi. Ismeretlen helyre vitt, a költőn kívül senkit sem ismertem. Az ajtóban álltak a férfiak, mikor megérkeztem. Félhomályos szobába vezettek, ahol igen nagy meglepetés várt reám. A költő négy illuminált férfinek mutatott be, akik cigarettáztak, a füstöt vágni lehetett volna. Mozart Rekviemje szólt lemezről. A szoba közepén egy fiatal nő hevert a süppedő szőnyegen, meglehetősen hiányos öltözékben. Mindössze egy csipke melltartó és bugyi takarta bársonyos testét. Szőke haja szétterült körülötte, finom fehér bőre valósággal világított a félhomályban. Telt idomai szépségét csak a megalázó helyzet halványította csupán.

Amint az első meglepetésen túljutottam, gyorsan döntöttem. - Várjatok csak, majd rendet teremtek én köztetek - gondoltam. Ilyen helyzetekben általában nőpárti leszek. Megvetéssel néztem a kábult férfiakra. A fekvő nőhöz közel mentem. Meglepően szép volt az arca. Megfogtam a kezét és szólongatni kezdtem a magából kivetkőzött hölgyet.

- Hogy hívnak, kedvesem? - kérdeztem. Ő rám nézett, zöld szeméből látszott, hogy igyekszik válaszolni, de tudata el-elhagyta szegényt.

Végül mégis csak kiderült, hogy Klárinak hívják, és érdeklődését is sikerült felkeltenem, mert ezt kérdezte:

- Mondd meg, ki vagy te, égi tünemény?

- Klárikám, azonnal eltakarjuk meztelenséged, nem hagyhatjuk, hogy ezek a férfiak itt kéjelegjenek elesett állapotod láttán. Majd a férfiakra nézve, parancsoló hangon így szóltam:

- Szedjék össze Klárika ruháit, fel fogjuk öltöztetni.

A férfiak engedelmesen ugrottak, és hamarosan ruhába bújtattuk a lányt. Ő közben ezt motyogta: Haragszom az Istenre is, mert elvette az édesanyámat.

- Jó... jó... Majd ezt még megbeszéljük később. Most pedig figyelj rám. - Ujjaimmal az urakra mutattam, és így szóltam: - Válassz ki közülük egyet, a többit bízd rám.

Klárika megértett és egy fiatal fiúra mutatott, kit Istvánnak hívtak.

- Jól van - mondtam én - István marad, - majd az ajtóhoz léptem, és azt szélesre tárva így szóltam: - Nos uraim kifelé! Köszönöm a látogatást!

Magam sem értem, honnan volt ekkora bátorságom. A felszólítás hatott. Szó nélkül hagyták el a szobát. Ott maradtunk hárman, jól kiszellőztettük a lakást. István atyai gondoskodással vette körül Klárikát. Kávét főzött neki. Hiúságának tetszett, hogy őt választották a maradásra. Évekig éltek együtt ezután, kapcsolatukból nagy szerelem lett. Még ma is szeretik egymást, pedig történetem húsz éve már, hogy megesett Miskolcon.

Puhára léptem a sötétben Vidáman, dudorászva igyekeztem hazafelé a közértből lakásom harmadik emeletére. Sötét volt már, de a lépcsőházban annyira ismertem a járást, hogy fel sem gyújtottam a villanyt, így futottam fölfelé a lépcsőkön. Egyszer csak valami puhára léptem. Meglepetésemben a villanykapcsolóhoz nyúltam, s a hirtelen fényben egy elfekvő női testet láttam, aki mélyen aludt a jéghideg betonlépcsőn. Haja szétterülve, arca elárulta alkoholizált állapotát, mellette elgurulva egy pohár tejföl hevert. - Ó te szegény szerencsétlen! - hagyta el ajkamat a szó. Tétovázva fölé hajoltam, szólongatva, hogy ébredjen fel, mert kemény téli este volt, odakinn mínusz húsz fok lehetett.

Kabát nem volt a hölgyön, és megesett rajta a szívem. Tudtam, ha ott marad a kövön reggelig, akkor átfázhat a veséje, azt is sejtettem, ha ott hagynám, az éjszakámnak vége, mert nem tudnék nyugodtan aludni miatta. Így hát próbáltam élesztgetni. Révedezve, bambán nézett rám, de a lábára állni képtelen volt. Így hát keservesen vonszolni kezdtem fel a harmadik emeletre, lakásomba. Lefektettem, ő láthatóan nem zavartatta magát és hamarosan mély horkolásba kezdett.

A józan eszem pereskedett velem: - Ezt aztán jól megcsináltad, egy vadidegen részeg asszony, egy züllött alak lerókázhatja az ágyad, sőt még magához térve meg is lophat!

Most már mindegy, virrasztani fogok, határoztam el, és egész éjjel le sem hunytam a szemem.

Reggel ő jól kipihenve ébredt, meglepődve nézett körül, majd lassan felfogta, mi is történt vele.

Odajött hozzám, kezet csókolt, valamit dadogott és szégyenkezve eltűnt a lépcsőházban.

Aradi asszony esete Németországban

Korát titkolta előttünk, de dédunokáinak fényképét büszkeséggel mutogatta. Imádta a társaságot, szeretett borozgatni és nótázni. Kaméleoni tulajdonsággal rendelkezett. Ha magyar társaságban volt, akkor magyarnak vallotta magát, ha németek között, akkor sváb volt, ha románok közé keveredett, ő a román nemzetiségével büszkélkedett. Mondhatjuk, "nemzetközi" volt.

A meghalt férjét emlegette, az közjegyző volt, de előfordult, hogy polgármesterként titulálta. Áradt belőle a jókedv, ha társaságban volt. Ilyenkor arca megfiatalodott, sugárzott belőle személyiségének varázsa. Egyik nótáról a másikra gyújtott. Szóval rajongtak érte még a fiatalemberek, csókolgatták csipkébe bújtatott kezét és karját.

Áradt belőle a "magyar temperamentum" és a sikerélmény okozta boldogság. Egy-egy magyar bálba a tizenhatévesek izgalmával készült. Igényes öltözékét nagy gonddal válogatta össze. Ám a Frankfurtban rendezett magyar bálban megirigyelte jó kedvét az ördög. A bál végeztével asztaltársasága felajánlotta, hogy Mainzig magukkal viszik. Boldogan fogadta a meghívást, és megérkezve Mainzba, ott átszállt egy taxiba, így bizonyára hajnalodott már, mire hazaérkezett. Otthona bérházban volt. Amikor fizetni akarta a taxiszámlát, akkor vette észre, hogy a táskája szétnyitva üresen tátong, annak egész tartalma a lakáskulccsal együtt kiszóródhatott, még az előző kocsiban. Természetesen a taxisofőr követelte pénzét, egyre hangosabban, ő pedig sírni kezdett. A bérház ablakai sorban nyíltak ki, megbotránkozva a hajnalban hazatérő öregasszony láttán. Részegnek gondolták, pedig csak kicsit volt spicces.

Végül az egyik szomszéd mentette meg a helyzetet, felhívta Aranka néni fiát telefonon és odarendelte, hogy anyja helyzetét rendezze, hiszen fiának volt a lakáshoz kulcsa. Aranka néni fia dühösen érkezett meg, és nagyon szégyellte magát. A taxiszámlát rendezte, majd anyját kiszedve az autóból felkísérte lakásába. Gyűlölte anyját ebben a pillanatban! Amikor az ajtót bezárta maga mögött, anyja csipkeblúzát durván megragadta a mellén, és akkorát lökött rajta, hogy az az ágyra repült és hangos zokogásba tört ki, hallván fia sértő szavait, ki dühében "vén szajhának" nevezte őt.

Másnap délután meglátogattam Aranka nénit, aki még akkor is sírdogált. Sírását csak a telefon csengése szakította félbe. Társasága hívta, jelezvén, hogy az elveszett holmijáért ne aggódjon, mert meglett, megtalálták az autóban. Öröme ürömmé vált és így szól felém:

- Gyűlöl a fiam! - zokogott a szívében oly fiatal öregasszony, és most valóban öregnek is látszott, szánalmasan megalázott, imádott fiától.

Meg akartam vigasztalni Aranka nénit, de ehhez én kevés voltam. Ezért felhívtam telefonon a fiát és a következőket mondtam neki:

- Zoli, csak annyi a hozzáfűzni valóm az éjszakai történtekhez, hogy nagyon megbántottad édesanyádat. Kérj tőle bocsánatot, mert ilyen dolog bárkivel megtörténhetett volna, hogy táskája szétnyílik és a sötét kocsiban ezt nem vette észre. Azt pedig nem kellene szégyellned, hogy édesanyád még bálba kívánkozik, - bár ebben a korban ez egy kicsit szokatlan - de én a helyedben még büszke is lennék rá. Sajnos el fog jönni az idő, és az már nincs is messze, amikor magát sem tudja majd ellátni, és visszasírnád még ezt az időt.

Ha nem is azonnal, de Zoli megkövette édesanyját. Telt, múlt az idő, újra meglátogattam Aranka nénit. Éppen nekem terített, amikor kiesett a kezéből a leveses tál. A mentők kórházba vitték; agyvérzés érte.

A kórházi hazatérés után fiai elhelyezték az öregek otthonában. Drága bútorain, értéktárgyain megosztoztak szépen. Látogatásomnak nagyon megörült. Az ágya szélén üldögélve hallgattam és beszéde közben észrevettem, hogy szobájából nyílik egy másik szoba is, ahol két súlyos beteg fekszik. Az egyik folyton azt kérdezi, mondjátok meg, hol vagyok. A másik nyolc éve bénán fekszik, beszélni sem tud, pedig még fiatal.

- Én kértem magam ebbe a szobába, mert nem jó egyedül lenni, mondta Aranka néni. Aztán rám nézett zöld szemével, észrevette zavaromat, és talán megérezte, mennyire szánom őt. Így szólt hozzám:

- Ne sajnálj, Gittám, mert van még öröm az életben, - majd felállt és tovább folytatta - gyere csak utánam - és vezetett a másik szobába. És most nézd a szemét, hogy ragyog, mikor felé csoszogok, hogy egy pohár üdítőt adjak neki. Ez a hálás szempár az én boldogságom... Pedig te tudod..., hogy én egy ronda önző, önmagát mutogató ember voltam. Írd meg, Gittám, hogy mennyire megváltoztam.

Komikus tánc a flaskóval Mainzban történt magányosságom idején. Tél volt, nem olyan kemény, mint a hazai telek, a tenger felőli friss légáramlatok tavaszra emlékeztető érzést váltottak ki belőlem. Enyhe párás fuvallatok érkeztek felénk, ám hó födte a földet. Az ablakban álltam, alkonyodott már, és egy furcsa alak vergődésére lettem figyelmes. Azon mesterkedett a homályos alak, hogy feltápászkodjon a földről, de ez meghaladta erejét, mert lábai sehogysem engedelmes­kedtek neki. Komikus táncnak tűnt a dolog, melynek a vége ismét a földön heverés lett. Ám szándékát nehezen adta fel, kitartóan próbálkozott, közben - sikertelensége miatt - a zsebéből előrántott flaskából jókat húzott. Amint jobban szemügyre veszem, felismerem benne a felettem lakó ügyvédbojtárt. Gyakran jött át hozzám pénzt kérni kölcsön, ugyan nem sokat kért, de mindig italra, visszaadni azonban elfelejtette.

A feltápászkodási kísérletek sorban kudarcba fulladtak, így hát belefáradva a dologba, megadta magát sorsának. Hátára fekve, szétvetett lábakkal, kabát nélkül egy kis levis nadrágban feküdt a hideg betonon. Tudtam, hogy sokáig nem nézhetem, elindultam hát felé, és nevén szólongatva próbáltam őt felállítani, de be kellett látnom, hogy ez meghaladja erőmet.

Ő nyitogatva szemeit, felismerve így szólt:

- Lass mich im Ruhe, hagyj békében, mit akarsz tőlem, megdugjalak, vagy vegyelek feleségül?

Nem engedhettem meg magamnak, hogy megsértődjek, mert nagyobb volt a segíteni akarás, mint a megbántódás. Felnéztem az óriás bérházra és azon csodálkoztam, hogy annyi ablakból miért csak egyedül én láttam meg őt, és akarok segíteni. - Persze nem otthon vagyok, itt Németországban furcsa egy alak az érzelmes magyar ember. Szinte szégyellni kezdtem magam.

Mégis átszaladtam a közvetlen szomszédomhoz, kértem, jöjjön, segítsen felkísérni a részeg embert.

- Segíteni? Miért kellene segíteni - szólt felháborodva, majd hozzátette - felnőtt ember azt tesz, amit akar, mi közöm hozzá?

- Dehát a maga honfitársa, nem bánja, ha megbetegszik, ha itt hagyjuk még komolyabb baja is lehet!

- Mir egal - volt a válasz.

Láttam hiábavaló az érvelésem, kőfalba ütköztem. Szerencsére egy másik lakó - aki külföldi (ausländer) - rögtön kész volt velem tartani, és így az ifjú embert feltámogattuk és lakásába vittük.

Röviddel később elköltöztem Mainzból Hofheimbe, és így évekig nem jártam régi lakhelyemen. Ügyintézésem során egyszer úgy adódott, hogy Mainzba visszatérve meglátogattam egy régi magyar asszonyt. Az ember szeret visszatérni oda, ahol régebben lakott. Volt régi lakásom mellett volt egy romantikus természeti rezervátum, gyönyörű kis tó, vadlibákkal, teknőcökkel, gólyákkal, és ott üldögéltem sokszor a kispadon. Most is ott bámultam a vizet, irigyeltem az úszkáló kacsákat, hiszen olyan egyedül vagyok...

Egyszer csak lépéseket hallottam, és mikor hátranéztem, felismertem az ügyvédbojtárt, aki mosolyra derült arccal köszöntött, emlékezve segítségemre. Hálásan szorongatta kezemet, köszöngette a régi emberséget és boldogan közölte, hogy már nem iszik, amióta gyomorműtéten esett át. Valóban teljesen józan volt.

Boldog öröm volt a szívemben. A jó híreket szereti az ember hallani, főleg ha az egy új életvitellel függ össze.