Ne szólj

VISSZA   TARTALOM

Ne szólj, a szavak elrongyolódtak,
ütött-kopott ószeri limlomok, még ha egy
Júlia vagy Rómeó vagy mit tudom én ki
viselte is volna vallomásul; ne szólj, nem szólok
én sem. Mert mi lesz, ha egyszer kimondjuk
azt a könnyen kimondható szót, mit mondunk majd
azután, mivé lesz a kimondhatatlanság öröme,
lesz-é fokozás, ha egyszer kimondjuk,
nyilvántartásba vesszük s hivatkozunk rá,
ha minden kötél szakad, vagy ha
csak éppen összezördülünk valamiért?
Nem vagyok fennkölt, se cinikus, sem parasztian
prűd, csak babonás talán, akár a sámánhitű ősök,
akik féltek néven nevezni istenüket.
Ne szólj hát, minek oda a szó, hol egy tekintet,
egy mozdulat többetmondó. Hagyd meg nekem azt a hitemet,
hogy egy ki nem mondható nevű istenség kegyelméből
s az ő dicsőségére élek e földön;
a soha-nem-elég, a mindent-megismerni-akarás
motorjával agyamban, szívemben végzem
ember voltommal járó kötelességemet,
és örömeim között is szótlanul ahhoz a
legfőbb megtartóhoz imádkozom.

1965


Apokrif ének

VISSZA   TARTALOM

Valamikor az idők kezdetén kiültem egy este a
csillagok alá. Odabenn, a még félig barlang szálláson
lefekvéshez készülődött a nemzetség apraja, nagyja.
Veszekedtek most is, mint rendszerint, őszre járt már,
s mindegyik közelebb szeretett volna férkőzni a tűzhöz,
mivel az egyre növekvő bolynak mind kevesebb takaró jutott.
Se bőr, se hús, untuk már a sok gyökeret, s a vadász-szerencse
sem akart ránk mosolyogni, olykor
kétszer tíznapi járóföldről is üres kézzel tértek meg
legjobb vadászaink. Meg aztán sok volt a magatehetetlen,
az öreg s a gyermek, sok a vadra-képtelen nő, meg ott
voltam én is, a gyönge s gyámoltalan, ki nem bírtam a
gyaloglást s a vért; kiugrott kezemből az íj, s a bunkóval
olyan sután kalimpáltam, hogy a pókhasú porontyok is
miatta kiröhögtek. Csak az édesanyám kedvéért nem vertek
ki maguk közül. Tisztelték őt nagyon, szép volt és eszes,
szavára még Bölénytekintetű is megjuhászodott, pedig
ő volt a legerősebb és utált engem, mert jóformán beszélni
sem tudott, s rajtacsípett, amint egyszer éppen őt utánoztam az
asszonyok mulattatására. Sajog még most is a vállam, ha
rágondolok, fölkapott, mint a sas a nyulat, szét akart tépni,
és szét is tépett volna, ha nincsen ott édesanyám, azóta
üldöz, belém rúg, ha teheti, még a Sámánt is megkörnyékezte,
hol egy nyúllal, hol egy őzcombbal, hogy az áldozna föl engem,
mert én vagyok a Rossz, aki miatt kerüli a szerencse a törzset.
De a Sámán is szeret, megosztja velem az értem kapott
finom falatokat. Csodát vár tőlem, nagy csodát.
Bölcs ember a Sámán, de gyáva és nagyétkű, s félek, ha
egyszer megszorítják, mégiscsak föláldoz.

Ezekre gondolva ültem az őszi csillagok alatt, s már a
gondolatától is belém nyilallt, hogy holnap nekem kell
majd a völgyből felcipelnem azt a hatalmas villámdöntötte
rönköt. "Majd segítenek a porontyok - röhögött
Bölénytekintetű, mikor látta, hogy a határozattól
elfehéredem. - Vagy beledöglesz, hö-hö-hö, vagy jöjj vadászni,
de ingyen ne zabálj, hö-hö-hö." Csak legalább az a
vadtulok megvolna még, de fölfordult az utóbbi hurcolkodásnál,
ma ettük meg a végét. Úgy megpakolta az a kegyetlen, hogy
hasa földig hajlott, mozdulni se tudott, két szeme, mint
két fehér telehold fordult égnek, bődült egyet és
összeesett, s akkor ő, hogy erejét fitogtassa,
nyakába vette terhestől s úgy hozta föl a szállás elé,
miközben fogával föltépte nyakát és kiitta vérét
mind egy cseppig. "Hö-hö-hö, hö-hö-hö" - visszhangzott
a völgy vad röhejétől.

Ó, szelíd hold, te anyám-arcú, segíts meg,
vedd el súlyát a rönknek;
Te, aki ki tudod világítani a legsötétebb éjszakát is,
vedd el súlyát a rönknek;
Te, akinek, mint mondják, tengereken is van hatalmad,
vedd el súlyát a rönknek;
tedd meg a csodát vélem, amit a sámán is ígért,
vedd el súlyát a rönknek.
Így könyörögtem suttogva a holdhoz, inkább magamban,
mint hangosan, mert odabent már elült a zaj, s féltem,
nehogy meghallják imádságomat.
A hold csak ment, ment, az égi lejtőn, gurult,
mint az a nagy kerek kő, mellyel játszani szoktunk
lenn a patak mellett, és vitt, vitt egy hosszúkás felhőt;
a rönköt vitte, úgy láttam legalábbis.
Kivert a veríték, szívem torkomban vert, éreztem
a csodát, a csodát, melyet a Sámán ígért.
- Megfázol fiacskám, gyere be - terített egy bőrt
szelíden a vállamra anyám. Hozzábújtam és zokogtam,
s már nem is tudom, hogyan aludtam el, de reggelre
föltaláltam a kereket.

Rohantam a Sámánhoz s elmondtam látomásomat,
hitetlenkedve mormogott valamit a szakállába
és elzavart, mivelhogy éppen reggelizett.
Szaladtam le a patak mellé, hol agyagból
kerekeket formáltam, pálcikából tengelyt közéjük,
s már minden gyermek engem utánozva ott serénykedett.
Híre ment találmányomnak s hogy azzal akarom
felhozni a rönköt. Kiröhögtek. Még szerencse, hogy
Bölénytekintetű a férfiak javával már virradat
előtt vadra ment. Csak a gyermekek csodáltak, s lelkesedtek
köröttem nagy zsivajjal, és egyedül csak az öreg
Ügyeskezű vett pártfogásába, no meg Édesanyám.

Neki is látott Ügyeskezű, s mire tizedszer jött fel a
hold, készen állt a két hatalmas kerék s a tengely,
kis agyag taligám óriás mása. Rákötöztük a rönköt, és
nem maradt tenyérnyi szabad hely se már rajta, húzta-
tolta a törzs minden otthon-maradtja, fordultak a
behemót kerekek, s kúszni kezdett a rönk föl a dombra. Micsoda
öröm volt! Ott mentünk a két keréknyom között
kézen fogva Édesanyámmal, a hold meg a mi nyomunkban
mosolygott féltőn és szelíden. Rikoltott a Sámán
és táncot járt a világ első szekere előtt.
Így értünk föl a szállás elé, hol éppen a zsákmányt
rakták le a fáradt vadászok, legelöl Bölénytekintetű
vérző fejjel és mogorván, ráförmedt a Sámánra, leintette
a népet, engem keresett vérben úszó tekintetével.
Anyámba kellett kapaszkodnom, úgy elgyöngültem, mintha
Bölénytekintetű ereje szállt volna belőlem el.
- Hát ezért üldöz a balszerencse - mutatott a szekérre -,
ezért ugrott meg a vadkan is agyarát fejembe szántva.
A Rosszal fújtok egy követ... - Dadogott, hörgött, üvöltözött
és verte, verte a mellét irtóztatóan, hogy visszhangzott
tőle a völgy. De a szekérhez nem mert közeledni.

Így hamvadt el a dicsőségem, mert aztán mind rosszabb
s rosszabb lett sorunk, már négyszer tíznapi járóföldről is
üres kézzel tértek meg a vadászok. A Sámán került,
Bölénytekintetű mind durvább tréfákat űzött velem.
Mindenfélét kezdtek suttogni rólam. Csak a gyermekek
csodáltak továbbra is s rajongtak értem, ha felnőttek
nem voltak közelünkben. Ügyeskezű elrejtette a
kerekeket s nem merte mutatni senkinek.

Aztán meghalt anyám, s a többit már tudhatjátok.
Bölénytekintetű megtalálta az eldugott kerekeket.
Mindenki ellenem volt már. A Sámán buzgón föláldozott,
de előbb az egyik kerékkel apróra törték minden
csontomat, a másikra meg rákötözték Ügyeskezűt és
legurították a szikláról a szakadékba.

A hold, beszélik, álló hónapig nem mutatkozott.

1966


Epilógus egy balladához

VISSZA   TARTALOM

Két öreg anyóka, talpig feketébe,
Mennek az ösvényen, talpig feketébe.

Egyiknek fia volt, másiknak lánya volt.
Egyik maga a Nap, másik maga a Hold.

Szemük, mint a patak medre, olyan száraz.
Hosszú hallgatásra hallgatás a válasz.
Kapaszkodnak csöndben, amerre az ösvény.

Hitte volna-é ezt emberi keresztény:
Olyan szófogadó drága jó legény volt.
Olyan szófogadó drága jó leány volt.
Megrontotta szegényt a te rossz leányod.
Megrontotta szegényt a te ördög fiad.
Már az unokám is legényszámba menne.
Már az unokám is férjhez készülődne.

Az egyiknél kapa, ásó a másiknál.
Pihegve fújják ki magukat a sírnál.
Húsz esztendő óta szótlanul leszólják,
Az egyik a szegfűt, a másik a rózsát.

Neki csak lánya volt, de nekem fiam volt.
Neki csak fia volt, de nekem lányom volt.

Húsz esztendő óta várják s tán halálig,
Mikor ad igazat egyiknek a másik.

1965


Legenda Brâncusi Végtelen-oszlopáról

VISSZA   TARTALOM

Ment a Fő utcán az alkonyatban,
hegyek ballagtak balján, kísérték,
s ha megállt egy-egy ismerőssel, rokonnal,
megálltak ők is, tisztelettel és hallgatag.
Tűnődve ment, olykor még valamit mondott is,
csak úgy a szakállába.
Hangos volt az utca és tarka. Egy öregen
akadt meg a szeme, aki egy tarisznya furulyával
rótta a várost. Nem kínálgatta áruját, csak ment
és furulyált. Mindig ugyanazt fújta,
valami együgyű dalocskát, amit mindenki ismert,
ő is ismerte, még gyermekkorából.
Igaza van, gondolta, minek változzon a nóta,
ha már az utcák úgyis váltakoznak.
Mosolygott az egyszerű bölcsességen,
és vett egy furulyát, ki is próbálta;
műnek kijáró tisztelettel mustrálta végig,
majd zsebre tette a zeneszerszámot.
Ment tovább, vitte fülében a dalocskát;
az édesanyja jutott eszébe róla:
papírt csipkéz a tálasra és dúdolgat önfeledten.
Megállt és botjával cikcakkokat rajzolt a porba.
Aztán a temetőt, a fejfák erdejét látta,
hol épp a minapiban járt s ahol
hiába kereste a régi játszótársakat, akiket
a faluban nem talált; ki tudja hol s milyen
földbe temette őket a háború?...
Egy olyan fejfa, mely Párizsig, az óceánig
ellátszik, egymásra-rakott koporsók végtelen oszlopa,
talán az lehetne méltó emlék...
S ahogy ment, botjával hosszú koporsó-sort rajzolt
a porba. Majd a templomon túli dombocska előtt
fölkapta fejét - a hegyek és hátrább hőköltek -, és
a sűrűsödő alkonyatba metszette tekintetével
az Oszlopot.

1964


Az asztal és a székek

VISSZA   TARTALOM

Ha egyszer ülni is elfelejtenének az emberek,
valamikor, amikor az ülést is kinőjük, mint ahogy
kinőttük a négykézláb járást, mondom, ha egyszer
ülni is elfelejtenének az emberek, s eddigi ülő-
alkalmatosságainkat már csak múzeumokban mutogatnák,
s végül már ott sem; s ha mégis az öregedő
emberiséget megkísértené az ülni-vágyás, mint valami
megmagyarázhatatlan atavisztikus reflex, hogy körül-
üljünk egy asztalt szótlanul, csak azért, hogy
együtt legyünk, ki-ki a maga öntörvényű magányával,
de mégis együtt: csak el kell mennünk majd a Zsíl
partjára, a Hallgatás asztalához - ott várnak a székek.

1964


Húros és ütőhangszerekre

VISSZA   TARTALOM

Bartók Béla emlékének

Dob
dadog.
Dobok.
Nyűtt
hegedű
vonyít.

Tört,
szaggatott
dallamok
közt
keserű fohász
tétováz:

Erdő sűrűjéből
csillag magasába
ágazott fának
ága roppanása.

Tánc.
Zöld füvön
tűzözön.
Lánc.
Eszterlánc.

Meteorzuhanás.
Elektronrobogás.
Örvény.
Törvény.
Rend.

Szarvasok futása,
gerlicék búgása.
Csend.

Nyers fából a hegedű,
él a dob kutyája.
Rügyezik a hegedű.

Dér jön a kutyára.

1963


Pantomim

VISSZA   TARTALOM

-- A fasizmus életben maradt áldozatainak --

Belép a férfi az előszobába,
az ajtót kulcsra zárja.
Kettőt se lép:

Kop, kop, kop.

"Mintha kopogást hallanék."
Megfordul. Kitekint.
Senki sincs odakint.
"Hallucinálok?"
Becsukja a kémlelő-rácsot.
Csóválja a fejét.

Kop, kop, kop.

Akárcsak az elébb.
Megfordul. Kitekint.
Senki sincs odakint.
Kilép.

"Ki lehet,
csak nem a szellemek?"

A lépcsőház üres.
Kong.
Kísérteties.
Senki és semmi más,
csak macskanyávogás.

Belép s az ajtót kulcsra zárja,
és vetkőzni kezd dudorászva.
"Akkor gyere, mikor mondom,
csizmád sarka ne kopogjon."

Kop, kop, kop.

"Mi ez?
Ki az?"
Kinéz.
S kezdődik újra az egész.

A lépcsőház üres.
Kong.
Kísérteties.
Senki és semmi más,
csak a nyávogás
elhaló visszhangja: sicc!

Sicc! Sicc! Sicc!

Fehér, akár a fal.
"Csak nincs valami baj?
az eszem...
a szívem...
Úgy megszárad bennem a szű,
mint mezőben ősszel a fű..."
Legyint.
Tovább vetkőzik.
S megint:

Kop, kop, kop.

Dermedten áll.
Nyakában még a sál
és félig még rajta a nagykabát.

Kop, kop, kop.

Mint aki elszánja magát:
"lesz, ami lesz!"
az ajtónak ugrik, de csak
kiles.

Szíve torkában, lélegzet-fojtva
a kilincset lenyomja,
és mellét a sötétnek vetve
úgy áll be az ajtókeretbe,
mint a mártírok a filmen.

Odakint senki sincsen.
A lépcsőház üres.
Kong.
Kísérteties.
"Pattogó indulók, parancsszavak,
szögesdrót - barakk."

Áll, mint a feszület, olyanformán,
két keze a két ajtófélfán;
aztán, mint a fogoly,
magasba tartott kézzel,
majd átkulcsolja tarkóját
s letérdel.

A lépcsőház üres.
Kong.
Kísérteties.
Senki és semmi más,
csak újabb macskanyávogás.

Betámolyog.
Az ajtót kulcsra zárja.
Remeg, akár a nyárfa.

Kop, kop, kop.

Nézi a karikára-fűzött kulcscsomót:
ing-leng a zárban.
Nézi halálra-váltan.
Nézi megalázottan.
Kipróbálja és koppan:

Kop, kop, kop.

1964


Füst

VISSZA   TARTALOM

Füst jelzi már messziről, az emberlakta
helyet Prométheusz törvénybe ütköző tette óta.
Mióta melegszik, süt-főz, föléget, fölperzsel
s elhamvaszt a föld lakója, mióta füstöl
az emberi történelem.

Esti tüzek könnyű-kék füstje,
dúlások, máglyák, krematóriumok füstje
pácolta - otthonossá? - fölöttünk a napot -,
holdat-, csillagokat-tartó boltozatot.

Cigarettázva ülök a dombon, a völgyből most
áttetsző vacsorafüst ágaskodik
a majdnem-vízszintes napsugarak fölé;
de íz- és illat-emlékezetemet agyvelők
elviselhetetlen füstje ingerli.

Könyvet égetnek valahol?

1965


Húsvéti bárány

VISSZA   TARTALOM

Adalék Picasso-képekhez

Én láttam meg először.

Három lába és két feje volt.
Ilyet még az öregek se láttak-
hallottak addig.
Odagyűltek a szomszédok, az utca, a falu,
még a környékről is jöttek csodájára.
Borzadva néztük, mint nyalja az anya
a szörnyeteget.

Háború volt és húsvét vasárnapja.

- Isten ujja! - zokogott föl egy vénasszony,
vele sírtak mind az asszonyok. Komoran
néztek maguk elé a férfiak. Tanakodtak,
s elzavarták a kisebbeket.

- Maga a Bűn, a bűnös Világ! - sikoltotta
újra az öregasszony s vele a többiek.
Tanácstalanul álltak a férfiak.

- Megdöglik ez, még föl se tud állni.
- Meg kellene ölni, hogy ne kínlódjon.
De erre senki se vállalkozott.

- A sok ártatlan vér, a sok ártatlan vér. Isten
mutatta föl magát. Egyfiát. A Bárány Ünnepén.
- Mit bőgtök! - mordult valaki az asszonyokra.

Az anya meg csak nyalta, nyalta szelíden
szörnyetegét. A szülés utáni anyák fáradt-
boldog tekintetével emelte olykor a körülállókra
homályos szemét, majd vonaglott egyet s a
méhlepényt is kilökte magából
annak rendje és módja szerint.

- Tünemény ez, én mondom, tünemény.
- Múzeumba való, annyi bizonyos.
- Jó pénzt kaphatsz még érte, öcskös. - Erre
valaki olyat mondott, hogy még az asszonyok is
elhallgattak egy pillanatra.

- Föl akar állni.
- Az állatorvost kellene...
- Az állatorvos is katona.

Nem állt föl. Megdöglött nemsokára.
Eltemettük, megkönnyebbülten.

Beszéltek róla egész nyáron. Egyszer még
egy illető exhumálni is akarta. Aztán
elfelejtettük. Lassan a természet
furcsaságai közé soroltuk, anélkül hogy
őszintén annak hittük volna. Csak később
tudtam meg, hogy az idő tájt hatlábú
mének, bikák tenyésztek, kétfejű, négyszemű
sok-szemű asszonyok zokogtak szerte Európában, s hogy
Japánban még ma is szörnyülködve emlékeznek a
húsvéti bárányra, pedig az ottvaló népek, tudtommal,
nem is mind keresztények.

1965


Barbár szonettek

VISSZA   TARTALOM

1

Dühöng a kán, tajtékzik, tombol:
álló hónapja már,
hogy dacol vele a szemközti dombon
az a maroknyi vár.

Hiába a kínai ágyúk, az ostromgépek,
hiába hordta
a vár köré a környéket,
- mindent, ami csak mozdítható volt - a horda:

tartja magát a vár.
- Kurgán! - üvölt a kán
s két lábra állítja lovát.

Meglódul a mező: a horda
hullámot vet, egymásba-rontva,
ember emberre hág:

2

gerinc reccsen, végtagok csavarodnak,
vesék, májak kenődnek, herék morzsolódnak
apokaliptikus üvöltéssé, hogy a
táborhoz szegődött kutyák szűkölve menekülnek;

velő loccsan, kifordult szemgolyók
rángatóznak ideg-zsinórjaikon ...
Aztán csak hörgés, hörrögés - döglődő orkán -,
és kész a kurgán.

A kán
végigvág a lován
s fölrugtat.

Ó, boldog koponyák, gerincek,
herék és szemgolyók, akiknek
az a kegyelem juthat,

3

hogy a gyönyörű mén
taposson szét!
De csönd! A kán
fölért.

Unottan körbenéz.
Legyint.
Mint akit már nem is érdekli az egész.
Körben táncoltatja a mént,

majd a húshegyről leléptet,
s az ugró cselédek
képébe vágja

hétágú ostorát;
megveregeti lova tomporát
és belerúg a sátra előtt gubbasztó sámánba.

1964


Egy tizenhat éves fiú halálára

VISSZA   TARTALOM

Jaj, jaj, jaj!
Sírhatunk több ezer év előtti állapotunkba
visszahullva, ruhánkat megszaggatva;
üvölthetünk a fájdalomtól, mint a vadak,
szűkölhetünk, vinnyoghatunk, mint a vadak, pedig
a világot el tudnók pusztítani, nagyképűségünkben,
józanul, emberi formánk birtokában,
a világot el tudnók pusztítani.
Motyoghatjuk, ha már zokogni sincs erőnk,
a könnyeit maszatoló magára-maradt gyermek
tehetetlenségével hajtogathatjuk nagyképű
szavainkat, hogy a világot el tudnók, a világot
egyetlen gombnyomással el tudnók pusztítani,
de azt, akinek vérét gennyé rohasztja,
akinek vérét gennyé rohasztotta a rák ...
Jaj, jaj, jaj!
Miféle törvény? Miféle törvény?

Pára futja el a mikroszkópokat.

1965


A XC. zsoltár

VISSZA   TARTALOM

...Az embereket Te meg hagyod halni

Nem volt alkonyat, tavasztól késő
őszig, hogy ne zsákkal a hátán
láttuk volna törékeny s egyre
töpörödő alakját.
Mindig hordott, hol ezt, hol azt:
csalánt, répalevelet, tököt,
mikor minek volt szezonja.
Eltemette férjét, két fiát s a megmaradt,
nagyapaszámba menő harmadikat most is még,
mint egy pendelyest, gyámolította.
Ment, ment fáradhatatlanul: kapált,
aratott virradattól alkonyatig
- még kaszált is a háborúk idején -,
alkonyatkor vette a zsákot és
újra ment, ment, s ha megjött, panaszkodott,
hogy neki mennyit kell mennie:
- Meghalni sincs időm, pedig már szégyen,
szégyen, hogy mennyit éltem - siránkozta
korcbahúzott szájjal, melyben a fogak
már rég csonkra vástak, mint
azok a jófajta, békebeli kapák, melyekből
néhányat itt-ott még láthatunk a fészerek
főhelyén nagy becsben fölakasztva, s amelyet
minden valamirevaló háznál a kapának
ismer a gyermek is.
- Nem volt nekem, istennek hála, bajom
soha a fogaimmal, csak a lábam s a hátam...
- Nem voltam én, jó órában legyen mondva,
még egy percig se soha fekvő beteg...
csak a lábam, s a hátam, de majd csak
magához szólít az Úristen egyszer - s már
kapta is a zsákot, ment, ment, térült-fordult,
bejárta a fél határt, innen is, onnan is
szedegetve. Ezek a jóleső kisbűnök:
egy-két marék ez-az a máséból, talán
ez volt minden gyönyörűsége, kárpótlása
ezért a szégyellnivalóan hosszú
életért, melyből az Úristen, úgy látszik,
nem akarja már elszólítani.
Aztán egyszer csak, valahol a kilencven
s a száz között, lefordult válláról a zsák.
Nem is próbálta visszavenni, otthagyta
a kapuban, szólt a fiának, hogy
menjen a papért s a zsákot is jöttiben
hozza be. Megbontotta a nagyágyat, mely
mindig tisztán várt a nagy alkalmakra, átkiáltott
a szomszédasszonyért és csöndesen
sírdogálva lefeküdt.
Jött is a szomszédasszony, lóhalálában,
rosszat sejtő kíváncsisággal törölgette
moslékos kezét a kötényébe.
- Éppen a malacoknak vittem enniök - mesélte
még hetekig aztán -, amikor hallom:
végem van, Irma! Ezt mondta: végem van -
most már a könnyeit törölgette -, éppen
ez a kötény volt rajtam; végem van, a hangja
olyan volt, mint amikor szegény fiát,
a másodikat, akkor is engem kiáltott...
hagyom a malacokat (el is kódorogtak, mert
a kaput is nyitva felejtettem az ijedtségtől)
- Mi baj van, lelkem? s akkor én már láttam,
hogy igazat kiáltott.
Jött hát a szomszédasszony kezeit törölgetve,
meghallgatta, hogy melyik lisztből süssenek a torra.
- Ott a ládában - mondta a beteg -, süssetek
hat szép kenyeret, nézd meg, elég fehér-e, Irma.
Irma tenyerére vett egy fuvintásnyit s a gyönge
lámpavilágnál megvizsgálta szakértelemmel.
- A pap oda van a vásárra, csak holnap vagy
holnapután jön meg - szuszogta a zsákot letéve
az árvára-lévendő hosszú, száraz ember.
- Akkor megvárom békességgel, mégsem járulhatok
úrvacsora nélkül az Úr színe elébe.
Harmadnap, mire a tiszteletes megérkezett
az Úr érette-megtöretett teste már sehogy sem
akart lemenni a torkán.
- Jaj, de szégyellem, tiszteletes úr, nem,
nem tudom megrágni már az Úr testét sem.
- Rágott már maga épp eleget, anyó, megbocsátja
ez egyszer az Isten.
- Ugye meg, ugye meg. Mindenki megbocsájt. - S már
ment is, zsák nélkül, és olyan könnyedén, mint egyszer
lánykorában.

Az ösvényei még várták egy darabig, aztán
kezdtek lassan füvesedni.

1965


Esti kép

VISSZA   TARTALOM

Kiszalad a gyermek,
odabent
anyját veri az apja.
Befogja fülét, hogy
ne hallja a rettenetet.
Futna ki a világból,
de a sötétség
visszakergeti zokogni a
gyönge-világú
ablak alá, hol
egy vergődő éjjelilepke
láttára lassan
csillapul zokogása.

1965


Teraszon

VISSZA   TARTALOM

A szalag végtelen,
a szalag fáradhatatlan.
- Oázis ez a málnaszörp.
A város izzó katlan.
- Jeget, kisasszony, ha lehet.
- Dupla jég, dupla fagylalt.
- Dög egy meleg.
- A négerek
ettől kapják az agybajt.
A szalag, a szalag végtelen,
a szalag fáradhatatlan.
"Mit ért, mit ért a szerelem,
ha magamra maradtam?"
- Michelangelo,
- Beethoven,
- Bartók,
- Piaf,
- Egy Kafka,
- Micsoda csatár, öregem,
egytest vele a labda...
"Mit ért, mit ért a szerelem..."
- Ahogy a hangból kiveszem,
jó teste van a nőnek.
- Egy jó zápor, az kéne most.
"a szerelem, a szerelem..."
- A nyavalya kitörhet.
- Figyeld a nyamvadt szivarost.
- Frizsiderbe a Földet!
- Csak összeálltak csöndbe, mint
a lovak a melegben.
- Tavaly egy másikkal futott.
- A Sartre-ot megszereztem.
A szalag, a szalag végtelen,
a szalag fáradhatatlan:
"Mit ért, mit ért a szerelem,
ha magamra maradtam?"
- Zárjátok el a kornyikát,
szóljatok, hagyja abba.
- Nézd, hogy vájja az orrlikát
s a körmit szagolgatja.
- He-he-he.
- Node, bumm neki.
- Esküszöm, isteni voltál.
- Van isten, végre leveszi.
- Akár egy új Paganini.
- De volt egy mészáros Tordán.
"A szerelem, a szerelem..."
- Brigitte és Mastroianni.
- A nő teljesen meztelen.
- Meztelen kéne járni.
A szalag, a szalag végtelen,
a szalag fáradhatatlan.
- Az értelem, az értelem...
- Egy büdös vasat se kaptam.
- Megfordítja a nyomorult.
- Egy jó zápor, egy jó eső,
- Kár a palinak ez a nő.
- Esküszöm, vak az isten.
- Császár most, nagy a tartalék,
öt évet ült a sitten.
"Magányos éjszakáimon..."
- Kisasszony, még egy szörpöt.
"Magányos éjszakáimon..."
- Mi van ma?
- Csütörtök.
- Egy jó zápor, egy jó zuhé.
- Fogd ezt a szalmaszálat.
- Egy jó zápor, egy jó zuhé.
- Nincs még egy ilyen állat.
"Non ho l'età- No végre, hogy
valami rendes szám jő.
- Lassabban, csak ne háborogj.
- A kicsike, titkárnő.
- Egy más bolygó, mely hűthető,
kondicionált Nappal.
- Fiat vagy Trabant, egyre megy.
- Foglalt, kérem, az asztal.
"Non ho l'età non ho l'età..."
- De hát mikor, ha most nem!
- Szevasztok, dupla szörpöm volt,
a magamét fizettem.

1965


Kikapcsolódás

VISSZA   TARTALOM

Távoli harangszót érzek
ereimben,
nagy székesegyházak nyugalmával
s hűvösével agyamban
fekszem.
Mióta már?
Öt perce, kettő?
Óceánok. Erdők.
Könnyedén ring a hold-szelíd nap
alumínium gömbje,
kondulna, mint a harangok,
ha megkoppintanám.

Boldog vagyok.

Nagy Sándor kardja villan meg hirtelen,
s a csomó szétesik.
Szókratész koccint a poharával,
Platón mosolyog,
János maga hozza a tálban a fejét felém,
inkvizítorok ölelkeznek eretnekekkel,
mint régi barátok,
angyalokat ereget a krematóriumok kéménye,
hatalmas léglökésesek suhannak
elébük előzékenyen;
a gomba, melyet az imént láttam egy fa tövében,
emelkedni kezd, mint a startoló rakéták,
elrúgja maga alól a földet,
s már fönt van, karimája elfödi
előlem az angyalokat,
elvágja bennem a harangszót,
s én nem merem kinyitani a szemem.

1965


VISSZA   TARTALOM