|
• Előszó • | Versek • | Novellák • | Humor • | Dokumentációs írások • | Krimi • |
Hogy van a keresztfia?
Zita fáradtan ment haza hivatalából. Egész héten túlórázott. Bérfizetés előtt így van ez mindég. Munkakörét szereti, de a túlórák nagyon kimerítik idegrendszerét. Főleg a szeme lázong, a vérerek tágulnak ilyenkor. Otthon tükör előtt naphazolint csepegtet bele, ez a gyulladás tüneteit gyorsan megszünteti, de a fáradtság a gerincéből nehezen űzhető ki. A túlórákat csúsztatásként kapják meg, így máris kész a terve: kimegy a strandra holnap reggel és egész nap pihenni fog, napozva, vagy vízben üldögélve.
Az idő is kedvez neki. Egyetlen felhőt sem lát reggel az égen. A nap hevét néha-néha kis szellő borzolja. Örömmel indul a miskolci Augusztus 20. Strand felé.
Derékig érő meleg vízben üldögél, szemét lehunyva pihen. Hallgatja a bő forrás csobogását, mit vidám madárfütty tarkít. Elgondolkozik, milyen csodálatos ajándéka a természetnek ez a forrás. A föld mélye szünet nélkül ontja magából az áldott meleg vizet. Zubog-zubog a tiszta víz, így folyton cserélődik a medencében. Körülötte fiatal fiúk, lányok hancúroznak, de ez őt nem zavarja, sőt jól esik látni ezt a nagy életörömet. Bőre kezd pirosodni, most jut eszébe, nem kente be magát. Táskája a fára akasztva csüng, ki kell érte lépni. Nagy lendülettel indul kifelé, s ekkor útját állja egy őszhajú férfi. Zita ki akar térni, de az idegen mosolyog és nem engedi.
- No csak, mit akar az idős férfi, csak nem ismerkedni? - gondolja és kitér. A férfi észreveszi szándékát és ismét elé áll:
- Kezét csókolom! Hogy van a kedves keresztfia? - kérdezi. Szemében huncut fény csillan.
- Nincs keresztfiam. Bizonyára összetéveszt valakivel - válaszolja Zita homlokát ráncolva, és elindul a táskája felé.
- Szó sincs róla, nem tévesztem össze senkivel, nagyon is jól emlékszem magára - feleli a férfi és utána lép. - Maga volt az, egészen biztos vagyok benne, aki tizenöt évvel ezelőtt megkeresztelte kedves barátomat, a kirakatrendezőt, a tapolcai Anna Szálló teraszán.
- Tréfál? Nem értem, mit beszél - mondja Zita ingerült hangon.
- Dehogyis viccelek, egészen komolyan beszélek. Maga nem emlékszik az esetre? Igaz, hogy tizenöt év nagy idő, de emlékeznie kell rá.
- Beszélhetne világosabban is! Egy szót sem értek az egészből - válaszolja Zita bosszúsan.
- Üljünk le talán és elmondok mindent, ahogy történt - mutatott a férfi a medence szélére és letelepedik. Zita is mellé.
- Most már kíváncsivá tett. Hogy volt az a keresztelés? - kérdezi érdeklődően.
- Tizenöt évvel ezelőtt - boldogult legénykoromban - sok haverom volt, akikkel megértettük egymást a huncutságban. Vidám fiúk voltunk és estéről-estére ellátogattunk Miskolc szórakozóhelyeire. Jól kerestem már akkor is mint ékszerész, én fedeztem barátaim kedvtelését. Hej... szép idők voltak azok! - mondta elmélázva. - És akkor feltűnt nekünk egy igen csinos, szőke lány. Rakott szoknyában, fehér matrózblúzban volt és táncolt. De hogy táncolt!!! Nézni is élvezet volt. A ritmus extázisa volt minden mozdulata. Egyéni, sose látott figurákkal, kipirult arccal forgott, s minden férfi őt csodálta. Két lépést sem táncolt egy fiúval, sorban álltak előtte a férfiak, s boldog volt, aki néhány lépést fordulhatott vele.
Ott álltunk haverjaimmal és csak néztük, hogy meddig bírja a megszállott lány. Ekkor a kirakatrendező megszólalt:
- Fogadjunk, hogy ez a lány az enyém lesz még ma este!
- Soha pajtás! Ez csak táncolni szeret. Senki el nem érte még - feleltem én. Mire ő:
- Van egy hordó söröm, hogy az enyém lesz ma este! - mondta erősködve.
A fiúknak tetszett az ajánlat. Nevetve csaptak kezünkre és szétvágták, ahogyan az szokás ilyenkor.
Zita érdeklődve figyeli a mesemondót, az pedig folytatja élénken:
- Kimondottan jóképű volt a kirakatrendező, olyan szépfiú, aki minden nőnek tetszett.
- Add kölcsön a pénztárcádat ma estére - intézte hozzám a kérést - ez szükséges a hódításhoz. - Én szó nélkül odanyújtottam neki, s mivel éppen aznap volt fizetés, ki volt tömve papírpénzzel. A zenészek most hagyták abba a játékot, hogy szünetet tartsanak. A leány asztalhoz ült egyik haverunkkal. Megragadtuk az alkalmat és szépen odatolakodtunk hozzájuk. Mindannyian - lehettünk vagy hatan - bemutatkoztunk és letelepedtünk az asztalhoz. A kirakatrendező a lány mellé került - nem véletlenül. El kezdte puffogtatni ócska vicceit. A lány nem nevetett. A fiúk értetlenül bámultak rá.
- Szépeket mondjanak nekem! Nem szeretem a trágár beszédet - szólalt meg a lány. A kirakatrendező akkor más módszerhez kezdett. A leány keze után nyúlt és csókokkal érintette. Ő elhúzta a kezét. Én már tudtam, hogy nyerni fogok egy hordó sört. Azt is sejtettem, hogy itt botrány lesz, mert haverom képe egyre pirosodott a méregtől. A lány fölényesen, szellemesen, s mégis ártatlanul lekezelte őt. Ekkor én átültem egy másik asztalhoz. Onnan figyeltem az eseményeket.
Barátom most - az én pénzemen - Anna-tálat hozatott pezsgővel és biztosra vette, hogy az erős ital megteszi hatását. A lány finoman evett, s keveset ivott. Barátom annál többet, pedig neki hamar megárt, s olyankor kötekedővé válik. Botrányairól híres volt a fiú.
Most a pénzzel kezdett hencegni. Elővette a pénztárcámat, s egyenként dobálta a lány elé a piros papírpénzt, miközben ezt kiabálta:
- Mit gondolsz, kivel beszélsz? Látod, mennyi pénzem van? Mennyit adjak neked? Mennyiért leszel az enyém?
Ekkor a lány hirtelen mozdulattal lesöpörte a nagy halom pénzt, majd felugrott és felindultan, hatalmas lendülettel képen törölte az én barátomat. Elfelejtettem mondani, hogy telt ház volt az Annában, s volt közönsége a látványnak. A barátom ekkor felugrott mint a sértett vad, sápadtan, dühtől remegve farkasszemet nézett a lánnyal, keze magasra lendült, egy pillanatig én is azt hittem, hogy vissza fog ütni - de nem tette - hanem foga között sziszegett valamit.
- Várjon, erre most is jól emlékszem - vág a szavába Zita. - Fogsz te utánam járni négykézláb is, taknyos - idézi a tizenöt éve elhangzott fenyegetést.
- Most már nevetek rajta, de akkor ugyancsak megijedtem, no nem a jóslattól, hanem, hogy megüt. És mi lett a sörrel? - kérdezi most már derűsen.
- Gyorsan eltűntünk az Annából és az Avason megittuk a hordó sört.
- Én a fogadásról mit sem tudtam. Érdekes - folytatta Zita -, hogy többen helyeselték ezt a pofont. Egyszer - talán öt éve is már - férjemmel a csemege-boltban vásároltunk vacsorát, mikor az eladó így szólt:
- Asszonyom, gratulálok magának. Tíz évvel ezelőtt az Annában arcul ütötte az a nagyképű nőcsábászt, aminek én szemtanúja voltam. Esküszöm, nem tehette volna jobb helyre a kezét. Szívem szerint tette. Nem volt annál beképzeltebb alak, mindig azzal dicsekedett, hogy minden nőt elér, ha akarja.
- Tudja, mire vagyok kíváncsi? - kérdezi az asszony.
- Egy hordó sörbe, hogy tudom!
- Oh, maga megint nyerni szeretne, nos, mire gondoltam? - kérdezi pajkos mosollyal.
- Hogy a húszéves jubileumra ki fog gratulálni.
- Eltalálta! - kacag fel vidáman Zita, s úgy érezi, gerincéből teljesen elmúlt a bérelszámolás okozta kimerültség.