A fejedelem Munkács várának figyelőtornyában állott. Mély, téli csend volt, csak néha csikordult meg szinte pendülve a nagy hidegben a mély hóba borult Kárpátok, fenyvesek felől a lomha szárnyú hollók károgása.

A fejedelem a hollók röptét figyelte.

"Balról repültek: jó jel, ahogy a római haruspex-madárjósok mondták..." - gondolta, és elmosolyodott.

A Vereckei-szoros felé vezető úton hirtelen tűnt fel a menet. A könnyű, ezüstíves szánok hármasfogatai szinte repültek a mindent egyenletessé, simára varázsló havon. A középen sikló szán körül vágtató testőrdzsidások csoportja felett piros-fehér sascímeres lobogó jelezte a fővendég, Elzbieta Seniawska-Lubomirska, a nagyhetman, a lengyel hadak fővezére világszép ifjú nejének jelenlétét.

A férfi úgy érezte, a lélegzete egy pillanatra elakad. Megrezzenő kézzel igazgatta meg süvegét, és gyors léptekkel indult le a meredek toronylépcsőn.

Kint, a várkapu előtt már magas rangú vendéget jelző kürtjel harsant. Csikorogva tárult a vár annyi ostrommal meggyötört kapuja. A három pompás lóval repített pehelykönnyű, ezüstös szán most torpant meg a várpalota feljárata előtt.

A fejedelem generálisai, bizalmi emberei, díszes palotás tisztjei élén maga lépett oda az ezüstszánkóhoz, hogy lesegítse a súlyos medvebőr takarókat az asszony sudáran eléje hajtó testéről.

- Ó, asszonyom... - kezdte francia nyelven - a legvakmerőbb álmaimban sem mertem volna remélni, hogy ilyen elképzelhetetlen, meg nem érdemelt megtiszteltetés érjen, és itt üdvözölhetem önt ősi váramban...

Az asszony a hidegtől kipirult, friss, lágy, kerek, kicsi arcán leplezetlen szilaj öröm látszott. Nagy, sötétkék szemében csillogó ígéret és minden akadályon áttört győzelmes szerelem diadala látszott. Kislányos ügyetlenséggel hámozta le apró kezével a cobolyprémes kézmelegítőben le nem húzott szarvasbőr kesztyűt, és mosolyogva nyújtotta csókra ujjait. A férfi hódolatteljesen csókolta meg, és egyszerre érezte ajkán a lassan hulló nagy hópelyhek hűs ízét és az asszony testének élő melegét.

A munkácsi várpalota mind a négy nagytermében zúgott a lakoma. A magyar és lengyel főnemesek részegen összeölelkezve harsogták a szilaj, lobogó bordalokat. Kint a vár háromszögű, eléggé tágas udvarán a hatalmas tűz felett nyárson ökröt sütöttek a vár szakácsai, és a csapra vert hordók körül tolongtak a nemes vitézlő rend vitézei.

Bent a kastély délre nyúló kicsiny szobájában meleg volt, és különös bársonyos, puha csend. A hatalmas, díszes, bronzveretes kandallóban sziszegve sercegtek, égtek porrá a fenyőhasábok.

Az asszony kicsi arcán a szerelem ősi méltósága honolt. Ajka úgy mozdult meg, mintha csókolna.

- Neked korona kell... lengyel korona, akkor erős leszel, s itt, a véráztatta magyar földön is végleges diadalt aratsz. Nagy tetteket kell végrehajtanod... Cselekedj gyorsan és elszántan, s akkor egyesül Lengyelország Magyarországgal, s ismét három tenger mossa a két állam határát; mint egykoron, mikor Nagy Lajos király uralma alatt egy főn egyesült a lengyel és a magyar korona... - A francia szavak bájos, szlávos lágysággal röppentek.

A férfi úgy érezte, a szerelemtől ittas lelke diadalmas lobogással lobban fel.

- Valóban, Elise... valóban... - szavában elszántság volt. Karjai átkúsztak az asszony derekán.

- Minél erősebb leszek, annál alázatosabban, annál forróbban szeretlek, s a korona a te okos kis fejedet is ékesíti majd.

Elzbieta sóhajtott.

- Én férjes asszony vagyok... te pedig házas és két gyermek apja...

A férfi szemében remény és szerelem csillogott.

- Omnia vincit amor... - idézett latinul.

Az asszony hallgatott, aztán önmagának is ellentmondva, kesernyésen mondta:

- Igen, a szerelem mindent legyőz, de milyen sokszor pusztul bele az ember ebbe a győzelembe.

A férfi lassan, lágyan csókolta meg az asszony bársonyos orcáján hirtelen végiggördülő könnyeket.

- Talán sejt valamit a férjed? - kérdezte halkan, fojtottan.

Az asszony leverten legyintett.

- A férjemnek százhuszonhat faluja van, s minden faluban a falu szépe az ő ágyasa. Ha én itt vagyok nálad, olyan lakomákkal eteti-itatja ifjú szeretőit, hogy az egész Európa odafigyel és irigykedik.

- Hát akkor?

Az asszony a fejedelem füléhez hajolt, és mintha félne, hogy valaki meghallja, azt suttogta:

- A sógorom... titkos fegyveresei mindig körülöttünk rejtőznek, várva a kedvező alkalmat arra, hogy leleplezzenek vagy akár meg is öljenek téged...

A férfi fölényesen elmosolyodott.

- Nekem is kard van az oldalamon... De különben is, a hűséges palotás testőreim sem alszanak... - Érezte, amint a hűvös aggodalom szívét éri, és görcsösen szorította magához asszonyát. Csend volt, csak a hős Zrínyi Ilona s a daliás Thököly Imre szerelmét látott munkácsi bástyák körül kavargott a hóvihar.

A Turóc megyei megyeháza előtt hatalmas hótorlaszok emelkedtek. Bent, a szolgakezekkel jól fűtött teremben a megyei urak tanácskoztak már második hete. Az okos arcú, megyeszerte latin költeményeiről, bordalairól híres Okolicsányi Kristóf előtt papírlap fehérlett, melynek oldalán szép, kalligrafikus díszek kanyarogtak, jelezve, hogy aki írta, az mestere a kézírásnak.

Okolicsányi köhintett.

- ...Hát, szóval akárhogy is, de most kell a békét megkötni a császár és király őfelségével, mert látva látjuk, az egész Európa egyesül a Napkirály ellen. Lehet, hogy a franciák megvédik magukat Anglia, Hollandia, Hannover, Braunschweig, Ausztria seregével szemben, szóval, talán elképzelhető, de hogy közben minket is segítsenek, az teljesen lehetetlen, márpedig a franciák veresége után Rákóczi sem állhat meg az egész irdatlan birodalom minden hadereje ellen.

A gyors mozgású, éles szemű, mindig vitára kész Rakovszky Menyhért főjegyző most úgy csapott rá tenyerével az asztalra, hogy az előtte fekvő jegyzetlapok megrezzentek.

- Egy szó, mind száz: béke kell! Most, mikor még erős a felkelés... - Aztán halkabban hozzátette: - De hát lehetséges lenne a béke most, amikor néhány összefogott főnemes önzőn a háborút kívánja a végső vereségig?

Az asztal körül halk, óvatos mormogás vibrált. A hangos szavú Platthy Sándor vállat vont.

- A felkelés vezetői attól tartanak, hogy a békében elvesztenék kisebb ország nagyságú birtokaikat... Hiszen akkor... bármilyen kedvező lenne is a béke, ők négyen-öten bizonyára nem bíznának az őfelsége által meghirdetett bűnbocsánatban... Különösképpen Rákóczi, aki már megjárta egyszer a nagyapja, Zrínyi Péter siralomházát, ott Wiener Neustadtban...

Hallgattak. Okolicsányi Kristóf felemelte kezében a sűrűn teleírt papírlapot.

- Hírek járnak, hogy Bercsényi Miklós javaslatára Rákóczi országgyűlést hív össze Ónodra!

Csend lett.

- Ónodra?... Kisebb falut nem tudtak találni? - kérdezte gúnyosan az egész megyében legékesebb cicerói latinsággal szónokló Zay András.

- Csak oda hívnak össze országgyűlést, ahol biztosak lehetünk abban, hogy Heister generális dragonyosai nem verik szét... - szólt szokatlan halkan a mindig vitázó Rakovszky Menyhért, és körülpillantva gyorsan mondta: - Azt beszélik Rákóczi udvarában, s egyre többen beszélnek erről, hogy ne csak a paraszt adózzon, de a nemes vitézlő rend és a birtokai után a főpapság is...

Döbbent hallgatás támadt. Rakovszky végigsimított homlokán.

- A fejedelem főudvarmestere, Ottlyk György arról beszélt, hogy a Rákóczi által vert értéktelen rézpénzt szaporítják, de az adót a császári és királyi ezüstpénzben kell befizetni...

- Gyalázat! - röppent fel egyszerre.

Az asztal körül ülő urak arcán egyforma felháborodás rezzent.

Okolicsányi Kristóf az előtte fekvő jegyzékkel teleírt lapot nézte.

- Hát igen, a mi megyénk, Turóc vármegye, az Ugocsa mellett hazánk legkisebb vármegyéje, de a világtörténelmi döntések nemegyszer támadtak kicsiny városokból, mint a nagy római birodalom élő magva, a még kicsiny Róma... Nekünk arra kell törekednünk, hogy hazánk több megyéje is a béke mellett foglaljon állást az ónodi országgyűlésen, ezért indítványozom, hogy szerkesszük meg a folyamodványt a többi megyéhez, melyben feltárjuk a béke szükségességét, és felhívjuk figyelmüket, hogy a háborús párt vezérei csak önző érdekeiket akarják megvédeni a kilátástalan háború folytatása által.

- Úgy van! Úgy van! - tört fel az asztal körül az izgatott helyeslés. - Legyen Turóc megye a kezdeményező!

Tavasz volt. A felkelők serege Lévát ostromolta. Kis Albert ezredes, aki annak idején Rákóczit fogadta a határon, maga vezette a kaszások rohamát. A várfalakról dörgő ágyúk tüzében halomra hullottak a magyar, ruszin, oláh, bocskoros jobbágyok, de a roham tovább zúdult a falakra.

A kiegyenesített kaszák hegyén új vér piroslott... A keskeny, régi utcákon vad zsákmányolás kavargott.

Bercsényi Miklós főgenerális, aki az ostromot vezette, báró Károlyi Sándor, gróf Eszterházy Antal tábornokok és vezérkaruk: Ocskay László, Béri-Balogh Ádám, Bezerédy Imre, a félszemű Bottyán János brigadérosok és a francia Fierville kíséretében most lovagoltak be a vár bedöntött kapuján.

- Ha azt akarjuk, hogy a polgárság hű fegyvertársunk legyen, kerülni kell az ilyen zsákmányolást... - szólt kimérten az éles szemű, okos arcú báró Károlyi Sándor, a felkelő sereg legképzettebb hadvezére, és élesen kiáltotta: - Hé! Ki itt a parancsnok?

Kis Albert néhány kaszás kíséretében kivált a zsákmányolok tömegéből. Vállán három kartácsszilánk tépte meg az ezredesi rangot jelző párducbőrt. Szétvetette a lábát, úgy, hogy egyszerre elállta a keskeny, régi utcát, és hangosan, gőgösen mondta:

- A parancsnok? Az én volnék!

Károlyi Sándor okos, sima arcán mély felháborodás látszott.

- Hát maga meg itt a nagyságos fejedelem főgenerálisának szeme előtt csak úgy nézi ezt a fosztogatást, gyújtogatást?!...

Kis Albert némán nézett Bercsényi főgenerális felé.

- Hát mit csináljak? - kérdezte hangosan. - Csak nem ontom saját vitézeim életét, ha egyszer az ellenség kartácsa megkímélte.

Károlyi megrázta kezében a könnyű, díszes, tábornoki rangjelző buzogányt, úgy, hogy az apró aranyláncon lecsüngő drágakövek egyszerre szikráztak fel...

- Hát így válaszolsz te a rangidősnek?! - harsant fel egyszerre a hangja.

Kis Albert mozdulatlanul állott. Körülötte egyszerre megtorlódott a kaszások füstös, szikráktól perzselt csapata.

- Miféle úri beszéd ez? - csattant fel hirtelen lobbanó dühvel a parasztharcosok csapatából.

Károlyi odafordult Bercsényihez.

- Főgenerális uram! Ez az engedelmesség nyilvános megtagadása. Ezért a csatamezőn rögtön, rögvest halál jár.

Bercsényi komoran hallgatott.

- Vegyétek le róla a párducbőrt... - rendelkezett a fejedelmi palotás testőrök felé, akiknek ezredeit a felkelő hadsereg legjobb, legfegyelmezettebb csapatainak tartotta mindenki.

A válogatott, szálas legények, kik óvott, kímélt élhadcsapat vitézei voltak, egyszerre hatan-nyolcan ugráltak le a nyeregből, és rávetették magukat Kis Albertre.

Egy pillanatig csend volt, csak a sercegve égő épületek összeomló gerendáinak rengése hallatszott.

A parasztok körülvették vezérüket. A palotások felé véres kaszák szegeződtek.

- Ez már fegyveres lázadás... - kiáltotta Károlyi. - Golyót neki, legények.

A palotások jó francia karabélyai lövésre szegeződtek.

Kis Albert felemelte fejét.

- De hangos a generális úr - kiáltotta gőgösen -, pedig találkoztunk mi már Dolhánál, mikor a szegény, istenverte paraszti népet kaszaboltatta, hogy aztán Bécsbe menjen a jutalomért a zászlókkal...

Károlyi elsápadt. Némán hátrafordult. Heves kézmozdulatot tett.

A palotások karabélyai egyszerre dördültek meg. Kis Albert felhördülve melléhez kapott. Az előtte kaszát szegező két jobbágy némán hullott a perzselő gerendák közé.

Kis Albert inogva állott.

- Él... éljen Thököly király!... - hördült vérbe borult ajkáról a szó.

Bercsényi látta, mint hull arcra a másik, és homlokát ráncolva fordult Károlyihoz:

- Eh, generális uram, azért nem kell a jó vitézt ilyen sebbel-lobbal a másvilágra lökdösni... - mormogta zavartan, hogy meg ne haragítsa Károlyit, és lassan fordította el a nagy, téglasárga lovát oda, ahol a főtér felé özönlött a felkelő sorezredek zöme.

Az egri városháza kis tanácstermében három gyertya égett. Rákóczi fejedelem "edicta miletibus" hadparancsát diktálta a nála is fiatalabb Vay Ádám grófnak, aki a nemzethez szóló kiáltványát éppúgy írta, mint a fejedelem legbizalmasabb leveleit.

- Úgy vélem, hogy a bujdosó szegénylegényekből, a földönfutó üldözöttekből, nyomorúságba züllött nép tömegeiből alakult hadnak elvadult erkölcsét, állhatatosságát példát mutató hadparanccsal kell szabályozni. Minden katonának tudnia kell, hogy ő az isteni igazság harcosa. Mert ugyan mivé lennénk az isteni kegyelem nélkül?

Úgy nézett az okos arcú, nagy homlokú Vay Ádám felé, mintha tőle várná a választ, aztán, hogy a másik hallgatva figyelte a tolla hegyét, tovább diktált:

- "Valaki az élő Istennek szent nevét ördögadtával, teremtettével káromolja: először s másodszor pálcáztassék meg keményen; harmadszor, s ha többször is elkövette: haljon meg érette törvény szerént... Az is, aki hallja, de tisztjének nem jelenti, pálcáztassék meg érte..." - Hátrafordult. Az ablakhoz lépett. Sokáig nézte a hulló hópelyheket. Vállat vonva tusakodott magában, aztán tovább diktált.

- "Ha a főtiszt káromolja a mi jóságos istenünket, két ízben pénzbírságot fizessen, harmadszor lefokoztassék, vagy ha nagy volt a káromkodás és cifra szerkezetű: haljon meg..."

Vay Ádám halkan köhintett.

- Holnap délben lesz a nagy haditanács a zsoldfizetésről... - szólt halkan. - Talán erről is kéne szót ejteni...

A fejedelem engedékenyen bólintott.

- Már ismerem a vezérkar véleményét - szólt töprengve. - De azért ejtsünk szót erről is. A zsoldot rang szerint fizeti a kincstár. Gróf Bercsényi Miklós főgenerális havi ezerkétszáz forintot kap, százötven személyre és háromszáz lóra való tartásdíjjal együtt. Az országos generális, mint Forgách Simon gróf, Károlyi Sándor báró, Eszterházy Antal gróf, Pekry Lőrinc gróf, Barkóczy Ferenc gróf havi hatszáz forintot kapnak. A lovasságnál ezredesnek havi kettőszáz forint, őrnagynak száznégy forint, őrmesternek tizennégy forint jár, a közlegény havi négy forintot kap...

Vay vállat vont.

- Hát, ha a Napkirály segít jó Lajos-aranyakkal, nem lesz itt baj, semmi... - szólt, utánozva a paraszti beszédet. - De ha elfogynak a francia aranyak, elfogy a harci kedv is...

A fejedelem elpirult hirtelen lobbanó haragjában.

- Miket beszél itt kegyelmed? Az én hadseregem harcosai nem zsoldért szolgálnak, hanem édes magyar hazájukért, és ha van zsold, ha nincs, kitartanak minden veszélyben, mert az Úrjézus mondotta: "Aki végig kitart, az üdvözül..."

Vay széles, gyakorlott mozdulattal kanyarította a papírlapok felső bal szárnyán az írnoki szépírás szép, hullámos vonalait.

- Későre jár az idő, felséges uram... - szólt enyhe fölénnyel. - Holnap... Bercsényi főgenerális maga mondta, ki kell mennie felségednek az árulók kivégzésére... Ami ezred van itt, Eger körül, mind oda vonul, hogy látva lássa, hogy bűnhődnek az árulók...

A fejedelem szép, férfias arcán zavar és idegesség látszott.

- Nem tudom, hogy a generalisszimus úr hogy gondolja, de én... én... - szava elfogyott. Nem tudott határozni, és csak tagadólag rázta fejét.

Vay Ádám sóhajtott.

- Pedig most nagy szükség van arra az elrettentő példára, mert a turóci megyei urak egy kiáltványt köröznek szerte a megyékben a béke mellett.

A fejedelem szemében újra zavar látszott.

- Béke... béke!... Én elsőnek szívesen kötnék békét, ha a hazám szabadságát biztosítva látom... - Keze szokatlan hévvel ökölbe szorult. - De amíg ez nincs, addig minden békekísérlet: hazaárulás, s ezért halál jár!...

Vay hallgatott. Összehajtotta a teleírt papírlapot, és halkan mondta:

- A haditanács és a szenátus Ónodot ajánlja az országgyűlés helyének, mert így a környéken elhelyezett csapatok és főleg a francia tüzérek biztosítani tudnák a tanácskozáshoz felette szükséges biztonságot...

A fejedelem engedékenyen bólintott.

- Igen, tudok erről... Ónod? Miért ne?

Vay félig felemelkedett ültében, és jelezve, hogy a mai napra vége a munkának, elfújta a szélső gyertyát a három közül. De a fejedelem hirtelen kigyúlt kedvvel intett feléje:

- Várjunk még! A zsolddal kapcsolatban jobban kell kiemelni, hogy a zsold csak arra való, hogy a vitéz otthon hagyott családja, élete párja, fia, lánya szükséget ne szenvedjen... Ezt majd fejtse ki, Vay uram, alaposabban... Szerintem már most meg kell szövegezni az ónodi országgyűlésre a nemes vitézlő rendet meghívó leveleket, melyek a földre tiport édes hazánk törvényes szabadságát régen óhajtott, virágzó állapotába hoznák.

Vay arcán türelmetlenség rezzent. Tolla pelyhével átvitte a tüzet a harmadik, még égő gyertyához, meggyújtotta az elsőt, és türelmesen visszatelepedett az asztal mellé, mialatt még tollat, új papírlapot húzott maga elé, és várt.

A fejedelem ajkáról halkan, egyenletesen hullottak a szavak.

Bercsényi Miklós főgenerális előre idegeskedve rángatta koromfekete hosszú bajuszát.

- Felségednek meg kell jelennie a hazaárulók kivégzésén. A bűnhődés lényege az elrettentés: három kútgém emelkedik. A három áruló derekába vaskampót vernek a tapasztalt, emberséges, gyors kezű hóhérok, s a kútágas úgy emeli fel a halálraítéltet, mint halászhorog a horogra akadt halat.

A fejedelem egész testében reszketett.

- Kegyelmed bizonyára elfelejti, hogy nem értek a törvényekhez, még kevésbé a törvénytelenséghez...

Bercsényi vállat vont.

- Ez sem nem bevett törvény, még kevésbé törvénytelenség, hanem egész népünk sorsát meghatározó ítélet. A rettegtetés a kötelességünk, mert ha mi ezt nem tesszük, az ellenség százszorosan is megteszi, és a fegyelem, a hadunkat összetartó üdvös félelem szétfoszlik...

Ha Heister Hannibal vagy bátyja, Heister Siegebert, vagy a vakmerő, mindent gyújtogató Ritschan tábornok, aki csak hamut és holtakat hagy maga után, vállalják Leopoldus császár ellenségeinek teljes elpusztítását, falvaink porrá égetését, akkor mi sem cselekedhetünk másképp, mert az bűn lenne népünk legszentebb érdekei ellen. Thököly fejedelemnek a szabadságharcban részt vett legtapasztaltabb s talán a legnehezebben fegyelmezhető tisztjei máris morognak... Azt mondják felségedről: "kisasszonykezű gyenge lélek..."

Rákóczi hirtelen elpirult. Egyszerre mintha megöregedett volna.

- Mindenki láthatja majd, hogy az olyan vádaskodás, melynek nincsen alapja...

A kivégzésre kirendelt had, a tömeg tömören, súlyosan hallgatott az iszonyú kínhalál lelket rebbentő, hűvös árnyéka alatt. A három kútgém alakú akasztófa előtt három félig lemeztelenített szökevény állott hátrakötött kézzel. Bercsényi főgenerális hangja belereccsent a különös, hűvös csendbe.

- El akartátok-e adni a dühödt, irgalmatlan ellenségnek édes hazánkat, az istenverte szegény Magyarországot?

A jobb szélen, a kútgém alakú horgas akasztófa alatt álló elítéltek egyike bólintott, és homlokát ráncolva nézte a fagyos útgöröngyöktől véresre tört nagy, mezítelen lábát.

- Én, Pócsi Jóska, hajdú közvitéz aztat igen, főgenerális uram... - Mélyet lélegzett. Feltekintett a felette lebegő, a kútgémről láncon lecsüngő horogra...

- Én, igen, bizony elárultam édes jó hazámat, szegény Magyarországot... - Kézibilincse megcsörrent, ahogy esküvésre emelte vaskos ujjú parasztkezét. - De amiért én ezt ezek előtt a sok jó vitézek előtt bevallom: kegyelmet kérek... Jó kardvitéz voltam én... Nem félnék a hóhértól: egy kardcsapást kérnék, fejvételt, s csak úgy utána - hogy okuljon, aki látta - a horogra való akasztást...

Bercsényi hevesen legyintett.

- Hát még mit nem?! Nem féli az egyszerű, nyugodt halált egy vitézem se! - Kezét ökölbe szorítva emelte fel. - Itt az igazság, a megtorló, az árulást megelőző démoni villanása kell, hogy velejéig átjárja a látvány, hogy a lelke legmélyéig lássa a sok ezer vitéz, hogy jár az, aki eztet elméjébe veti: a legördögibb bűnt, a haza elárultatását.

A második kútágas alakú akasztófa alatt álló elítélt: Somorjai Szente Gábor huszár tizedes, nemesúr térdre hullott.

- Főgenerális úr, vezérlő fejedelmünk őfelsége! Vessenek örök bányamunkára a selmeci aranybányába... Ott vezekeljem le megbocsáthatatlan bűnömet. Én fejtem ki az aranyat szívvel-lélekkel az országnak, ennek az örökké szegény, istenverte Magyarországnak... Fel sem jövök, csak az élelemért, vizes zabkásáért, kölesért, fekete jobbágy kenyérért... Fel sem megyek, csak ezt a hitvány, rongy életemet hagyják meg nekem a bölcs igazság könyörtelen irgalmú bírái.

Bercsényi megvetően legyintett.

- Ott se csinálnál mást, te kutyafi, te áruló!

A harmadik elítélt, mikor a főgenerális tekintete rávetődött, rántott egyet a vállán.

- Nekem se kutyám, se macskám, ebben a tyúkganajos életemben jó szerencse sohasem ért. Ide azt a horgot, a gerincem alá... Akármennyit kínlódom ezen a horgon, csak enyém lesz - mire a nap lemegy - a halál örök nyugalma. - Aztán önkéntelenül eltorzuló ajakkal kiáltotta: - Fejvételt kérek, itt mondom, főgenerális úrnak, holtáig imádkozik lelkiüdvösségéért szegény édesanyám, ha erre kérem... Ha fejvételre kegyeskedne ajánlani engem a nagyságos, felséges fejedelemnek...

Bercsényi rákvörösen a hirtelen lobbanó haragtól, görcsösen szorította ökölbe a kezét.

- Nincs kegyelem az árulóknak... Rajta, hóhérok!

A három elítélthez három egyforma, izmos hóhér ugrott, hajlította a derekukat a negyedik hóhér kezében billegő horog elé. Kínordítás harsant a dermedő tömeg felett. A horgok egyszerre mélyedtek az ívbe görnyedt gerinccsont alá, tépve a vesét, az izmot. Az őrjöngő kínüvöltés átcsapott a lelkeken. A három kútgém alakú akasztófa horogkötelén három szökevény vergődött, úgy meg-megrándult a testük, mint a horogra akadt halé.

- Magasabbra! Igaz hóhérok! Magasabbra! Billegtessétek meg őket!

A három kútgém alakú akasztófa hol magasabbra emelkedett, hol lejjebb, s a vaskampókon vergődött az elítéltek teste.

Végigszállott az Ónodra hívott országgyűlés híre a végtelen ingoványok között rejtőző falvakon, a sok harccal edzett, kőfallal védett városokon, és megmozdult az ország. József császár, aki az 1705-ös évben meghalt Leopoldus nyomába lépett, úgy határozott, hogy ugyanerre az időre országgyűlést hív össze Pozsonyban. Rákóczi és a felkelő vezérek jól megértették ezt a fogást, mellyel a császári udvar az oly sok mindent tapasztalt államférfiakat akarja elvonni a magyarságtól. A magyarhű vármegyékbe, a nagyobb birtokokhoz külön hírvivőket küldtek. A sovány, sápadt Jávorka Ádámot a híres garázda, de felette jó vitéz Rácz Miskával és a hallgatag, mindig elmélkedő Bornemissza Gáborral - aki nem titkolta, hogy lutheránus pap szeretne lenni, ha befejezi a háború után a sárospataki kollégiumot - Ocskay ezredéből a Tisza vidékre küldték, hogy Csongrád megyében hirdessék a jelentősebb nemesek között személy szerint is szép, okos szóval, hogy elvárja őket a nagyságos fejedelem Ónodra, az országgyűlésre.

Az egész szélesen táruló alföldi síkot elborították a végtelen ingoványok. A Tisza, Körös, Maros vize áradt itt, vette körül a halászfalvakat, melyek egyformán rejtőztek a császári adóvégrehajtók és a Temes-vidéki becsapó martalócok vagy éppen a magyar urak hajdúi elől...

Ott, ahol ősrégi, több ezer éves földsánc húzódott szigetként az ingoványon kiemelkedő búzatermő síkon, és egykor majd a tatársánci tanyai iskola emelkedik, melyben Kovai András tanító oktatja majd írás-olvasásra a mezítlábas napszámosgyerekeket - most Nagyszőllős nádfedeles vályogházai húzódtak egyenetlenül egymáshoz.

Jávorka Ádám a küldöttek csoportja élén oda lovagolt, ahol az ingoványok népe által füstjelekkel már értesített halászbírák várták őket egy frissen ácsolt, fára felfüggesztett, nem éppen kicsiny rézharang mellett, melynek élénk csillogása jelezte, nemrég került ki a hódmezővásárhelyi Kosár Dezső harangöntő műhelyéből.

Jávorka Ádám elővette az aranysujtásos katonakabát melléből a papirost, melyen gróf Bercsényi Miklós személyes aláírása ékeskedett, és szokatlanul éles hangon kérdezte:

- Hallották-e kendtek, hogy őfelsége Rákóczi Ferenc fejedelem urunk országgyűlést hirdet Ónodra...

Csend lett.

Az óriás termetű, ősz hajú halászbíró vállat vont.

- Eztet ne nekünk mondja, deák úr, de annak, akit illet...

Jávorka Ádám elpirult hirtelen lobbanó haragjában.

- Kinek? - kérdezte röviden.

A halászbíró méltóságteljesen simított végig tömör, ezüstös szakállán.

- Menjen be Hódmezővásárhelyre, deák úr... A mi földesurunk, Rákóczi Ferenc őfelsége nevében - mert mi Rákóczi jobbágyai volnánk... de aki felettünk parancsol, az nemes, nemzetes és vitézlő Süttő Bálint úr...

Jávorka Ádám ökölbe szorította kezét.

- De hát maguk nem hallottak arról, hogy éppen Rákóczi fejedelem minden igaz magyart ama szép honvédő seregébe hív?

A halászbíró megdörzsölte homlokát.

- Mi itten csak a szúnyog dönögését, ha halljuk...

A halászbírák csoportján halk, fojtott nevetés kuncogott. Az öles termetű, ősz szakállú halász úgy érezte, túllőtt a célon, és zavartan, gyorsan mondta:

- Na hiszen, nem csúfolkodásból mondtam én, amit mondtam, de hát ilyen a mi jobbágy sorunk, ha Süttő Bálint úr parancsolja, megyünk mi a harcba-háborúba, de az országgyűlés nem a mi paraszti eszünkhöz méretett.

Csend lett.

- Hát, akkor gyerünk Hódmezővásárhelyre... - vetette közbe Rácz Miska.

A halászbíró az ingovány felé mutatott.

- Oda, innen csak csónakkal lehet eljutni a nádason át... Hagyják itt a lovaikat, deák uram. Majd én magam evezek néhány arravaló halászmesterrel.

Süttő Bálint mozgékony, pirospozsgás, hatvan év körüli ember volt. Ahogy a híreket hallgatta, néha hevesen olyan mozdulatot tett, mintha közbe akarna szólni, de aztán csak ajkát szorítva össze, kesernyésen bólogatott:

- Jól tette a nagyságos fejedelem, a mi felséges földesurunk, hogy éppen akkor hirdetett országgyűlést, mikor Pozsonyban is országgyűlést tart József császár... Így látjuk meg világosan, ki hová áll! Most válik el a tök a magjától! Én erről még tavasszal hallottam egyet s mást Szegedében, de keveset... - Kezével széles mozdulatot tett. - De most, hogy megvilágosodott gyatra szemem előtt az a magasságos nagy igazság... akár már holnap útra kelek a nemes vitézlő rend itt, a városban lakó vitézeivel... Csak az a baj, hogy nincs zab a lovaknak, mert ami volt, az már tél utóján elfogyott...

Jávorka elkomorodva hallgatott.

- Hát kérjenek zabot ott, ahol termett, kifizeti azt kegyelmeteknek a hadipénztár.

Süttő készségesen rázta fejét.

- Jó... jó... vitéz... - szólt hangos helyesléssel. - De az a baj, hogy a zabot meg mindenfélét, ami a tanácskozáshoz meg a harchoz szükséges, szekereken kell vinni. Itt, Hódmezővásárhelyen vízár fogja körül a várost, saját szemetekkel láttátok... Persze - intett vidulva - víz hol dagad, hol apad, jön-megy. Jövő hónapban már Szegedébe vagy Orosházára is út nyílik... talán...

Kívülről tompa moraj hullámzott.

Jávorka diadalmas mosolyát rejtve figyelt. Süttő Bálint észrevette.

- Mi egy szívvel-lélekkel a felséges fejedelem urunkkal tartunk... Jöjjenek az urak, lássák!

Fellépett a tornácra. A küldöttek követték őt. Jávorka érezte, az örömtől a lélegzete is elakad. A széles, poros téren tömeg szorongott.

- Honnan jöttek ezek ennyien? - ámuldozott a kevésszavú, hallgatag Bornemissza Gábor, és a várost körülvevő ingoványra gondolt.

Csodálatos, virágzó május volt.

Rákóczi az utolsó napokban szinte érezte, hogy az időben valami váratlan rejtőzik. Olykor nyugtalan álmai voltak. Egerben, ahol válogatott csapataival, a palotás ezredekkel, a Fierville francia ezredes által vezetett francia tüzérséggel, nemesi könnyűlovassággal táborozott, napról napra érkeztek a jelentések a követekről, az új csoportok indulásáról.

- Úgy látszik, a császáriak nem mozdulnak... s így biztonságban tanácskozhatunk... - szólt Bercsényinek, akivel együtt ment a déli misére, s utána az ebédre Telekessy egri püspök palotájába. - Mindenesetre, úgy látszik, a turóciak, személy szerint Rakovszky Menyhért főispán és Okolicsányi Kristóf főjegyző cselszövései eredménytelenek voltak...

Bercsényi hangjában öntudat csendült.

Rákóczi óvatosan felemelte ujját.

- Talán így is van, de az biztos, hogy Nyitra, Liptó, Trencsény megyék küldöttei késnek.

Bercsényi hirtelen lobbanó haraggal legyintett.

- Ha késnek, nem várunk rájuk... Cselekedjünk a megállapodásunk szerint. Ha alkalmas pillanat adódik, mondjuk ki az ország függetlenségét, és karddal szálljunk szembe a békepárt árulóival... Én mindenesetre intézkedtem, hogy a francia tüzérség az országsátor körül helyezkedjen el, s így a követek láthatják erőnket, s hogy biztonságban tanácskozhatunk, azt is.

Rákóczi hallgatott. Szép, férfias arcán zavar volt.

- Meg kell mondani Fierville-nek és a francia tiszteknek, hogy a tüzérek ne az országsátor felé fordítsák az ágyúikat, és helyezkedjenek oly távol, hogy a jelenlétük a követek szólásszabadságát ne veszélyeztesse.

Bercsényi felhorkantott.

- Hát ha valaki szavában a szabadság, függetlenség mellett áll, az szólhat, s kedvére, de ha látjuk, hogy árulás készül a békepártiak részéről, bizony kardra kapunk mindnyájan...

Rákóczi elkomorodott.

- Ne felejtse kegyelmed, hogy nem az ököljog korában élünk...

- De ők se felejtsék, hogy aki csak egyetlen szót is emel felséged ellen, hazaáruló az, akármilyen szépen fejtegeti a béke ügyét!...

Hallgattak.

- A mi rézpénzünkkel lesz a baj... - szólt halkan Rákóczi. - Hallom, hogy Berkes András váci prépost tizennégy vármegyével felterjesztést nyújtott be, hogy a mi rézpénzünkkel nem lehet nagy adósságot törleszteni, zálogjegyet kiváltani úgy, mintha ezüst volna... - És szokatlan haraggal kitört: - Alávalóság! Az lenne az igazság, ha nemcsak az istenverte jobbágyok fizetnék az adót, hanem a nemesek és a papok is!

- Hatalmas gondolat, mely talán meg is valósul előbb-utóbb... - szólt Bercsényi.

Újra hallgattak. Az apró egri házak között még mindig emelkedő, karcsú török minarettornyok között, a templom felől déli harangszó csendült.

Az ónodi országgyűlés megnyitásának napján - 1707. május 31-én - a fejedelem reggel nyolc órakor a szenátorokkal az ország sátorába a Szent Lelket segítségül kérve, misét hallgatott, aztán kíséretével, a maga sátorába ment.

A rendek ezalatt együtt maradtak, és elhatározták, hogy a távollevő királypárti esztergomi érsek helyett az egri püspököt, Telekessyt kérik fel a fejedelmet üdvözlő beszéd megtartására.

A püspök erre csak a harmadik üzenet után vállalkozott.

De rögtönözve is szép beszédet mondott, mikor a fejedelem a szenátorokkal körülvéve az ország sátrában tizenegy órakor újra megjelent.

A püspök gyakorlott szónokként egyszerre beszélt az üdvözlésről és a távozásról:

- "Most bocsásd el a te szolgádat, Uram... - idézte a Bibliai Zakariás szavait - ...mert látták már szemeim az Üdvözítőt..." Én és más öregek most már könnyebben, vidámabban vonulhatunk el ettől a világtól, mert láttuk felséges vezérünket, ki isten segítségével helyreállítja a magyar nemzet régi szabadságát... - Egy pillanatra elhallgatott, aztán halkan, tiszteletteljesen mondta: - Örömmel üdvözlöm felséges vezérünket, ki most tért vissza Erdélyből, ahol az erdélyi fejedelemnek választották meg...

A fejedelem meghatottan válaszolt.

- Szíves indulattal végeztem és ezután is végzem a magyar nemzet javára szolgáló súlyos munkát... - szólt megindultan. - Mert tökéletes szeretettel viseltetem édes hazámhoz, életem nagy veszedelmeiben is istenesen és szüntelenül munkálkodom, hogy édes hazám régi, óhajtott szabadsága helyreállíttasson... Örömmel értesültem róla és szemeimmel is látom, hogy a rendek összegyűltek... - Egy pillanatra elhallgatott, aztán érdesebb hangon folytatta: - De szomorúsággal tölt el, hogy a vármegyék és egyéb rendek egy része nem törődik a nemzeti ügy előmozdításával, s megveti a haza dolgainak szorgos elővitelét...

A hatalmas sátorban halk moraj hullámzott. A hajlott, ősz hajú Lapsánszky Imre szenátor, a szenátus udvari kancelláriájának igazgatója, felolvasta a fejedelem előterjesztését.

- A császár országgyűlést hívat össze Pozsonyba, de ott a többség nemzettagadó árulókból áll, kik hisznek a császári kormány ígéreteinek... - Kezét lassan felemelte, mintha esküt mondana. - De az ilyen ígéret után csak járomban hízott árulók fussanak; az igaz hazafiak inkább a pusztai és erdei vadak módján nyomorognak... A háború a szabadságért, éppen úgy, mint a portugálok, svájciak, hollandusok nemzetének szabadságharcai, hatalmas kiadásokkal jár. Ezért azok a nemesek, akik idegenkednek a személyes fölkeléstől, váltsák ki magukat közteherviselés elve alapján pénzzel annak terhe alól...

A teremben ismét felhullámzott a halk mormogás. A fejedelem most személyesen emelkedett szólásra:

- "Valóban fájdalmas szívvel érezzük, hogy sokak hazánk fiai közül, kikre bízta volna a felséges isten mindenekkel való jótéteit, annak gazdag és elfogyhatatlan tárházából, s kegyelmetekből ingyen vett világi, mulandó jókkal visszaélvén, nemhogy keresztény szeretetből kívánnák azon egyszerű, de sok nyomorúságok által minden értékből kipusztult, utolsó szükségbe jutott s elalélt atyjok fiait más idegen, sőt isteni ismereten kívüllevő pogányságnak is nevezetes példájával segíteni, hanem hallatlan uzsorákra adván ki maguk költségét, sokakat szabadságukból kivetkeztetvén, a jobbágyság keserves igájának keserves felvételére kényszeríttetnek..."

A teremben itt-ott helyeslő kiáltások röppentek.

Az országgyűlésen ezen a napon Bercsényi Miklós beszélt, aki Turóc megye békejavaslatát bírálta, még nála is szokatlan hévvel, s ez a nap lett a nagy összecsapás napja a békepárt és a felkelés vezérei között.

A fejedelem látható elkeseredéssel többször is szólásra emelkedett.

- A hazaárulók engem zsarnoknak neveznek! Turóc megye azt írta, hogy a mostani iga súlyosabb, mint a németek korabeli... hogy most folyamodni sem lehet, mint a császár idejében. Ha tehát a német zsarnok módjára bánt el velünk, én még nagyobb zsarnok vagyok... - Hangja élesen felcsapott, kezét előrenyújtotta: - Álljon elő az, akit én valaha is meg nem hallgattam és magam elé nem bocsátottam!

Mély, fojtott csend támadt.

A turóciak követei, Rakovszky Menyhért alispán és Okolicsányi Kristóf megyei főjegyző egyszerre emelkedtek fel szólásra.

- Mi nem törekedtünk lázadásra vagy pártütésre! - kiáltotta Rakovszky Menyhért. - Mi csak a sérelmek orvoslását kértük!

A csend megtört.

Heves kiáltások csaptak fel. A fejedelem nem értette meg a feltörő zajban a követek szavát, és közelebb intette őket:

- Önök a felsorolt bajok miatt egyeseket haszonleséssel vádolnak. - Kezét mellére tette. - Elsősorban tehát engemet. De hát fordultak-e önök ilyen kéréssel hozzám? Ha pedig nekem nem panaszkodtak, miért panaszkodnak a vármegyéknek?

A zaj egyszerre felviharzott.

- Javasolom, hogy a turóciak ellen törvényes eljárás indíttassék...! - kiáltotta Sennyei kancellár.

A két követ hevesen tiltakozott.

- Mi nem követünk el törvénytelenséget... - védekezett Okolicsányi Kristóf, megyei főjegyző.

- Önök gyógyítani akartak olyan sérelmeket, melyeket elő sem tudnak adni! - csendült fel gúnyos keserűséggel a fejedelem hangja. - Én igazságot és elégtételt kívánok a szövetkezett rendektől azért a méltatlan és becsületsértő eljárásért, melyet ellenem, a fejedelmük ellen elkövettek.

Hosszú, kínos csend támadt. Mindenki némán figyelte önmagát. A fejedelem érezte, hogy ebben a csendben váratlan vereség rejtőzik. Rövid ideig sápadtan hallgatott. Mikor megszólalt, hangja el-elhalkult a feltörő keserűségtől.

- Keservesen látom, hogy a rendek vonakodnak teljesíteni kérésemet, a törvényes vizsgálat megtartását, holott az igazságszolgáltatás a nemesi szövetség akár legutolsó tagjának is kötelessége... - Szavai tompán hullottak a halálos csendben.

A fejedelem úgy érezte, a gyűlés a némaság által helyesli a békepárt eljárását. Az elkeseredés hirtelen lángolt fel háborgó lelkében. Szeme könnybe borult.

- Édes nemzetem! - kiáltotta akadozva. - Hát ezt érdemeltem hazám ügye mellett való sok szíves fáradozás után?! Ezt érdemeltem tőled bujdosásom után...? - Hangja elcsuklott, aztán ércesen felcsapott. - Életemet, véremet, mindenemet érted szenteltem. Feleségemet, gyerekeimet, szerencsémet megvetettem, sőt mi több, hozzád való szerelmükért s virágzó előbbi szabadságodnak helyrehozásáért édes eleim is kockára vetvén mindenüket, vérüket, hitüket feláldozták, s rólam most azt hiszik, hogy hazám kárával kincseket gyűjtök. Nem tehetek mást, mint hogy kezükbe adjam azt a méltóságot, amellyel a rendek a szécsényi országgyűlésen felruháztak. Visszavonulok erdélyi fejedelemségembe. Készebb vagyok megvonni magamat az ország egyik szegletében, mint hogy a várt köszönet helyett zsarnoknak mondjanak. Nem tűröm, nem szenvedhetem el! Magammal viszem a koporsómba! Mert te tudod, istenem, hogy igaz szívű vagyok, és személyes hasznot nem kívánok... Édes hazám, ne szenvedd el rajtam ezt a gyalázatot...!

A zaj újra felviharzott. A fejedelem felkelt, s mivel saját ügyéről volt szó, elindult, hogy elhagyja az ország sátorát.

- De felség... felséges fejedelem urunk... - kavargott körülötte a megdöbbenés.

Egyszerre karok nyúltak feléje, és visszanyomták - szinte erőszakkal - a trónusszerű székbe.

Bercsényi dühtől könnyezve kiáltott a gyűlés felé.

- De urak! Hát oly hálátlanok lennétek-e, hogy távozni engeditek szabadítótokat, mielőtt igazságot szolgáltatnátok neki a rágalmazói ellen? Inkább haljanak meg ezek! - Kardja kirepült a hüvelyből.

A súlyos, éles penge Rakovszky Menyhért vállát érte. Most egyszerre száz meg száz kard villant. Károlyi Sándor generális kardja Rakovszky fejére sújtott. A turóci követek életüket mentve törtettek a kijárat felé.

Rakovszky érezte a sátor függönyét, amint elsuhan sebesült homlokán, de üldözői reá rohantak. A két Ilosvay - Bálint és Imre - szilaj dühvel zúdították kardcsapásaikat fejére-vállára.

Rakovszky vérbe borultan, holtan rogyott össze.

Kint felbolydult a fejedelmi tábor.

- Megölték a fejedelmet... - szállott a téves hír ezredtől ezredig.

- Úgy mondják, megölték a fejedelmet... - magyarázta Fierville-nek, a francia tüzérségi felügyelőnek a magas, híres vitéz, Czelder Orbán hajdúkapitány.

Fierville intett.

- Fordítsátok ágyúitokat az országsátor felé! Onnan ugyan elevenen egy sem szabadul azok közül, akik a fejedelem személye ellen kardot emeltek! Kartácsot nekik!

Czelder látta, mint vagdalja össze a két Ilosvay testvér a sátorból kimenekült Rakovszkyt, és kezét felemelve, tört franciasággal kiáltotta:

- Uraim! Megálljunk... - És halkabban folytatta: - Úgy látom, a békepárt hívei vesznek el...

A súlyos sebekkel menekülő Okolicsányi Kristóf Turóc megyei alispánt már a tábori őrség fogta el.

Czelder Orbán maga kísérte őrizet alatt az egyik sátorba. Az országsátor előtt akkor már ruháitól megfosztva hevert Rakovszky összevagdalt teteme.

A turóci nemeseket elfogták. Bercsényi indítványára valamennyiük ellen vizsgálatot indítottak a fejedelem megsértése miatt.

Másnap, június 7-én mély csendben várták a fejedelmet a megyei követek és rendek.

A fejedelem tábornokai élén jelent meg.

- Mi a fődolog ezentúl? - tette fel a kérdést.

- A hazaszeretet és az egyetértés! - harsant a nagy csendben Károlyi Sándor generális hangja.

A gyűlés meghallgatta az Okolicsányi Kristóf kihallgatásával megbízott nemesek jelentését, és halálra ítélte...

Bercsényi kivont kardját rázva kiáltotta:

- Halálra méltó mindenki, aki részt vett a lázadásban. Vagyonuk koboztassék el!

Az ország sátoráról letépték Turóc megye zászlaját, és Rakovszky teteme felett szétszaggatták. Kimondták, hogy Turóc megyét felosztják a szomszédos megyék között.

Platthy Sándor, majd Benczik Gábor követeket elfogták, mivel ennek a határozatnak a végrehajtására nem vállalkoztak.

A súlyosan sebesült Okolicsányi Kristóf ingadozva állott meg a pallosát emelő hóhér előtt.

- Térdeljen le, jó uram... - mormogta Csikós László hóhér, aki jobbágy volt.

- Letérdelni? - zihált Okolicsányi. - Azt már nem... Az életemet elvették, de a becsületemet soha!

A pallos lecsapott. Okolicsányi fejetlen teste lezuhant a még mindig az ország sátorára irányított ágyúk kerekei közé...

Csillagfényes nyári este volt. Rákóczi, gróf Bercsényi Miklós főgenerális és az okos arcú, mindig fölényesen, pontosan érvelő gróf Károlyi Sándor a vezéri sátorban ültek össze a nagy döntést megelőző legszemélyesebb tanácskozásra.

Innen a hőségben feltárt sátor függönyén túl látszott a lefejezett Okolicsányi Kristóf szégyenkaróra tűzött nagy hajú feje.

Bercsényi komor diadallal emelte fel kezét.

- A szenátus kijelentette, hogy a függetlenségi nyilatkozatot a véres események miatt nem halasztani, de éppen siettetni kell.

Károlyi Sándor töprengve húzta össze éles héjaszemét.

- A legfontosabb, hogy a konvent-országgyűlés hatvan százalékkal csökkentette a mi rézpénzünk, a libertas értékét, s nagy siker, hogy a fejedelem személyes közbenjárására ellátott a nyolcvanszázalékos csökkentéstől.

Rákóczi sokáig hallgatott.

- Úgy érzem - szólt végül -, hogy közeledik a végső döntés ideje. Segítenünk kell a Napkirálynak a szövetségesek egyre növekvő túlerejével küzdő seregét, hogy ő is segíthessen rajtunk. Ezért elkerülhetetlen, hogy az országgyűlés kimondja az Ausztriai Ház trónfosztását, és Magyarország teljes függetlenségét.

Mindnyájan érezték, a döntés megérett.

Június 13-án délelőtt, az istentisztelet után csendben kezdődött az országgyűlés. Rákóczi szólásra emelkedett. Hangja érces, szilárd volt.

- A békealkudozások meghiúsultak. Az Ausztriai Ház hálójába akarta keríteni Magyarország szabadságát, és csalfa tárgyalásoknál csak ki akarta játszani a nemes szövetkezett rendeket. Szükségesnek látom, és úgy ítélem tehát, hogy a rendek lemondjanak az Ausztriai Ház és József császár királyságáról...

A nagy történelmi döntések fuvallata átsiklott a lelkeken. Egyetlen kiáltás sem hangzott, mikor Bercsényi Miklós emelkedett szólásra.

- Az Ausztriai Ház nem akar békülni! - csattant fel hevesen. - Az ország lakosai bölcsen belátták királyuk csalfaságát alattvalóival szemben, az atyai szeretet helyett tanúsított durvaságát. Maholnap fegyverrel igázza le őket, örökös rabszolgáivá és jobbágyaivá teszi. Ha tehát a külföld segítségére számíthatunk, és elismerésére, a már elfogadott elv alapján, jobb, ha törvénybe iktatjuk az elszakadást és vele a függetlenséget. Józsefet eddig sem ismertük királyunknak, tehát szakadjunk el tőle és házától nyíltan is.

Az országsátor felbolydult. Helyeslő kiáltások röppentek.

A testes, erős Klobusicky, aki a turóci követekkel tartott vita alkalmával szinte erőszakkal nyomta vissza a székébe a távozni akaró fejedelmet, helykén rikkantott:

- Úgy is van! Van nekem egy fakó komondorom. Az akkora, hogy még király lehetne az ebek között! Kutya uralkodjon kutyákon! - És harcosan kiáltotta: - Eb ura fakó!

- Eb ura fakó! - zúgott fel a kiáltás, és rögtön utána felmorajlott az országsátor:

- József császár nem királyunk!

- Ellenállunk minden szándékának!

- Inkább egy óra alatt elveszünk, semmint örökös jobbágyságot viseljünk.

- Az országban a nemes vitézlő rend gyakorolja a hatalmat, míg az országgyűlés királyt nem választ.

- A királyválasztásig a fenséges fejedelmünk intézze az ország dolgát! Esküdjünk hűséget a vezérlő fejedelemnek...

Karok százai emelkedtek hűségesküre.

Rákóczi sápadt arcán öröm rezzent.

Ezen a napon, június 20-án, erdélyi követek érkeztek meg: gróf Mikes Mihály, báró Kemény Simon, Lázár Ferenc és Kolozsvári Márton. Két székely és négy karabélyos csapat kíséretében, nagy fénnyel vonultak be a köröndtáborba.

A fejedelem nyílt ülésen fogadta őket. Mikor az erdélyi küldöttség belépett, az egész országgyűlés felemelkedett, csak a fejedelem maradt ülve. A követség szónokai kijelentették, hogy Erdély mindig hűséges lesz Rákóczihoz, a magyar szabadsághoz és függetlenséghez, melyért annyi hős halt meg az évszázadok alatt.

A gyűlés után a fejedelem pihenni tért, Bercsényi pedig fényesen megvendégelte az erdélyi követeket.

A Nagy Király ezen a reggelen rosszkedvűen kelt fel. Az éjszaka nyomasztó álmai voltak, melyeket szeretett volna értelmezni asztrológus-csillagásszal, de Riego Montez valahol Dél-Európában volt, és így a király komor arccal nyúlt az egyiptomi nagy álmoskönyv után...

A szoba ajtaja hirtelen kitárult. A küszöbön a lakájokat félretolva Torcy külügyminiszter állott.

- Felség! - kukorékolta diadalmasan. - Felség... Hatalmas külpolitikai siker... A felkelő magyarok országgyűlésen trónfosztottnak nyilvánították a Habsburg-házat, és kikiáltották Magyarország függetlenségét!

A Nagy Király mélyet lélegzett.

- Valóban jó hír... - szólt fontolgatva - valóban, de még nem tudom, mi a helyzet a harctereken...

Torcy legyintett.

- Eh, felség, bármilyen a helyzet a harctereken, a magyar függetlenség velünk áll vagy bukik.

A Nagy Király rövid ideig hallgatott.

- Értesítse Vetéssy urat, Rákóczi fejedelem személyes megbízottját, hogy ma tisztelgő látogatásra várom... - Rövid ideig hallgatott, aztán halkan, feszülten mondta: - Úgy tudom, Vendôme marsall Oudenarde felé vonul döntő csatára, s ez az ütközet eldönti végleg az oly hősiesen küzdő magyarok sorsát is.

A külügyminiszter mélyen meghajolt.

- Rögtön intézkedem, felség, mert a külügy- és a hadügyminisztérium mindig hamarább kap értesülést, mint monsieur Vetéssy.

A király mosolyát rejtve bólintott.

Vendôme marsall vezérkarával egy halomra lovagolt fel, melyről jó kilátás nyílt Oudenarde vára körül hullámzó hadmozdulatokra, mikor Puysegur tábornok Octave de Saint-Hilaire ezredes és néhány magas rangú lovassági tiszt kíséretében hozzá lovagolt.

- Mon maréchal... - kezdte nyugodtan. - Félek, hogy az egész haditervet meg kell változtatni, mert jobbszárnyunk nem mehet át Eyre falun az ellenség bekerítésére, mert az ott folyó patakon nem lehet átkelni híd nélkül, sem gyalogsági, sem lovasegységeknek.

Vendôme marsall mindig töprengő, különös arcán egy pillanatra zavar rezzent.

- Valóban, súlyos ellenérv! - mondta hűvösen, aztán legyintett. - Most már, az ellenség szeme előtt nem változtatjuk meg az eredeti haditervet; hanem Eugène de Savoya és a nagy Marlborough már a nyakunkon vannak majd százezer szuronnyal...

A patak túlsó partján Eyre apró házaiból ütegsortüzek dörögtek. A gránátok belevágtak a francia gyalogság sűrű, előrehömpölygő tömegeibe.

A jobbszárnyon a császári vértesek és a magyar huszárok eszkadronjai hegyomlásként zúdultak a francia balszárnyra.

A francia sereg, melynek jobbszárnya nem tudott átkelni a meredek partok között futó patakon, megtorpant...

Puysegur tábornok Vendôme marsall felé fordult.

- Ilyen kedvezőtlen stratégiai helyzetben csatát vívni előnyös az ellenség számára, hiszen a jobbszárnyunk csak szemlélője lehet akár a leghősiesebb küzdelemnek is... S minden bonyolult hadmozdulat dacára sem kapcsolódhat bele a küzdelembe, s seregünk többi részét esetleg döntő vereség érheti...

Vendôme marsall az Oudenarde-erősség távolban, a füzeseken túl szürkéllő falát nézte.

- Valóban... valóban... ha erőnk teljes megőrzésével húzódunk néhány lépést hátra, az még nem vereség, csak az erőviszonyok, pillanatnyi helyzetünk helyes felismerése... - És körülmutatott: - Véleményüket, uraim...

Mindenki hallgatott.

Octave de Saint-Hilaire úgy érezte, Vendôme tekintete az arcába szegeződik.

- Ha kedvezőtlen stratégiai-hadászati helyzetben fogadjuk az ellenség támadását, az már fél vereség, hiszen tíz mérfölddel nyugatra a csata már egészen más eredményt hoz.

Vendôme habozott, aztán erélyesen intett.

- Fúvassanak lassú visszavonulást! Az oudenarde-i úton álló egységek, melyeket leginkább veszélyeztet a túlerőben levő ellenség, teljes harci rendben vonuljanak el.

Feszülten előre figyelt. Várta, míg felhangzik a visszavonulást harsogó kürtjel, aztán a vezérkar felé intett:

- Uraim, kövessük a hadseregünket...

A tisztek arcán megkönnyebbülés látszott.

Rákóczi fejedelem július utolsó napjaiban kapta az oudenarde-i csatavesztés hírét Vetéssy László párizsi követ tollából.

- Most kell cselekednünk - fordult Bercsényi felé -, most, döntő csatában kell tönkreverni a császár hadát, hogy tehermentesítsük a Napkirály seregét.

Bercsényi sokáig hallgatott.

- Igen... - mondta végül. - Cselekednünk kell, mert ha Franciaország elveszíti a háborút, a szent ügyünk akkor is elbukik a túlerővel szemben, ha csak szemléljük a nagy kakasviadalt itt, hazánkban.

A fejedelem körülbelül tíz napot várt, míg hadereje összegyűlt, aztán lassan vonult a trencsényi vár felé.

La Motte francia tábornok röviddel ezelőtt jelezte, hogy a Trencsénnyel szemben levő emelkedéseket Viard császári tábornok már megszállta. Ez meglepte a felkelők vezérkarát.

Heister tábornok július 23-án még csak Brod alatt állott, de erőltetett menetekben indult Vágújhely felé. Délfelé tudta meg, hogy Rákóczi átment a Vág bal partjára. Azonnal intézkedett, hogy katonái jó ebédet és a lovak bőséges abrakot kapjanak, s így minden percben készen álljanak a támadásra.

A fejedelem, aki az egész felkelés sorsát eldöntő csatában maga vezette a nagyszámú és jól felszerelt seregét, La Motte francia ezredes tanácsa szerint foglalt állást egy sebes sodrású, sekély, de meredek partok között folyó patak hosszában.

A gyalogsága csak sötét éjjel érkezett meg. Itt értesült arról, hogy Heister tábornok serege már Vágújhelyen van.

- Úgy gondolom - fordult vezérkarához -, hogy Heister generális serege sokkal kisebb, mint a mienk, és nem hiszem, hogy támadásra induljon... - S szokatlan biztossággal hozzátette: - Nem hiszem, hogy támadna...

Rövid ideig habozott, aztán halkan ismételte:

- Nem hiszem.

Heister generális lassan lovagolt dragonyoseszkadronjai élén.

- Támadjuk meg a felkelőket. Úgy értesültem, hogy Rákóczi és Bercsényi Brezovában alaposan összevesztek, ezért most lenne a legalkalmasabb a támadás, hiszen Rákóczinak sem elegendő gyalogsága, sem jelentékeny tüzérsége sincs.

- Úgy is van! - helyeseltek a vezérkari tisztek. - Ilyen alkalmat kihagyni súlyos ügyetlenség.

Heister éjjel sátrában fogadta Pálffy János horvát bánt, aki az egész Magyarországon küzdő császári hadsereg második vezére volt.

- Támadjuk meg a felkelőket. Úgy értesültem, hogy Rákóczi és Pálffy...

A császári fővezér habozott.

- Hát, támadjunk... - vetette oda mesterkélt fölénnyel.

Rákóczi felvonulásának befejezése után Czelder Orbán hajdúezredes csapatával hátvédként maradt a Vörös hegyszorosnál.

Pálffy János az éjjel akadály nélkül átúsztatott a Vágon.

Hajnalodott. A Vág völgyét opálos, őszi ködök borították. Czelder Orbán hajdúi élén mereven figyelt arra, hogy a köd leple alatt Pálffy nehézpáncélos dragonyosai vonultak fel támadásra.

A ködben kavargó árnyak hirtelen egészen közel bukkantak fel. Czelder Orbán felemelkedett a kengyelben.

- Rajta, hajdú! Tűz! Tűz!

A hajdú lövészek puskái felropogtak. A ködből lovastömegek hullámoztak előre.

Rákóczi és vezérkara a ködben fojtott, ropogó puskatűzre figyelt.

- Általános riadó! - rendelkezett szinte nyugodtan, csak a reggeli harmattól nedves arcán látszott valami rossz sejtelem. Sarkantyúba kapta kedvenc koromfekete csődörét, a Pandúrt, és arra vágtatott, ahol a lövések ropogtak.

A felkelők eléggé szétoszlott serege csak nehezen állott csatarendbe.

A fejedelem gyorsan intézkedett. A középen maga a fejedelem állott udvari palotásezredekkel és tüzérséggel. A gyalogságot a hegytetőn végigvonuló árok és a domboldal takarta el az ellenség tüze elől. Arnauta tatár és francia lovasságát a gyalogos tömeg között helyezte el.

A jobbszárnyon Pekry Lőrinc gróf vezette a nagyszámú, de eléggé gyatrán felszerelt mezei hadakat. Az ellenség támadásának főirányában gróf Bercsényi Miklós volt a lovasság főparancsnoka.

A fejedelemnek alig egyórányi idő állott rendelkezésére a sereg felállítására.

Heister serege széles arcvonalon tört előre. A fejedelem három zászlóalj hajdút küldött eléje, hogy az előrenyomulásban akadályozza. Czelder Orbán hajdúi a sövények mögé rejtőzve, gyilkos puskatűzzel fogadták a császáriakat.

A fejedelem éles tekintettel mérte végig az emelkedő hajnali köd alól felbukkanó hadoszlopokat.

- Gróf Pekry Lőrinc azonnal támadjon a jobbszárny lovasaival... - intézkedett nyugodt fölénnyel.

Pekry Lőrinc egyenként vezette lovasait a Riba-tó töltésén, és rögtön csatarendbe állította őket.

- De generális uram - tört ki egyszerre a vezérkari tisztje ajkáról az indokolt vélemény -, ha visszanyomnak minket, ez a beszakadt gát mindnyájunk vesztét okozhatja.

- Jó, hát akkor vezessük vissza a lovainkat... - egyezett bele Pekry.

A lovasai egyenként lovagoltak a gáton át.

Pálffy János horvát bán, császári generális legjobban azt szerette volna, ha bevárhatja a tartalékokat, de a felkelők lovasságának bizonytalan előre-, majd hátravonulását látva úgy határozott, hogy támadni fog, és könnyű rác lovasokat, két eszkadron dragonyossal, vezényelt a bizonytalanul hullámzó felkelők lovastömegei ellen.

A fejedelem és Bercsényi egy magaslatról figyelték a lassan kibontakozó harcot.

- Nem támadhatnak a császáriak! - fordult Bercsényihez. - A terep nem alkalmas a támadásra...

Előtte, a mély árokkal átszelt völgyben most bontakozott ki rohamra a bán könnyű rác lovassága és Althein császári generális két eszkadronja. A fejedelem látta, hogy a támadás szélvészként éri a felkelők jobbszárnyát. Az országút mentén, a középen álló hadakhoz vágtatott.

- Rajta! Tűz! - kiáltotta a francia tüzéreknek.

Az ágyúk megdördültek.

A császáriak első támadásra megtorpantak. Rendben, tömören hátráltak. A felkelők lovassága most rontott ki a biztos hadállásból utánuk. A rácok és a dragonyosok hirtelen fordultak ellenük.

Pekry Lőrinc rosszul felfegyverzett mezei hadai gyorsan szétrebbentek...

A halmok bozótja megtelt menekülőkkel...

- A karabélyosaimmal visszaterelem őket! - kiáltotta a fejedelem, és kedvenc lovát, a Pandúrt sarkantyúba kapva vágtatott arra, hol a menekülők szétzilált lovastömege özönlött vissza.

Most látta, hogy a tartalék ezredek első sorai is bomlanak a császáriak viharzó rohama előtt.

- Rajta, Pandúr! - kiáltott, pompás lovát biztatva.

Előtte egy mély vízmosás, árok nyúlt a köves földön. Pandúr szinte átrepült felette.

Új árok tárult előtte.

- Rajta, Pandúr! - zihált a lovas biztatása. A szélvészgyors csatamén most repült át a második árok felett. A fejedelem kísérete elmaradt, csak Zay báró, Mirko Valona arnauta kapitány és Fierville, a szövetséges francia gránátosok parancsnoka vágtatott mellette.

A harmadik széles, meredek árok olyan volt, mint az alvilág kapuja.

- Rajta, Pandúr! - szállott a ziháló kiáltás a fejedelem ajkáról.

Ménje újra felröppent a szilaj ugrás teljes lendületével. Bukfencet vetett, és nyakát törve hempergett az agyagos kövek között.

A fejedelem kirántotta lábát a kengyelből, és kizuhant a nyeregből, s így nem került a lova alá, de a homlokát felvérezték a hegyes kavicsok. Mozdulatlanul hevert a lova mellett.

A testőrei most értek oda. Czelder Orbán, aki jelentéstételre vágtatott Bercsényihez, odasodródott melléjük. Rákóczi nyomába vágtató testőrök között döbbenten látta, hogy a fejedelem vérbe borult arccal hever holt lova mellett.

- Fektessük lándzsákra! - rendelkezett Czelder zihálva a fejedelmi testőröknek. - Vigyétek a Hamri erdőbe... Ott biztonságban lesz... - Hangja elcsuklott.

A felkelőtábor felbolydult.

- Elesett a fejedelem! - szállott a lelket remegtető, szívdobbanást elállító kiáltás.

A felkelők egész csatasora megingott, és egyre gyorsabban sodródott hátrább. A fejedelem vérbe borult arccal egyenesedett fel.

- A lovamat! - rendelkezett rekedten. Nyeregbe ült, és oda lovagolt, ahol már bomlottan hátráltak a felkelők.

- Vissza! Vissza! A harcba! Itt vagyok! Élek! - szállott minden szónál vérző ajkáról a kiáltás, de a tömegek ormótlanul, formátlanul, a vesztett csata néma, lelket bénító varázslatában áradtak körülötte.

A felkelők lovassága menekült, de a gyalogsága tovább harcolt. Báró Perényi Miklós, Czelder Orbán és mások gyalogszázadai helytállottak. Fierville, a Rákóczi zászlaja alatt harcoló francia gránátosok parancsnoka életre-halálra küzdött, és háromszázhúsz francia gránátosából alig százkettő maradt meg, fedezve a visszavonulást. Mirko Valona arnauta kapitány a fejedelem védelmében lelte hősi halálát. Bercsényi megsebesült, és csak nagy nehezen kerülte el, hogy az üldözői el ne fogják.

Elesett kétezernégyszáz, többnyire gyalogos felkelő, fogságba jutott huszonöt tiszt és négyszáz közvitéz. Az ellenség kezébe került negyvennégy gyalogsági zászló és két dob.

A császáriakhoz átallott hatvan lovasával Józsa Miklós, a fejedelem hadnagya.

A császári sereg vesztesége hatszázra tehető volt.

A fejedelem a trencsényi csata után vérző homlokkal és arccal menekült. Bercsényi az üldöző ellenség feltartóztatására Ocskay László brigadérost rendelte ki. Ocskay, aki semmi parancsot nem kapott, a Sándor grófok kastélyában borozgatott. Néha nagyot húzott az öblös rézkehelyből, és a két kántáló diák felé intett:

- Múlik ez a világ! Múlik! Ismertek-é valami éneket a világ múlandóságáról? - fordult a két éneklő diák felé.

- Tudunk ám! - kiáltotta szép zengő hangon az idősebb, magasabb. - Jacoponénak a világ múlandóságáról írt himnuszát ismeri-e a brigadéros uram?

Ocskay ittas, súlyos mozdulattal legyintett.

- Hogy a kórságba ismerném? Igaz, hogy az istenverte jobbágyaim tartják el családomat a robotjukkal, de azért olyan parasztnemes vagyok én...

Csend támadt. Ocskay nagyot húzott a rézkehelyből.

- Hej, deákok, ha tudnátok, hogy volt a törököknél meg a császáriaknál meg a franciáknál meg a magyaroknál... Ej, ha tudnátok, arról aztán lehetne énekelni, kántálni.

- Nem baj, azért tudunk mi is olyan éneket, hogy a brigadéros uram szíve meglágyul... - szólt a hosszabbik, szegletes arcú diák.

Ocskay csörömpölve letette a kelyhet.

- Hadd halljam! - rikkantott szilaj, részeges jókedvvel.

A terem bejáratánál zavaros lárma hullámzott. Egyszerre nyolc-tíz véres, rongyos katona zúdult be.

Ocskay letette a nagy rézkelyhet.

- Mi baj van? - kérdezte komoran, rosszat sejtően.

- Vége mindennek! Elesett a fejedelem!

Ocskay a bortól homályos szemmel meredt csontos arcukba.

- Eztet ki mondta nektek? - kérdezte hirtelen kijózanodva.

- Eztet mindenki... - zihált a válasz.

Ocskay legyintett.

- Akkor még úgyse igaz... - rikoltott fel, és öklével az asztalra csapott.

A fejedelem sebesülten Kistapolcsányba ért, ahol annak idején Charlotte-Amalie hercegnővel a házasságuk első szép hónapjait töltötte. Egész nap feküdt, s bekötött fejjel csak este, mikor minden csendes volt, ment le a régi, ismerős parkba.

Az óriás, évszázados tölgyek és hársak mozdulatlanul tartották ágaikat a fogyó hold derengő, hajlott ezüstpengéjére.

"Amália... a gyermekeim... - merült fel a sajgó, súlyos emlék. - Igen, Amáliának az életemet köszönhetem, mikor kiszabadított a Wiener Neustadt-i börtön siralomházából. Elzbieta Lubomirskának az igazi, lángoló, sok éven át lobogó szerelmet. Lehet-e választani a két asszony között? - Vállat vont. - Semmiképpen sem... Hát, lehetséges eltaszítani az egyiket a másik kedvéért? Nem! Itt minden választás bűn a másik ellen... Megbocsáthatatlan bűn..."

Mély csend volt. A híres kistapolcsányi óriáshársfák lombóceánjába fülemülék trillázták a múló nyár utolsó, olümposzian zengő dalát. A fejedelem hátravetett fejjel hagyta, hogy a holdfény kozmikus varázsitala betöltse lényét.

"Hát igen, sok mindent másképpen kellett volna cselekedni, de ki mondja meg, mi a helyes, és mi a bűn? - Húszévi gigászi háború eseményóceánjából felmerült keleti nagyhatalomra gondolt, Péter cár tetteire. - Igen, talán a cárral való szövetség. Elzbieta írt erről. Igen, Elzbieta Seniawska-Lubomirska nemcsak szerető, de egyenlő rangú elme is, társ is a harcokban. - A lengyel koronára gondolt, melynek birtoklására ugyancsak a világszép ifjú hercegnő biztatta őt. - De vajon a lengyel urak akarnak-e hadakozni itt, Magyarország szabadságáért? S a cár szövetségének vajon mi volna az ára?"

Megállt a kerti út végén, ahol oly sokszor nézte gyermekkorában a napnyugtát. Hátravetette szép férfifejét, és a sebhelyes arcán a holdfény simította el a zuhanáskor kapott sebeket.

"Lengyelországba kellene menni, valahol Warszavában találkozni a cárral, aki most - oly sok vereség után is - mégis világot irányító győztes itt Kelet-Európában... S van-e oly szövetség, melyet nem kísérelnék meg, ha szabadságot adna a magyar földnek?"

Mélyet lélegzett, és lassan, töprengve indult vissza a kastély felé.

Ezen a napon érkezett Vetéssy László levele Fontainebleau-ból, hogy a szövetségesek Oudenarde mellett legyőzték a Nagy Király marsall-ját, Vendôme-ot.

- Ez mind semmi, felséges fejedelem uram! - vigasztalta őt Bercsényi. - Csak ez a tömegrettegés ne volna, csak az múljon el egy kicsinyég... Majd újra kezdjük a harcot több szerencsével.

A cár követe, Jemeljan Ukraincev éppen ezekben a súlyos napokban érkezett magyar földre. A fejedelem három karabélyos századot, kétszáz válogatott lovasát, a nemes ifjak csapatának egy részét, Ottlyk György főudvarmestert, étekfogókat küldött eléje Szatmár-Németibe, s már Egerben, a fejedelem szállására érkeztének estéjén, magánkihallgatáson fogadta.

Ukraincev kitűnő latinsággal elemezte az európai politikai helyzetet. A fejedelem szívélyesen hallgatta.

- Persze, őfelsége Péter cár helyzete is nagyon nehéz. Úgy hallottam, a svédek Golovcsinnál igen nagy erővel támadtak.

Ukraincev kerek, sima arcán fölény tükröződött.

- Hát igen, kemény harcot vívtunk a világ talán legvitézebb, sőt talán a legjobban vezetett serege ellen, s a harcban, a közelharcban is, maga III. Károly svéd király is részt vett. De a csatában háromszor annyi svéd esett el, mint orosz, és a király híres testőreiből is számosan elhullottak.

Kissé habozott, aztán kerülve a közveszélyes diplomata nagyképűséget, hetvenkedést, azt mondta:

- A csatateret a svédek tartották meg, de mi ott sáncoltuk el magunkat a csatatér közelében.

Rákóczi a trencsényi gyásznapra gondolt, és elkomolyodva nyúlt a kehely után.

- Ezt, persze, csak jól szervezett hadsereggel lehetett megtenni... - mormogta halkan.

Ukraincev legyintett.

- Eh, félre a bút, felséges uram. Mi már közel egy évtizede szenvedjük el a vereségeket, s erősebbek lettünk, mint valaha. Az erős, vitéz ellenség isten áldása, mert újabb és újabb erőfeszítésre kényszerít minket, s ezáltal erősebbé kovácsol, vitézségre nevel.

A fejedelem szótlanul pillantott Ukraincev kerek, vidám arcába.

- Sokféle a nép, sokféle a természete is. Nekünk, magyaroknak, győzelem kell, s egyik győzelem szüli a másikat, mint ahogy az egyik vereség az újabb vereséget.

Ukraincev bólintott.

- Eh, felséges uram, majd megsegít az isten, őfelsége Péter cár megparancsolta, hogy adjam tudtára felségednek, ő is azt véli, helyes, ha az erdélyi fejedelemség elnyerné a császártól való függetlenségét. Az én uram nagy álma a balkáni keresztény népek felszabadítása a moszlim iga alól. Ebben nagy segítségére lehet az önálló, független Magyarország, hiszen a magyar birodalom közel háromszáz év óta vívta élethalálharcát a hitetlen török ellen, s mily gyakran diadalmaskodott! - Egy pillanatra elhallgatott, aztán halkan mondta: - Gondoljunk csak a nagy Hunyadi János vagy a fia, Hollós Mátyás, a nagy magyar király diadalaira.

Rákóczi szép, férfias arcán átrezzent valami hirtelen lebbenő árnyék.

- Hát, igen... - szólt halkan, vibráló izgalommal, mintha verset mondana, mely százötven év múlva zendül meg egy költő ajkán: - Nagy volt hajdan a magyar, nagy volt a hatalma, birtoka. De most élethalálharcot vívunk a zsarnokság ellen, és mindenki, aki ebben megsegít, szívbéli jó barátunk leend.

Ukraincev szívélyesen bólingatott.

- Teljesen érthető. Az én uram, a cár is most vívja élethalálharcát a svéd nagyhatalommal, és szívvel-lélekkel átérzi a magyar nép kínját, baját... S máris utasította bécsi ügyvivőjét, Urbich Pétert, ajánlja fel közbenjárását a császári udvarnak...

A fejedelem sokáig hallgatott.

- Jól, pontosan értesültem Urbich úr tevékenységéről, és meggyőződtem arról, hogy több jót kíván a bécsi udvarnak, mint urának.

Ukraincev óvatosan figyelt.

- Ha ez bebizonyosodik, felséges fejedelem, a cár őfelsége még aznap leváltja a bécsi megbízottját, sőt keményen meg is bünteti.

A fejedelem lehajtotta fejét.

- Nagy csapás a jó úrnak a hűtlen szolga... - szólt halkan. - Az én hadamban is akadnak ilyenek... - Kiegyenesedett ültében, szeme szokatlan haraggal villant. - De meg is bűnhődnek, erre esküszöm!

A trencsényi csatavesztés híre már augusztusban Párizsba érkezett. A fejedelem párizsi megbízottja, Vetéssy László is a német újságokból tudta meg pontosabban, mi történt, s még aznap jelentkezett kihallgatásra XIV. Lajosnál.

A király szívélyesen fogadta.

- Ne bánkódjon, követ úr, a magyarság közmondásos vitézsége kiállja ezt a tűzpróbát is... - szólt biztató mosollyal. - A nagy európai háború mégiscsak itt, nyugaton dől el, és a győzelmes béke a magyarság teljes függetlenségének biztosítéka lenne. Már küldtem a parancsot a vezérkarnak, hogy minél hamarább vívjanak döntő csatát, mely eldönti Magyarország sorsát is...

Vetéssy sokáig hallgatott.

- S hol várható a döntő küzdelem? - kérdezte halkan. A Nagy Király oroszlánarcán mesterkélt fölény látszott.

- Úgy gondolom, valahol Flandriában vagy Malplaquet körül...

- Malplaquet már francia föld... - csúszott ki vigyázatlanul a magyar követ megrezzenő ajkán.

A Napkirály könnyed kézmozdulatot tett.

- Igen, követ úr... Malplaquet már francia föld, s ezért a hadaink százszor nagyobb erővel küzdenek, mint a külföldi csatatereken... - És érdesebben hozzátette: - Hogy van Fierville ezredes, a Rákóczi fejedelem seregéhez küldött háromezer francia gránátos parancsnoka?

Vetéssy zavartan hallgatott.

- A magyar sereg sorsa egy és oszthatatlan... A francia gránátosok sok hős eleste árán helytállottak, és utánunk vonultak el a trencsényi végzetes csatatérről.

Csend volt. Catinat marsall, aki az egész francia sereg fővezére volt ebben az időben, halkan mondta:

- A hősök példája élő kincs, melyet csak az birtokolhat, aki vérével öntözi a haza földjét.

Hallgattak. A Napkirály lassan bólintott.

A tanácskozás inkább csak párbeszéd volt, mert a vezérkari gyűlés rangos résztvevői már régen eltávoztak, és csak gróf Bercsényi Miklós ült az alacsony, vaskos tölgyfa asztal mellett, szemben a fejedelemmel.

Rákóczi sokáig hallgatott. Bercsényi fejét rázta. - Istenverte helyzet, istenverte... - ismételte fejét rázva.

Rákóczi vállat vont.

- Hát, igen... - szólt halkan -, mindenki iszik bánatában, aztán táncol sírva-vigadva, magyarosan... Az alantas tisztek ezredükkel isznak, táncolnak. Az egész hadgyakorlatuk abból van, hogy messze elkerülik a veszélyes helyeket. A várnagyok, szegény emberek, nemesek reám és tábornokaimra panaszkodnak, hogy nagy terhek miatt már szólniuk sem szabad, nem a szabadságra vezettem őket, de még nagyobb igát tettem a nyakukra... A nemes vitézlő rend mindent összegázol... - Felemelte lehajtott fejét, és hűvös tekintettel nézett a másik borús, elkínzott arcába. - A biztosaink széltében parancsolnak... Az én fejedelmi rendeleteimet és az ország végzéseit kigyelmed, főgenerális úr, derűre-borúra megváltoztatja...

Bercsényi homlokát ráncolta. Úgy mordult fel, mintha hevesen válaszolni akarna, aztán úgy nyúlt még koromfekete, kétfelé pödört vaskos bajuszához, mintha vissza akarná tartani a már-már kitörő indulatos szavakat.

Rákóczi rövid ideig hallgatott.

- No persze... - szólt engedékenyen. - Énkörülöttem is sok a hiba: az udvari embereim személyválogatás nélkül bánnak el szegénnyel, nemessel; ha panaszkodni mernek, meghazudtolják, csúfolják, szidják... - Nekihevült és erélyesen az asztalra csapott puha, asszonyt simogató tenyerével. - Vármegyénként vizsgálatot kell elrendelni ezekben az ügyekben. Hadd menjen híre, hogy meg akarom zabolázni a rosszat. Hamarább gyűlnek a vármegyék, mint a vitézlő rendek. Pedig volt tíz olyan ezredünk, mely fölfegyvereztetett, de harcban sem volt, mégis feloszlott.

Bercsényi sóhajtott.

- Én hadaimmal együtt ünnepélyesen megfogadtam, hogy pénteken, a trencsényi csata napján, ezentúl minden héten böjtölök, míg ki nem köszörüljük a csorbát...

A fejedelem arca felderült.

- "Felháborodott hazánk veszedelme tengerének habjai között őszinte örömmel üdvözlöm ezt a felbuzdulást"... - szólt felvidulva.

Bercsényi is elmosolyodott.

- Most a nyugati harctereken nagy, döntő csata készül... De Alleurs követ is mondta nekem. Vetéssy is írja Fontainebleau-ból, döntéshez közeledik a nagy mérkőzés. A seregek mindenfelől Malplaquet felé vonulnak... Az már francia föld... Ott helytállnak a franciák. Fierville, a francia gránátosok parancsnoka, hazakívánkozik, hogy francia földön ontsa vérét...

Rákóczi bólintott.

- Megérdemelné, amiért olyan keményen helytállt ott azzal a háromezer franciával a trencsényi csatatéren.

Bercsényi vigasztalóan tette kezét a fejedelem kezére.

- Hiába valóban a császáriak trencsényi győzelme, ha egyszer nyugaton vetnek gáncsot lépteiknek a Napkirály maréchaljai.

Rákóczi reménykedve sóhajtott.

A nagy európai szövetség egyesített seregeinek két fővezére: Savoyai Jenő és a nagy John Churchill, Marlborough lordja, együtt lovagolt összevont vezérkaruk élén.

A széles, sáros út szélén határjelző kőoszlop emelkedett, amelyen az időtől egy kissé homályosan az ezeréves Bourbon-uralkodóház három kőből faragott lilioma jelezte a határt.

Lord Marlborough előrenyújtotta kezét, és Savoyai Eugénhez fordulva mondta:

- Ez már Franciaország. - Európa-szerte híres, szép, férfias, érdes arcán gond ült. - Míg Spanyol-Németalföldön, Flandriában harcoltunk, addig valahogy csak megbirkóztunk az ellenséggel, ott a franciákat a számukra idegen földön csak a káplárok vasvesszője hajtotta előre ellenünk, s a Nagy Király akarata... - Még jobban elkomorodott, és halkan mondta:

- Most már francia földön harcolunk, és a francia lövészek, dragonyosok valószínűleg védekezésre szorulnak valahol Malplaquet körül, amint ezt a felderítők és szökevények egyaránt jelentették... - Vállat vont. - Mindenesetre ott emelnek tábori erődítményeket. - Aztán a vezérkar felé fordult. - Uraim, engedjük előre a tüzérséget... - És oldalt vezette az útról a lovát.

A vezérkar félrehúzódott a mindig sáros hainaut-i mezőkre. Az ütegek egymás után zúdultak, Annoe, Villers, Jenmount, Malplaquet felé.

Savoyai Jenő odafordult Marlborough-hoz.

- Mindenesetre akármilyen sárosak is ezek az utak, mi százhúszezer szuronyt és kardot zúdíthatunk a franciákra, akik nyolcvanezren is alig vannak. Mi százhúsz ágyúból törjük a hadrendjüket, ők alig nyolcvan ágyúval rendelkeznek.

Látta, hogy Pelsőczy Kálmán huszárőrnagy, aki a vezérkar számára afféle testőrként odavezényelt huszárok szakaszát vezette, odalovagol eléje.

Savoyai Jenő várakozva vonta fel szemöldökét.

- Mi hír? - kérdezte magyarul.

A zömök, vaskos Pelsőczy huszárőrnagyi gőggel hátraintett.

- Itt vannak a francia követek.

Savoyai Eugén szívélyesen bólintott.

- Ha itt vannak, jöjjenek ide. A lovagi párviadal minden szabálya szent.

Pelsőczy oldalt vezette lovát. A háromtagú francia küldöttség a két fővezér elé lovagolt. A küldöttség vezetője tisztelgett:

- Saint-Hilaire dragonyos ezredes vagyok, őfelsége a Napkirály marsalljának, Catinat-nak személyes követe... - mutatkozott be. Fiatal, de máris sebhelyes arcán mély tisztelet honolt.

Marlborough lord, aki nem beszélt olyan jól francia nyelven, jelezve, hogy a tárgyalást átengedi Savoyai Jenőnek, szívélyesen intett.

Savoyai Jenő kissé előbbre lépdeltette lovát, fogadva a követség jelentkezését.

Saint-Hilaire tiszteletteljes arcán látszott: az izgalom a két világhírű hadvezér előtt jobban elfogja, mint a csatasíkon.

- Őfelsége a Napkirály hadvezére, Catinat marsall azzal a tiszteletteljes kérdéssel fordul önökhöz, hajlandók-e holnap, szeptember 11-én, reggel nyolc órakor döntő csatát vívni őfelsége hadával?

Savoyai Jenő átpillantott Marlborough felé, és hangosan, szokatlanul vidáman mondta:

- Amennyiben ez önöknek megfelel, hajlandók vagyunk... - Aztán szívélyesen elmosolyodott: - Nem árulok el titkot, hiszen hadmozdulatainkból még a legtapasztalatlanabb hadvezér is láthatja, a fő támadásunk az önök balszárnya ellen irányul majd...

Saint-Hilaire elsápadt örömében.

- Ó, fenség... - szólt akadozva - az ellenfél ily lovagi megbecsülése a lovagkor történetének legszebb lapjain található.

Savoyai Jenő elmosolyodott.

- Üzenem Catinat marsallnak, hogy az első lövés jogát mind a gyalogságnál, mind a tüzérségnél a Napkirály őfelsége katonáinak engedem át.

Csend támadt. Saint-Hilaire tisztelgett.

Amikor a küldöttség eltávozott, Marlborough mosolyogva fordult a császári fővezérhez:

- Nem túlzás, hogy fenséged a támadásunk irányát is oly pontosan megjelölte?

Savoyai Jenő elmosolyodott.

- Ha tudják a támadásunk irányát, egész éjjel hányják a földsáncokat, és hajnalban oly holtfáradtak lesznek, hogy alig állnak majd a lábukon... Tehát egy katonánk, aki átalussza az éjszakát, akár két franciát is elsodor a szuronyharcban. Ha tudják, hol támadunk, nem figyelnek másfelé, holott mi a francia balszárny mellett akár a hadrendjük közepén is támadhatunk...

Marlborough töprengve dörzsölte homlokát.

- Én a ma esti haditanácsban a bekerítés mellett szólok, mert seregünk negyvenezer harcossal több, mint a franciáké, ezért a bekerítés veszélytelen és indokolt.

Savoyai Jenő szívélyesen mosolygott.

- A bekerítés rendkívül kockázatos, mert Malplaquet egész környékét ebben az időben - néhány hónapra - mocsárrá változtatja a Sambre folyó áradása. Ezért sem jobbra, Villers felé, sem balra, Jenmont felé nem kerülhetjük meg az ellenséget anélkül, hogy meg ne kockáztassuk azt, hogy jelentékeny számú hadaink ne botorkáljanak egész nap az ingoványban, míg a csata tart.

Marlborough engedékenyen legyintett.

- Fenséged oly ifjú és máris oly tapasztalt, hogy már egyszerű tanácsa is figyelemre méltó hadvezéri parancs.

Alkonyodott. Arra, ahol Malplaquet apró viskói húzódtak, hadosztályok vonultak, ütegek gördültek, lovasság ügetett.

Savoyai Jenő ezen az éjszakán könnyedén, ifjan, nyugodtan aludt, csak hajnalfelé merültek fel csillogó, vibráló, tiszta álomképek. Batthyány Klára jött feléje. Pipacsszirom, selymes, forró ajkán mosoly. Az alvó tisztán érezte ölelését, és zihálva mosolygott.

"- Hányan halnak meg holnap?" - A szava olyan volt a férfi lelkén, mint csillogó éji harmat a kardbarázdálta pajzson.

Az alvó elmosolyodott.

,,- Nem tudom... Harminc- vagy negyvenezren... Talán én is..."

A leány csókokkal becézte az alvó ajkát.

,,- S te ezen mosolyogsz?"

A férfi mélyet lélegzett.

"- Mosolygok, mert szeretlek, s aki szeret, annak a halál csak könnyű álom. Híd az elmúlt és eljövő élet között."

A messzeségben ágyúk dördültek meg. Az éjharmatos föld megremegett.

Pelsőczy Kálmán, a herceg magyar testőreinek parancsnoka nagy sarkantyú- és kardpengéssel félretolva a sátor előtt álló öles termetű horvát lándzsásokat, berontott:

- Fenség! - rikoltotta teli torokkal, magyarul. - Az angolok meg a németek már össze is akaszkodtak a franciákkal! El ne aludjuk a győzelmet.

Az alvó behunyt szemmel keresgélve az álmát, felült.

- Mosakodás! - adta ki a parancsot, de Pelsőczy lapáttenyerében már ott csillogott a sátorbejáratán át besütő nap első sugarában a vörösréz mosdótál. Belenyúlt a vízbe, és úgy dörzsölte - parancs szerint - a herceg arcát, hogy az álom puha varázslata szétoszlott.

Catinat marsall, a francia sereg fővezére, lassan lovagolt csillogó, hadiruhás kíséretével a még most is - este óta, egész éjszakán át - tábori erődítményeket emelő katonái között.

Octave de Saint-Hilaire ezredes a fővezér felé fordult.

- Talán hagyjuk abba a sáncásást, hiszen az angolok és a németek, mint ezt immár látva-látjuk, döntő rohamra készülődnek.

A Malplaquet mellett vívott, a spanyol örökösödési világháború eddig legvéresebb és legnagyobb csatája után Savoyai Jenő Bécsbe indult, hogy személyesen tegyen jelentést József császárnak és a nagy udvari haditanácsnak: a Hofkriegsratnak.

Fényes kíséretével lovagolt a bécsi Hofburgba: a germán vezérek mögött válogatott vértes óriások, pompás aranysujtásos egyenruhás magyar huszárok vitték a Napkirálytól győzelmes harcban zsákmányolt francia Bourbon-zászlókat.

Az utcákon percek alatt tömegek verődtek össze. Zúgott a diadalrivalgás. Vértesek, huszárok kezében villogtak a még szokatlanul meleg napsütésben villódzó, tisztelgésre kivont pallosok, görbe huszárkardok. A Hofburg előtt sorakozó gránátoszászlóalj dobjai peregtek. Kürtök rivalltak.

Mikor Savoyai Eugén lováról leszállva indult be a palota bejáratán, a fiatal József császár és magyar király maga jött eléje, kezet szorított a diadalmas hőssel és átölelte.

A nagy haditanács ünnepélyes ülésén részt vettek az Itáliában, Hispániában és Magyarországon harcoló császári hadak vezérei.

- Fenség... - hallatszott szinte kiáltva Heister generálisnak, a magyarországi császári csapatok parancsnokának, a trencsényi döntő csata győztesének szava. - Fenség... Most már remélem, kapunk némi erősítést nyugatról, és egyetlen halálos csapással eltiporjuk a már hanyatló magyarországi felkelőket!

Savoyai Eugén hallgatott, de Heister szavaira kitört taps jelezte: ebben mindenki egyetért.

- Ezek a gyújtogató rablók égetnek, pusztítanak, őrjöngenek itt, a főváros közvetlen közelében! - kiáltott fel hirtelen kitöréssel az ifjú császár. - Néhány hónappal ezelőtt én magam is majdnem foglyul estem egy vadászat közben.

A felháborodás átcsapott a termen...

A Batthyány grófok bécsi palotájának minden ablakában világosság égett. Savoyai Jenő egyedül, csupán egy huszárja kíséretében lovagolt a palota tárva-nyitva álló kovácsoltvas kapujához.

Klára a vendége elé jött. Egyedül volt ő is. Ajkán mosoly, szemében könnyek...

- Csakhogy él! Herceg! Csakhogy él... - És mikor a fővezér kézcsókra járult eléje mély meghajtással, fenyegetőzve rázta fekete spanyol legyezőjét.

- Az ön különfutárját, Pelsőczy Kálmánt, alaposan kifaggattam.

A herceg szokott zavarával mentegetőzött. Lassan, a viszontlátás örömétől részegen haladtak fel a palota széles lépcsőjén.

- Olyan ember kell, aki a császár hűséges katonája, de egyúttal bizalmat ébreszthet a magyarok jelentékeny részében is.

- Kire gondol, Klára?

- Pálffy János gróf, horvát bánra... - A lány egy pillanatra elhallgatott. - Legyen Pálffy gróf Magyarország nádora, és az összes magyarországi császári haderő főparancsnoka, hiszen az őáltala vezetett lovasroham döntötte el a trencsényi döntő csatát is...

A férfi hallgatagon emelte ajkához a leány keskeny, illatos kezét.

- Úgy tudom, a nádor a második ember az országban a király után... - szólt határozatlanul. - S mi lesz, ha a magyarok nem hallgatnak a nádoruk szavára?

Klára közelebb hajolt a férfihoz.

- Az ön kötelessége - mert csak ön teheti meg ezt -, hogy azt indítványozza József császárnak, állítsa vissza Magyarország ősi alkotmányát, tartsa be és tartassa be a magyar törvényeket. Adjon teljes bűnbocsánatot azoknak, akik a felkelésben részt vettek.

A férfi lassan megdörzsölte homlokát.

- De hiszen őfelsége ezt többször is megígérte az új meg új béketárgyalások alatt, de Rákóczi, Bercsényi azt követelték, hogy a külföldi hatalmak biztosítsák az alkotmányt. Erre viszont a császár nem volt hajlandó, hiszen ez külföldi beavatkozás lenne a birodalom belügyeibe...

Klára összecsukta a fekete spanyol legyezőjét, és halkan sóhajtott.

- Hát ne a fővezérekkel tárgyaljon magyar nyelven az a Pálffy nádor, hanem keressen összeköttetést azok között, akik a legjobban kitűntek az ötévi harcok során, és most féltik mindazt, amit eddig a felkelők oldalán szereztek: a rangot, vagyont, a saját életüket, családjukat a könyörtelen bujdosó élettől, hiszen azok, akik a harcok útját közvetlenül járják, jobban látják, mi történik a háború csataterein... Ilyenek például Ocskay László, Bezerédy Imre, Béri-Balogh Ádám, Bottyán János brigadérosok és báró Károlyi Sándor generális. De Pálffy horvát bán, ezt jobban meg tudja önnek mondani, mint egy pártában maradt leány... - Tréfásan akart szólni, de hangja megremegett. - Itt az udvarnál dicsekedett egyszer, hogy Ocskay László: "Rákóczi villáma", a "Tűz fejedelme", az ő huszárezredében szolgált, s ő mentette meg az életét a törököktől, mikor a Maros partján megszorították az üldözők.

A férfi hallgatott.

- Holnap megkeresem Pálffyt, mert most a fővárosban részt vesz a legfőbb haditanács ülésein. De előzőleg, persze, beszélek őfelségével, József császárral... - szólt halkan. - Mindent megteszek, hogy az ön hazájának ősi alkotmánya érvényesüljön a kormányzásban, Klára.

A leány mosolygott.

- Nem tudom, lehet-e oly célkitűzés a világon, melyet ön, herceg, el nem érhetne?...

A szavak, gondolatok, érzések megkönnyebbülten röppentek fel. Ajkukon mosoly csillogott. Szemükben borostyánszínű köd gomolygott. Kezük egymást kereste.

Gróf Pálffy János horvát bán, Magyarország nádora töprengve ráncolta homlokát. Amióta nádor lett, s így ősi törvény szerint második ember az országban a király után, úgy érezte, a szolgálat kétszeres súllyal borul lelkére.

"Tárgyalni a felkelő vezérekkel?" - töprengett egyszer hangosan, mikor régi iskolatársa, Pyber László püspök nagyugróci kastélyában vendégeskedett.

Pyber, aki immár ötödik esztendeje a gazdag győri püspökségre vágyakozott, ügyesen hárított el minden olyan cselekedetet, amely a másik párt gyűlöletét magára vonná, nyájasan mosolygott.

- Fel kell keresni azokat, akik a felkelés esztendei alatt nagyobb vagyont szereztek, és most békülni szeretnének, hogy most megőrizzék rangjukat, vagyonukat.

Pálffy csontos, barna, szélverte lovasgenerális arcán kétség tükröződött.

- De hogyan keressem én meg azokat, akikkel eredményesen tárgyalni lehet?

Pyber testes alakja megmozdult a hirtelen támadt izgalomtól.

- Itt, néhány mérföldre innen, a Vág bal partján állomásozik Ocskay László lovasbrigadéros a brigádjával. Ide is belovagolt egy kupa borra, míg a nagyugróci menyecskéket hajkurászta.

Pálffy bán fészkelődve mozdult meg székében.

- Ocskay? Kezdetnek nem rossz... - szólt végül. - Ha idejön mulatni, szólhatnál neki, hogy beszélni szeretnék vele négyszemközt. Hogy pedig valami csapdára ne gyanakodjék, magam is csak két huszárral jövök ide.

Pyber sokáig gondolkozott.

- A trencsényi nagy csata után bomlás pusztítja a felkelő sereget... Amióta XIV. Lajost egyik vereség a másik után éri, és Párizsban az utcán lármázik az éhező nép, akárki megláthatja, aki nézi: nem tudja segíteni Rákóczit... - Legyintett. - ...Pedig hogy harcoltak a francia gránátosok! Trencsénynél ők fedezték a visszavonulást, és háromszáznyolc gránátos közül kettőszázhuszan hullottak el. A parancsnokuk, Fierville ezredes, maga három sebet kapott. La Motte, a tüzérek vezére kettőt...

- Hát akkor hogy leszünk? - kérdezte hirtelen lobbanó türelmetlenséggel Pálffy.

Pyber mosolygott.

- Hát, majd valami jóképű, fiatal menyecskével idehívatom... - mormogta titokzatosan.

- Fiam, édes fiam... - tört ki Pálffy ajkáról, és karjait ölelésre tárva indult Ocskay felé.

A másik úgy emelte fel kezét, mintha el akarta volna hárítani a közeledést.

Pálffy elkomorodott, de csak a szeme változása mutatta a haragját. Ajkáról nem tűnt el a szívélyes mosoly.

- Emlékszel még a Maros-partra? Ott alaposan megszorítottak a törökök...

Ocskay vívódva sokáig hallgatott. Pálffy az asztal felé intett, ahol a súlyos, öblös boroskupák állottak. Némán ültek az asztalhoz.

- Hát a püspök hol van? - kérdezte tompán Ocskay.

A bán fölényesen legyintett.

- Ne félj, Laci, ami szó most köztünk esik, arról soha senki nem tudhat semmit... De hogy is tudhatna... Hallgatunk mi ketten, mint a sír... - Odakoccintotta kupáját a másik kupájához, és hogy kedvét keltse, nagyot húzott a püspöki pince híres borából.

Ocskay fejét lehajtva hallgatott. Ő is a boroskupához nyúlt. Némán ivott. Homlokát dörzsölve újra hallgatott.

- Nem leszek én áruló soha! - szólt komoran.

A bán vállat vont.

- Nem kíván tőled, te Laci, árulást senki sem... Nem akarunk mi mást, csak a felkelő sereg olyan vezéreivel tárgyalni, akik megértik: most kell békülni... - Vállat vont. - Nem árulás ez, hanem béke... melyre a legnagyobb szüksége van ennek a szegény, istenverte magyarságnak.

- Én sohasem teszem le a fegyvert... - szólt szinte nyugodtan Ocskay.

A bán előrehajolt.

- Nem kívánja azt tőled senki... Sőt, éppen az volna a jó, ha a felkelők soraiból minél több fegyveres jönne át, hogy megalkothassuk az önálló magyar sereget a császári és királyi zászló alatt. Savoyai Eugén herceg már tíz éve sürgette az önálló magyar sereg megszervezését... - Tenyerével az asztalra csapott. - Rákóczi helyett te leszel a magyar had vezére, s ez a sereg ellenőrzi, teljesültek-e a békefeltételek; a magyar alkotmány helyreállíttatott-e, van-e szabadszólás az országgyűlésen...

Ocskay hallgatott. Újra a boroskupához nyúlt. Komoran nagyot húzott a kehelyből.

A bán halkan köhintett.

- Nézd, Laci, ha most békültök, míg a felkelésnek serege van, feltételeket szabhattok... Mondhatjátok: ezt elfogadjuk, ezt meg nem. De ha addig vártok, míg Savoyai Eugén meg a nagy Marlborough végleg leveri a Nagy Király marsalljait, akkor feltételekről már szó sem lehet. Akkor az egész császári ármádia ellenetek zúdul, esetleg éppen a zentai győző, a lángeszű Savoyai Eugén vezérlete alatt. Ha ott, Trencsénynél, hetvenezer felkelő nem bírt huszonkétezer sorkatonával, hogy tudnátok megállni akár ötszörös túlerővel a nyílt csatasíkon?... - Elhallgatott. Kezét lassan, óvatosan Ocskay vállára tette:

- Látod, azt a vasmarkú Heister generálist leváltotta őfelsége, József császár. Most én vagyok a magyarországi hadak fővezére. Látod, nádor lettem magyar létemre... A király őfelsége után második ember az országban! József császár, a nemzet legjobb barátja helyreállította a régi nádori tisztséget, s ha Rákóczi, Bercsényi helyett a felkelés valamelyik országszerte híres hőse lenne a magyar sereg vezére, bizony meg tudnánk kötni a békét, mert őfelsége teljes bűnbocsánatot ad mindenkinek, aki csak a felkelésben részt vett. Senkinek a haja szála nem görbül, ha kardosan, fegyveresen átmegy őfelsége zászlaja alá... Mindenki, még a felkelés mai vezérei is, megtarthatják mai birtokaikat... Mindenkinek kegyelem. Hazánk alkotmánya biztosítja Magyarország teljes függetlenségét a magyar földet dúló, fosztogató császári generálisoktól.

Csend támadt. Ocskay vállat vont.

- Sohasem leszek áruló!

Pálffy hangja hirtelen csattant fel.

- Akkor ebek harmincadjára jut mindaz, amit eddig szereztél, te pedig hazátlan bujdosó leszel, ha megmaradna a fejed! - Aztán hevesen kitört: - Hát nem érted, te Laci, hogy elveszett, végleg elveszett Rákóczi játszmája?! Mi öt álló esztendeig harcoltunk egymás ellen. Úgy ismeri az ellenségét mindenki, mintha régi jó ismerőse lenne. Ott van a híres bajvívó, Bezerédy Imre, aki eddig hetven párviadalban győzött hetven császári tiszt ellen, s egyiket-másikat meg is ölte... Ott Béri-Balogh Ádám, akiről verseket, dalokat költ a nép... De akadnak mások is, akik nem zsoldért harcolnak, bár zsoldosok, hiszen Bercsényinek ezerkétszáz forint a havi fizetése, s a közlegény havi négy forint zsoldot kap...

Ocskay eltolta magától a kelyhet. Lassan emelkedett fel ültéből.

- Mondja meg, nádor uram, Pyber püspök úrnak, hogy hozzám hírvivőt sohase küldjön... Akárhogy forduljon a hadiszerencse, én Rákóczi zászlóit soha el nem hagyom!

Pálffy engedékenyen vállat vont.

- Jól van, Laci öcsém, jól van... Nem kívánok én árulást, csak azt szeretném, mikor úgy érzed, hogy ez helyes, szólsz azoknak, akiket a felkelő sereg mint hősöket nagyon tisztel: Bezerédy Imrének, Béri-Balogh Ádámnak, Vak Bottyánnak, sőt ha alkalom adódna, báró Károlyi Sándornak is, aki mégiscsak a legképzettebb tábornok a magyar seregben...

Ocskay némán szedelőzködött.

Az ifjú József császár ezen a reggelen vidáman ébredt a wienervaldi erdőségek között rejtőző régi vadászlakban, melynek híres szép vadaskertjébe még Leopoldus német császár és magyar király telepítette be a szarvasvadászatra betanított, messzi idegenből fejedelmi költségen vásárolt párducokat.

Ezeket a betanított párducokat később a magyar felkelők - Béri-Balogh Ádám brigadéros portyázó huszárjai és nemesi lovasai - lövöldözték le, de a hatalmas, páratlanul szép vadaskert továbbra is az ifjú uralkodó kedvelt vadászóhelye maradt, mert oly könnyen elérhető volt a bécsi Hofburgból, mint a francia királyok híres meudoni vadaskertje Versailles-ből.

Kint, a hatalmas illatos fenyőgerendákból ácsolt bájos, kicsi vadászkastély udvarán most trillázott fel a meghívott, gondosan kiválasztott vendégeket hívó vadászkürt ébresztője.

A fiatal uralkodó kiugrott az ágyból, és suhancos kíváncsisággal mezítláb ugrott az ablakhoz. Hallotta, hogy mögötte kopogtatás nélkül nyílik az ajtó, és a testes, piros-kék bársonyruhás, sárga csizmás magyar főlovászmester felé fordulva kiáltotta:

- Na, Gergő, megjöttek a vendégek?

A fővadászmester, aki hadvezéri mozdulattal tisztelgett a rangjelző buzogányával, bizonykodva intett a verandára nyíló ablak felé.

- Mindenki, felség... még Savoyai Eugén táborszernagy őkegyelmessége is, Bécsből...

A fiatal uralkodó tapsolt suhancos, szertelen örömében.

- Na, hál'istennek... tegnap este hiába vártuk...

A fővadászmester gonoszkodva rejtette mosolyát.

- Hát, biztosan halaszthatatlan dolga volt Bécsben... De most reggel ő is megjött. Szárnysegédje, Pelsőczy Kálmán úgy mondta, keveset alhatott az éjjel őfensége...

A fiatal uralkodó hirtelen zavarral az ablak felé fordult.

- Jó... jó... siessünk... ne várakoztassuk meg őfenségét... Ő bezzeg nem a szarvasok ellen hadakozik, mint mi.

A vadászlak udvaráról lónyerítés, vidám kiáltások röppentek, aztán újra zengőn trillázott a vadászkürt.

A daliás, barna, göndör hajú Béri-Balogh Ádám brigadéros huszár-eszkadronjai és a nemesi lovasság lovasszázadai a határ felé törtek. Előttük nyár eleji pompában csillogtak a határfolyó - a Lajta - Duna felé futó hullámai.

A férfias pompájában felvonuló lovashadból harsogva szállott az immár nemzeti hősként tisztelt Béri-Balogh Ádám nótája:

A híres vitéz, tisztjei között lovagló Béri-Balogh Ádám brigadéros vezérkara élén elsőnek sarkantyúzta pompás tatár lovát a Lajta határfolyó fénylő, vibráló hullámai közé. Mögötte az előrezúduló harcosok ajkáról diadalmasan harsogott az ének:

És fenyegetően banánt, harci kiáltásként a csatadal:

Balogh Ádám brigadéros vezérkarát elborította az úszó lovak szügye előtt felfreccsenő vízcseppek gyémántözöne.

Az ősi, évezredes, világot verő pusztai íjász lovashadak lendülete ott vibrált a kardmarkolatra harc előtti szorítással feszülő kezekben.

Az ifjú császár úgy hallotta, a vadászkürt jelzésében valami különös, új hang vibrál. Megállította lovát a wienerwaldi vadaskert ösvényén, és halkan kérdezte:

- Ott lent a völgyben... mintha égne valami...

Savoyai Eugén, aki még a bécsi török ostrom idejéből jól ismerte a császári főváros körüli falvakat, halkan, fölényesen, a mindig győztes hadvezér stratégiai mindentudásával mondta:

- Az ott, a határ mentén, talán Treikirchen...

Az ifjú uralkodó rövid ideig döbbenten hallgatott.

- S az ott...? - intett északkeletre, s a fővezér látta, keze remeg.

- Az ott Ebersdorf... - szólt halkan.

Mély csend támadt. A nagy vadászatra meghívott néhány leghatalmasabb udvaronc szótlanul csoportosult a császár köré. Valaki intett a kürtösnek, hogy várjon a szarvasűző kürtjellel. Savoyai Eugén arcán különös, feszült kifejezés látszott.

- Ott észak-északkeletre Seilersdorf, délre Trautmanstadt... míg odébb Garnit-Neusiedel, közelebb pedig hozzánk Rohr-Rau, s még annál is messzebb Pahrbacken ég...

Az ifjú császár halálsápadtan hallgatott. Zihálva kapkodott a zöld vadászgallérjához.

- De miért? Miért?! Mit vétettek ezek a szerencsétlen parasztok a magyar felkelőknek?

Savoyai Eugén lehajtotta allonge-parókás fejét.

- A falvak felégetését kitűnő hadvezér kollégám, Heister Siegebert és öccse, Hannibal Heister tábornok úr kezdte öt évvel ezelőtt, mikor porrá perzselték a Rákóczi fejedelemnek behódolt falvakat... - És vállát vonogatva, franciául mormogta: - C'est la guerre, felség! Ilyen a háború... Ott nálam, Rajna mentén, a Napkirály marsalljai kétszer gyújtották fel és égették rommá Heidelberget, az egyeteméről Európa-hírű várost, s XIV. Lajos emlékérmet veretett Heidelberg másodszori felgyújtásának emlékére.

Az ifjú császár hűvösen, figyelőn nézett rá.

- Herceg, ön igazolni próbálja ezeket a szörnyűségeket? - kérdezte halkan.

Savoyai Eugén sápadt, mindig suhancos, fiatalos arcán zavar rezzent.

- Ne felejtse, felség, hogy a magyarok ott harcolnak a parancsnokságom alatt, a Rajna vonalán, Itáliában, sőt Hispániában is... Mi nem egy vagy két féktelen lovasvezér ellen hadakozunk, amilyen például Ocskay László, Balogh Ádám, vagy éppen ama híres bajvívó Bezerédy Imre... hanem a birodalmat akarjuk megóvni felséged részére, V. Károly birodalmát, melyben sohasem nyugodott le a nap, mert amikor itt, Európában alkonyodott, ott messze Amerikában, a Habsburg-birtokok felett már hajnalodott.

Az ifjú császár úgy látta, hogy az égő falvak füsthullámai elborítják előtte a főváros felé vezető utat, és gyerekes szorongással kérdezte:

- De most... most hogy jutunk vissza...? - És olyan vágyakozást érzett a nyugodt, tiszta, csendes hálószobája után, hogy még a könnye is kicsordult.

A herceg sokáig hallgatott.

- Az út a főváros felé nem záratott el... - szólt halkan, nyugodtan - csak a keleti szél fújja az égő falvak füstjét nyugatra.

Az ifjú uralkodó zihálva kapkodott a levegő után.

- Ez a háború?... Ó, herceg, hogyan tudta csinálni ezt a szőrnyűséget?...

Savoyai Eugén keskeny, férfiasan friss, finom vonalú ajkán zavart mosoly rezzent.

- Ó, felség, az az öt-hat Wien környéki falu sorsa csak olyan, mint mikor egy csepp égi harmatban tükröződik a lángba borult országok iszonyata. Mi, hivatásos katonák, valamennyien békepártiak vagyunk, mert napról napra látjuk a háború borzalmait... De mit lehet tenni, ha... - Láthatóan szerette volna befejezni szavait, de csak szokatlan zavarral ismételte: - Igen... igen... mit lehet tenni, ha minden ég, pusztul, romba dől?...

Az ifjú császár érezte, hogy az égő falvak füstje fullasztóan borul reá, és a levegő után kapkodva zihálta:

- Nem... ez lehetetlen, ez tűrhetetlen! Ilyet még a törökök sem csináltak! Béke kell, béke, akármilyen áron is, de béke...

Savoyai Eugén megtörölte verejtékező homlokát.

- Engedje meg felséged, hogy figyelmébe ajánljam gróf Pálffy János generálist, horvát bánt, Magyarország nádorát, aki bizonyára hasznos tanácsokat tud adni, hogy az elmélet valósággá váljon.

Az ifjú császár elfehéredett ajkáról zihálva szakadoztak a szavak:

- Haza... haza...

A szél hirtelen megfordult, és az égő falvak füstjének ormótlanul feltornyosuló fellege lassan sodródott kelet felé. Innen, a Wienerwald előhegyeiből látszott, hogy a főváros felé vezető nyílegyenes, ősrégi római országút, melyet eltorlaszolt a füstfellegek óceánja, most úgy tárul a város felé, mint a mélységen átvezető keskeny palló. Az ifjú császár rettegése elmúlt. Felnőttes, öreges düh lobbant benne. Fogát csikorgatta.

- Nem, hát nem... ha az, aki ezt csinálta, egyszer a kezembe kerül, hóhért neki, hóhért, hóhért... Rabolnak, gyújtogatnak, öldökölnek, s aztán azt kiáltják: éljen a magyar szabadság?! Hát lehetséges ez?! - És hirtelen előremutatott. - Miért ég ott az a névtelen, szerencsétlen falu?

A kísérete hallgatott. Aztán halkan zizzent a válasz:

- Hát hiszen ott gyújtogatnak a felkelők...

- Hány épület éghet? Kettő... három?...

- Talán két-háromszáz is...

A császár ökölbe szorította kezét.

- De miért?!

- Mert ott gyújtogatnak a felkelők.

Mindenki dermedten hallgatott. Savoyai Eugén hűvösen belepillantott az ifjú uralkodó arcába, és látta, hogy szemöldökén nagy koromszemek rezzennek.

- Óvakodjék a hóhéroktól, felség, mert a hóhérkodás csak szítja a lázadás oly pusztító tüzet, amint ezt az eperjesi vértörvényszék esetében is láttuk.

A nagyhatalmú udvaroncok, akik egy fél tucat ország sorsát intézték bizalmas megbeszéléseken egymás között, hogy aztán az ifjú József császárt kész helyzet elé állítsák, zavartan hallgattak.

A kicsiny Bécs környéki falu - Ebersdorf - az alvégtől a fölvégig lángban állt. Béri-Balogh Ádám brigadéros látta, hogy vitézei égő fáklyákkal szaladgálnak az ősi avar falu egyetlen utcáján, és a magasba csapó lángokban ércesen freccsen fel a könyörtelen harcosok éneke:

Komoran meredt bele a lángokba, és lassan törölte le arcáról a kunyhót pusztító tűzből fellebegő nagy koromszemeket.

Gróf Bercsényi Miklós főgenerális ezen a napon tartotta a nagy haditanácsot Eger püspöki palotájának nagy tanácstermében. A felkelés hatodik esztendejében jártak. A generálisok: báró Károlyi Sándor, Pekry Lőrinc, Eszterházy Antal; a brigadérosok: Ocskay László, Bezerédy Imre, Béri-Balogh Ádám és mások feszülten figyeltek.

Mindenki Rákóczit várta. A vezérlő fejedelem csak a tanácskozás másnapján jelent meg, és szerényen, hallgatagon foglalta el helyét az elnöki székben, melyet Bercsényi megkönnyebbült örömmel engedett át neki.

Rövid ideig mély csend volt, Rákóczi lassan emelkedett szólásra.

- Nemes uraim... jó hírt mondok: Péter orosz cár követe, Ukraincev úr, rövidesen Egerbe érkezik, és a magyar szabadságharc oly segítséget nyer, melynek jelentősége egyelőre felfoghatatlan. Péter cár diadalmas hada már a jövő tavasszal felvonulhat, hogy a moldvai és havasföldi fejedelmek segítségével megdöntse a szultán hatalmát, s felszabadítsa a török által leigázott rab népeket. Mi is Péter cár segítségétől várjuk a szabadságharcunk ügyének jobbra fordulását.

A felkelő vezérek némán figyeltek.

- Majd meglátjuk, hogy boldogul a nagyvezér teméntelen hadával Moszkóvia cárja... - szólt halkan, töprengve báró Károlyi Sándor, aki a felkelők legtehetségesebb tábornokának számított.

Rákóczi félig behunyt szemmel, mozdulatlanul állott.

- Kérjük alázatos szívvel a Mindenhatót, és könyörgésünk meghallgatásra talál... A cár szövetsége megsemmisíti a trencsényi gyásznap minden következményét...

Ocskay megvárta, míg Eszterházy, Pekry, Károlyi Sándor elmondják terjengős véleményüket, és halkan mondta:

- Azt mondják a szökevények, hogy viszik messze, Hispániába, a császár magyar ezredeit.

Csend lett. Bezerédy Imre, aki a legfiatalabb volt a már nemzeti hőssé lett brigadérosok - Ocskay, Béri-Balogh, Ebeczky és mások - között, halkan mondta:

- Azokat viszik, emezeket meg hozzák...

Az asztal körül halk mormogás hullámzott.

- Mi meg tizenkétezer albánt fogadnánk fel zsoldra, híres vitéz harcosok... - szólt töprengve Bercsényi. - De a szultán az osztrák követ tiltakozására visszavonta az engedélyt, mert attól tartott, azok az albánok majd a török uraik ellen fordítják fegyvereiket, ha már egyszer így összegyülekeztek itt a magyar földön... - És Rákóczira pillantva mondta: - Hát, nemes, nemzetes vitézlő uraim, vége a disputának. Ki-ki menjen csapatához, és vitézkedjen édes jó hazánk dicsőségére, ahogy tud.

Az asztal körül megkönnyebbült, halk zaj vibrált. Mindenki kapkodva szedelőzködött. Ocskay hirtelen érezte, hogy egy kéz a vállára nehezedik.

- Adj'isten, Laci... Olyan görög boraim vannak, hogy az olümposzi istenek is leszállnak réz megaronjaikból érte.

Ocskay meglepetten nézett a híres-gőgös Károlyi Sándor generális keskeny, értelmes arcába.

"Mi a kórság ütött beléje, hogy éppen velem akar barátkozni ez a gőgös magyar?" - röppent fel a gondolat. Hirtelen arra gondolt, hogy ha elutasítja a meghívást, ez haragot kelt, és szótlanul indult a másik után.

A püspöki palota előcsarnokában deszkaasztalok álltak. Körülöttük már zsongott a nemes vitézlő rend sok válogatott harcosa. A terem közepén négy hajdú járta a szilaj táncot. Török sípok rikoltották az ujjongó legényörömöt. Letepert szüzekként dallamosan jajgattak a hegedűk, mélyen, komoran dörgött a dob, és sikongva vibrált az oláh hegyipásztor duda. Az asztalfőn négy-öt üres hely volt a külön meghívott vendégek számára.

Károlyi szívélyesen előremutatott.

- Csak ide, Lacikám, csak ide... mellém. Jobbról. Hadd lássa mindenki, ki a fővendég az én hadiszállásomon.

Ocskay kissé zavartan ült le. A négy táncoló hajdú élesen rikoltotta a szilaj hajdúnótát:

A csizmáik patkói döngve dobbantak a padlón:

Károlyi átvette a vendégeket kiszolgáló csatlósa kezéből a boroskancsót, és maga töltött Ocskay kelyhébe. A szavak, a házigazda szívélyessége összekeveredett... A szavak hirtelen bukkantak elő...:

- Hallod-e, Laci, mondja ám a papom, Telekessy egri püspök, hogy ott mulattál Pyber László püspöknél, a nagyugróci kastélyában.

Ocskay hallgatott. A boroskancsó után nyúlt.

"Hohó, barátom, itt józannak kell lenni..." - torpasztotta meg magát.

Károlyi közelebb húzódott hozzá.

- Jót mulattál?

Ocskay gondolkozott.

- Jót...

- Hát, a nádor... mit mondott?

Ocskay érezte, hogy szívét hűvös fuvallat éri.

- Nem hallgattam én rá... Szedtem a sátorfámat, és mentem...

Károlyi feszülten figyelt.

- Na, de mégis...

Ocskay hirtelen felegyenesedett. Ajka széle megrezzent. Felvágta a fejét, és köszönés nélkül indult ki.

Kint a püspöki palota előtt huszárok forgolódtak a palota vasrácsához kikötött lovaik körül.

Az egri két régi minarét karcsú tornya között, a keletiesen lapos tetejű épületek felett a vékony, a fellegekben fogyó hold lebegett.

Elintette a csatlósokat, és nyeregbe lendült.

- Laci, várj meg... - hallatszott mellette. Oldalt fordult.

Mellette Bezerédy Imre lépdeltette szép, fehér arab kancáját Ocskay maga sem tudta, miért nem tudott a szemébe nézni.

- Szedelőzködjünk, legények... elég a mulatságból... - vetette oda komoran.

Bezerédy előrehajolt.

- Gyere, Laci, szavam volna hozzád...

Ocskay érezte, hogy a hűvös hullám ismét átcsap a lelkén. Megveregette a lova nyakát, és mesterkélt vidámsággal kérdezte:

- Na, Imre, mi van?

Bezerédy körülpillantott a szedelőzködő lovasokon, és látva, hogy senki sem figyel rájuk, halkan mondta:

- Írt a komád.

- Miféle komám?

Bezerédy előrehajolt a nyeregben.

- Hát, a nádor.

Ocskay érezte, hogy a szilaj düh hirtelen fellobban benne.

- Eb ura fakó! - mormogta, és lélegzete elakadt.

Bezerédy Imre figyelmesen nézte a másik arcát.

- Gyere, lovagoljunk egy kicsit. Egy kicsinyég egy utunk van... - És amikor kissé eltávolodtak a lovaikat nyergelő huszároktól, azt mondta: - Szóval, egy fogollyal küldte a levelet Pállfy nádor, nekem. Azt írja, vége felé jár a felkelés. Hogy te már kész vagy arra, hogy hűséget esküdj József császárnak az ezrededdel együtt. Nem kívánja a fegyverletételt, sőt éppen arra biztat, fogjunk össze mi ketten báró Károlyi Sándorral meg még a nevesebb bajnokokkal, akiket a nép szeret, tisztel. Mondassuk le Bercsényit... Teljes akkor a bűnbocsánat. Senkinek egy haja szála sem görbül... Birtokát, szerzeményeit mindenki megtarthatja. Az alkotmányt őfelsége megtartja, és másokkal is megtartatja. Most is úgy, mint régen, a nádor lesz a király után a második ember az országban. Biztosítja az alkotmányban lefektetett szabadságjogokat.

Lassan lovagoltak egymás mellett.

- Hát hiszen, jó lenne, ha így volna... - szólt súlyosan, ércesen Ocskay. - De nem így lesz.

Bezerédy kétkedve hümmögött.

- De hát miért ne lenne ez így?

- Mert csak ígér fűt-fát a nádor, de mögötte ott állanak a bécsi nagyurak. Ha maga Savoyai Eugén, az összes császári haderők fővezére hiába beszél nekik évek óta, mit tehet a nádor? Olyan csúfságba esünk, hogy az egész Európa rajtunk nevet.

Csend lett. Ocskay nagy fekete csődöre udvarlós, halk nyerítéssel dörzsölte szép fejét Bezerédy fehér kancájának selymes, ívelt nyakához.

Bezerédy úgy tekintett le, mintha a lovakat nézné.

- Nézd, Laci, én hetven viadalban hetven ellenségemet győztem. Volt, akit meg is öltem... Vitézkedtem én derekasan. De mégis, most megkérdem tőled, mert tán okosabb vagy: most hogyan, s merre tovább?...

Ocskay sokáig hallgatott.

- Eztet te miért éppen tőlem kérded, te Imre?

A másik zavartan vállat vont.

- Hát kitől kérdezzem? Te vagy a "tűz fejedelme", ahogy a nagy morvaországi gyújtogatások után elneveztek a kántáló diákok, te vagy "Rákóczi villáma"...

Ocskay sokáig hallgatott, hogy a szedelőzködő hada már utolérte a messze előre, Léva felé lovagló vezérkart. Ocskay legyintett.

- Tőlem, te Imre, ilyen deákos szójárással ki nem veszel semmit, mert én a felséges fejedelmünk iránt esküvel letett hűségemet el nem rontom semmiféle félkéz kalmár huzavonával... - Aztán hevesen kardjára csapott. - Itt a kardom, ott az ellenség: üsd-vágd, nem apád!

Bezerédy sokáig hallgatott.

A felvonulásban összegyűjtött had első csoportjai néha elérték a vezérkart, és ilyenkor a két brigadéros beszéde is elakadt.

Ottlyk György, a fejedelem főudvarmestere mereven nézett az előtte álló, megkötözött fogoly arcába.

- Te, fiam, kitől jöttél? - kérdezte szinte nyájasan.

A rongyos, véres szökevény vállat vont.

- Én, nagyságos úr, senkitől...

A főudvarmester telt, gőgös arcára fölény és enyhe szánalom ült ki. Az asztal közepén heverő felbontott levélre mutatott, és halkan mondta:

- Ezt a levelet Pyber László püspök úr írta nagyugróci kastélyából Ocskay László brigadérosnak.

A szökevény készségesen bólintott.

- Igen... ezt a levelet úgy kaptam, hogy az előőrsökhöz vigyem, s azt a brigadéros úr kezébe, egyenest az ő kezébe odaadjam.

A főudvarmester hűvösen figyelt.

- Tudod, mi van benne?

A szökevény sápadt arcán csak félelem látszott.

- Eztet én sehogyan sem tudom, mert eztet csak a püspök úr - Pyber László - tudhatja...

A főudvarmester súlyosan, vaskosan trónolt régies, oroszlánlábú székében.

- Ezt a nevet nem hallottad: Ocskay László?

A szökevény hevesen, tagadólag rázta a fejét.

- Én ezt a nevet sehogy sem hallottam, de oda van írva, kinek szól. A betűt nem ismerem. Úgy cselekedtem, ahogy a püspök úr őnagymagassága mondta. Ő mondta, hogy adjam át az előőrsöknek. Vittem, elvittem, odaadtam...

A főudvarmester félig felemelkedett ültében.

- Hé, legények... ki van itt? Azonnal szólítsanak ide a vezérkarból akárkit, aki brigadérosi rangban van.

A szálas, öles termetű palotástestőr közönyösen nézett a főudvarmester sápadó arcába.

- Hát, ilyenkor mindenki csapatához lovagolt... - mormogta az álmosságtól leragadó szemmel.

- Hát hívd azt, akit hívhatsz...

A palotástestőr vállat vont.

- Úgy tudom, hogy csak Bezerédy brigádlovasai vonulnak itt a téren, Léva felé.

A főudvarmester vaskos tenyere az asztalra csapott.

- Akkor hívd Bezerédy brigadérost!

A palotástestőr félrehúzott szájjal nyújtózkodott.

- Hát azt is én hívjam?... Négy hónapja, hogy a zsoldból egy rézgarast sem láttam, aztán most egyszerre gyí, te fakó, gyerünk utána?!...

Ottlyk felugrott hirtelen lobbanó dühében.

- Mit feleselsz, hogy mered...? Horoggal kínoztatlak meg, mint az árulókat!

Az öles termetű palotástestőr legyintett.

- Nem kell azért lármázni - szólt szinte nyugodtan. - Harmadik éjszaka nem alszom, másnapja egy falat kenyér nem volt a számban.

A főudvarmester erőt vett magán.

- Kerítsd nekem elő Bezerédy Imre brigadérost. Mondd meg, én, őfelsége a vezérlő fejedelem főudvarmestere, azonnal hívatom.

Bezerédy az álmosságtól részegen állott a nagy, bronzdíszes íróasztal előtt, melynek dísze a selmeci bányabárók méhkascímere volt.

Ottlyk gyorsan, pontosan rendelkezett.

- Te brigadéros vagy, édes fiam? - kérdezte barátságosan, mintegy bevezetésképpen, és választ nem várva parancsolta: - Most azonnal, ebben az órában menj Ocskay László brigadéros táborába, és vasra verve vezesd ide... - És élesen, halkan kérdezte: - Értve vagyon?

Bezerédy arcán látszott, csak fokozatosan érti meg a parancsot.

A nagy tiszti sátorban szilaj tivornya viharzott. Ocskay daliás alakján, bajvívó karján, erős, kardmarkolathoz szokott kezén hét-nyolc félmeztelen cigányleány vagy tábori szabad asszony csüngött.

A nagy sátorrúd körül a tánc örvénylett. Ocskay széttárta karját, és szilaj öleléssel szorította magához a cigánylányokat, a tábori szabad asszonyokat, a nagy tivornyára betévedt lányokat, menyecskéket.

Bezerédy áttolakodott a borgőztől kábult mulatozókon, és Ocskay vállára tette kezét.

- Laci... - mormogta zavartan. - Engem küldtek érted...

Ocskay felegyenesedett.

- Értem? Ugyan ki?

Bezerédy habozott.

- A fejedelem őfelsége főudvarmestere, Ottlyk György uram.

Ocskay széles lendülettel söpört végig az asztalon, úgy, hogy a borral teli kelyhek csörömpölve hullottak az asztalról a sátor döngölt padlójára.

- Énértem?! - horkantott fel szilaj dühvel. - Affene pusztítsa a disznó tót parasztját... - Ökle dühöngve zúdult a mellére. - Én magyar nemes vagyok. Engem akar elfogatni törvényes döntés nélkül...?

Bezerédy vállat vont.

- Ne legénykedj, Laci, horog vár rád vagy lefejezés... Szedd a sátorfádat, menj odébb egy házzal...

Ocskay felegyenesedett.

- Megyek én! Megyek... - rikoltotta nagy részeges nekikeseredéssel. - Megyek! Hogy az Úrjézus se legyen kegyelmes annak, aki engem a verembe lökött.

Bezerédy habozott.

- Nem egyedül kell átállanod, mert akkor kivel kösse meg a békét a Pálffy nádor? Egy szökött katonával?... Az kell, hogy az egész brigádod átmenjen a császári zászlók alá... - És akadozva magyarázkodott. - Minél többen leszünk, annál jobban segíthet az alkotmányunk helyreállításánál Pálffy nádor.

Ocskay hallgatagon állott.

- Te mit csinálsz, Imre? - kérdezte lassan, nyugodtan!

Bezerédy sokáig hallgatott.

- Azt mondom a főudvarmesternek, hogy ellovagoltál, mire ideértem... - Aztán halkan hozzátette: - Hát te, Laci, mit csinálsz?

Ocskay komoran, elszántan nézett maga elé.

- Én most mindjárt összetrombitálom a hadat, és indulok Pyber László püspök nagyugróci kastélyába, ő lökött a verembe, ő is húzzon ki...

Bezerédy gondolkozott.

- Hát aztán?...

Ocskay végigsimított homlokán.

- Kihirdetem a brigád mind a négy ezrede előtt, hogy karddal a kézben békét kötöttünk Pálffy nádorral... és fegyverünket addig le nem tesszük, míg József császár alkotmányunkat nem biztosítja, úgyszintén minden nemes rangját, szabadságát...

Bezerédy halálsápadtan meredt maga elé.

- Ez árulás! - mormogta fulladozva.

Ocskay vállat vont.

- Akárminek nevezed, kell a béke a hatesztendős háborúskodás után... Ha sokan, fegyveresen átmennek a nádor zászlói alá, nagyobb súlya lesz szavamnak... - És élesen feltekintve, rekedten suttogta: - Ha te is átvinnéd a brigádodat a nádor hadához, mindjárt változna az én helyzetem is...

Bezerédy lehajtotta fejét.

- Nem bírom én eztet... Hogy nézzek vitézeim szemébe?

Ocskay legyintett.

- Hát ne nézz a szemükbe! Gondolj arra, hogy hány ifjú életet mentesz meg, ha a céltalan vérontás helyett megkötjük a békét... - És szinte parancsolóan mondta: - Menj a brigádodhoz... Én a Pálffy nádorral elintézem, hogy nem mint foglyok, hanem mint fegyveres vitézek jöjjetek át a nádor zászlói alá.

Bezerédy szótlanul fordult meg, és zihálva, botladozva sietett ki.

A táborban zúgott a nagy tivornya. Ocskay daliás alakját ismét elborították a félmeztelen cigánylányok vagy a minden sereget kísérő tábori szabad asszonyok.

A szálas, erős, barna Balogh István, aki annak idején - hat évvel ezelőtt - csatlakozott Ocskayhoz, mikor az a francia hadállásokhoz indult, a lovasok patája alatt porzó úton lassan odalépett hozzá, és vállára tette kezét:

- Tán indulhatnánk... A vitézek most alusszák a halálnál mélyebb hajnal előtti álmukat. Ha riasztjuk, nagy álmosan egyik sem kérdez semmit...

Ocskay rövid ideig gondolkozott.

- Hát riaszd a hadinépet... Irány: Pyber László püspök nagyugróci kastélya...

Balogh István komoran bólintott.

Már virradt. A brigád négy ezrede az út mentén sorakozott a széles, vizenyős réten.

Ocskay megállította pompás, keselábú tatár ménjét. Arca halálsápadt volt.

- Vitézek... - Hangja elcsuklott, aztán ércesen felcsapott: - Hat évig vezettelek benneteket harcról harcra...

Mély csend támadt, csak néha hallatszott a lovak horkantása vagy a patkó cuppanása a vizenyős réten.

Ocskay felemelkedett a kengyelben.

- Vitézek! A fejedelem őfelsége békét kötött Pálffy nádorral, és minket választott ki, hogy a további tárgyalások alatt óvjuk a mindnyájunknak oly szent személyét. A tárgyalások Pyber László püspök nagyugróci kastélyában folynak. Legyetek bátrak és nyugodtak. A béke értelmében senkinek a haja szála sem görbülhet meg. Őfelsége József császár és magyar király helyreállította az ősi magyar alkotmányt, és biztosította népünk törvényes rendjét.

Mély csend lett, aztán, mint erdőben a lombok suttogása, egyetlen szó szállott a sorok között:

- Béke!... Béke!

Csend támadt. A komor, erős Balog István súlyos mozdulattal intett:

- Kürtösök, indulást! Ezred, utánam, kanyarodj! Ügetésben előre! Indulj!

A kürtök felrivalltak. A lovashad lassan megindult. Az iskolázott katonalovak szinte egyenletesen léptek a kürt szavára. Csak a lovasok között siklott ugyanaz a vágyva vágyott szó: béke... béke...

A harcosok bódultán, elernyedve nem mertek egymás szemébe nézni... Az alacsony halmokon a nagyugróci püspöki kastély felé kanyarodó út hirtelen belefutott a széles, zöld rétbe. Jobbról-balról a császáriak magyar huszárszázadai, dragonyosezredei tűntek fel. A császáriak hadrendje előtt Pálffy János horvát bán, Magyarország nádora lovagolt főleg magyar származású tisztjei élén. Karját kitárta:

- Lacikám! Édes fiam! Tudtam, nem csalatkozom benned...

Mindenki feléjük figyelt. Minden megtorpant. Mély, tiszta reggeli csend volt.

- Árulás! - harsogott hirtelen az Ocskay-brigád hátsó soraiban. Pengék villantak. Jávorka, aki Rácz Miska és Bornemissza Gábor között lovagolt, halálsápadtan kapkodott a levegő után.

- Árulás? Nem béke, hanem árulás? Hát lehet-e áruló, akiről zengő dalok kelnek a nemzet nagy szívében?

Látta, hogy kétszázadnyi huszár és nemes lovas most fordul el a császári dragonyosok ék alakú hadrendjében megrekedt többiektől, és szédelegve a megdöbbenéstől, hajszolta lovát a menekülők után... vissza, keletre.

- Dragonyosokat utánuk! - csattant fel a császári tisztek csoportjából.

Pálffy nádor legyintett.

- Ne rontsuk el vérontással ezt a szép napot, mikor végre annyi esztendő öldöklő harc után egymásra talált magyar a magyarral.

Mély csend volt. A császáriak elé vezetett huszárszázadok és a nemes vitézlő rend csapatai hallgattak.

Ocskay érezte, ez a tehetetlen hallgatás ujjongó győzelemmel tölti be lelkét, "ők is tudják, amit én, csak nem merik kimondani..."

A Magas-Tátra csúcsai felett bomlott fellegek gomolyogtak, de itt lent, a völgybe, ahol a csapdából kimenekült két század huszár és nemes vitézek százada táborozott, mély, tiszta, őszi éji csend volt.

A már-már kialvó tüzek körül rövid katonaálomra heveredett le az ellenség elől bujdosó kétszázadnyi huszár és nemes vitéz.

Ők hárman a még egyedül lobogó tűz mellett állottak egymással szemben. Jávorka Ádám pengéje rőt lobbanásokat szikráztatva nyúlt a tűz felett. Keserű ízű ajkáról először tompán akadozva, aztán ércesen, szilajon csendült a fogadalom:

- Álnok árulónak bosszúját megállom...

Mély, súlyos, halálízű csend volt, aztán pendülve a másik pengén, nyúlt a tűz fölé ama híres Rácz Miska kardja.

- Álnok árulónak bosszúját megállom...

- ...bosszúját megállom... - mormogott a hallgatag Bornemissza Gábor.

A tábor túlsó széléről sírósan vibrálva röppent fel a tárogató.

A hangok átvibráltak a megmenekült bujdosók álmát alvók felett.

A szilaj tivornya úgy rázta a régi, rozzant kastélyt, mint vihar a bárkát. A nagy lakomateremben szilaj hajdútánc viharzott.

- Aki dudás akar lenni... Hej, te recece, hej réce-ruca, te!

Ocskay csapzott hajjal járta a hajdútáncot két nyúlánk, nádszálkarcsú cigányleány és két lakomára becipelt izmos, rugalmas húsú menyecske körében. Néha előrehajolt, és tenyerével csapkodta sárga csizmáját.

- Hej, te recece... Hej, réce-ruca, te!

Kint már világosodott. A hosszú, téli éjszakában messze a Vág völgyén túl, a Tátra csúcsai felett, a virradat első jele derengett... Sorra csókolta harapós, szilaj férficsókokkal a lányokat és menyecskéket, és körülpillantott.

- Hé, István, gyerünk, mert itt fognak a menyecskék!

A mindig komor, vágott arcú ezredes ott állott mögötte.

- Tán várni kéne, míg kijózanodik egynéhány legény, mert úgy látom, alig néhány akad, aki lóra tud ülni...

Ocskay legyintett.

- Eh, hát majd utánunk jönnek! A nádor ma Pozsonyba vár... Ne várjon hiába!

Kint az udvaron már az első hó fehérlett. Minden mozdulatlan, puha, szinte hangtalan volt. Négy-öt huszár részegesen káromkodva kapaszkodott a nyeregbe, a párálló lovak hátára.

Ocskay sarkantyúba fogta nagy fekete csődörét, és szilaj kiáltással hajszolta előre.

A virradatot váró égbolton még teljes fényben sziporkáztak a csillagok.

A befagyott Vág füzesei között mintha megmozdult volna valami. Ocskay részeges hévvel, semmivel sem törődve hajszolta ménjét.

A füzesből hirtelen lovasok bukkantak elő.

- Állj meg, áruló! Itt a halálod! - csattant fel Jávorka Ádám hangja.

Lovaik összecsaptak. Ocskay erősebb ménje feldöntötte a másik gyengébb lovát, de a magányos lovas körül már nyolc-tíz penge villogott a fogyó hold leheletfinom fényében.

Széles körvágással védekezve siklatta pengéjét, félresodorva a feléje suhanó halált.

A ménje felbukott egy befagyott tócsa jegén, és furcsa, jajongó nyerítéssel zuhant oldalt.

Ocskay éppen hogy ki tudta rántani a lábát a kengyelből. Jávorka, Rácz Miska, Bornemissza egyszerre zúdultak feléje. Rácz Miska kardjával fogta föl Ocskay csapását, úgy, hogy egész alakja védtelenül tántorult hátra.

Jávorka sújtott. A kardja pengéje felhasította Ocskay homlokát. Szemét elborította a kicsorduló vér. Vakon csapkodott. Érezte, egyszerre hatan-nyolcan ragadják meg, kötözik meg, vetik a nyeregbe, és sodródott a veszett vágtában Érsekújvár bevehetetlen sáncai felé.

Soha nem képzelte, hogy a gyilkos gyűlöletnek ilyen vihara zúdul reá. A fekete posztóval bevont vesztőhely körül ezren zsúfolódtak... Ezer torkon üvöltött a szilaj düh. Megállt a kivégzésre kirendelt bírák, a hóhér előtt, és szélesen széttárta karjait, hangosan mondta:

- Vetkeztem: bűnhődöm... de... cselekedhettem-e másként? S más is követni fog, mert egyebet nem cselekedhet...

- Áruló! Áruló! - zúgott ezrek ajkáról.

Csajághy János, a várparancsnok, most törte ketté, s vetette a halálraítélt lába elé az ítélet végrehajtását jelentő fekete vesszőt.

A hóhér bárdja felemelkedett. Sújtott. De az első csapás a halálraítélt vállát érte. Ocskay a földre zuhant. Vérbe borulva, lassan egyenesedett fel. A hóhérbárd újra a vállát érte. Tompa horkantással újra a földre zuhant. A vesztőhely fekete posztóját bőven, alaktalanul festette meg kiömlő vére.

A halálraítélt nem emberi erővel emelkedett föl...

A hóhér harmadszor is lesújtott, és előrehajolva, új meg új vágást zúdított le... A halálraítélt feje lehullott. A fekete posztós vesztőhely körül diadalmas bosszú rivalgása harsogott. A hóhér magasra emelte a levágott fejet. A rivalgás erősödött.

Csajághy János várparancsnok, hadbíró zihálva, mintha ő viaskodott volna a halálraítélttel, rendelkezett:

- Tűzzétek ki a fejét a bástyán a karóra, hadd nézzen Nyitra felé, ahol a Pálffy bán horvát dzsidásai mulatnak!

A helyeslés egyszerre zúgott fel.

Az ország minden részéből összejött főtisztek az egri püspöki palota folyosóján várakoztak a fejedelemre és Bercsényi főgenerálisra...

A daliás, koromfekete hajú, egészen fiatal Béri-Balogh Ádám lovasbrigadéros mélyen sóhajtva vonogatta vállát:

- Ki hitte volna, hogy éppen ilyen híres-neves jó vitéz hagyja el a fejedelem, a nemzet zászlaját.

A vaskos, erős Czelder Orbán szepesi polgár, hajdúkapitány legyintett.

- Hát úgy mondják, Pyber püspök vitte keresztül, hogy a Lac és Pálffy János horvát bán, a nádor, beszélhessen egymással. Ennek híre ment... Aztán a sok pusmogásnak az lett a vége, hogy úgy lehet, a fejét veszik... ha át nem pártol...

Béri-Balogh Ádám sóhajtott.

- Ne védd te Ocskayt, te Orbán... - fordult Czelder felé. - Csak a saját hasznát védte, mint az a másik, aki harmad-, negyedmagával szökött át a császáriakhoz, mint az a bizonyos Józsa Máté, aki hatvan vitézével a trencsényi csata után pártolt át.

Bezerédy Imre sokáig hallgatagon figyelte a beszélgetést, aztán halkan mondta:

- Na de hát mi lesz most? - kérdezte tépelődve. - Ha már Ocskayban sem bízhattunk... ha a legvitézebb is a császár zászlajára esküszik...? Azt mondják a Bercsényi főgenerális úr írnokai, hogy Heister tábornok levelet írt Csajághy várparancsnoknak Érsekújvárra... ha Ocskayt kivégzik, ő is kivégeztet három magyar foglyot...

- Aztán kivégeztette? - kérdezte halkan Czelder Orbán.

Bezerédy bólintott.

- Úgy hallik... de erre még a mieink is kivégeztek hét magas rangú császári foglyot...

Czelder Orbán úgy köhintett, mintha szólni akarna, de aztán mégis néma maradt.

Báró Károlyi Sándor felkelőgenerálist Erdélyben, Gyulafehérvárott érte Ocskay kivégzésének híre.

"Hát igen, ha már a legvitézebbek is átpártolnak, itt vigyázni kell... menteni, ami menthető, mert vajon mi haszna Rákóczi vezérlő fejedelem őfelségének, ha eggyel több bujdosó szaporítja a kíséretét Nagy-Lengyelországban? Menteni kell, ami menthető, és vigyázni, nehogy elveszítsük, amit eddig megszereztünk... Nem... Neem... én nem leszek lyukas, condra-rongyos bujdosó... Észnél legyünk, uraim! Észnél legyünk! Rákóczi, Bercsényi persze nem békülhetnek ki a császárral, mert részükre ez tűrhetetlen megaláztatást jelentene, ha a császár zászlajára esküdnének... No, és persze, nem bíznának Pálffy nádor ígéreteiben... De van, aki bízhat... Én bízhatok, csak hát érdemeket kell szerezni... Azt mondják, Bezerédy Imre brigadéros biztatta fel Ocskayt. Talán itt kell kezdeni a dolgot. De hogyan? Miképpen?"

Keskeny, okos arcán vívódás látszott. Arra gondolt, hogy behívja az íródeákot, de aztán saját maga nyúlt a toll után, illesztette az asztalra a levélpapirost.

Tolla könnyedén vetve a gondolatokat, siklott a levélpapíron:

"Bezerédy Imre brigadérosnak... Nagytapolcsány... Tisztelt brigadéros uram! Felette fontos dologban szeretném véleményedet kikérni..."

Megtorpant... Homlokát dörzsölve nézte a szép fehér papírlapot...

"Még valamit kellene írni... De mit? - újra megmártotta a tollat. - Úgy tudom, Ocskay László brigadérost törvénytelenül ítélték el, s sem védőügyvédet, sem ügyes kezű hóhért meg nem adtak neki... Így történhetett, minden törvényes igazság csúfjára, hogy a bakó ötször csapott a nyakára... Holott a törvény szerint, ha az elítélt három vágás után még él, törvényesen életét tőle el nem vonhatják!..."

Hátradőlt székében.

"De hol lehet most Bezerédy brigádja? Hat héttel ezelőtt még Nagytapolcsányon állomásozott, de lehet, hogy azóta másfelé vezényelték. Azt tudom, hogy Bercsényi Lévát és Korponát felégette, hogy az ellenség szállást abban ne találjon..."

Zavartan dörzsölte homlokát.

- Mihály! - szólt halkan.

A hét hangon csikorgó ajtó lassan kinyílt. A küszöbön hajlott hátú öregember állott, láthatóan nemrég kapott aranyzsinóros hajdúegyenruhában.

- Kegyelmes uram is olyankor riaszt, mikor már két napja alig aludtam... - mormogta olyan fölénnyel, amit csak hosszú, gyerekkori ismeretség adhat a hűséges csatlós káromkodós szájára.

A báró úgy fújta a tintától még nedves levélpapirost, mintha meleg lenne.

- Jól figyelj, Mihály... Ez a levél a sorsomat hordozza... Az életemet vagy a halálomat... Ezt csak négyszemközt add át Bezerédy brigadéros úrnak, és a választ várd meg... Ez a levél olvasás után, ott rögtön égettessék el... Majd mindjárt írok én neked egy másik levelet is, hogy biztonságban légy, Érsekújváron... Tudd meg, merre portyázik Bezerédy brigadéros hadinépe... Úgy tudom, most, hogy az erős Nyitra vára elesett, ott is hátrább szorult a nemes vitézlő rend serege... - Kinyitotta az asztal fiókját. Nagy, öblös, teli erszényt vett elő, és az öreg felé nyújtotta:

- Ez meg a magáé, Miska bátyám... Hosszú az út innen Erdélyből Újvárig...

Az öreg fölényesen legyintett.

- Nem kell nekem egy tallér se, csak arra emlékezzék is a báró úr, mikor fészket akart szedni, én meg a kegyelmes asszony parancsára - máskor igen lágyszívű volt - jól elnáspángoltam a báró urat...

Károlyi halkan nevetett.

- Hát, az nem volt jó... De most, Miska bácsi, úgy vigye ezt a levelet Bezerédy Imre brigadéros úrnak, hogy mondom, az életem-halálom benne van...

Az öreg szolga egyenesen állott.

- Hát az életemet elvehetik, de ezt a levelet soha!

Károlyi bólintott, és újra a tinta, a toll után nyúlt.

Ezen a napon Bezerédy Imre brigadéros a helyettesét, Bottka Ádámot és a leghűségesebb tisztjeit hívatta. A mindig vidám Újkéryt, a jó tréfára ugyancsak mindig kész Szegedit, az okos, hallgatag Pöstényit... A parancsnoki sátor a felégetett Léva vára még füstölgő romjai aljában állott, és a már kiégett épületek utolsó füstje néha beáradt a sátorba?...

Bezerédy mélyet sóhajtott.

- Porrá omlik, füstté válik a mi szegény hazánk... Aki menteni akarja azt, ami menthető, az fejét veszti...

A zömök, vállas Bottka Ádám helyettes brigadéros vállat vont.

- Ocskay ügyesen csinálta... S most is megmaradt volna az élete, ha vigyáz a nagy tivornya után... De ő szinte egyedül lovagolt a halálba!

A beszélgetés hosszúra nyúlt... Bezerédy körülpillantott, mint aki a végére tartogatja a legfontosabb hírt.

- Titkos levél érkezett egy generálistól. Nem vagyunk egyedül. A békét meg kell kötni. A francia Nagy Királytól nem várhatunk segítséget... Az orosz cár az ifjú svéd királlyal vív eddig újra és újra kudarcba vesző küzdelmet. Közeleg a tél... s az országutakon hóban-fagyban tízezrek menekülnek majd, félve Heister dühétől... Ungvár, Munkács, a lengyel határ felé... - Mélyet lélegzett. - Nahát, én nem leszek hontalan bujdosó... Holnap reggel úgy gyűljön a brigád, mintha szemlére készülnénk... A többi a mi dolgunk...

Az arcokon feszültség látszott. Mindenki hallgatott.

A brigád egyenetlen sorokban sorakozott. A rosszul táplált lovak nehézkesen mozdultak. A kopott, itt-ott már rongyos vitézek alig érintették sarkantyúikkal lovaik sebzett oldalát... Bezerédy lassan lovagolt tisztjei között a hadrend elé. Mély csend támadt. Bezerédy felemelte karját.

- Vitézek... - kezdte rekedten az izgalomtól, s hangja elcsuklott, aztán újra felcsapott. - Vitézek! Lovaink alig állnak a lábukon... S nincs élelem az embereknek... Nincs lőszer... Vitézek, ti tudjátok, hogy hetvenkét császári tisztet győztem le nyílt harcban a csatamezőn vagy párviadalban a hadrendek előtt... - Hangja elhalkult, aztán élesen felcsapott. - Most én is azt mondom, béke kell, ha el akarjuk kerülni a teljes bukást.

Dermedt csend támadt, aztán hirtelen csattant fel a sorokból a kiáltás:

- Milyen békét?! Olyat, mint Ocskay?!

Bezerédy érezte, a levegő elfogy az elfehéredő ajka előtt.

- Én... - kezdte akadozva. - Én...

A brigád sorain átviharzott a féktelen, mindent elsöprő erő.

- Árulás! - harsant egyszerre száz torokból.

A sorok megmozdultak. Előrelendültek. Rendetlen gomolygással vették körül a tisztek csoportját.

- Fegyverezzétek le őket! - kiáltotta egy hosszú, csontvázsovány huszárhadnagy.

- Ide a kardot! A pisztolyokat!

Bezerédy érezte, száz kar ragadja meg, húzza le lováról, veszi el kardját, tépi ki a pisztolytartókból a pisztolyait... A tisztek nem védekeztek, csak Bottka Ádám parancsnokhelyettes lőtt a levegőbe.

- Segítsetek, testvérek! - kiáltotta elfúló hangon. Egy lapos kardvágás csapott karjára bénító ütéssel. A pisztoly kihullott ernyedő ujjai közül. Kezét ketten-hárman csavarták hátra.

1708. november 24-én ült össze a vezérlő fejedelem őfelsége hívására Sárospatakon az országgyűlés; a nemes vitézlő rend képviselői és a szenátorok...

A hangulat nyomott volt, de később megjött a cselekvés akarata.

Sennyei István kancellár hosszan, pontosan foglalkozott a nyomasztó hadi kiadásokkal:

- A bányavárosok feladása ugyan súlyos veszteség volt... - mondotta kissé felhevülve. - De az ellenségnek sem lehet öröme ebben a látszatgyőzelemben, mert Bercsényi főgenerális uram parancsára Selmec és a többi bányák gépeit összetörték, az aknákat vízzel árasztották el, Zólyom, Léva, Korpona felgyújtatott...

A teremben csend volt. Az arcokon határozatlanság. A fejedelem a trónusszerű székéből felemelkedve, kesernyés öngúnnyal mondta:

- Ugyan várhatja az ellenség, mire kimeríti az aknából a vizet... Ha pedig meghúzódnak valahol, bizony, rájuk gyújtjuk a házat... Külön kérdezés nélkül. Majd építünk elég várost, ha győzünk... - Rövid ideig hallgatott, aztán halk sóhajjal folytatta. - Nem tartom gyógyíthatatlannak az ügyek állását, de úgy tapasztalom, az egész nemzetet bizonyos kábultság fogja el. Főnemesek, nemesek, tisztek, katonák nem törődnek többé a háborúval. A főudvarmesterem, Ottlyk őkegyelme csak Zsolna körül akar hadakozni, ahol a birtokai vannak. Mindenki csak a maga vagyona és a családja megmentésén dolgozik. Pozsony, Nyitra, Bars vármegyei menekülők, úgyszintén az erdélyi bujdosók élelmet, szállást követelnek tőlem... - Kezét előrenyújtotta. - Igen, sok a baj Magyarországon és Erdélyben is, de gondoljunk az orosz-magyar szerződés tizedik pontjára, mely szerint fegyverrel is megvéd minket az erdélyi fejedelmi székünkben Péter cár...

A teremben élénk mozgás támadt. Néhány helyeslő kiáltás röppent, aztán ismét Sennyei István emelkedett szólásra.

- Ajánlom, hogy a sok fáradozásukért az országgyűlés százezer forintot szavazzon meg a fejedelem őfelségének, ötvenezret gróf Bercsényi Miklósnak és gróf Csáky Istvánnak; Vay báró udvari főkapitány húszezer, a szenátoroknak fejenkénti tizenkétezer forint legyen a fizetése. A lovas harcosok havonként négy, a gyalogosok három rajnai forintot kapjanak mint hópénzt.

A helyeslő kiáltások most már hangosabban törtek fel. Rákóczi sokáig, mintha magában imádkozna, hallgatott, aztán lassan állt föl.

Hangja halk volt.

- "Bűneinkkel istent méltó bosszúállásra ingereltük; kegyelmét tehát igaz bűnbánattal kell kiérdemelnünk, s ennek, a régi keresztények módjára, külsőleg is jelt adnánk. Mivel isten ő szent felségének bűneinkért felgerjedt haragját leginkább pénteken tapasztaltuk, szenteljük neki e napot, minden héten böjttel és igaz bűnbánattartással, hogy ekként megcsendesedjék szent haragja, és a kívánt boldogulást elérhessük. Foglaljuk be ezt törvénybe is..."

Mindenki felegyenesedett. Mély, hosszú csend támadt. Rákóczi lehajtott fejjel állott.

- Biztosítom mindnyájukat, uraim, a haza dolgaiban szívesen fáradozom, s annak szeretetétől nem választja el sem félelem, sem erő, hatalom, szegénység az én lelkemet. Segítse az Úristen mindnyájunkat a haza boldogulására.

Újra mély, súlyos, hűvös csend támadt. A szenátorok egyformán imára összetett kézzel állottak. Hirtelen váratlanul csendült fel a protestáns szenátorok ajkáról a reformáció régi harci dala:

A katolikus szenátorok döbbent arccal néztek egymásra.

Gróf Andrássy Dániel generális, a bírósági tanács elnöke, rövidlátóan kereste az előtte a díszes, bronzveretes asztalra kiterített nyomozási jelentést. A bírák, mint a kopasz ágon gubbasztó varjak, szótlanul, feszülten figyeltek. A bíróság elnöke láthatóan megtalálta az íródeákok cifra vonalaival ékes, terjedelmes határozat elejét. Halkan, hümmögve olvasott. Aztán felvetette a fejét, és hangosan mondta:

- Bezerédy Imre, volt brigadéros, elsőrendű vádlott, álljon fel!

Bezerédy Imre felegyenesedett. Karján-lábán megcsörrentek a súlyos, rozsdás bilincsek. A bíró elnézett a fogoly feje felett.

- A hadbíróság ezennel árulás, árulásra való bujtogatás miatt halálra ítéli magát! Az ítéletet azonnal végrehajtjuk... Megértette?

Bezerédy némán bólintott.

- Leülhet... - intett a főbíró, aztán már eligazodva az íródeák betűi felismerhetetlen cifrázatokká rajzolt írásán, mondta:

- Bottka Ádám, egykori helyettes brigádparancsnok... A bíróság árulásban való bűnsegédi részvételben bűnösnek találta, és ezennel magát halálra ítélte... Megértette?

Bottka is szótlanul bólintott. A főbíró megkönnyebbülten sóhajtott.

- Üljön le! - intett Bottkának, és egyfolytában olvasta:

- A bíróság Újkéry vádlottat halálra ítélte, de Bercsényiné kegyelmes asszony kérésére a halálbüntetést életfogytiglani várfogságra változtatta, Munkács várának börtönében... - Látta, hogy Újkéry sápadozva nyitja ki száját, erőlködve, hogy szóljon valamit.

Fölényesen leintette, aztán gyorsabban, mint a pap a misét, olvasta:

- A fejedelem őfelsége Szegedi és Pöstyényi vádlottak ítéletét - bár mind a ketten halálra ítéltettek - örök rabságra változtatja, melyet ott kell letölteniük Munkács várában. A büntetés kezdete ma: 1708. december 24-e. Megértették? - És választ nem várva szedelőzködött: - Micsoda szörnyű hideg! Ha az igazság olthatatlan lángja nem égne szívünkben, nem tudnánk igazságot szolgáltatni...

A két egyforma, alacsony, nagy fülű, alacsony homlokú fegyőr ünnepélyes arccal csatolta fel az új láncot a két halálraítélt kezére-lábára.

Kora délelőtt volt. A siralomházban csak a két halálraítélt maradt.

A félig pinceszerű helyiség vaskos, rozsdás, rácsos ablakából dermesztően áradt a hideg. Kint az utcán hirtelen vidám zaj csapott fel. Kacagás csendült...

Bezerédy odafordult az éppen a vízzel teli favedret hozó főfoglár felé.

- Mondja már, András bácsi, miféle volna az a nagy vigalom odakint?...

A főfoglár, aki csak a legelőkelőbb, nemes származású foglyok felett őrködött, ünnepélyesen felemelte ujját:

- Szent Miklós napja van ma. Gróf Bercsényi Miklós névnapját üli az országgyűlés. Most mennek a főgenerális szállására. Felhajtják a Miklós poharát.

Hátrafordult, és megváltozott hangon, mintha gúnyolódna, mormogta:

- Na, itt van már az ítéletvégrehajtó is...

Bezerédy érezte, hogy a lelke valami hűvösen, dermesztően erős szorításban vergődik.

- Eh, András bácsi, hát én, aki százszor is vállaltam a halált a harcban, most féljek a haláltól?

A főfoglár szívélyesen bólintott.

- Na, persze, persze... Nem kell a haláltól félni. Eljön az mindenkiért... De azért sem kell félni, mert maguk ketten... - intett a hallgatagon ülő Bottka Ádám felé - mert maguk ketten az utolsó vacsorához jó dragonyosadag disznókarajt kapnak és egy-egy liter jó bort.

Látta, hogy mind a két halálraítélt arca szinte akaratlanul felderül, és suttogva, mintha titkot mondana, mondta:

- Lakjanak jól, mert a jóllakott rab kevéssé fél a haláltól. A két liter borból a felét hagyják hajnalra, mikor elindul a menet a vérpiacra... Ott már ma délután vörös posztóval fedik be a kivégzés helyét. - És megnyugtatóan bólintott: - Nem lesz itt baj, semmi se...

Bottka Ádám feltekintett.

- De hiszen Ocskay nyakára is ötször csapott le a máskor mindig ügyes bakó, míg a fejét levágta!

A főporkoláb fölényesen legyintett.

- Hát mert az volt ott, Érsekújváron, a várparancsnok Csajághy János titkos parancsolata... Itt nálunk, Patakon, más a rend. Mondják, hogy őfelsége a vezérlő fejedelem is könnyezett, mikor a halálos ítéletet aláírta... - És mindkét kezét felemelve ámuldozott: - Ő maga... ő, a felséges fejedelem, könnyezett!

Bezerédy áhítatosan bólintott.

- Hát, bizony szép is, ha az a valaki úgy szívből, mondom, szívbéli jóságból sajnálja azt az elesett bűnöst...

Másnap az elítélteket kivitték a várospiacra, és letérdeltették a vörös posztóra A teret, az utcákat hatalmas tömeg torlaszolta el.

- Árulók! Vesszenek az árulók! - csapott fel innen-onnan a kiáltás.

A csontos, inas, hosszú hóhér vállára vetett pallossal állott Kajály Pál főauditor és a szenátorok előtt.

- Melyiken kezdjem? - kérdezte.

A testes, vidám Kajály Pál főauditor zavartan vállat vont.

- Erről nincs szó az ítéletben... - És idegesen, hevesen intett: - Hát kérdezze meg tőlük, mester, ki akar első lenni?

Bottka láncát csörgetve előrelépett.

- Leszek én az első, ha az Imre is megengedi...

Bezerédy bólintott.

- Hát, menj csak te elsőnek a mennyek országába, én bizony hamarosan utolérlek...

Bottka letérdelt a piros posztóra. Tudta, hogy ezrek szeme figyel reá, és gőgösen vetette fel fejét, hogy a pallos vágása biztosabban érje a nyakát.

Mély, lélegzet-elállító csend volt. A pallos lesújtott. A fej oldalt gurult.

Bezerédy mereven nézett maga elé.

- Hát, van-e valami utolsó kívánságod, Imre? - kérdezte szinte barátságosan Kajály Pál főauditor, aki sápadtan fordult el a kivégzés iszonyú látványától.

Bezerédy sóhajtott.

- Írtam egy verset a siralomházban, ha azt elmondhatnám...

Kajály vállat vont.

- Hát mondd... Csak hosszú ne legyen, mert rád vár ebben a télben itt az istenverte rongyos nép...

Bezerédy bólintott. Ajkáról töredezve hullottak a szavak:

Elhallgatott. Még hallotta a pallos szörnyű csapását, nekiveselkedő zizzenését, aztán semmit sem hallott.

A nagy, csendesen hulló hópelyhek lassan szállottak a kiömlött vér tócsájára...

A hóhér megkönnyebbülten a "jó munkától" fordult Kajály felé.

- Tán a bilincset csak le kéne venni a lábukról-kezükről...

Csend volt. Kajály legyintett.

- Honnan hozzak most kovácsot, lakatost? Tegyétek le őket úgy láncba verve a koporsóba, hogy lássa a világ, hogy a bilincstől a bűnöst még a halál sem szabadítja meg...

A koporsóvivők most léptek oda a két halotthoz.

A zömök, erős, szőke Czelder Orbán, szepesi polgár, a hajdúk híres kapitánya és a daliás, koromfekete hajú Béri-Balogh Ádám brigadéros, a szatmári megyeházán várták báró Károlyi Sándor generálist, aki Erdélyből kiszorulva Vaudémont és Bussy-Rabutin császári tábornokok által, most számba vette a megmaradt és segítségére küldött erőket, de hadiszemle helyett ott tárgyalt vég nélküli megbeszéléseken a panaszküldöttségekkel, az elveszített Erdélyből Rákóczi táborába átmenekült erdélyi államférfiakkal.

Csendes őszi délután volt.

A megyei tanácsterem ajtaja lassan kinyílt. A küszöbön halkan beszélgető megyei urak, Rákóczi hadával Magyarországra menekült erdélyi államférfiak csapata tűnt fel.

- Na, tán mi is sorra kerülünk... - mormogta türelmetlenül Béri-Balogh Ádám...

Báró Károlyi Sándor generális keskeny, okos arcán feszültség vibrált, és megkönnyebbülés, hogy az örökké panaszkodó megyei urak helyett végre katonákkal ejt szót.

- Tud arról, kapitány uram, hogy Érsekújvár ellen döntő támadást kezd Pálffy nádor?

Czelder Orbán némán bólintott.

- Az a baj, generális uram, hogy legalább harmincezer forintot kellene az érsekújvári helyőrségnek fizetni... mert a Krisztus urunk koporsóját sem őrizték ingyen... - mormogta zavartan. - A hajdúság lázong, mert ki-ki családját, kedvesét, édes öreg szüléit hagyta ott, hogy a felséges fejedelem zászlói alatt ontsa a vérét, s a zsold az otthon maradottaknak kell... Mi magunk kenyéren és vízen is kitartunk...

Károlyi Sándor hűvösen figyelt.

- Ki-ki úgy szenved édes hazájáért, ahogy a sors veti a kockát, életre-halálra... Menjen Érsekújvárra, kapitány uram, azt üzenem Csajághy Jánosnak, védje a várat jól - ha kell, tíz körmével is -, mert nagyon fenekedik reá Pálffy nádor, az Ocskay fejvétele miatt...

Csend támadt. Károlyi Sándor hűvös, figyelő tekintete most Béri-Balogh Ádám felé fordult.

- Úgy hallottam, nagyon vívja Simontornya várát Heister Siegebert generális úr... Ha elvész Simontornya, elvész a Dunántúl...

Béri-Balogh Ádám mélyet lélegzett.

- Eh, generális uram... Nekimegyünk mi jó huszárosan... Én magam vezetem a rohamot... Itt fogadom: egyből belesöpörjük a császár hadát, magával Heister generálissal együtt, a Sárvíz vizébe...

Károlyi elismerően biccentett.

- Ilyen feleletet vártam. Ocskay, Bezerédy után maga, brigadéros uram, a nemzetünk utolsó reménye... Hogy is szól a híres nóta, a Bécs környéki kalandozásairól... - És fölényes mosolyát rejtve, idézte: - "Vitéz, hol a tarisznyád... Süthetünk ma pogácsát, Zsindely pattog, hull a nád... Süthetünk ma szalonnát... Harc után, ha szomjazom, Az áldomást megiszom..."

Béri-Balogh Ádám vállat vont.

- Eh, generális uram, riasztani kellett a császárt, hogy a magyar szabadságot visszaadja.

Károlyi helyeslően hümmögött.

- Hát igaz, a Napkirály is emlékérmet veretett annak emlékére, hogy a hadai másodszor égették fel ama egyeteméről oly híres Heidelberg városát... - Aztán halkabban folytatta: - Én csak azért mondom, mert Heister generális úr a bécsi Szent István-templomban - ha igaz - megesküdött, fejét veszi azoknak, akik a császárváros környékét dúlták... Hát, ezekből már csak mi ketten maradtunk. Maga, brigadéros uram... és... és... igen... és én!

Béri-Balogh Ádám gőgösen vállat von.

- Kard van az oldalamon, generális úr... - szólt büszkén.

Károlyi mosolyát rejtve lepillantott.

Ősz volt. A Bakony tölgyrengetegének lombóceánja aranyos fényben izzott. A Heister seregei által nyugatról keletre szorított felkelők harci csoportjai egyre beljebb húzódtak a sorsverte menekülőket évezredek óta rejtegető rengetegbe.

Béri-Balogh Ádám megállította lovát a csúcson, és összehúzott szemmel figyelt Pannonhalma, Zirc felé, ahol az ódon szerzetes-klastromokban örvénylett az ima láthatatlan kozmikus folyama. Béri-Balogh Ádám végigsimított homlokán, hogy leseperje a lebegő, őszi pókhálók selymét.

- Igaz-e, te diák... - fordult Jávorka Ádám felé, aki századosi rangban lovagolt mellette -, hogy itt, ezen a földön vívta meg végső csatáját a Koppány úr, a hatalom jogos örököse szent István királyunk ellen?

Jávorka sokáig hallgatott.

- Az amarra, Veszprém felé volt, brigadéros uram.

Béri-Balogh Ádám újra lesimította kardvéste homlokáról az ősz selymét.

- Aztán hogy volt? - kérdezte túl gőgösen, hogy rejtse tájékozatlanságát.

Jávorka halkan köhintett.

- Koppány vezér elesett a párviadalban egy német lovag ellen, aki a szent király seregében harcolt. Szent István királyunk a vesztes hős testét négyfelé vágatta, és az ország négy városának kapujára szegeztette ki, hogy látva-lássa mindenki, aki nem vallja istenének a szentháromságot, és megtérjen az igaz hitre...

A brigadéros halkan mormogva rázta fejét.

- Eztet nem jól csinálta a szent király őfelsége... Eztet nem jól... Mert hétszáz évvel utána mi is a nyugati lovagokkal csatázunk, és ha nem vigyázunk, bizony hóhér bárdja alatt hull ki igaz, piros, magyar vérünk...

Jávorka sápadt, sebhelyes arca komor, férfias volt.

- Annak van itt igaza isten, ember előtt, akinek a pengéje élesebb, erősebben vág! Mi már egy hónap óta rejtjük magunkat a Bakony erdejében, s közben csak tovább tör Heister generális Simontornya felé. Akárhogy is forgatjuk a szót, nem hagyhatjuk el Rákóczi fejedelem őfelségét... Nem várhatunk... Pálffy János nádor, az új császári fővezér már Pesten van, s onnan ír levelet az új szolnoki várparancsnoknak, Csajághynak, aki az azóta elesett erős Érsekújvárban vitézkedett: "Adja meg magát, kegyelemre, mert betartja a magyar nemesi szabadság törvényeit a Josephus császár..."

Béri-Balogh Ádám homlokát ráncolta.

- Előbb feladta az erős Érsekújvárt, s most Szolnok várát Csajághy... Pedig hogy kötötte az ebet a karóhoz, mikor Ocskay fejét leüttette.

Jávorka hallgatott. Köhintett és halkan mondta.

- Elég az erdei bujdosásból. Rákóczi, Bercsényi, magyarok vezéri, fényes csillagi! Most vívják döntő harcukat! Gyerünk Heister generális elé! Most Simontornyát vívja. Söpörjük be a Sárvíz mocsaraiba!

Béri-Balogh Ádám úgy érezte, az ő saját szavai csendülnek meg a kopott diák-százados ajkán, melyeket két hónappal ezelőtt báró Károlyi Sándor generálisnak mondott, s úgy tekintett a diákra, mintha kísértetet látna.

- Előre, magyarok! - A brigadéros ajkáról a zsákmányra lecsapó sas rikoltásaként szállott a csatakiáltás.

A tizenegy század huszár és tizenhat század nemesi vitézlő rend lovassága széles hullámmal rohamozott a Sárrét nagy, füves, ingoványos síkján.

Elöl, Simontornya felől Heister generális tüzérsége kartácsolta a felkelők döntő rohamra kibontakozó lovasságát.

Béri-Balogh Ádám az élen vágtatott. A lovastömegből kiváló legjobb lovasok fokozatosan törtek feléje, és elszakadva a végtelen lovaglásukkal, éhséggel elkínzott katonalovak hullámából, gyűltek körülötte.

Szemben vele Heister generálisnak az ingoványokkal védett Simontornya ostromától elvont, egyetlen üteggé egyesített tüzérsége dörgött.

A magyar lovasság rohama ellenállhatatlanul zúdult feléje. Heister szélesen intett.

- Három ütegsortűz... s ha bevérzik homlokukat ágyúnk csövén, dragonyosokat rájuk...

Az ágyúk felmennydörögtek. A kartács ezer halálos bárdcsapásként csapott a magyar lovasság közé...

Egyszerre nyolcan-kilencen dőltek el...

A mögöttük száguldók belebotlottak a ledöntött lovak, emberek véres gátjába, nagy, széles repülőugrással zúdultak el felettük...

A császáriak ütegei másodszor dördültek meg... A holtak, haldoklók, ledöntött, véres szügyű lovak gátja ismét felmagasodott.

A roham egy pillanatra megtorpant a halál hűvös, bénító fuvallatában, aztán továbbzúdult...

A harmadik ütegsortűz ágyúk csövéből kicsapó lángja szinte érte a harmadszor is halomba hullott lovasokat, a kartács halálos, hústépő, érces ökölcsapása alatt zúzódó lovak feltépett szügyét.

Béri-Balogh Ádám érezte, a ménje vérbe borulva vágódik el. Ki akarta rántani lábát a kengyelből, de már késő volt. Kizuhant a nyeregből. Tarkója nekiütődött valaminek. Hirtelen elvesztette eszméletét.

...Mikor magához tért, már este volt. A nagy őszi csillagok fénye alig halványult az újhold derengésében. Valahol, talán egészen közel, fáklyák lobogtak.

- Él még ez a Rákóczi-betyár? - hallatszott érdesen, hűvösen.

- Él... - rezzent valahonnan, egészen közelről a válasz.

- Meg ne haljon, míg a hóhér a fejét le nem üti...

A hadbírák - a hadviselésből kivénhedt - keszeg, öreg generálisok, nagyképű, zsíros nyakú jogászok, egyforma hűvös kígyótekintettel nézték a súlyos, rozsdás láncokban sem görnyedő foglyot.

- Kívánja a vádlott, hogy magyarra fordítsa a tolmács a tárgyalás anyagát? - kérdezte a bíróság elnöke, Löffenholtz generális, aki katona és ügyvéd volt egy személyben.

Béri-Balogh Ádám gőgösen vállat vont.

- Jobban tudom én, mit akarnak ezek, mint ők maguk... - szólt magyarul.

Löffenholtz generális engedékenyen bólintott, aztán latinul folytatta:

- Vádlott, a katonai ügyészség azzal vádolja önt, hogy a parancsnoksága alatt állott csapatai összesen öt alkalommal - a hét év alatt - felgyújtották és kirabolták Wien környékének falvait, mint például: Treikirchen, Ebersdorf, Seilesdorf, Trautmanstadt, Grammot, Neusidel, Rohr-Rau, Pahrbacken és egyéb községek... Vádlott, feleljen, mi volt cselekedetének indítóoka és mi volt a célja?

A fogoly gőgösen elmosolyodott.

- Hát porrá égetném én azokat a falvakat százszor is, míg a császár a magyar szabadságot meg nem adja... Azért portyáztunk olyan keményen, mert Heister generális és mások is égették a falvainkat a Dunán túl, Dunán innen... Mi a császárváros élelmiszerellátását akadályoztuk, hogy ezáltal a békét siettessük.

Csend lett. A hadbíró körülpillantott, aztán latinra fordítva a vallomást, mondta:

- Úgy gondolom, a vádlott eme vallomása szörnyű bűnének teljes beismerése, és további tárgyalás felesleges.

A bírák csoportján halk, helyeslő mormogás susogott.

A budai Szent György téren, mely olyan sok hőst látott lehullani a hóhérbárd alatt, tömegek zsúfolódtak.

Béri-Balogh Ádám körülpillantott.

- A bilincseimet azért levehetnék, uraim... - szólt gőgösen. - A halálba szabadulok.

A hadbírósági elnök intett.

- Ítéletvégrehajtó, teljesítse a kötelességét... - zörrent fakó ajkáról a kivégzések ezeréves szava.

A hóhér zavartan hunyorogva intett:

- Térdeljen le...

Béri-Balogh Ádám vállat vont.

- Minek az? Leszedi maga a fejemet állva is, mester úr...

A bárd lecsapott. A vaskos láncok meg-megcsörrentek az élet utolsó kilobbanásában vergődő daliás testén.

Az erős Érsekújvárát, a felkelők legnagyobb erősségét, melyet Rákóczi fejedelem sok százezer forinttal újra és újra megerősített és bevehetetlenné tett, Csajághy és Nagyszeghy várparancsnokok tisztességes feltételek mellett adták fel, de ez a feladás mégis olyan döntő veresége volt a felkelésnek, mint a végzetes trencsényi csata.

Rákóczi és Bercsényi újra és újra tanácskoztak, hogy Bercsényi készüljön Lengyelországba, ahol a cár teljhatalmú megbízottjával, Jurij Dolgorukij herceggel kellett találkozni.

Báró Károlyi Sándor aznap délelőtt kereste fel a fejedelmet, hogy Béri-Balogh Ádám kivégzéséről és a magyar szabadságharc fordulatáról tanácskozzanak.

- Úgy hallottam a kancellária vezetőjétől, hogy őexcellenciája gróf Bercsényi Miklós most Lengyelországban tartózkodik... - kezdte tiszteletteljesen és mégis némi gúnnyal.

Rákóczi sokáig hallgatott.

- A főgenerális úr diplomáciai kiküldetése rendkívül fontos... - szólt halkan, - De távolmaradása a következőkben szükségszerű, mert csak terhemre lett volna az új hadjárat megindításánál... Tétova szelleme, gyakori betegeskedései és egyéb alkalmatlansága miatt... Nagyobb fáradalmakat úgysem viselhetett el... - Habozott, aztán mégis kimondta: - ...Én önt tartom a gondviselés szerint küldött férfiúnak... Istenünknek abból is nagy kegyelmét tapasztalhatjuk, hogy mind a kettőnket hazánk legszorgosabb szolgálatjára rendeli...

Károlyi értelmes, keskeny arcán átvillant valami.

- Mi most felséged terve? - kérdezte halkan. - Nem lenne-e jobb, ha felséged biztonságosabb helyre költözne, mondjuk, Sárospatakra?

A fejedelem sóhajtott.

- Bizony erre magam is gondoltam. Parancsot adtam generálisomnak, Eszterházy Antalnak, hogy holnapután küldje Szerencsre udvaromat, a nemes ifjakat és a francia gránátos zászlóaljat...

Károlyi tiszteletteljesen bólintott.

- Igen, felség, nehéz és döntő küzdelmek előtt állunk... Ellenség, pestis, éhség, szörnyű köznyomor... Csak akkor küzdhetünk, ha mindnyájunk szívében felséged erős, tántoríthatatlan hite lobog... - Szemöldökét felvonva lehajtotta fejét.

Rákóczi kutatva nézett az arcába.

- Megvallom, én a gondviselés akaratát hordozó férfiúnak tartom önt, főgenerális uram. Kövessük ezért a harcban eszményeinket, és cselekedjünk. Most már kettőnkre száll minden dolog.

Az őszi szél nekirontott a terem ablakának, és a fák ingó, kopasz ágai koppanva súrolták az üveget.

A vezérlő fejedelem őfelsége 1710. október 17-én indult Sárospatakról Ungvárra. A földet itt-ott már hó borította. Éles, hideg télízű, könyörtelen északi szél vágott a Verhovina csúcsai felől. A hintó kerekei olykor mélyen süppedtek a jeges sárba, a menekülők végtelen szekérsoraitól elborított úton. Most már mindenki menekült.

A fejedelem hintója újra és újra letért az útról, de a menekülők végtelen szekérkaravánjai mindent elborítottak.

- Kik ezek? - kérdezte kihajolva a hintójából a fejedelem.

A hintója körül lovagló palotások zavartan hallgattak.

A szekérsoron hirtelen izgalom csapott át.

- Ott a fejedelem őfelsége! - kiáltotta egy hollófekete hajú asszony, aki kisgyermekét magához szorítva gyalogolt a túlterhelt szekérsor mellett.

A többiek összerezzentek. Zavaros lárma csapott fel. Furcsa rongyokba vagy férfiruhába öltözött asszonyok, lányok, özvegyek futottak a fejedelem hintaja felé.

- Kenyeret! Kenyeret! Fedelet! - szállott itt-ott a kétségbeesés kiáltása. Az anyák a hidegtől félig dermedt csecsemőiket magukhoz szorítva kiáltoztak, sírtak, féktelen hévvel panaszkodtak.

A fagyos sárban elakadó szekerek felől százak futottak. A fejedelem sápadt, elkínzott arcán tanácstalanság tükröződött.

- Kik önök? - kérdezte akadozva.

- Mi a dunántúli és végvidéki nemesek s tisztek feleségei vagyunk... - mondta az egyik asszony, aki a gyermekét a kezén hordta, és a másikat maga mellett vezette.

- A mi férjeink hűségesen ragaszkodnak felségedhez...

- Szállás kell!

- Élelem!...

A szavak elfúltak. A sírás átcsapott az éhes, rongyos, ázott, holtfáradt tömegen.

A fejedelem érezte, hogy torkát a sírás fojtogatja.

- Mindent megteszek... mindent... - szólt könnyeivel küszködve... - Ha Ungvárra érkeznek, mindenki szívesen fogadja önöket magához. A házam a maguké.

A fejedelmi hintó tovagördült. A sáros, jeges úton inuk szakadtáig erőlködtek a kimerült, éhes lovak.

Gróf Pálffy János horvát bán, az ország nádora, 1710. november 10-én, mint az összes magyarországi császári hadak kinevezett főparancsnoka érkezett Pestre, és már november 14-én levéllel fordult a felkelő hadak fővezéréhez.

"Tapasztalhatta édes hazánk romlásáról és a magunk nagy káráról, mit teszen a kecsegtető, emberek elméjét vesztegető s szíveket hódító nagy ígéretek s reménységek alatt összefújt hamis híreknek az ő kimenetelük... Tudom, hogy mindezeket, mint okos úriember, tudja, de magányosan siratja, mint jó hazafi, magyarságunk és magyar hazánknak megestét szívének belső kamrájában. Vigasztalásra szolgálhat és tetszhet, hogy a császár és koronás királyunk engem nevezett ki teljhatalmú parancsnoknak. Ezért térjen vissza a király hűségére, becsülete meglesz, jószága, úri hivatalai, tisztjei megmaradnak, s ha más állapotban akar szolgálni, becsülettel alkalmaztatik. Küldje el hozzám megbízott emberét, akivel négyszemközt tárgyalhatok, s aki olyan teljhatalmú megbízatást kap, mint amilyent én kaptam császár és koronás király urunktól. Ha ezt megteszi, lovagi becsületemre és keresztényi hitemre esküszöm, nyugodtan alhat, és nem átkozzák meg édes gyermekei..."

Báró Károlyi Sándor főgenerális, a felkelők vezére, sokáig töprengett, forgatta kezében a levelet.

"Elküldjem, vagy ne küldjem el a fejedelemnek..."

A sátor bejáratánál Nikolédzy Előd, a vezérkar íródeákja jelent meg.

- Kegyelmes uram, rendkívüli követ a fejedelem őfelségétől!

Károlyi keskeny arcán a sakkjátszmát játszó játékos fölénye tükröződött.

- Vedd át tőle a levelet, kedves öcsém, és hozd ide... Magát a hírnököt, a válasszal holnap délben fogadom... s miután őfelsége, Rákóczi fejedelem és a magam dolgairól is gondolkozom, csak akkor tudok érdemleges választ adni. Addig is itasd, etesd a fejedelem futárát, hadd érezze, barátok között van itt.

Az íródeák mélyen meghajolt.

Ottlyk György főudvarmester sárga, sápadt, beteges arcán epét fakasztó düh és kétségbeesés látszott.

- Felség... őexcellenciája báró Károlyi Sándor főgenerális úr titkos levelet kapott gróf Pálffy János nádortól, az összes magyarországi császári hadak kinevezett fővezérétől.

Rákóczi szép, férfias, de elkínzott, megsápadt arcán a gond sötétlett.

- Már írtam neki... Különfutár viszi levelemet... De magam is útra kelek, ha a válasz nem érkezik.

Ottlyk zihálva szorította ökölbe kezét.

- De felséges úr! Báró Károlyi Sándor a legveszélyesebb hazaáruló! Mi értelme Ocskay, Bezerédy, Bottka és mások kivégzésének, ha a legfőbb bűnös - akinek árnyéka ott sötétlik minden hazaáruláson - szabadon van, megkíméljük, sőt a legnagyobb harci feladattal bízzuk meg?! Végzetes hiba, hogy felséged Lengyelországba, a cárral való tárgyalásokra küldi Bercsényi uramat, mely - jaj, Úrjézus, el ne hagyj! - végzetes bukáshoz vezethet!...

Rákóczi hallgatott. De a főudvarmester látta, hogy remeg a kisujja, mikor a tintatartóhoz és a tollhoz nyúlt.

Károlyi Sándor letette a nádor levelét, és a fejedelem pergamenje után nyúlt. "Hm... Kihallgatásra hív engem őfelsége Munkács várába? Csak úgy ne járjak, mint Ocskay vagy Bezerédy Imre... Hm... Azt írja őfelsége, hogy Dobronyig elém küldi az udvari hintóját... Tehát ennyire fontos neki. Hát jó, menjünk... Dobronyban ugyan nincsen katona, de én azért magammal viszem néhány hűséges harcosomat... Minden eshetőségre számítva... Tehát, hűség...? Ha a hűséget kell bizonyítani, állok elébe... Ha megbízik bennem, mint Bercsényiben, akit oly tisztes módon küldött el... akkor talán, talán... fegyverletétel is lehetséges... - Megremegett. - Fegyverletétel..." Szemöldökét összevonta, nézte a két levelet.

A fejedelem szívélyes mosollyal pillantott Károlyi arcába.

- Ön, főgenerális uram, személyesen is ismeri Pálffyt... Ezért arra kérném, hogy figyelmeztesse, miszerint dicsőségére válnék, ha a magyar háborút örvendetesebb és gyorsabb célhoz vezető eszközökkel fejezné be, mint ahogy ezt a fegyver által remélni lehet...

Károlyi tiszteletteljesen meghajolt.

- Íme, ezt a levelet írtam Pálffy nádornak, s ma bizalmi emberem, Baranyi Mihály, titokban viszi el neki.

A fejedelem átvette. Rövid ideig olvasott. Felpillantott.

- Igen... igen... látom.

Károlyi figyelt.

- Írásbeli meghatározást kérek, hogy tárgyalhassak a nádorral.

Rákóczi bólintott.

- Most helyes lenne a fegyverszünet, mert térdig érő hó borít el mindent... Ilyenkor emiatt és az élelem hiánya miatt az ellenség úgysem mozoghat... Persze, amíg a tárgyalás tart, nekünk cselekedni kell, hogy a tárgyalóasztal mellett erősek legyünk. Összevonom lovasságunkat, és úgy kelek át a Tiszán, az áldott Nyírségbe, mint hét évvel ezelőtt. Elvágom az ellenséget minden eleségtől, és a népet ismét fellelkesíthetem...

Károlyi habozott.

- Nálunk a táborban mindenfelé pusztít a pestis, és ezért bomlanak a hadak...

- Én is itt, Munkácson, kénytelen voltam új sáncba húzódni, mert a többi teremben mindenütt betegek fekszenek... - Rákóczi nyugodt hangjában most csendült meg először a kétségbeesés.

Károlyi az ablakon át a várudvarra mutatott, ahol a menekülők tolongtak.

- Talán össze kellene gyűjteni a menekülő ezredek maradványait... - szólt óvatosan.

Rákóczi legyintett.

- Eh, ez a sáskahad mindent elpusztít, ahelyett hogy a csatatérre menne. Itt, a szemem láttára fosztották ki a rákosi majorságomat. Mindenre elszánt embereket akarok magam körül látni, és lerázni a nyakamról a felesleges generálisokat, akik már csak magukról és a családjukról gondoskodnak.

Károlyi óvatosan kerülgette a veszélyes témákat, aztán szinte nyugodtan mondta:

- Nem lehet bíznunk a külföld segítségében. A békét Pálffy nádor mostani ajánlatai alapján kell keresnünk. Felséged tehát alázza meg magát, hogy ne járjon úgy, mint az egyiptomi király, aki Jeremiás próféta intésére sem alázkodott meg Nabukodonozor babiloni király előtt, s elveszett... Más, mint felséged, ezt nem teheti meg, mert országgyűlést nem lehet tartani, hisz a szövetkezett rendek részint behódoltak, részint bujdosnak. Nem múlik el néhány nap, és Bártfa, sőt Eperjes vára is behódol Pálffynak.

Rákóczi elkomorodott.

- Igen... erről már több jelentést hallottam. Mindenesetre, akárhogy fordul a kocka, mi hárman, én, Bercsényi és ön, nem hagyjuk el a nemes vitézlő rend ügyét.

Károlyi készségesen helyeselt.

- Rajtam semmi sem múlik, felséges uram... Én mindent megteszek, amit csak tudok.

Rákóczi jelezve, hogy a kihallgatás véget ért, erre felemelkedett ültéből.

Tél dühöngött. Olyan mély hó borított be mindent, hogy még a lovasok sem térhettek le a járt utakról. A bujdosók végtelen szekérsorai felett őrjöngött a hóvihar. Ha egy-egy faluban összetorlódtak, minden megbénult, és a fagyhalál képe rávetődött a didergő lélekre.

A bujdosók hegyek, mocsarak rejtekébe húzódtak, keresve a biztonságot. Mindenki görcsösen kapkodott a megélhetés lehetősége után. A katonák, ki-ki saját családjáról gondoskodva, elhagyták a zászlójukat. A dermesztő hideg elűzte az őrhelyeikről a rongyos, félmeztelen, éhségtől elgyengült harcosokat.

A fejedelem a befagyott ablak mellett állott. A régi, már repedezett kandallóban sercegve, füstölögve égtek a nedves fahasábok. Az okos, halk szavú Vay Ádám kancellár, aki éppen befejezte a neki diktált levél írását, elgémberedett ujjait dörzsölgetve, türelmetlenül pillantott a csak lassan melegítő kandalló felé.

- Felség, a Napkirály hadai meggyengültek a vég nélküli hadakozásban egész Európa ellen... Péter cár őfelsége nem segíthet, mert az orosz-török háború bármelyik pillanatban kitörhet. József császár és király ugyan örökös birtokai visszaadását rendelte el, és biztosította a személyes szabadságát, de...

Elhallgatott. Rákóczi lassan megfordult, és a kandallóhoz lépett.

- Sohasem fogadom el az udvar kegyelmét... - Heves kézmozdulatot tett. - A nemzet megátkozna engem, ha a saját biztonságom kedvéért beleegyezem népem nyomorúságába, melyet mindnyájan előre láttunk. Talán ide, Munkács várába kellene zárkóznom a megmaradt haderőmmel, s várni, míg az orosz felmentő csapatok fel nem mentik...

Vay lepillantott a levélre, melyet latinul diktált a fejedelem.

- Ha a szultán serege betör Ukrajnába, valószínűtlen, hogy csak a mi kedvünkért még a császárral is háborúba keveredjen a cár.

Rákóczi elsápadt.

- Akkor kitörünk e falak mögül, és hősi harcban adjuk életünket hazánkért...

Vay hallgatott. Rákóczi kissé elfordult a tűztől, és a kancellár látta, talán a kicsapódó füst vagy a lélek tűrhetetlen sajgása sajtol könnyet szeméből.

- Igen... - szólt tompa, fulladozó hangon. - Igen, én magam állok a lovasaim élére. Bejárom a tiszántúli pusztákat, örökösen nyugtalanítom... halálra fárasztom, télen sem hagyok sok pihenést az ellenségnek.

Vay Ádám sima, ránctalan arcán feszültség látszott.

- Felség, a halál keresése nem dicsőség, hanem a kétségbeesés, vagyis a gyengeség bevallása lenne egész Európa előtt. Életét éppen hazaszeretetének jeleképpen óvnia kell az új küzdelemre. Megdönthetetlen igazság, hogy ha fogságba jut vagy meghal, vége a nemzet ügyének, reménységének... - Habozott, sokáig hallgatott, aztán lehajtott fejjel, szinte suttogva mondta:

- Ha kibujdosik Lengyelhonba, talán néhány hónap múlva megfordulhat az európai politikai helyzet. A magyar nép szeretete kíséri az új harcok ösvényein. Ha pedig szövetségesünk, a cár oly diadalmas serege segítségünkre siet, egyszerre újult erővel vívhatjuk meg a küzdelmet.

Rákóczi sokáig hallgatott.

- Gondolkoznom kell, mert iszonyúan vívódom, és kétségek gyötörnek éjjel és nappal.

Vay felemelkedett ültéből, mélyen meghajolt, és az ajtó felé indult.

A fejedelem lehajtott fejjel ült. Hallotta a becsukódó ajtó zörrenését. Egyedül volt. Mélyet lélegzett.

"Lengyelország... Elzbieta..." - A két névben törhetetlen, élő erő rejtőzött.

A hó elborította a Kárpátok örök fenyveseit. A lovak lassan, zihálva kúszva lépdeltek a Vereckei-szoros láthatatlan útjain.

A fejedelem megvárta, amíg elérik a hegyszoros legmagasabb pontját. Megállította alacsony, vaskos, északi lovát. Tekintete messze szállott. A lélek húrjain a búcsú dallama pendült.

"Visszajövök! Fegyverrel a kezemben visszajövök!"

Előtte, mögötte a keskeny hegyi úton a menekülők: rongyos katonák, asszonyok, öregek, gyermekek ezrei vonultak. Szekerek kereke csikordult. Szántalpak gyalulták a havat. A lenyugvó nap roppant, rőt pajzsa most érte a Verhovina széles csúcsait.

Jávorka Ádám, aki Rácz Miskával és Bornemissza Gáborral gyalog haladt a menetben, felpillantott:

- Ott van Rákóczi! - zihálta szédelegve a másodnapos éhségtől... Lehajolt, belemarkolt a tiszta, friss hóba, és ajkához emelte... Száját, torkát betöltötte a hó hűvössége. Káprázó szemmel nyelte a havat, de a szomjúság nem enyhült, hanem tarka színekké, zavaros érzésekké, ormótlan gondolatokká vált.

- Ott van Rákóczi... - mormogta megrészegülve a hó ízétől. - Ott van... oda megyek...

Ama híres Rácz Miska legyintett.

- Ne akarj te, komám, a nagyurakkal egy tálból cseresznyét enni... Te egy kóbor diák vagy, az meg a vezérlő fejedelem őfelsége... Ha minden rongyos csavargóra csak egy pillantást vetne, semmire sem jutna ideje abban a fene nagy országos életben... Hát nem tudod, hogy a fejedelem lovasai záróvonalat vontak a hegyi utakon, és mindenkit visszairányítanak Magyarországra, mert ott hadakozik a felkelő sereg utolsó generálisa: Károlyi Sándor báró?...

Jávorka lihegve állott.

- Én... én, a fejedelem mellett akarok küzdeni, élni... - szakadt kicserepesedett ajkáról a szó.

Ama híres Rácz Miska legyintett.

- Próbáld meg! Akkorát húznak kardlappal a hátadra a palotások, hogy megemlegeted édes jó anyád kínját!

Alkonyodott. A völgyekből előkúszott a homály. A hegyoldalon szalmatetejű pásztorkunyhó kéményéből könnyedén siklott a füst.

A bujdosók szótlanul fordultak arra. A hatalmas, láncos kutyák, melyeket, úgy látszik, csak a bujdosók miatt kötött láncra a házigazda, rekedt, emberi dühvel acsarkodtak a menekülők havas éjszakába forduló, végtelen menete felé.

A pásztorkunyhó előtt furcsa, téli paraszti ruhában, némán gubbasztottak a palotástestőrök.

- Hová?! Hová?! - rivallt Jávorka felé a kiáltás, mely olyan volt, mint a láncos kutyák ugatása.

Jávorka Ádám megtorpant. Érezte, a cimboráit elriasztja mellőle a fejedelmi testőrség kiáltása, és vakmerőn lépett előre.

- Én Jávorka Ádám százados vagyok... - lihegte akadozva. - Én Magyarországról hoztam fontos híreket!...

A téli paraszti rongyokba bepólyált palotásparancsnok vállat vont.

- Magyarországról? De hiszen, édes egy komám, ott már Károlyi Sándor generális az úr... Úgy tárgyal Pálffy nádorral, ahogy akar...

Jávorka érezte, mindenkit elsodor mellőle ez a hűvös szó. Kiáltani akart Rácz Miskának vagy Bornemissza Gábornak, de csak előretántorgott. Ajka előtt a zihálás párája vibrált.

- Én a fejedelemnek, csak a fejedelemnek, sok jó hírt hozok... Én... én fogtam el az Ocskay Lászlót.

Az óriás termetű palotástestőr, aki a bárányprémes paraszti gúnyába rejtette foszladozó aranysujtásos egyenruháját, dühösen felhorkantott:

- Te árultad el az Ocskay Lacit? Hát az ilyet már az édes jó anyja hasában kell négyfelé hasogatni... Hát jobb neked, hogy most báró Károlyi Sándor csinálja azt az istenverte békét, mint Ocskay László brigadéros?...

Jávorka zihálva állott.

- Én... én... a fejedelem színe elé akarok jutni.

A palotás százados legyintett.

- Hát eriggy... Ott találod magát a fejedelmet, abban a pásztorkunyhóban... Eriggy, edd meg, amit csináltál!

A diák tántorogva a hóban, indult a kunyhó felé. Benyitott. Mivel az adót a kémény után szedték, csak a vastag szalmatetőn nyíló nyíláson áradt fel karcsún, diadalmasan a füst... A kunyhó ormótlan, inkább széles, mint hosszú ajtaja kinyílt. Bentről vaskosan csordult ki a szemet égető, és mégis meleg, életszagú füst...

Jávorka szemét dörzsölve próbált tájékozódni. A fejedelem egy szalmakévén ült fél tucat kócos, bájos, rettentően gondozatlan gyerek között.

Egy sudár, szőke, nagy hajú leány, aki olyan volt, mint a trágyahalmon kivirult, elpusztíthatatlan olümposzi szépségű virág, szemérmesen lepillantva nagy, kék csillagszemével, kissé dadogva válaszolt az olykor odavetett kérdésekre.

Jávorka mélyen meghajolt, és hirtelenében nem tudta, a leány vagy a fejedelem előtt hódol.

Rákóczi is láthatóan lassan hámozta ki tekintetével a füstből a diák hajlott alakját.

- Mit kívánsz, derék ifjú? - kérdezte lengyelül, aztán, talán megismerve a másikat, magyarul mondta: - Mi az akaratod, kedvelt hívem?

Jávorka mélyen meghajolt. A füst elborította szemét.

- Nekem csak egy: szolgálni akarom felségedet.

Rákóczi sokáig hallgatott. Európai hírű, férfiasan szép, asszonybolondító arca megnyerő, szinte vidám volt.

- Szolgálni engem? Nehéz szolgálat ez, kedves fiam.

Jávorka mélyet lélegzett.

- Vállalom. Az utolsó szívdobbanásig, az utolsó csepp véremig, az utolsó leheletemig vállalom! - tört ki belőle színpadias és mégis igaz pátosszal a szilaj, kegyetlen, törvénytörő hit, és megszállottan dadogta: - Én... én... adtam felséged kezébe Ocskay Lászlót.

Csend lett. Rákóczi némán lehajtotta büszke fejét.

- Ocskayt? Az nem az én kezembe... - tagadólag intett fejével - hanem Csajághy János érsekújvári várparancsnok hajdúinak a kezébe került, és Csajághy, aki Nagyszeredaival együtt erős Érsekújvárát a császáriaknak, s most az erős Szolnok várát, a nagy magyar síkság szívét is feladta, ebül feladta... ebül, gyalázattal...

Jávorka mélyet lélegzett.

- Hát, akárhogy forgatjuk a szót, felséges uram, úgy dobbantja az én hű szívem, áruló volt Ocskay Laci, hiába volt az én versem szerint a "tűz fejedelme", "Rákóczi villáma"...

A fejedelem sokáig hallgatott.

- Ülj le ide, mellém, jó vitézem... - szólt ünnepélyesen, aztán a karcsú, nyúlánk, dús szőke hajú, királynői szépségű parasztlány felé mosolyogva, lengyelül mondta:

- Tán még akad egy köcsög aludttej a szegény, de vendégszerető házban.

A leány arcán férfiszívet remegtető, asztartei mosoly sugárzott. Elmerült a füstben, aztán kezében hirtelen, mint olümposzi áldozati kehely, jelent meg a karcsú tejesköcsög.

A diák érezte, hólétől puffadt gyomra összeszorult. Halkan felhorkant, és mohón, zihálva ivott.

Nyáriasan lágy, atlanti ősz volt. 1709. szeptember 13-a. A Nagy Király aznap délelőtt kapta a malplaquet-i csata hírét. Lelkén különös hűvösség áradt, és betöltötte élő, dionüszoszi mámorvággyal lobogó, örökké olümposzian ifjú szívét.

Letette az asztal bal szélére a levélborítékot, és a Tuileriák kicsiny, keskeny kertjébe néző földszintes, nyitott ablaka felé lépett.

A Carrousel tér felől vidám lárma csapott fel. A parkban, az ablak alatt, középtermetű, barna, nagy hajú fiatalasszony vesződött a kolostorba vonult Montespan asszony fél tucat gyermekével.

A király régóta látta, de csak most nézte meg jobban a nőt.

- Ó, madame Scarron... ön annyira szereti a gyermekeimet? - kérdezte halkan, szórakozottan, mert a malplaquet-i csata híre tűrhetetlen súllyal nyomta a lelkét.

Françoise d'Aubigné, férjezett madame Scarron dús barna hajú volt, arca szép és okos. Lesütött szemmel úgy fordult el, mintha nem hallotta volna a király szavát, aztán halkan, nyugodtan mondta:

- Igen, felség, én mindig szerettem az anyátlan-apátlan árvákat, bármilyen magas rangúak is látszólag, mert az élet keservei úgy csattannak ártatlan, hamvas lelkükön, mint hétágú korbács.

A király sokáig hallgatott. A Carrousel tér felől újra felcsapott a vidám zaj. Az uralkodó sóhajtott.

- Ó, madame Scarron... apátlan árvákat? - Elemi erővel szabadulni akart a sivár nyugtalanságtól, és homlokát ráncolva mentegetőzött: - Ó, madame Scarron... apátlan árvákat? Azt hiszem, ez enyhe túlzás. Én minden hónap első vasárnap délután vagy meglátogatom az összes gyermekeimet, bármilyen anyától származnak is, vagy összegyűjtöm őket Saint-Cloud-ban.

A fiatalasszony nagy, okos, meleg szeme bátran, rebbenés nélkül szegeződött arcába.

- Felséged erkölcstelen életet él, és ezért a sors büntetése nem késik... - szólt nyugodtan, kimérten.

A férfi meghökkent. Úgy kapta hátra fejét, mintha állon ütötték volna.

- Erkölcstelen életet? De madame Scarron, ezt nekem soha senki nem merte mondani...

A barna hajú, arányos termetű, okos melegbarna szemű asszony tekintetében vakmerő diadal rezzent.

- Én sem mondtam volna, ha felséged nem kérdezi...

Csend lett. A férfi arra gondolt, ha visszafordul, ismét látja a bronzdíszes asztalán a malplaquet-i csatajelentés fehér papírját, és menekülve nekitámaszkodott az ablak párkányának.

- Ha megengedi, néhány pillanatra kijövök önhöz, madame Scarron?.. - szólt lesütött szemmel, és furcsán oldalt lépegetve, hogy meg ne lássa a hadijelentést, szinte lopakodott a parkba.

A fél tucat gyerek megtorpant a játékban, és bénultan, dermedten figyelt feléje.

A férfi intett:

- Parancsom: játsszatok! - vetette oda, reménytelen erőlködéssel, hogy jóságos atya legyen.

A karcsú, barna hajú asszony meleg szeme figyelve szegeződött rá.

- "Parancsa?" - kérdezte halkan, szívélyesen, és szavában nem volt gúny. - Ó, felség, szeretetet nem lehet paranccsal kiérdemelni. Atyám, Jérôme d'Aubigné nagyon nyugtalan s éppen nem jó hírű ember volt, s mégis kiérdemelte szeretetemet, mert igaz, meleg szeretetét gyakran tapasztaltam. Mikor kiszökött Amerikába, s mikor visszatért Franciaországba, a legnagyobb nélkülözések között is mindig volt egy meleg tekintete vagy szerető szava hozzám.

A férfi érezte, különös, soha nem tapasztalt nyugalom fogja el. Az öregkor bénító fuvallatában ismeretlen, lágy lehelet vibrált.

- Úgy tudom, ön, madame d'Aubigné-Scarron... - szólt szándékosan használva az asszony nemesi leánynevét is. - Úgy tudom, ön nagyon szerette az oly sajnálatosan elhunyt férjét, az önnél sokkal idősebb, béna és beteges monsieur Scarront, az oly hírneves szatírikus írót, kinek műveit hálával olvastam még fiatalabb koromban.

Az asszony szerényen igent intett.

- Rendkívül sokat köszönhetek a férjemnek... Általa tanultam idegen nyelveket; latin és sok ragyogó szellemű íróval, költővel ismerkedtem meg társaságában. Teljesen megváltoztam.

Csendesen, nyugodtan beszélgettek. Ez a beszédmodor annyira más volt, annyira csendes, hogy az öregedő férfi úgy érezte, lelke megtelik ismeretlen, könnyű nyugalommal.

A város felett az esti harangszó gomolygott. Az asszony hátrafordult.

- Mennem kell, felség, esti misére viszem a gyerekeket, és aztán vacsorázni...

A király arcán meglepetés látszott.

- Ön elhagy? Ó, ezt igazán senki sem csinálta velem... - És próbálgatva a másik álhatatosságát, kérdezte: - Asszonyom, tehetek valamit önért?

Az asszony szerényen elmosolyodott.

- Igen, felség... Ha szólna a főudvarmesternek, intézkedjék, mert a szakácsok oly szemtelenül lopnak, hogy a gyerekei szinte éheznek... - Mélyen, tiszteletteljesen meghajolt, és hátra sem nézve indult a hallgatagon csoportosuló gyerekek felé.

A király úgy nyúlt utána, mintha meg akarná fogni.

- Asszonyom... hogy is mondjam csak... Ön holnap is idehozza a gyerekeket?

Az asszony újra meghajolt.

- Csak, ha szép idő lesz... - szólt halkan.

A férfi az égre pillantott.

- Remélem szép idő lesz. - Rövid ideig hallgattak. Az asszony némán meghajolt. A király hosszan nézett utána, aztán hátratett kézzel, lehajtott fejjel indult vissza.

A Tuileriák bal középső szárnyára felvezető igen régi, már szokatlanul rozzant, keskeny körlépcső aljában Torcy külügyminiszter álldogált, aki az utóbbi években már erősen öregedett.

"Torcy, ne öregedjen ilyen tiszteletlenül, mert az ön öregkorában a saját magam tükörképét látom..." - mondogatta olykor a Nagy Király. A hosszú évtizedek szinte mindennapos munkája fokozatosan mosta el a korlátokat kettőjük között.

A külügyminiszter hat-hét megcáfolhatatlan jelből látta, az uralkodó nem nász után jön vissza, és nem is vár szerelmi találkozót. Köhintett. Mélyen meghajolt, és halkan, zavartan mondta:

- Malplaquet...

A király megállott. Szeretett volna fenséges történelmi tragédia hősének látszani, de a lelkét különös, tiszta nyugalom töltötte be.

- Mit gondol, Torcy, milyen idő lesz holnap?

A külügyminiszter mozgékony, okos arcán meghökkenés volt.

- Holnap, felség? Szeptember 13-a, a szent Tadeus Judás apostol ünnepe... - szólt kémlelve a király szokatlanul nyugodt hangulatát.

A király keresztet vetett.

- Ó, remélem, a kedves szent, akihez még kétségbeesett helyzetekben is oly eredményesen imádkoztam, holnapra kivételesen szép időt ad.

Torcy gyorsan helyeselt.

- Igen... Hogy ne legyen eső, és kissé, hogy is mondjam csak, kissé nyugatabbra vonuló ágyúink ne ragadjanak bele Flandria híres sarába... - És visszazökkenve a rendes gondolatmenetébe, hadarta: - A harc rettentően véres volt. Fél nap alatt közel ötvenezer halott és súlyos sebesült fedte el a csatateret. Foglyot a szövetségesek alig ejtettek, s ki az igazi bűnös mindebben, ami történt? Megmondom, felség: a magyar fejedelem...

- A felkelők fejedelme? - kérdezte kissé meghökkenve a király, és önmagának sem merte bevallani, hogy ez a bűnbak-keresés könnyít a hangulatán.

Torcy felemelte mindkét kezét.

- Felkelők?! Szép kis felkelők! Míg mi itt élethalálharcot vívunk az egész Európa ellen, addig ők, hol nyíltan, hol titokban, tárgyalnak a legfőbb ellenségünkkel, a német császárral, és közben újra meg újra pénzt, fegyvert, tiszteket, ágyúkat, lőszert és újra pénzt... pénzt kérnek... S monsieur Vetéssy, a fejedelem párizsi követe újra meg újra titkos leveleket küldözget a fejedelemnek, és óvja a francia szövetségtől... A fejedelem 1703-1704. évben szinte az egész Magyarországot felszabadította a császári megszállástól, mert Leopoldus császár és király szinte minden erejét a Rajna mellé, Itáliába és Hispániába küldte ellenünk... De ahelyett, hogy hatalmas magyar sereget kovácsoljon, csak a főnemesség és részben a köznemesség megnyerésére törekedett... Hadai másfél év alatt a Habsburg főváros, Wien előtt állottak, de a komoly ostrom helyett megelégedett a rabló betörésekkel... - Hirtelen azt akarta mondani, "mint mi Pfalzban". - ...Igen, ez az ember telhetetlen papzsák, aki fényes mulatságokat rendez, képmutató ünnepélyeket, mialatt mi végső küzdelmet vívunk egész Európával. Állandóan imádkozik, de azért a szökevényeket hátukba gerincük alá vert horogra akasztatja, különleges kútgém alakú akasztófákra... Az egész felkelő sereg előtt, okulásul... Igen, okulásul...

A király vállat vont.

- A szigorú fegyelem... csak indokolt, nyilvánvalóan igazságtalanság esetében kifogásolható... - szólt kimérten.

Torcy tiltakozva emelte fel két kezét.

- A magyar felkelők közkatonái rongyokban és szinte mezítláb fagyoskodnak, míg a fejedelem és udvara, gyáva tányérnyalók egész sáskahada aranyban-bíborban cifrálkodik... Aranyos, gyémántos gombokat visel a mentéjén... Most érkezett Lengyelországból egy híres orvos barátom, s az mesélte, Egerben, a fejedelem fővárosában egy nagy mulatság volt egyszer, és a meghívott hollandus követ egyszerű, becsületes sajtkereskedő kifogásolta az igazi, nyugati módon szervezett magyar hadsereg hiányát. Erre gróf Bercsényi Miklós főgenerális, aki előzőleg a hollandusokat kérte meg közbenjárásra a Leopoldus császárral megkötendő béketárgyalásoknál, hallatlan durván legorombította vendégét: "Ne beszéljen itt nekünk hollandus uram, nekünk nem hollandi sajt kell, hanem szabadság..." A hollandus erre nyugodtan azt mondta: "Ha szabadság kell önöknek, akkor vágják le dolmányaikról az aranygombokat, veressenek jó pénzt a réz helyett, áldozzanak úgy, mint mi, mikor nyolcvan évvel ezelőtt a szabadságunkat kivívtuk, és akkor lesz lőszer, fegyver, lesz hadsereg, lesz szabadság."

A király meglepően nyugodtan nevetett.

- Ezt jól megmondta. Hiába, ezek a hollandus sajtkereskedők átkozottul kemény legények.

Torcy nem nevetett.

- Igen, felség, ha hét hosszú év alatt sikerült volna rendes magyar sorkatonaságot teremteni, a szövetségesek Malplaquet-nál nem lettek volna negyvenezerrel többen, mint mi... De mit lehet várni a felkelőktől, mikor ama bizonyos trencsényi csatában tíz-tizenötezer császári katona győzött le - úgy mondják - hetvenkétezer felkelőt.

A király szerette volna megmutatni, hogy tájékozott.

- Úgy emlékszem, a csatavesztés oka valami váratlan baleset volt, melynél maga a fejedelem is súlyosan megsebesült...

Torcy talán életében először nem figyelt rá.

- A terror minden képzeletet felülmúl, az egész magyar szabadságharc leghősiesebb, vitéz brigadérosát - neve hirtelen nem jut az eszembe - egy udvaronc, a fejedelem főudvarmestere, szó szerint belehajszolta az árulásba, és amikor a brigadérost a felkelők elfogták, ahelyett hogy tisztázták volna a helyzetet, és alkalmat adtak volna neki, hogy bűnét vitézi tettekkel helyrehozza, karóba akarták húzni... majd öccse könyörgésére megkegyelmeztek fejvételre. De a hóhér titkos parancsot kapott, hogy ne a nyakára, hanem a hátára, vállára sújtson a bárdjával, legalább ötször... Egy másik felette híres lovasvezért, aki hetvenkét császári tisztet győzött le párviadalban, több társával együtt ugyancsak halálraítélték, és annak ellenére, hogy újra hűséget fogadott a fejedelemnek: kivégezték. Feltehetjük a kérdést: mi lett volna adott helyzetben a célravezetőbb, a fejedelmi nagylelkűség vagy az udvaroncok bosszúja. Nagyon helyes, ha a fejedelem vagyont érő gyémánt nyakláncokkal ajándékozza meg szerelmét, a világszép Elisabeth Seniawska-Lubomirska hercegnőt, mert lengyel segítség nélkül a felkelés meg sem kezdődött volna... De nem helyes, ha ezt akkor teszi, mikor a magyar-lengyel-svéd-arnauta-tatár fogadott zsoldosokkal kénytelen harcolni, és katonái mezítláb, rongyokban járnak...

Hirtelen arra gondolt, hogy a spanyol örökségért vívott, egész világra kiterjedő világháborúban milyen kápráztató ünnepélyekkel mutatta meg erejét a Napkirály Versailles-ban, a Tuileriákban, Fontainebleau-ban, és fordítva egyet a beszéden, folytatta:

- A fejedelem 1703-4-es esztendőben elmulasztotta a mindnyájunk számára váratlanul fellobbanó, országos felkelés idejét, mikor megfelelő hadsereget szervezhetett volna, és így a felkelés magán viselte ugyanazokat a hibákat, melyeket nálunk, a főnemesi "Fronde"-felkelés vagy a lengyel arisztokraták konfederációi a lengyel királyok ellen magukon viseltek...

Elhallgatott. Mélyet sóhajtott, és mintegy befejezésképpen, maga elé mormogta:

- A tragikus az, hogy a magyarok és a bajorok gyengesége a mi gyengeségünk...

A király olyan mozdulatot tett, mintha továbbindulna, s szinte közönyösen odavetette:

- S most?

Torcy arcán újra fellebbent az elkeseredés.

- Most a felkelés a végét járja... A fejedelem maga Lengyelországba távozott, s a vezetést báró Károlyi Sándorra bízta. Igen helyesen, határzárt vont lovasaival a lengyel határon, hogy a menekülés helyett a Magyarországon maradt hadai tovább küzdjenek... De Károlyi Sándorban egy pillanatig sem bízhatunk, mert újra és újra tárgyal a császári haderők magyar származású fővezérével, aki valami idejét múlt magyar udvari rangot kapott, hogy legéletbevágóbb érdekünkkel ellentétben, békét kössön a felkelőkkel...

A király hümmögve hallgatott.

- Ön némileg elfogult, kedves Torcy... Emlékezzen, milyen komoly külpolitikai sikere volt Rákóczi fejedelemnek például Pierre orosz cárral, a Varsóban kötött szövetséggel, vagy az erdélyi fejedelemség megszerzése... Akkor itt, Párizsban, mi úgy láttuk, kialakul a hatalmas magyar-lengyel-orosz szövetség, s azok a zászlóaljak, melyek győzedelmeskedtek Poltava mellett a hős svéd király ellen, a császár ellen fordulnak majd...

Torcy vakmerő nemtörődömséggel legyintett.

- De hiszen a moscoviai cár serege majdnem a török fogságába került, mert a sáska és a pestis minden életet elpusztított körülötte, s hatalmas szövetségesek helyett csak menekülőknek kellett segélyt nyújtani, ismét csak a mi terhünkre...

Aztán hirtelen lobbanó felindulással rázta kezét:

- S most a magyar fejedelem, aki hét év óta tárgyal, egyezkedik a császárral, a legfőbb ellenségünkkel, azt kívánja, vegyük be Magyarországot a megkötendő általános európai békébe...

Haragosan toppantott csillogó, díszes csatos cipőjével:

- Nahát, ezt várhatják! A cár veresége a törökök ellen a magyar függetlenség végét is jelentette.

Sokáig hallgattak.

- Hírt kaptam, hogy Párizsban második hete nem sütnek a pékek, és nagy az éhínség... - szólt végül az uralkodó.

Torcy lassan bólintott.

- Nevetséges, de igaz. Ma az én szakácsnőm is még kalácsot sem tudott sütni, nemhogy kenyeret... A tömeg állítólag sárral dobálta meg szegény Colbert, a híres hűséges miniszter halottaskocsiját... - És hirtelen felpillantva, gyorsan, halkan mondta: - Be kell fejezni ezt a háborút, felség. Be kell, tekintet nélkül azokra, akik már kijátszott kártyák a külpolitikában.

A király halkan köhintett.

- Jó... hát befejezhetjük, kedves Torcy... - szólt szinte nyugodtan. - Fejezze be, ha tudja...

A miniszter felpillantott.

- Be kell fejezni, és várni még nyolc-tíz békés esztendőt, míg újra megerősödünk...

A király sóhajtott. Oroszlánarca fakó, öreges lett.

- Béke... béke... na és... izé... hogy is mondjam csak... Intézzék el szépen ezt a Rákóczi-ügyet. Kapjon pénzt, birtokot, vegye el az oly híres, szép és előkelő szeretőjét. Jöjjenek ide Párizsba. Adjunk neki egy palotát valahol csendesebb, előkelőbb negyedben. Hívjuk meg udvari ünnepélyekre. Vigasztalódjanak, akiknek elég erejük van vigasztalódni... oly sok a halott és az éhező... Ezrek, tízezrek... talán milliók.

A miniszter arcán határtalan meglepetés látszott.

- Ó, felség... egy fél órát ácsorogtam itt, és figyeltem, hogyan beszélt ezzel a rendkívül rokonszenves nevelőnővel. Azt hiszem, madame d'Aubigné, férjezett Scarron, a közismert hugenotta vezér, Agrippa d'Aubigné katolikus hitre tért unokája, akit még a nagy madame Montespan fogadott gyermekei nevelésének elősegítésére - s most, ó, milyen vakmerőség! -, úgy gondolom, az oly szívélyes beszélgetés és a felséged oly kiegyensúlyozott hangulata között... talán... igen... talán összefüggést fedezhettem fel...

A király mélyet sóhajtott. Szokatlanul széles mozdulattal tárta szét karjait.

- Megöregedtem, kedves Torcy... megöregedtem... Nyugalom, béke, nyugalom... Háború, éhínség, pestis, sáskajárás... Iszonyú! Iszonyú! Hát, lehet annyit imádkozni, hogy kiengeszteljük a haragvó eget?

Torcy érezte, hogy a szavak mögött hirtelen felmerül a nagy történelmi csapásokat kiengesztelő gondolat, és ő is széttárta karjait.

- A legbuzgóbb ima is csak a cselekvés által éri el az isten trónusának zsámolyát, felség... - szólt szinte szigorúan.

A király lehajtotta fejét.

- Cselekedjék tehát, kedves Torcy, cselekedjék tehát... - mélyet sóhajtott.

Arra gondolt, hogy madame Scarron most ülteti vacsorához a gyerekeit, és elmosolyodott.

A szatmári megyeháza előtt üres és csendes volt minden. A két hadviselő fél két-két mérföldre vonta vissza a hadait, és csak néhány szárnysegédtiszt húzódott a megyeháza árkádjai alá.

Kora tavasz volt. A kettős sorban húzódó hársfákon már vidáman cserregtek az iszonyú, dermesztő telet csodálatosan túlélt, nőstényhajszában didergő, apró, borzas verebek.

Bent a kis tanácsteremben ketten ültek egymással szemben, mintha csak kártyapartira vagy békés borozgatásra jöttek volna össze: Pálffy János horvát bán, Magyarország nádora, a magyar földön harcoló összes császári haderő teljhatalmú főparancsnoka, és báró Károlyi Sándor, a fejedelem távollétében az összes felkelő erők Bercsényi helyébe lépett, ugyancsak teljhatalmú főgenerálisa.

A jelentésektől üres, szinte simán tátongó asztal közepén egyszerű cinkorsókban sűrű, királyi bor piroslott. A két kisebb kehely már félig üresen állott.

Báró Károlyi Sándor keskeny, okos arcán töprengés volt.

- Ha a békét megkötjük, mi legyen az évszázadok óta fejedelmi ősöktől összegyűjtött mérhetetlen Rákóczi-kincsekkel, melyek Sárospatak és Regéc várában rejttettek el, s most a császári kincstárba szállíttattak?

Pálffy nádor vállat vont.

- Nem kaptam jelentést a császári kincstár ily jelentékeny gyarapodásáról, de nem hiszem, hogy a Rákóczi-kincsek sorsa bármit is változtatna a meglevő hadihelyzeten. Most, az erős Érsekújvár bevétele után, az én hadam Eger felől, Löffenholtz generális Lőcse, Eperjes irányából, Steinville Erdély irányából vonul önök ellen, tábornagy úr, s vallja be, hogy a küzdelemben az oly nagyon megfogyatkozott felkelő seregnek már semmi reménye sem lehet.

Károlyi fölényesen elmosolyodott.

- Még legalább harmincezer emberem van, mely a Kárpátok rengetegébe húzódva, akár évekig folytathatja a küzdelmet: a "kis háborút", a váratlan rajtaütések által, melyekben lovasvezéreink oly nagy mesterek voltak nyolc hosszú, véres esztendőn át... A bevehetetlen Munkács, az erős Ungvár, a hozzáférhetetlen Huszt vára és legalább tíz kisebb erősség még mindig a kezünkben van, s Lengyelországon át bőven kaphatjuk a segítséget, az utánpótlást, a lengyelektől, XIV. Lajostól, Péter cártól.

A nádor úgy nyúlt a kehelyhez, mintha nem hallotta volna a másik szavát. Kicsit ivott. Sóhajtott. Az asztalon heverő egyetlen keskeny papírlap felé nyúlt, melynek szélét az íródeákok művészi cirádás betűi ékesítették. Belepillantott, aztán halkan mondta:

- A hegyek között a seregek élelmezése legyőzhetetlen nehézségekbe ütközik, hiszen a falvak népe már fél év óta fakérget őröl lisztnek, búza helyett... s az éhenhaltak száma már majdnem olyan nagy, mint a pestisbetegeké... Önök is, mi is kerüljük a falvakat, melyeket pusztít az ázsiai dögvész... De míg nálunk a megbetegedések száma aránylag csekély, önöknél a ragály bénítja a harcosok kezét, és elriasztja az utolsó reményeket is.

Károlyi hallgatott. A "pestis" szóra arcán átrezzent a szokatlan, riadt megdöbbenés. A nádor maga elé húzta a papirost.

- Eme békeokmány első pontjában az uralkodó kegyelmet biztosít Rákóczinak, de a kegyelem feltételeként megszabja, hogy a fejedelem három héten belül tegye le a hűségesküt, a még kezében levő várakat adja át a császári őrségeknek, és a maga őrségeit bocsássa el.

Csend lett. Károlyi tudta, hogy a másik a válaszát várja.

- S mi történik, ha a fejdelem őfelsége, miután birtokait visszakapta, nem akarna az országban lakni?

A nádor halkan köhintett.

- Ha Rákóczi az országban lakni nem akar, a hűségeskü után Lengyelországba távozhat, míg mindazok a nemesek, főtisztek, világi és egyházi személyek, kik a felkelésben részt vettek, teljes kegyelmet nyernek, ha a hűségesküt három hét alatt leteszik...

- S az alkotmány?... - kérdezte csak puszta formaságból Károlyi, mert nyolcesztendei harc és békealkudozások alatt oly sokszor hangzottak el az ígéretek az alkotmány megtartásáról.

A nádor arca ünnepélyes lett.

- Őfelsége mind Magyarország, mind Erdély jogait, szabadságait, törvényeit szentül és sérthetetlenül fenntartja, és nem tűri, hogy az adott kegyelem ellenére bárki is újabb üldöztetéseknek vagy bántalmaknak legyen kitéve... - Aztán tovább olvasta az okmányt. A hangja néha megrezzent a történelmi döntések előérzetében.

Egy csipogó, csapongó verébraj nekirohant a megyeház ablakának. Egy pillanatra mindketten felnéztek. A nádor a főgenerális felé nyújtotta az okmányt.

- Íme, a béke, generalisszimusz uram... - szólt fojtottan, ünnepélyesen. - Végre béke, nyolc hosszú, véres, küzdelmes esztendő után. Itt írja alá, generalisszimusz uram... itt...

Károlyi a toll után nyúlt. Keze remegett.

- Rákóczi nem egyezik bele ebbe, és nem tesz hűségesküt... - szólt fojtottan.

A nádor hallgatott. Károlyi gyors, kapkodó mozdulattal kanyarintotta nevét a békeokmány alá. A nádor köhintett.

- A felkelő sereg, amint ebben a hosszú tárgyalások alatt megegyeztünk, a szatmári békeokmány aláírása után Nagy-Majtény síkján teszi le a fegyvert, legkésőbb ez év, 1711. május elsején, és hűséget esküszik az ország megkoronázott, magyar királyának...

Károlyi szótlanul bólintott.

Lassan lovagoltak a végtelen, alacsony, havas halmok között, melyek gyorsan merültek el a vak homályban. Az eget súlyos, fekete fellegek borították el.

A fejedelem alacsony, nagy sörényű lova szinte úszott a láthatatlan hóóceánban.

Jávorka Ádám, aki Rákóczi mellett lovagolt, néha megfogta a fejedelem lovának kantárszíját, és görcsösen erőlködött, hogy le ne sodródjanak a láthatatlan útról.

A fejedelem lehajtott fejjel ült a nyeregben. Néha érezte a hóban zihálva emelkedő lovak páráját. A birodalmak, országok, a hatalom, a mesés gazdagság elmerültek a hóban, a homályban.

Hirtelen szél vágott az arcába. "Itt a vihar... itt a vég..." - merült fel józanul, világosan a gondolat...

A hóborította halmok között hirtelen vibráló fény lobbant. A halmok felett olyan világosság derengett, mintha hajnalodna, aztán fáklyák tűntek fel. A fáklyavivő lovasok, dzsidás ulánusok körében könnyű, aranyozott szán bukkant fel, csillogtak a rezes lószerszámok.

Kürtjel hangzott. A kicsi, kétszemélyes szánkóban ülő karcsú, arányos testű asszony, akinek dús, napszőke fürtjei féktelenül törtek ki a cobolyprémes apró kucsma alól, kiáltott valamit a dzsidásoknak, az ulánusoknak. A fáklyák felemelkedtek.

Rákóczi lassan odalovagolt.

- Legjobbkor, Elzbieta... - szólt lengyelül.

Az asszony felegyenesedett. Nagy, zöldes szeme csillogott a hirtelen lobbanó örömtől.

- Ó, François... - szólt francia nyelven, hogy a szolgák ne értsék. - Úgy aggódtam önért. Ma egész nap vártam önt, sütöttünk, főztünk... S mikor esteledett, már annyira aggódtam, hogy féltem, kitör a vihar... és ön elé jöttem. Üljön át gyorsan a szánkómba, a könnyű csizmájában biztos fázik a lába.

A férfi lassan szállt le a lova nyergéből. Térdig süppedve botorkált a szánhoz.

- Valóban fázik a lábam, Elzbieta... - ismerte el hálásan.

Az asszony megvárta, amíg leül, és gyorsan, biztos, anyás mozdulattal gondosan igazgatta a férfi körül a meleg prémtakarót.

Tavasz volt. A Lubomirski kastély kertjében már kiültették a szélvédett helyeken az üvegházból kihozott apró, kecses fügefákat és világoszöld citromcserjéket. A fejedelem telt, de sápadt, elkínzott arcán erőltetett vidámság volt.

- Úgy látom, kipihente a hadi fáradalmakat... - szólt halkan, lágyan.

Jávorka Ádám egyenesen állott. Arca nyugodt volt, csak mikor a fejedelemre tekintett, lobbant fel szemében a rajongás...

Rákóczi sóhajtott.

- Míg én itt fáradozom, hogy megnyerjem hazánk szabadsága oltalmára Péter cárt, addig Magyarországból igen furcsa hírek jönnek... Károlyi feladta az erős Kassát, és tudomásom nélkül alkudozik a békéről... - Rövid ideig hallgatott, aztán halkan köhintett.

- Jó lenne, ha valamelyik hűséges hívem bejárná a még szabad megyéket, kitapasztalná a hadseregem hangulatát, s vigyázna Károlyira...

- Vállalom... - röppent szinte akaratlanul a diák ajkáról. Arca kipirult.

A fejedelem egy okmányt vett fel az asztalról.

- Hogy nagyobb tekintélye legyen, íme az ezredesi kinevezése.

A diák egész megférfiasodott, alakja megremegett.

- Teljes szívemmel, minden erőmmel, karddal és gondolattal az utolsó csepp véremig szolgálom felségedet... - A szavak zihálva törtek fel ajkáról.

Rákóczi felvidult.

- Ezt vártam, ilyen hűséget. Menjen és cselekedjék.

A császári hadak súlyos, tömör hadoszlopokban vonultak a nyírségi rónán. A felkelők fegyverletételének hírére az egész császári magyarországi vezérkar összegyűlt.

Pálffy nádor és Heister tábornagy elöl lovagoltak. A tábornokok díszfegyverzetben pompázó csoportja kissé hátrább maradt. Néha halk francia beszéd csapott fel:

- Valóban leteszik a fegyvert? - kérdezte, mintha önmagával vitázna, Viard generális, aki francia létére a császár egyik leghűségesebb generálisa volt. A sovány, magas Vaudémont, aki ugyancsak francia volt, és annak idején, 1699-ben a hegyaljai felkelést leverte, a - harmadszor is francia - Bussy-Rabutin felé fordulva mondta:

- Tíz éve harcolok Magyarországon a császár őfelsége zászlói alatt, de most úgy éreztem, oly megdöbbentő történelmi tragédia zajlik le szemünk előtt, mely szinte példátlan a világtörténelemben.

Bussy-Rabutin lehajtotta fejét.

- Én nyolc évig harcoltam a magyar földön, de csak most érzem, gonosztettet követtem el.

A férfias arcú, széles vállú Viard fejét rázta, s vonta fel szemöldökét.

- Uraim! Engedjék meg, hogy nyíltan beszéljek. Mi mindnyájan szinte magyarpártiak vagyunk, magyar szeretőink jóvoltából... S ha nem teljesítenénk asszonyaink akaratát, vesztesek maradnánk a legnagyobb győzelem közepette is... - Elhallgatott, aztán halkan mondta: - Nem hiszek a fegyverletételben. Elképzelhetetlen, hogy a felkelők, akiknek serege most is legalább harmincezer harcos és több erős várat tartanak a kezükben... letegyék a fegyvert, hiszen ez nagy ostobaság lenne.

Bussy-Rabutin arcán zavar látszott.

- Leteszik a fegyvert, mert nyolc év alatt nem tudták megteremteni a döntő csatákban szükséges sereget, s most csak fegyverletétel által érhetik el a megegyezést az uralkodóval, a magyar alkotmány helyreállítását.

Vaudémont homlokát dörzsölte.

- A felkelők soraiban sok idegen nemzetiségű katona is harcol... lengyelek, svédek, moldvaiak, sőt még néhány száz albán és tatár is. Ezek feltétlenül leteszik a fegyvert, mert közel fél éve nem kapták meg - egyébként igen szerény - zsoldjukat. Rákóczi szeretné, ha Magyarország olyan nemesi köztársaság lenne, mint Lengyelország, s ebben az esetben a zabolátlan főnemesség zűrzavaros uralma következne, mely darabokra tépné Magyarországot akkor is, ha - ami lehetetlen - győzelmet aratna. A magyar jobbágyság helyzete rosszabb, mint nálunk, Franciaországban, s ha erről vitáztak a magyar főnemesek, Rákóczi megelégedett kegyes szavakkal.

A tábornokok látták, hogy Pálffy nádor fővezér és Heister tábornagy megállítják a lovaikat, hogy bevárják a vezérkarukat.

Mindnyájan elhallgattak. Szemben a harci alakzatban felvonuló császári hadrendekkel, a nagy-majtényi síkon gyalogság hadoszlopa, lovasság eszkadronjai tűntek fel. A két hadsereg teljes fegyverzetben úgy közeledett egymáshoz, mintha döntő, véres csatára kelne. Tízezernyi szurony villogott. Az ezredek előtt az ezredesek lovagoltak teljes hadi díszben.

Pálffy nádor fővezér intett. A császári kürtösök teljes erővel fújták a megállást, s szemben velük, a felkelők sűrű, tömör hadoszlopai felől is tízszeres visszhangként csapott fel ugyanaz a jelzés.

A szélesen elnyúló hadrendek lassan állottak meg. A császári tábornokok fényes mellvértes csoportja előrelovagolt, a hadoszlopaik elé, melyek már nyári, hispániai vagy itáliai fehér egyenruhát viseltek.

Károlyi Sándor báró, a felkelők főgenerálisa, feléjük lépdeltette lovát a magyar főtisztek élén. Teljes hadi díszben ült pompás fekete lován. Fején gyémántforgós süveg. Kezében aranyozott gömbös, ezüstözött nyelű rangjelző buzogány. Oldalán drágakövektől sziporkázó hajlott, díszes hüvelyes keleti kard. Piros bársony egyenruháján villódzott a dús, aranyszőttes zsinórzat. Sima arcán hűvös nyugalom. Megállította a fekete lovát, és felemelve tábornagyi buzogányát, tisztelgett Pálffy nádor, Heister, Vaudémont, Viard, Bussy-Rabutin, Löffenholtz, Ritschan előtt.

Hátraintett a kürtösöknek. Egyetlen kürtjel röppent fel furcsa, elcsukló hangon. A tömör, messze elnyúló magyar hadrendekből a zászlóvivők csoportja vált ki. Lassan közeledett, megállt.

Károlyi intett. Másodszor röppent fel a furcsa, elhaló kürtjel. A zászlók halkan surrogva hullottak a földre. Megfakult, tépett piros vásznukon halványan rajzolódott ki az Istenanya képe.

Pálffy nádor halálsápadtan meredt maga elé, mintha nem látná a széles szügyű, nyugati lova lábai elé hulló magyar zászlókat.

Heister Siegebert tábornagy bajvívó arcán a nyolcéves véres küzdelem befejezésének komor öröme váltakozott a vad, diadalittas mosollyal.

Vaudémont, Viard, Bussy-Rabutin zavartan, önkéntelen megdöbbenéssel hallgattak.

- A hihetetlen megtörtént... - mormogta Viard.

Szemben velük látszott, hogy százak és százak takarják el az arcukat, hogy ne lássák a lehulló zászlókat.

Heister hátraintett. A császári generálisok mögött az öles termetű zászlóvivők kezében magasra emelkedtek a fekete-arany, kétfejű sas címerképével ékes Habsburg-zászlók.

Károlyi a magyar tisztek élén közelebb lovagolt a felkelők hadrendjéhez. Intett.

A kürtjel felvijjogott. A tízezernyi fegyver tompa, furcsa zörrenéssel hullott a földre a vitézek hirtelen halálos ernyedéssel szétnyíló kezéből, a tavaszi esőtől puha rögre... a már magas zöld fűbe.

A szuronyos puskák, kardok, a fokosok csillogása kihunyt. Ugyanaz a mozdulat vibrált hadoszloptól hadoszlopig.

Károlyi tábornagyi buzogányának aranyozott gömbje megvillant, ahogy parancsra emelte.

- Eskühöz! - hangja halkan szólt, mégis mindenki meghallotta.

A felkelők fegyvertelen tízezres tömegéből néhány száz kar emelkedett esküre.

Károlyi intett: a mellette jobbról-balról lovagló két kikiáltó a hűségeskü szavait harsogta:

- Esküszöm az élő Istenre, hogy hűséges leszek az ország megkoronázott királyához, s a békét sem tettel, sem szóval meg nem töröm.

A végső szavak bizonytalanul, zavarosan hullámzottak hadoszloptól hadoszlopig.

Hirtelen a magyarok hármas hadrendjéből néhány lovas vált ki, és száguldott a keleti hegyek felé. Olyan mély csend volt, hogy mindenki hallotta a májusi égen trillázó pacsirta dalát.

Károlyi intett. A kürtjel az "oszolj"-t, a "pihenj"-t, a "takarodó"-t trillázta.

A magyarok tömegei mozdulatlanul állottak. Új kürtjel röppent. Csend.

A sorok lassan megmozdultak, a hadrendek meginogtak. Halk moraj hullámzott.

Károlyi hirtelen elvesztette nyugalmát, és szokatlanul hevesen intett. A harmadik kürtjel rikoltott... Száz dob peregte a "chamade"-ot, az "oszolj", a "pihenj" parancsokat, de ezek már a császári dobosok voltak.

A magyar hadoszlopok megbomlottak, hullámzó csoportokká váltak szét, s mint a vihar után a szétoszló fellegek, gomolyogtak valahová, hátra... indultak toronyiránt, a nagy-majtényi síkon...

Heister tábornok hátrafordult.

- Ünnepeljük meg ezt a történelmi diadalt. Az összes ágyúkból díszsortűz és győzelmi zsoltár!

A császáriak ágyúi megdördültek. A tisztek, a katonák ajkán megcsendült a zsoltár: Te Deum laudamus...

Jávorka Ádám a nagy-majtényi protestáns templom mellett állította meg lovát. Előtte szélesen tárult a vizenyős réttel borított rónaság. Távolabb fegyveres hadoszlopok állottak egymással szemben.

A sok diadalban büszkén szárnyaló magyar zászlók a győztesek lába elé hajlottak. Tízezernyi fegyver hullott a harcosok kezéből. Kürtjelek röppentek... Jávorka kísértetlátó, irtózástól káprázó szemmel meredt előre. A bomladozó magyar hadoszlopokból hirtelen nyolc-tíz lovas tört ki, és vágtatott előre, északra, a Nagy-Majtény apró házai és a távoli Kárpátok, talán a lengyel határ felé...

Jávorka megismerte élükön a zömök, erős, szőke Czelder Orbán hajdúkapitányt... Lovára pattant, és eléjük vágtatott.

- Mi történik itt?! - kiáltotta fuldokolva, halálraváltan.

Czelder rámeredt. Szőke szakállas arca szederjes szürke volt. Ő is megismerte Jávorkát, akivel az erős Érsekújvárban ismerkedett meg, mikor az a népszerűsége teljében állt Ocskay elfogása miatt, amit diadalmas csatánál is nagyobb győzelemnek tartottak Csajághy várparancsnok és társai.

Czelder hátrapillantott.

Senki sem indult az üldözésükre. Az oszladozó magyar had tompa morajjal szakadozott apró csoportokra: mindenki igyekezett minél messzebbre kerülni a császáriaktól. Aztán győzelmet hirdetve dördültek meg a győztesek ágyúi. Húszezer torokból harsogott a győzelmi zsoltár. A széles vállú, szép arcú Pongrácz János ezredes, aki nyolc-tíz lovasával követte Czeldert, föltekintett a tiszta, lágy, májusi égboltra.

- S te csak nézed ezt? Uram, istenem, csak nézed?! Hát ezért böjtöltünk mi minden pénteken Trencsény óta?!

Jávorka hirtelen nem tudta, sírjon-e vagy nevessen.

- A fejedelem őfelsége mondogatta: "az életünk minden pillanata mérhetetlen isteni kegyelem..." - szólt fojtottan.

Czelder hideg verejtékét törölgette kardvéste homlokáról.

- Úgy volt, én is leteszem a fegyvert, de úgy kaptam el a kardmarkolattól, mintha tüzes lenne. Elhatároztam magam, leteszem az esküt... Családom van Iglón... Mi lesz a sorsuk énmiattam... elhatároztam: leteszem az esküt, de a jobb karom mintha megbénult volna... Üres volt a fejem, mint a tapló. Hiába vertem magamba, hogy béke... béke... nem tudom, én... megsarkantyúztam a lovamat, vagy úgy magától indult meg velem vágtatni... Vezércsődör volt a jászkun pusztákon... Vitte magával azt a nyolc-tíz kancát, ha nekilódult...

Pongrác János rátette kezét a hajdúkapitány vállára.

- Sose csavard te a szót, te Orbán... Te vitted a lovadat errefelé, nem az téged...

Czelder elvörösödött.

- Nem akarok én különb lenni Rákóczi fejedelem őfelségénél... Ha neki jó volt bujdosónak lenni Lengyelhonban, jó lesz nekem is...

A császári tábor felől most dördültek meg az ágyúk győzelmet dörgő sortüzei. Innen látszott, hogy a csapatokban botorkáló tízezernyi fegyvertelen meggyorsítja a lépteit.

Jávorka látta, hogy Czelder és Pongrácz mögött csoportosuló harminchárom lovas szinte egyszerre nyúlt a kantárszíj után, és sarkantyúzza meg a lovát...

- Várjatok, vitézek! Várjatok...! - kiáltotta élesen. - Ha a fejedelem őfelsége kétszáz ruszin jobbágyparaszttal és ötven lovas magyar nemessel kezdte meg a harcát nyolc esztendővel ezelőtt, elegen vagyunk mi, hogy újra kezdjük, ami itt elveszett Károlyi álnok árulása által!

Csend lett. Czelder Orbán arcán átrezzent valami.

- Okos beszéd ez te deák, de gyerünk odébb, mert mihelyt erre zúdul egy század dragonyos, akkor aztán a csontjainkat sem szedi össze az, aki utánunk sír! Mert a mi lovainkat csak a május fűti, de az övéket a jó zab!

A kis csapat előreindult, északra, amerre a hegyek kéklettek a tavaszi párák alatt. Jávorka mesterkélt fölénnyel legyintett.

- Nincs itt elveszve semmi... Csak bátorság kell és kitartás. Mert ha az a sok vitéz, aki itt a fegyverét eldobálta, beletenyerel abba, amit itt csinált, nem adok három napot, újra a fegyver után siratja a tárogatóját...

Czelder átpillantott Pongrácz János felé, aztán Jávorkához fordult.

- Te miféle rangban parancsolgatsz, cimbora?

A diák büszkén kiegyenesedett nyergében.

- Én? Ezredes lettem. Lengyelhonban nevezett ki annak a fejedelem őfelsége.

Csend volt. Csak a lovak patkója dobbant puhán a nedves, dús füves földön.

- Akkor nincs baj egy se... - szólt Pongrácz.

Czelder Orbán homlokát ráncolta.

- Aztán van teneked erről valami levélféle?

Jávorka bólintott.

- De van ám! - szólt hetykén.

Czelder engedékenyen helyeselt.

- Na, akkor már másképp van minden... - Mélyet lélegzett a sűrű tavaszi levegőből. - Május van. Ma van május elseje... - mormogta, és úgy érezte, az iszonyú nemzettragédia, nemzettagadás látványa, mely bénító súllyal nehezedett lelkére, szétoszlik az új harcok gyújtó képében.

- Ha úgy fognád el báró Károlyi Sándort, mint tavalyelőtt Ocskay Lacit, az volna ám igazi hajdúcsíny.

Jávorka Ádám gőgösen legyintett.

- Majd sor kerül arra is... Csak most menjünk a hegyekbe, várjunk néhány hetet, míg a békeláz elmúlik...

Balra, a vizenyős réten, téliesen lesoványodott juhok mellett nyurga, ősz szakállú juhász támaszkodott hosszú pásztorbotjára. Czelder Orbán közelebb vezette a lovát.

- Hogy telelt a nyáj, bátyámuram? - kérdezte nagy tisztelettel. Az öreg juhász hosszú, ősz bajuszát tépkedte.

- A nyáj az csak megvolt, de két bojtáromat is elvitte a pestis dögvész... Most meg nem lehet a nyájat a nagy-majtényi rétre hajtani... Itt lézengenék a falu juhai a mocsár szélén.

Jávorka közelebb vezette lovát.

- Aztán miért nem lehet odahajtani a juhokat, urambátyám?... - kérdezte, tapogatózva a másik gondolatai után.

Az öreg juhász vállat vont.

- Ott a sok katona...

- Oszt mért van ott a sok katona...

- Sok ez az én juhászeszemnek... - szólt óvatosan, aztán hirtelen felpillantott. Tekintete hűvös, éles volt. Újra az ősz bajuszához nyúlt, amely súlyosan, ércesen hajlott le ajkáról.

- Vitéz urak, ha nem sietnek nagyon, szálljanak le a lovaikról. Lesz itt mindjárt olyan báránypörkölt, hogy még az Úrjézus is megette volna azon a híres Húsvétnapon.

Czelder Orbán körülkémlelt. Minden csendes volt. A végtelen ingovány mögött eltűnt a diadalmas germán vezérek győztes serege, a menekülők hazafelé széthúzódó csoportjai.

Az öreg juhász a falu felé tekintett.

"Persze - gondolta Jávorka -, fél, hogy elhajtjuk a nyájat a seregnek. Inkább ő maga vág le bárányt, s kínál meg bennünket, mint hogy elhajtsuk négy-öt birkáját. Csavaros eszű ez, a mindenit annak az édes jó, drága szülőanyjának!"

A lovasok kissé felvidulva szedelőzködtek le a végtelen lovaglásokban a nyeregtől sebesre mart lovak nyergéből. Jávorka nyugodtan rendelkezett:

- Majd válassza ki, kapitány uram - fordult Czelderhez -, azt, aki elviszi a levelemet a nagy-majtényi fegyverletételről a fejedelem őfelségének Lengyelországba, Bztyr várába... - szólt kimérten.

Czelder Orbán némán bólintott.

A hosszú ujjú, finom csuklójú kezében reszketett a levélpapiros. Szeméből bőven ömlött a keserű férfikönny. Hazáját siratta perzselő, keserű bánattal. "Öngyilkosság?" - merült fel agyában.

Elzbieta melléje lépett, és megsimogatta az asztalra hajló büszke fejét.

- Ne sírj, François... majd újrakezded a harcot... Péter cár melletted van, hiszen tavaly Varsóban még szerződést is aláírt arról, hogy fegyverrel segíti meg a magyar szabadságharcot...

A férfi zihálva törülgette arcát.

- Péter cár... Igen, Péter cár, de hiszen a serege majdnem odaveszett a töröktől körülvéve a Prut menti mocsarakban.

Az asszony lassan feléje hajolt, és hosszú, forró csókkal csókolta fel a férfi elváltozott, halálsápadt arcán a könnyeit.

- Ne vívódj túl sokat... mert végre szabadon küzdhetsz hazádért, s nem kötnek meg a belpolitikai meggondolások. Az egész Európa ünnepel téged, a nyolcéves magyar szabadságharc halhatatlan vezérét. Száműzetésed új csatateret tár fel számodra... a diplomáciában. Te úgyis mindig jobban értettél a diplomáciai tárgyalásokhoz, mint a hadvezetéshez. A cár idejön lengyel földre, hogy tárgyaljon az új helyzetről.

A férfi úgy emelte fel fejét, mintha most először hallotta volna ezt a hírt.

Lubomirski nagyhetman palotájának termében zúgott a féktelen, szilaj lakoma. A vastag szőnyegen már itt-ott bortól legyőzött vendégek hevertek.

Péter cár csontos, magas alakja a fejedelem felé hajlott. Nyíltan, nyugodttan beszélt, s úgy itta a nehéz magyar óbort, mintha hajszolná a részegség tudathomályosító dionüszoszi kegyét.

- Körülvett minket ott a sáskajárástól elpusztított pestises, járhatatlan pusztaságban a nagyvezér serege. Mi harminckétezren voltunk, ők kétszázezren... Engem csak a feleségem esze mentett meg. Cárnő is lett érte...

Az asszonya felé pillantott, aki lassan, egyenletesen saját maga töltötte eléje a cinkehelyekbe a drága borokat, vigyázva, hogy a kevert, sokféle ital ne sápassza a férfi komor, okos, csontos arcát.

A fejedelem hallgatott.

"Franciaország... - merült fel a gondolat. - Franciaország... A Nagy Király nyolc évig segített minket pénzzel, fegyverrel, gondolatokkal... s Vetéssy milyen igazságtalan volt leveleiben, újra meg újra kétséget, bizalmatlanságot támasztva jelentéseivel az uralkodóról, Párizsból, Versailles-ból, Fontainebleau-ból írva... Ha a malplaquet-i csatában a Nagy Király marsalljai győznek, Magyarország akkor is visszakapta volna szabadságát, ha itt nálunk, a magyar földön minden elveszett volna."

Kesernyésen elmosolyodott.

- A jelenkor gyakran igazságtalan a legnagyobbakhoz is, de a történelem pártatlanul, akár évszázadok múlva is megítéli gondolatainkat, tetteinket, cselekvéseinket... - szólt halkan. Arra gondolt, ha Franciaországba megy, Elzbieta itt marad Lengyelországban a már gyanakvó, hatalmas férje, a nagyhetman mellett, és lehajtotta fejét, hogy rejtse könnyeit.

Fenséges, pompázó nyári nap volt. A bujdosók csapata a kicsiny Kamionka-Sztrumilova falu keleti szélén gyülekezett. Negyvenheten voltak. Hajdúk, huszárok, egykori palotások, lóra ültetett ruszin parasztok, kilenc vitéz a nemesi rendből.

Czelder Orbán jobbján Pongrácz Jánossal, balján Jávorka Ádám ezredessel megállította lovát.

- Vitézek! Eljött az idő. Íme, nekiindulunk mind a negyvenheten, hogy visszavívjuk hazánk, az istenverte, édes magyar föld szabadságát, felszítsuk a szabadságharc hamu alatt lappangó parazsát.

Pongrácz felemelt kezében most bomlott ki a piros szabadságzászló.

A "Pro Libertate" - betűk már elhalványultak, de a harcosok szívében, ha rápillantottak, igaz tűz lobbant.

Czelder intett.

- Kürtös, indulás! - kiáltotta, mintha egy ezrednek parancsolna. Rákóczi sovány, alacsony, ruszin jobbágya ajkához emelte a kürtöt.

Az idomított katonalovak egyenletesen lépdeltek a kürt szavára.

Löffenholtz tábornok sápadtan az izgalomtól nézett a szétugrasztott határőrség parancsnokának még sápadtabb arcába.

- A felkelők Igló felett áttörtek a határon, és most Dobsina körül járnak. Úgy hírlik, Eperjesen, Lőcsén, Ungváron kitört a lázadás.

A tábornok a fegyverei után kapkodott.

- Eléjük, minden erővel eléjük. Most kell eltaposni a felkelést... Szerencsére, most elegen vagyunk. Két ezred gyalogság vonjon kört a forradalommal fertőzött határvidék körül!

...Csodás augusztusi holdtölte volt. A dobsinai jégbarlangba szorult felkelők maroknyi csoportja nem gyújtott tábortüzet. Innen, a hegyoldalról jól látszottak a dragonyosok, a gyalogság mindenfelől lobogó tábortüzeinek százai.

Czelder Orbán a messzeségbe nézett.

- Most kell áttörnünk, míg erős a hold, s tájékozódni tudunk... Előre!

A negyvenhét szabadsághős lassan lépdeltette lovát a három vezér után. Az út elmélyedt. A lovasok csak egymás után tudtak haladni. Hirtelen tér nyílott. A széles völgy mélyén a császáriak tábortüzei lobogtak.

Czelder Orbán kirántotta kardját.

- Kürtös, rohamot! Rajta, magyar! Rajta!

A kis csapat teljes vágtában viharzott a tábortüzek felé.

- Halt! Wer da?! - harsant az őrség kiáltása.

Puskatűz ropogott... Czelder Orbán érezte, a lova leroskad alatta. Idejében rántotta ki a lábát a kengyelből. Oldalt zuhant... Mellének egyszerre fél tucat szurony szegeződött.

Pongrácz János intett.

- Erre, balra, a patakparton, vitézek...

A holdfényben most merültek fel a lövöldözésre lovaikra pattant dragonyosok századának csillogó sisakjai, kirántott pallosai. Négy lépésről pisztoly- és karabélysortűz ropogott.

Pongrácz János sebesülten kizuhant a nyeregből. Jávorka Ádám oldalt vezette lovát. A tábortüzek körül szilaj kardharcban adták életüket a hősök.

Az ifjú Nagy Zsigmond, aki Máramaros megyéből kibujdosott Rákóczi elé, sápadtan állott a fejedelem előtt.

- Szörnyű híreket hoztam, felséges uram... - szólt akadozva. - Halálos némaság borítja fátylát a honi határra... Úgy hírlik, nem tudom, mi igaz belőle, Klobusiczkit elfogták. Ottlyk főudvarmesternek Ocskay miatt orrát-fülét levágták, és úgy küldték Spielberg börtönébe. Bercsényi főgenerális úr udvarmesterét felnégyelték, Egervári Józsefet felakasztották, Ocskay Sándort, a László fivérét, egy császári tiszt párbajban megölte, Csajághy Jánost megmérgezték. Czelder Orbánt, aki Pongrácz Jánossal és Jávorkával együtt egy kis hajdúcsapat élén Igló és Dobsina között áttört a határon, tizedmagával elfogták. Halálra kínozták, míg vallatták, ki vett részt az új felkelés kísérletében... Aztán felnégyelték. Holttestüket Kassa négy kapuja előtt kerekes póznára szegezték. Czelder fejét a bástya ormára tűzték ki. Tetemét bitófa alá temették.

A fejedelem sokáig dermedten hallgatott.

- S Jávorka Ádám? - kérdezte alig hallhatóan.

A fiatal bujdosó megkönnyebbülten, hogy végre jó hírt is hozhat, mondta:

- Jávorka Ádám ezredes sebesülten a dobsinai jégbarlangban rejtőzött. Öt napig mohán, zuzmón élt, míg végre erdőkön, vad, járhatatlan hegyeken át eljutott a lengyel földre, s most Lwówban gyógyítja a sebeit.

A fejedelem összekulcsolta kezét.

- Örök dicsőség a hazáért halt hősöknek... - szólt, s hangja megremegett, mintha érezte volna maga körül a halott hősök lelket rebbentő szárnysuhogását.

- Hallottam több hírt is, hogy magyar földön forrongások vannak.

A fiatal bujdosó lehajtotta fejét.

- Ó, felséges fejedelmünk, Magyarországon minden oly szilárd, mint a temető sírkövei... - És halkan, várakozva kérdezte: - Mi most felséged terve?

Rákóczi lehajtotta fejét.

- Danzigba megyek, s onnan Franciaországba hajózom, hogy jelen lehessek a nagy béketárgyalásokban, Utrechtben, mely befejezi a spanyol örökségért vívott világháborút, és küzdök azért, hogy a magyar szabadságot belefoglalják a békekötésbe...

Nagy Zsigmond meghajolt.

- Sok szerencsét, felség... - szólt halkan, tiszteletteljesen.

Madame d'Aubigné férjezett Scarron a csend, a nyugalom, a kiegyensúlyozottság bájos, okos asszonya volt. Mióta a király Maintenon uradalmát nekiajándékozta, a versailles-i udvarnál mint madame Maintenon szerepelt.

A nem nagy, de tiszta, kellemes szobában kandalló égett. Az asszony dús, sötét haja, ahogy a könyv fölé hajolt, elborította jobb vállát.

A király szemben ült vele egy sarokszékben.

- Ma hírt kaptam Danzigból, D'Alleurs-től, hogy a magyar fejedelem Párizsba készül... - szólt halkan a király, és elpillantott a Biblia felett, melyet olvasott.

Az asszony hátrasimította dús haját.

- Úgy hallottam, hogy Rákóczi nagyon vallásos államférfiú, aki sokat imádkozik és sír hazája vesztén...

A király mentegetőzve vállat vont.

- Mi mindent megtettünk az érdekében, s igazán nem rajtam múlt, hogy a magyar felkelés végül is elbukott... - Halkan köhintett. - Torcy erősen bírálta, de én úgy gondolom, királyi kötelességem, hogy rangjához méltó megélhetést nyújtsunk neki is, mint II. Jakab angol királynak, a száműzöttnek... és ugyancsak az országát vesztett bajor választófejedelemnek is... Hiszen valamennyien küzdőtársaim voltak a nagy háborúban, és elvesztették országukat, mert mellém állottak. Szeretném, ha Rákóczi udvartartásával vigasztalódna, míg a száműzetés keserű kenyerét eszi... Már intézkedtem, hogy hatszázezer livre-t kapjon, és lakása a Soissons palotában legyen...

Az asszony felpillantott.

- Felséged bőkezűbb, mint Harun al Rasid, a mesék kalifája... Mire költi el ezt a tengernyi pénzt az a magányos ember?...

A Nagy Király férfias oroszlánarcán, melyet itt-ott már felszabdaltak a ráncok, gőgös és mégis közvetlen mosoly rezzent.

- Mire?... Természetesen szépasszonyokra, a hintójára, lovaira, szebbnél szebb paripákra, sőt esetleg kíséretének: a száműzött társainak is juttat valamit.

Az asszony vállat vont.

- D'Alleurs szerint, mikor Rákóczi felesége, aki férjének életét megmentette és oly önzetlenül tűrte sok éves viszonyát a szép Seniawskával, a lengyel hercegnővel, tehát a felesége: Charlotte-Amalie, darmstadti hercegnő, elájult, mikor a férje levélben értesítette, hogy nélküle utazik Párizsba...

A Nagy Király elkomolyodott.

- Nem mindenkihez oly kegyes a sors, mint hozzám... - szólt halkan, és kezét lágyan az asszony kezére tette.

Madame Maintenon felpillantott.

- A szerelemnél csak a lelki üdvösség a nagyobb kincs. Avagy nincs-e megírva: ha a kezed vétkezik, vágd le, mert jobb neked egy kézzel a mennyországba jutnod, mint két kézzel a gyehenna örök tüzére... - idézte nem egészen pontosan a Bibliát, és halkan, bánatosan mondta: - Felséged gyakran megfeledkezik arról, hogy az alattvalók tiszta hitének oltalma az uralkodó legszebb kötelessége... Az isten kegyelméből való fejedelem elképzelhetetlenül fontos kötelessége: alkalmat adni eltévelyedett alattvalóinak, hogy megtalálják az utat az Anyaszentegyház lélekmegváltó igazságaihoz...

A király nyugtalanul forgolódott székében.

- Madame... közel másfél millió hugenotta-protestáns alattvalóm van... Kik szinte mindnyájan példamutatóan szorgosak... Egész viruló iparágak, mint például a posztógyártás, csipke- és brokátkészítés, a vasöntés és a harisnyaszövés a kezükben van... A tengeri kikötők nagy kereskedőházainak tulajdonosai csaknem mind protestánsok. Sok a hugenotta a hadseregben és a haditengerészetnél is... Nem is említve a pénzügyi igazgatást, mert nagyon megbízhatóaknak bizonyultak felette hosszú idő óta... Jelenleg nyolcszázhatvankét templomuk van és kétszáztizenkét lelkészük... Négy kitűnő akadémiájuk és számos népiskolájuk...

Feszült csend volt. Az újra meg újra feltörő vita hűvös fuvallatként érte lelküket.

- Felség... - szólt halkan madame Maintenon. - Franciaországban huszonnégymillió katolikus és csak másfél millió hugenotta van. Ha cselekedne, a népe szinte egy szálig helyeselné a protestantizmus megfékezésére hozott törvényeket, hiszen a protestánsok nem átallottak szövetkezni az idegen hatalmakkal felkent uruk és királyuk ellen, s a számukra oly előnyös nantes-i edictum arra az időre emlékezteti sok millió katolikus alattvalóját, mikor Franciaország véres vallásháborúkat vívott, és elgyengülve a pártviszályban, már-már áldozata volt a külföldi hatalmaknak, mert a hugenotta vezérek s az én nagyapám, Agrippa D'Aubigné, akit oly hősnek tisztelnek a hugenották, külföldi szövetségeseket keresett törvényes ura és felkent királya ellen.

Az uralkodó zavartan csukta össze a Bibliát.

- Madame... ha rendeleteket hozunk a hugenották ellen, az oly belső feszültséget kelt, melyet nem kockáztathatunk az oly kényes politikai helyzetben.

Az asszony legyintett.

- A francia nép egy emberként áll felséged mögött, ha visszatéríti az igaz hit aklába az eltévedt bárányokat... A szentháromság, a szentlélek ellen megbocsáthatatlan bűn, ha felséged továbbra is tűri az eretnekséget. Ezért felelősséget kell viselnie a legfőbb égi bíró előtt, a végítélet rettentő napján.

Az uralkodó becsukta a Bibliát. Aztán hirtelen támadt idegességgel, remegő ujjakkal újra kinyitotta. A betűk rőten vibráltak a kandalló fényében.

"Megbocsáthatatlan bűn a szentlélek ellen..." - tűntek fel a díszesen nyomtatott betűk. Valami hűvösen fojtogatta torkát.

- Az én koromban valóban felette lényeges, hogy ne kövessük el a szentlélek ellen a megbocsáthatatlan bűnt...

Madame Maintenon bólintott.

- Felséged kétségtelen jóakarattal fogadja az országok és birodalmak sorsát hordozó lelkébe a hit igazságait... De ne felejtse el, hogy a pokol... igen, az örökké égő pokol, mely Lucifernek, a Fénythordozónak és angyalainak gyújtatott... tehát a pokol tornáca is jó szándékkal van kikövezve...!

Az uralkodó szeretett volna elhúzódni valami gondolatsor mögé, de az asszony hűvösen nézett rá.

- Igen, felség, a gyóntatóm, Lechaise fráter, a Societas Jesu oly buzgó tagja, felette nyomatékosan figyelmeztetett, óvjam felségedet a hamis jótékonyságtól, a hamis szeretettől, mely sátáni ravaszsággal álcázott nemtörődömség és félelem attól, hogy a hitét nyilvánosan is megvallja huszonnégymillió katolikus alattvaló szeme előtt.

A férfi sóhajtott.

- Az ön csodálatos tisztasága, mérhetetlen önzetlensége, oly hasonlíthatatlanul ragyogó elméje először is: tiszteletet, másodszor: engedelmességet, s harmadszor: szerelmet - mely egyszerre testi és lelki szerelem - érdemel. Egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy ön valami olyant mondjon, amely nem az én, vagyis nem Franciaország javát szolgálja, ezért készségesen, alázatosan, jó szívvel engedelmeskedem... - Csend lett.

Madame Maintenon halkan sóhajtott.

- Felséged oly megnyerő modora lefegyverez, de éppen ez új veszélyeket rejt... - Elhallgatott, aztán szokatlan hévvel kitört: - Gyóntatóm, fráter Lechaise, figyelmeztetett, hogy felséged ellenállhatatlan kedvessége, ragyogó szelleme, mély értelmezése a legkisebb dolgoknak is esetleg eltéríti a népe megváltásáért küzdőket az igazi, a legnehezebben elérhető, s csakis az Anyaszentegyház által kitűzött isteni, s csakis isteni fogalmakat hordozó céltól...

Csend lett. A király hosszú, izmos ujjai között a díszes - a gazdagoknak, fejedelmeknek - nyomtatott Biblia drága pergamenlapjai zörrentek. Lehajtott fejjel hallgatott.

Az asszony szokatlan hévvel előrehajolt.

- Tűrhető-e, felség, itt, szinte a szeme előtt a janzenista métely?!... Melynek fellegvára: a Port Royal-zárda?...

Az uralkodó vállat vont.

- Nem viselhetek hadat szelíd apácák ellen... - mormogta zavartan.

Madame Maintenon engedékenyen helyeselt.

- Valóban... itt nem lenne eredményes felséged diadalmas fegyvere. De akkor olyan tett kell, mely megdönthetetlenül bizonyítja az egész, oly feszülten figyelő Európa előtt, hogy felséged nem azonosítja magát a janzenista eretnekekkel, akik tagadják a pápaság isteni eredetét, s oly közel állanak az igehirdetésben a protestáns hugenottákhoz, hogy egyetlen ördögugrással kezet foghatnának egymással a pápaság ellen vívott felháborító harcukban.

Az uralkodó sokáig, káprázó szemmel nézte a sercegve égő fahasábokat.

- Asszonyom, ön olyan tiszta, olyan önzetlen, olyan vallásos, hogy csak annyit kérdezhetek: mit tanácsol?

A fojtott szótlanság újra mindent elborított. Madame Maintenon felvetette fejét.

- Valóban méltatlan volna, ha felséged dragonyosai törnének be a Port Royal-zárdába. De felséged megdönthetetlenül bebizonyítja hűségét az Anyaszentegyház előtt, ha földig romboltatja le Port Royal zárdájának épületét, és más-más zárdák között osztja fel a Port Royal-zárda apácáit, s lelküket isteni félelemmel oltalmazza, s lehetőséget ad a legjámborabbaknak, hogy kellő bűnbánat, szigorú vezeklés után megtalálják lelkük békéjét az új otthonukban...

A király hallgatott. Lassú, szórakozott mozdulattal tépte le a Biblia-lapon áthúzódó hosszú, díszes papiros olvasójel szélét, és a tűzbe vetette. A letépett papiros kicsi, aranyszínű tüzeket lobbantva bársonyfekete hamuvá vált.

Jérôme Lechaise a párizsi jezsuita rendház legjobb szónoka s a szerzetestársai által legjobban tisztelt tagja volt. Finom arcvonásain mindig megnyerő mosoly tűnt fel, ha madame Maintenon a bűnbánat hevében szinte kereste a lelke nyugalmát adó hitbéli büntetést.

Jérôme Lechaise könnyed tapintattal siklott el Maintenon asszony súlyosabb bevallott bűnei felett, de annál inkább sújtotta a látszólag kisebb vétkeket. Ezzel elérte, hogy Françoise d'Aubigné férjezett Scarron, majd az özvegyi fátyol letétele után férjezett Bourbon, valóban őszinte volt hozzá, és feltárta lelke legtitkosabb mélységeit.

"Felséges asszonyom... viselje keresztjét, mert ez az igazi isten sugallotta szerelem legfőbb jele. A mérhetetlenül bölcs, elképzelhetetlenül hatalmas isten az ön kezébe adta Európa leghatalmasabb uralkodójának szívét-lelkét. Éljen ezzel az adománnyal, s fordítsa a földi céloknál mérhetetlenül nagyobb égi célok felé, mert tűrhető-e, hogy Franciaországban másfél millió olyan alattvalója legyen őfelségének, aki bármikor készen áll arra, hogy szövetkezzen a külföldi protestáns uralkodókkal... Igen, asszonyom, ez hazaárulás... S a büntetésnek is olyannak kell lennie, mint a honárulóké: az igazságos halálos ítélet, gályarabság vagy éppen börtön..."

A Port Royal-zárda főnöknője éppen a reggeli vásárlását beszélte meg a kulcsár nővérrel, a konyha főnöknőjével, mikor egy novícia-apácajelölt rontott be hozzá kopogtatás nélkül.

- Mater... valami kőművesek vannak itt...

A főnöknő okos, nyugodt arcán bosszúság rezzent.

- Már többször kértem, hogy kopogtatás nélkül senki se lépjen be... - szólt kimérten, és tiszta, nemnélküli arcán, mely olyan volt, mint az őrzőangyaloké a zárda díszes kápolnájában, fölény látszott. - Miféle kőművesek?... Én semmiféle kőművest nem hívtam...

A novícia alázatosan hajtotta le szép leányfejét.

- A tetőt akarják lebontani.

A főnöknő fölényesen legyintett.

- Miféle beszéd ez? Én semmiféle épületjavító munkáról nem tudok!

Az ajtó hirtelen kitárult. A küszöbön magas, telt arcú fiatal pap jelent meg. Csend lett. A főnöknő várta a köszöntést, de a fiatal, telt arcú pap gőgösen felvonta szemöldökét:

- Ön a zárda, főnöknője? - kérdezte halkan, és feleletet sem várva vetette oda szavait a főnöknőnek: - A király őfelsége személyes parancsa: a zárda épületét lebontjuk. Nyilatkozzék, mely kolostorba akar vonulni, hogy szigorú bűnbánattal vezekelje le a janzenista métely lelket fertőző bűnét?...

A főnöknő elsápadt. Az, amiről oly sokat beszéltek a titkos összejöveteleken, beteljesedett: az ellenség lesújtott. A főnöknő szótlanul elhaladt a magas, sima arcú pap mellett, és mikor már kilépett a folyosóra, intett a mit sem sejtő ügyeletes nővér felé...

- Kongassa meg a harangokat... Gyülekező az ascetérium termében...

Az ascetérium előadótermében, mely oly sok halálosan veszélyes előadást hallott, némán, sápadtan, az izgalomtól remegve, vagy nyugodtan, fölényesen gyülekeztek az apácák...

A főnővér, aki a katedrán állott, körülpillantott. Felettük, az épület tetején, már dolgoztak a kőművesek: dongó robajjal zörögve hullott a csákányokkal feltépett cserepek lavinája, és ácsbalták érces harapása alatt hullottak szét a tetőgerendák... Néha a kivágott gerenda tompa döngő robajjal dőlt a tetőre, és ilyenkor repedezett a mennyezet, vakolat hullott, és rengtek a falak...

A főnöknő intett. A mészporos leányajkakon meg-megakadt az ima:

- "Miatyánk, ki vagy a mennyekben..."

Az ascetérium-terem sarkában, fent a mennyezeten, rés támadt, és az ormótlan gerenda úgy nyúlt bele az elejtett zsákmányként remegő falba, mint ormótlan ragadozó roppant agyara.

- "Szenteltessék meg a Te neved... Jöjjön el a te országod!... Legyen meg a Te akaratod..."

A csákányok már a fal felső részét marták. A gyorsan málló téglák dörögve omlottak be. A falon nyílás támadt, és a félhomályos templomszerű ascetérium-teremben különös, mindent leleplező világosság áradt...

Egy öles termetű auvergne-i ács bedugta téglaporos fejét a hasadékon, és hibátlan farkasfogait villogtatva, bekiáltotta:

- Hát, nővérkék! Egyem a szíveteket! Ne imádkozzanak már ilyen sokat ezért a pár tégláért, mert a fejükre szakad a mennyezet!

Az ima egy pillanatra elakadt. Mindenki dermedten hallgatott. Aztán egy nyers, érdes hang hetykén felrikoltott:

- Georges, hé, Georges, ne azt a falat bontsuk le először, hanem azt a másikat, arrafelé... Hadd mondják el az utolsó imájukat itt ebben a teremben ezek a szelíd galambok...

Az ácsok, a kőművesek hetyke lármával szedelőzködtek.

Párizs utcáin ezen a hűvös, de már az Atlanti-óceán tavaszt ígérő fuvallatában égő napján ezrek várták kíváncsian a száműzött fejedelmet, aki Charles-François Frédéric Luxembourg herceg-tábornagy díszhintaján vonult be.

- Vive la Hongrie! Vive Rákóczi!! - röppentek a kiáltások.

A hintő a Soissons palota előtt állott meg. A bejáratnál éppen a magyar fejedelmet oly sokszor szigorúan bíráló Torcy külügyminiszter várakozott Rákóczira.

- Üdvözlöm itt, Párizsban, a magyar szabadság oly neves bajnokát... - csendült meg fiatalosan a szava, és a hangjában csak a nagy száműzött, a fejedelem iránti mély rokonszenv volt.

A fejedelem is érezte a feléje sugárzó őszinte, mély barátságot, és szeme könnyes lett.

Torcy hátra, a Soissons palota felé mutatott.

- Íme, ezt az épületet, mely felséged otthona lesz, Cathrine Médici királynő számára építette a kor egyik legnevesebb építésze, Jean Bullant. Reméljük, hogy otthonosan érzi itt magát, addig is, míg őfelsége a király fogadja...

A fejedelem szívélyesen válaszolt. Tekintete kíváncsian siklott a patinás, régi, előkelő palotán, mely mellett harminc méter magas hatalmas dór oszlop emelkedett, melyben valószínűleg körlépcső vezetett a tetején emelkedő csillagászati eszközökhöz.

Éjfélig erősen fájt a lába, mely, úgy látszik, átfázott a végtelen tengeri és szárazföldi úton. A gondolatok lassan merültek fel.

"Hát igen, ez a világ fővárosa... Ez itt a történelem legfényesebb királyi udvara, s én csak annyit költhetek a királyi kegydíjból, amennyit feltétlenül szükséges... Meg kell őriznem a rangom méltóságát, óvakodnom a kicsapongó ifjak társaságától és az asszonyi kalandoktól... Hercegekkel, főnemesekkel megfelelő módon kell barátkoznom. Udvarias leszek, de nem könnyelmű, komoly, de nem nagyképű; igen, hintót kell vásárolnom, és szép lovakat... Itt, Párizsban az előkelő társaság lenézi azt, akinek nincsen saját hintója, lova, lovásza, inasa..."

A gondolatok lassan halványultak az álom hullámában. A fájdalom enyhült.

"Úgy kell a francia színpadra lépnem, hogy megnyerjem a Nagy Királyt a nemzeti ügyünk iránt..."

Február 12-én a fejedelem már saját díszes hintáján indult Versailles-ba. Itt Dangeau márki, a svájci testőrség parancsnoka szívélyesen fogadta. A márki távoli rokona volt Rákóczinak a felesége révén.

- Igen... tudok arról, hogy fenségedet őfelsége fogadja... - szólt örömmel, és az ebédlőbe vezette a fejedelmet.

A hatalmas, díszes asztal roskadozott a francia konyha remekeitől. Éppen leültek, amikor az ajtónálló jelentette az új látogatót:

- François-Victor le Tonellier de Breteuil báró, Fontenay-Trésigny őrgrófja!...

A házigazda az új vendég elé sietett. A sovány, mozgékony Breteuil báró meghajolt a vendégek felé, aztán Rákóczihoz lépett.

- Őfelsége holnap reggel kilenc órakor, a bretagne-i küldöttség fogadása után várja önt...

A fejedelem érezte, a tekintetek reá szegeződnek. Hosszabban akart szólni, de csak mélyen meghajolt, és halkan mondta:

- Mélységes hálával fogadom a kitüntetést az egész szabadságszerető magyar nemzet nevében.

Reggel kilenc óra volt. A versailles-i gesztenyefák híres négyes sora felett meleg tavaszi szél fújt, és a már rügyekkel ékes ágak tavaszt érző vidámsággal csapkodtak.

Breteuil báró azon a titkos körlépcsőn vezette fel a fejedelmet, melyet az előkelő idegenek használtak, akik ismeretlenek akartak maradni.

A lépcső felső fokán Torcy ismerős alakja látszott. Amióta megismerte a fejedelmet, teljesen személyi varázsa alá került, és szívélyes mosollyal intett hátra...

A fogadóterem mindkét ajtószárnya szélesre tárult... Rákóczi Torcyt követve, lépett be. A Nagy Király felegyenesedett, felkelt és Rákóczi elé lépett. Kezet fogtak. A Napkirály oroszlánarcán őszinte öröm látszott.

- Foglaljon helyet, fenség... - intett a hatalmas íróasztal mellett álló díszes, bronzveretes, súlyos tölgyfa székre, és halkan, kellemesen csengő hangon mondta:

- Én eddigi uralkodásom alatt igyekeztem segíteni az oly rokonszenvesen szabadságszerető magyarokat közös ellenségeink ellen. Remélem, a harc még nem dőlt el, és Magyarország mégis visszavívja függetlenségét...

A fejedelem érezte, torka összeszorul.

- Igen, felség. Én azért jöttem ide Párizsba, mert szeretném rábírni az európai nagyhatalmakat, állítsák vissza hazánk függetlenségét, és kezeskedjenek is érte...

Az uralkodó töprengve nézett le.

- Ez nehéz lesz. Helyesebben, csak akkor lehetséges, ha a császár seregei döntő vereséget szenvednek.

Csend támadt.

- Én bízom felséged hadainak teljes győzelmében... - szólt halkan Rákóczi.

- Én is... - mosolyodott el a király.

A szavak, az érvek néha megtorlódtak, néha széthullottak. Rákóczi érezte, a lelke eltelik reménnyel.

Mikor kilépett a király dolgozószobájából, Torcy lassan feléje hajolt.

- Fenség, madame Maintenon oly sokat hallott önről madame Dangeau-tól, hogy elhatározta, ma tizenegy órakor fogadja önt.

Madame Maintenon nagy, fiatalosan csillanó, okos szemében rokonszenv és asszonyos kíváncsiság csillant.

- Úgy tudom, fenséged tizenkilenc évvel ezelőtt azért került a Wiener Neustadt-i siralomházba, mert szívélyes levelet írt őfelségének.

A fejedelem meghajolt.

- Igen, felséges asszonyom, rajongásom a Nagy Király iránt... miatta kerültem a siralomházba.

Madame Maintenon arcán átsiklott valami.

- Úgy tudom, fenségedet a felesége, Amalie-Charlotte darmstadti hercegnő mentette meg.

A férfi arcán most rezzent át a zavar.

- Sok bel- és külpolitikai esemény lehetetlenné tette számukra az egyébként is oly fáradságos utat Párizsba... - szólt halkan, és szemöldökét felvonva sóhajtott. - Részemről gondoskodni akarok a feleségemről és Lengyelországban, Danzigban maradt bujdosótársaim maroknyi csapatáról, és ezért kéréssel fordulok őfelségéhez, hogy utaljon állandó összegként hatezer livre-t számukra mint kegydíjat...

Madame Maintenon kerekded, értelmes arcán újra átsiklott valami.

- S most mit kíván tenni? - kérdezte rejtelmesen.

A fejedelem vállat vont.

- Asszonyom, én nem lehetek koldus a történelem legfényesebb udvarában... - szólt kitérően.

Az európai hatalmú udvaroncok csoportokba verődve tárgyalták az udvari eseményeket.

- Ez a Rákóczi: jött, látott, győzött... - szólt La Maine herceg, a király természetes fia, aki mint madame Maintenon kedvence elsőnek értesült arról, hogy mostohaanyja fogadta a fejedelmet.

- Aki látta, mind azt mondja, igen képzett és megnyerő modorú államférfi - mondta a gyönyörű, szőke Courcilloné hercegnő. - Én Torcy miniszter lakomáján láttam először, és mikor néhány szót váltottunk, nekem tetszett ez a szép szál ember, aki jól megtermett, de nem kövér, izmos, arányos testű...

Saint-Simon herceg bólintott.

- Igen, nemes, csaknem parancsoló a tekintete, de a legkisebb durvaság nélkül. Arca kellemes, de egészen tatáros. Engem meglepett okos, szerény, bátor magaviselete.

A dús, fekete hajú Conti hercegnő könnyű keze fellebbent.

- Szelleme nem éppen szikrázó, de jól, értelmesen beszél és cselekszik. Mindenkivel igen udvarias, de az illetőnek egyéniségéhez mérten. Nagyon könnyedén társalgott, de... ami ritkaság, igen méltóságteljesen. Szavában nem vettem észre sem hiúságot, sem keresettséget.

Saint-Simon herceg vitázva emelte fel kezét.

- Igen, nem sokat beszélt, de részt vett a társalgásban. Nagyon jól tudta előadni, amit látott, tapasztalt, de magáról sohasem beszélt. Aki megismerte, tapasztalhatta, hogy igazságos, igen becsületes, őszinte, egyszerű... A Magyarországon harcoló francia tisztjeink azt mondják róla, rendkívül bátor, de emellett istenfélő, kegyes, amit azonban sem nem fitogtatott, sem nem takargatott.

- Úgy tapasztaltuk mi is, hogy első látásra megnyert mindenkit... - vélekedett a latin ifjúságában sugárzó Charolais kisasszony. - Úgy hallottam, őfelsége, mikor kisétált Marlyban, felette kedvezően nyilatkozott a kedves, titokzatos, keleti vendég fejedelmünkről... S akármibe fogadok, most a becsülés, a barátság és a jóindulat általános lesz irányában.

Saint-Simon herceg gyorsan helyeselt.

- Igen... igen... én is pontosan így értékelem őt. Itt, Versailles-ban a fejedelem teljesen otthonosan érezheti magát már igen rövid idő után.

A versailles-i kastély híres tükörfolyosóján halkan beszélgető udvari méltóságok tűntek fel.

- A magyar fejedelem... Princeps Transylvaniae... - merült fel a beszéd halk hullámveréséből.

A fejedelem maga is érezte, sikert aratott Versailles-ban, és szívélyes fogadtatása a királynál olyan jel, melyet alábecsülni hiba lenne. Mégis úgy gondolta, Párizsban távol esik a versailles-i udvar szigorúan zárt életétől, és oly kedvező, pillanatnyi történelmi lehetőséget szalaszthat el, mely esetleg nem tér vissza. Ez a gondolat vezette, mikor Párizsból kiköltözött a Versailles-hoz közelebb eső Passyba. Ezt a helységet azért szerették a francia udvar főnemesei, mert fekvése magas, egészséges volt, és a boulogne-i erdő közelében épült. Itt, az erdőben állott a király kicsi, de kedvelt várkastélya. Nagy vadászatok voltak. Az udvar fénye gyorsan ivódott lényébe. Harminchetedik születésnapját Versailles-ban ünnepelte. Akkor kapott hivatalos értesítést, hogy a Nagy Király a párizsi városháza terhére hatszázezer livre-t utalt ki neki. Ez kevesebb volt, mint amennyi a kegydíj, de a király kieszközölte a spanyol királytól, hogy a fejedelem mint a legnagyobb kitüntetés birtokosa - az Aranygyapjas-rend lovagja a gyémántokkal - évenként harmincezer livre-t kapjon.

A fejedelem Versailles-ban Bontemps főkomornyiknál szállt meg, ki házi ügyekben a király legbizalmasabb embere volt, és így sokat tehetett a folyamodók érdekében.

Dangeau őrgrófnál elköltött ebédje után végignézte a hadiszemlét, melyen maga a Napkirály is részt vett. A francia előkelők, a marsallok, a tábornokok, főnemesek kicsiny csoportja előtt a francia és a svájci gárda egy-egy ezrede vonult fel új, díszes egyenruhában.

A fejedelem nézte a szuronyoknak a tavaszi napfényben villódzó sorait. Lelkében remény és keserűség váltakozott.

"Igen, ez a pompás hadsereg talán mégis eldönti a háborút, és akkor hiába volt a császár nagy diadala a majtényi síkon, Magyarország mégis felszabadul." Úgy érezte, a francia szuronyok villódzásában a messzi szülőföld szabadságának jelene rejtőzik, mint lelkében kigyúló aranyos, bolygó láng...

Másnap a fejedelem Villeroi herceg-tábornagynál ebédelt, aki 1706-ban oly véres vereséget szenvedett a császáriaktól Ramillies-nél.

A hatalmas termetű, ősz hajú marsall maga kínálgatta vendégeit. A fejedelem ajkához emelte a tavaszi napfényben gyémántként szikrázó kristálykelyhet. Lassan ivott. Tudta, hogy most mindenki feléje figyel, és halkan, kimérten mondta:

- Néha úgy érzem, hogy Ramillies csataterén magyar hazánk sorsa is eldőlt egy időre.

Az ősz marsall bólintott.

- Kemény csata volt: Én magam háromszor sebesültem meg... Mégis vesztettünk, mert az ellenség nagy tüzérségi fölényben volt. Kitűnő volt a császári hadsereg könnyűlovassága: a magyar huszárok, na és persze két olyan kitűnő hadvezér, mint Eugène de Savoya és a nagy Marlborough... Igen, igen... - Az emlékek olyanok voltak, mint messziről morajló ágyúdörej.

A fejedelem háromnapi versailles-i tartózkodás után visszament Passyba, de április másodikán már ismét Versailles-ban volt, melynek fénye betöltötte lényét.

Néha érezte, megrészegül ettől a kápráztató ragyogástól, és minden elhalványul, ami a múltat jelentette. Tíz órakor misét hallgatott az udvari várkápolnában, mely alig két és fél évvel ezelőtt készült el.

A falakról ismerős szentek képei néztek rá: szent József, szent Tadeus Judás, páduai Szent Antonius. Gyermekkorától ismerte ezeket az arcokat, ismerte jeleiket: a liliomot, a pásztorbotot, a gyermek Jézust.

Mise után a főlovászmester, Louis d'Armagnac - vagy mint ahogy általában hívták, Monsieur le Grand - asztalánál ebédelt; majd megtekintette a királyi istállókat, ahol négyszáz pompás ló állott, később a lovardába mentek, ahol a lovászok járatták, gyakorolták be paripáikat.

- A hintók elé csak iskolázott, egyszerre lépő paripák foghatók be... - magyarázott nagy fontoskodva a főlovászmester. - Ez nagy és kemény munka, mert ha egy pár lovat fogunk be, az még elég egyszerű eset, de ha két vagy három párat, akkor fontos, hogy az egyik pár ne zavarja a többieket, vagyis a másik négyet... Amint értesültem, a magyarok kitűnő lovasok, és a magyar lovak híresek arról, hogy egyesítik az északi lovak igénytelenségét, kitartását a délvidékiek gyorsaságával.

Louis D'Armagnac nyílt házat tartott, ahol éjjel-nappal kártyáztak. A vendégek általában híres államférfiak, magas rangú katonák voltak, mint Villeroi tábornagy, Polignac bíboros, Shrewsbury lord, angol nagykövet, és itáliai származású felesége.

A fejedelem április elején látogatta meg a Nagy Trianon palotát, melyet a Napkirály Maintenon asszonynak, titkos feleségének építtetett.

Ahogy sétált, körülötte szebbnél szebb kertek, csodálatosan, művészi kertészérzékkel nyírott bokrok kábító tavaszi zöldje tárult. Mesés pompájú, gyémántosan villódzó szökőkutak vízsugarai szökkentek a magasba. Minden mintha megváltozott volna, szebbnél is szebb lett.

A fejedelem érezte, látta a kertészek ide-oda surranó alakjait, ahogy megindították a különböző vízműveket, s a Nagy Trianon felé vezető széles kerti úton egy kerekeken guruló támlás széken a Napkirályt látta, ahogy délutáni sétát tart két-nyolc magas rangú államférfi, marsall vagy egyszerűen bizalmas híve között.

A fejedelem szerényen oldalt húzódott, de a Napkirály szívélyesen feléje intett. Mikor közelebb lépett hozzá, mosolyogva kérdezte:

- Megkapta fenséged a leiratot a kegydíj kiutalásáról?

A fejedelem mélyen bólintott.

- Igen, felség... De kérhetem-e, hogy a Danzigban, Lengyelországban maradt bujdosó híveim is kapjanak külön kegydíjat, hogy ellenségeink ne nevessenek kárörömmel az ő mindennapi gondjaikon, s ne hangoztassák, íme, így jár mindenki, aki bízott bennem és felségedben.

A Nagy Király ajkán újra megjelent a szívélyes mosoly.

- Felvetem ezt a kérdést a legilletékesebbek előtt... - szólt készségesen.

Rövid csend támadt.

A testes, vidám arcú Tassé tábornagy, akivel a fejedelem még Dangeau-éknál ismerkedett meg, halkan, mosolyogva mondta:

- Hallottuk, fenséged három pár gyönyörű fekete lovat vásárolt a hintója elé, s egyszerre mutatta meg az egész udvarnak, hogy a magyarok valóban lovasnemzet, s fenséged páratlanul ért a lovakhoz.

A fejedelem arcán zavar és öröm váltakozott. A Napkirály figyelmesen nézte a fejedelmet, kutatva arcán a lelkében fel-fellobbanó érzéseket.

- Hallottam, hogy ön, mikor a felkelés ügye válságba jutott, meg akarta adóztatni a papságot és a nemességet... - Halkan nevetve rázta oroszlánfejét. - Alacoque szent Margitra és Alexandriai szent Katalinra esküszöm, ha ilyet mernék tenni, itt, a saját országomban... nem sokáig viselném szent Lajos koronáját!

- Miért olyan szomorú, madame? - a kérdésben enyhe, kedveskedő gúny is csendült.

Madame Maintenon lehajtotta fejét.

- Közeledik a Nagyhét, felség, s ilyenkor minden igaz keresztény elszomorodik, mert az Üdvözítő mindnyájunkat megváltó szenvedéseire gondol, s lélekben s olykor testben is átérzi az értünk szenvedő isten égi és földi fájdalmát.

A király rövid ideig hallgatott.

- Testi s földi fájdalmakat is, asszonyom? - kérdezte kissé meghökkenve. - De hiszen mégsem feszíttethetjük magunkat a keresztre.

Madame Maintenon lepillantott.

- Természetesen nem... De egyesek, például assisi szent Ferenc, hitvalló és a ferences szerzetesrend alapítója, a szegénység alázatos hirdetője, az egyházi rend nagy reformátora, 1222-ben Alverne hegyén megkapta kezén, lábán, oldalán a stigmákat, a krisztusi szent sebeket...

A király újra meghökkenve elhallgatott.

- Ó, asszonyom, úgy emlékszem, erről tanultam is, de mi, szegény földi vándorok igazán nem várhatunk életünkben ilyen kápráztató, évezredeken átharsanó, lenyűgöző csodákat.

Madame Maintenon újra engedékenyen bólintott.

- De példamutatóan alázatosak mi is lehetünk.

- Milyen példára gondol?

- Például arra, mikor Úrjézus a legfenségesebb isteni alázatot gyakorolva megmosta az apostolok lábait a szenvedése és halála előtti napon.

Újra csend támadt.

A király végigsimított már ősz, sűrű szemöldökén, mely most mintha viszketni kezdett volna.

- Ne felejtse, madame, ehhez nemcsak üdvözítő, de apostolok is kellenének.

Madame Maintenon halkan sóhajtott.

- Emlékezzék felséged a Szentírás ama részére, mikor Úrjézus inti apostolait: "ha nem lesztek olyanok, mint a kisgyermekek, nem juttok be a mennyek országába..." Ha felséged, a világ leghatalmasabb uralkodója követni akarja az Üdvözítőt, válasszon ki tizenegy gyermeket, öltöztesse fel apostoloknak, végezze el velük a lábmosás, a szent alázat szent példáját, és csókolja is meg a gyermekek lábát, s meglátja, minden jóra fordul: hadvezérei győzelmeket aratnak, diplomatái szerencsés békéket kötnek, és az egészsége, ez a példátlan vasegészsége továbbra is, az öregkor legszélső határáig sem hagyja el önt...

Az asszony tekintetéből olyan erő áradt, hogy az uralkodó úgy hunyta be szemét, mint az oroszlán, ha a vadászok rakta tábortűzbe tekint.

- Valóban, ha valaki több mint fél évszázada éjjel-nappal vétkezik Isten és embertársai ellen, az méltóan alázkodik meg oly mélyre, ahogyan csak teheti.

Nagycsütörtök volt. A Nagy Király maga mosta és csókolta meg a tizenegy apostolnak öltöztetett tizenegy gyerek lábát.

A gyerekek kicsi, sápadt arcán egyforma izgalom látszott. A versailles-i királyi kápolnában Franciaország és Európa leggőgösebb arisztokratái szorongtak. A szemekben a csodálat és rejtelem öröme és rettegése csillant meg.

A Nagy Király nehézkesen, ziháló lélegzettel merítette a vízbe a gyermekek apró lábait. Ajkáról halkan csendült a szó:

- Te Péter apostol vagy, gyermekem... Szent... szent... szent apostol... Íme, megmosom kicsi lábadat, és alázatos csókkal illetem, hogy az Úrjézus lássa alázatomat. Én, aki porból vétettem és porrá leszek, kérlek, könyörögj érettem tiszta imával a Mindenható trónusa előtt.

Az orléans-i herceg és a kis trónörökös, akik az aranyozott, lapos vizesedényt tartották, egy lépéssel tovább mentek.

- Te Andreás apostol vagy, gyermekem... - zihált a király hangja. - Szent... szent... szent apostol... Íme, mosom a lábaidat, íme, alázatos csókkal illetem. Könyörögj értem, bűnösért, az Úrjézus trónusa előtt.

Az Andreás apostolnak öltözött tíz-tizenkét éves gyerek fontoskodva összeszorította színtelen ajkát, aztán önérzetesen, határozottan mondta:

- Hát könyörgök is, csak tessék jól uralkodni...

Mély csend támadt. A miniszterek, a tábornagyok, a diplomaták ajkán ugyanaz a mosoly rezzent.

Az orléans-i herceg és a kis trónörökös eggyel tovább vitte a lapos, aranyozott vizesedényt. A Nagy Király öregesen zihálva, újra meggörnyedt a lábmosás mozdulataiban, és úgy merítette a vízbe, csókolta meg a következő gyermek lábát, hogy a víz a homlokára freccsent.

- Te vagy Szent Tadeus Judás apostol, gyermekem... Szent... szent... szent... a te neved az Úr legfelségesebb színe előtt... Könyörögj érettem.

A gyerek sápadtan hallgatott. A király felpillantott. A körülötte szorongó előkelőségek között hirtelen tűnt fel a magyar fejedelem telt, sápadt arca. Szemében őszinte meghatódás könnyei csillogtak. Valami átcikázott az isteni kegyelem felé táruló lelkükön.

A király lehajtotta fejét.

A lábmosás és a lábcsók krisztusi alázatgyakorlása után minden gyermek szülei tizenegy tál ételt és tizenegy korsó bort és tizenegy tallért kaptak. Azon ételeket és italokat, melyeket ott, a királyi ebédlőben elfogyasztottak, a kis trónörökös, a későbbi XV. Lajos, az orléans-i herceg, Condé királyi herceg és más vérbeli hercegek hordták fel.

Másnap, nagypénteken és nagyszombaton, a király a versailles-i kápolnában ájtatoskodott. A kápolna előtt a gondosan ápolt rétet elborította a hatszáz beteg tömege. Főleg golyvások, de vakok és bénák sokasága is.

A Napkirály Polignac bíboros, Párizs érseke és gyóntatója, és Tellier szerzetes, a Societas Jesu tagja között lépdelt. Keze könnyed, gyors mozdulattal érintette meg a golyvások iszonyú, gömb alakú, ökölnyi golyvadaganatát, a vakok fénytelen szemét, az aszott bénák sárga homlokát.

Ajkáról egyenletesen hullott a szó.

- Gyógyulj meg az Úrjézus nevében!...

És a hatszáz golyvás, vak, béna ajkáról furcsa hördüléssel szállott a válasz:

- A király érint meg, s az Isten gyógyulást ad...

A király és a főpapok csoportján túl, ahol a királyi alamizsnaosztogatók osztották a hatszáz beteg hatszáz ajándékát, néha lárma csapott fel és tolongás örvénylett.

Az uralkodó úgy érezte, az iszonyú golyvadaganatok, a bénák, a vakok eltorzult arcának sora sohasem ér véget.

- Gyógyulj meg... gyógyulj meg... az Úrjézus nevében... - ismételte rekedten, s a hangja már hasonló volt a hatszáz beteg imamormogásához.

Hirtelen érezte, valaki nézi: másképpen, mint a fölényes főpapok, az alamizsnaosztogató, gőgös egyházfejedelmek. Oldalt pillantott. Tekintetük ismét találkozott.

"A magyar fejedelem... - villant át a gondolat... - Mit gondol most rólam ez az ázsiai magyar, hiszen a magyar földet alig húsz évvel ezelőtt még a törökök birtokolták, tehát Ázsia volt..."

A gondolat fellobbant, elszállott.

- Gyógyulj meg az Úrjézus nevében... - ismételte, és hosszú, izmos ujjai alatt érezte a betegek nyálkás bőrét.

A fejedelem a Nagyhét után megtekintette a király magánképtárát és drágakő-gyűjteményét. Húsvét első napján Torcy külügyminiszternél, másodnapján Du Maine hercegnél, harmadnapján Grammont hercegérseknél ebédelt. Aztán másfél hétre hazament Passyba. Ott újra a szegény bujdosókra gondolt, akik éheznek, míg őt Versailles-ban egyik lakoma után a másikba hívják.

Leült a kényelmes, puha, alacsony székre, kiterítette az ugyancsak alacsony, díszes asztalra a papirost. Tintát, tollat kért a titkárától, Szatmári Király Ádámtól, és szép, egyenletes írással, saját kezűleg írta:

"Könnyekre fakasztana ügyeim szomorú helyzete, ha a hit elvei, s életemnek különböző viszontagságai nem tanítottak volna meg, hogy imádjam az isteni gondviselést, melynek útjai megfoghatatlanok. Azonban eskümmel együtt járó kötelességek arra kényszerítenek, hogy feltárjam lelkemet a király előtt. Hiszen a magyar nemesi rendek részben a király ígéretében bízva keltek föl az Ausztriai Ház ellen, és én is azzal vigasztalom őket, hogy Magyarország sorsát is eldönti a spanyol örökségért vívott világháború után kötendő béke. Gondoljon őfelsége száműzött híveimre, és folytassa azt a pénzbeli segítséget, melyet ígért, adja meg tehát Danzigban élő híveimnek a húszezer livre-ben megállapított segítséget, hogy nyomorgó bajtársaimat gyámolíthassam..."

Sóhajtott. Letette a tollat. Újra sóhajtott. Ismét a tollhoz nyúlt, ismét letette. Homlokát ráncolva nézte hosszú, finom, asszonyt simogató izmos ujjait, melyeken már megjelentek az első tintafoltok.

"Tulajdonképpen, le kellene mosni..." A teleírt hosszú levélpapirosra pillantott. Szólni akart a titkárának, de csak újra sóhajtott.

Ahogy az udvaroncok elnevezték: Rágódzy herceg, ezen a tavaszon egyre többször kijárt a Marly-parkba, ahol minden "édes barátságot lehelt", ahogyan saját jegyzetében megírta.

Szabad idejét a versailles-i vagy a trianoni kertekben töltötte. A sok küzdelemtől elkínzott lelke mohón szívta magába a párizsi tavasz ujjongó szépségét.

A francia arisztokraták versengve hívták meg pompás lakomákra, kedves vacsorákra, a kissé fösvény hírében álló D'Antin herceg, a Nagy Király nagy szerelmének, Montespan asszonynak a fia éppen azért látta vendégül, hogy a király személyes parancsára megmutassa a Marly-park minden nevezetességét.

A Rákóczi tiszteletére adott ebéden Noailles herceg, Dangeau márki, Polignac bíboros, de Livry herceg, Villeroi tábornagy is részt vett. Ebéd után nagy sétát tettek a parkban, mikor egyszerre feltűnt előttük a Napkirály már hetvenhárom évet hordozó, kissé hajlott alakja. Ajkán szívélyes mosoly.

- Hogy tetszik e park, fenség? - fordult a magyar fejedelem felé.

Rákóczi is elmosolyodott.

- Ennél talán csak az Olümposz vagy az elíziumi mezők a szebbek... - szólt, alkalmazkodva az udvaroncok virágos beszédmodorához.

XIV. Lajos sokat és szívélyesen beszélt Rákóczival, aki ezentúl gyakran megjelent a Marlyban sétáló király társaságában. Majd később a hadiszemléken, melyeken láthatta és gyönyörködhetett "a világ legszebb katonaságában".

Április 11-én a franciák, az angolok, a poroszok, a portugálok és a savoyaiak megkötötték az utrechti békét. A békeünnepélyen Rákóczi és a bajor választófejedelem is megjelent. Mindkettőjüknek nagyon jó kedvük volt, sőt az éjszakai táncmulatságon is részt vettek.

A Napkirály ugyanis folytatta az immár szövetségesek nélkül maradt német császár ellen a háborút, amely Bajorország és Magyarország sorsát eldönthette.

A király május 29-én nagy díszebédet adott a magyar fejedelem és a bajor választófejedelem tiszteletére. Gyönyörű lovakat ajándékozott Rákóczinak oly módon, mintha azokat a bajor választófejedelem, a magyar királyjelölt küldené neki.

A fény, a zene, a ragyogás volt, ami betöltötte a sors korbácsa alatt már-már kihunyó lelkét.

Ha Versailles-ban járt, úgy érezte, a sors kapui tárulnak ki előtte, és a fény ragyogásából, a zene dallamából csodás szépségű asszonyok lépnek eléje.

Először úgy érezte, méltatlanná válik, ha ő, a bujdosó fejedelem, nem búsul a hazája sorsán, és honfiúi bánatba omolva nem siratja az elveszett magyar szabadságot. De a pillanatok megteltek az életöröm lobbanásával, a percek mélyén a szerelem zendült, és az órák mint a ködhajú Dionüszosz najádleányai járták körtáncukat hajnaltól hajnalig. Mindig szomjúhozta az asszonyok szépségét, a szilaj nászt, a tárulás, a nőiesség asztartei pompáját.

Most törvénytörő életvággyal ünnepelte - csak most ünnepelte igazán - a szabadulást a Wiener Neustadt-i siralomházból, a trencsényi zuhanás után - mikor ájultan hevert a hordágynak összeszíjazott lándzsákon - történt csodálatos megmenekülését. Jutalmat kért a nyolc esztendő halálos izgalmáért, a végső veszedelemért, a télben-fagyban, vízben, szélben megtett, magára vállalt embertelen fáradalmakért.

A kápráztató udvari bál táncban örvénylő fejedelmi ruhás udvaroncai tömegéből hirtelen egy asszonyarc merült fel előtte, s bár száz meg száz bájos, okos arcot látott, de ez az egy már közelébe jutott, megremegtette szívét.

- Ó, fenség... megengedi, hogy beinvitáljam a táncterembe? - hallatszott vakmerően, kihívóan, és mégis lágyan, kedvesen.

A fejedelem összerezzent. Már sokszor látta az udvari ünnepélyeken a latin ifjúsággal pompázó Charlotte-Elisabeth Bourbon-Conti hercegnőt, aki nemrég ment férjhez a király egyik közeli rokonához. A fejedelem zavartan elpirult. Eddig csak messziről nézte a fiatalasszonyt, aki kézről kézre vándorolt a jobbnál jobb táncosok között, és gondolni sem mert volna arra, hogy éppen ő közeledjen hozzá.

- Ó, asszonyom, még gondolni sem mertem ily olümposzi ajándékra... - szólt halkan, akadozva.

Nem volt rossz táncos, de szabadjára engedte táncosnőjét, kerülve a kemény fogásokat, és az asszony ujjongva fickándozott karjai között. Dús, éjfekete haja - mely úgy hasonlított a fejedelem anyjának, Zrínyi Ilonának pompázó hajfürtjeihez - kitört a gyémántdíszes babiloni körfésűk közül. Nagy, sötéten csillogó szemében enyhe gúny és vakmerő hívás volt.

A férfi mélyen meghajolt, összefogódzkodtak. Előreléptek. A mozdulataik úgy sodródtak a zene ritmusán, mint könnyű, fehér hajók a lágy, tavaszi fuvallatban, és a sziporkázó gondolatok, a feszülő akarat, a kigyúlt tekintetek egyszerre illeszkedtek zengve kavargó örvénnyé, mely valahová, a lelket betöltő, zengő fény felé sodorta őket.

A teraszon állottak.

- Fenséged oly különös ma este... - szólt halkan az asszony.

A fejedelem sokáig hallgatott.

- Állandóan rettegek, hogy egy udvari gavallér lekéri önt.

Az asszony megnyugtatóan legyintett.

- Ebben a táncban senki sem kér le. Itt az ön neve a táncrendemben.

A férfi közelebb hajolt. Szemét összehúzva pillantott belé a táncrendbe. Egyszerre érezte a díszes, keskeny hártyapapiros és az apró női kesztyű illatát.

- Menjünk tehát... - szólt, és a lélegzete is elállt az örömtől.

Rákóczi csak a karácsonyi ünnepre hagyta abba a rambouillet-i vadászatokat. Az éjféli és karácsonyi nagymisét a versailles-i udvari kápolnában hallgatta meg.

Tiszta téli éjszaka volt, mikor kedves vadásztársa, Toulouse gróf, Tassé marsall, gróf Courcillon és a gyönyörű fiatal szőke felesége kíséretében elindultak Courcillonék lakásáról.

Mikor a hatalmas fejedelmi hintó - alig néhány lépés után - megállott a várkápolna rézből kovácsolt, művészi kapuja előtt, a kápolna körül már sok hintó állott. Fáklyák lobogtak. A hintó dús aranyozása fel-felvillant az imbolygó, meg-megrezzenő fényben.

Az inasok, a kocsisok, a díszesen öltözött szolgák ácsorogtak.

A fejedelem kisegítette a hintóból Courcillonnét, és előreengedte a társaságot. A fiatalasszony feléje fordult.

- Ön mindig ilyen szerény és hallgatag? - szava halk, fojtott volt, mintha titkot kutatna.

A férfi szeretett volna úgy válaszolni, ahogy a versailles-i udvaroncok szólnak ilyen esetben:

- Csak áhítat az, mely mindig elfog, ha szépségét látom.

Madame Courcillon halkan nevetett.

- Fenséged már teljesen udvari ember lett.

A férfi önmagát gúnyolva elmosolyodott.

- Mindenesetre több puskaport pufogtatok el a vadaskertekben, mint odahaza Magyarországon a szabadságharc alatt.

Courcillonné könnyed bosszankodással intett apró kezével.

- Ön túlzottan kíméletlen önmagához. Tassé marsall mesélte, hogy majdnem életét vesztette, mikor a döntő csatában kizuhant a nyeregből.

A férfi lehajtotta fejét.

- Valóban, ha akkor nem vesztem el az eszméletemet, talán győzhettünk is volna, s az események más fordulatot vesznek.

Az asszony együttérző sóhajjal bólintott apró fejével.

- Igen, Franciaországban már alig van olyan főnemesi família, mely ne siratna valakit, aki Németországban, Itáliában, Hispániában vagy valamely távoli harctéren esett el... - Aztán hirtelen felvetette kicsi fejét, és nőies, bájos együgyűséggel elmosolyodott: - De akkor ön, fenség, Magyarországon marad, és nem találkoztunk volna...

Ez a fordulat oly váratlan volt, hogy a fejedelem önkéntelenül megállott.

Mélyet lélegzett. Mély áhítattal belenézett madame Courcillon arcába, és helyeslően bólintott.

- Igen, asszonyom, ez valóban pótolhatatlan veszteség lett volna a számomra...

Hallgattak... A többiek már a kápolna bejáratánál állottak, hogy bevárják őket.

- Kissé elmaradtunk, asszonyom - kezdte a fejedelem, de Courcillonné közelebb hajolt hozzá.

- Mondja, maga nem érez valami rendkívüli izgalmat, ha engem lát?

A férfi készségesen bólintott.

- Ó, hogy én... ha önt látom? Természetesen... Éppen mondani is akartam... Csak nem mertem...

Courcillonné halkan nevetett.

- Csak merjen... Ugye, gyorsabban dobog a szíve?... Ugye, melege lesz, mintha lázas lenne?...

A férfi nagyot nyelt.

- Igen... igen... mintha lázas lennék.

- Siessenek! - hallatszott kissé türelmetlenül a széles vállú, arányos termetű Courcillon vicomte hangja.

- A fenntartott helyünkre úgysem juthatunk be... - válaszolt Courcillonné. - Álljunk meg, ahol lehet.

Bent a kápolnában már szorongott a francia és európai arisztokrácia színe-java. Courcillon vicomte széles vállával talán szét tudta volna választani a tömeget.

Kissé előbbre jutottak, de mögöttük újra és újra összecsapódott a sokaság.

Az asszony megvárta, amíg mindnyájan végleg megtorpannak a tömegben, és úgy forgatva kicsi fejét, mint fecske a fészekben, kérdezte:

- Dobog a szíve?

- Dobog... - bólintott a fejedelem.

- Nagyon dobog?

- Nagyon.

A kórus felszárnyaló dallamában úgy csendült a lélek, mint az üvegharang. Aztán egy pillanatra mindent elsodort az orgona hegyomlásszerű és mégis dallamos zúgása...

Az asszony hófehér, ízes nyakát nyújtogatta, hogy közelebb jusson a férfi füléhez.

- Maradjon nálunk ma, majd holnap megnézzük azt az új híres operát, melyről annyit beszélnek.

- Jó... - intett fejével a férfi. Szerette volna összeszedni gondolatait, de az asszony tovább csivitelt.

- Nézze csak, ott elöl az orleáns-i herceg... Kiváló államférfi, de szörnyen vallástalan. Látja, egész idő alatt fel sem pillant az imakönyvéből, csakhogy mindenki tudja, aki számít az udvarnál, hogy egy divatos szerelmi regényt vagy esetleg a Pantagruel és Gargantuát kötteti be az imakönyv kötésébe.

A kórus újra felzendült.

Az 1714-es esztendő első napját a fejedelem Clagnyban ünnepelte. Clagny majdnem összefügg Versailles-jal. Itt a király gyönyörű palotát építtetett Montespan asszonynak, ki - mikor kolostorba vonult - fiának, Du Maine hercegnek ajándékozta.

A pompázó, spanyol szépségű Maine hercegné igen zajos, vidám életet élt, és pompás színpada híres volt udvari körökben. Du Maine herceg kedvence volt Maintenon asszonynak, aki az előző években, egészen kicsi korától nevelte. S most Maintenon asszony és Du Maine herceg a legfőbb hatalomra akart törni az orléans-i herceggel szemben, aki ugyancsak versengett a hatalomért a Nagy Király halála esetén.

Rákóczi, miután közel tíz hónapig lakott Passyban, átköltözött Clagnyba, mert azt remélte, hogy "több kényelemmel élhet a király és az egész udvar barátságának". A fejedelem házat vásárolt Clagnyban, berendezte úgy, hogy barátait akár feleségükkel együtt is fogadhatta.

Ezen a farsangon egyik bál a másikat érte. Szívesen táncoltak cotillon hongrois-t és menuet Transylvaniae-t.

Január 22. és 31. között a fejedelem is négy álarcosbálban vett részt: kétszer Berry, egyszer Bourbon hercegnél, egy ízben pedig Bourbon hercegnőnél. Berry herceg báljára tódultak a versailles-iak, és akkora tömeg szorongott, hogy szinte mozdulni alig lehetett. Minden álarcost bebocsátottak, jól etették, itatták. A mulatság Berry hercegnek tízezer tallérjába került.

A Napkirály egyre gyakrabban hívta vadászatra Rákóczit, s ezek nyomán a francia arisztokraták is szinte versenyeztek barátságáért.

A fejedelem szívesen járt a hatalmas rambouillet-i vadaskertekbe vadászni, így lassan kialakult barátainak köre: Toulouse gróf, Louis-Alexander de Bourbon, a király törvényesített fia Montespan asszonytól.

Toulouse gróf nem volt rabja semmiféle szenvedélynek. Hevesen semmire sem vágyott.

A fejedelem csodálta szelídségét, becsületességét. Tisztelte komoly ítélőképességét, munkaszeretetét, jótékonyságát, de főleg azt csodálta benne, hogy senkinek sem akart ártani. Udvara, melyet Rambouillet-ban rendezett be, vetekedett testvére, Du Maine herceg scéaux-i udvarával. Toulouse gróf megvásárolta a teljesen eladósodott Dampierre lovagtól a hatalmas, több mint tizenháromezer hektáros erdőséget, és Rambouillet-hoz csatolta. Szarvas, vaddisznó, nyúl, fogoly, fácán, vadkacsa vonzotta a vadászat kedvelőit, a madarászokat és az agarászokat.

Most, mikor a tavaszi vadászatok megindultak, Toulouse gróf mellett ott volt társaságában Tallard herceg tábornagy, akit elfogtak a höchstadti csatában, D'Estrées herceg marsall, aki a malagai és a touloni csatákban tűnt ki hadvezéri tehetségével. Jean Duras herceg, a tábornagy kisebbik fia, Sully herceg, aki kövér ember létére korának egyik legjobb táncosa volt, Dangeau márki és fia, Courcillon márki, aki Ramillies-nál megsebesült, Malplaquet-nál pedig elvesztette az egyik lábát, s azóta fél lábbal is jól kormányozta Touraine tartományát.

Június 24-én reggel Rákóczi Du Maine herceggel, a király fiával, egyik legjobb barátjával ment a rambouillet-i vadászatokra. A vadászat egy egész hétig tartott. Ez alkalommal a fejedelem olyan vadászruhát viselt, melyet csak a Napkirály különleges engedélyével szabad viselni. Dangeau és mások figyelmeztették erre, mire a fejedelem felkérte Dangeau-t, mentse ki a királynál tájékozatlansága miatt. A király azonban kijelentette, nincs kifogása a ruha ellen, sőt tetszik is neki Rákóczi ízlése.

Mikor a fejedelem az első lövést elhibázta, az udvari illemszabályok értelmében bocsánatot kért a királytól.

- Uram - felelte az uralkodó -, nagyon örvendek, hogy kíséretemben olyan ember van, mint ön.

Rákóczi látta, hogy a vérbeli hercegek is irigylik a király dicséretét.

A rambouillet-i első vadászat június 2-án véget ért, mert a király visszautazott Versailles-ba.

Rákóczi értesült arról, hogy a király fényűzően berendezett szobát bocsátott rendelkezésére Marlyban. A fejedelem egészen udvari emberré lett. Jelen volt a király felkelésénél és lefekvésénél. Barátai: az idősebb korú francia arisztokraták, Toulouse gróf, D'Estrées, Lauzun, Noailles, Tallard, Tessé, Villeroi és mások, ezek a vén arisztokraták, akik boldogok voltak, ha inget adhattak a királynak a szertartás három "belépője" közül az elsőben, tulajdonképpen szolgateendőket végeztek, latin vidámsággal, bájjal, szellemességgel tették mindezt, hogy pénzük, rangjuk legyen, és markukban tartsák mohó, ifjú, garázda nőstényeiket.

A fejedelem általában a bíborosokkal, hercegekkel, főnemesekkel, tábornagyokkal, kormányzókkal vett részt az "első bevonulásnál", reggel kilenc órakor. Tíz órakor ő is elkísérte a királyt a misére.

A versailles-i királyi kápolnában többször hallgatta a híres egyházi szónokokat, mint például Bourdaloue jezsuita szónokot, Massilont, Soanent.

A fejedelem többnyire azok barátságát kereste, kikkel katonai, politikai ügyekről vagy természettudományos kérdésekről beszélhetett.

A pompás ebédeken részt vett, s olykor elkísérte sétáján a királyt, aki mindig szívélyes volt hozzá. Máskor a királyi hercegnőket látogatta meg, vagy pedig estig kártyázgatott. A hivatalos kihallgatások után egy alkalommal a király is megnézte a rulettet, melyben Berry herceggel és másokkal együtt a fejedelem is részt vett.

A királyi palotában a Mars-, Merkur-, Apollón-teremben, a játékasztalok mellett szorongtak az Európa-hatalmú udvaroncok: lansquenet-t, reversi-t, téte-et, hombre-t, beset-t, portique-ot, hoc-ot, grelan-t, grande-ot, petite prime-et játszottak.

Rákóczi szívbéli jó bárója, Dangeau márki, aki különösen tapasztalt játékos volt, egyszer százezer tallért nyert.

Ezen a kellemes, hűs nyári napon a fejedelem és titkára, Szatmári Király Ádám, a Danzigban hagyott bujdosóktól érkezett levelet bontották fel.

A fejedelem lassú, egyenletes mozdulatokkal tette le az asztalra a levelet. Szatmári Király Ádám nyílt, becsületes arcán zavar volt.

- Rossz hír, felséges uram? - kérdezte részvétteljesen.

A fejedelem sóhajtott.

- Vay azt írja, hogy ha akarok segíteni, segíthetek... Az erdélyi bujdosók átkoznak, mert eddig nem segítettem rajtuk... - Vállat vont. Újra sóhajtott. - Nem hittem volna, hogy ennyire jussanak a dolgok, és hogy minden szó, beszéd, hír hirtelenül ennyire messze terjedjen... Akármivel is kecsegtetnek, itt a francia udvarnál, türelemmel kell fogadnom, de hiszen kegyelmed tudja a legjobban, hogy élő szóval és levelekben is eleget sürgettem a királynál a bujdosók megsegítését.

Szatmári ajka megrezzent, mintha mondani akart volna valamit, aztán csak bólogatva ismételte:

- Felségednek mindenképpen igaza van...

A fejedelem bólintott.

- Írja meg ezt nekik... - szólt halkan.

Ezekben a gyönyörű májusi napokban a fejedelem sokat tartózkodott a Napkirály társaságában.

Az öreg király általában tolószéken sétált a kertben. Mikor a séta után bevonult a belső termekbe, a kíséretében levő főnemesek, tábornagyok, miniszterek és azok a fiatal, bájos arisztokrata asszonyok, lányok, akik mindenhova bejutottak az udvarnál, a hatalmas terem közepén állottak.

A terem közepén óriás rulettasztal állott, melyet hármas sorban vettek körül a játékosok. Mások sakkoztak vagy biliárdoztak, este tízig, a király vacsorájáig, mikor a hatalmas udvaroncok szétoszlottak lakmározni, kártyázni, sétálni, ölelni, udvarolni vagy aludni. A nők és férfiak általában társaságban sétáltak. A különvonuló párokra megbízott udvari tisztviselők vigyáztak.

A száműzött magyar fejedelmet körülzsongták a világ legpompásabb királyi udvarának szépei. Szatmári Király Ádám, aki a fejedelem titkára volt, harmincegy főhercegnőről, hercegnőről és más főúri hölgyről beszél, akik közelebbi ismeretségbe kerültek a magyar fejedelemmel. Leggyakrabban a fejedelem a gyönyörű Berry hercegné, a két Bourbon-Condé leány: Louise-Elisabeth, aki éppen akkor lett Conti herceg felesége, és mademoiselle de Charolais, Courcillon márkiné, De Gesfres márkiné vagy De Turbes kisasszony társaságában fordult meg.

- Nem káprázik a szeme, felséges uram, ha ilyen ragyogó szépségek egész csillagzatát látja? - kérdezte egyszer Szatmári Király Ádám, a fejedelem bizalmasa és titkára.

A fejedelem sóhajtott.

- Sajnos, nagyon szerelmes természetű vagyok. De irtózom a szemérmetlenségtől. Tiszta szerelemre, meghitt, komoly barátságra vágyom... - Habozott, aztán zavartan hozzátette: - Pedig, úgy tudom, az ilyesmi nem nagyon tetszik a nőknek... Én nem vágyakozom a kalandok után, de elismerem, bizony megdobban a szívem, ha látom azt az asszonyt, akit szeretek. Engem megihlet, jobbá, nagyobbá tesz minden pillantása. Valóságos varázslat vesz rajtam erőt, ha hallom édes beszédét. Nyugtalanság és aggodalom fog el, ha távol van tőlem, de ha előtte állok, félek hozzá szólni, nehogy megbántsam valamivel. Gyakran elnézem, hosszan, hallgatagon, és arra gondolok, milyen reménytelen ez a szerelem, melynek lángja napról napra erősebben lobog a szívemben. Legfőbb vágyam, óhajtásom, hogy kedvére, tetszésére tegyek. Legfőbb aggodalmam, hogy valamilyen módon megsérthetem. Tiszta szerelmet érzek iránta...

A titkár habozott...

- És, felség... más hölgy nem váltott ki szívéből ilyen érzést?

A fejedelem szomorúan mosolygott.

- Dehogynem, ugyanakkor egy másik hölgyet is szeretek. Talán éppen azért, mert természetük ennyire különböző... - Élénken intett az íróasztala felé, ahol két hölgy kicsiny arcképe rejtőzött a vastag, ovális, aranyozott rámák között. - Sőt, valóságos szerencse, hogy egyszerre szeretem mindkét hölgyet, mert így legalább az eszem és a szívem egyensúlyban marad, mert az egyik természete kiegészíti a másikat.

A titkár töprengve nézte a Courcillon márkiné és Conti hercegné két miniatűr arcképét.

- De hát mégis, melyik hölgyet szereti jobban felséged?

A fejedelem vállat vont.

- Magam sem tudom... Az egyik azért gyújt szerelemre, mert művelt, kellemes, élénk és mindenben csodálatosan kedves hozzám... S emellett arca, termete tündöklően szép... A másiknak gondolkodása, szilárd jelleme, csendes magaviselete, erkölcsössége, természete, okossága jobban egyezik a természetemmel. Szépségére nézve a másikkal vetekedik... Az egyik, úgy látszik, jobban vonzódik hozzám, nyájassága némi reménnyel biztat, de... - A fejedelem sóhajtott. - Másoknak is akar tetszeni. Talán ezért jobban, őszintébben tisztelem a másikat, mert komolyabban vesz engem, és senkivel sem kacérkodik. Amaz azt akarta, hogy bámulják a vadászatokon, milyen csodálatos bájjal üli meg a lovat... emezt szívesebben látom otthon, ahol csendesen elkártyázgatunk. Az egyik elég hiú, hogy teljes hódolatot követeljen tőlem, a fiatalabbak udvarlását is elfogadta, hogy féltékenységet keltsen bennem, a másiknál ügyelnem kell magamra, hogy hódolatom a komolyságot meg ne bontsa.

Szatmári Király Ádám együttérzően bólintott.

- De mit csinál felséged, ha egyszerre találkozik eme két hölggyel?

A fejedelem rövid ideig hallgatott.

- Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy elég gyakran találkozom mind a kettővel. Elég alkalmam nyílik, hogy megfigyeljem jellemüket, érzületüket, s csak aztán akarok nyilatkozni, mert arra vágyom, hogy az, aki meghallgat engem, csak engem szeressen... - Szomorúan elmosolyodott. - Balassi Bálint versével szólva: azon imádkozom, hogy az isten szíveinket ne gyulassza bírhatatlan lángra... - Lemondóan legyintett: - De hiába titkolom szerelmemet, a két asszony már régen észrevette... Sőt, a királyi udvar is... Hát igen, a pletykás udvaroncok már régóta találgatják, melyiket szeretem jobban, s így az én két asszonyom egyre féltékenyebb lesz egymásra. Úgy lehet, az egyik talán azért, mert igazán szeret, a másik, mert meg akarja mutatni, ő a szeretetreméltóbb.

Halkan beszélgettek. A lélek megtelt apró, kedves vagy lángoló emlékekkel. Az érzések pendültek, mint láthatatlan húrok, melyeket a vidám, olümposzi halhatatlan pendít soha el nem haló, mindig visszacsendülő asztartei dallamra.

A fejedelem néha már-már megvallotta szerelmét, de uralkodott magán, bár a két asszony annál jobban gyötörte. Nagyon bántotta, hogy Courcillonné egészen a bizalmasság legszélsőbb határáig engedte magához a tolakodó ifjakat, míg őt a tisztelet és nagyrabecsülés tartózkodóvá tette. Ezért inkább Conti hercegnéhez közeledett.

Augusztus negyedikén a négyhetes menyecske, Conti hercegné is részt vett a marlyi vaddisznóvadászaton.

Mikor a király nem vadászott, a fejedelem valamely királyi herceggel vagy más államférfiakkal kirándult Rambouillet-ba vagy a boulogne-i erdőbe vagy Párizsba, és Du Maine hercegnél, Scéaux-ban tett látogatást.

Mindenütt zajos társaságban élt, de a politikai dolgokat sem hanyagolta el.

Politikai munkatársai, Charière és Brenner Marlyba is kijöttek hozzá jelentést tenni.

A fejedelem megbízta Brennert, hogy augusztus harmincadikán Párizson keresztül Fontainebleau-ba küldjék a poggyászát. Ő maga által vásárolt hat pompás fekete lovát, az aranyozott díszhintóval együtt, Szatmári Király Ádámmal előreküldte, de ő maga Dangeau márki hintóján, a királlyal együtt, szeptember elsején érkezett Fontainebleau-ba.

A Napkirály és Maintenon asszony aranytól sziporkázó hat hófehér arab kancával vontatott díszhintóját rengeteg udvari méltóság, testőr, szolga kísérte. A vadászatra mindenki elindult Fontainebleau-ba, aki valamit is számított az udvarnál.

A fejedelemnek külön lakása volt Fontainebleau-ban. Neki is, mint szeptember kilencedikén a bajor választófejedelemnek, maga a király rendezte be a szállását. A király már másnap megkezdte a hajtóvadászatot, melyet előírt rendben, szokott pompájában bonyolítottak le. A kegyelemdöfés után az elfogott szarvast harminc fáklya lobogó fényében és harminc vadászkürt harsogása mellett nyúzták meg, és a kutyákkal etették meg. Majd az egész társaság zöld gallyasan, kürtszó mellett tért haza. Majdnem minden este színielőadás volt. Olykor - elég sűrűn - a Napkirály Maintenon asszonnyal sétakocsizásra indult. Ilyenkor az urak és hölgyek részben fogatokon, részben lovon követték őket.

A fejedelem a vásár- és ünnepnapokon Toulouse gróffal puskázgatott, s utána az itt csodálatosan szép Szajna mellett épült kies, kicsiny, bájos vadászlakban, a Châtoau de la Rivière-ben pihent meg. Rendesen itt volt Bourbon hercegnő is barátaival és leányaival, Conti, Duras, Villars hercegnők, Charolais és Turbes kisasszonyok.

A fejedelem ilyenkor az ifjú, bájos Conti hercegnő társaságát kereste, kártyázott vele eleget, de mégsem merte bevallani neki a szerelmét - melyről pedig már az egész udvar tudott -, mert a Párizsban betegen fekvő Courcillonnéra gondolt.

Akkor az udvar egy gavalléron mulatott, kit a féltékeny férj lemoshatatlan zöld festékben fürdetett meg, s most a király parancsára meg kellett jelennie az udvarnál. Sokan beszéltek arról, hogy Solre gróf leányával együtt idejött, és arra kérte a királyt, hogy leánya házasságot köthessen Robecque herceggel. Az udvart az is érdekelte, hogy a herceg Ádámig, Rákóczi fejedelem pedig II. Endre királyig vezette vissza családfáját. Az Árpádok másik ivadékával, a bajor választófejedelemmel, kit a felkelők annak idején magyar királynak akartak koronázni, többször találkozott.

A Napkirály a bajor választófejedelmet, majd Rákóczit külön titkos kihallgatáson fogadta. Ez a kihallgatás új reményeket keltett. Az is növelte tekintélyét, hogy a spanyol királyhoz küldött követe, D'Absac márki ezredes szeptember 16-án azzal a hírrel tért vissza, hogy a spanyol király őt, mint hatalmas és előkelő fejedelem követét fogadta, s a fejedelem számára ezer tallért küldött, őt magát pedig egy különösen szép gyémánttal ajándékozta meg.

Október 10-én a vadászatok véget értek, az egész udvar elhagyta Fontainebleau-t.

Rákóczi saját fogatán már másnap Passyban volt. Azonnal átment Courcillonnéhoz, akinek betegsége nyugtalanította, úgyhogy Fontainebleau-ban és Rivière-ben sem érezte magát nyugodtnak.

Nagyon boldog volt, mikor szüleinek és férjének társaságában látta, hogy a gyönyörű Courcillonné meggyógyult. Passyban meglátogatta, majd együtt mentek át Versailles-ba.

Október 15-én a király igen kedvesen vette, hogy a fejedelem az ebéd utáni sétájában elkísérte.

Másnap a Nagy Király Marlyba ment vadászni, a fejedelem elkísérte, és négy hétig a társaságában maradt. Rövidesen az európai politikai helyzet is megváltozott: Villars marsall október tizennegyedikén elfoglalta az erős Freiburgot. Majd Rastadtban megkezdődtek a béketárgyalások Villars és Savoyai Jenő herceg között.

Torcy külügyminiszter kijelentette, hogy ebbe a békébe a magyar bujdosók helyzetét is belefoglalja.

Rákóczi most élő szóval és nem levelekben azzal a kéréssel fordult a királyhoz és a baráti köréhez tartozó francia államférfiakhoz, hogy védjék meg a magyar nemzet érdekeit, és egy sereg élén őt küldjék Magyarországra.

De a tárgyalások elhúzódtak. A Nagy Király akkor határozta el, hogy hatvan új gyalogzászlóaljat és százhat lovas eszkadront állítanak fel, hogy folytassák a háborút, vagy teljes harci készségben tárgyalhassanak.

A világtörténelem legfénylőbb, valóban napkirályi udvarának pompája kápráztatva hullott a mindent elborító fénytől káprázó szemébe. A fényből ifjú, világszép hercegnők, asszonyok tűntek fel. Ragyogtak, kápráztattak, s ő elálló lélegzettel kapkodott utánuk. Nyolc rettentő, véres esztendő alatt harcra feszülő lelke hirtelen lobbant fel, a szépség, asszonyiság birtoklásának szilaj vágyával. A fényörvény elragadta: "ha jól meggondolom, igazi színészélet volt az enyém..." - mondta egyszer Toulouse grófnak, mikor lassan iddogáltak a vaddisznólesen a De la Rivière apró vadászkastélyának keskeny teraszán.

"Játszottam keresztényt a papokkal, katonát a katonákkal, politikust a politikussal szemben. Tettem a szépet, bókoltam és udvaroltam a nőknek, és akik nekem akartak tetszeni, azoknak érzelmeit viszonozni óhajtottam..."

A mindig nyugodt, könnyedén vidám Toulouse gróf szemöldökét felvonva, együttérzően hümmögött.

- Nem hiszem, hogy holnap vaddisznólesre megyünk, mert őfelsége állítólag megbetegedett, vagy mindenesetre nem éppen egészséges.

Mindketten aggodalmasan hallgattak.

A leghatalmasabb volt a királyok között, akik valaha is koronát viseltek, Nagy Károly, V. Károly, II. Fülöp mellett. De hatvan évig tartotta a jogart.

Most úgy érezte, valami új, ormótlan hatalom tornyosul mögötte. Néha érezte tarkóján hűvös leheletét, és tudta, hogy ez egyszer nincs menekülés.

Ezen a napon - neve napján -, augusztus 25-én már-már nagyon rosszul volt, s mégsem engedte, hogy a szokásos reggeli hangverseny elmaradjon. Este azonban maga kívánta, hogy feladják neki a halotti szentségeket.

Rákóczi ott állott a király betegágyánál csoportosuló orvosok, államférfiak között. Tekintetük találkozott.

- Ön itt? - kérdezte halkan a király. - Miért hagyta abba a chantillyi vadászatokat?

A fejedelem sokáig hallgatott.

- Lelkiállapotom miatt... - szólt kitérően, s látta, hogy a Nagy Király homályos szemében hála csillan.

A hatalmas udvaroncok, a mindentudó inasok, az egymás ellen acsarkodó államférfiak, a sok ezer halált látott marsallok arcán megdöbbenés látszott.

A király észrevette a tükörben, hogy két lakáj, akik a kandalló mellett, az ágy lábánál állottak, arcát eltakarva zokog.

A Napkirály kissé megmozdult, és halk, érthető hangon mondta:

- Miért zokognak? Önök talán azt hitték, halhatatlan vagyok? Én ezt soha nem hittem. Ismerik koromat, fel kellett volna készülniük rá, hogy elveszítenek...

A fejedelem lehajtott fejjel, lassan húzódott hátrább, a kijárat felé, hogy előreengedje a beteg ágyához a későn jötteket.

Kint szeptember eleji éjszaka volt. A telihold opálos pajzsa ott lebegett a roppant versailles-i palota, a híres szép négy sorban álló hatalmas gesztenyefák felett. A palotaóriás körül, belegázolva a pompás, nyírott bokrokba, a főnemesek, a tábornagyok, az újgazdagok díszes hintói állottak. Halkan, szinte vidáman, a nagy változás előérzetében beszélgettek a lakájok, a kocsisok, az udvari cselédek. A fejedelem körülpillantott, de sehol sem látta a gyönyörű hat fekete lovas díszhintaját.

- Ön Passy felé megy? - hallatszott halkan.

A fejedelem megfordult. Arányos középtermetű férfi állott előtte. A fejedelem megismerte: Louis de Rouvroy de Saint-Simon herceg állott előtte, akit gyakran látott vadászatokon, a király fogadásain.

- Igen, ma este Passyban van dolgom... - szólt szívélyesen. - De sehol sem látom a hintómat, melyet pedig a gesztenyefasorba rendeltem.

A herceg reménytelenül intett.

- Ebben a zűrzavarban minden összekeveredik. Ezen hintók rengetege - úgy mondják, akik most érkeztek - egészen Meudonig mindent eltorlaszol.

A fejedelem bólintott.

- Igen, látom... - szólt reménytelenül.

Saint-Simon herceg mintha mosolygott volna a szeptember eleji holdtölte félhomályában.

- Igen, a haldokló királyok mindig népszerűek, mert a haláluk kötelező történelmi udvariasság a szerencsétlen, istenverte nép iránt, mely hiú, gyerekes reményekkel eltelve várja a jobbat, a tűrhetőbbet, a kevesebb elnyomatást, kevesebb oldalba rúgást, az emberségesebb adót és kevesebb botot.

A fejedelem úgy nézett körül, mintha mindjárt bemenekülne a hintók rengetegébe.

- Ó, fenség... - szava akadozott. - Én ott voltam, mikor őfelsége felvette az utolsó kenetet. Mit mondjak erről a nagyszerű és szomorú látványról, melyet szememnek, fülemnek a legnagyobb király haldoklása jelentett? Láttam nem egy istentelen, de valóban istenfélő és valóban keresztény királyt, láttam oly kimagasló alakot, mint a Libanon cédrusa, mely megőrlött gyökerei következtében ledőlni készül, miután a világi méltóságok libanoni magaslatán immár hetvenhat esztendőt töltött be...

Csend lett. Csak a félhomályban csillant meg néha a pipára gyújtó kocsisok pipatüze.

Saint-Simon halkan nevetett.

- Az udvariasság és a tapintat azt kívánja, osztozzam nyilvánvalóan őszinte érveiben, hiszen a király közel fél évszázad óta támogatta a magyarországi szabadságharcosokat, de mivel ön itt idegen, őszinte leszek önhöz: nem mindenki siratja - az ön szavával élve - a libanoni cédrus kidőltét, sőt... felette kevesen. Párizs, mely torkig van a szigorú alávetettséggel, fellélegzett némi szabadság reményében... Ujjong, hogy vége szakadt sok olyan ember hatalmának, akik mind visszaéltek azzal. A tartományok, amelyeket a nyomor és a pusztulás a kétségbeesés szélére sodort, ugyancsak fellélegeztek, és repdesnek az örömtől, a parlamentbíróságok és különféle jogi intézmények, melyeket tönkretettek a rendeletek és királyi nyilatkozatok, bizakodnak, az előbbiek abban, hogy nagyobb szerephez jutnak, az utóbbiak pedig abban, hogy felszabadulnak. A nyomorba süllyedt, meghajszolt, kétségbeesett nép hálát ad az istennek, mégpedig szemérmetlen nyíltsággal, a várva várt s már-már nem is remélhető megváltásért.

A fejedelem döbbenten hallgatott.

- Felség!... - hallatszott egészen közelről Szatmári Király Ádám ismerős hangja. - Ott áll a hintaja a Point de Jour városkapunál... Közelebb sehogy sem juthattunk.

Rákóczi odafordult Saint-Simon herceghez.

- Ha ön is Passyba igyekszik, engedje meg, hogy rendelkezésére bocsássam a hintómat, akár holnap délig is.

A herceg sokáig hallgatott.

- Köszönöm... - szólt végül. - Elfogadom ajánlatát.

A fejedelem mélyen meghajolt, de szép, férfias arcáról nem tűnt el a mély fájdalom, a riadt megdöbbenés és a hirtelen feltartóztathatatlanul lobbanó ellenszenv.

A Nagy Király hátravetette fejét, mely most allonge-paróka nélkül, rövidre vágott, sűrű, ősz hajával szinte fiatalosnak látszott.

Le Tellier atya, a Societas Jesu egyik leghíresebb szónoka, gyóntatója és Maintenon asszony egyszerre hajlottak feléje.

- Gyónjon meg felséged... Indítson bűnbánatot...

A haldokló mély, ziháló lélegzettel küszködött a mellére nehezedő láthatatlan súlyok ellen.

A szavak lassan siklottak kicserepesedett ajkáról.

- Öltem, hogy ölhessek. Raboltam, hogy rabolhassak, az özvegyek, árvák vagyonát dézsmáló hivatalnokaim ellen el nem jártam... Másfél millió szorgalmas, becsületes embert országomból kiűzettem... Börtönbe vetettem. Gályarabnak eladtam, templomokat romboltam, kínvallatással vallattam...

Le Tellier atya keskeny, okos latin arcán az egészséges ember fölénye honolt.

- Óvom felségedet a túlzott bűnbánattól... mely nem a lélek üdvét szolgálja, de terméketlen kétségbeesést kelt. A halál a bölcs, örök istenünk csodálatos, bőkezű ajándéka. Fogadjuk el, hogy a lelkünk továbblebbenjen az ismeretlen titokzatos utakon, melyeket az isten fenséges jósága és elképzelhetetlen bölcsessége számára kijelölt és kitárt.

A haldokló ajka szélén különös mosoly rejtőzött.

- Kedves fráter, önök olyan sokat tudnak az istenről, hogy az már szinte istentelenség.

Le Tellier atya lehajtotta fejét.

- Gyóntatni jöttem, felség, s nem vitázni.

A haldokló arcán most már láthatóan siklott el a mosoly.

- Néhány perc múlva megtudom, mi az igazság abból, amit önök oly felsőbbséggel hirdetnek.

Madame Maintenon előrehajolt.

- Vigasztalódjon felséged. Igaz, hogy életének több mint a felét erkölcstelenségben töltötte, de élete kisebb, értékesebb részében mintaszerű erkölcsi életet élt.

A haldokló gőgösen szorította össze fakó, lepedékes ajkát.

- Erkölcs? Az ön erkölcse, asszonyom, olyan, mint a hóhérbárd: vért fakaszt és halált oszt. A hetes kereveten nekem táruló szeretőim bármelyike erkölcsösebb volt, mint ön, aki az öregkoromban tört a legfőbb hatalom felé.

Az asszony arcán hűvös nyugalom volt.

- Nekem nem kellett a hatalom, nekem szeretet és megbecsülés kellett.

A király gúnyosan, most már láthatóan elmosolyodott.

- Szeretet? Megbecsülés? De hiszen én az ön... az ön folytonos cselszövéseinek engedve űztem ki másfél millió franciát, akik hugenották voltak... Ne hárítsa el a felelősséget, asszonyom...

Az asszony elfehéredett. A gyóntató megnyugtató kézmozdulatot tett.

Csend volt. A haldokló lehelete lassan akadozott. Szeme tágra nyílt, összeszűkült az életerő utolsó lobbanásában. A csend hűvösebb, súlyosabb lett.

- Uram... uram... miért hagytál el engem... - szűrődött szaggatottan, elfúlva a suttogás.

A haldokló arca kisimult. Szinte fiatalos lett. Madame Maintenon sokáig várt, de csak a kocsisok lármás vitája szűrődött be a versailles-i kastély udvarából. Lassan előrenyúlt, és lágy, könnyed mozdulattal csukta le a halott fénytelen szemét.

II. Rákóczi Ferenc vezérlő fejedelem őfelsége szeptember 3-án tudta meg a Napkirály halálát, és visszasietett kedvenc pihenőhelyére, a kamalduliak kolostorába, Grosbois-ba, ahol az utóbbi időben gyakrabban is tartózkodott.

Titkárát, Szatmári Király Ádámot intette: nem fogad látogatókat, és erősen böjtöl a nagy halott lelkiüdvéért. "Úgy szerettem a Napkirályt, mintha apám lett volna, de jobban gondoskodott rólam, mint a mostohaapám..." - akarta mondani apródjának, Mikes Kelemennek, aki éppen szolgálatban volt.

De ezek a gondolatok elfutottak valami hűvösen szivárványló végtelenbe. Letette díszes, pompás udvari ruháját. Fekete talárist vett fel, melyet kedvenc szerzetesei, a kamalduliak viseltek, és letérdelt a hatalmas, fekete feszület elé.

- Uram, irgalmazz a nagy halott árva lelkének, hogy lelke üdvözüljön, s teste feltámadjon az örök életre... - zizegett sokat csókolt ajkán az ima. Elhomályosult szeméből igaz bánat könnyei csorrantak.

Az orléans-i herceg, aki a Napkirály végrendelete szerint Franciaország régenskormányzója lett a hatéves XV. Lajos mellett, mint régi jó barát, szívélyesen fogadta a nála tisztelgő fejedelmet, de csak nehezen intézkedett a bujdosó magyarok megsegítéséről.

A fejedelem a gyászév alatt visszavonult életet élt szállásán, a Grosbois mellett emelkedő kamalduli kolostorban.

Ahogy múltak a napok, egyre jobban elmerült a szerzetesi élet magányában. Gyönyörű hat fekete lova, aranyozott hintaja szinte gazdátlanul állott.

Szatmári Király Ádám vagy a fejedelem apródja, Mikes Kelemen, egyforma zavarban voltak, ha szóltak hozzája.

Ezen a tavaszi napon a fejedelem levelet kapott, hogy a titkos küldetésben járó Pápay János jó hírekkel érkezik Konstantinápolyból. Nem akarta itt Párizsban fogadni a hírhozót, mert ez nagy feltűnést keltett volna, s ezért a Grosbois mellett levő kis erdőben találkozott Pápayval, aki átnyújtotta III. Ahmed szultán aranyos borítékos, aranypecsétes, ezüsttokba zárt levelét.

Rákóczinak jólesett ez a kitüntetés, mert egy igazi világbirodalom uralkodója csak egyenlő rangú uralkodónak szokott így írni, s erdélyi fejedelem hasonló kitüntetésben még nem részesült.

Az orléans-i herceg, Franciaország kormányzója arcán meglepetés, őszinte sajnálkozás és rejtett megkönnyebbülés látszott.

- Az udvarnál sokat beszélnek arról, hogy fenséged állítólag Törökországba utazik... - Kezét figyelmeztetően emelte fel. - Személy szerint óvom önt, és arra kérem, gondolja meg, a szultán sokat ígér, de vajon megbirkózik-e a világ jelenleg legerősebb seregével, melyet Eugène de Savoya kovácsolt össze két évtized alatt? S ha vereséget szenved, nem adja-e ki önt az ellenséggel való kedvezőbb béke érdekében?

A fejedelem érezte, hogy most ez a történelem világ népeit kovácsoló pillanata. Magasan, daliásan állott a kormányzó herceg előtt. Szava ércesen csendült:

- Nem rettegek attól, hogy kiadnak, pedig tudom, akkor gyalázatos módon, gyalázatosan kivégeznek. Nem félek a méregtől, a háború és a tengeri út viszontagságaitól, melyekre méltóságomnál fogva köteles és kész vagyok... Mindenkor készen állok. Személyesen megyek Törökországba, mert ott közelebb leszek hazám földjéhez. Ha a szultán olyan hosszú idő óta bőkezűen támogatja a hozzámenekült XII. Károly svéd királyt, nem várhatok-e én többet, hiszen Magyarország és a török birodalom évszázadok óta határosak egymással?

Csend lett. Az orléans-i régensherceg megnyerő, fiatalos, okos arcán újra átrezzent valami.

- Fenség, hivatalosan semmit sem tehetek önért, de mint szívbéli barátja és tisztelője, biztosítom önt, segítek mindenben, amiben csak hasznos lehetek.

A fejedelem büszkén, alig észrevehetően meghajolt.

A Rákóczival együtt Törökországba utazó negyven magyar és külföldi kísérője 1717. szeptember 15-én szállt be a "L'Ange Gabriel" hajóra, amely Toulon kikötőjében várt rájuk. A "L'Ange Gabriel" két nap múlva kifutott a touloni kikötőből Konstantinápoly felé.

Könnyed, párás októberi napon vetett horgonyt a "L'Ange Gabriel" Gallipoli kikötőjében. A tárgyalások már másnap megkezdődtek.

Savoyai Eugén nándorfehérvári nagy diadala után a török sereg rendetlenül özönlött vissza.

Rákóczinak kérnie kellett, hogy a megígért milliókból százezer tallért kapjon, hogy a "L'Ange Gabriel" hajóját elbocsássa, és fegyvereket és más hadiszereket vásároljon.

A török tengernagy - Kapudán pasa - csak október 11-én délután három órakor jött át a fejedelem hajójára, hogy ünnepélyes bevonulásánál az oldalán legyen. A fejedelemnek súlyos köszvény-bántalmai miatt hordszéken, gyaloghintóban kellett ülnie. Barátai, szolgái, a török tengernagy, Kapudán pasa, és egy janicsár aga, lóháton követték.

Ibrahim kajmakám-ezredes szívélyes mosollyal nézett a fejedelem arcába.

- Az édesanyám francia nő volt - szólt kifogástalan kiejtéssel franciául.

A fejedelem végtelen utazásoktól meggyötört arcán nyugalom honolt.

- Én azért jöttem ide, mert ismerem állásom kötelezettségét, és használni akarok a szultánnak, kinek hadjárata, ügye így összefonódott a magyarok ügyével.

Ibrahim kajmakám szívélyesen bólintott.

- A szultán a közös ellenség ellen kívánja fenséged tanácsát és közreműködését. Ügyét annyira a szívén viseli, hogy visszahelyezi önt a fejedelemségbe, akár háború, akár béke útján... - Elhallgatott, aztán láthatóan érezve, hogy a tárgyalás döntő fokozathoz ért, kérdezte: - Tudni szeretném, fenséged hajlandó lenne-e tavasszal egy török vagy tatár sereg élére állni, s milyen hadműveleteket javasol, hogy az intézkedéseket minél hamarabb megtehessük.

Hallgattak. A fejedelem kissé előrehajolt ültében.

"Török-tatár had hozza a magyaroknak a szabadságot? De hiszen tatár-török dúlások miatt egyszerre megátkozza nevemet még a leghűségesebb hívem is ott, a magyar földön..." - villant fel a gondolat.

- Nem ismerem a török, tatár hadak erkölcsét, szokásait, nyelvét, rendjét... Nekem az eddig elhangzott ígéretek alapján külön sereget kell gyűjtenem, összeállítanom, felszerelnem. Ha a szultán elegendő pénzt ad, én legalább harmincezer harcost vezethetek Magyarországra, s ha a szultán nyugati szövetségesei is támadnak, akkor sikerül megosztani az ellenség erejét, ez pedig a győzelem egyik záloga.

Ibrahim kajmakám sokáig hallgatott.

- Milyen segítséget nyújthatnak fenségednek a keresztény uralkodók, és hogyan akarja szervezni a hadseregét?

Rákóczi arcán egy pillanatra zavar látszott.

- A spanyol király már megkezdte háborúját a császár ellen, a többi uralkodó magatartása a spanyolok és a magyarok sikereitől függ. Azoknak, akik pénztelenségük miatt vonakodnak a háborútól, a rendelkezésemre bocsátott összegből akarok segítséget nyújtani, a többit pedig a háború folytatásával bátorítom fegyverfogásra.

A kajmakám töprengve ráncolta homlokát.

- Véleményét közlöm a nagyvezérrel... - szólt végül. - De hát fenséged nem akarna a török-tatár sereg élére állani, mely a császár ellen vonulna fel...?

A fejedelem elsápadt. Ajka széle megrándult.

- A háború iszonyait zúdítanám népemre, és mindenki megátkozna... - szólt halkan. - Én azért jöttem ide, mert a szultán őfelsége levélben ígérte a külön magyar hadsereg támogatását, vagyis hogy pénzbeli segítséget nyújt. Könnyelműen nem vállalkozhattam oly magyar háborúra, mely józan ésszel és a háború általam meghatározott alapjaival ellenkezne.

Hosszú csend támadt.

- Ezzel megkockáztathatja, hogy elveszti a szultán őfelsége jóakaratát... - szólt hűvösen a másik.

A fejedelem elnézett a kajmakám feje felett.

- Isten kegyelme megőrzött minden veszedelemtől, s idővel megszerzi számomra a török nemzet tiszteletét, becsületét, bizalmát.

A kajmakám hűvös tekintettel kémlelte a fejedelem arcát. Hallgatott. A fejedelem lassan emelkedett fel ültéből.

A fejedelem ettől fogva egyre gyakrabban sürgette a szerződés megkötését, az ígéretnél többet azonban nem kapott. Az adott pénzből udvarának fizetése, ruházása, sőt mindennapi élelme sem került ki. Ha előterjesztéssel élt, azt csak személyesen vagy egy kapudzsi, ajtónálló útján tehette meg.

Bercsényi sem jött hozzá, hogy tanácsaival támogassa, hanem, amint a fejedelem értesült: Ruszcsukba utazott, hogy a toborzást a szerződés előtt is folytassa. A fejedelem ezellen élesen tiltakozott, mert éppen most kért a keresztény sereg toborzására másfél millió piasztert.

A szultán 1718. január 4-én fogadta a fejedelmet. Amikor belépett a tanácsházba, a másik ajtón a nagyvezér lépett be, és a szultán aranyozott rácsos ablaka előtt ült le.

A szultán a rács mögött udvaroncok csoportjában ült trónusán. Feszült csend volt. A mellékbejáratokból csausz írnokok léptek be, majd a vádlók és a vádlottak. A nagyvezér néha a szultán felé fordulva mondott ítéletet, melyet azonnal végre is hajtottak. A törvénykezés egy óráig tartott. Utána a szultán nevében megvendégelték Rákóczit és kíséretét. Nem messze tőlük ült a nagyvezér és a kajmakám.

Alacsony, kerek asztalokon fűszeres ételek halmozódtak, de az ebéd alig tartott félóráig. Asztalbontás után a nagyvezér levélben tudatta a szultánnal, hogy a fejedelem kihallgatást kér tőle.

Az idő lassan múlott. A fejedelem néha úgy érezte, minden belevész valami fojtó némaságba. A vele jött magyarok egyforma feszült arccal hallgattak. Végre megjött a válasz. A nagyvezér és a kajmakám felemelkedett ültéből. Keskeny, hosszú folyosók nyúltak... Végre megtorpantak egy díszes, aranyrácsos kapu előtt. Jobbról-balról két hatalmas termetű kapudzsi ajtónálló ragadta meg.

A fejedelem arcán megdöbbenés ült. Az ajtónállók előrelendültek a szultán trónusa felé. A fejedelem egy pillanatra látta a trónon ülő szultán hosszúkás, szakállas arcát. A két ajtónálló erőszakos mozdulattal nyomta térdre. Tarkójára széles tenyerek tapadtak. Feje legörnyedt. Homloka a szőnyeget érte. A megaláztatás mint tüzes harapófogó tépte lelkét.

A szorítás engedett. Fuldokolva felegyenesedett. A szavak akadozva hullottak remegő ajkáról. Kezében meg-megrezzent a beadvány hosszúkás papírja.

- Hazám... hazám... - bukkant fel ismétlődve újra és újra az érzéshullám taraján, mint borostyán a habok hegyén, a szó...

Beszédét a tolmács lefordította a szultánnak, aki a nagyvezérnek adta meg a választ, aki viszont ismét a tolmácsnak továbbította az udvariasan csendülő, keleti szóvirágokkal pompázó választ.

Két eunuch pompás drága szőrmés kaftánt vetett a fejedelem és a kísérete vállára. A fejedelem úgy érezte, minden megváltozik. Mintha csupa ázsiai fejedelem állott volna előtte, mögötte.

Savoyai Jenő nagy diadalai: a Szalánkámen mellett vívott nagy csata, Temesvár és Belgrád bevétele után, a császári csapatok diadalmasan nyomultak előre. Megszállták a régi Szerbia és Bosznia nagyobbik felét és a Havasalföldet, egészen az Olt torkolatáig.

A török diplomácia béke után kapkodott. A császár és a szultán követei Pozsarevácban ültek össze tanácskozásra.

Gróf Virmond, a császári követ már az első napon követelte a Törökországban tartózkodó magyar felkelővezérek: Rákóczi, Bercsényi, Eszterházy Antal, Forgách báró, Vay Ádám, Csáky Mihály gróf és más magyarok kiadatását.

A bujdosókra hirtelen rávetődött a halál árnyéka.

- Ha nem teljesítik a császár és király kívánságát, és nem szolgáltatják ki láncba verve a magyar lázadókat - érvelt a császári küldöttség vezetője -, a béketárgyalásokat megszakítjuk, és diadalmas seregünk tovább nyomul a török birodalom belsejébe.

A szultán követei: Ibrahim szilihdár, Mohamed efendi és Maurocordato havasalföldi goszpodár, sápadtan hallgattak.

- Uraim, követeléseiket közöljük Ibrahim nagyvezérrel, az egész oszmánli had főparancsnokával... - szólt halkan Maurocordato.

- Mit?! - csattant fel Ibrahim nagyvezér. - Láncokban? A vendégeinket?! Mondjátok meg a hitetlen követeknek, hogy inkább kész vagyok félbeszakítani a tárgyalásokat, mint hogy elfogadjak olyan határozatokat, melyek sérelmesek a Nagyúr vendégeire nézve, és ellenkezik a vallásunk törvényeivel. Rakofdzsi-oglu a Magas Birodalom vendége, és nemhogy bilincsbe verve, de semmiképpen sem adjuk át őt az ellenségei kezébe... Ilyen becstelenséget semmiképpen sem követhetünk el.

Az oszmánli követek farkasszemet néztek a császár kiküldöttjeivel. Csend volt. Gróf Virmond végigsimított homlokán. Köhintett, és mintha nem hallotta volna a török követek válaszát, azt mondta:

- Tiltsuk el kölcsönösen a rossz emberek, a lázadók vagy elégedetlen alattvalók befogadását, s hogy a határok rendje s az alattvalók nyugalma semmiképpen se zavartassék meg, Rákóczi, Bercsényi, Eszterházy Antal, Vay Ádám, Csáky Mihály és más magyarok, kik a felséges római császárnak tartozó engedelmességtől elpártoltak, és a háború idején ottomán területeken kerestek menedéket, az ottomán császárság területén tetszés szerint, de a végektől, határoktól távol eső helyeken nyerjenek szállást; feleségeik azonban akadály nélkül követhessék férjeiket, s velük együtt a kijelölt területen tartózkodhassanak.

Csend támadt. Gróf Virmond, a császári kiküldött szótlanul legyintett.

- Rodostó... - merült fel a kajmakám ajkán a szó.

A fejedelem komoran hallgatott.

- Önök száműzetésbe küldenek engem... - szólt halkan, szinte nyugodtan.

A kajmakám vállat vont.

- Rodostó... a Márvány-tenger partján fekszik. Kies pihenőhely. Vadban, halban, gyümölcsben igen gazdag... - Úgy dicsérte a bujdosók számára kijelölt kis falut, mint egy kufár az áruját. Láthatóan vigasztalni szerette volna a magyar fejedelmet.

"Rodostó..." - vándorolt a szó ajakról ajakra a bujdosók között.

A nekirohanó pusztai szél megzörrentette a rozzant ablakot. Ilyenkor itt, Lengyelországban, Zólkiewben minden elmerült a hóban, és a magyar bujdosók még egymást sem tudták meglátogatni.

Forgách Simon felkelőgenerális fia, Zoltán, aki itt töltötte a telet, fagyos ujjait leheletével melengetve, szobájában az asztal fölé hajolva levelet írt régi, kedves barátjának, Mór-Baranyi Bélának, a lengyelországi Danzigba.

"Bizony, apám, Forgách Simon gróf, már a családi levéltárat is elzálogosította. De még a múlt esztendőben elhunyt. Így én, bizony, árván maradtam. A főnemesek közül itt már senki sincs, mert mind elhaltak. Adta volna az Isten, hogy soha Rákóczi, Bercsényi ne született volna! Hazánkat elpusztították, másokat koldusbotra juttattak. Bezzeg a fejedelemnek jól van dolga, mert a felkelés alatt Magyarországon sem volt annyi jövedelme, mint most a francia királytól, a török császártól... Bezzeg nem ad a szegény magyaroknak, verje meg őtet az Isten! Te csak azt írd meg, komám, hogyan kaphatnék kegyelmet a császártól, mert oly éhségben vagyok itt, mint a rabok a börtönben..."

Ráfújt a hidegtől gémberedő ujjaira, és tovább írt.

A tenger zúgott. A hullámok villódzó tajtékot hányva, egymásra torlódva, sziszegve, tompa morajjal zúdultak a part világossárga vagy mészfehér szikláira.

A cseppek gyémántosan villódzva repültek fel a déli nap súlyos, de még tavasziasan lágy fényében. A láthatáron, ott a messzeségben, ahol a tenger és az égbolt küzdött a végtelenség kincséért, a napfény örvényében a tenger és a ráboruló égbolt között, háromszögű fehér vitorla bukkant fel.

Egy pillanatra megállott, és összehúzott szemmel nézett a távolba. A messzeség, a fény, a végtelenség mámort gyújtó erővel töltötte be a lelkét. "Hazám... magyar föld... - zengett a gondolat, vibrált a vágy, feszült az akarat. - Új harcot kell kezdeni... Újat, döntőt... diadalmasan előretörőt... Fel kell lázítani Európa valamennyi uralkodóját a császár ellen. Egyesíteni hatalmas szövetséggé, mely biztosíthatja a magyarság szabadságát, a nemzet függetlenségét..."

...Úgy ismételte ezeket a harcot lobbantó szavakat, mint a végtelen pusztai íjászbirodalmakat szellemi varázserővel teremtő Villámisten Nagysámánja.

A hullám sziszegve kúszott feléje, halt el lábánál, s elcsendesülve, elerőtlenülve omlott vissza, de felette már új ár tajtékzott. Letekintett.

"Igen, tanulni kell a tengertől a harcot. Hiszen ezek a sziklák is égig érő hegyek voltak, s most csak a csontjai az őket örökké ostromló tengerbe elmerülő hegyóriásoknak..."

Meghatározhatatlan örömhöz hasonló, titokzatos érzéshez hasonló élmény vibrált át lényén. Mintha csak most fogta volna fel a pillanatonként lobbanó s mégis örökkévaló idő, a halhatatlan léleknek is felfoghatatlan végtelen tér és a csillagjárta Út kozmikus titkát. Úgy pillantott körül, mintha először látta volna a tengert, a sziklákat, messze a parton Rodostó fehér házait.

"Küzdeni kell... Újra és újra, míg az életnek ez a formája tart... hogy kitűzhessük az új küzdelem új formáját..."

Mélyet lélegzett. Lassú lépésekkel indult a parton a Rodostó felé vezető keskeny, mészfehér úton.

...Új és új évek suhantak az íróasztalára hajló, már őszülő feje felett. Tömör, fekete szakállában, melyet itt, a kétszeres száműzetésben növesztett, egyetlen súlyos ezüst csík látszott.

Csendes nyár eleji éjszaka volt.

A puszta végtelenbe tárulva hordozta a nyári csillagok varázsgyémántjait remegtető égboltozatát. A csikósok ott raktak pásztortüzet, ahol Hódmezővásárhely felé kanyarodott el a Sarkad, Békésszentandrás irányába vezető keskeny mezei út.

- Vess még a tűzre... - szólt parancsolóan Petky István, az alacsony, zömök termetű, hosszú, ősz bajuszos számadó csikós.

A nyúlánk, gyors mozgású csikósbojtár ügyesen forgolódott a tűz körül. A többiek ünnepélyes arccal figyelték a vacsora előkészületét.

- Adjon isten, jó estét!... - hallatszott kissé fojtottan, rekedten.

A számadó csikós lassan felpillantott. A félhomályban magas, sovány ember állott. Oldalán nagy, fakó vándortarisznya. Kezében görcsös bot. Ősz hajú fején kopott báránybőrsüveg.

Petky rövid ideig némán nézte a vándort, aztán méltóságteljesen mondta:

- Fogadj isten!

A vándor határozatlan mozdulatot tett.

- Üljön csak közénk - szólt a csikós -, akad itt könyér is, szalonna is...

A vándor rövid ideig úgy állott, mintha habozna, aztán leemelte válláról a vándortarisznyát, letette görcsös botját, és lassú, méltóságteljes mozdulattal telepedett le a pásztortűz mellé.

A csikósbojtár engedelmes készséggel húzódott odébb, hogy helyet adjon. Mély csend volt... Csak a pásztortűzben sercegtek a száraz fűzfagallyak.

A csillagok fényesen, nyáriasan sziporkázva, mintha alacsonyabbra húzódtak volna. A csendben lépés dobbant. A homályból lassan merült fel a közeledő alakja. A csikósbojtár nem mert felpillantani, de tudta, hogy a sarkadi hajdúk kapitánya, a daliás Szűcs István alakja tűnik fel a kora nyári éjszaka homályából.

- Adjon isten...

- Fogadj isten... - hullámzott a számadó csikós hangja.

A nyári éjszaka homályában léptek zörrentek. Lovak patája dobbant. A számadó csikós felegyenesedve és a világosságba állva, intett a jövevényeknek.

- Erre, csak erre, jó vitézek, igaz magyarok, vitéz rácok.

A tábortűz előtt már többen állottak.

- Szűcs István! - szállott a tűz mellett álló, ősz hajú vándor szava.

- Itt vagyok! - röppent a tábortűz körül tolongó árnyakból.

- Domján Mihály.

- Jelen!

- Tokay György!

- Itt vónék!

- Kovács János!

- Én sem hiányzom!

- Szűcs András!

- Egy karddal, egy szívvel! - csattant szilaj feltörő hévvel a válasz.

Az ősz hajú vándor felemelte kezét.

- Itt tudatom veletek, hűséges, jó vitézek, hogy Szegedinácz Péró, Rákóczi tábornoka, társunk lett az új szabadságharcban, és velünk együtt harcra emeli az ipeki vitéz szerbek minden nemzetségét.

Egy pillanatra mély csend támadt.

- Vivát Szegedinácz Péró! - harsant a kiáltás, s utána száz torokból zúgott:

- Vivát! Vivát!

Ősz volt. A puszta felett a Tejút csillagfátyla lebegett. A messzeségben elmerülve, a homályban Békésszentadrás vályogviskói lapultak. Az útkereszteződésnél egy-egy szót ejtve ültek az összeesküvők vezérei.

- Az lenne a helyes, ha Szegedinácz Péró határőrkapitány velünk együtt futárt menesztene nagy Törökországba, Rákóczi Ferenc vezérlő fejedelem őfelségéhez, és felkérné, vezérelje ügyünket méltányos diadalra.

A daliás, szőke Domján Miklós felegyenesedett.

- Éljen Szegedinácz Péró, Rákóczi fejedelem generálisa!

- Sokáig éljen! - zúgott a válasz az összeesküvők keményen összezárt ajkán. A hosszú, sovány Szűcs István, a Károlyi grófok kanásza itt, a Vásárhely környéki pusztákon, tekintélyesen emelte fel kezét.

- Ésszel cselekedjünk, barátaim, harcostársaim, én azt mondom, induljon valaki, akár koldus álruhában is, messze idegenbe, Rákóczi vezérlő fejedelemhez, s hívja meg tisztességgel, igaz magyarsággal emelt zászlónk alá...

Az alacsony, zömök, Kovács János felemelte vaderős béreskezét.

- Megyek én, ha küldenének! Megyek én... Hajtottam én már csordát töröknek, magyarnak, Temes várába, Nándorfehérvárra, Viddinbe, nagy Bolgárországba...

Csend lett. Az összeesküvők feje összehajlott a pásztortűz fényében.

- Koldusruhában kellene menni a hírvivőnek a fejedelem őfelségéhez nagy Törökországba... - szólt halkan, fontolgatva a mindig komor Szűcs András.

- Eztet én vállalom... - mondta az alacsony, zömök Kovács János. - A sógorom ott lakik Drinápolyban. Ha addig eljutok, negyed az út Rodostóig.

Hosszú csend támadt.

- Levelet kell írni a vezérlő fejedelem őfelségének... - szólt minden szót fontolgatva a halk szavú, csendes Szűcs András -, hogy fogadjon minket vitézeinek, minket, a legárvább árvákat.

Kovács János méltóságteljesen bólintott.

- Eztet őfelsége megteszi, mivel igen-igen jó szíve vagyon.

Várakozva hallgattak. A békési Vata vezér íjászait szülő széles puszta várakozva figyelt, és csak halkan, dallamosan hangzott a Hódmezővásárhely pusztáit elborító végtelen mocsár felől a békák tavaszi kórusa.

Szűcs András előrehajolt.

- Hinni kell Szegedinácz Pérónak, mert ő Rákóczi vezére, aki megkezdi a Rákóczi-világot... - Kezét mellére tette. - Én is hitetlenkedtem, de jöttek békésiek, doboziak, és üzentek: bízhatunk Péróban, mert ő kezdi a felkelést, a Rákóczi-világot.

Hosszú, mély csend támadt. Csak a csillagok ragyogtak a puszta, a vásárhelyi nádasok felett. Az ősz hajú vándor kezében tárogató zendült. A mély, éjféli csendben felzendülő lélek szavából a szabadság végtelen vágya, a majtényi fegyverletétel bánata csendült.

Mély, fojtott csend támadt. Az ajkak keményen zárultak össze. Mindenki elhallgatott, aztán újra felcsendült a császár által százszorosan betiltott tárogató szava:

A tárogató újra elhallgatott. Az emberek komor arcán bánat sötétlett. Az ősz hajú csontos vándor tárogatóján hirtelen csendült fel sírva-vigadva a híres vidám nóta:

Valaki ütemesen tapsolt. Valaki szilaj rikoltással, tenyerével csapkodva a csizmáját pattant fel táncra. Az öreg csikós a bojtár felé intett.

- Ejnye, Józsi fiam, gurítsd csak elő azt a kishordót a berényből. Meg fakupát is hozzál, de hamar!

A bojtár nagy igyekezettel iramodott a berény felé, ahol a ménes éjszakázott. A pásztortűz körül dobbant a szilaj tánc. Riogva biztatott a tárogató. A végtelen égbolton hatalmas, ragyogó csillag lobbant fel. Olyan fényes volt, hogy egy pillanatra élesen rajzolódott ki a berény, a lovak, az emberek arca, alakja, aztán hirtelen minden kihunyt a kilobbanó fény után a csillagokig csapó homályban.

- Meghalt valaki... - szólt az okos, halk szavú Tokaji György.

Szegedinácz Péró határőrkapitány ezen a napon találkozott a békésszentandrási, dobozi, vásárhelyi kiküldöttekkel és a sarkadi hajdúk bizalmi embereivel, a Szárazér partján álló kicsiny halászkunyhóban.

A Szárazér csendes vizén lágyan csillogott a május eleji napsugár. Szegedinácz Péró megdörzsölte éles, súlyos állát, és halkan mondta:

- Hát, feleim, akinek szeme van, látva láthatja, elvette a bécsi császár a mi jogos szabadságunkat. El azt! Úgy, hogy ma, ahány szerb van itt magyar földön, akárhány inkább a szultán alá kívánkozna vissza Ipekbe... de mivel oda nem mehet, mert a császár hatalma elől a Temesközből menekülők az elhagyott földeket mind elfoglalták, semmi más nem lehetséges, mint hogy a szerb összefogjon a császári tiszttartók ellen, és karddal vívja ki arany szabadságát!

A doboziak főembere, a hatalmas termetű Tóth András előrenyújtotta kezét.

- Mi és még a békésszentandrásiak meg a hódmezővásárhelyiek is úgy véljük, harcosok akadnak itt bőven, csak olyan vezér kell, aki összefogja a lázongó népet. Ezért kell behívni a Rákóczi Ferenc vezérlő fejedelem őfelségét...

A vaskos, erős, hosszú bajuszos Szegedinácz Péró helyeslően bólintott.

- Engem a békésszentandrásiak, a doboziak, a hódmezővásárhelyiek Rákóczi tábornokának választottak meg, s én ezt a megtiszteltetést, isten engem úgy segéljen, elfogadom!

A kiküldöttek során halk helyeslés vibrált. Szegedinácz Péró nagy, otromba keze úgy csapott le, mintha az ellenségét sújtaná le.

- Minél kevesebb szó! Minél több cselekedet... - szólt komor elszántsággal.

- Úgy van! - csapott fel halkan az okos szavú Tokaji György hangja.

- Úgy van! Kardot a kézbe! Kaszára! Szerb, magyar egy testvér! - zúgott a helyeslés.

Szegedinácz Péró bólintott.

- Úgy leszünk erősek, ha összefogunk a bécsi udvar ellen...

A helyeslés egyszerre felviharzott.

A felkelők serege a Körös hídjánál sorakozott. A császáriak tüzérsége, két zászlóalj gyalogság, egy eszkadron dragonyos az Erdőhegynek nevezett halom felől vonult fel a felkelők ellen. Balról nagy lángokkal égett Doboz, s távolabb Békésszentandrás.

A császári ágyúk megdördültek. A kartács belevágott a kaszások, a szerb határőrök tömegébe... A magas, selymes fűre bőven hullott a leroskadó kaszások, a szerb határőrök vére...

A császári dragonyosok rohamra lendültek. Tokaji Gyögy, aki tudta, hogy a dragonyosok között sok az erőszakkal besorozott magyar, felemelte kezét:

- Magyar testvéreim!

Szava elveszett az ágyú dörgésében. A tüzérség nélkül harcoló kaszások, a szerb határőrök csatarendje széthullott a kartácszáporban, a dragonyosroham alatt.

A vásárhelyi nádasok felé zilált csoportok futottak.

A hóhér magasra emelte a már véres bárdot. Szegedinácz Péró, Tokaji György, Szűcs István, Szűcs András, a daliás, szőke Domján Miklós arcán nem látszott rettegés.

A bárd lesújtott.

A kínvallatástól gyötört foglyok arcán megkönnyebbülés látszott.

- Vivát Rákóczi! - zihált a szó Szegedinácz Péró vérző ajkán.

- Éljen Rákóczi! - zengett megtörhetetlenül a megkínzottak végső szava.

A zömök, vaskos Kovács János egyenletesen lépő, fáradhatatlan lába alatt apró porfellegek lebbentek. Belgrádban régi komája, Szlatinovics Zoltán marhakereskedő adott neki szállást. Nisben egy pap istállójában aludt. Szófiában az utcán hált. Drinápolyban egy szerb vándorkereskedő fogadta tárt karokkal.

- Messze még Rodostó? - érdeklődött, és mélyet sóhajtott.

A vendéglátó gazda fölényesen legyintett.

- Dehogyis. Innen három nap alatt odaérsz. Nekem hét szekerem viszi a búzát Gallipoliba, a hajókra. Ha azokkal mégy, egy lépést sem kell tenned, s máris ott vagy...

Az 1735-ös esztendő áprilisa volt, tavasz, nagypéntek. A nyitott ablakon át látni lehetett Rodostó kicsiny, fehérre meszelt házait, s rajtuk túl a Márvány-tenger mozdulatlan síkját.

Ő egyenletesen, halkan lélegzett. Hónapok óta érezte, hogy valami hűvös árnyék merül fel tudatában... Először messze, a minden hétköznapi gondolaton, érzéseken túl lebegett, s ha valami esemény történt, elhalványult, fellazult, szinte eltűnt, azután újra felmerült ez az érzés. Ilyenkor bénító gyengeség fogta el, a toll kihullott ernyedő ujjaiból.

Az asztalra hajolva várt néhány percet. Mélyen zihálva emelkedett fel. Káprázó szemmel nézte a különös, vörös pontok kavargását. A gondolat széthullott ebben a kavargásban. Hűvös sejtelemmé vált. Egyre gyakrabban pihent le. De semmi fájdalmat nem érzett. Néha különös közöny fogta el minden iránt.

Ő, aki egész Európa uralkodóit mozgósította a császár ellen, úgy érezte, minden befejeződött. A bujdosók aggodalmas arccal állottak ágya körül.

- Mije fáj felségednek? - kérdezte újra meg újra Mikes Kelemen, aki titkárként szolgálta a fejedelmet.

A beteg nyugodtan, szokatlan hűvösséggel nézte az oly ismerős arcokat.

- Semmim se fáj... - szólt csendesen.

A messzi, hűvös szürke árnyék most sűrűsödött. Hangtalan hullámveréssé lett, mely mindent elsodort. Néha mély, ájult álomba merült, és ilyenkor a napok, az éjszakák összeolvadtak. A nyitott ablakon át a sós ízű, friss tavaszi fuvallat siklott.

A fejedelem úgy érezte, láthatatlan ujjak becézik őszülő haját, tömör szakállát. Behunyta szemét. Alig észrevehetően elmosolyodott. Mindenki szótlanul, dermedten figyelt. A fejedelem úgy érezte, az emberek, a bútorok, a gondolatok, a lélek távolodik mindentől, ami megszokott életét jelentette. Néha úgy érezte, súlytalanul lebeg a tavaszi napsugarakban.

- Kérem az utolsó kenetet... - szólt halkan, de érthetően, és szemében megcsillant a végső búcsúzás könnye.

Most már mindenki sírt. A haldokló úgy hallotta, ez a sírás távolodik, halkul. Kinyitotta szemét, de tekintetében már lassan hunyt ki az élet.

Valahol, közel, súlyos lépések dobbantak.

Valaki megállott az ágya mellett.

- Itt hozom a levelet a felkelő magyaroktól... - hallatszott érdesen. - Vezérlő fejedelem őfelségének.

A haldokló érezte, hogy az utolsó gondolat megtelik harsogó erővel. Szólni akart, de csak a lélek zúgott a hűvös, szürke örvényben.

- Folytassátok... - szakadt lepedékes ajkáról legyőzhetetlen életerővel az utolsó szó. Feje hátracsuklott. Szeme fennakadt. A mesésen lágy tavaszi napsugár az ablakon át a halott kisimult arcába hullott.

(1972)

---