|
• Előszó • | Versek • | Novellák • | Humor • | Dokumentációs írások • | Krimi • |
|
- Velünk jössz! - szólt az anya, ellentmondást nem tűrő hangon. - Nem megyek! - csattant a válasz és Hilda haragvón tekintett vissza meglepődött anyjára. Elszántság fénylett szemében. Életében először lázadt fel a szülői akarat ellen a tizenhat éves leány. - Mit mondtál? - Azt, hogy nem megyek az istentiszteletre veletek! Más tervem van - makacskodott Hilda. - És miért nem jössz? Talán megmagyaráznád! - faggatta az anyja ingerülten. |
 |
Öcsi tágranyílt szemmel figyelt és visszalépett az ajtóból. Érezte, hogy itt valami készül.
- Unalmas folyton az önmegtagadásról szóló beszédet hallgatni, mikor - éppen ellenkezőleg - tele vagyok élnivágyással.
- Megőrültél, lányom? - méltatlankodott az anya. Igyekezett nyugalmát megőrizni, hogy ne vétkezzen, legalább most, mikor az Isten házába készül. Érezte, hogy kezét szinte fékeznie kell, mert ütni tudna, úgy felbosszantotta ez a hallatlan lázadás. Mit tegyen? Szófogadó, kötelességtudó gyerek volt eddig Hilda, sohasem kellett verni. Ebben a pillanatban megkondult a harang templomba hivogatón, és az anya eltette haragját délutánra. Ennyi idő alatt úgy sem lehet tisztázni a kérdést. Feltette bársony kalapját, megigazgatta őszülő haját és elindult Öcsivel.
Hilda örült. Első lázadása sikerült. Diadalmát látni kívánta, tükör elé lépett, úgy nézett sugárzó arcára. Szabad! Azt tehet, amit akar! Dudolva lépett ki az ajtón, a napfényre.
Milyen szép a tavasz! És milyen jó élni! Úgy döntött, sétára indul az Avas felé. Miskolc város büszkesége és bosszúsága az Avas, a Bükk hegység kis nyúlványa, tetején a kilátóval. Az Avas miatt nyúlt el a város a Szinva patak mentén hosszanti irányban. A lány átkelt a hídon. Az öreg templom és a temető mellett haladt feljebb a szerpentin úton, borpincék szellemes feliratait olvasgatva: Vár-lak, Imád-lak, Hív-lak stb. Vasárnap délutánonként hangos itt a dáridó. Borízű hangok, cigányzene vetélkednek egymással.
Most még csend honol. A lombok felől madárfütty röppen. Egyre közelebb az égbolt és a tető. Hilda szíve sűrűn dobog, de könnyen szökdel felfelé. Izmos, fiatal testén lenge szoknya, fehér blúz feszül. Arany haján ragyog a tavaszi napsugár. Boldog. Ez az első útja, mely saját elhatározásából született. Ahová nem küldték, ahová nem kötelesség vitte. A szabadság édes, részegítő gyönyöre szállta meg.
Fölért. Lihegve tekintett le. A város épületei úgy vették körül az Avast, mint csibék a kotlóst. A látóhatár szelíden olvadt az ég kékjébe. A gyönyörű látvány a szívéig hatolt, mint mindig, ha a természet szépségét csodálta.
- Jó bőr! Ugye Péter! - ütötte meg fülét egy durva hang. Hátratekintett.
- Húzzuk meg, Karcsi! - szólt egy másik.
Két nyurga kamasz fiút pillantott meg. - Meg sem hallom őket - bíztatta magát, és elindult vissza, az úton. A két fiú utána szegődött. Arcukon izgatottság, vigyorgásukon a megfogalmazott bűn vibrált.
- Válassz! Ő, vagy én?
Hilda válasz helyett futni kezdett, de hallotta, hogy üldözik. A lábdobogások egyre közelebbről hallatszottak. Egyik kamasz elkapta a kezét és a földre rántotta. Hilda minden idegszálával és minden erejével ellenkezett. Ütött, karmolt, de a fiú állta az ütést. Keze már fájt, de a támadó nem tágított, erősen fogta a lányt. Hilda megpróbált felállni, de hatalmas erő a földhöz vágta, gerince sajgott. Most a fiú haját kezdte tépkedni, majd az arcába köpött. Minden hiába. Érezte, ereje fogytán, de elszántan küzdött. Meg nem adja magát, inkább meghal - határozta el. Minden erejét összeszedve, egy pillanatra felülkerekedett, de újabb sajgás jelezte, hogy megint alulra került.
- Segítség! Segítség! - kiabált, de a hangja elveszett a fák sűrűjében...
Péter, a másik, eddig szótlanul nézte a dulakodást, most előugrott.
- Én leszek az első! Hagyd a csajt! - kiáltotta és rávetette magát társára. Vad birkózás kezdődött. A lány megszabadulva kínzóitól felállt szédelegve, s gyors menekülésre gondolt. A birkózók észrevették szándékát és a dulakodást abbahagyva, ismét összefogtak. Itt-ott vér szivárgott tagjaikból, de a fájdalommal nem törődve, újból elkapták a lányt.
Hilda az izgalomtól émelygést érzett és nagy félelmében hirtelen, mentő ötlete támadt. A föld felé fordulva hányást színlelt, hangos öklendezést mímelve. Ebben a pillanatban az ellenfelekből ismét szövetségesek, bajba jutott, pórul járt sorstársak váltak. Feltápászkodtak a földről és szörnyülködve nézték a beteg lányt. Kérdőn néztek egymásra: Most mit tegyenek?
- Falcoljunk! - mondta a szőke srác.
A másik helyeslően bólintott és futni kezdtek. Mikor már jól eltávolodtak a lánytól, megálltak.
- Ne húzzuk a belünket, mert azzal csak gyanúsakká válhatunk és még a jardokkal is bajunk lesz! - javasolta az idősebb.
Lassan bandukoltak lefelé. Megint a szőke szólt:
- Te, Károly, ugyan mi lett vele? Néhányszor ugyancsak a földhöz teremtettem szegényt...
- Lehet, hogy csak a majrétól lett rosszul - találgatott a másik.
- Nézzük meg, csak úgy távolról.
- Jó - egyezett bele az idősebb.
- Talán egy fa tetejéről, vagy a kilátóból jól láthatnánk, mi van vele.
- És ha valaki észrevette és elkapnának?
- Ráérünk szaladni még akkor is.
- Ugyancsak megfáztunk az első próbálkozásnál.
Végül is visszafelé indultak. Mikor kissé megközelítették a lányt, felmásztak egy fa tetejére. Onnan jól láthatták áldozatukat.
Hilda úgy gondolta, túljutott a veszélyen, megpróbált felállni, ruháját igazgatta, amikor megpillantotta támadóit, akik újra felé tartottak. Megijedt, és színlelve tántorogni kezdett.
- Ne félj tőlünk, nem fogunk bántani - mondta Péter és szelíden karonfogta a lányt.
Hilda csendesen sírdogált, már tudta, hogy megmenekült. Belső szorongása, mely végigkísérte héroszi küzdelmét ártatlanságáért vívott harcában, most oldódni kezdett. A srácokban megszólalt az emberség. Károly karjába vette és cipelve megindult lefelé.
- Gyere, segíts! - szólt Péternek, ki tettrekészen mellé ugrott.
Hildának az ijedtségen kívül nem történt baja, rosszullétét már csak túlozta. Míg a fiúk két oldalról támogatták, belül győzedelmesen mosolygott azon az ötletén, hogy a hányás is csak fifika volt. Jaj, csak ki ne essen a szerepéből!
Hol egyik, hol másik fiú vállára nehézkedett, halkan nyögdécselve. Azok pedig bocsánatáért esedeztek, és egymással vetélkedve ígérték, hogy ilyet többé nem tesznek.
Az Avas lábánál Hilda így szólt:
- Most már egyedül is haza tudok menni, ne fáradjatok tovább.
Kihúzta magát. Szőke fejét büszkén felemelve, diadalmasan elindult a Kossuth-téren át hazafelé. A térde még remegett az átélt izgalmaktól, de vidám volt, mert ezt gondolta:
- Valószínű, hogy erőben soha nem érjük utol a férfiakat mi nők, de az eszükön kis női ravaszsággal könnyen túljárhatunk.