Fülszöveg

Mintegy 26 éve születtem Budapesten: e kor már nem rimbaud-i, még nem matuzsálemi és - az illetéktelen azonosításokat elkerülendő - nem is krisztusi vagy józsefattilai. Napjaimat nagyrészt élettel töltöm, de vannak köztes időszakok is. Csak remélem, hogy e versek - amelyekről nem tudom, miért engem választottak leírójukul - az előbbi elfoglaltság szülöttei. Sok ismerősöm van, több félreismerősöm, úgy vélem, kevés ellenségem, de talán még kevesebb barátom. Utóbbi kategóriából, akivel legbizalmasabb a viszonyom, korábban ácsként működött Názáretben. Nem én kerestem a társaságát: ő szólított meg az utcán, és megkérdezte, tudom-e, merre kell menni. Néha ma is bizonytalan vagyok a válaszban. Fenti sorokban ötször szerepel a nem szó. Gyengébb pillanataimban ezt pechnek nevezem, kétszemközt alkalmanként bevallom önmagamnak: még lenne hová fejlődnöm. Ugyanis tagadásnál szívesebben mondok igent. Amikor van mire.