Új versekSzövegszínház Gótikus, mögöttes tér A legeldugottabb odú Malasztba nyúlt az úr Hit Papírdarabkák Hányszor van vége a világnak? Járkálás közben veszekedsz aztán mosol és bőgsz Az ivás, mint artisztikum A nagy gyermek A szöveguniverzum pulzusán egy kéz A gyűrű eltört, ismét szétszóródtunk Metafora Az éjjeli fény Az új időtudat Óév, jó ég! Meleg haj, barna irha Akril emulzió és aranyfüst A szellem Válogatott versekMájus Bogárgyűjtemény Idődarabok Szarvasi elégia Komp-ponton Értéktörténet Miniatűr mondén szalon Impressziók, illúziók A neved méze Butéliák Dekadencia A csírák Múmia Váz Hallucinációk Album op. 1. Nőies opus |
Az orális cápa Sharp op. 11. Sharp op. 90. Liget Gólem, hübrisz, homunkulusz Megreccsen a tenger Kék szótövek Érzékenység, eredetiség A föld szomja az ember (iránt) Prelűd Encián klapancia Emlékroncs Galamb kerékpárral avagy fölbontják a járdát Szálak moccannak Orpheusz Ihlet-bridzs Éjszakai szonett A gladiátor Antiszempont 40 sor a 40 éves Szinbádnak A káprázat háza Versből kiöntött vers Magnetikus cellák Ön-érzet: múlandóság A falevél Rekonstrukció Alvás, alvadás, elvonás Ellenelégia A kék szókő Csupa tejszín az ünnep, az égen vérző csillagok... Baszk maszk Fohász A vonal csontváza Bolondéria Pirkadat-birtok A vágy lélektana Hermeneutika |
|
Adattúlcsordulás, mondja Dulcinea, pedig csak a te- lefon csöng, az ablakon a postás zörög, a macska felborítja a csuprot, az egér átszalad a verandán, egy légy a hölgy bíbor ajkainak ütközik, be akar jutni a szájába, én elhessentem a rovart és hátrafogom egy csomóba, a vörös hajzuhatagot, D. kisiklik karjaim alatt, ajtót nyit, á, az ösztöndíj. nagyszerű! brili- ánsokat adok önnek, lovag, a karkötőmből harapok ki magának gyöngyöket borravalóul, hozza csak a pénzt, Habermas Jürgen, itt várják az éhes szájak a dukátokon megvett finomságokat, banánt, fügét, almát, narancsot, kókuszdiót és sajtokat, uram, füs- tölt "költeményeket", ösztöndíj, ó ösztönzöld öröm- öntet, csurogj bőven az ölembe, múmiák matériája, de hisz ez csak papír, hát váltsd át, dörmögöm a hintaszékből és zárd be a kertkaput, most fölolva- sok Jaques Derrida könyvéből, hát nem, kiabál az amazon, most porszívózok, azután fodrász, koz- metikus, te meg bevásárolsz, összevágod a húst. Tudom, ez egy ilyen periódus, de az írógép alszik, a kritikusok nyaralnak, az irodalom elszállt. A házi- munka nagy-nagy lehetőség, csurom fantázia, má- nia, ária... A rádió híreket mond, lehet kezdeni az egerészést, Morbid Úr. Dulcinea balra el, én kiszedem a szekrényből az írógépet, befűzöm a henger mögé az "égboltot" azaz a géppapírt, s ott tátong előttem a végtelen fehérség, kékség (káprázik a szemem) olykor kis bárányfelhők jelennek meg a retinámon, mintha egy nagy díszlet lenne a lap, egy mű-égbolt, ami tulajdonképpen egy függöny, s félre van gombolva a bejárat, nem cipzár van az ablakokon, hanem gombok, szét lehet gombolni a tájat, mint egy női kabátot, köpenyt, nyári ruhát, szétgombolni és ámuldozni, hiába, az írás is Dulcinea körül forog, mint agyam körül a Hold, mindegy, igaza van D.- nek, fontos a valóság, a test, a pénz, az idol, amulet, fétisek s a drog (az alvás), nincs menekvés, álomba ringat az írógép, lehet, hogy ezt is álmodom, s ezt meg se írtam csak elmondtam? Akkor gyorsan éb- redjek fel és lássak neki a munkának. A legmélyebb álmok mélyén is munka lakozik. |
|
Tudat, ne engedj el, marasztalj mívesen! Léteznék, dehát szétesem. Tudat Bácsi! A léttel ijesztgess, ne a halállal! A Lét is elmegy az Elánnal. Recseg az arany, az agy! Tudj róla, ha vagy. Bütykös fény, az üveg betört, a könny csak könnyű szörp. Az ikon-kantátát fogom játszani, csak tücsköknek lehet hallani. Rostély a beszéd. A lélek marad, és áthull a kéz. "A személye nemcsak a szíve mélye" - mondta Bianka. A bal Pitvarban görcsöt kapott a Macska. És két szétesés között, ahol a félsz is megnyugvás-szerű, adj kezembe egy hegedűt! |
|
Zárványburjánzás növi be a lelket, és nyugodt vagyok, mint aki legeltet. Mintha egy teória materializálódna, véres báránybőröket tereget a hóra, aki még az imént lisztet szitált, most kolbászt tölt, és felpaprikáz, faparipát ácsol kisfiamnak, ez nem hintaló, mondja, ez ablak, megjavítja a csapot, a kilincset, neki mondjam, mi az az ihlet? Zárvány, egy frászt, ordibál velem, karalábé, zeller, friss petrezselyem. Vágd a kapát a földbe, semmittevő, a szorongás begyógyul, seb összenő. |
|
ott ahol az egek egymásba nyílnak s ahonnan az összes csillagkép megleshető ahol az univerzum kinyílik mint egy gömbhéj és a titkok burka felhasad ott ahol minden higgadtan felkínálja magát a mohó elmének ott ahol a lüktetés töve megtapintható ahol belátható mi rejtve volt ahol élővel fog kezet a holt ott ahol az örökkévaló is természetszerű (s a pillanatok egymásba gyűrtek mint a fű) ahonnan a nagy űr (s az ívek) könnyedén áttekinthetőek ahol az álom egy ösvény és átsétálsz rajta önként hogy tudd nincs több fény csak Te magad ki mások fényforrása vagy ott ahol a kagylóból balzsam csurran és simogatás nő ujjaidban ott ahol nagyon is szeretni lehet az elszalasztott perceket mert visszajönnek s tetszenek valahol a legbékésebb estély zsöllyéi között ott ahol csak egy kis hit kell hogy eljátszhass képzelt növényeiddel ott |
|
Donna Principium, mondta a behálózott Nyíl, most vegye a szájába az álmát, érezni fogja, az az én ízem, az én gondolkodásom, az én izém melyet összeálmodtam innen-onnan, lim-lomok, vocabuláriumok, transzponált balladák, file-ok s belátja majd, hogy (ami) kívülről esik be a képbe, az az idő lesz, szinte megfoghatóan lép ki majd az idő a képből, mihelyst bele- lépett, hisz csak átfut a valóságon, mint egy vakuvillanás, vagy egy fényszóró csíkja a hálószoba plafonján, igen, átszalad a macska, mint temporalitás minden álmunkon, mint a kés szaladgál át az almán (álmán), hasogatja, pengéivel babusgat a történetiség és vág az ész, mint a beretva, az idő is kettészeli az eszmét (az elmét), adott egy bekeretezett festmény, Donna Imperatívusz, nevezzük alvás- empíriának, ebbe az akvarellbe, a kereten túlról, bemászik egy szentjánosbogár (éjjel, természetesen világít) s ez ott varázslatként funkcionál majd, hisz ebben a minutumban kinő a festmény vásznából egy ág, rügyek robbannak pompázatos sziromburjánzássá, a bokorban fekvő akt szeméremszőrzetét a befogadó (műélvező) megtapogathatja majd. Akkor és ott rögtön Maga, lelép majd meztelenül a képből és a kezébe veszi a szentjánosbogarat, ami addigra, bizony beszélni kezd, mintha picinyke magnó szólna, tagoltan, akár egy robot, mondja majd, páncélom, biz' azúr, malasztba nyúlt az Úr. |
|
Ma: kell történnie valaminek, amire nem
számítot- tam, amire legvérmesebb álmaimban sem mertem gondolni, ami legféltettebb titkaimhoz fog hasonlí- tani, megváltoztatja életemet, kimozdít rezignált- ságomból, egy szempillantás alatt elsöpri a deka- denciát, a depressziót, megszabadít az életuntságtól, a lelki nyomortól, elűzi halálfélelmem, emelkedetté tesz, kiegyensúlyozottá, derűssé, sugárzóvá, ez a történés ad lehetőséget minden eddig rejtve maradt képességem, adottságom optimális kibontakoztatá- sára, kiteljesedésére, ezáltal olyan helyekre jutok el, ahová még a képzeletem sem merészkedett el, olyan sikereket érek el, amilyenekre még csak nem is áhí- toztam, olyan személyiségek barátságát fogom el- nyerni, akiket eddig nem is ismertem, olyan örö- möket, csodákat fogok átélni, amelyekről eddig fo- galmam sem volt, s ezért, hogy ez bekövetkezzen, nem kell tennem semmit, sőt arra se kell vigyázzak, hogy ne tegyek ellene vagy érte, tulajdonképpen azt csinálok tehát, amit akarok, bármit lépek, jól lépek, mert ez a dolog akkor is bekövetkezik, ha nem kí- vánom, nem akarom, egyszerűen kikerülhetetlenül van ott a sorsomban, át kell élnem, meg kell hogy jelenjen bennem, általam, velem kell eljönnie, mint lényemtől elválaszthatatlan, lelkemből kitéphetet- len, eleve nekem szánt megvilágosodás, rádöbbenés, átszellemültség, eufórikus gyönyör, az értelem meg- nyílása, a látókör kitágulása, a tudat árnyaltabbá, többszólamúvá, sokszínűvé válása, a világ szinte ma- radéktalan felfogása, birtokbavétele, a megértés, a szolidaritás, a jólét diadala, fény, nyugalom és szép- ség, tökéletes formák és kitűnő zene, lágyság, me- legség, érzések halk hullámzása, egyszerre alvás és ébrenlét, készenlét és tűnődés, szüntelen áradás, átitatódás, ma kell bekövetkeznie, ma kell megtör- ténnie, nincs több idő. |
|
Galambtoll hull a párkányra, az asszony ujjai között forgatja, nézegeti, majd ceruzatartóba bújtatja. Fölemeli a sárga fésűt és a tükör elé lép, néhány pillanatig gyöngysorok között babrál. Műanyag fogakkal szánt bele a szeméremszőrzetébe, majd elsírja magát. Az arc kidobása. Annak a könyvnek a címe, amely a személyiség teljes elvesztéséről szól(na), arról a szándékos önleépítésről, arról a hiánytalan habitus-felrobbantásról, arról a homlokegyenest ellenkező előjelű magatartás megtanulásáról, amely megenged minden prostitúciót, ahelyett, hogy a tisztességes attitűdök megőrzésére törekedne, sőt ezen felül is, oly mértékű alkalmazkodást engedne meg, ami már-már személyes, új módon karakteres. Persze ez csak akkor lenne eredményes és célszerű, ha mindenáron akarna valamit. De nem tud most semmit akarni. Ha tisztulsz, lassulsz és lustulsz. |
|
Túl akartam lenni megint valamin, s ebbe
nagyon belefáradtam. Hát soha nem lesz, hogy benne kí- vánjak maradni egy szituációban, s ne áhítoznék egy másikra? S az a másik is ugyanúgy terhemre lesz, mint az előző, nem leszek abban sem otthon, csak menekülök belőle majd. Eddig tényleg csak át- haladtam az eseményeken, nem néztem se jobbra, se balra, (most kinyitom a szemem) megállok, mint- ha önként, büntetésből sanyargattam volna a tes- temet, a lelkemet, az eszemet, bújtam a könyveket, s nem néztem ki a busz ablakán a pompázatos tájra. Ha nem tudnám, mondom magamnak, most van az élet, s az nem irodalom, hanem szerelemszag, jázminillat és másnaposság, tömény fájdalom és csipetnyi élvezet, most van földi énem, lényem, de nem érzem a lényeget (s ezen nem fogok ezentúl rágódni), most hasogat a csontom, most dohányzom, most nem érdekel, mi- kor halok meg. Az akaratomat akarom megint, s nemet int az isten. Majd ő megmondja. Hát jó. Az isten néma, mégis megérti, aki lát, mert szavai a tények, beszéde a világ. Pseudosilesius mondata, érdekes szöveg, semmi több. |
|
Hisztéria-udvar. A Híres-Bosszúálló "kiszabott románca" Egyiptomból ki vezeti ki. Az utca. Meghajlás, idézés, betüremkedés. Agyvérzés, kis szalaghiba. Fogdosás, nyalogatás. Egy tubus só a szemrehányás. Az idegesség hibátlan. Ó busongás hintaszéke, minden ébredés téboly. A létezések zománca. Hormon és mítosz. Elvárás-keserű. A lehülyézés száj-sampon. Harmonikus konfliktusok ezek. Szerep-biciklik, vérnyomás-szirup. Ösztön-szatén. Ál- arc. Ledöntött bábusor ez az éve. Képtelen hírt "vinni" normálisabb önmagának közérzetéről. A bukás kemény könyvfedele. Bilincs van rajta és csatok. A kudarc összefog valamit bennem. Így egy vagyok. |
|
A hollandiai füvön mezítláb sétált a restaurátornő, aztán kibújt vakítózöld fürdőruhájából és a szecessziós hintaszékbe ült. Lehúzta bordóköves pecsétgyűrűjét és a medencébe dobta. Kicsit csobbant a víz, majd elsüllyedt a tárgy, nekiütődött a csempének és csengett-bongott. Majd kibontotta a haját és szétrázta szőke sörényét. A piciny hajgumit elhajította a liánok közé. Becsukta a szemét és lenyúlt a bokái közé, hogy bekapcsolja a magnót (sharp). Ebben a pillanatban a teraszon kinyílt az ajtó, és megjelent fehér frottírköpenyben, feltűzött hajjal a Madame. Jegesdobozban hozta a pezsgőt. Leült a fűre, de mielőtt leült volna, fölhúzta térdig a ruhát, ekkor megvillantak kreol combjai. Hosszúkás poharakba töltötte az italt és az egyiket az alvó restaurátornő ajkai közé illesztette, a "napozó hölgy" hirtelen megrezzent, de rögtön megnyugodott, amikor az első kortyot lenyelte, "a szeme se rebbent". |
|
Mennyi eldugott szótő kerül elő a liánok alól. Orális mókák, makulátlan metonímiák, originál passzusok. Tűhegyes életek, rezervált pillanatok. Egy idegdúcban föllelt főnév, fájdalom, magába szívja az időt. Szinte csurog a hormon a formákból. És milyen pökhendi násznagy a tenger! Sűrű oltófolyadék: éj, klarinét, kaktusz. Kirakatok fénye. Bosszantás éve. Egy agyonszívott szóvég billent le a szószékről: panasz. Alszunk, suttogták kretén krupiék. Ez egy amőba záróakkordja, írta fel noteszába Donna Macedónia. |
|
A papír húsába mohó olló harap, mint egy felhasadt alkonyat, nyílik szét egy ív, megdobban a szív a "levonat" alatt, a lapozó kéz mily áramvonalas, szinte összenőtt a gyöngéd ujjbegy és a lap, pereg a hét, a pagina, a nap, kis test: könyv, mézként ösz- szegyűjtött örömkönny, mennyi gond, érzület lük- tet gyöngysoraid között, mennyi mánia, vágy, böl- cselet, betűk, lepréselt ékszerek, itt bújnak meg a legelemibb intuíciók, bebábozódó ámuldozások, víziók. Donna Tipográfia, függönyöket húz el, csel- lókat állít sorba, zongorákat gurít a színpadra, ci- pellőjét a közönség közé dobja, azután piruettezik, majd leül és nevet. Hópelyhek hullanak a díszletek- re, s minden hókristály egy-egy jel, és tele lesz a Göncölszekér Bembó és Avantgarde betűkkel, azután New Times, Helvetica, Frankfurt Gothic, Fujiyama, Jupiter, Adelaide, Bosanova, Memorandum és a Betű Tündér odarepül a fekete táblához, felragasztja a hókalligráfiákat, közben énekel, csinos, akár egy han- gyányi "g" betű. Egyszercsak egy szekrény nagy- ságú könyv ereszkedik a nézőtérre, s a lapok közül előbújik Donna Manna és szól: az egész Galaktika egy breviárium! |
|
Alámerülsz, úszol, lenyűgöző ez a siklás, a víz kettészakad, a prizmák szertefolynak, tojáshéj pörög a kagylók között, szivárvány lüktet a zátonyokon, buzgó ár, márvány, medúza, pikkelyek forognak az örvényben, halcsontvázba akad a karlánc, a kéz megfeledkezik egy mozdulatról, hajszálakat visz a hullám, a hab, a lábtempó kavicsokat kavar fel, süllyed minden, ellazul az emlékezet, behatolsz egy üregbe, csupa simaság, árnyak, fonalak, fátylak játéka, a csukott szem most cizellált szelence, zárva a látszat, amennyi vágy, annyi növény, képzelt lombozat. Fel kell bukkanj, mimóza. |
|
Atlantisz szigetén ott maradt régi énünk, ott, ahol minden pillanat (pillantás) makulátlan lehetett, rom- latlan és boldog, teljes és maradandó, s azt hittük, soha nem születünk bele ebbe a másik világba, úgy gondoltuk, nekünk megadatik az odaát örökkévaló- sága anélkül, hogy ide leereszkedni kényszerülnénk, de nem, meg kellett tapasztalnunk a gyarló anyagi- ság (testiség) örömökkel kevert mérgeit, nyűgeit, hogy még árnyaltabb lelkülettel, még gazdagabb vágyakozással tekintsünk a terrénumra, ami vissza- vár meleg fészkébe, mert csak így működhet az idő, a sors, a kozmikus hullámok átcsapnak a dimenzi- ók regiszterein, az időzónák átfolynak a földgolyón, és begyógyul az ózonpajzs, a természet megvigasz- talódik, s valaki a díszletek közül előlép, és így szól: a múlt kidőlt, összehajtogatott szódúcokból kar- ének száll a végtelenbe, hálaadás, áldás és fény önti el a Galaktikát, s minden olyan gejl lesz, hogy ne- héz lesz elhinni, amikor az óceánból újra fölmerül a Szép Sziget. |
|
Az Éjjeli Lény folyton járkál, menet közben vétkezik. Mindenütt jelen van és meg nem érkezik. Csak átfut, elillan, megérint egyszerre él meg több mesét, mintha kettő volna, pedig egy, oszthatatlan egész. A halálán is túlszalad, aztán visszanéz, mint aki fél, beteg nem volt, de élő se tán, mint akit isten kicserélt. |
|
Az új időtudat a jóidő. A Nap kiszívja a fájdalmat a testből. A szövetekből veszi át a szagot. Az új időtudat egy hajsampon. Könnyen fésülhető project. Átszalad az emlékezeten. Azután álmodni lehet róla, arról, hogy bebújunk valahova, de legalább százszor próbáljuk ki. Mi az? Mi mocorog a csontjaim mögött? Hát ez nem igaz, de leírom: Csupa befeléfordulás: szomj. Letépett álarc, megszakított beszéd. Tehát: a narratológia kudarca, a retorika őrületes csendje. |
|
A pók fonta a naptárspirált, az utolsó papírlap is le- szakadt az idő drótjairól, nem tartja semmi a jelen- való létet, csak az imádság, az is csak halkan szól, mint a Haffner-szerenád, a köd kocsonyás maszk, illúziókat viszünk a valóságba, a harmadik kromo- szóma rövid karjának huszonegyedik helyén egy tü- csök ciripel, diffúz csillagközi sávok katalógusát la- pozgatja Dulcinea, Donna Ildikó egy tiszta kézirat- lapot simogat, ez az új év, még nem kapott bele a szél, nem firkálta össze az időbeliség, csak hóesés borítja be, mint parlagon hagyott, édes termőfölde- ket, de eljön a nap, amikor valaki írni kezd az ép naptárrubrikákba is, és csöndben ábrándozik a jöven- dőről, akvarell-festményekben látva meg a reményt s könyvekben az izgató magányt, akkor a képzelet átveszi a navigálást életünk felett, s határozott mozdulattal fordítja a kormánykereket meseország hárfái felé, ott majd elérik egymást gondolataink. |
|
Kezek hordják össze a nyugalmat. Azután szétfújja a szél, megbomlanak az évek. Egy vonat húz át az emlékezeten, s az a kevés kis bizonyosság is elszáll. A kétely helye sajog, a szív csak egy gyöngyökkel megtöltött zacskó. Kiszakad az is, elperegnek a konkrétumok. Újból szóhoz juthat a segéddiszcip- lína, annak felfogása, ami megfog. Nem tudják, mi- ként történik velük, ami már megesett. Az életük, úgy tudják, titok, pedig nyitott. Akár egy akceptá- landó mentség. Egy hazugság, ami vonzalmakat húz át. Őszülő őszi szőttes. Meleg haj, barna irha. Idő göndörödik, víz ömlik. Fürtökben lóg le az ég, ahogy beborul. Ahogy egy kőbe botlik a csermely, a levelekre csurran, pillanatnyi szobor minden fröcs- csenés. Egy kacs a csillagkupolából, kentaur-szem- pilla. Majd kiugrik a motor (a bordák alkotta cella megroppan), s a fogaikba kapaszkodnak a haldok- lók, azt hiszik, vége lehet a szenvedésnek, de nem csukódik le velük a redőny, tovább pereg a szemhéj- celofán. Megtapintanák a nyelvüket belül, de az visszahúzódik hátrább. A nyelv előlük visszavonul, kicsúszik folyton a kezek közül. Hát megfoghatat- lan volna a nyelv, sikamlós. |
|
Eljött ez az idő is, túl vagyunk rajta, büszkén hordja gömbölyded terhét a vízcsepp, ősz van, hiá- ba vagyunk túl a nehezén, újabb idők jönnek, új túllevések, az időt nem lehet eltüntetni a dolgok útjából, mert az idő maga a küszöb, a párkányon kucorgó esőcsepp is összegyűjti az emlékeket, a fényt, mégis felszárad, eltűnik. Teendő, milyen szép szó és mennyi dolog lakozik benne! A végesség, az esetlegesség és a korlátozott- ság: mind benne van a szorongásban. Egyetlen ká- non sem lehet mozdulatlan, átírhatatlan. Az írás, mint esemény, múlt. A nyelv alatt is található egy másik nyelv, a taníthatatlan beszédmód. A betelje- sülés vérnarancsa minden pillanatban gerezdjeire esik szét, és messziről kuporgó női aktnak látjuk vagy agynak, ami barázdáltabb. Arra ébredünk fel, hogy megijedtünk a véletlentől. Az örökkévalóság- nak nincs időtartama, az új időtudat nem tud mit kezdeni vele, tehát nem leírható. |
|
A szellem nem földöntúli erő, nem éjszakai lidérc, nem hallucináció, hanem nyelvi készenlét a legap- róbb mozzanatokra is. A szellemi erő sugárzik a tiszta elmékből, ott rejtőzik gesztusaikban, a be- széd mélyén, a hanghordozásban, a viselkedés ele- ganciájában és nézésükben is. Marno János írta, a lélek: tapintat, s ebben a szóban benne van a tapint szó, amely az egymáshoz érés finomságát, átszel- lemültségét jelzi. Azt a tudást, amely minden dia- lógus (beszélgetés) alapjául az agyi horizontok el- választottságát ismeri el kiindulópontnak, és azzal kezdi a vitát (ha van!). Rekonstruálja a másik állás- pontját. Felépítelek szavaidból, hogy mögéd tudjam képzelni tradíciódat. Ha már ismerlek, lehet, hogy saját pozíciómat is feladom, csak azért, hogy lásd: nyitott vagyok. A nyelv írja a szöveget, a beszéd szövi a szellemet. |
|
mennyi erezet mennyi bibe ajkaid között a szavak lombba takart remegése föltűnsz és meglebbented a függönyöket nyílnak pókhálós ajtók szobák reteszelt ablakok. friss levegő árad homlokomra s leheleted melege izzadok a hirtelen bizalomtól ingem bőröm alá nő. szemüvegem pupillák mögé. nincs kegyelem nem hihető többé a kín enyhülése csak percnyi lélegzetvételek haladékok a még nagyobb elhagyatottság durva szentsége. rideg monoton év |
|
Kitin-telep: ócskavasak. Kardba dőlt lovagok, gladiátorok. Lázadók, celofán alatt. Gombostű-fejfák, dárdák, nyilak. Brutalitás, enyészet. Áttetsző hártyák, takarók. Liliomok, lim-lomok. Heverő páncélzatok, sortűz után. S aki mindezt elkövette: egy orángután. |
|
Írni lenne kedvem vendégeskedünk, Butulok a nagy szórakozásban, Ömlik az idő mit elfecsérelünk, Kifejezni nincs edény nincs számtan. Naponként az élet hidegébe dobsz, Gyöngéden ápolsz rossz szokásokat, Engem konyak melegít meg az a rossz házi sör, a legolcsóbb változat. Valóság-elvonás ez: áldozat, ahol a nagy űr, mint a mű a szövegbe belelüktet. És nincs több salátaöntet, az Undor is tüzet szüntet, de senki nem menti meg lelkünket. Nincs ünnep! |
|
A gólyák szárnya alól kibújtak a csillagok Egy-egy szívben csíráznak tovább akár a magok Magok öröme: szeretet fénylik a tárgyakban is Hold billen az égre mint gyémánt ladik Lassan a Lengyel Palota fölé ér az égitest Narancsrost az est! Az árnyék a fényből kimetsz. Arborétum-levegő járja a telkeket A Körös ezüst bőrén szirom-sebek Cipellő: pántos topánka kopog egy parkban friss óvónők hajolnak össze halkan, fű, virág hallja csak a gondban érlelt titkokat, amott egy gazdászfiú szonetteket írogat. Szerelem: mohára hull a gyöngy, a könny is kiönt. Templomi harang kongat, a bogarak apró szilánkokra rágják a búrát, Árpád-teraszon, bor mellett ül a költő, böngészi a partitúrát. Vasmű, ingmű, játékmű: írja a pergamentre, és a granárium felől füst vegyül a csendbe. |
|
jó lenne látni miként látnak engem gondolnak-e rám ha nem vagyok ott ahol ÉSZre sem vesz ki megszokott ha vétlen egymáshoz nyúlunk a csendben mert nem tesz boldoggá a REND sem vakok közül a szép eloldalog romok alól nincs aki mentsen már nem a fájdalom a részvét rettent mert ha sorban kell állnom SORvadok hisz nem büntetés ez de kegy sem |
|
táncvioláid elhervadnak. violinkulcsok szakítják át az álomhálót. női fej dermed a sötétbe belefekszem a füledbe. mint alvó nyugágyba hintáztat az éj a haj a folyó. a szél összehordja a hold hallójárataiból a kavicsokat, kőhalmaz emlékezik arcodra. görbe a tenger meghajlítja fénybádogjait a reggel mennyi csatorna csarnok tükrök bevizezett kreol testek sziklák erotikusan fehér nélküled a part ázó papírlapokból SZÖKNEK EL a betűk a neved fű csupa zöld tiszta sík HAJLAT; leperegnek emlékedről a szavak a képekben kereslek mint szétdúlt titkokat. |
|
észbontó bársonyszirmok közé nyúlsz. mintha meleg mézbe. a csodálkozástól annyira sűrű sodródó szelvényei egymásba folynak miniatűr mondén szalon. fátylak és illatok merő hínár és plazma. mediterrán borzongás fut végig zabolátlan testeden benned hóálarc terül a szenzibilis szigonyokra a lelki téboly is felhasad s nagyajkakon csordul végig az izzó rettegés a lelkület burkában valaki pálcikákat tördel ropognak a megmarkolt metéltek valami démon költözött a húsba és a tudás szúr. elfogy a türelem a tapintat már a szentély páncélosai is szomorúak egymásból sincs kiút már. kétségbeesés. gyúrja össze eggyé bensőinket csak ízekre szedve fogunk emlékezni egymásra hangokat színeket ízlelgetünk majd a "nyál" mélyén. halálunkon túl nem gyóntatófülke vár csak egy abrosz ételek nélkül majd mindig éhesek leszünk a halálban mint a szellemek. arcunkba nád nő. a hajba éj s a háttérben morajlanak majd a reflexiók |
|
ó charme ó vörösborral teli kannák az esőben ó szív alakú bársony szelencék a hóban; a tánc közepe. a kámzsába bújt nők ó idegeim ó halál szarvasbogár lakik az ótestamentumban egy gesztenyeszínű radar s kaméleon rohan a gázcsőben hallod? most minket figyel egy náthás denevér; álmomban megcsókolt egy rózsa s vére a számba folyt Leonardo halála után még nyelt egyet hallod? a hirdetőoszlopban ő sikolt amikor a bárban elalszanak a piszkos neonok. s a lámpavasban egy másik számrendszer hologramja élő számok szaglásszák egymást kúpok síkok lila lampionok között széttárja hosszú combjait Ariadné |
|
Egy hang szétnyílt. Éreztem, hogy valahol itt a közelemben kis huzat támadt, friss, hűvös levegő csapott meg, s szinte tapinthatóak voltak a légáramlatok, egyik helyen mintha homokszemcsékbe nyúltam volna, másutt nevedbe (a nedvbe), s itt-ott, ahogy kalimpáltam a levegőben, üregek támadtak. Egy e hang hiányzik a nevemből, mondtad, a villamoson valaki kihúzta, mint pulóverből egy szálat, s most selypítek, mint akinek kitört a szemfoga. Ahogy nyelek, mintha lecsorogna a nevem a torkomon és tudom: egy csepp belőlem valaki másé. |
|
Térélmény az ivás. Egy parafadugó illatában ott a hajad, a modorod. Amikor a pohár mellől a kreden- cig pöccinted. A mozdulat töretlen. A karodon meg- borzonganak a pihék, vérereidben apró lángok: szesz- idő-éj. Azt mondtad: pesztonka vagy, nem lírikus. Mégis szavalsz. |
|
Térzene, zavaró, hangos geometria kint. Egy égi vonalzó rádől a tintásüvegre: beborul. Ünnepi va- csora, friss kenyér, a társaság vidám. Virág-kedvelő oeuvre. Mosolygó özvegy narancsot hoz, majd leve- szi a tükröt a falról és ráfekszik. |
|
Veled a Parton. Csíkos kavicsok öledben. Vizes, kreol bőr. Csak a talpad fehér. Körmeid tiszták. Egy ladik billegése (lánccsörgés). Nagy, szürke kövek, s távol: a híd. Metálkék autó suhan: magány. Meg- tartod ajkaid között a bort, míg megérintelek. Ez még nem csók, csak egy lélegző, egészséges, jó nö- vény. |
|
A fantázia-Hold üvegalja. Szilánk-szerű lények, ízelt üreges testtel. Borkövek. Lautréamont szeme a tü- körben. Lidércek. Elaludt a gyertya. Az ablak mö- gött denevér. Mi lüktet tenyered alatt? A szív? A pénztárca? |
|
Letekeredik a szívről a vétség gyolcsa, szivárvány az éjszakáról. Minden bűnhöz jogom van, mondja a Herceg, minden joghoz van bűn. Árulás. Tessék meg- büntetni, sziszegi a Báró, nem akar nyomtalanul el- múlni! Tilos szeretni! A herceg beleolvad a kabátok csendjébe, kabátgombokat csavargat, cérnát pödör. Átnyálazza a jegykötegeket. Az egyik lapra rotring- gal írja: Az unalom az értelem hiánya. Az ismétlés: köznap. A Herceg sír. Dolgaszakadtából, torkavége- zetlen. Nem pazarló erény a szomorúság. Nem érzi a szabadság sugallatát. Egy régi blokkra verset ír. A Báró fölüt egy könyvet: nem létezik, csak van. |
|
A gyermek beteg, pénzünk nincs. Bedöglöttek a pa- naszlehallgató készülékek. Isten, Művészet vár. Ar- tikulátlan üvöltözés hallik az erődök mögül. Mint- ha kék bádogból lennének a tárgyak, a csatornák gyomrából föltör a magma. A Báró röhög a tengerbe dobott hordóban. A Herceg kiönti poharából a Lá- tomás magzatvizét. A Báró mazsolává töpörödik a levegőn. Terror! Terror! - kiabálja, mielőtt hegyes csőrével belebök egy holló. A tengerből nagy vas- tömb emelkedik. A hallgatás. |
|
Lidércek, kelepcék, mint egy vízesés, amely a szemhéj alól elszabadult. Álommárga, albumavar. Egy gesztus, ami fölébreszt. Tűzbe szórt só, ágak háncsai alatt a nyers hús. Illúziók ollói. És szétvagdostak mindent. A hajadat, a múltadat, az életedet. Beletúrtak a pelyhedző maszkok közé is. Megsérült a mosoly, a hazugság. Elbódult napokba fetrengtél, rohanásokba csomagoltattál. Múmia lettél, ki tudja hány réteg méz, ólom, mész van lényeden. |
|
hány hajszálat lenyeltem miközben szerettelek. percek zörögtek mint az ékszerek a nyakadba lehelt idő sűrű érintések velem enged el az élet hány korty az éjből hány sötét üveg mámor után a test teremtés most MINDEN de tévedés a kés hiányzik a kés mozdulat van! kis ellazult borzongás kezembe fekszenek a Formák |
|
A levél emlős állat. Elevenen szüli picinyeit. Sok kis papír tolong egy boríték körül. Nyalogatják a fel- szólítást! Halj bele a titkaidba! Kijegyzeteltem min- dent a halálról. A jegyzettömbben leltárt készítet- tem nagyobb hazugságaimról, a letagadott bűnök lajstromáról. Ez a két tudás együtt úgy nehezedett rám mint a kő. Fekszem az óriási kőlap alatt. Nyir- kos, földszagú tér. Megérintem a csontomat. Kóró. Ág. Drót. Egy operakazettába zártak. Ahogy fölteszik a mag- nóra, hűs plexi zárul. Csukódik a szoba. A nyakam köré tekeredik a szöveg. Egy violinkulcs fölsérti a szempillámat. Autóbuszon alszom. Félek. Nem látom a póznákat. Nincs mibe kapaszkodni. |
|
Szeretem a levegőt, beszívom és érzem a tanulsá- got. Van idő, élek. Előttem a domb. fölmegyek. Lá- tom az épületet. Titokba takart gúlák. A fű tenyerem alatt behajlik, megérintek egy bibét. A szín élet- szükséglet. Megszámolom a napokat, megmérem jelenlétemet. Barna, fehér, sárga földfelületek. Sár, tükrös mélyedések. Itt vagyunk a torony alatt, va- laki összetolta szorongásainkat, mint nagy, ódon bútorok, állnak a szélben. Az idő testet ölt, telt tár- gyak nyüzsögnek csöndben a bokrok között. Háti- zsákok, fegyverek. Ernyő nyílik a képzeletben, szinte egyetlen érzékeny tér a realizmus. Fölhúzod arcodra a tapasztalatot. Gumi-íz, plasztikus jelleg. Belül vagy önmagadon. Kis, kék törpék ugrálnak ablakod előtt. Két párálló sík, külhon illúziók. Az egész me- net egy táblakép. Vizes, fáradt szavak, orrhangok. Rengeteg jelzőt tudsz, most mégse találod a nyelv- tant. Valahol ott didereg két lap között, mint egy absztrakt lepke. Szürke táskádban kifolyik az ital, nedvességet érzel mindenütt. Oázisszerű fények tá- vol, a legszomorúbb reggelek tiszta árnyai. |
|
Visszalapozok a szerelemben a mosoly éghajlata szád melege a mélyvízben árnyad búvárharang aranyló hajad mint hajló liánok! levetkőzöl a buja medence sötétzöld növényei között fürdés közben tör rád a szomorúság meztelenül búsongsz észbontó akt átugrottál a korláton szaladtál a parkon át benyúltál a zakómba egy kéziratért: meleg van benned: én az erogén zónákat a zsebemben hordom mondtad metsző hidegben az utcán hozzád bújni és félni napokig emlékezni illataidra féltékenyen idézni fel egy ladikban hallgatni a növényi beszédet elképzelni a múltadat forró párnák között meghalni Veled mint álompalást fűből szőtt szobák lélegzése körülöttünk és a viharokból kibomlik a hazugság váza elhagylak |
|
a gége mögött füstben egy üvegszálat hajlít isten! IZZIK! a nyakadban szúr, lázongó lázas imádkozás - ilyen hőfokon az Idő is cseppfolyóssá válik a torok = porcok és inak szövevénye minden nyelés ömléses orgazmus a száj bibéiről (belül) lesúrlódik a halál méze félsz-e? a nyelveddel nyúlsz mindenhez ajkaiddal veszed birtokba a világot mindenki a szádban akar élni - - fogak templomai között hal vergődik fuldokolva SZÁJ NÉLKÜL SZOMJASAN nagyon vigyázz a nyelvedre Ó, úr az egész világ "szoptatva van" egy transzcendens szájban lögybölődünk Ó, egy hologram-szerű csók és megfürdünk a túlvilági nyálban, csak egy csepp és egy nagy titok birtokába jutsz, csak egy kortyot az örökéletből, ó, űr-úrja ínyek mágusa. orális örömök hajtják előre a világot létezésünk bordó motorja ez a kis érzékeny húsdarab amit nyelvnek hívunk. lény a nyelv. velünk van mindig a bennünk élő érzéki szörny. szem nélkül is lát. Ízeivel érzi át a bennünk levő sötétet. néha már azt hiszem, a nyelvem gondolkodik a nyelvem kívánja meg a lebarnult combú nőket és mit álmodnál rólam istenem istenem ha megtudnád hogy amikor alszol addig én bemászok a szádba és letérdepelek a torkodban |
|
ne hidd hogy csak a mi bolygónk istene akihez imádkozol a föld középpontjában nem ő ül hanem a helytartó aki monitor okon figyeli hajlongó árnyainkat ahogy lassulva futjuk életünket el-elhullajt va szerelmeket és könnyeket. látja ő: megtörik rajtunk minden a függőón fel robban és néha leáll a túlírt gépezet: értékeinket beszippantják a kamerák a szavak mint megmérgezett növényeink megromlanak a szótlanságban lelkünk mint beépített tér tele fellebegő lég gömbökkel és hamis képzetekkel. amikor isten éjjelente a világatlasz fölé gör nyed és megjelöli hajlékainkat Te egy másik úrhoz fohászkodsz erőért aki nem ismer. az igazi Megváltó ámul. nem segít |
|
két boldogság között nincs indigó. a gyöngédség átluk ad. semmilyen megnyilvánulás ne legyen hétköznapi. ünne pi sem. akkor és azáltal nye red el az üdvösséget. egy n yílás van élteden. ott lap ul mindenki zsebében. szűrt levek folynak egymásba álm odban. mintha szétfolynék?: mondod és nyelsz. a torok é lvezeti cikk. kis műanyag g aratot árulnak a Megnemesí tett Lények Boltjában. végy |
|
Ideálok kertje, tápláló, bűbájos lugas, álmok kelméibe takarva, indák fodraiba gyűrve, hűs növényzet. Asszonyi illatok, gondoskodás, kenyér, kis bogarak csöndje, hordók között röpködő darázs. Fogadj magadba örök táj, buja fenyves, szomjas sziget. "Egy Jelenés, egy Lény, egy Eszme": örök busongás bokrai között, miért kuporodsz oly mélán a nemlét pici vízcseppjébe, boldogság, elcsurransz szempillámról, mint vetkőző őszibarack leve, évek és sírások íze: május, a Menyasszony is érted eped, s leborul az ígéret megrepedt szobrai között. Ó, teljesség, hím ábránd, kelepce és csókok fügéi a halál szekrényében, mily reménytelen a mámor, minden megromlik, megnémul, színmézet csepegtetnek bíbor-bordó ajkak, almák, szőlők gurulásában ébred a fecske, mégis hiszel, álmodsz, vétkezel, úgy élsz, mintha a halál múlna el, nem az ének, Te önámító akt, hiúság, hova csavarogtak el vidám mátkáid? |
|
A lelkiismeret megesz, azután egy szigetre kitesz. Addig rág, amíg túlteszed magad. A bűnbánat elpárolog, duzzogó medúzák másznak be a hajóroncsba. A ceruzabél elhasad, az agy helyén egy földgömb fordul el, egy elbillent, hibbant naprendszer bomlik még tovább az elválással (elalvással). Nagy üstdob mélyén lidérc kuporog, hosszú körmeivel kapargatja a madárszart: "Homokszerű, barna granulátum az átok" - mormolja és iszik az ellenméregből. Az uszodát hó borítja, csupa fagylalt a medence. Mintha szőke fanszőr nőtt volna az oltár tövében, egy holló csipegeti a géneket. Lépcsőkre húzok cipzárt, mielőtt imádkozom. Csak a Vezér és a Bástya maradt a táblán az ellenség két csikóval küzd tovább. A Múzsa sikolt: éppen annak vagy legkevésbé ura, ami létednek legjobb része lehetne. Rezgések, vibrálás, érlelődés. A víz is felpöndörödik, mint az ezüstpapír az imaginárius klaviatúrán. Tagadás-boltívek, erős pártázat. |
|
mint egy deszkadoboz. kagylók dörrennek narancsok gyúlnak. vitorlás lampionok úsznak át az Eszmélet-híd alatt egy tojás rügy pattan ki a nedvből ez már sok. ennyi szépségtől be- gyullad az agy. a sejtek emigrálnak de hiába megpörög a globus az infernális masszában és lecsurog a térképről a név a szósz kásás törmelékké dermed megfagy mint az enyv a Készenlét. a dob alvó... a dobverők kísértetek. s mind az összes tét. hamis. a pillantás hóesésében csont- és dióhéjak. lakk kenődik a vágyra milyen festékdoboz a magány. csepp íny és a beszéd fogazata. morzsol a tűnődés már csuklómban érzem a krokodilt aki testembe költözött a szilveszterrel pulzusomban dadogja: ébredj: ébredj és menj próbálja átüzenni a bőrömön át. de most még nem értem és belehalok a hallgatásba nem bírom a néma lidérceket. de talán a sustorgás még rosszabb mint a csend értenéd de nem. tudod hogy rólad szól a szemrehányás és nem tudod meg a tartalmát csak a formáját tapogathatod körbe figyelmeddel. csápok fonják körbe a vizet hosszú indák. dárdák fúródnak a Kiáltásba kis vérömleny lesz halálom Isten tudatában csak bele ne haljon halálomba az úr |
|
Birsalmavers. Kidomborodó sárga "blues". Garbarek: groteszk hangszilvamagok. Tombol a nép. És személyiség? Inkább halott. Fatörzsbe vájt, homorú mű a reggel, étlen-szomjan (holtodiglan) zene, egy lány lélegzete, emlékezete. A széna belobban. Íme: a pirkadat. Cigány üti a lovakat. A korbács sír, megrázkódik a nádas, a szél az éj alá gyűri a fákat. Tudjad bánat. |
|
Paradigmák, felsejlések, bölcselet és lelkiség? A szavak hurcolják végig az időn az életünket. Gondos és alapos diskurzus önmagunkkal? "A bennünk uralkodó nem éri el a kívülállót". A jövő jeges (és véges). Alvó pincék, bimbózó szőlőfürtök. Apám tökéletes bora az asztalon. A növényzet ereje lakik a borban. Egy kis nyár és jön a balladai tónus. Lázas szoprán harap a birsalmába. Mindenki csukott szemmel, egyedül megy. Iránytalan, befelé tűnődő rétegek szakadnak le a gondolatokról. |
|
Az ember életében a legmagányosabb. Halála után sem lesz annyira magányos, elhagyatott, mint létében. állok a létezésben, mint egy levegőből faragott szobor, semmi, semmi nem vagyok, érzem, csak egy tövis. Kislány vetkőzik vízesés mögött. Agancs villan, a bozót megrezzen. Aranyeső, drága aranyeső, szeretlek. Most látok, érzem a sárga-piros falevelek szagát, az eső utáni tiszta napsütést, vagyok. Most még a szemhéjamra ír az úr, hogy örökre elvigyem magammal a látványt. |
|
Egy tavirózsa nyílik, nem a könyv. Az olvasás maga a táj. Mediterrán betűk, kavicsok. A szellemiség éghajlata. Bölcselet, tűlevél, hangya. Bordó dióhéj. Reccsenés, ágak, bogarak nyüzsgése. Sűrű élet. Varjak rebbennek szét. Növényi ábrándozás. Olyan bolondnak hiszem magam, hogy majdnem belehalok. És elalszom a füvön. A romantika utáni vágy menti fel az embert a nagy bűnök alól. a lelkiismeret oldószere ez. De a kétségbeesés is tudás. Szakrális szomj. |
|
Imádom az indigódat, mondta a lány és kigombolta vörös blúzát; szív alakú gombok, mondtam és kezdtem befűzni az írógépbe az inget. A gomb reccsent, a henger megszorult. Öntvényhiba van ebben az éjszakában mondta a lány, nincs elég tüsszentőkapocs, hogy összetűzze az égboltot az álommal, szétcsúszik minden, nincs kongruencia (szex?) csak ösztön, ősz, liliom alakú delírium. A világ azért készült, hogy lerajzolják. könyörgöm, csak vonalakat ne fess! A csíkok lenyilazzák a pontokat, oda a lelki káprázat. Egy hiedelem holdudvara ez. Látod, hiába állok itt meztelenül, nem halok bele, pedig, mielőtt megszülettem, erre gondoltam; soha, soha többé nem akartam szembenézni önmagammal. De most itt vagyok. Beszélek. A lelki dűne forró. A tied vagyok. |
|
sírással benőtt szem: a gammasugár-mosoly szétkenődött sörényszálakba fonva édes nedvesen, míg a kaktusz hasába befészkelődtem. össze-vissza szúrt a szégyenem. ez a téboly ahogy loholunk. meg-megszakítva ivadékokat. gepárd-szemekkel átrohanva álommaradékokat. egymás hibáin át mint napszemüve- gen nézzük hiúságok ólomdíszleteit. kipakoljuk az ünnep nehezékeit. kis barlang a hóban. mily ágas-bogas a szép. szétálmodott szalon a belső Sötét. akaratlanul is lehetsz áruló árván. belobban a tócsába gyűrt szivárvány egy táska hab amiben élsz. elvakartad. fölszakad a félsz megmoccansz egy alvó pisztolyban. számszőrzetbe túr hologram cipő-, és cédulaszag motorvonat. guanó lepi alkóvodat és OTT gurul gázcsőben golyóstollban. bukásod taknyos tokban bevérzik a tettbe belevert szeg. arc: kudarc: a maszk serceg terhedre van aki boldogtalan. tejszínű füstben megbillen a hang. lángol a Járás. akár a pohár. az utcát is összezúzza az ivókosár. hullámzik kitüremkedik. hamva van. lihegő csészéket vezényel Karajan. sárga dosszié nyílik. kis terasz ha ez a kurva (örök) élet: becsapsz. minden alvó. hulló. diós idegeimre tekercsel a jós. soha sósabb nem volt a tűnődés és soha szárazabb a szolgák búja. mintha a csend lenne útba abban van a hit hogy romlani kell. elveszejt majd aki nyer betakar rúzsos linóleum. egy csók a halál: Te Deum. betűket nyelsz mint egy nyomdagép. sorközeidbe belenyal az Ég |
|
Ó, szavak bíbora, gonosz bozót. Itt ez a papírvékonyka toporgás, egyedül hagyott notesz, teleírva ónnal, mit kezdjek vele? Fölbontom az ihletet, mint egy üveg sört és rálocsolom a húsra. A név szétesik. Mocorog a fejedben, aztán puff, nincs tovább. A léten túl is jegyzetelni kell, nehogy elfelejtsünk valamit. Aztán lehet beolvasni annak az elegáns úrnak. A véget vetés leve a sör, mondja egy korifeus. Belenyúlok egy kagylóhéjba, drágám, Carrie drágám, hozz fikuszt nekem, nagylevelű zöld episztolákat. Rendezd be a felejtést! A név széthull. Azután be- ugrik, beakad, mint egy kapocs, az agy, akár a földgömb, forog, álmodban, életedben gurul, mint vasgolyó a mágnesreszelékben, félszben, télben és létező szép-ben... gurul, forog, ledönti a bábukat, a szobrok odébbállnak, a tekepálya csupa sár, rárakódik a szorongás, a sírás, a téboly, addig ne gondolj rá, amíg felébredsz! |
|
hajszálak jászla a fej kibontom gondolataidból az őszt fekszel az erkélyen és csillog arcodon a Nap a párkányon ciklámen lobban lángra: megkívánlak a váza alján az éj: szétmászó apró bogarak takaróra dobott könyv kinyitva: fűhárfa más hangok más szobák Capote-gyémántok (só) egy szem cseresznyét adsz amikor megszólal Mozart a horhos mélyén kocka pörög: hegyek között a szikla szél és pókháló ideje mindig a só íze dereng át pihéiden szőke fű szőke ámulat termei sirály lakik a térded alatt: temérdek porc fehér tenger kagylói vállad előtt topáz zaja és becsukódó szemek álmok zizegő fény (ha megtörténik minden velünk) lenézel a rések között a földre és elsápadsz lent bontják a járdát a galamb a kerék- párról balkonunkra száll |
|
Nincs elmosva a szecessziós csésze, álmomban zavar. Rúzs, kis cukordarab, barna lé. Megalvadt kanál. Mintha a köhögés száradt volna bele, összerezzen, amint ébredek. Mintha tárgyakból állna az élet, sőt, a test is, szemernyi hely sincs bennem a sok kiskanáltól. Pohár van a májam helyén. Járomcsontom: óralap. Szívem helyén kis gömb, amit átszúr Jézus, amikor megtalál. A halálon túl is elfoglalják helyüket (bennem) a tárgyakat. Ott is, ahol a lelket sejtjük, csak egy lift jár le-föl. Valaki kulcsokkal zörög a színpadon és a széksor üres. Szivarfüst, hámló tapéta, pöndörödő plakát. A primadonna üvegszeméből egy vércsepp gördül a zongorára. S a páncél- tőkék között Isten elmossa (rendesen) a csészét. |
|
A kegyelem csalétek. Meg van írva. Bíbor szirmok közé nyúlsz és fölsérti a kezed... Thrakia tele van pengékkel és tüskékkel, a mítosz belseje is csupa csalán, forróság... Minden ígéret csapda, becsal egy barlangba, ahol már csak egy irányba mehetsz, az ígérő akarata ez az üreg, az övé leszel, ha belenézel. Csak történni szabad, rögtön, amikor ráérzel, beleszületsz a pillanatba, hátrafordulsz és kész. Perszephoné ne szabjon feltételeket! Minden kikötés agresszió, zsarolás, szégyen, engedd szabadon jóságodat, hadd járja át az éjszakát, a halált, a tiltást... Egy pillantás elég legyen megint, hogy fel is támaszd Eurüdikét, legyen ígéret nélkül is csoda, ámulat, öröm, most ennek kell történnie, ki parancsolja meg? Ki az az isten, aki makulátlan? Aki úgy ígér, hogy meg se szólal, csak imádkozik némán értünk, bebalzsamoz távollétének aurájával, becsomagol félelmébe és majdan nemlétéből hámoz ki ott, a belső Golgotán. A páva Hádész. A tipográfus báb. Kéjesen bájolog a bűvös gyémántcsónakban és festegeti tűfilceivel a halálraítéltek nevét: Daphnét babérfává rajzolja, nimfákat kér áldozatul, papnőket, katonákat, anyákat. Egy ilyen Hádész ígér Orpheusznak? Mily csábítás ez? Kelepce és sárkányvigyor. A kondér tele fűvel, a virradat belevarrva Eurüdiké pizsamájába. S a varázs gyógyfüvek levét Hádész a parázsló gallyakra locsolja. Belobban a május, a lant, a rémségek elszabadulnak a rosszindulatban, tele vérrel a fák, a padok, a hinták, a nimfák, a rügyek között kígyó kémleli az álomi kelmét: Eurüdiké játszik, szoknyája pörög, hajzuhatag borul a csipkékre, hát megérte? Megérte játszani? Hinni, élni, vétkezni? Megérte. Most aludj és álmodj rólunk, lásd... ajkaid emlékével tele a szánk... |
|
A Herceg imádkozik: Uram. Cezaromániások vesz- nek körül. Ceruzahegyező-lelkűek. Beszédemet be- dugom nekik. Ők ellenem hegyezik. S szúr a világ. Csupán forgács a szabadság. Uram, kísérj végig az úton. Íme a terhes kontinens. Asztrális évszakok- kal. Az élet: tél. Elkerülnek a mondén dámák. Adj valami jelet, hogy szeretsz, uram. Nem hagytál még teljesen el? Tudom a szeretet olyan, mint a szere- lem, unjuk egymást és vonzalmat hazudunk. De te, úr! Szoktál-e szeretni? |
|
Gondviselés ez vagy háborgatás, amit velem Művelsz Uram? nem alszom, pedig nulla óra van, elillant a gond, mi álomba zárt. Ma unszolod a felejtést, megárt, mert ízekre rágom magam, nem bódít el se csend, se hang. Künn forgószél ráncigálja a fát. Legszívesebben törölném a mát, alvás nélkül is éjszaka marad... Az égen kifli vagy smaragd? Az ébrenlét most a mélyembe lát. Mennyi restanciát tárol az agy? Úr, alvás helyett küldöd a halált? |
|
Egy szövegállomány parancsnoka. A Lady távcsővel nézi a balkonról. A férfi begombolja zubbonyát és ránéz az órájára. Egy gyűszűt vesz fel a márványról, a szökőkútba dobja. "Észrevett!" - sikolt a Nő, miközben elhessent egy darazsat. A lakáj hajtűket hoz. A tükröt a mosdótál mellé dobja (egy tubus plüssre). A gladiátor borba mártja varázspálcáját és leszedi a pókhálót. "Ez a Szalon - suttogja, túl sok benne az ezüstszál." "Ez csupán stílustárlat" - mondja a komornyik. S a bíbor függöny lángra gyúl. Egy lepke az utolsó kép, amit még lát a szolga, hisz a szemgolyóján tollászkodik. A katona felhajtja a bort és tüsszent. A hölgy pisztolyt tölt. |
|
Aszalt szó-csutkák, kék szótövek. Elkékült írás a zongora billentyűin. Színes üvegcserepekkel felszórt szoba. Bevert (lila) szegek, szegecselt égbolt (égisz). A vers legbelső szobája. A befogadás legmélyebb szintje. Emelkedettség, bujaság. Növényi észjárás, jelképi gyűrtség. Mennyi kicsontozott világkép. Az ornamentika kertje, a gyarlóság anyaga. Filozófiai piktúra. Kis esszék, ecsettálak. Beleszáradt barna. Akár egy almamag. Az ablakpárkányon egy befőttesüvegben »eláll« a hattyúfej. Mítosztalan maszk. Formalin? Mártsd bele a szorongást. A stílus szétesésként mutatkozik meg. a kibeszélt disszonanciák. Álom nő át értelembe. Borostyán a megfáradt házba. Bekúszik az ablakon, az alvó férfi torkába lóg Ahogy a múmia felébred, leharapja a szárát. A növény felsikolt és a magnó felrobban. |
|
A bölcselet belsejében kuporgunk (magasztos, forró kápolnában) közöttünk korsók ikonok "irgalmatlan mennybemenetelek" amazonok és krupiék rejtélyekbe font maszkjai már alig látni a fölpúpozott "boldogság" jelmezeitől (a próféták kidőlnek mellőlünk) az álarcokba beszárad a vér a sár a méz (a mosolygás) a könny sem hagy nyomot csak a szív lesz nehezebb s az ima sósabb az álművészek már rádőltek a manír-zongorára s Isten rájuk csukta halkan a hermetikus szecessziót itt végül minden bolondériára rárakódik a kegyelem a szent lesz aki bűnös a sors betáraz szépen telerakja a rettegő hüvelyt kis mondén idol-kapszulákat tölt be a tűnődésbe ármány és megváltás mily ámulatban egyesül bennünk? s ettől olyan démoni a legmegtörtebb pillanat is s tele antiszempontokkal a megérkezés gyorsan pereg az élet mint a gátlás a szomj mi van itt a világban? rúzs - rózsa - múzsa reped a szobor húsa minden lebomlik mint a tej s a könyörgés besötétedik tücsök ciripel a búban a bú búrája elcsattan: tücsök, szöcske, csipke... túldíszített ez a törékeny panoptikum bábuk és legyek hajlonganak a teraszon Be nem jöhetnek! de azért is ők kérnek bocsánatot s a bűnöket amiket elkövetünk megtartanak minket mert minden vétkünk mű, alkotás és leborulás Isten előtt aki bennünket vezet és átad naponta a mélyebb létezésnek bár fáj az erősebb lét megszenteltek és mámorosak vagyunk s tőlünk oly elmélázó, álmos a virradat a lovag pohara körül bíbor holdudvar ígéret ábránd jóslatok hamva lám beteljesülni látszik: az Ige testté lett a Lovag 40 éves (s kegyetlenül ápolt) ez az elegancia emelkedettség megóvja minden bajban vele vagyunk: mi: grál lovagok |
|
Az Én mint mű. Könnyű kis darab. Materializálódott teória. A Véletlen faragványa. Elvonttal tükrözött Lét. Tüntetés minden magyarázat és elemzés ellen- szegülés ellen. A befogadás lusta. Benyálazza a bélyeget és nem ragasztja rá. Hiába ébred a part, a tenger nem egybevágó az égbolttal, ezért nem minden tükröződik, nincs minden egyes égi másnak mása. Az individuum ásványa, mondta a Lom- talanító Nő. Zárványburjánzás van, uraim, sátáni magány, isteni romlás. Ábrándok rezignáltsága. Lepattan, felverődik, szétrobban. A számok közé fűmagot szórj, gáláns szikofanta, nő majd a gyanta! Micsoda lezser leképezés! Állandó szempont az élettel szemben: a véletlen. |
|
a szánkó megáll. kavics koppan lámpavason élénkpiros szőlőlevelek pörögnek a szélben ahogy lehajolsz gesztenye potyog bordó kabátod prémes zsebéből. hajadat hátra dobod mint egy sörény csokoládébarna zuhatag lobog a szélben. iparkodik a pirkadat. zúzmarás ágakat törsz és szaladsz a parkon át. utolérlek és megérintem az arcod nézz a szembogaramba. lásd mi zajlik a fejemben a lehető legmélyebben koncentrálok lényedre fényedre. életedre. csak meg ne halj! szüntelenül imádkozom pedig szükségtelen az úr velünk van és bennünk épít hajlékot hosszú sétányt az elmúlásnak óvj kedves. óvj magadtól. hogy az legyek aki nem akarok óvj a bennem élő múmiáktól. ott benn a lélek a te lelkedre fonódik és minden megszűnik látod? a párkányon egy megfagyott szarvasbogár s amott a templom fölött! a világegyetem |
|
Mi ez? A gondviselés túltengése, sok beszéd a lemondás-felkínálás aranyketrecéről. Dulcinea ágya (a víz?) ah, avagy Ophélia jő amott szívószállal a szájában. De hisz ez egy matróna akt, polip-fejű gnóm, aki megperzselődött a spórák között. A melankólia nagy pályája ez. Imák egymásra hatása, tér, ahol a rációt átgenetizálja a rosszakarat. |
|
Kolibri táncol ógörög húrokon. Egy hárfa és egy vállfa a díszlet. Csurom szonátaszirom a színpad. Egy marék tüsszentőkapocs fogja össze a függönyöket. Plüss közönség, tubusból nyomják a mosolyt a fejekre. Csak a súgó, az a piperkőc, agg múmia ne lövöldözné műfogait a felnyitott zongorába. |
|
Végére jár az év, nehéz az ének, elkent, elfröccsent, lopott mondatok zuhannak emléktelenül a mélybe, rögeszméink imákba forgatott beszéde álom lett, csalárd igézet. Nem a tudat, egy jegyzettömb dadog, ha vérmesebben vallatják a tények, és lapjai közt vihar kavarog. Alanti létem ez: felel a drog, énem szétárad, mint viperaméreg, életemből a halálba kinézek. Már egyre mélyebb, édesebb a Rossz. Jövőnk homály; akarom, Te is érezd, és tudd, nem halál vár: önmagad. Ott. |
|
Ahogy kiesik a lexikonból a falevél, megremeg, akár egy kérges, ráncos kéz, préselt, gyűrött múlt, mennyi hajnal van benne, esők, darazsak emléke, május, június melege, keserű, gyógyító nedvek, rostok, inak, erek, alkonyi szomorúságok, óvatos érintések, magány, együttlét egymásba nőtt redői, lemondás, füst, suttogás, szomj, érintések nyomai, árnyak, éjek, bíbor, arany, felejtés, szél, az erdő szaga, könnyek, szavak illékonysága, mennyi idő, ima és lobogás, hajlongások, tépelődések pora, nevetés, vihar, csend, sejtelmek bezártsága, élet, remény széthullása, zene, bogár-lábacskák kaparászása, ásítás, ősz, titokban elrebegett vallomások, tűz, ágak zaja, ajkak egybesimulása, forrósága, megérett világ, lebomló lét, miért hagyod el ezt az édes régiót, ahol hűlt helyedet senki sem siratja? |
|
Ábránd-e mind, mi nincs? Van-e képzelet, ami létrehív, beavatkozik? Vagy csak kábulatot okoz a hit, és irreális minden, mi érzelem? Szerettük volna, hogy jobb legyen, de ma sem tudjuk, nem ront-e, ami javít, ha test és lélek között rombadőlt a híd? Az ember vibrál, babrál és tönkremegy. A pólusoktól rettegek, végletek, végetek! Lám, csonkig égtetek. És én? Átaludtam az eszményeket. Ábránd-e mind, mi a porból vétetett? Hol hagyhat nyomot a képzelet? Az idea: víz, a tény egy kavics? Hová tűnt Isten? Tegnap Ott, ma Itt. |
|
Elmúlnak az árnyékok. A hangok is. Mintha élettelen volnál, a hiányt mégis érzékeled. A kristályosodás korában eltűnnek élő és holt anyagok között a határok, egyre több protézis veszi át a szervek szerepét. Biológiai organizmusokra fog hasonlítani a gép. A kristály, bár szervetlen, növekedni kezd, hirtelen borzas pénzvirág lesz. Vagy egy puma, aki tablettával él. A fájdalmat úgy fogjuk palackozva megvenni, mint a sört. "...amikor pedig eljön a tökéletes, megszűnik, ami töredékes," ahogy Pál apostol megírta a Korintusbelieknek. |
|
Benőtte a fű az elégiák billentyűzetét, nem kedvez a kiszolgáltatottság a búsongó monológoknak. A föltárt és elnémult Világ mögött nem táncol pár a forgó márványon. A műveltséget szégyen szövi át. Bár ömlik a bibliára és ragacsosak az imák, Isten szétbomló, mocskos esőmadzaggal veri a tájat. OLLÓ CSATTOG A TRÓNOK FÖLÖTT, FEJ NÉLKÜL ÉBREDNEK ALVÓ HATALMAK. A versek sírnak, könnyeik kékek? A sejtelmeket széthajtogatja egy mefisztói kéz, s pénzdarabokat csomagol a mámor. Szoborpark lesz a nagy elmék médiumából. HA FÉLEK ÉJJEL, A FÖLDGÖMBBEL ALSZOM, és dióhéjban őrzöm egy lány énjét, hibbant és hűtlen a sötét, elmaszatol és kétségbe ejt. Unalmas már a kígyókon hegedülő szél. TITKOK LÁNGOLNAK SZEMHÉJAK MÖGÖTT, Hát műtárgy lett a nevem? Szégyenkezem, ha jól vagyok. |
|
Rejtély, bejárod a hajnalt, ráérzéseket tapogatsz le, fátylakat tépsz az ösztönzöld múmiáról, igen, a Felejtést exhumálod folyton, pedig vörösesszőke örvény hömpölyög fel a nemtudásból, mintha festett hattyúk emelgetnék rövidre nyírt szárnyaikat, mintha egy prelúdium zúgásába csomagolódna a busongás, a lélek a tenger mélyéből tör fel hirtelen, mint a végzet, mint a téboly, s beborít mindent a fény, a vakító én, mint Isten, foglalja el a világot. S ebben is, mint mindenben, a félelem ketyeg, a konfesszionális magány, az elmúlás kubizmusa. Mégiscsak van Rejtély (Szellem és Szöveg) a szép beszéd. Talán a túlélés esélye ez, vagy valami ösztökélés? Az írás kitárva, kitakarva, zengj, Kétely és búgj gerle! |
|
csupa tejszín az ünnep, az égen vérző csillagok ragyognak tárgyaink a sarokpolcon függönybe törli kezét a szürkület villamosok fénye be-bevillan végigpásztázza a mennyezet kormos foltjait a falon megfakult plakátok színészarcai a Nap emléke rémlik mint egy hangulat ülünk a sötétben cigarettáink parazsát leveri a huzat a zene meglódítja ábrándjaink hullámvasútját szorongunk mint az iskolában ahol a fekete tábla üregébe dobálták neveink betűit fehér csipke a neved ahogy leveted harisnyádat végre nem a műanyagot simogatom eljutottam íme bőrödig |
|
Ó torreádor, te epekedő Elbeszélő, csupa izom vagy, de a sóvárgás "szétlő". A díva csak dizájn, pszeudo-próbababa, kender, kóc, muszlin és rúzs, labda a hasa. Nem a bika ront rád, hanem a démon, mielőtt döfnél, szétront. Lefitymál, lekezel, átnéz a nagy Arczon. "Jobban izzad, mint a bika, hagyjon! Mihez ért, jóuram? Csak Az-a van? Hát nélkülem legyen boldogtalan." |
|
ma egész éjjel imádkozom a folyón ringó dióhéjaikban remegő kis bogarakért a formába tört csonka gondolatokért az ajkamra csukódó legszentebb névért elfolyó érvekért a cinkos pillantásokért vékony leszek mint a kardlap sebes lámpákra borulok egy kis fényért mit abbahagynék újra fölfedez katicák kísértenek régóta már zümmögő napok és sikoltó nyílások apró kupacokba gyűl a remény mint a mész csontjaimban összegereblyélt szavak dombján ülök kóstolgatva a megspórolt áhítatot rakj föl bennem még egy sor téglát uram fázom hány felé kell hát vívni hogy ne érjen vágás mely leterít hány seb gyógyulgat míg fölsejlik az öröm labda-pattogásban terem-zajban préselődik tudatom mint kis doboz mit bánom már hadd pengjenek a sínek mint a hegedűhúrok az élet két részegség között a józanság és rengeteg papírlap lebeg a világban csak érzem nem tudom mitől olyan jó ha nincs hókuszpókusz és minden világos érthetem is a csíziót dicsérhetem is az óbort megtanulhatod ezt azt még de bőröd alatt ott feszeng a konkrét magzat és nemsokára tőlem is enni kér |
|
Bizony, a hajszál olykor szöges- dróttá lényegül át, s benövi a fű, a kutyatej, a láva. Heidegger bácsi szavaival, a kalkulatórikus gondolkodás ellenszere lehet, ha mindent megragadunk és magunkévá teszünk. Befogadókészségünk elhomályosulása most kont raszt- reakció, e miatt válik azután (rögtön) rendkívül élessé. Lények válnak le a meszelt falról, kilépnek a levegőbe, alattuk tíz emelet keserűség meg egy repülőtérnek álcázott forgószínpad. A kulisszák felisszák a könnyeket. |
|
Gondoljunk el egy feminim férfit, aki átoperáltatja magát nővé, de csak azért, hogy továbbra is a nőket szeresse. Leszbikusként. Hogy nőnek szeressék a nők. S hogy ő is nőként élvezze a nőket. |
|
Minden nap más-más ember ébred fel bennem. (Mintha rajtam kívül) Nem másik én a többes én-ből, nem a képmásom, alteregóm, hanem egy külön(b) lény, mint eddig. Tehát nem az, aki én voltam, de nem is az, aki lehettem volna, abból, ami voltam valaha. Eddig is tudtam, hogy lettem már sokszor valaki más is, nem csak én. Mint aki vagyok. Tudni véltem, hogy napról napra különbözünk ön- magunktól és sohasem vagyunk ugyan- azok. De most! Nem ismerek magamra. Mint ahogy soha nem is ismerhettem meg magamban azt, aki most lehetek. |
|
Bizarr rend az idő. A Kohinor gyémánt mellett internet-monitor. Konzisztens tű hatol át a radíron. Mintha egy lidérc lebegne a hal-alakú ecsettál fölött. Csak füst az, hologram-lehelet. Az ollóról zománc pereg, göndör hámlás, romlás. Mi ez a zümmögés, talán a tűzőgépbe szorult méhecske vonaglása? A cintányérra szöcske pattan. Ez a cikkanás nyitja meg az emlékezet magnetikus celláit. Rezignált pedantéria, rezgő, kék szempillák. A titkárnő feje. Púder és nász, buja száj, vörös hajzuhatag. Egy darab csipke, egy csepp csípő. A recepció most fitt. |
|
A boldogságot megszokjuk. Csak utólag jövünk rá, hogy az volt. S mennyire tudjuk: nem létezik. Csak emlékek, visszapillantások, deformált múlt. Beképzeljük magunknak, hogy jó. Mégsem könnyű. Mindig kiderül az örömökről, hogy kiábrándítóak. És fájnak is. Amikor elérjük, pont akkor nem élvezzük azt, amire áhítoztunk. Minden csak volt, semmi nem történt. A mérlegelés is hibás: múlt idő az is. Az emlékezés sem makulátlan, bepiszkolódik a szavak miatt, mire kimondjuk, műtárgy lesz. A beszéd szennyezi be a jelenlétet. |
|
ami a szájban van az a nyelv bár nem a beszéd az amivel ízlelünk olykor azonban ráharapunk mert tévedünk |
|
Ha csak gombolkoznék az a valaki a fejében; de gondolkozik is: mind újabb fürtökben sar- jad gondolat gondolatra, akárcsak a komputer- grafika fraktáljaiban, a bomolva-kibomló, ábrák-mustrák, mintázatok a végtelenségig, s mindez ott benne történik, hogy maga is cso- dálkozik azon a valakin a fejében, hogy mire képes: még arra is, hogy meglelje számunkra az estére esedékes emberhalált - hogy magunkra vévén pongyoláját és az alvás kis halálával kockáztassuk magunkban a költőt. Határ Győző |
|
Igen jó költészet, sőt, egy kicsit több. És e sorok írója igen boldog, hogy valaha ezt az embert - Kántort - ún. bemutathatta. Henry Cecil bajnok-mesteredző Angliából, ő mondja, ugye, meghazudtolva a trénerek szögesdrót-meg- ülő óvatosságát: legjobb lovam volt... Nekem két ilyen lovam közül Kántor Zsolt lett az e- gyik legjobb. Nem áltat minket ez a költészet semmiféle mu- tálással, korszerű hanggal, materialitással, vagyis effélék révén nem altat: hogy ti. vala- honnét valahová juthatnánk. Tandori Dezső |