|
KIPKE TAMÁS
HIÁNYJELEK
© Kipke Tamás 1997
iNteRNeTTo
VIRtuART
KÖNYVEK
A sorozatot szerkeszti: Andrassew Iván.
A címlap Horváth Péter
Régi szép idők
című képének fölhasználásával készült.
|
|
TARTALOM
itt és most
(hasonlat)
(itt)
(ítélet)
(de profundis)
(itt és most)
lírajongás
(reggel)
(és)
(R.M.)
(meglátod)
(elmondhatatlan)
(hajnalok hajnala)
(meghívó)
(egysorosok)
hiányjelek
(jelenés)
(szerelem)
(hiányjel - 1.)
(hiányjel - 2.)
(L-mentél)
(negyvenévesen nem vagy már gyerek)
(Rhapsodie auf zwei Brillen)
(ágnes dei)
(metafora)
nincs
(a la recherche)
(szent ferenc látomása)
(történelem)
(vallomás)
(válladon madarak)
(nincs - 1.)
(nincs - 2.)
ünnep
(átváltoztatás)
(látogatás)
(húsvét)
(pünkösd)
(határhelyzet)
(csendes éj)
(a kert)
a valóság talaján
(szárnyalás)
(zsánerkép)
(a valóság talaján)
(férfikor)
(madarak)
(az édentől keletre)
(kérdés)
(profán)
(előtt vagy helyett)
(ki mondja meg)
(hétfő)
csőlíra
(születésnapomra)
(odüsszeusz hazatért)
(helyzetdal)
(egyre beljebb)
(csőlíra)
(versmérték)
(talán el)
fénykép
(félút)
(fénykép)
(úgy)
(hasonlat)
úgy állok itt a partra vetve
az áttetsző szárnyú ég alatt
akárha Jónás
köröttem térdig ér a hányadék
dobozok rongyok szakadt gumik
oszló madártetem városi szemét
és sehol a cet
és sehol a hullámzás
és agyam érzékeny lemezein
egyre halványul a történtek lenyomata
és sehol egy útjelző
és ha végleg visszahúzódott a tenger?
-
-
-
-
itt toporgok
évek óta már
izzadó tenyérrel
e parttalanul széles
huzatos lépcsőház aljában
valami meg nem nevezhető
számonkérés szorongásában
borostásan
gyűrött szennyes ingben
készületlenül
-
(ítélet)
ebben a zúgó képzavarban
kifordított zsebekkel
fölfelé fordított tenyérrel
legtitkosabb titkaim
kacatokként a lábam előtt
és te
ítélőm
nálamnál is meztelenebbül
állsz szemközt
tárt karral
létem minden titkával
menny és pokol határán
az összerótt deszkákon
biztos lábbal e folyton süllyedésben
(de profundis)
bakancs nehezül
megalázott tarkómra
s fogaim között
nézd
lassan nő a fű
(itt és most)
itt
ez alatt az ég alatt
ennek a földnek a hátán
ebben a szűkre szabott szerepben
ebben a hördülésnyi létben
most
(reggel)
a reggel vérében
ablakom alatt
könnyít-e kínomon
a megvárt virradat
(és)
és elindultam
kitárt karokkal
a hajnal felfakadó fényei irányában
arcod meleg lenyomatával
tenyeremben
(R.M.)
este ha alszik a város téged idéznek a jó szere-
tők és tétova ódákat suttognak a drága fü-
lébe a tél derekán a tavaszt sóhajtják már a ko-
pár fák hópelyhek gyönyörű álmát hamar újra fel-
issza a föld s te ma újra tavaszról szólsz monoton lágy
hexameterrel s verseket koppan a langyos eső is a
házak rőt tetején
(meglátod)
meglátod
egyszer kőbe vésem arcod
metsző élű pillantásaimmal
és a templomtorony
vállamra boruló
árnyékával jövök le a hegyről
térdig a bódult akác illatában
köszönök minden eltévedt hegedűnek
és mint a magvető szétszórom magam
(elmondhatatlan)
láttam
elmondhatatlan hajnalok
lassú tollászkodását
szikárrá vetkőzött szálfák
rácsozatán túl
foszladozó sötétségben
(hajnalok hajnala)
csodálkozó szemed vizén
figyeltem
madarak szárnya röptét
fény fakadt ujjaid végén
lassan boltozódott
a nappal fejünk fölé
míg a hajnal
átvérezte a szálfaerdőt
(meghívó)
jöjj el velem
nem tudom
merre megyek majd
az apostolok lován
hol szeretnek és honnan űznek el
de mindig lesz
két szavam közé
egy harmadik
s meleg leheletem a homlokodra
csak ne felejtsd a türelem virágait
(egysorosok)
lírai helyzetjelentés (1.)
lángol a lomb vörösen meg barnán izzik az ősz és
lírai helyzetjelentés (2.)
ó ezek az ólombányaszürke hétköznapok
szerelem
két önzés kioltja egymást
találkozás
két szabadság egymásba lelket lehel
gyász
elmentél és én lassú záporokkal elsirattalak
(jelenés)
megjelensz
testem kívánságaiban
amint kirajzolódik hiányod
ágyamon a hajnali szürkületben
száraz szemekkel
szorongásos álmaim fölött
(szerelem)
az ágyon
magunkról levetett
egymásra hullott testünk
s mi magunk
valahol a falak mögött
vagy egy fal
két oldalán
(hiányjel - 1.)
állok a ház előtt
a hideg szoba faláról
hull a penész
megüvegesedett a homály
a lepusztult bútorok nyekkenései
a takarítatlan sarkok
a levegőtlen levegő
életünk maradéka az edény alján
alélt legyek az ablakpárkányon
asztalomon halomban minden
jelentéktelenül
csak a lámpa ég
de az éjjel-nappal
én meg állok
állok a ház előtt
csontig ható nyirkos hiányban
és kint és bent is
szakad az eső
(hiányjel - 2.)
hajnalodó tested fölött a pára
mint a türkiz
kékből zöldbe játszik
mióta alszol ágyamban?
mióta alszol álmaimban?
mióta már és meddig lesz még
az életem
szabadságod átjáróháza?
bejössz és kimész
az ajtót se zárod magad után
így még hiányod se tölti be szobámat
kitódul az ajtórésen
hömpölyög le a lépcsőn
s a város
néha napokon át térdig jár-kel
az utánad itt maradt
hiányban
(L-mentél)
kinőttél
mint egy örökölt kabátot
(negyvenévesen nem vagy már gyerek)
kilobbantak
összekoccanó szemüvegeink villámfényei
(Rhapsodie auf zwei Brillen)
szemfényüket vesztették
fényképeid a fiókom mélyén
évekkel azután hogy megnémult a telefonod
számod kinyithatatlan ördöglakat
555-322
(fünf-fünf-fünf-drei-zwei-zwei)
még most is számolnom kell veled
lefordíthatatlan
üzenet
bukik
ki
a számon
(ágnes dei)
te később jöttél azután
hogy talán már minden megtörtént velem
mikor más dolgom nem maradt
mint túlélni a történteket
megírni a történeteket
óvatosan naponta visszamerészkedni
fütyörészve és szorítva a kezed
(metafora)
sorsomban időzített bombák ketyegnek
minden lépés a robbanás felé vezet
ha nem jönnél vajon érteném-e
miért nem jössz velem?
belaktad az életem a múltam
ahol valaki mással - kiderült
ott se nélküled egészen
nem cserélnék veled ahogy magamra nézek
gyarló metafora
de talán találó
árva rudamon te lettél a zászló
(a la recherche...)
és elindultunk az omladozó estében
utunk mentén támolyogtak a fák
talpunk himnuszt klaffogott a földön
kezünk lukas zsebünkben
fütyörésztünk és köpködtünk
s mindnyájunk barátja Arthur Rimbaud
okádott a málló téglafalnál
s a lerobbant vidéki állomáson
hajnalban a vizelde kátránybűzében
vaksin betűzgettük a falra mázolt írást
mi lesz veletek marhák?
(szent ferenc látomása)
csontig foszlott halat
vetett partra a kénsavas folyó
mérgezett vizek
bolyongják be földedet Uram
egyre hamvad a fény
farkas és bárány összebékül
az enyészet ölén
de vállamon megül a galamb
a felhúzható
törött rugóival
(történelem)
kezeim között szálakra foszlik az idő
a történelem lefejtett szövete
fölgombolyíthatatlan
már csak fonalak
s Ariadné egyre szorosabban tekeri
a torkom köré
(vallomás)
kérem én már öltem
potenciális följelentőim számára
személyi adataim hozzáférhetőek
ujjlenyomataimat
barátaim hordják tenyerükben
és hajdanvolt meg újabb szeretőim
rejtett testtájakon
öltem
halottaim fölött nyög
a rájuk lapátolt föld
és néha megreped a sírkő
vagy itt ülnek éppen szemközt
könyökölve valamilyen asztalnál
tekintetükben vérző késszúrások
halottaim esténként elköszönnek
aztán mégis
keresztül-kasul járnak éjszaka szobámon
szeretnék néha pár órányi
magányt
(válladon madarak)
a sötét sarokban elszabadult
zongora vicsorít
a fémes ablakkeretből
villámló kisülések
trópusi záport zúdít fölfelé a szőnyegpadló
a melled markolom
és mintha meztelen szíved
vergődne nyirkos tenyeremben
a számból szóvirágok nőnek s fonnak körül
erőtlenségem márványszobroké
válladon madarak ülnek
a szoba fullasztó légkörében
a falakat egyre összébb húzza a vákuum
s közöttünk mintha mégis ott verdesne valami
lélektől lélekig
(nincs - 1.)
rojtosodó szélű de legalábbis fakult
farmernadrágban járok az infernóban
tarolt öled tájain
percekkel valami végítélet előtt vagy után
a színről-színre látás rémisztő világosodásában
a pusztulás pállott szagú
ölelkezésünk emléke kihült veríték
apró szürkésfehér állatok
másznak elő a megnyíló falakból
és nincs halál
(nincs - 2.)
nincs halál
csak egyszeri véres lucskos
vagy egyetlen horkanásnyi meghalás
aztán végtelen körfolyosók
lépcsőházak málló vakolattal
s a múló idő elegyes bűzeivel
nem adják könnyen a színről-színre látást
(átváltoztatás)
végy egy darab kenyeret
végy néhány tiszta
végsőkig egyszerű szót
(kéz szó kenyér)
és várj
míg megtörténik
míg megtörténhetik
várj
remegő gyomorral
rendíthetetlen türelemmel
máris elfáradtál?
hát nem tudsz hinni a csodában?
(látogatás)
az a látogatás
akkor
az ismert ismeretlen
zúgás suhogás
a hírnök lassú lihegése
és Mária
ahogy teste beleremegett
a gyönyörűségbe
ahogy lódult vele egyet a világ
s ahogy engedelmesen áll
előrebillent fejjel
arccal a falnak
és az égnek
(húsvét)
támadjunk föl kedvesem
szívünk barlangsírszája tátva
leolvasztandó hűtőszekrény
nyirkos hidegen fekszem
földnehéz életem alatt
téged is mintha körüldeszkázna
az elfásulás
támadjunk föl
Jézus nem tudom hogyan csinálta
de biztosan még életében
hitt és nagyon akart
talán ettől feszült meg
holtmerev testében az az acélrugó
nem tudok jobbat én sem
ha csatakosan
ha érzékeny sebhelyekkel is
(pünkösd)
ki nem mozdultam egész nap
szobámban zárt ajtók mögött
elsáncolva vártam
talán a nyelvek adományát
vagy akár csak apró lángnyelveket
de semmi
ha csak az nem
hogy valahogy tűzbe jöttem
agyamban - talán a lélek? -
valaki följebb csavarta
a takarékon égő lángot
a falon túl durva kiáltozás
valakit visszatessékelnek az édes...
szóval az élet kapujába
de tűzbe jötten én csak egyetlen fogalmat értek
k ü l d e t é s
kitárom az ajtót és az ablakot
szél van és huzat
az asztalon szárnyra kelnek
a papírlapok
közben jelen lett valahogy a múltból
zavartan állok az ablaknál
befelé figyelek és kifele nézek
új szavakat kezdek forgatni a számban
például t a n ú s á g t é t e l
(határhelyzet)
két világ határán álltam
aztán csak a hullámok harsogása
összezúdulása
s a víz a szájban és a légutakban
aztán a semmi
és az egymásba hullámzott két világ
kívülről ha nézem
már mintha egy világ
volna
ha látnám
ha volnék
de egyszerre tényleg mintha mégis volnék
újra csak két világ határán
és újra a hullámzás
vagy az emléke már csak
s a víz poshadt íze a szájban
(csendes éj)
csendes az éj
angyali szárnysuhogással verdesek
már lábujjhegyre emelkedtem
vajon mi a határ?
egy kis meleget lehelek szívetek istállójába
délelőtt a metrón valaki baromnak nevezett
összenézünk a kibetűzhetetlen
tűlevelek alatt
"mit vitt a Jézuska?"
drága volt szóródnak a csillagok
"és mit hozott?"
szemem fölemelem
az erősen korlátozott bőség zavaráról
a házban barlangnyi béke van
a gyerekek csöngettyűcsöndben alszanak
feleségem is látom
lábujjhegyen áll
angyalszárnysuhogás
kezében - nyújtja felém
talán a jászolból
egy szalmaszál
(a kert)
a kőasztal a kertben
irodalmi örökség
mielőtt termőre fordulhatnék
túlérett meggyek plattyannak szét
véres szemek figyelnek körös-körül
csendesek a hajnalok
s a még világos későesték
a nagy lélegzetek ideje most ez
a szabadság majdnem határtalan
a kert
s időben ez a tizennégy nap
óráival perceivel
egy kőasztalnyi béketörmelék
(szárnyalás)
tüdőm alsó harmadában
fölbőgnek a repülőgépmotorok
testet ölt bennem lassan a szárnyalás
szemem körbejáró lokátorsugara
az üldözötteké
bicsakló bokával futok a betonon
(zsánerkép)
leendő méregpohár az asztalon
piros kockás viaszosvászonabroszon
szorzáshibák a házifeladatban
a gyerek rágja a rücskös végű tollat
nagypapa fülében csengőfrász
sokadszor melegített étel és érzelmi élet
békésen esteledő lakótelepi otthon
fejünk fölött szilárd vasbetonfödém
bezárt kapuja az égnek
fehér pelenkák lengenek a magasban
megadtuk magunkat
de rövid időre kint vagyunk a szarból
(a valóság talaján)
néztél már a talpam alá?
a talpam és a föld közé?
láttad már a keskeny rést?
nem könnyű úgy tennem
mintha a földön járnék
(férfikor)
ez már a férfikor
hajamban férfi-kor-pa
s a férfikor parancsa követel
vessek végre minden követ el
utamból zsebemből és vesémből
vastagodó meszesedő
érfalak közé bezárva ér el
ha elér a szabadság
olykor cserbenhagy a vessző
gyakran nem vágyok csak vagyok
romlok
figyelmeztet a testem
még egyre növekszem
éppen csak túl a negyedik ikszen
évről évre centiméterek
rakódnak körbe a has és a torok
mentén
minthogyha szűkülnének körülöttem
a terek
(madarak)
egyáltalán nem minden áron
ücsörgök itt a semmi-ágon
talajt veszítve eget nem találva
frissen nyírt szárnyaim tövét vakarászva
téblábolunk totyakos balkáni gerlék
a számunkra adott térben
azok etetnek
akik madárnak néznek
(az édentől keletre)
hiába értem mégsem értem
az érthető szavak érthetetlen sorát
látom de látni sem bírom
az egyre furcsább ívű gerinchajladozást
fulladozom
az egyetértés túlfűtött légkörében
itthon is érezhetném magam itthon
ha nem gyilkolna a honvágy
(kérdés)
testalkatom átlagos
intellektusom közepesen fejlett
nyelvtudásom középfokú
jövedelmem mint a legtöbbeké
középkorú állampolgár vagyok
a többség problémáinak többségével küszködöm
anyanyelvem az ország hivatalos nyelve
miért érzem magam mégis
kisebbségi sorban?
-
megszoktam
így köszönnek rám a fák ha hátamon a széllel
a sínek között az estébe indulok
megszoktam
a vacsorakenyéren a címke magyar
és reggel én is így köszöntöm a napot
megszoktam
a fecskebeszédbe kedvesem hangjait ültetem el
mert itt lakom én
megszoktam
kilencvenháromezer négyzetkilométer föld a hazám
otthon vagyok asztalom kalodájában
s a kutyatejben fürdő árokparton is
megszoktam
enyém itt minden mit érzékszerveim befognak
és már nem érzem engem tartanak fogva itt
falak határok és saját érzékszerveim
(előtt vagy helyett)
harmadnap hajnal van
két évszázadhosszúságú éjszakán
belém ivódott pár lavórnyi szesz
hányni jár belém a lélek
pedig a feltámadás ideje volna ez
ágyam szélén széparcú nőangyal ül
(ő már megjött de én még itt vagyok)
fölöttünk egyre halványabb az ég
fekszem mozdulatlan
vakító fehér gyolcsok között
kisandítva az üdvösség és a kárhozat
közös előszobájából
(ki mondja meg?)
mint jól kimódolt rajtaütés
tör rám a halál
vagy angyali rohamosztag
jön mint egy lassú gyorsvonat
feltartóztathatatlan
szele arcomba fújja
ami az életemből könnyűnek bizonyult
mintha kapaszkodnék valami semmi-ágon
elnémultak a dolgok a lények
fejem fölött már az Isten
aki talán ugyancsak eljő
hallgat csak torkaszakadtából
agyamat megülte az emlékezet köde
ki mondja meg
hogy jelzőtűz már vagy csak irányfény
ott az az égvefelejtett erdő
(hétfő)
föl! ordít az egyenruhás angyal
visszhangos folyosó szirénahanggal
lépcsők bakancsok futólépésdobogása
köhögés harákolás
kászálódnak az ajtó és ablakszárnyverdesésben
élőhalott arcok tanácstalansága
az akasztott villanykörtefényben
érthetetlen hétfő korahajnal
ébresztő? riadó? feltámadás?
(születésnapomra)
harminchárom éves lettem én
József Attila már nem élt
ennyi
idő-
fejét az éles sínre hajtva már
feküdt számot vetett és várt
hideg-
lelő-
s a szépreményű názáreti ács
szöggel kiverve ott lógott a fán
nem élt
már ő
de én most mint egy virtigli legény
állok a gáton mint ki mit se fél
az ár-
nyéká-
s az ostiai parton a móló mellett
szemem issza a sörhabos tengert
szomjú-
s érzem a hideg sós tengeri szélben
harminchárom elszelelt évem
légvo-
lerúgva egérszagú lábbelimet
már-már szinte járok a vizen
azt kép-
pedig nem tanítom egész népemet
s elodáznám a kereszteket
ha csak
inkább mint élő békejelvény állok
rágcsálva néhány szóvirágot
fogam
egyre türelmetlenebbül nézem az órám
s várom e nagyszombat délutáni órán
a feltá-
(Róma, 1985)
(odüsszeusz hazatért)
- Rónay Györgynek -
vette sosemvolt kalapját
intett és halkan
becsukta az ajtót
a küszöb másik oldaláról
a tengerről hiába szólna hívás
árván gubbaszt Pénelopé
zárt ablaktáblák mögött
Odüsszeusz végleg elment
elárvult gályapad maradt utána
a viasz még ott a társak fülében
mi - mintha esteledne
onnan úgy láthatja - hajnal
Odüsszeusz elment
itthonról haza
a kétes virradatban
(helyzetdal)
itt ülök a
söröspultnál
rámborul a
verset írok
hajlamosan
valamelyes
irgalmatlan
ez a líra
rímek sunyi
szemközt szelíd
leány ölé-
ben szőrös hús-
ég falánál
az Isten áll
dics nélküli
tekintetem
kihűlt tetem
lesz ki életre
(egyre beljebb)
verset írok
költőpénz a bérem
szívemben
pitvar- és kamrafal közt
vérem
lírai hullámverése
rímelek és rámolok
e majdnem lakhatatlan
világ az otthonom
egyre beljebb rendezem
(csőlíra)
csőbe húzva élek
egyetlen derengő pont az irány
a vég
csőlátásom alkalmazkodás
csőkígyó
csőrepedés
csőgörény
csőlakó
csőretöltés
csőcselék
csövidinka
róluk szólna a vers
kongó visszhangos zuhogással
csőlíra
(versmérték)
verset írok
próbálgatom
a papír tűrőképességét
egyre bíztat
sponzorom a
Papíripari Egyesülés
hogy bátran csak
ugyan mi is
égetné át e jó papírt
de ők talán
még nem tudják
mi szivároghat ki belőlem
új filctollam
rostjain át
e nyilvános fehér mezőre
amely famen-
tes így tehát
fedezék nélkül állok
így bármely szó
mely találó
végzetes lehet halálos
ah semmiség
a nyári ég
világosszürkén talányos
a tár üres
toll beszáradt
s a gondolat - talán most
(talán el)
talán el
tűnődök
hirtelen mint a szelíd
nyomolvasást sem tudó
vadonlakó
a fásultságok sűrű erdejében
sörös habozások
hullámain ringatózva
hónapokon és hóéjszakákon át
tudom
a sűrűsödés évadai jönnek
számban a nyál
zsebemben a nincs
szívemben a hiány
tenyerem térképén kiúttalan utak
talán el
tűnődök
hirtelen
(félút)
harmincöt éves lettem én
az emberélet útjának felén
egy nagy sötét erdő indult el felém
pedig a földbe gyökerezve állt ott
mégis a súlyos elfásult dobogástól
alig hallottam kihagyó szívdobbanásom
lassan kérlelhetetlen nő az árnyék
sötétedik lehelletében mintha fáznék
összébb húzom életem rámgombolt kabátján
(fénykép)
sapkám svájci
vállamon
hanyagul elegáns lódenkabát
bakancsomnál csak tekintetem fényesebb
keleteuropäer - skatulyából
az ország ötvenes éveiben járok
szorongva látom hogy nem öregszem
csavargó egy rémálomgépezetben
mindenfelől fúj a szél
a téliesített paloták ormain kakasok penderülnek
tartsuk az irányt
és a szánkat
tátva
hátha
a béke
véresen sült galambja
erre szállna
a drótokban az élet árama
a gazda bekerítette hazáját
(úgy)
úgy állok itt a partra vetve
üres pillantásaimat
szemem körül szarkalábak szorongató hínárja
mint aki szorong a tó sekély vizébe vetve
szárnyát szegő lódenkabátban
átitatódva
az élet zavaros leve
nélkülöz minden felhajtóerőt
magam kell felhajtanom tehát
magam és annyi sok keserű pohárt
csak adj Uram erőt-
venni magamon erőt
hogy tudjam hol a határ
ha nem lőnek is ha nincs is aknazár
és hátha nincs még minden kizár-
va e szorosan rámgombolt kabát
testre szabott priznicében
még ha hűtve fűt a láz is
még ha a sorsom folyton megaláz is
azért szemem a partra
táska a vállamra
a világ pedig mint rendesen meg-
vetve
akár egy friss halottaságy
értetlen tekintetek kereszttüzében
állok csöpögő párolgó lódenkabátban
a partra vetve
üres pillantásaimat