A fjord meredek sziklafalára tömören felgomolygó fakó ködök telepedtek, mint ormótlan lépcsőfokok. A tenger fakón nyúlt a messzeségbe.

Bent, a roppant sziklahasadék mélyén, teljes szélcsend volt. Fent néha egy-egy erősebb szélroham söpört végig a fennsíkon, és ilyenkor a nyáj összeverődve, lassan-lassan, akarata ellenére sodródott a szakadék felé.

A nagy mohos kövön ülő pásztorlány mozdulatlanul nézett a távolba, odakiáltott valamit a vezérkosnak, amely félig szitok, félig a szakadékba zuhanást elhárító varázsszó volt ezen a vidéken, a hegytetőn, az otromba, vörös kövekből összerótt vár és a sziklafal aljában, a tengerparton meghúzódó halászfalu környékén.

Egy pillanatig lehajtott fejjel figyelte, megfordul-e a nyáj, aztán tovább nézett oda, ahol a szürke sziklafalakon megtorlódott ködön túl összeért a halványkék égbolt az acélszürke tengerrel. Vaskos, napszőke haja merev fürtökkel vette körül fehér bőrű arcát, amelyen most töprengés ült. Ha felzúgott a szél, a hajfürtök átcsaptak homlokán. Érett, piros ajkát szorosra zárta. Finom csitriarcán fintor rezzent, de nagy, kék szeme elgondolkodó maradt.

A nehéz, otromba ruha néha esetlenné változtatta nyúlánk alakját. Egy kissé kidudorodó arccsontjai különös, érdes jelleget adtak arcának.

Valahol bent, a sziklafal felé vezető ösvényen vadászkutya rekedt ugatása csapott fel. A lány félve, hogy a nyáj megriad, nyugtalanul felegyenesedett.

- Harald! Swen! Küldjétek vissza a kutyákat! - kiáltotta kissé riadt, de erős hangon. - Hányszor mondjam, hogy a vezérkosom nem szereti a falkavezetőket?!

A sziklák mögül két szálas, nehéz léptű fiatal legény alakja bukkant fel. A lány látta vállukon az ünnepélyességet jelző farkasbőrt, és nagy kék szemében izgalom rezzent.

Az egyik legény, aki széles, rézdíszes bőrövet viselt, élesen kiáltott a kutyáknak, melyek ott loholtak a másik legény nyomában. A másik, aki aranyozott markolatú tőrt hordott a hosszú, széles kardja mellett, felvonta sűrű, de színtelen szemöldökét.

- Mondtam, Harald, hagyd lent az ebeidet.

Az, aki a kutyákkal jött, mereven nézett rá.

- Te sem hagytad lent a tőrödet, Swen.

Mozdulatlanul állottak. A lány fejét rázta. Vaskos, napszőke hajából apró fürtök aranylottak a hosszú, fehér nyakára.

- Harald, miért nem hagytad lent a kutyákat? - kérdezte számonkérően.

A szálas, erős legény, aki széles rézdíszes övet viselt, komoran nézett a másikra.

- Az én falkavezető kutyám olyan erős, hogy a legerősebb farkast is egyszerre megfojtja... - Szavában fenyegetés csengett. - Ha karddal vívok bárkivel, nyugton marad, mert így tanítottam be, de ha más fegyverhez nyúlt az ellenségem, egykettőre a torkának ugrik!

A lány mozdulatlan arccal hallgatott.

- S te, Swen, miért nem hagytad lent a tőrödet?

A másik szálas, nehéz léptű szőke legény, akiről mindjárt látszott, hogy ikertestvére a másiknak, fölényesen a messzeségbe nézett.

- Melyik harcos válna meg kedves fegyverétől? - kérdezte, mintha egyedül a lány állana mellette.

Harald megvetően elmosolyodott.

- Kedvenc fegyvered a tőr? Ezzel sok mindent elárultál magadról. A tőr alattomos, orozva gyilkoló fegyver. Kezembe se fogom, ha százszor is aranyos a markolata... - Keze kardja markolatára csapott. - Lám, a kardom!

Swen nagy keze, testvére mozdulatát követve hullott a fegyver markolatára. A lány pásztorbotjával előreugrott, és úgy állott meg közöttük, mintha öklelő kosokat választana szét.

- Mi történt? - kiáltotta remegve.

A két legény hallgatott. Egymást nézték. Swen egyik kezével a kardját szorongatta. A másik keze, elárulva feltörő izgalmát, el-elsiklott a tőr aranyos markolatán.

- Beszélj, Harald!... - szólt gúnyos fölénnyel. - A szavad mindig élesebb volt, mint a kardod, és alattomosabb, mint a tőröm, melyet megvetsz... - Aztán derekára téve kezét, szinte kiáltotta: - Ha megöllek, szívedben hagyom a tőrömet, hogy szellemed álmában se háborgassa Helgát.

A rézdíszes övet viselő legény maga elé húzta súlyos, hosszú kardját, két keze görcsösen megszorította a hosszú, bőrrel bevont markolatot, aztán halkan mondta:

- Én pedig oda temetlek a fjord végére, oda, a legkülső szélére, hogy mindenki, aki Helgáért jön, lássa-tudja, hogyan jár az, aki az utamba mer állani!

A lány hol az egyikre, hol a másikra pillantott. Arcán izgalom omlott el. Már tudta, miért fenekedik egymásra éppen ma a két ikertestvér. Botját szorongatva állott közöttük, hogy a hüvelyből kiröpülő pengék közé csapjon. Aztán jelezve, hogy alkalmazkodik a másik kettő szokatlanul ünnepélyes beszédmodorához, újra kérdezte:

- Mi történt?

A csend hosszúra nyúlt.

Harald felvetette fejét.

- Hajóra szállunk, és tudnunk kell, melyikünket választod...

A lány egyre sápadtabb lett.

- Szóltatok erről a faluban?

Harald bólintott.

- Igen. A falu helyesli a nászfutást vagy a viadalt életre-halálra.

- Ha egymásra emelitek a kardotokat, én innen a fjord széléről vetem be magamat a tengerbe, még mielőtt a pengétek összecsapna!

A két legény komoran, az izgalomtól szótlanul meredt rá. Helga ajkáról hirtelen röppentek a szavak.

- Döntsön a sors... Futással döntsünk. Aki utolér, azé leszek. Tegyétek le a kardot, a tőrt. Vetkőzzetek a futáshoz.

A balra emelkedő szikla mögé ugrott. Az otromba ruha hirtelen hullott le kápráztató testéről. Mélyet sóhajtott. Lehunyt szeme előtt hirtelen felmerült a két legény képe, amint holtan hevernek, egymás szívét átverve a hosszú pallosokkal. Megremegett. Az utolsó ruhafoszlány egyszerre lecsúszott ágyékáról. Újra megtorpant. Hirtelen úgy hallotta, közel mögötte lépés dobban. Halkan felsikoltott, aztán olyan ugrással, hogy a haja villódzó, lobogó lángként sodródott utána, rontott a fennsíkon vezető útra. Most, a nászt rettegő szűziességtől hajtva, egyszerre menekült mind a kettő elől.

Harald elsőnek látta meg, mint lobban fel a lány villámgyorsan sikló alakja a sziklák között, és gyakorlott rövidtávfutó sodró lendületével iramodott utána.

Swen csak a másik legényt látta, amint előreront. Hirtelen lehajolt. Felkapta aranyos markolatú tőrét. Lerázta pengéjéről a bizánci bársonyhüvelyt, aztán úgy dugta hátra, a nyakán függő amulett-nyaklánc mögé, hogy a tőrpenge a hátán függött. Tudta, hogy ha a másik elé kerül, Harald meglátja, hogy fegyvert visel, és ezért néhány lépéssel mögötte maradt.

Harald hatalmas ugrásokkal futott, de nem látta a lányt. A fjord szélén óriás farkaskutya ült. Olyan óriási volt, hogy a másik erős, ugyancsak hatalmas farkaskutya szinte kölyöknek tűnt fel mellette. Harald hátraintett.

- Og! Őrizd a nyájat és a ruhákat!

Az óriás farkaskutya fülét hegyezte. Emberien értelmes képén figyelem, töprengés és kíváncsiság volt. Ott látta Helgának a szikla tövére ledobált ruháit. Óvatosan, érdeklődve szaglászott. Felvetette fejét. Emberien okos tekintete megtorpant a Swen hátán megcsillanó pengén. Újra fülét hegyezve, nyugtalanul forgolódott jobbra-balra, aztán aggódva, óvatosan követte a futókat.

A fellegek lassan lehajlottak, leengedve a napot, amely alacsonyan lebegett, anélkül, hogy lenyugodott volna a fjord falai mögé. A fennsíkon túl, a hegyen álló, vörös kőből rótt vár halványvörösen izzott fel. A mohák megteltek erőtlen, de feltartóztathatatlan derengéssel. Az acélszürke sziklákból sötétzöld árnyak nyúltak fel. Minden kő, minden kicsi, satnya fűszál és bokor északi éhséggel és ámulattal kapkodott a télövezte, ködfojtottan alacsony, földre hullott napsugár után.

A lány fedetlen, hószínű teste egyszerre megnyúlt a hűvös, alaktalan derengésben. Olyan volt, mintha láthatatlan erők viharában sodródó tiszta hópehely volna. Néha hallotta a két legény lépésének dobbanását. Ilyenkor vigyázva, hogy egyenletes lépésének ritmusa ne váljon rendetlen zihálássá, gyorsította futását.

Most a meztelensége tudata hajszolta. Érezte, hogy nem tudna megfordulni, és még a gondolatra is, hogy a férfitekintet így éri ölét, forró borzongás futott végig combjain, mellén.

Itt, a fjord sziklái és a tenger közé szorított kicsiny halászfaluban még szokásban volt a nászfutás sok ezer éves küzdelme. Míg a férfiak nem szálltak hajóra, minden tavasszal futottak a hegyek felé a lányok, ha többen versengtek értük, és néha hosszú hetek után tértek csak vissza, a boldog győztest kézen vezetve. A lány ilyenkor szándékosan úgy futott, hogy a jobban vagy egyedül szeretett legény karjaiba kerüljön a törvényszokás szerint megszabott fél nap után. A hegyek között olykor előre elkészített rejtekhelyek vagy üres pásztorkunyhók várták a boldog menekülőt és a diadalmas üldözőt.

Most másképpen történt. Helga érezte, nem tud választani, és nyárról nyárra halasztotta a nászfutást, míg végre a hajókat felszerelték, és a hajósoknak indulniuk kellett. S a két legénynek, ha nem akart a gyávaság gyanújába keveredni, döntenie kellett.

A lány futott. Úgy futott, mintha a halál elől menekülne. Tudta, hogy míg fut, egyszerre birtokolja a két legényt, s ha az egyik karja nászra feszíti derekát, akkor a másiknak, az elutasítottnak tűrhetetlen fájdalma mindent elhomályosít.

A fennsík szélén ormótlan sziklák tornyosultak. Most a napfényben a sziklák sötétzöldeknek látszottak, és súlyos árnyékuk olyan volt, mint a roppant bálványok előtt arcra boruló hívők.

A lány futásban előrehajló teste néha fehéren izzó lángként villódzott a sziklák között hulló napfényben, néha ráborult az árnyék palástja, és ilyenkor csak elnyúlva lobogó hajában bujkált a soha ki nem hunyó derengés. Karját könyökben behajlította. Hosszú lába egyenletesen lendült. Hátrapillantott. Az üldözők most bukkantak fel a legszélső sziklánál. Harald, aki rövid távon mindenkit megelőzött, még mindig néhány lépéssel elöl futott. A lány ide-oda cikázott. Hatalmas, könnyű ugrással lendítette át magát az ormótlan köveken. Aztán egyszerre visszafordult, és egyenletes, vakmerő zergeugrásokkal vetette magát a szinte függőleges falon cikcakkosan kanyarodó ösvényen a tengerpart felé...

Felpillantott. Sehol sem látott üldözőt. Gyermekes diadalérzet és asszonyos bosszúság egyszerre hullámzott fel benne. Hirtelen arra gondolt, hogy lent a tengerjáró halászok meglátják meztelenségét.

"Inkább a hegy felé kellett volna futni..." - villant át az agyán.

Az erdőkkel borított csúcsokat nézte, de tudta, hogy ha visszafordul az ösvényen, a fennsík szélén meglátja a két legény. Újra a tengert nézte. A csendes vízen egyetlen csónak sem látszott.

Lent, a fjord sziklafalának árnyékában fehéren villódzott valami áramlással a sziklának nekisodort hullám...

"A barlang... - jutott hirtelen eszébe. - Várok a barlangban, s ha már messze futottak, visszamegyek a ruhámért..."

Hirtelen úgy vágyakozott a ruhák meztelenségét elfedő védelme után, hogy minden más érzés elhomályosult.

Fent utat tévesztve torpant meg a két legény. Mind a ketten hol egymás tekintetét követték pillantásukkal, hol kirobbanó türelmetlenséggel kémleltek előre. Swen lehajtotta fejét.

"Ha a testvérem észreveszi a lányt, úgyis utánafut. Hadd gondolkozzam... - csillapította magát. - Messze nem futhatott, nem... nem... így ruhátlanul nem futhatott a vár felé, sem a tengerpartra. A lányok nászfutáskor mindig a lakatlan hegyek felé menekülnek. Tehát, arra..."

Harald megtörölte káprázó szemét.

"Itt lehet valahol a sziklák mögött. Csak itt... Hiszen nem szóltunk a nászfutásról a faluvéneknek. Tehát, igen, nem futhat messze ruha nélkül..."

Ide-oda lépdelt. Swen néhány lépésről lopva figyelte.

"Ha neki is eszébe jut, hogy... akkor nehezen rázom le a nyakamról..."

Megvárta, amíg Harald alakja eltűnik a szélső szikla mögé, aztán hirtelen levetette magát egy meredek, szürke mederbe, melynek mélyében egy patak szürkés hullámai futottak a tenger felé, és meghajolva, hogy a másik ne lássa, rohant az erdős dombok felé...

"Már alkonyul. Éjjel csak nem marad az erdőben. S ha rejtőzni akar, hová rejtőzhet? Csakis a várúr pásztorainak kunyhójába. Itt, a hegy mögött, mert a várúr pásztorai még nem hajtották fel a nyájaikat, tehát a kunyhó még üres..."

Az izgalom megrázta hatalmas testét. Tapasztalt harcos óvatosságával tekintett körül, és látta, hogy a másik most bukkan fel a sziklák sorának utolsó, nagy köve mögül, aztán tanácstalanul kémlel körül. Elmosolyodott. Vigyázva, hogy a patakhordta kövek ne zörögjenek a lába alatt, rohant az erdő felé.

Harald hirtelen észrevette, hogy a másik eltűnt.

"Nyomot talált? - rezzen át rajta az aggodalom. - De hol? De hol? Ide-oda futott. Már eltűnt vetélytársát kereste. Megtorpant. Egyedül volt. Talán már meg is találta..." A lélegzete elakadt. Mögötte megzörrent valami. Villámgyorsan hátrafordult. A szikla mellett mozdulatlanul állott az óriás farkaskutya. Árnyéka messze elnyúlt a szürke sziklán, és olyan volt, mint a villámszóró Odin roppant varázsfarkasa. Szemében értelem csillogott.

- Og, miért nem maradtál a nyájnál? - mordult a legény feléje, aztán még közelebb hajolva kérdezte: - Og, Og... Hol van Helga? - Széttárta karját, és bénultan rázta fejét.

Az óriás farkaskutya felfigyelt. Orrcimpái érzékenyen mozdultak. Lassan körbefordult. Újra körbe...

- Helga... Keresd... Keresd...

Az óriás farkaskutya hátracsapta fülét, melyen a nagy téli farkasharcok mély nyomai húzódtak, aztán megindult. Újra megtorpant a fjord sziklafalánál, a tengerhez vezető ösvény elején. Hátranézett. Látta, hogy Harald várakozva nézi.

Tompán felnyögött. Majd esetlen ugrásokkal futott le a tenger felé.

Helga hallotta a közeledő lépteket. Lassan húzódott a barlang belsejébe. Arra gondolt, hátha a halászok térnek meg pihenni. Körülpillantott. Lehajolt. Felmarkolt a falak mentén felhalmozott száraz, puha tengeri növényekből, és ágyéka elé tartva húzódott beljebb.

A soha le nem nyugvó nap, amely ott lebegett a tenger szélén mint nagy, halványrőt kapu, szinte eltakarta a barlang bejáratát, és a hullámverte moszatok küszöbénél megtorpant férfi alakja olyan volt, mint egy réz dombormű.

Helga, maga elé tartva a puha tengeri füvek csomóját, hátrált... Ahogy rezzent a keze, a kiálló fűszálak végigsiklottak borzongó combjain, megremegő csípőjén, lüktető ölén. A versengés évei alatt felgyűlt erők egyszerre viharzottak fel nyúlánk, riadtan imbolygó testének minden ízében.

A férfi árnyéka hosszan hullott előre. A lány érezte, hogy ez az árnyék a térdét éri. Alig hallhatóan felszisszent, mintha forró hullám érte volna, és felkapta hosszú, fehér lábát. Nem látta a férfi árnyékban maradt arcát, de fedetlen, ismerős alakjáról tudta, hogy nem a halászok, hanem az ikertestvérek egyike találta meg.

Harald megtorpant. A diadal úgy átviharzott rajta, hogy megremegett. A leány hófehér bőrű teste magába szívta az északi, befejezetlen alkony halványrőt világosságát, a földről, a puha tengeri füvekből felszálló, halványtarka derengést. Lábánál furcsán rajzolódva látszott a kövek, a füvek tusfekete árnyéka. Teste könnyedén, megtelve a visszaverődő fénnyel, szinte lebegett a puha füvek mozdulatlan hullámai felett.

A férfi előrerontott. Széttárt karjainak árnyéka elenyészett a derengésben, és Helga úgy érezte, a karok a napkorongból nyúlnak feléje. Teste úgy olvadt fel az összefonódó szorításban, mint mikor a nyúlánk, alabástromfehér fellegeket birtokolják a forró, diadalmas napsugarak. Érezte Harald futástól ziháló mellének hullámzását. Ernyedten szétnyíló ujjaiból kihullottak az ágyéka elé vont tengeri füvek. Hallotta a férfi szívének lüktetését, mely átáradt reá, ott vibrált izmaiban. Lassan hajlott hátra, tárulva a birtokló nászra. A haja villódzva érte a puha tengeri füvek halmazát. Nagy, tágra nyitott kékeszöld szemében a vidám rettegésen túl hirtelen felvillant valami igazi félelem.

- Harald... Hol... hol van Swen?... - suttogta akadozva. Duzzadt, halványpiros szája sírósan megremegett.

A férfi nem figyelt szavára. A diadal tudata egyszerre sodorta a birtokló, pecséttörő nászra. Teste úgy tört a hosszú, fehéren villanó combok alabástrom díszei között az öl aranyos bolyha felé, mint tengerbe süppedő, légiesen könnyed szentélyoszlopok között áradó, tajtékos hullám, melynek minden kicsiny cseppjében ott lobog a mindent elsodró, viharzó férfierő...

A lány hátravetette fejét. Apró álla megfeszült. Tömör, kicsi kagylómellein a szűzies rettegés piciny verejtékcseppjeinek koszorúja. A mohó férfiszáj szilaj csókokkal siklott végig a hosszú, fehér leánynyak meleg, ízes bőrén. Jobb karja maga felé hajlította ösztönös, hívó ellenkezéssel vibráló derekát. Balja, nászra feszítve rezzenő csípőjét, hajlította fel a bordáit súroló, ezüstösen villanó térdeket.

Az első mozdulathullám túl hevesen sodorta előre csípőjét, és a lágy leányvállakon egyszerre átcsaptak a feltorlódó puha tengeri füvek. Az örök alkony fénye olyan volt felettük, betöltve a barlangot, mint varázshullám aranyfényű tajtékja. A sohasem ölelt férfi suhancos ügyetlenséggel, túlzott hévvel mozdult. Az öklelés végigszántott az öl aranyfényű, remegő bolyhán. A duzzadt, sírósan begörbülő leányajkakról egyszerre feltört a könnyű, riadt sikoly, és a barlang megtelt különös visszhanggal, mintha a figyelő kövek kiáltanának vidám gonoszsággal biztatást a birtoklásra nekifeszülő férfi felé.

"Swen" - villant át a lány agyán, és karja nekifeszült a férfi mellének, amely mint feltartóztathatatlan hullám zúdult újra át apró, tömör kagylómellein. A fájdalom lassan gyúlt fel. Betöltötte csípőjét, átborzongott combjain... Újra kiáltott. A férfi akaratlanul megtorpant, figyelve a lány arcát, melynek fehérsége alól valami új, ismeretlen sápadtság tűnt elő. A lány csípője hiábavaló meneküléssel lendült oldalt a férfikarok szorításában. A pecséttörő nász bíborcseppjei egyszerre megnyúltak a vergődő, hosszú combok borzongó bőrén, hosszúkás nászjelekké váltak. A fájdalom betöltötte az ölizmokat. Halkan, jajongva csapkodott hosszú, fehér kezével.

A férfiujjak néha elfedték gyöngykagyló alakú, tömör leánymelleit. Néha rásiklottak az aranyló hajfürtök hullámaiból remegve fel-felbukkanó leányvállakra. Szétnyíltak... összeszorultak... Ilyenkor a lágy, érzékeny, hófehér bőrön halványpiros jelek vésődtek, melyek olyanok voltak, mint a tengerpart fövényén kirajzolódó különös, hullámvéste, könnyű rajzok.

A férfi karjai olykor megfeszültek, kinyúltak, és szilaj, birtokló szorítással szegezték a puha tengeri füvek halmazára a lány ilyenkor mindig elernyedve táruló testét.

Helga érezte, hogy a vállába mélyedő férfiujjak szorításából könnyű forróság árad. Betölti vállát, leárad nyakára, körülörvényli melleit, lágyan hullámzik gerincén. De az ölében parázsló fájdalom minden mozdulatánál el-elsodorta ezt a könnyű, lágy fáradtságot.

A férfi látta arcán a fájdalmat... szeretett volna óvatosabb lenni. Fékezve hevét, lepillantott. A nász, a birtoklás képzete betöltötte lényét. Az, amit százszor látott kínzó suhancálmaiban, most izzó valósággá válva kápráztatta tekintetét. Úgy rontott előre, hogy a szorítása alatt elernyedő leánytest vele sodródott a füvek surrogva széthulló halmán, és a tömör, aranyló hajfürtök egyenetlen áramlással siklottak a szürke sziklán.

A férfiizom ereje kilobbant. A nászharmat lágy és mégis izzó hullámzással simította le a szűziesség elsodort küszöbéről a fájdalmat. Harald ajkáról mély, különös hördülés szállott. Nem ismerte meg a saját hangját. Behunyta a szemét. Érezte, hogy a leány test megremeg a nászharmatnak az öl asszonyizmait simogató hullásától. Szeme előtt lassan halványult Helga különös, sápadó arca... Hatalmas alakja szinte elfedte a lány törékenynek, tehetetlennek látszó testét, csak az aranyló hajfürtök csillogtak az összeboruló szeretők eggyé olvadó válla, karja, feje körül, mint olthatatlan lángok mindig égő parazsa...

"Swen... jaj, mit csinál Swen, ha..." - tört fel a lány agyából a gondolat.

Mély, szinte föld alatti csend volt. A nap már tovább vándorolt az örök alkonynak a láthatár alá nem vezető pályáján. A barlangban félhomály terjengett.

- Olyan... olyan nehéz... - suttogta a lány, és maga sem tudta, szeretőjére vagy arra gondol, aki lelkét betöltötte.

A férfi oldalt húzódott. Az első mámor, a futás fáradtsága, az üldözés rettentő riadalma, izgalma összeolvadt könnyű diadalmas álommá.

,,Hogy fájt neki... Hát miért" - merült fel a suhancos, együgyű gondolat. Hatalmas karjai, kímélve a leányt, szétnyíltak.

Helga behunyt szemmel hallgatta egyenletessé váló lélegzetét.

"Swen... Swen... megöli magát... vagy engem, vagy őt... Jaj, csak őt ne..." Közelebb húzódott a férfihoz. Odabújt széles mellére, és nyitott szemmel figyelte mozdulatlan, kisimult, boldog arcát.

"Hát neki nem fájt? Hogyan lehetséges? Persze, a férfi, az más... Nekünk fáj... De hogyan lehet ilyen nyugodt, ilyen boldog, ha nekem fájt...? Meg sem kérdezte, fáj-e...?" Lassan elhúzódott. Felült. Újra sokáig nézte az alvót.

"Milyen erős. A legjobb evezős az egész faluban... De... de nekem fájt, és semmi más... Hát... ő mást is érzett? Igen... milyen boldog az arca..." Újra az alvóhoz simult.

"Igen... szörnyű lett volna, ha akármelyik is elesett volna a párviadalban. Nem éltem volna túl. Azt mondják, délen, Stavangeren túl, ahol keresztények a halászok, tiltják a párviadalt... Milyen jó... - Aztán újra elkomorodott. - De tiltják azt is, hogy egy nőnek több férje legyen... Hát hogyan tarthatna el itt fent északon minden férfi egy nőt, meg még a gyerekeit is...? Egy nőnek egy férj... Micsoda furcsa szokás. Persze, ez is délről jött. Hogyan lehetséges, hogy minden férfinak külön asszonya legyen... hiszen az olyan, mintha minden halásznak külön csónakja lenne, vagy minden pásztornak külön kunyhója... Mennyivel egyszerűbb nálunk. Haraldot és Swent is csak az új szokások rontották meg. A mi falunkban is, amióta megszűnt az, hogy egy nőnek több férje van, a nők nyomorognak, és a férfiak késsel a kézben leselkednek egymásra... Jaj, Swen... Swen..."

Az aggodalom kínzón, hevesen cikázott át lelkén, mint a szűziesség küszöbét áttörő nász első öklelésének fájdalma a testén.

Kint mintha léptek dobbantak volna.

"Jaj, meglátja... Megöli Haraldot, vagy Og tépi szét Swent... Jaj..." - aggodalma halálos rettegéssé vált.

Hangtalanul felegyenesedett. Óvatosan húzogatta ki a tengeri füvek közé keveredett hajfürtjeit. Mintha aranyat szedne ki a feltúrt nászágy ráncaiból. Megrázta fejét. Kiegyenesedett...

"De hol lehet Swen?... - Most úgy töprengett, mint a pásztor, ha a fenyőbokrok között tűnt el a nyájvezető erős kos. - Ha nem erre ment, akkor hová? Nem tudhatta, hogy így, ruhátlanul nem futok oda... Hát hová? Biztos azt hitte, az erdőbe futok, mint a lányok a nászfutáskor. Ezt hitte? Persze... akkor ott van. Szólni kell neki. Megvigasztalni és... és... nem lehet, hogy megöljék egymást..."

Óvatosan, ágyéka elé tartva kezét, kémlelt ki a barlangból. Félreintette az óriás farkaskutyát, mely ott hevert a bejáratnál. Minden üres volt...

Helga látta, hogy a nap már újra emelkedik, és tudta, az éjszaka már elmúlt. Szikláról sziklára nyúlva sietett fel. Hószínű teste mint nyugtalan bolygóláng emelkedett egyre feljebb. Hirtelen megtorpant. Az erdős hegyoldalon, a völgy felé, a messzi falu irányába egy férfi futott.

Helga innen nem látta arcát, de arról, hogy nem viselt ruhát, tudta: a nászfutásra indult legény rohan az alacsony fenyőbokrok között. Lehajtotta fejét és előrerontott.

- Swen! Swen! - Hangja átharsant a hajnal nélküli reggel különös csendjén.

A férfi talán nem hallotta, mert karját behajlítva, egyenletes, gyors futással rohant a domb lejtőjén.

Helga felkapaszkodott egy ferde élű sziklára. Fedetlen teste sudáran imbolygott a roppant gránitoltáron.

- Swen! Swen!

A férfi megtorpant. Körültekintett. Felvetette fejét. Felujjongott. Aztán hatalmas ugrással vetette át magát az alacsony fenyőbokron. A lány lesiklott a sziklatalapzatról, és feléje futott...

Úgy csaptak össze, mint két összefutó hullám. A lány hátratántorodott. A másik úgy dűlt feléje, mintha mindjárt nászra döntené le a ritka fűre. Helga úgy védte ki ezt a mozdulatot, mint tapasztalt birkózó.

- Siessünk, Swen. Siessünk... A kutyája idevezeti őt.

A legény mohón gyúrta mellére a lányt. Rövid ideig mozdulatlanul állott, csípője csípőjén, melle mellén. Keze gyengéd érintéssel siklott a lány haján. Ágyéka ágyékát kereste. Combjai combját. Ajkával ajkát ízlelte.

- Kit? - kérdezte szédelegve az örömtől.

A lány hátraintett.

- Haraldot...

- Hát hol van? - Tekintete végigsiklott a lány alakján. Látta, hogy öle bolyhának aranyos csillogásába könnyű bíborárnyalat vegyül, hogy combjain különös, izzó jelekké rajzolódtak a pecséttörő nász véres nyomai. Szája kinyílt. Hallgatott. Egy pillanatra arcához emelte kezét.

- Vele voltál? - Hangja fojtottan hullott tenyere mögül.

- Hozzád jöttem...

- Így?! - horkantott fel a másik. Tekintete újra a hófehér combokon húzódó bíborpecséteket érte. Elfordult, aztán tompa mormogással ismételte: - Megölöm őt... megöllek...

Hátrakapott. Kezében megvillant az aranyos markolatú tőr.

Helga közelebb lépett.

- De Swen... én téged is szeretlek...

- Engem is?! - szakadt fel a másik remegő ajkáról. - Engem is... is!... - A tőr megvillant. Helga hátralépett.

- De hiszen, én... én jöttem utánad... én kértelek...

A tőr megtorpant a levegőben. Helga feléje hajlott.

- Swen, hát nem szeretsz?

A férfi elfordította arcát. Hatalmas alakja elerőtlenedve imbolygott. Reszkető kézzel dugta az amulettláncba a tőrét. Megragadta a lány kezét. Úgy rántotta magához, hogy Helga nyúlánk alakja egyszerre a mellére röppent...

- Gyere... gyere... Ha én vezetlek a faluba, az én párom leszel. Hallgasd el, hogy ő... hogy ő... - elhallgatott.

- De Swen... Én őt is szeretem.

- Hallgass, mert megöllek.

- De Swen, akkor sohasem lehetsz velem úgy, mint ő... - szállott a leány ajkáról a szó. - Nekem csak fájt... de ő olyan boldog volt...

- Megölöm őt... megölöm...

- Akkor engem ölsz meg. A nagy téli Holdra esküszöm, ha valamelyikőtök elesik a párviadalban, levetem magamat a Hét Farkas szikláról a tengerbe... - Érezte, hogy a férfi karjai hirtelen támadt reszketéssel, görcsösen szorulnak köréje, és makacsul, mint egy varázsszót, ismételte:

- Levetem magam a tengerbe... le... le... A Hét Farkas szikláról, annak is a legtetejéről, akkor, mikor holdtöltekor a legnagyobb a hullámverés, legerősebb a dagály...

A férfi feléje hajolt. Érezte, mint csap az arcába a pecséttörő nász lehelete és a benne lebegő könnyű vérszag. Keze belemarkolt a lány hajába. Látta Helga arcán a fájdalmat.

- Jaj... - mondta riadtan. Keze elernyedt. De a lány eddig ismeretlen, ösztönös, asszonyos hévvel dőlt, hajlott feléje.

- Swen... én szeretlek...

- Engem is? - mondta komoran a férfi.

A lány nagy, kék szeméből mély, erős érzés sugárzott.

- Téged is.

Swen megremegett.

- Leviszlek a faluba. Én viszlek le. Az én párom leszel...

Helga hátrapillantott. Tudta, hogy ha Harald alakja felbukkan sziklák mögül, az ikrek halálos viadalra kelnek.

"Tőre van. Megöli Haraldot. Og pedig megfojtja őt..." Olyan rettegés fogta el, hogy szinte leroskadt.

- Fussunk... fussunk a ruháinkhoz... A ruháimat akarom.

Swen megtörölte szemét.

- Ha felveszed a ruháidat, ez azt jelenti: befejezted a nászfutást. Nem... most velem futsz, velem a faluba.

Helga megragadta a férfi kezét.

- Nem lehet, Og utánunk vezeti őt, mielőtt a fél utat megtennénk... - Arra gondolt, milyen különös, boldog, nyugodt volt az alvó arca.

- Gyere, rejtőzzünk el az erdőben. Ha a patak medrében haladunk, a kutya elveszti a nyomot. Meglásd, boldog leszel velem.

Swen érezte, hogy a testén hirtelen átcikázik a tűz.

- Veled... - Megfogta a lány kezét, és futásnak eredt az erdő felé.

Lejjebb kicsiny patak kígyózott. Helga most érezte, hogy az első nász fáradtsága lassan, feltartóztathatatlanul borítja el... Feje le-lehajlott. A férfi végigpillantott rajta. Átkarolta. Felemelte. A nász trágár lehelete erősebben csapott az arcába. Válla úgy rándult meg, mintha belevetné a lányt a pataknak az újra emelkedő napban rőten csillogó, hűvös vizébe. Aztán mélyet sóhajtott. Úgy lendítette fel a lányt, hogy Helga nyúlánk, alabástrom teste átnyúlt a vállán, és leomló haja szinte érte a patak vizét.

Gyors, egyenletes léptekkel futott. A víz felfreccsent lába alól. Helga néhány percig ernyedten hagyta, hogy a hideg cseppek elborítsák arcát, aztán odanyúlt, és kezével átfogta Swen nyakát. Akaratlanul is a vállába kapaszkodott. Hajfürtjei mint hétágú aranykorbács rázkódtak a fehér keblű, meggyötört ölű zsákmányát vivő férfi hátán, csípőjén. A lánytest hamvas bőrének érintése lesúrolta a futásra feszülő testéről a féltékenység didergését. Gyújtott, hívott, siettetett. A lélek lassan izzott fel a test forró izmokból font páncéljában.

"Enyém... enyém..."

A patakparton sűrűsödtek a bokrok. Tetejük sötéten, mohón, élesen fogadta a ritka, erőtlen napsugarakat. A komor, északi rengeteg egyre nagyobb, egyre magasabbra szökkenő fenyőóriásai alatt rőten párállott a fenyőtűkkel borított föld, az itt-ott behulló napfényben.

- Medvét nem láttál erre, Swen? - kérdezte a lány, és ajka a férfi fülét érintette.

- Nem. De bár volna...

Látta, hogy a fenyők széthúzódnak. Tisztás ragyogott fel. A tisztás közepén kicsiny kunyhó emelkedett. Körülötte szokatlanul magasan növekedett a pusztító, dermesztő északi viharoktól komor fenyőóriásokkal védett, zöld fű.

- Eressz a földre, Swen... - kérte a lány.

A férfi sokáig hallgatott. Karja még erősebben szorult a lány csípője köré.

- Hogyne, hogy elfuss!

- Nem futok el.

- Mert engem is szeretsz! - mondta a másik.

Helga megrázta fejét.

- De hiszen ezt százszor hallottad már. Miért csodálkozol? De...

- Akkor más volt! Akkor gyerekek voltunk! De most... most...

- Most a kunyhóba megyek veled... - szólt lágyan a lány.

Érezte, hogy a férfi hatalmas válla megremeg alatta, és diadalmasan elmosolyodott. A kunyhó már ott volt előttük.

- Legalább a küszöbnél eressz el... - kérte a lány.

A férfi mormogásba rejtve örömét, rántott egyet a vállán.

- Hogyisne... majd éppen a küszöbnél... hogy elbuktassanak a boszorkányok! - Vállával ismét maga elé húzta a lányt. Mélyen lehajolva belépett.

Bent friss széna halmozódott, szinte eltakarva az apró ablakot. Félhomály terjengett. A sarokban tejjel, sajttal teli faedények állottak, melyeket alighanem néhány nappal azelőtt hoztak be a várúr pásztorai, készülődve a nagy nyári legeltetésre.

Swen előrelépett. A friss széna illatos, zöld hullámmal egyre magasabbra emelkedett.

Helga érezte, hogy a szénaszálak csiklandozzák a lábát. Nevetve összerázkódott. Egyszerre estek a lágy, zöld hullámokba. Helga behunyt szemmel figyelte az ősi, pontosan ismétlődő mozdulatokat... Érezte a férfierő hullámzását. A mélyizmok felsajogtak. A sajgás lassan halványult a nászritmusban, melyben most valami új, ismeretlen erő hullámzott. Ez a hullám egyre forróbb lett. Helga ámulva figyelt. Hirtelen kinyitotta a szemét.

- Mi ez? - szállott szétnyíló ajkáról a szó.

Swen egy pillanatra elmosolyodott. Aztán a birtoklás fellobbanó hevével tört feléje, melyben a szilaj, kesernyés diadal és valami dühhöz hasonló és mégis lágy érzés keveredett. Ezek az érzések úgy váltakoztak minden mozdulatra, mint szélsodorta felhők. Egyetlen viharfelleggé egyesültek, mely úgy hordozta a beteljesülést, mint a villámot a felleg.

A lány önmagát figyelte. A különös tüzet, mely egyszerre fellobbant ölében, és most újra izzott fel, lassan-lassan, szítva a másik férfierejétől...

Szeme előtt csillogó köd gomolygott fel. Halk kiáltásában már nem csendült fájdalom. Agyán forró párák siklottak.

Oldalt sodródtak az új és új összecsapás hevében. A válluknál feltorlódó széna elborította a kunyhó kicsiny ablakát. A behulló napsugarak zöld fénypárát lebbentettek a friss szénáról, és a kunyhó olyan volt, mint a tenger mélyébe süppedt óriás kagyló, melyben az életerő lüktetett a nászmozdulatok örvényében...

A nagy szőke legény első ölelésében próbálta férfierejének trágár álmokban kilobbanó tüzét. Másoktól ellesett fogások, mozdulatok, tartások emléke után kapkodott. Aztán hirtelen érezte, hogy forró fuvallat siklik ágyékán, és teste meglepetten torpant meg.

A szénahullámok halk susogással mindent elborítottak. A fjordok sziklái felett alacsonyan lebegő nap lassan emelkedett, és a kunyhó belsejébe hulló erőtlen sugarak továbbsiklottak.

A lány arca egyszerre megtelt különös, borostyánszínű árnyalattal. Vakítóan fehér válla sziporkázva verte vissza a napfényt. Behunyt szemében hirtelen, mint mélységből felszálló köd, egy kép merült fel. Testét elöntötte az első mámor utáni könnyű, üdítő fáradtság, de a lelke felsajgott...

"Harald... Harald..."

A másik megmozdult.

- Mit mondtál? - kérdezte halkan, lágyan.

Helga sóhajtott. Gyöngykagyló alakú mellei között a nászmozdulatokkal odasodródó fűszálak vésetei olyanok voltak, mint a birtoklás parázna bélyegei. Újra sóhajtott. Felegyenesedett. A férfikéz visszasodorta. Birkózva tusakodtak, de a játékos mozdulatok most gyújtottak, hívtak. Csípő a csípőtől fogott tüzet, a láb a lábtól, a mell a mellek érintésétől, az ajak az ajaktól... Az új nász úgy lobbant ki a játékos tusakodásból, mint tűzzel játszó gyermek kezéből az apró gallyal gyújtott hatalmas láng.

A lány hirtelen asszonyos mohósággal tört a másik felé. A szénahullámok ismét susogva-zizegve csaptak szét combjai körül...

Helga maga sem tudta, mire ébredt. Kinyitotta szemét. A kunyhó belsejében csend volt. Hirtelen, valahol egészen közel, ugatás csapott fel. Helga oldalt pillantott. Swen éppen úgy hanyatt fekve, oldalt billent fejjel aludt, mint ikertestvére a barlangban.

Helga óvatosan, apró mozdulatokkal kúszott oldalt. Fehéren derengő teste úgy merült fel a szénából, mint zöld hullámokból felvetődő najád.

A halk, rekedt ugatás távolodott.

"Most megy érte... most hívja ide..." - villant át a lány agyán. Lassan reszkető ujjakkal húzta félre a nagy, otromba tolózárat, melyet csak a hóviharok ellen szegeztek ide a várúr pásztorai. Kisiklott a tisztásra.

Körös-körül roppant fenyők tornyosultak, és a nap korongja látszólag alig emelkedve lebegett a ferdén hulló sugarakban, a világosabb zöldnek látszó fenyők teteje között.

A magas fűben széles, ösvényszerű nyomot hagyott a hatalmas farkaskutya. A lány nagy ugrásokkal futott. Hosszú, fehér lába ki-kibukkant a zöld hullámokból. Szőke hajfürtjei sziporkázva csapkodtak fedetlen vállán. Keskeny csípője, két szeretővel meggyötört, de az első mámor szikráját már hordozó öle, feszülő dereka könnyedén fel-felsajgott futás közben. Úgy érezte, ebben a sajgásban meg-megvillannak a különös, csodálatos érzés szikrái, és néha szándékosan hajlott hátra, ha ugrásra röppent, hogy a sajgás végigcikázzon combjain, gerincén.

Úgy látta, mintha Harald széles vállú, fedetlen alakja rajzolódna ki a fenyők árnyékában. Hátrafordult, és a hangja zengve szállott az erőtlen napfénnyel borított tisztás felett.

- Swen! Swen! Vigyázz! Vigyázz!

Látta, amint a legény alakja egyszerre feltűnik a kunyhó hevesen kivágódó ajtajában. Egy pillanatig várt a világosságban állva, hogy Swen lássa, merre fut, aztán fejét leszegve rohant tovább.

- Harald, itt vagyok! Itt - kiabált a fenyők között nyomot kereső első szeretője felé.

Harald egyszerre rontott utána.

Helga kiért az erdőből. Felkapaszkodott a fennsík szélén álló sziklára.

A két szerető nem láthatta egymást a köztük húzódó dombtetőtől, de Helga mégis úgy látta, egymással versengve rohannak feléje... Lesiklott a szikláról. Úgy rohant a fjord szélére, mintha mindjárt levetné magát a szédítő mélységbe...

A fjord égig szökkenő acélszürke sziklái felett óriás telihold fenséges opálpajzsa emelkedett. A ködök megteltek súlyos óarany fénnyel, és úgy vezettek a fjord mélyébe, mint a szédítő mélységbe, a tengerhez vezető roppant lépcsők.

A lány dideregve húzódott meg a fenyőbokrok között. Lent, a fenséges, irdatlan sziklafal alatt a keskeny parton meghúzódó halászfaluban most csendült meg a harangszó. A hangok tompán, puhán zendültek. A csendes kikötőben ernyedt vitorlákkal egy hajó állott. A fjord roppant sziklahasadékában a teljes szélcsendben ernyedten horpadtak be a telihold fényében ezüstösen csillanó vitorlák.

A lány óvatosan siklott le. A sziklafal aljában fehérlő éles kőtörmelék véresre horzsolta lábát. Megállott. Figyelt. A hajó fedélzetén semmi sem mozdult.

Helga még közelebb siklott. A hajóról a partra vetett keskeny palló vibrálva himbálódzott könnyű lépte alatt.

- Mi kell, kislány? - hallatszott egyszerre halkan, visszafojtott csodálkozással.

A fedélzeten hatalmas, széles vállú férfi állott. Helga megtorpant. Most hirtelen újra érezte, hogy meztelen. Sokáig némán, zihálva állott, takarva öle bolyhát, melleit.

- Egy ruha kellene... - szólt akadozva, és a keze egy pillanatra elröppent, felfedve az öle két nászban csapzott rejtekét, megtépett, kagyló alakú melleit.

A férfi hátratett kézzel állott.

- Ruha? - mormogta zavartan, aztán szinte akaratlanul kérdezte: - Mi baj? Megvert az apád vagy a vőlegényed?

Helga mélyet lélegzett.

- Ó, uram, nem olyan egyszerű a dolog. El kell mennem innen. El, el, minél hamarabb, mert ha nem, testvérek vére ömlik énmiattam.

A férfi hümmögve bólogatott.

- Hát persze, szép vagy, fiatal. Kiért késeljék egymást a fiatalok, ha nem az ilyen kislány miatt? - És tárgyilagosan, hűvösen hozzátette: - Jókor jöttél. Ha delelőre ér a hold, és valami kis kedvező szelet kapunk, felszedjük a horgonyt.

És látva, hogy a lány határozatlanul megtorpant, nagy jóakarattal dünnyögte:

- Gyere, gyere, tőlem ne félj. Női ruhát nem tudok adni, de a fiam nadrágját, kabátját odaadhatom. Na, gyere. Hát, látod, ilyenek vagyunk mi, férfiak. Nekem hét kikötőben, messze délen, nyugaton hét feleségem van... Így nem vesznek össze, s mindig örömmel fogadnak. Na, gyere, bújj be oda a kapitányi fülkébe. Válaszd ki magadnak, amit jónak találsz. Ha kell valami, szólj. Ha nem kell semmi, csak feküdj le, pihenj. Sírd ki magad, szívvel-lélekkel, búcsúképpen. Így kell azt csinálni, mert te ide már soha többé vissza nem kerülsz... - Hangjában nyugalom és biztonság csengett. Előreindult.

Helga mögötte settenkedett. Keskeny, dohos szagú ajtó nyílott. A kapitány előreengedte a leányt. A dohos szag még erősebb lett.

- Ott balról, a fal mellett, a ládában találsz magadnak ruhát.

Helga lábujjhegyre ágaskodva úgy figyelt, mint őzünő a csapda előtt. A kapitány legyintett.

- Ne félj. Gyere be. Öltözz fel. Feküdj le oda az ágyba. Pihend ki magad. Én a legénységet várom Narvikból, Kirunából, Gellivaréből... - Hümmögve dörzsölte homlokát. - Te meg told be a reteszt a kabinajtón, és aludj csak nyugodtan. A hajó az én országom. First person after the God... Érted? De azért, ha hajnalodik, és kiérünk a nyílt tengerre, gyere ki, nézd meg a Kebnekaisse hófedte csúcsát. Szent hegy ez itt, északon. Emlékezni kell rá. Na és persze, a Sulitelma tigrisfej csúcsát is... Nézd meg jól, azt hiszem, utoljára látod.

A leány szótlanul, fejét lehajtva siklott be a kabinba. Hirtelen megrettent. Bevágta az ajtót, és a férfi hallotta, mint csapódik be a retesz. Bosszankodva elmosolyodott.

"Eh, nem hisz nekem ez a riadt kis őzike..." Legyintett, és súlyos léptekkel ment ki a fedélzetre.

Helga apró fülét az ajtóra szorítva figyelt. Minden csendes volt. Remegő kézzel, mindenben csapdát sejtve rántotta fel az öblös, ócska láda fedelét. Most menekült a meztelenségtől. A ládából számára nevetséges, bő, kék nadrágot és zubbonyt kapart elő. Gyorsan magára vette. Most, hogy elrejtette meztelenségét, megnyugodott. Mélyet sóhajtott. Homlokát ráncolva, hangtalanul próbálgatta, jól zár-e a vaskos, rozsdás retesz. Nagy megkönnyebbüléssel sóhajtott. Hirtelen olyan fáradtság fogta el, hogy szinte összeesett. A keskeny tengerészágyhoz tántorgott. Rövid ideig úgy nézte, mint vad a csapdát. Minden csendes volt. Óvatosan, lassan feküdt az ócska, sós szagú takarókra. Az álom úgy zúdult rá, mint a hegyomlás.

Nem tudta, meddig aludt. Érezte, hogy történt valami. Kábultan felegyenesedett.

Kint a fedélzeten olykor kiáltások röppentek. Helga a keskeny ablakhoz lépett. Kint végtelenül, acélszürkén tárult a tenger, és csak messze, a láthatáron csillogott a hajnali fényben a Kebnekaisse hármas csúcsa, a Sulitelma tigrisfej orma. Mélyet lélegzett.

"Igaz... Mondta, hogy indulunk, ha delel a hold, és egy kis kedvező szelet kapunk..." Mélyet sóhajtott. Megnyugodott. Az új messzeségekben új élet rejtőzött. Visszafeküdt. Behunyta szemét. A nyugodt, erős álom, melyben lágyan ott vibrált a menekülés mindattól, ami a régi életét jelentette, könnyű, lágy hullámmal csapott át rajta.

Helga aludt.

Hirtelen ébredt fel. Azt hitte, hogy kopognak az ajtón, de minden csendes volt. A kabin ablakához kúszott a puha, tarka mexikói takarókkal borított keskeny hajóágyon.

Kint szélesen, végtelenül tárult a tenger, a Kebnekaisse csúcsai, a fjordok elmerültek a messzeségben. Helga újra érezte, olyan megkönnyebbülés fogja el, hogy szinte sírva fakad. Visszahúzódott az ágyra. Magára húzta a mesésen puha mexikói takarót, és harmadszor is elmerült az új, felszabadult, üdítő álomban.

Lord Halifax, a Titkos Államtanács elnöke, ezen a napon rendkívüli kihallgatást kért II. Jakabtól, Anglia, Skócia, Irland és Wales uralkodójától.

Kellemes kora tavaszi délután volt. A tárva-nyitva álló ablak előtt a keskeny, hosszúkás parkrészben bohó cinkék csipogtak, ünnepelve a tavaszt.

A csontos, magas Halifax meghajolt. A király fölényesen intett:

- Csak semmi mellébeszélés, csak a lényeget!

Halifax csontos, sárga arcán rejtett gúny látszott.

- A lényeg, felség, bizony eléggé különös jelenség. Egy Hollandiából, Groningenből érkezett, feltétlenül becsületes és ugyancsak felette megbízható üzletember, kinek nevét - legszemélyesebb kívánságára - elhallgatom, úgy tudja a legmegbízhatóbb hírforrásokból, hogy II. Károly királynak, az ön felséges elhunyt testvérének törvénytelen fia, Monmouth herceg, ki száműzetésben él Hollandiában, fegyvereseket gyűjt a száműzöttek között, hogy Angliában partra szállva, megdöntse felséged hatalmát.

Rövid csend támadt. A király legyintett.

- Ne izgassa magát és másokat rémálmokkal, kedves Halifax, a száműzettek közül talán egy fél ezredet is alig tud összetoborozni... Monmouth herceg minden hepciáskodása csak üres fenyegetőzés. - És hűvösen hozzátette: - Igen, persze, ha mégis partra száll, hogy megdöntse trónusomat, lovas karabélyosaim fél nap alatt tönkrevernék azt a maréknyi szedett-vedett gyülevész hadát... - És hűvösen, halkan befejezte: - Ha lázadás törne ki, én könyörtelen leszek. Nincs kegyelem a lázadóknak... - Fölényesen legyintett: - De hát erről szó sem lehet. Ezek a kocsmahősök legfeljebb a groningeni holland kocsmákban hetvenkednek csak... - Megvetően félrehúzta keskeny, színtelen száját. - Hiszen még hajót sem kapnak az átkeléshez, mert nincs olyan hajóskalmár, aki ne látná be az egész dolog teljes, megcáfolhatatlan reménytelenségét.

Lord Halifax sokáig szótlanul hallgatott.

- Ha Monmouth herceg Skóciában száll partra, a skót Highland törzsei melléje állhatnak, mert bátorsága megnyeri a szívüket... Ne felejtse, hogy az anglikán egyház minden papja Monmouth herceg trónkövetelő mellé áll, hisz felséged buzgó katolikus...

Az uralkodó vállat vont.

- Nem illik egy királyhoz, hogy hitét megtagadja, vagy nyíltan be ne vallja.

Ismét csend támadt. Halifax némán meghajolt.

- Felséged az Anyaszentegyház példamutató, hűséges híve, de ne felejtse, az ellenséges erők éppen azért gyülekeznek ily szemmel láthatóan, mert felséged... - Kissé habozott, aztán kimondta: - Mert felséged mellőzi az anglikán egyház püspökeinek véleményét... Sancroft, canterbury érsek, az ellenzék egyik előharcosa, felséged ellen tüzeli az anglikán püspököket.

A király fölényesen legyintett.

- A papok csak jártassák a szájukat, míg alaposan körmükre nem koppintok... - szólt kimérten.

Halifax lord csontos, színtelen arcán zavar tükröződött.

- Felség, ama hűséges kalmár kísérői közül elfogtak egy egyént, aki állampolgárságát igazolni nem tudta, viszont - ama felette becsületes kalmár szerint - arra akarta őt rávenni, hogy titokban szállítsanak fegyvert Monmouth herceg hívének, ama egész Skóciában hírhedt Argil earlnek, aki Monmouth herceg egyik fővezére, és a hollandiai Groningenben várja a lehetőséget, hogy Skóciában partra szálljon.

Az uralkodó okos, fölényes arcán érdeklődés látszott.

- Na és, mit vallott a gazfickó?

Halifax zavartan hallgatott.

- Egyelőre még nem kaptam meg a bírósági írnokok jelentését, akik a vallomását jegyzik.

- Tehát még vallatják? - kérdezte felélénkülve a király.

Halifax bólintott.

- Igen, felség... Itt, e palota, pincéjében már második napja. Eddig sok angol és skót főnemes nevét öklendezte ki, de a főbíróság főnöke úgy gondolja, még többet is mondhat, mert az eddigiek mind száműzöttek, tehát egyelőre nem foghatók el.

A király a levegőbe csapott öklével.

- Ezt megnézem.

Halifax helyeslően rázta fejét.

- Én is azt hiszem, hogy a király jelenlétében - mely oly mérhetetlen kitüntetés egy rabnak - talán a fogoly is pontosabban, igazságosabban és többet vall.

A pince sarkában tűz égett. A tűz felett harapófogók izzottak. A fogoly teste kifeszült a kínpadon, és furcsán hosszúnak látszott. A király belenézett a vértől, verejtéktől eltorzult arcába.

- Szólj bátran! Ne félj bűntársaid bosszújától. Neveket mondj! Neveket! De azokat, akik itt, Angliában, Skóciában vannak, és cselt szőnek ellenem.

A fogoly hallgatott. A király intett. A kínpad kerekére a végén és az elején egyszerre helyezte lapáttenyerét a két ormótlan, fakó arcú, kis fejű hóhér. A fogoly arca eltorzult. Vonagló ajkáról a kín őrjöngő kiáltása szállott:

- Irgalom! Az Úrjézus nevében irgalom, hiszen már megmondtam: Archibald Campbell, aki Argil earlje, a Monmouth herceg vezérlete alatt gyülekező lázadók alvezére.

A király nyugodtan hajlott föléje.

- Ha tudod a fő összeesküvők nevét, tudod az alvezérekét is.

- Nem tudom! Nem tudom! Nem tudok senki mást!

A király felegyenesedett.

- Folytassátok, legények - intett a hóhéroknak -, s önök, írnokok, vigyázzanak, hogy egyetlen szava se maradjon ki a vallomásból.

A három írnok közül - akik apró íróasztalok mellett jegyezgették egyszerre a vallomást - a középső, a rangelső felállott, és némán, mélyen meghajolt.

A groningeni "Arany pává"-hoz címzett vendégfogadó nagytermében vidám zúgás örvénylett. Néha csörrentek az összependülő kelyhek. A kocsmáros odafordult Helgához, és izgatottan, mint egy csatát vezető hadvezér, parancsnokolt:

- Helga! Ott Argil earlnek - az a daliás szőke, aki olyan ruhában pompázik -, annak, annak egy korsó sört, de rögtön! És mosolyogni! Mosolyogni! Ha a felszolgáló olyan keserű képet vág, mint te, oda a jó borravalós vendég jókedve! Siess! Mosolyogj! Kacérkodj! Viháncolj! Kellesd magad, s a legkomorabb vendég pénztárcája is megnyílik...

Helga, egészen belesápadva a nagy igyekezetbe, rohant a söröskorsókkal.

A daliás szőke Archibald Campbell, Argil earlje, egy pillanatra elkapta a lány hosszú, selymes kezét.

- Nekem csak úgy ízlik az ital, ha előzőleg csókot kapok! - kiáltotta nagy nekihuzakodással.

Helga kényszeredetten bólintott.

- Csókot is kaphat, mylord, de csak hajnalban a munka után... Csak fel a lépcsőn, ott balra, a padlásszobában... - Ujját figyelmeztetően felemelte. - De figyelmeztetem, igényes hölgy vagyok. Alaposan elbánok azokkal, akik nem fizetnek előtte!

Argil earl harsogva nevetett.

- Tanuld meg, kislány, én senkitől sem félek... s ha kell, kardommal három támadómnak is lemetszem a jobb fülét...

Helga halkan nevetett.

- Na, nálam hiába kopogtat lordságod ilyen hőstettekkel, mert én azért menekültem ide a Kebnekaisse völgyéből, a szent hegy örökké havas csúcsa alól, mert ha nem, vér ömlik miattam két ikertestvér között, akik egyformán szerettek engem...

Argil elkomorodva bólintott.

- Ezt el is hiszem, nagyon csinos vagy, tubicám... - Tekintete hűvösen mérlegelve kutatta a leány északi üdeségű virágszirom arcát.

A lány feltekintett. Pillantásuk találkozott. Argil earl kék szemében felvillant valami. A lány kezében megremegett az üres söröskorsó, aztán elfordult, de hirtelen maga sem tudta, miért.

- Milyen szép kicsi füled van, klárafüled van... - vetette oda a férfi. Megvárta, amíg a lány más asztalhoz siet, és halkan mondta: - Legények, kár lenne, ha ilyen helyre kislány részeg matrózokkal heverne egy szalmazsákon. Te, Gibbs, és te, Wag Hearne, hajnalban kapjátok el a kislányt, és vigyétek a hajómra.

Az öles termetű Wag Hearne kormányos készségesen, szótlanul bólintott. A csontos, hosszú Gibbs óvatosan hümmögött.

- Nem lesz baj abban a nagy fene politikában? Ez Hollandia... Itt a legkisebb lármára is összefutnak az emberek.

Az earl legyintett.

- Majd elintézem a kocsmárossal.

Hajnal volt, és Helga holtfáradtan botorkált a padlásfeljárat lépcsőjén. Egy pillanatra megtorpant. Az ajtó alsó szélén világosság szűrődött. "Na, még csak az kellene ilyen hajszás nap után, hogy még szórakoztassak is valakit!" - kelletlenül ráncolva homlokát lépett be.

A férfi az alacsony, frissen ácsolt asztal mellett ült. Előtte cinkupában bor csillogott.

Helga mélyet lélegzett.

- Ne haragudjon lordságod, de ma este oly fáradt vagyok, hogy még gondolkozni sem tudok...

A férfi helyeslően bólintott.

- Ha ilyen fáradt, természetesen semmit sem kívánok öntől... - Mosolyogva vállat vont. - Legfeljebb azt, hogy jó barátságunkra igyon néhány kortyot velem ebből a kupából.

A lány mélyet sóhajtott.

- Megiszom, ha lovagi becsületszavára nem tesz semmi olyat, ami nekem rossz lenne.

A férfi mosolyogva nyújtotta Helga felé a cinkehelyt.

- Erre lovagi szavamat adom, semmi olyat nem teszek, ami önnek rossz.

A lány holtfáradtan csak most vette észre, hogy a másik nem tegezi. Könnyű, kellemes érzése támadt. Átvette a kelyhet. Kicsi arca merev, titokzatos lett. Lassan, nyugodtan ivott. Még biztos mozdulatokkal tette le a cinkupát.

- Ez valóban kitűnő bor... - szólt szórakozottan. - Nem is tudtam, hogy a gazdám egyébként sokat dicsért pincéjéből való... - Tovább akart beszélni, de mintha puha bársonyköpeny borított volna el mindent. Minden könnyű, tarka és olyan lett, mint a lenyugvó nap előtt a kicsiny bárányfelhők. Leült a padlásszoba sarkában heverő szalmazsákjára, melyen kifogástalanul tiszta lepedő és párna fehérlett. Fejét hátravetette.

- Ön leitatott... - szólt halkan, részben akarata ellenére. - Ezért bosszút állok, ha kijózanodom: bemászok a szalmakazalba, és magamra gyújtom, hadd égjen el minden, az egész világ... Én... - A fekete bársonyfüggöny mindent eltakart. Behunyta szemét, és szótlanul dőlt az ágyra.

A férfi felugrott, és kitárta a padlásszoba ajtaját, mely télen oly kegyetlenül beengedte a nedves hideget.

- Hej, Gibbs! Wag Hearne!

A két tengerész alakja hirtelen hangtalanul bukkant fel a homályból.

- Csavarják lepedőbe a kislányt. Gyorsan a hajómra. Úgy alszik, mintha őrzőangyalok lebegnének körülötte. Én majd még beszélek a kocsmárossal. Öt aranydukátot kap arra az esetre, ha a lány nem makacskodik...

Willem van Oranje, a Holland Egyesült Tartományok választott stadthouderje, helytartója, ezen a ködös kora tavaszi napon fogadta titkos kihallgatáson a fiatal Monmouth herceget, az angol trónkövetelőt, ki mint II. Károly természetes fia, már hosszú idő óta gyűjtötte az angol és skót száműzötteket, hogy Hollandiából kihajózva, Angliában partra szállva szerezze meg maga számára II. Jakab király koronáját.

Orániai Vilmos sovány, csontos alakja egészen belesüppedt a tarka, puha takarók közé, beesett, sápadt, okos arcán szenvedés látszott.

- Ez a köd egészen kivételes köd... - Szava akadozott. - Úgy gondoltam, most tavasz elején elmegyek Geldern tölgyeseibe vadkanvadászatra, de ez az átkozott reuma egészen megbénított.

Monmouth herceg, a száműzött angol trónkövetelő nyúlánkan, szőkén, őszinte, mély részvéttel sima, ifjú arcán hajolt előre.

- Úgy hallottam, helytartó úr, hogy egy Európa-hírű spanyol vagy francia orvos, ama bizonyos Regulus Montanus mester arannyal gyógyítja az oly félelmetes betegséget, mely jobban megkínozza a beteget, mint bármely hóhér, és reménytelenül az ágyhoz bilincseli, mintha koporsóban feküdne.

A stadthouder magas, sima homlokán ránc jelent meg.

- Arannyal? A reumát?... - szólt halkan. - Nem rossz. Csakhogy ezek a híres francia és más orvosok azt hiszik, az arany minden, s a céljuk az, hogy minél jobban megkopasszák a gazdag betegeiket. Számukra csak az a fontos, hogy a beteg fizessen és újra fizessen, márpedig ha a beteg meggyógyul, nem fizet... Tehát csak látványos részleteredményeket kell elérniük, minél hosszabb ideig, anélkül hogy a beteg végleg meggyógyulna.

Monmouth herceg ismerte a holland helytartó közmondásos hallgatag természetét, és most mély részvéttel hallgatta az oly gyakran betegeskedő helytartónak ezt a hirtelen bőbeszédű kitörését.

A holland stadthouder végigsimított magas, sima homlokán, melyen a meleg borogatás cseppjei vagy talán a verejték gyöngyözött.

- Azért hívattam önt, herceg, mert mindnyájan tapasztaltuk népszerűségét az angol és skót száműzettek között... - szólt halkan. - Sőt, hosszabb idő óta arról is kaptam tájékoztatást, hogy népszerűsége, titkos híveinek száma Angliában és Skóciában, különösen Skóciában erősen növekedik... Sajnos, jelenleg II. Jakab, Anglia és Skócia katolikus királya, nyíltan pártfogolja a katolikusokat. Új katolikus tiszteket nevez ki az angol sereg vezetésébe, magas katolikus államtisztviselőket juttat fontos állásokba, a protestánsok, az anglikánok már szinte üldözöttekké lesznek saját hazájukban... Mindezeket francia segítségre támaszkodva cselekszi... - Köhintett. Hosszú ujjú, vékony, inas keze felemelkedett. - Mi, hollandok, már megvívtuk háborúnkat akkor, mikor a katolikus XIV. Lajos szövetkezett a katolikus II. Károly angol királlyal, s csak a legnagyobb erőfeszítéssel tudtuk megvédeni szabadságunkat azzal, hogy felrobbantottuk az országunkat a tenger ellen védő gátakat, és inkább elárasztottuk földjeinket, mint hogy az ellenségnek utat adjunk.

Az emlék átsiklott éles germán arcán. Keskeny ajka összeszorult.

- Nekünk életkérdés, hogy legalább Angliában oly férfiú kezében legyen a legfőbb hatalom, aki protestáns vagy anglikán, s így inkább a mi barátunk, hitsorsosunk, mint II. Jakab, aki XIV. Lajos hatalmára támaszkodik... - Leengedte kezét, mely lassan süppedt a tarka, puha takarók közé.

- Ezért támogattuk önt, fenség, abban, hogy megdöntse II. Jakab hatalmát, és az angol koronát megszerezze. - Felvonta keskeny vállát. - Sajnos, ezt nem tehetjük meg nyíltan, mert nem akarunk újra háborúba keveredni Angliával és Franciaországgal.

Csend lett. A fiatal trónkövetelő úgy egyenesedett fel ültében, mint tanárának beszámoló diák.

- A száműzöttek titkos tanácsa Groningenben ma éjjel döntött... A legerősebbet, Argil earlt előreküldjük, hogy partra szálljon Skóciában. Argil earl a skót Gordon-clan egyik - a hegylakók által jól ismert - száműzött vezetője, a személyes tanácskozásukon láttam, rendkívül bátor, eszes főnemes... Ha partra száll, Highland skót hegylakói egy emberként állnak zászlója alá, s ha ő már kitűzte a felkelés lobogóját, akkor én magam vezetem döntő csapásra a száműzöttek - igaz, csekély, de szívemre mondom, bátor hadát...

Orániai Vilmos arcán jóakarat látszott.

- Én és mások is úgy véljük, Angliát nem lehet egyetlen partraszállással elfoglalni... Több partraszállás kell, több helyen, hogy megosszuk az ellenség erejét. Először csak megingassuk II. Jakab hatalmát, s csak miután az ön hívei, herceg, ön köré csoportosultak, akkor... akkor mérjenek döntő csapást, és induljanak London ellen.

A fiatal trónkövetelő kipirulva az izgalomtól szorította ökölbe kezét.

- Igen... döntő csapást... Igen: London ellen!

Monmouth herceg sima, lányosán finom arcán a nagy történelmi játszma izgalma látszott.

- Végre beszélhettem négyszemközt William of Oranje stadthouder helytartóval.

A szőke, arányos termetű Argil earl, aki inkább skandináv vikingnek látszott, mint a kelta Highland skót Gordon-clan száműzött vezetőjének, leplezetlen izgalommal figyelt.

Monmouth herceg remegő ujjakkal terítette az asztalra Skócia keleti partjának meglehetősen pontatlan térképét.

- William of Oranje herceg, a Holland Egyesült Tartományok választott helytartója szerint a partraszállásunk felette szükséges, mert a katolikus II. Jakab, Anglia és Skócia királya, bármely pillanatban újra szövetséget köthet a katolikus XIV. Lajos francia királlyal a protestáns Hollandia ellen, úgy, mint néhány évvel ezelőtt. Ha nem akarjuk elveszíteni a stadthouder jóakaratát, gyorsan és veszélyesen kell cselekedni... Nem egy, de több partraszállással megingatni mind Skóciában, mind Angliában II. Jakab katolikus uralmát.

Argil earl szép férfias arcán a vakmerő tetteket szomjúhozó hivatásos harcos heve lobbant.

- Ha partra szállunk, a Gordon-clan minden harcosa mellém áll, és én magam kergetem el Skóciából II. Jakab hatalmaskodó híveit. - A cselekvés lobbanó lázában előrehajolva csapott öklével a vaskos tölgyfa asztalra. - Felséged csak intsen, s én akár maroknyi csapattal is partra szállok, mert egyetlen jelre a Gordon-clan fegyveresei és nyomukban egész Skócia mellénk áll, ha pedig győzünk, akár egyetlen csatában is, akkor Angliában a Whing-pártiak kitűzik a felkelés zászlaját.

Monmouth herceg érezte, az izgalom örvényében vakmerő, szilaj gondolatok sodródnak.

- Hajlandó ön az első, legveszélyesebb partraszállást vezetni?

Argil earl színpadiasan, de őszinte hévvel tette mellére erős, kardharcos kezét.

- Szívem és vérem a felségedé... - szólt ünnepélyesen - s egyetlen szavára, ha kell, száz halálba megyek.

A fiatal herceg érezte, hogy a torka összeszorul és szeme könnyes lesz.

- Ezt vártam öntől... - szólt zihálva, és görcsösen szorította meg az earl kezét.

Könnyű tavaszi szél feszítette az ócska holland halászbárkák kopott, foltozott vitorláit.

A lány a vezérhajónak elnevezett caravella elején állott. Mohón kémlelte a látóhatárokat.

A férfi levette széles karimájú kalapját, vidám halálmegvetéssel mosolygott.

- Ha győzünk, Helga, te leszel a királyné után az első nő a szigeten, Edinburghtól Londonig.

A leány feléje fordult.

- S ha elesel a harcban, vagy a cselszövés vet véget az életednek?

A férfi halkan nevetett.

- Ha elesek, fűrészeljék le az orvosok a koponyám felső részét, és az ezüstművesek csináljanak kelyhet belőle... S minden szeretőm köteles inni belőle azon a napon, amikor először feküdt az ágyamba... - Harsogó nevetésében szilaj vakmerőség pendült.

A többiek, a zsoldosok, a szabad vitézek vidáman nevettek.

Helga úgy látta, hogy a tenger szélén gomolygó acélszürke párákon túl a part rejtőzik. Úgy látszik, többen is látták egyszerre feltűnni a sziklás, homokos partot, a messzeségben rejtőző Highlandot, mert a kardok szinte egyszerre repültek ki a hüvelyből, és a vakmerő hetvenkedő ajkáról a szilaj harcvágy harsogott.

- Vivát, Monmouth herceg! Vivát, earl Argil!

A hirtelen lobbanó vakmerők lelkét betöltő hévtől mindenki úgy kiáltozott, mintha nem Skócia sziklái, hanem a mesés aranyország tárulna eléjük.

A vezér elsőnek ugrott ki a partra. Utána bukdácsolva, vidáman kiáltozva zúdultak ki a többiek. A csizmáik lépte alatt felgomolygott a homok, és a harcosok mintha a fellegekben lebegtek volna a part felé.

A magas, hajlott Lawrence Hyde, Rochester grófja, államkancellár, úgy hajtotta le fejét, mintha el akarná rejteni hosszúkás, ráncos arcát a király éles, hűvös tekintete elől.

- Felség, hír jött, hogy a lázadók hajói Archibald Campbell, Argil earlje vezetésével elindultak a hollandi Groningen kikötőjéből. Ismeretlen kikötő irányába vitorláznak. Valószínűleg Skócia felé.

A király sokáig hallgatott.

- Hányan lehetnek a lázadók?

Az államkancellár kezében papírlap fehérlett.

- Talán hetvenen vagy nyolcvanan.

A király elmosolyodott.

- S Argil earlje ezzel a hetven emberrel akarja legyőzni Angliát, Skóciát, Irlandot és Waleset?

Rochester gróf, államkancellár, keményen összeszorítva színtelen ajkát, rövid ideig hallgatott.

- Felség, Argil earlje, aki most a lázadó Monmouth herceg zászlaját emeli, a skót Gordon-clan vezére, és arra számít, hogy highlandi skót törzsek melléje állanak, és ő mint diadalmas hadvezér fogadja a fővárosba, Edingburghba érkező Monmouth herceget, hogy onnan törjenek ide, London felé.

A király fölényesen legyintett.

- Azonnal erős sereget kell küldeni, hogy a lázadás zsarátnokát eltapossuk, mielőtt még a parázsból tűz támadna, skóciai híveinket pedig és a skót parlamentet írásban kell intenünk, nyilvánosan bélyegezzék meg, mint lázadót és felségsértőt, Argil earlt és valamennyi összeesküvő társát...

Az államkancellár szótlanul meghajolt.

Átharsant Argil earl vakmerő partraszállásának híre Caithness, Southerland, Ross és Cromarty, Highland vakmerő szabad clanjai között, és figyelve emelték fel fejüket a ködös hegyek pásztorai.

Argil earl maroknyi hadával vakmerően tört előre, hogy magához vonja a skót partvidék törzseit. Dunnebeth patakjának rohanó hullámai mentén maga Dunnebeth várura vonult fel kétszáz gyalogos kardharcossal a partraszállók ellen.

Argil earl megvárta, amíg a várúr vitézei átgázolnak a Dunnebeth tajtékzó vizén, és egyedül lovagolt eléjük.

A várúr hátraintette kísérőit, és ő is egyedül lovagolt a magányos harcos elé.

Argil earl felemelte kezét.

- Dunnebeth uram! - harsant fel a hangja. - Ezennel felszólítalak, állj Monmouth herceg, Anglia és Skócia törvényes uralkodójának zászlója alá.

Az ősz hajú, szálfaegyenes earl Dunnebeth zavartan dörzsölte sebhelyes homlokát.

- Úgy hallottam, hetvenen is alig vagytok... - szólt vívódva.

Argil legyintett.

- Hogy kevesen vagyunk? Hát majd többen leszünk, earl... Avagy, nem hallottad-e hírét ama Dávid pásztornak, aki egyetlen parittyájával szállt szembe az óriás termetű, vasba öltözött Góliáttal párviadalra, és győzött, mert ez volt az Úr fenséges akarata...?

Dunnebeth sokáig hallgatott.

- Senki sem kívánhatja tőlem, hogy mint vakot a vak, vezessem a biztos halálba azokat, akik bennem bíztak... - szólt tépelődve.

Argil büszkén legyintett.

- II. Jakab nem király, csak yorki herceg, aki bitorolja a királyi hatalmat, és a katolikusoknak kedvez, hogy megtörje az anglikán egyház erejét, s megalázza a protestánsokat.

Régies vaskesztyűs kezét előrenyújtotta.

- Bizony, ha nem akarod, earl, hogy jezsuiták parancsoljanak neked, Monmouth herceg zászlaja alatt a helyed!

Dunnebeth earl levette ősi, kardbarázdálta sisakját.

- Mit is tagadjam, a szívem Monmouth herceghez húz, de ki vigasztalja meg az anyákat, az özvegyeket és az árvákat, ha a biztos halálba viszem a clan vitézeit...?

Argil felemelte vaskesztyűs kezét.

- Bizony mondom neked, earl, előbb való az igazság az életnél, és annyit ér az élet, amennyi igazság van benne.

Dunnebeth sóhajtott.

- Gyere a váramba, Dunnebeth-Castle-be, earl, légy a vendégem. Ha melléd állanak Caithness, Southerland, Ross és Cromarty clanvezérei, én sem habozom.

Az edinburghi skót parlamentnek ezen az ülésén újra meg újra feltörtek a szenvedélyek.

- Nem fogadhatjuk el jogosultnak a lázadó Argil earl és társai felhívását II. Jakab király ellen... mert fellépése törvénytelen, és mindnyájunkat a biztos pusztulásba ránt, hiszen még most is, mikor Clyth, Bervindale, Kinbroce, sőt maga earl Dunnebeth is a lázadókhoz csatlakozott, seregének háromszáz vitéze nem szállhat szembe az oly gyorsan felvonuló királyi haderőkkel... - érvelt a mindig bölcs, halk szavú lord Helmsdale, akit a parlament józan eszének neveztek még az ellenségei is. - Hozzunk erélyes intézkedéseket, hogy elhatároljuk magunkat a hebehurgya vakmerőktől, és megakadályozzuk a véres polgárháború kitörését, melyben elveszhet Skócia szabadsága is...

A helyeslés egyszerre tört fel.

Ködös, de enyhe kora tavaszi nap volt.

Argil earl arcán a döntés feszültsége látszott.

- Ha vesztenék, próbálj átjutni Monmouth herceg most partra szálló csapataihoz, s add át utolsó üzenetemet: nem bántam meg semmit, s őfelsége kímélje életét a kilátástalan harcban.

Helga szótlanul nézett rá.

A kopár halmokon a királyi csapatok piros katonazubbonyos, zárt hadrendje hömpölygött.

Argil earl kirántotta kardját.

- Highlanderek! Ott az ellenség! Előre! Utánam! - harsant szilaj halálmegvetéssel a hangja.

A háromszáz felkelő rivallva rohamozott.

A tízszer akkora királyi haderő középső része behajlott a roham alatt, de a két szárnyon küzdő csapatok előretörve, körbefogták a halálos szorításban szilaj halálmegvetéssel küzdő felkelők csapatát.

Egy kardcsapás lesodorta Argil earl szőke fejéről a sisakot. Vérbe borultan, elalélva hanyatlott hátra. Egyszerre nyolcan is megragadták. Háromszáz vitéze, a highlander skótok és a száműzöttek, az utolsókig küzdöttek...

Monmouth herceg sápadtan nézett a lány szemébe.

- Te láttad a végső harcot? - kérdezte rekedten.

Helga bólintott.

- Igen, felség... A király serege mindenkit leöldökölt... Én kötelet csavartam a csuklómra, hogy fogolynak higgyenek, és így elkerültem a halált.

Monmouth herceg lehajtotta fejét.

- A hősök véres árnyai köteleznek minket, hogy végrehajtsuk azt, ami a sors parancsa... Előre...

Edinburgh piacán sok ezres tömeg zsúfolódott.

Argil earl nyugodtan - mint az atyja egykoron - lépett a vérpadra.

- A bátor s hűséges szív nem féli a halált! - szólt messze zengő, nem remegő hangon.

A hóhér bárdja lecsapott...

Úgy látszott, hogy a kegyetlen megtorlásra most valóban felkel Highland hegyi népe.

Lym Regis, Dorsetshire, Taunton városa nyíltan a partra szálló Monmouth herceghez csatlakozott. Monmouth hercege királynak kiáltotta ki magát Taunton piacán, és vérdíjat tűzött ki a "yorki herceg", II. Jakab király fejére. De az angol és a skót parlament Argil earl veresége hírére élesen szembefordult a felkelőkkel, Monmouth herceggel, akit felségsértőnek és lázadónak nyilvánított ki.

II. Jakab király csapatai Feversham lord vezetése alatt csakhamar elindultak a felkelők ellen.

Feversham lord kiáltvánnyal fordult a néphez:

"Rommá lövetek minden várost, mely támogatja a lázadókat. Ha könyörtelenséget tapasztalok, én is könyörtelen leszek. Ha Monmouth hercege vérdíjat tűzött ki őfelsége II. Jakab királyunk fejére, mi, a törvényes uralkodó hívei is tízszeres vérdíjat tűzünk ki a lázadó Monmouth herceg fejére."

A skót föld kettészakadt. Highland Monmouth herceggel tartott; Edinburgh, a városok és a síkság II. Jakab királlyal.

Négyen voltak a hegyi skótok a Ben Griam Miralor hegyeiből, a Bodd am Loch tó mellől és a Forsinain faluból - a hatalmas erejéről híres Johnny Bruce hegyipásztor, a költő és halász, James Clifton, Charles Benrose, az egész Gordon-clan legjobb kardvívója, és a még nagyon fiatal, de máris hallgatag, bölcs Davis Endicott, a zengő hangú énekes.

Ben Griam alacsony, de meredek csúcsain még ott fehérlett a hó az esti félhomályban, de a Bodd am Loch partján már nyáriasan lágy fuvallat siklott a mindig párolgó, délről jött meleg, a hullámos tengerről, és egyenesen szállott a pásztortűz füstje a már-már kigyúló csillagok felé. Ők négyen aznap a Bodd am Loch tóban fogott ízletes, fehér húsú süllőt sütötték meg, mikor Davis Endicott, akinek hallása a legélesebb volt, felemelte fejét:

- Jönnek! - szólt halkan.

A másik három a csendbe figyelt.

A homályból négyen léptek ki: egy nyúlánk fiatal lány, mögötte egy ifjú és még ketten, halászok: az egyik öles termetű tengerészruhás óriás, a másik nyurga, csontos, kissé hajlott.

A leány felemelte kezét.

- Kaphatnánk helyet a tábortűznél, szerencsés halászok, bölcs pásztorok?

Charles Benrose, az egész Gordon-clan legjobb kardvívója, némán körülpillantott társain, aztán szívélyesen mondta:

- A Gordon-clan vendégszeretetére évezredek óta senki sem panaszkodott, aki vendégként a tüzünkhöz lépett... - szólt ünnepélyesen.

Csend támadt. A leány lassan a mellette álló ifjúra mutatott.

- Íme, Monmouth hercege, Skócia és Anglia koronájának egyedüli jogos birtokosa a trónbitorló yorki herceggel szemben, aki II. Jakabnak nevezi magát, törvénytelenül és zsarnoki módon.

Mindenki hallgatott. Charles Benrose újra körülpillantott.

- Szólj őfelségének, te becsületes leányzó, hogy nagy megtiszteltetés számunkra pásztortüzünknél fogadni őfelségét.

A Ben Griam Miralor sárkány fogaiként felmeredő sziklái felett lassan emelkedett a telihold kozmikus opálpajzsa. A szavak lassabban, méltóságteljesebben hullottak, hordozva az emberek, az országok sorsát.

- Te Johnny Bruce, menj Sutherlandba, Ant na Gallachba, Beim Cleithbreit hegyeibe, Curlaune és Inversham falukba, ahol régi hűséges híveim már több éve várják jöttömet.

Johnny Bruce hatalmas alakja összerezzent.

- Odamegyek, felséges úr... s kardot ránt minden harcos a te védelmedre.

Monmouth herceg bólintott.

- Te, James Clifton, még ma indulj Beim Cleithunt hegyeibe, Curlotin városába... Mondd, hívom a Gordon-clant és a többi clantörzseket a végső csatára, a győzelmes harcra a trónbitorló II. Jakab ellen, akinek fejére én, Anglia és Skócia választott királya, vérdíjat tűztem ki. Charles Benrose, menj Ben na Eoin hegyeibe, s hívd őket királyi szavammal. Várom őket, hogy meghordozzuk a diadal zászlaját. Te, Davis Endicott, indulj Megall Beargoth hegyeibe, és Calthaness tartományba, Bahasiel helységbe, és szólj híveimnek, várom őket, hogy együtt küzdjünk veletek a trónbitorló yorki herceg ellen, ki II. Jakabnak nevezi magát. S ti, vitézek, szóljatok hangos szóval, hogy Argil earl hősi halála nyomán ezerannyian lépnek a zászlóm alá, az ő példáját követve a harcban, a diadalban.

Mindnyájan érezték, a lelkük fellobban a szilaj harcvágytól.

Charles Benrose kirántotta széles, súlyos, hosszú kardját.

- Itt fogadom, ha kell, százszor is ontom véremet zászlód alatt, felséges úr... - harsant szilaj fogadkozással, ércesen zengve a hangja.

- Én is! Én is! - csattant a válasz.

Monmouth herceg bólintott.

- Itt várlak mindnyájatokat, Ben Grion Miralor sziklái között. Hét napig várok, a hetediken akár maroknyi haddal, indulok délre, Edinburgh ellen, mert tudom, bármennyit jártatják a szájukat a skót parlament fecsegői, a diadal mégis az enyém lesz.

- A tiéd! Csak a tiéd! - csendült fel a leány hangja.

Helga lángoló tekintettel, nyúlánkan, egyenesen olyan volt, mint egy kelta druida-papnő, aki azért jött a ködös sziklarengetegből, hogy végső csatára biztassa a kardot emelő harcosokat.

Monmouth herceg feléje intett.

- Mondd meg nekik, hogyan halt meg Argil earl... - A herceg hangja megremegett.

A leány sokáig hallgatott.

- Szépen, felségedet éltette, mielőtt a hóhér bárdja lecsapott volna.

A herceg sóhajtott. Keze ökölbe szorult.

- Bosszút állok érte...

- Felség, Taunton város félelemből átpártolt Feversham lord seregéhez.

- Felség, hajóinkat rajtaütéssel elfoglalta a királyi hajóhad.

Monmouth herceg sokáig hallgatott. A lányra pillantott.

- Most fohászkodj a Kebnekaisse szellemeihez, Helga. Adjanak csodás győzelmet vagy hősi halált.

Lord Feversham, a királyi csapatok fővezére, lassan lovagolt fel a Bridgevater tajtékzó patakján átvezető ősrégi, római kőhídhoz, mely talán még Claudius császár idejében épült. Aztán lassan fordult hátra vezérkara felé.

- A lázadóknak sem tüzérségük, sem lovasságuk, sem rendes katonaságuk nincs. Viszont a hegyi skótok első rohama szinte ellenállhatatlan. Ezért előnyös, ha minél jobban kihasználjuk a tüzérségünket és a sorkatonaságunkat... S csak akkor vívjunk kardharcot, ha ez elháríthatatlan...

A kopár, alacsony halmokon, a Bridgevater túlsó partján gyalogos csoportok tűntek fel, fekete-fehér kockás ruhák lebbentek a Hebrida-szigetek felől suhanó, meleg ködöt hozó atlanti szélben, és a skót dudák hangjai vibráltak.

Lord Feversham nyugodtan rendelkezett.

- Lovagoljunk vissza, uraim, a lázadók valószínűleg a híd ellen rohamoznak, mert a Bridgevater keskeny, de meredek partján elég nehéz felkapaszkodni. Különösen, ha a gyalogságunk pontos sortüzekkel fogadja alig néhány lépésről azokat, akik a partra feljutottak. Ezért a tüzérségünk egész erejét a hídra összpontosítsuk. - Gyorsan rendelkezve lovagolt tovább.

A királyi sereg ágyúi a hídra szegeződtek. A sorkatonaság töltött puskákkal figyelt. A királyi dragonyosok az ütegek szélén sorakoztak, készen, hogy ellenrohammal fedezzék az ágyúkat.

Monmouth herceg a kivégzett Argil earl seregéből hozzá átjutott óriás termetű Wag Hairne, a hosszú Gibbs, Johnny Bruce, James Clifton, Davis Endicott, Charles Benrose, a Gordon-clan legjobb bajvívója, és a Caintness, Southerland, Ross és Cromarty clanvezérek csoportjában lovagolt a harc előtt sűrű csoportokba tömörülő, kockás ruhás highlandi skótok élén.

Itt-ott szilaj harci énekek harsantak, szólott a skót duda.

- Felség! - kiáltotta Charles Benrose. - Egyetlen rohammal söpörjük el őket!

Monmouth herceg a harc előtti izgalomban hol elsápadó, hol elpiruló arcán halálos elszántság honolt.

A lány felé fordult, aki férfiruhában, napszőke haját a régies sisak alá szorítva lovagolt a vezérek között.

- Ha elesem a harcban, imádkozz el bűnös lelkem üdvösségéért egy Miatyánkot e csata évfordulóján... Dobosok, rohamot! Dudások, harci dalt! Rajta! Előre...

A hegyi skótok tömege hirtelen feltörő harci kedvvel, egyre gyorsabban zúdult előre, de a tömegük megtorlódott a hídnál.

A királyi ágyúk sortüzei most dördültek meg. A kartács belevágott a hídon összezsúfolódva megtorpanó tömegbe. A Bridgevater patak tajtékzó vizébe vérbe borult holtak százai hullottak.

Charles Benrose, feje felett rázva pallosát, rohant előre. A hegyi skótok tömege vérbe borulva a halálhídon tört előre. A kartácssortűz újra feltépte soraikat.

Charles Benrose négy sebből vérezve rohant tovább...

A királyi gyalogság soraiból most ropogott az első biztos, pontos sortűz. A holtak tetemei egyszerre halálos küszöböt vetettek a rohamozó skótok léptei elé...

- Előre! - Davis Endicott most az élen rohant. Mögötte bomlott, vérbe borult csoportokban, egy-egy szál pallossal a kezükben törtek előre a többiek.

A királyi gyalogság sortüzei, az ütegek vijjogó kartácszápora ismét feltorlasztotta a holtak gátját...

A highlanderek anélkül, hogy pallosaikat belevágták volna a királyi haderő soraiba, százával hullottak az ágyú- és puskatűzben.

Hirtelen kürtök rivalltak.

A királyi dragonyosok eszkadronjai most vágtattak rohamra az öldöklő ágyú- és puskatűzben vérbe borult hegyilakók ellen.

Minden összekeveredett... A királyi gyalogság most indult ellenrohamra.

Dunnebeth earl megragadta Monmouth herceg lovának kantárszíját.

- Felség, mentse meg mindnyájunknak oly drága életét. A hegyekben majd újra kezdjük a harcot.

A hegyilakók, holttetemekkel borítva a Bridgevater partjait, lassan hátráltak.

Lord Feversham gyorsan rendelkezett.

- A lázadás vezérét!... Mindenki utána! Vérdíj! Ki kapja a vérdíjat?

Lassan sötétedett. Az öldöklés mozdulatvihara beleveszett a puha tavaszi homályba.

Már hajnalodott, mikor Monmouth hercege a kicsiny halászfalu - Clyth - alacsony házai előtt megtorpasztotta lovát.

A lány leugrott a nyeregből, és bement az első kunyhóba, melynek udvarán négy halász javítgatta a hálóit.

- Van-e kunyhótokban hely szegény vándoroknak, szerencsés halászok? - kérdezte, és mosolyogni próbált.

A négy halász rövid ideig úgy hallgatott, mintha nem hallotta volna a lány szavát, aztán a legöregebb, anélkül hogy felpillantott volna, óvatosan mondta:

- Sokféle most a vándor errefelé, egyik menekül a másik elől... - És köhintve, mindentudóan mondta: - Jöjjetek be! Pihenjetek le. Ha veszély közeleg, szólunk, nekünk nem kell vérdíj.

Rövid ideig csend volt, aztán az ifjú, szédelegve a háromnapos lovaglás embertelen fáradtságától, szótlanul szállott le rogyadozó lova nyergéből. Betántorgott a halászkunyhóba. Megbotlott a fal mellett felhalmozott szalmában, és lassan dőlt le. Az ájult álom mindent elborított.

Nem tudta, meddig aludt.

Valami zaj kavargott körülötte, fegyver csörgését hallotta.

- Ő az! Ő az! - kiáltott valaki démoni, diadalmas örömmel.

Felült. A kunyhóban karabélyosok tolongtak.

- Ne bántsátok őt! - sikoltotta a lány. - Ő ártatlan!

A férfi érezte, hogy valaki megragadja vállát. Szédelegve felegyenesedett. Nem félt. Csak a bénító álmosság töltött be mindent.

- Egy életet egy órai alvásért... - mormogta akadozva.

Valaki előrelökte.

- Majd alhat a sírban, fenség... - hallatszott gúnyosan.

Lord Halifax, a Titkos Államtanács elnöke, ezen a napon tett terjedelmes jelentést Monmouth herceg felkelésétől és a véres megtorlásról.

- Szerintem indokolt, ha a lázadást méltó és hűségre intő megtorlás követi... - szólt, miután jelentést tett. - Részemről nem tartom elég erélyesnek lord Fevershamet, aki kitűnő hadvezér, de nem tekinti ellenségnek a már legyőzötteket, holott éppen a legyőzött a maga féktelen, titkos bosszúvágyában még veszedelmesebb, mint az örökre elnémított holtak. Ezért a szigorúságáról és igazságosságáról oly közismert George Jeffreyt ajánlom a lázadók ügyében teljhatalmú főbiztosnak.

A király fontolgatva a választ, felvonta szemöldökét.

- Az ajánlás helyes. George Jeffrey főbírót én is feddhetetlen jellemű, becsületes és az igazi bűnösök iránt dicséretesen könyörtelen igazságszolgáltatónak ismerem.

Lord Halifax meghajolt, jelezve, hogy a jelentése véget ért. Aztán hirtelen felvonta szemöldökét.

- Igaz is, felség, egy feltűnően csinos és bátor kislány mindenáron kihallgatást akar kérni felségedtől, és már a harmadik napja ácsorog a palota előtt.

Az uralkodó vállat vont.

- Ha ön, lord, ezt szóvá teszi, természetesen kihallgatást kap... - szólt vidáman. - Utóvégre egy kihallgatás semmire sem kötelez.

Lord Halifax együttérzően mosolygott.

A lány görnyedezve térdelt az uralkodó előtt. Hangja remegett. Napszőke haja bomlottan hullott a sírástól remegő vállára.

- Felség, bizonyára ő is, Monmouth hercege, megbánta a könnyelműségét... Kegyelemért esedezem számára, hiszen még oly fiatal!

A király felvonta szemöldökét.

- Megbánta? - kérdezte fölényesen. - Ezt gondoltam... - szólt hűvösen, gúnyosan.

A leány szava elcsuklott a zokogástól.

- Felség, hiszen ő még oly fiatal... Kegyelmezzen ifjú életének.

A király sokáig hallgatott.

- Lázadóknak nem kegyelmezek. Egyikünk felesleges. Ő vérdíjat tűzött ki a fejemre, és én is kifizettem a vérdíjat az ő fejéért. Egyikünk felesleges. Igen, felesleges.

A csend újra hűvösen zuhant lelkükre.

Helga felegyenesedett.

- Hát akkor bátran hal meg... - szólt fojtottan. Arcán zavar siklott.

- Sajnálom, kislány, hogy kérését nem teljesíthetem - szólt végre a király. - Mihez kezd most?

Helga ernyedten állott.

- Nem tudom... - suttogta akadozva.

A király vállat vont.

- Jelentkezzék az udvari konyhában, a levesgazdánál. Ha szorgalmas lesz, megkeresi a mindennapi betevő falatját.

Úgy érezte, kegyelmet gyakorolt és nagylelkű volt. Fölényesen elmosolyodott.

- Imádkozzunk sokat Monmouth herceg lelki üdvéért, s meglátja, a lelke rövid időt tölt a tisztítótűzben. Ez oly jótett, mely az ön lelkét is nemessé edzi.

A lány sápadtan, hangtalanul állott.

Monmouth herceget Towershillben végezték ki.

A kivégzés borzalmas volt. A hóhér - talán titkos parancsra - ötször csapott az elítélt nyakára, mire a fej lehullott.

George Jeffrey főbíró a vérbíróság tanácstagjainak ítéletét olvastatta.

- Felesleges, hogy nevet mondjon... - szólt hűvösen a sovány, keszeg bírónak, aki vaskos iratcsomagot tartott a kezében. - Én határozatomban a vádlottakat, akik valamennyien kiáltóan bűnösek a lázadásban, számokkal jelöltem meg: tehát, elsőrendű vádlott, neve mellékes... másodrendű vádlott, a neve mellékes, harmadrendű vádlott, a név mellékes, és így a többit is... - Saját szavaira bólogatva intett: - Na, csak olvassa, legyen szíves...

A bíró köhintett. Hangja elcsuklott.

- Elsőrendű vádlott: halál. Másodrendű vádlott: halál. Harmadrendű vádlott: halál...

George Jeffrey főbíró helyeselve bólintott.

- Na, látja, kolléga úr, így sokkal rövidebb. Ne felejtse el, tisztelt bírótársam, az igazság mindig rövid: igen-nem... igen-nem...

A bíró mélyet lélegzett.

- Negyedrendű vádlott: halál... ötödrendű vádlott: halál...

Esteledett. A teremben gyertyák gyúltak. A bíró tovább olvasott. Szava rekedt volt.

- Századrendű vádlott: halál... Százegyedik rendű vádlott: halál...

Csendes, őszi éjszaka volt. A bíró szédelegve olvasta:

- Háromszázadrendű vádlott: halál. Háromszázegyedik rendű vádlott: halál.

George Jeffrey főbíró felpillantott.

- Ön fáradtnak látszik, kedves bírótársam. Adja át az ítélet fogalmazványát a következőnek...

- ...Háromszázhuszadrendű vádlott: halál. A gyarmatokra a következőket száműzi a törvényszék...

George Jeffrey legyintett:

- Ezt a részt én aláírom, és ön küldje át Towershill parancsnokának, intézkedjék pontosan, világosan, gyorsan. A gyarmatokon igen nagy szükség van munkáskézre a vad dzsungel termékennyé tételére. Ez nagy és nemes feladat...

A felkelés leverése után II. Jakab élesen szembefordult a nép oly nagy tömegeinél erős anglikán egyházzal. Nevezetes cselekedete volt a királynak, hogy Angliában és Skóciában rendeletileg megalapította a lelkiismereti szabadságot. Minthogy erre a rendeletre nem remélhette a parlament támogatását - mert ez a rendelet elsősorban a katolikusoknak kedvezett az anglikánokkal szemben -, feloszlatta a parlamentet, és királyi hatalmánál fogva a fontosabb hivatalokat katolikusokkal töltötte be, a Lordok Házába pedig katolikus lordokat nevezett ki.

A nép széles tömegeit képviselő anglikán papság azonban ellene volt a király rendelkezésének, és amikor II. Jakab azt kívánta, hogy türelmi rendeletét a szószékről hirdessék ki, Sancroft, canterbury érsek vezetése alatt hét anglikán püspök kihallgatást kért a királytól, hogy rendeletének visszavonására bírja rá.

II. Jakab hűvös fölénnyel fogadta a püspökök küldöttségét.

- Én katolikus vagyok, és nem illő, hogy egy király a vallását megtagadja, vagy hogy nyilvánosan ne vallja be... - szólt, mikor Sancroft érsek beszédét befejezte.

Az érsek rövid ideig hallgatott.

- Mi is ezt valljuk, felséges urunk... - szólt nyugodtan. - Ezért ezt a rendeletet nem hirdetjük ki a szószékről.

A király arcán harag lobbant.

- Ez királyi parancsom nyílt megtagadása! - csapott fel hirtelen lobbanó haragja. - Tehát hazaárulás! Felségsértés! - Kezét felemelte. - Testőrök! - Megvárta, amíg a fegyveresek berohannak, és hevesen intett: - Vigyétek a lázadókat Towershill börtönébe... A bíróság majd igazságos ítéletet mond felettük.

- Tiltakozom! - emelte fel kezét Sancroft canterbury érsek.

A testőrök megragadták.

Burnet Guilberg protestáns tudós ezen a napon jelentkezett külön rendkívüli kihallgatásra Willem van Oranje holland stadthoudernél, a Holland Egyesült Tartományok helytartójánál.

Szép csendes tavaszi nap volt. A helytartó szokatlan jókedvvel intett a vendégének, hogy foglaljon helyet.

Guilberg telt, okos arcán izgalom látszott.

- Fenséged bizonyára értesült az angliai eseményekről... - szólt szinte bevezetés nélkül.

A stadthouder csontos, sovány, okos arcán enyhe zavar rezzent.

- Igen, hallottam egyet s mást, de bevallom, most, hogy nem kínoz a reumám, élvezem a nyugalmat, és némi szabadságot adtam magamnak.

Burnet Guilberg méltóságteljesen bólintott.

- Fenség, oly híreket mondanak, melyek talán megzavarják pihenését... II. Jakab, Anglia és Skócia királya elfogatta és Towershill börtönébe záratta Sancroft canterbury érseket és hét anglikán püspököt, akik a katolikusok javára tett türelmi rendelete ellen tiltakoztak. A nép azonban lelkesen tüntetett a Towershillbe záratott hét püspök mellett. Mikor a püspököket a börtönbe vivő hajó feltűnt a Temzén, a nép, a hívők száz és száz csónakban eveztek hozzájuk, hogy áldásukat kérjék. Az esküdtbíróság - ki gyorsan belefogott a per tárgyalásába, de tekintettel arra, hogy a püspökök elítélése általános forradalmat jelentett volna - nem mondta ki a bűnösségüket.

Orániai Vilmos csontos, éles, germán arcán csodálkozás látszott.

- Erről már hallottam egyet s mást, de úgy gondoltam, ezek a hírek csak túlzások.

Guilberg hűvösen hallgatott.

- Ezek a hírek nem túlzottak. A nép, mely óriási tömegekben várta az eredményt, a felmentő ítélet kihirdetése után, határtalan örömében, körmenetekben vonult végig London utcáin. Zúgtak a templomok harangjai. Londont kivilágították. Ez az ítélet II. Jakab kétségtelenül nagy veresége volt.

A helytartó szótlanul nézett maga elé.

- S uraságod miért mondja mindezt éppen nekem? - kérdezte halkan, és tekintete kutatóan hűvös lett.

Burnet Guilberg arca komor volt.

- Fenséged, csakis fenséged, akinek a Stuartok vére folyik ereiben, hivatott arra, hogy Angliát megszabadítsa XIV. Lajos francia király katolikus befolyása alól, s ezzel megvédje a holland szabadságot, melyet végveszéllyel fenyeget a katolikus uralom alatt álló Anglia és Franciaország szövetsége.

Orániai Vilmos végigsimított homlokán.

- Sajnos, minden eddigi kísérlet vereséget szenvedett. Argil earl vesztőhelyen végezte bátor életét, Monmouth herceg feje is lehullott a hóhérbárd alatt. Ki következhet utána?

Csend lett.

Burnet Guilberg mereven nézte a helytartót.

- Most ön következik, fenség... Önnek kell megszereznie Anglia koronáját, hogy így biztosítsa Hollandia biztonságát. Lehetetlenné tegye egy új angol-francia szövetség létrejöttét, mely ellenünk irányulna.

A helytartó nem válaszolt.

Burnet Guilberg rövid mozdulatot tett.

- XIV. Lajos francia király önkényuralmi politikája eredményezte, hogy egész Európában eddig ismeretlen nagy háborút magában rejtő feszültség keletkezett: XIV. Lajos mindig új és új német területek birtokára tör. Főleg a pfalzi választófejedelemséget fenyegeti, hogy így az orléans-i herceg - akinek Elisabeth-Charlotte pfalzi hercegnő a felesége - bejusson a német császárt választó fejedelmek sorába. Ezellen akarnak védekezni Brandenburg, Svédország, Ausztria, Spanyolország, Bajorország és a pfalzi fejedelemség is... Mindezek a hatalmak szövetségre léptek Augsburgban. A francia király pártján már csak II. Jakab angol király maradt, s csak egy ember van, aki megszabadíthatja Angliát XIV. Lajos befolyásától, csak egy! S ez ön, fenség.

A stadthouder arcán átrezzent valami.

- A cselekvéshez történelmi alkalom kell... - mondta egyszerűen.

Burnet Guilberg előrehajolt.

- Felhatalmazást kaptam arra, hogy kérjem fenségedet, fogadja az elégedetlen angol főnemesek titkos küldöttségét, mellyel érdemleges tárgyalásokat folytathat.

A fellépés ideje valóban kedvező volt. XIV. Lajos nem akadályozhatta meg Orániai Vilmos katonai készülődését. II. Jakab sem tudta megakadályozni, hogy a hatalmas, kitűnő holland flotta útra ne keljen.

Kezdetben a Holland Egyesült Tartományok nem lelkesedtek Orániai Vilmos vállalkozásán, mert tartottak XIV. Lajos támadásától, de mihelyt híre jött, hogy a Napkirály nyolcvanezernyi pompás sereget küld a Felső-Rajnához, és így nem kell Hollandiának francia támadástól tartania, Brandenburg, Hessen-Kassel és Pfalz formális szövetségre léptek Vilmos herceggel, sőt csapatokat bocsátottak a rendelkezésére, a hollandok hangulata is megváltozott.

Orániai Vilmos serege Niemwegen körül gyülekezett. Seregében ott voltak az angolok és a skót önkéntes ezredek, két brandenburgi ezred, egy svéd ezred, a francia hugenotta-protestánsok fegyveres csapatai, sőt ott volt a kor nagy hadvezére, Hermann Schomburg marsall, Portugália ünnepelt felszabadítója, aki a brandenburgi szolgálatból csatlakozott Orániai Vilmos csapataihoz.

Tisztán hollandokból csak a hatalmas, győzhetetlen, világhírű holland flotta állott, valamint Orániai Vilmos személyes testőrsége.

Ezalatt Jakab király is pontosan értesült az Orániai seregének, hajóhadának gyülekezéséről. Francia segítséget kért, de XIV. Lajos diplomatái nem látták oly veszélyesnek a helyzetet, sőt lehetetlennek tartották, hogy éppen az óvatos Orániai Vilmos, két sikertelen kísérlet után, harmadszor próbálkozna partraszállással.

Az angol követ végre nyílt kérdéssel fordult Fagel holland főtanácsoshoz.

- Mit jelentsen Orániai Vilmos stadthouder készülődése?

A testes, szívélyes modorú Fagel zavarba jött.

- Azt hiszem, talán tessék egyenesen a stadthouder őfenségéhez fordulni, az lesz a leghelyesebb.

De az angol követ nem engedett.

- Már egész Európa tudja, hogy Vilmos herceg hadai és a holland flotta ellenünk készül.

Fagel elvörösödött.

- Részemről semmiféle hivatalos tájékoztatót nem kaptam őfenségétől... de... annyit én is mondhatok: "Angliában a szabadság és vallás dolgában igen nagy rendetlenség van. Ezen tehát segíteni kell."

Az angol követ ajkába harapott, és némán elfordult.

Most már nyilvánvaló lett, hogy az Orániai-ház beleavatkozik Anglia belügyeibe.

Lágy, tavaszi reggel volt. A holland flotta százhúsz ágyús sorhajói az élen haladtak.

A herceg vezérhajójának főárbocán óriási lobogó lengett, rajta az egyesült angol és orániai címerrel, felette a lágy szélben vibráltak a betűk: "A protestáns vallásért és a szabad parlamentért...!" Alatta az Orániai-ház jelmondata: "Szilárdan kitartok."

A hatalmas flotta, a több száz szállítóbárka kedvező szélben haladt Anglia felé.

Mikor az angol partok feltűntek, megperdültek a dobok, felrivalltak a kürtök a hajók fedélzetén. Mikor Orániai Vilmos serege a partraszállást megkezdte, már mindenütt tudták kiáltványát, melyet az angol néphez intézett.

Exeterben, ahol a főhadiszállás volt, rövidesen megjelent Edward Seymour angol főnemes egy küldöttség élén.

- A nép tömegesen csatlakozik fenséged zászlajához... - kezdte üdvözlő beszédét Seymour lord.

Valóban, a kelet-angliai falvakból, városokból a küldöttségek százai keresték fel Orániai Vilmos főhadiszállását.

II. Jakab a partraszállás hírére Salisburybe, a seregéhez sietett. Esős, nedves nap volt. A katonák álmosan, hallgatagon sorakoztak fel szemlére. Egyetlen üdvkiáltás nem hangzott el.

- Mit tanácsolnak, uraim? - fordult a király a tábornokok hallgatag csoportja felé.

Hosszú csend támadt.

- Talán hívja össze Londonban a parlamentet, felséged... - mormogta valaki.

A király habozott.

- Hány ezredünk van itt, uraim? - kérdezte zavartan.

A többiek újra hallgattak.

- Itt akad néhány hűséges ezrede felségednek, de tegnapelőtt a hadseregnek majdnem egyharmada átpártolt a partraszállókhoz.

Újra hűvös csend támadt.

- Talán Londonban kellene megkísérelni az ellenállás megszervezését... - szólt John Churchill, a híres lord Marlborough tábornok, akiben a király nagyon bízott.

- Igen, valóban London... - mormogta az uralkodó, és hintójába beszállva azt kiáltotta: - Londonba!

London utcái üresen tátongtak. A királyi hintó mintha kihalt városban robogott volna végig. A királyi palotában egyetlen lélek sem látszott. A lépések szokatlanul visszhangosan kongtak az üres, hideg termekben.

A nagy fogadóteremben egyetlen öreg, hajlott hátú lakáj állott a terem közepén.

- Hát te mit csinálsz itt? - kérdezte megkönnyebbülten a király, hogy végre szólhat valakihez.

- Ó, felség, nem tudom, gyújtsak-e gyertyát vagy sem... - hallatszott zavartan.

- Hát, gyújtsd meg... - intett a király.

- De nincs gyertyánk...

- Kérjél valakitől...

Az öreg zavartan megtorpant.

- De kitől? Egy lélek sincs sehol.

A király elsápadt.

- Egy lélek sem? De hát a lányom, Anna, vagy a férje, George herceg...?

Az öreg lakáj lemondóan legyintett.

- Úgy tudom, Anna hercegnő északra menekült... George herceg eltűnt.

A király úgy érezte, torkát összeszorítja a keserűség.

- Úgy?... Tehát már a gyermekeim is elhagytak?

A grófságok a főnemesekkel, az anglikán tömegekkel együtt gyűltek az Oranje-zászlók alá. A herceg népszerűsége már olyan nagy volt, hogy bevonult az angol hadsereg főhadiszállására, Salisburybe, és fogadta a hadsereg, a tábornokok hódolatát.

II. Jakab elhatározta, hogy általános bűnbocsánatot hirdet, majd összehívja a parlamentet. Lord Halifaxet Orániai Vilmoshoz küldte, hogy tárgyaljon. A Titkos Államtanács elnöke azonban átpártolt, és így a király számára már csak a menekülés maradt.

- Tudja-e biztosítani személyes biztonságomat? - fordult a késő éjszakai órákban hívott polgármester, a lordmayor felé.

A polgármester sokáig hallgatott.

- Felség, bármilyen fájdalmas is nekem, de meg kell mondanom, személyi biztonságáért kezességet nem vállalhatok...

A király lehajtotta fejét. A mély, súlyos csendben hirtelen szilaj üvöltés harsant.

A király az ablakhoz lépett.

Kint, London utcáin fáklyákat lobogtató tömegek rohantak. Távolabb, a Temzén túl, nagy lánggal égett valami.

- Mi történik? - kérdezte akadozó lélegzettel a király.

A lordmayor vállat vont.

- Az elszabadult, durva nép szenvedélye irtózatos rombolásokban tört ki. Minden katolikus templomot, közismert katolikusok lakását megrohanják, és halálra keresik őket...

A király érezte, a halálos veszedelem fuvallata átrezzen lelkén.

"Menekülni kell... Igen, menekülni. Megmenteni a feleségemet, kisgyermekemet..."

Az Oranje-sereg közeledésének, az angol főnemesek átpártolásának hírei átzizegtek a Stuartok királyi palotáján. A cselédség is vakmerő lett, goromba egymáshoz és sápadozó uraikhoz.

Helga ezen az éjszakán arra riadt fel álmából, hogy a palota túlsó felében valami vad kavargás örvénylik. Felült. A cselédszoba üres volt. Hirtelen inkább kíváncsiság fogta el, mint félelem.

Odalépett a tárva-nyitva álló italosszekrényhez, Gordon-gint vett elő, és mélyet húzott az üvegből.

"Úgy látszik, ez a bosszú éjszakája." A másik szekrényhez nyúlt. Rövid, borotvaélesre köszörült húsvágó kést vett elő. Mellére rejtette, és továbbindult, könnyed és mégis kissé ingadozó léptekkel. A sötét termek során túl egyetlen gyertya égett. A gyertya mellett állott valaki.

Helga alig ismerte meg: a király volt. Az uralkodó feléje indult. Most a menekülés vad kavargásában, az elhagyottság jeges vermében hirtelen egy leányarc bukkant fel előtte. Hirtelen nem is tudta, ki szól hozzá, aztán zavartan kérdezte:

- Mintha láttuk volna valamikor, leány...

Helga hallgatott.

Lassan a mellére rejtett késhez nyúlt. Megtorpant.

"Mit csináljak, ha egy csirkének sem bírom levágni a fejét?..."

A király feléje fordult.

- Jöjjön velem... Magára bízom a kisgyermekemet, a feleségemet... Úgy látom, ön az egyedüli, aki még nem hagyott el engem.

Helga némán állott.

"Ha vele megyek, akármikor bosszút állhatok rajta"

Borús, nedves, téli éjszaka volt, mikor a királyné és a kis trónörökös elhagyta Angliát.

II. Jakab a következő éjjel követte őket. Saját kezével tépte össze a parlamenti meghívókat, és a Temzébe hajította az állami nagypecsétet.

Orániai Vilmos ura lett Angliának. Mikor értesült II. Jakab meneküléséről, felszólította az angol sereget, helyezze magát az ő fővezérlete alá. A sereg egyetlen puskalövés nélkül fogadta el a felhívását. A herceg a sereg birtoklása által katonai diktatúrát léptethetett volna életbe, ő azonban nem akart törvénytelenséget elkövetni, hanem magához kérette a lordokat, határozzanak afelett, miképpen lehetséges Anglia szabadságát és a protestantizmust biztosítani.

A menekülő király egyedül állott a könnyű kis vitorlás fedélzetén, mely Franciaországba vitte. Lelkében zavar, keserűség és furcsa megkönnyebbülés váltakozott.

Le Havre kikötőjében maga Torcy külügyminiszter-helyettes fogadta a menekülő uralkodót.

- Felséged királyi jogait a legteljesebb mértékben figyelembe véve, XIV. Lajos őfelsége palotát bocsát felséged rendelkezésére, és gondoskodik arról, hogy az oly fájdalmas események árnyéka szétoszoljon addig, míg a jog és a törvényesség alapján ismét Anglia és Skótország törvényes ura lehet.

A király hallgatott. Olyan megkönnyebbülés fogta el, hogy szédelegve nyúlt homlokához.

- Nyugalom? Nyugalom... hát, lehetséges ez? Talán... esetleg...

Ezen a napon vidáman zajongó tömegek járták be London utcáit. Mesés fényű tűzijáték villódzott.

- Éljen William, Anglia és Skótország királya! - harsant százezrek ajkán a rivalgás.

London ünnepi kivilágításban ragyogott.

Helga gyűlölte a királyt, de a menekülés sodra elragadta.

"Ha maradok, éhezni fogok, s minden éjszaka más katonával kell henteregni..." Elhúzódott, de halkan, szótlanul is követte a királyné kíséretét.

"Franciaország... Párizs..." A távolságok elenyésztek, a mesék valóra váltak. Szép, enyhe júniusi nap volt, mikor Franciaország legnagyobb pénzügyi hatalmassága, a mesésen gazdag Nicolas Fouquet, pénzügyi főintéző felkereste pompás palotájában a száműzött királyt. A tárgyalás sokáig tartott.

A lány pástétomos tálat vitt be az ebédlőbe.

Nicolas Fouquet felpillantott.

- Milyen csinos ez a lány... - mormogta mesterkélt közönnyel.

Jakab király vállat vont.

- Valahol menekülés közben ragadt a kíséretembe.

A pénzügyi főintéző habozott.

- Ha felséged nélkülözheti, szívesen fogadom háztartásomba, mert most éppen férjhez ment a főkomornám.

A király szótlanul vállat vont.

- A cselédség fenntartása mindig sokba kerül. Ha a főintendáns úr úgy gondolja, szívesen átengedem, mert úgyis csökkenteni akarom udvartartásomat.

- Te ilyen szép vagy fedetlenül?

- Igen, uram.

- Hová való vagy?

- A Kebnekaisse hegye mellett, egy völgyben születtem.

- Kebnekaisse? - A férfi gondolkodott. - Kebnekaisse, az észak szent varázshegye. Ha ott születtél, istennő vagy, vagy legalábbis félistennő. Ilyen szép lányt, mint te, sohasem láttam. Te vagy a Circe de Kebnekaisse... Az egy varázslónő volt... Érted?

A lány hallgatott. Fedetlenül, büszkén, szemérmetlenül állott a férfi előtt.

Nicolas Fouquet összehúzta a szemét.

- Ilyen nyakra gyémántnyaklánc való. S ilyen kezekre bilincsszerű aranykarperecek... Aranybilincsek. - Aztán lassan intett. - Na, menj, feküdj vissza a kerevetre, hadd lám, mit tudsz a mámoradás asztartei művészetéből...

A lány szótlanul, készségesen hajlott a kerevetre.

A nász felviharzott. A leány szilaj társulásában a tűzölű szerető, férfit lenyűgöző hatalma izzott. Hófehér combjai néha összeszorultak a férfi csípőjén, mint a szilaj csődört lovagló amazon fogása. Bomlott, napszőke haja elborította a párnát. Öle vibráló, izzó izmai mámort lobbantó örvénnyel birtokolták a mélybe törő férfiizom erejét. Halkan kiáltott, a mámor első lobbanásának révületében. Tombolva tárult új öklelés elé. Szemében borostyánszínű, asztartei lángok lobogtak.

A férfi érezte, hogy sohasem érzett beteljesülés porlasztja izmait, és zihálva kiáltozott.

XIV. Lajos, a Napkirály, ezen a kora tavaszi délelőttön fogadta a száműzött II. Jakabot, aki a rendelkezésére bocsátott pompás palotájából hatlovas hintón érkezett a Tuileriákba.

A Napkirály szívélyesen maga sietett a vendége elé.

- Vigasztalja felségedet, kedves testvérem, hogy a sors mindnyájunkat hány és vet, de a katolikus hitünk megdönthetetlen igazságai vigaszt nyújtanak a legnagyobb szerencsétlenségben is.

II. Jakab kissé meghajolt.

- Királyi fivérem nagylelkűsége oly vigasz, mely a legnagyobb szerencsétlenségben is erőt ad és tanácsot nyújt... - szólt látható örömteljes megilletődéssel.

A Napkirály szívélyesen mosolygott. Világhírű, megnyerő modorával akarta szétoszlatni a másik bánatát.

- Nem telik bele pár hónap, és szétágyúzzuk az angol-holland flottát, és felséged diadalmasan tér vissza elveszett országába.

II. Jakab arcán öröm és bizalom rezzent.

La Hogue falai előtt nagy francia tengeri haderő gyülekezett, és erős francia sereg várta elszállítását.

A vad, délnyugati vihar már több nap óta dühöngött, és a flotta egy része visszamaradt. Maga Tourville francia admirális mégis előreindult Anglia felé.

- Biztos vagyok benne, hogy az angol-holland flotta nem lesz erős. Én negyvennégy hajóval az angol partok felé török, a többiek, mihelyt a vihar által okozott károkat kijavítják, kövessenek...

II. Jakab titokban bízott abban, hogy Roussel lord, angol tengernagy, aki neki híve volt, otthagyja Willem van Oranje, az angol király, a holland stadthouder zászlaját, és ezért levelet küldött hozzá. A tengernagy tisztjei körében fogadta II. Jakab hírvivőjét. Feltépte az írást, és hangosan, mindenki hallatára olvasta fel a levelet. Aztán a halálsápadt hírvivőhöz fordult.

- Uram, ön francia, s ezért egészségben, épen visszaküldöm Tourville tengernagy vezérhajójára, de én angol vagyok, s biztosíthatom Jacob Stuartot, hogy ha valamelyik francia hajón megpillantom, azonnal lövetek reá.

A francia flotta hajóin nagy volt a bizakodás a győzelemben.

- Tulajdonképpen hány hajóból áll az angol-holland flotta? - kérdezte egyszerre Lanson gróf ellentengernagy, Lanson tábornagy öccse.

Tourville legyintett.

- Akárhányból, lesöpörjük őket a tenger színéről.

- Angol hajók a láthatáron! - harsant az árbockosárban figyelő matróz hangja.

Tourville admirális széles mozdulatot tett.

- Íme, uraim, felesleges kergetőzni velük, maguktól elénk jönnek... - És felvetve fejét, kérdezte: - Hány hajót számláltál, tengerész?!

- Legalább száz hajót, admirális úr! - kiáltotta, és hangja megremegett.

A francia tengerészvezérek hallgattak.

- Mi csak negyvennégyen vagyunk... - mormogta valaki.

A francia vezérhajó, a "Soleil royal" parancsnoki hídjáról már szabad szemmel is láthatták az angol flotta élén haladó Roussel lord tengernagy vezérhajóját, a "Britanniá"-t.

- Egyenesen felénk tartanak! - rikoltott az árbockosárból a figyelő.

Tourville a kardjára csapott.

- Nagyszerű! Neki a brit vezérhajónak. Ha látványos párviadalban legyőzzük, eldől javunkra a csata is, hiába vagyunk feleannyian.

A "Soleil royal" összes vitorláit feszítve a kedvező szélben rontott neki az angol vezérhajónak. Roussel lord igyekezve, hogy vezérhajója tüzelő helyzethez jusson, gyorsan osztogatta a parancsait, de a viharzó lendülettel reátörő "Soleil royal" megelőzte: jobb oldaláról hatvan ágyú mennydörögve zúdította golyóit az angol vezérhajóra.

A fedélzetet egyszerre elborították a vérző holtak. A francia golyóktól feltépett vitorlák furcsa zászlókként lobogtak a franciákra nézve kedvező szélben.

Tourville admirális vezérhajója túlzottan előretört, elszakadt a francia flotta zömétől... Egy angol brigg és két holland fregatt egyszerre körbefogta. A franciák halálmegvetően törtek előre... Az ég, a tenger megremegett az ezer ágyú robajától... Ahogy a harc tombolt, lassan, de megcáfolhatatlanul érvényesült az angol-holland flotta számbeli fölénye...

A szél újra megfordult. A francia hajók lassan siklottak La Hogue falai, francia partok felé. Tourville tengernagy négy sebből vérezve vezette a vezérhajót, fedezve a visszavonulást.

A háromfelől zúduló ellenség ágyútüze betörte a hajók bordázatát, felszaggatta a fedélzetet, széttépte a vitorlákat. A kormánykerék előtt három felismerhetetlen arcú halott hevert.

Tourville szélesen intett.

- Előre! Éljen a király! Vive le roi! - szállott az ágyúk mellett küzdő matrózok ajkáról.

Az angol ütegek ezer baltával szaggatták a francia vezérhajó oldalát. A lőporkamra tüzet fogott. A robbanás mint a szalmaszálakat hajigálta a magasba a deréknyi vastag árboctöredékeket.

A francia vezérhajó tűzbe-vérbe borulva merült el a vadul tajtékzó hullámokban.

A vezérhajó pusztulása után a francia flotta La Hogue falai felé húzódott, de a viharzó északkeleti szélben a homokzátonyra futott.

Az angol hajókról csónakok százai váltak el. La Hogue parti ütegei veszettül dörögtek, de az angol csónakokban fáklyák százai gyúltak... A zátonyra futott francia hajók egymás után borultak lángba...

Az angol hajókról felharsant az angol himnusz: "God save the king..."

La Hogue mellett vívott tengeri csata egyelőre véget vetett II. Jakab reményeinek.

A száműzött király pompás palotában lakott, és oly vidáman töltötte napjait a Napkirály udvarában, mint soha eddig Londonban, mikor Anglia, Skócia és Irland korlátlan uralkodója volt.

Ezen a kora tavaszi estén már kinyitották az udvari lakájok a Tuileriák palotájának kistermét, a szokatlanul hosszú tél után oly sokáig zárt ablakokat.

A Nagy Király mélyet lélegzett a friss tavaszi fuvallatban. Elmosolyodott. A sok nászban edzett, fáradhatatlan férfi testének minden ízével érezte az új tavaszt, és a nagy kelet-európai utazásból - Sanktpetersburg, Moszkva, Bécs - visszatért, utánozhatatlan udvaroncművészettel meghajló Riego Montez felé pillantva, mosolyogva kérdezte:

- Ön, orvos úr, úgy látom, összetéveszti az utazást a szabadsággal. A bolyongó vándor mindig egyedül van, mert összetéveszti a menekülés szolgaságát az egyszerű helyváltoztatások kényszerével. S ha végzetesnek véli azt a pár napot, melyet a Bastille rácsai mögött eltöltött, elmondhatom önnek, számtalan levél és kérés érkezett betegeitől, a legmagasabb körökből, akik megkértek, tolmácsoljam önnek reményüket, hogy visszatér ismét Párizsba. Mindenki hívja önt, már azért is, mert ha Párizsból elmegy, csak Párizsba térhet vissza.

Riego Montez öblös homlokát előrefeszítve gondolkozott. Először arra gondolt, udvariasan és hódolatteljesen válaszol, aztán oldalt fordította fejét. Éles, latin arcvonásain a vakmerő kalózok gőgje rezzent.

- Ha felséged tudja, hogy a Bastille rácsai mögé kerültem, akkor nyilvánvalóan királyi kegy, hogy akkor... akkor onnan... - Azt akarta mondani: szabadultam, de kissé börtönízűnek találta ezt az érdes kifejezést, és csak annyit mondott: - ...kiléptem...

A Napkirály nyugodt, szabályos férfiarcán látszott, megérti a másik határozatlanságát.

- A sors... Akad-e valaki, aki elkerülte volna a sorsát? - szólt halkan, szívélyesen, jelezve a mentegetőzést.

Riego Montez bólintott.

- A sors, felség, olykor kóbor lovag, aki királyi jókedvvel pergeti meg a szerencsekockát, máskor szigorú bíró, aki könyörtelenül keresi az oly gyakran véres igazságot... Ismét máskor veszélyes varázsló, aki csodát tesz, és ezzel saját maga töri össze a törvényeit, melyek beteljesüléséért esetleg birodalmakat torlaszt fel vagy zúz véres darabokra... De az isten nem lehetne mindenható, ha nem járna el nekünk oly titkos kozmikus törvényei szerint. Bár a mindenhatóságba a mindenség tagadása is beletartozik.

A Nagy Király halkan sóhajtva, kesernyésen elmosolyodott.

- Úgy érzem, minél nagyobb hatalmat birtokolok, annál közelebb jutok el az istenhez, akitől - s egyes-egyedül tőle -, tehát nem parlamenterektől vagy bármilyen tömegtől, kaptam a hatalmat... S ha ez a hatalom száz ágyút dörögtet az ellenség ellen, a csatatereken, s tízezreket öldököl le, az akkor is az isten akarata, mert az istennek csak az egyik arca - a millió közül - az irgalmas.

Hátratett kézzel, egyenletes, rugalmas léptekkel járkált az ablak és a pompás, aranytól csillogó, sok szerető tombolására ácsolt kerevete között. Halkan hümmögve, tépelődve, mintha nem is látná a másikat, mormogta:

- Lyonné, a külügyminiszterem, aki oly sokat betegeskedik az utóbbi időben, de valószínű utódja, Torcy marquis is, mindketten azt mondják, új, hatalmas szövetségest kell keresni keleten, mert a sok évszázados barátaink, Svédország, Lengyelország, Törökország erősen meggyengültek a kilátástalan belső harcokban. S ez az új erős szövetséges csak Moscovia cárja lehet.

Riego Montez érezte, hogy a válasza talán megváltoztatja az európai nagy politika irányát, és torka összeszorult.

- Moscoviában a nyugati embernek elképzelhetetlen dolgok történnek. Minden forrong, kavarog, egymásra tör, nyíltan vagy titokban... A millió és millió jogfosztott jobbágyrabszolga tömege tompán morajlik, s olykor tüzet vet a kétségbeesés, olykor a fegyverhez nyúl... A névtelen messzeségben névtelen szabadsághősök emelik századszorra is a felkelés kilencvenkilencszer elbukott zászlaját... - Hirtelen arra gondolt, hogy az uralkodó értéktelennek hiheti az orosz szövetséget, és kezét előrenyújtva, erőltetett nyugalommal mondta:

- Igen, felség, az orosz cár igen értékes és hatalmas szövetséges. Az orosz városokban itt-ott már kialakult a gazdagabb polgárság figyelemre méltóan befolyásos rétege, mely szívesen látná a nyugati hatalmakkal való szövetséget... - Felemelte ujját. - S nekünk, ha nem akarjuk, hogy megelőzzenek más tengerjáró hatalmak, sietni kell! Mert ellenségeink ágyúi az oly bizonytalan északkeleti határainkon - Haingut-ban, Pays Bas-ban, Artois-ban, Picardiában, Brabantban, Flandriában -, mint immár évszázadok óta mindig, bármikor megdördülhetnek. S Párizsunk, mint oly sokszor, most is közvetlen veszélybe kerülhet, hiszen az ellenséges határ alig néhány mérföldre innen húzódik, s gyakorlatban védtelen... annak ellenére, hogy a határ mindkét oldalán franciák élnek...

Szerette volna, ha az uralkodó látja jártasságát, és nyugodtan sorolta fel azokat a háborús okokat, melyeket a párizsi udvaroncok közel fél évszázada ismételnek, egykor Richelieu bíboros, később Mazarin bíboros-kormányzó s még később a Napkirály előtt.

Az uralkodó megállott a terem közepén, és jelezve, hogy a rendkívüli és bizalmas kihallgatás véget ért, mosolyogva mondta:

- Az ön orvosságai, melyek úgy fokozzák a férfierőt, mint régen, most is pótolhatatlanok, s ezért, azt hiszem, meg fogom tiltani, hogy ön újra elhagyja Párizst. Igen, a hölgyeim, akiknek véleménye számomra parancs, nem tudták, hogy az ön tudományát dicsérik, ha engem dicsérnek.

Mindketten halkan, sokatmondóan nevettek. Riego Montez felegyenesedett. A király könnyű mosollyal intett elbocsátást, aztán megtorpant.

- Várjon csak, orvos úr... Meg tudná-e csinálni a várható ellenfelem, Vilmos herceg, a holland stadthouder, a Zentánál oly világtörténelmi győzelmet aratott Eugène Savoya és Carignan hercege és Leopoldus német császár sorshoroszkópját? Ha ismerem az előre, a csillagokban megírt sorsukat, jobban tudom irányítani diplomatáimat és maréchaljaimat.

Riego Montez fölényesen elmosolyodott.

- Ó, ezt az ő saját kérésükre már többször is igen alaposan megtettem, de felséged legmagasabb kívánságára természetesen újból megteszem, mert a sorsvonal, az életvonal és a szellemvonal többször is módosulhat előre nem várt, a végtelenségből áramló titokzatos erők sugárzásában.

Az uralkodó lehajtotta allonge-parókás, szép férfifejét.

- Erők... erők... a sok éven át kedvelt hívem, Louvois marquis, hadügyminiszterem... súlyosan beteg immár fél év óta. Lyonné, külügyminiszterem szintén. Mi értelme van az uralkodásnak, ha a legjobbakat zsákmányolja el előlem a fekete végzet?

A csillagjós rövid ideig némán kutatta az uralkodó hirtelen megváltozott, megöregedett arcát.

- A ténynek magában véve is értelme van, hiszen, a tény: erő. Míg birtokolhatja bájos asszonyai szépségét, ifjúságát, birtokolja az élet megcáfolhatatlan olümposzi értelmét, s a nagy diadalok, az európai csatatereken megvívott győzelmek után színarany ékszerbilincset verhet a könnyen lebbenő, karcsú bokákra, birtokolhatja a táruló combok bársonyát... A hellének tíz évig vívtak élethalálharcot Trója alatt Heléna napszőke hajfürtjeiért... Felséged is a szépséget, az ifjúságot birtokolva, vakmerő gondolatokért harcol, s így stratégiai és politikai érvekkel akarja megokolni a harcát, mert a vereség hűvössége, a bukás árnyéka elriasztaná udvara fényében lebbenő gyémántszárnyú lepkéit, s az élet színei elhalványulnának...

Aztán tovább elemezve a gondolatokat, folytatta:

- Felséged csak látszólag harcol városokért, határokért, a külpolitika évszázados, véres, seregeket összeroppantó dogmáiért... Hanem azért, hogy öné legyen a legdiadalmasabb férfit megillető legszilajabb ölelés. Vagy elképzelhető-e, hogy akár a legtündöklőbb, legbájosabb udvarhölgye megtagadja a győztestől a legizzóbb ölelést? Vagy hogy meghallgassa, ha vesztesként kéri kegyét?...

Csend volt, összemosolyogtak. A király gőgösen, a varázsló titkot tudóan.

- Mit csinált ma? - kérdezte az uralkodó, és arcán látszott, érdekes, nem mindennapi választ akar.

A csillagjós megértette.

- Ma, felség, ma nem gyógyítottam... Vesszen, akinek az a sorsa, hogy vesznie kell. Ma egész nap négy legszebb, a nászra legmohóbb szeretőmet vártam...

- És...? - fordult hozzá közelebb hajolva az uralkodó, s értelmes, szabályos, férfias arcán a mesét hallgató kisfiú áhítatos, varázslatot kérő kifejezése volt.

A csillagjós titokzatos mosollyal bólintott. Kezét úgy emelte fel, mint egy karmester.

- Jöttek. Mosolyogtak. Öleltek. Kizsebeltek, és a nagy mámorok vibráló, térdüket beroggyantó lépésével, de mégis diadalmasan indultak vissza bölcs férjeikhez, daliás szeretőikhez vagy mindenféle félkézkalmárhoz, aki mint boszorkányoktól meglovagolt legény, nem veszi észre násztól kék foltos, bársonyos combjaikat.

Újra nevettek.

Az uralkodó az alacsony, mesésen finom vonalú, mesésen könnyű, aranyozott kisasztal mellett állott, és töprengve figyelte a szinte mozdulatlan lángokat.

A nyitott ablakon át hirtelen fuvallat rezzentette meg a gyeryalángokat. Riego Montez csillogó, kicsiny, ónixból faragott üveg felé intett, melyet az asztalra tett le.

- Remélem... az eredmény most is olyan lesz, mint tegnap...

A varázsló mélyen meghajolt.

- Bízzuk, felség, az értékítéletet a legbájosabbra, a legszebbre, a legmohóbbra. Olümposzi lángokkal égjen az, aminek égnie kell, s omoljunk mi is porrá a beteljesülésben: a múló, vidám halálban.

A király gondolkodva nézett a csillagjós éles, nagy homlokú arcába. Látta az ajkán a trágár mindentudó mosolyt, és maga is elmosolyodott.

- A nász mindig az élet megcáfolhatatlan kozmikus győzelme a halál felett, ezért indokolt, ha mámor kincsével jutalmazza az erős szeretőket az ég.

A csillagjós hódolatteljesen hajolt meg, aztán figyelmeztetően emelte fel ujját.

- Csakhogy, ha a nő változtatja szeretőit, hamar tág, érzéketlen lesz... míg a férfit erősíti, izmosítja a minél több, de állandó szerető.

A király nevetett.

- Vigyázzon, ki ne mondja ezt az udvarnál, mert az asszonyok lerángatják a parókáját.

Megvárta, amíg a csillagjós lépte elhal a folyosón. Olyan kézmozdulatot tett, mintha behívná a vetkőztető lakájokat, aztán fejét kissé félrevetve állott az idén először kitárt ablak előtt. Óvatosan körülpillantott. Mély, tiszta, ízes tavaszi csend volt.

"Egyedül vagyok... - tűnt fel egyszerre az egyszerű, és mégis, meglepő gondolat. - Milyen különös... Sehol senki..." Egy lépés sem dobbant a végtelen, díszes folyosókon. Késő gyermekkora óta alig emlékezett arra, mikor így, hirtelen váratlanul csend lett.

"Ilyen rettentően szokatlanul hideg tél után, íme, végre szinte hihetetlen, hogy itt a tavasz... Na persze, a Tuileriák termei még mindig jéghidegek, és fűteni kell május elejéig. De el lehet menni Versailles-ba, és megcsodálni, milyen gyönyörűen virágzanak a csodaszép gesztenyefák a négysoros fasorban... Ott a tavasz kezdete hamarább érzékelhető, mint itt, a Tuileriákban. Vagy Saint Cloude-ba elmenni, végre vaddisznólesen várni a meudoni erdőkben... vagy esetleg csodálatos, nagy, színes, tarka menetben, hintó hintó mellett elindulni Fontainebleau-ba, a kastély roppant tölgyei közé, és ott is, ha szerencséje van az embernek, ejthet hatalmas nagy agyarú vadkant, ellenőrizheti saját bátorságát, mint ahogyan a holland-spanyol háborúban Doui sáncainál lovagoltam hidegvéremet mutatva az ellenséges golyózáporban, míg körülöttem nem egy hullott el halálos sebben a magas rangú tisztek közül."

"Tavasz... - zsongott a gondolat. - Vajon most ismét fellángol a háború ott, Flandriában? Valószínűleg igen..."

A gondolatok mélyén az elmúlás hűvössége rejtőzött, és fel-fellobbant az ereje teljében levő férfi harci kedve. A vaskos, szinte láthatatlan, szőnyeggel fedett ajtó felé pillantott. Tekintetében ösztönös zavar, a pihenés vágya és fel-fellobbanó nászerő váltakozott.

"Louise... - Egész lénye felzendült. - A legifjabb, legszőkébb, a didergő mámorszomjat oly bájos tartózkodással leplező Louise..."

Lábujjhegyen a szőnyeggel fedett belső ajtó felé indult, mely a titkos lépcsőre nyílt. Fülét az ajtóra tapasztva nézett a hálóterem túlsó sarkában álló hatalmas, díszes óra felé. Homlokát ráncolva figyelt.

"Nem jött... Végre egy nyugodt éjszaka... Éjszaka nők nélkül... Éjszaka, mikor senkinek sem kell mámort adni..."

A lelke olyan volt, mint egy mozdulatlan hegyi tó tükörsima vizén visszasugárzó holdfény: könnyű, érces és megfoghatatlan.

A várakozásból hirtelen csapott fel a türelmetlenség örvénylő hulláma, mely olyan volt, mint a hegyi tó mélyéből hirtelen felcsapó villódzó, tajtékos hullámörvény.

"De miért nem jön? Hogy mer ennyit késni?" A körlépcsőn könnyű léptek zörrentek halkan, egészen halkan és mégis megcáfolhatatlanul közeledve. A férfi hangtalanul hátrahúzódott. Meglapult, mint ugrásra készülő fiatal tigris. A keskeny ajtó lassan, zajtalanul nyílt ki.

Louise de la Vallière latin ifjúsággal sugárzó alakja egy pillanatra megtorpant. A suhanc úgy rontott reá, mint antilopzsákmányára a ragadozó. Mohó lendülettel tépte, szorongatta a piros rózsákkal díszes abroncsszoknyát.

- De felség... - zizegett a leány kiforrósodó ajkáról a megszokott szűzies rettegés. - Felség, legalább az ajtót csukjuk be.

A mozdulatok viharzó hullámokká váltak.

Mélyen aludt a nász utáni csodás, nyugodt álmában. Hallotta, hogy Louise óvatosan, halkan, minden lépésénél vigyázva, felkel mellőle. Behunyt szemmel elmosolyodott.

"Már szöksz is?" - akarta mondani, de csak az ajka széle rezzent meg.

Tudta, hogy mindjárt elfoglalhatja a leány ifjú, ízes, egészséges, tiszta testének melegét, illatát sugárzó ágy jobb oldali felét is, és halkan mormogva oldalt nyúlt. Ujjai végigsiklottak a leány nászpárás, harmatos, bársonyos combjain. Lassan úgy siklott ki az ágyból, mint a sellő az óceán örvényéből.

- Megyek, Louis... - hallatszott a megszokott mentegetőzés. - Már mindjárt reggel lesz, s mit szólnak a titkunkról a minden pletykát súlyos aranyakkal megfizetett komornáim?

A férfi most is mosolyogni akart, de csak szélesebben vetette magát az ágyon, birtokolva a leány helyét, s úgy hallgatta az öltözködés, a távozás megszokott, lepkeszárny rebbenéséhez hasonló halk zaját.

Louise lépte gyorsan távolodott. A szőnyeggel álcázott ajtó hangtalanul záródott be. A lány igyekezve, szinte menekült. Mindig ösztönös megkönnyebbülést érzett a szilaj mámor után, s lépései most már gyorsan koppantak az ősrégi, korhadt falépcsőn, melyen királyi szeretők hosszú évszázadok óta lopóztak a mindenki által tudott, mégis gyerekes együgyűséggel, felnőtt képmutatással rejtett útjaikon.

Louise könnyű léptekkel felrebbent, és a mámor utáni könnyedség árjában be-beroggyanó apró térdével botorkált a lépcsőn.

A Nagy Király nyitott ablaknál aludt, és ha halványult a nász utáni könnyű lebegő érzés, érezte, mint siklik be a lágy, hajnal előtti tavaszi fuvallat. Álmában újra a már itt-ott virágzó híres versailles-i gesztenyefák árnyéka rebbent át lelkén.

A férfi úgy érezte, a szilaj birtoklásban mámorig hajszolt leánytest erősen, lágyan, selymesen lebeg körülötte, és igaz boszorkányságot érezve, mosolygott félálmában.

A kicsi, könnyed vonalakból vidáman alkotó, lángeszű mester teremtő, villanásnyi szeszélyével létrehozott Szent Rita-kápolna felől most csendültek meg az ezüstözött, könnyű, dallamos szavú harangok. Ez az öt harang játékosan csilingelt, vagy elkomolyodva cirpelt... néha dacosan elnémult az álmosságtól szédelgő öreg - hatvanhét éves - harangozó erőtlen kezében.

A Nagy Király féloldalt fordulva, félálomban hallgatta a kápolna harangszavát, de fiatalos makacssággal csak a szeme rebbent. Egész erős, ifjú, mámoradással kikovácsolt teste elmerült az üdítő férfiálomban...

Kint a Tuileriák keskeny, kicsiny parkjában, a gesztenyefák között már kozmikus, kábító, fenséges pompában milliónyi harmatcsepp gyémántékszerei ragyogtak, az ezer világtörvény világszép mozaikját betöltve teremtődött a májusi reggel...

A szobában álló remekmívű zürichi óra dallamosan ismételte a kaszárnyaébresztő kürtjelet. A Nagy Király diákos makacssággal még erősebben behunyta a szemét, de érezte - nem hallotta -, hogy Brezé főszertartás-mester megáll az ágya lábánál.

- Felség, az óra hetet ütött.

A Nagy Király még mindig behunyt szemmel vonta össze szemöldökét.

- A ménkű vágjon abba az órába! - mordult fel katonás elkeseredéssel. - Én álmos vagyok.

A magas, sovány Brezé főszertartás-mester már sárga selyemmel, kék bársonnyal pompázó, dúsan aranyozott, vagyont érő csipkékkel díszes ruhájában állt az ágy lábánál, olyan kifogástalanul hajtotta meg magát, mely illett tudományához.

- Felség - szólt méltóságteljesen -, őfensége Lyoncourt herceg egész éjjel nem hunyta le szemét boldog izgalmában, hogy ma reggel ő... igen, ő és nem más nyújthatja át felségednek a nappali ingét az öltözködés legelőkelőbb, leggőgösebb alattvalókat oly kitüntető szertartásán.

Az uralkodó vállat vont.

- Könyörtelen vagy, Brezé... Könyörtelen.

Borzas fejét rázva felült az ágyban. Könnyed mozdulattal próbálta hátracsúsztatni sűrű, természetes, de az allonge-paróka miatt rövidre vágott haját. Hirtelen támadó idegességében dörzsölte halántékát. Tudta, a teste ifjú, arányos, izmos, királyi férfitest, és hirtelen lobbanó akaraterővel sodorta félre a fellegkönnyű lila takarót.

"Hát igen... a nap megkezdődött. A napot királyi módon kell végigélni..."

Úgy érezte, az álom szétnyíló, nászharmatos éj szirmai közül kíméletlenül, diadalmasan merül fel az új nappal.

- Legyen... - intett Brezé főudvarmesternek.

A gondolatok élőn, ritmikusan örvénylettek fel. A nappal mint roppant színpad állott előtte, s ő mint a legdaliásabb színész állt a feléje sugárzó, lélegzetét visszafojtva figyelő Európa kutató, olykor éles, olykor ámuló színe előtt.

Még ágyában ült, mikor a királyi hálóterembe beléptek az "entrée familière" - családi bejövetel - kiválasztottjai: a királyi család hercegei és hercegnői, úgyszintén az udvari orvosok... Riego Montez, aki külön királyi kívánságra közvetlenül az uralkodó személyes orvosai között haladt, látta, a Nagy Király tekintete reá szegeződik.

Mindnyájan észrevették ezt az olümposzi kitüntetést, és bölcs udvaronctartózkodással egy lélegzetvétellel hátrább maradtak.

Riego Montez arra gondolt, hogy ez a mindenkit sápasztó kitüntetés talán kárpótlás a Bastille-beli fogságért, és rehabilitáció az egész udvar szemében...

- Az éjszakája, felség...? - kérdezte ősrégi, talán a nagy Hippokratész orvosi fölényével.

Az ifjú király a diadalmas, mámort adó férfi mosolyát rejtve, suhancos nagyképűséggel vállat vont.

- Az éjszakám? Nem panaszkodom, aminek meg kellett történnie, megtörtént... közös megelégedésre... S a maradéktalan szerelmi boldogság olümposzi jó ír minden más sebekre...

Riego Montez - alias Regulus Montanus - felemelt kezében varázslatot hordozó ékszerként csillant az ónix orvosságosüveg.

- Felség, ez új, titokzatos ecet, mely az ifjú férfiaknak lehetővé teszi, hogy napjában öt mámorra mohó szeretőt vezessenek a legolümposzibb révületre.

A király ifjú, de már férfias arcán érdeklődés rezzent.

- A hálám, királyi hála lesz... Maradjon mellettem.

Brezé főszertartás-mester most hajolt meg. A hálószoba tárva-nyitva álló ajtaja mögött a "grande entrée" nagy bevonulására készülődő királyi főkamarások, a királyi ruhatár főőre és őrei, az Orléans és Penthierve hercegek, a kivételesen kegyelt főnemesek: a királynő és királyi hercegnők udvarhölgyei gyülekeztek, és léptek be a hálószobába.

- Hölgyeim és uraim, a király őfelsége szívesen látja önöket...

A király gőgös udvari borbélya és nyolc főből álló segédszemélyzete, megelőzve a főnemeseket és a hercegnőket, körülfogta a Nagy Király hatalmas, aranyozott baldachinos ágyát. A gőgös, szokatlanul okosan kevés szavú borbély, aki az ország egyik legjobban értesült emberének számított, sósborszeszt öntött a király kezére. Az uralkodó gondosan végigdörzsölte egész testét. Érezte a könnyű, vibráló hűvösséget, s mint mindig, elmosolyodott...

- Na, mester, lesz-e háború? - kérdezte jóakaratú ugratással.

Az udvari borbély gőgös, mozdulatlan arca még gőgösebb lett.

- Felség... míg hősök, nagy államférfiak és lángeszű uralkodók vannak, mindig lesz háború... - szólt merev arckifejezéssel, és fölényesen mentegetőzve vállat vont. - Lyonné külügyminiszter őexcellenciája tegnap arra kért, mondjam el felségednek a Dareiosz perzsa nagykirály esetét...

Az uralkodó ifjú, suhancos tiszta vagy kedvesen nagyképű arcán őszinte áhítat tükröződött.

- Ó, Dareiosz, a perzsa nagykirály... valóban követendő kép minden uralkodó számára, aki az egész világ teljes, maradéktalan birtoklására vágyakozik... S lehetséges-e olyan uralkodó, aki ne vágyakozna erre?

A borbély gyors, pontos mozdulatokkal dörzsölte a fejedelem izmos, arányos fedetlen felsőtestét.

- Dareiosz, a nagy király, aki bosszút akart állani az őt vakmerően megsértett athéniakon, megparancsolta a főudvarmesterének, hogy minden lakomája elején és végén kiáltson: Felség, emlékezz az athéniakra!

Hirtelen minden megtorpant. Mély, furcsa, halálízű ágyúfüstöt gomolygató, szuronyt villogtató csend volt, melyben már ott rejtőzött az új, véres, iszonyú európai háború csírája. A király észrevette.

- Ó... - szólt halkan. - Ó... testvérem az uralkodás által... olümposzi bölcsességgel rendelkezett, bár perzsa volt s nem görög. A bosszúra emlékezni kell, mert az istenek akaratát tölti be, s tanulságos, bár könyörtelen igazságot szolgáltat, és ezt csak a legnagyobb fejedelmek tehetik meg. Mérd meg a királyt! Ha hatalmas ellenségek ellen harcol, a saját erejét bizonyítja be. Igen, mondd meg, ki az ellenséged, és én megmondom, erős-e a fejedelem, vagy a gyengeség bűnével vétkezett.

A hatalmas, aranytól csillogó fejedelmi ágy körül ünneplő, tartózkodó taps csattant.

- Csak évszázadok múlva tudhatják meg igazán az utódok, milyen hatalmas tetteket vitt véghez felséged, mint hadvezér, mint kormányzó vagy mint filozófus volt-e nagyobb... - hallatszott az ágy mellett már ott álló királyi gyóntató keskeny ajkáról, aki kezében a szenteltvizet tartó ősrégi görög kehellyel, melynek oldalán a párducok vontatta szekéren száguldó Dionüszosz mámoristen domborműve csillogott, a király elé lépett.

Az uralkodó megmártotta hosszú művészujjait a szenteltvízben. Megnedvesítette homlokát, kezét, vállát, mellét. Szilaj asszonycsókoktól felvésett ajkán ima susogott.

- Isten... Úrjézus, ki végtelenül hatalmas vagy, végtelenül jó, végtelenül bölcs... Segíts engem, szánandó szolgádat, hogy ne bűnözzek e napon, ne veszélyeztessem legfőbb kincsemet, a lelkem üdvösségét, de titkos s mégis oly fénylő parancsod szerint teljesítsem kötelességeimet, úgy, ahogy ezt szent Ignatius de Loyola imádkozta: omnia ad majorem Dei gloria... igen... igen... mindent az istennek még nagyobb dicsőségére.

Újra csend lett. Az uralkodó intett. Felkelt ágyából. Hálóköntöst vett fel, és könnyű mozdulattal, melyben már ott lüktetett a tettvágy, az öltöztetőszékre ült, a hatalmas muránói hármas tükör elé... Brezé főudvarmester hangosan intett: az "entrée de brevets" következett - az udvari tisztviselők vonultak be most. A királyi hálóterem ajtaján valamilyen új tudományos eredményt elért orvosok, a királyi méntelep ezer nemes fajtájú lovát gondozó kirurgusok, intendánsok, felolvasók léptek be.

A Nagy Király híres, megnyerő mosolyt sziporkáztatott, és ez a mosoly valamennyiük lelkében visszfénylett, betöltötte ziháló mellüket, és remegő örömöt csillantott meg elhomályosodó szemükben.

A főudvarmester felemelte aranyozott vezénylőbotját, és hármat koppantott.

A hálóterem nyitott ajtaján az "entrée de la chambre" belépésre meghívott birodalmi főtisztviselők, az udvari káplán, az udvari hitszónok, a testőrség főkapitánya, a fővadászmester, a főszertartásmester, a külföldi nagyhatalmak uralkodóinak követei, a miniszterek, a marsallok, a legtekintélyesebb főnemesek, a papság képviselői léptek be, hogy hódoljanak a Napkirály színe előtt, s velük együtt a királyi palástvivő és az uralkodó fegyverhordozói.

A király megmosakodott. Levette hálóköpenyét és a hálóingét. Lyoncourt herceg, akit az a kitüntetés ért, hogy feladhatta a király nappali ingét, remegő kézzel, sápadtan az izgalomtól segédkezett.

A főszertartás-mester ötöt koppantott botjával. Most következett a fogadás ötödik része. A még hátralevő kitüntetett udvari személyzet lépett a király elé. Két szolga a levetett hálóköntöst tartotta.

Az uralkodó emögött vette fel Lyoncourt herceg kezéből a nappali ingét. Most következett az öltözködés. Minden ruhadarabot az erre kiválasztott s ezzel kitüntetett nemes vagy komornyik adta fel. A király már felöltözve térdelt le régi védőszentje, szent Rocque képe előtt. Lassan, de röviden újra imádkozott. Néhány parancsot adott a napirendről, aztán a dolgozószobájába ment, ahol a kihallgatásokat tartotta.

Lyonné külügyminiszter helyett Torcy marquis, a külügyminiszter állandó helyettese, zavartan mentegetőzött, a tapasztalt udvaronc utolérhetetlen eleganciájával.

- Felség, a külügyminiszter úr betegsége kiújult, és engem bízott meg, hogy tolmácsoljam határtalan sajnálkozását, és közöljem, nem lehet jelen őfelsége II. Károly, a spanyol világbirodalom uralkodójának követe - don Rodrigo Alvarez y Xeres de la Frontera marquis - fogadásánál, s így bátorkodom közölni felségeddel, hogy alaposan tájékoztatott engem a spanyol világbirodalom örökösödési kérdéseiről, melyek most már az egész Habsburg- és Bourbon-Európát oly nagy izgalomban tartják közel fél évtized óta... elannyira, hogy Poroszország királya és Anglia uralkodója is részt vett az egyelőre csak a diplomácia eszközeivel vívott küzdelemben.

A Nagy Király figyelve emelte fel frissen fésült, allonge-parókás szép fejét.

- Nyissa ki az ablakot, Torcy... - mondta hanyag fölénnyel, mely a főnemesség,,Fronde"-felkelése idejében, hét-nyolc évvel ezelőtt, még halálos sértésnek számított volna. Megvárta, amíg a külügyminiszter-helyettes saját kezével, nagy zengéssel, üvegcsengéssel, kapkodva, hirtelen verejtékbe borulva végre kitárja az ablakot, és lecsapkodja érzékeny arisztokrata tenyeréből a fél éves téli port. Aztán szemöldökét felvonva, időtlen, suhancos gőggel kérdezte:

- Don Rodrigo Alvarez? Csak nem az egész nyugaton ismert vitéz s tudós spanyol hidalgó-főnemes, aki Xeres de la Frontera közelében, a kastélyában egész világon páratlan csillagvizsgáló távcsövet állított fel?

Torcy ápolt, finom vonalú arcán látszott, szégyenli tájékozatlanságát.

- Ó, felség, a diplomáciai munka lehetetlenné teszi, hogy alaposan megismerkedjek akár a legérdekesebb, de közvetlenül a munkánkhoz nem tartozó dolgokkal... - Hirtelen felegyenesedve csapott homlokára.

- Ó, felség, de hiszen itt Párizsban is oly ismert orvos, színész, költő, csillagjós - tudós nevén Regulus Montanus -, a legmagasabb körökben közismert Riego Montez nem éppen hosszú ideig a spanyol hidalgó-főnemes szolgálatában állott, de... - önkéntelenül elmosolyodott. - De... de valami virágügy miatt gyorsan távoznia kellett Hispánia oly szép szerelmi dalokban megénekelt, a hétszáz éves mór harcokban oly sok hős - gondoljunk csak a híres eposzra, a Roland lovag hősi halálára, melyet a költők eposzban is megénekeltek -, tehát, oly sok hős vérével áztatott Kasztíliai földjéről... távoznia kellett, mert a szent inkvizíció és valami tilos szerelem erre kényszerítette.

A Nagy Király felvonta keskeny, sűrű, spanyolosan fekete szemöldökét.

- Önnek igaza lehet, Torcy. - Aztán ösztönös fejedelmi gőggel rendelkezett: - Kérje meg, illő tisztelettel, II. Károly spanyol király őfelsége különleges megbízottait, majd jelentkezett követét, engedje meg, hogy tíz percet az orvosommal tanácskozzam, mert ma éjszaka nyitott ablaknál aludtam... és kissé meghűltem. - Kezét parancsolóan emelte fel. - Mondja meg ezt párizsi udvariassággal és főleg meggyőzően... Ugyancsak szóljon át az orvosi szobába: Regulus Montanus orvos-asztrológus azonnal jöjjön ide a... a... - Asszonyt simogató, erős vadászkezével, nagyujjával kissé zavartan intett hátra, a dolgozószoba keskeny, nagy szőnyeggel rejtett titkos bejárata felé, ahol csak a legifjabb és a mámorra legmohóbb, ifjú udvarhölgyek jártak állítólag az angyalian ártatlan és apró ékszerszerű klárafüléig szerelmes, siket és mennyeien tiszta Louise de la Vallière tudta nélkül, az udvari pletykások titokzatos suttogása mellett...

- Mondja, orvos úr, az a virág lila volt?

- Igen, felség, akkora, mint egy kehely...

- Igen-igen... De mi volt a virág neve?

- Ezt nem tudom, felség. Nem is a virág érdekelt, hanem az, aki küldte.

A király hosszú ujjú keze az asztalra csapott.

- Lovag úr... azonnal felkeresi Versailles-ban a főkertészt, ama bizonyos Európa-hírű Norte-ot, és közli parancsomat. Versailles kertjében két hónapon belül látni akarom kertemben ezeket a csodavirágokat...

Riego Montez zavartan lehajtotta a fejét.

- Azt hiszem, a virágok Marokkó mesés országából valók voltak, Meknez vagy Fez városának kertjéből...

A király bólintott.

- Nagyszerű! Marokkó szultánja, Mulej Habib rövidesen követeket küld ide hozzánk, hogy egy szép ifjú unokanővérem kezét megkérje... Keresse fel Marie Antoinette hercegnőt, és mondja meg, kérje meg napkeleti kérőjét, küldjön, virágmagot... - Gyorsan, hevesen beszélt.

A csillagjós mély meghajtással hátrált a titkos kijárat felé. Az uralkodó hirtelen az asztalra csapott.

- Várjon! - mondta halkan, parancsolóan, és amikor a másik meglepetten megtorpant, türelmetlenül kérdezte: - Mit mondanak a csillagok, hogyan alakul a helyzet Hispániában? Őfelsége, II. Károly spanyol király, valóban olyan beteges? A diplomatáim, még a pergőbb nyelvűek is, olyan sok egymásnak ellentétes badarságot fecsegnek, hogy már csak a csillagokban bízom, mert oly messze vannak mindattól a diplomáciai boszorkánykonyhától, mely most csak úgy forr Európa szinte minden fejedelmének udvarában...

Csend támadt.

Riego Montez most tekintett fel. Pillantása éles, fölényes, súlyos volt, úgyhogy a fiatal király akaratlanul is lepillantott.

- Nem hiszem, hogy akadna a csillagok égi titkait jól ismerő csillagjós Európában, ki nem kutatta volna a csillagokban a spanyol világbirodalmat felviharzó oly hatalmas háború árnyékát, az egész földre árnyékot hullajtó sorsát... s nem tudná, hogy a harc véres és hosszú lesz.

A király hevesen legyintett.

- Tudom... tudom... de a vég, a nagy küzdelem vége?

A csillagjós egy pillanatra behunyta szemét, magas, latin homlokán ráncok futottak.

- Az ifjúság mindig arra kíváncsi, hogyan végződnek a dolgok, a meglett korúak inkább az oly kegyetlen valóság törvényeinek jelzéseit kutatják... - Rövid ideig hallgatott. - A vég? Hispánia behódol a Bourbonok hófehér aranyliliomos zászlaja előtt, és elfogadja, hogy egy Bourbon lépjen II. Fülöp trónjára... - Kezét figyelmeztetően emelte fel. - De Hispánia és Franciaország sohasem egyesül egy korona alatt.

A király fontolgatva, tépelődve nézett a nyitott ablak felé.

- Az ön véleménye szerint mi a helyzet Hispániában? - kérdezte látszólag hanyag fölénnyel.

Most Riego Montez arcán látszott zavar.

- Az én hazámban, Hispániában, melyből menekülnöm kellett verseim sikere és tudományos kísérleteim miatt... - Arra gondolt, hogy a fejedelem már ismeri a lila virágok történetét, és igyekezve, hogy minél hamarább elkerülje a veszélyes témát, színészkedő arckifejezéssel szavalta: - Hát igen... az én szerencsétlen s gyönyörű hazám, az oly elképzelhetetlenül hatalmas Hispánia már nem a régi. IV. Fülöp, Spanyolország és Észak-Amerika, Nyugat- és Kelet-India, az elhódított Afrika, portugál gyarmatok, Németalföld, a milánói fejedelemség, Nápoly urának halála után az alig négyéves II. Károly lépett a trónra. A gyermekuralom megbosszulta magát. Az én hazám teljesen hanyatlásnak indult. A dél-amerikai gyarmatokról egész ezüstflották hozták a kincseket, de Hispánia népe egyre szegényebb lett. A gyermekkirály uralma alatt a sok háború, az esztelen pazarlás, a nép könyörtelen kizsákmányolása, a gőgös főnemesek pártütése siettette a hanyatlást. A rengeteg lopás, az elpazarolt kincstári javak, a kormányzók önkényeskedése és zsarolása odáig juttatta dicső népünket, mely az egész világon meghordozta dicsőséges kardpengéjét, hogy hát, igen... a hadsereg alig húszezer rongyos, éhező és olykor nyíltan kolduló katonából áll...

Csend lett. Az ifjú király lassan a nyitott ablakhoz lépett, és anélkül hogy hátrafordult volna, kérdezte:

- Úgy értesültem, hogy őfelsége II. Károly testvérem udvara versenyre kelhet bármely európai udvarral a fény, a pompa, az etikett dolgában. Az udvari szertartások ragyogása méltó a leghatalmasabb gyarmatbirodalomhoz.

Riego Montez heves mozdulatot tett.

- Igen, felség: az udvar s a számtalan ott lebzselő udvaronc vígan él. Dúskál a jólétben, az élet örömeiben. De a kiszipolyozott nép csak a koldulás és rablás között választhat.

A király megfordult. Tekintetével kutatta a csillagjós-követ arcát.

- Fiamnak, unokámnak kétségtelenül joga van a spanyol koronára, s vajon gondolja-e ön, hogy Hispánia, ily fordulat után, a spanyol nemesség s általában a nép tanúsít-e ellenem komoly ellenállást?

Riego Montez elmosolyodott.

- Felséged elképzelhetetlen királyi bőkezűsége, lángeszű uralkodói bölcsessége és a történelemben eddig soha nem látott, legyőzhetetlen serege előtt senki sem állhat meg... Felelősségem teljes tudatában mondom: felséged trónjelöltjének, az ifjú, de máris dicső lovag Anjou Philipe hercegnek, megfelelő előkészítés után egyetlen számottevő ellenfele sem akad Hispánia földjén, s a spanyol főnemesek, kik jobbágyaik élén hétszáz éves szabadságharcot vívtak a hatalmas mór kalifa ellen, most felséged erejét tekintik az utolsó lehetőségnek a legyőzhetetlen régi spanyol világbirodalom biztosítására, és II. Fülöp királyi hatalmának visszaállítására...

A király hallgatagon nézett maga elé, aztán hirtelen mereven kutatta a csillagjós arcát.

- Egyébként, ki ez a Rodrigo Alvarez, testvérem, II. Károly spanyol király követe?

Riego Montez feszülten elemezte a láthatóan egyszerű kérdést.

- Don Rodrigo Alvarez talán a leggőgösebb spanyol grand és hidalgó, s mindenekelőtt a tudományokat talán egyedül egész Hispániában művelő nagyúr, aki mesésen bőkezű, segíti a tudományt, a szépművészetet, a költészetet...

A Nagy Király rejtelmesen mosolygott.

- S a hibái? - kérdezte röviden.

A csillagjós vállat vont.

- Don Rodrigo ötvenkilenc éves, a világszép ifjú neje tizennyolc... - Ismét vállat vont. - Ama híres hellének és Arisztotelész szerint az a jó házasság, ahol a férfi húsz évvel idősebb a nőnél, mert húsz év alatt megalapítja a jó házassághoz szükséges szellemi és anyagi feltételeket... Mindenesetre görcsösen kapaszkodik ifjú és bájos nejébe. De úgy hallottam, nem hanyagolja el a falvaiban élő ifjú szüzeket sem... Ha valamelyik szeretője férjhez megy, házat, földet és tíz évre mentességet kap az úrbér alól... Kitűnően, félelmetesen vív, akár egy hivatásos brávó-bajvívó.

Újra hallgattak. A király felvetette fejét.

- S mi a gyenge pontja? - kérdezte halkan. A csillagjós elmosolyodott.

- Az ifjú és bájos feleség, aki most, két szülés után is oly kecses, mint egy szitakötő... Ha felséged megajándékozza az ilyen veszettül féltékeny férjet, az ajándék pillanatok alatt a feleség rózsás, de mohó ujjacskái közé kerül, s a feleség eltelik áhítattal és hálával a felséges ajándékozó iránt. Ez pedig azt is jelenti, hogy Don Rodrigo Alvarez az ön akaratának készséges végrehajtója lehet... a spanyol és az európai világpolitikai életben...

A király bólintott.

- Megadom az engedélyt a távozásra... De valami gyomorerősítő orvosságot kérek...

A csillagjós alázatosan meghajolt.

- Ma este elkészítem és beadom a királyi lakosztály főkamarásának, Brezé úrnak.

A király töprengve valamin, lehajtotta fejét.

- Ha II. Károly spanyol király meghal, szívesen látnám önt Franciaországban, Fülöp herceg kíséretében... - Látta a másik arcán a megdöbbenést, és mosolyogva legyintett.

- Ne féljen, a trónörökös társaságában nem kell tartani az inkvizíció Sacrum Officiumától.

A csillagjós elsápadt.

- Ó, felség... Anjou Philipe hercegnek kerülnie kell a felesleges zavarokat, márpedig jelenlétem a trónörökös kíséretében támaszthat zavart az oly nagyszámú, bigott tömeg előtt, s szavaimat elferdítve harsognák, vádaskodva a templomok szószékeiről a vakbuzgó papok.

A király halkan nevetett.

- Ó... ó... mennyi szerénység! Pedig egyszerűen nem akarja itthagyni hét párizsi szeretőjét, akik pedig alaposan kizsebelték már, mert két marékkal szórja az aranyat a hűséges vagy hűségesnek vélt szeretőkre, s közben... - Vádlóan előrenyújtotta kezét. - Vallja be, mit ebédelt máma?

A csillagjós izgatottan tördelte ujjait.

- Ó, felség, a kihallgatás oly izgalomba hozott, hogy egy falatot sem tudtam lenyelni.

A király mosolyogva intett.

- Menjen ki ott a mellékkijáraton.

A csillagjós mélyen meghajolva hátrált a titkos ajtót elfedő vaskos szőnyeg felé.

A fiatal király már férfiasan érdes arcán szívélyes mosoly volt. Jelezve, hogy a beszélgetés nemcsak diplomáciai, de egyúttal szívélyes, baráti jellegű is, nem a díszes, bronzveretes íróasztalnál ültek, hanem a dolgozóasztal melletti kicsiny, kecses, alacsony aranyozott székeken, melyek mintha minden pillanatban összeroppannának alattuk. Az ugyancsak bronz domborművekkel ékes, kerek, alacsony asztalnál, melyre már remekmívű, alighanem igazi, sok ezer éves etruszk amforákat varázsolt oda a hallgatag, hangtalanul suhanó lakájok gyors keze.

- Hallom, követ úr, hogy egy szőlőgazdaságában, nem messze Granadától, híres borokat sajtolnak...

Don Rodrigo Alvarez büszkén elmosolyodott.

- Igen... a világhírű malagai borok között az én termésemből préselik a legjobb borok egyikét, a különösen zamatos, jókedvet keltő vörös borfajtát...

Az ifjú király mosolyogva mutatott az előttük álló amforára.

- Ezt a boroskancsót Mazarin bíborostól kaptam ezzel a szóval: csak igazi, meghitt, megbízható jó barátommal igyak belőle a végső győzelemre.

Don Rodrigo Alvarez kerekded, olajbarna arcán zavar és a csapdára ösztönösen figyelő diplomata óvatossága látszott.

- Felséged oly szívélyesen előlegezett bizalma máris oly kitüntetés, melyet csak életével és vérével tudna megszolgálni mindenki, aki a sors kegyéből ebben részesül.

Az ifjú király odakoccintotta kelyhét a követéhez.

- Követ úr - mondta - ...most Európa minden fejedelme tudja, én, mint IV. Fülöp, Hispánia királya legidősebb leányának férje, trónutódom, Anjou Philipe számára akarom biztosítani a trónt...

A követ bólintott.

- Igen, felség, de a magyarok elmondták, hogy Leopoldus, német-római császár és magyar király felesége, Mária Terézia, IV. Fülöp, Spanyolország királyának leánya, utódai számára ugyancsak igényt támasztott a spanyol világbirodalom koronájára.

Csend lett. A követ megvárta, amíg a Napkirály ajkához emeli a kelyhet.

- Felség - szólt végül -, II. Károly, Hispánia és a spanyol birodalom királya új titkos végrendeletében úgy vélte, a roskadozó spanyol birodalmat csak egy Bourbon-uralkodó hatalma oltalmazhatja. Ezért a Bourbon-ház javára végrendelkezett. Az igen sokat betegeskedő II. Károly őfelsége végrendelete szerint... - Egy pillanatra színpadiasan elhallgatott, aztán ünnepélyesen kimondta: - Ezért felséged leszármazója, Anjou Philipe herceg máris a spanyol világbirodalom vitathatatlan uralkodójának tekinthető.

A király - talán életében először - elsápadt. Úgy érezte, mindazok az érvek, amelyeket oly gondosan kiválasztott, Európa békéjét vagy háborúját eldöntő vitában, feleslegessé válnak, és ez egyszerre keltett örömet és megdöbbenést.

- Leopoldus császár és király bejelentette igényét a spanyol birodalom birtokában levő Németalföldre, Luxemburgra, Flandriára, a milánói hercegségre, a Nápolyi királyságra, Szicíliára, Toscanára, melyeket ez időben francia és spanyol csapatok szálltak meg... - erőltetett nyugalommal beszélt.

Don Rodrigo sokáig hallgatott. Szerette volna, ha az uralkodó tájékozottnak, hasznosnak látja.

- Felség, önnek most kétszázötezer katonája van, ehhez csatlakoznak a szövetségesei: ötezer belga, nyolcezer spanyol, tizenötezer piemonti és huszonötezer bajor... - szólt szemtelenül, és vállat vont. - Más csapatokkal együtt ez majdnem háromszázezer ember, ami korunkban a legnagyobb haderő, melyet Európa valaha is látott.

A király láthatóan leplezni akarta, hogy a követ lássa, megdöbbent jólértesültségén, és homlokát ráncolva lepillantott.

Don Rodrigo kerekded, barna arcán fölény látszott.

- Felség, ha őfelsége Anjou Philipe Hispánia földjére lép, hogy az oly jogos uralmát átvegye, részemről az elsők egyike leszek, aki melléje áll, és azt kiáltja: Éljen V. Fülöp, Hispánia királya.

A Napkirály felegyenesedett. Kezét kézfogásra nyújtotta.

- Lovagi szavamra... nem csalódik bennem, követ úr... - kiáltott heves, suhancos kitöréssel.

A követ fiatalosan ránctalan arcán meglepetés rezzent.

- Felséged olykor olyan jólértesült, hogy minden diplomáciai játszmában még a kezdés előtt eldönti a helyzetet a maga javára.

A Napkirály szürke szemében diadal és öngúny csillant.

- Versailles olyan pletykafészek, hogy ez gyakran kétségbe ejt és dühöt lobbant.

Karjával heves mozdulatot tett.

- Itt egyszerűen lehetetlen, hogy valamiről ne tudjanak, ami megtörtént, történik vagy történni fog...

A követ mosolyogva vállat vont.

- Felség, előzzük meg a pletykaterjesztőket, és mindenki elnémul a Napkirály kegyének éltető fényében...

A Nagy Király érdes, férfias arcán zavar látszott.

- Ha Franciaország és a hatalmas Hispánia egy korona alatt egyesül, ez megnyitná a kaput olyan világbirodalom megteremtésére, mely még nem volt a világtörténelemben. A Habsburgok és a Bourbonok világküzdelme ez... s ha ott, Kanadában az irokéz indiánok megskalpolják ellenségeinket, és a magyar felkelők elragadják a császárságtól Magyarországot, mindez szoros része lenne az Európa felett átviharzó küzdelemnek... Igen, végtelen csataterekké váltak a világóceánok, s hajóágyúk dörgése az új történelmi világküzdelmek harcra hívó harsonája...

Don Rodrigo Alvarez hódolatteljesen bólintott.

- Az ön hatalma, felség, az idők végzetes jele, mely egyszerre hordozza a viharzó múltat, a birodalmakat halálos hóhérfogásban vergődtető jelent s a leghatalmasabb úrnál lepecsételt jövőt. Felséged üdvére legyen az új világ Olümposza... vidám és értelmes... Ha ez sikerül, ön lesz e kor legnagyobb fejedelme.

Az ifjú király már férfiasan érdes arcán átrezzent a meglepetés.

- Ó... követ úr... ön is ezt mondja?

Don Rodrigo lassan bólintott.

- Az ember legszentebb joga, hogy maga választja meg uralkodóját, vagyis azt, akinek engedelmeskedni akar, hogy lelke a mennyek országába jusson, s elkerülje a bukás pokoli örvényét... - Kezét szívére tette. - Higgye el, felség, én mint II. Károly őfelsége hűséges alattvalója az ön... mindenekfelett az ön érdekeit szolgálom, mert a Habsburg II. Károly maga mondotta: "Azt akarom, hogy XIV. Lajos utódja nyerje el a spanyol világbirodalom koronáját, mert e hatalmas tengerjáró birodalmat csakis az új világhatalmat kibontakoztató, erőtől duzzadó francia királyság mentheti meg a széthullástól... Hiszen a franciák serege éppen tízszer akkora, mint a mi nem éppen fegyelmezett haderőnk..."

A király feszülten figyelte a követ arcát.

"Húszezer livre-ért vagy talán olcsóbban is a mi emberünk lesz Spanyolországban..."

Lágyan, szinte szelíden beszélt, fejtegette a történelmi megmozdulások törvényeit.

A párizsi Racine-színház előtt vitázó csoportokban beszélgettek és méltatlankodtak azok, akik nem jutottak jegyhez.

- Felháborító! - szólt visszafojtott hangon a magas, sovány Brezé marquis, a főudvarmester. Egy-másfél lépést tett hátra, aztán kettőt előre. Mesés eleganciával öltözködött.

- Racine színiigazgató úr új világszép hölgyet ragadott el háremébe, melyet bármelyik izlám sejk vagy emir megirigyelhetne... a tizenhat éves, hajnalszőke du Parc kisasszonyt!

A mellette bronzszelencével bajlódó, élemedett korú, vidám Rochefoucault marquis végre tüsszentett, és megkönnyebbülten sóhajtott.

- Úgy tudom, a gyönyörű, ifjú, bájos mademoiselle du Parc félrelépett. Szegény Racine... kinél nagyobb nagy szultán még nem volt a párizsi színpadon, most... hogy is mondjam csak... szóval, hogy az ifjú Eiréne-Asztarte most marquis de la Sévygné udvarlását fogadta el... és szegény elhagyott Racine színházi főigazgatót egész Párizs siratja vagy egyenesen gúnyolja... A napokban ismét új helyzet alakul ki, mely különösen izgatja a Hotel de Bourgogne és a Molière színházak nemcsak lármás, mindentudó, a legtragikusabb, pletykákra éhes s oly szívvel-lélekkel ünneplő karzat közönségét, sőt a képzett, elegáns műbírálókat is... Most úgy látszik, Molière színháza királyi rendelet alapján egyesül a Hotel Bourgogne-nyal, Comédie Française név alatt... - Csippentett a dohányporból és tüsszentett, aztán újra tüsszentett még nagyobb élvezettel, és jól értesülten folytatta: - A valóban csodálatosan szép du Parc kisasszony egyszerre hódította meg a nagy Molière-t, az erősen öregedő, de világhírű Corneille-t, La Fontaine-t és Racine szívét is... - Halkan nevetett.

Brezé felé nyújtotta a gyémántokkal csillogó dohányporszelencét. Megvárta, amíg végigélvezi a csiklandós tüsszentéseket, aztán felvont szemöldökkel, jól értesülten mondta:

- Persze, sikere csak Racine-nak volt, mert az erős, mámort adó fiatal férfi...

A kis vándorszíntársulat Pompidou faluban, a gótikus, kicsiny templom előtti téren tartotta meg az előadást, melyet a kíváncsian bejött falusiak fejenként három tojással fizettek meg.

Riego Montez, akit sorozatos kudarcok értek, most a cselszövő szerepét játszotta. Fogát csikorgatva kapott éppen mindkét kezével a gyönyörű hamvasbarna primadonna hattyúnyaka felé...

- Megcsalsz... te, nyomorult...! Megcsalsz, bestia! Ha százszor is tagadod...

Du Parc kisasszony zihálva hátrált.

- Ó, Ciprian! - pendült csengő pacsirtahangja, tizenhat évének minden dallamával. - Ó, Ciprian, ne higgy a gaz cselszövőknek, hűségem hajnalcsillagként ragyog életünk oly borongós s mégis oly sok szerelmet gyújtó egén...

Csend volt. Aztán egyszerre morajlott fel varázslatot látó áhítatban a tömeg.

- Ej, hát, ne bántsa már azt a szép kisasszonyt, báró úr, mert velem gyűlik meg a baja! - kiáltott érzelemtől vibráló hangon egy öles termetű molnár, aki most tavasszal győzött az egész falu szeme láttára a birkózásban.

Riego Montez abbahagyta a fojtogatást, és mélyet lélegezve lépett a színpad végét jelentő kopott, Pompidou plébánostól kapott gyékényszőnyegre.

- Tisztességes és művészetkedvelő földmívesek, becsületes kecskepásztorok, úgyszintén a plébános úr, a falu jegyzője és csendőrparancsnok úr, akik mindnyájan oly sokat és önzetlenül áldoztak a művészet támogatására... én ezt a gyönyörűszép, tizenhat éves du Parc kisasszonyt nem bántom, de a játék törvényeit meg kell tartani; aki gonosz, az el kell hogy vesszen, aki jó, jutalmat nyerjen az egész közönség épülésére. S a tisztaság és a becsület meg az erény csorbát ne szenvedjen. De azért is haladni kell a színpadon is, akár a szántóföldön az eke után, mert úgy lesz igazság a mesében...

Kihallgatott, és szemérmesen, halkan mondta:

- Aki éppen akarja vagy tetszett neki az előadás... tapsolhat.

Egy pillanatig csend volt. Aztán egyre erősebben, először csak itt-ott, azután végig a nézőtéren, ahol a három tojás áráért összezsúfolódtak a nézők, felcsattant a taps...

A császári hadsereg Salzburg és Linz között vonult fel nagy hadgyakorlatra, de egyre közeledett XIV. Lajos szövetségeséhez, Maximilian Immanuel bajor választófejedelem országának határához.

Jenő herceg a hadgyakorlatra felvonuló császári hadak élén - bár dragonyos volt, nemrég elhunyt bátyja, Condé herceg dragonyosezredét vezette - most inkább a gyorsabb, könnyű fegyverzetű huszárok között lovagolt, akiket a tizenhat éves török háború csatái edzettek.

Batthyány Ádám huszárgenerális személy szerint válogatta ki a fővezér őrségét. Savoyai Jenő herceg elismerően mondta: "Huszárság: változékonyság. A dragonyosoknál minden csupa merev germán hadászati dogma... Gombokból van az egész világ. Ha nem fényes, olyan, mint az élet... Ezeknek az öles termetű osztrákoknak, stiriaiaknak egyenesen pihenés a háború... a gyalogságunkhoz képest."

Eugén herceg mindezeket évtizedes harcok során elemezte hadmozdulatról hadmozdulatra, lehetőségről lehetőségre...

A fővezér ritkán tartott nagy vacsorákat, és vitázott a halált megvető, hűséges dragonyosaival.

Batthyány Ádám aggodalmasan nézte a fővezér kardját. A díszes, arany kardbojtot, mellette Klára ajándékát, a piros-fehér-zöld hímzett szalagot - a világraszóló zentai diadal utáni ajándékot.

Batthyány Ádám, mikor észrevette a háromszínű csokrot, aggodalmasan mondta:

- Rossz hírek érkeztek Magyarországról. Alighanem felkelés készül. Én is úgy láttam, az ezredemben változás történt. Nagy a felháborodás egész Magyarországon az idegen megszálló katonaság ellen. Rosszabb az ilyen megszállás a lakosság számára, mint akármilyen háború. Az asszonyokat, lányokat megerőszakolják... Parázs fölé, fejjel lefelé lógatják a gazdát, ha nem mondja meg, hová ásta el a pénzét. Ha nagy pénzeket fizet a jobbágy, a polgár az egyik zsoldosszázad parancsnokának, és elismervényt kap, a másik parancsnok - aki esetleg másfél nappal érkezett később - egyszerűen összetépi az elismervényt, és újra megkezdődik a kínzás...

Vállat vont.

- Ezért mondom, vigyázzon fenséged, mert ha a bécsi kormány, a császár miniszterei előtt magyarbarátnak számít, gyanakvók lesznek, elgáncsolják útjában, ha még oly ragyogó győzelmeket arat a török szultán vagy éppen XIV. Lajos, a Napkirály őfelsége marsalljai ellen...

Sokáig hallgatva lovagolt a fővezér mellett, aztán halkan, gyorsan, mintha titkot mondana, suttogta:

- Klárika írja, hogy az egész udvar zúg fenséged szavai miatt a haditanácsban, melyek túlságosan dicsérték a magyarokat... Igen, a legmagasabb testületben, a Hofkriegsratban felháborodott beszédek hangzanak el.

Elgondolkozva bólintott.

- Igen... így veszélyben van, hogy olyan csatatérre küldik, ahol semmit sem segíthet rajtunk... istenverte magyarokon...

Sűrű, bozontos szemöldökét összeszorítva felmordult:

- Írtam is Klárikának, vigyázzon, ne hozza fenségedet olyan helyzetbe, hogy fenséged magyarbarátsága kinyilvánuljon. Egyelőre csak egy-két főudvaronc suttog, de - ha nem vigyáz fenséged - a főudvari tanács előtt esetleg magyarbarátnak kiáltják ki... - Hirtelen elmosolyodott. - Pedig, akárhogy is, nem ártana egy kis szabadság... Eljönne hozzánk, a Batthyány kastélyba. Klárika saját kezével olyan tejfölös csirkepaprikással kínálná meg, hogy még a szultán is irigykedne...

Mindketten halkan nevettek. Aztán újra elkomorodtak.

- Most egész Európa XIV. Lajos ellen fog össze, és a háborús terhek esetleg arra kényszeríthetik a császárt, hogy béküljön velünk...

A montpellier-i alacoque-i szent Margitról elnevezett zárda főnökasszonyának fogadószobája egészen kicsi volt. A nyitott ablakon beáradt a virágzó hatalmas lila orgonák súlyos, mámorító illata. A délfrancia tavasz teljes latin pompájában tört rá az ősi városra, melynek terméskőből épült apró házai - közülük egy-kettő talán látta Julius Caesar diadalmas légióit - elmerültek a virágzó almafák, a lila orgonák illatos özönében.

A zárda főnöknője híres volt egész Herault és Gard tartományban szigorú böjtjeiről, könyörtelen önsanyargatasáról: derekára szeges cilíciumövet tett, szeges harisnyakötőt és ugyancsak szeges karkötőket viselt. Az önsanyargatás, az állandó böjt, az alázatosság gyakorlataként végzett legalacsonyabb, legpiszkosabb munka különös nyugalmat adott áttetszően fehér arcának.

- Ön írta ezt a levelet, melyet a szolgája hozott be tegnapelőtt?

A férfi szinte suhanc volt még. Arányos termetű. Teátrálisan büszke szava fölényesen csendült, csak a szemében rejtőzött olykor az ösztönös zavar.

- Igen, reverendissima mater, a levelet én írtam...

A főnöknő felvette az asztalon fehérlő levelet, és felmutatta.

- Ön Achille-Télémaque de Montespan marquis?

A fiatalember arcán pirosság lobbant. Jobb kezét úgy tette kardja markolatára, mintha katonásan jelentést tenne. Mélyet lélegzett, és röviden, ércesen mondta:

- Igen...

A főnöknő mosolyát rejtve még mélyebben hajtotta le a fejét.

- Eszerint, uram, ön feleségül kéri Françoise Athénaïs Tonnay-Charente de Mortemart kisasszonyt? És hogy ezt a kérését a szülők - Mortemart herceg, a francia főnemesség, a Mortemart család vezetőjének - tudomására hozzuk, s bemutatkozhasson ön Mortemart hercegnek... tiszteletét tehesse a család perpignani házában...?

A fiatalember elsápadt.

- Igen, reverendissima mater, a Mortemart család oly gőgös, hogy az ön támogatása nélkül semmi reménységem nincs... - Szeme könnyes lett. - Ha segítene... akkor... esetleg...

A főnökasszony hallgatott.

- Szívesen segítek önöknek, hogy a boldogságot megtalálják. A jövő hét elején úgyis be kell mennem Perpignanba, de nem hiszem, hogy ilyen fontos ügyben hamar döntsön a Mortemart család.

A fiatalember újra elsápadt.

- Kérem, engedtessék meg nekem, hogy a kolostor kápolnájában hallgassak misét, és a park kijáratánál álljak, mikor a zárdanövendékek délelőtti sétájukat végzik, fél tizenkettőkor.

A főnökasszony habozott.

- Először értesíteni kell a kislány családját, s őt magát is, bár az ilyen szófogadó, szelíd, félénk kislány bizonyára megriad a házasságkérés tényétől... - Kezét felemelte: - Óvakodjunk a hirtelen, durva betöréstől, bizonyára színes és gyermekien tiszta álmaiba... - Végigsimított sima homlokán, és halkan mondta: - Ha megígéri, hogy türelmesen vár, és tartózkodik minden meggondolatlanságtól, segítek önöknek...

A fiatalember hirtelen lobbanó heves hévvel tapasztotta ajkát a főnöknő keskeny, kék eres kezére.

A főnöknő elpirulva, ösztönösen húzódott hátrább.

- Mérsékelje magát, fiatalember... - mondta gyorsan, zavartan, és olyan mozdulattal feszítette nászra soha ki nem gyúlt testét, hogy a derék cilícium szeges övének, a szeges öv, karkötő és harisnyakötő éles, hosszú szögei egyszerre mélyedtek derekába, combjaiba, csuklójába.

Rövid ideig némán zihálva lélegzett, és hagyta, hogy a szegek fájdalma betöltse tudatát, lelkét.

- Ön beszélt már Françoise Athénaïs Tonnay-Charente de Mortemart kisasszonnyal?

A fiatalember sápadtan tagadólag rázta felnőttesen hosszú allonge-parókás fejét.

- Soha egy szót sem... de már közel egy fél év óta... vagyis pontosan száznyolcvanegy napja figyeltem a zárdanövendékek délelőtti sétáját, és a Mortemart kisasszony napszőke haja valósággal világít. Szóltam már a nagybátyámnak, és szüleimnek is, hogy nősülni akarok... Akaratom kedvező fogadtatásra talált, bár a famíliám, a Montespan család feje úgy véli, a gőgös Mortemart-ok nem fogadják el kérésemet... s ezért először csak általánosságban kellene érdeklődni...

A főnöknő látta, hogy a fiatalember feszülten figyel, és szeretett volna valamit mondani, ami reményt kelt.

- Az ön szülei, Montespan úr, a kedvező válasz esetén se számítsanak nagy hozományra... - szólt halkan - mert Mortemart vicomte nagyon költekező életet él, bár a vagyona egyre csökken. Így például vállalta, hogy renováltatja a zárda őrségi szent Taddeus-Judás kápolnáját... de... - Vállat vont, és zavartan elhallgatott.

Most a fiatalember pirult el.

- Ó, reverendissima mater, én még csak nem is gondoltam hozományra... - Nagyot nyelt. - Ígérem, hogy ha Françoise Athénaïs Tonnay-Charente kisasszony kezét a jóságos szent segítségével elnyerem, én magam, illetve a családom kijavíttatja az őrségi kápolnát...

A főnöknő mozdulatlan keskeny, sápadt arcán szánakozó mosoly volt.

- Én természetesen a szent szegénység híve vagyok, de higgye el, a hozomány nélkülözhetetlen a fiataloknak, akik most kezdik el tájékozatlanul, pénztelenül az életet. A szülőknek, ha igazán szeretik gyermekeiket, segíteniük kell őket a kezdet nehézségeinél, mert a nélkülözés megöli a szerelmet. Annak, hogy ma oly sok házasság bomlik fel, legfőbb oka: a szülők lelkiismeretlenül nem adnak hozományt, s a szegénység minden fakó napja egy-egy koporsószeg a szerelem koporsójára...

A fiatal Montespan fölényesen elmosolyodott.

- Ó, én már nagyon tapasztalt, érett férfi vagyok. Higgye el, főtisztelendő mater, Françoise-zal mi ketten nagyon boldogok leszünk... Csak a szülők ne avatkozzanak bele a mi dolgainkba.

A Saint Laurent de la Solangue-i alacoque-i szent Margit nevéről elnevezett zárda növendékei - Gascogne, Pyrennées Orientales, Roussillon, Corbières, Merault, Aude arisztokrata családjainak elkényeztetett serdülő leányai - nem éppen csendesen tódultak ki az ebéd előtti sétájukra a zárda középkorian zordon, egyszerű, keskeny, de világos folyosóján a hatalmas, egész a perpignani öböl vizéig terjedő ősrégi parkba, a délfrancia tavasz égien halványzöld színeiben pompázó óriás tölgyek alá.

A bejáratnál álló szakácsnő - aurignaci parasztlány, a zárda igazi parancsnoka - derekára tette vaskos, nagy ujjú kezét, és őrmesterhangja csak úgy csattogott a vidám zsivajban:

- No, no... Miféle gágogás ez, ostoba kislibák?! Csend legyen, mert az Úrjézussal gyűlik meg a bajotok!

A lányok feléje fordultak. Vidám zsivajjal kapaszkodtak karjába, vállába, a súlyos, életet hordozó, földszagú, friss, erős testébe.

- Yvonne! Mi lesz ma ebédre? - kiáltották egyszerre nyolcan-tízen. - Böjtölünk vagy nem?

A szakácsnő komolyan akart válaszolni, de ahogy a lányok jobbról-balról simogatták, mégis elmosolyodott.

- Eh, Úrjézus is legényember volt, miért kívánná, hogy ilyen sok szép leány éhezzen? Majd ha öregek lesztek, böjtölhettek...

A felharsanó zengő, ifjú kacagás egyszerre úgy csendült meg, mint a dionüszoszi sistrum-csengőfüzérek az eleusziszi misztériumokban. A szakácsnő megvárta, amíg a lányok a park felé tolonganak, aztán titokzatos arccal, halkan kiáltotta:

- Françoise! Maradj csak!...

A sudár, napszőke, latin ifjúsággal viruló, nyúlánk leány, aki leghátul maradt, izgatottan fordult a szakácsnő felé. Yvonne ajka elé emelte vaskos, erős parasztos ujját.

- Senkinek egy szót sem... Akkor mondok valamit.

A leány kissé lábujjhegyre emelkedett könnyű, táncos, figyelő mozdulattal. Virágsziromarcán áhítat látszott, hogy a zárda legnagyobb hatalmassága megszólításával tüntette ki. Friss, pipacspiros ajka kinyílt a hirtelen lobbanó kíváncsiságtól. Yvonne közelebb hajolt, savanyúkáposzta és gyömbérszagú lehelete a lány apró, ékszerszerű klárafülét érintette, és ünnepélyesen mondta:

- A szomszéd szobában voltam, saját fülemmel hallottam: megkértek... menyasszony vagy.

Françoise elsápadt.

- Engem? Kicsoda? - hangja elakadt.

Yvonne gőgösen felvetette fehér főkötős fejét.

- Ezt is megmondom: a fiatal Montespan marquis...

A leány úgy nyikkantott, mintha csiklandozták volna.

- És milyen?...

Yvonne töprengve nézett maga elé.

- Hát hogy... milyen?... Csak olyan, mint a többi... Vőlegény, fiatal, jóképű, kard van az oldalán... Én jól ismerem, igen régi család... A Pireneusokban váruk és birtokaik vannak, de nem nagyok. A húgom tavalyelőtt még náluk szolgált, onnan tudom.

Françoise sápadtan nagyot nyelt.

- S... és... és... most mi lesz?

Yvonne fölényesen legyintett.

- Hát, mi lenne? Lakodalom hetedhét országon, Perpignantól Carcassone-ig...

Csend lett. A leány arcán a lobogó gondolatok visszfénye látszott, összehúzta szemét. Virágsziromarca felnőttesen feszült lett.

- Yvonne, ha senkinek nem, neked megmondom: nekem olyan férfi kell, aki a legkülönb az egész világon... az egész világon... érted, Yvonne?!

A szakácsnő hirtelen zavarral tekintett le.

- Hát, elutasítanád azt a szegény jóravaló fiatalembert? - kérdezte megrovóan.

Françoise közelebb hajolt hozzá.

- Akárki kéri meg a kezemet, mindenkinek igent mondok. Nekem szabadság kell. Itt a zárdában rab vagyok, míg valaki ki nem szabadít innen a fogságból, meg nem szabadít az érintetlenségemtől... - A szava hűvös, okos, kegyetlen volt.

Yvonne úgy érezte meg ezt a könyörtelen, szűzies kegyetlenséget, mint okos gazda a hirtelen támadó, közeledő jégverést... Szokatlan zavarral lepillantott.

- Ejnye, nem szabad, nem szabad a becsületes emberből bolondot csinálni... - mormogta akadozva.

A leány arca már ismét lágy, bájos, vidám volt, gyermekes izgalommal a szakácsnéhoz hajolt.

- Yvonne, igaz, hogy sült csirke lesz ebédre?

A szakácsnő legyintett.

- Menj csak a többi után...

A lány könnyű, táncos léptekkel siklott a kijárat felé.

Mortemart herceg kíváncsi, elemző tekintettel nézett a fiatal Montespan sápadt, zavart arcába.

- Önt a Saint Laurent de la Solangue-i alacoque-i Margit nevéről elnevezett zárda főnöknője ajánlotta... - szólt kimérten. - Ön tehát feleségül kéri a lányomat?

A fiatalember halálsápadtan, némán bólintott.

Mortemart gőgös, alig ráncos arcán fölényes jóakarat honolt.

- Ha kell magának, vigye... - Legyintett. - Lehet, hogy még hozományt is tudok adni, de erre biztosan ne számítson... - Várakozva hallgatott, aztán mosolyát rejtve kérdezte: - A zárdafőnöknő azt mondja, hogy ön még nem is beszélt leendő menyasszonyával?...

A fiatalember újra elpirult zavarában. Mondani akart valamit, de Mortemart barátságosan leintette.

- Tudom... száznyolcvan napig figyelte őt séta közben... - Felkelt, és a szomszéd szoba ajtaját kinyitva, hangosan beszélt: - Françoise... gyere be!

A lány könnyű, gyors léptekkel rebbent be. Lábujjhegyre állva torpant meg, Mortemart a fiatalember felé mutatott széles, színpadias mozdulattal, és harapósan mondta:

- Ecce homo...

Françoise most sápadt el. Ragyogó szépsége egyszerre mindent betöltött, a nász előtti remegéssel lobbanó testet, a vibráló lelket, a súlyos, szilaj, parázna akaratot - lenyűgöző varázslattal kápráztatott és némított. Nevetése kristálytisztán csendült.

Montespan végre felvetette lehajtott fejét. Káprázva tekintett bele a leány sötétkék, mély tüzű szemébe. Most látta először ilyen közelről, és áhítatosan csodálta finom arcélét, égőpiros ajkát, merészen ívelő szemöldökét, arcát, dús, féktelen, mindig rejtett világossággal derengő napszőke haját, mely idegesen megrezzenő vállára omlott.

Mortemart fölényesen intett.

- Az öreg Susanne néni mindjárt itt lesz, s akkor nyugodtan beszélhettek... - A díszes, de kopott faliórára pillantott. - Pontosan harminc percet... - És mentegetőzve vállat vont. - Persze, csak most először... Egyelőre, ennyi elég is... - Megvárta, amíg a testes, gőgösen, komoran pöffeszkedő szegény rokon belép, és barátságosan intve indult az ajtó felé.

Csend lett. Montespan még jobban zavarba jött.

- Talán üljön le... - szólt Françoise, és az ő hangja is mintha megrezzent volna. - Szabad, Susanne néni?

Az öregasszony parancsolóan intett:

- Igen... de te, Françoise, oda ülj a sarokba. Montespan úr pedig az ablaknál maradjon.

A fiatalok engedelmesen ültek a kijelölt helyükre. Csend volt. A lány érezte, neki kell megkezdeni a beszélgetést.

- Tegnap délben káposzta volt a zárdában ebédre... Szereti ön, Montespan úr, a rakott káposztát? - kérdezte, és hangja megremegett, hogy először ejtette ki a fiatalember nevét.

Montespan is érezte ezt. Komoran feszült arccal bólintott, és kissé dadogva mondta:

- Én?... Én a savanyú káposztát szeretem. A mamánk saját maga készíti el a rakott káposztát... és még a perpignani püspök is megdicsérte, mikor még a télen nálunk vendégeskedett karácsonykor, a kastélyunkban, a Pireneus-hegységben... - Úgy érezte, a püspök személyének említése tekintélyt ad, és szinte hadarva, örülve, hogy végre akadt beszédtéma, folytatta: - A püspök úr a könyvéről beszélt, melyet szent Rita csodatételeiről írt... Mikor anyám először elzarándokolt Cassiába, a jóságos szent szülővárosába: az apám meggyógyult kínzó reumájából...

Françoise nagy, csillogó szeme most a napfényes időben olyan világoskéknek látszott, mint a tiszta tavaszi égbolt... Oldalt fordította fejét az ablak felé, és Montespan áhítattal nézte a leány finom, bájos arcélét.

Françoise bíborpiros ajkáról halkan, lágyan hullottak a szavak, és selymesen rebbenő virágszirmokként becézték a férfi lelkét. Hallgatott. Hirtelen teljesen lehetetlennek látszott, hogy ez a tündöklően szép, kápráztató latin ifjúságot sugárzó leány valaha is az övé lehessen...

Françoise átpillantott Susanne néni felé.

- Én napi áldozó vagyok... - szólt halkan. - Egyszer a szeges cilíciumövet is felcsatoltam. Teljes fél óráig bírtam. A mater derekán, csuklóján szeges övet visel, sőt, harisnyakötője is csupa szög, és szeges tüskét tesz éjszakára nyelvére. Ő az én példaképem. Többször meg is dicsért.

Csend támadt. Montespan hirtelen megrémült, hogy a leány kolostorba megy noviciának, és gyorsan, látszólagosan összefüggéstelenül, zavartan mondta:

- A mi kastélyunk nagyon szép helyen épült, Formigueras közelében... A Pireneusok sűrű, erdős hegyek. Tőlünk északra Camp Ras emelkedik, délen a Carlitte-hegység... Rengeteg a vad az erdőkben. A hegyek között, az Oriage-patak völgyében királyszarvasokat is ejthet a vadász, ha jól ismeri a vidéket...

A leány arcán megváltozott valami. Ajka úgy rezzent meg, mintha szólni akarna, aztán csak lepillantott. Susanne néni köhintett.

- Na, gyerekek, most már elég mára... Már úgyis tíz perccel többet hagytam...

Montespan felegyenesedett. Mélyen meghajolt, és kezet csókolt. Mikor kezében tartotta a lány hosszú ujjú, apró, finom kezét, szédelegve behunyta szemét. Nem mert a leányra nézni. Mikor Françoise keze kicsúszott remegő ujjai közül, ösztönösen kapott utána. Még jobban zavarba jött. Botladozva kezet csókolt Susanne néninek is. Nem tudta, hogyan jutott ki a folyosóra. Lelke ujjongva lobogott. Nem tudta, éjjel van-e vagy nappal. Csak mikor kilépett a keskeny, régi perpignani utcára, kapkodva az idő után, nézett körül.

- Tehát férjhez mégy, Françoise?

A főnöknő szemében jóakarat és bánat volt, hogy ez a tündöklő szépségű leány nem lesz novicia, és mint a síkos pikkelyes aranyhal, kisiklik kezei közül.

A leány elmosolyodott. Szokatlanul megkönnyebbülten pillantott a főnöknő végtelen böjtöktől, virrasztástól, önsanyargatástól keskeny, áttetsző arcába.

- Igen, reverendissima mater.

A főnöknő, hogy elrejtse pillantását, lehajtotta fejét.

- Ne felejtsd, Françoise: legfontosabb az isteni kegyelem... Én mellettetek voltam, s szeretném, ha boldog lennél... De ne felejtsd, téged, aki napi áldozó voltál, ha a sors gáncsot vet neked ebben a házasságban, szívesen testvéri amplexus-öleléssel várlak vissza.

Françoise egy pillanatra fél térdre ereszkedett.

- Ó, reverendissima mater... valószínűleg ott lakunk majd a Pireneusok erdős hegycsúcsai között a régi kényelmetlen, roskadozó várkastélyban... - Hangjában csalódottság csendült.

A főnöknő felpillantott.

- A magány a tiszta lelki élet bölcsője. A test hivalkodó vágyai mögött ott tárul a pokol mélysége, s a bűn széles útja vezet az elkárhozáshoz. "Mit adhatsz cserébe a lelkedért, s ha a világ démoni pompáját birtokolod, mit nyertél, ha a lelked elvész...?" Ott, a várban, a Pireneusok erdőrengetegében megtalálod a lelkedben az isten közellétét hordozó lelki várkastélyt... ahogy avilai Szent Teréz. Próbáld rábírni férjedet... de szinte lehetetlen, mindamellett az isten előtt nincs lehetetlen, csak az ember előtt... szóval, hogy ott éljetek istennek tetsző szűzi házasságban... - Elhallgatott, töprengve vállat vont. - Mikor lesz az eljegyzés?

A Montespanok várának alacsony, tömör tornyában állott. Világoskék selyemruhája ráfeszült asszonyosan erős felmeredő melleire, karcsú, hajlékony derekára, és néha szinte lemeztelenítette hosszú, bársonyos, üde combjait. Hátravetette a szélben féktelenül csillogva lobogó napszőke haját, az apró ékszerszerű klárafüle mögé, és mélyet lélegzett. Szeme előtt a Pireneusok tölgyfaóriásai zúgtak, s lenn a völgyben, ahol olykor a szarvasok lopakodtak a vízhez, az Oriage-patak birkózott a hófehér tajték között a szinte élőn pirosló sziklákkal.

A messzeségbe nézett, ahol Camp Ras kettős csúcsa emelkedett a tölgyrengetegből. Az erdőzúgás láthatatlan, vibráló hullámokkal himbálta lelkét, mely néha elmerült benne, mint az örvényben a vakmerő úszó, néha magasra csapott fel, mint a patak vizének a napfényben szikrázó habcseppjei...

- Szomorkodsz? - hallatszott mögötte a férje hangja.

A fiatal Montespan egész lényét betöltötte a viruló, világszép latin ifjúsággal pompázó asszonya szépsége. A házasság első évében levetette gátlásait, daliás, arányos termetű, szép arcú férfi lett.

- Menjünk holnap reggel vadászni. Az erdészeim azt mondták, tizennégy agancsos pompás szarvast észleltek a pataknál.

Françoise elmosolyodott.

- Milyen kedves és szeretetre méltó férj vagy. De tudod... bár jól lovagolok, nem szeretem a vadászatot... - Elhallgatott, és komoran hozzátette: - Szörnyű, mikor a vadász csupa kedvtelésből legyilkolja azokat a szerencsétlen vadakat. Amikor egyszer láttam egy haldokló szarvasünő szinte emberien gyilkos fájdalomtól könnyező szemét, megfogadtam magamban, soha többé nem vadászom.

A férfi fölényesen legyintett.

- Az isten azért teremtette a vadakat az erdőkben és a csillagokat az égbolton, hogy az embert szolgálják... Jogunk van elejteni a szarvast, mert az erdőkerülőim hat hónapon át etetik a vadakat.

...Ezen a viruló, diadalmas tavaszi napon, mely a mediterrán tavasz nászharsonáit zúgatta a Pireneusok tölgyrengetegei között, Françoise lement a hegyek között rejtőző kicsiny faluba - Col de Puymorens-ba -, hogy hízott pulykakakast vegyen a második házassági évfordulóra.

A még Hispánia és Aquitania nyugati gót királyai által épített alacsony, zömök, de mégis könnyedén a magasba szökkenő tornyú, gót stílusban épült templom előtt a testes, kopasz, nagy kezű, okos szemű plébános magyarázott valamit az istentisztelet után összeverődött parasztoknak.

Françoise könnyű, rugalmas léptekkel úgy húzódott hozzájuk, mint szarvasünő a patakhoz.

A plébános apostoli szónoki lendülettel emelte fel két kezét.

- Mindenki ott legyen vasárnap délután a bordeaux-i úton, és ünnepelje őfelségét, ifjú királyunkat, XIV. Lajost, aki a menyasszonyát, Mária Terézia őfelségét, II. Károly spanyol király lányát viszi magával Saint Jean de Luz-ből... országunk fővárosába, Párizsba.

Kezét szónoki hévvel felemelte.

- Fussatok eléje, és szórjatok virágot...

Françoise meglepetten emelte fel kezét, melyben a pulykakakas árát, másfél spanyol tallért hozta.

- Ó, plébános úr... tehát őfelsége megnősül? - kérdezte fojtott és mégis lágyan csengő hangon.

A testes, okos szemű plébános egy pillanatig határozatlanul nézett rá, érdemes-e válaszolni, azután megismerte Madame Montespan asszonyt, és szívélyesen bólintott.

- Az ember a boldogságra született, kegyelmes asszonyom, s csak a démoni cselszövés teheti boldogtalanná az ifjú és bohó embereket.

A parasztok is megismerték a Montespan-vár úrnőjét, és tiszteletteljesen utat nyitottak.

Françoise közelebb lépett.

- Ön tehát azt mondja, plébános úr, hogy az ember boldogságra született. Formigueras papja a múlt vasárnap azt fejtegette: a fájdalomra születtünk, és a föld a siralom völgye...

A plébános rövid ideig habozott, megvárta, amíg a parasztok tiszteletteljesen odébb húzódtak, s mintha titkot súgna, mondta:

- E föld egyiknek paradicsomkert, a másiknak siralomvölgy. A Mindenható legkegyesebb akarata szerint.

Françoise szeme most - délben - sötétkék, mély tüzű volt.

- De ki született a boldogságra, s ki a fájdalomra? - kérdezte a zárdában tanult hozzáértéssel.

A plébános vállat vont.

- Ez titok, kegyelmes asszonyom... Ön Montespan úr mellett bizonyára boldogságra született.

Françoise könnyedén felvonta ívelt, sűrű, összenőtt szemöldökét.

- S ki fejti meg e titkot?

A pap széttárta kezét.

- Az isten akarata? - kérdezte töprengve. - Igen, úgy tükröződik vissza életünkben, mint tavaszi fellegek a tengerben... Figyeljük a tenger hullámverését, és boldogok leszünk...

Rövid ideig hallgatott, aztán halkan mondta:

- Kegyelmes asszonyom, őfelsége és menyasszonya, a spanyol királylány, most vasárnap a bordeaux-i országúton tart Párizs felé. Lehetetlen, hogy éppen kegyelmes asszonyom és Montespan úr, a templomunk kegyura ne legyen ott az ünnepi sokaságban... Bordeaux püspöke külön levélben szólította fel a híveket, hogy a spanyol királyleány fogadása eddig elképzelhetetlen ünnepéllyel ünnepeltessék meg.

Françoise töprengve lepillantott.

- Ó, várjunk csak... ma veszem meg a hízott pulykakakast... Holnap elkészítem... Holnapután...? - Vállat vont. - Nem tudom, hogy ifjú férjem, aki megrögzött otthon ülő, hajlandó-e kimozdulni a várból, de ha a plébános úr küld valakit a Montespan-várba, én szívvel-lélekkel támogatom...

A pap bólintott. Aztán a tiszteletteljesen várakozó parasztok felé fordult.

- Kedvelt keresztény testvéreim, ki-ki a legszebb virágait hozza el, hogy az ártatlan, tiszta szívű gyermekek a legtisztább menyasszony és a legfelségesebb vőlegény aranyozott hintaja elé vethessék azokat... A hitetlen mórok ellen hét évszázadon át küzdő spanyol nép és mi, franciák, latin testvérek vagyunk a hitben, a harcban, a becsületben...

Az ifjú Montespan gőgös, szép, férfias arcán bosszankodás ült ki.

- Én még ilyen nyugtalan papot életemben nem láttam...! - mormogta, mikor elolvasta a Col de Puymorens plébánosának szép cirádás betűkkel írt meghívólevelét. - Márhogy én francia főnemes létemre odaálljak a bordeaux-i országút szélére, hogy éljenezzem azt a zsarnokot, aki a "Fronde"-szabadságharc leverése után elvette a francia főnemesség törvényes ezeréves szabadságát...? Ezt a szabadságot még a nyugati gót és a barbár germán frank királyok is tiszteletben tartották. Hát ez több, mint szemtelenség!

Françoise hosszú hattyúszárnykeze fellebbent.

- Ugyan, mit méltatlankodsz... a királyi udvar most az egész világ legkülönb mulatóhelye... őfelsége, ifjú királyunk, mint a Nap az éltető sugarait árassza soha nem látott, korlátlan hatalmának fényét azokra, akik udvarába jöttek... - Rövid ideig hallgatagon várt, amíg férje kidohogja magát, aztán szelíden, lágyan mondta: - Azt mondják, a nászmenet kápráztatóan szép. A francia és hispániai főnemesek aranyozott hintóinak végtelen sora oly vakító, mint a napfény. - Vállat vont.

- Valóban durva tapintatlanság lenne, ha te - csak azért, mert úgy bújsz a váradba, mint medve a barlangjába - megfosztanál engem ettől a valóban ritka látványtól... A francia-spanyol testvériségnek oly ritka s fenségesen ragyogó jelétől...

Az ifjú Montespan sokáig hallgatott.

- Lovon megyünk vagy hintón? - kérdezte végül, kelletlenül ráncolva homlokát.

Françoise ujjongva ugrott a nyakába.

- Lovon! Úgy sokkal többet látunk, mint a hintónk ablakain át.

A férfi komoran hagyta, hogy az asszonya ujjongva becézze. Némán vállat vont. Tovább hallgatott.

A bordeaux-i országút egész hosszában százezrek állottak, végig a francia földön, Párizstól Saint Jean de Luz-ig.

Montespan és Françoise a bordeaux-i sorompónál várakozott. Az úton, a város felé ragyogó, aranyozott főnemesi hintók végtelen sora kanyarodott. A hispániai és francia arisztokrácia teljes pompával ragyogtatta a korlátlan királyi hatalom ellen vívott, a "Fronde"-felkelés után is megmaradt, a szabadságharcban kissé elhalványult fényét.

A spanyol királyleány hatalmas hintaja mellett maga az ifjú, daliás Lajos király lovagolt. Az üdvrivalgás végigharsant a spanyol határtól Párizsig.

Françoise érezte, a lélegzete eláll, hogy valami olyan történik előtte, melyhez foghatót a zárdában olvasott "Szentek élete" nyújtott számára. Egyszerre érezte a legmagasabb magasságot, a legmélyebb mélységet. Olthatatlan tűz lobbant most lelkében, és gyújtó fénye átderengte a gondolatot, az akaratot, a lelket...

A Col de Puymorens-i plébános széles, hadvezéri mozdulattal intett a mögötte zsúfolódó falusi gyerekek felé:

- Most fussatok eléje, és szórjatok virágot!

A gyerekhad vidám zsivajjal előrezúdult, a spanyol királylány hintaja elé. Friss tavaszi virágok illatos esője hullott. A királylány hatlovas hintaja elé fogott gyönyörű, koromfekete andalúziai csődör a virágok illatos özönétől rekedten nyerítve felágaskodott.

Az aranyozott hintó megingott. A magas bakon ülő kocsis hirtelen elvesztette a lélekjelenlétét, és kinyújtott kezéből kiengedte a drágaköves, aranyozott gyeplőszárat.

A fiatal Montespan halkan felkiáltott. Leugrott lováról, és egyetlen ugrással vetette magát a megvadult, koromfekete, pompás andalúziai csődör elé. Montespan erős karja megragadta a zablát...

A csődör érezte a fogás fékező erejét, és halkan, nyihogva meghátrált. Az út mentén zsúfolódó, riadtan elnémuló tömegből ujjongó rivalgás harsant.

A spanyol királylány magas, sovány alakja felbukkant a hintó kitáruló ajtaja mögött. Nagy, sötét, okos szemében hála és zavar látszott.

- Ó, uram... ön valóban hős lovag... Ha valami kívánsága van, jelentkezzen az udvarmesternél Versailles-ban. Bátorsága oly tett, mely igazi jutalmat érdemel. - Françoise látta, amint a kápráztatóan pompás menetben feltűnik az ifjú király daliás alakja. Tapasztalt, edzett lovaskézzel fogta meg a hatalmas acélszürke csődöre kantárszárát, és kezét felemelve kiáltotta:

- Ó... Micsoda zaj van itt? - És a királyné felé hajolva kérdezte: - Asszonyom, csak nem történt baja?

A királyné sápadtan mosolyogva, tagadólag rázta fejét.

Françoise lassan, fokozatosan vezette lovát a király felé, és úgy nézte az ifjú királyt, hogy a férfi önkéntelenül feléje fordult. Hirtelen nem tudta, mit mondjon, csak a szemöldökét vonta fel.

- Köszönöm lovagi szolgálatát, lovag úr... - mondta látható hálával. - Remélem, Párizsban, az udvarnál még találkozunk, és meghálálhatom bátorságát.

Françoise, aki a férje mögött húzódott meg, mint egy selymes szőrű vérszomjas kis ragadozó, összerezzent a lova nyergében.

- Ó, felség... boldog vagyok, hogy a férjem... - Hangja elcsuklott.

A király vidám férfimosollyal bólintott.

- Büszke is lehet lovagjára, asszonyom... - szólt szívélyesen.

Csodás, lágy délfrancia tavasz volt. Françoise még olykor didergett a könnyű tavaszi ruhában, de most nem a hidegtől borzongott, mégis lázban, remegve állt a Montespan-lovagvár még a mór hódítók ellen hétszáz évvel ezelőtt emelt alacsony, zömök kapubástyáján.

A mély, lágy, diadalmas éjszakában tömör fellegek fedték el néha a nagy, csodálatosan sziporkázó csillagokat, és az asszony riadtan rázkódott össze.

- Az a csillag, az én csillagom... - mondta suttogva, zihálva a várakozástól. - Csak ebből a börtönből meneküljek, a többi már az én dolgom.

Lent a völgyben a teljes, élő tavaszi csendben halkan zúgott fel az Oriage-patak. Az asszony összerázkódott a lényében átviharzó szilaj, mindent elsodró vágyakozástól. Lelkében kozmikus titkok kavarogtak. Nem tudta mi történik vele, de az akarata viharörvényként sodorta gondolatait a csillagok határtalansága felé... "Mit tehetek? S van-e olyan dolog, fogalom vagy képzet, melyet nem tehetnék meg?" A gondolatok a messzeségbe áradtak, és hullámaikon tajtékként csillant a hatalomvágy.

Ezen a télen a hó szokatlanul nagy volt. Formigueras faviskói elmerültek a Camp Ras és a Carlitte csúcsa felől zúgó téli viharokban. A Pireneusok csodálatos, roppant tölgyerdői megdermedtek a példátlan fagyban.

A Montespanok ősi vára dermesztően hideg kőbörtönné lett. A fát igen nehéz volt felcipelni a hegyre a falvakból, és az egész várban csak a lovagtermet fűthették az olykor-olykor bevetődő vendégek miatt, akik hírt hoztak a messzi országokban történt vagy vélt eseményekről.

- Ezen a tavaszon felnézhetnénk néhány hétre Párizsba... - vetette fel egy zivataros, február végi napon Françoise, és sokáig némán hallgatta a vártetőről leomló olvadt hó zubogását.

- Mi dolgunk lenne Párizsban? - mormogta Montespan kelletlenül.

Françoise bosszankodva vonogatta a harapós férficsókokkal felvésett selymes asszonyvállát.

- Ejnye, hiszen a királyné maga mondta: ha valami kívánságunk van, keressük fel a fővárosban. - És fölényesen odavetette: - Ha más lovagnak volna olyan szerencséje, hogy segíthetett, oltalmazhatta az ifjú királynő életét, az biztosan okosan, értelmesen használná fel ezt a tényt a pályája emelésére... - Lemondóan legyintett. - De te! Itt ülsz ebben a medvebarlangban élethossziglan, mikor a királyi udvar aranyos bolygó lángjai az egész Európát beragyogják.

Montespan vállat vont. Sokáig közönyösen hallgatott.

- Április eleje előtt nem tudnánk útra kelni... - mormogta végül zavartan.

Françoise ujjongva borult a nyakába. A lovagterem megtelt az ujjongó, viruló ifjú asszony diadalmas kacagásával. Kék szeme most, alkonykor szinte feketének látszott. Montespan komoran hallgatott.

- Ha a hintónkat kijavítjuk - mert hiszen, nem tévedhetünk be a fővárosba egy rozzant hintóval, mert az udvarnál mindenki rólunk pletykálna -, ez önmagában kettőszázhetven Louis d'Or tallér, s a parasztok csak tengerit meg esetleg baromfit hoznak... pénzük nem lévén. Szóval... - Habozott, aztán mégis kimondta: - Kedves atyád, Mortemart vicomte még most sem fizetett az ígért hozományból egy lyukas rézgarast sem, s te az én apám pénzén akarsz Párizsba menni?

Françoise fölényesen legyintett:

- Nem tehetek róla, egy lovag kötelessége, hogy szíve hölgye kívánságát akkor is teljesítse, ha erre semmi lehetőség nincsen... - Újra vállat vont. - Egyébként, ha atyám eladja Col de Puymorens-t, akkor biztosan fizet neked is.

Montespan kelletlenül legyintett.

- Ugyan, ugyan, mi csak akkor utazhatunk, ha az apám, az én édes-drága apukám, aki engem felnevelt, iskoláztatott, segített egy egész küzdelmes életen át... előre kifizeti az útiköltséget Párizsig.

Françoise diadalmasan nevetett. Ez a nevetés csengő, bájos volt.

- Nyakába borulok a kedves apósomnak, és az agg lovag, a "Fronde" egykori vezére, ha kell, a föld alól is előteremti az útiköltségünket...

Montespan gúnyos ajkán önérzetes mosoly látszott.

- Hát, az apám, az igen...

A csúcsíves, gótikus várablakok előtt morajló zúgással száguldottak a kora tavaszi havat olvasztva a tavaszi viharok.

Tavaszi szél cibálta a Loire füzeseit.

- Ó, de hiszen Párizs még oly messze van! - kiáltott egy hajlott hátú öregasszony.

A Montespan család frissen aranyozott hintaja - bár egyenetlenül forgó kerekekkel - tompán dobbanva gördült át az ősrégi, már korhadt fahídon.

- Ó... de hiszen ez már Meudon! - Az asszony pipacspiros, selymes ajkán feszült várakozás remeg... - Ó, de hiszen akkor már Párizs, a ragyogó, a csodálatos sincs messze!

Montespan komoran hallgatott.

A királyné egész csontos, sovány alakja ráhajlott a széles, díszes bronz domborművekkel szegélyezett asztalra, és nagy, okos szemét összehúzva nézte az aznap délelőtt, fél tizenegyre kihallgatásra jelentkezők jegyzékét.

- Nagyszerű! Ez a fiatal asszonyka, Tonnay-Charente Françoise Athénaïs de Mortemart, férjezett madame Montespan...?

A halkan beszélgető udvarhölgyek, akik ájuldoztak az unalomtól, felélénkülve figyeltek fel.

- Igen... - mondta spanyolul Montmorency hercegnő, aki ezeréves arisztokrata családból származott és a királyné bizalmasa volt.

A királyné udvarhölgyei, akik mindig kitűnően mulattak a kérvényezők esetlenségén, egy ideig hallgattak. Az ajtó kinyílt. A küszöbön viruló, latin ifjúságban pompázó, középtermetű fiatalasszony állt. Napszőke, féktelen haja csillogott a tavaszi nap fényében. Áttetszően halvány arcán vérvörös, duzzadt, érett ajkak piroslottak.

Forró nyári nap volt.

Françoise mély meghajlással állt a királynő előtt.

- Sajnos, rövidesen vissza kell utaznunk férjem várába a Pireneusok közé.

A királynő nagy, okos szemében sajnálkozás rejtőzött.

- Ó... ön oly elbűvölően vidám, pajtáskodó. Igazán sajnálom, ha elhagyja az udvart... - szólt kimérten.

Françoise lehajtotta a fejét.

- A férjem úgy érzi, az udvar oly kápráztató fényével egész Európát beragyogja, de veszélyeket rejt magában.

A királynő rövid ideig hallgatott.

- Asszonyom, ha ez a kívánsága, szívesen beszélek Montespan úrral, hagyja meg önt udvarhölgyeim sorában...

Françoise úgy érezte, a lélegzete is eláll. Hangja dallamosan zengve pendült:

- Felséged társasága oly elbűvölő és varázslatos, hogy egész lelkem sajog, hogy itt kell hagynia az udvart, itt kell hagynom Párizst.

A királynő elmosolyodott.

- Férjének igaza van, Párizs szörnyű bűnök melegágya. Európának talán a leggonoszabb városa. Ez a városi csőcselék minden gazságra képes... - Mélyet sóhajtott. - Ott nálunk, Escorial-ban, az életet tartalommal tölti be a híres spanyol etikett, az udvari szabályzat, mely megszabja a leghatalmasabb főnemes és az utolsó takarítónő minden napján a cselekvést.

Françoise bólintott.

- Igen, felség... S nekem csak az a kérésem, hogy felséged társaságában maradhassak, s győzze meg férjemet, itt nem fenyeget semmi veszedelem, hiszen napi áldozó vagyok.

Az udvarhölgyek összenéztek.

- Micsoda csodálatos ártatlanság! - sóhajtott félig gúnyosan Montmorency hercegnő.

- Az ilyen tiszta erkölcsű, példás házasságban élő asszony jelenléte értékes erkölcsi javakkal gyarapítja az egész királyi udvar mindennapi életét... - szólt szívélyesen feléje hajolva a királyné.

- Hát hiszen őfelsége mindjárt itt lesz... - szólt a koromfekete hajú, nyúlánk Yvonne de la Rochefoucault.

A királynő közönyösen a terem bal sarkában álló, csodás bronzdíszekkel ékes zürichi órára tekintett.

- Már fél tizenegy...

Françoise érezte, a lélegzete is eláll. Az ajtó előtt most tűnt fel a kápráztató, aranysujtásos egyenruhában a komornyik-ajtónálló:

- A Király! - kiáltotta zengő, izgatott hangon.

Az ajtó feltárult. A küszöbön arányos termetű, gondosan öltözött fiatal férfi állt. Gőgös, nagyképű, férfiasan szép arcán suhancos vidámság és a hatalom tudata látszott. Udvariasan elmosolyodott. Mély meghajlással kezet csókolt a királynőnek, és szívélyesen megkérdezte:

- Hogy aludt, asszonyom?

A királynő nagy, okos szemében hűvös fölény ült. Már régóta tudta, hogy a király - a többi barátnői mellett - az ifjú, gyönyörű, szőke Louise de la Vallière ágyában tölti éjszakáit, de a hatalmas Hispánia királyának leánya egyszerűen nem vett erről tudomást. Szerelem nélkül, politikai okokból, a könyörtelen történelmi események kényszere miatt lett francia királyné. A király, mint férfi, nem érdekelte. Ha udvarhölgyei pletykálkodtak, szigorúan leintette őket. A király odapillantott, ahol a királyné mellett és mögött lehajtott fejjel, mélyen meghajolva, szinte bénultan a király jelenlététől, az udvarhölgyek állottak.

A férfi szépen rajzolt ajkán gőgös, cézári mosoly sugárzott. Az utóbbi években Louise mellett leginkább az udvarhölgyek közül válogatta a csillagként, kábító pompával ragyogó szeretői hosszú sorát.

Françoise nem hajolt meg. Úgy érezte, legyőzhetetlen erők lobbannak előtte. Félig hunyt szemmel, remegő ajakkal, nyitott szájjal, kissé hátravetve kicsi kobrafejét, meredt a férfira, elhomályosult pillantással. A tekintete keresett, igézett, hívott. A férfi is megérzett valamit, mert hirtelen lemérve, hogy kit lát, eszébe jutott: "Ma reggel mondta Brezé főudvarmester, hogy a királyné új udvarhölgyet vett be kíséretébe."

- Igaz, hogy felséged kíséretéhez új udvarhölgy csatlakozott?...

- Igen - bólintott röviden a királyné, és hátraintett Françoise-nak, hogy lépjen elő.

Françoise, dideregve a hirtelen lobbanó izgalomtól, előrelépett. Mélyen meghajolt, hogy a napszőke fürtjei kibomolva a hirtelen mozdulattól beborították vállát. Aztán gyorsan, rugalmasan kiegyenesedett, és pillantása mereven szegeződött a férfi arcába, melyen mintha ugyanaz az erő rezzent volna át.

Az uralkodó köhintett.

- Mi a neve, asszonyom? - kérdezte szívélyesen.

Françoise most hajolt meg újra, és akadozva mondta:

- Françoise Athénaïs Tonnay-Charente Mortemart, férjezett Montespan.

A férfi elismerően bólintott.

- Az ősrégi Mortemart család, mely közül sokan, híres vitéz lovagok tüntették ki magukat évszázadokkal ezelőtt a Szentföld felszabadításáért a mohamedán uralom alól... - És udvariasan vállat vont. - A Montespanokat nem ismerem.

A királyné bólintott.

- Sohasem láttam még oly boldog és példásan tiszta házaséletet élő házastársakat, mint a Montespan házaspár. Az asszonyka napi áldozó, és arra akarta rávenni a rendkívül vallásos férjét, hogy istennek tetsző szűzi házasságban éljenek, és ez egy ideig sikerült is neki. Sajnos, most vissza akarnak utazni a Pireneusokba, a Montespan-várba.

A férfi úgy nézte az asszonyt, mint tapasztalt ékszerész az ékszert. Aztán a királyné felé fordult:

- Asszonyom, valóban kár, hogy udvarunk elveszíti ezt a valóban értékes házaspárt.

A királynő szokatlanul melegen pillantott Françoise-ra. A férfi szemében felbukkant valami.

- Ha a Montespan házaspár jelenléte emeli az udvarom tiszta erkölcsét, és fokozza a mindennél értékesebb, mély, egész lelket betöltő vallásosságot, indokolt, ha az udvarnál maradnak, s a férj állást kap valamelyik minisztériumnál, mondjuk a külügyminisztériumban, a spanyol ügyek intézésére nemrég kinevezett diplomaták között. Hiszen mint a határ menti Pireneusokban lakó földbirtokos, bizonyára sokat tud a spanyolországi dolgokról. A spanyol főnemesek elég gyakran átjártak szórakozni francia földre. Az ilyen ismeretségek néha értékesebbek, mint minden más diplomáciai jelentés. II. Károly spanyol király oly keveset tud a spanyol köznépről.

Françoise áttetszően halvány arcáról mérhetetlen hála és az első nagy diadal olümposzi öröme sugárzott oly erővel, hogy a férfi önkéntelenül csodálkozva elmosolyodott. Ismét megcáfolhatatlanul érezte: valami új erő lobban lelkében. Homlokát ráncolva figyelte önmagát.

A holdtölte fenséges pompájával töltötte be a versailles-i park, a nemrég épült versailles-i kastély hátsó udvarán emelkedő, száz évnél öregebb tölgyek lombóceánját.

A kápráztató kerti ünnepély olümposzi pompája elömlött a lelken, mely úgy tört a fény felé, mint nagy selyemszárnyú, fekete éji lepke.

A hatalmas kastély minden ablaka világított. Ahogy a táncoló párok elsuhantak az ablak előtt, árnyékuk könnyedén, hangtalanul siklott el a művészien, szegletesen nyírott, halványlilának látszó bokrokon. A nagy táncterem bejáratánál magas rangú katonák, győztes hadvezérek verődtek össze, és öregedő férfiak sajgó irigységével figyeltek hol a táncterem, hol a holdtölte kozmikus világünnepélyként figyelő hatalmas tölgyei, bokrai felé, ahol - bár a tánc javában örvénylett a kastély termeiben - összesimuló szerelmespárok lépdeltek a park távolabbi részeibe, a széles, kényelmes padok felé, ahol Aphrodité-Eiréne, najádok, világot oktató bölcsek emberien, évezredeken túlról élőn zengő verseket alkotó költők, birodalmakat alapító uralkodók, fényes diadalokat aratott hadvezérek márványszobrai derengtek.

A testes, vaskos Vandamme, aki mindig erős, terhet bíró lovakon lovagolt, tanácstalanul tárta szét két kezét:

- Nos, uraim, itt a döntő pillanat, merre induljunk, a táncterembe vagy a parkba, mely most az olümposziak szerelemre alkotott Elizium-mezeje...? Minden titkos hely hív, biztat, nászra gyújt.

A magas, szálas, szőke Luxemburg herceg tanácstalanul vállat vont.

- Nekem három ifjúsággal ékes szeretőm táncol a termekben... s ezért nem vehetek részt a táncban, mert ha egyet táncra kérek, elveszíthetem a másik kettőt... - A park felé intett. - De nem mehetek a parkba sem, ahol most a holdtölte varázsa sodorja egyre távolabbi rejtekhelyek felé a szeretőket. Érzem lopva is könyörtelenül figyelő pillantásukat: hol vagyok, mit csinálok. Nekem a szeretőim a kincseim. Értük élek, nekik adom a hadizsákmányomat...

Hallgattak. A zene erősödött. A magas, sovány Tallard marsall legyintett:

- Én ezt a változatosságot szeretem, és nem engedem, hogy egy vagy több nő elhomályosítsa a többieket.

Villars marsall, aki híres volt mély vallásosságáról, és mindig kereste a bíborosok, püspökök, tudós papok barátságát, összehúzta szemét. Tekintete ravasz volt és elszánt.

- Helyes, hogy őfelsége vidám társaságban keres pihenést. Csakhogy a főudvarmester, aki a meghívottak jegyzékét súlyos összegekért egyszerűen letagadja, míg ugyanakkor a meg nem hívottakat beengedi, főleg a felettébb csinos, de kétes erkölcsű fiatal lányokat... Az isten kegyelméből lett uralkodó bármit tehet, de mégis vigyáznia kell, ne kövesse a bűnösöket, mert ezekért számot kell a mindenható istennek adnia.

A fiatalosan mozgékony Condé herceg elnézően mondta:

- Hiszem, hogy a vidám olümposziak is leszállnak a föld legszebb asszonyaihoz... s az istenek ölelése megtisztítja a lelket... és ez az emberi szentségtörés, Dionüszosz és Asztarte csodálatos ünnepe lesz.

Hirtelen elhallgatott... A tánc viharában örvénylő táncterem tárva-nyitva álló ajtajában gondosan öltözött, allonge-parókát, dúsan aranyozott fehér öltönyt viselő férfi tűnt fel. Fehér szarvasbőr nadrág feszült alakjára, lábán lakkcsizma volt. Szép, férfias, szabályos arcán mosoly rezzent. Kezével a táncterem, majd a park felé mutatott.

- Nos, uraim, alighanem arról tanakodunk, melyik a veszélyesebb harctér: a park vagy a bálterem...

Vandamme tisztelgett.

- Úgy gondolom, annak, aki teljes egészében férfinak érzi magát, a park és a híres szép versailles-i rét a biztosabb győzelmet adó harctér, míg a kevésbé erős szeretők megelégedhetnek a bálterem káprázatos pompájával... a szemek szerelmével is.

A marsallok arcán az öregedő férfiak bizonytalansága látszott. Aztán mégis átrezzent a nászhívás. A magas, sovány Tallard marsall mélyen meghajolt.

- Úgy látom, felséged már learatta a szerelmi babérokat a bálteremben, és most a parkba megy, nem rettegve az ifjú, mohó asszonyok mámorszomját...

XIV. Lajos nevetett:

- Olyan talizmánom van, mely megvéd a szerelem rabszolgaságától, s ez az önérzetem... - szólt vidáman. - Nekem vitathatatlan birtoklás és női alázat kell, hogy ne csak a trónon, de az ágyban is király lehessek... és királyként tiszteljenek a mámoradás legizzóbb pillanatában is.

Mosolyogva intett, és lassú, rugalmas léptekkel indult le a parkba vezető lépcsőkön. A tölgyóriások között lebegő óriás hold szinte nappali fénybe borított be mindent: a mindentől elkülönülő márványkerevetek körül guggoló nyírott bokrokat, a park fáit, a nász-szőnyegként terülő tompa, opálos tavaszi párák alatt szeretőket váró réteket, az évszázados tölgyóriások eget tartó, roppant, ezerágú pilléreit. Még nem volt éjfél, de a hatalmas park márványpadjain már szerelmespárok suttogtak, nevetgéltek, vagy szilaj, végtelen csókban összeforrva hallgattak.

- Felség... - hallatszott halkan, magabiztosan. - Hét daliás gavallért és a férjemet utasítottam el, hogy szabadon ön elé léphessek... - hallatszott a karcsú, arányos, világszép, éjhajú asszony halk, nehéz, vibráló hangja.

A király megállott. Régies lovagi hódolattal csókolt kezet:

- Holnap este nyolckor rendelkezésére állok, asszonyom... - Ujját figyelmeztetően emelte fel. - De csak akkor, ha a férje nem csinál botrányt.

A lombok közé erősített aranyos kalitkában a holdtölte hívását trillázták a fogoly madarak. A király továbbment. A lombok közé rejtőző márványpadnál hirtelen vézna, nagy hajú kislány lépett elő.

- Felség... - hallatszott didergő izgalommal. - Felség, én csak önt szeretem egész kora gyerekkoromtól, s most arra kérem, engedje meg, hogy önnek áldozzam érintetlenségemet...

A király komolyan, gúny nélkül nézte a vézna, sápadt arcú leányt.

- Mi a neve?

A lány testén át-áthullámzott az álmokban is visszavető élmények nyoma.

- Claire-Annabelle Fontagne - suttogta akadozva.

A király éles, gőgös tekintetében rokonszenv csillant.

- Nem utasítom el önt, kislány... - szólt szívélyesen, és Fontagne kisasszony dús szőke haját nézte, mely úgy hasonlított egy másik szőke hajkoronára. Ez a kislány olyan volt, mint Louise de la Vallière csitrikorában...

- Nem utasítom el önt... - szólt, és könnyedén végigsimított a leány homlokán. - De önnek még korai a szerelem. Ha most kezdené el, az örvény elragadná. Várjon még néhány évet, és a hálószobám megnyílik ön előtt, de az uralkodónak isteni küldetése, hogy erkölcsével példát mutasson alattvalóinak... S szerelmünk liliomtipró lenne, ha nem uralkodnánk elsősorban önmagunkon... - Hódolva a már-már kibontakozó ifjúság előtt, kezet csókolt a leánynak.

A sétányon már száz és száz meghívott vendég, vagy csak szépségük által Versailles-ba bejutott lányok, asszonyok tolongtak gavallérjaik karjába kapaszkodva, borosan viháncolva, szinte eszméletlenül sodródtak a hatalmas park csendesebb részei felé.

A király látta, hogy a nagy, színes lampionok mellől a világosságba középtermetű, karcsú, erős, napszőke asszony lép elő.

- Már több mint fél órája, hogy követem felségedet... - szólt csengő, dallamos hangon. - De úgy látom, ez a férfias tartózkodás csak annyit jelent, hogy inkább a későbbi kényelmesebb időben fogadja szerencsés rajongóit...

A férfi érezte, furcsa sejtelem fogja el: "Milyen szép ez az asszony... Talán a legszebb asszony egész Versailles-ban."

Françoise a márványpad felé intett. A király maga sem tudta, miért, önkéntelenül leült.

"Hatalmam van felette" - ujjongott az asszony. Testét láthatatlan tüzek perzselték, és oly vakmerően, hogy a lélegzete is elakadt. Leült a férfi mellé.

A király szokatlan zavarral hallgatott. Françoise hátravetette kicsi fejét, hogy napszőke haja ólilás árnyalatúnak lássék a kerti színes lampionok fényében. Az uralkodó hirtelen érezte, hogy a szilaj nász előérzete örvényként ragadja el összerezzenő testét, fellobbanó lelkét.

- Mikor lehetek szolgálatára, asszonyom? - hűvösen, udvariasan akart szólni, de a hangja mégis megremegett.

Az asszony hirtelen felállt, és kissé előrelépett...

- Ó, felség, ha együtt lehetnék önnel, mondjuk, holnap délután három és hat között, mikor a férjem barátaival szórakozik.

A férfi érezte, lélegzete eláll.

- De hát, asszonyom... ilyen hirtelen... - mormogta zavartan.

Françoise még közelebb lépett. Lélegzete a férfi ajkát érte.

A király szokatlan zavarral nyúlt homlokához. "Eh, de hiszen ez a tündöklő asszony is úgy érzi, hogy a kerevetemen teljesen birtokol engem... - Úgy érezte, hogy Françoise szótlansága többet mond a szavaknál. - Csak nem lökhetem el ezt a gyönyörű asszonyt... - gondolta. - De mikor ölelhetem meg? Nézzük csak... Holnap kedd... délelőtt Andrea, délben Hélène, délután Éva... s holnapután Elisabeth... de talán nem jelentkezik - ó, a biológia!..."

- Ujjongó öröm fogta el. Lopva lepillantott, hogy rejtse az asszony előtt zavarát. Köhintett. Felegyenesedett.

- Örülök, hogy találkoztunk. Holnap fontos államügyeket kell intéznem. Holnapután délután háromkor rendelkezésére állok. Jelentkezzen a kastély udvari bejáratánál. Egy Eulalie nevű fiatalasszony bevezeti önt a hálószobám melletti kék szalonba. Az asztalon egy borral teli kehely áll. Igya ki. Vetkőzzön le. Jöjjön be. Valószínűleg alszom, mert igen későn fekszem le, feküdjön mellém... s... - Elmosolyodott. - Valószínűleg felébredek. Ha nem, akkor fokozatosan ébresszen fel. Ugyanis ha egyszerre ébresztene, ideges leszek. Ha semmiképpen nem tudna felébreszteni, vegye a hálószobában levő kristálytégelyt, és csöppentsen a benne levő nedűből két cseppet az ajkamra... - Újra elmosolyodott, és újra, mintha titkot mondana, súgta: - Csókolja végig fedetlen testemet, tetőtől talpig. Most megyek, asszonyom, mert a spanyol király követe éjféltájban kerestet.

Ősrégi, nász előtti jelként vette le középső ujjáról a nagy gyémánttal sziporkázó gyűrűt, és az asszonynak nyújtotta:

- Íme, a jel... - szólt halkan, ünnepélyesen. - Ezt mutassa fel, asszonyom, s minden kapu megnyílik ön előtt.

Mikor az asszony átvette a gyűrűt, érezte, mint kapcsolódnak csuklójára a férfi finom, hosszú ujjai.

"Micsoda könnyű és gyors diadal... - gondolta a férfi... - Persze, a férjét el kellene küldeni valami hivatalos útra, s akkor néhány hétig mienk a világ. Csak Louise de la Vallière kisasszony meg ne tudja... - Vállat vont. - S mikor megtudja, akkor már vége is lesz a szerelemnek... Igen, ez kell. Heves, gyors, rövid, kellemes viszony..." - Mosolyát rejtve dörzsölte homlokáról a színes kerti lampionok körül rajzó lepkéket. A kastély előtt már várakozva állottak a magas rangú állami tisztviselők; a magas, sovány Torcy és a betegeskedő Lyonné külügyminiszter mélyen meghajolt:

- Felség, Hispánia királya, II. Károly követei: Pampeluna és Ciente Figueres gróf pár perces kihallgatást kért a felette fontos, halasztást nem tűrő külpolitikai ügyben.

A király vállat vont. Az új világszép szerető asztartei sugárzása betöltötte egész lényét, és fokozatosan, fénylőbben vonta maga felé a gondolatokat, mint fény a lepkét.

"Eh, hamarabb kellett volna... Holnapután? Már holnap kellett volna. Igen, ma este... - Töprengve újra a homlokát dörzsölte. - Azért talán mégis most kellett volna... De hiszen itt a padon le sem lehet vetkőzni..."

Hirtelen úgy vetette fel a fejét, mintha csak most ismerné meg Torcyt.

- Mit? Most kihallgatást? Nem, nem, ma táncoljunk! örüljünk az életnek. Hódoljunk a szépségnek, az ifjúságnak a mámorok előtt!

Felemelte kezét, és parancsolóan intett:

- Utánam! Táncolni! Mondják meg Pampeluna és Ciente grófjának, a diplomáciai kötelességük: részt kell venniük ezen a kerti mulatságon, és összebújni valami csinos fiatalasszonnyal... Hajnalban elmenni a reggeli misére, hogy meghallgassák főtisztelendő Bossuet, Fénelon vagy Bourdaloue prédikációit az udvarom erkölcsi romlottságáról...

Mindenki elnézően mosolyodott el, vidáman tapsolt vagy bizalmatlanul hallgatott. A roppant csillárok fényfellegei alatt sikló párok köréből asszonykacagás csendült, vidám kiáltások röppentek. A zene erősödött.

Ezen a viruló tavaszi napon a házastársak külön-külön készülődtek. Montespan megállott a tükör előtt, a fésülködő asszony mögött.

- Nem azért mondom, hogy kellemetlenkedjek neked, Françoise... - szólt halkan, homlokát ráncolva. - De azt tudod, míg a birtokon laktunk, nem szóltam egy szót sem, de itt, Versailles-ban, a Dárius kincse sem lenne elég, ha részt veszünk a bálokon, kerti ünnepélyeken, a vadászatokon, megjelenünk a főnemesek szalonjaiban, a fogadásokon, melyeken mindenkinek meg kell jelennie, aki számít az udvarnál... - Elhallgatott, kissé zavartan lehalkította hangját. - Atyád... még mindig nem küldte el az oly önbizalommal ígért hozományodat, illetve a te híres hozományodból egy rézgarast sem! - Zavartan köhintett. - Hiszen arról van szó, hogy a pénzünk csak arra elegendő, hogy hazaérjünk.

Sokáig hallgatott, aztán széles kézmozdulatot tett.

- De ami engem illet, nem bánkódom ezen. Úgy szeretném újra látni a Camp Ras magasba, a tölgyerdők fölé emelkedő kettős csúcsát vagy a Carlitte szikláit. Lesni a szarvasokat, amikor odamennek a völgyben tajtékozó Oriage-patakhoz.

Az asszony vállat vont.

- Az a baj, hogy te nem tudsz kölcsönt szerezni. Esetlen, félénk, szótlan vagy ott, ahol pénzt kaphatnál... - És halkan, határozottan mondta: - Ha vissza akarsz menni abba a mindig jéghideg medvebarlangba, én engedelmeskedem neked, és nem akadályozhatom meg, ha haza akarsz menni.

Csend lett. A férfi arcán megdöbbenés látszott.

- Hogyan? Egyedül? S te?

Françoise, aki a hármas tükörben nézte a mögötte álló férfit, most megfordult. Arca szelíd volt. Hangja lágyan csendült.

- Menj a birtokra. Kérd, hogy az apám fizesse ki végre a hozományomat... - És gyorsan, szinte hadarva mondta: - Úgy utazz el, ahogy megbeszéltük. Én itt, Versailles-ban várok rád, vagy esetleg Párizsban, a Hotel Soissonban...

Montespan elsápadt.

- Hogy te itt maradsz, s én egyedül menjek vissza?!

Françoise felkelt az alacsony, puha székről, és lágyan, szelíden mondta:

- Úgy érzem, nem tudnám nélkülözni Versailles egész Európát besugárzó fényét... A királynő legkedvesebb udvarhölgye lettem, mert az összes udvarhölgye között én vagyok csupán a napi áldozó... Ha elhagyom a királynét, az hűtlenség lenne a király iránt is!

A férfi komoran, hallgatagon állt.

- Akárhogy is, én egyedül nem megyek vissza a birtokra.

- Miért? - kérdezte lágyan az asszony.

A férfi átölelte.

- Mert szeretlek... - szólt röviden, de a hangja mégis megremegett. - Ma délután megbeszélem a barátommal, akad-e uzsorás, aki kölcsönt adna a birtokra.

Az asszony ujjongva borult a nyakába.

- Ez nagyon okos gondolat. Menj. Siess, beszéld meg a barátoddal, akad-e uzsorás, aki kölcsönt adna...

A férfi, felvidulva az asszony örömétől, csókolta Françoise nyakát, klárafülét.

- Te hová készülődsz? - kérdezte, és hangjában a féltékenység vibrált.

Az asszony habozott.

- Ma találkoznom kell egy Eulalie nevű hölggyel, aki alaposan ismeri a királyi udvar minden apró titkát. A férje hajósbankár. S talán még kölcsönt is folyósíthat.

A férfi az ajtó kilincse után nyúlt.

- Ne maradj sokáig...

Az asszony arcán most rezzent át a türelmetlenség.

- Öt órára már biztosan itthon leszek. - Egy pillanatig hallgatott, figyelve a távolodó lépteket, aztán kapkodva öltözködött...

Csendes, derült májusi este volt. Az uralkodó hálószobájának mind a három ablaka tárva-nyitva volt. A király előrehajolva az alacsony asztalon írt. Néha megállt, ajkába harapott. Évek óta elfogadta szeretői jelenlétét, s most úgy kellett tologatni a találkozások idejét, hogy helye legyen Françoise-nak, s ugyanakkor ne haragudhassanak meg reá. Néha megtorpant, összetépte a levelet, új lap után nyúlt. Testén olykor átharsant az új, valóban világszép szerető közeledését jelző lázas várakozás.

Betűi összetorlódtak... "Kedvesem - írta Louise de la Vallière-nek. - Holnap egész kivételesen nem találkozhatunk, mert az átkozott spanyol örökség ügyében váratlan, történelmi jelentőségű események zajlanak le. Lehet, hogy az államtanács ülése után felmegyek hozzád. Várjál türelemmel. A te bölcs csitriszerelmed a türelmességed által erős és maradandó..."

Új papirost vett elő.

"Marie-Annabelle Soubice hercegnőnek: A rajongásig szeretett legszebb alattvalóm! Sajnos, a sors olykor ott sújt le ránk, ahol a legérzékenyebbek vagyunk. Ma váratlanul össze kell hívni az államtanácsot, a spanyol örökség egyre zavarosabbá váló eseményeiről tárgyalunk, így csak késő éjjel látogathatom meg, bár valószínűleg igen fáradt leszek... De már a látása is üdítő, semmivel össze nem hasonlítható élményt ad az ilyen államgondok súlya alatt leroskadó rabszolgának, amilyen én vagyok... Hajnalfelé feljövök! Hagyd nyitva a hálószobád középső ablakát: ez jel, hogy jöhetek ilyen rendkívüli időben is. A férjed ugyan hosszabb ideig még ellenőrzi az északkeleti határok erődítményeit - Artois, Picardia városaiban -, de vigyázni kell, hogy ne fogadja a férjet, ha Párizsba érkezik, túl sok kellemetlen pletyka. A szerelemben a legfontosabb a tapintat. Legyen óvatos. Zabolázza meg leselkedő cselédségét, és várjon oly hévvel, mint máskor..."

Megkönnyebbülten sóhajtott.

A leveleken új meg új nevek váltakoztak. Az olümposzi, aphroditéi szépséggel tündöklő Circe de Kebnekaisse: ... "Lehet, hogy holnapután csak később jövök, de a spanyol örökség és más államügyek letárgyalása után sietek önhöz. Úgy látszik, hazája, a dicső Svédország, talán mellénk áll a spanyol örökségért folytatott történelmi küzdelemben, s az önök ifjú királya, Európa alig tizenkilenc éves hőse oly sok példátlan, villámgyors győzelmet aratott a dánok, oroszok, lengyelek és a szászok felett - megsegít minket most, amikor a háború számunkra egyre nehezebb lesz... Ezeknek a folytonos tárgyalásoknak se vége, se hossza... De akárhogy is, holnapután várlak."

A sok asszonyt egyszerre mélyen, őszintén szerető, több nejű férfi szerelmével vigyázott, hogy diszharmonikus dallam ne vegyüljön igaz, harmonikus érzéseibe, és írt, írt...

Csodálatos tiszta tavaszi délután volt. A versailles-i kastély hátsó bejáratán a kétkerekű kordékocsik végtelen sora vitte a frissen felhányt, eléggé homokos földet a kastély elején emelkedő új és új virágágyakra, melyek olyanok voltak most, mint az ágyúk körül feltorlasztott sánc.

A sovány, alacsony, Európa-hírű kertész - Le Notre - széles kézmozdulatokkal kísérve pattogó beszédét, irányította a munkát.

Françoise úgy állott meg a bejáratnál, mintha a kertészeket nézné. Körülpillantott.

- Üdvözlöm, asszonyom - hallatszott mellette halkan, vidáman.

Françoise kissé riadtan megmozdult. Nyúlánk, lányosan vékony asszony állott előtte, szép, finom vonalú arcán titkot tudó vidámság látszott.

- Ön Françoise Athénaïs Tonnay-Charente Mortemart hercegnő, férjezett Montespan? - kérdezte, és mélyen meghajolt.

Françoise habozott.

- Igen - szólt végül.

A másik asszony nyúlánk, lányos alakja újra meghajolt.

- Én Eulalie Marguerite-Madeleine de Rienpeyroux, férjezett Moulandier vagyok, és őfelsége legbizalmasabb, legszemélyesebb ügyeit intézem már több év óta.

Françoise összevonta keskeny, ívelt szemöldökét, és pajtáskodó vidámsággal, hibátlan, hófehér apró fogait villantva, kristálytisztán zengőn nevetett. Változó színű, mély, tüzes szeme most olyan kék volt, mint a tavaszi égbolt.

- Szóval ön intézi őfelsége, az európai fejedelmi udvaroknál már elég gyakran és figyelemre méltó alapossággal tárgyalt szerelmi ügyeit? - Kezét előrenyújtotta. - Legyünk szövetségesek, és mind a ketten jól járunk.

Eulalie arca egy pillanatig merev lett. Françoise észrevette.

- Ön... talán szerelmes a királyba? - kérdezte lágyan, megértően.

Eulalie vállat vont.

- Őfelsége mint a nap ragyogja be mindnyájunk életét... - szólt halkan. - Őfelségébe mindenki szerelmes, aki vágyakozik a legférfiasabb férfi, a legkirályibb ölelés után.

Françoise vidáman legyintett.

- Ó... ha én fekszem őfelsége ágyába, két éven belül elérem, hogy őfelsége csak engem kíván meg... - Hirtelen észrevette, hogy túllőtt a célon, és pajtáskodó vidámsággal veregette meg Eulalie vállát.

- Ne féljen, minden férfi többnejű, ha van hozzá hatalma: valóságban; ha nincs más: titkos álmaiban... - És hogy végleg eloszlassa a másik asszony arcáról a féltékenységet, mondta: - Ne féljen, én egyetlen látásra, egyetlen pillanat alatt felmérem az emberek értékét, s mondhatom, ritkán csalatkozom... Ha sikerem lesz az uralkodónál, az az ön sikere is lesz.

Eulalie érezte, a másik asszony szebb, fiatalabb, okosabb, előkelőbb nála, és kissé meghajolt:

- Asszonyom, őfelsége kívánsága, hogy ön jól érezze magát itt nálunk a gyönyörű, vadonatúj Versailles-ban... - Ajkán hidegen számító, tapasztalt udvaronc és a királyi maîtresse-szeretők feltűnését és halványulását ismerő, nőies ravaszság játszott.

- Kövessen... - És szinte suttogva folytatta: - Őfelsége a legbőkezűbb szultán, s ön most a keleti regék varázsországába lép... - szólt patetikus felrebbenéssel a hangjában, és rövid, szinte parancsoló hangon befejezte: - Ha találkozunk valakivel, és köszön, ön szívélyesen, mosolyogva, úgy fogadja az üdvözlést, mintha régi ismerősök lennének. Nevessen minél többet: a fogai csodálatosan fehérek. Az ajka piros, mint a rózsaszirom... kacagása csendül, mint az ezüstcsengő... - Lehajtotta fejét. - Igen, minket, a nagy király állandó szeretőit nagy veszteség fenyeget... Ha ön győz, legyen nagylelkű, s igyekezzen, hogy vesztes ellenségeiből hűséges és hasznos szövetségesei legyenek... Ne felejtse: őfelsége, mint már mondottam, a legbőkezűbb szultán, s ön tündöklő, világszép asszonyok háremébe lép... Mivel indokolt, hagyja meg őfelsége a szultán jogait, annál szilárdabb lesz a helyzete az udvarnál... - Némán intett, és előreindult. A lépte bájosan halkan koppant a kápráztatóan díszes folyosó óriás tükörsora előtt, mint a tücsök cirpelése.

Françoise néha úgy érezte, a lélegzete eláll. Megtorpant.

- Ó... - zihálta sápadtan. - Ó... talán inkább forduljunk vissza... A férjem fiatal, erős, előkelő, nagyon okos. Inkább...

Eulalie komoran legyintett.

- Asszonyom, ha a királyunk ágyába fekszik, többet segíthet a férjének, mint egy varázsló: Montespan úr magas rangot kap a hadseregnél vagy az adózásnál... Másfél millió gazdag posztógyáros, hajósbankár, selymet szövő gyártulajdonos, hugenotta-protestáns két-három éven belül elveszti a vallásszabadságát, és kénytelen lesz kivándorolni... Igen, a vagyonuk egy részét magukkal viszik, de nem vihetik az egészet el a hátukon, a hajókat, palotáikat, gyáraikat. Ha őfelsége visszavonja a nantes-i edictumot, mely a hugenotta-protestánsok számára a vallásszabadságot biztosította, olyan mérhetetlen kincsekhez jut, mint a keleti regék Aladdinja a varázslámpa által. - És könnyű kezét felrebbentve suttogta: - Aranyeső... Aranyeső! És ne felejtse, a világszép ifjú Danae kerevetére még a villámot villantó Zeusz is aranyesőt hullajtott, hogy szerelmét elnyerje.

Françoise pipacsszirom ajka olykor úgy rezzent meg, mintha szólni akarna. Eulalie megállott a bronz domborművekkel díszes, hatalmas, kapuszerű ajtó előtt. Kezét felemelte:

- Íme, az üdvösség vagy a kárhozat kapuja, asszonyom... Ne felejtse, az első siker nem elegendő, hogy magához láncolhassa a Napkirályt mély értelme és a szerelmi művészete által. S a művészet az ihlet gyermeke. Vigyázzon, az ő sorsa - mely talán Franciaország sorsa, s így Európa sorsa is - az ön kezébe lesz letéve. Én felértékeltem önt. Felértékeltem, lemértem, s ön súlyosnak találtatott... - Vállat vont. - Igen, itt félre kell lökni minden ostoba irigységet, az ön arcbőre fehérebb, mint őfelsége több régi vagy heti barátnőjéé. Nevetése tisztábban csendül. Persze, a főpróba: a nagy, több napos ölelés még hátra van. Az igazi, a megcáfolhatatlanul olümposzi mámoradás, igen, asszonyom... önnek a király kerevetén kell legyőznie a többi állandó, évek óta őfelségéhez hűséges s valóban tündérszép szeretőket... Irigység helyett helyezkedjünk tehát a Napkirály körül úgy, mint az első tavaszi napsütésben doromboló cicák. A hatalom, a teljes tökéletes hatalom durva és veszélyes, s sátáni teljességében mégis a sorsát kovácsoló erő kell ide! A legszebb ékszernél is meggyőzőbb, ha, mondjuk, az ön apját Párizs kormányzójává nevezik ki, a bátyja pedig Franciaország marsallja lesz. Így a helyzet politikailag biztosítva lesz... Hiszen rajtuk keresztül is gyakorolhatja a királyi kereveten elért hatalmát.

Françoise mindkét kezét mellére szorítva, sápadtan kapkodott a levegő után.

- Jaj... bárcsak sohasem jöttem volna ide! - zihálta, és az egész arányos, izmos, nászra kovácsolt ifjú asszonyteste remegett a körülötte forrongó láthatatlan erőktől.

Eulalie hűvösen nézte őt.

- Ha meghátrál, asszonyom, nemcsak önmagát árulja el, hanem a jövendőben nem is oly erőtlen szövetségesét is.

Françoise szemében könnyek csillantak.

- De a férjem... Én szeretem a férjemet, aki daliás, okos, igazi középkori lovag.

Eulalie halkan nevetett.

- S mindez csak az őfelsége hálótermének ajtaja előtt jut eszébe...? A kocka el van vetve, a kocka fordult... Lépjen be kopogtatás nélkül. Gondosan zárja be belülről az ajtót. Menjen az előszobába. Ott a kisszobában, az asztalkán, a két ablak között kristálykehelyt lát... Igya ki, mert ez az ital olthatatlan szerelmi mámorra feszíti a testet. Vetkőzzön le teljesen meztelenre... és... és... - Arca elkomorodott. Zihálva csikorgatta apró fogát. Hangja rekedtes volt. - S ha levetkőzött, menjen be őfelsége hálószobájába, és némán, készségesen, szilajon táruljon a nászra... - Köhintett. Erőt vett magán. - Őfelsége az éjjel sokat dolgozott Louvois hadügyminiszter, Lyonné külügyminiszter részvételével, és a nélkülözhetetlen Torcy külügyminiszter-helyettessel. Ezért most valószínűleg - hiszen a mindennapi reggeli nagy fogadás elmaradt - a király alszik. Ne riassza fel egyszerre. Feküdjön mellé az ágyba, és hagyja, hogy a teste erejével fokozatosan eszmélje az ön jelenlétét.

Françoise remegő kézzel nyúlt a kilincshez. Visszakapta kezét, mintha megégette volna. Eulalie gyors, erélyes mozdulatokkal nyomta rá Françoise remegő ujjait a kígyófejű rézkilincsre.

- Előre... S ne feledkezzen meg rólam a dicsőségének teljében!

A nagy, bronzveretes ajtó, melyre Szép Heléna életéből vett képeket öntött ércbe a lángeszű művész, lassan kinyílt.

Françoise érezte, hogy a másik asszony ellenállhatatlan mozdulatokkal tolja be őt. Behunyta szemét. Mögötte halkan, szinte dallamosan csörrent a királyi hálóterem becsukódó ajtaja.

Mély, különös csend volt. Az előterem ablakán át diadalmasan áradt be a feltörő tavasz. Az ablakok között, alacsony asztalkán kristálykehely sziporkázott, és rubinvörösen izzott a nász hevét szító, titokzatos ital. Françoise sokáig állott némán.

"Vetkőzzem le...?" - A gondolatban nyugalom derengett, elszántság feszült és diadalvágy lobogott. Széles, heves mozdulatokkal lépett ki a zöldesszürke bársony krinolinszoknya abroncsai közül. Hirtelen, egyre gyorsabb mozdulatokkal dobálta le magáról a ruhákat, melyek ott délen, Rousillonban oly fényűzőnek számítottak, s itt Párizsban, az udvar ragyogásában, oly szegényesek voltak... Megtorpant. Fedetlenül állott az asszonyi erő örök pompájában. Napszőke haja megtelt a nap kozmikus fényével, és mesésen könnyű árnyékot vetett piros virágsziromajkára.

A kehelyhez nyúlt. A kristálykehely széle hűvösen érintette meg ajkát. Ismét megtorpant. "Hátha... - lobbant fel agyában a gyanakvás. De a keskeny, ívelt szemöldöke gőggel rezzent... - Méreg...? Halál? Hát aztán?... Itt a piramisokhoz hasonló, irdatlan, Európát rengető fejedelmi hatalom vasból, rézből, gondolatból emelt utat a láthatatlan csúcsok felé... Itt... itt merni kell!"

Mélyet lélegzett, úgy, hogy körte alakú, hegyesen felmeredő mellei is megrezzentek. Gyorsan ivott. Érezte, mint tölti be az ital láthatatlan tüze a tilos nászban remegő testét, vibrál az öle arany bolyhában, szilaj, vakmerő gondolatokat gyújt agyában.

Letette az üres kristálykelyhet. Mélyet lélegzett. Könnyű, gyors léptekkel indult a királyi hálószobához. Megingott. Elmosolyodott. Az öle mélyén a nászhívás lüktetett, izzott, hívott... Gyors, könnyű mozdulatokkal nyitotta ki a királyi hálószoba felfüggesztett tigrisbőrrel álcázott keskeny ajtaját.

Bent félhomály volt. A hatalmas függönyök elfedték a hálószoba ablakát, és súlyosan, diadalmasan hullottak le az ágyra. A férfi fejét hátravetve, olykor halkan horkantva aludt. Felsőteste fedetlenül, ifjan, izmosan barnállott. A könnyű aranysárga, tengerkék vagy bíborvörös spanyol takarók az álom ifjú hevében láthatatlan lágy hullámokkal lesodródtak a vaskos szőnyegre, és a parázna ifjú ezer szeretőt hívó férfiizmában dionüszoszi mámorhívás feszült.

Az asszony lábujjhegyen, táncosan, ritmikusan siklott a kerevethez. Fokozatosan, lassan, lágy mozdulatokkal feküdt a király mellé. Egész testével hozzásimult. Várt.

A férfi álomban kisimult suhancarcán átrezzent valami...

Az asszony fedetlen testéből áradó nászerő lassan, de feltartóztathatatlanul töltötte be a férfi izmait, az álomból lassan felmerülő öntudatát. Erőt sugárzó férfias arca megrezzent. Szépen rajzolt ajka kinyílt.

- ...Louise... Louise... drága... - mormogta, aztán mindent elborított az álom utolsó hulláma.

Az asszony megfogta a férfi kezét, és némán, lassan siklatta a teste rejtekein. Bőrén, paráznán becéző kezének rózsás, leheletfinom tenyerén érezte az egyre erősebben, diadalmasabban feszülő férfiizom lüktetését. A férfi úgy érezte, a forrón lobogó álmok valósággá válnak. Hirtelen fordult meg, és ráborult az asszony szilaj tárulással eléje feszülő testére.

"Louise, édes drága, tiszta lelkű Louise..." - sziszegett ajkán az ébredés első szava. Kinyitotta szemét. Tekintetük találkozott. De a férfi csak fokozatosan ismerte meg az új szeretőt testének minden részével.

A hálószobában csend volt.

A férfi fejét az asszony csatakos, férfikézzel meggyötört, körte alakú, rugalmas melleire hajtotta.

- Asszonyom, ön oly végtelenül jó volt hozzám... - kezdte halkan, fojtottan. Sokáig hallgatott, némán, kozmikus életadó vidámsággal lebegtek a nász, a beteljesülés utáni fellegérzésben. Suttogása halk volt, de néha egy-egy szó érdesebben szökkent fel:

- Asszonyom, előre kell figyelmeztetnem, hogy a szerelemben azokkal kell osztozkodnia, akik hozzám tartoznak a kölcsönös szeretet és a lelki nemesség szerint. - Hangja halk, fojtott volt. - Az én kincsem: a szeretőim. Mondhatnám, értük viselek háborúkat. Ha Franciaország nagy lesz, az ő életük is új meg új tartalommal telik meg. Franciaország nagysága és szeretőim boldogsága számomra az egy és oszthatatlan fogalom.

Az asszony mélyet lélegzett.

- Felség, engedjen át nekem csak egy kis sarkot a szívében... mely olyan férfiasan tág, hogy hét ifjú, olümposzi szépséggel sugárzó szeretőt tud birtokolni. Csak egy sarkot, felség.

A férfi rövid ideig figyelve önmagát, lassan merült fel a mámor utáni fellegérzésből.

- Hát legyen. Egy szép asszonnyal több vagy kevesebb nem veszélyes. Elég széles ez a kerevet.

Hirtelen felrezzent.

- Milyen nap is van ma?

- Szerda... - suttogta az asszony, mintha titkot súgna.

A férfi felült.

- Uramisten! Így elaludni! Ma egész délután azokkal az átkozott spanyol örökösödési ügyekkel fog gyötörni Torcy külügyminiszterhelyettes. - Tenyerébe kapta borzas suhancfejét, és mélyet sóhajtott. - Jaj, csak sohase vettem volna el a spanyol királylányt feleségül! Most olyan háború lesz, hogy csak győzzük az új temetőket nyitni a diadalmas vagy vesztett csataterek mellett... - És fejét rázva ismételte: - Szörnyű háború, iszonyú háború! Azért, hogy ki legyen az úr a német birodalomban, Itáliában.

Françoise odalépett Torcy külügyminiszter-helyetteshez.

- Uram, egy szegény, szerelméért minden percben rettegő nő kér lovagi szolgálatot öntől.

Torcy okos, kellemes arcán meglepetés rezzent.

- Ó, asszonyom, ha az, amit kér, lehetséges, azonnal megtörténik, ami lehetetlen, azt ezután teljesíthetem.

Françoise félig lehunyt szemmel kissé hátravetette kicsiny kobrafejét. Féktelen, napszőke hajának olümposzi asszonyi pompájában állott előtte.

- Oly csekély a kívánságom, hogy ön, ön igazán megteheti: mondja el a Nagy Király jelenlétében, hogy szép a fogam, szép az ajkam. Ez az egyetlen kérésem.

Torcy hódolatteljesen meghajolt.

- Az ön történelemben példátlan diadala, asszonyisága kötelez mindenkit, hogy úgy segítsen önnek, ahogy éppen tud... A fellegtorlasztó Zeusz alighanem aranyesőt bocsát önre, mint egykor Danaéra... Legyen értelmes, mámorra mohó és nagy igényű a válogatásban a férfiak között.

Françoise szelíden bólintott.

- Igen, uram, hálám határtalan lesz... De mondja csak, itt az udvarnál ki az a személy, aki a legtöbbször beszél a királlyal?

Torcy egy pillanatig habozott.

- Brezé főudvarmester...

Françoise hálásan mosolygott.

... - Ó, főudvarmester úr, oly csekélységet kérek, melyet csak egy szerelmes asszony kérhet!

- Parancsoljon, asszonyom.

Françoise habozott. Ajkáról eltűnt a mosoly.

- Kérésem: dicsérje meg szépségemet, szellemességemet a Nagy Király előtt.

A főudvarmester mélyen meghajolt.

- Az ön szépsége, asszonyom, a legtitkosabb, legszilajabb istennő: Eiréne-Asztarte csodája, s dicsérete immár egész Franciaországon átzendül. Ön mindnyájunkat kötelez kiváló lényével a hódolásra.

Françoise a legbájosabb mosolyát rezzentette égőpiros, ízes ajkán. Mélyen meghajolt.

Louvois hadügyminiszter éppen elhúzódva a kápráztató pompában ragyogó tanácsterem ablakmélyedésébe, egyszerre könnyű lépteket hallott.

- Ó, uram... - hallatszott mellette lágyan, halkan.

A hadügyminiszter felpillantott a jelentésekről.

Françoise könnyedén, mélyen hajolt meg.

- Egy kérésem lenne.

A hadügyminiszter vaskos alakja nehézkesen hajlott meg.

- Asszonyom olyan, mint Julius Caesar serege: jött, látott, győzött.

Françoise úgy érezte, ez a történelmi hasonlat feljogosítja őt a támadásra.

- Miniszter úr, szeretném, ha őfelsége jelenlétében megdicsérne. Mondjuk, a hajamat.

- Minden dicséret kevés, ha egy férfi csak rápillant ezekre a napfényes, napszínű hajfürtökre... - udvariaskodott a hadügyminiszter.

Az asszony könnyedén, kissé lábujjhegyen állott.

- Tehát, szövetségesek leszünk?

Louvois szemében hűvösen, élesen felvillant valami: talán egy hirtelen lobbanó érzés, talán szándékká vált gondolat, talán hirtelen lobbanó akarat.

- Franciaországnak most nagy diadalmas harcok kellenek, ha azt akarja, hogy Európának a harmincéves vallásháborúban széthullott részeit egyesítse Franciaország nagysága, ereje által... - Lassan, halkan beszélt.

Az asszony olykor bólogatva, feszülten figyelt.

Ez volt az első éjszaka, amióta a király szeretője lett. Párizsban, a Hotel Soissonban szállottak meg férjével, a Mortemart rokonok jóvoltából. A rokonok előzékenyek voltak, de Montespan pénze gyorsan fogyott. A férfi egyre komorabban siettette feleségét:

- Siessünk haza ebből az előkelő hotelből... - szólt feltörő idegességgel.

Françoise a nyakába ugrott.

- Még csak a holnapi udvari bált várjuk meg! A királynő udvarhölgye lettem, s most elvessem ezt a kitüntető bizalmat?

Montespan lehajtotta fejét.

- Nem bírjuk tovább: pénzünk fogytán van. Ez a párizsi élet tönkreteszi a francia főnemességet.

Françoise lágyan simogatta a férfi suhancosan borzas haját.

- Ne aggódj, ha lemennél Rousillonba, és rábírnád apámat, hogy fizesse már ki a hozományomat, akkor itt Párizsban vagy Versailles-ban is minden jóra fordulna.

Montespan hidegen, csodálkozva nézett rá.

- Szóval én menjek Rousillonba, és te itt maradsz?

Françoise lágy, kérő pillantással kereste a férfi tekintetét.

- A királyné első udvarhölgye, de Noilles már felvetette a kérdést arról, hogy az udvarhölgyek tiszteletdíjat kapjanak... Őfelsége a királyné igen rövid idő alatt megkedvelt engem, mint napi áldozót, és külön dicséretben részesített.

Montespan legyintett.

- Üres fecsegés az egész. Itt, Versailles-ban tébolyító fényűzésbe vész minden, és az udvaroncok úgy mérik le az embert, amilyen a ruhája vagy a hintója.

Françoise némán meredt rá.

- Remélem, nem akarja, hogy én Versailles helyett abban a medvebarlangban töltsem el ifjúságomat. Ha ön most indul, tíz nap múlva vagy esetleg sokkal hamarább is Rousillonban lehet. Két nap, míg az apám harciaskodik, de ha elmondja neki, hogy őfelsége a királynő engem az udvarhölgyei közé vett be, akkor az ő kőszíve is megenyhül, és fizetni fog, mint egy igazi Mortemart!

- Jól van... - szólt komoran Montespan, de vigyázva, hogy a visszafojtott harag ne csendüljön meg érdesen, folytatta: - Lemegyek Rousillonba. Beszélek a kedves apósommal... - Rövid ideig hallgatott. - S te? - kérdezte halkan, és hűvösen nézett Françoise-ra.

Az asszony hozzásimult, a beroggyanó térdek, a remegő lábak, az összesimuló csípők, a derék a férfikezek simogatásában engedelmesen, nászhívóan behajlott a szorítás alatt...

Ez volt Montespan utazása előtti utolsó éjszaka. Françoise mereven húzódott a férje erős, egészséges, izmos testéhez. A teljes, tökéletes, éjféli csendben még a szomszéd teremben levő falióra ketyegése sem hallatszott, csak a Hotel Soisson még Medici Katalin építette épülete, a Savoyai hercegek falai előtt zörrent néha az új lóváltásra váró kocsisok már borízű, rekedt hangja, a postakocsi-állomásnál.

Françoise néha behunyt szemmel figyelt a homályba, néha hangtalanul felkönyökölve nézte férjének a puha, meleg homályban szinte láthatatlan arcát...

"Hát valóban lehetséges, hogy először életemben... igen, életemben először lángoló, lobogó éjszakám legyen?" - a kérdés olykor végigperzselt lelkén, testén; olykor hangtalanul elhalt a tavaszt zengő éjszakában.

Hirtelen arra gondolt, hogy Montespan valamilyen okból mégsem utazik el ma hajnalban a Toulouse-Rousillon, a dél felé vezető postakocsival. A lélegzete is elállt a tébolyult, türelmetlen szabadságvágytól.

Az alvó füléhez hajolt, és valóban halkan, remegő hangon kérdezte:

- Kedves, mindent összecsomagoltál? Nem hiányzik valami? Szörnyű lenne rágondolni is, hogy te hiányt szenvedsz valamiben azokon a végtelen utakon vagy a Pireneusok erdőrengetegében.

A férfi mélyet lélegzett. Egy pillanatra csend lett. A férfi halkan köhintett.

- Ne félj... Nem maradok le a reggeli kocsijáratról... - szólt mindentudóan.

Az asszony összerezzent, a másik hangja olyan világos volt, mintha nem is aludt volna.

Françoise rövid ideig hallgatott, aztán szelíd sértődöttséggel kerülgetve a már megszokott, reggelt bevezető házastársi, vadul, hidegen gyűlölködő veszekedést, mondta:

- Ó... hát, még most is, most is, az utolsó pillanatban is... - Szelíden sóhajtott, mintha egy haldokló ágya mellett imádkozna. - Te mindig mindenben csak a rosszat látod körülöttem... Mi volna, ha én amiatt felháborodnék, hogy a gyönyörű éjhajú Soubice hercegnő a királynő őfelsége jelenlétében azt mondta nekem: "Az ön férje, asszonyom, az egész királyi udvar ékessége, igazi testőrkapitány..." - Tudta, hogy erre a megjegyzésre a másik jellegzetes, jó férji zavarral hallgat el, és némán mosolygott a homályban.

Montespant most hirtelen a búcsúzás könnyeket sajtoló hűvössége fogta el.

- Igen, visszajövök ide, Párizsba, és ha meggyőződöm arról, hogy megcsaltál, a hercegnőnek nem kell kétszer mondania, hogy... - Zavartan elhallgatott, és halkan, komoran folytatta: - Itt hagyom neked a Montespan-hintót, s én magam postakocsin utazom, közel egy hónapig... mert szüleid bizonyára nem akarják végre-valahára is kifizetni a hozományodat...

Az asszony hallotta, hogy a másik hangja elcsuklik, és gyorsan, szelíden suttogta:

- Milyen hálátlan vagy, kedves... - Most egész ifjú, sudár, nászra mohó asszonytestével szinte forró örvényként körülgyűrűzte a férfi búcsúzástól dermedt derekát, hűvös combjait, a visszafojtott keserű férfisírástól meg-megrezzenő, ziháló mellét.

A szomszéd szobában halkan kondult kettőt a díszes márványoszlopokon álló, szinte hangtalanul ketyegő óra. A férfi hirtelen lobbanó, vad elkeseredéssel vergődött a puha asszonykarok, a selymes asszonycombok szorításában...

- Barátaim szavait vettem, hogy titokban figyelnek téged, és a Montespan hintó útját is... - Fogát csikorgatva vergődött a nász utáni foltokkal behintett lepedőn. - Megfogadtam a legszentebb, legiszonyúbb esküvel, hogy kardom pengéje elé állítok mindenkit, akit a pletyka leleplez... - Hangja zihálva elcsuklott. - Mindenkit! Legyilkolok... mindenkit, akit magadhoz engedsz az én tiszta, hitvesi ágyamba... Téged pedig saját két kezemmel fojtalak meg.

Az asszony érezte hangjában a búcsút, és két karja, mintha birkózna, puhán, ellenállhatatlanul fonódott ágyéka köré. Férje zihálva az indulattól, elfúló hangon kiáltozott.

- Mindent elmondok! Mindenkinek, aki számít valamit, hogy megcsaltál... Hadd tudja meg az egész Franciaország...

Az ablak előtt az utasokat gyorskocsi-járatra gyűjtve recsegett a postás réztrombitája.

A férfi úgy rázkódott össze, mintha korbácsütés érte volna.

- Mindent előre tudok, te átkozott bestia, mindent, te nyomorult kígyó! Te szemérmetlen céda! Mindenki ringyója! Hát azt hiszed, siket és vak vagyok?!

Françoise diadalmas asszonyteste némán, selymes, forró gyűrűzéssel, egyre perzselőbb szorítással, ellenállhatatlanul fonódott köréje.

- Mindent elintéztél, hogy utazásod a viszonyokhoz mérten kellemes legyen? - kérdezte, mintha nem hallotta volna a másik ziháló átkozódását.

- Átkozott... - lihegte a férfi akadozva saját könnyeitől. - Átkozott! Százszor átkozott... Ha visszajövök, ha csak egyetlen pletykát hallok rólad, az a véged lesz!

Az asszony hallgatott. Puha keze újra meg újra hipnotikus mozdulattal siklott a férfi verejtékes arcán, halántékán, borzongó tarkóján.

A postakocsi megállóhelyén már álmosan, szótlanul vagy az utazás hirtelen felcsapó izgalmától rekedten, rövid kiáltásokkal tolongtak az utasok.

Hirtelen egy aranysujtásos, kék bársonyruhás tisztviselő jelent meg a postaállomás alacsony, hosszú, sárga épületének bejáratánál:

- Hölgyeim és uraim! - szavalta, mint egy cirkuszi kikiáltó, széttárt karokkal. - Akik Bordeaux, Toulouse, Rousillon felé utaznak, méltóztassanak megtisztelni minket, az utasok alázatos szolgáit, hogy minden különös biztatás nélkül gyülekezzenek a két nagy hársfa alatt álló postakocsinál, és minél gyorsabban, minél vidámabban szálljanak fel a számozott jegyek szerint... - Szélesen mosolyogva újra mélyen meghajolt. - Hölgyeim és uraim! Az utazás csodálatos élmény... Ne zsörtölődjenek az elháríthatatlan kisebb bajok miatt, melyek törvényszerűen jelentkeznek, ha a tiszteletre méltó utas útra kél... Hanem gyönyörködjenek a hintó ablakain túl táruló látványban, mely újra és újra, s mégis másképpen tűnik fel szemünk előtt, s így minden új láthatár birtoklásának tudata mellett eltörpülnek az utazás apró kellemetlenségei...

Az útmester széttárt kézzel harmadszor is mélyen meghajolt a délre induló utasok izgatottan hallgató csoportja előtt.

- A szárazföldi utazás már sokkal szórakoztatóbb, mint a tenger végtelenjén lebegő hajók útja... Örüljenek, hogy utazhatnak... S ó, mily öröm, ha végre - nem is rövid idő után bár - megláthatják jó egészségben, boldogan mellükre boruló szeretteiket.

Valaki tapsolt, mintha színpadi előadást hallana.

A gyorskocsi kerekei alól alig szállott a tavasz végi esőkkel öntözött útról a már nyárízű por.

Montespan lehajtotta fejét. Tőle jobbra egy Birminghamből való testes, hűvös tekintetű hajósbankár ült. Balról már elvirult, de talán éppen azért minden csekélységért hangosan felcsattanó hangú hölgy, Rouenból, aki unokaöccséhez utazott Carcassone-ba. Montespan félig behunyt szemmel hallgatta a kocsi zörgésében el-elhalkuló beszédet.

- Még Birminghamben felette tájékozott üzletemberektől hallottam: ajánlatos franciaországi vagyonunkat pénzzé tenni, mert XIV. Lajos, a Napkirály nagy háborút akar vívni a spanyol örökségért, és máris mint Hispánia királyát mutatta be a francia kormányférfiak előtt unokáját, aki V. Fülöp néven lép a spanyol trónra, láthatóan minden akadály nélkül...

Montespan összevonta szemöldökét, némán nézett ki az ablakon, a mögötte táruló mezőkre, a délen, a messzeségben lebegő Cevennek, Puy de Dome felé, a vad viharokkal évezredeken át simára gyalult, irdatlan oltárként emelkedő csúcsokra.

Úgy érezte, minden kerékfordulás tép valamit Françoise lényéből, a múltba omlasztva a szilaj mámorok izzó emlékét. Néha fázékonyan összehúzódott, hogy rejtse egész lényéből sugárzó, lelket bénító, testében hűvösen lüktető bánatát a többi utas lopva is kíváncsi tekintete elől.

A gyorspostakocsi megállt a limoges-i postaállomás hatalmas, évszázados hársfái alatt.

Montespan mélyet sóhajtva, homlokát ráncolva nézett ki. A hársak alatt egyetlen magas, csontos, gondosan öltözött férfi állott. Büszkén felvetett fején széles karimájú spanyol kalap. Montespan, akinek családi birtokai a Pireneusok erdőrengetegén át egészen a spanyol határig nyúltak, s ismerte mind az északspanyol, mind a délfrancia főnemes nagybirtokosokat, úgy érezte, az utas széles, bő, fekete köpenye, csontos arca ismerős előtte...

A jobbról ülő, állandóan fecsegő idősebb hölgy itt szállt át Carcassone felé az induló gyorspostakocsira, és az új utas gőgösen, némán helyezkedett el, de Montespan érezte, a másik feszülten, hipnotikus erővel keres valakit az utasok között.

Hallgattak. A gyorspostakocsi már a bordeaux-i sorompónál járt. Montespan hirtelen úgy érezte, a súlyos, kínos gondolatait szétsodorja valami ismeretlen akarat hulláma, és egyszerre önkéntelenül megkönnyebbülten sóhajtott.

A vad, irgalmatlan bánat, a mindentudó elkeseredés elhalványult.

- Ön felette bánatosnak látszik, uram... - hallatszott mellette halkan, nyugodtan. - De ez a bánat szétfoszlik, ha ön és én egyesült erővel úgy akarjuk... - Látszólag hibátlan spanyol kiejtéssel beszélt, de Montespan úgy érezte, az idegen mégis francia.

A másik rejtett mosollyal, súlyosan és mégis enyhet adó nyugalommal figyelt.

Montespan érezte, a mellére irdatlan súllyal nehezedő bánat elsodródik... Szinte oktalan bizalommal, de káprázó szemmel figyelt maga elé.

- Ó, uram, ha egy hónap múlva visszatérek Rousillonból Párizsba, legalább nyolc-tíz jó kardvívóval kellene megmérkőznöm, mert...

Az idegen gyors, hipnotikus mozdulattal, szinte észrevétlenül simított végig a másik hirtelen verejtékessé vált homlokán, halántékán...

- Ne folytassa, mindent tudok. Ön félti bizonyára világszép asszonyát, akit Párizsban, az udvarnál hagyott súlyos anyagi helyzetben. Én Agesilaos Incommodatus, vagy egyszerűbben, Jacques Lesage, mágus és halottidéző vagyok... Mindent tudok önről, de ön csak akkor könnyebbül meg igazán, ha önmaga mondja el a bánatát...

Keze újra gyors, szinte láthatatlan, hipnotikus mozdulattal siklott el Montespan halántékán.

- Nyugodtan beszélhet, a többi utastársa vagy nem láthatja önt, vagy... íme, nézzen körül: máris álomba merültek.

Montespan káprázó szemmel pillantott körül.

- Valóban... csodálatos, de az én helyzetem szinte kétségbeejtő: az apósom, Mortemart herceg nem fizette ki a megígért hozományt, s én... én elvesztem azt, akit az életemben az anyám mellett a legnagyobb értékként becsülök.

Lesage keskeny arcán fölény tükröződött.

- Nem veszíti el, ha egyesült akaratsugárzással azt akarjuk: ne legyen hűtlen önhöz az, aki édesanyja mellett élete legnagyobb értéke... S az oly súlyos lehetőség a mostani válság oka... Hm... - Elhallgatott, aztán halkan, szelíden kérdezte: - De vajon érdemes-e önnek tönkretennie saját életét olyan asszonyért, aki csak a fényt, a hódolatot, a gazdagság, az arany csillogását kívánja...?

Hallgattak. Montespan érezte, most már egyenletesen lélegzik.

- Nem mondok le Françoise-ról. Ha akár az egész világ ellen is meg kell vívnom, akkor is visszaszerzem asszonyomat az ősi kardom pengéjével.

Lesage súlyos és mégis megkönnyebbülést adó hipnotikus pillantással figyelte a másikat.

- S mit csinál, ha olyan lovaggal kerül szembe, aki számára a legmagasabb birodalmi érdekből tilos a párbaj.

Montespan fejét rázta.

- Ilyen lovag nincs.

Lesage rövid ideig hallgatott.

- De van... - szólt halkan, nyugodtan.

- Kicsoda? - rebbent fel a férfi.

Hosszú csend támadt, csak a kerekek zörögtek.

- Talán maga a király, aki máris oly hatalmassá tette Franciaországot, s most még magasabbra tör...

Montespan halottsápadt arccal meredt reá.

- Mi... micsoda... maga a Napkirály...? De hiszen ez lehetetlen!

Lesage anélkül hogy levette volna pillantását a másik arcáról, bólintott. Halkan mondta:

- A versailles-i udvarnál most - amint ezt kitűnő tudóstársam, Regulus Montanus, alias Riego Montez mondotta nekem éppen az elutazásom előtt - mindenki veti a kártyát, visszatér-e a délre küldött férj vagy sem...? S mi lesz, ha visszatér? Hiszen, a nagy király egyetlen szemöldökintésére a Bastille börtönébe kerülhet az a vakmerő, aki úgy véli, a jog és a házastársi élet tisztasága előbbre való, mint egy kényúr szeszélye...

Montespan el-elakadó lélegzettel sóhajtott.

- A király? A király... - mormogta zavartan. - De hisz ez lehetetlen... Ha a király valóban isten akaratából uralkodik: minden lehetséges... mert amint írva vagyon: az ember előtt sok dolog lehetetlen, de az isten előtt nincsen lehetetlen. Tehát imádkozzak és öldököljek? Vagy menjek vissza a Pireneusok rengetegébe, és ne törődjek azzal, aki engem oda juttatott?

Lesage közelebb hajolt hozzá.

- Meg kell tenni mindent, ami lehetséges, s szívvel-lélekkel elérni a lehetetlent...

Montespan már hűvösen, nyugodtan nézte a bordeaux-garonne-i sorompókat. Lesage is szedelőzködött.

- Keressen fel egy hónap múlva Párizsban, kitűnő kollégám, a híres orvos és hipnotizőr Riego Montez meudoni villájában, vagy még biztosabban, a Villebouzin-kastélyban, ahol Riego Montez tudományos kísérleteit folytatja. Keresi az aranycsinálás titkát és halhatatlanságot adó bölcsek kövét... - És rövid hallgatás után megkérdezte: - Ön is kiszáll itt, Bordeux-ban?

Montespan sokáig hallgatott.

- Nem... - szólt vontatottan. - Én tovább megyek Bordeaux-ból Toulouse-ba és onnan Revillonba, ahol a Mortemart család, Mortemart herceg - nagy költekezései miatt alaposan megfogyatkozott - birtokán tartózkodik... és mindenképpen Saint Laurent de la Solangue-ba, az oly ifjú s mégis olyan bájos szentünk, alacoque-i szent Margit nevéről elnevezett zárdába, mely híres önsanyargató főnöknőjéről, Pompidou materről, s ugyancsak ő az, ki ismeri házasságom minden titkát.

Lesage keskeny, barna arcán átrezzent a hirtelen lobbanó feszültség.

- Legyen nagyon könyörtelen a múlt bár tüzesen égő, de bágyasztó vagy haragos férji emlékezéseivel szemben... Megvallom, mint hivatásos szerencsevadász, hosszú, keserves éveket átkutatott tudós és szerencsevadász, én is egyformán jóban vagyok az istennel és a sátánnal. S sejtem az eddig ismeretlen kozmikus, még névtelen, de rettentő hatalmú szellemfejedelmek jelenlétét... - Kezét Montespan vállára tette. Alakjából szuggesztív erő sugárzott, mely fellobbant a másikban támadó erőhullámban. - S e mesterség nem veszélytelen, hiszen a mérhetetlen hatalmú szellemfejedelmek egyetlen kozmikus akaratrezzenéssel nemcsak a lázadó, tépelődő vagy ismeretlen hatalmak előtt vinnyogó egyént, de a roppant, sziklavérteknek vélt világbirodalmakat is elsöprik a kozmikus végtelenségbe...

A postakocsi megállott. Az utasok, akiknek lábuk, derekuk egyformán sajgott a közel két és fél napi ülésben, megkönnyebbülten tolakodtak előre, tódultak ki, nézelődtek a Garonne túlsó torkolatában lebegő, az Atlanti-óceán végtelenségét bejárt vitorlák százai, árbocok rengetege felé.

Lesage és Montespan is kiszállt. Montespan szórakozottan nézte, mint fogják be az új lovakat a postakocsi állomásán. Lesage a füléhez hajolt.

- Az emberek a lényük minősége szerint halandók vagy halhatatlanok... Segítsük a sors könyörtelenül elbuktatott halandóit...

Montespan szórakozottan nézte a postakocsi elé fogott új lovakat.

- De ki a halandó és ki a halhatatlan? - kérdezte zavartan. - Minden ember úgy indul neki az életnek, mintha halhatatlan volna.

Lesage felemelte hosszú, könnyű kezét.

- A halandók legszentebb, legmegcáfolhatatlanabb jele: a halál. Ez az egyetlen jel, s én, aki a szexuálmágia, erotomisztika, erotoesztétika tanait vallom hitemnek, mondom önnek: az ember minden esetben többször hal meg. Először a lélek, s azután a test, s utána igen sok - de nem végtelen, a megszemélyesülése szerint - más, ismeretlen alkotórészei látható vagy láthatatlan, eszmélhető vagy egyelőre a tudomány által ismeretlen részek... - Karja könnyedén röppent fel. - De eljön az idő, amikor a könyörtelen, tiszta tudomány a tudományos képzetekből alkot új szellemvilágot, s a félelem a kozmosz ismeretlenségétől szétfoszlik a leglángeszűbb tudósok laboratórium-birodalmaiban; úgy keresve az élet, a halál titkát és sok más, még ismeretlen képzetet, mint szerencsejátékos az ismeretlen kockákat... a kehelyben. - Elmosolyodott.

- Beszéljen apósával. Fel a fejjel, vicomte! A sors néha irigylésre méltó, bár nekünk gyakran megfoghatatlannak látszó módon akar minket megszabadítani a lelket, s főleg az elméket bénító nagyképű s velük együtt gizgazként elburjánzott babonáktól.

Vállat vont. Előre engedte Montespant, aki már fellépett a gyorspostakocsi lépcsőjére, és ismét megvonta vállát.

- De mi úgy rohanunk a veszedelembe, mint megzavarodott birkák az égő istállóba...

Az új, fiatal, jól kipihent kocsis kezében nagyot pattant az ostor... A postakocsi előrelendült, délre, ahol a Pireneusok erdős határhegyei kéklettek.

A Mortemart család már közel három éve beköltözött a Saint Laurent mellett épült omladozó várából a régi nyugati gót királyok vagy a még előttük élt aquitasiai prokonzulok által emelt fenséges, télen dermesztően hideg toulouse-i palotájába, és ahogyan csak a herceg pénzéből kitelt, befalaztatta a leghuzatosabb hatalmas ablakot vagy a szélben táruló bejáratot...

A rakparton, a palota előtt zajlott a vásár. Itt, a herceg ebédlőjében feszült csend volt.

Mortemart herceg előre tudta, mi a veje látogatásának igazi célja, és második hete kerülgette a ki nem fizetett hozomány kényelmetlen, régi, oly sok álmatlan éjszakán százszor is áttekintett kérdését.

Most elhatározta, hogy kíméletlen lesz, és szinte hadarva, délfrancia tájszólással, egyszerűen, félelmetes nyíltsággal mondta:

- Kedves vőm, nem értem, miért kellett önöknek Párizsból - ahová az egész francia világbirodalomból, még az amerikai gyarmatokról is, áradnak a mérhetetlen vagyonok - ide jönni, és a "Fronde"-felkelés után a király zsoldosaival teljesen kifosztott főnemesi birtokokon keresni azt, ami nincsen.

Újra vállat vont. Hosszú ujjai idegesen babráltak a tömör, ősz szakállában, mely által nagyon hasonlított IV. Henrikhez, Franciaország és Navarra egykori királyához. - Hát vándoroljon ki Amerikába, Észak-Amerikába, Louisianába, ahol a folyók és partok homokjában úgy hever az aranypor, hogy csak le kell nyúlni érte, mert erre egészen olcsón lehet néger rabszolgákat venni...

Idegesen, de könnyedén - hogy meg ne sértse a másikat - ütött az asztalra. Vállat vont.

- Vagy menjenek Martinique szigetére cukornádat termelni... Vegyenek kölcsönt a párizsi hajósbankároktól, és ha ön ésszerűen, szorgalmasan gazdálkodik, mesésen gazdag lesz a lányommal együtt... - Széles mozdulatot tett. - De nemcsak ott, hanem Indiában is hever a pénz, a teméntelen kincs... Most dől el az évszázados küzdelem; az angolokkal, a portugálokkal a végső harc a kincses Indiáért... - Mélyet sóhajtott. - Ha én fiatalabb lennék, hajóra szállnék, a legtávolabbi országokba, s karddal és az elmémmel teremteném meg a Nyugat- és Kelet-Indiában, Kanadában, Louisianában az új francia gyarmatbirodalmat, mint a spanyolok és a portugálok Dél-Amerikában, Mexikóban, Brazíliában és másutt... Ahol mesés értékű gyémántok hevernek az óriás, ismeretlen folyók homokjában!

Karjait széttárta, elítélően rázta fejét.

- S önök, fiatalok... ahelyett hogy csak felvennék a messzeségben ott heverő kincseket, inkább Versailles-ban esztelen pazarlásban elmerülve várják a király kegyét, vagy a gazdag nagybácsik, nagynénik soha véget nem érő életének örökségét... Itt Toulouse-ban hallottam, éppen két héttel ezelőtt, hogy egy párizsi orvosnő, afféle javasasszony, valami Voisin nevezetű, egészen nyíltan mérget árusít, mely az örökösök kedve szerint rövidíti meg az öreg, gazdag rokonok életét.

Montespan hirtelen megdöbbenéssel nézett rá.

- Erről egy szót sem hallottam Versailles-ban... - szólt fojtottan.

Mortemart legyintett.

- Ó, önök ott Párizsban a fától nem látják az erdőt... Kedves vőm, tartozom... úgy, ahogy szerény anyagi körülmények között lehetséges, részletekben ki is fizetem a lányom hozományát... Hiszen én őszinte és mélységes bizalommal adtam önhöz hites feleségnek. Higgye el, ahogy szerény anyagi képességünk lehetővé teszi, segítségükre leszünk önöknek. De jelen pillanatban ez bizonytalan...

Látta, hogy a másik szólni akar, és máris védekezve nyújtotta előre két kezét.

- Tudom, tudom... Françoise nem akarja otthagyni a "Fronde"-szabadságharcban legyőzött főnemesség bűntanyáját, azt az átkozott Versailles-t, melynek építésekor ezrek és ezrek pusztultak el a mocsárlázban, míg a mocsarakat ki nem szárították... Igen, valóban... ez meglehet, de hát, kedves vőmuram, kenjen le neki két nem túl erős férji pofont, és higgye el, az ő esze is helyrebillen...

Felállt az asztal mellől, és hosszú, egyenetlen, izgatott léptekkel járt fel s alá a még régi, a rómaiak idejéből való festményekkel ékes kopott fal mellett, a félig befalazott ablak és a tavaszi pompájában virágzó, egykori római prokonzulok évszázadok óta kertészt nem látott kertjeire nyíló kitárt ajtaja között.

- Kedves vőm, viselkedjen erélyesen, egészséges kíméletlenséggel... Én nem tarthatom el ön helyett az ön hites, törvényes feleségét. Menjen a gyarmatokra katonának, és én hajlandó vagyok - addig, míg ön oly tiszteletre méltó önzetlenséggel harcol az aranyliliomos fehér zászló becsületéért Indiában -, én itt őrzöm meg az ön számára a feleség hites, törvényes férj iránti kötelező hűségét...

Kezét vádlóan emelte fel.

- Ezzel a legnagyobbat teszem, amit csak egy leánya további sorsa iránt aggódó apa tehet. Vagy talán nem?

Montespan sokáig hallgatott.

- Hát igen... - szólt végül halkan, fojtottan, és felegyenesedett ültében.

Mortemart zavartan nyúlt tömör, ősz szakállához.

- Kérem... igaz szívvel kérem, ha ma még nem ebédelt, maradjon nálunk. Agatha nővér, aki a zárdafőnöknő, keresztény szívességből főz nekem, szegény agglegénynek... A nővér mára sült kappant, tízféle sajtot és háromféle délfrancia bort tálal fel, úgy, ahogy azt nekem megígérte.

Montespan lehajtotta fejét.

"Ha visszamegyek Párizsba, először őt fojtom meg, aztán főbe lövöm magam...! - villant át a gyűrűző gondolat és keserűség. - Vagy szívembe döföm a kardomat, mint uticai Cato vagy Brutus... vagy..." - A lelkesítő tragikus nevek elfogytak. Félig nyitott szájjal, tompa tekintettel meredt maga elé.

- Uraim... az Úrjézus nevében... - hallatszott halkan, lágyan. - Méltóztassanak az asztalhoz fáradni a kis ebédlőbe.

Mortemart mosolyogva, mint egy cirkuszi bűvész, nyújtotta kezét a küszöbön tanácstalanul megálló tiszta, alacsony, mosolygós, idősebb apáca felé.

- Na, mit mondtam? Mit mondtam, kedves vőmuram?... - Aztán mellére szorította kezét. - Néha nekünk, istenverte agglegényeknek, rongy embereknek is megvirrad. Igaz, Agatha nővér?

Az apáca mélyen bólintott.

- Magukért halt meg az Úrjézus... - Keresztet vetve elnémult.

- Ami igaz, igaz, én ilyen szép pulykakakast életemben nem láttam. Olyan a levese, mint az olvasztott arany. A burgundi hercegnél a levesgazda is megirigyelhetné...

Montespan érezte, hogy az egészséges, erős férfiéhség átviharzik rajta, és az éhség kíméletlenül söpri el mindazt, ami aggasztó volt vagy végzetesnek látszott. Köhintett, és a házigazda után indult...

A Saint Laurent de la Solangue-beli zárda apácafőnöknőjének arca, alakja alig változott az elmúlt három és fél esztendő alatt.

Montespan a főnöknő önkéntelen rezzenő mozdulatából látta, hogy most is szeges övet visel a derekán, és éles, hegyes harisnyakötője, csuklószíjai kidomborodnak az apácaruha bő redői alól is.

- Menekülni akar? - kérdezte halkan. - Mindenki megmenekülhet, de csak krisztusi alázat által. Vállalja, hogy a legutolsó lesz az alázatosok között a türelemben, a szenvedésben, és megnyílik ön előtt az üdvösség kapuja... Keresse a mennyek országában azt, amit itt a földön, a siralom völgyében hiába keresett... s Krisztus kegyelmében megtalálja.

Montespan szótlanul felemelkedett székéről. Keze a kardja markolatára feszült.

- Igen... - szólt fojtottan. - Megyek, és egész Franciaország színe előtt feltárom gyalázatomat. Gyászba öltözöm, gyászjel lesz a fegyveremen, gyász a hintón, hogy mindenki megtudja, meglássa, milyen gyalázat esett rajtam!

A főnöknő rövid ideig lehajtott fejjel úgy hallgatott, mintha imát mondana.

- Azt mondja Krisztus: békességet adok tinéktek... Az én békességemet adom, nem azt, amit a világ kínál.

A férfi komoran hallgatott. A főnökasszony tekintete megváltozott.

- Kire gyanakodott ott messze Párizsban vagy Versailles-ban? - kérdezte halkan, és mégis élesen kutatva a férfi arcát.

Montespan vállat vont.

- A feleségem a királyné udvarhölgyei között jelent meg az udvarnál... De hát, elképzelhető, hogy bárki... életerős, előkelő főnemes ifjak közül ne kívánja meg az én Françoise-omat, s az is, hogy ő, miután most, távozásommal szabad lett, elutasítsa az udvarlóit?

A főnöknő bólintott, de arca tanácstalan lett.

- Ha személy szerint senkire nem gyanakszik, akkor elképzelhető, hogy a gyanú esetleg ártatlanokat érhet...

A férfi kissé zavartan vette el kezét a kardja régiesen vaskos, kosaras markolatáról.

- De hiszen annyira kifogytam minden pénzemből, hogy alig van útiköltségem innen, Saint Laurent de la Solangue-tól Versailles-ig, helyesebben Párizsig, a Hotel Soissonig, ahol a távoli rokonainknál, a Savoyai hercegeknél megszállottunk.

A főnöknő keskeny, sápadt arcáról, lobogó szeméből rokonszenv sugárzott.

- Én szívesen segítek önnek, de ígérje meg, hogy bármit is hall a királyi udvarnál a hitveséről a pletykavadászoktól, előbb a megfeszített Krisztus mindennél égibb kegyét keresve elzarándokol alacoque-i szent Margit sírjához, Alacoque-ba, és a jóságos és tündöklő ifjú szent sírjánál tesz fogadalmat: elkerüli a hiábavaló vérontást, és inkább az oly sokat szenvedett magyar földre indul, hogy európai új keresztes lovagok sorában harcoljon a törökök ellen.

Montespan érezte a lelkén a megkönnyebbülés lágy fuvallatát.

- Igen... Erre lovagi szavamat adom.

A zárdafőnöknő fejét lehajtva állott.

- Siessen... siessen, s ne felejtse, az élet egyetlen értelme: az üdvösség keresése. S mit kaphatunk cserébe lelkünk üdvösségéért?

Sűrű, fojtott csend lett.

- Megyek... - szólt halkan a férfi.

...Ez volt Montespan elutazásának első éjszakája.

Françoise már délután, mikor még a levegőben lebegett a postakocsi kerekeinek pora, széjjelszalajtotta a cselédséget a Hotel Soissonból, ahol mint messziről jött, távoli rokonok éltek, míg Françoise a királyné udvarhölgye nem lett. Innen, a Hotel Soissonból járt be minden szerdán és pénteken tizenkét órára Versailles-ba, a Tuileriákba, vagy ha a fontainebleau-i vadászkastélyba indult az udvar, elkísérte a királynét.

Az égővörös hajú De Noilles hercegnő és az éjhajú Soubice hercegnő között ülhetett, a királyné hatalmas, hat fehér lovas, dúsan aranyozott, ékszerként csillogó hintajában, vagy lovagolt a hintó előtt az udvarhölgyeknek fenntartott szelíd, egyenletes léptű paripán, a trónusszerű, biztonságos nyeregben, melyről a hölgylovas nem eshetett le...

...És a kacagása oly csengő volt, hogy a királyné körül felváltva szolgálatot teljesítő udvarhölgyek és az udvar legelőkelőbb nemes lovagjai önkéntelenül áhítattal figyeltek fel.

A királyné már az első éjszaka reggelén, melyet Françoise a király hálószobájában töltött, mindent tudott, de mivel legalább annyira közönyös volt a király iránt, mint a király őiránta... egyetlen pillantással sem jelezte ellenszenvét.

"Egy szeretővel több vagy kevesebb a Napkirály ágyában nem számít..." - szólt mégis a lánghajú De Noilles hercegnőnek, aki harmadik éve vett részt a Napkirály szeretőinek éjszakai találkozásaiban, és most egész testében remegve panaszkodott az új világszép kegyencnő miatt a királynénak.

- Legyen erős... Igazán sajnálom a többieket. Különösen önt és Soubice hercegnőt, mert önök nemcsak szeretkeznek az uralkodóval, de szerelmesek is belé. Legyünk azonban tárgyilagosak, csak az angyali ártatlanságú Louise de la Vallière-nek van joga - akit mint félénk szüzet tépett le a király, és aki most is, hat éven át szenvedte végig azt a poklot, melyet én is végigszenvedtem volna, ha csak egy pillanatig is szerelmes vagyok a királyba... Igen, neki van egyedül joga, hogy Versailles-ban lakjon.

A lángvörös hajú De Noilles hercegnő remegő ujjakkal simogatta az egész Párizsban, sőt Versailles-ban is a fodrászok remekművének tartott hajviseletét.

- Legyilkolom ezt a vidéki menyecskét... - morogta gyöngyházfogát csikorgatva és semmivel sem törődve.

A királyné nagy, okos szemében részvét és enyhe gúny csillogott.

- Mit ér vele? Egy helyébe száz lép és száz helyébe ezer. Királyi sors, királyi végzet, királyi jutalom és királyi tűnődés... A legmagasabb ragyogó csillag hull le a legmélyebbre... - Vállat vont. - Már tudja Louise, hogy új szerető lépett oda a kerevetéhez?

De Noilles hercegnő tagadólag rázta fejét.

- Louise de la Vallière tudatlansága oly olümposzi, hogy a helyzete éppen ezért megingathatatlan. Egyébként, Versailles-ban mindenki mindent tud, és mindennek az ellenkezőjét... Ha Montespan asszony immár híres kacagása felcsendült, mindenki csodálkozva elhallgat, mert ilyen csengőn - férfiak mondják - csak az Olümposz örökifjú istennői kacagnak, a napfényből varázsolt megaronpalotáikban.

Könnyedén legyintett.

- Remélem, őfelsége jól érzi magát néhány hétig, és a korlátlan hatalmú uralkodó jókedve az egész nép örömére szolgál.

A kápráztató, aranyos díszhintók végtelen sora most kanyarodott a fontainebleau-i kastély roppant tölgyei alá. A menetet vezető főudvarmester, akire a fontainebleau-i egész Európa által megcsodált vadaskert bízatott, vizsgázó diák izgalmával intett a kürtösöknek.

A kürtök pihenés jelét rivallták.

Csendes tavaszi éjszaka volt.

A fontainebleau-i kastély a pompás mulatságra összegyűlt hivatásos főnemes vadászok mély álmát aludta.

Françoise lassú, hangtalan léptekkel lopódzott a királyi hálószoba felé. Minden csendes, üde és vidám, nászra hívó volt.

A királyi hálóterem előszobája előtt nem állott őrség. Az ajtó hangtalanul kinyílt. Az előszobában a márvány Vénusz-szobor előtt, mint szentképek előtt az örökmécs, négy kristálykehely állt.

Françoise feszülten figyelt.

"Idd meg... Vetkőzz le... Gyere be. Feküdj az ágyamba..." - ismételte magában a királynak még a párizsi Tuileriákban hallott szavait.

Most a négy csillogó, rubinvörösen izzó itallal teli kristálykehely mellett nem hevert levél.

"Szóval, itt mindenki mindent tud..." - gondolta, és gyors, könnyed mozdulatokkal dobálta le a ruháit. A csodálatos kínai selyem krinolinszoknya halkan zörrent, lemeztelenítve sudáran felívelő csípőit. A kehelyhez nyúlt. Mohón ivott. Most mozdulatlanul olyan volt, mint a márvány Vénusz-szobor mása.

Hirtelen lobbanó diadalmas, hangtalan kacagással csapta hátra napszőkehajú fejét.

- Én... én iszom meg az első kehelyt... Én... Én... - Öle aranyfényű bolyha megrezzent a nász előtti izgalomban. Fedetlenül, könnyű, imbolygó léptekkel siklott be.

Egy pillanatra megállt. Összerezzent. A férfi hátravetett fejjel úgy aludt az egész napi utazástól fáradtan, mint egy agyontanult diák. Arca sima s fiúsan fiatal volt.

Françoise lassú, óvatos mozdulatokkal - hogy idő előtt fel ne ébredjen a másik - siklott be melléje, az ágyba... és úgy figyelte lélegzetvételét, mint zsákmányát a selymes szőrű ragadozó.

Csend volt. Az előszobában halk léptek surrantak, mintha nagy, fehér, selyemszárnyú lepke rebbenne a hármas égő gyertya körül.

Az ajtó halkan zörrent. A küszöbön De Noilles hercegnő alakja rajzolódott ki. Françoise látta, hogy arcán meglepetés helyett csak az erőviszonyokat felmérő szerető vívódása látszik.

Circe de Kebnekaisse az ablak előtt állt. A fontainebleau-i vadaskert óriás tölgyei márványmereven állottak a holdtölte kozmikus pompájában. Szemben a tölgyekkel, a kastély déli szárnyán, a király szobájának két ablaka derengett.

Az asszony arra gondolt, végigmegy a folyosón a nagy vadkanvadászatra egybegyűlt, előkelő vendégekkel zsúfolt szobák sora előtt, aztán hirtelen mozdulattal ledobta magáról a ruhát, és rugalmasan lendült át a földszinti ablakon a kertbe.

Sudár, fedetlen teste ezüst bolygólángként lebbent a holdtölte érces fényében. Fától fáig lendült az árnyékban.

A királyi hálóterem előszobájában már csak két teli kehely állott Vénusz márványszobra előtt.

"Már ketten is megelőztek..." - gondolta, és szemöldöke rezzenésében a nászban legyőzhetetlen, szilaj, mámort adó királyi szerető gőgje volt. Hosszú fehér kezével úgy nyúlt a kehelyhez, mintha virágot szedne. Ahogy hátracsapta fejét, dús, féktelen, hajnalszőke haja tompán villódzva elömlött az ifjú király férfikezével jegyzett selymes vállán, hegyes, körte alakú mellein, karcsú derekán. Hangtalan mozdulattal tárta szét a hálóterem ajtaját.

Bent, mozdulatlanul figyelve az alvót, ült az évszázados, hatalmas, selyemszigetként emelkedő királyi ágy szélén a két szerető...

Titokzatosan mozdulatlan arcukon nem látszott meglepetés. Hallgattak. Circe de Kebnekaisse rövid ideig figyelte az alvó egyenletes lélegzetvételét, aztán könnyedén, mint a virágra szálló lepke ült le a királyi ágy túlsó végébe.

- Siess... siess... ma megelőznek a többiek... - Moulandier hangjában türelmetlenség csendült.

Eulalie, aki a férje mellett feküdt, felült az ágyban, és szótlanul szedegette ruháit. Moulandier testesen, vaskosan, bő hálóingben úgy rendelkezett, mint egy hadvezér.

- Mihelyt teheted... s légy óvatos, említsd meg őfelségének, hogy új postakocsijáratok kellenek Párizs és Lyon között, s én már a napokban, ha itt a vadászaton találkozom Colbert pénzügyi főintendánssal, bejelentem, komoly tőkebefektetést eszközlünk az új vonalra... Persze, ehhez nélkülözhetetlen őfelsége jóakarata, hisz személyesen határoz végső fokon...

Eulalie már könnyű fehér selyemruhában állt az ajtó mellett.

- Tudod, hogy megteszem, amit mondasz, de már az egész udvar suttog rólunk.

Moulandier vállat vont.

- Suttognak arról is, hogy az oly csodálatosan szép Soubice hercegnő csak azért lett a Napkirály szeretője, hogy a férjét kitűnő állásba juttassa, s ha ez sikerül, otthagyja őfelségét, mert a férjébe szerelmes. Erre mondta Molière művész úr: Jupiterrel osztozni nem szégyen. Persze, nekem sok fiatal szeretőt kell tartani, hogy ne kerüljek a megcsalt férj tekintélyt romboló hírébe.

Eulalie az ajtó kilincsére tette kezét. Moulandier suttogva rázta mindkét karját.

- Vigyázz, ha a vendégek szobája előtt elmégy... most mindenki figyel, milyen egy király éjszakája Fontainebleau-ban.

Eulalie gyorsan bólintott, és kisiklott a folyosóra.

Bent a királyi előszobában már csak egy telt kehely állt Vénusz szobra előtt.

"Hárman már megelőztek..." - rebbent át agyán a gondolat. Filigrán, arányos teste úgy lebbent a lehulló ruhák között, mint virágszirmokból csapongó röptű lepke. Régi szerető biztonságával lépett be a hálóterembe. Bent a szőke, lángvörös, hajnalszőke három asszonyfej hajlott várakozva az alvó felé. Fedetlen testük márványfehérségéhez könnyű rőt derengést vetett az alacsony kerek asztalon álló, háromágú gyertya mozdulatlan fénye...

Eulalie szótlanul kerülte meg a hatalmas királyi kerevetet, és hangtalanul ült le az ágy negyedik sarkára.

A küszöbön most tűnt fel Soubice hercegnő fedetlen alakja. Nászhoz kibontott, éjfekete hajfürtjei elborították vállát, öle sötét pelyhe mint nagy bársonyos, éji lepke rezzent meg minden lépésénél. Szótlanul leült az ágy szélére, Eulalie mellé. Az előszobában álló nagy falióra zengve ütötte az éjfélt. Az asszonyok fedetlen teste mintha megrezzent volna. Karjaik egyszerre emelkedtek fel... A puha, spanyol takaró hangtalanul hullott a szőnyegre. Az asszonykarok széttárt ujjakkal birtokolták a férfitest parázna, örök, mámort adó rejtelmeit...

Az alvó érezte, hogy ez a becézés átcsap lényén. Behunyt szemmel hagyta, hogy öt asszony selymes érintése felszítsa a nászhívást. Halkan felmordult.

- Jöjjetek... jöjjetek...

A puha asszonykarok, feléje ívelő csípők, a selymes combok, a hosszú, nyugtalan asszonylábak, fedetlen testek lágy hulláma borította el a férfi birtoklásra megmozdult alakját.

A versailles-i kastély minden terme tündérfényben ragyogott. A táncolók selyem-, bársony-, aranyozott ruhája sziporkázva villódzott a roppant csillár fényében.

Françoise látta, hogy a vaskos, testes Louvois hadügyminiszter a királyt keresi, alighanem valami fontos hírrel. Már látta, hogy az uralkodó előtt összegyűlt udvarhölgyek csoportjában újra meg újra felcsap a kacagás. Hirtelen valaki megérintette karját.

Louvois megfordult. Látta Françoise izgalomtól sápadt, kicsiny arcát.

- Most... most nem dicséri meg a hajamat őfelsége előtt?

Louvois mosolyogva bólintott. A királyhoz lépett.

- Felség, fontos hír Flandriából... - Lassan, nyugodtan beszélt az angol és a császári csapatok felvonulásáról, elemezte a két ellenséges hadvezér, John Churchill, Marlborough hercege, az angol hadsereg fővezérének hadászati elveit és Savoyai Jenő herceg hadmozdulatainak célját.

A Nagy Király fölényesen legyintett.

- Holnap, kedves Louvois... holnap tanácskozunk. De most mondjon valami vidámat.

A miniszter mélyen meghajolt.

- Vidámabbakat? - és hosszú, lassú várakozással követte Françoise alakját, intett feléje: - Íme, felség! Ilyen gyönyörű, napszőke hajkoronát még nem láttam!

Az uralkodó magabiztosan bólintott.

- Tudom... tudom... - szólt a titkos szerető fölényével... - De úgy hallottam, a férje, Montespan úr, nemsokára visszaérkezik a fővárosba, és valószínűleg nagy botrányt csap. Egyébként ezt az új fordulatot meg kell beszélni Torcy külügyminiszterrel.

- Már tud róla... - szólt a másik gyorsan.

Torcy most tűnt fel a táncolok között. Françoise feléje siklott.

- Most... most mondjon el mindent úgy, ahogy megígérte...

A külügyminiszter csak szemöldökét rezzentette sokat ígérően, és a királyhoz lépett.

- Semmi különös, felség. A bajor szövetségeseink Münchenből érkezett híre szerint Leopoldus német császár Savoyai Eugén herceget nevezte ki az ellenünk felvonuló hadai fővezérének.

A király újra legyintett.

- Azt a szökött kispapot? Az én alattvalómat? - kérdezte fölényesen.

Torcy hódolatteljesen meghajolt.

- Felségednek teljesen igaza van, amikor a diplomácia helyett a szépséget, az ifjúságot keresi, íme, ez ifjú és bájos hölgy... Micsoda viruló ifjúság! Milyen gyönyörűen piros az ajka... s ha mosolyog, a hibátlan gyöngyfényű, valóban olümposzi ajakról csodás mosoly tárul...

A király újra az asszonyt nézte.

- Igen, ezt már hallottam... Vagyis, nemcsak ezt... - Aztán gyorsan kérdezte: - A spanyol követ mikor kért kihallgatást? Még nem beszéltem erről Brezé főudvarmesterrel... - Aztán maga intett az ablakmélyedésben álló magas, csontos főudvarmester felé.

Françoise lassan megfordult. A feléjük siető főudvarmester mellé lépett.

- Uram, kérve kérem, teljesítse, amit ígért.

Brezé mosolygott.

- Ez lovagi kötelességem... - És a királyhoz lépett. - Felség, rögtön intézkedem, hogy II. Károly, Hispánia királyának követe don Rodrigo Castello de la Plana hercege megfelelő fogadtatásban részesüljön. Úgy gondolom, hogy a nagy kihallgatáson a királyi udvarhölgyek szépséggel ragyogó társasága vegyen részt, s a királyné ruhauszályát a szépségek között is a legszebb udvarhölgy vigye.

A király vidáman figyelt.

- Kit ajánl? Kit ajánl uszályhordozónak?

Brezé széles, könnyed mozdulattal mutatott Françoise felé.

Íme, az egész királyi udvarnak nemcsak a legszebb, de - ahogy tapasztaltam - a legszellemesebb hölgye. Ő vigye a királyné uszályát.

A férfi most harmadszor fordult meg, kissé meglepetten pillantva Françoise-ra.

- Asszonyom, itt mindenki az ön szépségét dicséri. Ez valóságos összeesküvés! - Halkan nevetett, és a soknejű férfi fölényével bólintott. - Legyen tehát ön az uszályhordozó.

Françoise sápadtan, mélyen meghajolt. A király elbocsátva intett a két miniszternek, és az asszonyhoz lépett.

- Az éjszakáim nagyon elfoglalnak. De déli tizenegy és két óra között szívesen látom önt soron kívül... - És óvatosan hozzátette: - De mi történik, ha a férje végül mégiscsak megjelenik...? Hát engedhetem egy olyan hölgynek, hogy eltávozzon, aki a főudvarmester és két miniszterem véleménye szerint is az egész udvart betölti fényével s az udvar ragyogó csillaga?

Françoise látta, hogy a táncolók tapintatosan elhúzódnak tőlük. Összekulcsolta kezét.

- De felség... én még sohasem voltam szerelmes... S most, huszonkét éves koromban, oly hirtelen tört reám ez az érzés... Szinte megbénultam e lángokban... Ha felséged előtt elhaladok vagy csak látom, úgy érzem, megsemmisülök... s ez... már ez is olümposzi boldogsággal tölt el.

A férfi úgy nézte az asszony hamvas nyakát, az ő csókjának kicsiny, kék foltjait. Úgy érezte, valami szilajon, féktelenül, mindent elsodró erővel lobban fel benne.

,,De hiszen ez valóban az udvar legszebb asszonya, s én vakon, egyszerű ágyasomnak tekintettem..."

Mélyet lélegzett.

- Asszonyom, ígérje meg, hogy nem bántja a szeretőimet. A szeretőim: az életem legértékesebb kincsei. Mindent kívánhat, pénzt, ékszereket, csodálatos ruhákat, a hatalmat, csak egyet nem, ne kívánja, hogy elhagyjam azokat, akik oly hosszú ideig hozzám tartoztak...

A hatalmas bálteremben örvénylett a tánc, de Françoise érezte, már mindenki feléje figyel. A közelgő diadal vibráló, néma ujjongással töltötte be lényét.

- Felség, én mindenbe beleegyezem, de segítse, hogy minél hamarább kimondja a bíróság a válást köztem és a férjem között, és én csak felséged asszonya legyek.

A férfi úgy nézett rá, mintha először látná.

"Mi ez? Csak nem a szerelem? De hát miért? Hogyan? - Megfoghatatlan erőörvény kavargott előtte, és ő ámulva figyelte önmagát. - Eh, nem lehet, nekem feleségem van, neki férje. Kettős házasságtörés... Ha csak egy-két találkáról lenne szó, még elsimulna valahogy a háborgás, de így?"

Úgy érezte, ez az érzés megtelik izzó, lüktető tartalommal, és betölti a gondolatot, az eszmélést, az akaratát.

"Mit szólnak ehhez a királyi udvar kíméletlen szavú egyházi szónokai, Bossuet, a szellemes, kíméletlen Fénelon, a legképzettebb bibliamagyarázó Bourdalone?..." Vállat vont.

"Eh, akárhogy, akármint is van, de a szerelem, az igazi, lángoló szerelem a legfontosabb: az élet poros, göröngyös országútján talált kincs."

Pár pillanatig mozdulatlanul állott az asszony mellett. Érezte, a szerelem mint üstökös lobban fel előtte.

"Ilyen asszonyért akár az üdvösségemet is kockára teszem."

- Asszonyom... - szólt halkan. - Ezért a szerelemért szenvedni is kell, de ne bántsa szeretőimet, s első lehet a szeretőim között... - Habozott, aztán zavartan mosolyogva hozzátette: - Ott folytatjuk holnap délben, ahol az éjszaka elkezdtük.

Az asszony érezte, hogy a diadal mindent elsodró lendülete benne is fellobban, és elsodorja az aggodalmat, a féltékenységet, a szegénység lenyűgöző, bénító tudatát.

A férfi félig lehunyt szemmel figyelt.

"Hányszor feküdt az ágyamba, s alig ismertem... Most egyszerre, ebben a pillanatban, igen, történt valami..."

Az asszony alakja olyan volt káprázó szeme előtt, az udvari bál kábító pompájában, mint alkonyi bíborba borult égbolton a Hajnalcsillag.

"Igen, a szerelem erőt ad a szerelemre..."

- Ha önt ölelem, mintha egyszerre valamennyi szeretőmet ölelném meg.

Egymásra néztek. Françoise sápadtan hallgatott. A férfi némán nézte kicsi arcát. A hatalmas bálteremben a táncolók csillogó örvénye elmerült az új, hatalmas érzés örvényében. S ők csak ketten, csak egyedül hajoltak össze, és olykor együgyű bókokat suttogtak egymásnak.

Ezek a napok voltak Françoise életében a hatalomátvétel csodálatos napjai. Kiköltözött a Hotel Soissonból a Tuileriákba.

A férfi arcán a harapós asszonycsókok enyhe sápadása vibrált.

- Már szóltam Brezé főudvarmesternek, nyittasson ki számodra lakosztályt.

Françoise hetykén rántott egyet a vállán.

- Ha a királyné lakosztálya tizenegy szobából áll, azt akarom, hogy az enyém legalább huszonkettő legyen.

A férfi a mámorral jóllakott szerető férfias vidámságával mosolygott.

- Hát legyen...

Előzékeny kézmozdulatot tett. Françoise végigsimított homlokán.

- Az udvari nagyfogadásoknál az én uszályomat Du Noilles hercegnő vigye... s a királynő uszályát legföljebb egy apród. Hadd lássa az ámuló udvar, ki az első szerető, maîtresse en titre...

A férfi vállat vont.

- Nem hiszem, hogy a feleségem, a királynő, különösebb jelentőséget tulajdonítson annak, hogy ki viszi az uszályát...

Françoise hirtelen lobbanó haraggal rezzent össze.

- Mit? Csak azért, mert ő nem törődik vele?... - És hevesen levegőbe csapott apró öklével. - Nekem az kell, hogy én... én legyek az igazi szeretőd. Hogy az udvaroncok, akik oly sokat tudnak, lássák, sem Louise de la Vallière, sem a királynő nem árthatnak nekem, s mindenki látva lássa: én vagyok az úrnő Párizsban és itt Versailles-ban is!

A férfi érezte, a váratlanul lobbanó szilaj szerelem betölti lelkét, parázna áhítatot kelt és ajándékozó akaratot gyújt. Így allonge-paróka nélkül, rövidre vágott, borzas hajával suhancos fiatalosnak látszott.

- Minden úgy lesz, ahogy akarod... - És becézve ifjú asszonyát, a Saint Cloude-kastély parkjában, az atlanti nyár szelíd pompájában vidáman hancúrozó madarakra figyelve azt mondta: - Te is egy cinkemadár vagy... Csip-csirip...

Françoise kiegyenesedett ültében. Selymes, a férfikörmökkel felkarcolt márványfehér combjai csillogtak a nyár eleji napfényben.

- Azt akarom, hogy az apám, aki most a férjemmel tárgyal a hozományról, ott messze, a Mortemartok ősi kastélyában, öt év után végre valóban összeszedje azt a hozományt... Tehát, hogy az apám Párizs kormányzója legyen... Bátyám pedig, aki oly sok háborút végigharcolt, Franciaország marsallja!

A férfi, aki érezte a szerelem mámorát adó láthatatlan, eltéphetetlen köteléket, készségesen bólintott.

- Mindent megteszek, amit csak akarsz, de a szeretőimet nem hagyom! És az én angyalomat, Louise-t, ne bántsd!

Françoise összehúzott szemmel figyelt.

- Az a hír, hogy kolostorba akar vonulni. Ne akadályozd meg ezt, mert ez így jó mindkettőnk hatalmának.

A férfi csak most vette észre a könyörtelen támadást.

- Az én Lujzám kolostorba akar vonulni, ám tegye meg, de én nyíltan megmondom neked, ott is felkeresem őt.

Az asszony összerezzent. A nappali világosságban égkéknek látszó szemét összehúzva hirtelen szinte megöregedett, megsárgult.

- Én nem bántom szeretőidet, nem bántom éjszakáidat, de Louise de la Vallière menjen kolostorba, mert ha ő nem, akkor én megyek el.

A férfi arcán a szerelmes riadozása látszott.

- De kedves... hogyan mondhatsz ilyet, még elgondolni is szörnyű... - Hirtelen elkapta az asszony derekát, és maga mellé, a feldúlt csatatérhez hasonló takarók, párnák közé gyúrta.

Már három hete húzódtak a tárgyalások a hozomány kifizetéséről. Mortemart valóban mindent megtett, hogy teljesítse az annak idején, az esküvő előtt tett ígéretét. Montespannal együtt kereste fel Perpignan, Toulouse, Carcassone leghíresebb uzsorásait. Pénzt sehol sem kapott. A Pireneusok rengetege között húzódó Mortemart-birtokra egyszerűen nem akadt vásárló.

Ezen a napon a régi prokonzuli palota teraszán ebédeltek. Mortemart már nem is ifjú házvezetőnője készségesen, alázatosan, hangtalanul lebbent az ebédlőasztal és a nagy füstös konyha között.

Hirtelen hatalmas, régi ezüsttálcán hozta a ropogósra sült pulykakakast és a fűszereket, elő- és utóételek mozaikját.

Montespan, aki a perpignani úton sokat lovagolt, fiatalos mosollyal evett. A terasz előtt, a keskeny, apró, ősrégi, kőhalmokkal zsúfolt egyetlen utcán hirtelen lódobogás csapott fel.

Mortemart felpillantott. A régi prokonzuli palota előtt három lovas állt meg. Két dragonyos és egy polgári ruhába öltözött rangidős tiszt nem éppen sietősen kászálódott le a nyeregből. A főtisztviselő szótlanul indult fel a széles, középen kikopott gyönyörű márványfeljárón. Éberen körülpillantott.

- Ön Joachim-Benedictus Mortemart herceg?

Mortemart szótlanul bólintott. Szívét hirtelen összeszorította valami. A díszes, aranytól csillogó állami főtisztviselő kezében levél borítékja fehérlett.

- Louvois hadügyminiszter parancsa, hogy a levelet csak az ön kezébe adhatjuk át.

Mortemart lelkén átcsapott a csoda előérzete: ünnepélyes lassú mozdulatokkal, de remegő ujjakkal tépte fel a borítékot. Rövid ideig káprázó szemmel, hangtalanul olvasta az írást, aztán gyorsan felkapta fejét.

- Hihetetlen... maga a hadügyminiszter írja, hogy őfelsége engem Párizs kormányzójának nevezett ki... - És egészen elhaló suttogással befejezte: - A legidősebb fiam, Maximilien Franciaország marsallja lett.

Mély csend támadt.

Montespan mereven nézett rá. Mortemart a levelet rázva zavartan kiáltozott.

- Ilyen nagy kegy! Ekkora emberismeret... A legtisztább főnemesi hagyományok ilyen áhítatot és hűséget keltő elismerése...

Montespan a vizespohárhoz nyúlt. Hosszan ivott.

- S kedves apósom, mit gondol, mely érdemekkel érdemelte ki ezt a valóban meglepő kitüntetést?

Mortemart vállat vont.

- Őfelsége határozatai vagy törvényerejű parancsai mindig Franciaország üdvét szolgálták.

Montespan arcán hűvös figyelem látszott.

- Ebben sok igazság van. Őfelsége határozata valóban helyes és meglepő. De mégis, ön, azt hiszem, három éve költözött le a fővárosból ide, Toulouse-ba, s semmi olyat nem cselekedett időközben, amiért ezt a nagy kitüntetést megérdemelné.

Mortemart az örömtől sugárzó arccal legyintett.

- Ó, őfelsége bölcsessége megismeri a rejtett értékeket is.

Montespan felegyenesedett.

- Megvallom, ez a kitüntetése engem is váratlanul ért. Még ma délben Párizsba lovagolok, és megfejtem a rejtélyét: miből lesz a cserebogár?

Mereven bólintott, és szótlanul indult az istálló felé, ahol a lova állott.

Mikor Montespan három és fél nap alatt megtette az utat Rousillon-ból Párizsba, s a Point de Jour sorompónál megállott, az őrség csak felületesen kérte útlevelét.

- Ó, talán csak nem lakodalomra készül, márki úr? - kérdezte szívélyesen mosolyogva egyikük, amikor visszanyújtotta az útlevelet.

Montespan éles, férfias arcán hirtelen lobbanó zavar, a menekülő félelme látszott.

- Lakodalom? - kérdezte túlzott fölénnyel.

A vámparancsnok nem egészen józanul bólintott.

- Itten hangoskodtak valami vidéki gavallérok, hogy királyi lakodalomról jöttek... - mormogta hirtelen támadt óvatossággal.

Montespan eltette az útlevelét.

- Magam is alighanem a királyi udvarnál keresném az igazságomat, de lakodalomról nem tudok.

Egyenesen, mereven ült a nyeregben. Egyetlen arcizma sem rezzent.

A Hotel Soisson kétemeletes, egyszerű, régi, kopott épülete előtt úgy, mint máskor, most is postakocsik álltak, lármáztak az ittas kocsisok.

Montespan odadobott egy rézpénzt az arra várakozó, rettentően piszkos, maszatos, alig hét-nyolc éves cigányfiúnak. Lelendült a nyeregből, és nagyot sóhajtva a végtelenül hosszú lovaglás után, a fogadóba indult.

A Hotel Soisson bejáratánál megállt. Homlokát ráncolva próbálta ki, csúszik-e a lakkozott fekete, rezes végű hüvelyben a kardja, aztán továbbindult...

A kapuk tárva-nyitva állottak. Montespan egy pillanatig arra gondolt, hogy felmegy Olympia Mancini hercegnőhöz, aki a hadi sikerekben oly gazdag Savoyai Eugén herceg anyja volt, s koránál csak a szelleme és emberismerete volt a nagyobb. Habozva megtörölte hirtelen verejtékező homlokát, és egyenesen a második emeletre indult, ahol annak idején a Montespan házaspár szállása volt.

Minden üres, csendes és kihalt volt... A Hotel Soisson, mely a "Fronde"-szabadságharc alatt legyőzött főnemesség és az újabb időkben hatalmassá vált pénzarisztokrácia ismert szalonja volt, most kihaltan tárult...

Montespan megállt. A megkopott, régiesen cifra ajtó tárva-nyitva, halk reccsenéssel himbálódzott rézsarkain. Montespan belépett. Kiáltani szeretett volna, de valami súlyos, ólomnehéz bizonyosság szorította össze a torkát. Lehajtott fejjel várakozott...

A palotában olyan hűvös, halotti csend volt, hogy úgy érezte, mindent tud. Szótlanul belépett, és végigment a két ismerős, mennyezetes, de tágas, nagy ablakos szobában. Zavaros rendetlenségben úgy hevertek a színes, apró, intim női holmik, mintha hirtelenében menekült volna innen valaki.

Montespan köhintett. Hogy megtörje a bénító némaságot, újra köhintett.

"Hát... szóval így vagyunk..." - mormogta, és érezte, hogy öldöklő, szilaj dühe bénító bizonyossággá válik.

A Hotel Soisson belső udvarából rikoltó szitkok röppentek. Montespan a folyosó ablakához lépett. Bent, a palota belső kertjében egy sánta, félvak törpe vagy gyerek dobálta göröngyökkel a baromfiudvarból a kertbe bemerészkedő, riadtan kotkodácsoló tyúkokat.

Montespan áthajolt a folyosó ablakpárkányán.

- Hé, kis cimborám! - kiáltotta a fiúnak. - Hol találom meg a palota úrnőjét, Olympia Mancini hercegnőt?

A legényke megállott, s Montespan most látta, hogy valójában törpe.

- Őfensége, Olympia Mancini hercegnő most a Tuileriákban van, a királynál!

Montespan hosszan hallgatott. Csak mikor a törpe lehajolt, hogy újabb göröngyöt röpítsen a beszemtelenkedő tyúkok felé, kérdezte:

- Én a feleségemet, madame Montespant keresem.

A törpe feléje fordult.

- Ó, madame Montespan? De hiszen az legalább három hete beköltözött a Tuileriák királyi palotájába, és huszonkét szobát foglaltatott ott magának, míg a királynénak csak tizenegy szobája van... - kiáltotta éles, vibráló hangon.

Montespan dermedten állt. Mindaz, amit feltételezett, most hirtelen bénító valósággá vált. Homlokát ráncolva próbálta lakkozott hüvelyében az ősi kardot, mellyel valamikor a keresztes hadjáratokban harcoltak a Montespanok lovag ősei a mohamedánok ellen.

Lelkében átrezdültek a régi népdal szavai: vagy én ölök valakit, vagy engem öl valaki, de az én szeretőmet ne szeresse senki. Az öldöklő bosszúvágy, az őrjöngő gyilkos féltékenység rengett, vibrált, rikoltott agyában, és továbbsodorta alakját...

A Tuileriák tíz év óta kinyitott kapuja előtt két öles termetű, királyi svájci testőr, kettő a Royal Allemand, a királyi német ezredből és ugyancsak kettő a királyi svéd gránátosok közül, állott őrséget négy-négy lépésre egymástól, immár az egész Európában híres mozdulatlanságba merevedve.

Mikor Montespan eléjük lépett, a szuronyos puskák keresztbe feszültek előtte.

Montespan tekintete élesen, súlyosan szegeződött a szinte kikovácsolt vasálarcnak látszó arcokba.

- Én a feleségemmel akarok beszélni... - szólt halkan, könyörtelenül.

Várta a kérdéseket, az igazoltatást, de senki sem szólt. A szuronyos puskák széthúzódtak. Montespan tovább indult...

A Tuileriák máskor lebzselő, viháncoló, szellemeskedő, szemtelenkedő, előkelőbbnél előkelőbb udvaroncokkal zsúfolt folyosói most éppen olyan kihaltnak látszottak, mint a Hotel Soisson két szobája.

Montespan úgy érezte, a mesés várkastélyt látja, melyről a gyermekmesék regéltek. Látta, hogy ott, ahol a folyosó elfordul, egy leány tűnik fel, akit már elutazása előtt is ismert.

- Yvonne! - intett kezével.

A leány megtorpant. Melléhez kapta a kezében levő kancsót. Montespan lassan, súlyosan lépett mellé.

- Yvonne, a feleségemet... - akarta mondani.

A leány megfordult, és futásnak eredt...

- Megjött! Megjött! - sikoltotta hirtelen támadt rettegéssel.

Montespan megállt. Csak annyit látott, hogy néhány díszesen öltözött lakáj és magas rangú állami tisztviselő szótlanul, mindentudóan figyel feléje. Kardjához nyúlt... Látványos mozdulattal húzta ki a hüvelyből a hosszú, éles kardot. Fejét kissé felvetette. Homlokát ráncolva nézte a hosszú, villogó pengét.

Látta, amint a királyi kihallgatóterem előtt álló várakozók megmozdulnak.

Kicsit habozott, aztán úgy hajította el kardját, hogy az acélpenge zengve csúszott a díszes ablakkeretekről a padlóra hullva...

Montespan lassú, egyenletes léptekkel indult arrafelé, ahol a széles, díszes ajtó mögött az imént tűnt el a szobalány. Utána már halkan tódult, sugdolózva, botrányt sejtve a marsallok, az állami főtisztviselők, udvaroncokkal elvegyült csoportja...

Montespan felrántotta a sarokterem ajtaját.

Bent, háttal az ablaknak fordulva, Françoise állott. Arca halotthalvány volt, de szemében nem volt félelem. Előrelépett.

- Mesélje el, asszonyom, ki és milyen érdemek alapján juttatta önt ilyen kedvező helyzetbe?

Hangja fulladozott az öldöklő visszafojtott dühtől.

Françoise már visszanyerte bátorságát.

- Őfelsége akaratából vagyok itt.

Montespan elsápadt.

- Őfelsége házas ember, ön pedig törvényes feleségem fogadalma szerint az emberek, az isten előtt. Én mindent megbocsátok önnek, és visszafogadnám önt a váramba... - Aztán intett: - Yvonne, szedd össze ezt a sok tarka kacatot, és gyerünk haza!

A terem már félig megtelt a visszafojtott lélegzettel figyelő udvaroncokkal.

Françoise mélyet lélegzett.

- Inkább a halál! Én egy lépést sem teszek, és nem megyek el innen abba a jéghideg medvebarlangba!

A férfi keze ökölbe szorult.

- Inkább a halál! - rivallt öldöklő, féltékeny dühvel. Előrerontott. Két keze az asszony nyakába kapaszkodott.

Françoise arca szinte nyugodt volt.

- Megfojt... de akkor sem...

A férfi ujjai rászorultak az asszony nyakára.

Montespan érezte, hogy egyszerre nyolcan-tízen kapaszkodnak kezébe, vállára, derekára, és rángatják vissza. Keze görcsösen karmolva az asszony halvány, fehér nyakát, nyílt ki.

Françoise zihálva térdre esett. Lihegve felegyenesedett. A dühkiáltások már a folyosón kavarogtak.

Ketten állottak az asztal két oldalán: a férj és a szerető. A Nagy Király és az alattvalója. Montespan nem viselt kardot. Az uralkodó elrendelte, hogy a dolgozószobája előtt álló négy öles termetű svájci hegylakókból álló őrség vonuljon ki a szobából.

- Ön kihallgatást kért, Montespan úr... Én engedélyeztem, mert minden kedves alattvalómnak joga, hogy beszélhessen velem. Semmiképpen nem akarok elbújni katonáim szuronyai mögött. Tudni akarja az igazat? Beleszerettem az ön volt nejébe, és magamhoz vettem.

Montespan mélyet lélegzett.

- Igen, felség. Önnek kétszázezer szuronyos katonája van, de mellettem az igazság... - Könnyedén megérintette a kalapján, a vállán, a karján, a kardhüvelyen sötétlő gyászszalagokat.

- Elvesztettem azt a viruló, világszép nejemet, és most jogom van feltárni a gyászomat mindenkinek. S a gyászszalagoknak minden rezzenése vádolja a becstelenséget, az erőszakot, a törvénytelenséget...

A király a csak nemrég múlt suhanckor ifjúságát sugárzó, szép, férfias arcán harag lobbant.

- Ne felejtse el, uram, hogy Franciaország isten kegyelméből lett, felkent királyával beszél.

Montespan már visszanyerte nyugalmát. Hideg vakmerőség fogta el.

- Ön pedig ne felejtse, felség, hogy a becstelenség az aranyliliomos zászló, a királyi korona alatt is becstelenség...

Az uralkodó elsápadt hirtelen lobbanó dühében.

- A törvény tiltja, hogy egy koronás fejedelem párbajra hívja ki azokat, akik gyalázatosan sértegetik... - Egy pillanatra elhallgatott. - Azonnal teljesítse a parancsomat, és induljon a régi ezredéhez, mely most Flandriában harcol.

Montespan gúnyosan elmosolyodott.

- Felséged azért határoz így, mert ismeri Dávid király és hadvezére, Hitteus Uriás esetét.

A király vállat vont.

- A hugenotta-eretnekek szokása, hogy a bibliából vett féligazságokkal hamisítsák meg a bibliai próféták, de főleg az Újtestamentum elferdített igazságait.

Montespan úgy nézett el a feje felett, mintha nem látná a másikat. Szava halk volt.

- Dávid király egyszer kiment a palotája folyosójára, s véletlenül meglátott egy asszonyt, aki mosakodott. Az asszony - meztelen volt, hiszen mosakodott. Neve Bethsabé, Éliámnak leánya, Hitteus Uriás híres-bátor hadvezér felesége. S látja Dávid király őt, s fővezérének, Joábnak írja: "Állítsátok Uriást legelöl, a legkeményebb harcba, és hátra fussatok el mellőle, hogy megölettessék és meghaljon." S mikor az ellenség rátört Dávid seregére, Joáb fővezér előre, a biztos halálba küldte Hitteus Uriást, látta, hogy az ellenség legerősebb harcosai körülfogják vitézeit. Ekkor hátraparancsolta hadát. Hitteus Uriás elesett a harcban, világszép felesége pedig a királyi ágyasházba került.

Csend lett. A király zavartan vállat vont.

- Jó, hát ne menjen az ezredéhez. Távozzon a birtokára, és... vigasztalódjék...

Montespan előrenyújtotta kezét. Arcán elömlött a vigasztalanság.

- Vigasztalódjak? De hol találok én olyan asszonyt, akinek nevetése oly csengő, a szépsége oly viruló, a haja oly napszőke, mintha napsugarakból fonta volna egy teremtő olümposzi könnyű keze?... - Ökölbe szorította kezét, és tébolyult elkeseredéssel, rekedten elfúlva kiáltotta: - Hol? Hol?

A király is sápadt volt.

- Kérem, uram, vége a kihallgatásnak.

Montespan maga elé meredve állott. Lassan megfordult. Szótlanul, üdvözlés nélkül indult az ajtó felé.

Kint, a Tuileriák széles, díszes folyosóin már sokan állottak, várva a rendkívüli kihallgatás végét.

Mikor Montespan kilépett a király dolgozószobájából, mindenki figyelve elhallgatott. A vaskos, vastag nyakú Louvois hadügyminiszter barátságos együttérzéssel Montespan vállára tette rövid ujjú kezét.

- Mi baj, márki? E gyász?... Csak nem halt meg valakije?

Montespan felvetett fejjel, sápadtan nézett az ablak felé.

- Igen. Gyászolok. Oly gyász ért, mely több, mint a halál. Mikor a lélek hull darabokra... a feleségem, az én viruló, világszép feleségemet rabolták el tőlem.

Louvois zavartan elhúzódott.

- Mit? Ó, talán csak nem az a bájos, szellemes, világszép asszony, aki huszonkét szobát foglalt le itt a Tuileriákban...?

Montespan komoran hallgatott.

- Igen... Az a hölgy, akit én emeltem a feleség tisztes rangjára... akinek szűziessége, ifjúsága az enyém volt, s akiről soha nem mondok le... S ha kell...! - hangja felcsapott.

Louvois vaskos karja megszorult a vállán.

- Legyen óvatos... Sok szerencsés kalandor szeretne magának szabad utat tárni a királyi udvarba azzal, hogy halálos párbajban öli meg azt, aki olyan nyilvánvalóan megzavarja a király oly pusztító lángokkal lobogó szerelmét... Menjen, s ne vétkezzen az értelem ellen... Mert az értelem mindnyájunkra nézve kötelező... A Napkirály hivatalos szerelme - maîtresse en titre -, a gyönyörű, huszonhat éves Louise de la Vallière már régen értesült az uralkodó nagy lángokkal égő szerelméről, és állítólag kijelentette, hogy ismét, most már másodszor a kolostorba vonul... de őfelsége továbbra is meg akarja tartani és gyönyörű ékszerekkel, a figyelmesség minden jelével elárasztja. De az eddigi heti öt találkozás helyett csak kettőt - kedden és pénteken - engedélyez számára, s a találkozások csak másfél óráig tartanak... - Sóhajtott. - Louise de la Vallière egyszer már kolostorba vonult, de a Napkirály drágakövekkel, ajándékokkal árasztotta el, gyönyörű, aranyozott muránói-velencei kalmároktól vett meg egy hintót, s ebben a zárt hintóban hozatta vissza... - Sajnálkozva intett. - Most megyek... A háború, úgy látszik, egész Európára kiterjed.

Montespan továbbment. Az itt-ott már üres, széles folyosón a középtermetű, mindig gondosan öltözött Colbert és helyettese, aki külügyminiszteri teendőket is ellátott, Croissy sietett az okmánytartókat vivő apródok előtt.

Colbert barátságosan intett.

- Ó, márki uram... Miért e gyász? A kalapján, a kardján a ruhaujjain... Csak nem az a gyönyörű felesége betegedett meg?

Montespan felvetette fejét.

- A gyászom nagyobb, mintha meghalt volna... - Mélyet lélegzett. - Ifjú feleségemet gyalázatosan elrabolták... Igenis! - Hangja már harsogott a folyosó ívei alatt. - Igenis! Törvénytipró gyalázattal elrabolták!

Colbert kényszeredetten vonogatta a vállát.

- A király a törvények felett áll... - szólt zavartan, elárulva, hogy már ismeri az ügyet.

A mindig feltűnően gondosan öltözött Croissy, aki tulajdonképpen külügyminiszter szeretett volna lenni, fölényesen legyintett:

- A szerelem mindent legyőz. A sors néha kegyetlen, de talán mégis jóra fordul minden... Ajánlom, márki, ne mutasson gyászt, és a dolog sokkal hamarabb elsimul. Még ma hagyja ott a Hotel Soissont - ahol nem lenne biztonságban -, és utazzon délre, felejteni és vadászni, a Pireneusok rengetegében. A vadászat... igen, igen, a vadászat, a természet csak egyes kiválasztottaknak táruló pompája fokozatosan enyhíti érthető bánatát...

Montespan ökölbe szorított kezének ujjai remegtek, de a hangja érces, töretlen volt.

- Nagyon tévednek, akik azt hiszik, hogy hagyom, büntetés nélkül hagyom feleségem hűtlenségét. Ő az enyém, és az enyém is lesz, míg a karom a kardot elbírja.

Hirtelen mindenki elhúzódott tőle. Montespan körülpillantott. Tekintete vágott, mint a késpenge.

- Úgy látom, uraim, itt a megalázkodás és a bohóckodás kötelező. De a becsület nagyhangú szólam csupán. Megyek, de visszajövök ide... - Szava akadozott. Felvetette fejét. Az ablak párkányán még ott csillogott az eldobott kardpenge. Odalépett. Visszacsúsztatta a hüvelybe. Látta, százak tekintete szegeződik reá, és továbbindult.

A testes, vidám Croissy közelebb hajolt a mozgékony arcú Torcy külügyminiszterhez.

- Vigyázni kell... Ezt az indokolatlan őrült, féltékeny férjet mindenki mindenre felhasználhatja. Talán szólni kellene Montespan asszony apjának, Mortemart vicomte-nak, aki pár napja Párizs kormányzója... vagy bátyjának, aki - igaz, nem érdemei miatt - Franciaország, marsallja... - Habozott, aztán gyorsan hozzátette: - De azt hiszem, ez már megtörtént.

Montespan szótlanul haladt végig a Tuileriák széles, díszes folyosóján. Már itt is, ott is felbukkantak az óvatos kíváncsisággal, szinte láthatatlanul várakozó udvaroncok.

Kint a keskeny, egyenetlen Szent Megváltás utcán, a köves Szentháromság téren, a román stílusban épült Saint Rocque temploma mellett, a Hotel Soisson előtt nem állottak a postakocsik, nem forgolódtak a várakozó vagy éppen megérkezett utasok.

Montespan senkire sem nézve fordult be a nyitott kapun. Fent, az első emeleten, ahol Montespanék laktak, most minden üres volt.

A férfi lehajtott fejjel állott meg a szoba közepén. Nem tudta, meddig állott. A folyosón súlyos léptek dobbantak, sarkantyú csendült. A szobába két öles termetű városi csendőr és egy alacsony, mozgékony, polgári ruhás ember lépett be.

- Kövessen... - hallatszott halkan, hűvösen.

Montespan nem emelte fel a fejét. Szótlanul, gőgösen indult a folyosóra.

A hotel előtt furcsa, egyszerű, vasalt hintó állott.

- Parancsoljon... - intett a mozgékony, alacsony, rendőrségi tisztviselő.

Montespan szótlanul lépett fel a hintó lépcsőjére. Leült. A két öles termetű, világoszöld egyenruhás városi csendőr belepréselte magát a hintóba. A vaskos, otromba kerekek ércesen csörrentek. A hatalmas, izmos lovak lassan lépdeltek... A hintó újra befordult, a Saint Antoine-városrész régi utcáin... A kopott, rozzant háztetők felett hirtelen magaslottak fel a Bastille szürke, szinte égig érő roppant gránitfalai, nyolc irdatlan tornya...

A széles várárok fölé lassan, zörögve, recsegve ereszkedett le a felvonóhíd. Az otromba, vasalt hintó bedöcögött a vár belső udvarára.

Mortemart herceg, Párizs kormányzója látható zavarral nézett maga elé, kerülve a veje súlyos pillantását.

- Értse meg, kedves vőmuram... én a legnagyobb jóakarattal kezelem az ön ügyét, mely rendkívül súlyos egyébként, hiszen ön fegyverrel fenyegette meg Franciaország királyát! De őfelsége nagylelkűsége szinte határtalan... - Elhallgatott, aztán mesterkélt elragadtatással folytatta: - Ha megígéri, lovagi becsületszavát adja, hogy nem okoz botrányt, útlevelet kap Spanyolországba... Hiszen önnek, sőt rokonainak is vannak birtokaik a spanyol földön...

Montespan hallgatott.

Riego Montez, aki megjárta Rómát, Moszkvát, Isztambult, sorra hívatta előkelő, gazdag betegeit, még nem illeszkedett be rendes, párizsi életébe.

A hosszú utazások és nemzetközi sikerek híre elterjedt a városban, és a régi betegei egyre többen jöttek...

...Ezen a forró augusztus végi napon, késő délután egyszerre két látogató jelentette be magát: Lesage, a Párizs-szerte híres hipnotizőr, aki orvosnak címeztette magát, és egy teljesen ismeretlen, magas, csontos, szegletes arcú, éles tekintetű pap, Guiborg abbé - aki valahonnan északról érkezett.

Lesage, aki már hosszú idő óta ismerte Riego Montezt, és kölcsönösen egymáshoz küldték a betegeiket, ünnepélyes kézmozdulattal mutatott a pap felé.

- Íme, Guiborg abbé, messze északról jött, a lapp földről, a legészakibb Észak-Svédországból. A lapp sámánok úgy beszélnek a holtakkal, mint mi, ha azokhoz szólunk, akiket csak vékony fal választ el tőlünk.

Riego Montez kutatva a másik szegletes, furcsa arcát, pillantott rá.

Nagy, lobogó látnokszemét nézte. Már évtizedek óta képzett szellemidézőnek tartotta magát, de csak ritkán járt el a neves médiumok szeánszaira, mert inkább az individuális spiritizmussal foglalkozott, a régen transzmutált - átváltozott, nem halott -, de közelében levő szeretőjét idézte, és szellemi szerelméhez erősen ragaszkodott.

"A szellemi szerelem más, mint a testi szerelem..." - érvelt, ha a szeretői valamelyike féltékenykedett a régi szerető szellemére. Általában rendszeres idézések által a régi szerető szelleme úgy megerősödött, hogy valóságos szellemgúlát emelt körülötte, ahová nem férhettek be a nem hívott asztrállények.

Rövid ideig hallgatott, aztán önérzetesen mondta.

- Uraim... mondják el röviden, de világosan, miben lehetek szolgálatukra.

- Guiborg abbé - mondta Lesage - most a legszörnyűbb lelki betegség, a féltékenység gyógyításával foglalkozik. Ezért arra kéri önt, küldje el hozzánk a Saint Antoine utca harmincnégyben levő rendelőjébe - melyet én engedtem át neki - azokat a betegeket, akik számára nem akad gyógyszer... mert a kínzó, szemet homályosító féltékenység minden látható és láthatatlan baj alapja a szerelmesek között...

Riego Montez habozva vállat vont. - Talán... még gondolkozom ezen a dolgon... De azt már előre kijelentem, hogy az általam küldött betegek honoráriumának fele engem illet.

Guiborg jelezve, hogy érti a francia nyelvet, könnyedén meghajolt.

- Ignatius Loyola, a Societas Jesu alapítója, "De duobus vexiliis" című művében arról ír, hogy Lucifer elküldi démonait széjjel az egész világon, és nem hagyja el egyetlen országát sem, s nem hagy ott egyetlen várost, egyetlen állapotot, egyetlen lelket sem. Így alakul ki az isten és Lucifer világharca... Én úgy gondolom, az embernek meg kell találnia saját helyét a szellemvilág-fejedelmek világharcában. Életemben sokszor találkoztam emberekkel, kik olykor - bűnös módon, ha a mindenható isten nem teljesítette kérésüket - Luciferhez, a Fénythordozóhoz fordultak segítségért, de úgyszólván nem találkoztam olyannal, aki saját lelkük, testük és megszemélyesülésük erejében bizakodva állottak volna ki a kozmikus harcra a végtelenségért, a legvakmerőbb Gondolat isteni szikrát hordozó kincséért...

Riego Montez hirtelen lobbanó lelkesedéssel rezzent össze.

- Igen... igen... a Legvakmerőbb Gondolat... De van-e Lucifer? Hátha csak szellemi virgácsot suhogtató papok találmánya az egész?...

Guiborg tekintete súlyos, hűvös lett.

- Az Úrjézus mondotta, az Evangéliumban olvasható: "Láttam a Sátánt villám képében a földre lehullani..." De különben is, a Szentírás lépten-nyomon beszél ördögökről és ördögűzésről...

Riego Montez habozva igazgatta középső ujján a hatalmas rubinnal fénylő gyűrűt, melyet Szófia cárleánytól kapott a szerelmi erőt a szent tébolyig fokozó bájital készítéséért...

- Néha azt hiszem, hogy sátán nincs... de próbálja csak valaki a szent inkvizíció bírósága előtt azt mondani, hogy nincsen Sátán, mert ha nincs, ki ellen viszik a börtönbe, feszítik kínpadra a vádlottakat? Engem már háromszor vallattak... - tette hozzá, halkan.

Csend lett. Guiborg különös, szegletes arcán átsiklott valami.

- Én több mint húsz év óta tanulmányozom a démonologiát. De nem művelem a fekete mágiát, mert éppen úgy fékezi, bénítja a gondolat előretörését, mint a szent inkvizíció dominikánusai. Felderítettem a valóságot, és megírtam Lucifer, a lázadó szellemfejedelem életrajzát.

Riego Montez arcán az okkult tudományokban jártas kísérletező figyelme látszott.

- Figyelemre méltó tétel... s bizonyára párját ritkító írás... - fordult Lesage felé.

A hipnotizőr helyeslően bólintott.

- Igen, az értelem kötelező, ha ki akarunk csúszni a test és a lélek zsarnoki hóhérfogással reánk támadó erőszaka és rabsága láncaiból.

Riego Montez rövid ideig hallgatott.

- Holnap... a király legújabb hivatásos és az udvar által már elismert kegyencnője... a maîtresse en titre, nem érzi magát biztosnak a király szívének birtoklásában, és nyugtalanul kutatja a jövendőt, mert őfelsége nem szakította meg szerelmét a gyönyörű, huszonhat éves Louise de la Vallière-rel, a napszőke Circe de Kebnekaissé-val, a lángvörös hajú Soubice hercegnővel, az éjhajú De Noilles hercegnével, és a még oly fiatal Eulalie de Rienpeyroux-val, aki oly fölényesen osztozkodik másokkal, és a legelőkelőbb családok új és új, viruló, szerelmes asszonyait és lányait vezeti fel őfelsége hálószobájába.

Vállat vont, és láthatóan más témára térve, kérdezte:

- Lucifer életrajza bizonyára igen érdekes és szellemes mű lehet, némi szemtelen humorral persze....

Guiborg abbé rövid ideig hallgatott.

- Mindenben párhuzamot vonok a Prométheusz-mítosz meséje, Krisztus keresztrefeszítése és a Lucifer-monda között, mert a monda szerint Lucifernek, a Fényhordozónak az a bűne, hogy fellázadt a leghatalmasabb istenség ellen, a tudás hatalmáért, Prométheusz titán a tűzzel, a gondolat, az erő, az alkotás jelképével ajándékozta meg az emberiséget, az istenség akaratával szembeszegülve... Lucifer a Szentírás szavai szerint a pokolba zuhant, legyőzetve a mennyei seregek vezérének, szent Mihály arkangyalnak szellemhadai által. Az írás azt mondja, hogy ő és lázadó angyalai számára gyújtatott meg a pokol örök, kénköves tava... Prométheuszt a Kaukázus szikláihoz láncoltatta a Győztes Isteni Akarat, ahol keselyű vájja máját... Krisztust keresztre feszítették, hogy szenvedésében az emberiség üdvösségéért kiengesztelje az emberiség bűnei miatt haragvó Atyaistent.

Riego Montez óvatosan emelte fel ujját.

- Rendkívül érdekes elképzelés, de vigyázni kell, nehogy a szent inkvizíció kezébe kerüljön művének akár egy példánya is, mert akkor nehezen kerüli el a kínzatást vagy a máglyát. Egyébként, szívesen bemutatom önöket Mortemart hercegnének, férjezett Montespan asszonynak. Az új maîtresse en titre oly bőkezűen támogatja a tudósokat és művészeket, mint eddig még senki...

- Reméljük, ön sem bánja meg pártfogását... - hálálkodott Lesage.

Guiborg némán meghajolt.

Ezek a tavaszi hónapok Françoise számára a teljes, tökéletes, semmihez sem hasonlítható diadal hónapjai voltak.

A gyönyörű, szelíd, Françoise-nál nyolc évvel fiatalabb Louise de la Vallière látta, hogy ünnepli parázna vidámsággal a Napkirály vakító fénnyel sugárzó udvara az új, gyönyörű, viruló, asszonyiságában lenyűgöző királyi szeretőt. Nem lepődött meg túlságosan, mikor Montespan márki felkereste őt, hogy érvényesítse befolyását a királynál a házasságuk helyreállítására.

Louise sokáig hallgatott.

- Uram, Franciaországban most minden hatalom, törvény forrása a király akarata. Aki ezzel szembekerül, szembeszegül az isteni akarattal, hiszen őfelsége isten kegyelméből való uralkodó... Ezért, bár nem nélkülözi a földi tökéletlenségeket, egészében véve mégis szentségtörés, ha nem engedelmeskedünk akaratának.

Montespan, aki még aznap továbbindult Párizsból Rousillonba, sokáig hallgatott. Gyászruhájának feketesége mindent betöltött: a riadtan várakozó lelket, a távozás hideg súlyától megdermedt testet, a zsarnoki törvénytelenséggel letiprott akaratot.

- Ön mit csinál most? - kérdezte leverten.

Louise némán vállat vont. Gyönyörű, kék szemében könnyek csillantak.

- Kolostorba megyek... mert ki méltó a szerelemre a Napkirály után?

Montespan homlokát ráncolta.

- De hiszen ön egyszer már szinte elszökött a versailles-i kastélyból a kolostorba... és a király dragonyosokkal hozatta vissza... - És ahogy hümmögve rázta fejét, a kalapján megrezzentek a gyászszalagok. - A király nem tud lemondani egyről sem a hét gyönyörű szeretője közül. Ez némi vigaszt ad nekem, hiszen Françoise őfelsége mellett úgyszólván hárembe kerül. S ott Franciaország és Európa legszebb asszonyaival kell versengenie, méghozzá az ilyen országos hírű, kettős házasságtörés után.

Louise sápadtan vállat vont.

- Bízzunk az isteni kegyelemben, és gyakoroljuk a megbocsátás isteni erényét. A megbocsátás megtisztítja a lelket, és új tartalmat ad az életnek.

Montespan felegyenesedett. Mélyen meghajolt.

- Ki így tud szenvedni, mint ön, asszonyom, az előtt megnyílnak az égi kapuk.

Újra meghajolt. Lassú léptekkel indult a keskeny folyosón. A kopott, régi ház előtt összeverődve kíváncsiak állották körül a gyászszalagos lovát. Felült a nyeregbe. Mély, súlyos csend volt. Tavaszi szél röppent. A lovas kalapján, ruháján, a lova sörényében fellebbentek a gyászszalagok. A gyászlovag lassan lépdeltette lovát a Point de Jour sorompó felé.

Az alacsony házak, a keskeny utcák, a Notre Dame kettős, gótikus tornyán túl mint megingathatatlan fenyegetés sötétlettek a Bastille falai - nyolc hatalmas, sötét tornya.

- Kit gyászol, uram? - kérdezte a Point de Jour sorompó őrségvezetője.

Montespan sokáig hallgatott.

- A feleségem... - szólt rekedten.

Az őrmester bólintott.

- Nagy csapás, nagy csapás... De hát az idő ahogy múlik, úgy gyógyulnak a lelki sebeink is.

Montespan szótlanul vezette el lovát a sorompó előtt, a Limoges felé vezető útra.

Az uralkodó éles, fekete szemében az ajándékozás férfias, fejedelmi öröme rejtőzött. Rövid ideig nézte az asszony viruló, hevesen lobogó asszonyiságot sugárzó arányos, sudár termetét, a kék szemét, mely most a napfényben szinte feketének látszott s tágulva csillogott.

- Ezt önnek hoztam, asszonyom.

Előrenyúlt. Kezében egy koronához hasonló fejék hatalmas gyémántjai sziporkáztak, és rőten izzottak a rubintok.

Françoise önkéntelenül hátrakapta napszőke fejét. A gyémántok ragyogása betöltötte a szemét. Testén a nász előttihez hasonló bizsergő izgalom vibrált. A lélek olyan lett, mint a csendes, tiszta vizű hegyi tó a tavaszi nap legmélyebb mélységet is birtokló, csöndes sugaraiban. Látta a színpadias ámulatot, a suttogó, fényes ruhás udvaroncok hangosan sziszegő csapatát. Erőt vett magán. Büszkén vetette fel fejét, és hagyta, hogy a király kezében villódzó gyémántok felragyogjanak napszőke hajfürtjei között.

- Íme, az új Kleopátra és új Antonius! - kiáltott tapintatosan, halkan Brezé főudvarmester.

- Ezek a gyémántok már az új világraszóló diadalok fényét ragyogtatják elénk... - szólt ünnepélyesen Franciaország maréchalja, Luxembourg herceg, akinek seregei már a spanyol Brabant, a spanyol Németalföld, a Rajna felé meneteltek...

Colbert pénzügyminiszter keskeny, csontos arcán erővel visszafojtott felháborodás látszott.

- Ezen gyémántok árából két iskolát vagy két kórházat építettünk volna a legszerényebb ármegállapítás után - mormogta a foga között.

Az uralkodó még mindig az új asszonyát nézte. A gyémántok most a napszőke hajfürtök között ragyogtak, mint az alkonyi fényben derengő fellegek között az egyre fényesebben ragyogó csillagok.

Az uralkodó most mosolyogva fordult Colbert és a mellette álló Croissy pénzügyminiszter-helyetteshez.

- Előre alávetem magam az önök valóban igazságos ítéletének, de szerelmes lettem, és az vesse rám az első követ, aki nem akarta lehozni kedvesének az égbolt legszebb csillagzatait... - Lassan féltérdre ereszkedett az asszony előtt, és birtokló, férfias örömmel mondta: - Mondhatunk-e zengőbb imát, mint ha tiszteljük a szépséget, az ifjúságot, az értelmet, melyek mind az isteni erő remekei?

A sovány, éles szemű Tallard maréchal hosszú, inas keze úgy lendült, mintha éles kardpengét suhogtatna.

- Felség, ezt a mondását mindig-győztes zászlónkra írhatjuk fel, és e zászló alatt egyetlen rohammal mindent elsöprünk...

A másik két marsall: Condé herceg és a hitbuzgó Villars tapsoltak.

- Keresztes lovag őseink hölgyeik nevét kiáltozva harcoltak a mohamedánok ellen Palesztina sivatagjaiban!... - kiáltotta Villars. - Kövessük példájukat.

Françoise gyors oldalpillantást vetett az egész falat befedő tükörbe. Ahogy megfordult, a gyémántok koronaszerű fejéke szikrázva tükröződött vissza napszőke hajfürtjei között.

- Felséged megkoronáz engem... - szólt halkan, dallamosan. - S én megkísérlem viszonozni a kegyet.

Kint, a bécsi utcákon, a szokatlanul meleg nyár parázslott, de itt bent súlyos takarókba burkolózva ült a hatalmas, díszes tanácsteremben Leopoldus császár.

A nagy államtanács vezetői, a testes, erős, hangos beszédű Kinsky gróf, az alacsony, zömök Lopkowitz Vencel, a tanács titkára, a kövér, idegesen kapkodó Kolonits, esztergomi érsek, a legfőbb haditanács meghívott, főbb, jelentősebb hadvezérei, Rüdiger von Stahrenberg, Bécs védelmének egykori hőse, a kitűnő hadvezér, Ludwig von Baden, a szerény halk, vézna Savoyai Eugén, a török ellen aratott világraszóló diadalok hadvezére - valamennyien gróf Pálffy János generális, horvát bán felé figyeltek, akit jelentéstételre hívtak be a töröktől felszabadult Magyarországról.

Pálffy - a keleti harcterek egyik leghíresebb vívója - kifogástalan ékes latinsággal olvasta fel a jelentését:

- ...Magyarországon az elégedetlenség igen nagy... A magyarok előkelői, de a szegényebb nép soraiban is általános az a felfogás, hogy az európai népek egyesült serege nem azért szabadítja fel Magyarországot, hogy az alkotmányellenes kényuralom prédája legyen.

Az asztal körül a szokatlanul heves felháborodás kiáltásai horkantak fel.

- Most könnyű beszélni, de bezzeg mikor a nagyvezér negyedmilliónyi harcossal az egész Magyarországot megszállta, hol voltak ezek a hangoskodók?! - kiáltott fel németül egy csontos, erős, szőke férfi, Heister Hannibal dragonyos generális.

Savoyai Eugén herceg keskeny, okos arcán, értelmet sugárzó tekintetében töprengés ült.

- Vigyázni kell, hogy a spanyol örökösödési háborúban, melyet őfelségének a Napkirály ellenében kell megvívnia, a magyarok lázongása csillapodjék... - szólt halkan, francia nyelven.

Csend lett.

- S miképpen lehetséges ez? - kérdezte harapósan a gőgös, erős Kinsky gróf, birodalmi kancellár, akinek állásfoglalása a legszilárdabb, legzsarnokibb, legmagyarellenesebb politikát jelentette.

Savoyai Jenő keskeny, finom vonalú arcán zavar látszott. Gyermekkora óta dadogott, és mindig szinte érezte a fölényes mosolyt a hallgatók ajkán.

- Kétségtelenül meg kell vizsgálni a Magyarországon állomásozó hadseregünk csapatainak helyzetét, mert a zsoldosok... ott is a világ fennállása óta mindig sanyargatták a lakosságot.

A testes, kövér Lopkowitz Vencel felhúzta ritka szemöldökét.

- A magyar főnemesek panaszkodnak? De hát ha mi nem védjük meg őket, a magyar falvak százai borultak volna lángba, és százezreket fűztek volna rabszíjra a török-tatárok...

Savoyai Jenő vállat vont.

- Egy ember van, akiben a magyarok bíznak, s ez Rákóczi Ferenc, I. Rákóczi Ferenc erdélyi fejedelem fia, a roppant Rákóczi-vágyon örököse... Az új és új lázadásra törő magyarság között csak az ő hűsége biztosítja a rendet Magyarországon most, mikor XIV. Lajos marsallja és tábornokai: Villars, Tallard, Catinat, Condé, Luxembourg már seregeik élére állottak, hogy egyszerre törjenek a már kiinduló állásaikban levő zászlóaljaik élén birodalmunkra.

Előrehajolt, és szokatlanul hevesen ismételte:

- Hiszen ha a magyarországi felkelők látják Rákóczi hűségét uralkodója iránt, ők is nagy tömegekben hűségre térnek... mert csak Rákóczi Ferenc lehet a magyarság igazi vezére, jelene, jövője, múltja, elődeinek oly nagy tettei, csillogása és a magyarság történelmi sorsa miatt.

Leopoldus papos, imádkozó tartásban, istent dicsérő imaszavakat suttogva hajtotta le fejét.

- Mégis, hogyan képzeli el ön az oly ifjú s csak nemrég nagykorúságot nyert ifjú főnemes további életét?

Lopkowitz telt, mindig mosolygó arcán vidámság ült ki.

- Azt mondják itt az udvarnál az udvarhölgyeink, hogy az ifjú Rákóczi Ferenc a legszebb férfi Európában. Házasodjék meg. Vegyen el valami előkelő, szép, tiszta német hercegnőt, és éljen boldogan... - Komolykodva vállat vont. - Persze, nem Magyarországon, hanem a százszor szent Itália földjén.

Savoyai Eugén némán gondolkodott. Batthyány Klára és Batthyány Ádám szavaira gondolt, mikor azt fejtegették előtte, mennyire szükséges a magyar alkotmány helyreállítása.

Halkan köhintett, és szinte ismételve azt, amit akkor Klárának mondott, szólalt meg:

- Magyarországon békének kell lenni, mert ha seregeink küzdenek a Napkirály őfelsége maréchaljai ellen, Magyarországon alig marad katonánk... A döntésnek mindenképpen nyugaton, tehát a Rajnánál, Barcelonában, Piemontban, Madridban, Milánóban kell megtörténnie. Ha birtokoljuk Milánót, ezzel biztosítottuk az összeköttetést a spanyolországi Habsburgok és az ausztriai birodalmi császári tartományok között. XIV. Lajos őfelsége seregei - szinte biztosan mondható - a spanyol Németalföld várai ellen támadnak, hogy ezzel biztosítsák a kezdeményezést. Ha az ifjú Rákóczi nagykorúságát őfelsége elismeri, akkor mint sárosi örökös főispán - mint reméljük, bár máris tehetséges és ravasz politikus, akit a jezsuita atyák igen gondosan neveltek - hűséggel szolgálja őfelségét... - Hallotta a többiek felzúdulását, és engedékenyen vállat vont.

- Rákóczi hívei itt a császári udvarnál azt híresztelik, hogy Kolonits esztergomi hercegprímás őkegyelmessége, aki Rákóczi javainak felügyelője volt, nem gazdálkodott jól a Rákóczi-vagyonnal, és sok kincsről nem tud, holott ezek az uralkodó akarata által rábízattak...

Rövid, meglepett csend támadt. Az alacsony, ráncos arcú hercegprímás hevesen a levegőbe csapott mindkét kezével.

- Én az utolsó fillérig mindennel elszámoltam, és Rákóczi ezt figyelembe is vette... - Elhallgatott, aztán hűvösen mondta: - Rákóczit most, néhány hónap múlva, 1694. június 3-án iktatják be Eperjesen az örökös sárosi főispán méltóságába, de a magyar földön mindenkor az ünnepélyes külszín alatt...

Savoyai Eugén arcán az a kisfiús zavar látszott, melyet Batthyány Klára úgy szeretett.

- Védjük meg érdekeinket a Rajnánál, de sohase felejtsük el: a birodalom - a dunai birodalom - sorsát mégis megszabja az, hogyan tiszteljük a magyarság oly sok évszázados alkotmányát...

Súlyos, bénító csend volt. Néhány nagy bajuszos generális méltatlankodva horkantott fel. Csak Rüdiger von Stahrenberg rázta reménytelenül öblös homlokú fejét, és bánatos, reménytelen mosollyal bólintott Savoyai Eugén felé.

- Hallgatni arany, beszélni ezüst... - szólt halkan, csak hogy a másik hallja, aztán köhintett, és hangosan mondta: - Talán az lenne a helyes, ha őfelsége fogadja a már nagykorú Rákóczit, és az uralkodó császárunk szava, intése bizonyára nem hull terméketlen talajra, hiszen én is hallottam, hogy a rendkívül érzékeny ifjú, aki élete legnagyobb szerencsétlenségének tartotta anyja, ama törhetetlen szilárd Ilona Zrínyi lobogó szerelmét a fiatal, daliás Imre Thököly, a felkelők királya iránt - igen... a legnagyobb szerencsétlenségnek tartotta, hogy az édesanyja Thököly Imre után ment ki török földre, és bujdosó lett. Rákóczit az anya Kolonits hercegprímás gondjaira bízta... - Szava határozatlanul elakadt.

Csend lett. Leopoldus császár felegyenesedett.

- Mikor várható a franciák támadása a Spanyol-Brabant, Flandria ellen?

Savoyai Jenő tiszteletteljesen meghajolt.

- XIV. Lajos őfelsége marsalljai és tábornokai: Tallard, Vendôme, Conti, Gondé, Luxembourg, Villars egyszerre támadnak Itáliában, a Rajna-mentén és spanyol Brabant ellen...

Habozott, aztán mégis kimondta:

- Nekünk sorsdöntő kérdés, mikor kapunk segítséget az angoloktól. Anna angol királynő seregét az ifjú John Churchill vezeti... Létérdekünk, hogy az egyesülés az angol sereggel minél hamarabb megtörténjék... mert minden vereség nyugaton százszorosan visszhangzik keleten...

Újra mély csend lett. Leopoldus köhintett.

- Ha az urak nem ellenzik, akkor a jövő hónap elején esetleg szívesen fogadom Rákóczit, a sárosi örökös főispánságába beiktatása előtt, hogy megerősítsem állhatatosságát a kísértések ellen. Egyébként az ifjú Rákóczi magyarul sem tud, hiszen itt nálunk, Bécsben nevelkedett a legkitűnőbb jezsuita páterek kezei alatt, s nevelői szerint igen okos, sőt ravasz fiatalember, ki még nem vetette le teljesen gyermekkori szokásait. Mindenesetre, néha túlzott ravaszsággal elkülöníti magát a magyarországi lázítóktól, bár nem tudhatjuk, mennyi ebben a személyes gyűlölet a mostohaapja, Thököly Imre iránt, és mennyi az ügyeskedő óvatosság.

- Igen, ezt talán így is lehet... - szólt kimérten Kolonits esztergomi hercegprímás, aki akkor éppen a kiskorúság idejére a kezére bízott Rákóczi-kincsek miatt állott elkeseredett jogi vitában, a gondnoksága idején eltűnt értékek miatt.

- Talán, ha magánkihallgatáson fogadja felséged, rövidesen sok minden kiderül... - szólt a mindig mosolygó, telt arcú Lopkowitz, a legfőbb államtanács titkára. - Legalább bebizonyosodik, valóban átalakult-e ez a farkaskölyök, vagy még mindig a lázongó magyarokkal tart titokban.

Leopoldus császár erős, érdes "Habsburg" felső ajka hangtalanul rezzent meg.

- Helyes, már holnap fogadom az ifjú Rákóczit, hogy magyarországi látogatása, illetve sárosi örökös főispáni beiktatása előtt belenézhessek a lelkébe. Látni akarom, milyen alattvalót faragtak belőle a Societas Jesu oly híres nevelőmesterei...

Rövid ideig hallgatott.

- ...És milyennek látja az ifjú Rákóczi az emberiség történelmében egyedülálló világháborút, melyben neki is részt kell vennie, mint hűséges alattvalómnak... Igen, világháború ez, példátlan világháború, hiszen a fegyverek nemcsak a Rajnánál és Itáliában, de Észak-Amerikában, Louisianában, Floridában, Indiában is megdördülnek, és más országokban... hogy a felsorolásuk is fáraszt...

Az asztal körül hirtelen tört ki a lelkesedés...

- Győzni fogunk! Könyörtelenek leszünk! - harsogott Heister Hannibal generális érces hangja.

Savoyai Jenő megvárta, amíg a hirtelen kirobbanó lelkesedés áthullámzik a termen, és mindenki ösztönösen várakozva feléje fordult.

- Én úgy gondolom, a háború Németországban, a Rajna körül dől el, vagy - ez talán valószínűbb is - Itáliában, Savoyában, Milánó körül.

Óvatosan felemelte ujját: - Ha idejében egyesülünk John Churchill, lord Marlborough fővezér csapataival, melyekből csak tizenkétezer az angol, a többi brandenburgi, hannoveri és más német szövetségeseink hadereje... a győzelem biztos - Köhintett, keskeny szeméből értelem sugárzott. Az uralkodó felé fordult. - Ígérem önnek, felség, itt ígérem mindnyájunk előtt, uraim, hogy elhozzuk az ellenség zászlóit úgy, mint a szultán mérhetetlen hadának háromszorosan válogatott harcosaitól a zöld iszlám-zászlót.

Leopoldus német-római császár, Magyarország és Csehország királya ezen a napon fogadta Eugént, Savoya és Carignan hercegét, a rajnai hadsereghez szemlére induló zentai győztest, a császári hadsereg ifjú fővezérét, és még aznap délelőtt a nagykorúságot nyert Rákóczi Ferencet, kit mint örökös Sáros megyei főispánt, rövid idő múlva ünnepélyesen hivatalába iktatnak Eperjesen.

Leopoldus szokatlanul korán ébredt ezen a reggelen, de nem érzett fáradtságot. A nyári meleg kiriasztotta már öregségtől meggyötört testéből a kínzó reumát, mely hol a derekán nyilallott, hol a vállát vagy a végtagokat sajogtatta.

A bécsi udvar igyekezett, hogy versengjen a versailles-i udvar tündöklő ragyogásával. A császár, aki kispap volt egykor, szerette a pompás fogadásokat, de úgy betöltötte az egyházi pompával, hogy az udvari fogadások a Szent István-dóm egyházi ünnepeire emlékeztettek. A spanyol etikett szabályait most is, mikor a spanyol világbirodalom örökségéért versengtek a nagyhatalmak, a lehető legpontosabban betartották.

Leopoldus a díszes, tábornagyi sujtás aranyaitól csillogó egyenruhájában ült az asztal mellett.

A beszélgetés lassan, hűvösen kezdődött meg, s csak akkor lendült hevesebben, mikor a napi témák elfogytak.

Leopoldus császár szemét összehúzva, hűvösen figyelve nézte az előtte nyugati, német ruhában ülő, válasz közben tiszteletteljesen kissé felemelkedő fiatalembert.

- ...S most, miután rövidesen - néhány nap múlva - nagykorúsítják, mik a tervei? - kérdezte szívélyesen, és minél inkább erőltette ezt a szívélyességet, annál keserűbb lett az arca, melyen mély, végső ráncokat véstek a fél évszázados török és nyugati háborúk lángoló vagy lelket dermesztő élményei.

A fiatal Rákóczi széles, szónoki mozdulattal széttárta karjait.

- Természetesen felséged akaratának minél teljesebb teljesítése...

A császár erősen előrenyúló, vaskos alsó ajka megrezzent.

- Úgy? Szép... de ezt ön általam ismert vagy általam még ismeretlen tervekre is mondja?

Az ifjú Rákóczi suhancosan fiatal, de tökéletesen szép, férfias arcán átrezzent a csapdát kerülgető királyi vad sejtelme.

- Vigyázok a gondolataim zavaros kavargására, és arra törekszem, hogy szívvel-lélekkel felséged leghűségesebb alattvalója legyek; akármily magas vagy akármilyen kicsiny feladat megoldásában is.

Leopoldus az öregkortól kivésett, mély ráncokkal szabdalt, hűvös szerzetesarcán kíváncsiság és zavar váltakozott.

- Mi, Habsburgok... - szólt végül halkan, szerényen - a házasságpolitikánkkal értük el, hogy birodalmunkban - V. Károly országai, birtokai felett - sohasem nyugodott le a nap. - Vaskos, kiugró alsó ajka mozgékonyan vibrált a gondolatok kavargásában. - Házasodjék meg. Vegyen el valamely szép, fiatal, okos birodalmi hercegnőt... - Bizonytalanul hunyorgott. Láthatóan habozott, aztán hirtelen önmaga előtt is váratlanul kimondta: - Részemről ajánlom: Charlotte-Amalie-t, a szép hesseni hercegnőt, aki, bár csak tizenkilenc éves, már nemcsak kivételesen szép, de kivételesen értelmes házastársa is lenne.

Körülpillantgatva forgatta jobbra-balra allonge-parókás fejét, és bizalmasan odahajolt Rákóczi füléhez, s titkolózva suttogta:

- Én már láttam az arcképét, melyet Hessen legjobb festőművésze festett... Búzaszőke, tartós vagy soha el nem múló északi szépség... Igazi germán asszony... De soha senkinek ne mondja, hogy éppen én, a törvény szerinti nevelője ajánlottam önnek ezt a házasságot, mert a ravasz politikusok itt az udvarnál úgy vélik, az ön házassága, kedves Rákóczi, még időszerűtlen, és ha Hessen-Darmstadtból házasodik, birodalmi herceg lesz... ami ismét újabb erőgyarapodást jelent irigyeivel szemben, akik csak az alkalmat lesik, hogy elragadhassák öntől hatalmas vagyonát...

Rövid ideig csend lett. Rákóczi szép férfias arcán egy pillanatra átsuhant a veszedelem érzete. Felegyenesedett székéről, és olyan mélyen hajolt meg, hogy tiszta, magas homloka szinte érintette a császár íróasztalának bronz szőlőgerezdekkel ékes szélét. Kiegyenesedett.

- Tudom - szólt halkan, s mégis csengő hangon -, hogy a hűség legfőbb jele: felséged akaratának minél teljesebb teljesítése... - Újra mélyen meghajolt. - Ezért teljesen felséged kezébe ajánlom az isteni akarat által megjelölt sorsomat.

A császár jóakaratú mosolyában a könnyű győzelem vidámsága rejtőzött.

"Jó is lenne ezt a szép fiatal szarvast odaengedni a farkasokként falkába verődött magyar bujdosók közé... - villant át agyán a gondolat. - Menjen inkább nyugatra, szeretkezzék egy szép, fiatal hercegnővel... igen... na, és persze, vadászgasson, élje világát... Másfél millió holdnyi birtok... Drága, szent Taddeus Judás, ha nekem ekkora birtokom volna, hét ökörrel sem erőltethettek volna a császári székbe! Így is az a legfőbb bánatom, hogy nem maradtam kispapnak... a pokol nyelje el ezt a cifra úri nyomorúságot..." Halkan morogva régi, gyermekkori imáját, lehajtotta fejét.

- Uram Jézus, légy vendégünk, áldd meg, amit adtál nekünk... Aki ételt-italt adott, annak neve legyen áldott. Ámen - mormogta latinul az étkezési imát, mely a legrégibb imaemléke volt... Aztán mint aki nagy terhet rak le, sóhajtott, és habozva hallgatott.

"Hogy is hívjam én ezt a tizenhét éves sihedert? Báró...? Nem, ez több, mint báró! Gróf? Nem, ennek a rangja magasabb, mint a grófi rang... Herceg? Ez már közelebb áll a valósághoz... De mégis... fejedelem? Na, ez már túl sok... Fejedelmeknek országaik vannak, én az országaimból - mind a tizenhétből - egyet sem adok oda senkinek, ha már ennyi baj, veszedelem után ötven kíméletlen, gyilkosan hosszú uralkodói év alatt összeszedtem őket..." Mélyet sóhajtott, és kispapszívének minden rejtett, önmagának be sem vallott vágyakozásával, hangosan suttogta:

- Ifjúság... szerelem... rózsák, ibolyák, fülemülék, május, csodálatosan zengő május...

- ...s ön? - fordult egyenesen Rákóczi felé. Arca jóságosan szigorú lett. - S ön előtt olyan élet nyílik meg a nagykorúsítás után, mint senki előtt, magamat is beleértve. Siessen... Ragadja meg egy tiszta, szép, előkelő szűz apró, rózsás kezét, és fusson... fusson ebből az udvarnak elnevezett vadaskertből, ahol ezer csapdát állíthat önnek a rosszakarat, a kapzsi irigyek, a mérhetetlen Rákóczi-vagyonra fenekedő hatalmasok serege!

Az ifjú hirtelen felvetette szép férfias fejét. Nagy, dióbarna szemében határtalan meglepetés látszott. Úgy csodálta az uralkodó hirtelen lobbanó őszinteségét, hogy a gondolatai szinte megtorpantak.

De aztán észbe kapott, fölényesen bólintott.

- Remélem, felséges uram, hogy sikerül életemmel, munkámmal bebizonyítani, hogy méltó vagyok a legmagasabb bizalomra. - Ismét olyan mélyen hajolt meg, hogy a tiszta sima, domború homloka szinte súrolta az asztal szélén domborodó bronz szőlőleveleket.

Hessen-Reinfels fejedelmi birtok tiszta, emeletes lóistállója mögött - fent az emeleten az egész Európában híres tatár lovászok szállása volt - éppen a napi lovaglásra vezették ki a pompás, de nőiesen szelíd fergánai kancát a fejedelem krími nogaj tatár lovászai, mikor a fejedelmi istálló mögött feltűnt a hesseni herceg nagy, allonge-parókát lobogtató magas alakja:

- Mi ez? Mi történik itt? - kiáltozta, s utánozni próbálta a déli Hessenben elképzelhetetlen északi porosz, katonásan komor szójárást.

A tatár lovászok hesseni vezetője katonásan tisztelgett.

- Fenség... mi itt Charlotte-Amalie hercegnő őfenségét várjuk a megszokott szerda déli sétalovaglásra.

A hessen-reinfelsi herceg testes alakja megrezzent a több napig elfojtott, a fejedelmi udvarok beavatottjait már fél év óta izgató titok szót, ajkat elnémító súlyától.

- Charlotte-Amalie hercegnő ma nem megy sétalovaglásra...

Általános, titkot váró csend volt. A herceg sóhajtva bólintott. Tekintetét egy lányos apa megkönnyebbülésével emelte a tiszta nyári égbolt felé.

- A leányom, Charlotte-Amalie... - hangja ünnepélyesen csendült. - A leányom, a hercegnő férjhez megy! Férjhez megy az Aranygyapjas-rend magiszteréhez, az ifjú Franz Rákóczihoz! - Olyan teli tüdővel harsogta ezt, hogy minden megtorpant: a lovászok, a minden szerdai sétalovaglásnál segédkező mihaszna udvari herék, a pompás tatár lovak.

A magas, nyúlánk, búzaszőke hajú, tizenkilenc éves Charlotte-Amalie hercegnő okos, szép arcán megdöbbenés rezzent. Még a lóistállóból hallotta a herceg mesterkélten erélyes szavait, és elsápadt. Szeméből könnyek freccsentek. Pár pillanatig lihegve törölgette egyszerre nedvessé vált arcát, aztán lehajtott fejjel fordult a kopaszra nyírt, három hajfonatos lovászok előtt vezérkedő udvari főlovászmesterhez:

- Kérdezze meg... - szólt alig hallható suttogással a magas, szikár angol főlovászmesterhez angolul. - Mister Read, kérdezze meg legalább, ki lesz a férjem? Én eddig egyetlen szót sem hallottam róla...

A magas, szikár angol főlovászmester hosszan hallgatott.

- Ezt nem tudom, fenség... - mondta angolos kiejtéssel kanyarítva a szavakat. - Ezt nem tudom, mert nem volt szerencsém látni fenséges vőlegényét, de komoly udvari méltóságoktól többször hallottam, az ön leendő vőlegénye a legszebb férfi Európában.

Charlotte-Amalie szédelegve emelte lüktető halántékához mindkét hosszú ujjú, keskeny kezét.

- Úrjézus... még mi lesz itt! Mi lesz itt...

A főlovászmester gőgösen hallgatott, aztán ünnepélyesen mondta:

- Ma nem lesz lovaglóóra, mert a hercegnő férjhez megy...

- Tehát ön kérte meg kezemet az apámtól? - Charlotte-Amalie fejét áhítatosan hátrahajtva, szédelegve nézett a férfi mozdulatlan, de nem éppen közönyös arcába.

"Igen, ez... ez a legszebb férfi Európában... Ez... ez... - Aztán kétségbeejtő zavarral kavarogtak a gondolatok: - De hát hogy... de hiszen én életemben, soha életemben egyetlenegy percig sem láttam... s most egyszerre csak egy egész hosszú, végtelen életre legyek a társa?..."

Apró gyöngyházfogát csikorgatva nyelte a keserű leánykönnyeket.

A férfi diadalmas ifjúsága teljében állt előtte. Könnyű, díszes, ezüstözött, nürnbergi mellpáncélján mintha a május végi telihold köde derengett volna.

- Fenséges leányasszony, elég egyetlen szó, sőt, egyetlen intés... sőt, egyetlen elutasító tekintete, és én szótlanul, bár tört szívvel távozom, s magamba fojtom a határtalan egyedüllét fájdalmát...

Charlotte tiszta, hamvas leányarcán rokonszenv rezzent.

- Ön boldogtalan?

A férfi bólintott.

- Boldogtalan... reménytelenül boldogtalan... mert nemcsak a szívem, de a hazám is elveszett...- Hangja halkan, lágyan zendült. Charlotte nagy, csillogó kék szemében könnyek csillantak.

- Ó, milyen szörnyű, hogy a világot úgy teremtették, hogy a végén, a legvégén... minden - akár a legszebb, legokosabb, legmegfontoltabb tett eredménye is - elvész, belehullva valami hangtalan, végtelen csendbe... A csillagok és a legerősebb fejedelmek: Tamerlán, Attila, Dzsingisz kán vagy Nagy Károly birodalma is egyformán nyomtalanul elvész a jeltelen sírok alatt.

A férfi közelebb hajolt hozzá.

- A legnagyobb bánat is félannyi, ha van, ki vállalja a másik felét, mondják nálunk Magyarországon a hortobágyi csikósok és a ruszin hegyipásztorok... - szólt halkan, szinte vidáman. - Csak az ifjúság, a szépség, a mámor, a hatalmas művészeti remekművek maradnak meg isten kegyelméből, túlélve az öldöklés véres évszázadait...

A leány habozott.

- Fenséged német? - kérdezte kutatva a másik homályba vesző alakja után.

A férfi sokáig hallgatott.

- Magyar vagyok... - szólt halkan, fojtottan, mintha titkot mondana. - Magyar vagyok, bár alig beszélem hazám nyelvét, hisz kiskoromtól a jezsuitáknál nevelkedtem Bécsben, és a szerzetes atyák általában németül vagy latinul beszéltek...

A szavak, a gondolatok, a hangulatok lassan illeszkedtek össze harmonikusan, hirtelen támadt érzésekké.

- Tud felséged arról, hogy Franz Rákóczi házasságot kötött Charlotte-Amalie-val, Carl hessen-reinfelsi fejedelem és Alexandra hercegnő lányával?...

A hatalmas termetű, csontos, ötvenkét éves Kinsky gróf birodalmi kancellár egész testében úgy remegett, mint egykor, mikor Bécs falai alatt dörögtek Kara Musztafa ágyúi...

- Így most Rákóczi a német birodalom hercege lesz, és innen csak egy arasz, hogy megtámadja felségedet a magyarországi ügyek miatt... - Az eperjesi vértörvényszék borzalmaira gondolt, amikor egyszerre negyven-ötven hóhér tépte, darabolta, húzta karóba a felkeléssel gyanúsított magyarokat. - Rákóczi ezzel a házassággal egész Európa elé lép, hogy ellenünk vádaskodhasson! Csak azt tudnám, ki tanácsolta neki ezt a házasságot?!

Leopoldus önkéntelen zavaros élvezettel, lehajtott fejjel figyelte a hatalmas, szálas Kinsky gróf birodalmi kancellár lármás izgalmát.

- Én most, fél órával ezelőtt Kolonits hercegprímás úrtól hallottam: Rákóczi és ifjú felesége Bécsbe érkeztek...

Kinsky gróf éles, arisztokrata arcán hirtelen bénító csodálkozás rezzent át.

- Mit?! - kiáltott, megfeledkezve az etikett minden szabályáról. - Mit? Ide? Azonnal elfogatni! Azonnal börtönbe vele! Ez nem egyszerű házasság, ez ravasz összeesküvés első láncszeme!...

Leopoldus öreges kárörömmel hallgatta a másik, vele egyenlő korú birodalmi tisztviselő szokatlanul lármás dühöngését. Úgy tette össze két kezét, mintha imádkozna, aztán halkan, szinte nyugodtan kérdezte:

- Ön mit tanácsol, kedves Kinsky?

A kancellár hirtelen zavarba jött a felelősség ilyen elhárítása láttán.

- Én? Felség, én? Hát... hogy is mondjam csak: le kell csukni a fiatal Rákóczit, mégpedig a Wiener Neustadt-i börtönbe, ahol harminc évvel ezelőtt a nagyapja, Zrínyi Péter és Frangepán, Nádasdy, más hétpróbás összeesküvőkkel, megérdemelten a vérpadra lépett...

Leopoldus félszázados könyörtelen uralkodás ráncaival kivésett arcán zavar tükröződött.

- Lecsukatni, mert egy csinos előkelő német kislányt vett el? - szólt töprengve. - Meg kell várni, míg más, nagyobb bűnt követ el... - mondta Leopoldus. - Alig tizenkilenc éves a kislány, búzaszőke... - Mélyet sóhajtott. - Hej, de odaadnám én az egész római szent birodalmat, Magyarországot, Erdélyt, a partiumokat annak a suhancnak egyetlen éjszakájáért!

Kinsky olyan csodálkozva kapta fel a fejét, mintha kísértetet látna, és villámgyors udvaroncfordulattal elnézően bólintott.

- Felséged krisztusi irgalma megdöbbent, és könyörületre késztet másokat is. De mit tegyünk? Ezek a szemtelen kölkök - már bocsánatot kérek ezért a kifejezésért - itt, Bécsben, a Himmelpfortgasse negyvenkettedik szám, ötödik emelet négy alatt vettek ki szállást, és senkit sem fogadhatnak, míg felséged nem dönt.

Leopoldus töprengve, hosszú ujjaival újra meg újra végigsimított a hatalmas íróasztal szélén csillogó bronz szőlőfürtökön:

- ...Nászutasok... - mormogta, és félrehúzta száját. Hallgatott. A saját sivár, kegyetlen, de titkos isteni erőket, isteni jelenlétet szomjúhozó s végül a szerzetesi cella homályába vezető ifjúságára gondolt. - Nászutasok... Tehát bizonyára ők ketten akkor a legboldogabbak, ha egyedül vannak. - Kezét ünnepélyesen emelte fel. Előrebiggyedt alsó ajka rezzenésében a világbirodalmat bíró nagy, nyugati cézárok gőgje rezzent.

- Hogy mit?... Hogy hol? Ja... igen... a Himmelpfortgasse negyvenkettő? Szobafogságot nekik! Két hét teljes szobafogság! Csak szakácsok, cukrászok, ékszerészek és borkereskedők mehetnek fel... - Most érezte, hogy a hatalom tudatában megcsendül valami halk, lágy, örökifjú dionüszoszi dallam, és a gondolatok felcsendültek, mint a szent orgia csengőfüzérei...

"Összekerítem őket... - mormogta, és az erős alsó ajka egyszerre nedves lett. - Viperafajzat ez az asszonynép... Ki kéne taposni a belét, de hát akkor milyen lenne az élet nélkülük?" Arra gondolt, hogy Eleonóra császárné, akinek a dereka oly karcsú volt tizenhat éves korában, most lármásan jajong az erkölcs, a császári tekintély megsértése, a titokban Kölnben 1694. szeptember 26-án megkötött Rákóczi-házasság miatt, és homlokát ráncolva mormogta:

- Ó, egek, az én Eleonórám olyan patáliát csap, hogy azt sem fogom tudni, hol a fejem.

Kinsky államkancellár úgy nézett uralkodója lelkébe, mint egy tükörbe.

- Charlotte-Amalie, Darmstadt-Hessen-Reinfels hercegnője tizenkilenc éves, és olyan búzaszőke a haja, hogy eddig - bár, mint mondtam felségednek, még csak tizenkilenc éves - máris kilenc legelőkelőbb kérőt utasított el kellő udvariassággal és tapintattal... - Most, hogy az ügy a szobafogsággal nagyjából elintéződött, önbizalma is visszatért. - Turbékoljanak kedvükre... Mi majd élesen s még élesebben és még a legélesebben figyeljük, hova fejlődik a dolog.

Leopoldus elnézően legyintett.

- A figyelem az öregkor joga most is, éppen úgy, mint Szókratész, Platón, Arisztotelész idejében volt... - szólt halkan.

A legfőbb udvari haditanács - Hofkriegsrat - bizalmas ülése már rég befejeződött, de a roppant Habsburg-birodalom, a dunai monarchia fél évszázados, keleten és nyugaton vívott, az ozmánli szultánok és a Napkirály ellen viselt küzdelmeiben kitűnt hadvezérek beszélgetve húzódtak meg az ablakmélyedésekben.

- Uraim, tudnak önök arról, hogy az ifjú Rákóczi megnősült?...

Valami gyönyörű arisztokrata leányt vett el... - szólt hangosabban Rüdiger von Stahrenberg, Bécs hős védője, a haditanács elnöke.

Savoyai Jenő acélosan rugalmas mozdulattal egyenesedett fel.

- Rákóczinak igaza volt, mikor megnősült, de ez a házasság újabb, még véresebb polgárháborúba sodorhatja az oly sokat szenvedett magyarságot... - Maga előtt szinte látta Batthyány Klára szürke szemét, és hevesebben folytatta: - Igen... polgárháborúba, ott, ahol az istenverte nép, a misera plebs contribuens, már végigszenvedte a török uralom másfél évszázadát...

Ludwig von Baden, aki éppen úgy, mint Jenő herceg, a Hotel Soissonból, a savoyai és carignani hercegi família fészkéből indult el eddig példátlanul felívelő hadvezéri pályáján, vállat vont.

- Én nem hiszem azt, hogy a magyarság feltámadna... A magyar föld most végtelen mocsár és ingovány, mert a székesfehérvári, nagyváradi, kanizsai, szegedi török pasák ingoványokkal védték a váraikat. Ezen a végtelen mocsaras síkságon, melynek csak egy stratégiai feladata volt, hogy védje a nagy ozmánli birodalmat, a nyugati értelemben vett stratégiáról szó sem lehet... Bár Székesfehérvárat, Nagyváradot, Kanizsát és más várakat diadalmasan bevettük a mocsárövezet ellenére is.

Savoyai Eugén keskeny, finom vonalú arcán zavar suhant át.

- A magyaroknak időt és helyet kell adni a nagy dunai monarchiában.

A szikár, gyors mozgású Ludwig von Baden vállat vont.

- A magyarokkal nem lehet ellenkezni, míg nem tudjuk, hogyan támad a Napkirály, a szultán szövetségese...

Savoyai Eugén szemében megcsillant a világraszóló zentai diadal emléke.

- A szultán nem támad... - szólt halkan, szerényen.

Rüdiger von Stahrenberg végigsimított ozmánli kardokkal súrolt homlokán.

- Ebben az esetben a Napkirály más keleti szövetséges után néz... - szólt egyszerre halkan, töprengve.

- De ki lenne ez?

Hallgattak. Szemükben új harcok messzi szikrája csillant.

- Mi az, Torcy? Önöknél a külügyminisztériumban még mindig tél van? Egész Versailles ünnepli a diadalmas tavaszt, s önök itt zárt ablakok mellett firkálják össze azt a sok mihaszna papirost? - A király most, déli fél egykor jött ki Françoise lakosztályából, és ilyenkor mindig mámorosan vidám volt. Éles, fekete, de most homályos szemében a nagy nász borostyánszínű köde párállott.

- Az ablakot! Mindenekelőtt az ablakot! Roham! Ön, Torcy, a középsőt, ön tanácsos úr, a bal oldalit, ön, uram, a jobb oldalit nyissa! - vezényelt tisztviselőknek, és figyelmeztetően felemelte ujját: - Nehéz lesz, az ilyen ablaknál mindig nagyon bedagadnak az ablakrámák. Friss levegőt, uraim! Látták-e már, milyen olümposzi pompában virágzanak a gesztenyefáink négyes sorai? Ezennel királyi szavammal kötelezem önöket, csodálják meg a természet tavaszi csodáit.

Az ablaktáblák recsegve, zengve tárultak ki. A király bólintott.

- Friss levegő: jobb agymunka! Jobb agymunka: jobb a külpolitika. Jobb külpolitika: boldogabb a nép, mert megmentjük a rengeteg véráldozattól és pocséklástól. Igen, uraim, tanuljunk a természettől, és legyünk hálásak mérhetetlen jótéteményeiért... - Vidáman, hangosan rendelkezett, aztán titokzatos arccal intett a külügyminiszterének: - Jöjjön, Torcy... - És szokatlan bizalmaskodással hajolt a másik füléhez: - Legyen rövid a külpolitikai tájékoztatásnál ebben a valóban vadászatra való időben, mely oly ritka volt az idén májusban... Valóságos bűn az olümposziak ellen, ha én és mindenki, aki számít, nem vonulna el Fontainebleau tölgyeseibe vadászni.

Torcy sovány, okos madárarcán a királyi bizalom visszfénye ömlött el.

- Ó, felség, olyan rövid leszek, amennyire ez lehetséges... - Aztán elkomorodva vállat vont. - Sajnos, a kelet-európai hadjáratban újra és újra aggasztó jelenségek jelentkeznek, melyek erősen befolyásolják a diplomáciai munkát, mert a szultán veresége után Kelet-Európában nincs erős és megbízható szövetségesünk: a végtelen cári birodalom élethalálharcot vív Európa ifjú hősével, XII. Károly győzhetetlen svéd seregével, valahol a keleti síkság belsejében. Lengyelországban, Európa második legnagyobb országában testvérharc dúl Lescinki Stanislaw és Erős Ágost hívei között. Ha nem lesz megbízható szövetségesünk Kelet-Európában, Leopoldus császár hadvezérei: Ludwig von Baden és Savoyai Eugén nyugatra vezethetik a német birodalom minden erejét, esetleg a tengeri hatalmakkal - Angliával, Hollandiával - egyesülve. Hiszen mi közel másfél évszázad óta ágyúzzuk egymást a világtengereken.

Az uralkodó éles, férfias, mohó arcán feszültség rezzent, mint mindig, az utóbbi - az eddig soha nem látott összeurópai vészterhes előjeleit hordozó - évek alatt...

- Ha nincs erős, megbízható szövetségesünk a német császárság erejének megosztásához... akkor a politika, a diplomácia, a seregünk ereje által kell teremteni ilyen szövetségest: okos tanáccsal, fegyveres segítséggel, és minél jobban belevonni a közös harcba, hogy életérdeke teljesen azonosuljon a mienkkel... - Elhallgatott, aztán halkan, fojtottan mondta: - Ilyen szövetséges lehet: birodalom, ország vagy egyetlen személy is, aki a történelmi reményeket hordozza...

Torcy okos madárarcán heves akarat látszott, hogy okosan válaszoljon az uralkodójának.

- Az utóbbi évek alatt és különböző történelmi események következtében ilyen birodalom vagy ország nincsen... - szólt készségesen töprengve. - De személy, olyan személy, aki magában hordozza egy sokat szenvedett nép minden reményét, akad... Bár még maga sem tud róla...

A Nagy Király feszülten figyelt. Torcy keskeny, mozgékony ajka széle úgy mozdult meg, mintha válaszolni akarna, aztán néma maradt.

Az uralkodó türelmetlen kézmozdulatot tett.

- Parancsolom: szóljon...

A külügyminiszter érezte, egyetlen szavával a történelmi események görgetegét indítja el, és akadozva mondta:

- Talán... talán... az ifjú François Rákóczi... az elnyomott magyar nép egyedüli reménysége...

A király szerette volna megmutatni miniszterének, hogy nem politikai tájékozatlanságból kérte az új adatokat miniszterétől, mindenütt és minden tettben megnyilvánuló, utolérhetetlen államfői véleményének végső kialakítására.

- De hiszen az ifjú Rákóczi mérhetetlen vagyon ura. Európa egyik leggazdagabb, sőt, talán a leggazdagabb arisztokratája... és még suhanc, aki most nősült meg. Gyönyörű, fiatal, nála is fiatalabb előkelő leányt vett feleségül... Egyébként kitűnő jezsuita nevelői voltak... De még magyarul sem tud.

Torcy engedékenyen bólintott.

- A roppant Rákóczi-vagyon körülbelül másfél millió magyar holdat jelent, a törököktől felszabadított Magyarország és Erdély, sőt Lengyelország és Franciaország részeiben. Rákóczi ősét, Pierre Zrínyit és másokat összeesküvés miatt végezték ki mindazokkal együtt, akik a magyarság nádora, François Wesselényi által a nyolc évszázados magyar alkotmányt védelmezték... mert császárellenes összeesküvés vezérei voltak.

A király bosszankodva összeráncolta szemöldökét.

- Ha ez így van, akkor használható eszközünk lehet a céljaink elérésére... Hiszen bizonyára erősen figyelik, és minden szándékáról tudnak...

Torcy engedékenyen bólintott.

- Felséged mindig a legegyszerűbben és a legpontosabban elemzi a még oly távoli országok helyzetét is, az esetleges népvezérek politikai múltját, jelenét, sőt jövőjét is... - Megvárta, míg a mesteri dicstömjénezés lesimítja az uralkodó homlokáról a bosszúság ráncait, és hűvösen, okosan mondta:

- Az ifjú Rákóczinak engedélyt kell adni, hogy kinyilváníthassa véleményét népe jelenéről és jövőjéről.

- Leopoldus német császár és magyar király seregében több ezer hivatásos francia katonatiszt és őrmester szolgál, kik igen vitézül küzdöttek a török háborúkban. Sőt, most is - széttárta karjait -, akad közöttük olyan is, aki több mint három éve bizalmi állást tölt be a magyar főnemesek szolgálatában.

Az uralkodó arca felderült.

- Valóban... erre nem is gondoltam... - ismerte be fölényes mentegetőzéssel, és felhevülve biztatta a másikat: - De neveket mondjon, kedves Torcy. Neveket...

A miniszter szívélyesen bólintott.

- Elég, ha csak egyet mondok, a legmegbízhatóbbak közül: Achille-Télémaque Longueval dragonyos alezredes, aki már három éve teljesít szolgálatot Magyarországon.

A király úgy érezte, a másik fölénybe került, mert többet tud arról, ami hosszú hónapok óta foglalkoztatta, és aggodalommal töltötte el, kínzó töprengéssel amiatt, hogy újra meg újra láthatta, Európa egyesül Franciaország ellen, az elképzelhető legnagyobb, a történelemben páratlan célért: a spanyol világbirodalom örökségéért.

Mélyet lélegzett a parkból feléje áradó, a végtelen Atlanti-óceán ízét hordozó fuvallatból, mely most tört be a nagy üggyel-bajjal kitárt három ablakon át, és nehogy a másik fölénybe kerüljön, szigorúan ráncolta homlokát.

- No de hogyan juttatnánk át szövetségre és felkelésre biztató levelünket a maga... hogy is hívják, izé... Longuevalja kezébe?...

Torcy mindentudó mosollyal bólintott.

- Felséged bölcs s józan ítélete csodálkozásba ejt, és új tettekre hevíti a lelket. Mi, akik több száz ilyen a császári seregbe lépett, a török ellen küzdött francia vándorzsoldost ismerünk, azt is tudjuk, hogy Longueval dragonyos alezredes úr ezredét Magyarországon Szatmár megyéből Árva megyébe helyezik át. Oda, ahol még nem lobbant fel a gyűlölet a magyarságot nyomorgató császári zsoldosok ellen. Ez alkalommal Longueval hosszabb szabadságot kap, és rövid időre hazajön Franciaországba, Arcis-sur-Aube-ba látogat, ahol két kiskorú fia, egy kislánya, ifjú felesége és özvegy édesanyja lakik, kiknek Longueval alezredes szinte az egész zsoldját hazaküldi... - És a titkos diplomácia farkasvermeit jól ismerő államférfi harminchárom éves gyakorlatával hozzátette: - Az első lépcső Longueval felé talán a bécsi követünk, Villars őrgróf feladata lehetne... Vagy esetleg, s ez biztonságosabb, Felriol vicomte, konstantinápolyi követünk.

A király sokáig hallgatott.

- Az biztos, hogy olyan háború és ezzel párhuzamosan olyan diplomáciai játszma kezdődik, amilyet még nem látott Európa. S ebben a játszmában szinte minden uralkodó részt vesz.

Kezét felemelte.

- Tegye, amit jónak lát, kedves Torcy... De én mosom kezeimet, ha fejek hullanak ebben a játékban, mint néhány évvel ezelőtt ott messze Észak-Magyarországon, az eperjesi vérbíróság ítélkezése idején... - Egy Párizsban megjelent röpirat képeire gondolt, mely karóba húzott, lefejezett, akasztott magyar felkelőket ábrázolt, és egyszerűen, halkan mondta: - Cselekedjék, Torcy... de én... mint mondottam, mosom kezeimet.

A nyitott ablakon át hirtelen fuvallat röppent be, és az asztalnál dolgozó tisztviselők hallgatva, lehajtott fejjel, mintha semmit sem hallottak volna, riadtan kapkodtak az élőn, suttogva felemelkedő hivatalos papírok után.

Leopoldus császár önkéntelenül meg-megrezzenő ajakkal, összehúzott szemmel, látható kételkedéssel nézte az előtte álló arányos termetű, férfiasan szép arcú fiatalembert, aki német ruhában, sárga selyem térdnadrágban, kék frakkban, fényes csatos cipőben, széles vállára omló fekete allonge-parókában, hódolatteljesen meghajlott tartásban állott az asztal előtt.

- Nos, kedves Rákóczi, hogy ízlett a szobafogság? - kérdezte latinul.

A férfi még mélyebben hajolt meg.

- Felséged kegyéből az Éden boldogságát kóstolhattuk meg... - szólt tiszta, kifogástalan németséggel.

A császár arcán látszott, bizalommal tölti el az, hogy a másik németül válaszol.

- Hát igen... - mondta ő is németül. - Ön nagykorú lett, megházasodott, és rövidesen beiktatják a magyarországi Sáros megye örökös főispáni hivatalába. Dicsőség, ifjúság... - Kissé habozott, aztán mégis kimondta: - Na, és mérhetetlen gazdagság; Kinsky gróf államkancellár mondta, másfél millió magyar hold várja önt. Tehát egy kisebb európai állam nagyságú terület egyéni birtoka.

Hümmögve dörzsölte erős, előrefeszülő állát, melyen a reggeli borotválkozás nyomán egy vágás látszott.

- Én az ön korában csak szegény kispap voltam, s azóta is... átszenvedtem az uralkodás minden borzalmát... a kivégzéseket, ítéleteket, melyekért nekem, s csakis nekem kell vállalni a felelősséget a mindenható istenünk színe előtt a végítélet rettentő órájában. Mindenki lop, a leghűségesebb embereim is szemérmetlenül lopnak... Ön, kedves Rákóczi, nekem és csakis nekem köszönheti személy szerint, hogy birtokai tulajdonában maradtak.

Idegesen, sápadozva húzta össze ajkát.

- De úgy látszik, Jézus urunk látja nem én vagyok az igazi bűnös, mert eddig sohasem látott győzelmekkel - Wien felmentése, Budavár bevétele, Magyarország felszabadítása, zentai csata - ékesítette zászlóimat... - Tekintetében fölény és bizalmatlanság váltakozott. - S a magyarok, akiket én szabadítottam fel a török iga alól, most mégis gyűlölködnek titokban és lázonganak. Igen, igen... ön is magyar, tehát szívében, akár csak szívének legrejtettebb rejtekében is, bizonyára... Igen, igen... a legártalmasabb ellenségeimmel tart... - Szokatlan hévvel hajolt előre. - Gondol-e arra, kedves Rákóczi, hogy ha mi nem verjük le a mostohaapja, a szultántól kinevezett Imre Thököly felkelését, az összes Rákóczi-birtokok Thököly kezébe kerülnek, és ön akkor most koldus lett volna, mert hiszen az ön édesanyja, Zrínyi Ilona, vak szerelmében az ifjú, daliás Thököly iránt még a gyermekeit is elhagyta, mikor férjhez ment a török száműzetésben élő Imre Thökölyhez.

Az ifjú Rákóczi elsápadt.

- Igen... ezt tudom... mert a nevelőim többször is hosszú éveken keresztül elmondták mindezt, és a lelkem fogékony volt a tanulásra. Tudom, mindent felségednek köszönhetek... - Kezét mellére tette. - Ezt soha nem felejtem el. Lelkem eltelik a fiúi hála igaz, fénylő érzésével, hogy minket - engem és Júlia húgomat, anyánktól is elhagyott védtelen árvákat - felséged személy szerint megoltalmazott, és nem hagyta, hogy ezen árvák vagyonát a kapzsiság és irigység elprédálja.

Leopoldusnak olyan érzése támadt, mint mikor rebbent a lelke a bécsi győzelem után. Mélyet lélegzett, és meghatódva saját nagylelkűségétől, megcáfolhatatlan önbizalommal, halkan, elfogódottan mondta:

- Ön győzött, kedves Rákóczi... Hiszek önnek. Ilyen felhőtlen homlokon, fiatalember, az igazság pecsétje látszik. Ön csak igazat szólhat.

A másik is érezte, hogy diadalt aratott az udvari hivatásos cselszövők ellen, és diadalmas mosolyát rejtve lepillantott.