Utószó (részlet)

Van századunk magyar költészetének egy különös vonulata, a kizárt bezártaké, de mondhatnánk akár fordítva is, úgy is érvényes volna, mert épp a be- és kizártság együttes érzetének roncsoló hatását próbálják meg e költemények szerzői - legalább versben - túlélni. Körülményeik változatosak, egyik a másikához mérve mintha csak egy világkörüli kéjutazáson venne részt, teszem azt az emigráns Márai a Recsken gúzsba kötött Faludyhoz képest, mégis a fuldoklóknak ugyanazzal a görcsös mozdulatával szorítják magukhoz egyetlen megmaradt e világi vagyontárgyukat, az anyanyelvüket. Nem egyszerűen börtönköltészetről van tehát itt szó. A börtönbe zárt Zelket is kerülgette a halál, de az a kérdés, hogy az anyanyelve az övé-e még, vagy a szabadsága után ettől is megfosztják - megfoszthatják -, föl sem merült benne. Korunkra mélyen jellemző, hogy az a börtön, melyben a költő akár egy darab vécépapírra és egy ceruzacsonkkal, de írhat verset, még mindig nem a pokol legmélyebb bugyra. A pokol fenekén az állati sorba süllyesztett börtönlény vagy a számkivetett és sajátmagát egyre inkább légi semminek érző vándora a nyelvét őrizve embersége utolsó szilánkjait őrzi, önnön méltóságát teremtve újjá azzal, hogy bebizonyítja magának: még mindig képes az ellenszegülésre, még mindig képes például magyarul verset írni. Vagy a fejében őrizni a saját fejében írt verssorait. Vagy a sarkvidék gyilkos fagyával dacolva szájában melengetni anyanyelvének dermedő szókészletét.

A fehér föld. A fehér ég. A fehér hold a fehér égen. A mindent ellepő fehér halál. Magyar versben ennek a halálos fehérségnek, a GULÁG sápadt tébolyának Karig Sára a hírhozója.

Orbán Ottó