|
• Előszó • | Versek • | Novellák • | Humor • | Dokumentációs írások • | Krimi • |
Tudom, hogy rengeteget szenvednek szeretett fiúk, Eli magatartása miatt. Eli pedig nem képes megváltozni, és szemmel láthatólag testileg-lelkileg pusztul. Eli egy kedves, szeretetre méltó gyenge és akarat nélküli ember, aki nagyon szereti a szüleit, imádja a kisfiát, de mint házasember boldogtalan, és az egészet mint mártír, gyermekéért és szülei kedvéért szeretné végigcsinálni.
Eli nem mer őszinte lenni a szüleihez, titkát és bánatát magába fojtja, ez egy-két hétig egészen jól megy neki, aztán mikor már nagyon szenved, inni kezd, és így keveredik bele holmi kis nőügyekbe is. Kimaradásait otthon hazugságokkal magyarázza ki, lassan a hazugság már vérévé válik, és így képtelenség megváltozni. Rossz lelkiállapota már kihat a munkájára is, főnökei szerint - idézem szavukat: "menthetetlen" és "szélhámos", és a vállalatnál maradása is kétséges.
Eli helyett most én leszek őszinte a kedves szülőkhöz. Nagyon sajnálom, hogy vallomásommal fájdalmat kell okoznom. Eli életéért aggódom, ezért teszem. Eli és én három éve szerelemmel szeretjük egymást. Mindent elkövettünk annak érdekében, hogy elmúljon és vége legyen, de sajnos hiába, mert szeretjük egymást ma is.
Elvált asszony vagyok. Férjem hűtlenségét nem tudtam megbocsájtani. Válásunk után öt évig nem volt férfi az életemben, egy imaközösségben találtam vigasztalást. Imádkoztam azért, hogy Isten adjon nekem élettársat, hozzám illőt. (Férjem istentagadó ember volt, bizonyára ezért nem volt az Isten áldása a házaséletünkön.)
Elválásunk után két szakmát szereztem, zenetanításból és műszaki rajzolásból élek. Vettem háromszáznegyven négyszögöl földet, ugar volt hatvan évig, és özvegy édesanyámmal megműveltem, betelepítettem gyümölcsfákkal és szőlővel.
Három évvel ezelőtt, a nyári szünidőben szünetelt a tanítás, elkerültem az ÉMASZ-hoz, két hónapra. Itt találkoztam Elivel. Első pillanatban megszerettük egymást, sajnos. Én érdeklődtem utána, hogy ki ő és hogy hívják, de elmondásom után összetévesztették Oláh Jánossal, és nagyon örültem, hogy független ember. Csak három hónap múlva tudtam meg, hogy tévesen informáltak. Akkor már szerelmes voltam belé. Furcsa helyzetbe kerültem. Én, aki azért váltam el a férjemtől, mert nem akartam egy másik nővel osztozni, most rájöttem, hogy megint csak osztoznom kell. E miatt sokat sírtam, mert egyszerre voltam boldog és boldogtalan.
Háromszor próbáltam meg vele szakítani. Ilyenkor Eli még jobban elkeseredett, még többet ivott és nőknél próbált vigasztalódni. Ezeknek az ügyeknek utánajártam jó megérzéseim és logikám segítségével. Tímár Attilánéval és Dankó Erzsikével elbeszélgettem, mindkettő beismerte viszonyát Elivel. Most - múlt hét pénteken -, az ÉMASZ szállásán Erzsikénél találtam meg egész napi nyomozás után. Kértem, hogy menjen haza, mert az édesanyja benn sírt a vállalatnál, nem akart hazamenni, annyira félt. Személyesen kísértem ki az állomásra, így ment haza.
Nem tudom megérteni Katalint, a feleségét. Hogy tud hazamenni és nyugodtan aludni, ha a férje nincs otthon. Sokszor a feleség szerepét csináltam, mikor elmentem utána, kiderítve, hogy hol iszogatnak kollégáival. Ilyenkor igyekeztem odahatni, hogy a társaság feloszoljon, és Elit kikísértem a vonathoz, hogy hazamenjen.
Gondoltam arra is, hogy elköltözöm Miskolcról, a lakásomat elcserélem budapestiért. Elinek ezt megmondtam, de az volt a válasza, hogy Pesten is meg fog találni. Azt is szokta mondani - milyen kár, hogy nem találkoztunk három évvel előbb, mert akkor még szabad ember volt. Meg hogy én vagyok neki az ideális, az igazi, és hogy egész életen át meg akar tartani. Ugyanakkor családi életét is változatlanul szeretné végigcsinálni. Ez gyalázatos dolog, sok hazugsággal és csalással jár. Lelkiismeretlenség, én magam is sokat szenvedek miatta. Így mindannyian tönkremegyünk, az én idegállapotom is egyre jobban romlik. Eli is pusztul. A kedves szülei is, és nem utolsó sorban a felesége, Katalin.
Attól félek - és ez a félelem késztet most levélírásra -, hogy Eli egy kétségbeesett pillanatában öngyilkossággal fogja a helyzetet megoldani.
Sokszor panaszkodik nekem, hogy otthon ő nem a maga életét éli.
Gyakran gondolkozom azon, hogy vajon miért nincs az Isten áldása ezen a házasságon? Én magam sokat imádkozom Eli lelki helyreállásáért, figyelmeztetem, ha káromkodik, és szeretném, ha elhagyná a káromkodást. Merjen szembenézni tetteinek következményeivel, a hazugság, a csalás és az italozás nem old meg semmit.
Kati struccpolitikáját sem helyeslem. Az nem megoldás, hogy behunyjuk a szemünket és bedugjuk a fülünket, hogy nyugalmunk legyen. Ha egy házasságot a hazugság tart össze, az előbb utóbb úgy is felbomlik. A hazugság nem jó fundamentum. Katival már többször akartam beszélni, de sértő jelzőket dobált felém és kitér.
Ha én összeszedném minden erőm, és kilépnék Eli életéből, sajnos Eli problémája nincs megoldva, és a tragédiahalmaz be fog következni. A főnöke is arra kér, lépjek ki, mert itt tragédia lesz. Én már egy évvel ezelőtt megálmodtam.
Kérem a kedves Szülőket, a megoldáson gondolkodjanak, mert csak egy gyerekük van, és azt az egyet is könnyen elveszíthetik.
Bocsánatot kérek azért, hogy egyáltalán az életükbe léptem, én sem tehetek róla, ez volt a sors könyvében megírva.
Kérem, imádkozzanak Istenhez a megoldásért, csak ő tudja helyrehozni tévedéseinket.
Szeretettel és bocsánatkéréssel
A "Riporter kerestetik" tv-pályázatra készült a hatvanas években
SAJÓECSEGET IS MEGLÁTOGATTA A HIVATLAN VENDÉG - mondta Balla István, MÁV fűtő, és készséggel vállalkozott arra, hogy elvezet a falu árvízsújtotta helyeire.
- Én a Jókai utcában lakom, innen nem messze; szárazon is eljuthatunk odáig, talán kezdjük ott. Látja, az utca közepén már csillog a víz - mutatott kezével a távolba. Ömlött belőle a szó.
- Két éjszakát virrasztottunk családommal, először a kertek alól lopakodott felénk a víz, majd az utcát is elárasztva, félelmetesen hömpölygött a kerítésen át az udvarunkba, egyszer csak azt vettük észre, hogy teljesen körülvette házunkat az ár, úgy éjjel fél 12 óra felé. Felejthetetlen lesz az a szerdai éjszaka! Szerencsére emelt szintű a házunk, egy méterig állja a sarat, de már csak húsz cm hiányzott. Sírtak a gyerekek, a feleségem imádkozott, én pedig reménykedtem, hogy majd csak megszűnik az áradás. És úgy történt, egyszer csak észrevettük, hogy megkezdődött az apadás. A két napos izgalom úgy kimerített, hogy nyomban elaludtam.
Közben megérkeztünk a ház elé. - Menjünk közelebb - gázolt a vízbe vezetőm gumicsízmáival, - látja a gyermekeim vidáman horgásznak az udvaron. Egy csomó csíkot és halat fogtak már. Ha tovább megyünk az utcában, látni fog egy vályogházat, azzal ugyancsak elbánt az ár. Még most is vízben áll a féloldalra roggyant épület.
Menet közben egy gumicsizmás asszonyt láttunk, nyakában egy konyhaasztallal óvatosan lépegetett a fél lábszárig érő vízben. Az udvar felé tartott, amit szintén víz borít még, a bejárati ajtó előtti lépcsőkből két-három még nem látható.
- Kiürítették a veszélyeztetett lakásokat Ecsegen? - kérdeztem kísérőmet.
- Igen, néhány lakást előre kiürítettünk, és az állatokat biztonságos helyre szállítottuk fiatal tűzoltók segítségével, akiket megillet a dicséret lelkes munkájukért.
- Sajóecseget az áradás három részre szakította. A szárazon maradt utca-részeket teherkocsi-forgalom köti össze, ingajáratban. Ha akarja felszállhatunk, legalább mindent meg fog látni.
Aggodalommal néztem a víztengerre.
- Biztos, hogy vissza tudunk jönni? - kérdeztem. Vezetőm mosolygott. Aztán felléptünk a vízi járműnek kinevezett gépkocsira. A kerekek nagy ívben vágták fel a piszkos vizet. Hűvös szél vágott arcunkba a haragos folyó felől. Szomorú a látvány a kocsi tetejéről, kertek, udvarok víz alatt, s a szép kőházak mintha fáznának, ám dacosan ellenállnak, legtöbbjét hiába nyaldossa a kiömlött Sajó, belül szárazak maradnak. A háború utáni épületek mind magas szintűek.
- Ez itt az új telep - mutat balra Balla István, itt a legszomorúbb a helyzet. Itt a házakba is behatolt a víz. Ez mélyebben fekvő része Ecsegnek. - Meglepődve néztem az öreg szegényesebb házakra.
- Jól értettem, azt mondta, hogy új telep?
- Igen, rajta maradt a név, ma már csúfnévnek is beillik. Ezek voltak az első épületek a háború után.
Most egy öreg nénit emelünk a teherkocsira. Sír szegény... az ő háza is ki lett ürítve nagyjából, a víz a lakásba is behatolt. Mikor lesegítjük a kocsiról, elszántan gázol a háza felé, és nézzük amint küszködik a nehezen nyíló kapuval. Mi is leszállunk a kocsiról, ismét száraz földön vagyunk.
- Ott a tsz-istálló, látja azt is körül vette a víz. A juhászunk este nem tudta akolba terelni a nyájat, és a derék fiú két éjszaka a temető alatt őrizte őket. Kábé kétszázötven darab állatunk van.
A vasúti sínek mentén jobbra-balra szintén víztengert látunk. Balla István felsóhajt.
- Nézze, töretlen kukorica a víz alatt, csak a legfelső csövek emelkednek ki, hörcsögök prédája a drága kukorica.
Megnéztük a Sajót is, a hídnál aztán zavarban voltam.
- Végül is hol a Sajó? - kérdeztem, mert szabálytalanul szétterült víztömeget láttam, s csak a víz sodrásából lehetett a folyó eredeti szélességére következtetni.
- Látta volna csak tegnap. Attól féltünk, hogy elviszi a hidat is. Most már a veszélyen túl vagyunk. Nézze, a fűzfák koronája alatt látszik már néhány centiméter a törzsükből is.
Mégis úgy tűnt, hogy soha sem láttam szomorúbbnak a fűzeket. Csak az volt a vigaszom, hogy Eliék házát kikerülte az ár.
|
A sírásó A boltban, ahol az ember vásárlási gondokba merülten nem látja embertársait, nem látja, csak nézi, szokatlan erővel ragadta meg tekintetem két ápolatlan külsejű gyermek. Kíváncsian néztem körül, vajon kihez tartozhatnak? Az egyik fiú volt, a másik kislány - nyolc-tíz évesek lehettek. Sovány, sápadt arcú fiú, a kislányban több az élet. Nem voltak rongyosak, csak maszatosak és fésületlenek. Mögöttük fáradt, borostás arcú ember szatyorral bíbelődött, és a gyermekek felé végtelen gyöngéd hangon szólt, bíztatva őket, hogy segítsenek hálóba rakni a vásárolt árut. Észrevette, hogy figyelem őket. |
 |
- Szegénykéim - nézett rám az öreg, - meglátszik rajtuk, hogy nincs édesanyjuk. Meghalt három évvel ezelőtt mellrákban... Azóta én küszködöm velük, bizony nagyon nehéz az élet anya nélkül, feleség nélkül.
- Miért nem nősül meg újra? - kérdeztem meg tőle.
- Ugyan, hol kapnék asszonyt, két gyerekkel? Öreg is vagyok, és nem olyan kapós egy egyszerű sírásó. Keresetem is kevés.
- Pakoljátok, kedveseim - szólt a gyerekekhez, akik örvendezve szedték ki egymás kezéből a reggeli italt.
- Kakajó - mondta a kislány boldogan.
- Most hazamegyek és főzni fogok a gyerekeknek. Mosnom is kell, hétvége van. Fáradt vagyok, nagyon fáradt. - Hangját hallgatva átéreztem a tragédiát, ami a néhány szóból kibontakozott előttem. Volt időm, többen álltak a pult és közöttem. Elképzeltem az öreg sírásót munka közben. Fásultan ássa a sírgödröket nap mint nap, ezért fizetik. De milyen más volt az a gödör három évvel ezelőtt. A fásult ember könnye hull a göröngyökre. Saját asszonyának, gyermekei anyjának ássák a gödröt. Beleöregedett szegény.
Közben szatyorba kerül a kenyér és a májas hurka. A gyermekekre nézek, mit tehetnék értük? Pénztárcám után nyúlok, de visszateszem. Nem, nem csokoládé hiányzik az árváknak, hanem az édesanya pótolhatatlan simogatása és csókja.
- Vannak felnőtt gyerekeim is. Mind a kettő családos. Ránk sem néznek, nem kell az ember, ha már nincs szükség rá. - panaszkodott tovább az öreg.
- Sajnos, így szokott lenni - válaszoltam halkan, és szomorúan néztem a távozók után. Egy pár napig könnyebbnek éreztem a saját szatyromat.
Rendetlenek vagyunk az utóbbi időben - állapította meg önkritikát gyakorolva -, s fia felé röpített néhány ingerült mondatot.
- Ebben a házban eltűnik minden! Fésülködni akarok, nincs fésű; ollót keresek, nincs olló. Fiam, széthánysz mindent! Nem tehetnéd vissza a helyére a dolgokat? Bosszantó ez, hogy soha nincs semmi a helyén.
Ingerülten ült le, mélyeket lélegezve próbált átváltani, nehogy bosszúsága kiáradjon a következő tanítványra is. Arcára mosolyt kényszerített, mikor kérdezte:
- Nos készültél, kisfiam?
Kilenc-tízév körüli kisgyerek helyezte kottáit az állványra. A tanárnő most pillantott a gyerek arcára. Megdöbbenve akadt meg tekintete a kisfiú dagadt fülein. A fülek piros-duzzadtan lapultak fejére, ujjnyira megvastagodva.
- Mi lelte a füleidet, kisfiam? - kérdezte szánakozva és a gyerek fejét megsimogatta. Akkor vette észre, hogy szemei körül véraláfutások húzódnak.
- Édesapám megvert.
- Ennyire? Miért?
- Rossz voltam - indokolta a fiú kurtán, s rögtön skálázni kezdett.
A tanárnő magában töprengett az eseten. - Vajon mi váltotta ki az apa nagyfokú haragját.
A gyerek már az etűdöt játszotta, de ő még mindig azon gondolkodott, hogyan nyerje meg a gyerek bizalmát, hogy el merje mondani vétkét gátlások nélkül.
- Miért vert meg apukád, kisfiam? - tette fel a kérdést újból, mire a gyerek kerek pofiját záporszerűen öntötték el a könnyek, de nem szólt semmit. Hagyta, hadd sírjon. Nem faggatta tovább. Az óra végeztével a kisfiú egy levelet és egy csomagot vett elő zsebéből és átnyújtotta a tanárnőnek. A levél tartalma fényt derített a történtekre. Így hangzott:
Kedves Tanárnő!
Szégyenkezéssel írom e sorokat, személyes megjelenés helyett. Így könnyebb lesz talán.
Bocsánatot kell kérnem. Gyermekem ellopott több tárgyat Öntől. Én ezeket összecsomagolva elküldöm. Részletes felsorolás: 1 db fésű, 1 db olló, 1 db zseblámpa, stb.
A gyermeket az apja kegyetlenül megverte, fáj a szívem érte, de meg kell érteni férjemet is, hiszen a szégyent csak fokozza az a tény, hogy foglalkozása: rendőr.
Tisztelettel:
X. Y.
A csomagból előkerültek az eltűnt apróságok, s a tanárnő hol a gyerek könnyben fürdő arcát, hol a tárgyakat nézte. A kisfiút és a szülőket is mélységesen szánta.
- Ne tedd máskor, kisfiam! - mondta és megcsókolta kis, kerek, könnytől nedves arcát.
Rögtön nyolc óra - pillantottam az órámra - bezárják a boltot és kenyér nincs itthon. Le kell ugranom, öltözködésre már nincs idő. Berliner kendőt dobok a vállamra és otthoni papucsban szaporázom a lépéseket lefelé a lépcsősoron, még dúdolok is valami vidámat.
A bolt elé érve meglepő kép tárul elém. Az ismert boltvezető fut egy gyerek után. Hangja izgatottan csendül.
- Állj meg, gazember, tolvaj!
A fiút utolérve, grabancánál fogva sikerült elkapnia, mire az elterült a földön. Kezéből egy üveg hullott a földre és darabokra törve szétfröccsent belőle a drága ital. Konyak lehetett. Megállok.
A fiú menekülési gondolatokkal kísérletezik. Ereje azonban nincs hozzá. Részegnek látszik. Próbál felemelkedni, nem sikerül.
A boltvezető szitkai hullnak és rángatja a testet a bolt felé. A fiú arca a járdán üvegtörmelékek között súrlódik, elönti a vér. Rugdalódzik. Kezdek magamhoz térni és segíteni szeretnék. A kegyetlen látvány szinte elgyengít. Egy férfi áll a járda szélén, közömbösen beszélget valakivel.
- Segítsen! - kiáltok rá.
Engedelmeskedik. Ketten rángatják az ellenálló szőke suhancot. A fiú sáros cipője elmarad a dulakodásban.
- Jaj, a cipő! - kiáltok és ekkor a boltvezető megáll.
- Ne tettesd magad, te átkozott! Megjátszod a részeget? Aljas gazember! - árad hangjából a gyűlölet.
- Húzd fel a cipődet, te nyomorult! - kiált parancsolóan.
A fiú megkísérli, hogy belépjen a cipőbe, de az nem sikerül tántorgása miatt. Lába el-eltérül, s a cipő marad.
- Segítsen felhúzni! - kérem az idegen férfit, mire ő engedelmesen lehajol és a fiú lábára igazítja a félcipőt. Most már hangos feltűnést keltve, sikerül a vásárlóközönségen áttörniük és a fiút becipelik egy zárt ajtó mögé.
A boltvezető intézkedik:
- Szaladjon valaki a rendőrőrsre.
Bentről hangos kiabálás és jajongás hallatszik, alig látok a zaklatottságtól, miközben rám köszön valaki. Tudom, hogy valamit venni akartam. Nem jut eszembe, miért jöttem - esem kétségbe. Teljesen felkavarodtak bennem érzéseim.
Tudom, jogos a felháborodása a boltvezetőnek, s el kell kapni a megtévedt embereket - mégis - valami tiltakozás van bennem. Nem így! Nem így! Az embertelen bánásmód és megtorlás nem célravezető, és nem éri el az elbukott ember elveszett lelkét. Nehéz itt megtalálni a megfelelő hangot, s nehéz minden körülmények között emberségesen viselkedni.
Egy mai társadalmi probléma megoldása a Magányosok Klubja
"A reménytelenség lett a kísérője."
- Köszönöm, hogy meghallgatott, valósággal felüdültem.
- Ne tegye még le... mondja, csak Jucikáról mit tud?
- Becsavarodott.
- Komolyan kérdezem
- Komolyan mondom. A nővérétől tudtam meg, elaltatták. Nem is tudtam vele beszélni... Összeroppant.
- Szegény.
- Pedig én szívesen megvigasztaltam volna, de nem kellettem neki.
- Ez érthető, hisz maga jóval fiatalabb nála.
* * *
Mikor a vonal megszakadt néhány percig Jucikával foglalkoztam gondolatban. Hogyan is jutott idáig szegény teremtés? Úgy kezdődött, hogy néhány évvel ezelőtt megpróbálta kijavítani az életét. Az első lépés volt ezen az úton a válás. Megviselte a vele járó kín, de kibírta. - Még nem késő - bizakodott, talán helyrehozható a fiatalkori meggondolatlan lépés. Már most több megfontolással keres majd társat. Igen, társat, mert egyedül nem jó az embernek. Az évek múlásával bizakodása alábbszállt. Rájött, hogy ezt a kérdést lehetetlen megoldani egyedül. Hétköznapjait kitöltötte a munka és a pihenés. Hétvégén ránehezedett a magány. A szórakozás teljesen kiiktatódott az életéből. Gyermeke nem volt, barátnői messzire sodródtak a férjhezmenés után. Munkatársai családos emberek voltak, és fiatalkorúak. Ismert néhány magányos nőt távolról, de nem tudta, hogyan közeledjen feléjük. A barátságok többnyire még a gyermekkorban alakulnak ki. Egyedül még egy moziba sem volt kedve elmenni. Az utcai ismerkedésekkel szemben konvenciális ellenérzése volt. Életének két főtere volt: munkahelye és otthona. E két hely közötti útvonalon a reménytelenség lett a kísérője. Elmagányosodott. Arcán új vonás jelent meg, mit rá a keserű büszkeség rajzolt. Irigység is szegődött mellé a páros emberekkel szemben. A vidám embereket sem szerette már. Egyre fáradtabbnak érezte magát, de titkolta erőtelenségét. Azután sírógörcsök lepték meg. Sajnálta magát. Végül összeroppant. Kiesett a munkából egy ember.
A magára maradt emberek száma napjainkban egyre több. Hogy mennyire így van, a válások statisztikájával lehet felmérni. Korunk új jelensége az elmagányosodás. Jucikának hasonló sorsú és korú emberek társaságára lett volna szüksége. Igaz, problémáit meghallgatta az édesanyja, de mindenben megérteni ő sem tudta, hisz a két generáció közötti szemléleti különbség nehezen áthidalható. A probléma megoldását én a MAGÁNYOSOK KLUBJÁ-ban látom, ahová egyedül is elmehet, aki szenved a magánytól, ahol társaságra, sőt társra találhat a magányos, még mielőtt belebetegedne a magányba.
A magányosságra jutott férfi helyzete - látszata ellenére - nem sokkal könnyebb.
A férfi egy ideig talán még örül is a szerencsének, hogy a házassági kötelékeitől megszabadult. Szórakozási láz kapja el. Presszóból presszóba tér, ahol az alkohollal próbálja megelőzni egy válás utáni nyomasztó, sokszor önváddal, vagy vádaskodással telített gondolatait. Észre sem veszi, hogy merül fokról-fokra mélyebbre és természetszerűleg züllött nők társaságába. (Sajnos napjainkban még az emancipált nők sem igen tudják túltenni magukat a társadalom hagyományos gondolkodásán, és a presszózó nőket illető előítéleteket kikerülve, inkább otthon maradnak.) Következésképpen a búját felejteni vágyó magányos férfi ilyenformán csak romlott nő társaságába kerül. Ilyen nő hálójába esni könnyebb, mint abból kilépni. Következő házassága még rosszabb lesz az előzőnél. Ám lehet, hogy a házasságot elkerüli, de az alkohol rabja lesz.
Az ilyen buktatókat és útvesztőket kerülné ki a férfi, ha a MAGÁNYOSOK KLUB-ját látogatná, hol hasonló sorsú barátokra, társaságra találna, még mielőtt belebetegedett a magányosságba.
Még ebben az évben egy átsírt, magányos szilveszteréjszaka után, felkerestem a miskolci Városi Tanács Művelődési Osztályát, azzal a kéréssel, hogy biztosítsanak helyiséget a Magányosok Klubja megalapítására. Tavasszal az újságban nevemre lettem figyelmes, és egy számomra örömteljes bejelentésre. Fehér Sándorné javaslatára megalakult Miskolcon - az országban is első - MAGÁNYOSOK KLUB-ja. A szervezésből kifelejtettek ugyan, mégis nagyon boldog voltam, hogy valamit tettem sorstársaimért.
Néhány szó ifjúságunk védelmében
A nyugati világ tőkéseinek pénzszerzési láza előtt nincsenek határok. Az eszközökben nem válogatnak. Egyetlen szempont vezeti a pénzimádókat: "minél többet" szerezni. Erkölcsi gátlásaik nincsenek. Önös céljaiknak nagyon megfelel a pornográfia gyártása és terjesztése. Az nem szempont előttük, hogy ezekkel a gyalázatos fotókkal megfertőzik az ifjúság lelkivilágát. Hallottunk róla, hogy ifjaik egy része tüntető felvonulásokkal tiltakozott a pornográfia ellen, de tüntetésük hatástalan maradt. Hiába, az üzlet az üzlet. Sajnos a pornográfia terjedését az országhatárok sem tudják meggátolni, esetleg csak mérsékelni. Hazánk ifjúsága is birtokába jutott a szennyfotóknak. Kevés olyan fiatal van, kinek ne lenne kisebb-nagyobb gyűjteménye a szexlapokból. Szexfilmek is átjutottak valamiképpen a határon.
Valamit tennünk kellene az áramlat ellen. Ifjúságunk egészséges szellemi fejlődése forog kockán. Nem hallgathatunk róla, létezik, van. Terjed, mint a rákos daganat, akkor is, ha nem veszünk róla tudomást. Tűzben a helye minden ilyen képnek. A tiszta érzelmek, a szerelem gyalázói e képek terjesztői.
Tiltakozásunk módozatain gondolkozhatnánk. Talán célravezető volna enyhébb büntetőeljárásokkal fenyíteni a gyalázatos ipar gyakorlóit és terjesztőit.
Miskolc, 1970
Temetésen voltunk Zamárdiban. A szomszédom temettük el, aki sajnos nem természetes halállal távozott az élők sorából, ugyanis egy hiúságában megsértett asszony bosszúja okozta halálát. Ughy Kristófot brutálisan megverették három izomkolosszussal. A verés következményeibe egy év múlva belehalt. A gyászolók mélységes megdöbbenéssel állták körül a ravatalt.
Kristóf a Balaton partján élt feleségével télen, nyáron, Zamárdiban, a Nefelejcs u. 18 sz. alatt. Szakmája építész, de a Balaton szerelmeseként vizibicikli-kölcsönzésből élt. Olyan ember volt, aki a munkában örömöt lelt, és szorgalmát csodáltuk.
Történt, hogy Kristóf budapesti orvos barátja telket keresett Zamárdiban, és Kristóf tanácsára vett is egyet közvetlen a vízparton. Ennek a teleknek bejárata csak a szomszédból volt, amit szolgalmi útnak nevezünk. Azonban a szolgalmi utat biztosító telek tulajdonosa meghalt, így a tulajdon gazdát cserélt. Az új tulajdonos, Vidékiné asszony (Zsuzsa) úgy döntött, hogy a szolgalmi utat megszünteti. Ezután az orvos csak a Balaton vizéből közelíthette meg a telkét. Időközben már hat év is eltelt, az orvos minden szomszédjánál szolgalmi útért esedezett, sőt már fél millió forintot kínált annak, aki ezt megadná neki. Ám, mintha csak összebeszéltek volna az emberek, senki sem volt hajlandó segíteni.
Kristóf különösen bánkódott barátja esete miatt, ez nagyon is érthető, hiszen ő ajánlotta neki ezt a szerencsétlen telket. Egy idő után nem csak bánkódott, hanem egy kis bor mellett dühöngve mesélte az esetet mindenkinek. Egy ilyen dühös hangulatban elindult még egyszer a parton lakó szívtelen hölgyhöz, hogy rávegye, legyen megértőbb. Ez az útja kudarcba fulladt, a telekre érkezve a sötétben felborított néhány virágcserepet, és az ablakból kitekintő asszony felé dühös, sértő szavakat kiabált. Például: "Te, szívtelen bestia" stb. Az asszony féllábú fia ezt hallván, bosszút esküdött. Budapestről szervezett három kidobólegényt, akik jöttek is, hogy Kristófot megneveljék. A három izomember a sötétben leskelődve várta a pillanatot, hogy izma csodálatos erejét megmutassa. A gyanútlan, kezet nyújtó Kristófot elkapták, ketten a kerítéshez fogták, miközben a harmadik félholtra rugdalta. Fogait kiverték, veséjét lerugdalták, lépe szétrepedt. A verés után félelemben élt, cukorbeteg is lett, egy hónapon át negyven fokos lázban feküdt, majd csont-bőrre lefogyott, és egy évi szenvedés után meghalt.
Ui.: A közlést írta Kaderják Gitta és elküldte a Vas megyei lapszerkesztőséghez, amire sajnos válasz sem érkezett.
Rózsa Gyuri átnézett rajtam, mint az üvegen
Áprilisban Magyarországon voltam, és egy kérdés megfejtése által meghívót kaptam a ZSÁKBAMACSKA tv-műsorára. Elhatároztam, hogy jelmezben fogok megjelenni. Jól szétnéztem a jelmezkölcsönzőben, de nem találtam olyan ruhát, amibe szívesen belebújtam volna. Sok fejtörést okozott, amíg végre sikerült megálmodni az egyéniségemhez illő ruhát és fejdíszt, mely úgy éreztem nagyon kifejezi Ars poeticámat, illik hozzám, és mond is valamit a világnak. Lázas izgalommal láttam munkához, hogy elképzelésemet megvalósítsam, először is lerajzoltam, amit kigondoltam. BÉKEANGYAL leszek, égies türkizkék színű tógában, amit leheletkönnyű rózsamintás anyagból készíttettek el. A fejdísz pedig rózsakoszorú, közepén egy fehér galamb, mely az ötös számot tartja, mely nem más, mint a kőtáblára írott isteni tilalom: Ne ölj!
Legalább egy hétig dolgoztam a ruhán és fejdíszen, és hogy csinosabb és égies hatásúbb legyek, koplalni is kezdtem. Sikerült is pár kilót leadnom. Főpróbát csináltam a tükör előtt, és meg voltam elégedve a visszanéző látvánnyal. Szomszédasszonyom is megnézett, majd így szólt: "Valóban gyönyörű a jelmez, de mégis attól tartok, hogy ez a téma túl komoly lesz egy ilyen szórakoztató műsorba, mint a ZSÁKBAMACSKA." - Majd meglátjuk, mondtam én reménykedve.
Végre elérkezett a várva-várt nap. Hirtelen melegfront érkezett, ez igen megnehezítette a dolgát a békeangyalnak. Még a hajam is vizes volt, mikor a Kunigunda utcában lévő tv-stúdióba megérkeztem. Gondoltam, még lesz időm tussolni az öltözőben. Rögtön engedélyt kértem az öltözőhöz, de meglepetésemre a válasz az volt: - Menjen a mosdóba öltözni! - Csalódottan nyitottam a mosdóba, ahol elképesztő volt a látvány, annyi hölgy szorongott, hogy a heringes konzervdobozt juttatta az eszembe. Széket, asztalt nem láttam. Ekkor kitört belőlem az elkeseredés, és hangosan megjegyeztem, hogy bezzeg a FRIDERIKUSZ SHOW-ban az öltöztetőbe még öltöztetőnőt is kaptam, a TAXI-t nem is említve!
Végül is a mosdó egyik sarkában kuporogva vetkőztem le, majd sikerült keservesen átöltöznöm, kisebb-nagyobb lökdösődést elszenvedve.
A közönség tapsorkánnal üdvözölt, míg a nézőtérre levonultam a műsorvezető kíséretében. Majd mikrofonon keresztül együtt szórakoztattuk a jelenlévőket. Tévedett volna a szomszédasszonyom? - villant át agyamon a kérdés. Ám a kamerák még sötéten vártak Rózsa Gyurira.
Ebben a pillanatban megérkezett RÓZSA ÚR, aki mindvégig KERESZTÜL NÉZETT RAJTAM, MINT AZ ÜVEGEN! A BÉKEANGYAL-t Ő BÉKÉN HAGYTA!
Viszont micsoda véletlen, a kifürkészhetetlen sors úgy rendezte, hogy volt rajtam kívül még egy jelmez, mondanivalójában ellentéte az enyémnek, egy nyalka HUSZÁR kardostul. A csinos kis huszárt ki is hívta nyomban Rózsa úr, még kardját is elő kellett rántania!
Hát ilyen világban élünk, a BÉKE mehet a múzeumba! Ugyanis most nem viccelek. Észrevettem, hogy egy hölgy felvételeket készít rólam, amint később kiderült a tv archívuma részére dolgozott. Majd egyszer unokáink látni fognak.
Lehet, hogy az volt a bűnöm, hogy a FRIDERIKUSZ SHOW-ban szerepeltem már?
Mióta új műsorát bejelentette, állandóan a múltammal foglalkozom. Nehéz lenne eldöntenem, hogy melyik nap volt életem legboldogabb napja, mivel elég sok boldog napom volt. Én kész vagyok ezeket elmondani. Nem gondoltam olyan általános boldog napokra, melyet minden asszony mondana, gyermekszülés, vagy egy szerelem beteljesülése. Az általánostól eltérő boldogságra gondoltam, olyanra, melyek erőpróbák voltak számomra, és sikerrel jártak. Vagy egy egészen más jellegű, nagy öröm napja, például: az első televíziós készülék, melyet megvásároltam az ötvenes években, nem csak nekem az első, a bérházban is, sőt tovább megyek, Miskolcon is az első volt, hiszen akkor jelent meg a magyar nép életében. Az igaz, én mindig vártam, vártam a megjelenését, mert édesapám sokat mesélt róla esténként a pattogó tűz lángja mellett. Ő a rádiónak is rajongója volt. Sajnos, Ő ezt a csodát, hogy "televízió van a szobában" - nem élhette meg, mert az akkoriban pusztító tuberkulózis áldozata lett.
Ma is sokszor sóhajtok fel esténként, a televíziós élmények után, melyek már színesek: " Óh, ha ezt Édesapám láthatta volna! - Legalább fekete-fehéren, Istenem miért nem engedted meg Neki?
Más jellegű legboldogabb napjaim, melyek erőpróbák sikerei voltak; az első diófapác rajzom szereplése Nemzetközi Képzőművészeti Kiállításon, második szereplésem: a Fiatal Művészek kiállításán egy élet nagyságú akt grafika, egy akvarell, és egy olajkép. vagy az öröm melyet első három novellám sikere jelentett; melyről Polosovszki Ödön kritikus írásban adott véleményt, hogy "megjelenésre érett" műveknek találja.
Vagy a dalszövegek sikere, amiket volt férjem kész szövegeire írtam, hogy segítsek néki. Ezeket a budapesti Táncdal Bizottság engedélyezte megjelenésre, a hatvanas években, megsárgult példányait máig is őrzöm.
Mikor egy óvodás gyermeket harmonikatanításra elvállaltam, s a kicsi csodagyerek fél éves tanítás után a színpadon ülve széken - az óriás hangszere miatt - előadta: Mozart-tól a Bölcsődalt. Balog Sanyikát harminc év múltán egészen véletlenül külföldi hazalátogatásom alkalmával, budapesti lakásomban hallgattam a rádió hullámain egész zenekarával szerepelni.
Életem legboldogabb napjai közé sorolnám azt a pillanatot, amikor két hónapja haldokló testvérem alig hallható hangján azt mondta: "Anyukám, éhes vagyok". Nagymamám határozott hangon kijelentette: "A gyermek nem fog meghalni, nem hallhat meg, ha enni kér." Igaza volt, testvérem meggyógyult, és gyógyulása öröm volt nekünk, és hasznos az országnak, mert tíz találmányával jutalmazta meg a December 4. Drótművet.
Életem legboldogabb napjai közé sorolnám azt a napot is, mikor fiam a Zeneakadémiát elvégezvén, vizsgakoncertjén oly sikeresen játszott hangszerén, hogy végezetül egyik professzora kezemet rázogatva így szólt: Asszonyom, gratulálok a nagyon tehetséges férjéhez, hat éve nem hallottam senkit jobban játszani. Boldog voltam, és nem zavart, hogy a státust eltévesztette, hiszen nem a férjem, hanem a fiam volt. Ma az NSZK-ban játszik kilenc hónapi szerződéssel. Istenem, de sokszor kellett még vesszővel is kényszeríteni, hogy leüljön gyakorolni. Életem legboldogabb egyik napja volt, mikor a vállalattól kapott jutalompénzből az első turista útra mentem az NSZK-ba, hol megismertem egy mérnök embert, ki másfél évi levélváltás után eljött Magyarországra, és elvett feleségül negyvenötévesen, mindez a vasfüggöny idejében történt, a köztes idő zaklatások, telefonlehallgatások és egyéb szörnyűségek között. A házasságkötés utáni évek egy meseszerű, boldog, kalandos életet jelentettek, sok-sok utazással.
Ha nem így történt volna, a művészet valamelyik ágának művelésével foglalkoztam volna.
Kedves Rózsa Úr, Önön a sor, hogy kiválassza miről és milyen sorrendben beszéljek, mert mindegyik élményem kerek történet, és még sokat meg sem említettem.
Üdvözlettel: Schneider Margit
Utólag: Még sok legboldogabb napomról számolhatnék be, melyek teljesen elvonatkoztatott örömök az ún. együttérzés és segíteni akarásból származtak. Betegekért imádkoztam, akik halálos betegségből gyógyultak csodálatos hirtelenséggel meg.
Ugyancsak túlon-túl boldog volt Karády Katalin temetésének napja számomra, ugyanis 20000 ember előtt hozzá írott saját versemmel búcsúztattam a művésznőt, melyből néhány sort leközölt a Nők lapja 9. száma is.
Budapest, 1992. január 16.
Testközelben
a betörő
a kintről beszűrődő éjszakai fényben
CICÁM jelezte a betörést, és úgy megzavarta a betörőt munkájában, hogy az ellopott VIDEOKAMERÁT szatyrostól a kertben hagyta, az öreg fenyő tövében.
Részletezem az eseményt, mely 95. február 22-én történt velem, csütörtök hajnalán a XVIII. kerületi Székely György u. 22. szám alatti házamban, ahol jelenleg tartózkodom, Németországból hazalátogatva.
Arra ébredtem, hogy erős fény világít be az előszoba felől hálószobámba. Én a jelenséget utcáról beszűrődő autólámpának tulajdonítottam és fájós derekammal a másik oldalamra fordultam, figyelve, hogy a fény mikor fog eltűnni, az autó elhaladtával a szobámból. Mit sem sejtettem arról, amit a cicám már tudott, hogy a betörő szorgalmasan dolgozik a nappali szobámban.
Ekkor a CICÁM, - aki kis VACAK névre hallgat, felugrott a kijárati ajtó ablakára, egymás után hatszor is. Ekkora erőszakosság hallatára mérgelődve feltápászkodtam az ágyamból, hogy beengedjem a "bolond macskát", aki nem szokott ilyesmit csinálni napfelkelte előtt. Az előszobába érve a kilincs felé nyúltam a félhomályban, amikor az előszoba ajtaján kiugrott egy sötét alak a kert felé. Felkiáltottam a szörnyű rémületben: "JÉZUSOM, RABLÓ!" Majd a nappaliba vitt reszkető lábam, és rögtön láttam, hogy a televízió tetejéről hiányzik a videókamera és a kazetták, és egy új pénztárca üresen a hűtő tetejéről. Testemben ekkor vitustáncot járva ragadtam meg a telefont, a 07-et hívtam. A speiz ablaka üresen tátongott. A betörő kiszerelte, a bukóablakot a szúnyoghálóval együtt.
Öt perc múlva megérkezett a rendőrség két autóval.
- Kérem, kutassák át a kertet, lehet, hogy még itt bujkál a fenyők között - a kapu még zárva volt, mikor a rendőröket beengedtem.
- Menjen be asszonyom, mert megfázik - szólt a rendőrfőnök, majd hozzá tette - Nyugodjon meg végre, a videokamerát megtaláltuk a fenyők tövében, sőt a kabátját sem volt ideje elvinni. Zseblámpáját a szomszéd kertjében találták meg egy kis fényképpel együtt.
A fényképen felismertem egykori nagy szerelmemet a hetvenes évekből.
- Jaj, a mappám! Akkor azt is elvitte, hiszen ez a kép a mappából esett ki! - kiáltottam fel, - hiszen ezt a közeli Friderikusz Show-hoz készítettem el, dokumentációkkal és régi fényképekkel a "Mit meg nem tesz az ember a szerelemért" címmel.
- Inkább veszett volna oda a kamera! - bánkódtam és sirattam a pótolhatatlan leánykori fényképeket.
Két nap múlva megtalálta harmadik szomszédom az eldobott bőrmappát, melyben a rabló valószínűleg értékpapírokat sejtett. Felismertek a régi fényképek alapján, noha jelentősen megváltozott külsőm azóta.
Így hát szerencsém volt! Amit aranyszínű kis kölyökmacskámnak köszönhetek, és akit azóta még jobban szeretek. Később jöttem rá, hogy Vacak sérelme az volt, hogy a rabló elemelte a macskatornácot képviselő hokedlit és azt állította a speiz ablaka alá, hogy segítségével elérje az ablakot, melyet a szúnyoghálórámával együtt kiszerelve hatolt be a házamba.
Arany cicám mentette meg az értékes zsákmányt, míg két szomszédom három kutyája semmit sem jelzett azon az éjszakán.
Tehetnénk valamit a "taxis hiénák" ellen!
Tapasztalatból tudom, hogy csak kockás taxival érdemes utazni. Ennek ellenére egy fárasztó külföldi utazástól kimerülve, hajnali sötét órában, poggyászaimmal, elkövettem azt a hibát, hogy elfogadtam az állomáson egy élelmes taxisofőr ajánlatát. Otthonomig az útszakasz 14 km, amit meg kellett tennünk. Ez az út a "kockás taxival" borravalót is beleértve 1300 forint szokott lenni.
A taxiórára nézve megdöbbentem, mert a fele úton jártunk és már ennek az összegnek a dupláját mutatta az óra. Ezt észlelve szóvá tettem a dolgot, mire ez volt a válasz:
- Nagyon sajnálom, valamiből meg kell élni!
Felháborodtam, és a szóváltás egyre hangosabbá vált köztünk.
- Hol akar kiszállni, nem muszáj hazáig velem menni! - mondta, és már nyitotta a kocsi ajtaját.
Kétségbe esetten gondoltam nehéz kofferjaimra, és maradtam a kocsiban. Közben hazaérkeztünk, és már a háromszorosát mutatta az óra a megszokott viteldíjnak. Ennyi forint nem volt nálam.
- Jó lesz a márka is - mondta ő - vagy kérjen a szomszédoktól forintot!
- Költsem fel őket hajnalok-hajnalán, hogy képzeli?
- Akkor menjünk a bankba. - mondta a sofőr.
- A bank még nincs nyitva - mondtam én, - reggel kilenckor nyit.
Ekkor már annyira kiabáltunk, hogy szomszédom a lármára felkelt és én kértem tőle forintot.
- Adjon számlát - kértem a sofőrt, de ő ravaszkodni kezdett, és azt mondta:
- Előbb adja ide a pénzt!
Már tudtam, hogy nem fogok számlát kapni, és azt is tudtam, hogy megfogott, mert a csomagjaimat nem kapom meg, ha a pénzt nem adom oda. Előre mégsem akartam odaadni, így a vitánk még hangosabbá vált. Majd a pénzt méreggel odavágtam, s míg ő a csomagjaimat szedegette a csomagtartóból, addig én a kocsi rendszámát felírtam: EAH 389, vajszínű Opel. De mire megyünk vele? Tehetünk valamit a "taxis hiénák" ellen?
Úgy tűnik, hogy Németországban olcsóbb a taxi. A Hofheim-i állomásról Diedenberg-be 9 Dm-ért visznek el, ez átszámolva kevesebb mint 900 Ft, tehát négyszerese a hazai számlám. Diedenberg-ről Wiesbádenbe 19 Dm-t fizettem 20 km-ért, és átszámolva ez nem több mint 1900 Ft.
Az ember szuverén jogához tartozik, hogy saját testével azt tegyen, amit jónak lát. Ezek szerint az üzletszerű kéjelgéshez is joga lenne, ám ez csak mindaddig igaz, amíg nem veszélyezteti embertársaink egészségét. Ezt azonban ma már nem biztosítja még a nyilvánosházak orvosi ellenőrzése sem. Az AIDS világában élünk, a szörnyű vírus okozta betegség nemi úton terjed, lappangási ideje pedig évekig tart, mialatt további fertőzések jöhetnek létre. Tehát a nyilvánosházak is veszélyeztetnék a nemzet egészségét. Nem vagyunk olyan sokan mi magyarok, hogy ennek a veszélynek kitehetnénk magunkat. A szex a szerelem tartozéka, de magában nem tudja helyettesíteni a szerelmet, mert ahhoz, hogy teljes legyen, a lelki vonzalom is szükséges. Ha kitudnánk várni míg ezek a feltételek létrejönnek, és megtapasztalhatnánk, hogy a szerelem, létünk legnagyobb boldogsága, milyen kivételes ajándéka az életnek. Ne legyünk igénytelenek. A szex csak percekig tartó öröm, miért érnénk be ennyivel? Hiszen ha kivárnánk az igazi partnert, az egy életen át is boldoggá tehetne minket. Értékes, hosszú távú, hűséges párkapcsolatra törekedjünk, egészségünk érdekében. Ne reszkírozzuk életünket!
1955-ben Magyarország is aláírta az 1950-ben kötött New York-i egyezményt, mely szerint a prostitúció a női nemet lealacsonyító bűncselekmény és üldözni kell! Miért nem üldözzük hát? Érdekesnek tartom, hogy az szabálysértésnek számít, ha autómmal tiltott helyen parkolok, pénzbüntetést rónak rám. Ezzel szemben, az utcán is űzött szex jóízlést sértő és erkölcstelen cselekedetét eltűrjük, büntetés nélkül. És eltűrjük azt is, hogy az ügyeskedő üzletemberek, előre megfontolt irányítással rávegyék, később pedig erőszakkal is fogvatartsák a lányokat, hogy testüket áruba bocsássák, mert a lányok kizsákmányolásából búsás jövedelemre tehetnek szert, mégpedig adómentesen. Viszont megadóztatásukkal és itt igazat kell adnom Juszt úrnak - az állam válna stricivé. Bár a pénznek nincs szaga, ezt mondja a közmondás. Ne adóztatásukon, hanem inkább a pénzbüntetésben gondolkozzunk. A pénzbüntetésből is sok pénz kerülne az üres kasszába, de ez már nem a bűnben fogant pénz volna. Úgy képzelem a munkanélküliekből ki lehetne állítani a díjbeszedőket, és megfigyelőket.
A lányok részére megkellene szervezni az otthon élő tehetetlen öregek ápolását, házhoz járva. Németországban ez működik, mégpedig olyan fiatal sofőrök végzik a munkaerők házhoz szállítását, akik nem akarnak fegyvert fogni. A katonaidőt sofőri munkával töltik le. A munkaerőket pedig közadományozásból létező szervek fizetik.
A más véleményen lévőktől gyakran hallani lehet: "Ki kell lépni a nemzetközi egyezményből". Ez a lépés nagyon rossz fényt vetne Magyarországra, pedig mi magyarok becsvágyóak vagyunk, szeretnénk ha a világ jól vélekedne rólunk! Hallani vélem az üzletvilág érvelését: "Igény van rá! Szükség van a nyilvános házakra." - Erre az a válaszom, hogy sajnos ma már a bérgyilkosokra is van igény, tehát ez az érv kevés ahhoz, hogy támogassuk az ügyet.
Nagyon büszke voltam Magyarországra, amikor megnyitottuk a vasfüggönyt a hazatérni készülő népek előtt. Ezzel elősegítettük a szétszakadt Németország egyesülését. A világ elismerését kivívtuk a nemes döntéssel, jó lenne, ha hasonló jó döntésekkel megerősítenénk azt amit már megszereztünk.
Sokan mondják: " Prostitúció mindig is volt, miért ne lenne ma is!" Ezeknek el kellene mondanunk, hogy az evolúció, ha lassan is, de a magasabbrendűség felé viszi a világot. Biológiai értelemben szemmel láthatóan az erősebb fennmarad, a gyenge elpusztul. A szellemi fejlődés alig követhető, annyira gyorsul, de ha a tudást nem jó célokra használjuk elpusztíthatjuk a világot. Törekedni kellene rá, hogy ne így legyen. Félek tőle, hogy nálunk nem így van. Ha visszanézünk történelmünk korábbi fejezeteire, láthatjuk, hogy őseink tűzzel-vassal, testi csonkítással is büntették a törvény nemtisztelőit, illetve megszegőit. Mi pedig milyen elnézőek lettünk. Nem csoda ha a világon virul a MAFFIA és a szervezett bűnözés napjainkban, mely cselekedetnek általában ártatlanok vagy szentek az áldozatai.
El kellene gondolkoznunk azon is, hogy Magyarország ma fennmaradásáért küzd, és ez nem kis gond, akkor pedig nem állhatunk a bűn mellé. "Isten áldd meg a Magyart!" oly szépen énekeljük a Himnuszunkban, és ha így óhajtjuk, akkor arra is gondolnunk kell, hogy Isten is elvár tőlünk egy bizonyos jóféle magatartást. Hol tart ma "Mária" országa? A történelem lapjai azt is igazolják, hogy a lezüllött erkölcstelen nációk eltűnnek a Föld színéről (pl. a nagy Római Birodalom), és az utókor csak ásatások során tud meg róluk valamit. Szedjük össze magunkat fennmaradásunkért!
Fáj a szívem a bordélyházakban önmagukat pusztító ifjúságért. - Egészséges ifjúságra van szüksége a hazának, egészséges utódok érdekében. - Oly hamar tönkremennek ezek a szép lányok, és alkalmatlanná válnak szellemi és testi értelemben is, egészséges utódok szülésére. A tapasztalat is azt bizonyítja, hogy erről az erkölcsi mélységről szinte lehetetlen a visszatérés. Sok leány gondolja "ha elég pénzem lesz abbahagyom, ezt az életet, és férjhez megyek". - Ám az alvilág foglyai már nehezen tudnak kiszabadulni kizsákmányolóik kezéből. A megjobbulási szándék legtöbbször az életükbe kerül, a sötét erők utánuk nyúlnak, inkább megölik őket. Ha a halált meg is ússzák, önbecsülésük hiányát kábítószer vigaszában keresve merülnek el végkép.
Állítsuk meg az antiszemitizmus szennyes áramlatát!
A TV reggeli híradóját nézve jutottak el hozzám - nagy megbotránkozásomra - az antiszemita, demagóg, lázító, tudatfertőző szavak, melyek ha jól figyeltem, a Szabadság téren hangzottak el március 15-én.
Álljon meg a menet! Nem akarom elhinni, hogy igaz, hogy a 48-as szabadságharc szent emlékének ünnepét ilyesmire szabad felhasználni. Ez nem mehet tovább!
A demokrácia nagy örömünkre szólásszabadságot ad mindenkinek, de visszaélni ezzel a szabadsággal nem szabad!
Itt lenne az ideje, hogy tegyünk valamit, hogy elnémítsuk ezeket a szószólókat. Lázítani a kisebbség ellen, ma amikor Európába akarunk menni, nem szabad! Amikor az Európai Unióba való felvételünk alapfeltételei között van az is, hogy a kisebbség jogait tiszteletben tartani és őket jogaik gyakorlásához segíteni, velük békében élni. Nem adhatunk helyet Magyarországon ilyen lázításnak! Mondjuk ki, hogy ez bűn. A Holokausz után van mit megbánnunk, van mit jóvátennünk, hiszen mi is vétkeztünk a zsidóság ellen. Tőlünk is indultak halálbamenő vonatok, ártatlan szenvedőkkel. Megtörtént a szégyenletes gonoszság, a tüzes kemencék éhes sátánjait hagytuk tömni eleven testekkel.
Nem tűrhetjük, hogy egy-két őrült demagóg hangolja, félrevezesse a tömegeket, kik legtöbbször nem is gondolkodva engedik sodortatni magukat szennyes áramlatoktól.
Ha van törvényünk ez ellen, akkor éljünk jogunkkal, és vegyük el a kedvüket az alacsony rendűen gondolkodóknak, büntessük meg őket szigorúan, és azonnal fojtsuk beléjük a szót.
Mutassunk példát a világnak! Talán még nem késő megakadályozni, elfojtani ilyen szikrákat, melyek tüzet fogva elhamvadt kemencék lángjait akarják újra lángra lobbantani.