Az Eperjes körüli alacsony halmokon már virágzottak a hatalmas cseresznyefák. A fehér virágok illatos özöne felett aranyos méhek zümmögtek. Ott, ahol az út kereszteződik, hatalmas, mohos kőfeszület állt, mely éppen olyan volt, mint messze-messze, Valborgne mellett, a Cevennek aljában - csak az időtől elmosódott betűk hirdették, hogy Homonnay és Varannói Bálint Endre lovag emelte hálából az oltalomért a tatárok ellen vívott halálos harcban, messze, a Kárpátokon túl, a csángóföld Istensegíts faluja mellett.

A kereszt tövében ketten állottak: egy hajlott, hosszú, ősz bajuszos juhász, aki úgy támaszkodott hosszú pásztorbotjára, mint hívei nyáját terelgető püspök, mellette pedig egy vézna, alacsony, lobogó rongyos juhászbojtár pillantgatott jobbra-balra. Apró fekete szeme lázasan csillogott.

Csend volt. Csak a magasban, a gyümölcsfák felett, a világoskék égbolton trillázták a tavaszt a pacsirták.

Az öreg juhász halkan felmordult.

- Szólj már, te Bence, gyünnek-e mán?

A lobogó rongyos juhászbojtár hetykén bólintott.

- Gyünnek ám... innen látom, északról... Kapi felől.

Az öreg vaskos, ezüstfehér bajuszához nyúlt.

- Hát délről?... - kérdezte, és arca izgatottra vált.

A juhászbojtár is izgatottan, örömmel kapta fel mindkét hosszú, vékony kezét.

- De gyünnek ám! Sóvár felől.

Az öreg arcán öröm rezzent.

- A kirelejzumát! Gyünnek hát.

A suhanc lobogó rongyait rázva ugrándozott örömében.

- Gyünnek nyugatról, Váralja, Szepesvár felől! Kelettől, Homonna felől...

Hangja olyan volt, mint a tavaszi pacsirta szava.

- Oszt hányan gyünnek? - az öreg juhász hangjában feszültség vibrált.

A kisbojtár felugrott. Fél lábon ugrándozva, örömében rikoltozva, mutáló, kiskakashangja diadalmasan felcsapott:

- Annyian, mint a sáskák! Úgy gyünnek, mint a tenger! Úgy gyünnek, hogy aztat elmondani sem lehet, akinek szöme van, lássa...

Az öreg izgatottan dörzsölte kilencvenkilenc hosszú életesztendő után elhomályosult szemét.

- Aztán, te Bence, mi van a vállukon? Puska-e vagy csak kiegyenesített kasza?

A rongyos suhanc megtorpant:

- Puska nincs. A kasza csak itt-ott.

A keresztút felé tömegek hömpölyögtek. Némán, hallgatagon. Lépésük kimért, mesterkélten nyugodt, csak a szemükben villant meg egy-egy kósza, vakmerő, szilaj szabadságvágyó gondolat.

Az öreg juhász és a bojtárja ámulva húzódott az ősi, mohos kereszt tövébe.

Az utakat elborító sokaság összeolvadt. Szinte csend lett. A kőkereszt mohos talapzatára széles vállú, sasarcú, piros mellényes férfi lépett fel. Oldalán széles pengéjű régi kard. Derekán piros öv cifra török vagy arab díszekkel. Levette fejéről tollas süvegét, és jelezve, hogy szólni kíván, emelte fel az összeözönlő tömeg felé hosszú, izmos kezét.

- Ez ki volna? Te, Berci... - kérdezte halkan az öreg juhász, aki csak elmosódottan látta a kereszt talapzatán álló alakot.

A juhászbojtár hangja megremegett.

- Ez itten Vetésy László, borsi ispán, annak a nagyon okos Vetésy Jánosnak az unokája, aki ott messze idegenben oly sokat járt-kelt... ő Thököly király igaz híve.

Az öreg bólintott.

- Jól van. Akkor nincs semmi baj.

A széles vállú, sasarcú, piros mellényes férfi fellépett a kőkereszt mohos talapzatára. Hangja ércesen csendült.

- A mi urunk, Rákóczi Ferenc nevében üdvözlöm mindnyájatokat, hűséges és nemes vitézek, engedelmes, szorgalmas jobbágyok, itt, ezen a helyen, Eperjes küszöbén, kik csak eljöttetek messze földről, még Munkács, Ung, Huszt, Máramaros vidékéről is ide, az ünnepélyes örökös ispáni beiktatásra, Eperjes városába! Sok földesúr van, ki nem atyja ágrólszakadt jobbágyainak, de kegyetlen farkasa...

A tömeg hullámot vetett.

- Úgy van! Úgy! - harsogott ezernyi ajakról.

Vetésy László felemelte kezét.

- Hát bizony ti, nemes vitézek, szorgalmas, engedelmes jobbágyok... a Rákóczi úr nem olyan, mint egyik-másik, ki kibelezné a parasztjait is, mint a vágott csirkét! Nem bizony! Rákóczi úr kiadatta az istenverte köves földjét szántó-vető parasztjainak, hét kocsi szalmát, mikor kifogyott a széna-szalma március közepén, azt is kiadatta! Terebesen kiosztott ingyen vetőmagot hétszáz jobbágyának. Csókát ki védte meg a császári zsoldosok asszonyt-lányt tipró dühétől? Gálszécsen, az Ung mentén, Máramaros hegyei között ki volt a szegények nemes szívű oltalmazója? Szinnán még a cigányok is kaptak szénát, szalmát, búzát.

A helyeslés dörögve felcsapott. Vetésy kezében látszólag szinte oktalanul megvillant a széles, súlyos kuruckardja.

- Ezért gyerünk Eperjesre, emberek! Nemes magyar, tót, ruszin, oláh, egy szóval kiáltsuk: éljen a mi nemes lelkű vezérünk, Rákóczi Ferenc, Sáros örökös főispánja! - Széttárta karját, és harsogva kiáltotta: - Vivát! Vivát Rákóczi!

- Viváááát! - zúgott a rivalgás ezrek ajkáról.

- Éljen Thököly király! - szállott hirtelen egyetlen éles kiáltás.

Feszült csend támadt. Vetésy mosolyát rejtve lepillantott.

- Erről majd később beszélünk... - szólt láthatóan erőltetve a nyugalmat. - Most igenyöst mind egy szálig előre, Eperjes főterére, a megyeháza elé, ahol a mi urunkat örökös sárosi ispánná iktatják be!

Mindenki megmozdult. A tömeg tompa morajjal hömpölygött oda, ahol a halmokon túl Eperjes templomtornyai emelkedtek, kéklettek a Kárpátok erdős csúcsai a májusi fuvallatban fehéren virágzó cseresznyefák ágai között.

Az ősi eperjesi megyeház nagytermében az egész Magyarországról összejött főnemesek zsúfolódtak egymás mellett, szolgáik nélkül, mert csak a hivatalos megyei kiküldöttek jutottak be ide, akik ruszin földről, Észak-Magyarországból, a törökök alól felszabadított, de még mindig ingoványos, másfél évszázad óta pusztított, védett és támadott nagy magyar Aflöldről jöttek. A tekintetük némán szegeződött a szónoki emelvényen álló fiatal Rákóczira. A karzaton helyet kapott nemesasszonyok, lányok ajkán el-elsiklott a suttogás.

- Ilyen szép férfit még életemben nem láttam... - szólt halkan a karzatra feljutott nemesasszonyok között figyelő testes, öregedő, de félelmetesen éles nyelvű Barkóczyné, és titkolózva fordult a vékony, lányosan mohó arcú Tóth Tiborné Rónyay Évához, aki mellette szorongott a kiváltságosok között is a legkiváltságosabbnak jutott helyen. Mátraszőllősi Rónyay Éva könnyedén legyintett hosszú ujjú, mozgékony kezével.

- Kell is az ilyen férfinak beszélni! Egyszerűen odaáll és meghajol! És mindenki odavan érte.

A teremben vastaps csattogott.

Tóthné Rónyay Éva odafordult Barkóczynéhoz, akit egyedül tartott alkalmasnak véleménye közlésére a páholyban szorongó, díszesen kiöltözött főnemes asszonyok között.

- Azt mondják, valami német hercegnő elcsavarta ennek a szép fiatal suhancnak azt az allonge-parókás fejét.

A testes, öregedő Barkóczyné, aki viszont egyedül a mátraszőllősi Rónyay Évát tartotta magával egyenlő rangúnak, jól értesülten félrehúzta a száját.

- Hát az ilyen férfi hiába házasodik, hiába menekül egy asszonyhoz, akármilyen szép is legyen az... mert a többi egyszerűen nekimegy, és úgy megtépi, mint a vágott csirkét, és igen, bezabálja... - Gúnyosan, hangosan nevetett.

Rónyay Éva sóvár, mohó, éles arcán átrezzent valami: talán csak egy gondolat volt, talán fölényes habozás vagy még fölényesebb önbírálat.

- Nálunk, Szőllősön, egyenes ősöm, Aba Sámuel királyunk sírjánál egy cigány faluban van egy Cinka Panna nevű igen szép, de tényleg nagyon szép cigányleány, aki nagyszerűen hegedül is. Nem is láttam még ilyen szép cigánylányt, aki ilyen szépen hegedül. Arról mondják, hogy a fiatal Rákóczi felette szívesen hallgatja a nótáit.

Barkóczyné fölényesen rántott egyet a vállán.

- Nem olyannak látszik ez a suhanc, hogy neki egyszál cigányleány elegendő lenne.

Éva mentegetőzve vonogatta szép bársonyos vállát, mely márványként kifehérlett a vaskos, csillogó reneszánsz vörös bársonyruhájából. Arca merev, okos, még mohó, ösztönösen uralomra törő volt.

- Nekem nem kell az ilyen látványosan szép férfi, mert megcsal fűvel-fával... Az én férjem hűséges, becsületes, darabos... Úgy beszél hozzám, mint az Úrjézus tanította: "A beszédetek legyen egyszerű, igazságos, nem-nem, igen-igen..."

A teremben vastaps csattogott. A szónoki emelvényen álló fiatal Rákóczi francia udvariassággal, fölényes mosollyal piros, telt ajkán, mélyen meghajolt. Éva vállat vont.

- Sokért nem adnám, ha egy magyar szót hallanék ettől a deli daliától, de aki jobban ismeri, mondja, nem is tud magyarul.

Barkóczyné legyintett.

- Nem olyan nagy hiba, ha egyszer valaki Rákóczi Ferenc. Az egész Európában mi magyarok meg a lengyel testvéreink beszélünk - ha kormányozzuk az országot - jól latinul. A többiek: a franciák, németek, olaszok csak csavarják, forgatják azt, amit Marcus Tullius Cicero talán kétezer esztendővel ezelőtt már elmondott, mielőtt még Herennius centurio, Octavianus pribékje a torkát elvágta volna azzal a római gládius-karddal...

Éva habozott.

- Úgy mondják, a főispáni beiktatás után bál lesz a nemesek számára a megyeház nagytermében, és a város főterén, ahol annak idején azok a szörnyű vérengzések, karóba húzások, lefejezések, akasztások voltak... Ökröt sütnek az istenverte adózó parasztoknak...

Barkóczyné legyintett.

- Hogy lenne másképp? Most a parasztok a katonák... és mely államférfinak ne lenne szüksége katonára?...

Éva mohó, sóvár, éles arcán fölény rezzent.

- Bizony isten, ha nem félnék, hogy a férjem, a Libor leken nekem két férji pofont, én is csárdásoznék ezekkel a jöttment ruszin, tót, máramarosi oláh pásztorokkal, mert ezek tűzbe mennének Rákóczi egyetlen szavára.

Barkóczyné megnyugtatóan rázta fejét.

- Nem lesz itt családi háborúság, ha maga, kedves szomszédasszony, eljár egy-egy csárdást vagy csürdüngölőt... ezekkel a subás, gubás legényekkel, mert most aztán össze kell fogni mindenkinek, aki a Kárpátokon innen húzza, vonja, cifrázza, dirigálja ezt a bitang életet, mert ha nem, bizony ebek harmincadjára jutunk valamennyien.

Éva vállat vont.

- Én is úgy körülbelül ezt mondtam a férjemnek... - szólt.

A teremben harmadszorra is fölcsattant a taps. A szószéken álló csengő, tiszta latinsággal beszélő ifjú Rákóczi úgy hajolt meg, mint az udvari bálokon a világszép asszonyoktól táncot kérő gavallér.

Először állott így az eperjesi díszes megyeháza tanácstermében, a művészien faragott szószéken.

Érezte a rászegeződő tekintetekben a határtalan bizalmat, a feszült várakozást, hogy felhangzik ajkán az eperjesi vértörvényszék iszonyú napjaiban elnémított szabadság szava. Habozott, mint az első szónoklatnál mindenki, de érezte, tudta, hogy az eperjesi megyeháza előtt, a szép, gótikus főtéren az egész országból összejött több ezres tömeg szorong, várva a szavát, halkan, szinte súgva emlegetve a magyar szabadságharc kivégzett vértanúit, a száműzött vagy a Kárpátok rengetegében bujdosó hőseit.

Ő érezte, ez a suttogás betölti lelkét, és a gondolatok megperzselődnek a kínnal végigküzdött harcok hirtelen lobbanó emléklángjainál...

Szeretett volna magyarul beszélni, de hirtelen arra gondolt, kinevetik, ha rosszul ejt ki valamilyen szót. A hangja most is szinte halkan, hibátlan latinsággal csendült.

- Tiszteletre méltó karok és rendek! Szívem legfőbb vágya teljesült, hogy most Leopoldus császár és magyar király atyai jóakarattal engedélyt adott erre a találkozásra, és arra, hogy Sáros megye örökös főispánságát hálás szívvel elfogadjam.

Egy pillanatra mély csend lett.

- Latinul beszél, nem magyarul... - zizegett a csalódás suttogása a teremben, és a terem tárva-nyitva álló ajtaján, a téren zsúfolódó tömegen.

- Német lett az szívvel-lélekkel...

A szószéken szinte halkan, nyugodtan, tartózkodóan csendült a szónok, az új örökös főispán kimért, nyugodt hangja.

A Rajna tükrén a nyár első csillogása vibrált.

Balról a messzeségben, a Rajnán túl, könnyedén lebegett Strassbourg világhírű, csodálatos szépségű dómjának gótikus tornya.

Jobbról, Hessen halmain a szőlőskertek húzódtak.

Eugène de Savoya et Carignan herceg mozdulatlanul nézte az előtte elhömpölygő ezredek szuronyözönét. A lovasság: dragonyosok, huszárok színes hullámokat vetve özönlöttek.

A fővezér mellett lovagló kitűnő hadvezér, a magyar földet az újabb török dúlástól megmentő, ugyancsak a Savoya család ősi hercegi fészkéből, a Hotel Soissonból származó, a szalánkámeni diadal hőse: Ludwig von Baden, a huszárjaival oly sok híres huszárcsínyt elkövető hős, a fiatal Batthyány Ádám, a szőke, csontos, hatalmas termetű, mesésen erős, könyörtelen Heister Hannibal tábornok, Pálffy János horvát bán - feszült arccal fogadták az elvonuló csapategységek tisztelgését. Tapasztalt, mindent látó szemmel keresték a hibát az előttük eláradó gyalogság soraiban, a gladiátorsisakos dragonyoseszkadronok áramlásában.

Savoyai Jenő látta, hogy most a magyar huszárok eszkadronjai vonulnak fel, és szívélyes mosolyát rejtve tisztelgett. Végigsimított homlokán, és halkan mondta:

- Őfelsége, XIV. Lajos, a napkirály tüzérsége jobb, mint a mienk... A gyalogságunk talán egyenlő velük a harcban, mert a hannoveri és a porosz zászlóaljak talán fegyelmezettebbek, jobban bírják az ágyútüzet... De a lovasságunk, igen... a mi magyar huszárjaink valóban jobbak, sőt sokkal jobbak a török elleni nagy háborúkban kikovácsolt tapasztalatuknál fogva... Tehát jobbak, mint a franciák.

- Sokan mondják, hogy rövidesen Itáliába megyünk néhányan a vezérkarból, mert Milánó, Savoya, Piemonte földjén kellene kivívni a döntést... - szólt a kitűnő hadvezér, Ludwig von Baden.

A fővezér végigsimított mellpáncélján csillogó, kétfejű sassal ékes Habsburg-címerén.

- Mindenütt ott leszünk, ahol a legnagyobb a veszedelem. Vittorio Amadeo, Savoya fejedelme, bár behódolt a franciáknak, most nekünk ígért szövetséget titokban, s elegendő egyetlen győzelem, valamelyik fontos piemonti város elfoglalása, mondjuk, Turin bevétele... a savoyai fejedelem hozzánk pártol, és az egész harci helyzet megváltozik, megnyílik az út Lyon, Franche-Comté, Párizs felé.

A császári vezérek hallgattak. Arcuk előtt elsuhantak a szélsodorta, apró cseresznyevirág-szirmok.

Villars őrgróf, a Napkirály bécsi nagykövete ma, 1699. május 5-én fogadta Achille-Télémaque Longuevalt, aki - miután ezredét Hegyaljáról a Tokaji, Szalontai és mások vezetése alatt kitört felkelés után Árva megyébe helyezték - most rövid pihenőre Franciaországba, Arcis-sur-Aube kicsiny falujába igyekezett, ahol a családja várta.

Longueval a zsoldpénzt pontosan, szinte teljes összegben hazaküldte szeretteinek. Villars őrgróf, a vallásosságáról híres Villars marsall öccse, mosolyogva nyújtotta kezét a zavartan szedelőzködő Longueval felé.

- Ó, kedves alezredes úr, hallottam, milyen nagy barátságban van Rákóczi úrral és más, mindig lázongó magyar főnemessel.

Longueval zavartan bólintott.

- Ó, őrgróf úr, a több éves hadiszolgálat alatt megismerkedhettem a magyarság vezetőivel... - És szerénykedve elhallgatott. - Igen, igaz, megismerkedhettem, de "barátság"... Ó, a magyar főnemesek csak egyenrangúakkal barátkoznak.

Villars őrgróf arcáról elégedettség sugárzott.

- Nagyon örülök szerény véleményének, kedves alezredes úr, mert a munkatársaim, akiknek kötelességük szemmel tartani a politikai változásokat, gyakran túloznak, sőt teljesen eltúlozzák értesüléseik értékét, hogy nagyobb összeggel honoráljuk olykor kétes és megbízhatatlan híreiket.

Longueval okos, mozgékony arcán zavar suhant át.

- Nagykövet úr, nekem nem kell pénz... Amit kerestem három hosszú szolgálati esztendő alatt, azt szinte maradéktalanul Arcis-sur-Aube-ba viszem, ahol a családom lakik.

Hosszú csend támadt. A nagykövet arcán hűvös feszültség ült.

- Szeretném, ha elutazása előtt elvinné ezt a levelet Rákóczi Ferenc úrnak, és mikor Párizsba érkezik, átadná a választ Torcynak, a Napkirály külügyminiszterének... - Kezét könnyedén úgy emelte fel, mint a cirkuszi lóidomító, aki ugrásra biztatja a már betanított lovakat.

Françoise érezte a király testén a másik asszony illatszerét a tébolyult királyi ölelések alatt, és hirtelen úgy érezte, hogy három viharzó év után csak most, mikor már "maîtresse en titre"-nek ünnepelte az egész tündéri varázsfényben ragyogó versailles-i udvar - most, a királyné és más szeretők felett aratott teljes, vitathatatlan diadala percében... először fogja el a kínzó, tűrhetetlen féltékenység. Nem értette meg ezt, mert három hosszú év alatt fölényesen tartotta helyzetét az állandó királyi szeretők között.

Az apró, puha, illatos, selymes, támla nélküli széken ült, és belemeredve a kerekded muránói tükörbe, könyörtelenül kutatta az arcát.

"Hát, igen... itt jobbról... igen, talán valóban repedezik egy ránc... - Még piros, érett, mohó ajka szélén is meghúzódott valami, szinte észrevehetetlen véset. - Hát igen, ez igazán nem ránc... csak mélyedés, inkább csók jele... Hiszen ő oly hevesen csókol, és az udvari borbélyok oly felületesen borotválják, hogy kíméljék az érzékeny arcbőrét... igen... ez nem is ránc, csak szakállserte horzsolta fel... Persze, Louis meg is borotválkozhatott volna... gondosabban... De egy király? Mindenképpen kiváló egyéniség, borotválatlanul is... csak ne lenne olyan átkozottul érzékeny a bőröm..."

Egy pillanatra görcsösen behunyta szemét. Mélyet lélegzett. A sarokban álló díszes, rézveretes órát nézte.

Riego Montez alakja kopogtatás nélkül merült fel a hangtalanul szétnyíló súlyos bársonyfüggönyök mögül, melyek eltakarták a bejárat keskeny, könnyen nyíló ajtaját. Rövid ideig mindketten hallgattak.

- Hogy aludt, asszonyom? - hallatszott halkan, de számonkérően.

Françoise vállat vont.

- Ó, orvos úr, én mindig jól alszom, mert az ilyen roussilloni kecskepásztorlány, mint én is, mindig kifogástalanul alszik... De... - elhallgatott. Belemeredt a tükörbe. - De az ébredés... az annál keservesebb: az első pillantás a tükörbe, s az ideges félelem egész láthatatlan gúlája reám omlik, hangtalanul, némán, és én úgy érzem, minden, ami értéket jelent számomra, elvész a múlt már lelket bénító romjai alatt...

Riego Montez bólintott.

- A szorongás, a félelem a holnaptól... dicsőséges büntetés azoknak, akik maradéktalanul birtokolják a jelent...

Françoise mélyet lélegzett.

- Az a nászerőt fellobbantó ital, melyet ön adott, oly magasra felszította a király férfierejét, hogy szinte megrémültem, és arra gondoltam, őfelsége így, behunyt szemmel, bennem az új szeretőjét birtokolja... Észrevettem. "Nyisd ki a szemed, Louis" - szóltam rá.

Riego Montez bólintott.

- S ő?

Françoise összerezzent.

- Ő kinyitotta a szemét, és... - Hangja rekedten elcsuklott. - Ő kinyitotta a szemét, és abban a pillanatban már nem volt olyan heves, mint mikor behunyt szemmel ölelt engem.

Riego Montez sokáig hallgatott. Köhintett.

- Tud ön arról, kegyelmes asszonyom, hogy Fontanges kisasszony húszezer tallér évjáradékot kap őfelségétől?

Françoise egész testében összerezzent. Félig felemelkedett az alacsony, puha székről. Szólni akart, de csak az ajka széle remegett. Mélyet lélegzett.

- Én nem tudom... de... de bosszút állok ezért, az biztos! Bosszút! - hangja rekedten el-elcsuklott.

Riego Montez sóhajtott.

- Kegyelmes asszonyom, minden szerelem véget ér egyszer...

Françoise két apró öklét rázva toporzékolt a tükör előtt.

- Pusztuljanak mind... mindenki... Pusztuljon Fontanges, ez a kék szemű, halk szüzike, aki valójában veszélyesebb ellenfél, mint akár Anne-Marie Rohan, aki most férjezett Soubice hercegné, de azért részt vesz minden holdtöltekor a valamennyi királyi szerető éjféli nászáldozatán! Pusztuljon vele akár maga a király is!

Dermedt csend támadt.

A versailles-i kastély valamennyi termében a kápráztató fényű álarcosbál tánca viharzott. A tündéri fényben ékszerek villództak a hölgyek utolérhetetlen fodrászművészettel magasra feltornyozott hajában. Kék, zöld, aranysárga vagy fehér drága kínai selyemruhák, abroncsos szoknyák lebbentek, forogtak, előre vagy hátra sodródtak. A férfiak aranytól villódzó vállpántjai, aranyos díszeik, a hófehér csipkék valami dallamos káprázatban kavarogtak a zene ütemére. Látszólag senki sem vett észre semmit, de minden tekintet az egész falat beborító muránói tükrök mögött rejtőző keskeny ajtót figyelte, mely a királyi hálószobába vezető folyosó álcázott ajtaja volt.

Riego Montez, aki a meghívott tudósok, nélkülözhetetlen udvaroncok között állt, lassan odafordult az Európa-hírű hipnotizőrhöz, Lesage-hoz, és a komoran figyelő, okkult tudományokkal, halottidézéssel foglalkozó Guiborg abbéhoz.

- Na, most találják ki a szellemeik segítségével, ki lép ki a titkos ajtón?

- Madame Montespan... - szólt a hipnotizőr, és vállat vont.

- A király már régóta sokat jár a kolostorban lakó Louise de la Vallière-hez, és igen otthonosan érzi magát a fiatal, csinos novicia-apácanövendékek között. Bár Montespan asszony igen régen a maîtresse en titre-je, mégsem kegyelmez régi vetélytársának, és éles nyelvvel újra meg újra kétségbe vonja kolostori ártatlanságát. Most a titokzatos és oly váratlanul feltűnt mademoiselle Fontanges látszik a legveszélyesebb ellenfélnek, mert kecses, angyalian szőke, ártatlan és oly bájosan oktondi, mint amilyen Louise de la Vallière volt kilenc évvel ezelőtt. Ez a szelíd, nőiesen korlátolt leány ellenállhatatlanul meghódította őfelsége hét állandó tündérszép szeretőt hordozó, eléggé viharvert szívét... - Guiborg abbé, akinek okkult tudományát az egész udvar ismerte, és felhasználta horoszkópjait, halkan, fojtottan beszélt.

Riego Montez jól értesülten bólogatott.

- Ön szerint tehát Fontanges kisasszony lép ki a titkos ajtón?

A keskeny, tükörrel álcázott ajtó hirtelen kinyílt.

Fontanges kisasszony a latin kora ifjúság kápráztató pompájában, holdfénykirálynő ezüstös fátyolruhájában, álarccal kicsi arcán egy pillanatig megtorpant, keresve valakit az álarcosbál kavargásában, aztán betette maga mögött a hosszúkás, keskeny, titkos ajtót, és mesterkélt közönnyel kicsi, kerek arcán mégis kilépett.

De egy pillanatig sem mert körülnézni, láthatóan attól tartva, hogy a táncolók észrevették bejövetelét, aztán mélyet sóhajtott, és elvegyült a vendégek vidáman lármázó, csillogó tömegében...

Különös napok voltak ezek. Csak fokozatosan, ezer apró jel, érzésmozaik, gondolat által eszmélte, mit jelent magyar volta.

Úgy hallgatta a furcsa, semmi más nyelvhez nem hasonlítható szavakat, mint bölcs, töprengő, sorsot kutató, a végzet színe előtt sápadozó s mégis a végső győzelem titkát kutató hellén jósok.

Charlotte-Amalie, a tündérszőke, fiatal feleség, aki két terhesség megszakítása után most harmadszor is gyermeket hordozott, néha, ha a fiatal férje hosszabb ideig kimaradt a Bercsényi Miklós által rendezett összejöveteleken, aggodalmasan figyelte a férfi arcát:

- De?... - kérdezte mindig halkabban és zavartabban. - De... ez nem vezet jóra... Ezek a magyar urak, akik olyan szívélyesen beszélnek veled latinul, egymás közt lázadásra készülődnek őfelsége Leopoldus császár ellen, aki pedig a legjóságosabb módon óvott téged, mikor apátlan, anyátlan árvák lettetek Júlia húgoddal... És még az édesanyád is elhagyott a daliás Thököly Imre, magyar fejedelem szerelméért...

A férfi idegesen vállat vont.

- Thököly kígyó volt, aki bekúszott az anyám hálószobájába... Ő, aki egész Magyarországon és Erdélyben a második legnagyobb birtokkal rendelkező főnemes volt, szemet vetett a Rákóczi-vagyonra... mi - én és Júlia húgom - az útjába álltunk... - Mélyet lélegzett.

A szép, asszonybolondító szeme elhomályosult.

- Mint nyolcéves kisfiút, elvitt a táborba, és egy éjszakán, mikor éjszakai vaklármától megvadultak a vitézek lovai, majdnem eltiportak mindnyájunkat... Igen, a sátrunkat ledöntötték a megvadult lovak, és engem csak a nevelőm önfeláldozása, bátorsága mentett meg.

A hercegnő szelíd, okos, ifjú arcán aggodalom látszott.

- Vigyázz... nagyon vigyázz. Tegnap este Corbelli generális feleségétől hallottam - tudod, az a gyönyörű itáliai asszony, aki annyira szereti a magyarokat -, nagy titkolózva elmondta nekem, a Habsburg-ház bukásától várja hazája, Itália egységét és szabadságát... Tehát, Corbelliné mondta, valami tanácskozás kezdődik itt, Eperjesen... s ön hivatalos személy: Sáros örökös főispánjaként megjelenni köteles.

A férfi könnyedén legyintett.

- Igen, hármas bizottság ül össze, hogy megvizsgálja a császári zsoldosok kihágásait. Tagjai: Corbelli generális, a kassai hadtestparancsnokság részéről, gróf Bercsényi Miklós, Ung megyei főispán... és... - Könnyedén vállat vont. - ...És én is.

Az asszony szép, kék szemében még erősebben lobbant az aggodalom.

- Ön tudja, hogy szívvel-lélekkel szeretem a magyarokat, ezt a tragikus sorsú, hősi népet... De ne felejtse, az ön részvétele a hármas tanácskozáson csupán a hűsége próbája a császári ravaszdi udvaroncok előtt. Egyetlen vigyázatlan szó, és a börtön ajtaja megnyílik ön előtt, már csak azért is, hogy a kapzsi udvaroncok rátehessék kezüket az ön vagyonára.

A férfi vállat vont.

- Legyen nyugodt, asszonyom. Tudom, meddig mehetek el ahhoz, hogy hűtlen lennék Leopoldus császár előtt, s a magyar főnemesség se gyűlöljön meg... - És fölényesen elmosolyodott. - Adassék meg a császárnak, ami a császáré, s a magyar urak elejének az, ami az övék.

Charlotte megkönnyebbülten elmosolyodott.

- Ma járt nálam páter Amadeo Menagetti, aki harminc évig Kínában volt a csillagászat és a filozófia előadója a jezsuiták pekingi egyetemén, és most a nagyszombati jezsuita főiskolán tanít, mint a keleti ügyek ismerője... Szóval... ő több érdekes könyvet hozott. Az egyiket különösen a figyelmembe ajánlotta: Niccolň Machiavelli "A fejedelem" című művét. Azt mondja, ha nem is kell megfogadni Machiavelli diabolikusan lelkiismeretlen tanácsát, de minden kezdő államférfiúnak hasznos, ha elolvassa...

Rákóczi szívélyesen bólintott.

- Kezdő államférfi? De hiszen éppen az a legfőbb célom, hogy távol maradjak azoktól az ügyektől, melyek oly sok bánatot és végül teljes bukást zúdítottak nagyapámra, apámra, anyámra... éppen az önt látogató páter Menagetti terjesztette őfelsége elé kérésemet, hogy a magyarországi birtokaimért cserébe éppen olyan birtokot kapjak a német birodalom területén.

- A bécsi udvar hatalmasai nem cserét akarnak, hanem gazdag zsákmányt. Addig szerepeltetik önt itt, a magyar földön, amíg csak nem követ el valami politikai hibát, vagy amíg ki nem mutatja a magyar érzelmeit...

A férfi vállat vont.

- Kedves, ne feledje, hogy számomra legfontosabb a tiszta, nyugodt családi boldogság... - Hümmögve rázta szép, férfias fejét. - Teljes rokonszenvem a magyaroké, és nem tagadom, hogy magyarnak érzem magam. - Ujját figyelmeztetően felemelte. - De csak a teljes, őszinte királyhűség határáig... - Bosszankodva ráncolta sima, magas homlokát. - Én nem lehetek lázongó, öldöklő, de az első ágyúlövésre szétfutó paraszthad vezére sem, mint a hegyaljai felkelés parasztvezetői, hajdúi...

Átölelte az asszonyt, és érezte, hogy valamit sejtve megremeg. Még erősebben szorította magához.

- Ne félj... - szólt egyszerre halkan, lágyan. - Őfelsége nem csalódik bizalmában, mellyel atyai módon az egész császári udvar előtt kitüntetett... - Végigsimított az asszony dús, búzaszőke haján. - Egyébként, légy tárgyilagos... Ha a császár, mint a legfőbb gyámom, nem vette el tőlem a földbirtokaimat, míg Júlia húgommal együtt mint anyátlan-apátlan árvák nevelkedtünk a jezsuiták kollégiumában, akkor most sem teszi meg... Legfeljebb még jobban meggyőződik hűségemről. Még akkor is, ha méltányos esetekben helytállok a birtokaimon - Makovicán, Lublón, Rákócon, Barscsütörtökhelyen, Sároson - lakó jobbágyaimért, a császári zsoldosok tetteit súlyos szavakkal tárom fel parancsnokuk, Corbelli ezredes előtt.

Az asszony félig behunyt szemmel simult a férfi széles, domború mellére.

- Páter Amadeo Menagetti arról beszélt, hogy XIV. Lajos, a Napkirály őfelsége, szövetségest keres keleten, ha kitör a háború a spanyol világbirodalom koronájáért. Itt, keleten, a nagy északi háború pusztít: Péter, minden oroszok cárja, és XII. Károly, a svédek ifjú, hős királya halálos harcban törnek egymásra. Lengyelországban nagy a belső viszály a Lescinski Stanislaw és Erős Ágost szász választófejedelem között... A Napkirálynak csak egy szövetségese lehet: a felkelt magyarság... - Elhallgatott, aztán halkan, hűvösen kimondta: - Vagyis csak te lehetsz a francia király szövetségese.

Csend lett. Rákóczi fölényesen elmosolyodott.

- Páter Menagetti költői tehetségét ismerjük - latin, ógörög, kínai verseket ír -, s nem veti meg az élet szépségeit... tehát, ezt tudva, kellő értékre kell leszállítani aggodalmaskodásait...

Magához vonta a feléje táruló asszonyt, és forrón megcsókolta selymes, ifjú ajkát.

A vegyes bizottság az eperjesi városháza kistermében tartotta első ülését.

Corbelli generális már nyolc esztendeje katonáskodott Magyarországon, és magyar szeretői által vagy magyar bajtársaitól tanulva, elég jól beszélt magyarul.

- Uraim... - szólt kellemesen csengő hangján, mert ismert volt a helyőrségnél mint kitűnő énekes. - Mi azért gyűltünk össze, hogy megvizsgáljuk a tényeket, és igazságot szolgáltassunk a kárt szenvedetteknek.

A csupa erély, nyugtalan, meg-megmozduló, új és új érzelmi kitörések hullámaiban megrezdülő gróf Bercsényi Miklós ungi főispán idegesen tépkedte hatalmas, koromfekete bajuszát, és villanó tekintettel meredt Corbelli arcába.

- Nemcsak igazságot, generális uram, nemcsak igazságot, de példamutató igazságot! Azon zsoldosok, akiket rablógyilkosságban, gyilkosságban, rablásban, gyújtogatásban, a nők megerőszakolásában bűnösnek talál a pártatlan törvénytudó bíróság, láncokban gonosztetteik helyére szállítandók, hogy ott bűnhődjenek a tőlük oly sokat szenvedett lakosság színe előtt.

Felugrott ültéből, és a tábornok felé nyújtotta kezét:

- Vonatkozik ez elsősorban a Barscsütörtökhelyen, Makovicán, Lublón, Sároson garázdálkodó zsoldosokra, akik alabárdjaikat a földre tepert lakosok torkára szorítva követelték, adják elő pénzüket, javaikat, tekintet nélkül arra, hogy nemesek vagy jobbágyok voltak...

Latinul beszélt a magyarul vitázó, itáliai származású tábornokkal, mert félt, hogy a bizottság harmadik tagja, Rákóczi, aki mint Sáros örökös főispánja hivatalból tagja volt a bizottságnak, nem értené meg, ha magyarul szól.

Corbelli, aki itt-ott alig értette az olasz fülnek szokatlan klasszikus latinságot, kényelmetlenül fészkelődve a magas, egyenes támlájú, súlyos, faragott tölgyfa széken, zavartan bólogatott.

- Már mondtam önnek, gróf úr, azért jöttünk össze, hogy igazságot szolgáltassunk a sértetteknek, és megbüntessük a bűnösöket.

Bercsényi hevesen rázta kemény öklét.

- Igazságot? Büntetést? Ez mind kevés, generális uram... - Ujját figyelmeztetően emelte fel. - Nemcsak igazság és igazságos büntetés kell, hanem az, hogy a károsultaknak az államkincstár az oly méltatlanul elszenvedett súlyos, szinte megfizethetetlen károkat pénzzel fizesse meg...

Corbelli súlyos pillantást vetett:

- Pénz? - kérdezte németre fordítva a szót. - Pénz? De hiszen azoknak az éhségtől szédelgő, hónapokon át soha jól nem lakott katonáknak már közel fél éve alig folyósítanak zsoldot, s ön azt hiszi, ha a császár miniszterei nem tudják megfizetni az egész Európát védő seregük katonáit, kik bőségesen ontották vérüket, hogy a magyar föld a török rabiga alól felszabadíttassék... ismétlem, ha nem tudják zsoldjukat kifizetni azok, akik ezt hivatalból megtehetik, akkor méltányos az, hogy aki a tűzhely mellett, csendben, nyugalomban várta eddig a háborús híreket, az pénzsegélyt kapjon néhány ellopott libáért, kacsáért... mikor a hadsereg éhezik és rongyokban jár?!...

Tenyerével az asztalra csapott.

- Egyszer s mindenkorra mondom: igazság van. Pénz nincs!

Csend lett. Csak Bercsényi haragos mormogása hallatszott. Rákóczi érezte, minden tekintet várakozva fordul feléje.

Szép, férfias arcán vívódás volt.

- Talán... - kezdte latinul - vizsgáljunk meg minden esetet külön-külön... s különös kiáltó esetben ne utasítsuk el a méltányos kárpótlás gondolatát sem.

Látta Corbelli arcán a viszolygást. Hallotta Bercsényi csalódott mormogását. Hirtelen még jobban zavarba jött.

- Mielőtt döntést hoznánk, hallgassuk meg talán a megyei hatóságok összesített jelentését a károkról, úgyszintén a testi bántalmakról...

Bercsényi krákogva tette rá hatalmas kezét a megyei felfolyamodások vaskos, fehérlő halmazára.

- Itt annyi a bánat vagy a keserűség, hogy beleőszül az, aki végigolvassa...

Találomra belenyúlt a jelentésekbe. Kivett egyet, és hangosan olvasta:

- Barscsütörtökhelyen nyolc zsoldos a Negrelli-ezred legénységéből őrjárat közben figyelmeztetés ellenére tüzet rakott a szalmatetős veremkunyhók mellett; a kunyhó majdnem a földig érő szalmateteje kigyulladt. A tűz átcsapott a szomszédos házakra, úgyhogy három kunyhó leégett. Mikor a falusiak összefutottak a tűz oltására, az őrparancsnok ezt támadásnak minősítette az őrjárat ellen, és szuronyt szegezve űzte el a falusiak csoportját, anélkül hogy megengedte volna saját katonáinak az oltást.

Köhintett, néhány cifra szitkot mormogva nyúlt egy másik jelentés után.

- Makovicán a zsoldosok kirabolták a templomot, néhány értékes tárgyat zsákmányoltak, melyek most sem kerültek elő... Az egyik jobbágyomat - Kikerics Istvánt - nem bíróság ítélte el, hanem ítélet nélkül kegyetlenül megbotozták, mert nem akarta engedni, hogy a zsoldosok szalonnaoldalakat vigyenek el éléskamrájából. Sároson egy fiatalasszony, az özvegy Rimóczkiné két malacát elhajtották, s mikor az özvegy sírva tiltakozott, durva szitkokkal illették.

Corbelli hirtelen felegyenesedett.

- Tiltakozom, hogy a vegyes bizottság ilyen tyúkperekkel tölti idejét! Bezzeg jók voltak önöknek a mi katonáink, mikor egész Európa életre-halálra küzdött a török hódoltság ellen. De most, mikor már béke van, és minden épül, nő, virágzik, akkor még azt az egypár szalonnaoldalt is sajnálják a győzelmes harcosainktól!

Bercsényi úgy nézett rá, mintha mindjárt torkának ugrana.

- Ezennel szót kérek! - harsant élesen a hangja. - Hallgassuk végig a panaszokat!

Corbelli elvörösödött hirtelen lobbanó haragjában.

- Nem tűröm, hogy bárki is gyalázza a sereget! - hátratolta a széket, és sarkantyúival, kardjával zörögve, hosszú léptekkel indult a kijárat felé. Visszhangosan, tompán, mint egy pisztolylövés, dörrent a becsapódó ajtó. A súlyos, sarkantyút csörrentő katonaléptek gyorsan távolodtak...

Csend lett, aztán ünnepélyesen, lassan delet ütött a tanácsterem sarkában álló hatalmas bronzdíszes óra.

Rákóczi a széles, aranyozott ingasúlyt nézte, amely pontosan, szinte emberi nyugalommal mérte a másodperceket.

"Tulajdonképpen nekem is távoznom kellene..." - rezzent fel az aggodalom. Magán érezte Bercsényi súlyos, figyelő tekintetét, és pillantását kerülve indult Corbelli után.

Hirtelen érezte, valaki erősen megragadja a kezét.

- Ne menjen el... - Bercsényi szavában szokatlan kérés csengett. Rákóczi vállat vont.

- A hadsereg, vagy pontosabban Negrelli, a kassai hadtestparancsnok képviselője nélkül minden tanácskozás törvénybe ütközhet.

Bercsényi most már két kézzel kapaszkodott a karjába, vállába, szinte húzta az asztalhoz.

- Ön legalább tanulmányozza a panaszokat...

Rákóczi a beadványok, akták, jelentések kötegeit nézte.

"Valóban... ismernem kellene a nép baját, keservét. Utóvégre a panaszosok között az én saját jobbágyaim is kárt szenvedtek... Minden földesúrnak kötelessége atyai jóindulattal oltalmazni őket. Ha ezt nem tenné, vétkeznék az isten ellen, ki az örök igazság, és birtokába adta őket..."

Köhintett. Engedte, hogy Bercsényi szinte belenyomja a székbe. Mélyet sóhajtott.

- Csak saját jobbágyaim sérelmeit van jogom felülvizsgálni... - szólt zavartan. - De kétségtelen, törvényellenes lenne közbenjárásom...

Bercsényi elvörösödött.

- S az a garázdálkodás, mit az idegen zsoldosok csinálnak, az talán törvényes eljárás?!

Csend támadt. Rákóczi az órára pillantott.

- A tanácskozás folytatását, ismétlem, nem tartom törvényesnek, célravezetőnek... - Állával a jelentések felé intett: - De hazavitetem, és ígérem önnek, három nap alatt hivatalos helyen kívül, szállásomon tanulmányozom át a panaszokat... - Ujját figyelmeztetően emelte fel: - Igen, megvizsgálom, de nem a hivatalban... Csupán mint magánember és jobbágyai sorsát aggódva figyelő földesúr...

Hosszan hallgattak. Bercsényi szemét összehúzva kutatta a másik arcát. Rákóczi erőltetett vidámsággal mosolygott. A falióra felé intett:

- Indítványozom, most menjünk ebédelni...

Bercsényi lehajtotta fejét. Erős alakját rázta az embertelen düh. Hallgatott.

Forró nyári éjszaka volt. Eperjes keskeny, régi, korán sötétedő utcáin csak néha dobbant az éjjeliőr lépte.

Itt bent, a díszes, faragott, kényelmetlenül alacsony, oroszlánlábú asztalon rendetlen halomban hevertek a megyei határozatok régimódi, díszes pergamenre rajzolt jelentései.

Ő mozdulatlanul állott. Lassan támaszkodott az asztalhoz, úgy, hogy tenyerében érezze az asztallap hűvösségét. Hirtelen összerázkódott. A jelentések felé kapott. Remegő kézzel emelte szeméhez az ékes latinsággal panaszkodó iratot. Szaggatottan beleolvasott. Lassan letette. Kezében már másik pergamenlap zörrent. Tudta, hogy a végtelen pusztai keserűség ismét láthatatlan ökleléssel éri homlokát, riaszt, hív, lever, hogy felemeljen.

Hátravetett fejjel, görcsösen behunyt szemmel olyan mozdulatot tett, mintha leseperné az asztalról a halkan zizzenő iratokat. Összerezzent. Elfordult az asztaltól, és egyenetlen léptekkel, mintha menekülne, lépett a keskeny, gótikus ablak elé. Felpillantott. Az égbolt felhőtlenül hordozta a csillagok kozmikus gyémántjait. Mély, tiszta, vakmerő gondolatot hordozó nyári csend volt.

Úgy érezte, a lélek elfulladt a vér, a közöny s a kétségbeesett panaszok özönében. Összerezzent.

Az ajtón kopogtak. Homlokát ráncolva, hirtelen támadt félelemmel fordult meg. Az ajtó kinyílt. Megismerte a belga alezredest, Achille-Télémaque Longuevalt, aki belga-francia létére a császár seregében szolgált, és erőltetett mosollyal kérdezte:

- Ily késői órában?

Longueval mosolygó, mozgékony arcán zavar látszott. Láthatóan erőt akart venni izgalmán, és a katonai üdvözlés helyett csak mélyen meghajolt.

- Ó, csak egy pillanatra zavarom, kegyelmes uram - szólt, és hangján átrezzent az izgalom. - Ma éjjel én vagyok az éjszakai őrjárat parancsnoka, és feltűnés nélkül jöhetek ide. Az alabárdosaim ott állanak a kapunál...

Rákóczi már erőt vett magán. Longueval közelebb lépett. Remegő kezében kis ezüsthenger csillant.

- Pár héttel ezelőtt Bécsben jártam, s Villars vicomte, őfelsége XIV. Lajos francia király bécsi nagykövete egy levelet bízott rám...

Hallgattak. Rákóczi tiszta, férfias arcán izgalom rezzent át.

- Nem tudom, átvehetem-e, miután semmilyen előzetes megbízást vagy csak bátorítást sem kaptam erre nézve...

Longueval szótlanul, makacsul nyújtotta előre az ezüsttokot.

Ő habozva vállat vont. Átvette a levelet. Szeméhez emelte. A levél tetején egyenletes, nyugodt írással, sűrű, fekete tintával néhány szó feketéllett: "Csak saját kezébe. Bizalmas. Sürgős."

Hirtelen valami hűvös fuvallat érte a lelkét. Óvatosan figyelte önmagát, s úgy érezte, az elkerülhetetlen sors hangtalan szárnya vet árnyékot a tusakodó, vívódó lelkére, a közelgő vihar előérzetében.

- Ön tudja a levél tartalmát?

Longueval tagadóan intett.

- Villars vicomte, a Napkirály bécsi nagykövete csak annyit mondott: Franciaország és Magyarország most ismét mély, őszinte barátságban, közös zászlók alatt harcolhat.

Rákóczi habozott.

- Ön bizonyára választ vár... - szólt szívélyesen. - Most, természetesen, nem tudok választ adni. De ígérem Villars nagykövetnek, hogy megfontoljuk és elemezzük a lehetőségeket azokkal, akiknek a lelkét marja magyar hazánk jelenlegi sorsa...

Longueval újra mélyen meghajolt.

- Két hét múlva a családomhoz utazom Arcis-sur-Aube-ba, s így az ön válaszát elvihetem Párizsba Torcy külügyminiszternek... - Vállat vont. Kiegyenesedett. - Kegyelmes uram, én csak egy műveletlen katona vagyok, de mégis kimondom, a spanyol birodalom örökségéért XIV. Lajos és Leopoldus imperátor versengenek. S így a szegény, sokat szenvedett Magyarországnak függetlensége visszaállítására olyan lehetősége támadt, amilyen helyzet nem ismétlődhet meg még egyszer a világtörténelemben.

Rákóczi hallgatott. A gondolatok felcsaptak, hűvös kavargássá váltak, de mélyükben ott vibrált valami meleg, lágyan derengő fény...

Letette a levelet az asztal sarkára. Azután hátravetett fejjel torpant meg a már nyitott ablak előtt.

Lent, a keskeny, régi utcán az őrjárat alabárdosai sorakoztak, és olykor vibrált a fáklya rőt fénye... Az alabárdosok árnyai mint fakó óriások lebbentek a régi, kopott falakon, birkózva a csillagok kozmikus kincséért.

Rákóczi összeráncolt szemöldökkel hallgatott.

"Őrjárat... Csak egy éjszakai őrjárat... Így csendesen, bármely pillanatban jöhetnek értem... Igen, értem, s egyetlen penge sem emelkedik védelmemre... Cselekedni kell, megvédeni azt, ami még a birtokunk..."

Mélyet lélegzett.

- Igen, a francia Nagy Király serege kétségtelenül a legjobban felszerelt, legnagyobb és igen jól vezetett haderő Európában... Ha Franciaország győz a spanyol világbirodalom örökségéért vívott háborúban, ez a győzelem a magyarság felszabadulását is jelentené... Igen... igen... ez vitathatatlan tény...

Lehajtotta fejét.

- Ha Párizsba indul, alezredes úr, keresse fel Torcy külügyminiszter urat, és jelentkezzen a válaszért... - szólt halkan, kimérten. Csak a záródó ajtó halk zörrenését hallotta a nehéz katonaléptek helyett.

"Lekapcsolta a sarkantyút... hogy ne pendüljenek... - jutott az eszébe. - Igen, ez az ember óvatos és mégis vakmerő."

Lent az utcán halk vezényszó röppent. Az őrjárat továbbindult.

Bercsényi hatalmas kezében remegett a levél.

- Hatalmas eredmény... Igen, igen hatalmas eredmény, történelmi fordulat, az erős Franciaország valóban oly hatalmas segítséget nyújthat, mely mellett a győzelem szinte biztos... Azonnal... most mindjárt írni kell Torcy francia külügyminiszternek... pénzre, katonai segítségre és diplomáciai támogatásra van szükségünk. Az európai fejedelmi udvarokat meg kell győznünk, hogy a magyar szabadság ügye mindnyájuk elsőrangú érdeke... mert csak az erős Magyarország fékezheti meg a Habsburgok nagyhatalmi törekvését itt, Európa közepén...

Rákóczi sokáig hallgatott.

- Legyünk óvatosak... - szólt végül. - Eredményes fellépéshez jól felszerelt hadseregre van szükségünk. De hogyan juttatnák ide ezt a segítséget? Legfeljebb Gdańsk városán, Lengyelországon át... De mivel Lengyelországban most polgárháború dúl Lescinski Stanislaw és Erős Ágost király között a lengyel koronáért, ott minden teljesen bizonytalan... Teljes bizonytalanság. Szép szavak... anélkül hogy bármi határozott segítség lehetősége megnyilvánulna a cselekvésre... Villars vicomte úgy ír nekem, mintha seregem volna. De hol az a sereg? Ha csak mozdulni mernénk, napok alatt elfognának minket, és én is nagyapám sorsára jutnék azzal a maroknyi hűséges emberemmel együtt, akiknek semmi más bűnük nem volt, hacsak az nem, hogy kissé hangosan panaszkodtak két pohár bor mellett...

Bercsényi hevesen csapott a levegőbe összeszorított öklével.

- Én láttam, mikor itt, ezen a téren, Eperjesen kivégezték az embereket - sokat ok nélkül -, a Thököly-párt összeesküvőit, csak azért, hogy a császár hívei megkaphassák az elkobzott vagyont... De mégis azt mondom, azonnal válaszolni kell a francia király nagykövetének... Longueval alezredes, akit én három év óta hűséges, a magyarok sorsával rokonszenvező embernek ismerek, most minden nagyobb kockázat nélkül elviheti a választ Párizsba, és ha visszatér, üzenetet is hozhat.

Rákóczi vállat vont.

- Én úgy ismerem Longueval alezredest, mint aki csak a családjának él, kerüli a magas rangú tisztek megszokott dáridóit. Ezért ízléstelen tréfák célpontja lett. Mindenki teljesen ártalmatlan, egyszerű embernek ismeri őt... - És felélénkülve folytatta: - Nem ellenzem egy óvatosan megírt levél elküldését. De hangsúlyozom, csak nagyon óvatosan cselekedhetünk.

Bercsényi rövid ideig hallgatott.

- Az óvatos cselekvés is több, mint a teljes tétlenség... - mormogta kelletlenül.

Villars vicomte, a Napkirály bécsi követe, Kinsky gróffal, birodalmi kancellárral sakkozott, miután a császár fogadta a külföldi hatalmak követeit Budavárának a török uralom alól való felszabadítása tizenötödik évfordulója alkalmából.

Villars vicomte kitűnő társalgó hírében állott, és játék közben tett humoros megjegyzéseinél egyre erősebben csattant fel a nevetés.

A hatalmas termetű, nagy orrú, nagy állú gróf Kinsky, vele ellentétben, teljesen elmerült a sakktáblán újra és újra kialakuló helyzetek elemzésében. Homlokán ráncok futottak. Hümmögve szorította össze keskeny ajkát.

Villars fölényesen mosolygott.

- Akárhogyan forgatja elméjét a birodalmi kancellár úr... a királya veszélyben van: ha hátralép, akkor is, ha előre, akkor még inkább... - Aztán vidám, kárörvendő mosollyal felvonta keskeny, még alig őszülő szemöldökét. - Gondolkozzék csak... van időnk. - Lassú, fölényes mozdulattal zsebébe nyúlt. Sokáig kutatott. Finom, hosszú ujjai között drágakövektől csillogó burnótszelence villant. Zsebéből a zsebkendő selyme és egy összehajtott, keskeny papiros bukkant fel. A nagykövet belecsípett a nyíló szelencében rejtőző szép, aranysárga dohányporba. Arcán elmerült kifejezés látszott. Mélyet szippantott az aranysárga dohányporból, és harsogva tüsszögött. Egész teste meg-megrándult a tüsszögéstől, mely ott vibrált mozgékony orrcimpáiban. Arcán rezzenések siklottak. A zsebéből kilátszó fehér selyemzsebkendő és az összehajtott papiros a földre hullott.

A magyarországi császári hadak fővezére, a csontos, szőke, még alig őszülő Heister Hannibal generális, aki a többiek csoportjában a sakkjátszmát figyelte, hirtelen rálépett az összecsavart papirosra, aztán lehajolva emelte fel a fehér selyem, nőies, illatos zsebkendőt.

- Azt hiszem, az öné... nagykövet úr... - szólt érdes germán kiejtéssel ropogtatva a francia szavakat.

Villars, aki fölényesen, elmerülten nézte a sakktáblát, köhintett, és fel se nézve a játszmából, halkan mormogott:

- Ó... igazán köszönöm... - Eltette a zsebkendőt, és diadalmas arccal emelte le a sakktábláról az egyik sötét bástyát.

A nézők körében elismerő szavak röppentek. Heister úgy érezte, hogy egyszerre négy-öt tekintet szegeződik rá. Felvetette fejét. Súlyos, hűvös tekintettel meredt a feléje forduló arcokba, és mikor látta, hogy a többiek egymás után elfordítják szemüket, lehajolt, és felvette a papirost.

A gyűrött, alighanem csak piszkozatnak használt papíron megkérdőjelezve egyetlen szó állott: "Longueval?"

Heister összehúzott szemmel figyelt. Jól ismerte a magyarországi hadjáratok során a császári seregben küzdő zsoldos francia tiszteket.

"Longueval?... - merült fel emlékezetében. - Hát persze... De mi lehet ez a kérdőjel...? Talán valami feladatot, melyet még nem hajtott végre a megbízott, azt jelölné az írás...? Nem hajtott végre... Tehát még nem cselekedett..."

A francia diplomácia erejére, pénzére gondolt, mely betöltötte az európai fejedelmi udvarokat, és bőséges Lajos-aranyakkal a francia érdekek képviselőjévé tett akárhányat a kisebb államok államférfiai közül.

"Miért éppen Longueval?... Az valahol a felső-tiszai mocsarak között táborozó vallon ezredénél szolgál... Mit tehet ott a keleti - szinte ázsiai méretű - ingoványban? De milyen feladatot bízhat ez a világfi arisztokrata, aki divatot diktál Wienben - a határszéli hadak alezredesére? Itt, az a gyanúm, cselekedni kell. Azonnal elemezni a helyzetet... és... igen, cselekedni, cselekedni kell."

A sakkozók köré csoportosulók udvarias tapsa és vidám kiáltozások jelezték, hogy a játszmát Villars vicomte nyerte meg. A generális lassan elhúzódott a külföldi diplomatáktól, a hatalmas udvaroncoknak a játszma esélyeit vidáman elemző csoportjától.

Derült tavaszi este volt. A bécs-müncheni postakocsi a megduzzadt Duna partján vezető úton robogott.

Longueval érezte, hogy a szorongás, mely akkor fogta el, mikor a bécsi sorompónál állt meg útlevélvizsgálatra, most szétfoszlik. Onnan, ahol a bájos, tiszta, kicsi Linz gótikus templomtornyai emelkedtek a Duna felől lebegő nyári ködből, hirtelen egy díszes, aranyozott hintó tűnt fel. Körülötte hat dragonyos lovagolt pompás, izmokkal túlzsúfolt muraközi lovakon.

Longueval barna, szélverte katonaarcán csak figyelem látszott.

A hintó megállott.

- Állj! - szállott a dragonyosok közül a kiáltás, s Longueval nem tudta, ki kiáltott. A postakocsit körbefogták a dragonyosok. Egy szálas, erős dragonyos őrmester kürtként recsegő hangon kiáltotta:

- Állj! Longueval alezredes szálljon ki!

Bent a hintó mélyén, mint a villámcsapásra a riadt juhok, húzódtak egymáshoz a kocsiban a rangjukat gőgös szavakkal csillogtató utasok.

Longueval érezte, valami bénító hűvösség terjeng a szíve körül.

- Nem szállok... - Így, a fényes dragonyos-egyenruha helyett a hosszú utazáshoz felvett polgári öltözékben egyszerű, riadt vándornak látszott.

Lopkowitz Vencel birodalmi kancellár arca nyájas, vidám volt.

- Ó, kedves alezredes úr, ezer bocsánat, hogy ez a kellemetlen ügy késlelteti valóban indokolt, megérdemelt szabadságát s találkozását családjával. De higgye el, Leopoldus császár, aki magyar király is, s egyúttal triumphator és imperator is, most úgy érzi, hogy az oly hamar nagykorúsított és oly határozatlan Rákóczi felett az önzetlen gyámapa feladatát gyakorolja, ha megakadályozza, hogy az ifjú Rákóczit a török seregnek is az alja: Thököly kuruckirály hívei felhasználják önző céljaik elérésére... - Jóságos mosollyal rázta fejét. - Itt igazán azonnal - ha vallomást tesz, persze - minden akadály nélkül az útjára bocsátjuk, s akkor sem lesz semmi bántódása, ha három hét múlva, a szabadsága leteltével visszatér, s maga Rákóczi is tapasztalhatja a császári gyám krisztusi megbocsátó kegyelmét. Én, aki mindig óvtam Rákóczit őfelsége előtt, és vakmerően hangsúlyoztam, hogy legnemesebb gyámatyai kötelessége, ha indokolt eréllyel védi meg a tapasztalatlan ifjút a török uralom oly gátlástalan titkos híveitől... különösképpen gróf Bercsényi Miklós ungvári főispántól, a három Vay-testvértől, a mindig mindenre kész Okolicsányi Páltól, báró Szirmay Istvántól, Szluha Ferenctől és mindenkitől, aki bajt hozhat rá... Tehát, öntől is védtük Rákóczit. De ő, íme, mégis átadta önnek azt a bizonyos levelet... Torcy, a Napkirály külügyminiszterének, ugye? Pontosabban, Barbisieux külügyi államtitkár részére... - Halkan nevetett. Telt arca még szívélyesebb, kerekebb lett. Hangja halk volt. - Csak nem hiszi el, hogy én, ki a császári kormányban mindig következetesen - közel nyolc év óta - hirdetem, hogy Leopoldus császár és király, illetve XIV. Lajos, a Napkirály békés együttműködése az egyetlen lehetőség, hogy felszabadítsuk Magyarországot a török uralom alól... - Elhallgatott, mintha a feltörő érzelmek fojtanák el a hangját, aztán nyugodtan, hűvösen befejezte: - ...Hogy én a franciákkal való együttműködés hívei ellen lépnék fel?...

Rövid, vaskos ujjú, puha kezét a mellére szorította, és kevés ideig némán, tagadólag rázta a fejét:

- Én... soha! De hát, juventus ventus! Az ifjúság szeles, hebehurgya, váltakozó, saját zavaros vágyainak a rabszolgája, s az ifjú Rákóczi áldozata lett a titkos törökbérencek áskálódásának. És nincs szebb, nemesebb feladat, mint visszatéríteni őt az atyai hűség és hála által a legönzetlenebb gyámatya, Leopoldus császár védőszárnyai alá.

Egy pillanatra elhallgatott, aztán röviden intett.

- Adja csak gyorsan, alezredes úr, a levelet.

Longueval halálsápadtan olyan mozdulatot tett, mintha a válla viszketne. Két kezével kigombolta öve felett a bő kék utazóköpenyét. Kezében papírlap fehérlett.

Lopkowitz kerek, telt arcán már újra gondtalan, vidám mosoly fénylett. Két kezét mentegetőzve emelte maga elé.

- Ó, nem kell... fel ne bontsa, az istenért! Fel ne törje azt az öt pecsétet. Hisz ez gyanút keltene Barbisieux külügyi államtitkár szemében. Nem jelentés, de őszinte, egyszerű embereink folyamatos értesülései által pontosan tudom a levél tartalmát. Az a kérésem, adja át az ifjú Rákóczi levelét a Napkirály diplomatáinak, és a választ - titokban - mutassa be nekem, ha szabadságából ezredéhez visszatér.

Longueval hallgatott. Mélyet lélegzett.

- Inkább vesszek el a legkínosabb halállal... - szólt megváltozott, szinte nyugodt hangon. - De áruló soha nem leszek.

Lopkowitz Vencel rövid ideig habozott. Kerek, telt arca ismét mosolygós lett. Kezét szívére tette.

- Ha tudjuk, mit csinál az ifjú Rákóczi, meg tudjuk óvni őt. - Előrehajolt, és nyugodt, hűvös tekintettel kutatta Longueval arcát. - Hát nem érti, alezredes úr, mi pontosan tudjuk, mit írattak Rákóczival gróf Bercsényi és társai, s így bármely pillanatban letartóztathatjuk...

Hátrább húzódott. Szomorúan legyintett.

- De őfelsége bámulatos fejedelmi nagylelkűségében kímélni és óvni akarja ezt a szeleburdi ifjoncot. A legszentebb esküvel ígérem, hogy amennyiben ellenőrizhetjük Rákóczi levelezését Torcy külügyminiszterrel, Rákóczinak a haja szála sem görbül meg, s az uralkodó csak atyai feddésben részesíti.

Hosszú, hűvös csend támadt. Lopkowitz figyelmeztetően emelte fel ujját.

- De ha ön nem mutatja be nekünk a francia külügyminiszter válaszát - melyet természetesen elvisz Rákóczinak -, akkor... - Kezével széles mozdulatot tett. - ...Akkor a nagyapja megérdemelt sorsára jut ez a hányaveti siheder, és lecsap a hóhérbárd!

Hátradőlt székében.

- Ön most Rákóczi és saját sorsát tartja a kezében... Óvakodjék a kettős játéktól, mert arra úgyis rájövünk. Igyekezzék ott Párizsban, hogy a francia külügyminiszter minél nagyobb segítséget ígérjen Rákóczinak, hogy Leopoldus császár világszép, emberi, közérthető cselekedettel őrizhesse meg gyámfiát a nagy árulás veszedelmétől... - Mélyet sóhajtott.

- Ön szabad... Szolgálatáért becsülettel megfizetünk... - Oldalt nyúlt. Félretolta a régi könyvek, iratok poros halmazát. Rövid, vaskos ujjai között teli erszény csörrent. - Vigye ezt az ön után oly hosszú idő óta sóvárgó, szegénységében oly példamutató becsülettel küzdő családjának, és tanítsa meg gyermekeit - két kislányát és serdülő fiát -, hogy hálaimájukba foglalják Leopoldus császár nevét, kinek életét s becsületét köszönheti... - Szokatlan gőggel intett. - Ha szabadsága lejárt, és a francia király válaszol, itt Bécsben, a Nagyhaditanács épületében, Heister tábornok úrnál jelentkezhet. Ismétlem, Rákóczinak egy hajszála sem görbül meg. Sorsa immár csakis öntől függ, és csakis öntől... Menjen, ön szabad.

Holdtölte volt. Varázslatos, súlyos fényű holdtölte. A sárosi kastély ősrégi, alacsony, rozzant falainak kőkelyhében úgy hordozta a holdfényt, mint ezeréves hellén amfora a nehéz, illatos szamoszi bort. Itt hevert a hálószobában drága itáliai bársonyok, vagyont érő északi prémek, a mesés selymek halmán, a díszes sátorszerűen elfüggönyözött ágyban az ifjú, sudár, napszőke asszony a szülés utáni gyermekágyi lázban. Az ágy végén egyenletesen himbálódzott a bölcső, melyből halkan, szinte dallamosan sírt fel az újszülött.

A férfi az ágy mellett ült a puha, faragott oroszlánlábú, trónusszerű székben. Néha előrehajolt, és aggodalmas, gyermekesen tehetetlen tekintettel kutatta asszonyának a gyermekágyi lázban megfiatalodott, túlzottan élénk, kipirult, kicsi arcát.

A kerek asztalon hirtelen nagyot lobbant a vert ezüst hármas gyertyatartóban a gyertyaláng... Mély csend lett. De valahol bent tompa dörrenéssel nyíltak a rozsdás kapuk, a poros ajtók...

A zaj közeledett.

Az újszülött bölcsőjénél hajlongó dajka halkan felsikoltott. Az asszony hirtelen felült. Táguló szemében a gyermekágyi láz és a veszedelemérzet halálos biztonsága csillogott.

- Látod... mondtam: jönnek. Igen... jönnek...

Az ifjú Rákóczi lassan emelkedett fel az oroszlánlábú, aranyozott székről. Arcán ösztönös megdöbbenés és hűvös figyelem.

A keskeny, ősrégi folyosókat betöltötte a katonacsizmák dobogása. A hálószoba hatalmas, díszes ajtaja recsegve tárult fel...

A szuronyt szegezve betóduló katonák előtt lobogó két fáklya lángja elhalványította az asztalon egy nyitott, drágakövekkel ékes fedelű kupa mellett égő gyertyák fényét. Egy hosszú szőrű házi puli élesen kaffogva húzódott az ágy alá. A katonák csapata élén feltűnt Heister Hannibal tábornok öles alakja. Mögötte a Salm-ezred két hadnagya emelte töltött csövű pisztolyát.

A katonák bezúdultak a hálóterembe; egyszerre minden zug, sarok, régi ismerős, kedves vonal beleolvadt az egyenruhák, szuronyok, kardok özönébe.

Az ifjú Rákóczi egyenesen állott. Vállán olyan volt a bő, házi selyemköntös, mint a királyok bíbora.

Heister generális eléje lépett. Baljában töltött csövű lovassági pisztoly, jobbjában súlyos, nehéz, egyenes dragonyospallos... Hangja ércesen dörrent:

- Ezennel összeesküvésért, lázításért letartóztatom.

A töltött pisztoly csöve szinte érintette az ifjú Rákóczi ziháló mellét. Hirtelen oly mély csend lett, hogy hallatszott a sarokban álló hatalmas, nürnbergi művész mesteri kezével alkotott, rézdíszekkel zsúfolt óra éjféli kongása.

Rákóczi úgy pillantott körül, mintha fegyvert keresne a végső, halálos harcra. De minden puha, díszes, bénítóan, ernyesztően szép volt. Felvetette fejét. Hangja már nyugodt volt.

- Ha megígérik, hogy feleségemnek nem történik baja... - kezdte lassan.

Heister öles alakja eléje tornyosult. Mélyen meghajolt. Levette a rangjelző tolldíszekkel ékes, háromszögű kalapját.

- Lovagi szavamra... - szólt érdes torokhangon ropogtatva a latin szavakat, és németül harsogva vezényelte:

- Őrjárat! Tisztelegj!

A szuronyok, a kardok pengéje tisztelgésre villantak.

Charlotte halkan kiáltott. Mindkét kezével kapaszkodott a férje karjába, és láztól verejtékes, friss, lányos testének vénuszi illata a búcsúzkodva feléje hajló férje arcát érte.

- Ne félj... kiszabadítalak... Ne félj, utánad megyek. Ez szörnyű törvénytiprás! Én... én... míg élek, harcolok érted.

A férfi széles vállú, arányos alakja megmozdult. Megvető, fölényes mozdulattal dobta le a díszes háziköntöst. Búcsúcsókja a felesége gyermekágyi láztól verejtékes, kiscicatej-szagú homlokát érte.

- Ne félj, Charlotte... - szólt halkan, lágyan. - Ne félj, minden rendbe jön.

Heister generális hosszú, erős karja közéjük nyúlt. Rákóczi alakja elsodródott a szuronyok, kardok, egyenruhák zörgő, csengő örvényében.

A hálószobában csend lett.

A dragonyoscsizmák most már diadalmasan, győztesen, nyíltan dobbanó lépte, a rövid, horkanó vezényszavak elhaltak.

Az asszony úgy érezte, a hálószobában ott rejtőzik a férfi jelenléte, a csókja, élő tüze, erős férfikarjának szorítása a szüléstől még sajgó derekán. Búzaszőke hajú fejét lehajtva meredt a díszes, faragott asztalra, ahol Niccolň Machiavelli "A fejedelem" című műve hevert német fordításban. A könyv mellett a háromágú gyertyatartóban már csak egy gyertya égett. A hatalmas, bársonnyal, prémmel, kínai selymekkel túlzsúfolt ágy előtt halkan, mindentudóan vinnyogott egy okos, borzas fekete puli.

Az asszony behunyta káprázó szemét. Egyszerűen lehetetlen volt, hogy a daliás, büszke férfit elragadja az ágya mellől valami hirtelen lobbanó erőfuvallat. Agya példák, törvényparagrafusok után kapkodott.

"Történelmi példa? Hát igen... I. Rákóczi Ferenc fejedelmet, aki részt vett a Wesselényi-féle összeesküvésben, az anyja, Báthori Zsófia négyszázezer forint lefizetésével mentette meg Frangepán, Nádasdi, Zrínyi Péter, a stíriai Throttenheim és az eperjesi vérbíróság által leöldökölt elítéltek sorsától. Igen, a jezsuita páterek mindenhová elérő keze az aranykulccsal megnyitotta a másnak örökké zárt ajtókat, elérte a férje számára a kegyelmet."

Nedves, kicsi kezét vadul dobogó szívéhez szorítva, hirtelen mozdulattal egyenesedett fel. Érezte, hogy az ágyékát elborítja a vér, mely lassan, selymesen csúszik combjain. Az újszülött egyenletesen billegő bölcsője előtt riadt kiáltozással csapta össze kezét a még Hessenből hozott húszéves, okos dajka.

- Úrjézus, de hiszen elvérezhet, kegyelmes asszonyom!

Charlotte nyugodtan intett.

- Ruháimat!

A dajka halkan kodácsolva forgolódott az ágy körül.

- Szólítsd be a szolgálókat... - parancsolta Charlotte.

A dajka hirtelen elhallgatott. Mély, sűrű, hűvös csend lett.

"Persze, most szétfutott a lakájok, a haszonlesők, a hízelgők hada..." - gondolta Charlotte, és kesernyésen mosolyogva intett.

- Ne riadozz, Izabella... Úgy látszik, nincs itt senki. Menj be az istállóba, ott esetleg akad néhány lovász, aki elitta vagy átaludta férjem elfogatását, és még engedelmeskedik. A hintómat! A férjem után megyek a hetedik pokolba is, és kiszabadítom... Ki én... még ha az utolsó rézgarasomat is oda kell adni érte, akkor is! - Belekapott a brüsszeli csipkés, széles lepedőbe, és lassan, nyugodt mozdulattal dörzsölte le hófehér, selymes asszonycombjairól a szülés után még könnyen ömlő piros vérét.

A fogoly Rákóczit Eperjesre vitték. Az egész város talpon volt elfogatásának hírére.

A keskeny, régi utcákon, a szegletes tereken százak és százak tolongtak. Mindenki sírt. Férfiak, asszonyok, aggok, gyerekek. A sírás átcsapott a városon. A Rákóczi-hintó, mely körül Heister generális személyes felügyelete mellett négy-négy dragonyos lovagolt kivont karddal, megállott az alacsony, vaskos falú börtön előtt.

A kapuk recsegve tárultak a rozsdát porzó sarokvasakon, mert a bűnösöket általában a gyönyörű gótikus városháza épületéből a szemben álló börtön hátsó bejáratához vitték.

Most zúgott az egész régi, vaskos börtönépület. A cellákból háromszázharmincnégy rab kiáltása harsogott:

- Éljen Rákóczi! Éljen! Éljen!

A fogoly némán, nyugodtan haladt az emeletre felvezető keskeny, rideg lépcsőn.

Bent a folyosón, minden cellában mint hatalmas dobok perdültek meg a száz és száz ökölütés alatt az alacsony cellaajtók.

Heister generális körülpillantott.

- Minél hamarabb el kell vinni innen ezt az oly veszélyes foglyot...

- Hová? - kérdezte alázatos megkönnyebbüléssel a börtön sovány, csontos, szürke, poros arcú parancsnoka.

Heister csontos, könyörtelen arcán habozás volt.

- Talán Kassára... s onnan talán oda... ahová a nagyapját, az igazságosan lefejezett országos összeesküvőt, Zrínyi Pétert vitték: Wiener Neustadtba...

Leopoldus keskeny szerzetesarcán keserűség és kíváncsiság váltakozott.

- Megdöbbentő... ily hálátlanság... ha gyónok, életem legtisztességesebb cselekedetének tartom, hogy megőriztem gyámságom alatt a Rákóczi-árvák másfél millió holdas, mérhetetlen vagyonát... s most íme, mégis... a legfőbb ellenségeimmel szövetkezett az, akit tiszta atyai szeretettel védtem meg annyi veszedelem ellen...

A szálas, erős, vaskos Kinsky gróf államkancellár vállat vont.

- Csak egy tanácsot adhatok ebben a démoni tanácstalanságban: imádkozzunk, hogy az igazság, bármilyen könyörtelen is, minél hamarabb teljes fényében kiderüljön... Mert ez a megcáfolhatatlan isteni igazság a halandónak legfőbb vigasza, mert a Mindentudó, ki Wien végső tusájánál világraszóló győzelemre segítette zászlóinkat, most is csalhatatlan utat mutatott a legnagyobb fejedelmi tanácstalanságban.

Leopoldus előrenyúló alsó ajka remegett.

- S most? Most?

Kinsky széttárta kezét.

- Míg az észak-magyarországi nyomozás tart, a fogoly Eperjesen marad, aztán néhány hónap múlva - hangja lassan halkult -, néhány hónap múlva talán Wiener Neustadtba szállíttatik, ugyanabba a cellába, ahol a vérpadra lépett nagyapja, Zrínyi Péter raboskodott... Ez szigorú, de elkerülhetetlen intézkedés, ha azt akarjuk, hogy a fogoly lelke igaz bűnbánatban tisztuljon meg.

Leopoldus gyorsan bólogatott.

- Igen... igen... igazi, töredelmes bűnbánat... Ez kell... ez...

Felkelt az asztal mellől, és a dísztelen szerzetesi cellaszerű dolgozószobája falán függő hatalmas feszülethez lépett, mely előtt még Linzben imádkozott Bécs végső harcának lázas, halálos napjaiban.

Most két kezével kapaszkodva a feszület aljába, mint a vízbe fúló, rekedten suttogta:

- Világosítsd meg vak lelkemet, uram... Adj fényt az elmét homályosító homályban... Te sugalld, mit tegyek. Mint akkor... ott, a rettentő, végső harc éjszakáján...

A kancellár hűvös pillantással nézte az uralkodó sírásban rázkódó, csontos vállát.

"Eh, hát ki tudta volna, hogy ez a magyar siheder ennyire a szívéhez nőtt... Persze, gyermektelen apa, kispap volt... az is maradt."

Hirtelen letérdelt az uralkodó mögött. Lopva figyelte mozdulatait. Halkan, alázatosan suttogta:

- Mea culpa... mea maxima culpa... Igen, az én bűnöm... az én leggonoszabb bűnöm... - Néha összezavarta a német és latin szavakat. Ilyenkor tanácstalanul figyelte az imádkozó egyenletes, fáradhatatlan, vég nélküli imasuttogását.

"Eh, most kéne tudni, kik a védőszentjei... Most lehetne elkapni a lelkét... s ezáltal értelmét, s még az előtt is az akaratát... - Összehúzott szemmel úgy figyelte az imasuttogást, felbukkan-e a szabályos, egyszerű, évezredes szavakban valamelyik hajnalcsillagként olthatatlan ragyogó szent neve. Olyan erősen figyelt, hogy a magas homlokán verejték gyöngyözött. - Szent Rita? Ó, a tizenhat éves, latin szépséggel, örök olümposzi ifjúsággal tündöklő szent Rita, persze, ezt mondta, ezt... Nem. Nemcsak ő. Mit is mondott?... Alacoque szent Margit?... Igen, biztosan hallottam a nevét... Eh, dehogy: a huszonkét éves, gyönyörű rézhajú szent Magdalénát említette:... ki ott térdelt az Üdvözítő keresztjénél..."

Hirtelen érezte, zavarba jön. Akadozva, mint a fuldokló, kapkodott az ima egyenletes, ezeréves holtak és élők lelkének millióit hordozó áramlásában, az örökké élő nevek után.

Kint, a Burg folyosóján sarkantyú pengett. Csörrentek a fegyverek. Rekedten parancsot kiáltott valaki, zörrent a tisztelgő őrség gránátosainak fegyvere...

Az ajtó hirtelen, kopogtatás nélkül feltárult. A küszöbön a világraszóló világtörténelmi fegyvertény, a zentai győzelem hadvezére, a vékony, csupa gondolat Savoyai Eugén páncélos alakja, az öles termetű Rüdiger von Stahrenberg, a Hofkriegsrat elnöke, és a kitűnő katona, a szalenkámeni győző, hős Ludwig von Baden, aki egykor Eugénnel együtt indult Párizsból a Hotel Soissonból, a Savoya család párizsi fészkéből a világraszóló győzelmek felé.

Látták az óriási, egyszerű feszület előtt térdelő uralkodót. Mind a hárman hirtelen elnémulva torpantak meg.

Kinsky államkancellár felegyenesedett.

- De uraim... őfelsége imádkozik... A mindenhatóhoz fohászkodik, kinek isteni fenségén ámulva csendesül el az ég, a föld...

Savoyai Jenő szótlanul előrelépett, és könnyedén, fölényesen szerette volna megérinteni az uralkodó vállát. Aztán hallva az ima egyenletes, kozmikus suttogását, határozatlanul megállott.

- Jöjjön ki... - intett Kinsky államkancellár felé, és amikor a folyosóra kiértek, gyorsan, katonásan rendelkezett.

- ...Ha őfelsége imáját befejezi, értesítse, hogy a spanyol világbirodalomért a végső harc megindult: a Napkirály serege tizenkét helyen tört át a birodalom vagy a birodalomhoz tartozó országok határain... A világháború a spanyol trónért megkezdődött.

Kinsky gróf hatalmas alakja összerezzent.

- Máris?! - mormogta akadozva a megdöbbenéstől. - Tizenkét helyen?

Savoyai Jenő röviden intett.

- Őfelségének meg kell mondani, a legfontosabb az udvari főhaditanács összehívása. Mozgósítsuk szövetségeseinket, kérjük meg Anna angol királynőt, hogy küldje át a tengeren John Churchillt, Marlborough hercegét, aki az angol hadvezérek közül az egyedül alkalmas vezér, aki szembeszállhat a Napkirály oly tapasztalt marsalljaival. Megértette, kancellár úr? Ismételje!

És Kinsky zavartan, akadozva az izgalomtól ismételt.

Savoyai Jenő bólintott.

- Szóval, kancellár úr, tudja-e, mit kell mondani, ha őfelsége befejezi imáját?

Kinsky készségesen bólogatott.

Savoyai Jenő felemelte ujját.

- Tehát ne a kis Rákóczit hajszolják, ravasz legény az, túltesz a maguk hivatalnokeszén: hanem ágyúkat szerezzenek és elegendő lőport... Van tudomása önnek arról, kancellár uram, hogy a tüzéreink fagolyókkal gyakorlatoznak, mert így kevesebb lőport kell használni, mintha kő- vagy vasgolyókkal lődöznének?

Kinsky kancellár vaskos alakja szokott udvaroncalázattal hajlott meg:

- Igenis, tábornok úr... igenis... de ennek bizonyos értelemben ön az oka, fenség, mert szinte tüzérségi harc nélkül, szuronyrohamokkal aratta a világraszóló győzelmét ott, a vad magyar pusztákon, az ős ingoványok között, és most öntől várja a csodát az egész udvari főhaditanács.

Savoyai Jenő keskeny, finom vonalú, nem közönséges értelmet sugárzó arcán enyhe gúny és az udvaronci hízelgésre érzékeny főkatonák elégedettsége látszott.

- Na jó... na jó... de azért kivárom, míg őfelsége elintézi az ő saját császári és királyi magánügyeit az Úrjézussal, és beszólok, mert a Napkirály Európában legkiválóbb tüzérsége ránk omlasztja az égboltot, ha nem vigyázunk...

Így, a fényes, remekmívű lovagi, fővezéri nürnbergi páncélban vállasnak, erősnek látszott.

Kinsky lassan a félig nyitott ajtóhoz lépett. Most olyan volt, mint a gőgös orvos, aki a beteg ágyánál diktálja a riadtan vagy fölényesen figyelő rokonoknak a beteg betegségének elemzését.

- Ahogy a kezében levő olvasóján látom, az utolsó Miatyánkot mondja... - És már egészen magához térve, hanyag fölénnyel legyintett. - Őfelsége tizenöt Miatyánkot mond el, és mindennap egy Üdvözlégyet az eperjesi törvényszék ítélete alapján kivégzett tizennyolc bűnös lelki üdvéért.

Savoyai Eugén szótlanul átpillantott Rüdiger von Stahrenberg és Badeni Lajos felé.

- Úgy tudom, őfelségének lehetősége volt kegyelmet adni a bűnösöknek, de ön, kancellár úr, úgyszintén Lopkowitz Vencel alkancellár és Kolonits esztergomi hercegérsek, valamennyien hallgattak, mikor kegyelemre került a sor.

Kinsky egyszerre fölényes lett.

- Ön elfelejti, fenség, hogy Eperjest innen háromszázötven mérföld választja el. A hegyi utak igen rosszak. Az utazás igen hosszú időt venne igénybe. Az eperjesi törvényszék elnöke, Caraffa tábornagy úr korlátlan hatalmat kapott. Az összeesküvők Thököly észak-magyarországi fejedelemségét akarták volna visszaállítani török védnökség alatt. Ezzel persze az egész Magyarország a szultán szolgaországa lett volna...

Savoyai Jenő szokatlan türelmetlenséggel intett. A félig nyitott ajtóhoz lépett.

- Már befejezte... - szólt megkönnyebbülten. - Jelentsen be rendkívüli sürgős kihallgatásra. S később hívja fel őfelsége figyelmét azokra a bizonyos fagolyókra. A kitűnően vezetett francia bataillonokra nem lőhetünk fagolyókkal. - És komoran intett: - Menjen!

Kinsky szótlanul, készségesen indult be.

"Hmm... hiába... itt a nagy háború, most katonáké lesz a szó. S van-e most jobb hadvezér, mint ez a savoyai kispap?" - gondolta alázatos izgalommal.

- Íme, fenség, ez az ön nagyapja, Zrínyi Péter gróf cellája...

Lehman ezredes, a Wiener Neustadt-i börtön parancsnoka szavában nem volt semmi a hivatásos börtönőr káröröméből. Magas, csontos alakja nagyon hasonlított Heister Hannibal tábornokéhoz, mintha testvére lett volna. Saját kezűleg intette oda a görnyedt hátú, lapos tekintetű kulcsárt, aki nagy, rozsdás, évszázados kulcsokat csörrentve igyekezett, hogy kinyissa a fél évszázad óta üresen álló, csak a legfontosabb államfoglyoknak fenntartott cella ajtaját:

- Gyorsan... gyorsan...

A keskeny vasajtó zörögve, nyikorogva nyílt ki. A rőt, hűvös porfelleg egyszerre csapott fel. A fogoly úgy érezte, hogy a halál könyörtelen sejtelme hirtelen tisztán, élesen, jeges hűvösséggel örvényli körül lelkét, és a gondolata szétfoszlik.

"Igen, innen az út csak a vérpadra vezethet..." - merült fel a halált sejtő biztos öntudat, és mesterkélten közönyös arccal lépte át a cella küszöbét.

Lehman kapitány kissé zavartan habozott, aztán tisztelegve mondta:

- Fenség, ha bármiben szükséget szenvedne, kopogtasson. Már kiadtam a parancsot: minden kívánságát teljesítsék. - Rövid ideig hallgatott, aztán mikor a kulcsár elhúzódott, előrehajolva, gyorsan suttogta: - Fenség... oly ifjú és bájos neje már három nappal ezelőtt ide, Wiener Neustadtba érkezett, és éjjel-nappal szorgoskodik az ön javára...

A fogoly mozdulatlanul állott a cella közepén.

- A jóság és a szépség oly ritkán találkoznak, hogy ennek már csak a híre is vigasztaló... - szólt visszafojtva a hirtelen fellobbanó hálát és fájdalmát.

Lehman újra tisztelgett. Nem intett a kulcsárnak, aki sírásóörömmel kapkodott a kulcsok, a zárak után.

A fogoly hallotta: a zaj lassan elhal.

Mély, hűvös kriptacsend volt. Nem nézett a cella sarkában felhalmozott szalmazsákra. Mereven, hosszan nézte a keskeny vasajtót, aztán felolvadva valami hűvös bizonytalanságban, lassan írta fel gyémántgyűrűjével az ajtóra: "Sic fata volunt..." - És halkan, tört magyarsággal suttogta: - Igen, így akarja a végzet...

Az ajtó hirtelen megzörrent. A kémlelőnyílás egy pillanatra kinyílt. A földre levél hullott fehéren, mint egy fehér galamb a gótikus templomtorony csúcsíves ablakán át. Szinte döbbenten fordult meg. Felvette a levelet. A színtelen, szürke papíron gondos, nyomtatott írással néhány szó sorakozott egyenetlen, parasztos ügyetlenséggel összeillesztett magyar szavakká: "Fenség. Édes, drága, várva-várt fejedelmünk, holnapután éjfélkor megrohanjuk a börtönt, és kiszabadítjuk Fenségedet... Várjon, tűrjön, reméljen. Kis Albert, Esze Tamás, a szabad magyarok Kapitányai."

A fogoly gondolkozott.

"Kis Albert? Esze Tamás? Hát igen, az egyik - ha jól tudom - hajdú, a másik szökött jobbágy... - elemezte némán a hegyaljai felkelés idején, menekülésekor, még Selmecbányán hallott neveket. - De hiszen ezek Thököly régi kuruckapitányai... Mit várhatok tőlük? Azt, hogy az udvar hatalmasai, kik amúgy is a vagyonomra törnek, még nagyobb okot találjanak ezen eszeveszett terv által a teljes megsemmisítésemre... Pár száz vakmerően bátor, rongyos lovas az egész haduk, s mit várhatnék, ha a tervük nem sikerül?... Legfeljebb a török módra borotvált fejüket veszítik el... de én? Én az egész Magyarországot veszteném el, mely reám vár, hogy vezére legyek a végső szabadságharcban..."

Lassan értette meg saját suttogását.

"Én... vezér?... a végső harcban?... - Egész testében megremegett. - Ide kellett jönni, a vérpad árnyékába, hogy teljes, lenyűgöző arányában megértsem a szabadságra hívó üzenetet..."

Lassan odalépett az ajtó elé. A kémlelőnyílás újra megrezzent. A fogoly mélyet lélegzett.

"Üzenem a harcosoknak: kíméljék életüket a döntő harcra. Várjanak és reméljenek!"

Hosszú, hűvös csend volt. Aztán hangos hirtelenséggel csattant a kémlelőablak.

A börtön csendje mindent elborított: a dermedő lelket, a fénylő, fellobogó gondolatot, a néha pattanásig feszült vagy ernyedten széthulló terveket, vágyakat, reményeket...

Kinsky államkancellár vívódva beszélt. Az érvei néha összekeveredtek az ellenérvekkel, és ilyenkor hunyorogva hallgatott el néhány pillanatra.

- Sajnos, ha perre kerülne a sor, nehéz lesz olyan halálos ítéletet hozni, melyet egész Európa elfogad, mert a franciákhoz írott levél még nem elegendő a jogerős halálos ítéletre... hisz a levél kissé zavaros is... túl óvatos fogalmazásából hiányolnák az árulás nyilvánvaló tényét.

Heister rövid ideig gondolkozott, aztán megkérdezte:

- Mire gondol, kegyelmes uram?

Kinsky, aki mindig szerette, ha kimutathatja jogi tudását, elpillantott az ablak felé.

- ...Ha mondjuk... az ifjú Rákóczi elmenekülne a Wiener Neustadt-i börtönből... valahová külföldre, és ott nyíltan szövetkezne az oda már kimenekült magyar urakkal: gróf Bercsényivel és másokkal... akkor a pártütés, felségsértés és az árulás nyilvánvalóan kiderülne egész Európa színe előtt. - Kezét figyelmeztetően felemelte: - Akkor, akkor jogos lesz a roppant Rákóczi-birtok irányában a szabad cselekvés...

Heister komoran hallgatott.

- Tehát a fiatal Rákóczi... hogy is mondjam csak... szökjék meg?

Az államkancellár homlokát ráncolva, kelletlenül vállat vont:

- Generális uram... amit én mondtam önnek, az elmélet és valóság is... - Elhallgatott, aztán fölényesen mondta: - Titkos ügynökeim jelentették, hogy az ifjú Rákóczi szabadítására háromfelől indult meg kezdeményezés, melynek célja a fogoly kiszabadítása börtönéből... Először Villars őrgróf és franciabarát politikusok részéről... Másodszor a magyarországi felkelők részéről... akik az 1697-i hegyaljai felkelésben részt vettek, s annak bukása után most az ifjú Rákócziban reménykednek... Ilyenek például Esze Tamás szökött jobbágy s a vele egyívású Thököly-hívek mind, mint ama bizonyos hírhedt Kis Albert is, aki a hegyaljai felkelés után Thökölyhez menekült az Al-Dunához, s most valami nyakatekert akcióval kísérelné meg itt, a bécsi erdőben, hogy elfogja őfelségét, a császárt, mikor vadaskertjében a nyúlfogásra idomított párducai vadászatát szemléli!... - És felvonva sűrű szemöldökét, halkan folytatta: - S a harmadik, talán a legveszélyesebb, vagyis... legelfogadhatóbb kísérlet: a gyönyörű, szőke Amélie-Charlotte, hessen-darmstadti hercegnő, Rákóczi neje részéről, aki máris annyi pénzt osztogatott jobbra-balra, nyíltan, titokban és félig titokban szinte kivétel nélkül mindenkinek, az utolsó fegyőrtől a legmagasabb rangúakig, hogy azt megszámlálni is nehéz lenne... Tapintatból nem mondok neveket... Szóval, a fiatal Rákócziné a legveszélyesebb, mert a leggazdagabb, a legszebb, a legsérthetetlenebb női, hercegnői mivoltában, hiszen házassága révén Rákóczi német birodalmi herceg lett, s így a birodalmi törvényszék csak vele egyenrangú fejedelmek részvételével ítélhet felette.

Kinsky államkancellár elhallgatott. Látható izgalommal elővette zsebéből a burnótos szelencéjét, de nem nyitotta ki, csak tenyerében tartotta. Tűnődve forgatta tenyerén a drágakövekkel kirakott szelencét. Hümmögve dörzsölte homlokát.

- Igen, generális úr... ezen a dolgon gondolkodni kell! Hideg ésszel tűnődni.

Még mondani akart valamit, de kinyitotta a burnótszelencét, és a generális felé nyújtotta.

Heister látta, hogy a beszélgetés véget ért, és ösztönösen elhúzódott a másiktól.

Páter Amadeo Menagetti harminc évig a csillagászat, a földrajz és a keresztény filozófia előadója volt a Societas Jesu pekingi egyetemén, és amikor Lorenzo Ricci, a római páter generális intézkedésére kivételesen visszatért Európába: ugyancsak csillagászatot, földrajzot, keresztény filozófiát adott elő a nagyszombati jezsuita főiskolán, mely akkor a diadalmasan előretörő protestantizmus elleni küzdelem, az ellenreformáció fellegvára volt. Már érkezése első éveiben kedvelt volt Savoyai herceg bécsi himmelspfortgassei palotájában, és ha beszélt a harmincévi kínai élményeiről, a gőgös hadvezérek, a világszép bécsi asszonyok ösztönös tisztelettel hallgatták halk, de színes, csillogó előadásait.

Most, amikor Charlotte leült vele szemben a templomok üvegfestményeihez hasonló, gótikusan ívelő ablak alatt a tölgyfából faragott díszes székre, pontosan tudta, mit akarhat ez a sápadt, beesett arcú, a szülés kozmikus fájdalmából még alig gyógyult asszony.

Charlotte szólni akart, de Menagetti szívélyes mosollyal figyelmeztetve emelte fel ujját:

- Kegyelmes asszonyom, az ön fenséges férjét annyian s oly sok oldalról akarják megszabadítani, hogy önnek még a kegyes csalásban is sorrendet kell figyelembe vennie...

Charlotte némán bólintott. Páter Menagetti megnyugtatóan mosolyodott el.

- Nem hiszem, hogy fenséges férje szabadítása elé különösebb akadályok emelkednének. Én még ma beszélek Lehman kapitánnyal, a Wiener Neustadt-i börtön parancsnokával, s a kegyelmes asszonyom várjon itt rám, és készítse elő a szükséges anyagiakat...

Charlotte hallgatott. Szüléstől még sápadt arcán öröm és kétség váltakozott.

Lehman kapitány, a börtönparancsnok zavartan, töprengve nézett maga elé.

- Igen... igen... de én életemmel vagyok felelős minden fogolyért. S ily magas rangú államfogolyra százszorosan kell vigyázni.

Páter Menagetti jóságos mosollyal rázta őszülő fejét.

- Semmi kockázat nincs. Vagy talán ön, kapitány úr, itt a börtönben - mint parancsnok - akar raboskodni élete végéig? - Pillantása a másik arcát kutatta. - Mert hiszen ön is csak rab, tudom én... aki láthatatlan láncokkal idekötött ezekhez a hideg, mohos kövekhez a szolgálata által... - Aztán hidegen tört a másikra: - Meddig akar még itt raboskodni? Tíz évet vagy tizenötöt?

Lehman kapitány lehajtotta fejét.

- Ha az ifjú Rákóczi megszökik, az én fejem is lehull - szólt vívódva.

Páter Menagetti könnyedén legyintett.

- Nem hull le. Mikor a fogoly már eltávozott a börtönből, reszelje ki a cellaablak egyetlen vasrúdját, és kössön rá kötelet, hogy mindenki megcáfolhatatlanul lássa a szökés így meggyőző körülményeit... Aztán menjen - valakivel, aki szívének kedves - Itáliába, mondjuk a Comói-tó mellé vagy a gyönyörű Nápolyba. Ízlelje meg az élet, a szerelem szépségeit, melyektől elválasztja ez a szürke börtönfal.

Lehman mélyet lélegzett.

- Igen... - mormogta, és ajka megremegett. - Igen...

Páter Menagetti szívélyesen mosolygott.

- A kapitány úr sokkal értelmesebb, mint hittem, és... - Ujjain számolgatta. - Tehát a fogolynak kell valamilyen katonaruhát szerezni. Az őrt valamilyen okkal el kell küldeni... A hintó ott vár a börtönépület északi oldalán, a régi, már befalazott kút mellett.

Lehman szótlanul törölgette hideg verejtékes homlokát.

- S ha mégis baj lesz?

A másik fölényesen mosolygott.

- Ó... mi akkor is ön mellé állunk, s a büntetés csak rövid fogház vagy efféle lesz, s utána... - kezét szélesre tárta - utána öné a világ minden szépsége.

Lehman zihálva hallgatott.

Különös, késő őszi éjszaka volt. November hetedike, éjfél. A börtön rácsablaka előtt az északról zúgó viharban nagy, vizes hópelyhek kavarogtak.

Lehman kapitány a börtön mellett levő lakásából indult a börtön felé.

- Menj, gyújtsál gyertyát... - szólt rá a folyosón didergő börtönőrre, aki az őrséget tartotta.

Megvárta, míg felmegy a folyosóra. Keze izgatottan remegett, mikor egymás után nyitotta ki a hármas zárat.

Bent egyetlen gyertya égett. A fogoly, aki didergő várakozásban hevert a szalmazsák helyett néhány héttel ezelőtt behozott ágyon, felegyenesedett.

Lehman intett.

- Jöjjön, fenség... - szólt akadozva.

A fogoly kábultan a várva várt szabadságtól, s mégis szívét remegtető kétséggel indult utána.

A parancsnok lakásán meleg és csend volt.

- Vegye fel ezt a huszáregyenruhát, fenség... - szólt Lehman, és a mellette álló ifjúra mutatva, gyorsan, rekedten mondta: - Az öcsém elkíséri önt. A hintó ott vár a házam előtt.

A fogoly gyorsan, remegő kézzel öltözködött.

- Mehetünk... - szólt akadozva.

Az ajtó kitárult. Charlotte halk sikollyal borult a mellére. Szőke haján hópelyhek olvadoztak. Arca lányosan friss volt.

- Drágám... szabad vagy... végre szabad... Sietni, sietni kell!

A fogoly átölelte.

- Neked... neked köszönhetem az életemet... Ezt soha el nem felejtem.

Az asszony beléje kapaszkodva sietett mellette. A hintó alaktalanul, súlyosan állott a homályban, a két, már levelét lehullajtott, alacsony hársfa között.

Az asszony megtorpant.

- Siess, drágám, siess, míg lehet, ha Lengyelországba érsz, írjál a bécsi himmelspfortgassei címre. Ott Savoyai Eugén néhány rokona hozzám juttatja a leveledet cenzúra nélkül. Siess...

A férfi érezte ajkán a vizes hópelyhek nedvességét és a friss csókja ízét.

Fellépett a hintó lépcsőjére. A börtönparancsnok öccse - császári hadnagy - melléje ült. A hintó megindult. Ő érezte, hogy minden kerékfordulat menekülést jelent a börtön siralomházától, és a lélek ujjongó remegésében a távoli új, félelmetes és mégis csodákra hívó élet hívása harsant.

A vérbírák egyformán ráncos arca könyörtelen volt.

- A nyomozás megcáfolhatatlanul megállapította, hogy ön reszelte ki az ablakrácsot, és kötelet kötött rá, hogy a szökés látszatát keltse ezzel.

Lehman kapitány hallgatott. Érezte, a sors kapui bezárulnak előtte.

"Comói-tó... szépség... ifjúság... mámor... az élet..." Mindez elhalványult. Csak a halálos ítéletet olvasó kopasz, hajlott, ráncos hadbíró rekedt hangja károgott a vigasztalanul hűvös teremben. Tudta, hogy ez a halál, és gőgösen vetett oda egy-egy szót a bíróság elnökének.

Páter Amadeo Menagetti kísérte utolsó útjára a halálraítéltet.

Néha közelebb hajolt hozzá, és halkan, gyorsan mormogta:

- Ne féljen, kapitány úr, a kegyelem a végső percben jön... - És kezét felemelve gyorsan ismételte: - A remény!... A remény...

Lehman látta a hóhér óriás pallost emelő, toronymagasnak tetsző alakját, és halkan, nyugodtan mondta:

- Imádkozzanak lelkem üdvéért, reverendissime páter... Azt, mi nekem járt volna, juttassa el feleségemnek és két fiamnak. Óvja, segítse, vigasztalja őket.

Elhallgatott. Felszólítás nélkül hajtotta le fejét a vaskos tőkére. A hóhér pallosa villanva sújtott le. A fogoly feje lehullott a vérpad fekete posztójára...

Hideg novemberi éjszaka volt. A hintó megállott a piros-fehérre festett lengyel határsorompónál. A határőr álmosan nézegette az útleveleket.

- Ó... Darmstadt és Hessen hercege? - mormogta zavartan. - Mi bizony ezen a kis határállomáson ritkán látunk ilyen előkelő utast. - És szélesen intett: - Mehet!

A hintó átgördült a lengyel határoszlopok mellett a felemelt sorompó alatt.

Hófergeteges lengyel tél volt. A Seniawski-Lubomirski nagyhetman, a lengyel sereg fővezére brezanyi ősi kastélyában fogadta a vendégeket. A várudvaron a fiatal Rákóczi tiszteletére nyárson ökröt sütöttek, és zajongott a vidám nép.

A daliás, őszülő hajú Lubomirski, a nagyhetman, szívbéli örömmel ölelte át az ifjú Rákóczit:

- Hallom, hogy a bécsi udvar tízezer forint vérdíjat tűzött ki fenséged fejére. - És harsogó kacagással rázta fejét. - Nagy megtiszteltetés! Ha az egész Európában zsugoriságukról híres bécsi udvaroncok ilyen nagyra becsülték fenséged fejét, itt biztonságban lehet, és én nagyhetmani kardomra esküszöm, hogy ugyane kard megőrzi életét és szabadságát!

Rákóczi mélyet lélegzett.

- Úgy hallottam, gróf Bercsényi Miklós is lengyel földre menekült. Szeretnék beszélni vele.

- Kivel? - hallatszott halkan, lágyan.

Mindenki elhallgatott. A terem küszöbén sudár, szőke, zöld szemű asszony állott. A nagyhetman lengyel férfieszményt hordozó arcán büszkeség csillogott.

- Elzbieta... - fordult az asszony felé. - Íme, a vendégünk, kit a sors vagy a védőszentjei különös szerencsével mentettek meg a hóhérbárd alól.

Az asszony alig észrevehetően bólintott. Dús, szőke hajában a hatalmas csillárok fényében szivárványként villódzva megcsillant a gyémánt fejék. Égőpiros ajka úgy mozdult meg, mint a pipacs selyemszirma a könnyű tavaszi fuvallatban.

- Remélem, kipiheni itt nálunk a halálraítéltek szörnyű élményeit.

- Isten hozta fenségedet... - zihált könnyezve Bercsényi, aki az imént lépett be, és a házigazda mögött a határon átjutott magyar menekült főnemesek kicsiny csoportjában állott.

- Mi itt már mindnyájan biztosak voltunk abban, hogy fenséged feje éppen úgy lehull a hóhérbárd alatt, mint nagyapjáé, Zrínyi Péteré... - És könnyezve, rekedten kiáltott: - Csoda ez a megmenekülés, csoda, fénylő égi csoda!

Kemény fogású katonakeze szinte fájdalmas erővel markolta meg Rákóczi hosszú ujjú, puha, finom kezét. Rákóczi már férfiasan szép arcán ösztönös, tréfás fintor rezzent.

Bercsényi zihálva állott. Aztán hirtelen kitörő hévvel, de már erősen fékezve magát, mondta:

- De mit csinálunk most? Sem seregünk, sem fegyverünk, sem pénzünk...

Rákóczi kissé hátrább húzódott a másik heves rátörése elől.

- Minden lesz... - szólt biztatóan, és halkan sziszegve próbálta kiegyenesíteni összeragadt ujjait.

- Bárki is lépne most fel Kelet-Európában a Habsburgok világhatalma ellen, azt teljes erővel segíti a világhatalomért nyugaton - Németországban, Itáliában, Hispániában -, a spanyol világbirodalomért harcoló XIV. Lajos.

Az asszony sudár, nőiesen izmos alakja megfellebbezhetetlen fölénnyel lépett közéjük.

- Uraim... még rengeteg idejük lesz megtárgyalni szent hazájuk sorsát. Most egyelőre kóstolják meg az egyenesen Párizsból hozatott francia szakácsunk főztjét, és kerüljék a lakoma közben az oly szent hazafiúi bánatot keltő beszédeket. Higgyék el, ha jól megebédelünk, a haza sorsa is más szemszögből látszik majd, mint most... - Kérdően nézett a férjére.

A nagyhetman mosolyát rejtve bólintott.

- Egyébként nem árulok el titkot, ha elmondom, hogy a Napkirály varsói nagykövete, Du Méron ezredes, és Jean-Louis Dusson de Bonnac vicomte, őfelsége XIV. Lajos lengyelországi különmegbízottja, küldöttségek útján érdeklődtek itt, Brezanyban, mi a következő tervük: hajlandók-e önök részt venni a felkelésben a magyar szabadságért és összefogni, tömöríteni, vezetni a felkelőket, kik bizonyára az első kürtjelre önök mellé állanak, ha a szabadság zászlaja alatt bevonulnak a magyar földre?...

A Seniawski-Lubomirski kastély nagy, fénylő lakomatermében nyolc hatalmas csillár villódzó fényében egyszerre tárultak ki az ajtók. Elzbieta ajkán a trójai Helené vénuszi arcán évezredek messzeségében sem halványuló mosolya volt. Rámosolygott a férjére, és kézen fogva vezette az ifjú Rákóczit a százféle étellel zsúfolt hatalmas, végtelen asztalhoz.

Lobogó, zengő, vibráló tavaszi este volt. A brezanyi vár ősi, zömök kapubástyája felett az újhold lebegett, és mint fényszárnyú lepke szállott a táruló ezüstvirágra sziporkázó, olthatatlan fénnyel a Hajnalcsillag.

Az asszony a kerek, malomkő alakú asztalon álló kelyhek felé intett.

- Igyék, kigyelmed... Én is iszom... - szólt lágyan. Szőke haja most olyan volt, mint a lenyugodott nap utolsó fényét hordozó, olthatatlan tűzben parázsló felleg. Nagy zöld szemében a legvakmerőbb tettekre gyújtó hívás volt. Hangja lágyan, könyörtelenül hívó.

- Keresse és teljesítse a hatalmas, a titáni álmokat. Ön fel akarja szabadítani Magyarországot a Habsburg-uralom alól? Helyes... De ehhez a tetthez lépcsők vezetnek... - Sokáig hallgatott.

Mély, tiszta, virágzó ifjúságot hordozó tavasz volt, s a gondolatok olyanok lettek, mint a lélek, szellem s szív kelyhéből szálló, lágyan zsongó aranyméhek.

Az asszony felemelte kicsi ujját, és úgy számolta a lehetőségeket:

- Legyen ön először, mondjuk, Erdély fejedelme, utána nyerje el a két vetélkedő között diadalmas harmadiknak a lengyel koronát, melyért immár fél évtizede visel pusztító belső háborút a két lengyel király: Erős Ágost és Lescinski Stanislaw... - Habozott. Lassan emelte selymes, piros ajkához a régi, talán ezeréves római kelyhet. Letette. Duzzadt ajka szélén néhány csepp piroslott. Nem törölte le. Kissé előrehajolt.

- Mind e földek erejével felszabadíthatja Magyarországot... Hát nem emlékszik arra, mikor a francia Anjou Lajos volt Magyarország királya, akit a magyarok ,,Nagy"-nak tisztelnek?... - Széles, heves mozdulatot tett. - Akkor, mikor mi lengyelek is megválasztottuk királynak, három tenger mosta a magyar-lengyel birodalom határait: a Balti-tenger, a Fekete-tenger és az Adria.

A férfi érezte, hogy a mindig tompán sajgó bánat most feloszlik a messzeségbe törő gondolatok viharzásában.

- Az első összecsapásnál elfognak és lenyakaznak... - szólt, és a hangja megrezzent.

Az asszony lágy, vénuszi szépséggel sugárzó arcán egy pillanatra átsuhant a veszedelemérzet.

- Nem nyakazzák le... kard van az oldalán! - Heves mozdulatot tett, mintha mindjárt elröppenne a már-már kihunyó alkonyat bíborfelleg-szirmain. - Eh, merni kell, és megalakulhat a magyar-lengyel nagyhatalom, mely védi a lengyel és a magyar népet bárki ellen is.

A férfi odanézett, ahol a brezanyi halmok felett hangtalanul, mindent lenyűgözően, mindent nászra híva bomlott ki a tavaszi este. Betöltötte a csillagokat hordozó eget, örvényébe sodorta a milliónyi nászra várakozó embert, állatot, bogarat.

A férfi is érezte ezt. Ajka hűvös és mégis meleg, hívó csókkal érintette az asszony puha, forró kezét. Elzbieta nem húzta el kezét.

- Azt hiszem, ez a szerelem... - szólt halkan, fojtottan. A tiszta, tavaszi estében hallatszott a leereszkedő felvonóhíd rozsdás láncainak csörömpölése.

Az asszony felemelkedett.

- Azt hiszem, a férjem... - És zavartan mondta: - Persze, ha az országnyi nagy birtokainak valamelyikén a férjem nem hagy szűz lányt maga után, mindig olyan hozzám, mint a falat kenyér... - És halkan, parázna hívással nézve a másikra, legyintett: - No de hát a kölcsönkenyér visszajár...

A várudvaron a várúrfogadás megszokott nyüzsgése vibrált. A nagyhetman eltávolítva a csatlósok segítő kezét, ugrott le a lováról.

- A feleségem hol van? - kérdezte, és érezte, hogy a házastársi érdeklődésben önmagának sem bevallott féltékenység lobbant.

A csontos, szálas várkapitány felmutatott a bástyára.

A férfi felpillantott, és megkönnyebbülten sóhajtott.

- Jól van, ti csak gondozzátok a lovakat, majd én magam megyek fel a kapubástyára.

A messzeségben Huszt várának bástyái, tornyai lebegtek a máramarosi fenyvesek óceánja felett. Alkonyodott. A magyar bujdosók a vacsorához készülődtek. Itt-ott a hegyoldalon tábortüzek gyúltak. A gyors mozgású, csontos, éles szemű Kis Albert, aki végigharcolta Thököly fejedelem minden harcát, odafordult a barna arcú, nagy bajuszos Esze Tamáshoz és a mindig hallgatag Bige Lászlóhoz:

- Halljátok-e, testvérek, úgy érzem én minden ízemmel, mint a szamár a vihart: jön Rákóczi, Bercsényi, s fényes csillagi lesznek a magyar szabadságnak.

- Úgy legyen! - mormogta a mindig komor, hallgatag Bige László. - Ahogy 1697-ben Hegyalján csináltuk, úgy kell tenni most is. Csakhogy egyben-másban másképp.

A nyurga, sovány, hosszú kezű Majos István homlokát ráncolva nézett a tűzbe.

- Visszajön még a Thököly király...

A mindig hallgatag Bige László sokáig komoran nézett bajtársaira.

- Akkor visszajön a török is... Márpedig a török rabság nem kell a népnek, ingyen sem.

A nagy bajuszos Esze Tamás köhintett.

- Nem kell a török. Rákóczi kell meg Bercsényi. Én mondom!

A másik, a tábortűznél ülő híres parasztvezér, Nagy Bóné András felemelte kezét.

- Jönne az, ha hívnánk... Ha meg jön, mellénk áll a rengeteg jobbágya is, aki mindenekelőtt a földesurának tartozik hűséggel.

Majos István felkapta fejét.

- Hát hívjuk őt ide, az istenverte magyar földre. Hívjuk! Menjen küldöttség Brezany várába, ahol azzal a világszép lengyel menyecskével mulat...

A tábortüzek között halk mormogással terjengett a vezérek szava. A zömök, vaskos Pap Mihály jelezve, hogy szólni akar, felemelte kezét:

- Ha bennem megbíznak a szabad harcosok, az isteni, ördögi átokkal sújtott bujdosótársak... én mennék, hogy felnyissam a szemét annak, aki előlünk futott, mikor mi a Hegyalján kardot rántottunk, Tokajt, Szatmárt bevettük...

A magas, nyurga Majos István közelebb húzódott a tűzhöz, ahogy a nyárson sercegve fehérlő szalonna egyre bőségesebben csorrantotta a zsírt a fekete kenyérre, és fontoskodva mondta:

- Menjen lengyel földre, Brezany várába két küldött. Én Bige Lászlót és Pap Miskát ajánlom, mert ezek ketten még a latin szót is értik olykor-olykor... - Széles mozdulatot tett. - Menjenek a követek... Kérjék a zászlókat, mely alá seregeljen mind a bocskoros jobbágynép.

A némaság szétfoszlott. Végig a meredek szélen, az egész táborban áthullámzott a helyeslés.

- Menjen, aki mehet! Hívják el az ifjú Rákóczit, legyen a vezérünk s az egész magyarság fejedelme!

Az ifjú Rákóczi érezte, a meghatottság sírósan szorítja torkát.

Vitézek, hűséges híveim... - kezdte, de a furcsa magyar szavak megtorlódtak ajkán. Arra gondolt, hogy a felkelők követei nem értik meg a szavát, s mégis latin kifejezésekkel forgatva beszédét, beszélt... beszélt...

Hirtelen csend lett. A hallgatag, komor arcú Pap Mihály előrenyújtotta kezét.

- Én az én suta paraszteszemmel úgy értettem a nagyságos fejedelem őfensége szavait, hogyha mi ott, a magyar földön megkezdjük a harcot, ő eljön igaz vezérünknek... - fogta a szót Pap Mihály.

Az ifjú Rákóczi körül csoportosuló lengyel főnemesek - Lubomirskiek, Poniatowskiak, Saphiehák, Tyzenhausenek, Zakrsewskiek - elértve a magyar beszéd lényegét, szilaj harci vággyal éljeneztek. Rákóczi lehajtotta szép férfifejét. Behunyt szeméből a lélek rezzenésére vakmerő gondolatot gyújtó férfikönnyek csordultak.

"Van-e nagyobb tett, mint küzdeni a magyar föld szabadságáért... s nem rettegni a hóhér pallosát, a csontot zúzó kínkereket?... Vagy a bitófát? - Behunyt szemmel hátravetette fejét. Lényében ismeretlen erőrezgések vibráltak. - Igen... csak kiáltani kell: Lóra, magyarok! Ki a kardot! Neki az elnyomóknak!" Mélyet lélegzett, és a küldöttek arcát kutatva - értik-e szavát - beszélt. Ott, ahol nem jutott eszébe magyar szó, ékes latinra fordította a beszédet.

Bige László óvatosan oldalba bökte a nyurga, csontos Majos Istvánt.

- Mit mond... jön vagy nem jön?

Majos alig észrevehetően csak a szemöldökével intett.

- Sok a szavában az úri deákbeszéd... De akárhogy forgatja a szót: jön ő, velünk jön... tűzön-vízen át...

Elzbieta, aki a házigazda, a férje, Lubomirski nagyhetman mellett állott, csodálatosan tiszta, hívó, minden lelken átragyogó, kozmikusan szép vénuszi mosolyát ragyogtatva, mélyen meghajolt.

- Hát most már eleget védték, uraim, az istenverte magyar hazát... Kedves vendégeim, jöjjenek az ebédlőterembe, s ott az ebéd után folytassák a vitát a szabadságért, a hazájuk ügyéért.

A vendégek csoportjában vidám zaj hullámzott.

Françoise Montespan úgy érezte, a napok megtelnek kínzó, őrjítő, gyilkos féltékenységgel, és a versailles-i királyi udvar apró pletykái korbácsként sújtják lelkét. A Nagy Király szeretői közül nem arra a hétre volt féltékeny, akik holdtöltekor tárultak nászra a kerek kereveten, hanem csak arra az egyre, aki a királyi szeretkezés után mindig kért valamit férjének, hogy megszilárdítsa Soubice herceg helyét a hadseregnél, új meg új lépcsőkre lépve a ranglétrán.

Anne-Marie Rohan hercegnő, férjezett Soubice asszony nem tartotta titokban, hogy szerelmes férjébe, és csak azért tárul a királyi kereveten, hogy a férje a legmagasabb rangot érje el. A király is tudott erről, de csak elnézően mosolygott: a jó házasság titka a kívánságok kölcsönös megbecsülése, mondogatta halkan, vidáman.

De Françoise nem a kerek kereveten nászra táruló világszép asszonyokra volt féltékeny, hanem arra, ki kilépve a szeretők sorából, a Nagy Királynak nemcsak a testét, hanem a lelkét is birtokolni akarta.

Érezte a király ölelésében a másik asszony erejét, ha új fogással feszítette nászra ifjú testét a királyi szerető. Tudta, ezt a másiktól tanulhatta csak meg. Ez megtorpasztotta lendületét a tárulásban. Érezte, a mozdulatai hűvösek lesznek. Küzdött ezellen... s még hűvösebb lett. Az erőltetett szerelem megbosszulta magát: a király férfiheve is hűvösebb lett. Ez a tudat kétségbeejtette, és a nász ősi, orgiasztikus, asztartei szem tüze csak alig lappangott a parázna mozdulatok mélyén, mint a lidércfény az ingoványon...

Most tudta, a döntő cselekvés ideje közeledik, de a határozatlanság vagy az ideges gyűlölet idegtépő váltakozásai úgy lökték el vagy ragadták el a vak, örvénylő homályba egész didergő lényét, gondolatait, mintha nagy fekete éjszárnyakon repülnének neki valami égig tornyosuló sötét sziklafalnak, hullanának le, és újra meg újra nekiviharzanának az áthághatatlan akadálynak.

"Ölni akarok... ölni..." - zihált idegrohamban fetrengve a hálószobája vaskos, kincset érő szőnyegén.

Guiborg abbé hűvös arccal, a tudományos kísérletet végző tudós figyelmével nézte.

Megvárta, amíg az idegroham elcsendesül, és halkan, nyugodtan mondta:

- Az ön akarata: a kozmikus akarat sötét csillanása. A sors mindenkit legyilkol: a mélységbe zuhogtat valami botor, a mélységbe zuhantató tettel; vagy a lelket felperzselő gondolattal, vagy rozsdás késpengével, vagy önmagát pusztító akarattal... - Furcsa, mentegetőző mozdulattal tárta szét karjait. Csontos, komor, hűvös arcán töprengés ült.

- Van, akit sokáig becéz a sors, mint okos gazda a vágásra szánt háziállatot, és hirtelen töri ki a nyakát vagy vágja el a torkát... - Bólogatva, figyelmeztetően emelte fel az ujját. - Milyen nem emberi bölcsesség! Tanuljunk a sorstól, serényen, szorgalmasan... s néhány jelentéktelen, a lelkiismerettel oly veszélyesen felnagyított babonát félrelökve, megtanulhatunk úgy ölni gondolattal, mint mindenkit a sors.

Sokáig csend volt, csak a múló idegroham koppant halkan, szinte egyenletesen, a vaskos, mesésen drága szőnyegről a fedetlen padlóra lecsúszott apró lábán a kicsi, magas sarkú, aranyozott cipő dobbanásával.

Lesage hipnotizőr, aki az idegroham elejétől feszítette meg erejét, hogy fékezze annak sodrát, most úgy érezte, végre diadalmaskodik.

- Ölni nagy és emberfeletti cselekedet, de csak akkor, ha valamilyen világtörténelmi jelet hordozó idézet nevében történik, mely egyszerre foglalja magában az isteni teremtést és a sátáni vakmerőséget.

Françoise mélyet sóhajtott. Hátravetette kócos, napszőke haját, mely vaskos fürtökben hullott az idegrohamban felhúzódó vállára, és behunyt szemmel, halkan, engedelmesen, mint egy megbüntetett diák, mondta:

- Tanítsanak meg engem ölni, miként az istenek vagy a sors, s én engedelmesen indulok el az önök által megjelölt úton. Egy a fontos... hogy Soubice hercegnő ne legyen az első holdtöltekor azon a nászáldozaton... - Elhallgatott, aztán újra kitörő hisztérikus kiáltással sikoltott: - Megöletem őket! Nem, én magam ölöm meg...

Csend lett. Riego Montez, aki elhúzódva figyelt, hirtelen úgy érezte, hogy a hisztérikus kitörések már kissé túlhaladtak a Guiborg abbé és Lesage idegrohamot csillapító készségének határán.

- Ha ön, kegyelmes asszonyom, valóban megöli vagy megöleti Marie-Anne Rohan, férjezett Soubice hercegnőt, helyzete tarthatatlanná lesz az udvarnál.

Az asszony mélyet sóhajtott.

- De mit tegyek? Mit? Mit? - hebegte lehajtott fejjel.

Riego Montez közelebb hajolt hozzá.

- Ajánlom önnek a legősibb, legszebb szerelmi áldozatot a tánc által, a Legtitkosabb, Legforróbb Ölű Istennő, Eiréne-Asztarte oltára előtt. Én, aki kutattam a sok ezer éves elmerült Atlantisz titkait, s az eleusziszi misztériumok jelképes mágiáját, szilárdan hiszem, ha ön, kegyelmes asszonyom, kiveti szívéből a legszebbet is öregítő haragot, a Soubice hercegnő hatalma őfelsége felett csökken, sőt el is múlik... hisz a szerelem oly mulandó, mint csodás szivárvány a vihar utáni égbolton.

Françoise mélyet lélegzett. Mesés, aranysárga, kínai selyemruhát viselt, krinolinszoknyája összegyűrődve csúszott fel a karcsú, izgékony derekán. Körte alakú mellein, melyek a feltépett selyem alól fedetlenül fehérlettek elő, az idegroham karcolásai húzódtak.

- Nászáldozat a tánc által? - suttogta. Már nem sírt. Hosszú, ívelt szempilláin a könnyek csillogó-kerek gyémántjai ragyogtak.

- ...De mikor? Hol?

Riego Montez várakozva figyelt Guiborg abbé és Lesage felé. Nem akart elsőnek szólni, hogy ne kelljen vállalnia a felelősséget. Guiborg köhintett.

- Talán Villebusin kastélya lenne a legalkalmasabb... - szólt kimérten. - A kastély minden zajtól elrejtőzve áll a hatalmas, évszázados tölgyek ligetében.

Françoise lassan felült. Dús szőke haja elborította felkarcolt vállát, olykor még idegesen rezzenő hátát. Szótlanul igazgatta krinolin-szoknyája elgörbült vázát. A három férfi hallgatott.

Riego Montez szinte észrevétlenül, lépésről lépésre került az ajtó felé, és mikor az asszony homályos szemmel, lehajtott fejjel megállott a hatalmas, díszes muránói tükör előtt, hangtalanul lépett ki a folyosóra. A másik kettő nem nézett utána, de arcukon egyforma aggodalom látszott.

Guiborg vállat vont.

- Akárhogy is... mi már oly messzire jutottunk a játékban, hogy nem fordulhatunk vissza, hiszen az egész udvar lélegzetét visszafojtva figyel felénk.

Lesage homlokát ráncolva összehúzta a szemét.

- Egyszerű akaratsugárzás, és a világszép Soubice hercegnő visszatér a már eléggé magasra juttatott férjéhez.

Hallgattak. Françoise semmivel sem törődve igazgatta ruháját. Ahogy fésülködés közben előrehajtotta szép fejét, a haja mindent elborított a hajfürtök hullámaival.

Csendes nyári éjszaka volt. Az ősrégi Villebusin kastély elmerült a roppant, évszázados tölgyek kék-ezüst tengerében. A tölgyek tetején, mint a habokon lebegő karcsú, ezüst testű najád, az újhold derengett.

Guiborg abbé és Lesage megállott.

- Kegyelmes asszonyom... ez itt már a titkok küszöbe... - hallatszott halkan, fojtottan. - Ide már nem követhetjük önt, mert a legszilajabb, legtitkosabb, legizzóbb égi kincset, a mámort hordozó istennő csak önnek jelentheti meg magát.

Guiborg hosszú keze előrelebbent.

- Íme, a sok ezer éves titkot, az eleusziszi misztériumok kapuja...

Françoise egy pillanatra behunyta szemét, és mikor hallotta a táruló kapu halk zizegését, a hirtelen elhatározás kilobbanó erejével lépett előre. A kapu szinte hangtalanul zárult mögötte. Hirtelen arra gondolt, elfogja a félelem, s ez a félelemtől való félelem hirtelen lobbanó haragot keltett önmaga iránt.

Gyors, határozott lépésekkel indult tovább. Elszánt kicsi arcán könnyű, különös fuvallat érte. Mélyet lélegzett. Kinyitotta szemét. Tágas terem küszöbén állott. Előtte, az újhold keskeny, csúcsíves ablakon át behulló fényében nyolcszögletű, embermagas talapzaton karcsú, arányos termetű asszony szobra emelkedett.

A mély, kozmikus nyugalom egyszerre töltötte be a lelke kelyhét. Hirtelen különös dallam csendült meg. Olyan volt, mintha ezernyi madár trillázna az örök csillagokat hordozó égbolton; mintha ezernyi dionüszoszi sistrum-csengő csendülne a végtelen messzeségbe; mintha az égbolt és a föld között kifeszített húrokon pengetne halk, olümposzi dallamot egy halhatatlan könnyű, asszonyt simogató parázna keze...

Françoise hátravetett fejjel állott. Nem érezte - mint a szellemidézésre összegyűlt társaságban - a szellem közellétét jelző hideg borzongást. Könnyű, gyors mozdulattal vetette le a ruháját. Arányos, karcsú teste különös, soha nem tanult táncban örvénylett a szobor előtt. Érezte, a különös, sohasem tapasztalt vidámság telítette testét. A körmozdulatok egyre hevesebbek lettek. Úgy érezte, a magasba röppenő üstökösként száll az elérhetetlen magasságba...

A Napkirály egész idő alatt, míg a hadsereg nagyjai nagyképű fölénnyel vitáztak, hallgatott. A tanácskozás a végtelenbe nyúlt... A híres-vallásos Villars maréchal kezében, egyre gyorsabban mozgó ujjai között tartotta az olvasó-imaláncot.

A többiek arcán irigység és bosszúság volt, hogy nem nekik jutott eszükbe ez az udvaroncfogás, mely az utóbbi időben a vakbuzgóan vallásos király előtt nyilvánvalóan érdemnek számított.

Az okos, könnyed mozgású Tallard marsall már közel másfél órája taglalta, elemezte a harci helyzetet.

- Maximilien bajor választófejedelem a mi segítségünkkel jelen pillanatban akár Bécsig is előretörhet, s ha Magyarországon Rákóczinak és társainak sikerül fellázítani ezt az oly mérhetetlenül sokat szenvedett népet, a magyar felkelők keletről előretörő csapatai esetleg kezet foghatnak a francia-bajor sereggel Bécs ostromához...

Torcy külügyminiszter, aki mint tájékoztató részt vett a haditanácsban, vállát vonogatta.

- A fiatal Rákóczira nem lehet számítani, mert varsói követünk: De Bonnac titkos jelentésében írja, hogy az ifjú magyar herceg beleszeretett Elisabeth Seniawska-Lubomirska asszonyba, a Lubomirski hetman világszép ifjú feleségébe, és bár minden percben várható, hogy a férj mindent megtud, és a boldog szerelmesek egy szakadék szélén járják a rejtett szerelem oly rögös és mégis oly olümposzian szép ösvényét... - Vállat vont, és könnyedén legyintett. - Szóval... bár nagy a veszedelem, egy biztos, az ifjú Rákóczi ugyan nem mozdul olyan vakmerő és szinte biztosan a halált jelentő hadi feladatra, mint Magyarország felszabadítása... mivel szinte egyetlen katonája sincsen... Kaptam ugyan híreket, hogy Rákóczi birtokain dolgozó jobbágyok nagyobb csapatba verődtek össze igen népszerű földesuruk kiáltványára, de a császári hadak két nap alatt véget vetettek az egész próbálkozásnak, mert Dolha mellett az egész jobbágygyülekezetet szétugrasztották.

A király vállat vont.

- Ha szétugrasztották: majd újra összeverődnek... Mindenesetre ígérni kell Rákóczinak mindent: fegyvert, pénzt, a katonáskodásban jártas tiszteket. - És jelezve, hogy jól tájékozott, hozzátette: - Hisz a baráti Lengyelországon át Gdańsk kikötőjéből döntően támogathatjuk a magyar függetlenségi mozgalmat.

Csend támadt. A magas, erős Tallard marsall felemelte kezét.

- De csak addig, felség, míg mi magunk nem kerülünk bajba... - szólt a híres jó, diadalmas hadvezér önérzetével, és halkabban hozzátette: - Egy kétségtelen: az ifjú Rákóczi még csak nem is kísérelheti meg a betörést magyar földre... S ezért minden segítség, melyet neki küldünk, teljesen hiábavaló.

Hallgattak. Villars marsall lehúzott egy szemet az olvasóján, és hangosan mondta:

- Uraim, önök nem tanulmányozzák kellő módon a Bibliát, mert maga Úrjézus mondta, az ember előtt sok dolog lehetetlen, de az Isten előtt lehetetlenség nincsen!

Az asztal körül ülő hivatásos katonák, svéd, német, itáliai vakmerő kalandorok meghatódott arccal, hangosan helyeseltek. A király az ablak felé pillantott. Rövid ideig hallgatta a delet jelző harangszót.

- Torcy... - fordult a külügyminiszter felé. - Lengyelországi diplomáciai megbízottunk keresse meg Varsóban Rákóczit, és adja át neki személyes üzenetemet: teljes fegyveres erőmmel küzdők azért, hogy a rab népek felszabaduljanak a Habsburgok elnyomása alól. A sok évszázados magyar alkotmány tantárgy a párizsi egyetemen... - És parancsolóan intett: - Siessen! Minden perc száz életet ér.

Torcy diákos hévvel kapkodott az iratai között.

A kelet-galiciai Lubomirski kastély széles, tágas tornácán, az eresz alatt már hangosan, diadalmasan csiviteltek a fecskék az új fészekrakás vagy a régi javítása közben.

Az ifjú Rákóczi keskeny, sápadt suhancarcán zavar látszott és nyugtalanság.

- Minden, az egész világ megmozdul harcra a Habsburgok ellen... Csak én tétlenkedem itt a kényelmes, nyugodt, biztonságot adó helyen, a te szárnyaid alatt.

Az asszony nagy zöld szemében a férfit vakmerő tettekre hívó csillogás vibrált.

- Neked korona kell! Igen, korona! Lengyelhonban... Most Frigyes Ágost szász választófejedelem és Lescinski Stanislaw tusakodnak a hatalomért: légy te a diadalmas harmadik, és melléd áll mindenki, aki tudja, milyen hatalmas volt Lengyelország és Magyarország, ha egy király alatt egyesült, az Anjou Nagy Lajos vagy a Jagellók jogara alatt... Ki ne emlékezne a Jagelló Wladoslawra, aki az életét adta a harcban a magyar földért?...

A fiatal Rákóczi hallgatagon hajtotta le fejét. Szép, már férfiasan érdes arcán árnyék siklott.

- Én magyar vagyok, Elzbieta, és nem hagynám ott a népemet akár a leghatalmasabb koronáért sem!

Az asszony szemében tisztelet csillant.

- Megértelek... - szólt halkan -, de gondolj arra, hogy Lengyelország koronájával a homlokodon könnyebben eléred a magyar koronát és Erdélyország fejedelemségét... - Hirtelen egész testében megremegett. Selymes ujjai belemélyedtek a férfi kezébe.

- Igen... ha Magyarország és Lengyelország meg Litvánia hatalmát egyetlen férfi birtokolja, ez a három ország együttes erővel felszabadíthatja a törökök uralma alól a Balkán rab népeit, s valóra válthatja akár a legvakmerőbb álmunkat is! - Hamvas piros ajka szinte érintette a 7férfi kicserepesedett ajkát. - Vakmerő álma által erős a férfi!

Az ifjú Rákóczi zavartan hallgatott.

- Még a múlt hét végén jelentette Bercsényi, hogy egy magyar küldöttség jött ide Lengyelhonba, hogy hazahívjanak, s a felkelés élére álljak...

Elzbieta nagy, tengerzöld szemében anyás aggodalom rezzent.

- Ne menj Magyarországra... Ne menj... Mit tudsz te cselekedni a diadalmas császári sereggel szemben?! - Nem vette észre, hogy azellen beszél, amit régebben mondott a másiknak, és akadozva folytatta:

- Akadhat-e itt Európában olyan hadvezér, aki le tudja győzni a világraszóló győzelmeket aratott Savoyai Eugén herceget? Ne felejtsd, hogy ma már a német birodalom a legerősebb állam. Hannover, Brandenburg és más német államok uralkodói is tartanak XIV. Lajos irdatlan hatalmától, és a császár mellett vonultatják fel igen képzett, jól vezetett seregeiket. Sőt, Anna angol királynő szívbéli első udvarhölgye elérte, hogy e hadsereg vezére az ő férje, lord John Churchill, Marlborough hercege legyen.

Az ifjú Rákóczi engedékenyen helyeselt.

- Igen, erről sokat beszélt nekem Jean-Louis Dusson de Bonnac vicomte, a Napkirály régi bizalmas embere a francia diplomáciában... még Varsóban.

Elzbieta görcsösen kapaszkodott a férfi kezébe.

- De hát hogy segíthet téged a Napkirály most, mikor egész Európa ellen fordul a spanyol világbirodalom öröksége miatt vívott, még soha nem látott világháborúban? Terjeszd be igényedet a lengyel koronára a szejm elé úgy, mint ama Báthori István, ki egyszerre volt Magyarország és Erdély uralkodója. Lépj fel minél hamarább, és akkor XII. Károly, Európa ifjú hőse vagy akár Péter orosz cár is melléd áll.

Rákóczi mélyet lélegzett.

- Félek, hogy megítélsz, de mielőtt véglegesen határozok, tudnom kell, mi történik ma magyar földön: a Dolha mellett vívott csata után, melyben a magyar nemesi lovasság szétverte az én fölkelő ruszin jobbágyaimat....s az általam küldött zászlók is az ellenség kezébe kerültek... - És halkan, zavartan hozzátette: - Én nemcsak Magyarország, hanem talán egész Európa legnagyobb birtokkal rendelkező földesura vagyok, s ezért nem lehetek a lázadó parasztok vezére, nem léphetek fel a magyar nemesség ellen... Akkor egyszerűen nem veszem figyelembe a küzdelem célját, és a hadászati valóságot... - Felemelte fejét, hangja hűvös, könyörtelen volt.

Elzbieta feszülten figyelt.

- S mi a küzdelem célja? - kérdezte halkan, kissé gúnyosan.

Rákóczi arca komoly, feszült lett.

- Egyesíteni a magyarságot akár nemes, akár jobbágy, és megvédeni ősi alkotmányunkat a bécsi udvaroncok ellen.

Elzbieta óvatosan körülpillantott, aztán ajka szilaj, forró csókkal simult a férfi ajkára.

Gróf Bercsényi Miklós, aki másfél nappal ezelőtt tárgyalt a Napkirály lengyelországi megbízottjával, Jean-Louis Dusson de Bonnac-kal, feszülten vizsgálgatta a Magyarországról ide, Varsóba jött küldöttek ösztönösen zavart arcát.

- Tán az lenne a leghelyesebb, ha ki-ki megmondaná a becsületes magyar nevét... Mert úgy jó, ha ismerjük egymást.

Csend támadt. Egy alacsony, zömök szatmári jobbágy, aki a hátán viselte azt a párducbőrt, melyet egykor Sárospatak vára és Tokaj bevételéért kitüntetésként küldött neki a török földön bujdosó Thököly Imre, a kuruckirály, előlépett a küldöttek csoportjából.

- Hát, az én nevem... Kis Albert... - szólt hangosan, hetykén. - Nem rajtam múlt, hogy a császári generálisok hóhérjai karóba nem húztak, kínkerékkel csontjaimat össze nem törték, zúzták... mert én immár huszonöt esztendeje bujdosó vagyok. Úgy élek a hegyekben, erdőkben, mint az üldözött vad... - Hátrafordult. - Ez meg, ez a hosszú, nyurga legény Majos István, aki három esztendőnél kevesebbet hadakozott, mint én ezzel az egy szál kardommal... Ez meg itt mellettem hűséges jó komám, Bige László... Ez meg Pap Mihály... Amaz ott, akinek a dragonyos kardpenge fél orcáját és bal fülét vágta le, bizony nem más, mint Esze Tamás, a harcra felkelt jobbágyoknak vitézségéért szabadon választott hadnagya, akinek bajuszánál csak a bátorsága nagyobb.

Mély csend támadt. Bercsényi fürkészve latolgatta a másik szavát.

- Hát aztán ti, kik hűséges jobbágyai vagytok földesuraitoknak, mondjátok, mi van, hogy van? Várják-e a népek a magyar földjén ifjú urunkat, Rákóczi Ferencet?

A küldöttek egyszerre mozdultak meg.

- Várják ám! - kiáltott rekedten a hosszú, nyurga Majos István.

- Hát ki mást várhatunk, ki mást várhat az istenverte jobbágynép, mint éppen őt, a mi egyetlen nemes fényű csillagunkat?...

Esze Tamás hangjában meghatottság csendült. Mindnyájan egyszerre lármázva bizonyítgatták hűségüket, százféleképpen érveltek.

Bercsényi komoran bólintott.

- Jól van, emberek, jól van... Holnap délben Brezany várában vár rátok nagyságos urunk, felsővadászi Rákóczi Ferenc. Nektek meg addig is, hogy ne tartsatok annyit magatokról, csak annyit mondok, Rákóczi Ferencnek annyi jobbágya van a magyar földön, a birtokain, hogy már csak ebből is kiállíthatna egy nagy sereget, ha erre szükség lenne... - Kezét figyelmeztetően emelte fel. - De ezt mondani nem kell, mert ha istenigazság van a világon, bizony az egész magyarság mellé áll, mihelyt a Kárpátokat átlépi.

- Úgy is van! Úgy is lesz! Mellé áll egy szálig mind, aki igaz magyar... - harsant szilaj, torkot szorító, nehezen csorduló férfikönnyektől fojtottan.

A mindig indulatos, gőgös arisztokrata Bercsényi is a szemét törölgette.

- Él még a magyarság! Él még mindig, mert olyan vezéreket ad a Mindenható az átokverte magyarságnak, mint ifjú urunkat, Rákóczi Ferencet!

Aztán érvelve rázta mindkét ökölbe szorított kezét.

- Szóval, mondom, amikor én az idén kora tavasszal a Częstochowai Szent Szűzanya képe előtt, melyet Szent Márk evangélista festett meg saját kezével... szóval ott láttam, megmozdul a Szent Szűzanya ama szentséges ajka, és azt mondja, de csak úgy, hogy csak az én lelkem hallja: Ne féljetek, ti a halálig is sújtott magyarok... sehogy se féljetek, legyen szívetekben reménység, mert míg Regnum Marianum fehér, tiszta zászlóit viszik a hadrend előtt a zászlótartók... Bizony, addig nem diadalmaskodik felettünk a Gonosz, még ha akkora a hatalma is, mint a tenger...

Mély csend támadt. Néhányan gyerekes alázattal szipogva törölgették szemüket, arcukat.

Jean-Louis Dusson de Bonnac vicomte, XIV. Lajos, a Napkirály lengyelországi megbízottja ezen a napon találkozott Elisabeth Seniawska-Lubomirskával, a Lubomirski nagyhetman nejével és az ifjú Rákóczival, a brezanyi vár kis vendégtermében.

Bonnac azt várta, hogy valami zavaros akaratú suhancot talál, és amikor hallotta, hogy az ifjú Rákóczi tökéletesen beszél franciául, már nem fordította latinra a vitát, hogy az asszony is értse.

- Hol tanult meg ilyen tökéletesen franciául, fenség? - kérdezte, és az asszonyra mosolygott, aki szinte anyás aggodalommal elemezte a történelmet formáló vita lényegét.

Az ifjú Rákóczi elmosolyodott.

- Ó, követ úr, Leopoldus császár udvarában a külpolitikai osztály vezetői valamennyien a Napkirály rajongói, akik XIV. Lajost állítják példaképül az egykorú kispap-császár elé, mint a korlátlan, szuverén uralkodás letéteményesét. Leopoldus, aki imperátor és triumfátor, a megmentett Bécs falainál, a Budavár bevételénél győztes európai sereg szellemi vezére, a lelki üdvösségét félti a politikai játszmákban való részvétel miatt, és a gyóntatója még most is úgy vezeti karon fogva a roppant meredek sziklafalakon átvezető ösvényen, mint ama jó pásztor az eltévedt bárányt.

Bonnac halkan nevetett.

- Mindenesetre ezeknek a jámbor bárányoknak olyan hadvezérei voltak, mint a francia "kis abbé", Eugén, Savoya és Carignan hercege, Rüdiger von Stahrenberg, vagy öccse, Guido Stahrenberg, nemkülönben Ludwig von Baden. Ezek a furcsa német-spanyol-francia zsoldosvezérek, akik közül oly számosan röppentek ki a Savoyai hercegek ősi palotájából, a Hotel Soissonból, s - ó, mily csodálatos - a bécsi császárváros egyik palotájában, a Himmelspfortgasse házában találnak egymásra, a világszép Batthyány Klára párizsi ízű szalonjában...

Az ifjú Rákóczi hallgatott, aztán hűvösen, halkan mondta:

- Vicomte úr észrevételeit élvezzük, de nekünk pénz, fegyver, képzett tisztek kellenek a magyar sereg kikovácsolásához. Szerezze meg nekem a bajor választófejedelem barátságát, és ha az erőnkből kitelik, mi és a bajorok, az egyik keletről, a másik nyugatról előretörve, kezet foghatunk egymással Bécs, a császári főváros falainál...

Jean-Louis Dusson de Bonnac összehúzott szemmel, minden kis mozdulatot, hangárnyalatot elemezve figyelte a másikat. Sokáig hallgatott, jelezve, a döntés most születik meg.

- Kezdje meg a harcot a Habsburgok egész világot beárnyékoló hatalma ellen...

Rákóczi vállat vont.

- Amim volt, azt odaadtam! Most aztán a bátraké a szerencse!

Bonnac zavartan hallgatott.

- Persze, vigyázzon magára fenséged, ne lépje át a magyar határt, míg biztosabb, biztatóbb híreket nem kap, mert amióta Károlyi Sándor gróf az ön nevében, az ön zászlói alatt felkelő parasztságot Dolhánál szétverte, a helyzet még veszélyesebb, s könnyen kerülhet az ellenség kezébe, és esetleg vérpadon fejezheti be az életét, mint nagyatyja... Jelenleg nincs sem serege, sem ágyúja, csak a neve... De ez a név hegyeket mozgat, ha isteni erővel, fejedelmi emberismerettel párosul.

Az ifjú Rákóczi fiatalosan friss suhancarcán váltakozó érzések: a bizalom vagy a bizonytalanság váltakozott.

- Egy a kérésem önhöz, követ úr... - szólt halkan. - Tartasson értem halotti misét itt, Brezanyban... s később persze, Varsóban, a hatalmas Lengyelország hercegprímása tartson Te Deumot a legnagyobb székesegyházban, mert kiben bízhat a lélek a rettentő órában, mint a rettentő hatalmas holtak halálon túli erejében...

A testes, erős, arányos termetű Jean-Louis Dusson de Bonnac érezte a másik - a suhanc - szavában a vakmerő szándékot, a diadalra vezető akaratot.

- Még ma délután én Varsóba utazom, és tovább, mindenekelőtt Gdyniába, ahol egy régi, hűséges hajósbankár kapitányai már türelmetlenül követelik hajóikról a kirakodásra váró fegyverek elszállítását... - mondta halkan, gyorsan.

Rákóczi lehajtotta fejét, hogy a másik ne lássa szemében a kétséget.

A nyár eleji friss, suhanó szél meglengette a piros Rákóczi-zászlókat, és a zászlókon kitárulva csillogott a felírás: A szabadságért!

Ezek a zászlók már elbuktak egyszer a Dolha mellett vívott ütközetben, de most ismét felemelkedtek a ruszin parasztok kezében.

A zászlókon a felírást maga Elzbieta Seniawska-Lubomirska varrta fel. Jobbra, egymásra tornyosuló hullámokként zúgtak a Beszkid-Kárpátok örök, hatalmas fenyvesei.

A fejedelem körül lovagló száz harcot végigverekedett, a Thököly kuruckirály hadában az 1697-es hegyaljai felkelésben részt vett, egy fél életen át harcoló bujdosó felkelők vezérei: Bige László, Pap Mihály, ama híres, minden harcot végigharcolt s most is a Thököly kuruckirálytól kapott párducbőrrel büszkélkedő nevezetes Kis Albert, a komor, hallgatag, csontos Majos István, a mindig töprengő, a legzabolátlanabb hadnál is emberséges rendet teremtő, fülig érő bajuszos, rettenthetetlen Esze Tamás és még néhányan hallgatagon figyeltek arra, ahol a magyar határ húzódott az erdővágás mentén.

Gróf Bercsényi Miklós, aki közvetlenül Rákóczi mögött lovagolt, megkönnyebbült mosollyal mutatott a fenyőbokrok között fehérlő mész határkőre:

- Ez már Magyarország...

- Ez bizony... az... - bólintott Kis Albert. - Hej, de sokszor jártam itt ki-be azóta is a határon át...

Rákóczi érezte, egy pillanatra szinte a lélegzete is elakadt. Ez a hazatérés más volt, mint a kistapolcsányi hazatérés. Ez a visszatérés vakmerő, kápráztatóan, példátlanul vakmerő volt. Úgy érezte, száz kürt harsogja, száz dob - csak neki hallható - pergése dobogja, s ez betölti lelkét, megremegteti egész valóját. Egy pillanatra megállította - Elzbieta ajándékát - a hatalmas, acélszürke tatár csődört.

- Ez már Magyarország, kegyelmes úr... - szólt törökös költői túlzással kanyarítva a szót a vakmerő, szabadszájú Kis Albert, aki a legtovább vívta a küzdelmet a daliás, asszonybolondító Thököly Imre seregében, de még annál is hamarább Wesselényi Pál, a felkelők első hős vezére hadában, ezelőtt huszonhét esztendővel.

Rákóczi nem akarta, hogy a másik látszólagos nyugalmát tehetetlenségének magyarázza. Odalovagolt a határhoz, és színpadias, de igaz pátosszal csókolta meg az ormótlan, talán sok száz éves fehér mészkőre kivésett, már elmosódott Árpád-címert.

Az udvaronctudomány mestere, a könnyű mozgású Jean-Louis Dusson de Bonnac, a Napkirály személyes megbízottja, aki a bujdosó vezérek között lovagolt szelíd léptű, széles hátú tarka lován, ünnepélyes mozdulattal emelte fel allonge-parókás fejéről a háromszögű diplomatakalapját.

- Fenséged tette oly regényes és romantikus, hogy csak az utókor koszorús költői írhatják meg méltóan, hiszen szinte egyedül indul a harcba, egy szál karddal a Habsburgok ellen, s nem torpan meg a roppant rabszolgabirodalom dermesztő árnyékától...

Rákóczi sima, domború homlokát a határkőre hajtva hallgatott, csak széles, arányos válla rezzent meg olykor a mellpáncél szorítása alatt. Behunyt szemmel - hogy rejtse könnyeit - egyenesedett fel.

Csend volt. A Beszkidek fenyvesekkel borított csúcsai felett a madarak trillázták az oly késői északi tavasz együgyű dicséretét.

Rákóczi könnyes arcát rejtve, lehajtott fejjel, a jó lovas gyors, pontos mozdulataival lendült a kényelmes, keleti iszfaháni nyeregbe. A hatalmas, bajuszos Esze Tamás lassan, szertartásos mozdulattal vette le törökösen borotvált fejéről kuruc süvegét. Hangja hirtelen ércesen pendült.

- Nagyságos fejedelmünk, tán kicsinyég balra forduljunk le az útról, mert a Vereckei-szorosban ott vár az, aki a dolhai vésznap után megmenekült: kettőszáz gyalogos jobbágy, hajdúk, ruszinok, meg ötven lovas a nemesi hadból... - És halkan, tempósan folytatta: - Azért ne remegjen fenséged, mert oly nagy a mi nyilvánvaló isteni örök igazságunk, hogy a szegény hazánk, Magyarország szabadságáért ennyi - maroknyi - vitéz csapata is biztosan visszavívja azt, ami elveszett. S minden harcost úgy segítsen a mindenható Jézus urunk, s az én három védőszentem, a szent Szűzanya...

Mély, tiszta, hegyvidéki csend volt. A roppant ősfenyves, melyben évszázadok óta rejtőztek a rablóharamiák és a magyar függetlenség névtelen, iszonyú halált, tébolyító életet megélt hősei, csendes volt, mint a tenger a vihar előtt.

Az ifjú Rákóczi elhallgatott. Révetegen körülpillantott a Vereckei-szoros meredek sziklafalán, az évszázados fenyők ősi, évezredes birodalmán. Aztán Esze Tamás felé fordult, aki az eléje vonult kétszázötven bocskoros nemes, ruszin paraszt, kóbor hajdú vagy a hegyekbe felmenekült jobbágyok vezére lett - ennyit tudott összeszedni a dolhai vereség után.

- Hát te, Tamás, most hová s merre?... Honnan és hogyan tovább?...

Esze Tamás csontos, cigányosan barna arcán most a vérbeli harcos méltósága volt.

- Erre aztán semmi gondja ne legyen napsugarunknak, erős sólymunknak, a nagyságos fejedelemnek. - Mosolyogva legyintett. - Lesz itt minden.

Rákóczi érezte, a várakozás és a remény úgy elfogja lelkét, hogy nyugodt, fölényes lesz. Azután ismét lehajtotta fejét, rejtve az újra feltörő könnyeit.

Bercsényi heves, kirobbanó mozdulattal csapott a kardjára.

- Vigyázz magadra, te jobbágy-hajdú, mert nekem most ismét megríkattad őt a magyar szóval, a mi urunkat, felsővadászi Rákóczi Ferenc őfenségét... egyből saját kezemmel ütöm le azt a konok fejedet...

Esze Tamás fölényesen, gőgösen végigsimított a füléig érő bajuszán, és engedékenyen bólintott.

- Hát, generális uram, ha én ezt a legnagyobb bűnt elkövetném, bizony méltó lennék a legkegyetlenebb bűnhődésre...

Bercsényi hevesen legyintett.

- Ne keverd a szót. Most merre?...

Esze Tamás hátrafordult, szinte gőgösen rázta meg egypáncélos vállát.

- Itt... errefelé az én Ilosvay Imre komám ismeri legjobban az erdőrengeteget, a hegyeket... - És hátrafordult. - Gyere csak, Imre, gyere... Állj elő! Úgy beszélj, értsd a szót szívvel-lélekkel, mintha maga szent Lebbeus, vagyis szent Tadeus Júdás kérné tőled számon az igaz utat.

A csontos, sovány, mozgékony Ilosvay Imre olyan mozdulatot tett, mintha elbújna a jobbágyvezér mögött, aztán zavartan rázta fejét:

- Ejnye... ejnye... a mindenségit, de nagy pácban hagytál engem, urambátyám... Én onnét, az imént azt mondtam, csak úgy kapásból szóltam...

Esze Tamás mosolyát rejtve, nagyot bólintott.

- Hát ha akkor szóltál, most is szépen, okosan, magyarul ejtsd a szót... - S mint gondos tanító a jeles, de riadt tanítványát, bátorítva, nyugodtan kérdezte: - Azt mondd meg itt nekünk, magának a nagyságos fejedelemnek, te Imre, melyik a magyar föld felé a legerősebb vár itt előttünk?...

Ilosvay Imre barna arcán megkönnyebbülés látszott.

- Hát... arra a szent, ősi Magyarföld felé itt a Kárpátok falán át a legerősebb vár a Huszt vára... - És most már visszanyerve nyugalmát, az ifjú Rákóczi felé pillantott, és gyorsan magyarázta: - Utána jönne Beregszász, főleg a legerősebb, amit Zrínyi Ilona fejedelemasszony két évig védett, Munkács vára... és csak akkor is csak árulással vette be Castaldo vagy Caraffa, vagy ki tudja, hogy kicsoda, mert a fele a császári hadaknak idegen zsoldos volt. Hát, igen... most is csak azt mondom, Munkács a legerősebb vár... Sziklára épült, a sziklát megközelíteni a mocsár miatt lehetetlen.

- Ne Munkácsról beszélj most, hanem: mi az első nagy akadály itt előttünk?

Ilosvay Imre hol lekapta nagyapja sastollas, ősi nemesi süveget, hol felvette.

- Hát, eztet most tőled kérdi itt a nagyságos fejedelem... Hiszed és vallod? - És a messzeségbe mutatott, ahol a Beszkid-Kárpátok zord, meredő fenyvestorlaszai felett a ködben tornyok, falak, épületek teteje lebegett...

- Ott van Huszt vára!

Esze Tamás rejtelmes engedékenységgel bólintott.

- Jól beszéltél... Látszik, Ilosvayak ezeréves nemességének az ereje van benned, de most aztán azt mondd meg, ki a Huszt várának generálisa, várparancsnoka?

Ilosvay elkomorodott.

- Ezt mért kérdi tőlem, bátyámuram?

- Hogy mondjad... - hallatszott sokatmondóan.

Ilosvay szép, férfias, barna arcán bánat látszott.

- Hát... Huszt várának parancsnoka ebben az esztendőben: lovag Balderossi Baldassare. Ezen a néven vitézi famíliájában a tizennyolcadik, hogy az Úristen akárhová tegye...

Esze Tamás ajkán, ahogy szólt, megrezzent a kárörvendő vénember titkos öröme, aki ismeri a titkot, de azért mással mondatja el.

- Aztán mért tegye akárhová?...

Ilosvay Imre komoran rántott egyet a vállán.

- Ne ugrasson engem kigyelmed... itt a nagyságos színe előtt... Ne ugrasson, mert mindenki tudja, a maga szeretőjét is lecsapta a kezéről az a vén bakkecske... Mert ez olyan hajtóvadászatokat tart olasz meg oláh csatlósaival a csinosabb lányokra meg asszonyokra, mint a szarvasokra... véges-végig Máramaros, Ung, Beregszáz megyékben mindenfelé...

Most már a hazatérés első izgalmától vidáman vagy haragosan, mindenki feléje figyelt. Esze Tamás fölényesen legyintett.

- Nem kell, édes fiam, azokat a lányokat, menyecskéket olyan nagyon hajkurászni, megállnak azok annak a nekik repülő kakasnak, ha szép a tolla... - És elkomorodva legyintett: - Mikor kaptak utolsó ízben zsoldot Leopoldus császár-király őfelsége olasz-francia és a krími tatárféle zsoldosai ott a huszti várban?

- Zsoldot? - csodálkozott gúnyosan Ilosvay Imre. - Pontosan tudom, mert én is ott szolgáltam háromnegyed évig, a dragonyosoknál fél évig... - És fiatalos elkeseredéssel panaszkodott: - Olyan a koszt, hogy még a ruszinok sem bírják azt, csak az oláh hegyipásztorokból lett katonák... köleskása... puliszka... kukoricadara...

Csend lett. Esze Tamás fölényesen, paraszti gőggel tekintett végig a csak reá figyelő magyar, lengyel, francia főnemesek egyforma, feszült arcán.

- Hát te, Ilosvay Imre, te nemes vagy, igaz? Én meg csak egy paraszthadnagy, de azért most én mondom neked a nagyságos fejedelem parancsát... - szólt hangosan, ünnepélyesen: - Most nagyszerda van, igaz?

Ilosvay Imre keresztet vetett.

- Úgy igaz... nagyszerda... - szólt ünnepélyesen.

Esze Tamás bólintott.

- Jól feleltél... Most én azt parancsolom neked, ki a várban mindenkinél járatosabb vitéz vagy, mire feltámadás lesz, és szól a harang az oláh templomban: a mi urunk fejedelmünk aranyos zászlaját lobogtassa a tavaszi szél!

Ilosvay Imre csontos, barna arcán megdöbbenés látszott.

- De kedves bátyámuram... hát Huszt várát hegy védi, mocsár védi, erdő... A helyőrség ott háromszázkét itáliai, milánói zsoldos, háromszáznyolcvanöt sokféle német, háromszáznyolcvan oláh és háromszázötven krími tatár íjász... Mi meg itten Vereckénél azzal a kétszáz tatár íjásszal, aki a lengyelországi Sambornál mellénk lovagolt, összesen sem vagyunk hatszázán.

Esze Tamás elkomorodva legyintett.

- Ne beszélj itt, te Imre, itten a nagyságos fejedelem orcája előtt... Eridj, aztán csináld! Te szolgáltál Huszt várában, te tudod merre van az a vadcsapás, rókajárat, ahol a titkos út vezet a várba.

Ilosvay sápadtan bólintott.

- De legalább százhúszat adj kísérőnek, urambátyám, az ukrán menekült kozákokból... Azok értik a ruszin vitézek nyelvét.

Esze Tamás mozdulatlanul ült cifra, ezüstveretes zsákmányolt keleti nyergében.

- Nem adok én neked egy szál vitézt sem, mert egyedül erősebb vagy... Mondd meg Balderossi Baldassare lovagnak, hogy abban a kimondhatatlan, elképzelhetetlen és semmiféle jogbeszéddel fel sem fogható megtiszteltetésben részesül, hogy a nagyságos felsővadászi és rákóczi Rákóczi Ferenc őtet, aki ezen az ősi földön jövevény vitéz, szóval, hogy őtet személyesen azonnal a zsoldjába fogadja, és zsoldját - neki személyesen - azonnal ki is fizetteti... Ha valami ügyes-bajos bú, baj érte, azért bőséges fejedelmi kárpótlást kap, s az összes menyecskéit, szeretőit kiházasíthatja vagy megtarthatja erejének nagyobb növekedésére... Hadba szállni, messze földre sose kell, oda majd mi megyünk el, mert ez a föld a mi ezeréves hazánk, Attila király óta... Ő, Balderossi, csak őrizze a falakat, és szeretkezzen kedvére, míg bírja... - Most már mindenki nevetett. Rákóczi zavartan elpirult.

- Ezt igazán elhagyhatja kegyelmed... - szólt halkan.

A visszatartott nevetés egyszerre trágár dionüszoszi erővel tört fel. A magyarok, a franciák, az oláhok, a szabad hajdúk, a krími tatárok, a szökevény ukrán kozákok, értve a szót, hogy szolgaügyekről beszélnek, felszabadultan hahotáztak. A harcosok lovai megkönnyebbülve az addig csak új és új, mindig csak felfelé vezető ösvénytől, ziháló bordákkal rekedten nyerítettek. A harcosok rikoltozva sarkantyúzták ménjeiket az új, könnyebb útra. Az ukrán szökevény kozákok vezére, a duhaj, göndör, koromfekete hajú Afanaszij Scsorsz, akinek egyformán kellett tartani Girej krími tatár kántól, ugyanakkor Wladislaw lengyel királytól és Péter orosz cártól, Bogdán Hmelnyickijtől, a lángeszű államalkotó ukrán hetmantól, Lubomirskitól, a lengyelek nagyhetmanjától... mert minden lengyel, ukrán, ruszin, orosz, tatár, török harcos szökevényt befogadott a legvitézebbek, legnagylelkűbbek, a legkönyörtelenebb zsarnokölők csapatába: felemelte súlyos, kardot emelő, asszonyt simogató kezét.

- Aki mehet, menjen... aki cselekedhet, cselekedjen... - szólt művelt kijevi ukrán tájszólásban, és latin szavakat vetett a beszédébe, mint maga Rákóczi is, hogy szava férfiasabb, méltóságteljesebb legyen.

Esze Tamás, aki eddig tisztelettel hallgatta a beszédet, paraszti gőggel intett Ilosvaynak.

- Hát, Imre, több beszéd nincs... Eredj, oszt csináld! Az ott Huszt vára.

Ilosvay Imre fiatalos zavarral emelte fel tollas kuruc süvegét a vezérek komoran figyelő csoportja előtt, aztán alacsony, de nagyon erős, északi lovát sarkantyúzva vágtatott arra, hol Huszt várának tornyai lebegtek a Beszkid-Kárpátok kékes csúcsai között.

Rákóczi sokáig hallgatott.

- Uraim... - szólt gondosan válogatva a francia szavakat, hogy Jean-Louis Dusson de Bonnac jól értse, és hangosan, méltatlankodva, már előre védekezve a vereség letörő hatása ellen: - Ez egyszerűen képtelenség. Mi nagy nevetés közben a biztos halálba küldjük ezt a felette rokonszenves fiatalembert.

Jean Louis Dusson de Bonnac töprengve vállat vont.

- Fortes fortuna adjuvat... - szólt latinul, hogy az íjászcsapat vezérei is értsék.

Rákóczi sima, finom arisztokratikus arcvonásain fojtott felháborodás tükröződött.

- Ha odavész a követünk - márpedig odavész, mert Huszt vára bevehetetlen, hiszen az ősrengeteg, a mocsár megközelíthetetlenné teszi, úgyhogy a seregünk még csak odáig sem mehet... Ki lesz az a vezér, aki felelősséget vállal a haszontalan pusztulásért az előtt, akit másfél ezer évvel keresztre feszítettek mindnyájunk üdvösségére...

Esze Tamás körülpillantott. Tekintete súlyosan, mereven úgy hordozta a hősi halál olümposzi, héroszi fényét, mint a vihar előtt lebegő egyetlen, tömör fellegfoszlány a láthatár szélét mindjárt-mindjárt szétfeszítő fergeteget.

- Azzal, nagyságos fejedelmünk, ne törődjék, mert az Úrjézus mondta egykor, egypár ezer esztendővel ezelőtt: "az emberek előtt van, ami lehetetlen, de az isten előtt lehetetlenség nincs..." - Hangja mélyen kondult, mint az ősmagyar táltosok sámándobja.

Afanaszij Scsorsz híres bajvívó arcán - talán lengyel, kozák vagy tatár kardvágással - furcsán vibráltak a széles sebvésetek.

- Jól mondta az a magyar parasztvezér... Akár én is elmondhatnám...

Bonnac, aki mint a Nagy Király külügyminiszterének kelet-európai főmegbízottja, jól beszélt ukrán nyelven, nyugtalanul forgolódott nyergében.

- Egy kudarc most az oly veszettül vakmerő hadjárat elején, mint amilyen a mienk, végzetes lehet reánk itt keleten és ott, Európa másik végén, a Rajna partján is. Egy embert küldeni ezer jó vitéz ellen, egy hozzáférhetetlen vár bevételére... az... az... - Azt akarta mondani: "őrültség", aztán az ifjú Rákóczi zavart arcára pillantott, és csak némán vállat vont.

A Beszkideket elborító óriás, évezredek óta háborítatlan fenyőrengetegből diadalmasan szállott a madárdal...

Baldassare Balderossi várparancsnokot a férjeiket ravaszkodva a várban szolgáló fiatalasszonyok, ujjongva rettegő lányok vidám, cserregő, csattogó, szívből nevető csapata érdekelte igazán, és kedves olvasmánya, Platónnak a lélek halhatatlanságáról írt kétezer éves műve, melyet ifjúkora óta újra és újra elolvasott. Ez az olvasás más volt, mint mikor Szicília partjain az ősi Agrigentum falain dörögtek az ágyúk és a tenger csodás kék hullámain Taormina felé felvonuló ozmánli-algériai-tripoliszi-tuniszi-török hajóhadakra; más volt, mikor a római Forum Romanum soha el nem múló, kozmikus fenségű romjain hevert a kaszárnyából kiszökve; más, mikor a török birodalom, a próféta lakának küszöbét, Budavárát ostromló keresztény had soraiban tört az omladozó falakra. Másképpen olvasta, mikor véget ért az ostrom, és ő néhány napra - a negyven napig el nem halkuló ágyúdörejtől siketen - húzódott meg a Nyék-hegy sziklái között; ismét másképp, mikor a lélek többet hallott, mint az ozmánli kardoktól felszaggatott test. Legtöbb baja mindig - még százados korában - az élelmiszer-szállítókkal volt. Mindenki - a bátor és gyáva, a nagylelkű lovag és az alattomos lator - egyformán éhezett... Itt, Huszt várában a kukoricakása és a kecsketej mennyei ételnek számított. Volt, aki megszokta, volt, aki megszökött.

Baldassare Balderossi néha megszökhetett - rangjánál fogva - egy-egy ősi bástyára, és a lovassági pisztolytartóból akkor súlyos ezüsttokban került elő a kedvenc könyve. Ilyenkor nem úgy jegyzett és olvasott, mint az évszázados értékeket könnyű fintorral elpusztító kultúrzsoldosok. Ott, Buda bevételénél Baldassare Balderossi három ozmánli kardvágástól vérbe boruló arcán könnyek csordultak, mikor Budavár falaira feltörő gyalogság élén látta, mint ég, pusztul a lángban a nagy Mathias Rex reneszánsz korabeli büszke, királyi palotája, melyet a cézárok fényével emeltek a diadalmas Hunyadiak...

- Uram... - fordult a mögötte rommá omlott budai falakra feltörő, a maroknyi görög szabadságharcos csapatát vezető Nikéforosz Fokászhoz, a nagy hadvezér és lázadó Nikéforosz Fokász egyenes leszármazottjához. - Ha az Úrjézus, ki e napon szenvedett másfél ezer évvel ezelőtt kínhalált mindnyájunkért a keresztfán, látja istenünk jobbján ezt az iszonyú pusztítást, melyet nevében véghez viszünk, az örök üdvösség kapuja bezárul előttünk, és csak a tisztítótűz évezredei oldhatják fel bűnös lelkünket.

Az ősz hajú görög szabadsághős lihegve a harctól, puszta kézzel tisztogatta magát, a tizenkét sebéből ömlő vért...

- Az emberiség minden baja az, hogy ama Konstantinus, akit a történetírók Nagynak méltatnak, ott a Mulvius hídjánál legázolhatta a vörös hajú keresztény gall lovasaival az utolsó hellén hitű császárt, a nagy, dicső Maxentiust, az ifjú, bájos, bomlott hajú, római asszonyok ölelésére mindig oly mohó s légionáriusaival akkor, azon a végzetes napon oly halálos vidámsággal a pusztító harcba menő, utolsó, igaz rómait... A kereszténység politikai győzelme sok mindent átalakított és sok mindent feltorlasztott... - Óvatosan, halkan beszélt, mint aki fél, hogy a legláthatatlanabb Krisztus meghallja szavait, és valami iszonyú rejtelmes megoldással oldja fel az élő vérrel oly bőségesen öntözött valóságot. - Persze, aztán következett Efezusban a bálványimádó és varázskönyvek elégetése, s ez jel volt a római világbirodalomban, Britanniától a skótok, piktek falától egészen a Nílus első vízeséséig diadalmas világhatalomban a gondolat szentségének leggyalázatosabb megszentségtelenítésére...

Körülöttük örvénylett a végső harc, az arnauta zsoldosok, a janicsárok megfogyatkozott csoportjai a végsőkig harcoltak a Mathias Rex palota égő romjain. A védők csapatai elfogytak a könyörtelen öldöklő európai hadak kardpengéje alatt.

...Most április közepe volt, és Huszt bevehetetlen tornyai körül az évezredekkel ezelőtt, Trajanus római légiói óta ember nem járta ősfenyves lassan eszmélte millió és millió életével a tavasz megcáfolhatatlan, fészket rakó, kozmikus, bájos pompáját...

A várparancsnok öregesen forgolódva helyezkedett a kényelmes, rozzant, csikorgó-nyekergő reneszánsz székre. Feltette hosszú, visszeres lábát a várfal mellvédjére, és őszülő szemöldökét összevonva, belső ünnepélyességgel olvasta a vidám, meleg, viháncoló Piacenzában még ezelőtt tizenöt évvel rettentően drágán megvásárolt kéziratot. Vaskos, sokat csókolt ajka megmozdult.

"A lélek halhatatlan... - Könnyű szédülés fogta el. - Micsoda metafizikai távlatok! A lélek halhatatlan... A halhatatlanság az istenség egyik lényege... De hiszen ezt akarta mondani a halhatatlan világösszeesküvő, a széles vállú, rettentő erejű Platón. A halhatatlanság... Igen! Ezt kell elzsákmányolni a kozmikus világharcokban tusakodó, a még talán ismeretlen szellemfejedelmek minden energiafogalomra oly mohó, új szellemerőktől ragyogó csapatától... Ha a lélek halhatatlan, az ember az istennel egyenrangú lehet, s tovább is törhet, mint a Föld csillagászati küszöbén megtorpant kozmikus, láthatatlan szellemfejedelmek..."

Hallotta, amint valaki megáll mögötte. Bosszankodva vállat vont. "Ez a százféle csürhenép azt hiszi, hogy a legfőbb gondom az, hogy horpadt katonahasuk tele legyen kukoricapuliszkával."

- Fernando... kedves fiam, te tudod, hogy megtiltottam ennek az éhenkórász népségnek, hogy zavarjon, mikor olvasok...

Rövid ideig csend volt, aztán halkan, kifogástalan latinsággal hallatszott a válasz.

- Engedje meg, generális uram, hogy előadjam önnek felsővadászi Rákóczi Ferenc fejedelem és őfelsége XIV. Lajos, a Napkirály kivételes megbízottjának, Jean-Louis de Bonnac vicomte-nak az üzenetét. Bonnac úr minden más előtt a legtitkosabb módon üzeni, ha Huszt vára Rákóczi fejedelem hűségére tér, minden zsoldos fél esztendőre megkapja a zsoldját.

A várparancsnok felegyenesedett.

- Mit? Félévi zsoldot?! Előre?! - És kapkodva rendelkezett. - Gyere, kedves fiam, ott az a zsámoly, ülj le, és beszélj csak nyugodtan.

Ilosvay Imre vágyakozva nézte a várparancsnok lábánál fehérlő, finoman festett zsámolyt.

- Nagyon szívesen leülnék, várparancsnok úr, de Rákóczi Ferenc hatalmas és megszámlálhatatlan serege alig félnapi járásra várakozik, s nekem magától a nagyságos fejedelemtől személyes biztosítékom van arra nézve, hogyha ön, várparancsnok úr, a szabadságharcos népfelkelők - nemesek, polgárok, parasztok - hadához csatlakozik, ő, ki ezen földek mérhetetlen vagyonú földesura, a vár átadásának napján önnek kifizeti az említett zsoldpénzt... - Mellére tette kezét, és mélyet sóhajtva mondta: - Na moju dusu...

Csend volt, csak a szűk várudvaron virágzó négy hatalmas cseresznyefa kozmikus életszépségben kibomló, fehér virágözönében részegen csapongó méhek zümmögtek.

A várparancsnok meglepetten kiegyenesedett.

- Mit? Hogy te, fiam... s én?

Ilosvay Imre barna arcán már diadalmas izgalom vibrált.

- A kommandáns úr álljon a nagy magyar fejedelmünk aranyzászlaja alá, és minden megtérül...

Baldassare Balderossi sóvár, sivár arcán öröm és meglepetés tündökölt.

- Ezek a magyarok... ezek a magyarok... Ha fizetni tudnak, felette rokonszenves, arisztokratikus társasági emberek. Jól beszélnek latinul... csak a lengyel jezsuiták beszélik ilyen szépen Marcus Tullius Cicero nyelvét. Ez rokonszenves és biztató... - És hűvösen kérdezte: - S mikor kapnánk a zsoldot?

Ilosvay Imrének a szíve elállott a történelmi győzelem harsogó pillanatában. Széles mozdulatot tett.

- Most... azonnal! - És figyelmeztetően emelte fel ujját. - Nem akármiféle pénz az! Lajos-arany az! A franciák mindenható királya bőkezű, mint az Olümposz örökké vidám istenei.

Baldassare Balderossi felegyenesedett.

- Isten tartsa meg a szokását...! - lelkendezett indokolt örömmel, és már csak a haját gereblyézte hátra öt ujjával. - Ide a pénzt! Tiétek a vár! - Hirtelen megtorpant. - De mi lesz velem? Tudom, hogy az árulókra szörnyű kínhalál vár. A gerince alá teszik a horgas vasat, és úgy emelik fel az egész had szeme láttára... - Elsápadt, és hirtelen szürke lepedékkel ajkán, ismételte: - Iszonyú... iszonyú...

Ilosvay Imre sokáig hallgatott.

- Hát a horogra kerülni... bizony, szörnyű kínhalál az... Van, aki fél napig is él azon a vaskampón. De azért aki fél a farkastól, ne menjen az erdőbe...

Baldassare Balderossi sóhajtott.

- Hát igen... valamit valamiért... - szólt kimérten, de a gondolatok csillogva szökkentek fel.

"A krími tatár kán csapatai itt, a várőrségen egy marék Lajosaranyért kitárnák a várkapukat. A felkelés továbbviharzik... Fizeti a Napkirály! S itt maradni békében... s olvasni... olvasni... gondolkodni... Érezni, hogy a fejem nemcsak azért van a nyakamon, hogy egy ázsiai rabló lekanyarítsa..."

Arra gondolt, hogy most nagypéntek van, és kissé riadtan, alázatosan ismételte:

- Szörnyű... szörnyű... - Széles mozdulatot tett. - ...S én nem böjtöltem... Hát, édes fiam, így minden rendben is lenne. Ide a pénzt! Tiétek az egész vár, csak ezt az egyetlen tornyot hagyjátok meg nekem, míg ti ott a pusztában vitézkedtek, ahol ingovány van és évszázados rablóbandák.

Kint a négy hatalmas cseresznyefa virágözönében a déli őrségváltást fújták ökörszarv tülkeiken a krími tatár szökevény zsoldosok.

Baldassare Balderossi az örömében dermedten álló Ilosvay Imre felé fordult.

- Gyere... - mondta halkan, már mámorosan az arany érces ízétől. - Gyermekem! Siess le, és magyarázd meg e derék, de a nyugati politikában nyilvánvalóan barbár legényeknek, hogy ezentúl megszűnik a hadiállapot, és a hegyi falvakból azok a ruszin menyecskék most már akadálytalanul járhatnak be ide a várba, hogy mint gazdasszony a csirkét, megtépjék szeretőik pénztárcáját...

Kint a várfalakon vidám lárma csapott fel. A várparancsnok széttárta kezét.

- Eridj le, édes fiam, és magyarázd meg nekik, hogy béke lett. Mindenki annyi puliszkát ehet, amennyi belefér. S kifizetheti a szeretőit mindegyikük...

Ilosvay kapkodva bólogatott.

- Eztet én, várparancsnok úr, rögvest, azonnal, ahogy innen kilépek, meg is mondom a vitézeknek... - szavalta lobogó szemmel a nagy diadal eddig soha nem érzett, hirtelen lobbanó révületében.

A legnagyobb erőket lobbantó nász elviharzott. A kerek kereveten aléltan hevert a hét félholtra ölelt, olümposzi szépséggel tündöklő szerető. A férfi, aki elmerült a hosszú, mohó asszonykarok, a táruló combok bársonyos hullámaiban, érezte, hogy valaki melléje kúszik.

- Louis... - hallatszott halkan, fojtottan.

A férfi tébolyult asszonycsókokkal felvésett nyakán érezte az asszony ajkának minden mozdulatát, mintha selymes szárnyú éji lepkék szárnya vergődne mellette a nászpárás, hetes, kerek kereveten.

- Louis... engedj vissza a férjemhez...

Csend volt, csak a szinte felfoghatatlan kozmikus fényben pompázó égbolton gördült hangtalanul az ezüstsörényes fellegparipák nyomában a holdkorong kereke.

A férfi mélyet lélegzett.

- Tudd meg, Anne-Marie, hogy vannak percek, mikor a férfi nem utasíthatja el férjezett szeretője kérését, de... a férjed, Soubice herceg, most éppen a bevehetetlen Lüttich várát ostromolja, s te ott teher lennél a harcok véres kavargásában.

Az asszony lassan, fokozatosan kúszta körül erős, forró, selymes combjaival, a mámortól nedves ölével a férfi hét násszal meggyötört csípőjét.

- De én vele akarok lenni a halálos veszélyben, száz bajban is...

A király mélyet lélegzett.

- Ugyan, ugyan... hiszen te, Anne-Marie, bele sem ülnél abba az aranyozott üveghintóba, ha azt hat fekete mén nem vontatná.

Újra csend lett. Az asszony fedetlen, vénuszi kápráztató szépséggel derengő teste megrázkódott.

- De Louis... érts meg... én... szerelmes vagyok a férjembe, tizennégy éves korom óta... Ez már tíz év... Én az ő kedvéért feküdtem erre a kerevetre... A hadseregnél mindenki dicséri a férjemet: a közvetlen főnöke, Condé marsall, a vezérkarban: Luxembourg tábornagy, a híres, vakmerő Tallard, a tébolyult Vendôme... az erős hitű Villars valamennyien dicsérik. Ha elengedsz, hogy legalább egy hétre meglátogassam, szemem előtt veszi be talán a legbevehetetlenebbeknek tartott flandriai, belgiumi várakat... Talán Lüttich is elesik.

Csak a félholtra ölelt szeretők lágy, bájos lehelete vibrált a holdtölte kozmikus árnyékában, és valahol távolabb dobbant az éjféli őrségváltás egyenletes lépte.

- Mikor indulnál a harctérre? - kérdezte kelletlenül az uralkodó, és suhancos vereségtudatát rejtve, rántott egyet harapós asszonycsókokkal felvésett vállán. - Menj... De mikor jössz vissza?

Soubice hercegnő úgy mozdította meg kicsi fejét, hogy hollófekete, vadul tekergő hajfürtjei sűrűn beborították a férfi kozmikus mámor szent tébolyában felkarmolt mellét.

- Ó... Louis, milyen nagylelkű vagy... Igen, csak te, te vagy a Napkirály Európának oly viharos, mindig villámló egén.

A férfi durcásan újra rántott egyet a vállán.

- Mikor indulsz? Az asszony ismét összerázkódott hirtelen lobbanó örömében.

- Most... mindjárt... itt áll a hintóm a Saint Cloud kastély előtt, a parkban...

A férfi sokáig, komoran hallgatott.

- Olyan biztos vagy abban, hogy elengedlek?

Az asszony felült a kerek kereveten.

- Azt persze nem tudtam... - suttogta verejtékezve a türelmetlenségtől. - De azt gondoltam, igazi régi lovag vagy, s ezért teljesíted egy szerelmes asszony leghőbb kívánságát.

A férfi mondani akart valamit, de a hét szilaj nász utáni álom hirtelen mindent elsodort.

Az asszony lassan, fokozatosan, óvatosan húzódott le a kerek kerevetről. Hirtelen magára kapta ruháját, és szökkenő zergeléptekkel siklott ki.

Kint mozdulatlanul hordozta a holdtölte fényét az óriás ősi park, és májusi kihívó pompájában virágzott a négy sor híres gesztenyefa...

Françoise mindig meztelenül aludt. Olykor hirtelen összerezzent. Hangtalanul felült. Rövid ideig lehajtott fejjel meredt maga elé. Aztán anélkül hogy a padlószőnyegre lecsúszott takarót felemelte volna, újra hátrahanyatlott. Tömören felmeredő mellei ércesen, ezüstösen derengtek e holdfényben. Öle bolyha éjszakára nyíló óarany virágszirmokként merült fel a combok fehér selyme között. A félálom, félébrenlét, az éjszaka kozmikus pompáján túl történt valami.

A hálószoba vagyont érő festményekkel álcázott keskeny, titkos ajtaja hangtalanul nyílt ki. A küszöbön Guiborg abbé magas, csontos alakja tűnt fel. Az asszony nem mozdult.

- Ne jöjjön közelebb, uram, meztelen vagyok... - suttogása néha elhalt, néha érdesebben csapott fel.

A férfi megállott, és félig oldalt fordította csuklyás fejét.

- Nagy győzelem, kegyelmes asszonyom... Hatalmas, döntő győzelem: Anne-Marie Rohan, férjezett Soubice hercegnő tegnap éjjel elhagyta a kerek kerevetet.

Csend volt, csak a kastély parkjában trillázták diadalmasan a madarak a májusi holdtölte kozmikus fenségét.

Françoise arcán átrezzent a diadal.

- Ott voltam... - suttogta rekedten - tudom...

Guiborg abbé mögül hangtalanul feltűnt Lesage hipnotizőr alakja.

- Csak hatalmas, összpontosított akarathullám sodorta el a kerek kerevetről Soubice hercegnőt...

Françoise halkan sóhajtott.

- Az álmomban is éreztem, hogy távozik, de hogy mikor ment el és hová, azt nem tudom, mert a nász utáni álom mindent elsodort.

Guiborg abbé alakja megrezzent.

- A hercegnő őfensége messze Flandriába utazott, ahol a férje már háromnegyed év óta vívja a bevehetetlen Lüttichet, miután Laont, Oudenarde-ot dicsőségesen bevette, s örök dicsőséget szerzett a Bourbonok aranyliliomos, fehér zászlajának. Most, hogy a világszép, ifjú neje mellette lesz, erői megsokszorozódnak... Az éjszakák egyre tüzesebbek s a nappalok egyre véresebbek lesznek.

Françoise, aki korábban távozott a király lakosztályából, csak most érezte, hogy a diadalmas öröm valósággal megrázza.

"Elment... elment... dicsőség neked, örökifjú, olümposzi szépséggel ékes Asztarte-Eiréne, a Mindig-diadalmas!"

Lesage bólintott.

- Csoda, igazi, olümposzi fénnyel derengő csoda, mert a Leghatalmasabb elhagyott sértett hiúságában bizonyára nem kényszeríti újra a kerek kerevetre azt, aki csak férjéért tárult nászra.

Csend volt. Guiborg abbé halkan köhintett.

- Persze, vigyázni kell, hogy olyan szeretők kerüljenek a kerek kerevetre, akiknek jelenléte nem ingatja meg a helyzetét őfelsége előtt.

Lesage halkan, mintegy felelve neki, mondta:

- Ez kellő akarat-összpontosítással elérhető. - Előlépett Guiborg mögül, és most magasabbnak, erősebbnek látszott. - Kegyelmes asszonyom, egyetlen szavára az én akaratom erőhulláma elsodorja a király mellől mindazokat a veszélyes szeretőket, akik önre nézve...

Mély csend volt. Minden feszült, vibráló, kitárulkozó lett. Françoise csak fokozatosan eszmélte a ki nem mondott szavakat, a holdkorong felé szálló vakmerő gondolatot, a nagy vakmerő, sátáni vágyát.

- Uraim... - Hangja lágy volt. - Évezredes babona, hogy aki vesztes a kártyában, az sikert arat a szerelemben. Holnap esti nyereségem az önöké...

Hallgattak. Guiborg abbé lassú, ünnepélyes mozdulattal intett Lesage-nak. Alakjuk elmerült a hangtalanul záródó titkos ajtó mögött.

- S Soubice hercegnő után ki következne? - kérdezte Lesage, mikor már a körlépcsőn lépdeltek.

Guiborg abbé vállat vont.

- Talán Fontanges kisasszonyt, aki angyalian ártatlan, ábrándos kék szemű, tizenhat éves, s most olyan, mint amikor Louise de la Vallière került az udvarba, tíz évvel ezelőtt...

Guiborg megvárta, amíg megállnak a körlépcső végén, és úgy nézett körül, mintha a királyi kastély parkjának csodásan virágzó gesztenyefáit csodálná.

- Minden erős férfi többnejű, ha teheti... de őfelsége kerek kerevetére gyűjti Európa legszebb asszonyait, és nem tud lemondani egyről sem. Könyörtelen férfisors, könyörtelen kozmikus törvény a szépség, az ifjúság, a mámor, a legnagyobb révület zsákmányolására hív.

Guiborg abbé összehúzott szemmel figyelt a csodás szépséget sugárzó gesztenyefák négyes sorára.

- Talán meg kellene előzni Montespan asszony körül összeverődött kuruzslók mámort lobbantó italokat ajánló csapatát, és valami könnyű, köhögtetőszert kellene javasolni Fontanges kisasszonynak. Ez felhívja a Napkirály figyelmét a tüdőbajára, és elriasztja mellőle Európa legbőkezűbb lovagját.

Hallgattak, töprengtek, elemeztek, némán indultak tovább. A versailles-i kastély külső hátsó bejáratánál nem állott gránátos őrség, csak egy öreg, hajlott hátú, legalább nyolcvanéves hadirokkant katona, magasra emelt viharlámpa vöröses világosságában.

- Na, mi az, mi az?... Már az urak is erre járnak? Őfelsége legbizalmasabb személyes parancsa: ezen a kapun csak szép fiatal asszonyok, lányok járhatnak.

Lesage súlyos, éles hipnotikus tekintete az öreg katona sebhelyes arcát kutatta.

Az őr úgy érezte, mintha ezüstösen gomolygó ködbe borulna minden. Leengedte a viharlámpát. Hátravetett fejjel, mozdulatlanul állott.

- Menjünk... - szólt halkan a hipnotizőr. - Míg az álma tart.

Mindketten szótlanul indultak előre. A nagy győzelem ujjongva vibrált lényükben.

- Tehát, Fontanges kisasszony? - mormogta Guiborg abbé, és szegletes, komor arcán az új, sorsdöntő küzdelem feszültsége látszott.

Lesage alig észrevehetően biccentett.

- Igen... de ez nehéz küzdelem lesz. Fontanges kisasszony tizenhat éves, és oly szerelmes a Napkirályba, mint Vallière kisasszony a szerelmük első éveiben. - Hosszan hallgatott, aztán folytatta: - Itt csak a méreg segít... - Vállat vont. - Nem hiszem, hogy Montespan, a "maîtresse en titre" szűkmarkú lenne azokkal szemben, akik őt megszabadítják a tündéri szépségében, olümposzi ifjúságában legyőzhetetlennek látszó vetélytársnőtől.

Guiborg abbé halkan hümmögött.

- Álcázni kell a ránk nézve veszélyes változatokat. Ha az udvari orvosok között levő régi barátaink és pácienseik, mondjuk: tüdőbajt bizonyíthatnának az oly feszülten figyelő, kápráztatóan fényes udvar előtt, akkor a halál oka már... úgy érzem, nyilvánvaló lenne a beavatottak kicsi, de birodalmat kormányzó csoportja szemében.

Lesage vállat vont.

- Őfelsége a Napkirály legfőbb védelmezői éppen azok lesznek, akik sejtik a könyörtelenül pusztító halál halk leheletét... - Rövid ideig várt, aztán halkan, tisztán mondta: - Úgy gondolom, rá kellene venni a kitűnő orvoscsillagjóst, Riego Montez urat, hogy javasoljon Fontanges kisasszonynak egy olyan gyógymódot, mely elsősorban a lélek gyógyításán alapszik... - Hümmögve legyintett. - Mert hiszen előbb a lélek öregszik meg, s fékezi, mint könyörtelen lovas amazon, a test ágaskodó ménjét.

Megállottak. Mély, tiszta tavaszi éjszaka volt. A versailles-i híres négysoros gesztenyefasor virágözönéből csodás illat áradt.

- Most mindjárt beszélnünk kellene a csillagjós-orvos-költővel... - Guiborg abbé hangjában most vibrált fel az izgalom.

Párizs Point de Jour-kapujánál, egy villapalotában halvány világosság derengett három, a csillagok közé felszökkenő ciprus között, az emeleti ablakokból. Ők ketten megtorpantak. Guiborg megdörzsölte homlokát.

- Vigyázzunk, kolléga úr, nehogy egy szerelmeskedés legkellemesebb pillanatában érkezzünk... - És habozva hozzátette: - Az udvarnál a legbeavatottabbak között az a hír járja, hogy a világszép, naphajú Circe de Kebnekaisse ilyenkor, a hónap minden tizedik napján eljön a horoszkópjóslatért, melyet Riego Montez orvos-csillagász-színész és nem tehetségtelen költő kollégánk készít a számára.

Mély, csodás májusi holdtölte kozmikus szépségével a lelket betöltő csend volt.

- Tegnap szerda, a pihenés napja, ma a világszép naphajú Circe de Kebnekaisse, kit őfelsége ama oly mérhetetlenül gazdag s bőkezű Nicolas Fouquet kerevetéről ragadott el... hallgatja meg az éjféli nász előtt Riego Montez orvosi tanácsait a legszilajabb nász művészetéről: beveszi a legtébolyítóbb révületet lobbantó orvosságokat, s a legtébolyítóbb birtoklásra gyújtó italt itatja őfelségével... Ha most jelentkezünk, ez megzavarhatja az erők összpontosítását a legnagyobb mámor kozmikus ormai felé. Ez pedig már fél vereség.

A tiszta, csendes, tavaszi, májusi éjszakában hirtelen lódobogás csapott fel.

Guiborg abbé, magával vonva Lesage-t, a Le Notre kertészművész kezével nyírott bokrok közé húzódott.

A lágy, májusi holdfényben látszott, mint állítja meg lovát a lovas, köti oda saját kezűleg a bejáratnál nőtt ciprushoz, és sarkantyúpengéssel vibráló, puha, gyors tigrisléptekkel siet fel a lépcsőkön...

Lesage odahajolt a másik füléhez.

- Tulajdonképpen nem kedvezőtlen jel, hogy őfelsége látogatása után jelentkezünk, mert a lányok-asszonyok a mámor után mind tisztábban, józanabbul, s ugyanakkor határozatlanul gondolkoznak.

Guiborg, fontolgatva a másik szavait, hümmögött.

- Igen, igen, de akkor viszont nem lesz-e terhes a látogatásunk?

Lesage rövid ideig hallgatott.

- A nász általában kilencven percig tart... Várjuk meg, míg őfelsége eltávozik, aztán várakozunk még húsz percet, amíg Circe de Kebnekaisse visszanyeri nyugalmát... és akkor menjünk fel hozzá. Ez annál is inkább lehetséges, mert a cselédséget éjfél után háromig elparancsolta a világszép Circe de Kebnekaisse.

Guiborg abbé fölpillantott.

- Talán üljünk le valahová... - szólt körülnézve, és balra mutatott. - Ott egy pad.

Leültek. A májusi holdtölte csendes, csókra gyújtó varázsa betöltötte lényüket, és az ifjúságuk emléke olyan volt, mint a hold előtt lebegő lágy, leheletfinom pára. A telihold opálosan derengő pajzsa előtt az égi fényre táruló fellegek lebegtek szinte teljesen mozdulatlanul. A villapalota emeletén a súlyos bársonyfüggönyt összerántotta egy nász előtti didergéstől remegő asszonykéz. Guiborg abbé magas, csontos alakja megrezzent.

- Átkozott sors... - mormogta akadozva. - Én mondom, az emberiség aranykora lesz, amikor a skandinávok: svédek, dánok, norvégek veszik tiszta kezükbe az emberiség útjainak irányítását, és a testvérháború, minden szörnyű öldöklés vagy az annál is szörnyűbb zsarnokság eltűnik a becsület, az emberség, a kormányzó bölcsesség uralma alatt.

Lesage vállat vont.

- A világuralom megszerzéséhez még kétszázezer szurony s jó hadvezérek csillagzata sem elegendő... Míg őfelsége a Napkirály varázsölelésre indul, és zsákmányolja az olümposzi szépség, ifjúság, mámor kozmikus kincsét, nem is olyan messze, Flandriában, Lüttich, Oudenarde, Doue, Niemenwegen falai előtt tíz- és tízezrével pusztul a francia ifjúság színe-virága... Másfél milliónyi jómódú francia állampolgár, aki protestáns - vagy amint akkoriban mondták, hugenotta - volt, a szabad vallásgyakorlatot biztosító nantes-i ediktum példátlanul önkényes visszavonása után kiszökött az országból, és óriási vagyonuk - hiszen sokan közülük selyem-, posztógyárak tulajdonosai voltak - a királyi kincstárra szállt. Hatszáz templomuk leromboltatott vagy lefoglaltatott... A gazdag selyemszövő Lyon városának kilencvenezer lakosából csak húszezer maradt. Így persze volt miből építeni és szépíteni a világszép Versailles-t, a Kis-Trianont, a Nagy-Trianont... és vérontó háborúkat viselni Flandriában, Spanyol-Németalföldön, Savoyában, az amerikai Louisianában, a francia Indiákban és mindenütt az Atlanti-, az Indiai- és a Nagy-óceánokon...

Sokáig hallgattak.

- Min dolgozik most? - fordult Lesage Guiborghoz.

A másik halkan nevetett.

- Olyan értekezést írok, melyért biztosan a máglyára kerültem volna, ha nem a mai felvilágosodott korban élek... - Látta, hogy a másik feszülten figyel, és halkan mondta: - Az értekezésem címe: Az isteni mindenhatóság... Úgy érzem, az emberiség mint bárgyú csorda terelteti magát a még névtelen szellemfejedelmeknek a kozmikus végtelenségből a csillagfények által idesodrott, hódolatra oly mohó akaratörvényében.

Lesage halkan köhintett.

- Az isteni mindenhatóság talán a legvakmerőbb filozófiai gondolatképlet, mert ha az isten emberré tud válni, miért ne lehetne az ember isteni életfokozat? Persze, el kell vetni a zavaros babonákat és a gondolkodást fékező dogmákat... - Összehúzott szemekkel kutatta Guiborg szegletes, komor arcát. - Én szilárdan hiszem ezt, mert az individuál-lélektan tanulmányozása közben meggyőződtem, hogy ezen a bolygón, itt nálunk több emberiség él az anyagot megszemélyesítő emberiség mellett... - Engedékenyen bólintott. - Ez nem új tan. Az egyház is elismeri a szellemi emberiséget, mikor mennyországra és pokolra osztja a túlvilágot... - Kezét figyelmeztetően emelte fel. - De én azt hirdetem írásaimban, hogy a szellemi és anyagi jellegű emberiségeken kívül más emberiségek is összeilleszkednek energetikai képletekbe. Ezek az emberiségek lelket vagy anyagot porlasztó küzdelmekben törnek egymásra egy-egy filozófiai képletben, a gondolat, az eszmélés, az erő kozmikus kincséért sodorják el a náluk gyengébb gondolat kincsét hordozó emberiségeket, le a bolygónkról, a kozmosz végtelenjébe... A különböző emberiségek energiafokozatát a kozmikus harmónia, a kozmikus diszharmónia és a kozmikus erők más, millió-milliónyi állapota határozza meg.

Újra hallgattak. A telihold a delelőn állott. A versailles-i park csodálatos négysoros, virágzó gesztenyefái között szinte hangtalanul siklott egy tompán, mesésen csillogó, aranyozott szélű üveghintó. A holdfényben minden vonal lágy és mégis megcáfolhatatlan volt, s a benne ülő alakja mintha ezüstfellegen lebegett volna az olümposzi szépség, a vidám titok, a révület beteljesülés előtti misztériumában.

A hintó megállott. A gyémántosan, aranyosan csillogó üveghintóból karcsú, nyúlánk asszony lépett ki. Nem szólt a mereven, személytelenül figyelő kocsisnak, hanem szótlanul siklott be a kapun. Néhány percig csend volt. A versailles-i park gesztenyefái alatt olyan volt a másik közeledő üveghintó, mint a láthatatlan erőhullámokból felmerülő ceyloni gyémánt.

- Ma hányan fekszenek a körkerevetre? - kérdezte Guiborg abbé, anélkül hogy a másik felé fordult volna.

A hipnotizőr sokáig hallgatott.

- Heten... a legszebbek egész Európában.

Lesage halkan hümmögött.

- Őfelsége korunk egyetlen igazi lovagja, és a legbőkezűbb szultán is. Ezért egy-egy szerelem, kapcsolat többe kerül, mint a bevehetetlen Lüttich elfoglalása tüzérségi tűzzel és szuronyrohammal együtt.

Guiborg vállat vont.

- Mikor Nadir sah India északkeleti részét meghódította, és bevette Delhit, háromszázezer koponyából emelt piramist, hogy hirdesse démoni diadalát. Ezzel összehasonlítva: Laon, Oudenarde vagy éppen a bevehetetlen Lüttich, vagy a Rajna Leek nevű folyóága által oly művészien védett Niemenwegen elfoglalásakor elesett kétszázhetvenkét francia, a négyszáznyolcvan hollandus halott valóban csekélység... - Egyszerre felemelte kezét: - De ne csüggedjünk. Őfelsége a legjobb úton van, és alig néhány év múlva eléri a nagy ázsiai hódítók uralkodói módszereit.

A virágzó gesztenyefák négyes sora között, mint a holdfényt hordozó ismeretlen, kozmikus erők hullámaiban sodródó új gyémántékszer, új hintó bukkant fel...

- Ez Circe de Kebnekaisse... - szólt halkan Guiborg abbé.

Lesage felvonta szemöldökét.

- Talán... De lehet-e egy vénuszi ragyogással mindent betöltő asszony számára nagyobb élmény, mint hogy Európa leghatalmasabb uralkodója ágyában táruljon nászra.

Az üveghintó aranyozott szélű ajtaja hangtalanul, mint a holdfényben csillogó felleg, kitárult. A kilépő asszony karcsú, sudár alakja könnyedén, szinte ritmikusan siklott ki.

- Ez Noilles hercegnő, aki holnap Montespan asszony ruhájának uszályát tartja az udvari ünnepségen, míg a királyné - Mária Terézia spanyol királyleány, őfelsége II. Károly, Hispánia királyának leánya, őfelsége XIV. Lajos királyunk felesége és törvényes neje - uszályát csak egy nemes apród viszi.

A versailles-i park bejáratánál most bukkant fel a negyedik üveghintó.

Guiborg abbé sóhajtott.

- Az örökké fénylő, örökké ifjú kozmikus Olümposz csak a beavatottaknak tárja fel parázna titkait... Hódoljunk az ifjúság, a mámor, a kozmikus révület előtt... és a legtitokzatosabb titkok kitárulnak előttünk...

A negyedik aranyozott üveghintó most fordult be a versailles-i kastély hátsó titkos bejárata elé.

Anna angol királynő már tizenhét éves volt, mikor egész lényén átcsapott a százszínű, titkos, rejtelmes szerelem. Olyan volt, mint mások gyakran ugyancsak titkos szerelme. Fokozatosan ismerte fel önmagában a férfias tulajdonságokat. Ha táncolt az udvari bálokon, erős, szegletes mozdulatokkal irányította táncosát.

- Felség, ön úgy táncolt, mint egy férfi... - mondta a lángvörös hajú, karcsú, gyönyörű lady Abigail, aki körül a pénz- és származási arisztokrácia ifjai és öregei tolongtak. - A nő diadalmas meghódolása a táncban záloga uralkodásának a férfiak fölött. A rettenthetetlen lovagot hívó hölgy előtt meg kell vívni a legendás harcot.

Anna királynő csontos, mohó, de most, a tánc után kipirult arcán vitakedv volt:

- A világon a férfiak uralkodnak. S ezért annak a nőnek, aki uralkodni akar a világon, uralkodnia kell a férfiak fölött is.

A tűzhajú lady Abigail tiszteletteljesen, engedékenyen hajtotta le szép, kicsiny kobrafejét.

- Szörnyű, milyen durván támadt ránk ama híres lord Pembroke, aki örökifjúságával dicsekszik... - szólt ösztönösen lehalkítva hangját. - Igen, már hosszú húsz esztendeje hadakozik Indiában, hol az egyik, hol a másik uralkodó radzsának, bégumnak, nábobnak ajánlja fel véres szolgálatát... - Hirtelen lobbanó dühvel rázta öklét. - De csalódunk, ha azt hisszük, az ezernyi angol közkatona hazaviheti a zsák aranyat... mert generálisaink mindent ellopnak Portsmouthban vagy Southamptonban a hetvennapos vesztegzár alatt, mikor mindenkinek le kell adnia minden dolgát, és az orvosok megállapítják, hogy nincsen-e pestis vagy más veszély.

Elhallgatott, aztán gyorsan, halkan mondta:

- Felséged intsen egy szóval, és a német császárság mellénk áll, s a százötven év óta tartó harcok, háborúk, melyeket a franciákkal vívtunk az Atlanti-, a Csendes-, az Indiai-óceánon és másutt, véget érnek... Most Angliának béke kell legalább egy évszázadra. De a parlamentben most is nagyhangú szerencsevadászok egyre feszültebb hangulatot teremtenek.

A termen hirtelen különös, várakozó csend siklott végig. A világszép, búzaszőke Sarah Jennings most lépett Anna királynő mellé. Arcán látszott, minden erejével, agyának minden gondolatával figyelte a vitát. Úgy érezte, nem várhat tovább, mert Anna királynő csontos, férfias arcán megcáfolhatatlan rokonszenv jele látszott, ahogy lady Abigail érveit figyelte.

Sarah Jennings előrelépett. Bomlott szőke haja, ormótlanul feltornyosuló hajfürtjei között indiai gyémántok villantak.

- Felség... a háborút folytatni kell, mert mi, angolok, teljes erőnkkel támogatjuk a törvényes férjem, John Churchill, Marlborough hercegének oly hadászati célkitűzéseit, melyek közvetve meghozhatják a teljes győzelmet a spanyol örökösödési háborúban...

Összecsapta kezét. Térdre borult, és hátravetett fejjel ismételte.

- A győzelmet, a teljes, végső győzelmet itt Európában kell kivívni, mert így a győzelem a messzi, gazdag gyarmatokon sem marad el. S minél hamarább verjük le a Napkirályt, annál kevésbé költséges lesz a népünkre valóban nagy teherként nehezedő háborús kiadás...

Anna királynő csontos, férfias, de még nőiesen friss arcán zavar látszott.

- Eh... - legyintett érdesen. - Mit fontolgatjuk itt mi, asszonyok, a háború dolgát. Csinálják a férfiak, úgy, ahogy tudják.

Sarah Jennings mély alázattal hajlott meg a királynő előtt.

- Felséged uralkodói bölcsessége csak ama híres Semiramis bölcsességéhez hasonló, ki átlépve minden korláton, oly naggyá és hatalmassá tette Asszíriát, és megépítette a fővárosa, a hatalmas, tündérfényű Ninive huszonkét mérföldes, bevehetetlen falait...

Lady Abigail lángvörös, kicsi feje úgy hajlott meg, mint a fáklya a máglya tüzében.

- A béke... csak a béke... Ki akadályozhatja meg, hogy - ha tovább tart a háború - valamely nagyravágyó tábornok ne kerítse kezébe a hatalmat, mint például Oliver Cromwell...

Anna királynő érdes vonalú arcán újra meg újra kétség suhant.

- Valamely nagyravágyó tábornok? - kérdezte halkan, rekedten. - Csak nem lord Marlborough-ra gondol?

Sarah Jennings úgy elnézett lady Abigail feje felett, mintha nem is látná...

- A hatalom hatalomvágyat szül, s a hatalmi vágy ismét hatalmat. Ezen az úton egyetlen államférfi vagy hadvezér sem állhat meg, mert a történelmi események lendülete átcsap a feje felett, és a mélységbe sodorja.

Most már mind a ketten a királynő arcát nézték, kutatva hangulatát, tettvágyát vagy riadt tartózkodását. Anna királynő vaskos, erős, férfias ujjával megigazította ugyancsak férfias parókáját.

- Vívódom, töprengek, elemzem a történelmi események belső, megcáfolhatatlan, kétségbevonhatatlan tartalmát... De csak újabb és újabb kétségek gyötörnek... A háború iszonyú - maga Marlborough herceg mondta, hogy a csatatereken olykor nyolc- vagy tízezer halott hever, és a sebeik oly szörnyűek, hogy a győzőnek térdre kellene hullania, s bocsánatért könyörögni az Úrjézushoz.

Csend támadt. A búzaszőke, asszonyi szépségével tündöklő Sarah Jennings vállat vont.

- Ó, felség, hiszen a férjem ősei között nem egy akadt, aki megjárta Oroszlánszívű Richárd királyunkkal a messzi szentföldet. Az igazságos harc nem lehet bűn, hanem a mindent halló, mindenható, örökkévaló istenünk nyilvánvaló akarata, s ezért, igenis, ezért nem is lehet bűn, hanem annak büntetése, aki - mint XIV. Lajos, a Napkirály is - szembeszállott az isteni és emberi törvényekkel, és démonian pusztító seregével békés, neki semmit sem ártott városokat, falvakat pusztít el, mint ahogyan ez a német birodalmi Pfalz vagy más békés vidékek esetében történt...

Anna királynő összehúzott szemöldökkel nézett maga elé.

- Holnap vagy holnapután, de lehet, hogy csak hét-nyolc nap múlva elutazom Carnavon várába. Ott, Wales óceántól meggyötört sziklái között, magamba merülve keresem meg a megcáfolhatatlan igazságot, mely előtt minden koronás főnek meg kell hajolnia.

Lady Abigail széles, ujjongó mozdulattal emelte fel mindkét kezét.

- Ó, felség, engedje meg, hogy én, aki magam előtt is titkolva imádkoztam ezért, amit felséged most a legmegcáfolhatatlanabb királyi szavával oly kristálytisztán elmondott, hogy én, a legalázatosabb szolgája, elkísérjem önt azt ősi Carnavonba, és mint csendes, szótlan árnyék, hangtalanul és névtelenül, krisztusi alázattal és önmegsemmisülés vágyában jelen legyek a nagy lelki harcban, mely eldönti nemcsak Anglia, de talán egész Európa jövőjét... s így meghozza a spanyol örökösödésért megvívott háború után a békét... végre a békét...

Anna királynő összehúzott szemmel összevonta még nem őszülő szemöldökét.

- Elmegyek Carnavonba, és gondolkozom... - szólt súlyosan, férfiasan.

Sarah Jennings közelebb lépett.

- Felség, a férjem, lord Marlborough most vonul fel hadával a döntő csatára a Napkirály oly tapasztalt marsalljai ellen, s ezért könyörgök, hogy égi bizalom töltse be lelkét, hogy felséged mellett lehessünk a lélekvizsgálat oly súlyos perceiben, hogy a poklok kapui örökre becsapódjanak az után, aki személyi hiúságból kerülgeti felségedet.

Lady Abigail úgy lépett előre, mintha mindjárt a másik torkának ugrana.

Anna királynő közéjük lépett.

- A hűség akkor is értékes erény, ha nem kíséri a hivatásos udvaroncok számító, kifinomult udvariassága. Én férfi módon gondolkozom, s ezért férfi módon is cselekszem. Jöjjenek mind a ketten... Segítsenek, hogy lelkem nyugalmat találjon a véres csataterek oly démonian dermesztő képei között is.

Carnavon várának évezredes bástyái alatt, melyeket talán ezer évvel ezelőtt az elmerült Atlantiszból jött kelta törzsek emeltek, az óceán roppant acélszürke, tajtékzó hullámhegyeket omlasztott az elkopott, hullámvéste walesi sziklákra.

A három asszony a magasra emelkedő, vaskos, ősrégi, szürke gránit vártoronyban állott. A partnak nekizúduló hullámhegyek mennydörgő moraja néha elhalkult, és ilyenkor egy-egy szó vagy hang röppent ajkukról.

Sarah Jennings búzaszőke hajfürtjei vadul lobogtak az óceán végtelen síkjáról féktelenül, vad szeretőként rátörő szélben.

- Felséged nem térhet ki a sors akarata elől. A háború, amely egész Európát végigperzseli, a spanyol világbirodalom örökségéért vívott küzdelem, Anglia üdve, s ha nem vigyázunk, végzete lehet.

Anna királynő közelebb hajolt az asszonyhoz, hogy jobban értse szavát, és lady Abigail vörös fürtjei közéjük lebbentek. Most mind a hárman hallgattak. Ez a feszült hallgatás betöltötte a lelkeket.

Anna királynő súlyos, férfias keze rákulcsolódott Sarah Jennings derekára.

- Megmondhatja férjének, figyelemmel kísérem a hadműveleteket, és győzelmet s békét várok seregemtől, mely most Európában harcol a Napkirály oly túltengő hatalma ellen.

Lady Abigail hirtelen szilaj mozdulattal markolt bele az óceán szelében lobogó tűzvörös hajfürtjeibe.

- De én... én mit mondjak?! - tört fel fogcsikorgatva.

A királynő feléje fordult.

- Mit mondjon?... - kérdezte hűvösen. - Én a béke híve vagyok, mint mindenki, és az európai csataterekről érkező hírek démoni súlya nyomja lelkiismeretemet... - Vállat vont. - A hadvezéreim csak hadakozzanak, én a béke királynője akarok lenni...

Most egy pillanatra mintha minden megoldódott volna. A vad óceán zúgása elhalkult a lelket-agyat betöltő csendben.

Anna királynő hirtelen lobbanó, férfiasan érdes haraggal szorította ökölbe kezét. Tekintete hűvösen a feléje hajló két asszonyra villant.

- Nektek csak a hatalom kell, ti csak azért cserregtek úgy, hogy a férjeitek, szeretőitek kedvét keressétek... de én Anglia sorsát hordozom királynői cselekvésemben... - Suttogása fojtott volt, de - bár a hangja elveszett az óceán morajában - mégis végigkorbácsolta a másik kettő lényét, és Sarah Jennings halálsápadt arcába belemeredve, halkan, szinte nyugodtan mondta: - Akar valamit mondani?

Sarah Jennings nagyot nyelt, aztán nyugodtan beszélt:

- A férjem, John Churchill, Marlborough lordjának harcostársa: Eugén, Savoya és Carignan hercege, a német császári hadsereg fővezére azt mondta nekem, óvjam felségedet a parlamenti fecsegőktől, akik felelőtlenül dobálóznak az adatokkal, lehetőségekkel, és mindenképpen kisebbítik a férjem által elért eredményeket...

A királynő elsápadt. Erős, érdes keze ökölbe szorult.

- Igen... ön a férjéért tesz mindent... mindent... Az ön gondolataiban én csak melléktétel vagyok.

Az óceán hullámokat torlasztó robaja egy pillanatra ismét elnyomta szavát.

- Nem tűröm, hogy az ön férje ön által uralkodjék felettem. Hátravetette fejét, és vonagló ajakkal kiáltotta:

- Nem tűröm... nem tűröm!

Sarah Jennings lassan törölgette a partnak nekiomló hullámok felfreccsenő habcseppeit.

- Ha Anglia győzhetetlen a világháborúban, ha szövetségesével együtt győz, akkor olyan soha nem látott világbirodalmat teremthet, melyeken - mint egykor V. Károly birtokai felett - sohasem nyugszik le a nap... - Erőt vett magán. Vállat vont. - Anglia sorsa, jövője felséged kezében van... Ám cselekedjék, én mint alázatos, hűséges híve, minden szavamat, szándékomat már előre elmondom: ámen, ámen, úgy legyen.

Meleg, nyár eleji délután volt.

London levette magáról a köd fojtó palástját. A brit Parlament tornyai felett a tavasszal hazatért fecskék csiviteltek.

Sarah Jennings gyors, apró léptekkel sietett fel a hátsó, "titkos"-nak mondott bejáraton. A folyosón egyetlen embert sem látott. Szerette volna megtudni, hol van Saint John lord, a Lordok Házának egyik politikai vezére, aki az udvaroncok szerint a legdaliásabb férfi volt az Egyesült Királyságban.

Mikor az asszonyt meglátta, mosolyogva, mélyen meghajolt.

- Ó, asszonyom, sajog a lelkem, hogy ilyen ragyogó asszonynak kell szomorú hírt hoznom... De a harcban a kötelesség kötelező... - Egy pillanatra elhallgatott, és vállat vonva sóhajtott: - Őfelsége megtiltotta, hogy háborgassuk.

Sarah Jennings érezte, egész lelkén átcsap a hűvös rettegés. Két kezét összetette, és akadozva suttogta:

- De nekem most... most azonnal beszélnem kell őfelségével...

Saint John mentegetőzve széttárta kezét.

- Őfelsége szigorú személyes parancsa: ma nincs fogadás a legfontosabb ügyekben sem...

Sarah Jennings zihálva állott.

- Ki van most őfelségénél?...

Saint John habozott.

- Ezt nem mondhatom meg, de önnek mégis elárulom: lady Abigail.

Sarah Jennings fogát csikorgatta.

- Nyomorult, züllött homoszexuálisok!...

Saint John szép, férfias arca hirtelen mozdulatlanná vált.

- Kegyelmes asszonyom... mondott valamit?

Sarah Jennings mindkét kezét rázva, csikorgó fogakkal átkozódott. Hirtelen elhallgatott. Saint John híres szép, megnyerő mosollyal sóhajtott:

- Hát igen, a sors néha kegyetlenebb, mint a legrafináltabb kínai hóhérok. Az életünk egy-egy eseménye úgy száll el tőlünk, mintha eltűnne, s mikor a legnagyobb biztonságban érezzük magunkat, úgy sújt vissza, mint az ausztráliai vadak visszaröppenő bumerángja.

Sarah Jennings egész testében remegve támaszkodott a falhoz.

- Kancellár úr... - zihált elfúlva. - Ejtsen módot, és szóljon őfelségének, hogy mindig az leszek az ágyban, aki eddig voltam, és olyan...

Csend támadt. Saint John látványos megdöbbenéssel emelte fel mindkét kezét:

- De... kegyelmes asszonyom, egy férfi nem adhat át ilyen üzenetet egy másik nőtől. Az egyneműek kapcsolatáról, főleg, ha azok koronát viselnek, nem szabad tudni senkinek, aki csak a legkevésbé is erkölcsi életet él.

Az asszony összekulcsolt kézzel olyan mozdulatot tett, mintha mindjárt térdre borulna Saint John előtt.

- De értse meg, én csak azért csináltam mindent, mert a férjem, a mindig diadalmas lord Marlborough életútját akartam egyengetni, s hogy megvédjem őt az irigy udvari cselszövésektől. Én önzetlen voltam és jó.

Saint John vállat vont.

- Kegyelmes asszonyom, ön tudja a legjobban, hogy egy jogállamban minden lehetséges, minden szabad, ami nem sérti a művelt, tiszta erkölcsű polgárok által parlamentáris úton beiktatott törvényeket.

Csend lett. Mind a ketten hallgattak.

A királynő hálószobájából hirtelen nevetés csendült. Sarah, aki ökölbe szorított kézzel úgy hajolt előre, mintha mindjárt berontana a királynő hálószobájába, megmerevedett. Saint John nyugodtan nyújtotta eléje kezét.

- Kegyelmes asszonyom, bizonyára tudja, hogy a parlamentben kifogásolták az ön személyes kapcsolatát őfelségével, s többen hangoztatták: Lady Abigail társasága eloszlatja a királynő háborús hatalmi hajlandóságát...

Sarah lehajtotta fejét.

- Én a férjemért, csak a férjemért... - zihált fulladozva a dühtől és könnyeitől.

Marlborough daliás volt, gőgös, hetvenkedő és lelke velejéig példátlanul lelkiismeretlen. Rendesen felvette a harctéren elesett ezer meg ezer katonája zsoldját. A háborút akarta, melynek ő - Savoyai Eugén és Berwick marsall mellett - a legtehetségesebb, legvakmerőbb, valóban világtörténelmi harcokra született hadvezére: Julius Ceasar és Hannibal világbirodalmakat kovácsoló, világrengető diadalát, Cromwell hatalmát akarta, és zsebébe gyúrta volna az egész, szuronyok százezerét villogtató, a történelem első világháborújában szenvedő Európát.

Néhány hétre behajózott Londonba, hogy győzelmei belpolitikai babérjait összeszedje.

Most itt, a széles, mindig hűvös párnákkal zsúfolt arisztokrata ágyban gőgösen fogadta a szép, fiatal, lángeszű, mindenben hozzá méltó felesége szerelmi hódolatát, megfellebbezhetetlenül gátlástalan birtoklását, engedelmesen táruló és még engedelmesebben tomboló testét-lelkét. S ha Sarah Jennings rajongó lelkesedéssel, hadarva suttogott a férfi kardszabdalta fülébe, csak annyit mondott:

- Ugyan... ugyan. Nekem nem az a küldetésem, hogy ebben az angol parlamentnek nevezett gágogó baromfiudvarban görnyedezzek a gőgösen pöffeszkedő országos butaság előtt... S ön, asszonyom, úgy viselkedik, mint egy falusi szolgáló, aki most fedezi fel a hatalmat. - Átvetette izmos, hosszú lovaslábát a nász utáni révült pihenésben feloldódott, lebegő asszonycsípőkön. Belemarkolt dús, bomlott búzaszőke hajába. Magához húzta fejét, és anélkül hogy belecsókolt volna a várakozva nyitott szájba, mondta: - Szóval, vesztettél... Ahelyett hogy alkalmat találtál volna, hogy négyszemközt, de életre-halálra jó alaposan megtépd a hölgyet, Lady Abigailt, azt a sötétvörös haját, ahelyett elügyetlenkedted a dolgot. Még a táborban pletykálták egyes Európa-hírű hadvezérek, hogy ön, asszonyom, azért vesztette el Anna királynő kegyét, mert véletlenül egy pohár vízzel öntötte le a királynő díszruháját. Most ezek a parlamenti kappanok, akik még egy chelsee-i utcalányt sem tudnának megölelni - eltávolításod által -, ellenem hangolják Anna királynőt... Ha hűséges hóhéraim lennének, mint VIII. Henriknek, most úgy járnál, mint a szép ifjú Anna Boleyn... De nekem csak hűséges német zsoldosaim vannak, akik így a háborút eldöntő hónapokban havi három Louis d'orért az életüket vetik az élet-halál kettős mérlegére...

Olyan mozdulatot tett, mintha fel akarna ülni, de érezte, keskeny csípője, hosszú, angolszász lába, kemény lovasdereka elporladt a régi ifjúsággal fellobbant házastárs heves ölelésében, és csak bágyadtan intett:

- Szégyenletes tehetetlenség! Menj a sarokba! Fordulj a fal felé! És teljes szívedből, teljes lelkedből, minden erődből szégyelld magad...

Az asszony a hangjából hallotta: nem tréfál... Gyorsan, készségesen, hangtalanul felegyenesedett, és nászfoltos, hosszú hálóingébe törölgetve verejtékes arcát, állott a sarokba...

Néha behunyta nagy, nász után csillogó szemét, és érezte, hogy a dereka, combjai, csapzott öle felolvad a szilaj, nász utáni révületben, és elernyedve, rejtett mosollyal támasztotta homlokát a kínai selyemmel tapétázott fal érdes, merev sárkánydíszeihez.

A férfi sokáig hallgatott.

- Ez is csak itt nálunk, Angliában lehetséges. A békepárt - a toryk - most gáncsolnak engem, mikor Eugén de Savoya személyében megtaláltam azt a bajtársat, azt a lángeszű hadvezért, akivel vállunkat összevetve igazi győzelmet arathattunk volna... a Nagy Király kiváló hadvezérei ellen...

Hirtelen mégis felült:

- De ami késik, az nem múlik! Szent Tadeus Júdásra és Szent Ritára, úgyszintén Michael arkangyal tüzes kardjára fogadom, már holnapután hajóra szállok, és mielőtt még a békepárt még csak erőit rendezgeti a parlamentben, mindketten lesújtunk Flandriában és a Rajna mellett a Nagy Király seregére. Bevesszük a bevehetetlen Lüttich várát, mely most a franciáké, Oudenarde-ot, Namurt, Brüsszelt, és az ellenség szívébe, Párizsba törünk!

Az asszony érezte, a másikból a nászban, mámoradásban, a veszett csatákban, siketítő töprengésben, világraszóló tervekben lobogó, hűvös elszántságban kikovácsolt akarat sugárzik. Teste-lelke kitárult a férfi felé. Térdre borult a sarokban, és széttárt karral, rekedten elfúlva kiáltozott:

- Győzd le őket, mert csak te győzheted le őket! Győzz le mindenkit! Söpörd el a Napkirály tábornokait, s ha bevonulsz Párizsba, úgy megyek utánad, mint ahogy madame Montespan is meglátogatta muránói üveghintajában a Napkirályt, Oudenarde ostrománál.

Rövid, súlyos csend támadt.

- Visszajöhetsz az ágyba... - mormogta a férfi. Megvárta, amíg az asszony ujjongó sikollyal rohan feléje, és siklik a nászban már átmelegedett takarók alá, és úgy ugrik a nyakába, mint zsákmányára ugró, selymes szőrű, vérszagú menyét.

- S a királynő? - töprengett Marlborough.

Az asszony reszketve a megbocsátás parázna örömében, fogát csikorgatva tárult nászra.

- Ó... ilyenkor is őfelségét emlegeted? Hát érezzék magukat jól Lady Abigaillel; őfelsége holnapután nyitja meg a parlament új ülésszakát, a miniszterek kiírják az új parlamenti választásokat. S addig, amíg a békepárt vezérharcosai megegyeznek a parlamenti számvetésben, te ott, a Spanyol-Németalföldön az oly gazdag városokban, Flandriában, Haigaut halmain győzzél... győzzél...! S hidd el, ha ott győzöl, diadalod arra a magas csúcsra emel, mint egykor Oliver Cromwell lordprotektort.

A férfi átölelte. Az asszony halkan kacagva lendült ölelésébe.

- Ó... John, tudsz te arról, hogy beszélőképességét is elvesztette Eugén de Savoya, Carignan hercege, és halálosan szerelmes?

A másik lassan, egyenletesen csókolta homlokát, apró klárafülét.

- Ó... őfensége rendkívül tartózkodó s felette kevésszavú hivatásos katona, aki már többször súlyosan megsebesült. A múltkor a híres magyar huszárjait a franciák ellen vezetve, ott messze, a napfényes Itáliában, Custozzánál például homlokát súrolta egy bombaszilánk, hogy egész jobb fülét - s több hónapra a hallását is, és beszélőképességét is - elvesztette. A franciák ellen alakult európai Nagyszövetség fővezérségénél többen tudják, hogy valahol magyar földön - melyet ő is szabadított fel a százötven éves török uralom alól - egy magyar arisztokrata kislány ápolja.

Az asszony sokáig hevesen csókolta a férfi halántékán húzódó hármas, egyformán a torka felé ívelő sebforradást.

- Vigyázz magadra, John... Szörnyű lenne, ha úgy járnál, mint Savoya herceg.

A férfi halkan duruzsolt, de csak most, szinte akarata ellenére feloldódott a rövid viszontlátás örömében:

- Még Namurban hallottam, hogy Eugén de Savoya arra akarja rávenni Leopoldus imperátort, hogy állítsa vissza a töröktől felszabadított Magyarország sok évszázados alkotmányát - mely államjogi szempontból vetekedik a mi Magna Chartánkban biztosított alkotmányunkkal -, és nádornak nevezze ki Pálffy János grófot, aki most horvát bán.

Sarah tágra nyitott szemmel nézett.

- Nádor? Bán? Mi az?

A férfi halkan, lágyan magyarázott.

- Gyermekem: a nádor, a bán az olyan, mintha azt mondanám: tatároknál a murza, törököknél a nagyvezír vagy talán a janicsáraga. Most már érted?

Az asszony gyorsan bólogatott.

- Persze... nagyvezír... a bölcs és emberséges, az Ezeregyéjszakából ismeretes Harun al Rasid kalifának is volt nagyvezíre, akivel esténként lementek a mesés Bagdadba kalandot, szerelmet keresni.

Marlborough halkan nevetett.

- Ennyi ésszel már királynő lehetnél, Sarah, és lefejeztethetnél engem, mint Angliai Erzsébet ama bizonyos Essex grófot.

Az asszony zihálva birtokolta a férfitest rejtekét, hogy új nászra erősítse a másikat.

- Én nem nyakaztatnálak le... - suttogta lágyan. - Én csak bilincsben tartanálak, hogy semmiféle asszonynép hozzád ne férhessen, s te csak az én uralkodóm, parancsolom, szultánom, kalifám legyél...

XIV. Lajos vidám szigorral, tavaszi ugratással rázta mindkét kezét Torcy külügyminiszter felé. Délután, az ebéd előtt, mindig meglátogatta Françoise de Montespant. Gerince, térde, egész teste lágyan sajgott a szilaj nász utáni, szemet homályosító, gomolygó ezüst ködben.

Széttárta kezét, és vidám ugratással kiáltotta:

- Torcy, már megint túl sok aktát cipel a jobb sorsra érdemes famulusa...

Torcy márki, külügyminiszter mozgékony arcán látszott a méltatlankodás:

- Felség, az uralkodás legfőbb dogmája a jólértesültség... - Mentegetőző mozdulatot tett. - Az uralkodás gyakorlata: az akták mozaikja, mely úgy sugározza vissza az isteni kegyelemből való uralkodó életét, napjait, tetteit, mint a tükör a nap fényét... - Fölényesen, figyelmeztetően emelte fel ujját: - Tiszteljük az aktát, bármily poros is, mert ez a por a sorsunkat borítja be, mint sok ezer év múlva a homok a híres piramisokat. A por, a hamu túlélte az ezeréves birodalmakat, s most hangtalanul, védhetetlenül száll, és belepi a legszebb tetteinket, nagy lelki küzdelemben kivívott erényeinket, s a legtitkosabb vágyainkat is...

Látta, a Napkirály mosolyát rejtve hallgatja, és újra figyelmeztetően emelte fel kezét.

- Tiszteljük a világtörténelmi tettek, események porát, a döntésekért vívott nagy cselekedeteinket, a port, az eget perzselő kozmikus tüzek hamuját, mert ez a láthatatlan titánok lába nyoma e poros földön.

A Napkirály türelmetlenül intett ápolt, de férfiasan erős kezével.

- Ez a telitalálat! Köszönöm az indokolt fejmosást, de most csak a leglényegesebbet kérem a leglényegesebb hírek közül is. - És mielőtt a külügyminiszter szólhatott volna, hirtelen feltörő hévvel kérdezte: - Mi újság Magyarországon? Úgy tudom, Rákóczi újra meg újra a békéről tárgyal Leopoldus császár-imperátor és triumfátor titkos megbízottjával, Széchenyi egri püspökkel és másokkal. Előnyös békét akar. Ha ezt elérte, beszünteti a felkelést... - Fellobbanó haraggal rázta öklét. - Mi ez, ha nem a legszentebb érdekeink csorbítása?! Hogyan magyarázható ez a kétszínűség?! Mi nem azért harcolunk szinte egész Európa ellen, hogy a Habsburg-ház hűbéreseinek a birtokát növeljük! Míg mi elvérzünk a császári szuronyokon, ő a békéről tárgyal? - Az ökle újra a levegőbe csapott: - Mondja meg Vetésy Lászlónak, aki Rákóczi megbízottja itt Párizsban, hogy ez kettős játék, melyet egyetlen becsületes bajtársunk - legyen az spanyol, savoyai, magyar vagy bajor - sem tehet meg.

Torcy helyeselt.

- Felséged legmagasabb személyes véleményéről még ma délután tájékoztatom Vetésy Lászlót, az ifjú Rákóczi párizsi megbízottját, de hallgassa meg most mindjárt ezt a jelentést, melyet Jean-Louis Dusson de Bonnac, magyarországi megbízottunk írt! - Diadalmasan emelte fel a jelentést, a fehér papírlapon apró, de tiszta írással telerótt sorokat. Aztán már hangosan olvasta is: - Magyarország egészen a morva, az osztrák, a stíriai és a török határokig felszabadult a Habsburg-uralom alól! - És fürgén megfordult, mintha polonézt táncolna: - Győzelem ez, felség! Hatalmas, váratlan győzelem, mert ki hitte volna, hogy a dolhai döntő vereség után az ifjú Rákóczi, akit kétszáz jobbágy és alig ötven lovas hajdú várt mindössze, még csak meg is állhat a német-római szent birodalom jól vezetett, jól felszerelt s oly sok híres diadalt aratott császári hadserege ellen... még akkor is, ha e sereg jelentékeny része a Rajna mellett, Itáliában, Savoyában vagy éppen Spanyolországban harcol...

Igen, felség! Ilyen győzelmet csak a híres magyar vitézség arathat! Nem telt bele fél év, és a felkelők lovasai már a rettegő császári főváros, Wien környékén portyáznak, s Leopoldus császár éjszakánként a bécsi Burg ablakaiból láthatja a felgyújtott falvak lángjait...

Hirtelen mindketten önmagukat figyelve, hogy rezzen az új harc borától részeg lélek, hogy lobban a szuronyok százezerét villogtató gondolat, hallgattak.

A Nagy Király halkan, hümmögve vállat vont.

- Valóban... valóban... de akárhogy is, a magyarországi nemesi felkelés, mely oly nagyon hasonlít a mi "Fronde" főnemesi lázadásunkhoz, csak akkor lehet teljes értékű szövetségesünk e világháború harcaiban, ha teljesen szakít a Habsburgokkal... - És szívére tett kézzel kissé előrehajolt. - Hívjanak össze a magyarok, a nemesség, országgyűlést, és jelentsék ki a Habsburgok trónfosztását... Magyarország teljes függetlenségét, hogy tisztán lássa Európa, ki a barátunk és ki az ellenségünk! Ez a jogi probléma nem lehet bonyolultabb, mint egy házassági bontóper... Az Úrjézus is azt mondta: szavatok legyen, mint: igen, igen... nem, nem...

Torcy, aki olyan mozdulattal kísérte a király beszédét, mint egy karmester a zenemű teljes egészében csak a beavatottnak érthető, felfogható lényegét, lassan, ünnepélyesen, vagy gyorsan, készségesen bólogatott.

Jenő herceg mosolyogva tisztelgett a feléje lovagló lord Marlborough angol fővezér előtt, és franciául kérdezte:

- Mylord, míg magyar huszárjaimat és karabélyos lovasaimat vezetem, átvenné a csata irányítását...?

Marlborough szép, férfias arcán mosoly rezzent.

- Én viszont engedélyt szeretnék kérni fenségedtől... - szólt angolos latinsággal -, hogy ön mellett lovagolva, az ön parancsai szerint irányítsam angoljaimat és a skótjaimat, mert ezen kedvelt vitézeimet nem tudnám rábízni még önmagamra sem... csak egyesegyedül önre, herceg...

Mosolyogtak. A cikornyás udvari kérdéseket, udvariaskodásokat hirtelen vágta ketté a sáncok mögül előkanyarodó karabélyos lovasság első, pontos, öldöklő sortüze...

A nagy Marlborough gyönyörű csataménje sűrű, fekete vért okádva, lassan dőlt előre. Lovasa gyors, pontos mozdulattal rántotta ki nagy, rézsarkantyús csizmáját a már a földet karcoló kengyelből, és új lóra pattanva, skót-kelta nyelven kiáltotta:

- Karabélyos lovasság, előre!

Savoyai Eugén szívélyes mozdulattal lengette feléje háromszögű tábornagyi kalapját.

- Karabélyosok, dragonyosok, előre! - csattant németül a parancs.

A roppant csata képe lassan bontakozott ki. A hadmozdulatok hadmozdulatokat keltettek, eredményeztek, folytattak, lezártak. Zúgott az egymás ellen viharzó lovastömeg robaja. Örvénylett az öldöklő kézitusa. Vibráltak a végső küzdelemre ínszakadtáig feszülő izmok... Torlódtak az egymásra szüggyel rohanó csatamének... Pallossal, pisztollyal, karabély tusával felhorzsolt, ívelt, izmos nyakukról véres cafatokban lógott le az ólommal, vassal tépett sörény. Új és új rohamok viharzottak szemtől szembe... Zengve csattogott a szikrázva-villanva összecsapódó pallosok tízezere...

Új és új rohamra hívtak az ércesen pendülő kürtök... Véresen, izmosan torlódtak egymásra a szilaj, öldöklő dühvel vágtató tömegek...

A gyalogság és a tüzérség némán figyelte a két csatarend között tomboló karabélyos lovasság öldöklő csatáját.

A vad kavargásban a kartácsra töltött ütegek nem szólalhattak meg. Egy perc: tíz araszról dörrent tízezer karabély... dől hátra itt is, ott is az ötezer halott, ötezer sebesült. Két perc: pattog a száz meg száz pisztoly sortüze... Harmadik perc: kirántott pallos vagy vad buzogányként fellendülő karabély vasalt tusa zúdul végső csapásra...

Octave de Saint-Hilaire karabélyos ezrede szilaj rohammal zúdult a nagy lovascsata hadakat porrá omlasztó, tüzes malmába. A sorok összetorlódtak a karabélyos lovasság vad dulakodásában.

Lassan kétfelé tolták az angol és a német eszkadronokat. A sorrendből ékalak lett.

Octave, aki az ék élén lovagolt, látta, hogy hirtelen eléjük zúdul a királyi skótok ezrede, melynek minden lovasa szürke lovon lovagolt, s ezért közel fél évszázad óta "szürke skótok"-nak nevezték őket.

A skótok karabélyainak pontos sortüze beleöldökölt a francia karabélyosok kék-piros soraiba... Az ék alakú hadrend ékhegye letörött...

Octave látta, hogy a szürke skótok mindenfelől körülveszik az ék hegyén lovagló franciákat.

- Adjátok meg magatokat! - kiáltott franciául egy zömök, fekete hajú skót őrnagy.

Octave most rántotta ki a pallosát. Tüzelésre, töltésre már egy pillanatnyi ideje sem volt.

"Elvesztem mégis... Ó, Circe de Kebnekaisse..." - lobbant fel benne a soha meg nem ölelt, világszép királyi szerető neve.

- Soha! - röppent ajkáról a halálraszántak szilaj kiáltása.

A skót őrnagy leengedte célzásra emelt pisztolyát, és egy pillanatra hátrafordult tisztjei felé.

- Uraim, hagyják vagdalkozni ezt az őrült franciát, és ha kimerül, ajánlják fel a highlandi kastélyomat a fogsága idejére...

Octave úgy érezte, lelke fellobog a hősi halál révületében, és egyetlen, kozmikus pillanatra látja az egész roppant csatateret: balra tőle egy szétlőtt szügyű harci mén hempergett meg újra és újra a halott lovasa felett. Karcsú lábaival vadul csapkodott az elmúlás előtti tusában... Mellette, balról, szétlőtt homlokkal daliás francia dragonyos őrnagy hevert, ki egy perccel előbb még ott lovagolt Octave balján... Rajta túl egy skót, egy angol és egy francia karabélyos úgy zuhant le vadul elvágtató lovaikról, hogy vérük összefolyt az ezernyi patától felvésett, iszapos rögön.

Jobbról ziháló nyerítéssel akart újra meg újra lábra kapni egy gyönyörű, hófehér arab kanca. Vérbe borult, sebesült lovasa előreroskadva nyergében, csak dús sörényébe kapaszkodott erőtlen ujjakkal. A kanca hófehér bőrén mint különös arabeszkdíszek húzódtak a négy pisztolylövéssel horzsolt sebeiből ömlő vér csíkjai.

Mellette most zuhant vad zuhanással lelőtt lováról egy homlokán sebesült skót tizedes. Előtte diadalmasan rázta pallosát egy nyúlánk, borzas hajú francia karabélyos, hogy egy pillanat múlva, átbukva a lova fején, hemperegjen a csatatér tízezer daliás hős vérétől iszamós földjén. Jobbra egy megvadult paripa vonszolta sarkantyús csizmájával a kengyelbe akadt, a nyeregből egy pallosvágással lesodort, akadozva kiáltozó lovasát. Mikor átlendült egy fejetlen tetemen, egy halott harci ménen, a fejetlen halott úgy tárta szét két karját, mintha magához ölelné a nyeregből kizuhanót. Hátrább egy vaskos, erős auvergne-i francia karabélyos próbálta lábra állítani első lábaival térdre roskadt lovát.

Octave kiáltani akart a skót őrnagynak valami szilaj, halál előtti esküvést, de az angol ellenroham új, pihent lovasságának hulláma hátrasodorta.

Balról magyar huszárok rohamozták a francia karabélyosoknak a közelharcban széthullott vagy rendetlenül feltorlódott harcrendjét...

Octave látta a holtak mozdulatlan, nyugodt, komoly arcát. Úgy feküdtek, mintha csak álomra hajtották volna le szép férfifejüket. Mellettük itt is, ott is agyonlőtt lovuk hevert, szinte egyforma mozdulattal kinyújtva karcsú, sörényes nyakát... A halálos karabélylövések nyoma már csak bíborpecsétnek látszott szép, arányos nyakukon...

Octave zihálva a kimerültségtől, széles körvágásokkal védekezett a villámként villanó, könnyű, borotvaéles huszárpengék ellen. Beszorult a franciák balra sodródó tömegébe. Elöl száz dob pergette a rohamot: a piros egyenruhás angolok nyílegyenes sorokban hömpölygő tömege mellett a magyar gránátosok hadoszlopai, a hannoveriek, braunschweigiek, a hollandok, osztrákok ezredei vonultak... Harmincezer szurony csillogott. Ha halott lovak, lovasok tetemének halmára ért az embertenger, egyes sorok magasra emelkedtek, olyanok voltak, mint a legyőzhetetlen élet diadalmas tajtéka a halál elmerülő, kozmikus hűvösséggel derengő holdszikláin. Az egymást reggel óta öldöklő, vérbe borult lovasság úgy gomolygott félre, jobbra-balra, mint irdatlan színpad függönye.

A szuronyok özöne feltartóztathatatlanul áradt a francia sáncok felé...

A hajnali négy óra óta elnémult tüzérség ütegsortüzei most morzsolgatták a rohamozó tömeget. Az új halottak ezrei úgy borították el a lovak, karabélyosok tetemét, mint a tenger hullámsodorta fövénye az árban elmerülő sziklákat.

Octave, aki oldalt, jobbra sodródott a francia karabélyosokkal, látta, hogy a magyar huszárság minden más lovassági csapatot megelőzve tör a francia csatarend centruma felé.

Ez a vakmerő, váratlan roham mindent módosított. A francia tüzérség öt ütege közül kettő a huszárok felé zúdította kartácstüzét, és az angol, hannoveri, braunschweigi, osztrák, cseh, tiroli gyalogság, mely egy ezernyi életet kilobbantó pillanatra megtorpant a holtak halmán, feltartóztathatatlanul zúdult a francia tábori erődítmények felé.

Catinat marsall sasarcán átrezzent a döntés izgalma.

- Uraim! Gyalogságunk ellenrohamával védje meg ütegeinket!

A dobok megperdültek. Octave, aki a félrehúzódó lovasság között harcolt, látta, hogy a francia gyalogság hadoszlopai elölről, jobbról és balról megkerülve a sáncot, hullámoznak a szövetségesek szuronytengere ellen.

Az elölről támadó hadoszlopok térdig süppedtek a sánc mély, puha földjébe, és az ellenroham összetorlódva lassult le.

A jobbról-balról kanyarodó gyalogság a kanyarodásban éppen úgy elvesztette lendületét, mint a tábori erődítmények puha földjébe belesüppedt hadrend, és egyszerre torpant meg a szövetségesek sűrű tömegén.

A vad szuronyharc felviharzott, de az emberhullámok összecsaptak, és a harcosok egymáshoz szorulva, szinte szuronydöfés nélkül sodródtak előre-hátra, az egymás felé törő százezres sokaság között.

A nagyobb tömeg fojtogatóan, lassan, fokozatosan, lépésről lépésre tolta hátra a kisebb számú, halált megvetően küzdő francia bataillonokat, és lendült fel a tízezrek léptétől percek alatt már keményre taposott sáncokra...

Catinat marsall összehúzott szemmel, keményen összeszorított szájjal figyelt.

- Uraim! Tanácsukat kérem... - vetette oda a sorsdöntő kérdést, anélkül hogy hátrafordult volna a vezérkar felé... Mindenki hallgatott. Az ősz, hallgatag La Rochejacquelin tábornok rövid ideig várt, szólnak-e a fiatalabbak, aztán nyugodtan, egyenletesen mondta:

- Ha néhány száz lépéssel hátrább vonjuk nyolcvan ágyúnkat a hadi feladatát immár nyilvánvalóan és szemmel láthatóan betöltött sánc mögött: nyolc-tízezerrel kevesebb özvegy, ifjú menyasszony vagy vigasztalhatatlan anya siratja hősi halottainkat...

Catinat lehajtotta büszke fejét.

- Súlyos érv, mon général... felette súlyos érv... - Halkan köhintett. - Ön meggyőzött...

Kürtjelek trillázták az új sorakozót. Dobok százai perdültek meg. A negyvenezer hősi halott, sebesült vérébe borult tömegek lassan, fokozatosan váltak szét.

A nagy Marlborough mosolyogva fordult Savoyai Eugén felé.

- Némi túlzással azt is mondhatjuk, hogy győztünk... Gratulálok, fenség...

Savoyai Jenő szokatlan vidámsággal nevetett.

- Némi túlzással, Mylord, de igen, elmondhatjuk... mert az amerikai Louisianától a magyarországi pusztákig és a bajor Alpokig sok ország sorsa dőlt el ezen a néhány lépésen, mellyel a Napkirály hadai hátrább léptek. S így, ebben az értelemben, kétségtelen, igen: kétségtelen, hogy... - Nem fejezte be szavát, Klárára gondolt, akit ismét az ő ágyába sodor ez a kemény, látszólag döntetlen harc, és anélkül hogy szavát befejezte volna, maga elé nézve, lágyan mosolygott...

Ezen a kora tavaszi napon Vetésy László, aki Rákóczi vezérlő fejedelem párizsi rendkívüli diplomáciai megbízottja volt, felkereste Riego Montezt orvosi rendelőjében. A követ két nappal ezelőtt levelet írt az orvosnak, hogy - amint írta: "a legbizalmasabb ügyben", a "legtitkosabb ösvényen" jön el hozzá.

Mikor Vetésy az orvosi rendelőbe belépett, a szerelmi tárgyú festmények mozaikjával borított fal mellett, a széles, kopott kereveten ülve már várakozott a Napkirály legifjabb és egyre nagyobb befolyással bíró kedvese: az angyalarcú, tizenhat éves, aranyhajú, nagy kék szemű, hófehér bőrű Fontanges kisasszony. Előtte aranyvésetű, kicsi asztalon régi hellén aranykehelyben, melynek oldalát domborművek borították Dionüszosz szent orgiájának képeivel - sűrű, aranyszínű szerelmi bájital csillogott.

A leány néha zavartan előrehajolt, talán hogy elkerülje az új vendég önkéntelen, mégis kíváncsi pillantását, de rózsás, hosszú ujjú kicsi keze határozatlanul úgy lebbent a kehely körül, mint virág szirmait kutató lepke.

Az orvos mélyen meghajolt.

- Kegyelmes asszonyom, ez a leglángolóbb szerelmet gyújtó, legizzóbb révületet lobbantó aranyoldat: a varázsarany... őfelsége másfél óra múlva meglátogatja önt. Igyék három evőkanállal. Nyugodjon tíz percig. Aztán ismét igyék ugyanannyit, és másodszor is pihenjen. Most már őfelsége eljöveteléig... Akkor itassa meg az italt őfelségével, és várjanak még három percig. Míg... - Hódoló tekintettel elhallgatott, aztán hirtelen úgy fordult Vetésy felé, hogy eltakarja a lányt.

- Talán, menjünk be alchimiai műhelyembe... - hajolt meg könnyedén Vetésy előtt, és előreindult.

Mikor a rendelőjéből kilépett, egy pillanatra megállott figyelve, hogyan emelkedik a leány kezében a hellén aranykehely, aztán hangtalanul becsukta az ajtót.

A régies, keskeny folyosón egyetlen mécses égett Asztarte-Eiréne, az örökifjúsággal ékes, legizzóbb szerelmet gyújtó, legtitkosabb istennő rézszobra előtt. Baloldalt a hatalmas, rozsdás vasrudakkal keresztbe elreteszelt ajtón vibrált a mécses tüze, és a vasrudak árnyéka élőn mozdult a falakon.

A csillagjós lassan, ünnepélyesen szedte le a vasrudakat. Ajtó nyílott... A régiesen alacsony mennyezeten vaskosan, súlyosan húzódtak az évszázados mestergerendák. Jobbra a fényjelenségek tanulmányozására szolgáló görbe tükrök sora csillogott tompán vibrálva a szeszlángok világosságában, és három lombikban szinte tajtékot vetettek a forró vegyületek. Az alacsony asztalon csillagászati jelekkel teleírt, talán több évezredes egyiptomi papirusztekercsek között három kristálygömb gyűjtötte magába a szeszlángok fényét, és tompa szivárványokat lebbentett a görbe tükrök határtalan mélyében.

Riego Montez széles, barátságos mozdulattal mutatott a mindig égő szeszlángokon lebegő lombiksor mellett álló alacsony, puha, támla nélküli perzsa székre, és szótlanul, mélyen meghajolt.

Vetésy sovány, hajlott alakja bizonytalanul megmozdult. Éles, ravasz arcán ösztönös óvatosság bujkált. Úgy érezte, boszorkányos varázslat vibrál körülötte, és csak zavartan köhintett. A csillagjós szívélyesen elmosolyodott.

- Csak bátran, követ úr, csak bátran... Szerelem vagy politika?

Vetésy egy pillanatig habozott, hogy francia vagy latin nyelven szóljon-e, aztán mégiscsak latinul - melyet jobban beszélt - mondta:

- Európa fejedelmei - Erős Ágost, XIV. Lajos, Péter orosz cár - között oly erős a Hajnalcsillag Asszonya, a szőke Vénusz hatalma, hogy elmondhatjuk, a szerelem politikai hatalom. Mert vajon nem irányította-e olykor-olykor Erős Ágost akaratát a vörösesszőke Aurora de Königsmark; nem hódolt-e Péter cár egy livlandi kis cselédnek, akit aztán meg is koronázott a végtelen birodalom koronájával, s nem engedelmes-e a Napkirály, XIV. Lajos, a félelem és gáncs nélküli lovag az igencsak vörösesszőke madame de Montespan akaratának, aki maîtresse en titre a királyi szeretők olümposzi szépséggel kápráztató csillagzatában...? - Úgy érezte, már eleget tett az udvarias bevezetés követelményeinek, és már sejtette a másikkal jövetelének célját.

Riego Montez emlékezett azokra a diplomáciai pletykákra, hogy a magyar fejedelem követe mindent megtesz, hogy bizalmatlanságot keltsen Rákóczi lelkében XIV. Lajos iránt, s ez a bizalmatlanság megfelel Leopoldus császár diplomáciai célkitűzéseinek is.

Vetésy előrehajolt ültében. Arca feszült volt.

- Uram, oly kéréssel, oly titokkal jöttem, melyet személy szerint maga őfelsége II. Rákóczi Ferenc, a szövetkező felkelt magyar nemesség vezérlő fejedelme bízott rám, s csak rám, s én önre.

Riego Montez ünnepélyesen bólintott.

- A fejedelmek titkainak tudása kötelez minket a legteljesebb titoktartásra, mert lehet-e nagyobb érték az uralkodó bizalmánál?

Vetésy élesen figyelve köhintett.

- Engedje meg, hogy röviden beszéljek... Ebben a történelmi esetben úgy összefonódott a szerelem és a politika, hogy e két fogalom immár oszthatatlan. Ismeri ön Elisabeth Lubomirska hercegnőt? Seniawski nagyhetman, a lengyel hadsereg fővezérének világszép, ifjú nejét?

Riego Montez meglepetten felemelte mozgékony kezét.

- A hercegnő az utóbbi évek alatt kétszer járt itt Párizsban, és mind a kétszer meglátogatott, tudományos eredményeim után érdeklődött, hívott Lengyelországba a krakkói egyetem orvosi szakára... Először nagy kísérettel jött, később egyedül...

Vetésy bólintott.

- A hercegnő többször meglátogatta Rákóczi fejedelmet Munkács várában, és... és a minden egészséges nőre természetszerűen kötelező női tisztulás elmaradt... Ha a férj, a nagyhetman ezt megtudja, természetesen Rákóczi ellen fordul, márpedig a magyar felkelők csak Lengyelországban, Gdańsk kikötőjén át kaphatnak pénzt, lőszert, a hadászatban oly nélkülözhetetlen tiszteket, hadimérnököket, tüzérségi szakértőket... - Kiegyenesedett, és gyorsan, szinte hadarva mondta: - Az orvosi beavatkozás nélkülözhetetlen. Gyorsan kell cselekedni. Lubomirska hercegnő a jövő hónap végén kíséretével ismét meglátogatja a vezérlő fejedelem őfelségét, és az ön beavatkozása döntőleg befolyásolja nemcsak a két szerelmes életét, hanem biztosítja a magyar felkelés további támogatását is.

Riego Montez komoran hallgatott.

- S mit szól a hatalmas férj, ha valaki mégis feltárja előtte a valóságot? - kérdezte hűvösen.

Vetésy fölényesen legyintett.

- Ó, a nagyhetman... még ereje teljében van, és százhúsz falujában, a birtokain állítólag harmincnyolc szép, fiatal szeretője van. Ha a felesége Magyarországra utazik, ő is nagy lakomákat rendez, és bizony övé először minden leány szüzessége. Más lengyel uraknál a vőlegény kifizeti a pendelypénzt... s ezzel megváltja az első nászéjszakát... ő soha... neki nem pénz kell, hanem a szűz leány első éjszakája...

Csend támadt. Riego Montez a homlokát ráncolta.

- Persze, az utazás ebben az oly feszült, háborús világban nem oly egyszerű...

Vetésy a diadalmas diplomata engedékenységével helyeselt.

- Igen. La Havre-ból vagy Dunkerque-ből hajóval kell menni a lengyel kikötőig, onnan postakocsival Lvovig, onnan pedig a fejedelem által ön elé küldött hintóban a magyarországi Munkács erődjéig.

Derült, csendes kora őszi hajnal volt. Balra a kicsiny Blenheim régi templomának kettős tornya lebegett a párák között.

Jobbra a szelíd dombhajlaton Höchstadt ősrégi, rozzant várkastélya szürkéllett. A falu szép, ápolt, bájos házai pontosan ott húzódtak, ahol másfél ezer évvel ezelőtt a Germániát hódító Tiberius császár légionáriusai emeltek castrum-tábort a mindig lázadó bojok ellen.

A szövetségesek százezernyi hada már csatarendben felvonulva foglalta el a kiinduló állásokat. A "nagy Marlborough", John Churchill odalovagolt vezérkarával az angol-német sereg másik fővezéréhez, Savoyai Jenő herceghez, és megelőzve a másikat, aki így páncélban is vékonyabb, nyúlánkabb volt nála - kezet szorított vele. A híres daliás alakján cézári bíborként feszült a pompás, bíborvörös, dús, frissen csillogó aranyszőttes sujtásoktól ékes fővezéri egyenruha.

Széles mozdulattal mutatott körül.

- Micsoda szép idő! Napkelte előtt egészen beborították az eget az esőfelhők, úgyhogy kiadtam a parancsot Webb ezredesnek, ha megered az eső, küldjön hírvivőket a tiszteletre méltó, oly vitéz ellenfelünkhöz, Tallard marsallhoz, hogy vívjuk meg a döntő csatát holnap, az asztrológusom ugyanis holnapra jó időt jelentett... - És híres, megnyerő, kedves mosolyát villantva, előremutatott: - Azt hiszem, fenség, jól határoztunk a haditanácsban. Tallard marsall, a hadászatban oly ritka módon, a lovasságot állítja a hadrendje közepére. Ezt a határozatot nyilvánvalóan az a tény magyarázza meg, hogy Höchstadt-Blenheim országútján csak előhadnak állította fel lovasságát, míg a gyalogsága a lovasság számára járhatatlan sűrű fenyveserdőn és meredek vízmosásokon áthatolva, valószínűleg bekerítésünkre indulhat jobbról-balról.

Savoyai Jenő oda nézett, ahol az úton, s ennek két szélén rétek zöldelltek, és oda, ahol az alacsony, de meredek dombok elrejtették a francia-bajor gyalogság (a felderítők szerint egy éjszaka emelt tábori erődítmények mögött elhelyezkedő) zászlóaljait.

- Ha az ellenség lovasharcra törne ránk, s a roham sikerül, akkor a seregünk - legyen az osztrák, magyar, hannoveri vagy éppen kitűnő porosz csapatokból - egész vonala ketté lenne szabva és nekiszorítva a Dunának, mely itt, bár keskeny, de felette gyors a sodra.

A nagy Marlborough helyeselve rázta szép férfifejét:

- Kitűnő elgondolás. Hiába, most a franciák tanítják hadakozni az egész Európát... Tőlük tanulni kötelességünk... Teljesítsük tehát... A francia dragonyosok rohama szinte ellenállhatatlan, viszont a nehézlovasságunk harci ménjei súlyosabbak, erősebbek... Ezért azt indítványozom, hogy ha az ellenség az úton és attól jobbra-balra táruló két réten ellenünk indul, zúdítsuk rá a mi nehézlovasságunkat, még mielőtt a halmok közül kiér az útra és az út menti rétekre. Támadjunk, még mielőtt rohamra felfejlődne, és az oly híres gall lendületet eléggé felhasználná ellenünk... - Elmosolyodott. - Ha fenséged nem ellenzi, én magam vezetem az én angol és német, hannoveri és porosz dragonyosaimat az első ellenrohamra, mely talán csírájában elfojt minden ellenséges támadást... - Sűrű szemöldökét felvonva, engedékenyen tárta szét kezét: - Ha ők bizonyulnak erősebbeknek, még mindig eszünkbe juthat valami...

Savoyai Jenő bólintott.

- Ha a francia nehézlovasság elveszíti lendületét, a sorai összekuszálódnak, és valószínűleg elég hosszú ideig tartó kardharcban fenséged lovassága kürtjelre jobbra-balra húzódik, és teret enged a támadásban az én könnyűlovasságomnak, ők aztán előretörnek úgy, mint Zentánál a szultán hadára, mikor az megtorpant a már elfoglalt Tisza-hídnál...

- Könnyűlovasság a nehézlovasság ellen? - szólt határozatlanul az angol fővezér.

Savoyai Jenő keskeny ajkán rejtélyes mosoly bujkált.

- Ó, az én könnyűlovasságom: tizennyolc eszkadron magyar huszár... akik többször kitüntették magukat a török háború tizennégy esztendeje alatt.

A nagy Marlborough bajvívó arca felderült.

- Úgy?... Magyar huszárok? Sok jót hallottam róluk... - Aztán újra elkomorodott: - De hiszen Magyarországon most felkelés van... Rákóczi fejedelem jelentékeny sikereket ért el... - Hirtelen eszébe jutottak Webb tábornok szavai Batthyány Klára zöld szeméről, és egész megváltozott hangsúllyal folytatta: - Persze, ezeket a dolgokat fenséged mindenkinél jobban ismeri.

Savoyai Jenő megsejtette a hirtelen fordulat okát, és zavarában elpirult.

- Ó, a császári udvarnál én és kitűnő barátom, gróf Pálffy János generális horvát bán, mi ketten, mondom, magyarbarátoknak számítunk, s megvallom, most is bízom huszárjaimban... Hisz nyilvánvaló, ha a nehézpáncélos dragonyosok elfáradnának a nehéz pallosok forgatásában, a huszárkard háromszor sújt, míg a dragonyos egyszer.

Marlborough híres okos nejére, Sarah Jenningsre gondolt, aki oly különös szerepet töltött be Anna angol királynő mellett, hogy irányíthassa akaratát az angol parlament háborús pártjának céljai szerint, és most már fölényesen folytatta:

- Egyébként kiadattam a napiparancsban, hogy a lovagias ellenséget lovagiasan fogadjuk. Tilos az ellenség trombitásaira, dobosaira, zászlóvivőire tüzelni, s a célpont csak a legsűrűbb tömeg lehet.

Marlborough bólintott.

- Ez a lovagiasság igen megokolt: a dobos "chamade-visszavonulás"-t is dobolhat, s így az ellenség egész tömegében meghátrál, mert a visszavonulás jelére minden egyes katona tudhatja a felsőbb döntést, s így a hiábavaló vérengzést elkerülheti. A zászlóvivő halála rendszerint felszítja a bajtársai harci dühét: százak nyúlnak hozzá, hogy felragadják az elejtett zászlót, és a hősi halál példáját látva, még hevesebben törnek előre.

Tallard marsall lassan lovagolt az éjszaka emelt tábori erődítmények friss, földszagú töltése mellett. A franciákkal szövetséges bajor tisztek feszülten kutatták a marsall keskeny, barna arcát.

- Nem eléggé magasak ezek a földtöltések... - szólt németül -, de ha önök feltartóztathatják az ellenséget, ha csak néhány órára is, ez elegendő, hogy legyőzzük az angol és a császári hadakat. A terepviszonyokat figyelembe véve, a lovasságunk támadjon a középen, és mikor ez a roham ketté szelte az ellenség arcvonalát a középen, a gyalogság a cserjéseket, erdőket megkerülve, kettős bekerítéssel, vasmarokkal ragadjuk őket torkon!

- Vivát! Éljen a Napkirály! - zúgott, bár kissé szaggatottan, a földsáncok mentén.

Tallard tisztelgett.

- Győzelmünk biztos... Én magam vezetem a dragonyosaimat.

Savoyai Eugén oda mutatott, ahol két halom szürkéllett a széles rét két szélén.

- Azt hiszem, helyes, ha összevonjuk a tüzérséget, hogy összpontosított tüzérségi tűzzel fogadjuk az ellenség lovasságát, ha kiér a szorosból a lovassági harcra oly alkalmas rétre.

- De már jönnek is! - szólt halkan, nyugodtan Marlborough. - Kürtös, jelt a tüzérségnek.

A kürt érces hangja felzúgott. A német dragonyosok megmozdultak, és egyre gyorsuló ügetésben, eszkadron eszkadron után zúdultak a szorosból az út menti rétekre kiözönlő franciák felé.

Octave de Saint-Hilaire ezredes az ezrede élén lovagolt Tallard marsall mögött.

- Siessünk! - intett előre. - Ha nem tudunk a rétre kijutni, a szorosba szorítanak.

A francia dragonyosok lovaikat sarkantyúzták. Octave látta, mint közeledik teljes vágtában a német dragonyosok tömör hadrendje. Kürtjel harsogott. Ezer meg ezer súlyos, egyenes dragonyospallos repült ki ércesen csörrenve a hüvelyből, és a kardok érces csörrenése különös dallammá keveredett az őszi nap fényében.

Tallard maréchal parancsot intett kardjával.

- Tűz!

Ezernyi, a nyeregkápához szíjazott díszes pisztolytartóból pisztolyok ezere röppent ki. A német dragonyosok felé alig néhány lépésről ropogott a pisztolytűz...

Octave látta, mint dől ki a nyeregből szívlövéssel a reá rohanó szálas, szőke dragonyos, akinek átütött mellpáncélján a Habsburg-ház kétfejű sasos jelvénye csillogott. Utánakapott másik kezével, de az elesett dragonyos hatalmas, szürke ménjének vaskos szügye sziklatuskóként lökte mellbe, zúdult neki Octave lovának és a szélvészgyors, de vékonyabb, fekete kanca éles nyerítéssel bukott fel...

Octave még esés közben kirántotta lábát a kengyelből.

- Végy nyeregbe! - kiáltotta a mögötte lovagló hadnagy felé.

A hadnagy hóna alá kapva pallosát, Octave felé nyúlt. Körülöttük tombolt a kardharc. Az elesett német dragonyos mögött lovagló bajtársa teljes erővel sújtott Octave felé, a hadnagyra, aki előtte ült a nyeregben...

A penge a nyakát érte... A hadnagy vérbe borulva zuhant ki a nyeregből, és elsodorta Octave-ot is. A hadrendek között ezernyi felbukott lovas hempergett. Itt-ott pisztolyok dörrentek. Az összecsapódó pallosok pengése viharzó, acélos dallammá vált, erősödött. A dallamba már a szilaj vágásokkal kettétört kardok diszharmonikus reccsenése is belevegyült.

A szorosból a rétre kiáradó franciák kaszabolva öldököltek, de a német dragonyosok lendülete nagyobb volt. A lovastömegek harca ezernyi párbajra vált szét...

A nap lassan emelkedett. A vagdalkozó lovasok poros, véres arcán a kimerültség látszott. A súlyos pallosok ólomnehezek lettek.

Kürtjelek harsantak. A császári nehézlovasság kettévált... A megtépett vagy még harcban tusakodó franciákra most zúdult a magyar huszárok tizenhat százada... A francia dragonyosok már kilőtték a nyereghez szíjazott pisztolyaikat, és a pihent, szilaj rivalgással támadó huszárság pisztolysortüzei belekaszáltak a német dragonyosokkal itt-ott összevegyült tömegeikbe.

Tallard marsall érezte, hogy kalapját lesodorja egy pisztolygolyó. Jobb vállában éles fájdalom gyűlt. Kardja kihullott ernyedten lehajló kezéből... A francia dragonyosok lassan hátráltak. A sebesült, fegyvertelen Tallard marsall mellének fél tucat huszárpenge szegeződött.

- Adja meg magát! - kiáltott egy szálas, barna arcú, nagy bajuszos huszár őrmester. A marsall arcán átrezzent a seb fájdalma.

- Soha! - kiáltotta rekedten. - Soha, míg kardom emelni tudom... - Rántott egyet sebesült jobbján, de a feltépett seb újra felizzott, és szeme előtt vörös kód kavargott. Feje mellére csuklott.

A szálas, barna arcú huszár őrmester megfogta a marsall lovának kantárját.

- Ön erősen vérzik, tábornok úr... - szólt francia nyelven. - Engedje meg, hogy a sebesültápolókhoz vezessem.

Tallard hallgatott. Jobbról-balról a széles, zöld réteken új kürtök rivallták az új támadást: az angol, hannoveri, porosz, osztrák dragonyosok, akik kétfelé váltak szét, hogy helyet adjanak a támadásra a pihent huszáreszkadronoknak, most jobbról-balról új támadással szorították a franciákat.

- Tallard marsall megsebesült! - szállott a kiáltás a franciák sorain.

Minden megbomlott. A francia lovasság egyre gyorsabban hátrált vissza a szoros felé...

...Ez volt a negyedik szuronyroham a francia és bajor csapatok földsáncai ellen. A francia tüzérség robaja megrázkódtatta a sánc még puha, tavaszillatú földjét. A hannoveri, az osztrák, a porosz hadoszlopok, feltépve a kartács halálos vasviharától, egyenletes sortüzekkel kaszáltatva, most gyülekeztek negyedik rohamra...

Ludwig von Baden, a Magyarországot a török uralom alól felszabadító sereg már Európa-hírű hőse oda vágtatott, ahol Savoyai Jenő és Marlborough herceg lovagoltak a germán vezérek férfias, hadi aranyozástól ragyogó mellpáncélokkal, aranyos vállbojtokkal pompázó vezérkara előtt.

- Fenséges uraim! - kiáltotta rekedten. - Tüzérségi segítséget kérek... - Karjával, melyen két friss sebkötés fehérlett, jobbra mutatott: - A mi oldalunkon szinte hallgatnak az ágyúk.

Savoyai Jenő udvariasan Marlborough felé fordult, neki engedte át a parancs jogát. Az angol fővezér híres, szép, férfias mosolyát csillogtatva, kissé meghajolt.

- Túlbecsülném saját értékemet, ha a zentai csata világhírű hősének adnék parancsot... - szólt angolos, vibráló franciasággal.

Savoyai Jenő arcán zavar rezzent.

- Azt hiszem, helyes, ha összes ágyúnk tüzet az ellenség balszárnyán álló francia és bajor csapatok hevenyészett földsáncai ellen összpontosítjuk, a jobbszárnyukat már megkerülték a magyar huszárok. Ha a középen áttört lovasságunk kétfelé válva kerülne az ellenség hátába, akkor teljes erőnket a balszárnyra összpontosíthatjuk...

Ludwig von Baden tisztelgett, és szótlanul fordította meg csatakos lovát. Körülötte rengett a föld. Az angol-német tüzérség sortüzei fekete föld szökőkútjait freccsentették a magasba, verték halálos érckorbáccsal a sáncok mögül tüzelő franciák, bajorok sorait.

Az angol, hannoveri, porosz, osztrák, magyar gyalogság megtépett tömegei most bontakoztak ki döntő rohamra. A már elsöpört és bekerített francia balszárny ellen.

A szövetségesek vezérkarából, mely ott lovagolt a felvonuló gyalogság tömegei között, hirtelen egy szálas, erős dragonyos őrnagy alakja tűnt fel a kavargásban. Kardjára tűzve fehér zsebkendő lebbent, jelezve, hogy követségbe jött.

- Uraim! - kiáltotta az ágyúrobajban is messze csendülő hangon. - Önök a bekerítettek, és mi legalább négyszeres túlerővel állunk önökkel szemben! Nem hátrálhatnak, mert ha hátratekintenek, látják a lovasságunk diadalmas eszkadronjait. Uraim! Ne szaporítsuk az árvák és özvegyek számát! Tegyék le oly dicsőségesen küzdő fegyvereiket!

Hirtelen mély csend támadt. Az ágyúdörej elnémult. A francia-bajor csapatok földsáncai felett most emelkedett fel a megadás fehér zászlaja, aztán felhangzott a dobok pergése. A dobokon "chamade" megadási jel perdült...

A szövetségesek vonalán diadalrivalgás harsogott.

Mióta Fontanges kisasszony feltűnt az udvarnál, és az egyik győzelmet a másik után aratta a királyi kegyért vívott küzdelemben, Françoise élete pokol lett. Órákig ült a csodálatos muránói hármas tükör előtt, és sápadt dühvel meredt saját arcára.

"Harmincnyolc év... Harmincnyolc éves vagyok..." - Ez a gondolat olyan volt, mint a kígyó, mely egyre emeli fejét, hogy belemarjon valakibe... Belemarjon, mert csak a marás adhat nyugalmat. Ha a hetes kereveten hevert, vagy fogadta a király déli látogatását, mesterkélten túl hangos, vidám és túl mohó volt.

Mikor a király megépíttette neki Griboux-ban a palotáját, fölényesen legyintett:

- Eh, de hiszen ez a palota legfeljebb egy táncosnőnek lenne jó...

S nem nyugodott meg addig, míg a gyönyörű reneszánsz stílusban épült palotából rikoltó látványosság nem lett, túlzsúfolva rossz szobrokkal, csigákkal, bőségszaruval.

A király, amióta Fontanges kisasszonyba szeretett bele, úgy beszélt Françoise-zal, mint az orvos a beteggel: lágyan, enyhe vidámsággal.

- Őfelsége... - hallatszott megszokott izgalommal a nyúlánk, okos auvergne-i, Párizsba nemrég került szolgálóleány akadozó hangja.

Françoise egy pillanatra egész erejét összeszedve behunyta szemét. Napszőke fejét lehajtotta. Aztán rugalmasan, harcra készen egyenesedett fel. A király hangtalan, puha léptekkel lépett be a tíz hosszú, lángoló, száguldó év alatt számára oly otthonossá vált szobába.

- Hogy aludt, Madame? - hallatszott a megszokott kérdés.

Françoise vidáman elmosolyodott.

"Igen, itt van... velem van... Most, délben, mikor nász helyett a szavak, az apró örömök vagy éppen a nagy bosszúságok kötik össze kettőjüket."

Az uralkodó mély meghajtással kezet csókolt. Még egyszer meghajolt, és lassan, kényelmesen leült az alacsony, puha székre. Ilyenkor dél táján, főleg, ha nagyon meleg volt, nem viselt pompázó allonge-parókát, és Françoise látta, sűrű hajában itt-ott már ősz hajszálak vannak. Ez megnyugvást keltett.

"Ha mellettem öregszik meg, ez már jele annak, hogy helyzetem szilárd..."

- Kitűnő álmaim voltak, felség... A seregét láttam győzni minden ellenség felett. Majd szólok asztrológusomnak, elemezze az álmot, és mondja el véleményét.

A férfi sima, fiatalos arcán zavar rezzent.

- Az én tapasztalatom szerint az álmok általában fordítva érvényesek... Csak pénteken azonos a jelentés: ha jó - jó; ha rossz - rossz... Egyébként a jó álom rosszat jelent, és a rossz álom jót.

Az ajtó kopogtatás nélkül nyílt ki. Az auvergne-i szolgálólány, akit Françoise teljesen megnyert magának, mosolyogva állott. Jobb kezében hatalmas madárkalitkát tartott, melyben nagy kék-zöld szárnyú papagáj billegtette magát a ketrecben függő rézkarikán.

Françoise elmosolyodott.

- Milyen szép ez a madár... - szólt elismerően, pedig meg akarta szidni a szolgálót, mert kopogtatás nélkül lépett be a királynak az egész udvar láttára lebonyolított s mégis százszor titkos déli látogatása alatt.

Françoise előrenyújtotta apró ujját. A hatalmas papagáj élénken csípett feléje. Françoise csengőn nevetett. Ez a híres, dallamos női kacagás, melyet áhítatosan hallgatott az ezer fényben pompázó udvar, és melyet hírből csodált az egész Európa, mosolyt rezzentett a király ajkán is.

- Tedd oda... a kisasztalra... - intett a szolgálónak, és kíváncsian kérdezte: - Beszél ez a madár?

A szolgáló meghajolt.

- Igen, kegyelmes asszonyom... - Letette a nagy rézkalitkát az alacsony toilette-asztalra, és meghajlás nélkül sietett ki.

Françoise a férfira tekintett.

- Én szeretem a madarakat... - szólt halkan. - Mindamellett szinte hihetetlen, hogy a madár emberi szóval szóljon... - Odahajolt a kalitkához. - Beszélj, madár... Beszélj!

A papagáj tarka, zöld, piros, kék tollait sercegtette. Az uralkodó szinte gyerekes kíváncsisággal figyelte a mérhetetlen távolságból, végtelen őserdőkből hozott madarat.

- Az a lány meg sem kérdezte a madár nevét... - kesergett Françoise.

A papagáj gőgösen cserregve himbálta magát a réz karikagyűrűn. Elhallgatott. Balra fordította vörös bóbitás fejét.

- Beszélj, madár...

Mindketten feszülten figyeltek. A papagáj kerek, feketén csillogó madárszemében szinte emberi értelem volt. Láthatóan értette a hívást, melyet hosszú esztendőkön át hallhatott. Görbe csőrét csattogtatva forgolódott, mint a kukorékoláshoz készülődő kakas, aztán szárnyaival verdesve, harsogva rikoltott:

- Te csalfa, te csalárd, azonnal gyere haza, azonnal... azonnal!... Gyere haza, te csalfa, te csalárd, gyere haza...!

Françoise elsápadt.

- Gyalázatos cselszövés! Most a férjem és papagája miatt nevet ki az udvar.

A király zavartan hallgatott. Köhintett.

- Talán jöjjön velem... Ma kitűnő őzgerincet tálal a minden európai szakácsmesterek legkiválóbbika. Az őzet én magam lőttem a Meudon körüli erdőkben.

Françoise a ruhái után kapkodott, anélkül hogy behívta volna a három öltöztetőjét. A férfi hátravetette oroszlánfejét. Kissé rövidlátó volt, s ezért mindkét szemét összehúzva kísérte az öltözködő szépség ősi, parázna szertartását, mikor a karcsú, erős asszonytest eltűnik a vagyont érő kínai selymek, a megfizethetetlen brüsszeli csipkék fehérségében. Ösztönösen figyelte a pompázó, ragyogó gyémántok, pirosan izzó rubinok, égkék zafírok csillogását, a súlyos, vaskos aranykarperecek érces zörrenését.

Françoise nemcsak ünnepi alkalomra öltötte magára az ékszereit, hanem azóta, amióta az uralkodó évi húszezer livre kegydíjat juttatott az angyalian ártatlan, szőke, kék szemű, tizenhat éves Fontanges kisasszonynak, a mindenkori déli találkozáskor úgy felékszerezte magát, mintha nagy ünnepségre indulna, hogy asszonyisága olümposzi pompáját mintegy talapzatra emelje.

Kint a versailles-i kastély új, most épülő szárnya körül lekaszált fű illata keveredett az ácsok telepén feltornyosuló forgács kellemes illatával. Halkan beszélgetve indultak a már kész, a csodálatos építőművészet alkotást, szépséget sugárzó épület kisebédlőjébe. A folyosón két takarítónő sikálta, lakkozta a padlót. A király megemelte kalapját.

- Szerencsés jó napot kívánok önnek, kedves Dupont-né asszonyom. Átmehetünk a kisebédlőbe?

A vaskosabb testű nem tekintett fel.

- Nem lehet... akinek szeme van, látja, olyan fényesnek kell lenni, hogy hasra vágódjon az a sok semmittevő udvaronc...

A király tanácstalan mosollyal fordult Françoise felé.

- Látja, engem meg a takarítónők hoznak bajba...

A vékonyabb, sápadt, nagy szemű takarítónő lopva felpillantott.

- Jézus Máriám, Szent József! Őfelsége maga... és ő... ő...

A másik takarítónő rántott egyet a vállán.

- Hát, akkor is... kerüljenek a folyosó másik végére. - Rövid ideig gőgösen hallgatott, aztán legyintett. - ...Hát akkor kivételesen mehetnek... - szólt a mindentudó udvari személyzet fölényével.

A király hirtelen ötlettel karjába kapta Françoise-t.

- Úgy legalább kevesebb takarítanivaló marad utánunk... - szólt vidáman.

Az asszony görcsösen kapaszkodott a férfi nyakába, érezte a férfi erejét, és halkan, alázatosan hálálkodott.

- Erről az esetről már ma délben beszélnek majd az udvari pletykatudósok... - szólt halkan, hálásan. Arra gondolt, mit érezhet majd Fontanges kisasszony, hogyan borulnak könnybe az angyali szemek, és megrezzent örömében.

- Most tönkremegy a szoknyám... - duzzogott játékos haraggal.

A kisebédlő kitárt ajtajánál Louvois hadügyminiszter szálas, vaskos alakja tűnt fel. A király a földre eresztette az asszonyt, és kelletlenül mondta:

- Nos, miniszter úr, mivel akarja elrontani az étvágyamat?

Louvois dermedten hallgatott. Máskor telt, sima arca halálsápadt volt.

Mélyen meghajolt Françoise előtt, és rekedten suttogta:

- Felség... ellenünk vetett kockát a sors.

Az uralkodó vállat vont.

- Ha kétségbeesünk, és önmagunk előtt is bebizonyítjuk gyengeségünket, elveszítjük a végső győzelembe vetett hitünket... s ez már teljes lelki vereség.

Louvois mélyet lélegzett.

- Felség... vereség... szörnyű vereség... Tallard marsall döntő csatát vívott Höchstadt és Blenheim között, a Duna völgyében... Savoyai Eugén és lord Marlborough főseregével ütközött meg... - Hangja elakadt.

XIV. Lajos látta az asszony riadt pillantását. Érezte, Louvois megrendülése reá is átragadt, és bosszankodva elfordult.

- Szóljon világosan, Louvois...

A hadügyminiszter köhintett.

- Felség, a csatát elvesztettük... Seregünk fele vagy elhullott, vagy bekerítve foglyul esett.

- Tallard marsall?...

Louvois leverten legyintett.

- Tallard a lovassága élén küzdött, különösen nehéz stratégiai helyzetben. Megsebesült és foglyul esett.

Csend lett. Az uralkodó végigsimított magas, még sima homlokán.

- Mekkora volt Tallard ereje?

- Ötvenhatezer ember...

- S a szövetségeseké?

- Ötvennégyezer.

- Mekkorák a veszteségeink?

- Talán tizenötezer... ebből tizennégyezer halott, sebesült... a többi fogoly... - Újra nyomasztó, súlyos csend támadt.

- S mennyi lehet az angolok és a németek vesztesége?

Louvois habozva latolgatta a választ.

- Seregünkhöz a csata után átjött magyar szökevények azt mondják, legalább tizenkétezer halott és sebesült van...

Az uralkodó mesterkélt közönnyel vállat vont.

- Ha a német-angol-osztrák-hannoveri-porosz hadseregnek ekkora veszteségei voltak, akkor az a győzelem nem is olyan nagy... - Hirtelen elvesztette önuralmát, és öklét rázva, zihálva emelte fel kezét: - Ha azt hiszi lord Marlborough, aki a csatában elesett katonái után is felveszi az élőknek járó zsoldot, s Eugène de Savoya, ez a nagyravágyó kispap, hogy ma nem ízlik az őzgerinc nekem, akkor nagyon tévednek... - Sokat csókolt szája szélén apró, színtelen hab jelent meg. - Kétszázezer szurony és lovaskard emelkedik Franciaország védelmére, s ha tíz csatában vesztünk, a tizenegyediket, a végsőt, a döntőt megvívjuk és győzünk!

- Úgy van! - röppent hirtelen az asszony ajkáról.

Françoise forogva rázta mindkét apró öklét.

- Győzünk! Igenis, győzünk! Leverjük őket, mindenkit, az egész Európát...

Louvois megkönnyebbülten sóhajtott.

- Felséged nemes törhetetlenségénél csak a kormányzói bölcsessége a nagyobb. - Széles lakájmozdulattal tárta szét az ajtót, s mikor az uralkodó Françoise-zal belépett, némán fordította szemét a mennyezetre. Mélyet lélegzett.

Françoise érezte, mint remeg a király karja, és füléhez hajolva lágyan, anyásan, mintha titkot mondana, alig hallhatóan suttogta:

- Ne féljen felséged... győzni fogunk... Ma egy híres jósnőhöz megyek, Voisin asszonyhoz, aki olyan orvosságokat ismer, melyek a férfiasságot a lángolásig felszítják, és több évtizeden át biztosítják az életet...

A király vállat vont.

- Nem ajánlom... erről a Voisinről eléggé zavaros hírek járnak itt Párizsban... - szólt halkan. - Az orvosok között nagyon rossz híre van...

Françoise érezte, hogy sikerült elterelnie a király figyelmét a vereségről, és hirtelen örömmel beszélt tovább.

Nyáriasan forró, május végi délelőtt volt. Fél tizenkettő. Françoise a király szokásos ebéd előtti látogatását várta. Odalépett az ablakhoz, mely tárva-nyitva harsogta az egész udvar előtt a királyi látogatást, és diadalmasan, boldogan, előre ízlelgetve diadalát az udvari pletykatudósok előtt, várakozott.

A Le Notre, az Európa-hírű kertészművész kezével alkotott, olümposzi művészetet hordozó, madár alakra nyírott bokrok között szélesen nyílt a vörös homokkal behintett, sohasem sáros kerti út...

Mély, tiszta csend volt. Balról hirtelen egy leány alakja tűnt fel. Apró mellei hegyesen feszítették a kínai selyemruháját. Úgy állott meg a kerti úton, mintha várna valakit. Az atlanti tavasz fenséges csodájában lombokba borult bokrok között ujjongó madárdal zengte az ifjúság kozmikus diadalát.

A Napkirály arányos, férfias alakja most tűnt fel a kerti úton. A leány mozdulatlanul állott. Az uralkodó lassú, egyenletes léptekkel közeledett. A leány nem állott eléje. Az uralkodó lassan, tiszteletteljesen emelte meg háromszögű kalapját.

Françoise hallotta a szertartás forró éjszakáiban oly lágyan csendülő hangját.

- Ó, mademoiselle Fontanges... mit csinál itt?

- Oltalmazom és felsegítem a kis csigákat, melyek úgy felélénkültek ez után a májusi eső után, és vakmerő tudatlansággal kúsznak ki a bokrok biztonságos sűrűjéből ide a kerti útra... - Lehajolt, és lassan emelt fel a kerti út homokjáról egy vakmerően előkúszott kis csigát.

A király közelebb lépett. Olyan közel voltak, hogy Françoise hallotta a kérdésekben, a feleletekben rejtőző parázna titkokat. Önkéntelenül elhúzódott a félrehúzott függöny mögé. Akaratlanul, ok nélkül pillantott a szobája sarkában csillogó muránói, velencei tükörbe. A képek élesen, tisztán rajzolódtak ki szeme előtt. A leány diadalmas, lenyűgöző, féktelenül sugárzó ifjúsága mindent betöltött. Françoise egyszerre látta a tükörben önmagát, a férfit és a leányt... Egész testében dideregve húzódott még jobban a függöny mögé. Apró öklét szorítva csikorgatta gyöngyfényű, hibátlan fogát.

A férfi lehajolt. Felemelt egy csigát, és óvatosan, gyengéden letette a bokor ágaira, aztán a leány zavartan piruló kicsi arcába pillantott.

- Legyen óvatos... az irgalom a legveszélyesebb lelki kalandok egyike... mert nem tudjuk, hol végződik a szánalom, és hol kezdődik a tehetetlenség.

A leány alázatosan hajlott meg. Érezte, a bokrok közül hűvös, kíváncsi tekintetek értelmezik diadalát, és elpirulva az izgalomtól, halkan mondta:

- Felség... a szobámban üvegedényben egy nagyon bölcs időjós: egy smaragdzöld, gyönyörű kicsi levelibékám van... mely pontosan jelzi rossz vagy jó idő lesz-e.

Kicsit hallgatott, aztán alázatos, sugárzó mosollyal, melyben diadalmasan csillogott az ifjúság varázsa, mondta:

- Felségednek szívesen megmutatom, ha akarja.

A férfi habozott.

- Most? - mormogta zavartan. - Most?

A leány könyörtelen, ifjú hévvel, gyorsan bólintott.

- Igen, felség, a smaragdzöld kicsi levelibéka délben jelzi az időjárást azzal, hogy feljebb vagy lejjebb mászik az üvegedényben levő kis lépcsőn.

A férfi zavartan felpillantott Françoise lakosztályának nyitott ablakai felé.

- Ó, igazán nem tudom, mit mondjak... - mormogta zavartan.

A leány közelebb lépett. Nagy, kék szemében kérés és rejtett, mindentudó, nőies fölény volt.

- Ó, felség, de hiszen egypár perc az egész.

A férfi óvatosan újra felpillantott Françoise lakosztályának nyitott ablakaira, de senkit sem látott. Megkönnyebbülten sóhajtott.

- Ha ön, kedvesem - szólt egészen halkan, szinte suttogva -, ha ön ezt így kívánja, természetesen megnézem a smaragdszínű kicsi levelibékát...

A leány sápadt, mesésen friss angyalarcán a diadal piroslott. Odalépett a férfihoz, és kézenfogva, mint egy gyereket vonta a kastély déli végén számára kirendelt három szobája felé.

Françoise úgy érezte, kiáltania kell durva szitkokat, vagy sikoltva a földre vetnie magát. Homályos tekintete a tükörre hullott. Újra látta magát, a férfit és a leányt.

"Ifjúság... ifjúság... - a felismerés dermesztő volt. - ...átkozott, százszor, ezerszer átkozott ifjúság..." - Könnytelen szeméhez emelte keskeny, rózsás ujjú kezét. Mereven nézett a tükörbe.

"Igen, őt, ezt a leányt ritkán fektette a kerek, hetes kerevetre a Napkirály... Ritkán... Óvja, védi, ápolja, mint egy kertész a legdrágább, legritkább virágát... Ő tizennyolc, én harmincnyolc éves vagyok... Mit, mit tehetek?" - Ökölbe szorítva apró kezét, zihálva támasztotta homlokát a hűvös falnak.

"Én nem leszek megunt szerető, engem nem gúnyol ki a férjem ott a Pireneusok erdős hegyei között, Rousillonban... Ha az égiek nem segítenek, a pokol hatalmaival szövetkezem." - És Vergilius örök sorait idézve ismételte: "Acheronte movebo... Acheronte movebo..."

Mély, tiszta, tavaszi csend volt.

"Ha enyém nem lehet, vesszen el... - suttogta zihálva. - Pusztuljanak együtt, mert én... én elpusztítom őket..."

Az ajtón halkan kopogtak. Az asszony felvetette kicsi fejét.

- Ki van ott? - kérdezte fojtottan.

Rövid ideig csend volt, aztán vakmerően, hangtalanul nyílt meg az aranyozott cirádákkal ékes, fehérre festett ajtó. A küszöbön nyúlánk, fekete hajú fiatal nő állott. Hangja halk, alázatos volt.

- Ó, legkegyesebb kegyelmes asszonyom, én Eulalie-Marguerite-Madeleine de Rienpeyroux, férjezett Moulandier vicomte törvényes neje vagyok... S tegnap kaptam Le Brezé főudvarmester kinevezését: kegyelmes asszonyom első komornája vagyok...

Françoise még mindig sápadtan, remegő ajakkal meredt rá.

- Nekem erről az intézkedésről nincsen tudomásom... - szólt halkan, fojtottan.

Eulalie mélyen meghajolt.

- Várom kegyelmes asszonyom, Európa legszebb asszonyának oly megtisztelő parancsát, és a legalázatosabban engedelmeskedem.

Hallgattak. Françoise halkan köhintett.

- Egyelőre semmi parancsom nincsen. Ebédet nem kérek. Elmehet.

Eulalie mélyen meghajolt.

- Kegyelmes asszonyom, ma magyarosan sült csirke van tejföllel és gombával... Ez az étel uralja a királyi szakácsok egész étlapját.

Françoise sokáig töprengett.

"Üres gyomorral mit sem ér a hős..." - jutott végül eszébe a még a zárdában hallott szakácsmondás. Összeszorított ajka egészen fakó volt.

- Helyes... - szólt végül. - De ha ön a főkomornám, intézkedjék, hogy Lesage úr és Guiborg abbé még a nap folyamán keressenek fel.

Eulalie készségesen meghajolt.

- Ne hívjam el Regulus Montanus orvos és csillagjós urat... aki már két hete várakozik kihallgatásra a kegyelmes asszonyomnál?

Françoise sokáig hallgatott.

- Őt egyelőre nem... - szólt végül halkan. Hirtelen érezte, hogy éhes. A vívódás, mely eddig elhalványította az egészséges életingereket, szétfoszlott a megcáfolhatatlan éhségérzetben...

A puha, selymes bútorokkal zsúfolt hálószobában hűvös, dermesztő erők torlódtak.

Lesage hipnotizőr és Guiborg abbé feszülten figyeltek.

Françoise a kicsi, puha széken ült. Sokáig hallgatott, hűvösen figyelve önmagát, aztán halkan köhintett:

- Uraim, önöknek most segíteniük kell nekem. Semmi kifogásom nem volt a hetes kerevet nászáldozatai ellen, de most úgy érzem, ez a névtelen leány, egyedül ifjúsága által, uralkodik a király akaratán.

Csend lett. Lesage előrehajolt.

- Kívánja-e kegyelmes asszonyom Fontanges kisasszony halálát? - kérdezte halkan.

Françoise érezte, lelke kelyhe megtelik valami hűvösséggel, mely vakmerőbb volt, mint a halál. Mélyet lélegzett. Két tömör, lányosan kicsi melle megremegett a bíborpiros kínai selyemruhája alatt.

- Vesszen, aminek vesznie kell! - szólt halkan. - Mit ér az életem, ha nem világítja be a Napkirály akaratsugara... - Arca megváltozott, kemény, érdes lett. - S én, aki a hetes kereveten tárultam királyi ölelésre, ragaszkodom a múltamhoz...

Guiborg abbé mélyen meghajolt.

- Kegyelmes asszonyom akarata a legszentebb törvény számomra... Ajánlom, keressük fel Voisin asszonyt, a titkos tudományok hosszú évtizedek óta oly érdemtelenül üldözött tudóját.

Françoise rekedten köhintett.

- Annak a lánynak pusztulnia kell... pusztulni! Menjetek Voisin asszonyhoz, és mondjátok meg neki, ha nem segít, megvádolom őfelsége előtt mint mérget áruló boszorkányt, és máglyán égettetem el a Carrousel téren.

Lesage előrehajolt...

- Kegyelmes asszonyom, ha madame Voisin idejárna önhöz a versailles-i kastélyba, az feltűnő lenne, és a megvádolt Voisin asszony alighanem húzódozna ettől... Ezért indokolt lenne, ha lakásán, a St. Honoré utca 12. szám alatt találkoznának. Itt van mindjárt a szent Jakab-kolostor mellett, melyről már több megdöbbentő jóslatot hallottak a beavatottak...

Az asszony mozdulatlan arccal bólintott. Öldöklő haragtól homályos szemében sárga szikra gyúlt.

Françoise ismét a király déli látogatását várta, és éppen úgy elhúzódott a nyitott ablaktól, mint akkor, amikor a Nagy Királyt először vezette el a latin ifjúsággal pompázó leány. Most is dél volt.

A versailles-i falu ormótlan kövekből rakott alacsony, ősrégi temploma felől halkan szállott a déli harangszó.

Agyában egyetlen gondolat örvénylett.

"Ha még egyszer Louis útjába áll... megölöm... kivégzem... megmérgezem..." - Érezte, piros ajka szélén szürke habcsepp jelent meg.

A Napkirály férfias, daliás alakja éppen úgy tűnt fel az udvari kápolna felől, mint máskor a szerelmük viharos, szilaj esztendői alatt. Lassan haladt a piros homokkal behintett kerti ösvényen a Le Notre kertész által művészien megnyírt bokrok között.

Françoise érezte, hogy testén átcsap a hetes kereveten lobogó nász első szikrája, mely olyan volt, mint Dionüszosz mámoristen és Asztarte-Eiréne szent nászviharának első, némán, hangtalanul villanó lobbanása.

"Jön... idejön... mégis ide, ide, hozzám... Győzelem... győzelem... tőle jön hozzám..."

Újra összerezzent.

A park vörös homokkal behintett útján - úgy, mint akkor - feltűnt a leány alakja. Françoise érezte, testét sohasem érzett bénító hűvösség önti el. Ez nem a féltékenység lángoló dühe volt, hanem sűrű, névtelen tehetetlenség. Görcsösen behunyta szemét, de így is hallotta a leány lágyan zengő, alázatos szavát:

- Ó, felség, olyan szörnyű álmot láttam... félek...

Csend lett. A férfi - úgy, mint akkor - óvatosan, tartózkodóan tekintett Françoise földszinti lakosztályának a parkra nyíló kitárt ablakai felé. Aztán halkan, tartózkodva mondta:

- Ó, kitűnő orvos, álomfejtő és költő barátom, ama bizonyos Riego Montez, tudósnevén Regulus Montanus megfejtené az ön álmát.

Fontanges kisasszony mélyen meghajolt.

- Ó, felség, minden fájdalmam enyhülne, ha csak öt percre beszélhetnénk itt, ezen a kerti padon.

A férfi érezte, hogy az egész testén végigrezdül a veszedelem árnyéka. Nem tudta pontosan, mit látott a múlt héten itt a "maîtresse en titre" lakosztályának ablakai előtt Françoise, mert az asszony mélyen hallgatott előtte, mintha a féltékenység tébolyító nősténydühe nem gyújtotta volna fel őrjöngő bosszúra.

- Jó, hát üljünk le erre a padra... - Hangja el-elakadt, mintha sohasem ölelte volna meg a leányt a hetes kereveten.

Érezte, hogy egész teste remeg a hirtelen támadt férji rettegéstől, mely sohasem dermesztette még, ha a hét világszép szeretőjét birtokolta.

Most minden más volt: a helyzet, a veszély, a szerelmi kényszer. Dideregve ült le. Már nem mert az ablakra nézni. De minden csendes volt.

Bent, a tárva-nyitva álló ablakok mögött senki sem mozdult. A feszültség engedett. "Ó, vajon mit láthat, hogy itt ülök a kerti padon?... Ha hét szeretőm kerevetét megosztotta velünk, mi joga a féltékenységre?... Igen, itt ülünk. Ez még nem bizonyítéka az új szerelemnek..." - Aztán tárgyilagosan, erőltetetten érvelt önmaga előtt: "Igaz, ez az angyali szépségű, tizenhat éves kislány most már másodszor térít el utamról éppen a várakozó Françoise ablakai előtt... De ha Françoise minden szeszélyét teljesíteném, nyomorultabb lennék egy néger rabszolgánál." Halkan, erőltetett nyugalommal váltott néhány szót a leánnyal, és mély meghajlással indult a kertre nyíló bejárat felé.

Françoise arcán mosoly vibrált.

- Ó, Louis, úgy vártalak... miről tudsz te beszélni ezzel a Versailles-ba settenkedett pásztorleánykával...? - szólt halkan, lágyan, és gyors, tapasztalt ujjai érdes, fojtott hévvel, parázna, férfierőt lemeztelenítő mohósággal gombolták ki a férfi vörösbársony ruháját...

Az egész Európát fénnyel bevilágító versailles-i udvar mindent jól sejtett, pontosan tudott, megfellebbezhetetlenül érvelt. A Nagy Királynak megcáfolhatatlan szüzességét nászban áldozva, Fontanges kisasszony úgy forgatta karcsú dereka körül bohókásan, vidáman, új asszonyiság varázsával az eseményeket, hogy a legtapasztaltabb versailles-i udvaroncok szemöldöküket felvonva, elismerő hümmögéssel bólogattak.

"De vajon, madame Montespan beleegyezik-e ebbe, mert hiszen, ki ne tudná, hogy gáncsot vetett kápráztató szellemességével, ragyogó elmével vagy durva hisztériával mindazoknak, akik a politikában állást foglaltak ellene. Fontanges kisasszony hugenotta-protestáns. Montespan asszony buzgó, kíméletlen katolikus. Milliók és milliók sorsa, a névtelenül figyelő nép élete fordul meg azon, kit feszít násztárulásra a Napkirály."

A kápráztató, ragyogó udvar figyelt, csodálkozott, aztán újra figyelt, ámult, lélegzetvisszafojtva várta az eseményeket, melyek mellett elhalványult a Malplaquet felé döntő csatára vonuló, Hainaut sorsot hozó mezőin a nagy Marlborough és Savoyai Jenő, a franciaellenes nagy szövetség nagy seregeinek világtörténelmet kovácsoló gladiátorfogása.

Bent halálsápadtan nézte az új szeretőket Françoise. Behunyta szemét. Hirtelen oldalt pillantott. A hatalmas falitükörben újra meg újra, most is, mint akkor, pontosan látta mind a hármójukat: önmagát, a leányt és a férfit.

"Hát igen... ez a leány döntést kíván, vakmerő, gyors döntést... - Lelkét elborította a halálos elszántság. Idegesen, görcsösen vállat vont. - Legyen... igen, az ő diadalmas szépsége, lányos ártatlansága, bájos együgyűsége feltétlenül vonzza a király szívét. Ezért itt gyorsan, kíméletlenül kell cselekedni..."

Összehúzódott, mint ugrásra feszülő, vérszomjas kis menyét, és remegő ajakkal meredt a széles falitükörbe. A gondolatok széthullottak, alaktalan, lobogó, sötét lángokká váltak. A leány alakja, ifjúsága betöltötte a tükör keretét. Ez az ifjúság olyan volt, mint kristálykehelyben a mámor férfierőt, örök ifjúságot adó itala.

Az asszony tébolyult, hideg dühvel, mozdulatlan arccal figyelt.

"Igen, igen... meg kell ölni őt is, a királyt is, mert ha ezt a leányt sikerül is legyőzni, lesz más, aki halálos, pusztító ifjúságának izzó, örvénylő hullámával elsodorja mellőlem a daliás, örökifjú Napkirályt... Igen... haljanak meg mind a ketten. Megölöm őket, és... igen... kolostorba megyek vezekelni..." - suttogta maga elé, és most, hogy végzetesen döntött, zavaros megkönnyebbülést érzett.

Guiborg abbé lehajtott fejjel állott a hármas tükör előtt, és Françoise úgy érezte, egyszerre hárman szólnak hozzá.

- Csak a gyermekek és az asszonyok hiszik, hogy valami titokban maradhat... - Hangja halk, nyugodt volt. - Ha csak a leányt sújtjuk le, az egész Európára szóló botrány elsodorja önt, kegyelmes asszonyom... Mi pedig, Lesage és én, esetleg mások is, mint méregkeverők máglyára kerülnénk, itt, a Carrousel téren...

Françoise felállt. Arca halálsápadt volt.

- Biztos ön abban, hogy ama bizonyos Voisin asszony gyógyító orvosságai nagyobb mértékben alkalmazva meghozzák a várt eredményt?

Guiborg sokáig hallgatott. Köhintett.

- A "fehér por" ételbe keverve olyan mellékízt ad, melyet könnyű észrevenni, s úgy a kudarc s mindnyájunk kínhalála biztos... - Hosszú, inas kezét lassan felemelte. - De a régi rómaiak levelet hintettek be porzó helyett méreggel, s az olvasó beszívta, ha kibontotta a levelet és elolvasta. Ajánlom, hogy a király és az ágyasa egyszerre kapják meg a halállevelet.

Mély csend támadt, csak a szoba sarkában hancúrozott hangtalanul két csodálatosan hosszú szőrű angóra kismacska.

- S ki adná a levelet át őfelségének? - kérdezte szinte nyugodtan Françoise.

Guiborg felvonta szemöldökét.

- Eredményesen ezt csak ön teheti meg...

A két játszadozó kismacska a játékban felborzolt szőrrel gurult a kerevet alá. Az asszony összeszorított ajakkal gondolkozott.

"Félre kell tennem minden lármát, féltékenységi jelenetet, mert akkor elmenekül, vagy egyszerűen elküld innen. Ha nem szeret, haljon meg ő is... ő is..."

Hirtelen felegyenesedett a keskeny, kényelmetlen, de aranyozott díszekkel, Bourbon-liliomokkal ékes ágyában, melynek szűk voltára oly sokszor panaszkodott a férfi a déli látogatások alatt.

"Cselekedni kell villámgyorsan, könyörtelenül... cselekedni... - lüktetett a hűvös, őrjítő gondolat, és leverően merült fel a felismerés: - De hiszen Louis már több mint két hete felém sem néz, s ez a leány, aki mintha mása lenne a tíz évvel ezelőtt oly lángoló szerelemmel szeretett Louise de la Vallière-nek, egyszerűen elvezeti az ablakom alatt Louis-t... Mi ez, ha nem a legvakmerőbb kihívás a végső, gyilkos harcra a királyi szeretőért, a hatalomért, Franciaországért?... A saját életemért..."

- Biztos ön abban, hogy a varázslónő, ez a bizonyos Voisin asszony, nem ismer fel, ha éppen tőle kérek orvosságot?

Guiborg mozdulatlanul nézett arcába.

- Voisin asszony csak saját készítményű gyógyszereket ad a súlyos szívbetegek számára. Számtalan betegséget és súlyos beteget gyógyított már meg. A beteget figyelmezteti: csak annyit használjon fel, amennyit ő rendel, mert túl nagy adag szívbénulást okozhat.

Françoise halkan, rekedten köhintett.

- Forduljon el, felöltözöm... - Felegyenesedett, úgy kapkodott a ruhái után, mintha örvényben fuldokolva a mentőöv után kapna.

A széles, csillogó spanyol körfésűkkel fogta össze dús, még olümposzi pompájú hajnalszőke haját, mely úgy hasonlított Louise de la Vallière és Fontanges kisasszony hajfürtjeihez.

Menjen le a kastélynak az én lakosztályomba nyíló kapuján. Készítse elő a hintómat. A hintó ablakait erősen függönyözzék be. A kocsissal csak ön beszél... - Megvárta, amíg a férfi kimegy, és a hármas tükör elé siklott. Kezében vidám, dionüszoszi örömöt lobbantó, farsangkor használt fekete álarcot emelt. Elfedte vele arcát, és vállat vont.

"Ez nem kelt feltűnést, hiszen most minden előkelő főnemes álarcot vesz fel, ha éjszakai mulatozásra indul."

Megfordult, és hangtalan léptekkel siklott a titkos bejáraton nyíló ajtó felé.

Ezen a napon egész nap tanácskoztak a Napkirály, a főnemesek, az országnagyok, a mesésen gazdag párizsi bankárok főszakácsai a versailles-i kastély konyharészében, a levesek főzőterme mellett nyíló szakácsteremben.

A levesek terméből a félig nyitott ajtó mögül tizennyolcféle leves, csak az évszázados szakácscsaládok, a konyha misztikus mestereinek csodálatos szaglóképességével értékelhető és elemezhető ételek illata lebegett.

A burgundi herceg szakácsa, a magas, élénk szemű Charles Boulon, aki személyes vetélytársa volt Condé herceg, de főleg természetesen a Napkirály Európa-hírű főszakácsának, úgy emelte fel kezét, mintha népgyűlésen szónokolna:

- Igen! Igenis! Én... - Mellére ütött öklével. - Én mindig hirdettem: a kapormártás nem való a sült kappanhoz... Nem és nem és háromszor is nem! - felemelte az asztalon mindenki előtt ott álló díszes rézkehelyt, és a magasba emelte: - Vesszen a kapormártás! Éljen a sült kappan vörös borban!

Itt-ott taps csattogott vagy tiltakozó kiáltások röppentek.

Achille Bollisto, a király főszakácsa, gőgösen felvonta szemöldökét.

- Sok előkelő vendégem kifogásolná, hogy a vörös bor elveszi, igenis, elveszi a pompás sült önmagában is kitűnő ízét... - Hevesen széttárta kezét: - Igen, uraim, küzdjünk teljes hévvel az ellen, hogy egyesek keverik az ízeket, és gyakran - mily bánat! - éppen a legfinomabb ételek ízét felhígítják vagy megváltoztatják. Szinte ellopják az ízek harmóniáját, melyben azonban minden ételnek önálló és maradéktalan íze van.

Az asztal körül zavart kiáltozás támadt. Új szónok emelkedett szólásra: Maximilien Lecoque, aki már két szakácskönyvet írt, melyeket egész Európában a királyi vagy nagyúri konyhákban úgy forgattak, mint szerzetes a bibliát.

- Én azt mondom, elégedjen meg a főnemesi konyhák szakácsa azzal, ha csak nyolcvan vagy száz étel valóban ízletes elkészítéséhez ért, és ne keverjük az ízeket, ételeket... Ugyanis ez felette kockázatos: nekünk az étel ízletesnek látszik... s a magas vendég vagy éppen a házigazda mégis idő előtt leteszi a kanalat... S ez már a szakácsművészet válsága, mely egészen addig tart, míg valóban ízletes étel nem kerül a fejedelem asztalára...

A királyi főszakács felemelt fejjel szaglászott a leveses terem csábosan félig kinyitott ajtaja felé, és mély meghajlással intett:

- Uraim, ajánlom, menjünk be a leveses terembe, s csak akkor folytassuk tovább ezt a tanácskozást, ha mindenki sorra megízlelte a királyi konyha párolgó remekét... - Ujját felemelte. - De nem ám tányérra kiöntött levest, s nem ám olyan kanalakkal, melyekkel röviddel ezelőtt mást ettek a magas vendégek, hanem csak erre az alkalomra készített fenyőfa kanalakkal...

Az elismerő vidám zaj egyszerre csapott fel. A tágas, széles levesfőző teremben feszülten várakozva - mint katonák a szemlén - állottak a tizennyolc hatalmas fortyogó üst mellett a szakácsok és a kukták.

A vendégek úgy haladtak üsttől üstig, mint beteget látogató orvosok, vagy mint művészeti kiállítást megtekintő bölcsek. A királyi főszakács hirtelen oldalt intette a burgundi herceg főszakácsát, és hozzáhajolva, hogy az üstök fortyogása ne zavarja beszédét, mondta:

- Holnap őfelsége önöknél ebédel... - kezdte lassan. - Hírek járnak, hogy Montespan asszony meg akarja mérgezni őfelségét és Fontanges kisasszonyt, akibe őfelsége már több mint két esztendő óta szerelmes és húszezer livre-t utaltatott ki neki.

A burgundi herceg szakácsa elsápadt.

- Igen, igen... erről mintha hallottam volna zavaros híreket... - És tanácstalanul széttárta kezét. - De mit tehetek, mit tehetek?

Charles Boulon vállat vont.

- Mielőtt a Nagy Királynak a kedvenc ételét feltálalja, kóstolja meg...

- Hogy én kóstoljam meg?! - méltatlankodott a másik. - De hiszen akkor engem pusztít el a méreg! A királyi főszakács fölényesen felvonta szemöldökét.

- Ön kitűnően ismeri az ételek ízét, s így egyetlen kanálból megállapíthatja, van-e idegen íz benne... - Hirtelen elhúzódott. A hatalmas teremben most a királyi levesgazda, a főszakács helytartója magyarázott olykor harsogva, nevetve, hol töprengő arccal a tizennyolc üst leves rejtélyeiről.

Éjfél volt. Május közepe. Françoise selyem farsangi álarccal takarta el arcát. A sűrűn lefüggönyözött, álcázásnak a királyi kocsiszínből - melyben kétszáz pompás aranyozott hintó sorakozott - az évszázadok óta felhalmozott limlom közül elővett ócska, lötyögő hintó billegve bukdácsolt a St. Antoine utcán. A Szent Rita utcába, melyből a húszéves, hollófekete hajú, vértanú Alexandriai Szent Katalinról elnevezett háromszögű tér nyílt, melyet betöltött a májusi éjszaka kozmikus nyugalma.

Lesage hipnotizőr, aki a bakon ült, halkan kiáltva fékezte a királyi istállóból száz fortéllyal kivezetett lovakat, és anélkül, hogy hátranézett volna, halkan mondta:

- Szálljon ki, kegyelmes asszonyom... helyben vagyunk... Nappal rengeteg beteg jár ide, és csodálatosan rövid idő alatt meg is gyógyul a híres Voisin asszony főzeteitől; de éjjel csak azok járnak, kik bölcs tartózkodással titkolni akarják a ragályos bajaikat: a vérbajt vagy a tüdő oly sokféle betegségeit... Voisin asszony senkitől sem fogad el egyetlen rézgarast sem, de könyöradományra tolongó koldusoknak vessen néhány rézgarast, kegyelmes asszonyom... Ha felséged néhány rézpénzt dob a lépcsőházban álló perselybe, vagy később, ha a veszély elmúlik, ajándékot hoz, azt Voisin asszony elfogadja, hogy a kéregetőknek adhasson... A szegények éjjel-nappal itt tolonganak. Meg kell vesztegetni a könyörtelen sorsot, s a titkos utak kitárulnak...

Françoise látta, hogy az épület mögül rongyos koldusok csoportja bukkan ki, húzódik közelebb, méregetve a kopott, ócska hintót, és halk mormogással, csalódottan oldalognak el.

Lesage parancsolólag intett.

- Mit várakoztok? Egy szegény polgárasszony jött el, hogy gyógyulást találjon beteges szívére...

Françoise felrántotta a hintó ajtaját. Egy marék pénzt vetett a koldusok felé, és amikor már besiklott az ódon, nem éppen tiszta épület éjjel-nappal nyitott kapuján, hallotta a sötétben a pénz után kapkodó koldusok nyivákoló ujjongását.

A koromsötét lépcső felett felakasztott viharlámpa derengett. Fent tárva-nyitva állott a folyosó sarkában az emeleti lakás ajtaja. Françoise megigazította arcán a keskeny, farsangi álarcot. Hirtelen lobbanó, női bátorsággal indult előre. Besiklott a lakásba.

A teljesen üres teremben, az ablak párkányán égő egyetlen vaskos templomi gyertya fényében, a sarokban álló fonott széken lányosan fiatal, de már őszülő hajú asszony ült.

Françoise megtorpant. Hirtelen nem tudta, mit mondjon.

- Ön madame Voisin? - kérdezte fojtottan. A lányosan fiatal, ősz hajú asszony előrenyújtotta kezét.

- Vártam önt, kegyelmes asszonyom - szólt halkan, nyugodtan.

Csend lett. Françoise érezte, ez a szótlanság bénítja gondolatait.

- Azért jöttem... - kezdte mesterkélt fölénnyel.

Madame Voisin ajkán mosoly rezzent.

- Semmit se szóljon, kegyelmes asszonyom. Mindent tudok egy közeli ismerősömtől.

Françoise hirtelen elvesztette önuralmát.

- Igen... - zihált akadozva -, egy ismerősöm... egy igen jó ismerősöm... beteg... súlyos szívbaj...

Madame Voisin bólintott. Kezében apró, csillogó aranyszelence jelent meg. Egy pillanatra felkattintotta a szelence drágakövekkel borított aranyfedelét.

- Fehér porból egy kiskanállal vegyen be... a beteg... - Összerezzenve emelte fel két vékony kezét. - De vigyázzon, két kanál vagy több megbéníthatja a szívet... - És két vékony karját rázva, suttogta: - Vigyázzon, nagyon vigyázzon, felette előkelő barátaimtól hallottam: az udvarnál a tudatlan kuruzslók gonosz tettekkel vádolnak... - Hirtelen elmosolyodott. - De ha engem a bíróság elé állítanak, az olyan egész Európára szóló botrány lenne, akkora botrányt kanyarítanék... hogy a Bastille börtöne megtelne a legelőkelőbbekkel, a leggazdagabbakkal...

Françoise meghajolt. Görcsösen szorította apró ujjai között a szelencét, és érezte, hogy egész testén az erő, a könyörtelen bosszú vagy halálos fölény árad el, és olykor sötét lobogással lobban a titkok végzetes birtokolásának tudata.

- Ne féljen, asszonyom - szólt halkan, rekedten. - Én mindig, mindenkor helytállók barátaimért.

Letette a szék karfájára a súlyos, duzzadt, mesteri aranyszőttestől csillogó erszényt. Hallotta a másik tiltakozását, és úgy siklott le a lépcsőn, mintha menekülne valami elől. Mögötte halkan dobbant a másik asszony lépte.

- Kegyelmes asszonyom... - hallatszott halkan, szinte vidáman. - A pénzét a Saint Rocques-kórház szegény betegei kapják... Egyébként, úgy érzem, ön gyakran kártyázik, és méghozzá igen nagy összegekben. Ma este semmiképpen ne fogjon kezébe kártyát, mert ma éjjel nem nyerhet.

Françoise már visszanyerte önuralmát.

- Ne féljen, lesz, aki kifizeti... - vetette oda gőgösen a másiknak.

Voisin megszokott figyelmeztető mozdulatával emelte fel két hosszú, lányosan könnyű karját.

- Legjobban attól óvakodjon, Madame, aki a kártyaveszteségeit kifizeti...

Françoise halkan nevetett.

A versailles-i palota Françoise számára kiutalt kis fogadótermében a hatalmas, vaskos, bronzveretű asztal mellett ülő huszonhét játékos, a főnemesség és a párizsi bankárpolgárok leggazdagabbjai között lassan, aztán egyre gyorsabban vándoroltak a kártyalapok.

A játékvezető, sápadt, magas lakáj, aki a bronzasztal előtt állt, hűvösen, nyugodtan mondta:

- Ön ismét vesztett, kegyelmes asszonyom... - Az asztal körül halk mormogás vibrált.

Condé marsall, aki vérbeli herceg volt, hódolatteljesen hajolt meg.

- Kegyelmes asszonyomnak nem kell félnie a veszteségtől, mert aki szerencsétlen a játékban, az szerencsés a szerelemben... S nem a legnagyobb elképzelhető szerencse-e, hogy tökéletesen uralja Európa legdaliásabb lovagjának, fejedelmének oly lángoló szívét?...

Françoise megvárta, amíg a játékvezető besöpri a játékasztalon felhalmozódó Louis d'or-aranyakat, és mesterkélt fölénnyel, gyorsan mondta:

- A szerelem és a hatalom ikertestvérek... Éppen úgy, mint a hatalom és a pénz...

Az asztal körül elragadtatott kiáltások röppentek:

- Mily elme! Mily szépség!

A játék tovább örvénylett.

Françoise érett, duzzadt, pipacspiros ajkán gőgös mosoly volt.

- Tisztelhetjük-e méltóbban az eget mással, mint az elme könyörtelen lobbanásaival, mely egyszerre ragyogja be az Olümposz csúcsait és az Alvilág lelket bénító mélységét?

Condé herceg fölényesen mosolygott.

- Óvakodjunk attól, hogy kihívjuk a sors haragját az oly mennyei percek miatt...

Most már az egész asztal körül mindenki az asszonyt figyelte. Françoise úgy érezte, aranyköd borít el mindent, és szilaj lendülettel vágta le a kártyáit az asztalra.

Az asztal körül fölmorajlott az ámulat.

- Hétszázezer tallér...

Az őszülő, de az asszonyokért most is bolonduló Condé herceg elismerően bólintott:

- Hiába, nyerni akárki nyerhet, de veszteni tudni kell.

Françoise széles mozdulattal úgy tolta el a pénz előtte emelkedő halmát, hogy az aranyak villódzó lobbanásokkal, pengő zuhataggal ömlöttek a padlóra...

- Ez az új orvosság?

Fontanges kisasszony sápadt, kicsi arcán félelem és remegés ült.

Riego Montez bólintott.

- Kértem őfelsége leghíresebb orvosait, sőt, a titkos dolgokban oly jártas Guiborg abbét is, Lesage-t, a csodálatos hipnotizőrt, és másokat, hogy orvosi konzíliumban tanácskozzák meg az ön egészségi állapotát, és véleményezzék a tüdőbaj ellen a legerősebben ható orvosságokat...

A leány lehajtotta fejét. Behunyta kozmikus kékséggel sugárzó szemét.

- Nyugalmat akarok... csakis nyugalmat... semmi mást... csak nyugalmat... Ha egészséges leszek, elmegyek Normandiába, a tajtékzó tengerbe nyúló, szent Mihály arkangyalról elnevezett Saint Michel Benedek-rendi szerzetesek kolostorába, és mint egyszerű szolgáló vezeklem le az egyházi renden kívül a mérhetetlen, parázna bűneimet...

Riego Montez nagy homlokú, nagy orrú latin arcán vívódás látszott.

- Szerény és tudatlan véleményem szerint önnek valóban levegőváltozásra lenne szüksége, mert az aljas, züllött környezet áskálódásai immár veszélyesek lettek az ön számára. S én is azt mondom, mint egykor Keresztelő János mondotta: ,,a fejsze a fa gyökerének vettetett..."

Mély, hosszú csend támadt. Csak a bársonyba, selyembe, aranyba, ezüstbe, bíborba borult, csak orvosoknak és a Napkirály-szeretőnek nyíló leányhálószoba belsejében ketyegett egy bohókás, vidám farsangi alakokat körbefuttató ófrancia genfi óra...

Riego Montez vállat vont.

- Meg kell mondanom, mademoiselle, hogy nem értek egyet Lesage és Guiborg abbé orvosi véleményével: az ön betegsége... hát igen, meg kell mondani, bármilyen nehezemre esik... bármilyen kockázatos is a sötét erők kihívása... Az ön betegsége... valami külső, ismeretlen behatás eredménye...

Fontanges kisasszony csodálatos, nagy, mély tüzű kék szeme riadtan kitágult. Sápadt kicsi arcán az akarat rezzent.

- Igen... külső erők... külső erők... - suttogta akadozva, és kezét összetéve, zihálva mondta: - Ó, orvos úr, mentsen meg innen... Hadd menjek Normandiába, a Szent Mihály várába, melynek sziklái alatt úgy örvénylik a tenger... Oda, ahol gyermekkoromban oly sokat jártam, és ahol a vár s bencés kolostor épült... ott keresztényi szívélyességgel várják az élet, a sors súlya alatt már összeroskadó vándorokat a jóságos atyák...

Riego Montez vállat vont.

- Kisasszony, én négyszer kerültem a szent inkvizíció bírái elé, és csak szent Augustinus, Origenész, Szent Ferenc és Kempis Tamás műveiben való alapos jártasságom mentett meg a máglyától... - A vakmerők gőgös pöffeszkedésével rázta magas homlokú fejét. - Tud ön arról, hogy a legeslegelőkelőbb társaságban már négy nap óta beszélik: ma mérgezett porral behintett levelet adnak át őfelségének, és ha belélegzi a mérges port, mely olyan, mint a leveleknél alkalmazott porzó, őfelsége nem éli túl a napot, melyen a levelet olvasta.

A leány kicsi virágsziromarcán nem látszott meglepetés.

- Igen... Voisin asszony "fehér pora": az örökösödési por, melyet a türelmetlen aranyifjak adnak be a gazdag rokonoknak, hogy siettessék a véget, a végső ítéletet. Erről tudok, és mások is tudnak róla, de nem akad sem vádló, sem bíró, aki ezt figyelembe venné... Mert hiszen nincs sem felperes, sem alperes, nincs senki, aki vádat emeljen, mert a bizonyítékokat az áldozat magával viszi a díszesen aranyozott, halálát harsogó síremlék márványa alá...

Csend lett. Riego Montez sokáig hallgatott.

- Bizony, kicsi bűn ez ott, ahol másfél millió hugenotta-protestánst kényszerítenek arra, hogy mérhetetlen vagyonukat, selyemszövő gyárukat, műhelyeiket elhagyva, Svájcba, Brandenburgba, Hollandiába vándoroljanak... - Engedékenyen legyintett. - Na, persze, ez részben, de csak részben fedezi a végtelen háború költségeit és a versailles-i csodapalota építését, a külföldi diplomaták sorozatos megvesztegetését, úgy, hogy a német császár kancellárjától Amadeus savoyai hercegig végig mindenki "tiszteletdíjat" húz a Napkirály külügyminiszterétől, Torcy márkitól... Kivéve persze azt a megveszekedett kispapot: Eugént, Savoya és Carignan hercegét, aki akkora győzelmet aratott, hogy vele szóba állni többet jelentene egy megvívott kisebb háborúnál.

A leány egy pillanatra megfeledkezve a betegségről felfigyelt:

- Azt mondják a titkot tudók, hogy Savoya herceg szerelme egy magyar hercegnő, de nem veheti el, mert akkor mint magyarbarátot megfoszthatnák a fővezérségtől, s így kevesebbet használhatna a magyaroknak, mint most, mikor a magyar huszárjai élén lovagol ellenünk.

A leány mellére szorította két kezét, és kitágult szemekkel figyelt.

Riego Montez fölényesen bólintott.

- Hát, igen... van önzetlen szerelem is... A "szívöröm", ahogy valamelyik érzékenyebb szívű szent megtapasztalta... - Töprengve dörzsölte homlokát. - ...Mint tapasztalt csillagjós, megmondhatom önnek, mademoiselle, hogy őfelsége életvonala még hosszú... - Ujját felemelte. - De az kétségtelen, hogy a Saturnus bolygó a halál és nagy csatában kivívott harcok bolygója... s jelenleg a halál házában áll, s csak ha valami külső lehetőség - a szerelem bolygójáról, a Hajnalcsillagról, a legtitokzatosabb, legszilajabb szerelemistennő, a Hajnalcsillag Asszonya bolygójáról - közbe nem lép sugárzásával, a végzet... igen, a végzet, őfelsége végzete holnap délben beteljesül...

A leány halkan felsikoltott.

- S ön?... - kiáltotta, vádlóan mutatva előre úgy, hogy az ujja szinte érintette a férfi mellét: - Ön ezt hagyja?

A másik vállat vont.

- Volt idő, mikor akadálytalanul beléphettem a Tuileriákba, őfelsége lakosztályába. Most őfelsége a meudoni erdőkben vadászik, és csak holnap tér vissza. A mérgezett levelet holnap délben kapja a legszebb kézből.

A leány halálsápadtan felült.

- S ön... ön, akit őfelsége személyes beavatkozása mentett meg a szent inkvizíció kínzókamrájából... ön nem tesz semmit?

Riego Montez nagy orrú, nagy homlokú latin arcán most látszott először zavar.

- Ha személyes kihallgatást kérek az udvari személyi irodától: az legalább három hónap... Ha a legszemélyesebb kihallgatást kérném, az legszerencsésebb esetben is tíz nap... - Hirtelen mindkét kezével türelmetlenül csapott a levegőbe.

- Eh, hát mi vagyok én: szárazdajka vagy a személyes királyi testőrség főnöke? Őfelsége egyetlen szavára kétszázezer szurony szegeződik döfésre, ötvenezer dragonyospallos emelkedik vágásra és ágyúk százai dörögnek... De a puha, ölelő karok, a legrafináltabb és legegyszerűbb női cselvetés ellen nincsen védekezés...

Mély csend támadt. A leány összetette mellén mindkét finom, alabástrom kezét.

- Tizennyolc éves vagyok, és két gyönyörű izzó esztendeig lángolt a szerelmünk... Kívánhatok-e többet? - Mélyet lélegzett, és hosszú szempillás szemét lehunyva, halkan suttogta: - Imádkozni fogok üdvösségedért, lovagom, szerelmem, álmom, Louis...

Mind a hármuk arcán egyforma feszültség ült.

Guiborg abbé könnyedén meghajolt ültében. Lesage hipnotizőr súlyos, hűvös tekintettel kutatta a harmadik arcát.

- Kolléga úr, úgy hallottuk, hogy már hosszabb ideje betegeskedik Fontanges kisasszony, és az ő betegségét ön oly célra akarja felhasználni, hogy a két évezredes hippokratészi eskü alapján vádat emeljen ellenünk őfelsége legszemélyesebb hívei, sőt éppen őfelsége előtt...

Riego Montez vállat vont.

A St. Claude-i királyi kertpalota kitárt ablakai előtt teljes pompájában tárult az esőbecézte atlanti tavaszban az ősrégi királyi park.

- Uraim, én orvos vagyok, képzett csillagjós, s itt Párizsban, de másutt is, ezrek által ünnepelt költő és színész... Ne kívánjanak tőlem semmit, ami ellenkezik a szabadsággal, a tudománnyal és a költészettel...

Guiborg abbé széles mozdulattal tárta szét karjait.

- Kolléga úr, ha őfelsége betegeskedik, és panaszkodik, hogy fájdalmai vannak, s öntől kérne orvosi véleményt, véleményezze úgy, hogy múló fájdalmak ezek csupán.

Riego Montez feszülten figyelt. Guiborg abbé köhintett.

- Tehát, kolléga úr, az ön véleménye, ha ezt a beható orvosi vizsgálat megerősíti, az ön véleménye: őfelsége betegsége csak múló gyomorbaj... melyet a meudoni vadászlakban feltálalt nem egészen friss étel okozott.

Riego Montez hűvös, mindentudó fölénnyel nézett a két másik arcába.

- Ha őfelsége megbetegedne, önök nem látnának összefüggést az uralkodó és Fontanges kisasszony betegsége között...?

Guiborg abbé mozdulatlanul meredt az arcába.

- Természetesen semmi összefüggés nincsen... de ezt azért szükséges megállapíttatni a leghíresebb orvosokkal, hogy a rosszakarat ne bélyegezzen meg minket, a Nagy Király leghűségesebb híveit...

Újra feszült csend támadt. Riego Montez köhintett.

- Az őfelségéhez igen közel álló híveitől tudom, hogy őfelsége jelenleg jó egészségben van, és a meudoni erdőkben vadászik egészen ma estig... - Vállat vont. - Uraim, semmi olyat nem teszek, ami orvosi eskümmel ellentétes, egészen addig, míg... - Elhallgatott, keresve a legmegfelelőbb kifejezést, de aztán ismét csak vállat vont...

A levélpapiros az alacsony, aranyozott asztalon feküdt kiterítve. Guiborg abbé gondosan kötötte el orrát, száját, s mikor a drágaköves szelencéből hulló fehér por beborította a nagy, gondos betűkkel teleírt sorokat, lélegzetét visszafojtva, óvatosan húzódott hátrább.

- Őfelsége bizonyára csodálkozik, hogy az alázatos kérvényezők ennyi porzót használtak fel a betűszárításra. De ha figyelembe vesszük, hogy őfelsége kissé rövidlátó, bizonyára kissé közelebb emeli a levelet a szeméhez, s ez a siker biztos záloga.

Françoise mozdulatlanul húzódott el a hármas muránói tükör közé. Arca halálsápadtnak látszott.

Verőfényes tavaszi nap volt. A versailles-i kápolna harangjai fontoskodva kongatták a delet. A király a parkon át indult a betegeskedő Fontanges kisasszony lakosztálya felé. Lassan, egyedül, hátratett kézzel lépdelt a piros homokkal behintett kerti úton, és néha figyelve vetette fel a fejét, ellenőrizve a kertészek munkáját.

Egyszerre megtorpant. A madár alakúra nyírt bokor mellett álló padról felkelt valaki. Az uralkodó meglepetten állott meg. Françoise mélyen meghajolt. Kezét szótlanul nyújtotta előre. Hosszú, finom ujjai között díszes, pecsétes szalaggal átkötött levél volt. Az uralkodó arcán zavar látszott.

- Kérvény? - kérdezte készségesen.

Françoise még mélyebben meghajlott.

- A hadirokkantak és hadiárvák küldöttsége volt itt, de felséged éppen a meudoni erdőségben vadászott, és így engem kértek meg a kérvény átadására... Illő, hogy felséged saját akaratából is gondozza a hadirokkantakat és a hadiárvákat, hiszen két hét óta beteget ápol... - Nagy, kék szemében most lobbant fel a féltékenység szilaj dühe.

A férfi hirtelen zavarral, szótlanul nyúlt a kérvény után. Maga sem tudta, miért, hirtelen hűvös félelem szorította össze a szívét.

- Természetesen elolvasom... - szólt zavartan. - És rögtön intézkedem is, persze a hadiárvák, a hadiözvegyek, béna vagy sánta névtelen hősök, kik életük javát áldozták a haza oltárán... a véres és diadalmas csaták oly iszonyú fergetegében...? - Mesterkélt nyugalommal, terjengősen magyarázott.

Françoise hirtelen előrenyúlt, és könnyed, váratlan mozdulattal kapta ki a király kezéből a levelet. A férfi homlokát ráncolva, meglepetten, félig felemelt kézzel torpant meg.

- Kérem, asszonyom, adja vissza a kérvényt. Az uralkodó legszebb kötelességeinek egyike gondoskodni a hősökről, s a hősök árváiról.

Az asszony most már egyenesen, sudáran állott előtte, összehúzott szemében nem volt félelem.

- Önt meg akarják ölni... - szólt halkan, fojtottan. - A levél pora mérgezett.

A király olyan mozdulatot tett, mintha a kérvény után nyúlna, aztán a keze meglepetten torpant meg a levegőben. Férfias, éles, latin arca sápadt volt a meglepetéstől. Hosszú csend támadt, s csak a gondosan nyírt bokrok ágain trilláztak kozmikus, tavaszi életvidámságukban a csapongó cinkék.

- Ki mérgezte meg a levelet, asszonyom? - kérdezte lassan, lágyan, mintha a beteghez szólna, aki ott fekszik a palota túlsó, északi szárnyán, a tárt ablakos betegszobában.

Françoise mereven nézett a férfi arcába.

- Én...

Újra mély csend támadt.

- S miért?

- Mert én jobban szeretem önt, felség, mint a versailles-i kastély huszonkét, részemre kiutalt szobáját, s nincs oly ajándék, mely pótolná az ön hiányát.

A férfi mentegetőzve lehajtotta fejét.

- Ó, de hiszen e hónap elején még együtt voltunk.

Az asszony lassan bólintott kicsi kobrafejével.

- Igen, ma éppen huszonegy napja... S még a hetes kerevetre hívó aranyrózsát sem kaptam meg, míg mások... annyi rubinnal kapták a hívást, ahányszoros volt a mámorlobbanásuk az előző holdtöltekor. Ennyi lobogó, izzó esztendő után ez nyilvános meggyalázás mindazok előtt, akik a világtörténelem legragyogóbb uralkodói udvarát beragyogják...

A férfi egyik lábáról a másikra nehezedve úgy állott előtte, mint csínyen ért kisdiák, és hirtelen kiesve az uralkodó szerepéből, már tegezve a másikat, szinte kiáltotta:

- De Françoise... úgy tudom, te a múlt héten szerdán egyetlen éjszakán hétszázezer tallért vesztettél, s személyes kiadásaid oly nagyok, hogy már a hadügyminisztérium költségvetésébe foglalhatók csak bele nagyobb botrányok nélkül... S uzsorásaid úgy elszemtelenedtek, hogy csak testőrgárda tudta megfékezni ezt a szájaskodó, undorító hadat.

Az asszony lassan, most már szinte nyugodtan beszélt.

- Igen, szívesen vesztettem, mert évezredes babona, hogy aki szerencsétlen a játékban, az szerencsés a szerelemben... De most, úgy látszik, az égi és alvilági hatalmak szövetkeztek ellenem.

A férfi arcán a régi szilaj szerető szánalma látszott.

- Te mérgeztetted meg Fontanges kisasszonyt?

Françoise érezte, minden szó, melyet a király a legifjabb, legbájosabb szeretőjéről kiejt, átperzsel testén-lelkén.

- Igen, én... én, s tudd meg, ha nem végeztetsz ki, vagy nem vettetsz a Bastille börtönébe, újra és újra az életére török, míg csak egyikünk el nem pusztul, vagy a hóhér le nem vágja hajamat vagy a fejemet.

A férfi önkéntelenül hátralépett. Már hallotta, hogy a park ösvényén vagy bokrai között dolgozó kertészek, akik hallhattak szóváltást, bizonytalan léptekkel közelednek feléjük.

- Európa egyik legjobb csillagászától ma reggel hallottam, mikor e napról jóslatot, helyesebben: tanácsot kértem az európai politikáról; azt mondta, politikában nagy sikerek, de a halál ma ott ólálkodik körülöttem... Te vagy a halál.

Françoise hűvösen nézett rá. Most, hogy minden kiderült, szokatlan, ismeretlen, rejtelmes megkönnyebbülés fogta el.

- Nem hiszem, hogy én leszek a halálod, Louis... - szólt hűvös töprengéssel. - Ma reggel hallottam, hogy Voisin asszony ellen, aki Franciaország egyik legképzettebb gyógyítómestere, s úgy ismeri a gyógyfüveket, mint senki más az udvarnál... vádat emelt egy Riego Montez nevű kalandor, és azzal vádolja őt, úgyszintén Guiborg abbét és Lesage mágust, hogy mérgeket, az úgynevezett "fehér port", melyet örökségi pornak is neveznek, adott el azoknak, akik gazdag rokonai udvariatlanul túl sokáig éltek. Erről legalább húsz esztendeig mindent mindenki tudott az udvarnál. S nem figyelmeztette-e éppen Voisin mindazokat, akiknek orvosságot adott, hogy az orvosság csak pontosan kimérve gyógyít, mert túlzott használata minden esetben: méreg?... S vajon ellenőrizhette-e ez a felette koros hölgy, hogyan használják fel páciensei a fehér port...? Hiszen egyszerű parasztasszony, ki az általa oly jól ismert füvek latin nevét sem tudja?... - Hirtelen előrehajolt, és úgy forgatta kezében a szétnyíló ujjai között a levelet, mint veszélyes játékot:

- Nézd, Louis, bűnpártolók módjára a megdöbbent, kárörvendő, irigy Európa szeme előtt vitess engem mint boszorkányt a máglyára, de ne bántsd Guiborg abbét és Lesage mágust, mert ők csak azt tették, amit én parancsoltam nekik... - Hirtelen feltörő mozdulatokkal tépte fel a levélzsinórt, és arcához nyomta a fehér port füstölgő papirost...

A férfi feléje nyúlt.

- Françoise! - hangjában rettegés és megdöbbenés csendült. Kikapta az asszony kezéből a fehér papírost. Körülpillantott. Látta, hogy már sokan állanak körülöttük, és a vaskos, erős Louvois hadügyminiszter felé kiáltotta:

- Louvois... Kísérje lakosztályába madame Montespant, és óvja minden veszélytől. Fejével felel az életéért.

Louvois mélyen meghajolt.

- Kegyelmes asszonyom, hallotta őfelsége parancsát... - És fejét rázva mormogta: - Mindig tudtam, s legalább másfél évtizede mondom, baj lesz ezzel a Voisinnal... Ha elbukik, legalább harminc-negyven legelőkelőbb, nagyúri semmittevőt ránt magával a Bastille börtönébe vagy a máglyára...

A király zihálva, mintha láthatatlan hullámokban fuldokolna, sietett tovább. Mögötte mint a tajték sustorgása csapott fel a hangos, riadt suttogás.

A kivégzés előtti éjszaka volt. Riego Montez, aki XIV. Lajos király joghatály nélküli megfigyelőjeként volt jelen az igen rövid ideig tartó nagy per alatt, engedélyt kapott a tudósokból álló vizsgáló bizottságtól, hogy meglátogassa a Voisin asszonnyal együtt halálra ítélt Guiborg abbét és Lesage hipnotizőrt.

A két elítélt nyugodtan fogadta a halálos ítéletet, s csak a kínvallatás irtózata sötétlett fel néha homályos szemükben. Mindkettőnek egy volt a kérése: arra kérték Riego Montezt, hogy a fejvétel előtt beszélhessenek egymással. A cellát siralomházzá alakították át. Egy kerek asztalon két telt boroskancsó és bőséges étel állott.

Lesage mosolygott.

- Ha meggondolom, hogy holnap reggel megtudom az élet és halál összefüggésének oly rejtelmes titkát - mert amit évezredeken át hiába kutatott az emberiség, oly sok számottevő lángelme, az majd világos lesz számomra -, alig várom, hogy a hóhér bárdja lesújtson, és szétváljon a titkok áthatolhatatlan fátyla...

Guiborg abbé a boroskancsóhoz nyúlt.

- Ajánlom, kolléga úr, hagyjon az italból holnap reggelre, a részeg mindig könnyebben viseli el a kivégzés ítéletét - és halkan folytatta: - míg csak jogászok és tudósok vitatkozgatnak a törvények rejtelmeiről, addig aligha jutnak közelebb, mert a kozmosz végtelenjéből jött, kozmikus kalandokat kereső s néhány évezredre új szellembirodalmakat alapító, még névtelen istenfejedelmek erőárnyéka hull lelkünkre, testünkre, s mindarra, ami túl a szellemen, túl az anyagon szerves része az ember lényének... Most még kimondhatatlan neveket keresnek ezek a névtelen, irdatlan hatalmú, megszemélyesült erőörvények... Saját nevüket az ember öntudatának a halálon átvezető, keskeny ösvényén... Új szentélyeiket - talán a tudomány laboratóriumait -, szellembirodalmakat keresnek, hogy megnyilvánulhassanak...

A szavak egyenletesen hullottak vértelen ajkáról. A Bastille börtönrészének előszobájában halkan kondult a régi, díszes ófrancia óra.

Fontanges kisasszony ezen a napon már jobban érezte magát. A király egész délelőtt ott ült mellette, simogatta a leány napszőke haját. Szigorú parancsot adott ki, hogy a beteget ne izgassák fel hírekkel a nagy perről, és önmagának tartotta fenn a hírközlés kiváltságát.

A lány oly sápadt, légies volt, hogy csipkés inges, arányos teste szinte lebegett az ágy aranyszőttes spanyol takarói felett.

A tiszta tavaszi égbolton súlyos, de a magasságban szétfoszló füstfelleg lebegett. A király látta, hogy a beteg nagy, égkék szemében aggodalom rezzent.

- Mi ég ott? - kérdezte halkan.

A férfi fölényesen legyintett.

- Ó, valami méregkeverő boszorkányt égetnek meg a máglyán a Grève téren... S ugyanakkor a Bastille-ban a két fő bűnpártolót nyakazzák le.

- Sok a vádlott? - kérdezte a leány, és nagy, kék szeme kitágult, hangjában izgalom csendült.

A király vállat vont.

- A sírok jól rejtik el a titkukat... Húsz év után... Most én magam tanulmányoztam a per adatait, és hogy ne legyen Európára szóló botrány, a legelőkelőbb családok ifjoncai közül negyvenet meghatározhatatlan időre, ítélet nélkül, a Bastille-ba csukattam.

Csend lett. A füst szétfoszlott. A kastély kertjében hatalmas, lila virágos orgonabokrok pompáztak.

- Louis... én el akarok menni innen...

A férfi aggódva kapta fel fejét.

- Hová? - kérdezte feszülten.

A leány az eget nézte.

- Úgy érzem, itt veszély fenyeget, hiszen madame Montespan bevallotta bűnösségét, de mégis itt maradt Versailles-ban. Nekem égi oltalom is kell, hogy akkor is védve legyek, ha téged a harctérre kényszerít uralkodói kötelességed... - Hosszú, áttetsző kezét apró, tömör melleire tette. - Ott nálunk északon emelkedik egy tengerrel körülvett óriás szirt. Szent Mihály arkangyal, az utazók, vándorok, a lelkek védnöke itt jelent meg másodszor a hívők előtt. Először a Gargane-hegyen jelent meg - ez Itáliában van -, körülbelül másfél ezer évvel ezelőtt. Azon a hegyen, ott északon, most bencés kolostor van. Ha azt akarod, engem mint vendéget vagy beteget, bizonyára szívesen látnak ott, mert szüleim, mostohaanyám Rouenban él, a kolostor közelében, és sok más nőismerősöm és rokonom is él ott. Én tizennégy éves koromban hússzor is elzarándokoltam szent Michael várába, a kolostorba. Ha dagály van, a tajtékzó tenger teljesen körülveszi a sziklahegyet... - Rápillantott a férfira, és kezét megszorítva, vidáman suttogta:

- Olyan jó lesz, ha zúgnak a tajtékzó habok. Mindig rád gondolok, csak rád, míg élek... Uram, parancsolom, hűséges királyi lovagom, Louis... - Hirtelen felült ágyában. - Gyere hozzám úgy, mint Louise de la Vallière-hez. Én mindig várlak, s tudom, te is átlépsz a háborgó tengeren, föl a sziklára, mint a sárkányölő a régi mondákban, ki mindent legyőzött, hölgye nevével ékes, sokat csókolt ajkán. Te vagy az én Michel arkangyalom, ki az égi erőket sugárzó lángpallossal kezében oltalmazza a lelkemet a szürke hétköznapok fakó tengerében.

A férfi bólintott.

- Igen, eljövök hozzád a holdtölte előtt, mikor olyan a hold, mint nászra feszülő ezüst testű leány. Igen, mikor olyan, mint te... - A szilaj, perzselő férficsók nász előtti mohósággal becézte a lány ajkát.

A színes spanyol takarók lecsúsztak ölelésre lemeztelenítve a leány testét. Nagy, kék szemében borostyánszínű tüzek lobbantak. A leány oly hevesen tárult, hogy a csipkés hálóing fehér tajtékként borította be kicsi, tömör melleit.

Françoise a palotában maradt. Körülötte mintha minden kihalt volna. Végigjárta a számára rendelt huszonkét szobát, de egyetlen lakájt vagy komornát sem látott. A fényűző ebédlőterem - melyben az oly hosszú évtized alatt néha meghitt, családias hangulatban ebédeltek - most teljesen üres volt.

- Csak legalább egy falat kenyeret adna valaki meg egy pohár bort... - mormogta, és hűvös düh szorította össze a torkát. Tudta, hogy az egész udvar lélegzetét visszafojtva figyeli őt. Szeretett volna méltóságteljesnek és fölényesnek látszani, de a kétségtelen kegyvesztettség tudata bénította az akaratát.

A gondolatok szétfoszlottak. Minden tűrhetetlenül hideg volt. Ez a hideg valahonnan belülről áradt, és ő úgy érezte, mezítláb lépdel a csúszós, dermesztő jégen.

Némán botorkált teremből terembe. Egy kicsiny cselédszobában nagy, hegyes tetejű, aranyozott kalitkából hatalmas, kék-vörös-lila tollú papagáj berzenkedett.

Françoise mereven nézte.

"Meddig élnek a papagájok? Azt mondják, akár száz évig is..."

A papagáj felborzolta tarka tollat, és harsogva rikoltotta:

- Te csalárd, te csalfa, gyere haza, azonnal... azonnal...

- Françoise szeme könnybe lábadt. Nekitámasztotta homlokát a ketrec rácsának, és csak akkor húzódott el, mikor a papagáj már csípdeste dús, gondozatlanságában is venusi szépséggel ékes hajnalszőke haját.

"Milyen bőkezű voltam a legszolgaibb lakájhoz is, s most mindenki gyűlölködve elhagyott, hogy még ebédet sem főznek, s a konyhaszemélyzet úgy menekül, mintha bélpoklos lennék..."

Hirtelen összerezzent, a tanácstalanság szétfoszlott.

"Igen... itt nem maradhatok, az oly nagy és olyan hirtelen befejeződött per, a kivégzések után mindenki méregkeverőnek tart... - Kiegyenesedett. Szélesen legyintett. - Hát, igen, én vagyok a csalárd, és visszamegyek a Pireneusok fenyőrengetegeibe, Rousillon-ba... Igen, elmegyek innen. Ki üdvözölne egy méregkeverőt, ki saját királyát akarta megmérgezni...?"

Egész nap esett az eső.

A Pireneusok sűrű fenyvesekkel borított hegyei felett tépett, szürke fellegek gomolyogtak.

Jérôme Montespan vicomte a lovagterem északra nyíló ablakánál állott. Az eső lassan elállt. A Rousillon felé vezető keskeny, sáros úton egy kopott hintó tűnt fel. Lassan közeledett. A két sovány gebe párálló testtel erőlködött a sáros, síkos domboldalon.

A férfi érezte, mindjárt történik valami. A hintó megállt a Montespan kastély rozzant kapuja előtt. Az ázott hajú kocsis rekedt, károgó hangon kiáltott valamit. A hintó ajtaja kinyílt.

Françoise apró lábát előrenyújtva próbált kiszállni, de látta, hogy a sárgásszürke tócsákban oly mélyre süppedtek a hintó kerekei, hogy szinte a kerékagy alig látszik ki, és habozva kiáltott valamit.

Montespan érezte, minden érzés, az akarat, a gondolat felizzik, hűvös ösvénnyé válik. Zihálva nézte az asszonyt, amint újra és újra kiszállni próbálkozik, és talán várva, hogy a kastély évtizedek óta zárt főkapuja kitárul, segítségkérően pillant körbe.

Montespan hallotta, háta mögött léptek zörrennek.

- Jó uram... - reccsent az öreg, mindig goromba kulcsár hangja. - Valami vendég érkezett... Szóval, a kegyelmes asszony bebocsátást kér...

A férfi sokáig hallgatott megdermedve: az olthatatlan harag, a diadalmas bosszú, a sajgó szánalom úgy csapott át lényén, mint tajtékozó hullám a szikla fölött. Mélyet lélegzett.

- Espartero, mondd meg: "Nekem már régóta nincsen feleségem, mert az számomra meghalt"... - Szava akadozott. A mesterkélt nyugalom görcsösen szorította torkát. Hallotta a kulcsár távolodó, csoszogó lépteit. Mély, hűvös csend volt. A vicomte látta, hogyan fordul meg ügyetlenül, ide-oda csúszkálva a híg sárban a rozzant hintó.

Az eső újra megeredt. A rozzant hintó billegve imbolygott a sárban, és lassan tűnt el az eső szürke függönye mögött.

A zárda főnöknője, aki annak idején engedélyt adott, hogy Françoise beszélgessen a szerelmes Montespannal, alig változott az esztendők alatt. Keskeny, sápadt arcáról különös, nemnélküli ifjúság sugárzott. Néha - mikor a cilíciumövének szögei egy-egy mozdulatnál mélyebben mélyedtek a derekába, egy pillanatig a lélegzetét visszatartva, mereven kiegyenesedett ültében.

Françoise még iskolás korában tudta, hogy nemcsak szeges övet visel a ruhája alatt, hanem szeges harisnyakötőt és szeges szíjakat is a csuklóján. Mikor megszólalt, arra gondolt, milyen sokat beszéltek Perpignanban az ő hosszú, ragyogó, esztendőnként mindig feljebb és feljebb emelkedő életpályájáról... párizsi palotájáról, melyet a király építtetett tündöklő szeretőjének Clagnyban, s hogy ez a palota két és fél millióba került. Mennyit meséltek a jól értesültek a királyi szerető vagyonokat érő ruháiról, csodálatos ékszereiről.

"Madame Montespan szerelme többe kerül őfelségének, mint egy kisebb háború..." - mondta egyszer a párizsi dolgokban igen jártas dúsgazdag selyemkereskedő.

A zárdafőnöknő szeretett volna valami vigasztalót mondani, de érezte, hogy a kegyencnő bukása akaratlanul is diadalérzetet kelt. Úgy érezte, vétkezett, és saját magát büntetve, rántott egyet magán, úgyhogy a szegek mélyebben vágódtak a bőrébe.

- Ne keseredjék el, nemcsak földi... - Azt akarta mondani, "szerelem van", de nem merte kimondani ezt a zárdában oly tilos szót. - ...Tehát, nemcsak földi vonzalom van, de égi is... - szólt végül. - Védőszentem, Alacoque Szent Margit, akinek az Úrjézus megjelent, írja: "Egyesülök Szent Szíved szándékával, és óhajtom, hogy elemésszen szeretetednek lángoló tüze, és hogy a te érzelmedből, szellemedből, szeretetedből éljek, mintegy megsemmisüljek, mint az örök lámpa... Élni, szenvedni, meghalni..."

Françoise arca merev volt.

- Hát igen, a Napkirály után csak égi szerelem következhet... - szólt hűvösen.

A zárdafőnöknő elpirult, és lesütötte a szemét.

- Most mit akar csinálni? - kérdezte zavartan.

Françoise szeme hirtelen elhomályosodott.

- Mennyit vesztettem... - mormogta rekedten. - Mennyit vesztettem!... Európa leghatalmasabb királya felett uralkodtam hosszú s mégis oly gyorsan ellobbant esztendők alatt, gyerekeket szültem neki, s most... minden elveszett... - Kezét tördelve rázta kicsi kobrafejét. - Rettegek az élettől, mert ki esett nagyobbat, mint én?

A folyosókon az ebédre vonuló lányok vidám zaja csapott fel. A főnöknő tudta, hogy most gyermekkorára gondol az asszony, és halkan mondta:

- Avilai Szent Teréz, ez a híres misztikus szent írja: "Semmi se rettentsen... minden elmúlik! Az Isten megmarad, a türelem mindent elér. Ha Isten velünk van: mindenünk van. Az Isten maga is elég."

Françoise érezte, mint lobban fel benne az elhatározás.

- Elődöm, Louise de la Vallière, mikor én győztem, kolostorba vonult, mert elképzelhetetlennek tartotta, hogy az Isten kegyelméből való uralkodó, a Napkirály után bárki is következzék, mert ezzel önmagát alacsonyítaná le önmaga előtt... S ezt érzem én is. S én, aki úgy gúnyoltam őt, most mégis úgy érzem, követnem kell példáját... Vétkeztem és bűnhődni akarok. Úgy, olyan erővel, mint egy aszkéta, ki magára veszi egy történelmi korszak bűneit... Úgy akarok vezekelni, mint ön.

A zárdafőnöknő érezte, a diadal érzése betölti lelkét.

- Mint én? - szólt szelíd fölénnyel. - A vezeklés az örök üdvösség megszerzésének isteni tudománya, melyet gyakorolni kell minden nap, minden órában, s minden órának minden percében.

Françoise mereven nézett rá.

- Meg akarom találni az üdvösség tudományát, s ha lanyhaságot érzek, jöjjön a böjt, az önsanyargatás, a korbács...

A zárdafőnöknő keskeny, sápadt arcán öröm és csodálkozás látszott.

- Az ön megtérése, asszonyom, Anyaszentegyházunk oly diadala, mely évszázadok múlva is ragyog majd. Én szívesen adok önnek olyan eszközt, amely fokozza harcát a lázongó teste ellen, hogy a vezeklés eredményes legyen... - Tekintete akaratlanul odahullott, ahol a hatalmas feszület alatt a hétágú korbács hevert.

Françoise sokáig hallgatott.

- Mindent megteszek... mindent... minden fájdalmat elviselek, mert van-e életemnek más célja, mint a bűnbánat?

Az ablak előtt, a parkban, hirtelen csapott fel az ebédlőből visszajövő lányok vidám zaja...

...A cellában már hűvös volt. A kolostor parkjának óriási, évszázados tölgyei és hársfái az ősz óaranyában pompáztak. Ha fuvallat siklott a tenger felől, a levelek mint arany pikkelyek szakadtak le, újra meg újra lemeztelenítve a megremegő ágakat.

Ő félig lemeztelenítve térdelt a fehérre meszelt falon függő egyszerű, fekete feszület előtt. Megváltozott, megsápadt arcán úgy suhantak viruló, hatalmas életének emlékei, mint az izmos faágakról leváló, ősz perzselte levelek... Ajka meg-megrezzent...

"A derekamat ölelte át ő... szeges övvel fékezem a hetes kereveten kigyúlt mámorszomjat..." - Lassan, fokozatosan húzta össze derekán a szeges cilíciumövet, hogy a szegek elmélyedtek nyugtalanul vergődő derékizmaiban.

"Combjaimmal szorítottam őt a nászban... - Suttogása egy pillanatra elakadt. - Szeges harisnyakötővel szántom fel a combjaimat..." - A szeges harisnyakötő úgy feszült combjaira, mint minden mozdulatra elmélyedő tüzes nyílpengék hármas sora...

"Karommal öleltem át őt..." - Kezére szeges csuklószíjat feszített.

"Ajkammal csókoltam őt..." - Alig mozduló ajkát, remegő száját úgy töltötte be a nyelvére kapcsolt még izzó, piros ajkát felvérző szeges szíj, mint a szent inkvizíció a máglyára induló eretnekek száját, a végső zsoltárt is elnémító fagolyó.

Letérdelt. Felvette a feszület aljába letett hétágú ostort, és a vállaira sújtott. A mozdulat fájdalma százszorosan fokozódott a szeges szíjak között. Ahogy a szeges szíjak elmélyedtek testében, felszisszent, de mégis lefékezték az ütés lendületét. Úgy érezte, a korbács hét ága csak gyengén siklott hófehér vállán, nyúlt át a kínban begörbülő hátán...

- Gyenge vagyok... - zihálta el-elfúlva. - Segítsen... segítsen...

A másik szótlanul ragadta ki kezéből a korbácsot. A szíjak suhogva hullottak újra meg újra a vezeklő hátára. Végigkígyóztak gerincén. Françoise feljajdult.

- Erősebben... erősebben...

A korbács újra meg újra suhogott le vállaira. A fájdalom kigyúlt, de az izmok mélyén mégis ott vibrált a régi mámorok kicsiny, olthatatlan szikrája...

A kis falu kicsiny temploma előtti téren vasárnap délutáni hangulatban járták a csárdást az Ocskay család ősrégi, rozzant nemesi kúriáját a templomtól elválasztó, a kőfalon átnyúló, hatalmas, régi, virágba borult cseresznyefák alatt.

Néha meleg, lágy, május végi fuvallat siklott, és a cseresznyefákról mint felrebbenő fehér lepkék röppentek a táncolók közé a virágszirmok.

A földesúr két fia - a tizenhat éves László és a tizennégy éves Sándor - kemény apai parancsszóra nem mert a jobbágyok közé vegyülni, és cseresznyefákra felkapaszkodva nézte az ünneplőbe öltözött lányokat, legényeket, hallgatta a két rongyos, piros posztóruhás cigányt, akik kopott hegedűjüknek nekiveselkedve húzták a gyors csárdást.

A már férfiasan erős László mélyet lélegzett.

- Hej, de szép lány ez a Banka Rózsi, ha egyszer bejönne hozzánk takarítani... jól megnézném, megtapogatnám...

A kisebbik fivér, Sándor, legyintett:

- Nem hívja be úgyse szegény édesanyánk, félti tőle édes atyánkurunkat...

László legyintett.

- Félti? Hát ne féltse, Megyeri Margit sem csúnya ám! De gyönyörű, hollófekete a haja! Úgy ám, akármelyik nemeskisasszonnyal felvehetné a versenyt a megyei bálon! - mondta Sándor. - Itt van már Dobosék szőke széplánya, a Márta... Majd mindjárt bicskáznak miatta a legények... az első táncért... - És ugrató mosollyal kérdezte: - Neked melyik kellene, te Laci?

A másik hirtelen elsápadt, nagyot nyelt.

- Nekem? Nekem mind... mind, ahány van, egyszerre valamennyi... a Rózsi is, a Margit is, a Márta s mind a többi...

Sándor meglepetten hallgatott.

- Na de úgy értem, hogy feleségnek melyik kéne?

László olyan mozdulatot tett, mintha mindjárt tigrisként ugrana le a fáról a táncolok közé.

- Feleségnek?... Annak hát! Nem úgy, hogy az ablakon bemászni éjfélkor, hajnalban meg kimászni... Hites feleségnek...

Sándor zavartan vonta össze szemöldökét.

- Feleségnek? Mind? Hát akkor menj töröknek... Ott aztán annyi feleséged lehet, amennyit akarsz...

László arcán látszott, hogy ez a gondolat már felmerült az agyában.

- Ha szegény az a vitéz, nincsen semmije, az nem tud asszonyházat építeni, asszonyait selyemben-bársonyban, aranyban-ezüstben járatni... Na de a töröknél egy számít: a vitézség, a vezéri rátermettség. Ha nekem egy szál kardom lenne, hódítanék én gazdag földet a szultánnak...

Sándor csodálkozva rázta a fejét.

- Át is térnél az iszlám hitre?

László úgy kapta el az előtte ívelő cseresznyeágat, mintha kardot rántana:

- Át én! Át bizony! Csak már egyszer háború legyen, igazi nagy háború! Úgy mennék, mint a vihar, senki sem állhatna meg énelőttem, a lovasaim előtt.

Sándor hümmögve dörzsölte homlokát.

- Azt mondta a jó múltkoriban gróf Pálffy János, mikor itt nálunk vendégeskedett, hogy lent az Alföldön, ott a mocsarakban olyan nagy a nyomor, hogy a jobbágyok eladják a temesvári pasának a gyerekeiket rabszolgának, hogy éhen ne haljanak... De más is, aki a törvény ellen vétett, menjen át a Maroson, aztán már be is állhat katonának a török delik közé...

László homlokát ráncolta.

- Eh, a delik gyalogosok. Én a lovasságnál akarok szolgálni. A múltkor hallottam, egész századok vannak magyarokból, akik Thököly király vitézei voltak... Csakhogy én nem akarok bujdosó lenni, mint ők, mert nincs itt nekem semmi bajom, csak éppen nem bírom ezt a falusi békét... Mindjárt itt lesz Bencei Bogdán Felicián, és majd számon kéri jó suhogós nádpálcával, mit nézegetjük mi itten parázna módon a lányokat!...

A táncolók forgataga felett szilaj dal harsant.

"Megmondtam a csongorádi bírónak... Márványkővel rakassa ki az utat, Rakassa ki, rakassa, simára, kirakassa, Jön a babám, nyikorog a csizmája..."

László arcán átrezzent valami.

A cigányok már a toborzót húzták. Négy-öt idősebb jobbágy, akiket annak idején erőszakkal hurcoltak el a faluból - úgy húsz évvel ezelőtt -, most, mikor a keserves katonaemlékek megenyhültek a megszépülő távolban, szilaj, részeges hévvel rákezdte:

A suhanc hirtelen úgy siklott le a virágzó cseresznyefáról, hogy a virágszirmok egyszerre fellebbentek.

- Hát te?! - kiáltotta Sándor.

A másik rántott egyet a vállán.

- Csak úgy... - vetette oda öccsének.

- Megyek én is... - kiáltotta Sándor, és olyan mozdulatot tett, mintha utánamenne.

László legyintett.

- Maradj... - És meggyorsította lépteit.

Az utóbbi napokban úgy érezte, a hosszú ideig forró gondolatok mindent elsodró örvénnyé válnak. Az akarat megtelt tettre hívó lüktetéssel. Elkerült a tavalyi szénakazlak felé, ahol már nyomasztóan forró volt a levegő. Mélyet lélegzett, és belerohant a már magasan hullámzó zöld vetések halkan zizegő tengerébe.

Hirtelen éleset kiáltott, és végighempergett a május végi esőktől puha földön. Hanyatt feküdt. Tágra nyitott szemmel nézte az eget. Egész lelke megtelt a kék végtelenség távlatával. Tudta, hogy határozott, és halkan, megkönnyebbülten nevetett.

- Laci-i-i! - hallatszott az ősi, rogyadozó földesúri kastély verandájáról.

- Laciii! Itt a vacsora!

Összerezzent. Ebből a kiáltásból az otthonosság, a hosszú, forró nyarak unalma terjengett. Hason csúszott tovább a hullámzó vetés között, mintha varázstengerben úszna a lenyugvó nap felé. Újra megtorpant. Mély, nyár eleji csend volt. A búzamező felett az alkony bíbora ömlött el: minden megtelt a nyári alkony kozmikus szépségével.

Mélyet lélegzett. Úgy érezte, hogy a közeledő éjszaka tavaszi varázslatai tárulnak a végtelen magasságban és lent, az életet hordozó harmatos rögben. Behunyta szemét. Teste megtelt varázslattal, és a lélek olyan volt, mint a végtelenségben, a síkság szélén lebegő telihold elé szálló, hangtalan röptű, rőt szárnyú, aranycsőrű madár...

Új célok lobbantak. Érezte, hogy most végre áttör a korlátok bénító küszöbén. A vetések felett lassan terjengett az egyre erősödő holdfény. A csillagok felolvadtak benne, csak a Hajnalcsillag ragyogott diadalmas fénnyel.

Újra behunyta szemét, feszülten várt, míg a kastély felől lecsendesedik a keresés zaja. Felegyenesedett. Lassú léptekkel indult a rozzant, régi kastély felé.

A tornác előtt, az üres udvaron alvó két hatalmas komondor hangtalanul zúdult feléje, aztán megismerve ifjú gazdájukat, megtorpantak.

Ő felment a tornácra. Figyelt. Minden csendes volt, csak az édesanyja szobájából szűrődött ki a szent Rita képe előtt a jóságos szent ünnepnapján, május huszonkettedikén égő gyertya halvány világossága, és halkan susogott az ima.

A suhanc hangtalanul lépett ki. Egy pillanatig nézte az imába merült, mozdulatlan arcot, aztán halkan mondta:

- Elmegyek... édesanyám...

Az imádkozó mozdulatlanul térdelt. Még elmondta az imát befejező mondatokat, aztán lassan megfordult a fia felé.

- Megálmodtam... - suttogta, mintha még mindig az imát mondaná.

A suhanc kelletlenül ráncolta homlokát.

- Elviszek egyet s mást... Hosszú vitézi útra megyek. Nekem jobban kell, mint másnak.

Az asszony egy pillanatra behunyt szemmel hallgatott. Fiához lépett. Ajka könnyű, mindentudó hűvös csókkal érte a fia homlokát.

László fél térdre ereszkedett. Szeretett volna mondani valamit, de az ajka zárva maradt. Érezte, mint siklik kócos, szőke hajfürtjein az anyja könnyű keze. Megcsókolta. A türelmetlenség megrázta már férfiasan erős alakját. Felegyenesedett, és hangtalan léptekkel átment az ebédlőbe.

A hold már magasan járt. A régi, rozzant bútorok között súlyosan, ércesen hevert a holdfény. A falon tompán csillogott az ocskói Ocskay család régi, súlyos kardja, mely a Bécs mellett vívott nagy csatában, Budavár visszavételénél harcolt idősebb Ocskay fegyvere volt.

A suhanc hátrafigyelt, követi-e az anyja. Aztán lassú mozdulattal levette a falról a kardot, és derekára csatolta. Újra habozott. Vívódva nyúlt oda, ahol a régies, kicsiny, vasalt és sohasem zárt vasládában a pénz volt. Óvatosan kinyitotta. A holdfényben rezesen csillogtak az ezüsttallérok. A suhanc úgy tömte tele zsebeit, mintha almát lopna.

- Akárhogy is... - mormogta zavartan - ami kell, az kell...

Valami megzörrent. Összerezzent. Karja önkéntelenül a kard markolatára szorult. Senkit sem látott. Megkönnyebbülten sóhajtott.

Az udvaron minden csendes volt, csak a falu irányából kukorékoltak éjfélt a kakasok.

A suhanc bement az istállóba. Odalépett a szép, karcsú lábú fehér kancához, amely nőies riadozással, halkan felhorkantott, és megnyergelte.

- Fiatal úr... fiatal úr, hová viszi a Csillát?

A suhanc széles, erős lendülettel pattant a nyeregbe... Az öreg béres, Komoróci, hirtelen észbe kapott, és megragadta a ló zabláját.

- Ezt csak úgy nem lehet... Kinek az engedelmével...?

A suhanc szép férfias arcán szilaj düh lobbant. Kardja halkan csörrenve röppent ki a régi, kopott, bársonyos hüvelyből. A penge megvillant a holdfényben, és lapjával érte az öreg béres homlokát. Komoróci elkábulva csuklott össze. A suhanc sarkantyúba kapta lovát. A karcsú lábú hófehér kanca halkan nyerítve felágaskodott, aztán könnyedén lebbent át az alacsony, fonott kerítésen. Ahogy patkója a kerítést érte, az esti harmat villogva freccsent fel.

A temesvári pasa könnyű, aranyozott oszlopos palotájának tornácán ketten ültek: egy fiatal dervis-szerzetes, aki magyar volt, és a szökevény suhanc.

A dervis úgy forgatta kezében a korán kézirattekercsét, mintha onnan olvasná ki a kérdést.

- Megtagadod-e az Úrjézust?

- Meg én, ha kell, százszor is!

- Hiszed-e, hogy Mohamed az Egy Isten egyetlen, igaz prófétája?

- Eztet én szívvel-lélekkel.

- Kész vagy-e, ha kell, véredet ontani az Izlám zöld zászlaja alatt...?

- Akár az utolsó cseppéig, a legeslegutolsó cseppig...

- Thököly király hadában akarsz-e szolgálni?

- Én nem, az igazhitűek lovasai között.

- Miért?

- Mert tudom a törvényt: kis sereg, kis győzelem, nagy sereg, nagy győzelem. A magyaroknál csak közvitéz lehetek, az oszmán hadnál tizedesi rangon kezdek, mert a saját lovammal, saját kardommal szolgálom Mohamed próféta százszor szent ügyét.

A dervis fiatalos, sima arcán meglepetés rezzent.

- De ügyes legény vagy! - szólt elismerően. - Hát bizony a magyar menekülteket most Ázsiában telepítik le azon békeszerződés alapján, melyet rövidesen aláír úgy a német császár, mint a Magas Porta... ahogy az oszmánli udvart a nyugati diplomaták, világbíró gazdag velencei, genovai kalmárok nevezik... - Sóhajtva vállat vont. - Ez a Temesvár meg a vidéke, a Maros, Al-Duna között, az utolsó talpalatnyi magyar föld, ahol még az igaz hit szent zöld zászlaja leng. De ez is máris elveszett volna, ha az én dicső hadvezérem, a temesvári pasa, Al Kasszim el Numeiri nem volna oly bölcs politikus, vitéz hadvezér és a rózsákat különleges trágyával éltető kertész, úgyszintén zengő versekkel Keleten messze híres költő is...

A magyar suhanc, úgy figyelt, mintha ragyogó mesét hallgatna.

"Bölcs politikus, dicső hadvezér... rózsákat nevelő kertész és híres költő..." - A gondolatok felrebbentek, aztán úgy hullottak valami titokzatos mélységbe, mint a vakítóan lobbanó és kihunyó hullócsillagok.

Érezte, hogy beszélnie kell. Előrehajolt, és lélegzetét visszafojtva kérdezte:

- Hát az igaz-e, hogy Kasszim pasa hetvenkét éves, és hetvenkét gyönyörű asszonyt őriztet az asszonyházában?

A magyar dervis elkomorodva bólintott.

- Igaz... - szólt röviden.

Csend lett. A hallgatás súlyosan, hűvösen terpeszkedett körülöttük, s a suhanc úgy érezte, végtelen tenger partjáról kiált a vak, titkokat rejtő messzeségbe.

- Aztán mit csinál az a sok asszony ott az asszonyházban?

A magyar dervis végigsimított tömör, még nem őszülő szakállán.

- Hát játszanak, zenélnek, szőnek, fonnak aranyfonálból, ezüstfonálból, drágakőből mindenféle szép női holmit, az eunuchok kíséretében elmennek ékszert, gyöngyöt, gyémántot vásárolni a városi ékszerészek utcájába, fürdenek a szép, kristálytiszta medence vizében... - Vállat vont. - Bizony Temesvár, amióta Budavár a nazarénus bálványimádók kezébe került, az igazhitűek utolsó mentsvára itt a magyar földön. Olyan drágaköves fegyvereket még Isztambulban sem láthatsz, mint itt.

Ocskay végigsimított kócos szőke haján.

- De hát mégis, akármekkora az isten kegyelme, nem sok-e egy hetvenkét éves férfinak hetvenkét ragyogó, szép, kívánatos fiatalasszony?

A dervis sokáig hallgatott.

- Nézd... - szólt akadozva - én magyar vagyok, te is az vagy, neked megmondom, mert úgyis megtudod: olykor-olykor a hónap harmincadik napján a hárem eunuchjai parancsot kapnak, hogy egy-két erős legényt beengedjenek az asszonyházba.

A suhanc összerezzent. Lélegzete elakadt. Zihálva nagyot nyelt.

- Beengedik... De hiszen... ó, ezt nem hiszem el!

A magyar dervis felvonta szemöldökét.

- A hit: kegyelem dolga, mondja a hitetlenek könyve, a biblia... - köhintett - pedig úgy kell csalogatni az asszonyházba az erős legényeket, akik három nap, három éjjel szolgálják igaz mámoradással a hős hadvezérünk, el Kasszim pasa világszép asszonyait, és el nem telnek szamoszi vagy tokaji borral, szilaj öleléssel...

A suhanc egész testében dideregve hajolt előre ültében.

- Úgy kell csalogatni? De hiszen én...

A magyar dervis titokzatosan elmosolyodott.

- Nézd, neked megmondom, mert magyar vagy. "Annak a dolognak meg kell történnie... De mégis, százszor jaj annak, aki által beteljesül. Jobb annak, ha malomkövet köt a nyakába, ott veti magát a tengerbe, ahol az a legmélyebb..." Mert három izzó, lobogó éjszaka, három parázna szépséggel ragyogó nappal után, mikor a legszilajabb, legboldogabb álmát alussza az a két legerősebb szerető, a hárem eunuchjai álmukban csendesen szedik le a fejüket a borotvaéles jatagántőrrel, testüket a Temesbe vetik, fejüket a temesvári kapubástyára teszik karóra, mint a leghírhedtebb gonosztevőkét... Ezt mindenki tudja, de mindenki hallgat, mert a hallgatás: élet, a suttogás: rettegés, s a hangos szó: szörnyű halál.

A suhanc hirtelen feltörő akarattal csapott régi, rozsdás kardjára.

- Eh, mit? Hetven szépasszonyért egy halál...? Megéri... meg... én...

A magyar dervis bólintott a mekkai zarándokok zöld turbánjával ékes fejével.

- Tudom - szólt halkan. - Ha én nem segítek, akkor is engedsz a felbiztató eunuchoknak, akik leginkább idegeneket, a katonai szolgálatra a végtelen birodalom széléről jött tájékozatlanokat csalogatják be az asszonyok házába, és erős álmot adó borokkal itatják a végzet rettentő, halálos órájában...

- Nem bánom én! Nem bánom! Hetven gyönyörű asszony... - A suhanc hangja vibrált. Egész testében remegve, kiszáradt torokkal ismételte: - Nem bánom én! Nem bánom!

A dervis csontos arcán fölény volt.

- Arra vigyázz, ha az egyik asszony eléri a mámort, s elernyed a beteljesülésben, ne magadra gondolj, hanem feszítsd nászra a másikat, harmadikat, s te csak akkor érheted el a beteljesülést, ha minden szeretőd legalább egyszer kigyúlt a titkos halálos mámorban...

A Temes-parti füzesek felett óriás telihold smaragdpajzsa lebegett a keleties teraszháztetők, házak felett. A suhanc lassan vezette lovát az alaktalan, öreg fűzfák között. Az éjszakai harmattól már nedves levelek néha végigsimították borzas szőke fejét. Bevezette a lovát a sűrű fűzbokrok közé. Leszállt a nyeregből, odaerősítette a kantárszíjat egy alacsonyan kúszó fűzfaághoz. Habozva nyúlt kardjához. Kihúzta. Sokáig mereven nézte a holdfényben halványan csillogó, kissé hajlott pengét, aztán övébe dugta.

Levetette felsőruháját. Mélyet lélegzett, és elindult oda, ahol Temesvár sarokbástyája rajzolódott ki az ezüst hajnali párák mögött.

Átegyensúlyozta magát az ingoványokon átdobott, hosszan elnyúló, könnyű deszkapallón. Felkapaszkodott az alacsony töltésre.

Feszülten figyelt. A nász előtti türelmetlenség égette didergő testét.

Előreindult a falak felé. Lépése gyors, könnyű, szinte hangtalan volt. Ott állott meg a fal tövében. Fent halk zörejek vibráltak, mintha hatalmas madár tollászkodott volna a bástyák ormán, hogy a kozmikus messzeségben lebegő hold felé szárnyaljon a végtelenségbe törő, hirtelen lobbanó szilaj erővel...

A rozzant, ősrégi falakon mint selymes kígyó siklott le a selyemből font kötélhágcsó. Megállott. Lélegzetét visszafojtva figyelt. Aztán egyszerre kirobbanó lendülettel lendült fel a kötéllétrán. Ahogy emelkedett, úgy érezte, elszakad a földtől, és a hold felé tör a félelem nélküli lendülettel, akaratával szétfeszített láthatárokon át...

Fellendült a falra. Előreindult, de hirtelen puha asszonykarok kígyózták körül derekát, csípőjét, karját, combjait. A ruhája lefoszlott a tébolyult mámorvággyal begörbült tépő, szaggató, illatos asszonyi ujjak között.

A bástya tetején hangtalanul, örvénylő viharként kavargott a nászküzdelem. Az ölelésre táruló, vibráló, selymes asszonycombok derengtek. A kócos, szőke suhanc lemeztelenített testét, csípőjét, hátát elfedték a mohón táruló asszonyujjak.

Mély csend volt. A mozdulatok kavargása elborította a férfit, a mélyizmok örvényébe törő testét.

Jahja pasa Oglu Mohammed, Temesvár parancsnoka annyi éves volt, mint ahány tündérszép, mérhetetlen pénzekkel az isztambuli rabszolgapiacon az algíri kalózoktól megvásárolt asszonya volt. Hetvenéves férfi, még erős, és hetven feleség tárult nászra, ha éjfélkor bement az alvó ágyasai kápráztató, mesés, keleti fénnyel tompán, rejtelmesen csillogó, könnyed arab oszlopokkal szegélyezett termébe.

A terem közepén a szökőkút körül a kristálytiszta hatalmas fürdőmedencében mindig csobbant, a nagy augusztusi hőségben ilyenkor hangtalanul hét-nyolc fedetlen, világszép leány teste, hűsítették magukat a tiszta, enyhet adó hullámokkal.

A férfi még most is erős volt a nászban, de hetven évének trágár bölcsességében tudta, tündérszép hetven asszonyát csiszolni kell olykor az új, ismeretlen öleléssel. Ilyenkor elvonult a százhatvannyolc éves oszmánli uralom alatt fokozatosan épült kormányzósági épület teraszszerű tetejére, leült egy malomkőből vésett alacsony asztal mellé, és lassan nyúlt a boroskehely után.

"Hát igen, mit tehetek arról, hogy vén fejemmel még mindig szerelmes vagyok a hetven asszonyomba... Ha nem engedem közéjük olykor-olykor azt az egy-egy erős új férfit, egymást kezdik tapogatni, s feltámad a nagy háremek nagy betegsége: az egyneműek szerelme..."

Szeretett volna elkeseredettnek és nagylelkűnek látszani önmaga előtt, de csak könnyű, vidám, önmagát gúnyoló megkönnyebbülést érzett.

"Hát igen, ma jól alszom az éjjel, s nem kelt fel éjfélkor a néma eunuch, hogy az asszonyházba kísérjen..." - sóhajtott. A Hajnalcsillagot nézte, mely ott lobogott olthatatlanul, kozmikus, lélegzet-elállító pompájában az égboltot elborító holdfény opálos tengerében.

A férfi lassan bort töltött a pompás, antik rézkehelybe, melynek oldalán párducoktól vont diadalszekéren a végtelenbe száguldó Dionüszosz mámoristent és a bomlott hajú, isteni szépséggel tündöklő Eiréne-Asztartét domborművek ábrázolták. Nem figyelt az asszonyház felé. A mély, tiszta csendben egyetlen rezzenés sem hallatszott. Lehajtotta fejét.

"Igen... nyugalom kellene... pihenés... oly sokat öltem a fél évszázados harcban, és ötvenszer... - Ujjain számlálgatta. - ...Ötvenegyszer kellett volna meghalnom, s a sors láthatatlan, de biztos kézzel pajzsot, lobogó gondolatot vagy éppen törhetetlen akaratot gyújtott, s ezzel a varázslatával hárította el a hangtalan léptű vagy mennydörgő, reám omló s máskor felém suhanó halált..."

Arra gondolt, mikor a zentai nagy öldöklésben a francia hadimérnökök által vont hajóhíd mellett a holtak eltorlaszolták a Tisza szőke vizét, s a már-már megújult fénnyel emelkedő félholdas oszmánli-buncsuk zászlók újra kihullottak az elesett harcosok hűvös ernyedéssel szétnyíló kezeiből. Úgy élvezte az egyedüllétet, mint a nehéz bort. Budavár eleste után Temesvár lett a legnagyobb erőssége a moszlimoknak a magyar földön, de északról, keletről, nyugatról körülvették a német császár és magyar király uralma alatt álló magyar területek. Ez állandó veszedelmet jelentett. Ez a veszedelemérzés ifjúságot, fegyelmet adott, vakmerő gondolatokat keltett, melyekben ott rejtőzött a másfél százados folytonos harc, elfojthatatlan küzdelem vágya. Ez éltette őt, ha hadjáratokra indult, ha végigölelte asszonyait, vagy gondolkozott és verseket írt a szerelemről, szeretőinek forró öleléséről, karcsú derekáról, táruló, selymes combjairól. Ősi türk költők szabályai szerint nem feledkezett meg a holdfényről, a csodás, illatos rózsákról és a fülemülék májusi daláról sem. Fölényes volt. Higgadtan, mindenekelőtt a szeretői mámorát szolgálta, nem tekintve a magáét, mert tudta, a férfi erejének bizonyítéka: az asszonyai révülete, és úgy vezette a világ minden tájáról elragadott szeretőit a mámorra, hogy minden asszonya testi révületének lobbanásánál ő maga csodálatos, tisztán lobbanó, kozmikus gondolati révületet lobbantott fel önmagában.

Még fiatal volt, és messze, a széles Eufrátesz partján harcolt a nagy próféta szent zöld lobogója alatt, mikor egy babiloni mágustól - aki megszámlálhatatlan idő óta lakott tizennyolc asszonyával a látóhatártól a látóhatárig nyúló fenséges romok között - a dionüszoszi aszkézisnak a soknejű férfi számára kötelező tételeit megtanulta.

"Az öregkor: a násszal, tettel, gondolattal akratörvénybe gyűjtött erők, a régi testkelyhet szétfeszítő, büszke, könyörtelen beteljesülés a rejtelmes, ezerszínű halálig, mely által tökéletesebb, új megszemélyesülés fénylő csúcsai emelkednek a halott előtt..."

Nekitámasztotta hátát a nap forróságától még meleg ősi kőnek, és a bástya alatt húzódó nádast nézte, mely felett régi, korhadt, évszázados fahíd húzódott ott, ahol Temesvár utolsó magyar kapitánya, Losonczi István várparancsnok küzdött és halt hősi halált az ozmánli kardpengék örvényében, több mint másfél évszázaddal ezelőtt.

"Mily nagy kegyelme a sorsnak, ha hősi halált halhat a bajnok, és híre-neve átharsan a véres, kavargó évszázadokon."

A kehelyhez nyúlt. Lassan ivott. Feltekintett. A hold már magasan járt, és a feltorlódó kőfalak, a karcsú, felszökkenő minarettornyok, a végtelen nádasok felett a holdtölte fenséges, kristálytiszta nyugalma ömlött el. A falak kövei között hangosan, ércesen, dallamosan ciripeltek a tücskök, és a magas janicsárfövegeken, a vállra vetett otromba puskákon vibrálva fénylett a katonaléptek ütemére a súlyos, érces holdfény.

,,Ha most csak egyetlen szemöldökrezzenéssel intenék nekik, egy pillanat alatt darabokra vagdalnák azt a szerencsés fickót, aki ott az asszonyházban..." - merült fel élesen, könyörtelenül a gondolat. Visszafojtotta lélegzetét. Félig felemelkedett ültéből. Mélyet sóhajtott. Leült.

"Milyen vidámak, készségesek lesznek az asszonyok legalább három hétig... - mormogta - ha nem vigyázok, az asszonyházban kialakulnak a »házaspárok« és az egyneműek szerelme, mely tönkreteszi a legjobb szeretőt is... Az eunuchok kilesik az asszonyok apró, parázna titkait, és uralkodva rajtuk, irányítanak engem..." - Feszülten figyelt. Talán ha egyetlen zengő mámorkiáltás pendül a csendben, vak dühvel int a janicsár őrjáratnak, de az asszonyház olyan volt, mint holdfényű varázsitallal teli ezüstkehely.

Mély, tiszta csend volt. Sóhajtott. Újra a kehelyhez nyúlt.

"Hát igen, holnap hajnalban sokáig alszanak, és észre sem veszik, ha az eunuchok éles kardjai lesújtottak, s a parázna szerencsés fejét már ki is tűzték a kapubástya fokára." - Kissé megnyugodott. Újra a kehelyhez nyúlt. Kesernyésen összehúzta a hetven asszony csókjától még fiatalosra varázsolt száját. Rekedten köhintett. Felpillantott.

"Még messze a hajnal... a reggel... a dél... hogy csillog a szemük, ha felébrednek az ilyen nász után álmukból! Milyen vidámak, készségesek, hálásak lesznek..." Halkan nevetett, de a sohasem sírt szeme könnyes lett. Sóhajtott. Minden csendes volt.

,,Eh, gyenge lettem mégis... Hiába, öregszik az ember... Kicsúsznak már markomból ezek a fiatal, garázda, féktelenül mámor-szomjas, ifjúsággal, nőiességgel lobogó kis nőstények..."

A fegyveres eunuch alakja hangtalanul merült fel a bástyafeljárat szélén.

- Ki van bent? - kérdezte tompán, szinte hangosan a várparancsnok.

A főeunuch arcra borult előtte.

- Egy magyar szökevény... - hallatszott tompán.

- Hány éves lehet?

- Húsznak látszik...

- Milyen? - faggatta tovább hirtelen fogát csikorgatva a férfi.

- Olyan, mint egy fiatal párduc, úgy veti magát az asszonyok közé, mintha sohasem fáradna el. Az asszonyok majd darabokra szedik, mert ő magát visszatartva, csak a szeretői mámorát nézi, úgy, amint a magyar dervis kioktatta... s a végére tartogatja a saját beteljesülését... - Újra meghajolt, és halkan, öldöklő eunuch-irigységgel mormogta: - Már készítjük neki a nyugodt halál borát...

A férfi lehajtotta fejét.

- Eh, ne itass vele bort, hanem vágd le a jobb fülét, hogy örökre hordozza a becstelenség pecsétjét, és korbácsoljátok ki a határig, a Maros-partra...

Most lobbant ki a végső ölelés őrjöngő mámora. Hetven asszonyt birtokló szilaj, fáradhatatlan kedvvel visszatartotta saját erejét, s most lendült fel a fehérlő asszonyi testek végső lépcsőjére, és minden ízülete, tomboló testének minden íze izzó porrá omlott, s fellegként gomolygott a kozmikus magasságban. Szemében borostyánfényű szikra lobbant. Érezte, hogy megragadják. Egy pillanatig nem tudta, mi történik, s csak halványan látta a rárohanó eunuchok kardjainak villanását a virradat aranyködében. Ütést érzett. Fájdalom lobbant benne. Vállát, mellét elbontotta a vér. A borotvaéles, hajlott keleti penge lesodorta jobb fülét. Feje hátracsuklott. Körülötte korbácsok suhogtak.

A hetven szerető tébolyító mámora összekeveredett az égő fájdalommal. Jobb füléhez kapott, de csak szélesen tátongó sebet érzett s a vér melegét. Most kiáltott fel szilaj fájdalmában. Kitépte magát az eunuchok szétnyíló sorából. A korbácsok tovább suhogtak. Részegen a mámor dionüszoszi borától, tántorgott valahová.

"A kard..." - vibrált fel a harci hívás.

Előrelendült. Körülötte egyre erősebben csapkodtak a korbácsok. Minden erejét összeszedve, vérbe borulva, félig zuhanva csúszott le a lépcsőkön.

Az asszonyok házkapuja kitárult. Most, csak most lobbant fel benne igazán a menekülés vágya. Körülötte kíváncsiak gyűltek. Az asszonyház díszes kapuja döngve csapódott be mögötte. De a korbácsok tovább suhogtak. Már futott. Levágott jobb füle helyén a tátongó sebből ömlő vére újra és újra lecsorgott a vállán. Csak most vette észre, hogy teljesen ruhátlan. A már nyitott várkapu előtt a falvakból jött zöldségárusok vitáztak a lefátyolozott asszonyokkal, félmeztelen szolgáikkal.

Áttört közöttük, kifutott a várkapun, és a Temes meleg, posványos vizébe vetette magát. Arra úszott, ahol a parti füzek között a lovát rejtette el. Fegyvertelen és fedetlen volt. A levágott füléből ömlő vére végigcsordult egész testén, a sarkáig...

Gróf Pálffy János generális egy század könnyű horvát dzsidás, egy fél század magyar huszár és fél század német dragonyos élén ellenőrizte a határőrséget a Maros partján, mikor látta, hogy az előőrsnek kiküldött lovas őrjárat megtorpan, és a szálas, szőke Drazsa Mihajlovics dzsidás százados délre mutatva kiált valamit.

Pálffy, aki a parti füzesektől nem látta a partot, megállította nagy fekete lovát, és még a Budavár bevételénél kapott homloksebtől rövidlátó szeméhez emelve kezét, mély, rekedt hangon horvátul kérdezte:

- Mi az ördögöt látsz te ott, Drazsa?

A szálas szőke dzsidás százados, a Maros-parti füzesek felé intett.

- Egy szökevény vágtat erre... Mögötte a szpáhik.

Pálffy rövidlátóan összehúzott szemmel próbált figyelni, és már maga is látta, mint veti magát bele a Maros vizébe a magányos lovas. Az üldöző szpáhik megtorpantak. Kezükben megcsillant a nyeregkápához szíjazott pisztolytokból kikapott hosszú lovassági pisztolyok csöve.

A szökevény most zúdította veszett vágtában száguldó gyönyörű hófehér arab kancáját a Maros vizébe. Egy pillanatra eltűnt a hullámokban.

- Vége... - mormogta Pálffy. - Nem kár érte. Biztos akkora zsivány, hogy még a töröknek sem kell... - Aztán intett: - Drazsa, aki úszni tud, menjen be a vízbe. Hozzátok ki a lovát.

A szökevény feje most bukkant ki a hullámokból. Lova sörényébe kapaszkodva küzdött a sárga, homokos ár ellen.

A túlsó parton megtorpanó piros köpenyes szpáhik pisztolyából lövések ropogtak. A szökevény feje körül felfreccsent a golyóktól felvert víz.

Pálffy intett.

- Hohó! Hé, legények, ne hagyjuk, hogy a szemünk láttára durrantsák le azt a fickót, hiszen már túljutott a Maros közepén. Ha gazember, fellógatjuk mi is az első fűzfára.

A horvátok, huszárok, dragonyosok - aki tudott - úszva lendültek előre. A szpáhik megtorpantak. A szökevény még egyszer eltűnt a hullámok között, aztán egyszerre felbukkant a vízben álló füzesek között.

- Hát, legény, hol hagytad el a jobb füledet?

- Én Temesváron, a temesi pasánál.

- Aztán, te legény, miért haragudott úgy rád a temesvári pasa?

- Azért, mert hetven szép felesége van...

- Ez világos. Derék dolog. Aztán melyik kellett volna neked a hetvenből?

- Nekem mind a hetven!

- Ejha! Olyan sűrűvérű vagy?!

- Nem én... csak hát, egyik szebb, mint a másik, spanyol, francia, olasz, görög, szerb, magyar, orosz lányok. De ha alattam voltak, egyféleképpen sikoltott mind.

A horvát dzsidások, a magyar huszárok, a német dragonyosok torkából egyszerre tört fel a harsogó férfiröhej.

- Aztán eladtad-e az Úrjézust Mohamed prófétáért?

- Én... százszor is.

- Na, hogy itt előttem igazat mondasz, ez derék dolog... Mi a neved?

- Ocskói Ocskay László.

- Úgy? Szóval nemesember vagy. Talán csak nem az ocskói Ocskayak közül való vagy?

- Bizony, azok közé való vagyok én, generális uram!

- De te, hiszen akkor mi szomszédok lennénk. A kisebbik lányom hozományföldje ott van az ocskói határban.

- Ismerem én a nagyságos Pálffy comtesse-t.

- Milyen körökből?

Feszült csend támadt.

- Csak úgy messziről. A szép, aranyszőke hajáról.

- Szerencséd... Hát, magyar is vagy, nemes is vagy, a fél füled is hiányzik. Állj be huszárnak. Ott a százados, Plathy Barnabás uram. Ha egy évig nem csinálsz nagyobb galibát, még tizedes is lehetsz, mert mi most megyünk haddal Európa leghatalmasabb királya, a francia Napkirály ellen, a Rajnához.

A tetőtől talpig véres suhanc úgy érezte, az élet kapui nyíltak meg előtte.

A fiatalasszony olyan szőke volt, hogy az egész Mühlheimben csak úgy hívta minden számottevő elzászi gavallér: ,,a mühlheimi madame Montespan", a Napkirály immár Európa-hírű maîtresse en titre-je után.

Május volt. Az ősrégi elzászi város, melynek alapját Tiberius római császár korában itt állomásozó légió haditábora alkotta, most Alacoque Szent Margit ünnepére készülődött.

Mély, tiszta csend volt, csak a mindent elborító cseresznyefák fehér virágözönében bukdácsoltak a méztől részeg, aranyos, borzas méhek, és a hegyes háztetők felett csendült, pendült a kis gótikus templom kis-, közép és nagyharangja, melyet még nem öntetett be ágyúnak az egész Európával mérkőzésre készülő Napkirály.

A fiatalasszony hátracsapta bomlott, vörösszőke haját, és gőgösen kérdezte:

- Mit akar maga itt velem, tizedes úr?

A másik is szőke volt, széles vállú, sasarcú. Elmosolyodott, mint a gyakorlott lovas, aki gyönyörködik a gyönyörű arab kanca ficánkoló gőgjében, és tört németséggel, magyar szavakat keresve, úgy esküdött, mint sok ezer évvel előtte oly sok férfi.

- Esküszöm, nekem csak maga kell...

Az asszony hófehér virágsziromarcán tettetett vagy őszinte felháborodás volt. Két kezét tiltakozva nyújtotta előre.

- S maga, csak úgy egyszerűen, ezt még ki is meri mondani? - sűrű, fehér alabástrom fogait gúnyosan csikorgatta, mint a vérszomjas, selyemszőrű kis menyét, és rázta két apró liliomöklét.

- Tudja, ki az én férjem? Tudja? Bizony nem más, mint a badeni herceg fővadászmestere, itt a Fekete Erdőben.

A férfi végigsimított erős, kardforgatásban fáradhatatlanná vált kezével arcán, és hirtelen verejtékezve nyúlt kardszabdalta homlokához.

- Értem én... nagy úr a fővadászmester. Éppen hogy akkora, mint a fejedelem. De én... Ladislaw Ocskay vagyok, gróf Pálffy János ezredének nem közlegénye, mert ott minden közlegény híres bajvívó, hanem éppen a tizedese...

A fiatalasszony sima, alabástrom homlokáról félresimította vörösesszőke haját, aztán nőies szívbéli jóakarattal elemezve a férfi tört németségét, fölényesen kérdezte.

- De tőlem mit akar?

A férfi egy pillanatra lehunyta nőiesen hosszú szempillás kék szemét.

- Én csak látni akarom... - szólt halkan, fojtottan. - Csak látni, amikor... - Rövid ideig gondolkodott, mit is mondjon, hogy el ne riassza a karmolós másikat, és színpadiasan széttárt kézzel kimondta: - Látni, bárhol...

A fiatalasszony harapós, de jóakaratú nőies gyanakvással figyelte.

- Hát, holnap délben bemegyek a templomba, az Alacoque Szent Margit ünnepén. Akkor láthat... - És fenyegetően emelte fel apró ujját: - De ha hozzám mer nyúlni, én sikítok, úgy sikítok, hogy még a tűzoltók is meghallják, s akkor magát egyből darabokra szedik a gerendabontó baltáikkal.

Csend volt. Csak a méhek zümmögtek.

- Mikor jön haza a főerdőmester úr? - kérdezte alattomos szelídséggel a férfi.

A fiatalasszony gondolkozott.

"Megmondjam? Ne mondjam?" - hintázott a gondolat.

- Hétfőn este... - röppent szinte akaratlanul pipacspiros, selymes ajkáról, mely - hozzáértők szerint - olyan volt, mint a parázna dicsőséggel pirosló nagy királyi szerető: madame Montespan ajka.

"Ma még csak szombat dél van..." Elmosolyodott.

- Ejha... - rikkantott halkan a férfi, és hibátlan fogait villogtatva, halkan, jelentőségteljesen szavalta:

- Elmegyek a templomba. El én. A déli istentiszteletre... - Hangja hirtelen elcsuklott a fellebbenő forróságtól, aztán sejtelmesen lehalkult:

- Elmegyek, de ha ott nem lesz azon nyomban, egyszerre idejövök, aztán... aztán énelőttem senki meg nem áll. Olyan vagyok én, mint a fergeteg! Mint a szélvész, mint a vihar! Olyan vihar, mely azt a legnagyobb, legfényesebb villámot gyújtja... - Néha elfogyott a német tudománya, és lármásan, hebehurgya módon, erős kezével mutatta, magyarázta azt, amit a fiatalasszony szavak nélkül is értett.

A keskeny ösvényű utca felől kiáltás szállott.

A vaskos, alacsony kőfallal körülvett gyümölcsös kapuján öreg házaspár totyogott be. A lehajtott fejű öregasszony főkötője fehéren világított. A menyecske elhúzódott.

- A templomban... a szent Rita üvegfestményei alatt... - suttogta szaggatottan. - Bújjon el addig is a szőlők közé. Ne híreszteljék az emberek, hogy én... - hadarta elzászi franciasággal.

A férfi engedelmesen húzódott a cseresznyefák virágözönébe.

A katakombák föld alatti homályában rejtőző kereszténység egyik legelső szentegyházában most a diadalmas világi gonoszság elől a gótikus, roppant, hűvös termekbe győzelmesen, fölényesen, visszahúzódó, örökké élő szentek lelket rezzentő szárnysuhogása rebbent.

A férfi az asszonyt nézte, és mikor az istentiszteletnek vége volt, óvatosan húzódott a szőlők közé és várt.

Az asszony sikoltva vergődött a mámor újra és újra lobbanó tűzörvényében. A szilaj csókok alatt perzselő ajkáról rövid, rekedt horkanás szakadt. Olyan tárulással fogadta a férfi reátörését, hogy a puha, drága takarók halkan súrlódva sodródtak le a szőnyegre. Hófehér, bársonyos combjai a férfi előrehullámzó, széles vállára lendültek. Karcsú, erős, selymes teste úgy feszült, mint az íj, ha erős nyílvesszőt feszít a húrra a vadász. Bomlott szőke haja tompán derengő aranypatakként omlott fejéről a szőnyegre.

A férfi ziháló, szaggatott, parázna suttogása hirtelen elakadt. A nyári éjszaka csendjében halkan zörrent a táruló ajtó... Dühödt ordítás harsant.

A férfi szeretett volna felugrani, de a kilobbanás mámorában minden elmerült a puha, kozmikus, bolygókat kozmikus porrá omlasztó csendben.

A vad ordítás újra felcsapott. De a szeretők összeforrva merültek el a mámor utáni csodás ernyedésben. Mozdulatlanul hevertek. Pisztoly dörrent. A férfi érezte, mint súrolja halántékát a golyó. A pisztolygolyó szétfreccsentette a párna selymét.

Kard villant. A férfi érezte, hogy a penge a nyakát éri. Nem mozdult. Az elkeseredett, vad kiáltozás betöltötte a házat... Futó lábak dobogása hallatszott. A férfi mosolyogva most egyenesedett fel. A penge lecsapott. Éle a szerető nyakát súrolta, és markolatig fúródott az asszony válla felett a nászverejtéktől harmatos párnába. Az asszony csak most mozdult meg.

A férfi érezte, hogy a kardpenge vállát, hátát, combját csapdossa, tajtékzó és őrjöngő, erőtlen vágásokkal. Oldalt csúszott. Révülten úgy nézett körül, mint a tévelygő pásztor. A kard a balját érte. Halkan horkantva felegyenesedett.

A penge harmadszor is a nyakát karcolta. A rajtakapott szerető az öreg férj iránti kötelező alázatával húzódott hátrább, hogy maga után vonja haragját, és elhárítsa az asszony ernyedten, mozdulatlanul, tehetetlen, tárulva heverő testétől.

A penge ismét lecsapott. Újra és újra...

A ház már zúgott.

- Katonák! Őrjárat! Ide! Ide!

Ocskay lassan hátrált. Rekedten kiáltott, és puszta kézzel ragadta meg a pallos tompa pengéjét. Maga előtt látta a másik dühtől torzult, ráncos, simára borotvált arcát, és akadozva, németül mormogta:

- Ide figyeljen az úr... én voltam a hibás! Csak én, csak én! Úgy tepertem le... Úgy én... úgy én...

Minden felbolydult, zúgott, vibrált, megingott. A ház rengett, emberek kiáltoztak, átkozódtak a folyosókon...

Ő az ablakhoz ugrott. Levetette magát a dús szőlőlombokkal elborított keskeny kertbe, és arra futott, ahol az udvar végén a lovát kikötötte.

- Hé! - harsant a huszárőrjárat felől. - Hé! Koma! Állj meg!

Ő a nyeregbe vetette magát. Érezte, hogy a jó lova felágaskodik alatta. Halkan, diadalmasan rikoltott. A huszárőrjárat most bukkant fel a régi, szép, tiszta utca végén, a szőlőskertek előtt.

Az őrjáratot vezető őrmester felemelte kezét.

- Hé, legény, akár magyar vagy, akár horvát, állj meg, mert...

Ocskay karddal a kezében intett feléje.

- Ejnye, pajtások, ejnye, pajtások, hát éppen ti koncolnátok fel egy magyar gyereket, mert a szeretője után járt?...

A huszárőrjárat megtorpant... Itt messze idegenben a magyar szó csengése lágyan becézte fülüket.

- Te ki volnál, kedves fiam? - kérdezte egy harcsabajuszú, ősz hajú őrmester, aki ötvenkét éven át verekedett a törökkel, tatárral keleten, franciával, némettel nyugaton.

A másik mélyet lélegzett:

- A mindenit ennek a cudar világnak, úgy összekaszabolt engem az öregúr, hogy a nyeregbe is alig tudtam felmászni.

Az őrjárat lassan vette körül.

- Nagy baj lesz ebből, öcskös... - mormogta az őrmester. - Engedély nélküli kimaradásért, erőszakoskodásért: vesszőfutás és fogda... - Aztán komoran mondta: - Add át a kardod. - Intett az őrjáratnak. - Szíjazzatok hátra a kezét, legények.

A suhanc lassan hátrább tolta a gyönyörű, hófehér arab kancáját, melyet még az Ocskay uradalom istállójából hozott el.

- Hát, Mihály bácsi... - horkantott fel - engem ugyan nem köt rabszíjra senki sem...

Az őrmester intett. Egyszerre hat kard röppent ki a hüvelyéből. Az őrmester kezében megjelent a szíj.

- Mi nem vívunk karddal, mint az öregúr odabent....

Ocskay kardjára szorította kezét.

- De én sem... - mormogta szilaj ön lobbanó dühtől.

Az őrmester újra intett.

- Csak kardlappal, legények.

Ocskay szemében most villant meg a kard. Az egyik huszárpenge tompa oldalával sújtott a csuklójára, a másik homlokára zúdult, a harmadik vállát érte kart bénító vágással, úgy, hogy a kardja pengve hullott az utca síkos kövére.

A suhanc vérbe borultan, kábultan hanyatlott hátra a nyeregben.

- Elég... - intett az őrmester. - Szíjazzátok meg jó erősen...

A huszárok kettős fala mintha a végtelenbe húzódott volna. Kezükben vesszők suhogtak.

- Futás! - harsant a parancs.

A suhanc félmeztelenre levetkőzve, halálsápadtan a megalázottságtól, rontott előre. A vesszők suhanó zizzenéssel csaptak. Karddal összekaszabolt hátán új sebek nyíltak.

A keskeny, hosszúkás, félhomályos fogdában hárman hevertek a fal mellett furcsa, hétrét hajlott tartásban. A csuklójukat a bokához szorító kurtavas bilincsében: a vállas, erős Balogh István tizedes, az alacsony, mozgékony Gönczi Vince közhuszár és Ocskay László.

Gönczi mélyet sóhajtott, és halkan zümmögte a régi katonadalt a kegyetlen hadiéletről:

- Kurtavas... hej, kurtavas! Hej, de sokszor átkozlak...

Balogh István sóhajtott.

- Azt tudjátok, pajtások, csak itt a németeknél bánnak ilyen kegyetlenül a legényekkel, ha szeretőik után járkálnak... Bezzeg a franciáknál... Van olyan, hogy még tizedes, de már maga után viszi a trénnel szekéren két szeretőjét is, és semmi baj... De itt bizony a legcsekélyebb szoknyadologért vesszőfutás, kurtavas jár... - Aztán tárgyilagosan mondta: - Na persze te, Laci, azért kaptad a vesszőfutást, mert az őrjárattal fegyverrel szembeszálltál. Ezért rosszabbat is kaphattál volna, ha gróf Pálffy János generális meg nem ment, mert Heister tábornok úr a fegyelem érdekében halálos ítéletet kívánt.

Gönczi Vince legyintett.

- Eh, fogdossák most katonának a jobbágyember fiát... A gazdagnak tíz fia van, nem bántják. A szegénytől meg az egyet is elhajtják... De másként volt 1697-ben, mikor Hegyalján emeltük a harcra a nincstelen népet. Volt ott vitézember elegendő: a vezérek, Kis Albert, Majos Ferenc, Semmisincs Jankó, a Thököly király igaz vitézei. Bevettük Tokajt, Szatmárt, Kisvárdát. Vártuk a törököt vagy a franciát, de bizony csak Vaudémont generális, a német császár francia zsoldosa jött ránk temérdek német dragonyossal, magyar császári hadakkal.

Ocskay érezte, hogy a csuklóját bokájához szorító kurtavassal ívbe hajlító gerincében tűrhetetlen fájdalom feszül, s a percek végtelenné válva, tüzes porként lepik be egész, száz vesszőcsapástól megkínzott testét.

- Szívesen mennék én... szívesen lennék én Thököly Imre katonája, csak ne volna a seregében annyi paraszt meg kálomista... - szólt, s bárhogy erőlködött is, a hangja megremegett a kesernyés, szilaj dühtől.

Balogh István hümmögve rázta fejét.

- Eh, kiskomám, hát ha büdös neked a paraszt, eredj át a franciákhoz, ott csupa nagyúrral parolázhatsz, mert a Napkirály seregében egész magyar századok harcolnak... Itt már befellegzett neked: aki egyszer vesszőfutásra ítéltetett, az ha tíz évig vitézkedik, akkor sem lesz több tizedesnél.

Ocskay hallgatott. A gondolatok felviharzottak, összekeveredtek.

- Merre harcolnak most a Napkirály hadvezérei? - kérdezte tompán.

Balogh István hallgatott. Gönczi Vince feléje fordult.

- Vigyázz a szádra, István komám... - szólt csendesen.

A súlyos, tömör hallgatásban úgy rejtőzött az elhatározás, mint a viharfellegben a villám.

Kétszer ájult el, mikor harmadnap este őrségváltáskor lekapcsolták kezéről-lábáról a csuklóját a bokájához szorító kurtavasat. A vesszőfutástól, a hatalmas férj kardjától összehasogatott vállával, derekával nem tudott sem oldalt, sem háton feküdni, és úgy hevert a fogda üres deszkafekhelyén, arcra borulva, mintha imádkozna.

- Elpusztul ez a gyerek... - szólt komoran gróf Pálffy János, mikor az ezredellenőrzés során megállott a fogda ajtajában.

A szőke, kék szemű, öles termetű Heister Siegebert generális, aki a magyarországi császári haderők főparancsnoka volt, de most a spanyol örökösödési háború első évében a Rajnához rendelték Savoyai Eugén fővezér parancsa szerint, legyintett:

- Eh, gróf uram, magyar ez! Kibírja... De mellesleg, magyarokkal nem lehet senki sem eléggé szigorú. Ezt akkor tapasztaltam, mikor 1697-ben, a Hegyalján, a parasztlázadást levertük.

Pálffy hallgatott. Éles, értelmes arisztokrata arcán látszott, erővel fojtja vissza a kikívánkozó haragot.

- Ön, generális uram, nem értesített engem a vesszőfutásról, sem a fogoly egészségi állapotáról - szólt franciául, hogy a kísérete és a foglyok ne értsék.

Heister gőgösen nézett rá.

- Gróf úr, tudja, hogy ez a huszárezred a személy szerint alám rendeltetett kötelékekhez tartozik.

Pálffy hallgatagon indult tovább.

- Még ma vigyék át a tábori kórházba... - szólt indulatosan németül, hogy a vezető tisztek is megértsék.

Heister némán tisztelgett.

- Fel tudsz kelni, te fickó? - a katonaorvos szemében megvetés ült. Öreg férj lévén, mindenkitől féltette szép, ifjú feleségét, és sok pletykát hallott a másikról.

Ocskay fejét rázta.

- Nem én... Isten engem úgy segéljen... - mormogta magyarul.

Az orvos legyintett.

- Még egy napig itt maradhatsz... - rendelkezett gőgösen. - A sebeid már begyógyultak. Fel tudod venni az egyenruhát... - Aztán felemelte ujját. - Vigyázz magadra! Temesváron a fél füledet hagytad ott, itt nálunk majd az életed is ráment. Az ilyen istenverte szoknyabolond, mint te, inkább saját maga szúrja ki a szemét, mint hogy a paráznaság halálos bűnébe essen. Heister Siegebert generális úr őkegyelmessége parancsot adott századosodnak: ha még egyszer fegyverrel szállsz szembe az éjszakai őrjárattal, ott helyben koncoljanak fel.

A beteg hallgatott.

Lassan esteledett. A keskeny, csúcsíves ablak mögött kihunyt az alkony. Csend volt. A sebesült hirtelen hangtalanul egyenesedett fel. Háta, válla még nem bírta el a ruhát. Hosszú, fehér gyolcsnadrágban siklott az ablakhoz. Sziszegve vicsorgatta hibátlan tigrisfogait. Lassan, óvatosan nyitotta ki az ablakot, mégis megzörrent.

A szoba ajtajában megjelent a betegápoló hajlott alakja.

- Mit csinálsz ott, hé?! - kiáltotta magyarul. - Ne topogjál annyit ott, mert reggelre már mehetsz is vissza a századodhoz.

Ocskay hátrafordult.

- Csak egy kis friss levegő kéne, Jani bácsi... - mondta mesterkélten könyörgő hangon.

Az ápoló kiment. Újra csend lett. A sebesült lassan, fokozatosan lépett fel az ablakpárkányra. Átpréselte magát a keskeny ablakon. Ha az ablakrács súrolta alig behegedt sebeit, halkan, fogcsikorgatva felmordult. Lassan engedte le magát a régi, nagyúri, francia kertművészekkel nyírott bokrok közé, a kert sűrű füves földjére.

Mélyet lélegzett. Sehol senkit sem látott. Csak a kicsi, takaros, tiszta német városok régi gótikus templomából kondult az esti harangszó.

"Hol, merre lehetnek a francia vonalak? - merült fel ezredszerre a kínzó, bizonytalan kérdés. - Eh, hát, erre, nyugatra valahol..."

A menekülés, a bosszú láza elragadta. Hangtalan, gyors léptekkel haladt előre, amerre a Rajnát sejtette.

Octave de Saint-Hilaire, aki még a Salzbach mellett vívott csatában - ahol a hős Turenne marsall elesett, és Octave atyja, Jules de Saint-Hilaire súlyosan megsebesült - kapitány lett, jóakaratúan nézte a két francia huszár között álló, félmeztelen, sebes hátú szökevényt. A seregekben itt is, ott is elég gyakori eset volt, hogy a kegyetlen katonabüntetések után átszöktek az ellenséges sereghez.

A két francia huszár közül az egyik cseh, a másik magyar volt. Mindketten ösztönös rokonszenvvel nézték a tépett hátú szökevényt. A sebek eloszlattak minden gyanút, mindent megokoltak, de Octave de Saint-Hilaire mégis feltette a megszokott kérdést:

- Miért szökött át?

Ocskay rövid ideig gondolkozott, aztán halkan, meggyőzően mondta:

- Én azért, mert jó magyar vagyok... Mikor 1697-ben a Hegyalján fegyvert fogtunk a császár ellen, én voltam ama híres Kis Albert legjobb alvezére... Mikor a császári generálisok leverték az igaz magyarokat, nekem megkegyelmeztek, mert nagyon fiatal voltam, de büntetésből besoroztak katonának. Ott vesszőfutást futtattak velem, mert azt mondtam, a Napkirályt legyőzni nem lehet, s mi, magyarok, mind egy szálig a francia király aranyliliomos fehér zászlaja alá állunk Leopoldus császár ellen... - S öklét rázva bizonykodott. - Az én édesapámat is kivégezték az eperjesi vértörvényszék vérbírái.

A mellette jobbról álló francia huszár, Benke Pista, széles mozdulattal, szaggatottan, parasztosan forgatva a francia szavakat, magyarázta a szökevény vallomását.

Octave de Saint-Hilaire még fiatal, sima arcán rokonszenv tükröződött.

- A nemes s bátorsága által oly tiszteletre méltó, harcos magyar nemzet előbb-utóbb kivívja ősi szabadságát... Nemrég hallottam az ezredesemtől, hogy a magyar nép két nagyon előkelő főnemese: François Rákóczi és Nicolas Bercsényi Lengyelországba menekültek, és ott gyűjtik a magyar harcosokat a szabadságharcra. Ha ez sikerül, a Habsburgok irdatlan hatalma két tűz közé szorul, és a francia-bajor csapatok kezet foghatnak a magyarokkal Bécs várában.

Megvárta, amíg a huszárja lefordítja a szavait, és halkan kérdezte:

- Milyen rangban szolgált ön őfelsége Leopoldus császár seregében?

A félmeztelen, cserzett hátú szökevény egy pillanatig habozott.

- Én?... Századosi rangban... Én voltam őfelsége seregének legfiatalabb századosa.

Octave egy pillanatra elkomorodott.

- Ön százados? - kérdezte, és vigyázott, hogy meg ne sértse a másik érzékenységét. - Bizonyára valami nagy hőstettet vitt végbe, ha ilyen fiatalon százados lett.

Ocskay már teljesen magához tért. Öklével mellére csapott.

- Hát bizony én Temesvárnál egyes-egyedül hetven törököt vágtam le a parancsnokom, gróf Pálffy János generális szeme láttára.

Csend támadt.

A fordító gyorsan, hevesen beszélt. Octave de Saint-Hilaire bólintott.

- Indítványozni fogom az ezredesemnek, ha ön századosi rangban volt a császár seregében, századosi rangot kapjon a Napkirály seregében is.

A szökevény arca megváltozott. Elsápadt. A vesszőfutáskor összeszabdalt teste megremegett.

"Meg kell mondani az igazat... meg... én... én..."

- Én... én... - kezdte remegve.

A csontos, keszeg, hetven körüli vén huszár őrmester, Wessely Karcsi bácsi meghökkenve, mindentudóan intett:

- Hagyd csak, koma, jól van az, ahogy van. Mostanában mind csak olyan közlegény szökik át. Thököly Imre felkelő király régi katonái. Van belőlük vagy egy századravaló. De százados egy sincs...

Louvois hadügyminiszter úgy himbálta minden szónál zömök, vaskos testét, mintha nyeregben ülne.

- Nélkülözhetetlen, hogy nagyobb segítséget nyújtsunk Rákóczinak, a magyar felkelők vezérének, aki most a történelemben példátlan vakmerőséggel alig kétszáz bocskoros ruszin paraszttal és ötven lovas magyar nemessel áttört a Kárpátokon, és megtámadta az irdatlan hatalmú Habsburg-birodalmat, mely pedig oly diadalmasan mérkőzött meg a török világhatalommal - igaz, egész Európa segítségével.

A hajlott hátú, paposan ünnepélyes Villars marsall homlokát ráncolva igazgatta gyönyörű allonge-parókáját, ami a hadügyminiszter jelenlétében tulajdonképpen tiszteletlenség volt.

- A hadászati szakértők és több Kelet-Európa politikájában oly jártas diplomatánk teljesen reménytelennek látja a magyar felkelés ügyét... - Idegesen vállat vont. - Ilyen reménytelen harcot csak reménytelen vakmerőséggel lehet támogatni. - És látva a külügyminiszter vastag arcán a bosszúságot, engedékenyen emelte fel kezét.

- Ilyen intézkedés volna a császári ezredekben harcoló magyar ezredek fellázítása... A táborunkba százszámra átjövő szökevények által, természetesen.

Louvois felélénkült.

- Kitűnő gondolat, mon maréchal, de akkor persze gondosan meg kell válogatni azokat, akik ezzel a feladattal megbirkóznak.

Villars bólintott.

- Ez már az alsóbb parancsnokok dolga lenne, akik személy szerint jól ismerik a legénységet, a szökevényeket.

A hadügyminiszter homlokát dörzsölve, helyeslően hümmögött.

Ocskay friss aranysujtásoktól kápráztatóan csillogó francia huszár századosi, magyar szabású piros posztó egyenruhában, daliásan, ifjan, férfiasan állott Octave de Saint-Hilaire előtt. Magas, piros csákóján a Napkirály napkorongja és a Bourbonok három aranylilioma szikrázott a meleg, első tavaszi napfényben.

Wessely Karcsi bácsi, a tolmács, lassan, szinte komoran fordította a kapitány szavát, és mindig hozzátoldott valamit a háborgó lelkéből.

- Ha bemégy Rákóczi Ferenchez, aki mostohafia a mi szabadságkirályunknak, Thököly Imrének, csak azt kiáltsd: éljen Thököly Imre, a szabad magyarság igaz királya, s mindenki melléd áll, akiben igaz magyar szív dobog. Tegnap hallottam az itteni szökevény magyarok közül a legértelmesebbjétől, hogy nagyon mélyen hallgatnak a császári ezredben harcoló magyarok, ha a francia marsall úr titkos hírvivőkkel átküldött leveleit olvassák.

Kezével az asztalra csapott a kapitány jelenlétében. Hirtelen aggodalmasan oldalt pillantott Octave de Saint-Hilaire felé, mit szól ekkora tiszteletlenségre, de Octave de Saint-Hilaire csak helyeselve bólintott.

Karcsi bácsi teleszívta magát májusi levegővel, és szinte harsogva kiáltotta:

- Most aztán, Laci öcsém, egy a jelszó: előre; negyvenezer magyar katona harcol a császári seregben, mindegyik szívében ott ül a szabadság olthatatlan szikrája. Ezt a szikrát kell most vakmerő tettel, okos szóval lángra lobbantani... - Elhallgatott, aztán halkan, feszülten kérdezte: - Most mondd meg igaz szíved szerint, te Laci, bírod-é te eztet?

Ocskay habozott, aztán zavartan mondta.

- Eztet én nagyon bírom, Karcsi bácsi, de az egyenruhával mi lesz, mert én ezt a fényes, szép századosi ruhát le nem veszem semmiért.

Wessely megértően hunyorgatott.

- Hát bizony, hogy tudnál te jól beszélni a császár fényes katonáihoz, ha nem lennél fényesebb náluk. Híreket kaptunk, hogy százával szökdösnek a császár magyar katonái a tiroli hegyekbe, és úgy lopakodnak hazafelé, hogy Rákóczi zászlaja alá álljanak. Kedvező most a helyzet nagyon. A császár minden serege itt a Rajna mellett, Itáliában vagy éppen messze Spanyolországban harcol a franciák ellen. Magyarországon csak két ezred van, a Salm grófról meg a Montecuccoli hadvezérről elnevezett gyalogezredek, dragonyosok alig vannak, inkább csak magyar huszárezredek, Ritschan tábornok, Vaudémont ott áll Erdélyben és Bussy-Rabutin alatt, délre meg gróf Pálffy János generális alatt, Horvátországban. Ocskay összerezzent.

- Pálffy? Horvátországban? - kérdezte halkan. - Tán arra mennénk...

Wessely sokáig vitázott a kapitánnyal, aztán újra Ocskay felé fordult:

- Arra nem lehet. Ha segíteni akartok Thökölynek, Rákóczinak, Felső-Magyarországba kell mennetek, Szakolca, Eperjes, Kassa felé, hogy a ruszin hegyekben Rákóczival egyesülhessetek, mihelyt itt a tiroli hegyekben bujkáló magyar szökevényeket összeszeditek. Elmondjátok azoknak a magyar katonáknak, akik még a császári zászlók alatt küzdenek: most kell hazalovagolni.

Ocskay bólintott.

- Ezt én nagyon értem.

"Felső-Magyarország... Ocskó... a falum, anyám, apám, Sándor öcsém..."

A honvágy úgy elfogta, hogy zihálva hajtotta le aranyzsinóros, csákós, büszke fejét.

A vén őrmester mereven nézett rá, aztán meg-megremegő hangon, halkan mondta.

- Aztán ha ott jártok lent, az alföldi pusztákon, Hódmezővásárhely, Orosháza, Tatársánc felé, lovagoljatok be a Czakó-majorba, mondjátok meg húgomnak, ha él, hogy még mindig élek én is, megvagyok. Ha tudok, én is átallok Thököly, Rákóczi zászlaja alá, ontom azt a piros véremet jó szívvel, bőven, édes szép hazámért, az istenverte magyar földért.

Ocskay egész testében remegett.

"Édes szép hazámért, az istenverte magyar földért..." - örvénylett a gondolat.

Zihálva törölgette kardvéste, hideg verejtékes homlokát.

A tiroli Alpok még havas csúcsain, a Martinenwand sziklafalán már csak itt-ott fehérlett a hó.

Ocskay francia századosi egyenruhájában lovagolt a koromfekete csődörön tizennyolc magyar szökevény előtt. A hegyek egyre magasabbra emelkedtek. Szemben velük hirtelen lovasok tűntek fel.

- Huszárok... - mormogta a nyúlánk, gyors mozgású Szörény Gábor tizedes, akinek híres éles szeme volt, s ezért közvetlenül Ocskay mögött lovagolt.

Megállottak.

- Magyarok ezek... - szólt halkan.

Vártak. A lovasok lassan közeledtek. Látták a francia egyenruhákat, és kezük a kardmarkolatra szorult. Ocskay összerezzent.

- Gyere utánam, Gábor... - vetette hátra a másiknak, és előrelovagolt.

Egyszerre állottak meg. Ocskay harsogó kacagással rázta fejét.

- Az apád mindenit, Balogh Pista, te vagy az?

Balogh István barna, kardszabdalta arcán örömkönnyek csordultak.

- A ménkű üssön beléd, te Laci, hát te meg százados lettél a francia királynál?

Ocskay erősen átölelte.

- Az ám, mert a Napkirály nem méri olyan szűkmarkúan a rangot, mint őfelsége Leopoldus császár és magyar király.

- De hát mi történt?

Ocskay legyintett.

- Eh, komám, a sors olyan játékos, mint egy kismacska, és könyörtelen, mint a hóhér. Egyszerre fordult egy nagyot, aztán ott vagyok az égig érő hegyek között. A két hatalmas birodalom két malomköve őrli az embert, egyik nyugatról, a másik keletről.

Balogh István zihálva törölgette a nagy izgalomban verejtékessé vált homlokát.

- Hát most aztán hová? Merre?

Ocskay keletre mutatott.

- Ahogy én eztet az én királyi századosi rangomnál fogva eszmélem, csakis keletre, a magyar hegyek közé, egyenest a Thököly Imre király táborába.

Balogh István zavartan ráncolta homlokát.

- Most nem a Thököly király vezeti a szegény, istenverte magyarok hadát, de éppen annak mostohafia, Rákóczi Ferenc vagy éppen Bercsényi Miklós gróf.

Ocskay engedékenyen bólintott.

- Ha ilyen rangosak a vezérek, rangos a felkelés is. Rákóczi Magyarország és Erdély leggazdagabb főnemese... Annyi a jobbágya, hogy már ezekből is kitelik egy erős hadsereg... De hát a Thököly király hűséges vitézei, Majos Ferenc, Kis Albert, Semmisincs Jankó merre hadakoznak?

Balogh vállat vont.

- Parasztok azok... Nemesember létedre mi dolgod velük?

Ocskay zavarba jött.

- Csak magyarok azok... - mormogta szemöldökét összevonva.

Balogh legyintett.

- A paraszt az jobbágy, a nemes az nemes. Láttuk, tudjuk, 1697-ben Hegyalján, 1703-ban Dolhánál, a paraszt csak arra jó, hogy a nemesember ősi kastélyát felgyújtsa, a férfiakat leöldökölje, a nemes kisasszonyokat megerőszakolja... De ha haddal megy ellene a császár, egyetlen ágyúlövésre szétfut. Akkor aztán a kegyetlen győztes annyit öldököl, akasztat, kerékbe tör belőlük, amennyit csak a kardja elér.

Jobbra-balra égig érő hegyek tornyosultak. A szökevények egymás után, hosszú sorban a nyeregből leszállva, kantárszáron vezették remegő, horkoló lovaikat a lelket remegtető mélység szélén.

A gomolygó hűvös felleg néha mindent eltakart, és a huszárok a síkon lakók ösztönös rettegésével húzódtak a sziklafalhoz, mely olykor ráborult az ösvényre, mely alattomos, halálos fenyegetéssel elhúzódott a szikla alá. Ilyenkor megállottak. Lassan fordultak vissza, hogy más ösvényt keressenek vagy botorkáljanak a sziklák között keletre.

Messze, a táruló síkságon, a Duna kanyargott, ezüstösen, keskenyen ívelt az itt-ott előttük elgomolygó ködóceánon túl.

Balra a szakadék túlsó oldalán néhány kecske legelt a sziklákon, és egy kisfiú fújta a pásztorsípot.

Ocskay előrehajolt nyergében.

- Hé, kiscimbora, miféle falu az ott?

A gyerek habozott. Láthatóan inkább a mozdulatot, mint a szavakat értette meg, és éles, zengő hangon kiáltotta:

- Mauthausen...

A szökevények megtorpanva tanácskoztak.

- Ebben a kis, isten háta mögötti apró faluban biztos hogy nincs katonaság... Komp ellenben van... - határozott Ocskay. - Egye fene, gyerünk! Ha egyszer a másik partra érünk, onnan öt napi, éjszakai lovaglás a magyar hegyek... Szakolca és... és... Ocskó...

Lélegzete elállt egy pillanatra. "Anyám, apám, Sándor öcsém, eh, hát az ilyen földönfutó szökött katonának se istene, se családja... Ha hazamennék, itt kellene hagynom pajtásaimat, de különben is, másnap már értem jönnének a poroszlók... Főbe lőnek vagy a legenyhébb esetben újra vesszőfutás... másodszor..."

Mélyet sóhajtott.

- Na gyerünk, fiúk, ott a komp a Duna innenső partján. - A lovasok, a lovak felélénkülve, egyre gyorsabban lépdeltek a mind jobban szélesedő ösvényen.

Heister generális éles, hűvös kék szemében gyanakvás és bizalmatlanság honolt.

- Gróf úr... kapott-e excellenciád jelentéseket arról, hogy egy hatvan-hetven főből álló szökevénycsoport Mauthausennál átkelt a Dunán, és valószínűleg Keletre tart, feltehetően a magyar határ felé?...

Gróf Pálffy János fiatalosan barna arca zavart tükrözött.

- Őfelsége Eugène de Savoya és Carignan hercege, az összes császári hadak fővezérének személyes parancsa szerint az összes lovasságunk Spanyol-Németalföldre indul, hogy egyesüljön a nagy Marlborough csapataival, mert az angoloknak nagyon kevés a lovasságuk.

Heister csontos, fehér bőrű arcán kételkedés látszott.

- Tudomásom szerint Braunau körül három század magyar huszár állomásozik... Ezek az egyetlen lovas kötelék, mellyel a szökevényeket bekeríthetjük... - Köhintett, és hangosabban mondta: - De ezeket én megbízhatatlanoknak tartom ilyen feladat megoldására...

Pálffy a kisasztalon álló elefántcsont sakkfigurákat rakosgatta ki a megszokott sakkpartira, melyet Heister Siegebert tábornokkal minden délután hattól nyolcig játszott, vagy Ritschan, Schlick, Eszterházy Antal generálisokkal.

- Találjon valami megoldást... - mormogta fölényesen, vontatottan.

Heister hatalmas termetű, arányos testén átrezzent a harcvágy.

- Én magam vezetem a három század huszárt, és hacsak egyetlen villanását látom az árulásnak, személyesen ott helyben azonnal saját kezemmel lövöm főbe vagy koncolom darabokra az árulókat.

Gróf Pálffy hallgatott.

- ...Mit szól ehhez a nyitáshoz? - folytatta francia nyelven, mintha nem hallotta volna a másik szavát.

A völgyben a gyümölcsösök lombjai alatt a poncihterek, bevándorolt svábok tiszta, piros tetejű házai rejtőztek.

Itt a Lövérek szőlőskerteket hordozó halmain mindent elborított a piros leveles, szedésre érett szőlők özöne... Itt, a hetvenéves, tizenkét gyermeket felnevelt, de mégis ifjú Schleckmann Michael kis présházában újra hárman verődtek össze a történelmi események felfoghatatlan, kiszámíthatatlan örvényében, a kör alakú malomkerékasztal mellett: a csontos, szikár, mindig komor Béri-Balogh Ádám, a huszárok századosa, az egész császári hadsereg egyik legjobb bajvívója, már híres lovasvezér, akit maga Batthyányi Ádám huszárgenerális ajánlott a messze nyugaton hadakozó Savoyai Eugén herceg fővezér figyelmébe, a világot rengető török háborúk csatáiban, úgy nézte a boroskupát, mintha onnan várná a választ.

- ...Szóval, te Laci, innen az istenverte magyar földről a Rajna mellé, a Napkirály ellen viszik a századodat...

Csend lett, csak a Lövérek felett őszre távozó darvak dallamos kiáltása hangzott.

Ocskay László, kit a "legdaliásabb huszárnak" becéztek a fiatal, csinos menyecskék, megtörölte homlokát, és a hallgatag harmadik asztaltárs felé fordulva kérdezte:

- Hát te, Orbán, merre tartasz? - Gúnyosan akarta kérdezni, de a hangjában tanácstalanság és zavar csendült.

Hallgattak.

Czelder Orbán okos, hűvös ész-katona arcán huszárésszel fel nem fogható fölény ült.

- Én szepesi polgár vagyok ugyan, de a századom hajdúszázad, majd a Napkirály marsalljai is megkóstolják a hajdúfokost... - Elismerően csettintett ujjával. - Nagy dolog az ilyen erős királlyal ujjat húzni... - Aztán Ocskayhoz fordulva, feleletképpen mondta: - Úgy mesélik, akik a Rajna körül hadakoztak, kezesebbek a német menyecskék, mint errefelé... A francia földön meg éppen szabad a vásár...

Ocskay rántott egyet a frissen villódzó, vadonatúj zsinórokkal túlzsúfolt széles vállán.

- Nagyon veti a kockát a Rákóczi, Bercsényi... nagyon vetik... Aztán úgy forduljon a harcos, mint szélkakas a viharban: ahonnan a szél erősebb... Én bizony nem véreztetem semmiért az én huszárjaimat...

Czelder Orbán okos, keskeny arcán zavar látszott.

- Nem a széljárás a fontos, hanem az igazság. Én szepesi polgár létemre hajdúkapitány vagyok húsz év óta... Szolgáltam én Thököly királyt, az ő zászlaja alatt is... - Hümmögve forgolódott a tölgyfa padon. - Thököly kemény ember volt... Nem hiába szerették úgy az asszonyok... Na, de hát...

A három huszárszázad egymás után haladt morvaföld széles rétjein keletre, Szakolca felé. A messzeségben már a magyar hegyek kéklettek. Nyugaton a Duna csillogott.

Heister Siegebert tábornok, aki német dragonyos egyenruhában vezette a császár huszárjait, megállította hatalmas, súlyos léptű harci ménjét a tisztjei kicsiny csoportja előtt.

- Ott... - mutatott előre.

Mindnyájan figyeltek. A sűrű füves réten toronyiránt haladva a magyar határ felé, lovascsapat tűnt fel. Heister tábornok mögött lovagló öles termetű dragonyos őrnagy hümmögve mondta:

- Eh, de hiszen ezek még hetvenen sincsenek... Tizet fellógatunk, húsznak vesszőfutás, aztán besorozzuk, és beosztjuk őket a Hispániába induló ezredeinkhez.

Heister lassan húzta ki hosszú, súlyos dragonyospallosát, és német, magyar, horvát vezényszavakkal irányítva a hadmozdulatot, rendelkezett.

- Előre! Bekerítjük őket. Század, jobbra, század, balra! Harmadik század, előre! Ha látják a fickók, hogy bekerítettük őket, akkor öt akasztás is elegendő.

A kürtök megharsantak. A két század hosszú, pontos, hibátlan mozdulattal kanyarodott jobbra-balra. A harmadik egyre gyorsabb ügetéssel zúdult a zavartan megtorpant szökevények felé.

Ritschan őrnagy egyszerre húzta ki a nyeregkápára szíjazott díszes pisztolytartókból két remek török pisztolyát.

- Úgy látszik, francia szökevények is vannak közöttük. Az a deli legény, ott az élen, francia huszárszázadosi egyenruhát visel.

Heister már csak előre figyelt.

- Azért elfúj talpa alatt a szél... - mormogta hirtelen lobbanó embervadász-szenvedéllyel.

...Ocskay érezte szívén a végveszély hűvös fuvallatát. Felágaskodtatta koromfekete csődörét. Jó huszárkardja dallamosan, ércesen repült ki a hüvelyéből. Hangja átharsant a háromfelől rájuk törő századok lódobogásán.

- Magyarok! Éljen a szabadság! Éljen Thököly király! Éljen Rákóczi!

Ritschan őrnagy úgy hallotta, mögötte elhalkul a huszárszázada vágtatásának tompa robaja, mintha valami láthatatlan gátnak ütköztek volna.

A császári főtisztek és huszárjaik között hirtelen egyre növekvő üres tér támadt.

- Éljen a magyar szabadság! - harsant újra a szökevények csapatából.

Ocskay megvillantotta kardját. Ajkáról elnyúlva harsant a vezényszó.

- Eszkadrooon! Kard ki!

A pengék egyszerre villantak meg. A három század úgy torpant meg, mintha varázsszó bénítaná pompás, válogatott lovaik léptét. A császári tisztek kicsiny csoportja hirtelen egyedül maradva, ösztönösen megtorpant.

Heister csontos, fehér bőrű, férfias, hivatásos harcos arcán fogcsikorgató harag lobbant. Felágaskodtatta remek lovát, mely úgy ugrott előre, mint a tigris.

Ritschan őrnagy hirtelen ragadta meg a generális lova kantárját.

- Tábornok úr! Mi négyen vagyunk, ők hetvenen... A józan ész parancsa...

Heister szó nélkül sújtott pallosával Ocskay felé. A pengék összecsendültek... A szőke óriás pallosa félresodorta a könnyű huszárkardot, de Ocskay harcra iskolázott francia ménje szinte ritmikusan ugrott oldalt, és a pallos védhetetlen erejű csapása pengve siklott félre.

"Ha a vezér golyót kap, szétugrik a banda!" - villant Ritschan őrnagy agyában. Négylépésnyi távolságról tüzelt Ocskay felé. A golyó átlyuggatta a Napkirály-jelvényes századosi csákót.

Ritschan újra tüzelt jobb pisztolyával. A golyó négy lovaslépés távolságról szaggatta fel Ocskay haját a levágott fül sebhelye körül.

- Varázslat! Átkozott varázslat! Ez valami ördögimádó lutheránus eretnek lehet! - kiáltott átkozódva.

Heister lova ösztönösen torpant meg. Szinte csend volt. A három huszárszázad dermedten, mozdulatlanul állt meg. Egyetlen penge sem röppent ki a hüvelyből. Aztán hetven torokból szállott a kiáltás:

- Vivát Thököly! Vivát Rákóczi! - S a császári huszárok ajkáról először bizonytalanul, aztán egyre hangosabban visszhangként zúgott a válasz:

- Vivát Thököly, vivát Rákóczi!

Heister generális arca már nyugodt volt.

- Vágjuk át magunkat délre! - rendelkezett szinte nyugodtan.

A császári tisztek kicsiny csoportja megfordult, és veszett vágtában hajszolta lovait oda, ahol rést látott az átpártolt huszárszázadok között. Nyomukban egyetlen lövés sem dördült.

Ocskay érezte, hogy a diadalöröm erős bornál kábítóbban részegíti lelkét. Kitárta karjait. Előrelovagolt. Orcáin örömkönnyek csordultak.

- Testvérek! Magyarok! Testvéreim! Vivát Rákóczi!

A huszárok egymás nyakába borultak. Mindenki sírt, kiáltozott, nevetgélt, vidáman káromkodott.

Kis Albert és Majos Ferenc titkos utakon érkeztek Nagyváradra, ahol Bige Jakab, a városi hajdúkapitány házánál szálltak meg.

Bige Jakab fiatal korában rövid ideig Thököly Imre felkelőkirály seregében küzdött, de a hegyaljai felkelésben már nem vett részt. Középtermetű, élénk mozgású, jó hadvezéri érzékkel bíró ember volt.

- Mikorára hívta Rákóczi ide, magyar honba nagy Törökországból a mostohaapját, a mi királyunkat, Thököly Imre őfelségét?

Kis Albert éles, értelmes arcán töprengés ült.

- Eztet ugyan ki tudná közülünk, régi harcosok közül? Thököly protestáns volt, és sok paraszt fogott fegyvert a zászlaja alatt. Rákóczi - úgy vélem - a főnemeseket akarja megnyerni, hogy olyan legyen a nemesség e magyar földön, mint a lengyel honban. Ott a nemesi köztársaságban, vagy ahogy ők mondják: Rzeczpospolitában, minden hatalom a főnemesség kezében van, bár királyt is választanak, de nem adnak a kezébe királyi hatalmat.

Majos Ferenc figyelmeztetően emelte fel a kezét.

- Na persze, most még sok a ruszin paraszt Rákóczi maroknyi hadában. Ezek mind a szabadság zászlaja alá tódultak, minthogy Rákóczi jobbágyai... A paraszt előtt pedig a földesúr a legnagyobb hatalom, mert egykettőre lekaphatja a tíz körméről a deresre, és olyan huszonötöt vágat rá a hajdúival, hogy csillagokat lát... - Legyintett. - Mert ugye hát a császár-király messze van... Túl még a hegyeken is, a végtelen erdőkön, a tajtékzó hegyi folyókon is túl. Rákóczi felíratta a zászlajára a "libertas" jelszót, hirdeti a szabadságot, de milyen libertás-szabadságot adhat a parasztnak, ha egyszer a főnemesek kedvét keresi? - Köhintett és engedékenyen mondta: - No, ez most csak akadékoskodás... Ilyenre mostan nem érünk rá, mert akárhogy is forgatjuk a szót, tavalyelőtt, Dolhánál, Károlyi Sándor nemesi lovassággal szétverte a parasztokat, pedig ötezren voltak... Ez a hadászati valóság. Majd ha felszabadul francia segítséggel az ország, majd vitázunk még erről, de most minden igaz magyarnak Rákóczi zászlaja alatt van a helye...

Szava ércesen pendült. Bige Jakab, aki eddig erővel tartotta vissza lélegzetét, a kardjára csapott:

- Úgy is van! Úgy az! Úgy bizony! Holnapra összegyűjtjük Nagyvárad egész népét, s elmondjuk a magyar igazságot.

A másik kettő szélverte barna arcán szilaj öröm látszott...

Nagyvárad főterén a még le nem bontott, karcsún felszökkenő két török minaret és a két templom: a katolikus és a protestáns között sok ezres tömeg hullámzott.

Hetek óta már mindenki tudott a felkelők betöréséről, az erős Huszt elestéről és arról, hogy Rákóczi előőrsei már a Felső-Tisza partján portyáznak, a tiszabecsei Tisza-gázlót védő, a császáriak által hevenyészve emelt földsáncok környékén, s olykor még az ágyúk lőtávolába is bemerészkednek.

Bige Jakab és a nagyváradi városvezetők a katolikus templomhoz felvezető széles kőlépcsőn állottak. A sokaság oly nagy volt, hogy még a két bedeszkázott minaret előtt álló piaci árusok asztalát is félresodorta. Bige Jakab felemelte karját. Mögötte Kis Albert kezében kibomlott a könnyű tavaszi szélben Rákóczi aranyszőttes, piros szabadságlobogója.

A tömegen tompa moraj hullámzott. Bige Jakab vezényléshez szokott hangja ércesen röppent:

- Tisztes városi polgárok, vitéz nemes urak, becsületes mesteremberek, szorgalmas jobbágyok! Íme, megmutatta nekünk szegény magyaroknak fényes orcáját a Mindenható, és szabadságot küldött nekünk, méltatlan bűnösöknek...

A tömeg tompán felmorajlott. Bige Jakab előrelépett a beszéd ösztönösen kitörő hevében.

- Az európai népek egyesült serege felszabadított minket, de Leopoldus császár és király gonosz tanácsosai rávették az agg uralkodót - kiben már csak az ima tartja az életet -, hogy elvegye ősi alkotmányunkat, a szabadságjogokat, és meghódított tartományként bánjon az egész keresztény világ megmentésére hosszú évszázadok óta törökkel-tatárral, császári hatalommal harcoló népünkkel. Tűrhetjük-e ezt?

A tömegből ezrek ajkáról egyszerre harsant a kiáltás:

- Nem tűrjük! Kardra, vitézek!

Bige Jakab bólintott.

- Igen! Kardra! Fegyverre! Fegyverre!

A feltörő szilaj rivalgásban mintha megingott volna a két karcsún magasba szökkenő minaret.

Hidvéghy Ernő, a városi hajdúk kapitány-helyettese jelezve, hogy szólni akar, felemelte kezét:

- Igön-igön nagy szívbéli örömmel üdvözöljük kelő arany napocskánkat, az ifjú Rákóczi Ferenc fejedelmet... - szólt hangosan, és szinte megremegett az örömtől. Aztán józanul, világosan mondta: - De ahhoz, hogy mi a fejedelemhez menve elhagyjuk szabad városunkat, biztonságban kell tudnunk a szeretteinket. Ezért helyes lenne, ha a fejedelem szabadcsapatai áttörnének a Tiszán, vagyis elfoglalják a tiszabecsei gázlót, és bevegyék Nagykálló várát, melyet a császár itáliai és horvát zsoldosai védenek több ágyúval.

A tömeg várakozva figyelt.

- Menjünk Rákóczi elé! Éljen a szabad magyar hazánk! - röppent itt is, ott is a kiáltás.

Elöl, a becsei Tisza-gázlót védő hevenyészett földsáncokon az ágyúk mögött a császár tüzérei állottak égő kanóccal. A gázlót védő erődök kettős fekete gyűrűvel vették körül a Tisza itt elkeskenyedő, még hegyvidékien tiszta, átlátszó vizét.

Rákóczi és Bercsényi, a felkelő ruszin parasztok bocskoros, báránybőrzekés csapata közepén lovagoltak a Tisza-part mentén. Kis Albert, aki a nagyváradiak csatlakozásának hírét vitte, hevesen beszélt:

- Rohammal vegyük be a tiszabecsei sáncokat... Nem várhatunk... Ha az ostrom elhúzódik, a nagyváradiak lelkesedése is elcsitul.

- Roham... - intett hevesen Bercsényi.

- Előre, rohamra!

Kis Albert, aki még a vállán viselte Thökölytől kapott rangjelző párducbőrét, odalovagolt, ahol az alacsony, heves beszédű Vaszilij Gajdar és a káromkodós, szilaj Pavel Kukubenko vezették a népet.

- Előre, vitézek! Vperjod! - kiáltotta oroszul. - Előre! Ha kell, haljunk meg apánkért, ifjú Rákóczi fejedelem őnagyságáért!

- Vezesd! Vezesd! - hallatszott a két parasztvezér kiáltása. - Haljunk meg Rákócziért, istenünkért, templomainkért, a Szent Szűzanyáért.

A kaszások egy pillanatra sűrű keresztvetéssel hullottak fél térdre, aztán sűrű tömegük egyre gyorsabban hullámzott előre. Ezernyi kiegyenesített kasza villant a szelíd tavaszi nap fényében. Itt-ott Sárkányölő szent Györgyöt dicsőítő zsoltárok harsantak vagy halotti énekek zendültek.

- Z bogom! Vperjod! - kiáltotta Vaszilij Gajdar.

A kaszások előrelendültek.

...Fent, a hevenyészve emelt sáncokon álló négy ágyú mellett lassú, nyugodt szavakkal vezényelt tüzet a sovány, vékony, magas Heribert von Stauffenberg százados, a tiszabecsei sánc parancsnoka. Levette háromszögű kalapját, megdörzsölte homlokát, és érces hangon vezényelt:

- Várjatok, míg közel érnek, s akkor kartácsot nekik! Ha megtorpannak, a dragonyosaink törjenek ki, és kaszabolják le azt, akit érnek! - figyelmeztetően felemelte kezét: - Kitartás, legények! Csak másfél órát kell kitartanunk, s megérkezik Pfuhl százados kétszázadnyi lovassággal. Akkor ezek közül a bocskorosok közül senki sem menekülhet meg. A Tiszába valamennyit!

A kaszások tömege rivallva támadott. Stauffenberg intett. Az ágyúk csövéből kicsapó láng szinte érte a kaszások mellét, a kartács újra és újra belevágott a tömegbe.

- Vperjod! - kiáltotta Pavel Kukubenko.

Néhányan előrehajolva lendültek fel az alacsony sánc puha földjére. A kartács vad fergetege halomra szaggatta az előretörőket.

Pavel Kukubenko fejetlen teste úgy zuhant előre, hogy a két kezében előrefeszülő kaszapenge súrolta az ágyúcsövet. A kaszások tömegei megtorpantak. A sáncon és a szép magas, füves, vizenyős réten bocskoros holtak hevertek.

- Dragonyosokat rájuk! - rendelkezett Stauffenberg.

A sánc szegesdróttal befont otromba gerendakapuja kitárult. A fél század dragonyos belevágtatott a bocskorosok tömegébe.

Bercsényi nyugatra mutatott, ahol valami porfelleg látszott.

- A felderítőink jelentették, hogy Pfuhl császári százados másfél század dragonyossal Sátoraljaújhelyből erre tart... - És kesernyésen félrehúzva a száját, kiáltotta: - A teremtésit! Ilyen balszerencse... - Vállát vonogatva szitkozódott.

Rákóczi keresztet vetett.

- Ne káromkodjék kigyelmed, ezért büntetés jár a hadiregula szerint. Imádkozzon inkább, és minden jóra fordul a legcsodálatosabb módon.

...Fent a sáncon megkönnyebbülten emelte fel a karját, és mutatott a nyugaton felcsapó porfelleg felé Stauffenberg gróf:

- Ott jön Pfuhl százados kétszázadnyi lovassággal... Na, ezekből a bocskorosokból kevés viszi el az irháját elevenen a hegyeik közé.

Ocskay magasra emelte kardja villogó pengéjét. Szép, fiatal, férfias arcán a harc szilaj mámora, a győzelem biztos hite volt. Felegyenesedett a nyeregben, és ércesen kiáltotta a megszokott vezényszót:

- Eszkadrooooon! Előre! Rajta, magyarok!

Négy huszárszázad mindent elsöprő lendülettel viharzott a széles, vizenyős réten, melyet mintha lovasharcra teremtett volna az Isten. A bocskoros kaszásokkal viaskodó dragonyosok csak most kaptak észbe.

- Vissza! Vissza!

De már késő volt. A négy huszárszázad elsöpörte a félszáz dragonyost, és velük összekeveredve zúdult be a sánc bejáratán. A tüzérek nem mertek beletüzelni az összekeveredett lovastömegbe. A sánc belseje megtelt a huszárság száz és száz pengét villogtató acélörvényével.

- Vissza a túlsó partra! Át a gázlón! - szállott a császári tisztek ajkáról a parancs.

Ocskay, aki legelöl vagdalkozott, feltekintett.

- Át a gázlón! - harsogta, és elsőnek zúdította a vízbe nagy fekete lovát. A vízcseppek gyémántesője egy pillanatra elfedte alakját. A túlparti sáncon most forgatták volna a folyó felé ágyúikat a tüzérek. De az itt elkeskenyedő Tisza tiszta hullámát már elborították a vezérük után a vízbe vágtató, úszó, rivalgó huszárok győztes hadai. A folyó gázló felé nyitott túlparti sáncán ágyú dörrent. A kartács belevágott a huszárok közé. A tiszta patakízű vízen piros szalagokként kígyózott a vér. De a gázlósánc túlparti őrsége már menekült...

A tüzérek ágyúikat ott hagyva, kettesével-hármasával kapaszkodtak lovaikra, vagy kezükbe fogva a kengyelt, futottak a Nagykálló felé vezető úton.

- Utánuk! - harsant Ocskay parancsa.

A huszárok tovább vágtattak...

Rákóczi arcán örömkönnyek csordultak.

- Mi a neved, édes egy fiam? Szólj, ki vagy te, a Mindenható segítsége a nagy veszedelemben?

Ocskay anélkül, hogy letörölte volna a vért a kardja pengéjéről, francia módon tisztelgett. Mélyet lélegzett.

- Engem, nagyságos fejedelem, kegyelmes uram, gróf Bercsényi Miklós főgenerális... engem úgy hívnak, hogy... - Egy pillanatra elhallgatott, s ösztönösen kereste a huszárság között a szökevényeket, de csak a diadaltól kipirult arcokat, a csillogó szemeket látta. Lelkét betöltötte a hatalmas, gyújtó érzés, mely akkor lobbant benne, mikor melléje szegődött a három huszárszázad.

- Engem maga a leghatalmasabb király, a Napkirály küldött ide, egyenest bajor földről, égig érő hegyeken át... Ezek a legények itt mind becsületes, jóravaló magyarok, amint eztet felséges urunk, és őméltósága, gróf Bercsényi Miklós saját szemével, ugyebár, láthatta, mert én sohasem dicsértem magam, de a győzelem: az győzelem.

Rákóczi melléje lovagolt és átölelte.

- Fiam... édes fiam... Ez az első nagy győzelmünk. Most már előretörhetünk Nagykálló felé.

A huszárok között, véres arcú sebesült foglyok között gróf Heribert von Stauffenberg lépdelt gyalog, hátrakötött kézzel. Homlokáról vér csordult. Rákóczi odalovagolt.

- Ó, gróf úr, úgy látom, megsebesült - mondta franciául, ami a császári udvar, de főleg a vezérkar diplomáciai nyelve volt. - Ha megengedi, tábori orvosaim bekenik sebeit.

Stauffenberg tisztelegni akart, de hátrakötött kezével csak rántott egyet a vállán. Rákóczi gyorsan, hevesen, mámorosan a váratlan, oly csodálatos győzelemtől, kiáltotta:

- Vegyétek le a fogoly őméltóságáról a köteleket... Ön visszakapja a kardját, amíg meg nem gyógyult, s a foglyokat kicseréljük.

Ocskay komoran nézett maga elé. Aztán hirtelen felvetette fejét, és Bercsényihez fordult.

- Hát, főgenerális uram, most már, hogy a gróf úrnak, amint látom kutya baja, egyetlenegy kérésem lesz... Hadd vágtassunk Nagykálló felé.

Bercsényi harsogva nevetett. Megsimogatta koromfekete, hosszú bajuszát.

- Jól van, édes fiam. Eredj csak! A te négy huszárszázadod és az én nemesi lovasaimat is elviheted... Az egész van vagy két század, ha századonként tudnánk lovagolni... De ugye, ehhez betanult katonák kellenek, katonalovak, akik jobban tudják a kürtjelet, mint az a részeges lovas gazdájuk. Az én nemeseim ki-ki saját lován ül, ősi kardjával övezi magát, melyet olykor ki sem tud húzni a hüvelyből, mert már annyira berozsdásodott.

Ocskay vakmerően legyintett.

- Majd lemossa róla a rozsdát az ellenség vére... Én is nemesember vagyok... Hát, én megyek! - tisztelgésre villantotta kardját, és odavágtatott, ahol a Tisza-gázló partján huszárai gyülekeztek.

Pfuhl császári és királyi százados még Kisvárdán kapta a hírt, hogy a felkelők áttörtek a Tisza-gázlón, és Nagykálló vára felé törnek. Rögtön hadialakzatba állította dragonyosait, és ő maga - jobbról a zászlóvivővel, balra a kürtössel - lovagolt az élen, mikor hirtelen vágtató lovasok tűntek fel.

A nyírségi homokos puszta csak úgy füstölgött lovaik patája alatt. A felvert homokban úgy látszott, mintha az egész puszta megmozdulna, és legalább ezrednyi kötelék támadna.

Pfuhl százados bátor és tapasztalt lovasvezér volt.

"Ekkora tömeggel nem vívhatok meg a századommal, hiszen ez legalább tízszeres túlerő... - mormogta összehúzott szemmel. - Hát igen, akárhogy is, ekkora lovashaddal maga Lucifer is alig bírna..."

- Rückwärts! - vezényelte, és mivel a dragonyosok közül hatvanheten magyarok voltak, magyarul is kiáltotta: - Vissza! Teljes vágtában! Nagykálló vára felé!

A dragonyosok iskolázottan fordították meg lovaikat, és mintha gyakorlótéren mutatnák meg tudásukat, fordultak vissza. Mögöttük egyre közelebb harsogott a kiáltás:

- Rrrrajta, magyar, rajta, rajta!

Pfuhl százados gyakorlott katonafüllel úgy hallotta, ez a kiáltás már jobbról-balról is harsog.

"Persze, a könnyűlovasság gyorsabb, mint az én dragonyosaim nehéz csataménjei."

Hátrapillantott. Mögötte már alig fél század lovagolt...

"Persze, a magyarok cserbenhagytak... No, ha túlélem ezt az árulást, elmondom a Savoyai hercegnek."

Lova lába alól iszap freccsent. Csak most vette észre, hogy közvetlenül előtte mocsár terpeszkedik. A híg, méregzöld, halálhordozó iszap felett lepkék rebbentek. A százados lelkén az iszaphalál hőst dermesztő fuvallata siklott. Ez volt az egyetlen halálnem, melytől egyszerűen és megcáfolhatatlanul félt. Teljes erőből úgy fordította lovát, hogy a súlyos léptű csatamén felágaskodva hátrált.

Pfuhl százados kirántotta pallosát.

"Ezek az ázsiai vagy milyen martalócok biztosan úgy legyilkolják válogatott kínzások között a foglyokat vagy a sebesültjeinket, mint a lázadó parasztok. Itt csak meghalni lehet..."

Körülpillantott. Körülötte alig negyven dragonyos verődött össze. Ahogy megtorpantak a mocsár szélén, a felkelők lovassága is tapasztaltan lelassított.

Pfuhl intett a verejtékbe, porba borult zászlóvivőnek, hogy magasra emelje a fekete-arany ezredzászlót, melyet a század őrzött, és a kürtösök felé fordult:

- Vezérhívás!

A kürtös zihálva fújta a vezérpárbaj ősi jelét.

Ocskay megértette.

- Állj! - intett a mögötte gomolygó porban, az ingovány szélén megtorpant vitézeinek.

- Majd én! Ti csak nézzétek!

Mindenki megtorpant... A százados csodálkozva nézte a francia tiszti egyenruhát, Ocskay feléje ugratta lovát. Pfuhl százados öldöklő csapásra emelte fel súlyos pallosát, és úgy zúdította a magyar bajnok felé a lovát, hogy az szegletes, izmos szügyével feldöntse a másik könnyű lábú, pusztai kancáját.

Hirtelen megingott. A nehéz lova megcsúszott az ingovány előtt feketéllő vakondtúrásban. A százados hatalmas alakja a váratlan mozdulattól átzuhant a térdig földbe szorult lova nyakán.

Ocskay leugrott a nyeregből, és a kábultan heverő százados torkára szorította könnyű, borotvaéles kardja hegyét.

- Rendez-vous! - kiáltotta francia nyelven. - Adja meg magát!

Pfuhl százados várva a halálos döfést, gőgösen behunyta szemét.

- Soha! Soha... - kiáltotta rekedten, elfúlva.

Ocskay hátraintett.

- Kötözzétek meg, és vigyétek Bercsényi Miklós főgenerális elé.

A huszárok lovaikról leugrálva futottak a földön heverő százados felé.

Ocskay a zászlótartó felé fordult.

- Ide a zászlót!

- Soha! - hangzott, mint visszhang, a zászlós ajkáról, de egyszerre három pisztoly dörrent körülötte.

A zászlótartó érezte, hogy jobb karja véresen, bénultan ereszkedik le. A kihulló zászló rézveretes rúdját egyszerre négyen ragadták meg.

- Ide vele! - kiáltotta diadalmas dühvel Ocskay, és mikor már kezében volt a hadijelvény, meglepetten csapott kardjára.

- Ejha! De hiszen ez az ezred zászlaja.

A kürtös hirtelen ajkához emelte a kürtjét, és a rét felett vibrálva röppent a "chamade", a visszavonulás vagy fegyverletétel kürtjele.

A negyven megmaradt dragonyos lassan eresztette le pallosát.

Ocskay büszkén nyújtotta oda a zászlót a Rákóczi, Bercsényi, Kis Albert és Esze Tamás körül csoportosuló, máramarosi nemes vitézeknek.

- De hiszen ez egy ezred zászlaja! - kiáltotta kitörő örömmel Bercsényi főgenerális.

Ocskay hetykén rázta fejét.

- Nem tudom, hányan lehettek, mert teljesen szétszóródtak a nagy porban. Aki magyar volt, az átpártolt a nagyságos fejedelem lobogója alá.

Rákóczi sápadtan az izgalomtól emelte fel ujját.

- A foglyokkal jól kell bánni.

Bercsényi legyintett.

- Úgy kell velük bánni, mint ahogyan ők bánnak a mieinkkel. Mikor akasztanak, nem nézik, ki a nemes vitézlő rend harcosa, ki a bocskoros paraszt.

Kis Albert, aki vállán még a Thökölytől kapott, ezredesi rangot jelző párducbőrt viselte, és ott állott a vezérek között, hirtelen elpirult lobbanó haragjában:

- De azért ha kartács elé kell menni, jó a kaszás paraszt is, igaz, főgenerális úr?...

Bercsényi éppen olyan hirtelen lobbanó haraggal emelte fel ökölbe szorított kezét.

- Tudja-e kend, kivel beszél?

Kis Albert csontos, kardszabdalta arcán gőg volt.

- Én tudom, de a főgenerális uram tudja-e? Ezt a párducbőrt a hegyaljai felkelésért kaptam!

Bercsényi haragosan tépte hosszú, tömött bajuszát.

- De a végén csak elfutott maga Thökölyhez, az Al-Dunához, Nagy-Törökországba.

Kis Albert büszkén, egyenesen állott.

- Aztat igen, az úgy volt! Én Thököly királyhoz futottam, de volt, aki Bécsbe futott, a császárhoz... - Szava élesen csattant.

Hirtelen dermesztő csend lett. Rákóczi sápadtan fordult Bercsényi felé.

- Parancsom: azonnal hagyják abba a vitát... - szólt szokatlanul nyugodtan. - Maga meg, kend, Kis Albert, menjen vissza az ezredéhez... Ellenőrizze a jobbágyaim ezredeit.

Kis Albert tisztelgett... Gőgösen, büszkén lovagolt oda, ahol a kaszások a lovascsapatban messze elmaradt ezrei meneteltek. Hátán a vágtatás ütemére rázkódott a golyólyuggatta párducbőr.

Mindenki megkönnyebbülten lármázott.

A nagy homlokú, nagy bajuszos Esze Tamás, aki maga is részt vett a hegyaljai felkelésben, és Rákóczi személyes testőrségének parancsnoka volt, mentegetőzve emelte fel mindkét karját.

- Mindig ilyen volt az én Albert komám. Heves a szóban, de vitézsége egy sereget ér. Bizony, én saját két szememmel láttam, úgy vitte a bőrét a vásárra, mint senki más... Ott, akkor 1697-ben.

Bercsényin látszott, bánja túl heves kitörését.

- A paraszt ne szemtelenkedjen, mert derest kap - mondta mesterkélt gőggel, és lopva figyelte Rákóczi arcát. A fejedelem vállat vont.

- Engedje meg, kegyelmed, hogy ha valaki engem személy szerint megsért, én magam büntessem meg. Az Úrjézus alázatra és szeretetre tanított minket... - Aztán hirtelen Ocskay felé fordult: - Hát... te meg itt olyan dolgot műveltél, édes fiam, hogy mindnyájan csak ámultunk.

Ocskay tisztelgett. Még mindig francia századosi egyenruhát viselt.

- Tennék én többet is, felséges fejedelmünk, csak rang kellene hozzá. Nemesember létemre... - szólt halkan, szinte alázatosan, láthatóan okulva abból, amit látott.

Rákóczi odaintett Bercsényi Miklós felé.

- A rangosztás a főgenerális dolga.

Bercsényin látszott, szeretné helyrehozni azt, amit heveskedésével elrontott.

- Hát, ha valaki a Napkirály híres-neves hadában százados volt, annak a tiszabecsei meg más harcok után ezredesi rang jár!

Ocskay elpirult örömében. Zihálva lélegzett. Szeme könnyes lett. Rákóczi észrevette. Elmosolyodott. Hozzá lépdeltette lovát. Átölelte.

- Fiam... édes fiam... - mondta fátyolos hangon, pedig maga is alig volt idősebb a másiknál... - Előre! Mindig csak előre!

A nemes vitézlő rend vitézei éljeneztek. Ocskay felvetette fejét. Fehér bőrű suhancarca lángolt.

- Engedélyt kérek, főgenerális uram, hogy még ma Nagykálló vára ellen induljak, hogy elvágjam az élelmiszer-szállítási utakat Szolnok, Eger felé.

Bercsényi rövid ideig hallgatott.

- Menjen, kigyelmed, mint a szélvész ott a pusztán. Csináljon, amit jónak lát. - És figyelmeztetően felemelte ujját. - ...De ne felejtse, első az engedelmesség a feljebbvaló iránt.

A három huszárszázad lovainak patkója alatt már Nyíregyháza óta morajlott a vöröses homokos puszta.

Ocskay László ezredes a csontos, erős, éles arcú Béri-Balogh Ádám huszárszázados és Czelder Orbán szepesi polgár, hajdúvezér előtt lovagolt Nagykálló ostromára. Mikor a nagy törökverő hadvezértől elragadott három huszárszázad kiért a Nagykálló felé vezető útra, Ocskay oldalt intette a vezéreket, és halkan, gyorsan rendelkezett. Béri-Balogh Ádám huszárszázados és Czelder Orbán szepesi polgár, hajdúkapitány szótlanul lépdeltette melléje lovát. Ocskay daliás alakja felegyenesedett díszes iszfaháni ezüstnyergében, úgyhogy ezüstsarkantyúja megcsörrent az ezüstverte kengyelben, és zengve, mint a zsákmányra lecsapó sas, rikoltotta:

- Hej, ti legények! Az Isten verjen meg titeket, ha most nem ontjátok véreteket a magyar földért! Eleget szolgáltátok a császárt! Most Rákóczi vitézei lettetek.

A három huszárszázad fokozatosan állott meg a törökrekesztette végtelen ingovány keskeny útján, mely ott nyúlt a nyírségi homokpuszta szélén.

Mély csend támadt. Csak a szúnyogok zümmögtek. Egy öreg, janicsárbajuszos tizedes torkát köszörülve emelte fel kezét, hogy szólni akar, s midőn Ocskay intett, óvatosan kérdezte:

- Eztet miért mondja az ezredes úr, ha már egyszer Rákóczi vitézei lettünk?

Ocskay előrehajolt.

- Eztet én azért, mert eleget öldökölte egymást a magyar a semmiért.

Olyan mély csend támadt, hogy a három század huszárjai még azt is hallották, hogyan zümmögnek a csákóik körül rajzó szúnyogok. Ocskay hangja ércesen csendült.

- Eztet én mindazért mondtam, mert nem hagyta igaz szívem, hogy bécsi udvaroncokért ömöljön a sok igaz magyar vére...

Az öreg janicsárbajuszos tizedes szótlanul tisztelgett. A csontos, erős Béri-Balogh Ádám százados hüvelyéből most zengve repült ki a kard.

- Huszárok! Egy szó mint száz, éljen Rákóczi Ferenc, Magyarország fejedelme! Gyerünk Nagykálló ellen!

Mindnyájan hallgattak, aztán egyszerre röppent fel a kiáltás a huszárok ajkáról:

- Éljen Rákóczi! Vivát Rákóczi!!!

Giangiovanni Amadeo Buocompagni, a nagykállói vár parancsnoka, csak a várban baromfit, gyümölcsöt árusító nyírségi parasztoktól tudta meg, hogy a felkelők lovassága már Nagykálló ellen száguld. Buocompagni, mint a magas rangú tisztek között oly sokan, ott harcolt Budavár felszabadításánál. Személyesen ismerte Savoyai Jenőt, az összes császári haderő főparancsnokát, és a kitűnő hadvezért, Ludwig von Badent. Részt vett a hegyaljai felkelés leverésében, majd a nagy nyírségi puszta egyik legfontosabb vára, Nagykálló parancsnoka lett. A várfokon állott, mikor a homokos szatmári pusztán porfelleg emelkedett fel, és vágtató lovasok tűntek elő mögüle.

- Lovasok! Mint a tatárok... Ha közel szemtelenkednek, kartácsot nekik... - Intett a tüzéreinek, akik lövésre készen, füstölgő kanóccal állottak ágyúik mellett.

A lovasok csoportjai kettéváltak. Buocompagni megdörzsölte sűrű, már őszülő szemöldökét.

- El akarják vágni az élelmiszer-szállítási vonalunkat... - mondta, és töprengve dörzsölte török pengékkel felvésett domború homlokát. Egy lovascsapat, alighanem a vezérek, vakmerően egyenesen a várkapu felé lovagolt.

- Tűz! - kiáltotta Buocompagni.

Az ágyúk megdördültek.

A kartács elsuhant a lovasok felé, és előttük vágta fel a nyírségi homokot.

Ocskay, aki lovasai élén lovagolt, megvillantotta kardját.

Hangja messzire csendült.

- Hej, legények! Ti, ott a falakon! Ha magyar szív dobog bennetek, álljatok nagyságos fejedelmünk, őfelsége szabadságlobogója alá!

Az ágyúk újra megdördültek. A gránátok belevágtak a tisztek csoportjába. A délceg Abasári Szente Gábor kettétépett teste a földre zuhant. A tiszti csapat sebesültjeit magával sodorva lovagolt hátrább.

A csontos, sovány, magas Bige Jakab a hajdúk századosa volt. A Nagyvárad piacterén gyülekező tömegből biztató kiáltások röppentek, s ha valamelyik szónok Rákóczi nevét említette, eget remegtető éljenzés viharzott.

Bige Jakab előrenyújtotta kezét:

- Polgárok, nemesemberek, tisztességes jobbágyok, Rákóczi fejedelem serege Nagykálló várát vívja. S mi összetett kézzel nézzük a küzdelmet népünk szabadságáért?!

- Nem! Nem! Gyerünk mi is! Mindnyájan, aki csak fegyvert tud fogni! - harsogott a tömegből, és egyszerre itt is, ott is felemelkedtek a titokban küldött piros szabadságzászlók. Ezernyi tekintet mohón olvasta a zászlók vásznán aranyló betűket: "Cum Deo, pro patria et libertate!"

A tömeg megmozdult, hullámot vetett, s ellenállhatatlan örvényléssel, áradatként zúdult előre.

Giangiovanni Amadeo Lucio Buocompagni, a nagykállói vár parancsnoka sápadtan nézte a pusztából előhömpölygő sokaságot, aztán a tisztjei felé fordult.

- Uraim! Mekkorára becsülik önök a felkelők erősítésére érkezett hadat?

Péterffy János dragonyos őrnagy, aki a császár régi, hű katonája volt, még Thököly Imre felkelőkirály ellen vívott harcokban és a hegyaljai felkelés leverésében, megdörzsölte homlokát.

- A lázadók kikiáltói négyezer gyalogosról és háromezer lovasról beszélnek, akik Nagyváradról érkeztek. Én úgy látom: ez körülbelül megfelel a valóságnak. - Habozott, aztán kényszeredetten, halkan mormogta: - Tapasztalatom szerint a hírek, sajnos, megbízhatóak... Vagyis, ezredes úr, bár a felkelők hadában csak néhány huszárszázad jelenti a rendes katonaságot, képzett katonát, még így is legalább ötszörös túlerővel állunk szemben. Segítséget sehonnan sem várhatunk, hisz Pfuhl százados lovasai vagy átálltak a felkelőkhöz, vagy foglyul estek.

Buocompagni a régi, rozzant falakat körülözönlő tömeget nézte.

- Ki hitte volna, hogy Rákóczi szó szerint a pusztából és az ingoványokból támaszt elszánt harcosokat? Úgy hiszem, ha ekkora túlerővel állunk szemben, ésszerű a megegyezés... - Habozott, aztán halkan mondta: - Ha a felkelők hajlandók biztosítani a helyőrség szabad elvonulását, feladjuk a várat.

A tisztek és a katonák arcán ugyanaz a megkönnyebbülés látszott. Valahonnan, szinte varázsszóra, egy kardpengén a megadás fehér zászlója lebbent.

Nagykálló eleste után Ocskay huszárjaival szélvészként száguldott előre, de a híre már megelőzte jövetelét. Nyomában a felkelők francia fegyverekkel és pénzzel ellátott, egyre jobban szervezkedő, egyre hatalmasabb serege vonult fel.

Báró Károlyi Sándor, aki máramarosi nemesi haddal látszólag megsemmisítő győzelmet aratott a felkelők felett Dolhánál, elsők egyikeként állt át Rákóczi zászlai alá. A főnemesség képviselői, gróf Eszterházy József, gróf Pekry Lőrinc és még oly sokan mások, a magyarországi főnemesség más vezetői, lengyel módra vagy a francia főnemesség "Fronde"-felkelésének mintájára konföderációban egyesültek: szövetségre léptek egymással.

A nemesi konföderáció képviselői kimondták, hogy tovább is királynak tekintik Leopoldus császárt, de küzdenek a magyar alkotmány helyreállításáért.

Ocskay László huszárjaival és nemesi felkelő lovassággal Zólyom vára alatt járt. Bottyán János várparancsnok, akit "Vak Bottyánnak" hívtak érte rajongó vitézei, a zentai ütközetben a törökök ellen hadakozva vesztette el fél szemét. Ragyogó, langyos, őszi délután volt, mikor a zólyomi halmok között vezető úton feltűntek a száguldó huszáreszkadronok.

Vak Bottyán összehúzta ép szemét. Megigazította a vak szemét elfedő fekete kötést, és gúnyosan mormogta:

- No fene, de nagy rösttel jönnek... Csak egy kis hiba van ám! Nincs szárnyuk a lovaiknak, hogy a falakon átrepüljenek.

A huszárok lassan torpantak meg. A nemesi lovasság rendetlenül száguldó tömege még előresodorta őket. Hirtelen mély csend lett. A huszárok csapatából ezredesi rangjelző sastollal régies, de remek-mívű sisakján egyetlen lovas vált ki. Hátraintett. A huszárkürtök a vezéri párviadalt rivallták.

Vak Bottyán csodálkozva dörzsölte a fekete kötés alatt hirtelen viszkető vak szemét. A huszárok csapatából, a tisztek csoportjai közül magányos lovas léptette előrébb a lovát. Kardja kiröppent drágaköves keleti hüvelyéből. Hangja ércesen csattant.

- Hej, várparancsnok! Ne bujkálj a falak mögött! Állj ki párviadalra! A magyarok istenére fogadom, megmutatom neked, merre van a pokol kapuja!

A várparancsnok elvörösödött.

- Szemtelen tacskó! - rivallt hirtelen lobbanó dühvel.

A falakon puskákat célzásra emelő mesterlövészek között halk mormogás támadt.

- Csak intsen egyet, János bácsi... - fogadkozott a zömök, híres, éles szemű mesterlövész. - Csak intsen, ilyen távolságból biztos a homloklövés...

Vak Bottyán homlokát ráncolva legyintett.

- Nem kell. Még azt hinnék amazok, hogy nincs merszem kiállani... Nyergeljétek meg a Betyárt! Eléje állok!

- De János bácsi, kigyelmed hatvan körül jár, az a suhanc meg harminc sincsen... Ha kardharcra kerül a sor, hiába, az csak jobban forgatja a kardot...

Bottyán megvárta, amíg a lovát elővezetik. Megvizsgálta a nyeregkápához szíjazott két remek elefántcsont markolatú török pisztolyát, és látva az aggódó arcokat, gőgösen intett.

- Ne féljetek, nem lesz itt kardharc. Pisztolypárbaj ez... s a golyó nem nézi, ki az öreg, ki a fiatal... - Fellendült a nyeregbe, és hetykén rikkantott. - Hé, félbajusz, nyiss kaput!

Az alacsony, zömök helyettes várparancsnok, aki a hegyaljai felkelés alatt fél orcáját felbarázdáló paraszti kiegyenesített kasza döfése nyomán vesztette el fél bajuszát, hátrafordult. Rövid ideig zavartan hallgatott, aztán a feszülten figyelő hajdúknak mondta:

- Halljátok-e, pajtások, gyerünk csak mégis János bácsi után, hogy ha segíteni kell, ott legyünk...

A várkapu szélesre tárult. Vak Bottyán sarkantyúba kapta szép szürke kancáját, és előrevágtatott. Kint széles félkörben torpantak meg a huszárok, a nemes vitézlő rend felkelő lovasai.

Ocskay látta, hogy a másik, mihelyt nyolc katonalépésre eléje ért, szinte nyugodtan, nem ránt kardot, hanem pisztolyt von elő a nyeregkápából, és maga is előkapta pisztolyát. Az elmaradt kardharc bosszantotta.

A két lövés egyszerre dördült meg. A két bajvívó közül a várparancsnok hanyatlott hátra. A golyó az oldalába fúródott, a mellpáncél alatt, és gerincénél akadt meg.

Ocskay érezte, mint pattan a golyó mellpáncéljára, horpasztja be. A tüdeje mintha tüzzé vált volna. Szeme előtt vörös ködbe borult minden. Zihálva köpködte a vért, és szédelegve a fájdalomtól hagyta, hogy leszedjék a nyeregből... A diadal érzése úgy lobbant, mint hullócsillag a vörös ködben. Érezte, hogyan nyúlnak feléje, és ernyedten, vérbe borult ajakkal hanyatlott hátra.

Ocskay ezredes három napig vért hányt, mikor a nyeregbe ült, szédelgett, mint a részeg. A két tüdeje erősen sajgott.

Bottyán János négy hétig nyomta az ágyat. A várbeliek szótlanul álldogáltak a sebesült mellett.

- János bácsi, annyian vannak a Rákóczi vitézei a vár alatt, hogy a számukat sem lehet tudni.

A sebesült mélyet lélegzett.

- Igazuk is van... - szólt halkan, nyugodtan. - Sokat tépelődtem, gondolkoztam. Igaza volt annak a veszett suhancnak...

Mély, súlyos, tiszta csend támadt.

- Eztet igen-igen bölcsen mondta a várparancsnok úr... - szólt kimérten valaki.

A sebesült mélyet lélegzett.

- Menjen Kálmándy Pista őrnagy meg a Szuhay Imre. Mondják meg annak, aki ott a legnagyobb generális az ostromló hadaknál, hogy Vak Bottyán ezredes a nagyságos fejedelem hűségére tér, s szánja-bánja, hogy nem látta meg előbb a magyar igazság szent fényét.

- Éljen! - tört fel halkan, fojtottan, de mégis lelket rezzentő lelkesedéssel.

A felkelők négy nap múlva vonultak be Zólyom várába, Ocskay tisztelgő látogatást tett a sebesültnél.

- Hát, János bácsi... - szólt tiszteletteljesen. - A maga golyója a mellem közepét érte. Csoda, hogy a mellpáncélom kibírta, bár úgy behorpadt, hogy a két tüdőm majd kiszakadt. Három napig vért hánytam.

Bottyán vastag, ősz bajuszához nyúlt.

- Én rosszabbul jártam, mint te, öcsém: majd a gerincemet törte ketté a golyód. Most is alig bírtam felülni... Add át az üdvözletemet Rákóczi fejedelemnek, mondd meg, hűségesen szolgálom majd a szabadság zászlaját. - Meglepett csend támadt.

- Vivát Rákóczi! - hallatszott a várbeli tisztek csoportjából.

Zólyom várának bevétele után Eger, Szolnok, sőt az erős Érsekújvár is behódolt Rákóczi tábornokai - gróf Károlyi Sándor, gróf Eszterházy János, gróf Pekry Lőrinc - hadainak.

Gróf Bercsényi Miklós főgenerális parancsot adott Ocskaynak, törjön be a császári örökös tartományokba, hogy rettegést keltsen a bécsi udvar magyarellenes kormányában.

Ocskay október közepén kelt át a határhegyeken, a Morva folyón Morvaországba. Amerre járt, magas lánggal égtek a morva falvak. Egész Európában a Habsburgok minden ellensége ujjongott. Párizsban, a Notre Dame-ban hála-istentiszteletet tartottak, melyen a Napkirály is megjelent. Rákóczi magyar követét, Vetésy Lászlót a versailles-i udvar leggőgösebb arisztokratái is nyájasan üdvözölték.

Az Európa-hírű sárospataki kollégium hálótermében mély csend volt. A kollégium protestáns templomában egyenletesen ütötte az éjfélt a régi óra, melyet még Báthory Zsófia - míg protestáns volt - ajándékozott a kollégiumnak.

A hálóteremben hirtelen megmozdult valami. A vékony, vézna Jávorka Ádám, az egész kollégium egyik legjelesebb diákja, szótlanul egyenesedett fel. Önkéntelen mozdulatokkal úgy kanyarította a takaróját, mintha feküdne az ágyában valaki, ha az éjféli diákőrség esetleg betéved, és kiosont a folyosóra.

Egy pillanatig a teljes homályban állt. Halk léptek zörrentek. Jávorka behúzódott a diákruhás szekrények közé. A léptek megtorpantak. Mindketten várakozva figyeltek.

- Rácz Miska, te vagy? - kérdezte fojtottan Jávorka Ádám.

- Én... - hallatszott halkan.

- Bornemissza Gábor jön-e?

- Mindjárt jön. Lent a földszintet most járja az éjféli őrség.

Jávorka legyintett.

- Ide fel az emeletre úgysem jönnek... Gyere az énekszobába.

- Hát a Gábor?!

- Szóltam neki, idejön...

Bornemissza alakja most tűnt fel a keskeny, homályosan derengő ablak előtt.

A lépcsőház ajtaja halkan zörrent. Bornemissza óvatosan becsukta, aztán a többiek felé indult. A három diák hangtalanul húzódott egymáshoz. Jávorka Ádám halkan, gyorsan mondta:

- Fiúk, tegnap este a városházán arról beszéltek, hogy Rákóczi fejedelem ezredese, Ocskay László, a tiszai átkelés hőse, már Bécs körül jár... A bécsiek jobban rettegnek tőle, mint a töröktől. Amerre jár, tűz és vér a nyomában... A gőgös bécsi udvaroncok meg reszketnek, mint a nyárfalevél. Fiúk, én verset írtam a diadalmas hősről.

Itt az énekszobában egyetlen gyertya égett. Néha hallatszott, hogy vonul tovább a földszinten az éjféli diákőrség. Jávorka kezében papiros zörrent. A gyertya felé hajlott, és halk, fojtott hangon olvasta:

- Ocskay László, a tűz fejedelme, Ocskay: Rákóczi villáma...

A vers zengett, perzselt, győzelemre, harcba hívott.

Elhallgatott. Lelket gyújtó csend lett.

- Fiúk, álljunk be Rákóczi zászlója alá. Gyerünk Ocskay táborába! - kiáltott Rácz Miska.

- Úgy is van! Félre a könyvet, az írótollat... - Jávorka Ádám olyan mozdulatot tett, mintha leseperne az asztalról valamit. - Gyerünk Ocskayhoz.

Bornemissza hevesen helyeselt.

Ocskay vezérkarával a nagyszombati országúton lovagolt. A huszárszázadok, megterhelve a feldúlt szerencsétlen morva falvak szegényes zsákmányával, rendetlenül özönlöttek mögötte.

A szép fiatal Bezerédy Imre, aki már ezredes volt, és Bercsényi Miklós főgenerális küldte Ocskayhoz, hogy a jelentését kérje a morvaországi beütésről, halkan mondta:

- Három sárospataki diák jelentkezett kigyelmed zászlaja alá... - És nevetve hozzátette: - Mondtam nekik, álljanak be az ezredembe, de ők csak azt beszélik, a híres hős seregében akarnak szolgálni.

Ocskay gőgösen vállat vont.

- Van nekem jó vitézem elegendő, de ha ez a három tollforgató az én katonám akar lenni, hát legyen. Hol vannak?

Bezerédy Imre balra intett.

- Ott állanak annál a három fűzfánál.

Ocskay odalovagolt. A három diák süvegén egyformán lúdtoll fehérlett. Arcukon egyforma áhítattal figyeltek feléje. Ocskay arca megenyhült.

- István... - intett hátra a csontos, fekete Balogh Istvánnak, aki még szökevény korában csatlakozott hozzá. - Adj három lovat ezeknek a tudós ifjaknak, ne kelljen gyalog dagasztaniuk az őszi sarat.

Balogh István gúnyosan nevetett.

- Hát már hogy tudnának ezek lovagolni? - Látta a három diák arcán az izgalmat, és ő is megenyhülve legyintett: - Nem baj! Olyan szép szelíd lovacskákat kapnak, amelyek alighogy kocognak, ha majd a tollal megpiszkáljuk a fülüket.

- Hát jó lesz nekünk akármilyen... - szólt halkan Jávorka.

A nyáriasan tiszta, felhőtlen égbolton még halványan ragyogtak a csillagok... A zsákmányolok hada hangosan csereberélve a zsákmányt, rendetlenül tolongott a vezérek után.

- Ezredes uram... - fordult Jávorka Ocskayhoz - írtam egy verset az ezredes úrról, felolvashatom?

Ocskay barátságosan bólintott.

- Majd a táborban... - szólt szívélyesen.