A vers az, amit mondani kell |
Ezt válaszolta egyik
találkozón egy falusi kisiskolás, amikor a tanítója sugallta
kérdést, melynek veleje az lett volna, hogy mi a vers,
ijedtemben - mint a háborús történetek katonája a még föl
nem robbant gránátot -, ijedtemben visszadobtam:
- Hát te mondd meg, szerinted: mi
a vers?
- A vers az - kapaszkodott
tekintetembe bátorításért -, amit mondani kell.
Derültség tarajlott végig a
termen. Csak mi ketten álltunk megilletődve.
Ő egy kicsit a bumerángtól
szabadulás könnyebbségével, s hálásan is ugyanakkor,
amiért nem nevettem ki. Én meg annak a súlya alatt, hogy ez a
kisfiú kimondta, amit én régóta sejdítek, hiszek s
el-elmondok, ha nem is ilyen egyszerűen.
A vers az, amit mondani kell.
Mintha valami távoli, az idők
kezdetétől hirtelen ideért fuvallat legyintett volna meg.
Mintha Homérosz riadt volna föl
bóbiskolásából, s nyitotta volna rám fénnyel teli
világtalan szemét.
Mintha a Gutenberg óta könyvbe
száműzött versek, poémák egyszerre mind hazaszabadultak,
pódiumra, képernyőre álltak volna, hangszalagon masírozva
vagy hanglemezek körmeneteiben énekeltek volna.
Mintha Petőfi Sándor ült volna
be közénk.
A vers az, amit mondani kell.
Kányádi Sándor