Estig tartott a Fő téren az összejövetel, s nemigen akadt christiesi lakos, aki néhány órára el ne látogatott volna oda. Déltájban fújni kezdett a szél, egyelőre nem erősen, de a farkasordító hidegben a legenyhébb szellő is szörnyű volt. Violet felkészült erre is. Az ipswichi Minitaxitól száz kiskocsit bérelt nagybani, jutányos áron egy egész hétre. A városháza északi és déli bejáratánál szálltak le a színes autócskák, közvetlenül a kapu alá, ahol szintén hőszigetelő lapokat helyeztek el. A városiak csak átvágtak a városházán és kiléphettek a fedett térre.

Délutánra megélénkült a szél, s a város egész forgalmát a minitaxik bonyolították le. A térre tartókon és az onnan hazamenőkön kívül alig mozdultak a christiesiek. Ültek otthon, nézték az ünnepi tévéműsorokat, ettek-ittak, s terveket szőttek az új évre.

Mary és George például a polgármester elképzelését hallgatta egy történetről.

- Vagy itt van a város neve, hogy mást ne mondjak. Huszonegyben Alec Stacey megalapította az Sh-3-as alapítványt, huszonháromban megszületett Christie...

Igen, huszonháromban, egy tavaszi napon megszületett Christie Stacey, az első gyerek, akit az új faluba vittek haza a szülészetről. Christina Jessicának keresztelték, de ezt senki nem használta, csak Christie volt mindenkinek. Első születésnapján, április 11-én jegyezték be a város mai nevét; négy évig gondolkodtak rajta, száznál több ötletet vetettek el. Christie egy vagy két hónapos lehetett, amikor felmerült, hogy nevezzék el róla mint a városalapító lányáról és a város első gyerekéről. Ezt sokak szerint Augustus Stacey, Alec nagybátyja találta ki, mások az anyát, Veronica Donovan Staceyt tartják az ötlet szerzőjének. A városháza őriz egy feljegyzést Alec keze írásával, amely huszonhárom őszén kelt és különböző változatokat sorol fel:

s így tovább, összesen harminchatot. Némelyik mellett zárójelben egy-két betű jelzi, hogy kitől származik, a Christie-on-Severn mellett például V. olvasható, ami nyilván Veronica. Ám a Christies upon Severn név nem szerepel a listán. Ennek eredetét nem ismerjük. Csak annyit tudunk, hogy huszonhárom szeptembere és huszonnégy áprilisa között kellett megszületnie.

Tudjuk azt is, hogy harmincötben, amikor átadták az első városházát - akkor még falu volt, de központját világprogrami szokás szerint már városházának hívták -, Alec beszéde után Christie vágta át a nemzetiszínű szalagot. Ezt nem lehet nem tudni, az eseményről felvétel készült, megvan a városházán és a Városalapítványok Történeti Archívumában is Brüsszelben, New Yorkban, Kairóban és Fokvárosban. Nyár volt, harmincfokos meleg, erős szél. Alec beszéde közben az operatőr - helyi lakos, Morgan Sutcliffe - többször körbejár a Fő téren összesereglettek között, mindenkit megörökít. A falu minden lakója jelen van, s gyűrűjükben, középen egy tizenkét éves kislány hosszú fehér ruhában. Ő az egyetlen, aki ül, szoknyája lobog a szélben, alóla kivillan a fehér műanyag. Egy héttel korábban törte el a lábát majdnem úgy, ahogy Fiona közel egy évszázaddal később, de persze az a fa, amelyről Christie leesett, Fiona idejében már rég nem volt meg. Almafa volt, s valahol ott állt, ahol ma a Diófasor közepe lehet - akkoriban azt a helyet még gyümölcsös borította, a falu szélétől jó negyedórai gyaloglásra. Az is hasonlóság kettejük között, hogy mindketten állandóan fölmásztak a legveszélyesebb helyekre is, de mindkettejüket csak egyszer érte baleset.

Christie vidáman mosolyog a kamerába, nem zavarja a kötés. Nyár van, szép az idő, s ő mindjárt felavatja a városházát. Apja már szólítja is, ő feláll, biceg ugyan, de határozott léptekkel vág át a téren. Mankóra, botra sincs szüksége. A szalag elé lép, Morgan Sutcliffe ráközelít az arcára. Hosszú barna haja lobog a szélben.

- Mit mondjak? - kérdi, felnéz apjára, majd egy szakállas fiatalemberre. Ő Gregor Colquhoun, akinek ekkor még vörös volt a szakálla és nem volt több egy ambiciózus fiatal építésznél.

- Valami szépet - mondja Colquhoun, aki életében először néz kamerába egy általa tervezett épület avatásán; szeretné, ha ez még sokszor így lenne, de nem sejti, hogy milyen gyakran meg fog esni. Mire vörös szakálla megfehéredik, kétszáznál is több ilyen felvétel készül róla, s a legnagyobb és legünnepélyesebb a Világprogram Nagy Múzeumának avatásán, San Franciscóban.

- Jó - mondja Christie komolyan, a szalagra néz és gondolkodik egy kicsit. - Ez egy kis falu - mondja aztán felemelt hangon -, hozzá kicsi városháza. Később építünk nagyobbat. Én fogom tervezni. Ezért ez az ünnepség igazából nem a városházának szól, mert az úgyis csak ideiglenes. A falunak és a világprogramnak szól. - Belevág a szalagba. - Christies upon Severn Lassítási Világprogrami Falualapítvány városházát ezennel felavatom!

Ez a városháza, amelyet számos korabeli felvételen megcsodálhatunk, földszintes, kicsiny épület volt, nem állt többől négy szobánál, amikből egy a polgármester irodája volt, egy a helyetteséé, egyben lehetett tárgyalni, a negyedikben várakozhatott, akinek ügyes-bajos dolga volt.

Öt évvel később Gregor Colquhoun rajzoló lett a New York-i Olson és Társánál, különböző célú épületek tervezésében vett részt a falualapítványok céljára. A negyvenes évek végén, amikor Christiesnek új városháza után kellett néznie, már saját cégét vezette Londonban. Felkérték ugyan, hogy tervezze meg az első alkotásának helyére emelendő új épületet, de ő emlékeztette a christiesieket, hogy a város névadója megígérte: ő fogja tervezni az új városházát. Hát tervezze is meg.

Christie Stacey ekkor huszonnégy éves volt és építésznek tanult. A következő évben diplomázott Liverpoolban, majd egyéves tanulmányútra indult Londonba, New Yorkba, San Franciscóba, Chicagóba, Seattle-be, Tokióba, Kairóba és az ezek közelében található világprogrami alapításokba. Első valóságos terve egy kutyaól volt, aminek elkészítéséről felvétel van.

- Ned bácsi - mondja a polgármesternek, aki névrokona a mai Jacksonoknak -, szíves örömest megtervezek bármit, amit szeretne, de először is készítenem kell egy kutyaólat. - S tettrekészen körülnéz, mint aki azonnal csinálni akarja.

- Egy micsodát? - kérdi az idős férfi meglepetten.

A városháza előtt állnak, ugyanott, ahol az avatóünnepség zajlott tizenegynéhány évvel korábban. Nyár eleji nap van, de most csak enyhe szellő fújdogál. Körülöttük emberek, robotok. Ezúttal azt ünneplik, hogy Christie befejezte tanulmányait, hazaérkezett szülőfalujába és mostantól itt szeretne dolgozni. Jelen vannak Christie szülei, nagyszülei, testvérei, mindenki, aki közel áll hozzá.

- Kutyaólat. Chicagóban beszéltem egy híres építésszel, aki azt mondta, először is tervezzek egy kutyaólat, aztán építtessem meg szakemberrel a tervrajz alapján. Ha egy kutya beleköltözik és jól érzi magát, akkor tudok házakat tervezni és bármit csinálhatok.

- Érdekes ember lehet az illető... - mondja Ned Jackson elgondolkodva.

- Nekem amúgy is elkelne egy kutyaól - szólal meg Brian Stacey, Christie másod-unokatestvére segítőkészen.

- Kérem a bele való kutyát - feleli Christie.

Brian egy szép formájú óangol juhászra mutat. Christie odamegy, a nadrágzsebéből előhúz egy mérőszalagot és komoly képpel mértéket vesz róla. Aztán felállítja rajzasztalát a Fő tér közepén, s évszázados módszerekkel, számítógép nélkül megtervez egy olyan kutyaólat, aminek az elkészítéséhez általában egy vonalat se rajzol a kutyatulajdonos, csak összeüti és kész. Christie húsz percet rajzolgat nagy műgonddal, közben hoznak anyagot és szerszámokat.

Két robot a rajz alapján, Christie aprólékos irányításával megépíti az ólat, világprogrami szokás szerint műanyagból az akkor még itt-ott divatos fa helyett. Komoly processzió kíséri az építményt Brian házához az első keresztutcába, bemennek a kertbe és leteszik az ólat az előző helyére, amelyet már kinőtt a kutya. Az állat gazdája intésére bemegy és lefekszik.

Megtapsolják. Christie bólint, aztán előveszi a telefonját.

- Mr. Terlesky? Itt Christie Stacey, nem tudom, emlékszik-e rám. Én estem orra a maga lábában a Sears Tower előcsarnokában. Igen, köszönöm. Elnézést a zavarásért, nem is tudom, hány óra van önöknél, de az a helyzet... hazaértem és megterveztem a kutyaólat, ahogy tanácsolta. Igen, hogyne. Már benne van a kutya. Komolyan? Nagyon köszönöm. Igazán kedves. Remélem, még látjuk egymást. Viszonthallásra, uram.

Zsebre teszi a készüléket, s körülnéz a megilletődött jelenlevőkön, akik jól ismerik a Terlesky nevet és a hozzá fűződő munkásságot.

- Azt mondja, most már akár a kínai nagy falat is megtervezhetem.

Mr. O'Connell kikapcsolta a készüléket. Mary és George jót mosolygott, részben Christie kutyaóltervező komolyságán, részben pedig Nicolette arckifejezésén, aki úgy szemlélte a felvételt, mint aki a történelem legnagyobb pillanatának szemtanúja.

- Derék lány volt - bólintott Mary, s hátradőlve latolgatott egy pillanatig. Szeme összevillant férjéével, s azonnal döntöttek. - Jól van. Írunk valamit Christies és Stacey történetéről, Mr. O'Connell. Azt még nem tudjuk, hogy mi lesz, ötoldalas cikk vagy vaskos monográfia, én azért inkább az előbbi felé hajlanék. Azt pedig persze még kevésbé tudjuk, hogy mikor veheti a kezébe. Valamikor az ünnepek után fogjuk csak átgondolni a részleteket. Aztán még sok kutatás is kell, sokat kell beszélnünk a városbeli öregekkel, feltúrnunk a levéltárakat, ez többéves munka.

- Jól van, köszönöm, Mrs. Lane, Mr. Lane. Ha megkapom a tervüket, érintkezésbe lépek a kiadójukkal és közösen beszéljük meg az anyagi vonatkozásokat. Ami az öregeket illeti, Mrs. Banks sokat beszélt velük a cikksorozatához, biztos tudnak ebből is meríteni, s tanácsot is adhat, hogy lehet megoldani az apók nyelvét.

- Ryan apó nyelvét nem kell megoldani - szólt egy hang a polgármester háta mögött -, pereg az magától is éppen elég gyorsan. Most épp arról mesél Mr. Jacksonnak, hogy készül a salopi narancslekvár. Eredetileg ugyan a negyvennégyes holland megszállásról volt szó, de már a lekvárnál tartottak, amikor eljöttek.

Nicky döbbenten meredt Fionára.

- Nem tudtad? - villantak rá a zöld szemek. - Negyvennégyben Christiest megszállták a hollandok, két hadosztállyal jöttek, nekünk nem volt seregünk, hát meg kellett adnunk magunkat. Csak egy esztendő múlva tudták bátor harcosaink kikergetni a várból a holland kapitányt.

Nicky fölvette azt a tüntetően oda nem figyelő arcot, amit szülei szoktak alkalmazni, ha Fiona sületlenségeket beszél. Apja nevetett és az ölébe vonta.

- Tényleg volt holland megszállás, csöppem. Sereg ugyan nem jött, csak egy Walesből hazafelé tartó kirándulócsoportnak robbant le a busza a város határában. Nagy busz volt, vagy százan rajta, és késő éjszaka, már semmit se tudtak velük kezdeni. Akkoriban nem úgy volt, mint ma, hogy csettintünk és százával jön jármű, meg kellett várni a reggelt. Hát az egész falu németalföldieket szállásolt mindenhová, a városházára jutott féltucat, s minden házban ők foglalták el a szabad zugokat. Mikor elmentek, itthagytak egy csinos összeget, s a falu egy hónapig hollandul mondogatta: "nagyon köszönjük, önök igazán kedvesek".

Nicky együtt nevetett velük, aztán megkérdezte: - Ugye Fiona itt volt akkoriban?

- Persze - vágta rá az ókelta -, ennek csak kilencvenhat éve, hogyne lettem volna itt.

- És hogy mondják ezt hollandul?

Fiona a kislányra meredt, aki ártatlan képpel nézett vissza rá.

- Nem tudhat mindent, kislányom - mondta George, Fionára nevetve -, még ha itt volt se. Rég volt már az.

- Hartelijk bedankt, het was echt aardig van U - szólalt meg a Vörösróka hirtelen, tőrőlmetszett holland kiejtéssel.

Mindenki ránézett.

- Honnan tudsz te hollandul? - kérdezte a polgármester igencsak meglepve.

A lány megvonta a vállát. - Az aardig helyett vrindelijkot is lehet mondani, ha akarod.

S büszke léptekkel tovalejtett.

A kis robot apjára nézett.

- Well - mondta George, szeretettel a tekintetében, ahogy a távolodó alakot figyelte -, tudod, ő is úgy van vele, mint jómagam: rengeteg sok nyelven beszél... egész keveset.

Karácsony másodnapján a Lane-eket nem ébresztette Fiona harsogó szava. A lány megfogadta Nicky tanácsát és csöndben iddogálta a teáját a konyhában, amíg barátnője a család körül tüsténkedett, mindenkit kiszolgált kívánsága szerint. Az utolsó reggelik átadása után a gyerek leballagott a konyhába, helyet foglalt a Vörösróka mellett és érdeklődve figyelte.

Fiona kölcsönvette George-ék régi zsebgépét és azon írt valamit. Ujjai gyorsan szaladgáltak az érintős billentyűzeten, s a pici képernyőn sebesen jelent meg a szöveg. De gaelül volt és Nicky nem értette.

- Persze - mondta Fiona, mintha kérdeztek volna tőle valamit. - A könyvemet írom, mely iránt tegnapelőtt az irodalmi tekintélyek érdeklődésüket fejezték ki vala.

Nicky bólintott.

- Meg kellene tanulnod gaelül - dörmögte Fiona kicsit később, de az írást most se hagyta abba.

Nicky bólintott.

- Lenne hozzá kedved?

Nicky bólintott.

- Más irányba nem mozog a fejed? - nevetett rá Fiona.

A gyerek megrázta fejét.

- Jól van. Megbeszéltük. Meg foglak tanítani.

- Van gael nyelvi memóriakazetta - bökte ki a gyerek, látva, hogy Fionára nem érvényes a szabály: irodalmi mű születése közben nem szabad zavarni.

- Mmge?

- Igen. Csak kicsit drága.

- Cia meud?^[32] - szűrte foga közt Fiona.

A kislány remélte, hogy érti a kérdést. - Kétezer font.

A róka megvetően horkantott. - Én ingyen tanultam gaelül. - Ezt Nicky is le merte volna fogadni. - És mindenki, akit ismerek, szintén. Minek költenél kazettákra, amikor pár év alatt könnyedén megtanulsz, még tankönyv se kell?

Nicolette már mondta volna, hogy a kazettára csak rácsatlakozik és néhány tízezred másodperc alatt áttölti a tartalmát, de ráébredt, hogy Fiona erre csak annyit felelne, furcsa feje van.

- No - mondta Fiona nyomatékkal, leütött pár gombot és bólintott a gépecskének, mintha megbeszélt volna vele valamit. - Első lecke. Hogy vagy?

- Jól, köszö... - a gyerek elharapta a szót.

- Conas tá tú? - Fiona villámsebesen leírta a mondatot és a képernyőre bökött, hogy tanítványa lássa betűkkel is.

- Conas tá tú? - ismételte Nicky a robotagy által gondosan elraktározott hangsort.

- Tá mé go maith. Jól vagyok.

- Tá mé go maith!

- Cad is ainm duit? Mi a neved?

- Cad is ainm duit?

- Fiona is ainm dom. A nevem Fiona.

- Nicky is ainm dom.

Fiona vigyorogva bólintott. - Dia duit!

- Dia duit! - ezt a kislány már ismerte.

- Ez azt jelenti, hogy Istent neked ajándékozom. A válasz rá: Dia is Muire duit!

- Dia is Muire duit!

- Nollaig shona duit. Boldog karácsonyt.

- Nollaig shona duit. Neked is.

- Go raimh maith agat. Köszönöm.

- Go raimh maith agat.

- Le do thoil. Kérem.

- Le do thoil!

- Go mbannaí Dia duit,^[33] Nicky.

Ezt az utolsót nem Fiona mondta, hanem az ajtóban álló Mary. Nicolette fölkapta fejét, és bár csak sejtette, miről lehet szó, az előzőek alapján összeállított egy választ.

- Go mbannaí Dia is Muire duit, anya. - S szívdobogva leste, jól felelt-e.

- Hát te tudsz gaelül, csöppem?

A gyerek máris repült anyja karjaiba. - Még nagyon keveset - súgta neki -, de gyorsan tanulok.

- Mindig is biztos voltam benne. - Mary csókot nyomott a kék hajszalag mellé. - De most halasszátok el a tanulást, mindjárt itt van Robinsonék kocsija, és még be is kell öltöznünk jegesmedvének. Is mithich a bhi falbh: ideje indulnunk.

- Is mithich a bhi falbh - ismételte a lányka, s indult volna, mikor megállította Fiona szava:

- A chaile!

- A chaile - felelte engedelmesen, és megfordult. - Ez mit jelent?

- Azt, hogy lány, vokatívuszban. "Hé, kiskoma!" Elköszönni is tudni kell, ha mész valahova, mar sin é?

- Mar sin é - bólintott a gyerek udvariasan, és menni készült.

- Ez nem köszönés, csacsi. Azt jelenti: "nemde?" Köszönni úgy kell - Fiona fölkelt és összecsukta a gépet -, hogy aki távozik, azt mondja: Slán agat!

- Slán agat!

- Aki pedig helyben marad, azt feleli: Slán leat!

A gyerek hallgatott. Ő távozóban volt, parancsot kapott rá.

- Tá go maith - bólintott Fiona -, rendben van. Megyek az orrszarvúbundámért és indulhatunk.

- Egyszerű, mint egy pofon - magyarázta Fiona már a kocsiban a kislánynak, a családtagok figyelő tekintetével, egy részük fejcsóválásával kísérve. - Azt például, hogy éhes vagyok, úgy mondod: tá ocras orm. A tá a létige: van. Ocras éhséget jelent, az orm pedig azt, hogy rajtam. Éhség van rajtam. Ami logikus, mert hol lenne az éhség másutt?

A kislány szüleire nézett, remélve, hogy szólnak, ha Fiona becsapja őt. Mary rákacsintott.

- És ha te vagy éhes? - kérdezte a kicsi, aki még sose volt éhes életében.

- Tá ocras ort! De ha több embernek mondod, akkor tá ocras oraibh.

- És "őrajta"? - kérdezte Nicky nőnemben.

- Akkor uirthi, hímnemben pedig, már ha ennek a nemnek egyáltalán értelme van, air. De ez minden elöljáróval így van. Nyolc alakjuk van, hét személyes és egy általános. Például a le, ami azt jelenti, hogy vele van valami, személyekhez társítva liom, leat, leis, léi, linn, libh, leo. Vagy például...

- Jól van már, elég lesz - mondta George -, megbolondítod szegény kislányt. Ha gaelül akarsz csacsogni, itt vagyunk mi elegen, ne gyötörd a gyereket.

Nickyben azonnal megmoccant az első törvény, hogy megvédje Fionát. - Tá mé go maith, apa.

- Buíochas le Dia^[34] - felelte George -, de nem leszel, ha teletölti gael hablattyal a fejedet. Fiona a legrosszabb nyelvtanár a földkerekségen.

- Ezermilliom kartács és ágyúgolyó! - méltatlankodott a nevezett. - Ugyan miért volnék?

- Miért, nem? Fölsoroltál egy tucat szót összevissza, le se fordítottad őket, mit kezdjen velük? Ha tényleg meg akarod tanítani, akkor ne útközben zúdíts rá elöljárószavakat, hanem ülj le vele. Írd le az elöljárók táblázatát meg a létige alakjait, olvasd föl neki és magyarázd meg. Tanítani próbáld, ne elkápráztatni.

Fiona morcosan nézett vissza George-ra. Egy percig egymás szemébe meredtek, moccanatlanul, mint a vadnyugati harcosok. Nicolette lélegzet-visszafojtva leste őket, hogy közbeléphessen, ha Fiona villámokkal próbálná elemészteni az ő imádata tárgyát.

- Bhuel - mondta a Vörösróka, és megvakarta az orrát -, jól van. Úgy leszen. Fiona tanítani fogja Kisnickyt.

A Fő térre érve a családtagok hamar szétszéledtek. A városháza hagyományosan csak a közösség napján ad reggelit, a világprogram napján ennek nincs helye. Annál több volt a kis stand a folyóparton, tucatnyit is felállítottak, s a Lane-ek közül többen, tudva, hogy ez így lesz, nem sokat reggeliztek. Most hát mentek fölfedezni a kínálatot.

- A mindenit - hallatszott Fred dörmögő szava -, hát ezt hogyan csinálta, Mary, tejeskukoricát beszerezni ropogó fagyban?

- Ugyan, Fred - nevetett Mrs. Mary Sutcliffe -, ha elárulnám, miből élnék ezután?

- Az már igaz. S hogy vesztegeti, mondja?

- A mai napra féláron, ötven penny darabja.

Természetesen az a hagyomány is csak közösségnapra vonatkozik, hogy minden standnál minden egy penny, s a bevétel a világprogram kasszájába megy, anélkül, hogy ezért akár az árus, akár vevője részjegyet kapna. Másnap már mindenki magának árul, mint rendesen.

- Akkor már tudom, miért nem volt itt a maga standja tegnap, Mary - mondta Fred, miközben leszurkolta a pénzt.

- Szemtelen ember maga, mindig is az volt - közölte a nagydarab hölgy a legcsekélyebb harag nélkül. - Ha tudná, ebből mennyi megy a közösbe, mindjárt halkabbra venné azt a nagy száját.

- Nem vehetem én azt halkabbra, Mary. Olyan ritkán járok itt, hogy csak erről ismernek föl.

A hölgy nevetett, s csinosan tányérkára téve átnyújtotta a kukoricát. Fred úgy kezdte szimatolni, mint kutya a csontot.

Tíz yarddal odébb a fiúk Mrs. Clyde apró standját vették szemügyre, amin két városházi robot egy óra hosszat dolgozott hajnalok hajnalán. Egészen kis, alig pár falatnyi sütemények sorakoztak ott, az alig három lépésnyi polcokon is százával. Minden üveg alatt, nehogy por szálljon rá.

- Ad nekem egy ilyet, Mrs. Clyde? - kérdezte John, s az üveg egyik pontjára bökött, ahonnan rózsaszín költemények mosolyogtak rá.

- Számozva vannak a sorok, a számát mondjad.

- Harminckilences.

- Né csak - szólalt meg egy érdeklődő hang a fejük fölött. - Mondd csak, Sally, az a pogácsa ott nem az én receptem?

- Melyik, lányom?

Bob fölkapta a fejét. Nem emlékezett, hogy Fionát bárki is lányomnak szólította volna valaha. De a Vörösróka nem haragudott.

- A negyvenhetes házszám alatt, a félemeleten jobbra.

- Hát az éppen nem a te recepted, lányom. Hasonlít rá, az igaz. De te édes paprikával színezed, én pedig egészen mással.

Fiona várt egy lélegzetet, de nem hangzott el, hogy az micsoda.

- Bhuel, most szaladjak haza a tüzes fogókért, vagy megmondod, mi az?

- Eszemben sincs, fogó ide vagy oda. Szakmai titok. Járd ki a cukrásziskolát, aztán majd megmondom. Talán.

A róka rámeredt Mrs. Clyde nevető arcára, aztán a zsebébe nyúlt.

- No, lássuk, megéri-e ez a szakmai titok, hogy évekig tanuljak érte. Mire tartod?

- A receptet nagyon sokra, lányom. Ha meg akarod enni, egy tízes.

Fiona bedobta az érmét a perselybe, átvette a pogácsát és beleharapott.

- Hm! - mondta jelentőségteljesen, azzal bekapta a másik felét is és élvezettel, gondosan megrágta. - Ez jó! Fiona tudja ugyan az ízéről, hogy mi van benne, de nem rontja az üzletedet, megőrzi a titkot, akár a sír.

- Nekem se mondod meg? - kérlelte Bob.

Fiona ránézett, aztán lehajolt és a fülébe súgta: - Halvány fogalmam sincs, de tégy úgy, mintha nagy titkot mondtam volna neked.

Titokzatos képpel Mrs. Clyde-hoz fordultak és kértek tőle még egyet fejenként. A cukrászmester kissé gyanakvóan adta oda.

A téren az emberek csoportokba verődtek, beszélgettek, ettek-ittak, üzleteket kötöttek. Az északkeleti sarokban még az előző délután kis tekepályát állítottak fel, s most is folyt itt a küzdelem. Az asztaloknál kártyáztak, sakkoztak, George ezúttal dámázni ült le Mr. Frobisherrel. Fejét sem emelte fel, csak fülét hegyezte, amikor fél tíz tájban a polgármester a figyelmüket kérte. Üdvözölte őket, majd így folytatta:

- Azt hiszem, ideje hozzálátnunk a becsomagoláshoz, ha önök is úgy gondolják. A kocsi a városháza mögött áll, a Tölgy utcai bejáratnál, ha valaki szeretné megtekinteni, de a csomagokat persze nem kell odavinni, ezt a robotok elintézik. Well. Idén, amint bizonyára tudják, egy falut sorsoltak nekünk, a brazil Amazonas államban fekvő Os Riost, amelyet két éve alapítottak. Jelenleg harminc százalékban világprogrami tulajdon, huszonöt-huszonöt százalékkal részesedik belőle a General Motors és az STV Argentina, tizenöt százalék az Amazonasi Esőerdők Alapítványé, öt százalék a lakosoké. Most kétszázhúsz lélek lakja, ebből nyolcvannégy gyerek. Nagy szükségük van asztalosipari nyersanyagokra, gépalkatrészekre, zsebszámítógépekre, írószerekre, játékokra. Egyébként bármit szívesen fogadnak, kivéve a gyümölcsöt, amiből bőséges készletük van. A pénteki Christiesi Hírek szerint már összegyűlt két nagy ládára való gyermekjáték, Mr. Stuart pedig ígéretet tett gépalkatrészek beszerzésére. Van továbbá kétszáz füzetünk, két számítógépünk, jelenleg itt tartunk.

Mr. O'Connell nagy lélegzettel fejezte be a szónoklatot és helyet foglalt a kapu melletti széken.

Mr. Stuart emelkedett szólásra és elmondta, hogy a gépalkatrészek kissé elakadtak az ünnepi forgatagban, de délre itt lesznek, Violet már intézkedett az ügyben.

Mr. Gardner felajánlott ötven font cellulóz-acetátot, nyomban el is szalajtott érte egy robotot a Sündisznó utcai raktárba. A mellette ülő Mrs. Banks utánaszólt, hogy száz fontot hozzon.

- Hát az honnan van magának? - kérdezte az asztalos.

- Sehonnan - mondta az újságírónő. - Megveszem és odaadom.

- Jól van, csakhogy a raktárban nem talál ám. Ezen az ötven fonton kívül egy morzsa sincs már.

- Hogyan, és nem is tartalékol?

- Minek? Az ünnepek alatt úgyse dolgozom, januárra meg veszek másikat.

- S akkor nincs is abban a raktárban semmi?

- Pár bicikli, gereblye meg Mr. Oaks rotációs kapája.

Mrs. Banks nem adta fel. Odaintette a legközelebbi robotot és ráparancsolt, hogy nézzen körül asztalosipari nyersanyag iránt a környékbeli áruházakban és szerezzen neki valamit száz font értékben.

Mary ezalatt megkereste Mrs. Edna Sutcliffe-ot és lisztet kért tőle, ha van.

- Hogyne volna, Mary. Fehér búzalisztünk van vagy öt mázsa, rozsliszt is kettő vagy három.

- Akkor legyen szíves, egy-egy mázsát mindkettőből rakasson fel a kocsira. Cukra mennyi van?

- Az már nem sok, száztíz font maradt összesen.

- Akkor százat kérek belőle, tíz fontot tartson meg, ha valaki még sütni akarna valamit.

- Meglesz, Mary, és ráér a pénzzel, amikor kinyitom a boltot.

Mary bólintott és körülnézett, hogy leltárba vegye szétszóródott gyermekeit, mindenki megvan-e. Steve és John nem messze tőle párosban pingpongozott Laura és Cynthia Sutcliffe-fal, Bob kártyázott az egyik asztalnál. Csak a legkisebbet nem találta, akinek hófehér ünneplője messzire szokott világítani az emberek között. Majd előkerül, gondolta Mary. Az eszébe se jutott, hogy Fionát is keresse, erről hamar leszokik mindenki, aki a higanygőz kelta szerzet közelébe kerül.

A legkisebb, akit Mary nem talált, a városháza földszintjének egyik kis szobájában éppen ekkor kért elnézést Mr. Leylandtől, de sajnos ragaszkodnia kell az összeghez.

- Hm, hm - dörmögött az órásmester és átszámolta pénzét. - Mondd, fiam, megvennéd ezt a kis pirosat itten?

Simon Leyland, aki nem a fia volt, hanem az unokája, megnézte a kis pirosat, ami nem volt más, mint a Vadász utca. Latolgatott egy pillanatig.

- Háromszázat adok érte.

- Háromötven - mondta Naomi Robinson, aki mindig szűken mérte a szót.

- Négyszáz - mondta Simon.

- Négyötven.

- Jól van - mondta Simon -, legyen a tiéd.

A Vadász utca gazdát cserélt, Mr. Leyland pedig kifizette Nickynek a bérleti díjat, aki udvariasan megköszönte, dobott a kockával, és azonnal a Gesztenye fasoron találta magát, amiért kétszázat azonnal visszaadhatott Naominak. A lány rezzenéstelen arccal tette el és adta át Simonnak, miután dobott és rálépett az Orchidea parkra.

Délben elindult a kocsi, a szokásoktól eltérően nem a Fő tér közepéről, s nem is búcsúztatta senki. Metszőn fújt a szél, Caroline Pilbeam nem is szállt fel azonnal, csak amikor kiért a folyópartra, nehogy egy széllökés a házakhoz csapja. A kis fehér busz hátszéllel száguldott egészen Londonig, negyedóra alatt megtette az utat. A gép már várt a terminálnál. Caroline elvámoltatta, leplombáltatta, aztán rádióval fölküldte a gépre és helyet foglalt a reptéri váróban.

Valamivel azután, hogy Violet jelezte az indulást Os Riosnak, megjött az üzenet Arkadyból: ők is elindították a saját kocsijukat. Az óceán fölött viharok vannak, ezért a gép kerülő úton megy és csak három körül ér Londonba.

Nagyjából ezzel egyidőben történt, hogy Naomi nagyobb vagyonnal nyerte meg a negyedik partit, mint az előző három végösszege együttvéve. A gratulációkat mosolytalan, hűvös arccal fogadta és felállt. - Köszönöm a játékot, azt hiszem, ideje ebédelni mennünk.

- Aztán folytatjuk? - kérdezte Simon. - Én is szeretnék nyerni.

Az első két játszmát ugyanis Mr. Leyland nyerte, a harmadikat Nicky.

Naomi nem felelt, csak megvonta a vállát. Ritka eset volt, hogy bekapcsolódott valami játékba. Nicky társául szegődött, amíg kimentek a térre.

- Hahó! - kapta el őket Fiona már a kapuban. - Hát itt vagy - ragadta vállon a kis robotot -, már épp készültünk nemzetközi körözést kiadni ellened. Téged is hiányolnak a szüleid - szólt Naomihoz, aki bólintott és otthagyta őket. - Ide hallgass, kiskoma, te is hallottad, hogy Finn idelátogat a délután?

- Nem...

- Félórája erről beszél mindenki, én meg nem értem, hogy lehet a dolog.

- Melyik Finn? - csúszott ki Nicky száján a vigyázatlan kérdés.

- Finn Mac Cumháil, természetesen. Maga nem hallotta, Mr. Leyland? Állítólag Finn is idejön délután.

Az órásmester megveregette Fiona vállát és közölte vele, hogy korábban keljen föl, ha őt át akarja ejteni. Nicky ekkor ébredt rá, hogy Finn Mac Cumháil kétezer éve halott, ha ugyan élt valaha egyáltalán.

Az ebéd abban különbözött a reggelitől, hogy a kis standok kínálata mellett a város mindhárom éttermének választékát bevonták. Minitaxik hordták az ételeket, Petra irányította őket. Nicky is kapott feladatot: Violet őrá osztotta az éttermekbe küldött másod- és harmadosztályú kisegítők felügyeletét, ami azt jelentette, hogy tizenkét robot minden mozdulatát ő távvezérelte egyszerre, hiszen ezek a nem szakácsfeladatra való szerkezetek maguktól egy szelet kenyeret se tudtak levágni. A kislány kiterjedt konyhai ismereteivel ez nem jelentett gondot.

- Tizenkettőt egyszerre? - nézett rá Mary csodálkozva.

- Persze, anya. Semmiség az egész.

- És bent a szép kis fejedben most egyszerre tizenkétféle képet látsz?

- Tizenhármat, anya: téged is látlak.

S nagy szeretettel nézett anyjára, mutatva, hogy látja őt.

Mary megsimogatta a szép kis fejet.

- Jól van, csöppem, de meg ne erőltesd ám magad!

- Ugyan, anya. Százszor ennyit is vígan elvezetnék. Elvégre magasan fejlett, komoly nickykonstrukció vagyok.

Mary nevetett, aztán lánya mögé vándorolt a tekintete és csodálkozva fölhúzta a szemöldökét. A kislány megfordult. Peter Robinson állt mögötte és a fejét csóválta.

A gyerek csípőre tette a kezét.

- Én egy szót se szóltam - tárta szét Peter a magáét -, épp csak felfigyeltem ezekre a meglepő hangzású szavakra, hogy magasan fejlett meg komoly nickykonstrukció. Noha, mint tudjuk, a bájos ifjú hölgy csupán egy egyszerű, köznapi szérianicky. De szólni nem szóltam semmit, csak a fejemet csóváltam; már itt sem vagyok, nem zavarom a hölgyeket és az urakat.

- Hé! - állította meg a lány szava. - Talán bizony Mr. Egyedi azt hiszi, a szérianickyk fölött áll?

- Dehogy, eszemben sincs! - tiltakozott Peter. - Tudom.

Az emberek nevettek a közeli asztaloknál.

A gyerek közelebb lépett hozzá. - Hány ilyen konyhai kisegítő robotot tud uraságod elvezetni egyidejűleg?

Peter lebiggyesztette ajkát. - Tízezer körül biztosan, ha nincs jobb dolgom.

- Ha nincs jobb dolga! - utánozta a lány megvetően. - Tízezret én is elvezetek, köznapi szérianicky létemre. De nekem bizony - hangsúlyozta ki - nincs jobb dolgom. Nem is akarok. Mi lehet annál fontosabb, mint enni adni az Embernek?

- Például megmenteni az Ő életét. Ebben is jeleskedik Miss Sorozat?

- Még eddig keveset volt rá alkalmam, de elhiheted, megteszem a magamét.

- Helyes - mondta Peter leereszkedően. - Erre feltétlenül szükség is van, hisz egy szérianickyt kizárólag tettei különböztetnek meg sorozatbeli társaitól.

- Azt te csak hiszed, Egyedi uram - nyelvelt a gyerek. - Ugyanazon a futószalagon készültünk mind a ketten, kár oly magasan hordani műanyag orrodat.

Peter könnyed mozdulattal a kislány orrocskájára tette mutatóujját. - A tied is ugyanolyan műanyagból van, csak a színe más. De az enyémet külön tervezték, és a tervrajzra az én gyártási számom volt írva, nem holmi sorozatjel.

- Hát az én orrom tervrajzára sorozatjel volt írva - felelte a lányka -, és mondhatom, roppantul örülök neki. Attól robot a robot, hogy tömegtermeléssel készül, milliószámra, hogy minél többet segíthessen az Embernek.

Azzal fölemelte jobbját és Peter orrára tette az ujját ő is.

- Szamár vagy - mondta a fiú ugyanazt, amit Nicky naponta hall. - Te egymagad semmivel se használsz többet, mint akármelyik egyedi, sőt mivel gyengébbek a képességeid...

A kislány megvetően felhorkant; ezt a hangot Fionától tanulta. - Az én képességeim még igen sok meglepetést tartogatnak robexcellenciád számára. S most ereszd el az orromat.

- Előbb te az enyémet - felelte Peter.

Egyikük se fogta pedig a másik orrát, csak rajta volt az ujjuk hegye.

- Elég legyen ebből - mondta Mary nevetve -, eresszétek el egyszerre. Aztán hátra arc és mindkettő menjen a másik irányba!

A gyerekek szót fogadtak, de csak odáig, hogy hátat fordítottak egymásnak. Nicky a következő pillanatban megpördült, Peter háta mögé lépett és mint aki orvul cselekszik, többször megforgatott a hátában egy óriási képzelt felhúzókulcsot. Peter halk kerregő hangokat hallatott. Aztán a fehér ruhás lányka odalépett a magas fekete fiú elé, fölágaskodott és megnyomta az orrát. A fiú merev léptekkel megindult, magasra emelgetve kezeit, akár egy régimódi játékkatona.

Nicolette kiperdült az asztalok közé és kecsesen pukedlizett a közönségnek.

Mary és George együtt tapsolt velük.

Negyed négykor Violet megkapta Caroline üzenetét: átvette az arkadyi kocsi irányítását, most folyik a vámvizsgálat, rövidesen indul haza. A lány ezt is, mint minden fontosat, jelentette a polgármesternek, aki megkérdezte, nem lehetne-e a kocsit valamiképpen behozni a térre.

- A mi kocsinkat nem hoztuk be - jegyezte meg Violet.

- Igaz, de tudtuk, hogy abba mit rakunk. Ebben nem tudjuk, mi lesz, hát talán jobb szeretnék látni az ajándékaikat. Eddig is mindig a tér közepén csomagoltunk ki.

- Utánanézek, uram.

Violet átvizsgálta a maga építette falakat, s úgy találta, legjobb lesz a diófasori bejáratot kiszélesíteni, hogy a kocsi beférjen. Ezen a részen nem voltak sütödék, amiknek árujában az esetleg bejövő hideg kárt tett volna, elég volt az asztalok egy részét távolabb helyezni és egy nagy ponyvát tenni a kapura, amit a kocsi majd félretol.

Háromnegyed négy után öt perccel Caroline Pilbeam befordult a jégbe fagyott Diófasoron, ahol az élet összes nyomát a szigetelőburok alatt alvó fák jelentették, s lassan nekihajtott a tér bejárati ponyvájának. A harmadosztályúak széthúzták előtte, óvatosan, hogy minél kevesebb meleg vesszen kárba. A kíváncsi szemek kereszttüzében egy narancssárga mikrobusz orra tűnt fel, amely begördült a tér közepére, s mire ott megállt, egészen belepte a zúzmara. A tér meleg, nedves levegője jégvirágokkal rajzolta tele az ablakokat, mert Caroline nem kapcsolta be a jégmentesítőt. Hemzsegtek a téren a robotok, rádióval könnyűszerrel elirányították őt az emberek félrehúzódó gyűrűjében.

Amikor a kis jármű megállt a tér közepén - inkább fehér volt már lassan, nem narancssárga -, elsőként egy magas, jól öltözött férfi szállt ki belőle, a christiesiek nagy meglepetésére.

- Eddie, mi a szösz! - harsant fel Fiona, és az emberek közt átszáguldva a férfi nyakába ugrott, aki szeretettel ölelte át.

- Nollaig shona duit, Fiona.

Eddie egy órával korábban ért haza hosszas üzleti megbeszéléseiről, amelyek még az ünnepek alatt is tartottak; s ahelyett, hogy taxi után szaladgált volna, inkább megvárta a kocsit és csatlakozott Caroline-hoz.

- Gazdám merre van? - kérdezte, mikor a Vörösróka kiujjongta magát.

- Ej, ráérsz azzal. Mesélj inkább, merre jártál, miket csináltál.

- Azzal még inkább ráérek, Fiona. Az idén már nem utazom el megint. Nézd meg inkább, mit hoztunk a kocsin, és majd megkereslek, ha gazdámmal beszéltem.

Közben Caroline is előkerült, s miután egy melegvizes ronggyal fölszerelkezett robot letörölte a deret a hátsó ajtóról, fölnyitotta a vámzárat és beütötte a kódszámot. A christiesiek érdeklődve pislogtak a feltáruló ajtó mögé, de ott csak dobozokat láttak.

- Miss Saint-Jean, Arkady polgármestere küldte az első dobozt - olvasta Fiona egy papírlapról, ami az ajtó mögül került elő. - Egy kiló Arkadyban termett melegházi bors van benne, különleges fajta, érdeklődve várják véleményünket.

Egy robot fölmutatta a légmentesen zárt fémskatulyát, aztán az egyik asztalra tette.

- Miért különleges? - kérdezte Miss Baker.

- Az nincs ideírva. Gondolom, azért, mert eredeti Arkady-beli bors. A zöld dobozban dzsemek vannak, többféle is. Olvasom: "Tudjuk, hogy christiesi barátaink nagyszerű dzsemet készítenek, de hátha a mi készítményeink is elnyerik tetszésüket. Mrs. Stewart és Mrs. McElhone örömest megosztják receptjeiket." Az melyik doboz? Hadd lám csak, kék fémdoboz, kék fémdoboz, itt is van. "A lapos kék fémdobozban Mr. Shire néhány tervrajza van, egy részüket már megvalósítottuk és jól megfeleltek." Az nincs ideírva, miknek a tervei.

- Mr. Shire építész - mondta Martin Jackson.

- Arkadyba valósi?

- Igen. Egyébként David Staceytől is tanult.

- Úgy. Mutasd azt a dobozt, fiam, ne várd, hogy a levegőbe emelkedek és onnan nézem meg. B. F.? "A B. F. feliratú doboz Bob Fishertől származik, aki nem engedte meg, hogy munkásságát méltassuk. Ezért itt nem számolhatunk be arról, hogy igen ügyes kezű és keresett művész." Aranyos. Mi van a dobozban?

A robot kinyitotta a dobozt, amiben papír közé csomagolva apró, színes dísztárgyak tűntek elő. Az emberek felváltva nézték a dobozt és a városháza homlokzatát, ahol a távolabb állók számára kivetítették az eseményeket.

- Helyes - mondta Fiona -, mi van még? Ejha, de nagy - vizslatta a hosszú ládát, amely végigfeküdt a kocsi padlóján, s a robotok most óvatosan húzták ki. - "A két méter hosszú vajszínű láda" - kezdte olvasni, aztán megint a ládára nézett. - Szerintem ez drapp, nem vajszínű.

- Nincs más láda ebben a méretben, olvasd tovább - mondta Martin.

- Ám legyen. "A két méter hosszú vajszínű láda R. Jenny Morrisont tartalmazza... mi a lila fene?!... akinek gazdája, Mr. Dean Morrison nemrég hunyt el és robotját városunkra hagyta. Mivel azonban nekünk több robotunk van, mint önöknek, úgy gondoltuk, nagyobb hasznát veszik." Ezermilliom kartács és ágyúgolyó! Egy lány van a ládában?! Nyissátok ki azonnal, meg is fulladhatott azóta!

Az emberek nevettek Fiona riadalmán, a harmadosztályúak azonban csak a felszólító módot érzékelték. Gyorsan kinyitották a biztonsági zárat, aztán levették a láda tetejét.

A szivaccsal kibélelt ládában gondosan leszíjazva feküdt egy húsz év körüli, barna hajú lány. Sötétkék kezeslábast viselt, csukva volt a szeme és nem lélegzett.

Mielőtt Fiona gyászolni kezdte volna, Martin a vállára tette a kezét.

- Gazda nélkül egyetlen robot se működik. Tegyétek félre, majd határozunk a sorsáról.

Sokan megszemlélték ezen a délutánon a lányt, akit a városháza karácsonyfája alá fektettek ládájával együtt, ott várta, hogy felélesszék. Az apók még emlékeztek esetre, amikor így érkezett robot Christiesbe, ládába csomagolva, de sose ajándékként a város számára.

- Őszintén szólva - nézte Mary a lányt -, először azt hittem, Nicky is így fog megérkezni.

- Dobozban? - kérdezte Mike.

Mary bólintott.

- Én is azt hittem - dünnyögte George. - Dobozban, használati utasítással, amiből ki kell nézni, hogyan kell bekapcsolni.

Valahonnan egy kis mozgó dolog simult a tenyere alá. - Már nagyon régóta nem dobozban szállítanak ki minket, apa. Saját lábon egyszerűbb és olcsóbb is.

- Helyes - mondta George, és megsimogatta anélkül, hogy lenézett volna. - Ez viszont dobozban érkezett, s most el kell döntenünk, mit tegyünk vele.

- Talán Mr. White megpályázhatná - jött lentről a hangocska -, neki jól jönne egy robot az üzletébe, de nem engedheti meg magának.

- Beszéltél erről vele?

- Nem...

- Hát keresd meg és mondd el neki.

- Máris, apa.

Két perccel később az emeleti aulában beszélgető Mr. White mellett bukkant fel az apró fehér alak. Türelmesen várta, hogy a felnőttek befejezzék a beszélgetést.

- Hát nem tudom, Kevin, ez nekem elég fantasztikusan hangzik - mondta éppen Mr. Leyland.

- Az is - bólintott Kevin Sutcliffe, akinek feleségét épp három hónapja Nicky segítette be a mentőautóba; ennek eredménye most buzgón nyeli valahol az anyatejet. - Fantasztikus terv, de szükség van rá. Nem lehetünk már meg sokáig a jelenlegi időjárási körülmények között.

- S gondolja, hogy megvalósítható? - kérdezte Mr. White.

Mr. Sutcliffe Nicky feje felé nyúlt, a kislány egy pillanatig azt hitte, az ő fülét akarja meghúzni. De a férfi egy aprósüteményt vett le a háta mögötti tálcáról. - Igen, úgy gondolom. Minden terv megvalósítható, ha elegendő idő és szellemi kapacitás van hozzá.

- Hát fura lenne szabályozott időjárású világban élni, annyi szent - mondta Mr. Leyland.

Mr. White bólintott.

- De jobb lenne, mint a mostani, nem igaz? - nézett rájuk Mr. Sutcliffe. - Most már nyolcvan fok az éves hőingás Anglia számos részén. S ha száz lesz?

- Száz-e? - hüledezett Mr. White.

- Nem lenne olyan nagy csoda. Télen mínusz ötven, nyáron plusz ötven. Egyik se lenne világcsúcs, de a százfokos hőingás se. Szibéria néhány vidékén már bekövetkezett, és pokollá teszi az életet, óriási anyagi kárt is okoz.

- Hát az biztos - mondta Mr. White, s megállapodott a tekintete Nickyn. - Hisz Lane-ék háza is épp csak a múlt héten majdnem szétesett a hőtágulás miatt. - A kislány bólintott, helyeslésképpen is és hogy üdvözölje az urakat, akik most vették észre őt. - Ha nincs ez a kis tündér, Mr. Lane talán ott vész a kizuhanó ablak alatt. Rágondolni is rossz.

Nicky fölnézett az idős boltosra, arcán egyszerre látszott a dicséret hatása és az elszörnyedés.

- Hát te mi járatban vagy? - pillantott le rá az órásmester.

- Nem szeretnék zavarni, uraim.

- Nem zavarsz. - Mr. Leyland átnyúlt a gyerek feje fölött és ő is elvett egy aprósüteményt. - Az időjárás-szabályozásról beszéltünk, de az ma délután már úgyse fog megvalósulni. - Ezzel bólintott Mr. Sutcliffe-nak, és továbbsétált.

White úr helyet foglalt az egyik ablaknál. A kis robot megállt előtte és kipillantott a térre.

- Látta már az Arkadyból érkezett robotot, uram?

- Még nem voltam odalent azóta.

- Hasznos, értékes berendezés. Arra gondoltam, talán Mr. White megpályázhatná.

- Én-e? - nézett rá a férfi.

- Igen, uram.

- Ez neked jutott eszedbe? - mosolyodott el a boltos.

A kislány kihúzta magát. - Nekem, uram.

White úr elgondolkodott. Megint kinézett az ablakon, aztán végigfuttatta tekintetét a csepp kislányon, aki egész nap gondosan ügyelt rá, hogy fehér ünneplője makulátlan legyen.

- Well, nem kétséges, hogy használni tudnék egy okos robotot az üzletben. De bizonyára más is igényt tart majd rá. Milyen nap is van ma?

- Hétfő, uram.

- Igen. És vasárnap elseje. Hát van még egy hetem, hogy kitaláljak valamit. Köszönöm az ötletet, csillagom. Meg fogom fontolni.

Néhány szobányival odébb, a gazdasági bizottság rögtönzött ülésén ugyancsak R. Jenny Morrison volt a téma. Martin mindenekelőtt behívatta Violetet.

- Jó napot, uraim - lépett be a lány frissen, ruganyosan, nyúlánk alakján az elmaradhatatlan sötétkék kabáttal, amit még itt az épületben sem vetett le. Kínálás nélkül foglalt helyet az egyik széken, ami nem volt szokása az ülésekre behívott robotoknak, de Violet és Eddie kivétel volt.

- Megvizsgáltad a robotot? - kérdezte a gazdasági igazgató.

- Igen, Martin. Részletes vizsgálatot végeztettem, amely a következőkben összegezhető. R. Jenny Morrison AACLV3948BBP67972 az Amerikai Robot gyártmánya, a Cleo sorozat V3-as szekciójából való, intelligenciaszintje AS, készítési éve 2126. Mr. Morrison az első gazdája volt. A robot hibátlan műszaki állapotban van, jelenlegi piaci értéke Kanadában tizennégyezer dollár, itteni pénzben negyvenkétezer-ötszáz euró.

- Köszönöm. - Martin a három bizottsági tagra nézett. - Hogy ne vesztegessük sokáig az időnket, azt javasolnám, másodika legyen a pályázatok beadásának határideje.

A lány felemelte az ujját.

- Van még valami, Violet?

- Van, Martin. Ez a típus egyike azoknak, amelyek a robot leállításakor megszüntetik az agy áramellátását. Egy hétig külső áramforrásról működtették, de ezt nem küldhették el vele. Holnap reggel hat óráig ismét áram alá kell helyeznünk a robot agyát.

- Mert ha nem? - kérdezte Mr. Robert Sutcliffe.

- Ha nem, akkor elvesznek a benne tárolt információk.

- Mi szükségünk a robot előző tizennégy évéről őrzött emlékekre? - vont vállat Mr. Sutcliffe.

- Talán semmi, uram, de elvész a robot alapszintű ismeretköre is, ami nélkül működésképtelen. Az újbóli adatfeltöltés pedig ezer fontba kerülne.

- Akkor fogj egy áramforrást és kapcsold rá - mondta Mr. Sutcliffe, kissé bosszúsan, amiért ilyen egyszerű dolgot magyarázni kell.

- Ezt tenném, uram, ha a szükséges áramforrás nem kerülne napi nyolc fontba.

Az idős mérnök összeráncolta a homlokát. - Képtelenség. Halomszámra vannak akkumulátorok itt a pincében, megfogsz egyet és rácsatlakoztatod.

- Elnézést, uram, de ellent kell mondanom önnek - billentette meg Violet barna hajkoszorúját, amelyet most is szorosra fonva viselt. - Egy gazda nélkül maradt robotagy áramellátása bonyolult feladat, speciális számítógépet igényel...

- Jó - szakította félbe a férfi. - Akkor keríts egyet, és kifizetjük az ötvenhat fontot. Ki fogjuk bírni.

- Van ennél olcsóbb megoldás is, Mr. Sutcliffe.

- Akkor alkalmazd azt!

- Megtenném, de egy emberre is szükség van hozzá. A megoldás az, hogy felélesztjük a robotot. Ennek ára egy összegben húsz font a Brirobnál, mivel nem az ő gyártmányuk. Amikor a pályázat lezárul, a nyertes nevére való átírás újabb húsz font, ami még mindig kevesebb az áramforrás bérleti díjánál - ezenfelül a robot közben egy hétig dolgozhat ahelyett, hogy fekszik a ládájában. Jutna neki munka bőségesen, uraim.

- Jó - mondta a mérnök. - Nekem ez az utolsó megfelel. Javasolom. Elnézést kérek a türelmetlenségemért.

Violet az igazgatóra fordította tekintetét.

- Szóljon, aki akar - mondta Martin.

Senki sem akart.

- Akkor ki támogatja Mr. Sutcliffe javaslatát?

Mind a négyen támogatták.

- Rendben. Violet, intézkedj a robot felélesztése érdekében.

- Igen, Martin. Szükség lesz azonban egy gazdára is.

- Legyen Mr. Jackson - mondta Mr. Small.

- Vagy Mr. O'Connell - mondta Mr. Sutcliffe.

- Ez gazdasági ügy - vélte Mr. Appleyard. - Különben is lényegtelen, ki a robot névleges gazdája egy hétre.

Mr. Sutcliffe bólintott. - Jó, legyen Mr. Jackson, ha evégett nem kell elhagynia a várost ma délután. Kártyapartink lesz, meg amúgy is itt a helye az ünnepen.

- Nem szükséges - rázta fejét kurtán a lány, s fölkelt. - Idehozatom a felszerelést.

- Fiona - szaladt oda Nicky barátnőjéhez a városháza előcsarnokában -, hívás érkezett a kártyádra.

- Igen? Bhuel, valahol biztos van itt egy telefon, amire rákapcsolhatom.

- Nem lehet. - A gyerek inkább nem említette, hogy ő maga is egy járkáló telefon. - Nincs meg a jele, valamilyen speciális kódolórendszeren érkezett. Olyan, mint ami tegnapelőtt érkezett, a kártya folyamatosan csipog és nem jelez semmi láthatót.

- Honnan tudsz te ilyeneket?

- A kártyát az asztalon hagytad és látom a biztonsági kamerán át.

Fiona körülnézett. - S hol a monitorja?

- Itt a fejemben - felelte Nicky vidáman, s várta, hogy Fiona ráfelelje, amit szokott: furcsa feje van.

Fiona nem okozott csalódást. - Bhuel, furcsa fejed van. No jól van. Hé, fiam - intett oda egy harmadosztályút, ezekkel ugyanúgy bánt, mint mindenki, demokratikus elvei csak az első osztályúakra terjedtek ki. - Menj el a Hegy utca tizennyolcba és hozd el a... Árbocok és orrvitorlák! Ide hallgass, kiskoma, hogy lehet egy ilyen sétáló bugylibicskának megmondani, miről ismeri fel azt a kártyát?

A fémalak távozott. Nicky megnyugtatta az izgékony fruskát. - Megmondtam neki. Nyugodt lehetsz, el fogja hozni.

Valójában a harmadosztályút egyszerűen csak visszaküldte rendes munkájához; ennek a lassú járású szerkezetnek félórába is beletelne az út. Keresett egy robotot a Hegy utca közelében, azt beküldte a házba - Fiona persze tökéletesen megfeledkezett arról, hogy Nicky távirányítása nélkül aligha juthat be olyan, akinek nincs kulcsa a házhoz -, közben odairányított egy Minitaxit is és azzal elhozatta a kártyát. Öt perc múlva Fiona kezébe adhatta. A csipogás addigra rég abbamaradt.

- Go raimh maith agat - köszönte Fiona és körülnézett.

- Hogy kell azt mondani, hogy nincs mit?

- Tá fáilte romhat!

- Tá fáilte romhat, Fiona.

- Jól van, akkor azt mondja még meg valaki, hol van itt egy zug, ahol nem jár emberfia, se tündér, varázsló vagy egyáltalán senki sem.

Ezt Nicky se tudta, de rövidesen találtak egy kis irodát. Fiona, mint aki otthon van, bevonult és bezárkózott.

Bekapcsolta a kártyát, ami közölte, hogy Bob Smith kereste őt, de üzenetet nem hagyott. Visszahívás helyett törölte a feljegyzést, aztán bemondott egy hosszú számot. A jelentkező automatának megadott egy újabb számot, majd jelszót is. A kártya közölte, hogy várjon.

Várt.

- Fiona, de jó, hogy megtaláltál! - szólalt meg hirtelen a kártya; képet, ahogy a két nappal korábbi beszélgetésnél, most sem mutatott. - Már kezdtem attól tartani, hogy elutaztál egy másik kontinensre, a kártyát pedig otthagytad.

- Máskor negyedév alatt nem hívsz ennyiszer - mondta a Vörösróka homlokát ráncolva. - Mi történt, ami ilyen fontos és nincs köze űrlényekhez?

- Éppenséggel köze van űrlényekhez: szakállas ismerősünk, aki fölér eggyel, megbetegedett. Influenza.

- Melyik ismerősünk?

- Akiről valamikor azt beszéltük, hogy ha dinnyét tartana a feje elé, senki se venné észre a változást - kuncogott a kártya.

- Á, igen. Jobbulást neki, mindazonáltal.

- Ez viszont azt jelenti, hogy elmarad a holnapi traccspartink a tudod, kikkel a tudod, hol.

Valami okból mindenféle név száműzetni látszott a beszélgetésből, kivéve Fionáét.

- Nem tudom, de mindegy. Ha elmarad, hát elmarad. Ez volt olyan fontos?

- Fiona, te ló! Akkor idejöhetsz holnap délután.

- Holnapután is odamehetek, mar sin é?

- De, csakhogy két nap alatt négyszer több dolog jöhet közbe, mint egy nap alatt, ilyen ünnepi forgatagban.

A lány horkantott egyet. - Ebben van valami. S mikor óhajtanád látni misztikus ókelta ködbe burkolt személyemet?

- Kettőkor jó neked?

- Tá sé go maith! Cén áit?^[35]

- Hogy hol?... Well, talán azon a helyen, ahol kék-fehér kockás szőnyeg van a nappaliban, ha neked is megfelel.

- Nekem teljesen, ha a szájamat nem kell mindig üresen összecsuknom.

- Délután kettőkor? Jó, majd süttetek neked valamit, és szerzek indiai teát.

- Csakis!

Ezzel Fiona köszönés nélkül véget vetett a különös beszélgetésnek, és koppant az ajtón.

- Hé! - förmedt a mit sem vétett ajtóra, aztán rájött, hogy ő maga zárta be. - Bhuel...

A folyosóra lépve az ajtó előtt strázsáló Nickyvel találta magát szembe. A kislány kérdő arckifejezésére bólintott, amire Nicky válaszul szintén bólintott, és kézenfogva kisétáltak a térre.

Nicolette-nek a maga részéről eszébe sem jutott megkérdezni, miféle telefonhívás az, amit nem lehet rákapcsolni másik telefonra, gyorsfutárt kell küldeni a kártyáért, aztán bezárkózva válaszolni rá. Ez volt Fiona kívánsága, ő pedig teljesítette, amint az egy háztartási robottól elvárható.

- Hahó, Kisnicky - érzett a gyerek két kezet vállain.

Nem fordult meg, nézte tovább a gyerekeket, akik az Arkadyból érkezett háromdimenziós sakkot próbálták megtanulni.

- Hahó, Stan - felelte csöndesen.

- Mindjárt hat óra... azt hiszem, lassan ideje útra kelnünk.

- Haza?

- Úgy ám. Aggie rokonait is meg kell még látogatnunk, és egy csomó tennivaló van otthon. Frednek még több, neki most újra beindul az üzlete.

- Igazán pihenhetne pedig, vakáció van.

- Neki nincs, még karácsonykor se nagyon.

A kislány föl- és hátranézett langaléta nagybátyjára. - Akkor megyek csomagolni. - S ment volna, de Stan fölkapta, a karjára ültette, mint egy kisgyereket, s elindult hosszú lábaival. Nicky gyorsan lesimította szoknyáját. - Nem vagyok nehéz?

- Csacsi. Akkora se vagy, mintha fele ekkora lennél, mitől volnál nehéz?

Nicolette hosszas számításokba merült, hogy rájöjjön, ez miképp lehetséges.

- Üdv - toppant Stan a Lane-ek egy kisebb csoportja mellé, éppen úgy hangsúlyozva a szót, ahogy Fiona szokta. - Nézzétek, kit hoztam. - Nicky önfeledten integetett. - Ő már csomagolni akar.

- De hisz te mondtad... - az integető kéz megállt a levegőben.

- Úgy is van. Lassan ideje indulnunk.

Aggie az órára nézett. - Valóban. Ideje volna, de hát nem mehetünk. Itt maradunk mindörökre.

S mókásan tragikus képet vágott.

- Miért? - lehelte a kislány.

- Well, hárman indultunk el, hárman kellene visszatérnünk, így kívánja az energiatakarékosság. De vagyunk ennyien? Nem vagyunk.

- Beugranék - jelentkezett Mike -, de akkor ki eszi meg Nicky sült csirkéjét?

- Én - mondta George olyan hangon, mint aki senki másnak nem akar adni belőle.

- Nem jó, túl nagy vagy - nézett Aggie a fiúra -, nem vihetünk haza ilyen nagyot.

Nicky föltartotta a kezét.

- Te pedig túl nőnemű - hárította el Aggie.

- Nem jelentkezni akartam. Arra gondoltam, esetleg kereshetek egy megfelelőt a számotokra.

- Nofene, hogyan?

- Hát mindenekelőtt úgy, hogy talajt érzek a lábam alatt.

Stan párjára nézett, mintegy beleegyezést kérve, aztán letette a kislányt a földre. A gyerek biccentett feléjük, s futásnak eredt, hogy megkeresse unokatestvérét.

A Lane-ek meglehetős hiányosan tértek haza ezen az estén. Mike a következő éjszakát is Gardneréknél készült tölteni, akárcsak az előző kettőt, "úgyis elfoglaltátok az ágyamat". John még maradt egy kicsit, mert be kellett fejeznie egy játékot, amiről Maryék nemigen tudták megállapítani, hogy micsoda; színes golyókat rakosgattak egymásra gúlaformán. Fred is maradt, ki kellett cserélnie néhány receptet Ryan apóval és Mrs. Sutcliffe-fal - a dzsemjeiről híres Clara asszonnyal -, bár eközben a világpolitikai helyzet és a tízes évek építészete is szóba került. Sid nem maradt, ő ott se volt: még reggel elhagyta a várost, ezt a napot a manchesteri, londoni és birminghami barátok végiglátogatásával töltötte. A család maradék része éppen megtöltött négy kétszemélyes taxit.

Mialatt ők otthon nekiláttak a csomagolásnak - Nickynek mintha tíz keze nőtt volna hirtelen, mindenütt ott volt és segített -, a diófasori kapun át a térre gördült egy bicikli, rajta két overallos gyerek. Nem kérdeztek senkitől semmit, maguktól is megtalálták az asztalt, amelyen R. Jenny Morrison feküdt a ládában, s munkához láttak.

- Martin - lépett oda Violet a kártyázókhoz -, ha lehetne, elrabolnálak egy percre. Elnézést, uraim. Megérkeztek a szervizesek, szükség lenne rád a robot felélesztéséhez.

- Ej hát - mondta Mr. Robert Sutcliffe -, kapjátok föl és hozzátok ide.

Martin Jackson mondani akart valamit, de Violet engedelmesen bólintott. - Igen, uram.

A tér másik végében a szervizesek abbahagyták munkájukat. A testesebbik vállára kapta a nála másfélszer hosszabb ládát és az emberek között manőverezve átvitte a téren. Violet odahúzott két széket, azokra fektették úgy, hogy fektéből jól lássa Martin arcát. A vékonyabb szervizes egy nagyobbacska kéziszámítógépet hozott. Rácsatlakoztatta R. Jenny Morrison orrára és tanulmányozni kezdte a képernyőt.

- Jó estét, uraim - pillantott fel közben. - R. Sheila Davis. Boldog karácsonyt.

- Micsoda? - kapta föl a fejét egy úr az asztalnál. - Mit mondtál?

- Boldog karácsonyt kívántam, uram - ijedt meg a gyerek.

- De a neved?...

- R. Sheila Davis, uram...

- Nem valószínű, hogy az ön lánya volna, uram - szólt közbe mosolyogva Violet. - Nem is olyan csinos.

Mr. Davis helyeslően bólintott és visszatemetkezett a kártyába. A robot folytatta munkáját. Violet egy ujjal sem segített neki, a kártyázók mögött állt és a lapjárást figyelte.

- Uram? - szólította meg Martin Jacksont a szervizes. - Mi lesz a robot új neve?

- Mindegy. Hagyd meg a régit.

- Igen, uram.

Egy perc múlva a Kanadából érkezett lány felkönyökölt a ládában és Martinra nézett.

- Kérem, uram, nézzen a robotra egy percig - szólalt meg a szervizes.

A lány tanulmányozni kezdte Martin arcát. Valahonnan a fejéből megszólalt egy hang:

- R. Jenny Jackson AACLV3948BBP67972. Martin Jackson, Christies upon Severn, Anglia. A Gazda képének bevésése kész. Önteszt vége. Minden rendben.

Aztán felült és kihúzta orrából a kábelt.

- Jó estét, gazda. Boldog karácsonyt.

- Szia - felelte Martin, és ütötte Mr. Davis kőr bubiját.

- Köszönöm, uram - mondta Sheila. - Viszontlátásra, uraim.

A szervizesek távoztak. Jenny kilépett ládájából és körülnézett.

- Újabb parancsig itt maradsz a téren és a városházán - mondta Martin a lapját rendezgetve. - Segítesz, ahol kell. Violet és Eddie parancsol neked.

- Igen, gazda - felelte Jenny. Ismét körülnézett, most már nem a hellyel való ismerkedés, hanem feladat keresése céljából, aztán ellenőrizte, hogy öltözéke rendben van-e. Vállára vette a ládát, amiben átrepülte az óceánt, s levitte a városháza pincéjébe. Majd elindult a téren, hogy ahol kell, szolgálja az embereket.

- Nofene - kapta föl a fejét Nicky pontosan úgy, ahogy apja szokta.

- Igen, tejüzemet. Végül is jó gondolat, nem lenne rossz helybeli gyártmányú sajtot enni a reggelihez. Úgy néz ki, januárban megkezdik az előkészítését.

- De ez a ti ötletetek.

- A mienk? - nézett rá az apa.

- Igen. Anyáé, egész pontosan.

- Az én ötletem? - lépett be Mary az előszobából.

A gyerek szinte kézzel-lábbal mutogatva hadarta: - Nememlékszelanya? Éppenkéthónapja írtatokasalopinaplóba akörnyékjövőjéről, ottszerepeltatejüzem ahodnetierdőmellételepítve!

Mary nevetett a gyerek buzgalmán és megsimogatta a fejét. - Igen, már rémlik valami. De ne ess kétségbe, az ötlet nem volt jogvédett, mi pedig annyi mindent irkálunk össze, hogy néha magunk se tudjuk már felidézni.

- Nem esem kétségbe - mondta Nicky most már lassabban. - De akkor írhatnátok más hasznos dolgokról is, ha ilyen teremtő ereje van szavaitoknak.

- Gondolod, hogy a mi szavunkra épül a tejüzem?

A kislány a szemébe nézett és mélységes meggyőződéssel mondta:

- Holtbiztos.

- No és miről írjunk? - érdeklődött Mary.

- Azt nem tudom. Új, Nagy, Jövőbe Látó Gondolatokat nem az én dolgom teremteni. Azt mindig az Ember csinálja. Mi robotok végrehajtjuk.

S lelkesen nézett apjára, mint aki nyomban végre akar hajtani egy Jövőbe Látó Gondolatot.

- Úgy - mondta George roppant komolyan, s Marybe karolt. - Akkor teremtsünk egy Új Gondolatot a kis robot számára, hogy legyen mit végrehajtania, mit gondolsz?

- Teremtsünk - bólintott Mary.

- Az én Gondolatomhoz mindenekelőtt meg kell teríteni az asztalt...

- Ugye velünk vacsoráztok? - száguldott el a kislány Aggie mellett, s máris bent volt a konyhában.

Karácsony ünnepe erős széllel búcsúzott, éjjel tovább süllyedt a hőmérő higanyszála; már nem sok hiányzott az előrejelzett negyven fokhoz. Délelőttre még visszaemelkedett egy-két fokot, de a különbséget észre se vette senki. Nem is jártak már az utcákon. Mindenki bezárkózott a házába, s bárhová ment, taxit hívott magának.

A Fő téren meghagyták a fedett, fűtött létesítményt, nemcsak praktikus okokból, de hát Christies alapítványi város, itt karácsony és szilveszter között is munkaszünet van. Az üzletek persze kinyitottak, Eddie már az éjjel fölrakatta bejárataikra azt a szerkezetet, amivel a taxik ajtaját közvetlenül illeszteni lehetett hozzá; ez meggyorsította a kocsival érkezők közlekedését és megvédte a benti meleget. Minden üzletre és közintézményre került ilyen, kivéve az üvegfúvóműhelyt. Mr. Marcus reggel családostul elutazott, az újévet Ausztráliában, meleg nyári nap alatt köszöntik majd.

Fiona rögtön ebéd után hívott magának egy taxit és útra kelt, azt mondta, körülnéz kicsit Londonban így ünnep derekán. Így is tett, de a városból semmit se nézett meg. Negyed kettőkor szállt le a Pratchett wembleyi áruházának tetőbejáróján, aztán félóra hosszat vadászott a hat emelet teljes terjedelmében.

Ha Fiona csinált valamit, azt alaposan csinálta, s ha keresett valamit, annak akár a föld alól is elő kellett kerülnie. Félórás hajszát indított az áruházban valamilyen tárgy iránt, amiről egyetlen eladónak se mondott többet egy vállrándításnál, de mindent megnézett, minden polcot végigvizslatott és közben még közlekedett is. Egyszer valaki azt mondta, egy modern nagyáruház egész árukínálatának átnézésére egy év sem elég. Fiona csak félórát szánt rá, de ezt a félórát még hetek múlva is remegő lábakkal emlegették a Pratchett eladói.

Egy óra negyvenhétkor lekapott valamit egy polcról, zsebébe süllyesztette, a kártyáját szinte röptében bedobta az automatába, visszarántotta és elviharzott. Ki a földszinti előcsarnokba, ahol mindig volt taxi. Beugrott egybe és már el is tűnt az utca fölött.

Néhány perccel később az egyik modern villanegyed fölött gyulladt ki a taxi leszállást jelző piros fénye. Egy ház hátsó kertjében a taxi földet ért, aztán begördült a széles ajtón, amit egy robot tárt ki előtte. A jármű néhány percig várt volna a helyiségben, amíg annak levegője kellőképpen fölmelegszik, de Fiona máris fölrántotta az ajtót.

- Hahó! - ugrott ki a kövezetre. Felhőként gomolygott elő a taxi belsejének nedves levegője, hirtelen megfagyva a metsző hidegben, de a hőmérséklet Fionát nem érdekelte, a ködgomoly pedig nagyon is kedvére volt. - Bhuel, lám, itt vagyok. A teát föltettétek?

- Igen, Fiona - mondta a robot. Tizenéves lány volt, másodosztályú. - A gazda már várja.

- Helyes. Vezess, heroldom!

A megszólítást a robot nem értette, de megindult az egyik ajtó irányába. Aztán futásnak eredt, hogy lépést tartson Fionával, aki föltépte az ajtót és végigrobogott a mögötte levő kis folyosón. Belökte a végén levő ajtót és a nappaliba lépett.

Kisasztal körül fotelek, a sarokban dívány, körben könyvespolcok. A bordó sötétítőfüggönyök mind behúzva, csillár a mennyezeten. Az asztalon kis tálca, rajta teáskanna, csészék, sütemény, sajt.

- Merre vagy?! - harsant föl Fiona.

Valaki moccant a szoba túlsó sarkában. Letette a kezében tartott könyvet, megfordult és Fionára mosolygott. Magas, vékony barna lány volt.

Victoria Jane Elizabeth Windsor walesi hercegnő, a trónörökös.

- Jó ez a tea - állapította meg Fiona, és töltött még magának. - A süti is határozottan jobb, mint a múltkori.

- Pontosan ugyanabból való, Fiona.

- Akkor is.

- Hogy van ez gaelül?

- Tá an císte han-maith.^[36]

- Persze, igaz - bólintott Victoria. - Többet kellene gyakorolnom. Is maith an t-anlann an t-ocras.^[37]

- Fiona nem éhes, most ebédelt. A süti éhség nélkül finom.

- Mit ettél?

- Ná habair é.^[38] A világ legtökéletesebb húslevesét görög algával és háphápsültet tört krumplival és narancsmártással Megtestesült Tökély módra.

Nicolette mérhetetlenül boldog volt, amikor Fiona az asztalnál mondta el ugyanezt. Ha tudta volna, hogy rövidesen az angol trón örököse is hallani fogja, egész nap egy hüvelykkel a padló fölött lebegne.

- Látom, jól tartanak. Talán már vissza se jönnél velem szalonnát sütni a hegyoldalon.

- Eszemben sincs. A fülünk is lefagyna.

A hercegnő fölnevetett. - Nem is úgy gondoltam, hogy most. De megpróbálok jövő nyáron megint elszabadulni egy kicsit.

- Ezt csak helyeselhetem. Egyébként is állandóan Írországban lenne a helyed.

- Ugyan miért?

- Hisz ír vagy te is.

Victoria egy pillanatig megütközve nézett barátnőjére, aztán összekulcsolta kezét a térdén. - Fiona, nem akarlak kiábrándítani, de ha az őseimre gondolsz, én német vagyok.

- Német-e?

- Az hát. Tudod, hogy hívták a családunkat, mielőtt fölvettük a Windsor nevet?

- Stettinnek, mint Kalgan hadurát. - A Vörösróka nagyot harapott a pogácsájából.

- Wettinnek, Fiona. VII. Edwardot még így hívták az első világháborúig, amikor a németellenes hangulat miatt...

- Elég marhaság. Én sose változtatnám a nevem akármilyen hangulat miatt Csingacsgukra.

- Pedig illene hozzád - vágott vissza a trónörökös, és kiitta a csészéjét. Összenevettek.

- Hát pedig - kezdte a róka társalgási hangnemben -, ha hiszed, ha nem, te bizony ír vagy. Ha megígéred, hogy nem árulod el senkinek, elmondok egy titkot.

- Megígérem. - Vicky összehúzott szemöldökkel nézett Fionára.

- Írebb vagy, mint jómagam - bökte ki a Vörös láthatóan röstelkedve, olyan arccal, mint aki nem örül, hogy valaki írebb lehet nála, de meg kell hajolnia a tények előtt.

Vicky fölnevetett. - Ugyan miért?

- Tudod, ki volt Brian Boru?

- Persze hogy tudom, Írország első királya.

- Ennél sokkal több volt - méltatlankodott Fiona. - Ő volt abban a korban az egyetlen, akinek mindenki hallgatott a szavára szerte Írországban, még maga Finn és Oisín is - lökte félre nyugodt szívvel a történelmi tényeket -, sőt az összes tündér az Óriáslépcsőtől egészen...

- Igen, Fiona, mindezt jól tudom - bólintott Vicky tökéletes nyugalommal, láthatóan jól ismerte már Fiona meséit. - De mi van Brian Boruval?

- Hát ő volt a dédpapád.

- Sületlenséget beszélsz.

- Fiona sosem beszél sületlenséget - mondta a róka, aztán gyorsan a mennyezetre nézett, hogy lássa, a helyén marad-e. Vicky követte a tekintetét és elmosolyodott. - Bizonyára tudod, hogy Brian Borunak volt egy fia, Teige.

- Ezt már nem annyira.

- Teigének volt egy fia, Turough, ő volt Munster, később Írország királya 1086-ig. Munster királyai igen könnyen hódították meg az egész országot, hiszen Patriktól sebezhetetlenséget kaptak.

- Valóban?

- Igen, Patrik véletlenül megszúrta a botjával Angus munsteri király lábát, s ekkor megesküdött, hogy egyetlen leszármazottja sem hal meg sebesülésben.

- Ez hol történt? - érdeklődött Vicky, aki jól tudta, hogy Szent Patrik soha nem járt Munsterben.

- Bhuel, fogjuk rövidre - ugrotta át a választ Fiona. - Turough fia vala Dermot, szintén Munster királya, aztán jövének Thomond királyai: Turlough, Donnell More, Donough Cairbreach, Conor Na Suidane, Teige Caeluisce, a második Turlough, Mortogh, Mahon Moinmoy, Brian Catha An Eanaigh, Puha Turlough Bog, Teige An Chomard és Turlough Don. Az ő fia vala Murrough, Thomond utolsó királya, akit különb-különbféle keletről jött barbárok előléptetének Thomond első earljévé és Lord Inchiquinné. Az ő fia Dermod O'Brien vala, Thomond második earlje, az övé Murrough O'Brien, az övé a másik Murrough O'Brien, az övé Dermont O'Brien...

- Jézusom, Fiona!...

- ...és az ő lánya vala Mary O'Brien, akinek lánya Eleanor Boyle. Az ő fia Michael of Hillsborough Hill, az övé Arthur Dungannon Hill őrgróf, az ő lánya Anne Hill, az ő fia Richard Wellesley márki...

Vicky lemondóan sóhajtott, tudva, hogy Fiona a következő huszonnégy óra során ezt nem fogja befejezni.

- ...az ő lánya Anne Wellesley, az ő fia Charles Cavendish-Bentin tiszteletes, az ő lánya Cecilia Nina Cavendish-Bentin, Strathmore grófnője, az ő számos gyermekeinek egyike Elizabeth Angela Marguerite Bowes-Lyon, York hercegnője, akinek lánya II. Erzsébet angol királynő vala, akinek fia...

Vicky fölkapta a fejét. - Micsoda?!

- ...III. Károly... - Fiona lestoppolt. - No?

- Ugye ugratsz, Fiona?

- Úgy nézek én ki?

- Igen, pontosan úgy - nevetett föl Vicky és töltött magának egy korty teát. - Már kezdtem elhinni.

- Színigaz minden szavam. Legutóbbi találkozásunk után úgy láttam jónak, ha utánanézek, rendes családból származol-e --közölte az ír fruska mérhetetlenül előkelő képpel -, így hát megkerestem a családfádat és elolvastam. Tudnom kellett, méltó társaság vagy-e nekem.

S könnyed mozdulattal eltüntetett egy aprósüteményt.

A walesi hercegnő dühösen fújt egyet. - Fiona! Azt mondd meg, igaz az a családfa, amit összehordtál itt nekem vagy sem?

A Vörösróka szúrós szemmel nézett barátnőjére. - Persze hogy igaz. Hazudtam én neked valaha?

Vickyből kitört a nevetés. - Egyfolytában.

Fiona helyeslően bólogatott, mint akinek éppen bókot mondanak.

- Te jó ég - csóválta a fejét Vicky. - Elgondolni is szörnyű, hogy emberek azzal töltik az idejüket, hogy az én családfámat állítják össze egy évezredre visszamenőleg.

- Ugyan miért?

- Mert értelmes dolgokkal is foglalkozhatnának helyette.

- Minden dolog értelmes, ha szórakoztatja az embert - jegyezte meg Fiona roppant bölcs képpel. - Engem is szórakoztatott kideríteni, hogy egyenesági leszármazottja vagy Brian Borunak, akivel valaha együtt horgásztam a Derg partján, de nem szentelném ebbéli kutatásoknak egész életemet.

- Elképesztő. Hány nemzedéknyi távolság ez?

- Az első angol uralkodó, II. Erzsébet a harmincegyedik nemzedék, nem számítva magát Brian Borut. Onnantól már magad is tudod.

Vicky bólintott. - Néha roppant idegesítő dolog, hogy az összes ősöd valami nagy ember volt.

Fiona rálegyintett. - Ugyan, mondd már. Az én összes ősöm is valami nagy ember volt, kezdve a sort énrajtam. - Önelégült mosoly. - Egyébként Dearbforgailt is őseid között tudhatod.

- Hát az meg ki volt?

- Brian Boru unokája és Dermot MacMailnamo, Leinster és Írország királyának felesége.

- Hát ha Brian az ősöm, akkor nyilván az unokája is...

- De Dearbforgail nem Teige lánya, hanem egy másik fiáé, akinek a krónika nem jegyzi fel a nevét.

- Hogy hívták?

- Mit tudom én azt - rántotta föl a vállát Fiona -, tudod te, hány hercegfi császkált akkoriban Brian várában? Az ember nem dobhatott el egy féltéglát anélkül, hogy egypár herceget meg ne nyomorítson.

- Ezt legutóbb tündérekről mondtad.

- Tündér is rengeteg volt. Egyszer fogadtunk Oisínnel, hogy ki tud tíz perc alatt több tündért összeszámolni.

- És?

- Bhuel, tudod, Oisín igen nagy harcos volt.

- Tudom. - Vicky ezenfelül azt is tudta, hogy Oisín, azaz Osszián soha nem létezett, de óvakodott ennek hangot adni.

- A harcosok pedig általában gyengék számtanból.

Vicky hátravetett fejjel hahotázott majdnem ugyanúgy, ahogy Fiona szokott, csak szelídebben. Barátnője jóindulatúan figyelte.

Két éve ismerkedtek meg, amikor Victoria Írországban töltötte a nyár egy részét. Nagyokat sétált egy eldugott kis erdőben - a pontos helyet titok fedi -, s egy nap összetalálkozott Fionával, aki éppen tüzet rakott a patakparton és kukoricát készült sütni. Meghívta őt is. Pár perc beszélgetés után bemutatkoztak egymásnak:

- Ja, én vagyok Fiona Ní Chiarraigh.

- Victoria Windsor.

Fiona közvetlensége mellett valahogy nehezére esett volna azt az álnevet mondani, amin a szállodában bejelentkezett, pedig a robotja - mellette ült a farönkön - ugyancsak ráncolta a homlokát, körül is nézett, nincs-e valaki a közelben. Vickyt lenyűgözte, ahogy Fiona nyugodt lélekkel bólint a névre és folytatja a csevegést, mint aki életében nem hallott az angol királyi házról, avagy ellenkezőleg, mint aki naponta velük teázik. Három napba telt, míg legalábbis azt kiderítette, hogy Fiona tudja, kik a Windsorok. Kint sétáltak a lápon, s egy ódon kőfal mögül egyszer csak turistacsoport bukkant elő. Rengetegen voltak, messziről ordított róluk, hogy angolok. A testőr Vicky elé állt és igyekezett takarni előlük, de egyenesen feléjük tartottak. Ha körülveszik őket, nem lehet egyszerre minden irányba takarni. A testőr járművet hívott, hogy elmenjenek onnan, de Fiona leintette. Előszedett valamit a zsebéből és Vicky képére nyomta.

- Ha bennszülöttek jönnek, legjobb felölteni a harci színeket - jelentette ki, és bemázolta a trónörököst élénkkékre; este egy óráig tartott, amíg lemosta. Aztán a saját képét is bekente és harsány kurjantással a turisták felé iramodott. Egykettőre szétugrasztotta őket; talán azóta is mesélik otthon, hogy Írországban lobogó vörös hajú, kék arcú boszorkányok szaladgálnak a lápon. Nem jutott rá érkezésük, hogy felismerjék Victoriát.

Mikor a turisták elmenekültek, Fiona diadalmasan visszatért és elkérkedett vele, hogy hatot ölt meg saját kezével. Vicky nevetett, aztán csak annyit mondott:

- Kösz.

- Nincs mit. Nem érted csináltam.

- Hanem?

- Saját jól fölfogott érdekemből. Ha látnak minket együtt, interkontinentálisan elterjed a híre, hogy ismerlek, aztán énnekem zúdul mindenki, aki valamit ki akar eszközölni minden angolok cárjánál. Legfőbb ideje lenne áttérnetek a köztársaságra.

Ekkor hangzott el köztük először utalás arra, hogy Vicky csakugyan a királyi család tagja.

A nyár hátralevő részében elválaszthatatlanok voltak. Hegyet másztak, úsztak a tavakban, aztán repülőre kaptak és átruccantak Izlandra vulkánkitörést nézni. Később Fiona elvitte őt Gaillimh-ba, bérelt egy kis hajót és megtanította vitorlázni.

Vicky roppantul élvezte, hogy Fionának eszébe se jut az a sok-sok idegesítő ceremónia, amit neki állandóan el kell viselnie. Valahányszor új ember került a közelébe, legyen az akármilyen alacsony vagy magas rangú, újra meg újra rá kell förmednie, hogy hagyja el a középkori hajolgatást meg felségezést. Mindegyiknek elmondták ezt a robotjai és a körülötte levő emberek is, de a legtöbbje csak akkor hitte el, amikor személyesen hallotta Vickytől vagy az apjától. Apja sem állhatta az ilyesmit, de ő könnyebben viselte. Victoriát évről évre jobban idegesítette. Fiona ellenben ugyanúgy reccsent rá, mint akármelyik kapitány a hajósinasára:

- Hé, lusta népség! Szorítsátok le azt a vitorlát rendesen, különben az első vihar a fenékre küld bennünket! Ezermilliom kartács és ágyúgolyó! Aki nem dolgozik rendesen, magam ismertetem meg a hátát a kilencfarkú macskával! Johohohó meg egy üveg rum!

S Victoria, bár a kis kutteren korbácsnak nyoma sem volt, kivette a kötelet a robotok kezéből és maga szorította le a vitorlát, akárhogy himbálózott a hajó a talpa alatt.

Esténként a hátsó fedélzeten heverésztek és itták a méregerős kalózgrogot, amit Fiona maga készített vízből, cukorból és citromléből. Fiona gaelül tanította őt, s régi ír nótákat énekelt. Azóta is a fülében volt Vickynek az ír lány története, aki mindenét eladja, hogy kedvesének kardot vehessen, aztán szorongva várja vissza a franciaországi csatákból:

- Varázslók is voltak Brian Boru udvarában?

- Hogyne lettek volna. Druidának hívták őket, és mindent tudtak a természet titkairól.

- És Merlin?

- Mi van Merlinnel?

- Ő is ott volt?

Fiona elgondolkodott egy másodpercig, átgázoljon-e a két embert elválasztó évek és mérföldek százain. - Ott. Merlin elég sokszor megjelent már különféle álneveken udvarokban és egyebütt. Cameloti tartózkodása során is összefutottam vele.

- Nagy varázsló volt?

- Ugyan. Jelentéktelen alak, aki tudott pár ócska bazári trükköt. Ezt a Főnök is megmondta.

- ?...

- Bhuel, volt ott egy mérnök, aki elég komoly varázslatokat tudott. Egyszer például tüzes porral vizet fakasztott egy elapadt forrásból.

Vicky fölkuncogott. - Nem Connecticutba valósi volt az illető?

- Hát te is ismerted? - ragyogott föl Fiona szeme.

Barátnője nem mondta, hogy ő is olvas Mark Twaint. Ehelyett hanyag mozdulattal legyintett a sütemény fölött. - Tudod, a családi krónikák minden ilyesmit följegyeznek. Arthur dédpapa sokat írt Merlinről és a Főnökről is.

Fiona megvakarta az orrát. - Arthur nem szerepel a családfádon.

- Ez csakis azt jelentheti, hogy a családfa hiányos.

- És nem is tudott írni.

- Persze hogy nem. Nekem diktálta.

Egymásra néztek: két ősöreg vándora az évszázadoknak. Aztán roppant komoly arccal belekortyoltak a teájukba és egyszerre tették le a csészét.

- Bhuel, jó, hogy eszembe juttattad. Majdnem elfelejtettem. - Fiona a zsebébe nyúlt és egy apró dobozt vett elő. - Boldog karácsonyt.

Vicky mintha gyanakodva vette volna át. Aranyszínű szalag volt rajta, csokorra kötve. Gondosan kibontotta a csokrot és az asztalra tette a szalagot. Aztán kihajtogatta a piros papírt és kinyitotta a dobozt. S kiemelt belőle egy apró homokórát.

- De hát miért éppen...

Elharapta a mondatot és alaposabban megnézte. Szokványos kis szerkezet volt, talán négy hüvelyk magas; két fautánzatú, domborműves műanyag korongot három rudacska kötött össze, köztük kettős üvegkúp, benne csillámló aranyszínű por. Felül is kis kupac, alul is kis kupac, s a felsőből szépen folydogált lefelé, ahogy homokórához illik.

És mind a két kupac ugyanakkora maradt.

Vicky a fény felé tartotta az apró eszközt, s észrevette, hogy a tetejéből finoman szitál a csillámpor a felső kupacra, alul pedig alighanem hasonló ütemben tűnt el. Megfordította; a por megindult visszafelé, s a kupacok megint ugyanakkorák maradtak.

- De hát hogyan...?

- Hm? Bhuel, nézd, mi van ráírva.

A szerkezet két végén, a korong tetején apró betűkkel ott állt bevésve: "Az idő végtelen."

Vicky fölnevetett. - Hát így tényleg végtelen, ha mindig visszafolyik önmagába.

- És megfordíthatatlan is. Hiába tekergeted, semmire se mész vele.

- De hogy az ördögbe?... - nézegette Victoria a szerkezetet.

- Biztos a rudakban megy vissza az időhomok.

- De mi hajtja?

Fiona vállat vont. - Ugyan már, ez egyszerű. A lepotyogó időpor energiát termel, amit föl lehet használni a többi por fölemelésére.

- Jaj, Fiona, ne beszélj zöldségeket. Hallottál már az energiamegmaradás törvényéről?

- Eh, mit! Amikor királyi őseid kihirdették az unalmas törvényeiket, én sose voltam ott. Kimentem és szívtam egy kis friss levegőt.

Ekkortájt lehetett, hogy Nicky elkéredzkedett szüleitől, mert Mr. White a segítségét kéri. Mivel az ajtózsilip megnehezítette a gyalogszerrel való bejutást, ő is taxit hívott magának, s kabát nélkül, házinadrágban és piros blúzban lépett az üzletbe.

- Jó reggelt, uram.

- Hisz délután van, csillagocskám - nevetett rá a boltos. - Elaludtál?

- Nem, uram, de amikor ide belépek, mindig jó reggelt szoktam köszönni. Miben segíthetek?

- Well, most a fejecskédre lenne szükségem.

- Hacsak le nem akarja venni a nyakamról, rendelkezzék vele - lépett a pult mögé a gyerek.

White úr megsimogatta a fölajánlott fejet, s egy teleírt papírlapot nyújtott át. A kislány gyorsan átnézte.

- Ó, értem. Well, Mr. White, a gondolatmenet jó, de akad egypár dolog, amit nem vett figyelembe.

- Hát ezért hívtalak. Halljuk.

- A negyvenkétezer-ötszáz euróból először is le kell vonnunk öt százalékot, mert településen belül történik az átruházás, így az értékcserét a világprogram támogatja. Az érték tehát tizenhétezer-hatszázhatvannégy font. Húszezer font alatti összegeknél a kiskereskedői kamara hat százalék támogatást ad, nem nyolcat, uram, így...

- Várj egy cseppet. A kamarai támogatást miért a világprogrami támogatás levonása után veszed figyelembe?

- Mert ez a kamarai szabály, uram.

- Biztos vagy benne?

- Sajnos igen, Mr. White.

Az idős boltos megvonta a vállát. - No jó. Ha ez, hát ez, ajándék lónak ne nézd a fogát. Menjünk tovább.

- Igen. Tehát a végösszeg tizenhatezer-hatszáznégy font. Így az önrész ezerhatszázhatvan font, marad tizennégyezer-kilencszáznegyvennégy. - Egy-két tízezred másodpercig beszélgetett a városháza adatbázisával. - Mr. White, az önrészen kívül szándékszik további összeget fektetni a robotba?

- Nem, tündérkém.

- Akkor a helyzet a következő, uram. Az ön cége jelenleg ötvenhétezer fontot ér, ebből az ön tulajdona tizenhárom százalék. A robot ezt tizennyolcezer-hatszáz fonttal növeli meg, így az ön tulajdonrésze egy százalékkal csökken. Egészen pontosan tizenegy egész kilenc-kilenc-hét százalék lesz.

- Jó. Írd föl ezeket a papírra és lássuk a másik oldalát.

A kislány egy pillanat alatt leírt mindent és megfordította a lapot.

- Well, Mr. White: lehet, hogy önnek nem pontosak a támogatási rendszerről való ismeretei, de üzleti tervet tökéletesen készít. Csupán egyetlen helyen tudok változtatást javasolni.

- No?

- Nincs ráírva a tetejére, hogy hasznosítási terv.

A boltos nevetett és végigsimított a barna fürtökön. - Írd rá, ha akarod, de amúgy is készíteni kell egy másikat, géppel írva, szépen. Lenne hozzá kedved?

- Lenne, uram. Ha parancsolja, a városháza gépe máris elkészíti és Jackson úr asztalára teszi.

- Tegye hát meg, s akkor már nincs más dolgunk, mint remélni, hogy senki sem áll elő jobb ötlettel.

- Remélni fogom, uram.

Pályázatuk tárgya ezalatt már nem volt a téren: a múzeum hátsó szárnyánál létrát állított föl és szerszámokkal felszerelkezve mászni kezdett a magasba.

- Jól lát, uram? - kérdezte a polgármestert, aki az irodájában üldögélt a jó melegben és képernyőn figyelte az ő munkáját.

- Igen, minden tiszta. Vigyázz a széllel, valami kegyetlen.

- Vigyázok, uram.

Fölért a homlokzatra, felmászott a kiugró díszeken - nem volt akkora létrájuk, ami egyenesen a tetőre ért volna fel -, aztán lépkedni kezdett a tetőn, nyugodtan, egyenesen, minden biztosítás nélkül. Csakhamar elérte az antennákat. A polgármester bekapcsolta a számítógépét.

- Jövőre kábelesíttetem - dörmögte magában, elátkozva a pillanatot, amikor átmeneti pénzzavarukban az olcsóbb megoldást választották.

Jenny leakasztotta övéről a hegesztőpisztolyt és néhány perc alatt megjavította a sérült antennát. A polgármester a számítógépén, a robot bent a fejében figyelte, ahogy a környék hat utcájába visszatér a tévé- és rádióvétel és az információs kapcsolat. Aztán a lány eltette a szerszámot és levette a hátára csatolt lemezt. Egy mozdulattal harmonikaszerűen szétnyitotta, amitől a szél azonnal belekapaszkodott és le akarta taszítani őt a tetőről. De Jenny számított rá és talpon maradt. Felállította a lemezt és rögzítette a tetőn, így az antennák szélárnyékban voltak. Aztán visszaindult a létrájához.

A szél még néhányszor megpróbálkozott vele, hogy lesodorja a tetőről, aztán mást talált ki. Valami eldobott papírdobozt kapott fel a piacnál, végighajtotta néhány utcán, majd belökte a múzeum mögé és nekicsapta a létrának. A szerkezet, amit Jenny csak a szélre számítva erősített meg, hangtalanul eldőlt és végigterült az utcán. A csattanást elhordta a szél, még Jenny sem hallotta. Pár pillanattal később ért oda, ahol a létrának kellett volna lennie, és rosszallóan nézett a mélybe.

A szél diadalmasan átszáguldott a város fölött, egyetlen iramodással keresztülszelte Midlandset és megrezegtette az ablaktáblákat azon a londoni házon, ahol Fiona éppen kést ragadott és kivégzett egy újabb citromot. Az előzőnek már minden csepp levét elhasználták.

- Csönd legyen! - vakkantott az ablakra, amire azonnal megjelent egy robot. - Mehetsz, nem hívtalak - mondta neki.

- Várj - intett Victoria. - Erősítsétek meg az ablakok védelmét.

A robot bólintott és távozott.

- Jó kis szél van - mondta Fiona. - Igazi vitorlázóidő.

- Ez?! Ilyen időben épeszű ember bármit csinálhat, de tengerre nem indul.

- Szokott engem bárki is épeszűnek minősíteni?

Vicky elmosolyodott és megcitromozta a teáját. Odakint halk motozás jelezte, hogy valakik babrálnak az ablakon.

- Mikor? - kérdezte a Vörös.

- Hm? Mit mikor?

- Mikor óhajtod ezen ódon falak menedékét fölcserélendeni a vándorélet vidám szépségeivel?

- Mármint átmenni Írországba?

- Vagy bármi más helyre. Előttünk az egész világ.

- Well, Fiona, mindenekelőtt: amikor majd nem fagyunk meg azonnal, amint kilépünk az ódon falak közül...

- Ausztráliában nyár van...

- ...valamint ha lesz annyi időm, hogy utazásra gondolhassak.

- Vakáció van. - Fiona ajkbiggyesztése érzékeltette, hogy őt egyébként se tarthatná vissza holmi iskola.

- Sajnos nekem nincsen. Ilyenkor is rengeteg a dolgom.

- Ugyan - legyintett Fiona hatalmasat. - Egy ilyen walesi hercegség nem nagy ügy. Mostanában úgyse valószínű, hogy a szomszéd herceg hadat üzen, esetleg rabló hordák szállnak partra Aberystwythnél. Elég baj az. Nem kell hát egyfolytában ott állnod a ország kormányrúdjánál, s vezetni vad viharokon át.

Victoria nevetett és újra belement a sokadszor folytatott játékba, ami arról szólt, hogy ő hagyja ott a királyi családban rá háruló teendőket, kapja elő a hegymászócipőt és a hátizsákot, s induljon el az orra után. Egyszer Fionának sikerült is rácsábítania. Tavaly tél végén történt, hogy Vicky félrehajította a tankönyveit és elnyúlt a heverőn. A heverő nem itt volt, egy másik lakásban.

- Te jó ég - sóhajtotta -, már a fülemből is nukleotidok csorognak. Teát!

A robot nesztelenül motozni kezdett körülötte, s egy pillanat múlva a heverőhöz lépett a csészével. Vicky felült, átvette, kiitta, visszaadta és akkor vette észre, hogy a robot Fiona.

- Hogy kerülsz te ide? - döbbent meg.

- Két lábon. Mehetünk?

- Mi?...

- Szemlátomást eleged van dolgokból és pihenésre van szükséged.

- Az biztos. - Vicky hanyatt vágódott a heverőn és becsukta a szemét.

- No, akkor induljunk - mondta Fiona.

- Hová az ördögbe?

- Az orrunk után.

- Most mondtad, hogy pihenésre van szükségem!

- Ismersz jobb pihenést egy jó kis gyalogtúránál? Ma még megtehetünk úgy kétezer mérföldet, ha jól kilépünk.

Negyedórás győzködés után Vicky beadta derekát és útnak indultak. De nem gyalogtúrára. Fiona repülőre ültette, s egy óra múlva már azt magyarázta neki, hogyan kell megülni a tevét.

- Fiona, ha tengeribetegséget kapok, én nem tudom, mit csinálok veled.

- Akkor már semmit. A gyomroddal leszel elfoglalva, nem velem - mondta Fiona derűsen. - Hallgass ide. A teve roppant kezes állat, minden kívánságodat teljesíti. Egyetlen szabály van. Soha ne akarj mást, mint amit a teve.

Három napig kóboroltak Marokkó tartományban egy szál robottal, de teve nélkül: dzsipen. Vicky körbetevegelt a piactéren, aztán azt mondta, köszöni, ebből neki elég. S ment volna, de Fiona figyelmeztette, hogy meg kell köszönni a tevének.

- Sukran dzsazílan - tanította neki.

Vicky nevetett, a tevéhez fordult és utánamondta: - Sukran dzsazílan, Mr. Teve.

- Mrs. Teve - szűrte a foga között Fiona.

- Ó! Mrs. Teve! - javított Vicky játékos riadalommal.

- Brrrrrr! - felelte a teve.

Három nappal később már mélyen bent jártak Algéria tartományban, amikor a Buckingham-palota robottestőrségében olvadozni kezdett a szigorú elsőtörvény-fenyegetés: a hercegnő mostanra kipihenhette magát, de ha nem tér vissza feladataihoz, mások is sérelmet szenvedhetnének. Így aztán elárulták, hol van, s a yorki herceg személyesen ment utána Afrikába. Unokahúga megmutatta neki az oázist, ahol éppen voltak, s összeismertette Fionával, aki következetesen Mr. Yorknak szólította.

- Well, George, ez igazán érdekes gondolat.

- Szerintem is.

- Te mit gondolsz, kis robot?

Nicolette riadtan emelte tekintetét Normanre, aztán apjára. Majd ismét a táblára pillantott és összeszorította a száját.

- Nem mondod meg?

A gyerek megrázta kis fejét.

- Nem mondja meg - nyugtázta Norman, és megtolta c-gyalogját. - Egyedül kell megoldanunk a helyzetet.

George félpercnyi gondolkodás után lépett, azzal a könnyedséggel, amiről a Lane-ek már tudták: éppúgy szolgálhat az egyébként fölénybe kerülő ellenfél elbizonytalanítására, mint saját fölényének fitogtatására. A sakktábla mellett a Lane-ek feje kiismerhetetlen és könyörtelen volt.

- Ez az - mondta Norman, és leütött egy gyalogot. - Itt bizony súlyos vereség fog bekövetkezni.

Nicky pillantása ide-oda járt kettejük között. Végül kibökte: - Melyik oldalon?

- Hát ezt kell még kiderítenünk - nevetett a házigazda.

Robinsonék nappalijában ültek, körülöttük négy-öt gyerek mindkét családból, a többiek a további helyiségekben. Mary és Shirley fönt beszélgetett az emeleten, Sid pedig Hollyval, Alexszel és Williammel kártyázott.

- Hat tarokk, segít a XX-as a tulétroával - mondta Holly - és passz.

Ezt a nagy múltú, mára szinte elfeledett kártyajátékot sajátos lapokkal játsszák. Egy részük a francia kártya lapjaira emlékeztet, mások közülük római számokat viselnek. A bonyolult és szertartásos szabályokkal alig félórája ismerkedtek a Robinson gyerekek.

Csöndesen telt a délután, ám egyszer csak zajt hallottak az előszobából, és kivágódott az ajtó. Nicky fölpattant és mint villám szelte át a szobát, hogy a nyíló ajtószárny elé vesse magát. Tenyere nagyot csattant az ajtón, s félúton megakasztotta.

Fiona kidugta fejét az ajtó mögül és körülnézett. Aztán lepillantott az ajtó mögött fekvő Nickyre. Mellette, alig pár hüvelykre az ajtótól, Sam hevert hason és olvasott. Éppen fejbeütötte volna. Meglepve, kicsit ijedten nézett föl Fionára, aki ugyanolyan arccal tekintett le rá. Aztán óvatosan kilépett az ajtó mögül, lehajolt és kezet nyújtott a kislánynak. Az hálásan elfogadta és talpra kecmergett.

A Vörösróka végtelen elővigyázattal egy fotelhez osont, gondosan szemügyre vette és helyet foglalt, közben a kislány kezét fogva, aztán odaültette az ölébe úgy, ahogy George és Mary szokta.

A kis jelenet az ajtó zörejétől eltekintve csendben játszódott le. A Robinsonok és a Lane-ek meglepve figyelték, ahogy Fiona vágtató paripából szelíd ifjú hölggyé juhászodik.

- No - szólalt meg -, megjöttem. Én mondom nektek, a gyertyaláng is megfagy odakint. Morgan-féle vezércsel? Jó ötlet. Tudtátok, honnan kapta a nevét? Nem ám Dick Morgan nagymesterről, mese az csupán. Morgan Le Fay személyesen alkalmazta egy ütközetben, amit Arthur ellen vívott. Nyert is vele, de nem sok hasznát látta, mert kikapott a csapatuk, Merlin pocsékul játszott abban az évben. Ja, meg a többiben is.

A fejek tüntetően visszafordultak a tábla, a kártya és a könyv fölé, de ez a rókát nem zavarta.

- Ja, Merlinről jut eszembe, úgy néz ki, egy miniszterrel kevesebb marad nekünk az újesztendőre.

- Mi köze ennek Merlinhez? - kérdezte Norman, aki nem szokta még meg Fiona csapongó gondolatait, s nem tudott róla, hogy Fionánál az "erről jut eszembe" szavakat valami tökéletesen oda nem függő dolog szokta követni.

- Úgy fest a helyzet, hogy derék jó Kevinünk mégiscsak elemelte azt a pénzt, s kabinet helyett nemsoká cella jut neki. Nem nagy különbség, hisz mindkettő kicsiny szobát jelent.

- Nofene - mondta George, és megtolt egy gyalogot. - Ki mondta?

- Az a nagy orrú jóember az EWSBC-n - mondta Fiona. Ez nem volt egészen hazugság. Wally Fairchild azóta holtbiztos bemondta a hírekben is, ő pedig nem volt köteles elárulni, hogy Vickynél hallotta, akit Fairchild felhívott a hírrel. Jóbarátok voltak a trónörökössel, de Fairchildnak ezt nem kellett titkolnia, hisz hírességek mindketten, egyiknek se származhat belőle kellemetlensége.

- Akkor igaz - dörmögte Norman. - Mallory nem lesz képes kimosakodni, és Carlisle lehet az utóda.

- Ha úgy lesz - mondta Fiona. - Carlisle okos ember, rendes ember, ügyes ember, s ezek a politikai pályán igencsak hátrányos tulajdonságok. Rámenősnek, gátlástalannak, anyagiasnak és lehetőleg gonosznak kell lenni.

- Miről beszélsz te itt? - nézett rá Norman hüledezve, de George intett neki, hogy hagyja rá.

- Ne hagyd csőbe húzni magad. Fiona állandóan régmúlt korokban él. Rá kell hagyni mindent.

- Hah! - mondta a Vörös fennkölten. - Én élek régmúlt korokban, akit alig egy hete köszöntött a legkorszerűbb orosz miniszterelnök?

- Ugyan hol?

- Moszkvában. Leült a mikrofon elé és azt mondta: "Hölgyeim és uraim, üdvözlöm önöket." Mivel soha nem szólított a keresztnevemen, ez nekem is szól.

- Úgy, és te hol voltál ezalatt?

- Hol lettem volna, a nappaliban ültem és hallgattam a szavait.

A férfiak nevettek, a nagyobb gyerekek szintén, a kisebbek nem figyeltek oda. Nicky figyelt, de ő sem nevetett, mert Fiona ölében ült.

- Bhuel! Szóval én, akit a legmodernebb miniszterelnök is úgy szólít, "hölgyeim és uraim", igazán nem élek régmúlt korokban. Már kétezer éve nem. S éppen elég királyt láttam, akiket véreskezű diktátorok eltettek láb alól, hogy aztán ötvenesztendei rémuralom után megdöntse őket a forradalom, amely ötvenöt esztendei rémuralomnak adja át helyét, minekutána...

- Igen, ezt a részét tudjuk. Mi a következtetés?

- Hogy Carlisle nem lesz miniszter, mert Willoughby rámenős és nem ért hozzá, tehát őt választják meg.

- S mi a másik következtetés? - kérdezte George.

- Másik következtetés nincsen. Egy napra egy következtetés, ez a mértékletes élet titka.

- Dehogy nincsen, Fiona: az, hogy szamár vagy. Ez a gyalog már nem kell, Norman?

A Vörösróka egy másodpercig némán meredt rá, aztán Nickyre nézett. - Hallottad ezt?

A kislány bólintott.

- Azt mondta, amit hallani véltem, vagy nem azt véltem hallani, amit mondott?

Nicky bólintott, aztán megrázta a fejét.

- Ugye nincs ellenedre, ha a helyzetnek megfelelően reagálok?

- Az... mi lenne?...

- Bhuel - mondta Fiona társalgási hangon -, logikus, hogy a helyiséget a sértő szavak kiejtőjének cafataival borítsam. Nem látta valaki a hadi szekercémet?

- Nem láttuk, Fiona - mondta Sid -, de először ajánld föl neki, hogy vonja vissza, amit mondott, aztán védje meg magát.

- Védje meg?

- Persze, kard ki kard, en garde, győzzön az erősebb.

- Quelle absurde! Ha valakit le akarok ölni, nem azt akarom, hogy védekezzen, mert akkor esetleg ő öl le engem.

- Így lovagias.

- Hah! Azt hiszed, a rég idők híres lovagjai megvárták, amíg az ellenfél kardot, kopját, buzogányt, pajzsot ránt elő? Eszükbe se volt. Rárontottak és döfték, mint böllér a malacot. Sir Lancelot, a Tavi Lovag attól volt a legjobb lovag, hogy nagyon csöndben tudott osonni, én tanítottam neki, és hátulról megközelítve ellenfeleit eltorkintotta a nyisszukat. Ezért nem maradt egyetlen ellenfele se életben. Lovagiasságra csak hülyék képesek, márpedig Arthur lovagjai nem voltak hülyék. Féleszűek voltak. Ezt a Főnök is megállapította.

Nicky megnyugodva észlelte, hogy Fiona már megfeledkezett bosszúvágyáról és neki nem kell apját megvédenie. Nyugodtan ült tovább Fiona ölében, hagyta, hogy időnként elborítsák fejét a lelkesen röpdöső vörös tincsek, és megszüntette készültségi állapotát, éppúgy látható jel nélkül, ahogy az előbb bekapcsolta.

- Az a connecticuti jenki, aki vasutat épített Arthur korában?

- Hát ismerted? - ragyogott föl Fiona szeme ugyanúgy, ahogy néhány órával korábban. Nem árulta el, hogy aznap már a második Arthur-kori utazóra bukkan.

Szerdára tovább esett a hőmérséklet, de a szél átmenetileg elállt. Utolsó tette az volt, hogy a Kis-Cwmbrian fáit borító leplet föltépte Vörös John Lejtőjénél, az északnyugati oldalon, s az odasiető robotok egyikét legurította és összetörte. A kár meghaladta a százötvenezer fontot, ebből persze csak ötezer volt a robot. Legnagyobb része Stacey biztosítóját szomorította, néhány tízezer font Christiesre jutott, valamivel kevesebb Welshpoolra.

Fiona nem volt otthon délután, megint bement Londonba anélkül, hogy bárkinek egy szót szólt volna. Előzőleg hosszasan szépítkezett, ami az ő esetében azt jelenti, hogy soron kívül megkefélte sörényét, belenézett a tükörbe, jóváhagyólag horkantott és ment. Ez felkeltette Mary figyelmét, aki jól tudta, hogy a külsejére roppant büszke Fiona szinte sosem néz tükörbe azon kívül, hogy reggel és este karbantartja rőt ékességét. Most viszont a hajkefélés után nézett tükörbe és az arcát vizsgálgatta.

- Nofene - mondta, amikor a róka taxija már eltűnt a sötét égbolton.

- Well? - nézett rá George.

- Ez a lány megnézte magát a tükörben.

- Hm - mondta George azon a hangon, amit akkor használt, ha nem tudta, mire vélje a hallottakat.

- Nem szokta, csak reggel és este egyszer.

- Rá is kent valamit az arcára? - kérdezte George olyanformán, mintha azt kérdezné, harmadik karja nőtt-e.

- Dehogyis. Csak megnézte magát a tükörben. Te George, nem gondolod, hogy fiú lehet a dologban?

- Azt mondta, unja őket.

- Persze, négy évvel ezelőtt. Hol van az már?

Fiona rengeteget fiúzott valamikor; kilencéves korában kezdett megakadni rajta a fiúk szeme, Hugh Robson a kezét is megkérte. Imádatának tárgya vad kacajt hallatott és felhívta a figyelmét, hogy egy nyolcéves fiú, akinek se állása, se vagyona a zsebpénzén kívül, aligha lenne képes eltartani feleségét és számos gyermekeit. Mintha a huszadik században élnénk, úgy beszélsz, mondta neki akkor Mary, a házasságnak nem anyagi alapokon kell nyugodnia. Most mondjam azt, hogy nem szeretem? kérdezte Fiona. Igen, felelte George.

Aztán eltelt pár év és a tiszteletbeli szülőknek, valamint a valódi apának és a lassan felnőttkorba lépő Seánnak már több aggódnivalója akadt, mint egypár kisiskolás gyerek, akik időnként megkérik Fiona kezét. Fionát roppantul érdekelték a fiúk, a fiúkat pedig még ennél is jobban érdekelte Fiona, aki korosztálya egyik legszebb lányának számított Christiesben, Staceyben, de még Shrewsburyben is. Tizenegy-tizenkét évesen még nem volt annyira életveszélyes, közeledni mertek hozzá; ha tudták a mértéket, nem volt baj. De ugyanezt a Hugh Robsont, akit kikosarazott ugyan, de el azért nem küldte, néhány évvel később késsel kergette el a háztól, mert megpróbálta átlépni azt a határt, amit Fiona megszabott. Ebből a szempontból tehát nyugodtak lehettek - a gondot csak az jelentette, hogy nem tudhatták, mikor támad kedve tágabbra ereszteni a határt vagy éppen el is törölni azt. Valamivel tizenkettedik születésnapja után kezdődött az az időszak, amikor komolyan aggódtak, mert Fionát, aki azelőtt lovagolt, hegyet mászott, célba lőtt, vitorlázott és rendszeresen kellett kihívni a tűzoltókat, hogy szedjék le egy ház vagy fa tetejéről - egyszerre csak semmi sem érdekelte a fiúkon kívül. Lovagolt ugyan, de csak udvarlói társaságában, és lekonyult a feje, amikor nem lehetett strandra menni és bemutatni a legújabb fürdőruháját.

Aztán harminchat nyarán Mike elejtett egy szót arról, hogy akit az ellenkező nemhez tartozókon kívül semmi sem érdekel a világon, az rövid életű lesz, mert mivel a fejében vákuum van, a kinti levegő nyomása előbb-utóbb össze fogja lapítani azt. Fiona dühös horkantással felelt, aztán kicsit elgondolkodva ment lovagolni. Mindig is büszke volt az intelligenciájára és kiterjedt műveltségére, amit ekkor már jó pár hónapja nemigen fejlesztett.

Néhány hétig még folytatódott a kóborlás a christiesi srácokkal a réteken és az erdőkben, de valahogy kevésbé lelkesedett már érte. Végül egy reggel, amikor három rajongója várta a kertben, az ágyában maradt és ki sem üzent nekik. Délutánra már öten voltak odakint; ekkor fölkelt, felöltözött és hívott egy taxit, amivel meg sem állt Glasgow-ig, kedvenc városai egyikéig. Késő estig csatangolt az óvárosban egy szál magában, aztán fölkereste Muir apót, Ryan apó volt iskolatársát, akivel régóta jóban volt. Nála maradt pár hétig, együtt terelgették a birkákat a felföldön; augusztus végén aztán hazajött és végigtekintett hódolói során, akik összegyűltek fogadására. Aztán annyit mondott:

- Sicc!

Ettől kezdve fütyült a fiúkra.

- Nem hiszem, hogy azóta többre tartaná a férfinemet - mondta George, lapozva jegyzeteiben.

- Ha valahol meglátott egy srácot és elcsavarodott a feje, teljesen mindegy, mire tartja - vélte Mary.

- Nem lehet azt a fejet olyan könnyen elcsavarni. És akkor már tudnánk róla.

Ebben volt valami, hiszen Fiona sose volt jó titoktartó. Mások titkát, ha tudomására jutott, megőrizte, de az ő élete nyitott könyv volt mindig; kivéve persze az ókelta misztikumot. Kisebb korában az volt a szokása, hogy kikürtölt mindent, ami történt vele, például azt is, hogy összetörte Mary kedvenc vázáját - aggódtak is emiatt, normális-e ez a gyerek, hisz legalább megpróbálhatta volna Michaelre kenni a dolgot. Később ezt már nem tette, hallgatott a dolgairól, amíg meg nem kérdezték; akkor azonban habozás nélkül válaszolt és mindig színigazat. Bizonyára azt is megmondta volna, hova ment ezen a két karácsony utáni délutánon, ha kérdezik - de nem kérdezték. Éspedig azért, mert Nicky beszámolt a közösségnap délutánján érkezett különös telefonhívásról, amit valamilyen ismeretlen rendszerrel titkosítottak.

- Kinek lehetnek eszközei ilyesmihez? - kérdezte kislányát az apa.

- Elég sok intézménynek. A kormánynak, a rendőrségnek, a hadseregnek, a királyi családnak, egyes kutatóintézeteknek, polgárjogi szervezeteknek, külföldi képviseleteknek... és ezek felhatalmazásával magánszemélyeknek.

Fiona tagja volt polgárjogi szervezeteknek, csakhogy azok ilyenkor munkaszünetet tartanak. Mary arra tippelt, hogy Fiona kém; George arra, hogy titkosügynök. Miután ezt megbeszélték, úgy döntöttek, hogy nem kérdeznek semmit. Fiona titkolózik, tehát oka van rá; de kérdés, hogy ez az ok elég nyomós-e ahhoz, hogy ha nekiszegzik a kérdést, megtagadja a választ. Nem szeretné megmondani, de az ellenkezik az elveivel, így legjobb, ha nem állítják választás elé. Ha a titkolózásra nincs már szükség, úgyis elmond mindent.

Viszont ez a belenézés a tükörbe új fordulat volt és határozottan gyanús.

Ha tudták volna, miért nézett Fiona a tükörbe, nem gyanakodtak volna fiúra. Abban a pillanatban éppen az jutott eszébe, hogy egy hercegnő színe elé igazából udvari ruhában kellene járulni, hatlovas hintóban, fullajtárokkal. "Fityfenét - mondta aztán -, érje be a korona azzal, hogy rendesen nézek ki és nincs két orrom meg három szemem." És belenézett a tükörbe, félig ösztönösen, mert éppen a külsejére gondolt és a tükör egy lépésnyire volt.

George-ék ezen a délutánon már dolgoztak, különböző könyvek állapotát tekintették át és javításokat végeztek. A fiúk pedig korcsolyázni mentek a Severnre, hölgytársaságban: ott volt Diana Gardner, Laura és Jessica Sutcliffe és a jövő esztendő nagy korcsolyareménysége, aki roppant hálás volt Michaelnek e titulusért.

- Akkor sietnie kell a gyakorlással, amíg meg nem reped a folyó - mondta Diana.

- Megreped valaha? - nézett körül Mike.

- Fél év múlva nyoma se lesz jégnek - ígérte Diana -, az olimpiára pedig három évig kell készülnie.

- De én nem megyek olimpiára - mondta a reménység. - Itthon maradok.

- Nem állunk a karriered útjába - közölte Michael.

- A házirobotságot választottam karrieremül - felelte a bajnokjelölt és elment nyolcasokat írni.

A Severn háta ekkor már mérföldeken át kemény volt, mint az üveg, végig a walesi és a salopi szakaszon; állítólag már csak a torkolatnál lehet nyílt vizet látni, ahol fűtik a halgazdaságok miatt.

Diana korcsolyáján még csukva volt az él. Elgondolkodva nézte a jeget és a túlpartot.

- No, mi lelt?

- Paul Sutcliffe jutott az eszembe.

- Micsoda? - hökkent meg Michael. - Hát labdába rúghat énmellettem az a jelentéktelen alak?

- Jaj, nem úgy - nevetett Diana, és oldalba lökte. - Most hallottam, ő már a múlt héten kapott egy ajánlatot.

- Ugratsz.

- Én ugyan nem - rázta fejét a lány.

- Kinek volt ilyen sürgős?

- Azt nem jegyeztem meg, de nem is fogja elfogadni, azt mondta.

- Érdekes. - Mike megvakarta az orrát.

- Mit gondolsz, mi mikor kapunk?

- Úgy tudtam, csak az utolsó pár hónapban, valamikor tavasztól lehet rá számítani. Hisz még ki se töltöttük a kérdőíveket.

- De a legjobbakra odafigyelnek és lecsapnak rájuk.

- Nofene - mondta Mike éppúgy, ahogy apja szokta.

Diana bólintott, majd a jégre lépett, kinyitotta korcsolyáját és nagy ívben kisiklott a folyóra. Michael kicsit bajlódott az élekkel, aztán követte.

Fiona hét után jött meg nagy lendületesen, meleg ruhát a taxizás miatt nem vitt, egyből berontott a szobába és kijelentette:

- Ez egyszerűen őrület!

George fölemelte az ujját, némán kérve a családtagok figyelmét. Sid, Mike, Bob és Nicky volt jelen, tekintetük az ujjra tapadt. George vezényelt, aztán mind az öten egy ütemre kezdtek óriásiakat bólogatni.

Fiona megvetően horkantott.

- Tudjátok-e, mit láttam egy hirdetőtáblán, épp csak lépésnyire attól a helytől, ahol Anglia legjobb fajta német sütijeit csinálják? Plakát jön, azt mondja: "Tapasztalja meg a nyár örömeit - Ausztrália, Dél-Afrika, Indonézia!" Plakát másik fele: "Vagy ismerje meg a tél örömeit - Kanada, Alaszka, Grönland!" Itt tartunk. Tél van, ennél telebb már aligha lehetne, és másik kontinensre utaztatják az embereket a tél örömeit megtapasztalandó.

- Hát ebben itt tényleg nincsen sok öröm - morogta Bob.

- Az biztos - vakkantotta rá Fiona. - Korcsolyázni lehet, ez minden. Mármost mi kell a tél örömeihez, azon kívül, hogy fenyőfa, télapó, szilveszteri malac és korcsolya?

- Jég - mondta Sid.

- Langyos - felelte Fiona.

- Nem, az hideg.

- Úgy értem, közel jársz a helyes válaszhoz.

- Hó - mondta Michael.

- Tűz, nyertél! Hó, hölgyeim és uraim. A hóból lesz a hógolyózás, a hóember, a szánk-hózás és a hóvirág.

Nicky csöndben kuncogott.

- Tehát hóra van szükségünk.

George letette könyvét, fölállt és barátságosan vállon veregette Fionát. - Gratulálok, ó, Fiona Ní Chiarraigh, kiérdemelted a Hogyan Találjuk Föl, Amit Már Mindenki Tud Díjat.

- Szemtelenségedért ezúttal nem mérek rád illő büntetést, gyarló balgaság - közölte Fiona fensőbbségesen. - Tettekkel válaszolok. Havat fogok csinálni.

Nickynek leesett az álla és úgy maradt.

- Szamárság. Nem öntözhetsz ki vizet a kertbe, mert jég lesz belőle, nem hó.

- A hó jégből van, tisztelt uram. Az a jég, mely kicsi és lassan aláhulladozik, nem más, mint hó. Teendőnk tehát világos.

- No?

- Panem et circenses, mondá a költő, mert a meleg délvidéken élt, ahol az embereknek csak kenyér és cirkusz kellett, a havat hírből sem ismerték, nem alakult ki bennük az igény reá. Panem et glacies, mondom én, e régi kolléga szavait kölcsönvéve: kenyeret és havat!

- Ezt aligha így mondják latinul, de hogyan csinálnál havat?

Fiona felvonta a szemöldökét. - Bhuel, még nem mondtam volna?

- Nem, Fiona.

- Mert még én se tudom. De ki fogom találni.

- Apa? - jelent meg Nicky szülei szobájában valamivel később.

- Mondjad, gyerekem.

- Ne értesítsük Mr. O'Connellt?

- Miről?

- Hogy szerezze be a hóeltakarító eszközöket.

A szülők ránéztek.

- Ez időbe telik, és egypár robotot is kölcsön kell kérnie, mert már mind foglalt.

- Ennyire hiszel Fiona hógyártó tudományában? - nevetett Mary.

A gyerek bólintott. Ő fenntartás nélkül hitt mindenben.

Vacsora után a Vörösróka munkához látott, de két óra elteltével összefagyva, morcos képpel tért vissza a házba és dobta le a kabátját. Nem sikerült olyan eszközzel permeteznie a vizet, hogy a cseppek elég kicsik legyenek. Jégdaraként zuhogtak le az udvarra, egy részük még a levegőben egymáshoz fagyott és koppanva esett le. Próbálta hideg vízzel és meleggel is, mindhiába. Végül föladta és beszólt a városházára, hogy küldjenek valakit, aki összesöpri az elhasznált jó ötgallonnyi vizet.

- Kénytelen leszek erősebb eszközökhöz folyamodni. Mi lenne, ha előretekerném az órát márciusra?

- Meg ne próbáld, Fiona - intette George -, nekünk addig határidős munkáink vannak.

Az év utolsó napjai nyugalomban teltek. Christies csöndben szenvedett a borzalmas hidegtől - a mutató megint kúszott néhány fokot lefelé -, de hozzá is szoktak már, a kis taxik mindenhová elvitték őket, csak az utcán sétálgatás hiányzott nekik. A fű, a virágok nem annyira, hisz azok minden télen elbújnak, s az otthonokba jutott melegházi növény; csütörtök este pedig Miss Baker beszerzett két óriási láda vegyes virágot, ami kicsit fonnyadt volt már, ezért a londoni üzletek nem tudták eladni őket a csakis hibátlant kereső ünnepi ajándékozóknak. De szépek, színesek voltak, üdítették az ablakokon át javarészt csak téli sötétséget látó szemet, így hát R. Jenny Jackson elhelyezte őket a Fő tér különböző sarkaiban és rendszeresen etette őket vízzel, sőt Mr. Atkinson még egy kvarclámpát is talált nekik. A többség így is menthetetlen volt, de azért maradt annyi virág, hogy a karácsonyi díszek mellé némi új színt hozzanak.

Péntek este megbeszélték, hogy a Fő téren töltik az óév utolsó napját, hacsak valaki el nem fárad és haza nem akar jönni. Ha a gyerekek elálmosodnak, a polgármesteri hivatalban is találnak fekhelyet, Eddie és Petra előkészített néhány szobát e célra. A minitaxik bérlete újév napján lejárt volna, így most Mr. O'Connell némi utánjárással meghosszabbította egy hónapra, mert a város kétségkívül belefúl a fagyba nélkülük; nem volt könnyű, hirtelenjében hiánycikk lett az országban a gyors, kicsiny légikocsi. Az már nem is sikerült, hogy külön szilveszter napjára beszerezzen még néhányat, pedig tudni lehetett, hogy szükség lesz rájuk, már karácsonykor se volt igazán elegendő a készlet, s most még több vendég várható. Stacey például holnap délelőtt elnéptelenedik: negyvenhét éve, amióta függetlenné vált a várostól, tradícióvá vált az addig csak szórványosan gyakorolt szokás, hogy mindig Christiesben szilveszterezzenek a rokonoknál, barátoknál és a Fő téren. Teljes járműparkjukat, még a mezőgazdasági gépeket is hozzák magukkal, a folyópart és a teret környező utcák, háztetők parkolóhellyé változnak erre a két napra; de hát ez se sok. A christiesi parkolóház már tele volt a minitaxikkal, s a legtöbb ott álló magánkocsi tulajdonosa engedélyt adott Eddie-nek, hogy járművét fölhasználja. Mindent egybevéve százhatvankét távirányítható járművet tudott a város felmutatni.

A gasztronómiai gyönyörök mindig szívügyét képezték a város számos lakosának, alighanem a leginkább George-nak. Nem lehetett panasz, közösségnapon a begyűjtött adományoknak csak egyharmadát használták fel, a többit eltették vagy az adományozók csak szilveszter délelőttjén adnak majd a frissből. A három étterem most is besegít, s most még több robotjuk lesz, mint vasárnap, hiszen a staceyiek egész személyzetüket hozzák magukkal, csak egy tucat marad hátra a hegy, a falu és a jószág őrzésére. Ez száznál több harmadosztályút és vagy ötven másodosztályút jelent, Stacey különleges fekvése miatt rengeteg robot kell a fenntartásához. Néhány első osztályújuk is van, de azok gazdáikkal lesznek.

Egész délután és éjszaka is tartott a sürgölődés, eleinte emberek és robotok, később már csak robotok dolgoztak szünet nélkül, hogy a mulatság kezdetére minden rendben legyen. Este tízkor Eddie feladatai hirtelen megsokszorozódtak: Mr. O'Connell, aki már egy órája ágyban volt, egyszer csak letette a könyvet és a meleg borocskát, fölhívta őt és közölt vele vagy harminc ötletet, amik akkor jutottak eszébe és alapos átrendezéseket kívántak. A lefedett területet az egyik irányban ki akarta bővíttetni a folyóval, azaz magát a folyót is körbefalazni és tetőt építeni fölé a tér előtti szakaszon, így aki akar, anélkül mehet korcsolyázni, hogy a jó melegből ki kelljen lépnie; Eddie azonnal derítse ki, megoldható-e ez a rendelkezésre álló anyagból, és ha igen, nem veszélyezteti-e a fűtés a jég épségét. A másik irányban pedig azt kívánta, hogy a diófasori kaput is helyeztesse távolabb, amennyire csak lehetséges, és építsen tetőt a sugárút fölé is. Így óriási területet nyernek az utcabál számára; még az is lehet, hogy ezen a területen levehetik a fóliát a fákról, ami sokkal barátságosabbá tenné a helyszínt.

Eddie végighallgatta a kívánságokat, aztán ugyanazt felelte, amit bármely más robot:

- Igen, uram. Minden parancsa szerint lesz.

Nicolette ezen az éjszakán kapta életében először azt a kódot, amivel Eddie a munkaereje után tudakozódott; emberi nyelvre lefordítva így hangzott volna: "Ha szükségesnek mutatkozik, adhatok neked olyan parancsot, ami elszólít otthonról?"

A kislány az "igen" kódját adta válaszul. Ha nemet mond, Eddie-nek eszébe se jut indoklást kérni, s feltételeket is szabhatott volna, például hogy mikorra kell visszaérnie. Egy magántulajdonú robot, főleg egy első osztályú nagyon ritkán kap ilyen hívást másvalaki robotjától, hacsak közvetlen elsőtörvény-szükséglet nem áll fenn. Eddie-nek sem mint magasabb intelligenciaszintű, sem mint a városházától különleges felhatalmazásokkal ellátott robotnak nem volt joga hozzá, hogy olyan parancsot adjon Nickynek, amely megakadályozza apjától kapott parancsai teljesítésében, hacsak erre ő - vagy George - külön föl nem hatalmazza.

A lányka megengedte ezt neki, tudván, hogy beleegyezését bármikor visszavonhatja, ha itthon szükség lenne rá, például fölébred valaki és hívja őt. Nyugodtan üldögélt a fotelben és várta, kinek lesz előbb szüksége rá, családjának vagy Eddie-nek.

Éjszaka Eddie nem küldött neki olyan parancsot, hogy hagyja el otthonát és menjen valahová dolgozni; de Molly Harrisnek igen. Egy első osztályú elég volt R. Jenny Jackson mellé, és azt hívta be, akinél a legkisebb valószínűsége volt, hogy szükség lesz rá. Így hát Molly éjjel kettőkor kabátot kapott, taxiba szállt és átrepült a város fölött, hogy élére álljon egy műanyaglapokat cipelő különítménynek; az ő feladata volt irányítani őket és eltenni az útból minden tárgyat, majd mikor megérkeztek, elvégezni néhány szerelési munkát, amelyek a harmadosztályúak fogókezénél finomabb ujjakat igényeltek. A Kanadából jött új lányt a város egyetlen házában sem várták alvó gazdák, ő volt hát ott a téren, szinte egyszerre mindenütt, s ő végezte a legtöbb szakmunkát, egypár magasabban fejlett másodosztályúval az oldalán.

Maga Eddie csak kiadta a parancsokat Jennynek, ő maga otthon maradt. Mr. Jackson rossz alvó volt, s ha éjszaka felébredt és kívánt valamit, szerette, ha Eddie maga szolgálja ki. Eddie tehát éppen úgy a nappali egyik foteljában ült, mint Nicolette, csak két lépésnyire gazdája ajtajától. Ami Violetet illeti, őt feladata a Jacksonok legkisebbjeit rejtő termekhez kötötte, ezek előszobájában egy széken éjszakázott - évtizedek óta nem volt talán éjszaka, amit máshol töltött volna, hacsak el nem utazott a család a gyerekekkel együtt. A karácsonyi forgatag több éve az első esemény volt, ami néhány óránál hosszabb időre el tudta mozdítani a gyerekek közeléből, de mivel Eddie most már itthon van, ez nem ismétlődik meg. A kis Betty megfázott, szilveszterkor itthon marad, Violetnek tehát mellette van a helye.

December harmincegyedikén az országban mért legmagasabb hőmérséklet Londonban volt, harminchét fok fagypont alatt. Cardiffban harminckilenc, Glasgow-ban negyvenkét, Christiesben negyven fokot mutattak a hőmérők. A Fő téren azonban már megszólalt egy-egy papírtrombita. Senkit sem zavart a borúlátó jóslat:

- Hatteras kapitány megmondta: a hidegben az a jó, hogy egyből készen adja, amivel védekezni lehet ellene, a havat és a jeget. Bhuel, minekünk hidegünk van, havunk nincs, jegünk se, a Severnt leszámítva. Nem tudunk hát védekezni ellene. El fogunk pusztulni mind egy szálig, tetemeinkre rájárnak majd a sarkvidék üvöltő farkasai.

A Fő téren jó meleg volt, így a farkasok senkit sem érdekeltek. Mr. Frobisher mindazonáltal megjegyezte, hogy szerinte a mondott szavak nem Hatteras kapitánytól származnak, hanem César Cascabeltől, de ötven éve nem olvasott Vernét, így hát erre meg nem esküdnék.

Fionát nem nagyon érdekelte, hogy a szavak melyik Verne-hőstől származnak, inkább megkereste Eddie-t és a lelkére kötötte, hogy figyeltesse a város határait, főképpen északon. Onnan várhatók a jegesmedvék. Eddie mindent megígért neki.

A Lane-ek ezalatt még az igazak álmát aludták. Reggel hat óra volt, utolsó alkalommal az óesztendőben.

Ezen a reggelen zárva volt az ajtó a White's felirat alatt, de a vegyesbolt nagyon is üzemelt. Épp csak helyet változtatott. Az éjszaka folyamán Eddie robotjai az árukészlet jó egyharmadát hordták át a városházára, a három étterembe és a Diófasor egyes szám alatt berendezett kisbüfébe. Hasonlóképpen tettek a többi élelmiszerüzlettel és a staceyi bolttal is. Mindegyik helyen egy robot semmi mással nem foglalkozott, csak leltározott és könyvelt, hogy a megállapított mennyiségeket grammnyi pontossággal betartsák. Hajnalban aztán megérkeztek a tulajdonosok és munkához láttak.

- Eddig rendben vagyunk - érkezett Mr. White hangja a zsivajon át, amikor Nicolette kiszállt a taxiból a Tölgy utca sarkán. - De kell még egy hűtődoboz a szendvicsestálaknak.

- Mindjárt hozok egyet - felelte Atkinson úr. - Jó reggelt, gyerök! Fölébredtél?

Nicky ránevetett a hentesre. - Föl, uram, köszönöm kérdését. Jó reggelt és boldog új évet.

- Neköd is. Mekkorát hozzak?

- A tízliteresből elég lesz. Jó reggelt, tündérkém.

- Jó reggelt, Mr. White. Boldog új évet.

- Boldog óévet, még arra a néhány órára.

- Mit segíthetek?

- Semmit és mindent. Mindenre megvan az emberünk, de ha találsz magadnak feladatot, az is jó. Vagy pihenhetsz is. Jenny!

- Uram? - kérdezte a lány, aki néhány lépéssel odébb, az utca közepén állt az asztalok mellett és szeletelt valamit. Háttal állt nekik, így munkája takarásban volt.

- Hozass egy széket a kisasszonynak.

- Igen, uram. - Jenny nem kérdezte meg, miért kisasszony a robot, és miért nem hozat magának, ha egyszer az. Hozatott.

Nicolette elfogadta és roppant előkelő képpel helyet foglalt a boltos mellett az utcasarkon. Mr. White előtt kis asztal állt, rajta egy gép, azon készletek és készletek végtelen sorai. A számozott listákat ezúttal térképvázlat egészítette ki, a különböző helyszínek színkódot kaptak rajta. Nicky villámgyorsan memorizálta a rendszert, hogy ha kell, eligazodjon.

De nem kellett. Ha szükség lett volna a munkájára, Eddie régesrég munkára fogta volna, de ezt persze White úr nem tudta. Legalább ötven robot és féltucat ember járt-kelt a téren ezekben a percekben, s Nicky volt az egyetlen közülük, aki nem csinált semmit, csak üldögélt és társalgott Mr. White-tal meg az arra járókkal.

Ezúttal ugyanis még Fiona is dolgozott, egyszerre kétfélét. Mrs. Clyde felfogadta asszisztensének, süteményeket díszíteni; két süteményestálca között pedig a szomszédos asztalhoz lépett és legyártott egypár speciális Fiona-szendvicset. Többféle receptet használt, de a hagyományos F-szendvicsek nem szerepeltek közöttük.

F-szendvicsnek nevezte a Lane-hagyomány azokat a készítményeket, amiket Fiona kirándulásai során fogyasztott, már hat-nyolc éves kora óta. Ezek úgy jöttek létre, hogy Fiona horkantott egyet ("Hah! Ideje megmásznom valami hegyet!"), azzal berontott a konyhába és kiragadott belőle mindent, ami péksüteményekkel szendviccsé volt kombinálható, sokszor azt is, ami nem. A zsákmányt ötletszerű és kaotikus elrendezésben kombinálta, aztán valahol egy sziklán vagy fatetőn ülve békésen elfogyasztotta. Fiona esküdött rá, hogy ezek a szendvicsek, amelyek elkészítésére ritkán fordított két percnél többet - nem darabonként: összesen -, valójában rendkívül választékos ízléssel kidolgozott, különleges ételköltemények, amelyeket ő csupán azért tud ilyen gyorsan előállítani, mert őstehetség és különben is Mary Poppinstól tanult. Mindenki másnak több órájába telnének.

De ezúttal az F-szendvicsek nem szerepeltek. Fionát különféle sajtok, felvágottak, zöldfélék válogatott serege vette körül, s a lány gondos munkával állította össze műveit. Egy robot valamiféle krémet kevert neki vajból és fűszerekből, minden mást egyedül csinált, s a tálcák sarkán a szalvétára maga festette föl az ókelta szabású F betűt. Mikor a tálcák megteltek, elvitték őket a diófasori hűtőbe.

- Halas szendvicseket is kellene csinálni, Fiona - szólt oda Mr. White.

- Majd ha elkészültem Sally sütijeivel. Semmi kedvem félpercenként gumikesztyűt húzni. Planchet!

- Igen, Fiona - pattant oda egy robot, akit a Vörösróka csak negyedórája ruházott fel A három testőr egyik inasának nevével. Amúgy Staceybe való volt; e percekben az ottani csapat nagy része még itt tartózkodott. Többségük rövidesen hazatér, hogy kiszolgálja ébredő gazdáit, aztán velük együtt jön majd vissza.

- Hozz még diót, nem látod, hogy fogytán van? - Persze hogy nem látta, hisz másodosztályú volt. - Sally készleteiből hozz, amiket a városházán raktároztunk el.

- Azonnal, Fiona.

Nicky elkapta a robot agyában a törekvést, hogy elinduljon a jó ötperces útra, leállította és parancsot küldött egy másiknak, amelyik éppen onnan készült errefelé.

- Kell narancslé is - mondta Mrs. Clyde.

- Süteménybe? - nézett Fiona.

- Oda bizony. Nemcsak dzsemmel lehet narancsízt adni a krémeknek. Egy üveggel hozzatok a Watkins-féléből, de föl ne bontsátok!

- Igen, Mrs. Clyde.

- Mr. White - súgta oda Nicky -, ez a szervezettség egyszerűen lenyűgöző.

Az idős boltos elmosolyodott és megsimogatta a kislány fejét. - Gondoltam, hogy neked tetszeni fog. Tudod, lehet, hogy ebben a két napban tízezer ember is megfordul a téren és eszik a műveinkből, hát jó, ha alaposan felkészülünk.

- Mi nagyon szeretjük a szervezettséget.

A boltos mosolyogva bólogatott, de Fiona meglepve fordult oda. - Tiii? A szervezettséget? (Hork!) Bhuel, volt már olyas eset, hogy kirándulást szerveztünk, roppant szervezetten, és amikor leültünk megrakni jól megérdemelt tüzünket, hogy jól megérdemelt szalonnánkat megsüssük, kinél volt gyújtó? Senkinél nem volt gyújtó, az összes okos Lane azt hitte, hogy Fiona mama tartja zsebében Prométheuszt. Köveket kellett összecsiholnunk, szégyenszemre, ötszáz ember járt az úton, mind látta.

Nicky csöndben kuncogott, tudván, hogy ha ez így történt volna, azoktól kértek volna gyújtóeszközt. Egyébként is, távol állt volna tőle kijavítani Fionát bármikor, főleg most, amikor a "mi" szót, amit Nicky persze a robotokra értett, a Lane-ekre vonatkoztatta, ezzel mérhetetlenül büszkévé téve őt.

Nyolckor a kislány kifejezte reményét, hogy rövidesen újra látja Mrs. Clyde-ot és Mr. White-ot, majd bement a városházára és kivett néhány dolgot a Levendula utcai üzlet reggeli céljára hozott készleteiből. Nem fizetett, mert White úr már nem nyitja ki az üzletet, terve szerint haza sem megy másodikáig.

A taxi éppen a város fölött haladt, amikor a kislány műszerei jelezték, hogy John már ébredezik. Kiszállva nyomban fölsietett hozzá.

- Jó reggelt - adta át csókjait -, utoljára ebben az esztendőben.

- Mit szólsz hozzá? - kapta vissza kétfelől a puszikat.

- Érdekes gondolat, hogy holnap már egy másik évben ébredünk. Mostanáig születésem évében jártunk, de ennek vége.

- S ettől öregnek érzed magad?

A gyerek megrázta fejét. - Még mindig nem töltöttem be a négy hónapot.

John belekortyolt a narancslébe, és tett még kolbászt a zsömléjére.

- Neked igazából még anyatejen kellene élned.

A kislány eltűnődött ezen.

- Elvégre emlősállatok vagyunk, nem igaz?

- Én is?

- Te is. Még inkább, mint jómagam, mert vannak emlőid is. Igaz, még nagyon kicsik.

Nicky követte bátyja tekintetét, aztán határozott mozdulattal fölkelt, meglehetős pirosan. - John Lane, az emlőim nem tartoznak hatáskörödbe. Ne foglalkozz velük.

- De tetszenek - hallotta még, amint kilépett a folyosóra és a konyha felé indult, hogy kicsomagoljon.

Ezen a reggelen a Lane-ek nem testületileg vonultak ki a térre, hanem sorban, ahogy fölébredtek. Elsőnek John, fél kilenc tájban, amikor már jó néhányan szaladgáltak a téren, de még előkészítési, nem szórakozási céllal. Kivéve persze Fionát, akit a világon bármi el tudott szórakoztatni. Most éppen az, hogy nem jól tart egy illesztés a folyóparton, fent a tető alatt, és meg kell erősíteni.

- Adjatok egy kötelet, odalendülök és becsavarozom - jelentette ki.

- És mire erősítöd a kötelöt? - érdeklődött Mr. Atkinson.

- Jól megmarkolom a végét.

- A másik végét.

Fiona meglepődött, mint aki sose hallott róla, hogy a köteleknek két végük van.

- Bhuel, Dave, részletkérdéseken akadsz fenn. A lényeg a lendülés és a gyors csavarozás, mielőtt ránk törnek.

- Kik?

- A jegesmedvék, természetesen.

- Milyen jegösmedvék?

- Fehérek - vágta rá Fiona magától értetődő arccal, és tekintetével kísért két robotot, amik létrával fölszerelkezve a hibás hely felé tartottak. - Jaj, Dave, nem mondtam volna?...

- Hm?...

- Jegesmedvék támadása várható a nap folyamán.

Mr. Atkinson bólintott és barátságosan hátba veregette Fionát, aki ettől majdnem elrepült, és ment a dolga után. A fruska vállat vont és ő is visszatért a szendvicseihez. Most már halat is tett rájuk, sőt rákpástétomot is.

John érdeklődve mustrálta a műveket.

- Ez micsoda?

- Ez, John Lane, a Fiona-féle Pástétomos Szendvics, opus 472.

- Ehető?

Fiona meg nem hallottá tette a kérdést.

Johnny óvatosan kiemelt egyet, bekukucskált a két fél zsömle közé, aztán beleharapott.

- Mr. Lane - mondta Fiona jegesen -, műveinket az ünneplő nagyközönség számára készítjük. Nyitás előtt halálbüntetés terhe alatt...

- Ez jó! - szólalt meg John tele szájjal, amitől Fiona azonnal elhallgatott. - Vaj van benne, rákpástétom, szardellapaszta, citromlé, mustár és valamilyen sajtféle.

- Úgy van - mondta a róka büszkén -, és még egypár mérhetetlenül titkos dolog. Ízlik?

- Határozottan. Mennyit csinálsz belőle?

- Fiona soha nem készít két egyforma szendvicset.

- És hasonlókat?

- Talán száz darabot.

- Csinálj kétszázat - javasolta a fiú, aztán továbbment, hogy körülnézzen a többiek asztalainál is.

A robotok ezalatt még a tér feldíszítésén is dolgoztak, többek közt a gyerekek színes papírláncait is felaggatták körben a házak homlokzatán és a tér falain. Lane-éket egy rózsaszín malacfejeket ábrázoló füzér képviselte, amit a városháza oldalán helyeztek el.

- Né csak - mondta Fiona, figyelve, amint a robotok nagy gonddal fölerősítik a füzért. - Jó, hogy eszembe juttatjátok: lesz malac is?

- Hogyne, Fiona - felelte Jenny, aki már összeismerkedett vele. - Mr. Atkinson egész csapatot szerzett belőlük, most különböző gazdák óljaiban várják sorsukat. Csak délben vágjuk le őket.

- De lesz-e élő malac?

- Élő malac?

- Hogyne. Akinek meg lehet húzni a farkát.

Jenny bizonytalan arccal nézett rá egy pillanatig.

- Miss Morrison?...

- Jackson - húzta ki magát a lány. - Miért kell a malac farkát meghúzni?

- Szerencsét hoz, nem tudtad?

- Nem...

- Bhuel. Az újévi malac szerencsehozó állat. Nem azért eszünk malacot szilveszterkor, mert csak ez az élőlény ízlik nekünk, hanem mert ettől leszünk szerencsések. Főleg ha a farkát is meghúzzuk előzőleg.

- Ezt nem tudtam, Fiona. Igaz, Kanadában nem sokat szilvesztereztem.

- Hát mit csináltál?

- Gondoztam az állatokat és az ültetvényeket. Szilveszterkor általában csak robotok voltak körülöttem.

- Úgy - mondta Fiona helytelenítőleg, s újabb zsömlehegyet zúdított a szeletelőbe.

Ezt Mr. Gardner és Mr. Wall készítette, roppant elmésen használva ki a zsömlék azon tulajdonságát, hogy alsó felük lapos, a felső domború. A szerkezet tartályából előzáporozó zsömléket forma szerint állítja irányba egy egyszerű mechanikus szerkezet, majd egy éles lemez kettémetszi őket és továbbítja a kijárathoz. A készülék nagy előnye, hogy a kereskedelemben kapható alkatrészekből egyszerűen csavarokkal összeállítható, s meghajtását maga a zsömlék súlya szolgáltatja. A világprogram műszaki adattárában is megvan a leírása, s külföldön is használják.

A hibás illesztést kijavították, a szendvicseket biztonságba helyezték, Atkinson úr elvágott ujját bekötözték, a leszakadt magyalfüzért visszahelyezték - minden készen állt.

- Minden kész - mondta Mr. O'Connell is, végigtekintve művükön. A falak kívánsága szerint kiterjedtek a folyóra is, a hídtól délre jó kétszáz yardnyira, s a Diófasoron egészen a hatvanas számú házig; idáig futotta az anyagból a mennyezetre.

- Dehogy van kész - lépett mellé Fiona. - Hát a malacok?

- Már beletörődtek sorsukba - közölte Johnny -, épp most néztem meg őket.

- Az rendben van, de meg is kell húzni a farkukat!

- Meg fogjuk húzni - nyugtatta meg a polgármester -, semmiképp se mulasztjuk el.

- Jól van - nyugodott meg Fiona. - És a jegesmedvék?

- Milyen jegesmedvék? - kérdezte O'Connell úr éppen úgy, mint kevéssel korábban Atkinson úr, csak nem walesi tájszólásban.

- Fehérek. Szőrösek. Éles fogúak. Tudtommal a nap folyamán várható a támadásuk.

- Vagy úgy - bólintott Mr. O'Connell. - Nos, ha ez bekövetkeznék, majd védekezünk.

Bólintott nekik és elment, magában alkalmasint megállapítva, hogy Fiona bolondabb, mint valaha.

A Vörösróka megvetően horkantott és a távolba meresztette szemét. - Lám, nem minden Lane alussza át az ünnepet. Sid, hahó, itt vagyok!

- Látlak - érkezett a Lane-ek korelnöke -, azt hiszed, lehet téged nem észrevenni?

- Nem hiszem - mondta a lány önelégülten, és belekarolt tiszteletbeli nagyapjába. - Ide hallgass, sápadtarcú főnök, Fiona isteni remek szendvicseket csinált, vigasztalhatatlan lesz, ha egy ilyen nagy szakember nem nyilvánít véleményt.

S már vitte is a hűtőkhöz. Johnny nézelődött kicsit, aztán előkotorta telefonját, hogy megtudja, mi van odahaza.

Otthon még aludt a többség. Eszükben se volt korán fölkelni, hisz minél korábban kel az ember, annál korábban álmosodik, márpedig a mulatság kivilágos kivirradtig fog tartani. Harmadikként Steve ébredezett, neki ekkor vitte húga a reggelit.

- Ébren van már valaki?

- Nagypapa és Johnny már kint vannak a téren, a többiek alszanak.

- Mike?

- Nyugodtan szólíts Nickynek.

- Csacsi. Azt kérdeztem, hol van.

- Gardneréknél.

- Ott aludt?

- Ott.

- Hm - mondta Steve jelentőségteljesen.

A kislány nem szólt semmit. Ott aludt, hát ott aludt, szabad ember, azt tesz, amit akar. Steve leolvasta a gondolatot az arcáról.

- Voltál már nagynéni?

- Még eddig nem.

- Hátha egy-két év múlva az leszel.

- Well - töprengett el húga -, majd megszokom a gondolatot. De akkor te meg nagybácsi leszel.

- Sőt Bobbie is. Kijössz a térre?

- Majd ha mindenki fölkelt és megreggelizett.

- Szilveszterkor igazán kikapcsolódhatnál te is.

- Még táncolni is fogok délután - felelte a kislány nem túl meggyőzően -, de így reggeltájt határozottan háztartási robotnak érzem magamat.

- És délután minek fogod?

- Táncoló háztartási robotnak...

Délelőtt tízre az egész Lane család kint volt a téren, és az egész család tudta, hogy Nicky ma még táncolni is fog. A kis robot nem gondolta, hogy ez ilyen fontos, de az volt, mindenkit érdekelt és mindenki kíváncsi volt rá. Egyúttal mindenki megcsodálta piros ruháját, amit anyja külön a szilveszter tiszteletére vett neki. Mrs. Sutcliffe-től vette használtan, de ez cseppet sem látszott rajta, hibátlan volt és úgy állt a kislányon, mintha skatulyából húzták volna ki - ahogy általában kinézni szokott. Piros cipőcske is tartozott hozzá, és Nicky szerzett a hajába piros szalagot.

- Tudsz te egyáltalán táncolni? - kérdezte John.

- Persze hogy tudok - mondta a lányka -, bár még nem próbáltam...

Apja a vállára tette a kezét. - Hát akkor honnan tudod, hogy tudsz?

- Része az első osztályúak testmozgási ismeretkörének.

- Vagyis táncórákat is vettél a futószalagon?

- Úgy valahogy...

- Szamárságokat beszéltek - szólt közbe Mary. - Fiona, itt vagy valahol?

- Fiona itt van - jött oda a Vörös. - Csak dörzsöljétek meg a lámpámat és jövök.

- Mondd meg nekik, tud-e Nicky táncolni.

A kislány kíváncsian nézett barátnőjére, csodálkozva, hogy miért éppen ő tudná ezt megmondani. Nyomban választ kapott.

- Persze hogy tud - mondta az közömbös arccal. - Minden nő tud táncolni. Ezért kell a tánchoz mindig két ember. Az egyik tud, a másik a férfi.

- És én is nő vagyok? - ragyogott föl a gyerek szeme.

- Néztél te már tükörbe?

- Well, akkor ezt megbeszéltük - mondta Mary -, tehát tudsz táncolni. Mindazonáltal kicsit föl lehetne eleveníteni a tudásodat, mit gondolsz?

Nicky szerelmes tekintettel tapadt Fionára, az első Emberre, aki nőnek nevezte őt.

- Kisnicky?...

- Igen - tért magához a gyerek -, nem, anya, erre nincsen szükség. Négy hónapja sincs, hogy fölkeltem a futószalagon, s azóta nem felejtettem semmit.

- De nem is gyakoroltad. Milyen táncot tudsz?

- Milyen táncot?...

- Gyerekem, olyan nincs, hogy valaki "táncolni" tud. Csak valamilyen táncot lehet tudni.

- Ó, igen. Hát például rockot biztosan tudok.

A Lane-ek összenéztek.

- Valami modernebbet?

A kis robot lesimította szoknyáját, ellenőrizte fürtjeit és odalépett Steve-hez. - Szabad? - Azzal forogni kezdtek ott helyben, a tér szélén, egy alig pár éves francia slágerre. Kicsit zavaró volt ugyan, hogy a kísérőzene a hölgy fejecskéjéből szólt, mivelhogy ott volt a legközelebbi hangszóró, s ettől az úr javarészt vihogott és időnként elvétette a lépést, de amúgy ment a dolog.

S Nicolette valóban táncolt délután. Addig még ezerféle dolgot csinált, például segített Fionának ott helyben elkészíteni egy ősi ír ételkülönlegességet, amit Freddel találtak ki öt éve és azóta nemigen szerepelt a christiesi étlapokon. Egy speciális burgonyaleves volt, zöldhagymával. Segített Mr. O'Connellnek, Mr. Atkinsonnak, Mr. Frobishernek, Mr. White-nak és Mr. Robert Sutcliffe-nak, akik időnként észrevették, hogy közlendőjük van a robothadsereg számára, és Nicky az egyetlen, aki kéznél van. Mindig azon igyekezett, hogy valakinek a keze ügyében legyen, kivéve Mr. Jacksont, aki robothívót tett a mellényzsebébe, Eddie folyamatosan hallotta őt és ha parancsolni akart, az ujját sem kellett megmozdítania. De Nicolette volt az, aki lemásolta az ötletet: parancsot adott a szolgahadnak, hogy szerezzenek robothívókat, abból a típusból, amelyiknek bármely robot veheti az adását és nem kell kapcsolgatni, állandóan vételen állhat. Négyet tudtak fölhajtani, ezeket a gyerek átadatta a "vezérkar" négy tagjának, Mr. White mellé pedig Eddie odarendelte Jenny Jacksont állandó szárnysegédül - alkalmasint úgyis az övé lesz.

Ekkor már biztosra lehetett venni, hogy Jennyre nem lesz más pályázó, csak a Levendula utcai üzlet tulajdonosa. Holnapután éjfélig lehet pályázatot beadni a városházára, de ha valakinek még szándékában állna, azóta tudnának róla. Christiesben mindenki mindig mindent tud. Ha pedig más nem pályázik, akkor szinte biztos, hogy White úr megkapja a robotot.

Tíz perccel tizenkettő előtt Eddie megjelent Robinsonék asztalánál és megkérdezte, lenne-e kedves Sam fiatalúr vele tartani az aulába. Mint a legrövidebb ideje a városban élő nagy család legfiatalabbját őt választották ki a zászlófelvonásra. Pontban tizenkét órakor Sam lenyomta a gombot, s a városháza árbocára fölröppent a három lobogó: a brit jelvény a három kereszttel, az Unió kékje a csillagokkal és a világprogram világoskékje az arany földgömbbel. Ezúttal senki se láthatta szabad szemmel, hisz az emberek fedél alatt voltak, de Eddie idejekorán kamerát szereltetett az épület egyik sarkára, s a kivetítők mutatták az élénk szélben csattogó selymeket. Huszonnégy óra hosszat lobognak odafönt.

Ekkor már mindenki tudta, hogy Fiona jegesmedvék támadását várja a nap folyamára; s mivel mindenki ismerte őt, senki se törődött vele. Annál nagyobb volt a meglepetés, amikor Fiona nagy sebbel-lobbal végigszáguldott a téren és bejelentette a jegesmedvéket.

- Megjöttek! - harsogta a Vörösróka, s lassítás nélkül kerülte ki Frobisher urat. - Itt vannak a jegesmedvék! Mindenki fedezékbe!

Az emberek nevettek, Eddie pedig elkapta Fionát egy ugrás közben és a levegőbe emelte, mintha kisgyerek volna.

- Fiona, mondták már neked, hogy szamár vagy?

- Néhányszor. Tegyél le, Eddie Jackson, meg kell védenem a hazát a jegesmedvékkel szemben.

- Aztán mivel? Nincs is puskád.

- Puska nem kell annak, akinek egy intésére fák dőlnek ki a helyükből.

(Ez csakugyan így történt. Tizenkét évvel ezelőtt villám csapott egy fába a hegyoldalon, s úgy döntöttek, kivágják. Az ötéves Fionát bízták meg, hogy megadja a fűrészes robotnak a jelet.)

- Hátha a jegesmedvére nem hat az intésed.

- Akkor mondok varázsszavakat is.

Ezzel kicsusszant Eddie kezéből és járkálni kezdett körülötte, ókelta varázsszövegeket énekelve és titokzatos mozdulatokat téve. Eddie megdermedt, mint akire hat a bűvölet, Fiona jóváhagyóan bólintott, aztán megfordult és színpadias mozdulattal a Diófasor felé mutatott.

A sarkon ekkor tűntek fel a jegesmedvék.

Ketten voltak. Kicsit álmosan pislogtak a meglepett emberekre, az egyik ásított is. Ő ült, a másik feküdt, de eközben haladtak, mert egy kis motoros talicska volt alattuk, ami mögött egy ember lépkedett. A talicska begördült a tér közepére és megállt. A másik jegesmedve is felült és ásított egyet.

Medvebocsok voltak, akkorák, mint két kutya.

Eddie sose tette szóvá, hogy Fiona miatt változtatni kellett a városbeli robotok foglalkoztatására vonatkozó tervein. Hiába állította Mr. Grimsby, hogy a medvék teljesen szelídek és veszélytelenek, Eddie nyilvánvalóan nem vállalhatta a kockázatot, hogy a gyerekek felingerlik őket és megharapnak valakit. Először maga felügyelt a bocsokra Peter Robinsonnal az oldalán, majd odaérkezett Petra Wakefield és átvette a helyét. Később, amikor Petert gazdái szólították, Molly Harris lépett a helyére. Kellett a két robot, mert a két medve más-más irányba csámborgott körül a téren, nyomukban a lelkes apróságokkal, akik minden szőrös és puha dolgot imádtak.

- Iszik egy kis teát? - invitálta Fiona a mackótulajdonost.

- Köszönöm, nagyon kedves. Szabad? - intett az a szendvicsek felé.

- Érezze otthon magát.

- Hogy jutott eszedbe jegesmedvét ideszervezni, Fiona? - kérdezte George.

- Nekem? - kapta föl a fejét a róka. - Hát el se tudod képzelni, George Lane, hogy két vidám, bolyhos jegesmaci éppen a mi vendégszerető terecskénket választja a szilveszteri buli helyszínéül?

- Tekintve, hogy egész nap jegesmedvékről rikoltoztál, nehezen hihető, hogy nem kaptak valahonnan sugallatot. Mit ígért magának, ha idehozza a medvéit, Mr. Grimsby?

- Semmit a világon - mondta az idomár teljesen őszintén. Fiona csakugyan nem tett neki ígéretet. Előre fizetett.

- Grrrm? - lépett oda hozzájuk az egyik kis medve, és szaglászni kezdte gazdája nadrágját. Aztán fölnézett rá és úgy maradt. Két nagy barna szeme célkeresztbe fogta a gazda kezében levő szendvicset.

- Szó se lehet róla - mondta az. - Ez az enyém. Ti már ebédeltetek.

- De az ünnepi szendvicsekből még nem ettek - szólalt meg Curry O'Malley a medve mellett. - Igazán adhatna neki is.

- Ezek még igen fiatal állatok, kisfiú...

- Curry vagyok.

- Curry. Ezek még nagyon fiatal állatok, Curry. Könnyen elrontják a gyomrukat, nagyon vigyázni kell, hogy mit adunk nekik. Ezért szeretném, ha nem etetnétek őket. Bízzátok ezt rám, kérlek.

- Hogy hívják?

- Edward Grimsby.

- De a medvét!

- A medvét hívják Edward Grimsbynek. A beceneve Ed. Én George Grimsby vagyok.

- És a másik medve?

- Ő Sheila Grimsby.

- Eszerint örökbe fogadott jegesek? - érdeklődött Mary.

- Ez a családnevük, asszonyom, már a szüleiké is ez volt. Tudja, a tenyésztett jegesmedvéknek törzskönyvük van, és a tenyészetek különböző neveket viselnek.

- Mint a kutyáknál - mondta Curry roppant okosan.

- Úgy van, mint a kutyáknál. Az én tenyészetem a saját nevemet viseli. Maga csinálta ezeket, Fiona?

- Nem mindet - mondta a Vörös. - Ízlenek?

- Igazán jók.

- Hrk! Brrrh - mondta Edward Grimsby.

Nicolette tehát ezen a délutánon még táncolt is, nagy meglepetést szerezve a christiesieknek, hisz ki látott már táncoló robotot. De Nickyhez mint családtaghoz ez illett. Először testvérei forgatták meg szép sorban, aztán néhányan a Sutcliffe, Benson és Jackson gyerekek közül. A tér középső részét végig a táncolók foglalták el, körben helyezkedtek el az asztalok, a jegesmedvéket pedig letelepítették a folyóparton, ahol kimehettek csúszkálni a jégre is, ha akarnak. Nem akartak. Békésen elszenderedtek és a legkevésbé sem törődtek a kicsikkel, akik pedig nagyon szerettek volna medveháton ülni és medvével fogócskázni, de be kellett érniük az alvómedve-simogatással.

A mulatság egyik pontján Mary odaintette magához Steve-et.

- Légy szíves, kérd föl Naomi Robinsont.

Fia meglepve nézett rá. - Hogyhogy?

- Eddig még senkivel se táncolt, legfőbb ideje.

- Hát tud táncolni?

- Persze. Hallhattad Fionától, minden nő tud.

- Nem így értettem.

- De én igen - mondta Mary határozottan. - Illetlenség nem foglalkozni vele, főleg hogy csak most költöztek a városba. Legalább add meg neki a lehetőséget, hogy visszautasítson.

- Ő is fölkérhetne engem, nem igaz?

- Ahhoz ő túl szégyenlős.

Steve hát megjelent Robinsonék asztalánál, ahol a táncért nemigen lelkesedő felnőtteken kívül csak a két forduló között éppen pihenő Betty és Naomi ült, mindenki más táncolt vagy ismerkedett, Peter pedig dolgozott valahol - és megkérdezte Naomit, vele tartana-e a következő szám alatt.

- Ki küldött? - kérdezte Naomi hideg arccal.

- Anya - volt az őszinte válasz. - Jössz?

A lány gondolkodott egy percet. - Megyek.

Naomi Robinsonról keveset tudtak a christiesiek, de fogadott testvérei sem sokat. Kilencéves volt, másfél éve élt új családjával. Ő is ott ült az Air Canada 413-as járatán.

Norman ügyeletben volt azon a nyári délelőttön a manchesteri szív- és érsebészeten, ott hallotta, hogy Heathrow-n egy gépet földhöz csapott a szélnyírás. Valami történt a biztonsági rendszerekkel, s a már antigravitáció nélkül, aerodinamikával ereszkedő párizsi járat átesett az utolsó pillanatban. Tizenkét ember meghalt, száznegyvenen sérültek meg. Nagyjából ennyit tudott Norman a helyszínen nyüzsgő tévék tudósításaiból, s nyomban készültségbe álltak, mint a többi kórház is az országban, amikor ilyen nagy baleset történik. Ehhez hasonló már húsz éve nem volt az Unióban.

Nekik hat beteget hoztak, közülük egy volt érsebészeti eset, egy kislány, akinek amputálni kellett a bal lábát. Agyrázkódása is volt, még órákig nem tért magához. Norman ezalatt tudta meg, hogy a szülei a halottak között vannak. A rendőrség már kereste a hozzátartozóit, de senkit sem találtak. Estére bizonyos volt, hogy a kislány, aki akkor már nyitott szemmel, szótlanul feküdt az ágyán, egy szál maga maradt a világban.

Norman azonnal felhívta a gyámhatóságot, akik gyámot még nem, de jogi képviselőt már kineveztek a gyerek mellé. Az ügyvéd nem foglalt állást az örökbefogadás kérdésében, neki az volt a tiszte, hogy keresetleveleket írjon. A gyámhatóság először is felkérte Normant, hogy adja át a gyerek kezelését egy kollégájának, amit az orvos nem tehetett, mert már egy órával korábban átadta. Ennek örültek és megindították az eljárást.

A következő hetekben az otthoniakra javarészt Peter és a legnagyobbak viseltek gondot, nem először a család történetében. Shirley kivette a szabadságát - más igazgatót megőrjített volna, hogy egy tanár szabadságra megy a vizsgaidőszak előtt két héttel, de az övé már megszokta - és a kórházban töltötte napjai jelentős részét a gyerek mellett. Norman is velük volt, amikor csak tehette, jó néhány napot kivett ő is.

Naomit egy hónappal a tragédia után vihették haza. Lábra állni még nem tudott, ülni se nagyon, de betegápolókban odahaza nem volt hiány. Szeptemberben kaphatott protézist, amit eleinte fölvenni se volt hajlandó, de nem erőltették. Október végén magától fölvette, s amikor újra tudott járni, már fürdéshez és alváshoz se vette le, csak ha komolyan rászóltak.

A teste rendbe jött, a lelke nem. Mogorva, tüskés és visszahúzódó maradt. Gyűlölte, ha sajnálták az emberek és vigasztalni vagy szórakoztatni akarták; akkor is erre gyanakodott, amikor eszük ágában sem volt. Nagyon ritkán lehetett belevonni dolgokba; ritka és meglepő volt, hogy közösségnapon leült társasjátékozni, most pedig táncolni ment Steve-vel. Ez utóbbi alighanem annak volt köszönhető, hogy Steve nem egészen hitt Naomi táncra való alkalmasságában, s ezt a lány leolvasta az arcáról. Bizonyítani akart.

Nicky is. Egyszer csak elébe toppant Fiona és közölte vele, hogy neki - Nickynek - jó énekhangja van. A kislány félve megkérdezte, hogy ez azért van-e, mert minden nőnek jó énekhangja van, és megtudta, hogy igen. Ezután barátnője fölkérte, hogy működjön közre a kórusban, amely éjfél után majd előadja a téren az Air Sgáth Nan Iomadh Linnt. A kislány megkérdezte, hogy az micsoda. Fiona eldúdolt neki hat hangot, amire egyből tudta. A régi-régi skót dal, az Auld Lang Syne volt az.

- Tudod, a skótok három nyelven beszélnek - magyarázta a vörös fruska, lendületes gesztusainak egyikét fölhasználva egy aprósütemény fölkapására és eltüntetésére. - Angolul, skótul és skót gaelül. A skót nyelv az angol legközelebbi rokona, tehát germán nyelv, és remekül érthető annak, aki tud angolul. "We twa hae paidl'd i' the burn, / Frae morning sun till dine; / But seas between us braid hae roar'd / Sin auld lang syne" - dúdolta Nickynek, aki nem merte bevallani, hogy csak nagyjából felét érti a szövegnek, és az se mindenütt áll össze. - A skót gael viszont az ír gael legközelebbi rokona, tehát kelta nyelv, és remekül érthető annak, aki tud ír gaelül. Az utóbbi másfélszáz évben ráadásul eléggé össze is olvadt a két nyelv a szoros kulturális kapcsolatok révén, amúgy se olyan régen váltak szét. No, ezen a nyelven fogjuk énekelni a dalt.

Nicky bólintott.

- Helyes. Ketten énekeljük a strófákat Ryan apóval, aki ritkán énekel, de akkor csakis gaelül, viszont sokat beszél, de akkor csakis angolul. A kórusban még nem tudom, kik lesznek, legalább százan. Te is...

A hangsúlyból nem lehetett egyértelműen eldönteni, hogy ez az utolsó rövid mondat kérdés volt-e vagy állítás, Nicky mindenesetre gyorsan bólintott.

- No, akkor itt a refrén. A többire nem lesz szükséged.

S a róka átadott neki egy papírlapot, amin ez állt nyomtatott betűkkel:

Elnevette magát, látva az arckifejezést, amivel a gyerek a papírra mered. - Ne ess kétségbe, kicsi. A felét nem kell kiejteni.

- Melyik felét? - érdeklődött a kicsi.

Fiona elénekelte neki. Kiejtve körülbelül így hangzott: "Ar szgáh nan uma liny a kíl, ar szgáh nan liny a halv, gun gav siny kupan kivnyes blaszd ar szgáh nan liny a halv." De köznapi ábécénk nem alkalmatos a különféle h-k, k-k és fölismerhetetlen magánhangzók bőséges készletének visszaadására, a vastag és vékony mássalhangzók halandó fül számára érzékelhetetlen megkülönböztetéséről nem is beszélve, amit a nyelvtanuló hosszasan gyakorol reményvesztetten, hogy hangképző szerveit hozzájuk tudja idomítani. Nicolette minderről semmit se tudott. A hangsort rögzítette, bármikor vissza tudta volna játszani Fiona hangján; ahhoz pedig, hogy a sajátján is elő tudja adni, nem kellett mást tennie, mint követni a felvett dal hangjait és pontosan ugyanazokat a hangokat képeznie. Az emberi beszédhangok képzéséhez századmásodperc pontossággal kell mozgatni szájunk és torkunk izmait, ami nem könnyű feladat, ha olyan hangokról van szó, amiket anyanyelvünk nem tartalmaz és még nem gyakoroltunk be - nem gondolkodunk ugyanis annyival gyorsabban, hogy szerveinket idejében utasíthassuk a megfelelő speciális, eddig ismeretlen mozdulatokra. Nicky sokkal gyorsabban gondolkodott. Két hang között bőségesen volt ideje kielemezni a következő hangot és felkészülni a képzésére.

A Vörösróka pedig erről nem tudott semmit, ezért csak bámult, amikor a kislány tökéletes gael kiejtéssel visszaénekelte neki.

- Bhuel - mondta, aztán elhallgatott.

A lányka nagyon büszke volt, hogy meglepetést tudott szerezni még Fionának is.

- Bhuel - mondta ismét a róka -, meg tudod ismételni?

A kis robot eldalolta újra, nem pontosan ugyanúgy, hiszen az emberszerűtlen lett volna, de hibátlanul.

- Nagyon ügyes - szólalt meg egy hang a háta mögött, s egy kezet érzett a vállán.

Nem fordult meg. Sütkérezett a dicsőségben.

- Mit szól, apó?

- A én időmbe nem gyártottak ilyen dalos kedvű gyerököket.

Fiona fölszegte a fejét és közölte: - Minden időben a véletlenen múlik, hogy kinek milyen lesz a kedve meg a tehetsége.

Az apó nem beszélt neki robotokról, ő is tudta, hogy az ókeltának reménytelen volna, ehelyett megkérdezte, énekeljenek-e mást is.

- Szilveszterre Rabbie Burns dala való, n'est-ce pas?

- Hát. De antul még mást is énekölhetünk.

- Hát éneköljünk - bólintott Fiona. - Majd ami eszünkbe gyön. Ha a kórus fele lösz csak ilyen jó, nem vallunk szégyönt.

Azért nem volt ez igazi kórus. Aki akart, jelentkezett, de ez csak annyit jelentett, hogy megígéri, éjfélkor ott lesz a tér közepén és az óraütések után dalra fakad. Próbát sem tartottak, hisz a legtöbben úgy fognak énekelni, hogy előzőleg nem jelentkeztek. Fiona csak a legkisebbeket tanította be - Bobot, Kate-et, Dicket, Samet -, meg az idősebbek közül aki nem beszélte a nyelvet, de azon akart énekelni. Sokan angolul fognak, vagy éppen Burns alföldi skót tájszólásában. Esetleg walesiül, hiszen errefelé azt is beszélik; Mr. Atkinson például ezen a nyelven énekli, amit anyjától tanult, akárcsak Greg és Owen Powell, akik egyébként unokatestvérek.

Mary és George öt óra körül Wakefield doktor asztalánál ült és a leendő gyáracska terveiről cserélt eszmét, amikor valami nagyon pirosat láttak a szemük sarkából.

- Egyél ebből a salátából, Fiona - mutatta Mary a tányért, rá se nézve a lányra -, Mrs. Strong készítette, egyszerűen remek.

- Hork! - volt a válasz. Ez bármit jelenthetett.

Pár percig még folyt a csevej, s Mary válla fölött konokul lengett a piros függöny. Végül az asszony fölnézett.

Fiona mérhetetlenül ünnepélyes képpel állt fölöttük és várakozott.

Mary megbökte George vállát, amire Wakefield doktor is felnézett. Mivel nem szemben ült velük, hanem George mellett, ő se látta Fionát. Javarészt amúgy is a tányérjára nézett, hal volt rajta, Lillian Jackson sütése, mustáros mártásban.

A Vörösróka végtelen türelemmel megvárta, amíg mindhármuk tekintete reá szegeződik, aztán a háta mögé nyúlt, elővett egy lapos dobozt és a Lane házaspár közé helyezte az asztalterítőre.

A számítógépe volt.

- No? - kérdezte Mary. - Mi jutott eszedbe?

Fiona megfordult és előkelő léptekkel távozott.

- Bolond ez a fruska - mondta George legalább ötvenezredszer azóta, hogy Írország büszkesége meglátta a napvilágot. - Mi a szösz ez?

Megnyomta a gombot, a gépecske föltárult, s képernyőjén megjelent három rövid felirat:

Fiona Ní Chiarraigh: Úirsgeul. Caibideil a hAon.^[39]

Sráid de Subh-Chraobhan, Málnák utcája, így hívták a kicsiny utcácskát, ami egy tér egyik sarkából nyílt valahol a város legkülső csücskében. Soha nem hívtak még utcát ilyen lehetetlen módon, legalábbis Christiesben egy lélek sincs, aki hallott volna ilyesféle utcanévről, noha számosan közülük jártak Baile Átha Cliathban - ezt az utcát mégis így hívták. Hogy merre volt pontosan, nem lehet tudni. De volt, egy terecske sarkából nyílott, s kivezetett a város legszélére, a ligetek közé. Mivel az ír főváros szóba jöhető vidékein csak a századforduló óta állnak efféle ligetek, az utcának igen fiatalnak kell lennie. Ennek ellenére az első emberek, akik szembejöttek az utcán, mintha régies ruhát hordtak volna, talán a tizenkilencedik századba valósit, a férfiaknak nyakkendő volt a mellén, a nők széles szoknyákat hordtak és szalmakalapot. De később jött arra férfi modern viseletben is, nyitott nyakú ingben, micisapkában. Igaz, a micisapkát errefelé időtlen idők óta hordják.

Nem lehet hát tudni, hol és mikor állt a Málnák utcája, de az bizonyos, hogy hamisítatlanul ír volt, és hamisítatlanul nem volt ír. Ír volt, mert a házakon az ajtók azt az utánozhatatlan Baile Átha Cliath-i stílust követték, amiről az ajtók városának is hívják; húsz ház állt az utcában, s mind a húszon másféle ajtó nyílott a kertből az épületbe. De mégsem volt ír, mert a kerítések, a kertkapuk, a lámpaoszlopok kovácsoltvas mintázata a legmodernebb francia neoszecessziót idézte, ami annyira francia, hogy Párizson kívül eddig még nem kellett senkinek, csak az örök kísérletező chicagóiak vettek át egy-két mintát. Írországban, ha valaki ma végigutazik rajta, ennek a francia neoszecessziónak nyoma sincs. A Sráid de Subh-Chraobhan mégis e stílusban épült, még nagy kapu is volt az utca bejáratánál, amit be lehetett csukni, csukva is tartották, s rajta kisajtó nyílt a gyalogosan járkálóknak.

Járda nem volt az utcában, egy szintben volt az egész. Barna műanyag fedte, ami ugyancsak arra utal, hogy a Málnák utcája a modern korban keresendő. Viszont a kovácsoltvas lámpákat esténként a lámpagyújtogató gyújtotta meg hosszú bottal, aki a kilences számú ház egyik emeleti szobácskájában lakott.

Az utca végén ódon kőfal állt, amit repkény és moha lepett be, ez a kőfal húzódott végig a szomszéd utcák során is; még a római korból maradt itt, amikor a vad kelta törzsek elől védte a légiókat. Ha a Baile Átha Cliath-iak a jövőben szeretnék a Málna utcát fölépíteni, kőfalat is kell hozzá készíteniük, mert nincs. Hisz mikor állomásoztak itt római légiók? A kőfal aljában kis vasajtó nyílt, itt lehetett kijutni a városszéli ligetekbe, amik java része ültetett gyümölcsös volt. A gyümölcsöst Ó Conaire apó gondozta, akihez mindig szívesen látogattak el a Málna utcai gyerekek.

A Málna utcában sok gyerek élt...

De hogy kik, az nem derült ki. Ezzel a félmondattal ért véget a csonkán maradt első fejezet, amelynek fent csak vázlatos kivonatát adhattuk. Tizenkét oldalt tesz ki az, amit elmondtunk; e terjedelemben Fiona apróra leírt mindent, amit az utcácska közepén megállva látni lehetett, az utca kapuját, a házak kerítéseit és homlokzatát, a házak előtti kertecskéket, s az ódon kőfalat. Ami ezen kívül volt, arra csak egy-két mondattal utalt, legvégül megemlítve Ó Conaire apót és a gyerekeket. Aztán egy lendületes, tipikusan fionai kacskaringóval zárult a szöveg, ami jelezte: folytatása következik.

Az érzékletes, részletes leírás különlegessége azonban a nyelvezete volt. Pontosan illett a Málna utcához, amiben múlt és jelen elemei keveredtek: a leírására használt gael nyelvben vegyesen voltak jelen a mai kor szófordulatai és archaikus kifejezések; némelyik még George-éknak is fejtörést okozott, például a bonn-a-h-ochd, ami egy régi skót pénzérme, ilyen színű volt Fiona szerint a kilences számú ház kovácsoltvas kapuja, rajta neoszecessziós cirádákkal és falevelekkel.

Figyelmesen elolvasták, aztán egymásra néztek.

- Hm - mondta Mary.

- Hm - mondta George.

Ennyiből meg is értették egymást. Mary csettintett az ujjával, amire nyomban odaugrott Petra Wakefield.

- Asszonyom?

- Légy szíves, keresd meg Fionát és hozd ide - mondta neki Mary.

Hat óra körül a Grimsbyk búcsút vettek tőlük és hazaindultak; otthon várták őket a szülők, akik nem akartak egyedül szilveszterezni, s meg is kellett etetni őket. Mr. Grimsbynek előzőleg hosszas búcsúzkodáson kellett átesnie, azazhogy nem is őneki, hanem a medvéinek, és meg kellett ígérnie, hogy máskor is elhozza őket. Megmutatták neki a Jacksonék kitalálta jegesmaciruhákat is, amik most is divatban lettek volna, ha az időjárás nem kényszerít mindenkit négy fal közé; azt mondta, nagyon élethűek, csak akkor ne viseljék őket, amikor ő itt van a kismedvéivel, mert véletlenül még másikat visz haza. Ez az eshetőség igencsak meglepte a kicsiket.

A valamivel nagyobbak táncoltak ezalatt, és megjött Mr. Roylston a csákógyártó gépével. A christiesiek megvetették a bolti papírcsákókat, egyénre szabottat szerettek viselni. A csákógyártó gép nem volt más, mint egy nyomtató, amihez az alkalom tiszteletére csillogó festékeket szerzett be, meg egy harmadosztályú, amely kiszabta és összeragasztotta a fejfedőket. Percenként tíz darab is elkészülhetett, így minden remény megvolt rá, hogy idejében meglesz mindenki papírsüvege. A berendezést fölállították a városháza kapujánál, s Petra felügyeletével működésbe helyezték; a tulajdonos pedig átvágott a téren, hogy mindenekelőtt áttanulmányozza a szendvicseket.

Az elsők között vette át csákóját Fiona és Nicolette, akit barátnője karon ragadott és közölte, hogy márpedig papírsapka nélkül nem maradhat tovább. A kislány valamit pihegett, hogy ráér ő, kivárja a sorát, de a róka végigszáguldott vele a téren és odatoppant Petrához.

- No! - mondta neki. - Milyen süveget kap tőled, Csillogó Sapkák Mestere, a legszebb hölgy az egész bálon?

Nicolette boldog elragadtatással nézett Fionára egy egész másodpercig, amíg rá nem jött, hogy a Vörösróka saját magára gondolt.

Petra rámutatott a színminta legpirosabb színére, a róka pedig hatalmasat bólintott.

- Aranyszínű pöttyök nyugodtan lehetnek rajta - tette hozzá.

- Két perc múlva átveheted - felelte Petra. A nyomtató közben ontotta a megfestett papírlapokat, a robot bőszen szabott és ragasztott, Petra fejében pedig pontosan sorakoztak a megrendelések időrendben. Aki nem várta meg a helyszínen csákója elkészültét, annak a robotokkal helybe vitette, mert kevés volt a hely a kapubejárat és a teastand között.

Fiona vállon ragadta Nickyt, odaplántálta Petra elé és a feje búbjára mutatott.

- Pirosat - kérte a gyerek, hiszen ez ment a ruhájához.

- Két perc - bólintott Petra.

- És kérünk egy középkéket, fehérrel pöttyözve - tette hozzá Fiona, nem mondva meg, az kié lesz.

Két perc múlva kicsusszant a nyomtatóból az aranyszínnel pöttyözött piros lap, majd a sima piros, aztán a fehér pöttyös kék is. A harmadosztályú megragasztotta őket, a lányok gondosan fejükre illesztették, aztán Fiona fölkapta a kék süveget és ráhelyezte Petra fejére. Kicsit igazgatta, aztán bólintott, jó lesz.

- Mehetünk! Mit gondolsz, nickygyerek, jut még nekünk a ráksalátás szendvicsből?

- Hegyekben áll - nyugtatta meg a kicsi.

- Akkor legyünk Mohamedek és menjünk a hegyhez!

Fiona azonban egyedül érte el a szendvicshegyeket, mert Nicolette útközben összeakadt Stan Jacksonnal, aki felkérte táncolni. A kislány senkinek se mondott nemet, így hát forogni kezdtek a tér közepén egy vidám számra.

A christiesi kórus első tervezett fellépését kissé előrehozta, hogy negyed hét körül O'Brien apó, Mr. Lewis Jackson és Mr. Owen Powell rágyújtott a Szent Patrik című régi-régi nótára, amely Írország védőszentjének születését meséli el. "Március nyolcadikán volt, mondják egyesek, hogy Szent Patrik éjfélkor meglátta a napvilágot. Mások szerint kilencedikén született, ez a tévedés éjfél és hajnal között. Néhányan a babát, mások az órát okolják, nem tudni, az óra sietett vagy a baba volt túl lassú. Mindkét párt oly nagyra nőtt, hogy Szent Patriknak két születésnapja lett. Akkor McCurry atya megmutatta bűnüket, mert senkinek se lehet két születésnapja, hacsak nem iker. Ne osszatok mindig, mondta nekik, inkább adjatok össze, nyolc meg kilenc tizenhetet tesz ki, legyen ez a születésnapja - ámen, mondta az atya. Ha nem is volt iker, hát történelmünk megmutatja, hogy annyit ért legalább, mint két másik szent." Így szól a nóta, aminek igazságértékével kapcsolatban elhangzott ugyan egy-két kételkedő hang, arra vonatkozólag, hogy Patrik idejében nem is voltak ilyen pontos órák, amire Fiona a nóta védelmére kelve kifejtette, nem kell pontos óra ahhoz, hogy az ember tudja, mikor van éjfél: amikor az árnyék legrövidebb, akkor van dél, és két dél között félúton van éjfél. Mr. Atkinson nevetett és közölte Fionával, hogy ha a most következő éjfelet is ilyen módon akarja megállapítani, gyorsan szóljon, még el tudja hozni a műhelyéből a nagy húsvágó bárdokat. Fiona közölte, hogy jobban tenné, ha a tüdejét hasznosítaná a karizma helyett, amire Atkinson úr megkérdezte, mi célra. Fiona előhozta Mr. Jackson kitűnő skót dudáját, amit már jó előre odaszállítottak más hangszerekkel együtt, és átadta Mr. Atkinsonnak mint az egyik legjobb christiesi dudajátékosnak.

Így hát megszólalt a duda és a hegedű, s a rögtönzött zenekar rázendített a Kilkenny fiúkra. Kilkenny, igen, s nem Cill Chainnigh; ezen az estén olyan ír nóták járták, amik még a régi gyarmati-félgyarmati Írországból származnak, részben vagy egészben angolul vannak és korabeli viszonyokat írnak le. Akad, amelyik a krími háborúról szól, mások a tizennyolcadik századból származnak. A korelnök alighanem a Zöld pántlika volt, amely nem ír ugyan, de közkedvelt; állítólag VIII. Henrik írta, aki gyűjtötte a feleségeket és a szép dalokat. De elhangzott ezen az estén A feniánus harcos dala, az Edward Boyle, az Első találkozásom szerelmemmel, a Galway City, a Lány Donegalból, a Granuaile és még sok más. Némelyiknek alig lehetett érteni a szövegét, olyan régies volt; például a Mullingari versenyek, amely angolul van ugyan, de a refrénje angolosított gael nyelven. De a christiesiek tudták ezeket is, amiket pedig nem, azokat lejátszották felvételről.

A modernebb dalokat most egy időre félretették; Fiona, aki bolondja volt mindennek, ami régi, még a táncot is korabeli módon járta - de keveset, mert a siannaois nem az ő tánca volt szigorú, merev lépéseivel. Csak nyolc óra tájt kerültek elő a gael reneszánsz korából, az ezredforduló idejéről való dalok, s Fiona is átváltott a modern ceilidh vidám, lendületes lépéseire.

Az ír tánc már szinte a végét járta a huszadik század nyomott, kedvetlen világában, amely még nyomottabb és kedvetlenebb volt a kettészakított, politikai viharok dúlta Írországban. Az emberek a korabeli könnyűzenére táncoltak, az ír néptánc villanyfényes tornatermekbe száműzetett, ahol osztályzatért járták fáradtan a gyerekek, meg is utálták egy életre. Csak a század legvégén, amikor a kelta nyelvek többsége már a feledésből támadt fel, kelt új életre a ceilidh is. Szigorú és mereven kötött mozgásait feloldották, de éppen csak annyira, hogy jellegzetes ír voltát meg ne bontsák; ezáltal a tánc jókedvű, lendületes lett, igazi látványosság színpadokon is. Valósággal elözönlötték a világot az ír zenét és táncot játszó együttesek, többségben olyan művészekből, akik nem is voltak írek, de ez senkit sem zavart a rohamosan globalizálódó világban. A ceilidh egy évszázaddal korábban már gyermeknek adott életet: a transzamerikai vasút építésén dolgozó írek járták, s a többi munkás elleste tőlük. Ők azonban nem szorították le úgy a karjukat, mozgatták azt is, és megszületett a sztepp. Most, az ezredforduló előtti és utáni években a ceilidh megint tovább szaporodott: létrejött a ceilidh nua, amelyből száműztek minden szigort és úgyszólván lehetetlen volt tánc közben nem mosolyogni. Ám annak ellenére, hogy a tánc megint kilépett az írek közül és nemzetközivé lett, ezúttal megmaradt eredeti ír stílusa.

A ceilidh jellegzetessége, amint az Fiona táncán is megfigyelhető, a mozdulatlan felsőtest és a függőlegesen lefelé tartott karok. Csak a láb mozog, kétféle ritmusban, lassan vagy gyorsan, de mindkét esetben kötött figurákat követ. A ceilidh nuában sem mozognak a karok, de nem is állnak mindig szorosan a test mellett; lehet oldalra tartott karokkal vagy összefogózkodva is táncolni, de továbbra is mozdulatlan felsőtesttel, csak a lábak járnak. Az igazi ír táncos egy tányéron is tud táncolni, tartja a mondás - hát Fiona nem vall szégyent e tekintetben. Nyúlánk termete és lengő hajkoronája különösen alkalmassá teszi a ceilidh-re, s még inkább az a szokása, hogy ókelta istennőhöz illően kihúzza magát és fölszegi a fejét, ha úgy tartja kedve.

Van egyébként egy magyarázat a ceilidh, illetve a siannaois eredetére. Eszerint a középkori Írországban, ahol a vallási vakbuzgóság sosem látott méreteket öltött, azért kezdtek mozdulatlan karokkal táncolni az emberek, mert nem akarták, hogy ha a pap odakint elmenve benéz az ablakon, lássa, hogy táncolnak. Többek szerint ez ostobaság, hiszen ha a pap azt látja, hogy merev felsőtesttel ugrálnak, azt is föl fogja ismerni, de ha ezt Fiona hallja, mindig rá szokta vágni:

- Pedig színigaz. Azokban az időkben a papok szörnyen üldözték a táncot, hát úgy segítettünk magunkon, ahogy tudtunk. Valamikor a tizenharmadik vagy a tizennegyedik században még kiközösítéssel is megfenyegetett minket az öreg püspök, ha táncolni merünk. (Hork!) Akkoriban még mindenki fizetett egyházi adót, hát fizettem én is, és soron kívül bevittem neki. Letettem az asztalára, megvártam, amíg beírja a lúdtollas számítógépébe, aztán azt mondtam, püspök úr, én szeretek táncolni és eközben jól érzem magam, hát most ha akarsz, közösíts ki, de attól kezdve én egyházi adót nem hozok egy huncut rézpetákot se, de még azt is visszakérem, amit eddig befizettem, merthogy nem kapok érte szolgáltatást. És így fog tenni mindenki, akit elgőgült vakodban kiközösítesz. No, a püspök nem közösített ki, mert nagyon szerette Jézus tanítását, de még jobban a periódusos rendszer hetvenkilences számú elemének bölcs szavát. De azért mégiscsak kitaláltuk a siannaoist, aztán a ceilidh-t, mert nem lehetett minden papnak külön-külön ezt elmagyarázni. Meg volt olyan is, akinél a legújabb pápai enciklopédia előbbrevaló volt még a hetvenkilencesnél is. Azért inkább elkezdtünk így táncolni, mert akármikor elmehetett odakint a pap. Szóba került ugyan, hogy találjuk föl a függönyt, de időbe telt, amíg elkészültünk vele.

Mondanunk sem kell, hogy mindazok közül, akik e fejtegetést eddig végighallgatták, csupán egyetlenegy akadt, aki minden szavát komolyan vette, kivéve az enciklika összekeverését egy egészen más írásművel. Ez az egy, aki fenntartás nélkül mindent elhisz még Fionának is, most éppen a ceilidh lépéseit tanulja.

- Jó, most ballal, jobbal, bal, jobb, fordul a lábfej és le - mutatta Fiona.

Nicolette hűségesen utánacsinálta.

- Most próbáld rendes sebességgel, de vigyázz, hogy a kezed ne mozduljon. Ez a legnehezebb eleinte.

Nicky nem mondta, hogy számára ez pusztán akarati kérdés. Szépen megismételte a tánclépéseket most már gyorsan, mozdulatlan karral.

- Remek. Tehetséges kezdő vagy. Nézzünk valami nehezebbet.

A kis robot figyelt és utánzott. Fiona alighanem az egyetlen volt közel s távol, akit meglepett, hogy a gyerek milyen gyorsan tanul, semmit se kell kétszer megmutatni neki.

- No lám csak - szólt egy hang a tanítvány mögött -, milyen ismerős.

- Boldog új évet, Mr. Wolfe - üdvözölte Nicky a tőzsdeügynököt, és tett egy lassú oldallépést.

- Nem találkoztunk mi egyszer az erdőszélen?

A kislány megfordult tánc közben és érdeklődve fölnézett a magas férfira.

- Kosárka volt a kezedben.

Nicky lestoppolt.

Fiona érdeklődve figyelte őket, meglehetősen hamar eljutva a felismerésig, hogy a bróker neve farkast jelent, Nicky pedig tetőtől talpig pirosba van öltözve. Szemlátomást a gyerek is rájött, mert lassan elindult hátra, szülei felé, le nem véve a szemét a tőzsdeügynökről. Az eközben az asztalt tanulmányozta, majd kiválasztott egy halas szendvicset.

- Igen, már emlékszem - szólalt meg, lenyelve egy falatot -, mindenféle ennivaló volt a kosárkában, nemde?

- Apa - szólalt meg a lányka, de továbbra is a szendvicset evő férfit figyelte -, ugye olvastad, mit írt Asimov professzor a humanika törvényeiről?

- Valami rémlik - felelte George -, miért?

- Ott szerepel olyasmi, hogy az Embernek meg kell védenie a Robotot - a mondat közepén Nicky hadarni kezdett, mert Mr. Wolfe lépett egyet felé.

A szülők összenéztek, aztán George megvonta a vállát. - Tudod, a humanika törvényeit nem építik bele az emberekbe. Gyakorlatilag írott malaszt.

- Értem - mondta a gyerek lesújtva, aztán Fionára nézett, nem lát-e arcán valami biztató jelet. Nem látott. Fiona sajtos pogácsát evett és kíváncsian figyelte az eseményeket.

Mr. Wolfe ismét lépett egyet, amire Nicky gyorsan két lépést tett hátra, aztán megpróbált érvelni.

- Uram - mondta -, gondoljon a vadászra.

- A vadászra? - kérdezte a bróker, eltüntetve a szendvics maradékát.

- Igen - felelte Nicky sebesen -, a vadászra, aki előbb-utóbb előkerül, kivesz engem az ön hasából, köveket tesz bele és...

- No de engedelmet - csóválta fejét a tőzsdeügynök -, hát láttál te már vadászt, aki ilyesmit cselekszik?

A kislány rádöbbent, hogy nem látott. Eddig még semmilyen vadászt se látott.

- Nézd - mondta Mr. Wolfe, ismét lépett egyet Nicky felé, és széttárta a karját, mutatván, hogy nincs más választása -, a mese úgy szól, hogy a farkasnak a piros ruhás kislányt meg kell ennie. Ez van. Mi mást tehetnék, mint hogy követem a forgatókönyvet? Azt javaslom, egyszerűsítsük le a dolgot. Én kerítek köretet és mártást, te pedig helyet foglalsz a tányéron, rendben?

Nicky nagy levegőt vett. Elhatározta, mindent föltesz egy lapra.

- Mr. Wolfe... - és most halálmegvető bátorsággal előrelépett -, mit szólna, ha hoznék önnek egy másikat?

- Másik micsodát?

- Egy másik kislányt, akit megehet.

- Piros ruhában?

- Természetesen.

- A mesében nem így van.

- De, uram - bizonygatta a gyerek. - Jön a kislány és jön a farkas. Arról semmi sincsen, hogy előtte volt-e másik kislány is, aki maga helyett ajánlotta Piroskát.

- Aztán a helyettesed is alkudozni fog, mi? Nem lesz ez így jó. A farkasoknak gyakran kell enniük. Te itt vagy kéznél.

- Nem fog alkudozni - ígérte Nicolette -, öt percet adjon nekem, kérem!

- No jó. Legyen. De ha...

A többit a kislány már nem hallotta. Mint akit puskából lőttek ki, megiramodott, át a téren, be a városházára, föl az aulába, ahol csalhatatlan biztonsággal rátalált Mrs. Clyde-ra.

- Asszonyom - toppant mellé lélekszakadva -, kérem, segítsen nekem!

- No, mi történt? - lepték meg a hölgyet az esdeklő szemek.

- Szükségem van egy piros ruhás kislányra, nagyon gyorsan.

- De hisz - nevetett a cukrászmester - te magad is egy piros ruhás kislány vagy.

- Éppen erről van szó. Mr. Wolfe-nak kell egy, akit megehet. Én pedig...

Az emberek az aulában még nevettek, amikor Mrs. Clyde a kislány kezét fogva kilépett az épületből és a standjához indult. Ketten együtt percek alatt elkészítették a kislányt: teste süteménytészta, ruhája marcipán, haja csokoládékrém, orra fölött két kék cukorgolyócska - Nicky megesküdött, hogy tökéletes mása az ő vonásainak.

- Köszönöm, asszonyom - nyúlt a zsebébe.

- Hagyd. Majd ha tényleg megeszi.

- Ha nem eszi - rettent meg a gyerek -, akkor nem tudom, ki fogja kifizetni önnek...

- Akkor az örököseid visszahozzák a süteményt - kacagott a cukrászmester, azzal lekapta a kislány süvegét és csókot nyomott a feje búbjára. - Mehetsz.

Nicky tehát ment, vitte a műremeket, és megfogadta, legközelebb a másik ruháját veszi föl.

Nyolc óra körül volt az is, hogy Eddie-nek újabb területeket kellett keresnie. A Fő tér, a Diófasor és a környező utcák befedett részéből, a városházából s a többi innen nyíló épület udvarából és lépcsőházából álló jókora terület kezdett zsúfolttá válni, s még vagy kétezer christiesi otthon volt; hogy közülük hányan fognak a térre látogatni, nem tudni. Jenny és egy csapat harmadosztályú helyet csinált tehát a város kis múzeumának előcsarnokában és folyosóin, asztalokat állított fel, szerpentineket szórt szét, közben pedig egy másik osztag fedett átkelőhelyet épített a Tölgy utcán a múzeum kapujához; mivel hőszigetelő műanyaglemezük már nem volt, két furgonból és egy taxiból rögtönözték. A múzeummal végezve sorra került a kórház is, ahol örvendetesen kicsiny volt a létszám - a hideg okozta betegségeket megakadályozta, hogy már egyáltalán nem lehetett kimerészkedni a szabadba, a csúszós utak pedig nem okoztak töréseket, mert csapadék hiányában nem voltak csúszós utak sem. A kórházban nem volt szükség díszítésre, ezt már elvégezték, asztalaik is voltak, a rendezkedés percek alatt elkészült hát; csak az átjárást kellett megépíteni. Ez már keményebb diónak bizonyult, hiszen át kellett haladni egy háztömbön, de Eddie kihasználta az alkalmat és a Kórház utca nyolcas számú ház udvarát is bevonta. Ebben a városrészben csupa fedett udvar volt már régóta, nyugodtan lehetett vékony öltözékben szilveszterezni. Az átjárókkal azonban Eddie mindaddig nem elégedett meg, amíg kölcsön nem sikerült kérnie Shewsburyből egy Honda mikrobuszt, ezt beállította a Kórház utcába keresztben; hátuljába a nyolcas szám kapujából léptek be, elejébe a kórház kapujához állított taxiból. Az illesztéseket leborították hőszigetelő fóliával. Beteget ilyenkor úgyis csak mentővel hoznának, az meg nem vacakol a kapuval, amikor van tetőbejárat is.

Miután a kórházban is megjelentek a szilveszterezők, a Fő téri komplexum igencsak terjedelmesre nőtt; a kocsikból rögtönzött átjárókon lassú volt az átkelés, így a kórházból a múzeumba tíz percig is eltartott eljutni. Eddie térképet készített művéről, amit a kivetítőkön lehetett megtekinteni, a mindenütt nyüzsgő robotok pedig folyamatosan számon tartották, ki hol tartózkodik; így aki beszélni akart valakivel, tudta, merre induljon. Persze a robotokon keresztül a távközlést is megoldották azok számára, akik nem hoztak magukkal telefont.

Fionát kilenckor riasztották nemzetbiztonsági és életvédelmi ügyben - ő így nevezte. Fogytán voltak a rákpástétomos szendvicsek. A Diófasor kettes szám udvarán újra felállították a szendvics- és süteménygyárat, s a szakácsmesterek ismét munkához láttak. Ekkor már csak hárman éltek azok közül, akikről reggel Jenny azt mondta, különböző gazdák óljaiban várják sorsukat; ezt a hármat kifejezetten farokhúzási céllal hagyták meg, de holnap ők is kés alá kerülnek. A többiek már délben eltávoztak, hátrahagyva földi porhüvelyüket, amelyet rövidesen körbevisznek tálcákon, ropogósra sütve.

Este kilenckor a városháza falán a hőmérő mínusz negyvenkét fokot mutatott.

Az igazi sokadalom - Fiona szavával a főnyüzsi - kilenc után, fél tíz tájban kezdődött. A taxik számtalan hívást kaptak a város minden pontjáról, egyre kevesebben maradtak otthon. A lezárt utcák és udvarok, a múzeum és a kórház előcsarnoka megtelt táncolókkal, mindenhol szólt a zene, a Fő téren nagyrészt a rögtönzött helyi zenekar előadásában. Atkinson úr dudált, Abdullah professzor és Jack Curwood hegedült, egyszer-egyszer Ryan apó is kézbe vette öreg brácsáját, a dobnál pedig egymást váltotta Mr. Benson és Mr. Davis. Fiona koronként helyet foglalt Mr. Jackson kis szintetizátoránál és lendületes ír futamokat mutatott be; máskor O'Connell úr ült ugyanoda és lassúbb számokat játszott.

Nicolette új keletű ceilidh-tudománya nagy sikert aratott, a közönségnek nagyon tetszett a kis piros ruhás, táncoló robot. Eközben kivette a részét a munkából is, tánc közben bőven jutott ideje a rádióját dolgoztatni. Eddie negyed tízkor rábízta az asztalok felügyeletét; ettől kezdve kis robotunkhoz futottak be a jelentések: milyen enni- és innivalóból mennyi található és hol, hogy állnak a még föl nem használt nyersanyagokkal és mikor várhatók problémák a fogyasztás előrejelzése alapján. Valahányszor egy robot elment egy asztal mellett, rápillantott és azonnal közölte Nickyvel, mi található ott; ezt a kislány megjegyezte és összehasonlította az ugyanonnan kapott utolsó jelentéssel. Így pontosan tudta, hogy például kilenc és negyed tíz között hatvankét halas szendvics fogyott el, ami öttel több, mint az előző negyedórában, de hárommal kevesebb, mint az azt megelőzőben; ezzel az ütemmel kalkulálva fél egy körül esnek nullára a készletek, de mivel egyre többen érkeznek, ugyanakkor éjféltájban senki se fog szendvicset készíteni, célszerű lesz már tizenegy tájban újakról gondoskodni. A tojásos szendvicsek ezzel szemben jól tartották magukat, az említett tizenöt percben huszonkilencet ettek meg, és reggel négyig nem kellett tartani eltűnésüktől. Nickynek azt is figyelemmel kellett kísérnie, nehogy valamilyen finomság egy helyre csoportosuljon, a terület más részeit ellátatlanul hagyva; így például amikor Mr. Frobisher, Mr. Grubbs és Mr. Harris tíz perc alatt eltüntette a Tölgy utcai asztalokról a diós kiflik felét, Nicky nyomban odaszállíttatott két tálcával az aula melletti raktárból. Ő maga a kisujját sem mozdította munkája érdekében, átadta magát a gondtalan szórakozásnak; ötven másod- és harmadosztályú leste parancsait.

Maga Eddie is szórakozott, bár a táncban nem vett részt: hol itt, hol ott tűnt fel és kapcsolódott be a beszélgetésbe, részt vett a tér déli sarkában folyó pókerpartiban, segített a kolbászsütésben és beugrott Mr. Benson helyett a zenekarba, hogy az megismerkedhessen a kolbászsütés eredményével. Eközben irányította a taxikat - de csak háromnegyed tízig, akkor átadta Molly Harrisnek -, parancsnokolta azokat az alacsony szintű robotokat, amik nem voltak más alá osztva, és jelentéseket vett a legkülönbözőbb dolgokról. A műanyaglapokat összefogó acélszerelvényeket feszültségérzékelővel látták el, s azok percenként jelentették, változott-e valami az építmény épségében. (Nem.) A folyó lefedett szakaszán folyamatosan voltak korcsolyázók, a térről pedig egyfolytában áradt oda a meleg, ezért a városháza kis jégvédője kétpercenként végigsiklott a folyószakaszon, ultrahangnyalábjával átvilágította a jeget és jelentette, van-e jele vékonyodásnak vagy repedésnek. (Nem volt.) Kint, a lefedett szakasz alatt és fölött negyedosztályúak strázsáltak a folyó mindkét oldalán, nemcsak a jég miatt, de azért is, hogy kéznél legyenek, ha a szerkezeten sérülés mutatkozna; ezek is kétpercenként jelentették a jég állapotát, mindkét helyen volt egy kézi ultrahangszóró, más célra készült eredetileg, de megtette jégfigyelésre is. De a Severn kitartott.

Egy ideig Eddie látta el a forgalomirányítást is, nyolc óra körül aztán átadta Peternek. Mivel a szolgálatot ellátó robotok másod-, harmad-, sőt negyedosztályúak voltak, az emberekkel zsúfolt utcákon és tereken nehezebben igazodtak el. Eddie, később Peter ezért folyamatosan figyelemmel kísérte a forgalmat és minden alacsony szintű robotnak jelezte, merre talál utat terhével az embertömegben; arra is figyelnie kellett, hogy az emberek sem maradnak egy helyben, néhány másodpercre előre meg kellett jósolnia mozgásukat. Mindezt a mennyezetre és a falakra szerelt apró kamerák segítették, amelyek behálózták az egész területet, s a robotok forgalomirányításán kívül arra is szolgáltak, hogy ha valahol gond van, valakinek szüksége van valamire, azonnal észrevegyék. Ezt is Peter figyelte, és aszerint, hogy mire volt szükség, Nickyhez, Eddie-hez vagy Petrához továbbította az észlelést.

Petra csákókészítés közben azokat a robotokat irányította, amelyek a többhelyütt - nagyrészt a lezárt városközponton kívül - felállított alkalmi raktárakban és konyhákban dolgoztak. A malacsütést már úgy végezték el, hogy egyetlen ember sem volt jelen, csak Samantha Powell Staceyből, Caroline Pilbeam és rengeteg másodosztályú. Munkahelyük a Piskóta utcai étteremben volt; a másik két étterem és a kisebb raktárak tartoztak Petra alá. Volt olyan raktár is, ami nem állt másból, mint Mrs. Cheltenham konyhájának egyik sarkából, a tulajdonos ugyanis külföldön töltötte az ünnepeket és odaadta a kulcsát Eddie-nek erre a célra. Amíg Petra csákókat készített, eltársalgott a fejfedőre várakozókkal és elfogadott egy aprósüteményt George-tól - "ó, igazán kedves öntől, Mr. Lane" -, két negyedosztályú beosztottja ebben a kis konyhában ácsorgott koromsötétben és moccanatlanul várta, hogy szükség legyen az általuk őrzött néhány zsák lisztre, burgonyára és a dobozra, amiben öt üveg olaj mellett tíz font darált dió feküdt. Óránként megmozdultak, fordítottak egyet a zsákokon, nehogy megpenészedjenek. Illetve nem ezért persze, hanem mert Petra ezt parancsolta; nem tudták, mi a penész.

Jenny Jacksonnak csak névleges gazdája volt, nem tartozott senkihez, ezért Eddie fizikai munkára osztotta be, még másik ruhát sem szerzett neki. Jenny volt a tér legjobb pincérnője, mert beszélgetni is tudott, s észrevette, ha az olajos hal mellől hiányzik a citrom. A vendégek persze a másodosztályúaktól is ugyanúgy megkapták a citromot, a sót vagy a pótlást az elfogyasztott sütemények helyébe, csak azok Nickytől kaptak parancsot rá. Jenny segített Nickynek abban is, hogy a felszolgáló másodosztályúak mozdulatai megfelelőek legyenek, egy részük ugyanis nem háztartási robot volt és nem értett az ilyesmihez, folyamatos irányítás nélkül nem tudtak egyszerre több tálcával, pohárral, üveggel balesetmentesen bánni, ez viszont igencsak kapacitásigényes feladat volt. S végül Jenny ugrott be mindenütt, ahol torlódás támadt az irányítási folyamatokban.

Eddie még a készülődés elején tette közzé parancsát, amely mindenkire vonatkozott: az emberek válláról minden terhet le kell venni ezen az estén, minden szolgálatot nekik kell elvégezniük, és fennakadás nem lehet. Az első törvény súlyos sérelmét jelentené, ha a szilveszteri mulatságot technikai problémák rontanák el. Ha mégis gond adódna, úgy kell megoldani, hogy az emberek semmit se vegyenek észre.

- Hát te? - vette észre Fiona Petrát, aki gondosan lesimította halványzöld szoknyáját és helyet foglalt gazdája mellett. - Már nem árulod a csákókat?

- Már nem, Fiona - nézett föl vidáman a gyerek. - Elfogyott mind, nincs több színes festék. De nincs kereslet sem: mindenkinek van süvege.

- Jöhetnek még tízezrével. Hozzatok festéket, ha ezen múlik, két tehervonattal.

- Inkább ne, Fiona - mondta Mr. Wakefield, még mielőtt Petra komolyan veszi és megrendeli. - Aki akart, mostanra már beszerezte, egyébként is mindjárt tíz.

- Hányat adtál el? - ragadott föl Fiona egy pogácsát és végzett vele.

- Nyolcezer-háromszáztizennégyet - volt a büszke válasz.

A Vörösróka elismerő füttyöt hallatott, aztán gyanakodva a kislányra meredt.

- Fiona tud ám számolni - közölte vele. - Ha kétpercenként gyártasz egy sityakot, akkor hatvankilenc órába és negyvennyolc percbe telt volna ennyit elkészíteni.

Mr. Wakefield meghökkenten nézett Fionára, nemigen hitte, hogy ezt öt másodperc alatt ki tudta számolni.

- Nem mindig telt két percbe - felelte Petra -, csak amikor sok gyülemlett föl. No meg persze vannak különféle ravasz, trükkös módszereim.

S titokzatos képpel kivett magának egy aprósüteményt. Fiona rámeredt, aztán fölhorkant és előkelő léptekkel távozott.

- Gazda, van új parancsa a számomra? - kérdezte a kislány.

Az állatorvos körülnézett, tennivalót keresve a lánynak. - Mi a helyzet a malacokkal?

- Rajtuk tartom a fél szememet. Jól vannak, most éppen alszanak. Ha szükségük van valamire, vannak kéznél robotok, csak röffenteniük kell és megkapják... Mrs. Williams! Mrs. Williams, kérem!

Wakefield doktor követte a gyerek tekintetét, aki a közelben táncoló Mrs. Williamset figyelte, de az háttal állt neki és nem hallotta nevét a zsivajban. Petra fölkelt, de ekkor Mrs. Williams megtette azt a lépést, amitől meg akarta óvni, így nem tehetett mást, rávetette magát a hölgy lábára. A pár nagyot ugrott.

- Hé! - rikkantotta Mr. Williams. - Eszeden vagy, robot?

- Elnézést, uram - nézett föl a kislány a földről, és fölmutatott egy szem diót. - Ez volt a földön, a hölgy éppen rálépett volna.

- Ó - mondta Mrs. Williams, és lehajolt, hogy talpra segítse. - Örülök, hogy észrevetted.

- Kérem, ne törődjenek velem - mondta a lányka -, már hívtam segítséget.

- Mihez?

- Apró műszaki hiba. Sajnos nem tudok fölállni. Kérem, ne zavartassák...

- Mi a fene? - állt föl az állatorvos, odalépett robotjához és leguggolt mellé. - Mi bajod már megint?

A gyerek lehajtotta a fejét. - Sajnálom, hogy gondot okozok éppen szilveszterkor, gazda. A...

- Hahó - toppant oda Fiona. - Hát te mit csinálsz idelent? Létrára állva is éppen elég kicsi vagy, minek heversz a földön?

- Én... most nem tudok fölállni, Fiona - a kislány rettenetesen szégyellte magát.

A nagylány összevonta szemöldökét és csípőre tette a kezét. - Aztán miért nem?

- Műszaki hiba. A...

- Nicky! - kapta föl a fejét Fiona. A kiáltás végigzengett a téren, a több ezer ember zsivaja fölött, de Petra a biztonság kedvéért rádióüzenetet is küldött a helymeghatározással és azzal, hogy Fiona hívja.

- Tessék - bukkant föl a kis piros rögtön a nagy vörös mögött.

- Nézd - mutatta Fiona Petrát, mint valami egzotikus állatot. - Beteg, nem tud fölkelni. Hol van itt valami hely, ahova bevihetjük?

- Én...

- A városházán akad pár pihenőszoba - felelte Nicky.

Fiona leguggolt és átkarolta Petra derekát.

- Öleld át a nyakamat - mondta ellentmondást nem tűrő hangon. Petra számára a felszólító mód a második törvény kényszerét jelentette, tehát szót fogadott; de előzőleg engedélykérően gazdájára pillantott, aki fölegyenesedett és bólintott.

Fiona fölkapta Petrát, mint egy tollpihét, s a táncolók között bemanőverezett vele a városházára, Nicky útmutatását követve keresett egy pihenőszobát és lefektette a kis robotot egy fekete-fehér csíkos díványra.

- Úgy. Halljuk, mi a hézag.

A gyerek sóhajtott. - Elszakadt a csípőízületem adatátviteli kábele.

- Mit csinált a micsodád micsodája?

- Nem mozog a lába - mondta Nicky.

- Megbénult? - döbbent meg Fiona.

- Csak amíg a szerelők meg nem jönnek - nyugtatta meg barátnője, vagy legalábbis szerette volna. Fiona nem nyugodott meg.

- Pete, hallod ezt? A lányod megbénult, mit állsz itt, ahelyett, hogy a mentőket hívnád, vagy dehogyis, előkapnád a táskádat?

- Én állatorvos vagyok, Fiona, Petra pedig...

- Emlős, emlős, mindegy az.

- És nem a lányom.

- A fogadott gyerek is ugyanaz. Nézd meg Nickyt vagy engem.

- Miért, talán te is fogadott gyerek vagy? Soha nem tudtam róla, hogy John nem a vér szerinti apád volna.

- Nem ő fogadott örökbe. Én fogadtam saját magamat. - Fiona nem lett volna önmaga, ha nem toldja meg a meglepő állítást egy zöld szemvillanással és önelégült arckifejezéssel. - Hívjuk föl a kórházat. Fáj?

- Nem, Fiona - mondta Petra határozottan. - Nem bánthatta meg a lányt, aki igyekezett gondoskodni róla, de el kellett kerülnie, hogy Fiona megzavarja az ünneplőket őmiatta. - Jól vagyok. Pár perc múlva itt a segítség, már elindultak. Kérem, gazda, kísérje vissza Fionát az ünneplők közé, nem szeretnék gondot okozni. Nemsokára megyek én is.

- Gyere - mondta az állatorvos, és karját nyújtotta a rókának. - Hagyjuk pihenni a beteget.

Ezt a Vörös is elfogadta, könnyed csókot lehelt a beteg homlokára és kilépett a doktorral az ajtón. Nicky követte őket, de Fiona visszatolta.

- Maradj itt, vigyázz rá és ápold, amíg megjönnek.

- Igen, Fiona - hajtotta le fejét a kislány, és becsukta az ajtót. Petrának semmi szüksége nem volt őrizetre vagy ápolásra, de a felszólító mód parancsot jelentett, amivel nem vitatkozhatott, hát leült Petra mellé az ágyra.

Wakefield doktor azonban tudta, hogy ez a helyzet, ezért amikor odakint elvált Fionától és hallótávolságon kívül tudta őt, odaintette Jennyt.

- Hívd föl Nicky Lane-t. Mondd meg neki: Wakefield doktor megparancsolja, hogy jöjjön ki és folytassa korábbi tennivalóit. Közöld vele, hogy ez nyomatékos parancsom.

- Igen, uram - bólintott a lány, s a Fiona meggondolatlanságának foglyául esett kis robot a nagyobb nyomaték hatására végre mehetett.

Félórával később az állatorvos asztala mellett megjelent Petra.

- Bocsánatot kérek, gazda.

- Nem tehetsz róla - vont vállat a doktor.

Petra bólintott. Valóban nem tehetett róla. Kicsiny teste a miniatürizált robottechnológia legújabb vívmányait rejtette magában, sokkal kisebb térfogatra zsúfolva be ugyanannyi alkatrészt, mint Nicky vagy akár Eddie szerkezete. Ritka volt az olyan hónap, amikor ez a teljesítőképessége határán működő rendszer föl ne mondta volna valamely ponton a szolgálatot. A mechanikai igénybevétel vagy túlmelegedés hatására rendszeresen szakadtak el vezetékek, olvadtak ki biztosítékok és sültek ki az ízületek milliméternyi szervómotorjai. A kislány vásárlásakor erre külön felhívták a figyelmet.

Kevéssel utóbb egy kék overallba bújt kamaszlány tette le a süteményes tálcát Mr. Benson asztaltársasága elé. - Jó estét, uraim.

- Jó estét. Hát te ki vagy? - volt a válasz.

A lány egy pillanatra a hátát mutatta Mr. Bensonnak, hogy láthassa rajta a Brirob feliratot. - R. Kate Watkins, uram, a Brirob mozgószervizektől.

- Akkor meg mit keresel itt?

- Egy robotot jöttem megjavítani, uram, és R. Eddie Jackson elkért a cégemtől, ha már úgyis itt vagyok.

Mr. Kelly megcsóválta a fejét. - Ez az Eddie nagy szervező. Lehet, hogy alkalmaznom kellene.

Az urak nevettek. Mr. Kellynek szállítmányozási társasága volt.

- Elnézést, uram - fordult hozzá Kate -, de én is igen nagy szervező vagyok.

- Igen?

- Hogyne. Ha felajánlhatom szolgálataimat...

- Nem vagy elégedett a jelenlegi helyeden?

- Well, kedvezőbb ajánlat esetén fontolóra venném, elégedett vagyok-e.

Az urak újfent nevettek, a robot pedig továbbindult más asztalokhoz.

- Várj csak - szólt utána Mr. Kelly. A lány megfordult. - Szólj Jennynek, hogy jöjjön ide.

A robot bólintott.

- Mit gondol, John? - nézett Kelly úr Mr. White-ra.

- Miről mit gondolok? - kérdezte a boltos.

- Aligha ad be másik pályázatot bárki is.

- Nagy örömömre - mosolygott az.

- És aligha fogják elégtelennek találni a magáét.

- Még nagyobb örömömre - nevetett Mr. White.

- Szóval lesz egy robotja.

- Úgy van, Roy, de miről mit gondolok?

- Well, például az ezt követő üzleti terveiről. Hasznosítani fogja, nemde?

- Ezt leírtam a pályázatban.

- Maga ravasz ember, John. Vannak magának tartalékban további tervei is, el se hinném, hogy nincsenek.

- Maga akar tőlem valamit, Roy - húzta össze szemét az idős boltos.

- Egyszer kitavaszodik, John - hunyorított vissza a másik.

- Egyszer ki. És?

- A város robotjai visszamennek dolgozni a parkokba és a földekre, az emberek pedig maguk járnak boltba ismét. Már nem fagynak meg az utcán.

- Úgy van.

- Tehát kell némi fifika ahhoz, hogy a házhoz szállítást bevezessük a negyedben.

- Hm - mondta Mr. Benson.

- Hm - bólintott Mr. White.

Negyedik asztaltársuk, Mr. Livingstone az északi negyedből való volt, ahol ez már működött.

- Ez jó gondolat, Roy - bólintott ő is. - Keresnénk vele egy kis pénzt.

- Lassabban a testtel - lepődött meg Mr. White. - Miért a többes szám?

- Well, John, maga egyedül is meg tudja ezt csinálni, de miért ne tenné az én cégemmel közösen? - hajolt előre Mr. Kelly. - Kettő több, mint az egy.

- Az ám - mondta Mr. Benson.

- Hívatott, Mr. Kelly? - szólalt meg egy udvarias hang a fejük fölött.

Az urak fölnéztek. Jenny állt ott szolgálatkészen, parancsra várva.

Mr. Kelly végigpillantott a lányalakon és rákacsintott Mr. White-ra.

- Hallja-e, John, ezek a kanadaiak derék emberek. Fordulj csak meg, fiam.

Jenny kicsit meglepetten fordított hátat nekik.

- Most vissza. Maga szerencsés ember, John. Én is beadtam volna egy pályázatot, ha nem félnék, hogy az asszony átharapja a torkomat.

Az urak nevettek. Jenny összeráncolta a homlokát.

- Magának sose nő be a feje lágya, Roy - dörmögte Mr. Benson.

- Mi köze a fejem lágyának ahhoz, hogy John viszi haza és nem én? Ha már nem pályáztam, hát hadd sárguljak. Hát még ha fölvenne egy rendes ruhát is...

- Mr. Kelly - szólalt meg a lány és csípőre tette a kezét. - Nem tudom, ön mire gondol, de vannak sejtéseim. Szeretném figyelmeztetni önt. Pillanatnyilag semmivel sem tartozom Mr. White-nak, de ha a pályázatát elfogadják, a gazdám lesz. És akkor úgy fogom tekinteni, hogy ön a gazdámat illetlenül gyanúsította, uram.

- Úgy? S akkor mi lesz? - kérdezte Mr. Kelly jól megjátszott felháborodással.

- Nem tudom, uram - mondta Jenny őszintén. - Tanácsot fogok kérni olyasvalakitől, aki jobban tudja, mi a teendő ilyen helyzetben. Jobban ismeri a várost és az önök szokásait, és nagyobb tapasztalata van erkölcsi ügyekben. Az itt töltött rövid idő elég volt, hogy összeismerkedjem egy vörös hajú ifjú hölggyel.

Kis csend támadt, az urak összenéztek.

- Hűha - dünnyögte Mr. Benson.

- Hm - mondta Mr. White.

- Bocsánatot kérek - tette hozzá Jenny. - De én elektronikus gép vagyok, uraim.

- No - kérdezte George, amikor családtagjai lassan együvé szállingóztak, hogy egymás társaságában töltsék az óév utolsó órácskáját -, kinek mik a tervei az újesztendőre?

- Aki kérdezte, először az feleljen - mondta Fiona.

- Jól van. Én írni akarok egy könyvet a huszadik század háborúiról.

- Én pedig Niamh és társai történetét - felelte az ír fruska.

- Én be akarom fejezni a Szigetcsoportot - említette Mary egy korábban félbehagyott regényét.

- Én tanulni akarok valamit, de még nem tudom, mit; és Dianának akarok udvarolni - jött egy hang George mellől.

- Én szeretnék építeni egy gépet, ami mozog.

- Én el akarom olvasni Jorgensen összes műveit.

- Én többet akarok tudni franciául.

- Én szeretnék ellátogatni egy-két további afrikai létesítménybe.

- Én háztartási robot szeretnék maradni.

- Akkor - emelte föl poharát George - kívánom mindannyiunknak, hogy terveink maradéktalan sikerrel járjanak.

Komoly arccal koccintottak, kiitták poharaikat és visszaültek.

Az utolsó óra gyorsan elrepült. A kivetítő egyik sarkában a hátralevő másodperceket mutatta egy szám, háromezer-hatszáztól lendületesen haladva visszafelé. Pontban tizenegykor megnézhették az utolsó tűzijátékokat, amiket az óévben még látni lehet: a fedél alá menekült Párizs, Berlin, Róma és Prága ekkor köszöntötte az újévet. De a legszebb a kinshasai volt, mert ott nem üres utcák fölött ropogtak a rakéták, ott kint voltak az emberek a vidám afrikai nyárban és fújták a papírtrombitákat. Christiesben kevés volt a papírtrombita, mostanában nem volt divat, de Kongóban töméntelen, és a tűzijáték is valahogy más volt, ha odalent ingujjban nézték a szabad ég alatt. A műanyagfedeleik mögé bújt christiesiek morcosan nézték az ünneplő kongóiakat.

De aztán táncoltak tovább, ették-itták a szakácsok mesterműveit, s várták az ő idejüket. Már csak ötven perc.

- No? - mondta Fiona. - Már csak háromnegyed óra.

Bobbie Nickyvel kártyázott az asztal sarkán, és fölnézett a képernyőre.

- Már csak félóra...

A kislány követte a tekintetét, mintha nem tudná az időt magától is, és bólintott.

- Már csak negyedóra - mondta Mary kisvártatva.

Aztán elhalkult a zene, s a kivetítőkből trombitálás hallatszott. - Öt perc! - jelentette be Mr. O'Connell. - Mindenki keresse meg szeretteit és a pezsgősüvegét!

A Lane-ek már együtt voltak, s pezsgősüveg is akadt, a fiatalabbaknak alkoholmentes. Kis vita keletkezett arról, hogy Nicky is ihatna rendes pezsgőt, úgyse kell attól tartani, hogy a fejébe száll. Steve javasolta, Mike ellenezte, John pártolta az ötletet, a kislány pedig diplomatikusan nem nyilvánított véleményt. Végül Mary elvágta a vitát azzal, hogy pezsgőt tizenöt évtől kezdve kaphatnak. Vagyis a felnőttek, Fiona és Michael. Bob szólt, hogy Nicky sose lesz tizenöt éves, de anyja csak annyit mondott, de, három év múlva. Bobbie pedig nem válaszolhatott, mert negyedszer is megszólalt a trombita. Egy perc!

Körbeállták az asztalt, kinyitották az üvegeket; George töltött a nagyoknak, Mary a kicsiknek. Éppen fölemelték poharaikat, amikor megszólalt az éjfélt jelző gongütés.

Félórát is eltartott, amíg végigénekelték az ilyenkor szokásos dalokat: az Air Sgáth Nan Iomadh Linnt, a nemzeti és az uniós himnuszt. Mindegyikhez külön szereposztásuk volt: az első dalnál Fiona és Ryan apó vezette a kórust, az Isten óvja a királyt Mr. Jackson és Mr. O'Connell irányításával szólt, Beethoven Örömódája pedig Mrs. Clyde és Mr. Atkinson vezetésével. Azután a polgármester odalépett a városháza kapujába e célra odakészített telefonhoz, s elküldte a város újévi üdvözletét a világprogrami városoknak, szerte az összes kontinensen.

"Christies upon Severn boldog új évet kíván testvérvárosainak. Jó, bár nem kiemelkedő évet tudunk magunk mögött. Jövőre új gazdasági beruházásokat és építkezéseket tervezünk. Az év városalapítványa címre Qaasuitsup városát javasoljuk. Mindenkinek boldog új évet!"

Közben már érkeztek a hasonló jókívánságok a greenwichi időzóna többi városalapítványától: belföldről, Írországból, Izlandról, Afrikából. Több helyről is említették Qaasuitsup nevét; a távoli Észak e városa tavalyi eredményeiért harmadszor kaphatja meg a megtisztelő címet. Ők maguk hajnali háromkor jelentkeztek, amikor náluk is beköszöntött az újesztendő. Megköszönték a bizalmat és megígérték, hogy jövőre is igyekezni fognak elnyerni azt.

Qaasuitsup városát különleges céllal alapították hatvan évvel ezelőtt. Kísérlet volt, kísérlet egy olyan városra, ami természeti adottságok nélküli, teljesen lakhatatlan vidéken épül és mégis lakható. Kiválasztottak hát egy helyet az északi szélesség nyolcvanadik fokán, közvetlenül az örök jég birodalmának határán, a qaanaaqi törvényhatóság országnyi területének szélén. Százötven évvel ezelőtt még hosszadalmas és veszélyes volt megközelíteni ezt a helyet. Koppenhágából kéthetenként indult repülőgép Kangerlussuaqba, onnan változó időpontokban vitt a helyi járat Qaanaaqba, a szigetóriás legészakibb városába. Itt helikopterre kellett ülni és elindulni északkeletnek, majd a kopár, fagyos semmi közepén egy jelöletlen ponton leszállni. Qaanaaq innen kétszáz mérföld légvonalban, hajóval legalább ötszáz lenne, ha a tenger nem lenne befagyva, de mindig be van. Qaanaaqból a legközelebbi város, Upernavik hatszáz mérföld. Valaha, a sarki felfedezők korában ekkora távolságokon élet és halál múlott.

Hatvan évvel ezelőtt robotok és munkagépek serege érkezett ide leszállópályát nem igénylő katonai szállítógépeken, s többheti munkával hatalmas barlangot fúrtak-robbantottak egy sziklafalba, amelynek tetején a húszmillió éves jégpáncél meg sem rezdült. A barlangban várost építettek, közműveket teremtettek, mennyezetén fúziós nap helyettesítette az odakint se sokat látható igazit. Kint a barlang előtt repülőtér épült, ami minden grönlandi városnak tartozékát képezi, de sokkal nagyobb. A légikikötőt föld alatti alagút köti össze a barlangvárossal, mert ritka vendég itt a tiszta, szép idő, a meleget pedig hírből sem ismeri ez a táj.

Napjainkban Qaasuitsup igazi nagyváros, a sziget egyik leghatalmasabb városa: tízezer ember lakja. Igaz, ezek többsége csak átmeneti lakos, néhány hónapra jön ide minden évben. Háromnegyed részük nem is grönlandi, más országokból érkezik ide sarkkutatni. A reptérről közvetlen járat vezet az ország több városába, de Koppenhágába, Montréalba, New Yorkba, Londonba és Párizsba is. A londoni járat helyi idő szerint délelőtt tizenegykor indul minden hétköznap, s itteni idő szerint délután háromkor, azaz egy óra múlva ér földet a kensingtoni kis reptéren. Indulás vissza este hatkor, érkezés egy óra múlva, négykor. Qaasuitsupi lakosoknak a dán követség fizeti a szállodát egy éjszakára, ha három óra alatt nem tudnák ügyeiket elintézni. De visszamehetnek kilenckor a nuuki járattal is, ez hétkor ott van, fél nyolckor már a kiskertjükben vacsorázhatnak a barlangi nap alatt.

A kísérlet sikerült. A természeti adottságok nélküli város épségben megérte ötödik születésnapját és jól fejlődött. A következő évben megkezdték az első város építését a Holdon. Qaasuitsup elvégezte, amiért létrehozták, új feladat után kellett néznie. Ez ugyanaz volt, ami hazájának többi városáé: termővé tenni a sziget partvidékén elszórt jégmentes területeket, amik kitesznek annyit, mint Elefántcsontpart tartomány. Qaasuitsup az elmúlt évben húsz négyzetkilométert borított be melegházakkal és ültetett tele növényekkel, s közben jutott ereje gondozni a már beültetett nyolcszáz négyzetkilométert is. Persze soha nem vehetik le az üveget az ültetvényekről, soha nem kapcsolhatják ki a fűtőberendezéseket sem. Ezen a szilveszteren orkánerejű sarki szél csapkodja az élénk színekben világító melegházakat, a hőmérséklet hetvenöt fok fagypont alatt. A barlangváros ötszörös hőszigetelő burkának külső és belső oldala között kilencvenhét fok a különbség.

Fél egykor körbevitték a téren a malacokat. Mr. O'Connell, Mr. Martin Jackson és a malacügyekben szaktekintély Mr. Atkinson járt körbe a jókora tálcákkal, amikre rászíjazták az állatkákat, akik előzőleg egy kis állatorvosilag engedélyezett altatót kaptak, hogy ne rémítse meg őket az ünnepi sokadalom és a sok rángatás a farkukon. Az első húzást Fiona eszközölte szörnyű ünnepélyes képpel, mint aki legalábbis egy sokmilliárdos világprogrami beruházást avat föl. Az emberek nevettek és megtapsolták, s a három tálca útjára indult a békésen szunyókáló sertésekkel.

- Úgy! - mondta Fiona elszántan. - Az élő malaccal megvolnánk, lássuk a holt malacot!

- Well - felelte Eddie -, nem kellene megvárni, amíg befejezik a húzogatást?

- Ugyan miért, Eddie Jackson?

- Például hogy az említett kétféle malac ne találkozzék.

- Miért ne?

- Fiona, mit mondanál, ha körbevinnének egy tálcán, s magad mellett az asztalokon megsütött embereket látnál?

- Megkérdezném a receptet - vágta rá a róka -, és kérnék hozzá krumplit is.

- Kannibál - állította Nicky.

- Mi?... - nézett le a Vörös. - Hát az egy kábítószer, te.

- Az a kannabisz - akarta mondani a kislány, de a Vörös már elszáguldott, hogy megkérdezze Mr. White-ot a malacok tálalásáról.

Két perc múlva visszatért.

- No! Eddie Jackson, tálalhatod a malacokat, Atkinson fősertésügyi előadó és White fődisznológus úgy látja, hogy kellőképpen ropogósak és ínycsiklandók, figyelembe véve persze, hogy farkaséhesek vagyunk.

- Apa - szólalt meg Bobbie -, hogy lehet Fiona farkaséhes, amikor egész nap evett?

- Így - mutatott George a lányra.

- Bob Lane, nem gondoltad át szavaidat - jelentette ki a róka. - Először is a "vagyunk" nem érdemtelen személyemre vonatkozik, hiszen seregre való éhes ember kívánna esni sütött malacainknak neki. Másodjára pediglen csupán egyvalami szükséges ahhoz, hogy Fiona farkaséhes legyen.

- No mi?

- Sült malac.

Így hát rövidesen megérkeztek a tálak, amiken a fél nappal ezelőtt még békésen röfögő kis állatok immár cseresznyepirosra sütve feküdtek, szájukban citrommal vagy almával, hátukon szalonnadarabkákkal, gyomrukban különleges töltelékekkel. Az egyik csapat Lane-recept szerint készült, szalámival, hagymával, francia sajttal; a másikat rákpástétommal töltötték meg egy Diana hozta recept alapján, amit egy régi szakácskönyvben talált; a harmadik társaság Mr. Fergus zöldséges töltelékét hordta pocakjában; a negyedik Ryan apó egy régi, franciás munkája volt; az ötödik receptet világprogrami forrásokból kapták évekkel ezelőtt, ez diós keverékkel töltötte meg a malackákat és olasz mártásban fürdette meg őket.

A tálcákat nem az asztalokon helyezték el, tekintve, hogy ott már nem is igen akadt volna hely; minden tele volt gyümölccsel, süteménnyel, szendviccsel megrakott tálakkal, poharakkal, palackokkal, mindenfélével. A robotok sétáltak körbe velük. Lane-ék asztalánál ekkor húszan ültek, kívánságukra Jenny egy diós és egy zöldséges művet küldött nekik.

- Ó, malac - szavalta Fiona, látva az érkezőket -, ó, újévi sült malac, köszöntünk! Légy velünk ez innepi órán, add meg nekünk ma a füledet, az orrodat, a csülködet...

Az emberek nevettek, Mrs. Carlisle pedig felkérte Norman Robinsont, hogy szeletelje föl a malacokat. - Elvégre az ön szakmája.

- Hát, tudja, asszonyom, van némi különbség.

- Itt is vágni kell - nevetett a hölgy, és intett Jennynek, hogy az ő krokettjeiből is hozzanak egy tállal.

Fél négy tájban Bobbie, elsőként a Lane-ek közül, kijelentette, hogy álmos és szeretne aludni menni. Mary bólintott és már kelt volna, de kislánya nyomban talpon volt.

- Majd én, anya.

- Maradj csak. Lassacskán neked is ágyban lenne a helyed, nem gondolod?

Nicky nem gondolta, és ezt jelezte is, lendületesen megrázva fürtjeit.

- Elkísérem és jól betakarom - ígérte.

- Hát jó. Boldog új évet, Bobbie.

- Boldog új évet mindenkinek - búcsúzott a kisfiú. - Isten veled, Nicky.

- Én is jövök, szamár.

Átvágtak a téren és beléptek a városháza kapuján. A kapu melletti lifttel föl a harmadikra, s ott a lányka csöndesen benyitott egy pihenőszobába, amit külön a vendégsereg álmosabbjainak alakítottak ki. Már voltak odabent. Öt kisgyerek aludta matracokon az igazak álmát, először az újesztendőben. A sarokban egy másodosztályú állt mozdulatlanul, ha szükségük lenne valamire.

- Szia - intett neki Bob, de a robot nem felelt. Hangosan nem volt szabad szólnia, suttogni pedig nem tudott.

- Itt gömbölyödj össze - emelte föl Nicky az egyik matrac takaróját. Bob lecsüccsent, ő pedig tett két mozdulatot és lent volt a cipő testvére lábáról. - Kérsz valamit?

- Jóéjtpuszit.

- Boldog új évet - cuppantott az arcára a lány.

- Boldog új évet - adta vissza öccse.

- Csak a nevemet kell mondanod, ha szükséged van rám.

- És jössz?

- Jövök.

Gondosan betakarta, aztán fölegyenesedve végigpillantott a többieken, majd búcsút intett öccsének, s már kint is volt az ajtón.

Mikor George fölébredt, egy pillanatig nem tudta, hol van, aztán visszaemlékezett. Megnézte az órát: dél lesz, hét órát aludt. Nyújtózott egyet, föltápászkodott és kiballagott a folyosóra. Volt a közelben egy fürdőszoba. Mikor kilépett, már ott várt az ajtóban a szolgálatkész leánygyermek.

- Boldog új évet, apa - mondta, cipőjéből kilépve fölhágott egy székre és két csókot cuppantott az arcára. - Hogy aludtál?

- Jól, csöppem - George fölkapta lánykáját, a karjára ültette és elindult vele. - Mi újság?

- Az, hogy ha továbbmegyünk, nem tehetsz le többet.

- Nofene?

- Ott maradt a cipőm a szék mellett.

George megfordult és lánya fejét félrehajtva lekukucskált. - Hát az mit keres ott?

- Jólnevelt Lane robot nem ugrál székekre cipőben.

- Vagy úgy. S most mit tegyünk? Én nem hajolhatok le, mert leejtelek, te pedig túl magasan ülsz.

Míg apja elmélyülten töprengett a megoldáson, látszólag tökéletesen megfeledkezve arról, hogy le is tehetné őt, Nicky gyorsan odahívott egy harmadosztályút a közelből, amely fölvette a cipőt és odaadta neki.

- No lám, mégse kell itt állnunk ezután, míg a világ világ - hagyta helyben az apa, és útnak indult a tér felé. - Más újság?

- Nemigen akad. Ünnepelünk, táncolunk, eddegélünk, jól elvagyunk. A fiúk már mind ébren vannak, anya is, de nagyapa még alszik.

- S Fiona? - kérdezte George, de ekkor kilépett a liftből és nyomban megütötte a fülét egy szenvedélyes "Hah!", amely végigzengett a téren.

- Ő le se feküdt.

- George Lane, hát itt vagy - toppant melléjük az ír fruska, mint egy versenyautó. - Hallád füleiddel, miként szóla ez a balga lélek? Hé! Hova mész?

George eltökélten folytatta útját, maga mögött hagyva a Vöröset. Néhány lépéssel a legközelebbi asztalnál termett, ahol földre helyezte lányát. A gyerek azonnal nyúlt csésze és teáskancsó után, töltött és átadta.

Apja egy hajtásra hörpintette ki, és kért még.

- Ez az. Úgy kellett már, mint egy falat kenyér.

Nicky máris ugrott a pirítósért.

- Hah - dörmögte Fiona, megállva a küzdők fölött és áttanulmányozva a harci helyzetet. - Én óvatos lennék George-dzsal, Dave.

- Légy nyugodt, óvatos löszök - felelte a hentesmester, s lépett egyet a futóval.

Fiona negyedfordulatot tett hossztengelye körül.

- Én óvatos lennék Dave-vel, George - mondta most.

Az író nevetett. - Úgy látom, gigászok harca folyik, Dave.

- Az ám - bólintott a hentes, és fejével intett a szomszéd asztal felé. - Nézd csak.

A szomszéd asztal mellett Sutcliffe-ék két kicsije vívott élethalálharcot. Mostanáig Kenny volt felül, de éppen amikor odanéztek, Jamie-nek sikerült feldöntenie testvérét és fölébe kerekednie. Kenny vitézül küzdött, de Jamie gyorsabb volt: elkapta a torkát, kieresztette vérét a tér pázsitjára, aztán egy erőteljes mozdulattal eltörte a gerincét. Majd fölegyenesedett és elégedetten továbbindult.

Ekkor a halott fölugrott és rávetette magát. Egy pillanat alatt földre teperte, de megbotlott és fölbukfencezett. Jamie fölpattant és ráugrott, ám Kenny kicselezte és megint támadott. Mielőtt öccse kieszelhetett volna valamit, már végzett is vele, aztán megnyalta a szája szélét és a közönségre nézett.

Ekkor a halott mérges vakkantással fölugrott...

- Tizenkettő mind - mondta Fiona tenisznyelven. - Kenny megint kiegyenlített.

- Melyik az?

- Amelyiknek fehér folt van a hátán.

- Ezek a novemberi alomból valók, ugye?

- Abból. Kis méregzsákok, őszre már egyedül elejtik a rénszarvast, jövőre a jávort is.

Atkinson ránézett. - Hol találsz te Christiesben jávorszarvast?

Fiona megrántotta a vállát. - Az más lapra tartozik. Ha találnak, elejtik. Ha nem találnak, nem ejtik el.

Azzal odalépett a kis méregzsákokhoz.

- Hahó, srácok, hogy megy a küzdősport?

A srácok rá se hederítettek. Birkóztak tovább.

Fiona megvárta, amíg Jamie legyilkolja Kennyt, aztán fölkapta őket, kétfelől a hóna alá csapta és elindult velük.

- Hé! - kapta föl fejét az anya, s egy iramodással a lány mellett termett. - Teszed le őket, de rögtön?

- Boldog új évet, Nellie Sutcliffe - üdvözölte Fiona. - Ettél ma már húst? - Ez alkalmasint a hagyományos kínai köszöntésforma, az "Ettél ma már rizst?" kutyára átalakított változata volt. - Üdv, ó, Edward Sutcliffe! Nézd, mit hozok itt karjaim alatt.

- Már láttam őket - nézett föl Mr. Sutcliffe. - Tedd le, hadd menjenek játszani.

- De akarnám az egyiket.

- Ugyan minek?

- Megvenni. Hazavinni.

- Aligha bírná ki melletted egy kutya.

- Bármilyen kutya csak büszke lehet rá, ha Fiona kutyája lehet - felelte a fruska önelégülten -, ám e kutya nem az leend. Seánnak szántam kicsiny, szőrös személyiségét. Alkalomadtán, ha úgy gondolod, ó, Sutcliffe-ok Edwardja, elhívnám háztűznézőbe, hogy gazdai erényeivel megismerkedvén, apró gyermekedet kezébe nyugodt szívvel adhasd, minekutána...

- Ötszázért viheted - rekesztette be Mr. Sutcliffe az alighanem hosszúnak ígérkező szóáradatot, nem volt kíváncsi Seán gazdai erényeire.

- Háromszáz - vágta rá Fiona, villámgyorsan váltva át az anyagi valóság talajára.

- Nincs alku, Fiona Ní Chiarraigh. Ha ötszázért viszed, viszed. Ha nem kell, tedd le és engedd útjára.

- Fiona azért is alkuszik. Fülenként kétszázötven.

Mr. Sutcliffe ellenőrizte, hogy védenceinek megvan mind a két füle, és bólintott. - Megegyeztünk. Melyiket akarod?

A róka lepillantott a két izgága állatkára. - Bhuel, Mr. Kenny Sutcliffe, mit gondolsz, elmennél ír földre, társául szegődve a... hé!

Amíg Kennyre figyelt, Jamie lendületes ficánkolással kiszabadította magát, lepottyant az asztalra, leugrott a székre és máris lent volt a talajon, ahonnan csaholva kezdte követelni ikre szabadon bocsátását.

- Úgy - mondta Fiona homályosan, és maga elé emelte Kennyt, aki gyanakodva pislogott rá. - Nos hát, Kenny Sutcliffe, mit felelsz az ajánlatomra?

A kiskutya gondolkodott egy pillanatig, aztán - ártani nem árthat - megbillegette farkát.

- Ez az! - rikkantotta Fiona olyan hangerővel, hogy foglya rémülten lesunyta fülét. - Megegyeztünk. Mancsot rá! Vagy tudod mit... - Kézfogás helyett cuppanós csókot nyomott a csöppség feje búbjára, amit az lelkes képen nyalással viszonzott. - Úgy ni. Mehetsz. Nemsokára eljövök érted.

Letette. Kenny vissza se nézve rohant családjához.

- Bhuel, Edward Sutcliffe, nem szeretem a félmunkát - törölte meg az arcát a Vörös -, ha megállapodtunk, fizetek is nyomban. A... - Zsebébe nyúlt. - Hé! Ki ette meg a kártyámat?!

A christiesiek lapítottak.

- No jó. George Lane, nálad van a kártyám?

- Énnálam ugyan nincsen - vont vállat a megszólított.

A róka vállat vont, égnek emelte karját, s mint valami varázsigét, hadarva zengeni kezdte:

- Ötven öreg görbe törpe körbe csörtet összetörve!

George felröhögött. - Mi ez a hülyeség, gyerekem?

De akkor már hallatszott is Fiona hangja a közelből, amint vidáman dalolászik: "Én vagyok Fiona kártyája, trallala, én vagyok Fiona kártyája, trallala..." - holott maga a Vörös némán állt és várakozott.

Némi füleléssel bemérte az irányt, s a Lane-ek asztalán egy csomó tányér és palack között, egy másik sakk-készlet alatt felejtve rálelt a kártyájára, ami kitartóan ismételgette, hogy ő Fiona kártyája, trallala.

- No mi az? - nézett az őt bámulókra. - A kártya arra hallgat, amire betanítod.

- Szép diszkrét módja a kártya megtalálásának.

- Más dolgokra is hallgat. No, mi kell? - nézett Bobbie-ra, aki odalépett elé, égnek emelte karját és hadarni kezdett.

- Ötven öreg törpe görbe... micsoda?

- Hagyd, nem érdemes. Erre csak az én hangomon reagál. Bhuel, Edward Sutcliffe, mi lenne, ha a vegyesboltban vezetett számládra tenném át ez összeget, mely Kenny Sutcliffe bundás személyét hivatott reprezentálni?

- Rajta hát - bólintott a gazda.

A Vörös nyomkodott párat a kártyán, bólintott, a zsebébe süllyesztette és kezet nyújtott. - Öröm üzletet kötni véled, nagy jó uram.

Mr. Sutcliffe parolázott vele, és közölte, hogy két hét múlva el kell vinnie Kennyt.

- Úgy lészen.

Bobnak erről eszébe jutott valami.

- Apa?

- No?

- Én mikor kapok?

- Kenny Sutcliffe-ot? Soha az életben, csak egy van belőle.

- Nem. Saját kártyát.

George kicsit föllélegzett, amiért fia nem kutyát akar.

- Gondolom, hétéves korodban, mint mindenki más.

- George Lane! - mondta Bob pontosan azzal a hanglejtéssel, ahogy anyja szokta.

Apja rámeredt, aztán megvakarta az orrát.

- Nofene...

- Bhuel - tódította Fiona.

- Úgy vélekszöm, a naptári év számít, nem a, hogy melyik hónapba születött - vélte Mr. Atkinson. - Már januártól löhet neki.

- Legutóbb még csak hatéves voltál - dörmögte az apa -, hogy lettél egyszeriben hét?

- Múlik az idő - mondta Bobbie bölcsen. - Egyébként csak hat és fél vagyok, de idén betöltöm a hetet, úgyhogy jár nekem a kártya.

- De rá is ér akár decemberig, nemde? - mondta George incselkedve, ám fia igen morcosan nézett vissza rá. - No jó. Mikor szeretnéd?

- Mikor lehet?

- Fogalmam sincs. Az az egy biztos, hogy ma nem, semmi nincsen nyitva. Egyáltalán milyen nap van ma, ebben a rengeteg ünnepben?

- Domhnach^[40] - felelte Fiona.

- Csakugyan. Well, jövő héten juttasd eszünkbe.

S leütötte Atkinson úr egyik gyalogját.

- Holnap már jövő hét lesz - szögezte le Bob.

- De sürgős!

- Persze hogy az - foglalt állást Fiona. - Hogy létezzék az, ilyen világcsuda, hogy valaki kártya nélkül szaladgáljon?

- Te se avval születtél, gyerekem.

- Nem hát. Akkor még föl se találták. Agyagtáblát használtunk, abba volt beleékírva a nevünk és a lakcímünk, mint például Fn N Chrrgh, mert a magánhangzókat nem jelölték, Bbln, Srd ' Lthch^[41] negyvenöt. Praktikus volt, mert ha baja esett, csak le kellett hajolni és gyúrhattunk másikat, de távközlésre csak rövid távon lehetett használni.

- Milyen rövid távon, Fn N Chrrgh?

- Úgy kétszáz méter. Ha valakivel beszélni akartunk, hátba lehetett dobni az agyagtáblával, és akkor megfordult.

- Mondták már neked, hogy szamár vagy?

- Még senki se tette büntetlenül.

George előretolt egy gyalogot. - Bob?

- Apa?

- Ha agyagból akarsz kártyát, azt már ma is lehet. Van valahol agyag a város környékén. Távközlésre is alkalmas, mint hallhattad.

- Köszönöm. Maradnék a műanyagnál.

- Ahogy jónak látod - mondta az apa udvariasan. - Majd nézz utána, hogy milyet szeretnél, és egyik nap elintézzük.

- Ilyet! - rántotta elő a sajátját Fiona, mielőtt a kisfiú szólhatott volna. - Ennél nincs jobb. Harminckilences Nokia-modell - megpörgette és feldobta -, amit ez nem tud, azt nem is érdemes tudni.

George vállat vont, neki mindegy volt a kártya típusa.

- Megnézhetem? - kérte Bob.

- Rajta hát - mondta a Vörösróka.

Fiona maga tervezte kártyája külsejét. A képernyő kerete piros volt, rajta aranybetűkkel bevésve a tulajdonos neve; a hátlapon egymás mellett az ír trikolor és az angol-walesi-skót jelvény, utóbbi, mint korábban már beszéltünk róla, csonkítatlan formában, a Patrik-kereszttel együtt. Fiona régóta kardoskodott azért, hogy Szent Patrik keresztjét vegyék le a zászlóról, elvégre Írország nem tartozik már a korona alá, de igyekezetei megtörtek a hagyománytisztelet falán. Írországban egy árva lelket sem érdekelt, hogy milyen kereszt van a szomszédok lobogóján. A két zászlót az Unió tizenkét csillagának köre kötötte össze.

A Nokia csakugyan sokat tudott. Húsz grammjában elfért a róka számtalan személyi irata, amiket Bobbie elhűlve olvasgatott: személyi igazolvány Írországból és Anglia-Wales-Skóciából; útlevél ugyancsak mindkét országból; két egészségbiztosítási kártya; egészségkönyv; szavazókártya (csak Írországban érvényes); két bankkártya; jogosítvány motorkerékpárra (csak Írországban érvényes); ír kormányosi engedély segédmotor nélküli, nyolc tonna alatti vitorlás hajókra és három tonna alatti segédmotorosokra; angol engedély öt tonna alattiakra. Tagsági igazolvány a Salop megyei, a Dún na nGall-i és a Gaillimh megyei vitorlásszövetségtől; a salopi lovasszövetségtől és ír párjától, a Grái Náisiúntain na hÉireanntól; a Finn mac Cumháil Baráti Körtől, az An Comunn Gaidhealachtól, a Kelta Világkongresszustól (kiskorú tag), a Luimneachi Sörkedvelők Egyesületétől (pártoló tag), a Tiobraid Árann megyei Sportkörtől, a Comhaontas Glastól, a Manx Nyelvért Egyesülettől, a Világ Vadvédelmi Alap Nyugat-Európai Ifjúsági Szervezetétől és a Dún Laoghaire Egyetem Apollinaire Gimnáziumától. Külön csoportban a világprogrami intézmények kártyái: a Tiobraid Árann-i és a Baile Átha Cliath-i LVP-megyebizottság ifjúsági csoportja; a nyelvi főosztály kelta ágának ifjúsági szervezete; az LVP-Habitat luimneachi tervezőcsoportja (pártoló tag); a természetvédelmi főosztály írországi bizottsága (pártoló tag); az ontariói O'Leary Természetvédő Egyesület (külföldi tag); s végül, de nem utolsósorban LVP-lakossági igazolvány Christies upon Severnből.

- Harmincnégy - mondta végül Bob. - Gyűjtöd?

Fiona hatalmasat bólintott, és megmutatta, mit tud még a kártya. Természetesen tudott telefonálni, írhatott vele levelet, számon tartotta az elintéznivalókat, ahogy alighanem minden személykártya a világon; de ezenfelül tudott pénzt is átutalni, átszámítást végezni különféle valuták vagy fizikai mennyiségek között, megvolt benne Európa részletes természetföldrajzi és autótérképe, az Ó Ciarraigh-k családi könyvtárának tizenhatezer kötete és a családi fotók. És sakkozni is tudott. Mindezeken felül pedig, amint a törvény előírja, gyakorlatilag elpusztíthatatlan volt, elvesztés vagy baleset esetén hatósági eszközökkel bemérhető, és szót értett bármilyen kártyaolvasó automatával, amit az elmúlt száz évben gyártottak.

- Mibe kerül egy ilyen? - kérdezte George, látva fia csillogó szemeit.

- Tuggyafene - dörmögte Fiona vállat vonva. - Három éve vettem New Yorkban, akkor kétezer volt.

- Kétezer dollár?!

- Csodákat. Euró. De itt világprogrami áron juthattok hozzá, nem igaz?

- De, remélem.

- Kérdezzük meg Nickyt - mondta Bob -, ő biztos tudja.

- Neki is ilyenje van? - kérdezte Fiona, nem véve tudomást a tényről, hogy Nickynek nem jár személykártya, és nincs is rá szüksége.

A kis robot egy szempillantás alatt megjelent mellettük, arcán érdeklődő "hívtál, jöttem" kifejezésével.

- Nézd - mutatta Bob a kártyát. - Szerinted mennyiért kaphatunk egy ilyet?

- A Dickson és Bentleynél csak holnap estig reklámáron háromszáz fontért - felelte nővére kapásból, miután hosszas tanácskozást folytatott különböző intézményekkel.

A kisfiú apjára nézett.

- No jó - döntött az. - Hát legyen. Rendeld meg, kislányom.

Egész délután folytatódott az összejövetel a Fő téren és kapcsolt részein, a christiesiek egymást váltották a táncban és a pihenőszobákban. Estére a szervezők fölhasználtak minden élelmet, amit az ünnepségre félretettek, alig néhány csomagot vittek vissza éjjel az üzletekbe. Vacsora után Mr. O'Connell mindenkinek megköszönte a részvételt és boldog új esztendőt kívánva elbocsátotta a jelenlevőket.

A Lane-ek megtértek otthonukba, Michael kivételével, aki előbb hazakísérte Dianát, de vacsorára otthon lesz ő is.

- Hogy tetszett? - kérdezte Bob Nickyt.

- Nagyszerű volt. Örülök, hogy christiesi lakos lehetek... és hogy Mr. Wolfe nem evett meg. Sok mindenről lemaradtam volna.

Január másodikát a christiesiek nagyrészt átaludták. A Lane-ek déltájban ébredtek. Voltak persze kivételek: az üzletek ma is kinyitottak, az éjjel friss áru érkezett; Sid is már nyolckor fenn volt, és nem lepődött meg, amikor Nickytől - aki persze szintén nem aludt - azt hallotta, hogy Fiona egy órával korábban ismeretlen helyre távozott.

- Skóciába ment - felelte. - Január másodikán mindig kimegy a Loch Ness partjára, hátha látja az unokabátyját.

A mélykék szemek nagyra nyíltak.

- Igen, őt hívja így.

- És... látta már?

- Well, nem valószínű. De ha megkérdezik, általában ugyanazt szokta felelni.

- "Hork"?...

- Pontosan.

Sid nem sokat tévedett: Fiona ekkoriban nem volt ugyan a Loch Ness partján, de nem járt messze tőle. Scardroyban, a Loch Beannacharain partján sétálgatott és néhány hideghez edzett helybelivel beszélgetett. De éppen Nessie-ről. Skót gaelül, természetesen.

- Ammár bizonyos, jól jönne nékünk is egy ilyen - mondta egy körszakállas skót -, föllendíthetné a idegenforgalmat.

- A - biccentett helybenhagyólag Fiona. - Hát nosza.

- Nosza mit?

- Szerezzenek be egyet.

- Hunnét-e?

- Ej, ammár a maguk dóga. Én megmondtam, mitévők légyenek.

A skót megvakarta a fejét.

- Allehet... de még akkéne tunni, hunnét került a Ness-tóba.

- Sehunnét. Ottan született.

- Gondulja?

- Gondulom.

Ezzel Fiona leguggolt a tábortűz mellé és megforgatta a csukát a rácson.

Nem minden évben látogatott a Ness-tóhoz, ahogy Sid hitte; évek óta nem is járt ott. Tipikus ír lévén imádta a tavakat; de mivel Skócia északabbra van, sokkal több a tava. Az a hatalmas jégmező, ami több mint tízezer évvel ezelőtt felolvadt, miután százezer évnél is hosszabb ideig takarta a tájat, Írországban csak néhány tucat tavat hagyott meg, például Connemarában, az ország középső részén, no meg északon a Lough Neagh hatalmas tükrét. De Skóciában sokkal nagyobb munkát végzett. Míg a lankás ír partokon a jég munkáját elmosta a tenger, épp csak a nyugati part hatalmas sziklatömbjei között maradtak meg jég vájta öblök - Skóciában mindenütt ezek vannak. A norvég fjordoknak itt firth a nevük, s van belőlük éppen elég. A jég csiszolta hegységek között pedig százával tarkállanak a tavak. Fiona legutóbb a távoli északnyugat tavait, a Loch Dionardot és a Remény-tavat látogatta meg - nem messze attól a helytől, ahol szigetünk véget ér -, most pedig visszatért Inverness környékére. Itt szállt le reggel az országos járattal, aztán helyi gépre ült, átrepült a felföld egy darabja, az Orrin folyása és a Loch na Caoidhe fölött, s a gép letette Scardroyban. Teljesen találomra választotta a helyet, semmit se tudott róla, s félórája még ezt a körszakállas skótot sem ismerte.

Ha kicsit több ideje van, nem is biztos, hogy Skóciába jön tavat nézni - befagyott tavat, természetesen -, lehet, hogy átugrik Finnországba, vagy éppen egyenesen a Mackenzie-deltába látogat, kedvenc helyére, ahol a számlálhatatlan tó valóságos csipkévé változtatja a tájat. De most sietett, mert észrevett valamit Nicky csomagjában, aki éppen a boltból jött haza, amikor ő induláshoz készülődött. Kacsa volt benne, amit a kislány vacsorára szánt.

Ami Nicolette-et illeti, ő estére hazahozott egy kis csokor virágot Jenny védencei közül, a szobájából kihozta azt a kis acéllemezt, amit néhány napos korában kapott, s az asztal közepén művészien elrendezte őket, hogy a virágok éppen a három törvény szövegét foglalják díszkeretbe.

- No, mi az? - kérdezte apja, amikor az asztalhoz lépve éppen arra esett a tekintete. Lánya már nyitotta volna száját, de az apa bólintott. - Persze, már tudom, születésnapja van.

- A kétszázhuszadik - mondta Nicky tisztelettel.

- Szép. No és mit eszünk?

A gyerek fölsóhajtott és indult, hogy gondjaiba vegye a sültet.

De azért amikor a család asztalhoz ült, George mégiscsak megkérte, hogy várjon a tálalással, és kivett a zsebéből egy kis ezüstszínű könyvet. A család nagy része mosolyogva nézte, Fiona lelkesen megvillantotta zöld szikráit, a kis robot pedig áhítattal függesztette rá tekintetét.

George felütötte az előre berakott könyvjelzőnél és olvasni kezdett.

Csak Robbie cselekedett azonnal és tökéletes pontossággal."^[42]

Kis csend támadt.

- Miért éppen ezt a részletet választottad? - kérdezte Mary.

George vállat vont. - Asimov a hideg fejű mérlegelés, a lecsiszolt logikai fejtegetések embere volt. Ritka, hogy drámai feszültséget teremt, és ez a fiatalkori eset különösen figyelemre méltó. Te melyik részletet választottad volna?

Mary gondolkodott egy pillanatig és kinyújtotta kezét a könyvecskéért. George úgy helyezte tenyerébe, mint aki átadja a stafétabotot.

Felesége lapozgatott egy kicsit, aztán elkezdte:

- Te magad megfeleltél a kérdésre. Sehol sincs hiba! Gondolkozz csak egy kicsit a Gépekről, Stephen. Ezek robotok, és engedelmeskednek az első törvénynek. A Gépek azonban nem egy ember, hanem az egész emberiség javára dolgoznak, ennek megfelelően az első törvény így alakul: ťA Gép nem árthat az emberiségnek, nem nézheti tétlenül, hogy az emberiség ártalmat szenvedjen.Ť

- Azt hiszem - tette hozzá -, ez az utolsó novella... bár soha nem mondták ki hivatalosan... valahol az alapozást adta a világprogramhoz.

- De hiszen ilyen Gépek ma sincsenek - jegyezte meg Mike.

- Nincsenek, de a világgazdaság összes ügyét a világprogram gazdasági főosztálya koordinálja, és a számításokat robotok végzik. Végeredményben nagyjából ugyanaz a helyzet.

- De a világprogram tervezete még a robotika megjelenése előtt készült - vetette közbe Nicky, mert logikus lény volt.

- És nem is mentek vele sokra - bólintott anyja -, örökké ugyanazoknak a bajoknak a gyűrűjében keringtek. Csak Matthews fellépésével vált a világprogram igazi erővé, s persze újra kellett tervezni az egészet.

- Én is választhatok? - kérdezte Johnny.

- Mit?

- Részletet.

- Tedd - adta át Mary a könyvet.

Johnny egy-két pillanat alatt megtalálta.

- Ó, te jó ég - dörmögte Mary.

A fiú jó dramaturgiai érzékkel elhallgatott.

- Miért pont ezt? - kérdezte Mary.

- Mert az egyetlen eset, amikor Susan Calvin megölt egy robotot.

- Muszáj volt - szólalt meg Nicky azonnal, hiszen az első törvény kötelezte rá, hogy az Embert megvédje; oly mindegy, ha kitalált személy is az. - A robot megsértette az első törvényt.

- Nem sértette meg - szólalt meg váratlanul Fiona, aki pedig mindig közömbösnek mutatkozott robotügyekben. - Csak nem volt kiútja ebből a szituációból.

- De a szituációt dr. Calvin teremtette - mondta komolyan a gyerek. - A robot már korábban megsértette az első törvényt: bántotta a doktornő emberi érzéseit - sőt Lanning és Bogert érzéseit is. Ezért kellett pusztulnia.

- Az már bizonyos - dünnyögte George. Szemernyi részvétet sem érzett Herbie iránt, aki épp százhúsz éve feküdne használhatatlanul az ócskavastelepen, ha valaha is létezett volna. - És te melyik részletet választottad volna?

Néhány pillanatig csend volt, amíg a kis robot föl nem nézett és észre nem vette, hogy apja éppen őrá tekint.

- Én?

- Te hát. Te vagy a családban az "én, a robot".

- Amelyiket te - mosolygott a kislány az elnevezésen.

- Lehetnének önálló gondolataid - mondta az apa elégedetlenül. - Attól, hogy a törvény szerint az enyém vagy...

- Nem attól - vágott közbe a gyerek. - Nekem ez a részlet másért fontos. Itt történik először, hogy egy robot megmenti az Ember életét, méghozzá nyomban egy gyerekét. Ráadásul anélkül, hogy ismerné a Robotika Törvényeit.

- Hogyhogy? - lepődtek meg többen is.

- Ezt a novellát Asimov professzor 1939 májusában írta - kezdte a gyerek kissé anakronisztikusan, hiszen Asimov akkor csak tizenkilenc éves volt, dehogy volt még professzor - és 1940 szeptemberében jelent meg a Titokzatos Tudományos Történetek című magazinban. De csak később született meg Herbie történetének alapötlete, amelynek felvetésekor John Campbell, az Astounding^[43] szerkesztője magyarázatot kért a robotok viselkedésére, és decemberben kettejük munkájából megszülettek a törvények. Ezért ünnepeltük múlt pénteken a kétszázadik évfordulójukat. Akkor a Robbie már rég az olvasóknál volt, még ha más címmel is.

- Mi volt az? - kérdezte Steve.

- Különös játszótárs.

- Elég hülye cím - vakkantotta bele Fiona tiszteletlenül. - A Robbie jobb. És ettől függetlenül, most már sohasem eszünk?

Mary megjegyzése, hogy a robotika megszületése után újra kellett tervezni az egész világprogramot, nem egészen pontos. A világprogram tervezete valóban a robotika megjelenése előtt készült, a múlt század tízes éveiben, ám legnagyobb részét a robotika csak megvalósíthatóvá tette, az álmokból a realitás talajára hozta.

Mint minden nagy dolognak, a világprogramnak is sok születésnapja van. Az első 2013. október 22-e, amikor megjelent a Jövőnkről, egy ismeretlen szerző kétezer oldalas könyve angol és francia nyelven, gépi fordításban, amiben nemcsak a világ összes akkori baját elemzi, de extrapolálja azokat a jövőbe is, és enciklopedikus alapossággal fejti ki lehetséges megoldásaikat is. A szerző annyira ismeretlen volt, hogy még a nevét sem írta meg. Az Interneten jelent meg a mű, szerzőként csak a Földet jelentő régi szó állt: Gaia. Később, amikor a szerző kiléte napvilágra került és már interjúkat is adott, elmondta, hogy Asimov Gaiája semmiben sem befolyásolta: nem olvasta az Alapítvány-történeteket, sőt Asimovnak még a nevét sem hallotta soha. Kevés ideje volt még olvasni, hisz a mű megjelenésekor csak tizennyolc éves volt. A füstös, koszos Hamburgban élt és Daniel Petersennek hívták.

A második születésnap 2014. január 28-a, három hónappal később. Úgyszintén az Interneten jelent meg egy újabb mű, s bár szerzője nem rendelkezett Gaia kristálytiszta gondolkodásával, nagy tehetséggel hívta harcba a világot a bajok ellen. Néhány problémára kiutat is mutatott, de nem volt olyan átfogó, mint Gaia műve. Nem is lehetett, a szerző aznap töltötte be a tizennégyet. A könyvecske, melynek címe Irány a jövő, legfőképpen egyvalamiért hasznos: felhívta Gaia figyelmét a szerzőre, a Los Angeles-i Joan Sandhurstre, akinek még abban az évben a Zukunftlein becenevet adta - úgy lehet lefordítani, Jövőcske. Levelezni kezdtek, tervezgetni, és rövidesen szervezkedni. Gaia egy későbbi nyilatkozata szerint Zukunftlein műve és hatása nélkül talán soha nem kezd gyakorlati munkába, lehet, hogy beéri a könyvírással.

A mozaik harmadik kockája ugyanazon év szeptember tizedike. Számos politikai mozgalom képviselői utaztak New Yorkba, hogy megemlékezzenek a World Trade Centert a föld színével egyenlővé tevő terrortámadás évfordulójáról. Gaia és Zukunftlein már néhány nappal korábban ott volt, méghozzá többedmagukkal. Jövő Csoportnak hívták magukat, egy se volt közülük huszonkét évnél idősebb, és a társaság egy része úgy társalgott a többiekkel, hogy zsebszámítógépbe beszélt, és az lefordította szavait. Harmincketten voltak és tizenegy országból gyűltek össze. Végigvonultak a Central Parkon és egész Manhattanen, amíg ahhoz a térhez értek, amit azelőtt World Trade Centernek hívtak. Akkorra több ezer New York-i volt mögöttük. Gaia, Zukunftlein és egy társuk beszédet mondott. Cselekvésre hívtak fel a világot elborító szenny ellen, értve a valóságosat és az erkölcsit egyaránt. A felizgatott tömeg egy részére azonban rossz hatással volt az aznap különösen piszkos manhattani levegő, és efölötti dühüket kocsik megtámadásával fejezték ki. Ne feledje az olvasó, hogy akkoriban a légszennyezés fő forrásai a járművek voltak.

A zavargások három napig tartottak. A rendőrök elfogták a csoport tagjait, a külföldi állampolgárokat kitoloncolták, a kiskorúakat visszaküldték családjukhoz. Az a csoporttag, aki a két vezér mellett még felszólalt, a fogdában összekülönbözött társaival és kilépett. Még ketten követték példáját.

A csoport hamarosan ismét összegyűlt Párizsban, az útiköltséget javarészt Gaia és Zukunftlein vagyonos szülei állták; ami azt illeti, tudtukon kívül. De a csoport egyik tagja, a huszonegy éves Donald - valódi nevén Marcel Jacques - maga is tehetős volt, ő hívta meg társait városába. Itt szőtték tovább terveiket, amíg álnéven megjelenő publikációikra föl nem figyelt valaki, s ezzel végérvényesen útjára indulhatott a terv.

Ezt az embert Björn Olafsonnak hívták. Svéd volt, egy kis tóparti falucskában élt és meg akarta váltani a világot. Komoly oka volt rá: a fia autószerencsétlenségben halt meg, a felesége rákban, és volt egy kislánya, akinek jobb jövőt szánt. És rengeteg pénze volt.

A nap, amikor Olafson - később kapott álnevén Baldur - érintkezésbe lépett a Jövő Csoporttal, 2014. december elseje. Karácsony után a csoport sítúrára indult Skandináviába, hogy azután egy részük évekig ne térjen vissza hazájába.

Ám a Jövő Csoport csak az első volt, de nem az egyetlen. A New York-i zavargásokról világszerte tudósított a sajtó, s ez többhelyütt lökést adott hasonlóan gondolkodó embereknek. Az ekkor létrejött kis csoportok közül öt csatlakozott később Gaiáékhoz, négy másik pedig Munkacsoport a Jövőért néven szövetkezett, nem találva kapcsolatot hozzájuk. Néhány publikációjuk segített később a JCS-nek, hogy homályos kérdéseket tisztázzon. És volt legalább tíz olyan csoport, ami tőlük teljesen függetlenül jött létre.

A 2015-ös év lázas munkával telt. Írtak éjjel-nappal, írtak és vitatkoztak, megint vitatkoztak és megint írtak. Tavaszra kezdett világossá válni, hogy Gaia műve csakugyan zseniális, ámbár le kellett csupaszítani az utolsó pontosvesszőig és újra felépíteni. Őszig még úgy festett, hogy ha a csoport - már hetvennél is többen voltak - befejezi munkáját, egy nagyszerű írásművet hoznak létre, ami utat mutat az emberiségnek. Ám ekkor Baldur kijelentette, hogy ehhez nem kell ennyi ember, utat mutatni egy ember is elég. Megtette Jézus Krisztus, megtette Buddha, megtette akármelyik valamirevaló író. Az nem elég. Az utat végig is kell járni.

A világprogram első hivatalos születésnapja, amely ma sehol a világon nem ünnep, 2016. február tizedike: ekkor jelent meg modern korunk bibliájának első kiadása, a címlapon még a terjengős Útmutatás a világ életmódjának átrendezésére címmel. Az Interneten persze, és névtelenül. A világ sorsának megfordítását a felgyorsult életmód lelassításában, az elanyagiasodott szemlélet emberközpontúvá tételében, a célok és törekvések értékrendjének helyes kialakításában jelölte meg.

És ahogy az lenni szokott, nem történt semmi.

De a csoport nem oszlott fel és nem maradt tétlen. Márciusban polgárháború tört ki Zambiában, áprilisban megbukott a török kormány, májusban léket kapott egy tartályhajó, színültig rakva a súlyosan környezetkárosító kőolajjal - ők mindent figyeltek és kommentáltak, s következtetéseket vontak le a jövőre nézve. Havonta, később már hetente megjelenő kommentárjaik egyre élesebben támadták a tehetetlen kormányokat, és akadt egy kicsiny értelmiségi réteg, amely tudott lapjukról és olvasta. Júniusban aztán felfigyelt rá a The Observer munkatársa, Gerald Cole, és szenzációt csinált belőle.

Hazánk nem dicsekedhetik azzal, hogy első hozzájárulása a történethez pozitív lett volna. A kormányellenes angol lap pártfogásába vette az ismeretlen, névtelen elektronikus lapocskát, és azonnal rájuk szállt a kormány. S velük a titkosszolgálatok. Először London, majd Párizs, végül Washington küldte kémjeit a csoport nyomába. Csakhamar megtalálták őket, de Svédország, amely mindig is kiállt az üldözöttekért, megkötötte magát és megtagadta, hogy kiadja őket. Nem is volt ellenük vád. Ennek ellenére Washington nem mondott le róluk, és a nemzetközi jog legdurvább megsértésével elrabolta a csoport tagjait - Baldur kivételével, aki az egyetlen svéd volt közöttük -, és az Egyesült Államokba vitette őket.

Svédország persze tiltakozott, de csak a forma kedvéért és nem nyilvánosan. A csoport maró kritikája a svéd kormányt is támadta, és igazából kedvükre volt, ha az amerikaiak elhallgattatják őket.

A hónap második felét kihallgatások között töltötték valahol a sivatagban, egy titkos támaszponton. A CIA mindenáron tudni akarta, mi az igazi céljuk. Azt hitték, valamilyen hatalom ügynökei.

Aztán július elsején kitört a botrány az amerikai elnök pénzügyeiről, éppen úgy, ahogyan a csoport még áprilisban megmondta. A török kormánnyal folytatott üzelmek magukkal rántották az amerikai elnököt is, és a CIA vezetése aggódni kezdett. Olvasták a csoport publikációit, olvasták májusban azt is, mi fog történni szerintük a CIA vezetésével, ha az elnök megbukik.

A következő két napon sokkal kedvesebbek voltak hozzájuk, föltétlenül szerettek volna valami tanácsot ezektől a jövőbe látó gimnazistáktól és egyetemistáktól, mit tegyenek, hogy elkerüljék a káoszt. Harmadikán aztán Baldur jó időzítéssel napvilágra hozott néhány adatot, tetejükbe mint habot a tortán, a csoport jogtalan elrablását, és összeomlott a CIA-főnökség is. A csoport egyenesen besétálhatott a Fehér Házba.

Az új elnök - a Lindley lemondásával előrelépett Shaw - tisztában volt vele, hogy a botrány őt sem kerüli el, így kiírta a választásokat októberre, és megkérte a nemzetet, hogy addig viseljék őt el, aztán szembenéz a bírósággal és mindennel, amivel kell. Shaw rövid kormányzása alatt a csoport kiképzést kapott az elnöki tanácsadóság művészetéből és rengeteg interjút adott.

Aztán megválasztották Roger Simpsont, a harcias ügyvédet, aki harmincöt éves volt és alig öt éve vált ismertté azzal, hogy egy védőbeszédében a környezetszennyezést a gyilkosságnál súlyosabb bűnnek nevezte, és egy alig egy mérföld hosszú partszakasz beszennyezéséért százmillió dollár kártérítést követelt - attól a cégtől, amelynek ügyvédje volt és amelyet védenie kellett volna. És megúszta anélkül, hogy kirúgták volna a kamarából. Etikai baklövését politikai fegyverré fordította és lecsapott vele a maradiakra. Hatásosan. Elnöksége első évében a csoport jövőtervei tovább kristályosodtak, és 2016. december 8-án megjelenhetett az útmutatás második kiadása - ezúttal már olyan címmel, ami jobban hasonlított a véglegesre. Program a felgyorsult élet lelassítására.

- Jó reggelt, uram - lépett be Nicolette-ünk másnap hajnalban a vegyesboltba. - Gratulálok - tette hozzá.

- Jó reggelt, tündérkém; mihez?

- Tudomásom szerint csakugyan az öné lett az egyetlen pályázat.

- Valóban. De ne igyunk előre a medve bőrére, még nem kaptam meg a robotot.

A kislány végigpillantott a polcokon, nem kell-e rendezgetni valamit.

- Egész biztos megkapja, uram. Jó reggelt, uram, boldog új évet.

Ez Mr. Howardnak szólt, aki ekkor lépett be a raktárból egy nagy dobozzal.

- Szervusz. Mondja csak, miért nem adja már el ezeket a vacakokat?... Köszönöm - mondta Nickynek, aki odasietett és segítőkészen átvette a dobozt. - Már akkor itt hevertek, amikor Marymet férjhez adtam, az pedig nem tegnap volt.

- Mik azok? - pillantott föl Mr. White a számítógépről.

- Alumínium-oxigén akkumulátorok - jelentette Nicky.

- Hát azokon aligha gazdagodnék meg. Ki vesz olyat manapság?

- Akkor minek tartja?

- Mi mást tehetnék vele? Én semmit el nem dobok, ami még használható, akármilyen ósdi vacak. Vagy eladom, vagy megtartom. Valahol még egy özönvíz előtti NiMH-em is van.

- Egy micsoda? - lepődött meg a lányka.

- Nikkel-metál-hidrid. Egy ősrégi akkumulátorfajta.

- Az nem környezetszennyező?

- De, azt hiszem. Be van csomagolva, évtizedek óta nem látott napvilágot. Lehet, hogy a csomagolás alatt már csak egy savmarta foltot találnék, de ezért ugyan le nem ballagok a pincébe, hogy megnézzem.

A gyerek nem felelt. Mint világprogrami elveken alapuló konstrukció mérhetetlenül helytelenített minden környezetszennyezést, de neveletlenség lett volna felelősségre vonnia White urat. Mr. Howard közben az akkus dobozt rendezgette.

- Hát ez... nézze csak - emelt ki valamit az akkuk alól -, egy antik zseblámpa.

- Igen? - pillantott oda Mr. White. - No lám, mennyit kerestem. Működik még?

Mr. Howard kinyitotta, aztán visszacsukta. - Egy merő rozsda.

- Akkor dobja el. Tündérkém, mit gondolsz, isznak ma reggel tejet a környéken?

A kislány tudta, miért kérdezi. - Jönnek már, uram. A kocsi elakadt útközben, nedvesség került a motortérbe és bejutott a fagy, de áttették a konténert másik járműre. Negyedórán belül itt lesznek.

- Mondd meg, hogy verjenek rá néhány percet, negyedóra múlva nyitok és tejet is akarok kiszolgálni.

- Igen, Mr. White.

Kis ideig csend volt az üzletben. A tulajdonos az ünnepségek utáni leltárt tekintette át még egyszer, Howard úr a raktárban tett-vett, Nicky pedig hátrament egy kosárral és összeszedett ezt-azt a családnak.

- Glasgow-ban most érték el az ötven fokot fagypont alatt - érkezett a hangja a gyümölcsösrekeszek közül.

- Szent ég - morogta Mr. Howard.

White úr megcsóválta fejét. - Szívesen agyoncsapnám egyszer, aki ezért felelős.

A kislány előlépett a polcok közül.

- Úgy érti, uram... - és a mennyezet felé bökött.

- Ej, dehogyis. Az ükapáinkat. Ha annak idején nem bolondítják meg az ökológiai egyensúlyt a tömérdek mérgükkel, most nem lennének sarkvidéki teleink és tropikus nyaraink. A tizenkilencedik századtól a huszonegyedikig egyfolytában teleszórtak mindent a disznóságaikkal, de a legtöbbet azért a huszadik század csinálta.

- Az akkoriak is kiabáltak a környezetvédelemért - jegyezte meg Nicolette, kosarába helyezve egy csomó retket és némi répát.

- És mire mentek vele? - kérdezte Mr. Howard. - A napokban olvastam, valamikor az ezredforduló táján akkora jéghegy szakadt le az Antarktiszról, mint Trinidad és Tobago.

- Hát az mi? - kérdezte Mr. White.

- Ország, uram - mondta a kislány udvariasan. - Két szigetből áll a Karib-tengerben, Venezuela partjainál.

- Sokan élnek ott?

- Úgy kétmillióan.

- Ugyancsak nagy jéghegy lehetett.

- Az - vette vissza a szót Mr. Howard. - A Telegraph emlegette annak a jéghegynek a kapcsán, ami a minap szakadt le.

- Télen? - lepődött meg Mr. White. - Ja, hogy az Antarktiszon. Ott persze most nyár van. No, meleg akkor se lehet.

- Nincs is, de ahhoz elég, hogy egy óriási jégtábla leszakadhasson. Már a Tűzföld felé tart.

- Nagyobb, mint az az ezredforduló körüli?

- Nem, sokkal kisebb. De éppen elég nagy.

Nicolette megvizsgált egy csomag uborkát - vadonatúj volt, az este érkezett - és magához vette azt is.

- Most már azonban - jegyezte meg - tudjuk kárpótolni magunkat az antarktiszi szivattyúrendszerrel.

- Nemigen hiszek én az ilyen művi dolgokban - csóválta fejét Mr. Howard.

- Én is művi dolog vagyok - jegyezte meg a gyerek.

- Tudja, Mr. Howard - tette félre Mr. White a gépét -, én azt mondom, inkább szivattyúval vigyük vissza a vizet az Antarktiszra, mint sehogy. Én hiszek a szakembereknek, azok pedig azt mondják, hogy már egy lábnyival alacsonyabb a tengerszint, mint lenne a szivattyúk nélkül. Hát még ha egészen kiépül, hisz még sehol se tart. Hány csövet építettek is ki, kislányom?

- Hármat, uram. A negyediket idén kezdik építeni. Sajnos borzasztóan költséges, csak az élőlényeket kívül tartó szűrőrendszer egymilliárd euróba kerül.

- No, hát hármat. S hány cső lesz, ha egészen elkészül?

- Huszonöt, Mr. White. Ennyi kell, hogy egy nagyobb felmelegedést idejében ellensúlyozni tudjon a rendszer, no meg hogy ledolgozzák azt a nagy vízszintemelkedést, ami a múltban bekövetkezett.

- Mennyi az?

- Harminc láb, uram.

- Látja, Mr. Howard - bólintott a tulajdonos -, hát ezért kell a művi beavatkozás. Ha nincs a szivattyúrendszer, egy napon Londont elönti a tenger.

- A század végére ez bekövetkezett volna - bólintott a kis robot.

- Aztán hova teszik azt a rengeteg jeget, mondd? - kérdezte Howard úr.

A kislány rámosolygott. - Elég nagy az Antarktisz, uram. No meg van egy másik sarkvidékünk is. Tizenötmillió köbkilométernyi vizet tárolnak jég formájában, ellesznek ezzel a kis többlettel.

Ekkoriban a jég, a hideg mindenfelé beszédtéma volt, nemcsak Christiesben, az egész téli félgömbön. Meg a délin is, mert az Európát és Észak-Amerikát sújtó embertelen tél még a mi korunkban is ritkaság, pedig bizonyos, hogy ez változékony időjárásával fog bekerülni a természet történelemkönyvébe. A hidegről beszéltek Tokióban, ahol már nappal volt, Moszkvában, ahol még csak reggel, és a londoni városházán, ahol megint hajnali ülést tartott a rendkívüli hideggel foglalkozó válságstáb. A christiesi városháza még aludt. Aludt a kórház, a parányi vízmű is, de a piac persze ébren volt és nyüzsgött a rakodóktól és árusoktól. Már néhány vevő is akadt, akik persze taxin jöttek, mint mindenki mindenhova, s élénken szidták az időjárást.

- Az már igaz - mondta éppen Mr. Frobisher valamire, s az odalépő Jennyhez fordult. - Jó, hogy eszembe jut, hát még nem is gratuláltam neked.

- Igazán kedves öntől, uram, de mihez? - A lány kicsomagolt egy húsosládát, s félretette.

- Hát az új gazdádhoz.

- Nos, eddig még nem kerültem új gazdához, uram.

- Ami késik, nem múlik. Nemsokára összeül a városháza és kihirdetik.

Ezen a reggelen vagy öten gratuláltak Jennynek, s jóval többen Mr. White-nak - nem mintha nem akartak volna mások is, de hát nemigen mozdultak ki otthonról. Hideg volt, s még tartottak az ünnepek fáradalmai is.

Persze nem a városházának - azaz a képviselő-testületnek - kellett összeülnie ehhez, csak a gazdasági bizottságnak. Small, Appleyard és Sutcliffe urak már tízkor megjelentek Martin Jackson irodájában, de csalatkozna, aki azt hinné, hogy egykettőre sort kerítettek Jenny ügyére. Dehogyis. Számtalan ügy halmozódott föl az ünnepek alatt, s a lány sorsáról csak azért tudtak határozni ezen a délelőttön - sőt egyáltalán e napon -, mert a hideggel kapcsolatos gazdasági ügyeket már egy ideje átvette a polgármester, az ünnepségek elszámolásai pedig csak ezután következnek, napok múlva.

Déltájban értek el a Jennyre beadott pályázatok szemrevételezéséhez - a többes számot csak a hivatalosság kedvéért használták, másik pályázat nem volt. Mr. Appleyard jogi szakértőként megvizsgálta és hibátlannak találta. Mr. Sutcliffe hangot adott véleményének, miszerint a pályázat érdekfeszítő és ő a robotot jó kezekben látná a pályázónál; véleménye szerint ha nem is a város, de a délnyugati negyed mindenképpen nyerne a dologgal. A többieknek nem volt ellenvetése, így hát formális szavazás után a pályázatot elfogadták. Mr. Jackson bejegyezte a határozatot és közölte a számítógéppel, hogy az eddig a város tulajdonában levő robot lízingszerződéssel Mr. John White tulajdonába megy át attól fogva, amikor az önrészt befizeti a város kasszájába. A bizottsági tagok aláírták a pályázatot, archiválták azt, s ezzel - Jenny az utolsó napirendi pont lévén - működésüket e délelőttre befejezték, mehettek ebédelni.

A számítógépre hárult a további feladat. Mindenekelőtt postára adta a határozatot a pályázat aláírt példányával együtt Mr. White címére, ami persze egyaránt jelentette a lakásban és az üzletben használt számítógépet, tehát a boltos már a következő pillanatban olvashatta volna a határozatot, ha nincsen épp elfoglalva vevőivel. Ugyanekkor a városháza parancsot adott Jennynek, hogy mostantól Mr. White szolgálatában áll, induljon el hozzá és kérjen tőle parancsot az átírás körülményeire vonatkozólag. Jenny közölte, hogy még ezerhatszáz másodpercre való munkája van a piacon, hacsak nem kap közben más parancsot. A városháza roppant komolyan mérlegelte ezt, s úgy döntött, hogy Jenny adja át munkáját más robotnak, és haladéktalanul induljon új gazdájához. Jenny nyugtázta a vételt és útnak indult a taxiállomás felé.

Ezekben a percekben nyitott be Nicolette Mr. Stuarthoz. A szabómester üzlete a Diófasor tízben volt, a jelenleg letakart részen, így nem volt szükség zsilipelgetésre. A kislány udvariasan tartotta az ajtót, amíg Mrs. Carmichael kikormányozza a babakocsit, boldog új évet kívánt neki és beljebb lépett.

- Jó napot, Mr. Stuart - lépett a pulthoz.

- Szervusz. A kabátodért jöttél, ugye? - nézett adataiba a magas, gyér hajú szabó, kikeresve Mr. és Mrs. Lane megrendeléseit.

- Igen, uram, ha nem alkalmatlan.

- Elkészült - felelte Mr. Stuart röviden, s lenyomott egy gombot.

A hátsó ajtón nyomban belépett egy robot, karján hozva Nicky sötétkék kabátját, amelyet két hete oly kegyetlenül megtépáztak a záporozó szilánkok. Most makulátlanul ép volt, minden szakadás és lyuk kijavítva, megfoltozva, varrásnak nyoma se volt rajta; még a kutató robotszemek se találtak kivetnivalót rajta, márpedig a kislány alaposan megnézte. Hisz nem okozhatott kárt szüleinek azzal, hogy hiányos munkát vesz át.

- Rendben van, uram. Köszönöm szépen.

S már bújt is ki a piros kabátból, amit azóta kölcsönzött a szabómestertől, s átadta a harmadosztályúnak, a sajátját pedig átvette és a karjára fektette.

- Nincs mit. Nyolc fontot kapok a javításért és ötöt a kölcsönzésért.

A kislány átadott két bankjegyet, visszakapott két egyfontost és a számlát, amit majd bemutathat a Plastobuildingnél, és boldog új évet kívánva távozott.

- Hallgass ide, O'Connell, öreg cimbora - toppant be Fiona a városházára nagy sebbel-lobbal. - Megvan a módja, hogy a várost megmentsük a fagy ártó karmaiból, mik otthonainkat hetek óta marcangolván lelkünket szörnyesztik, minekutána...

- Igen? Micsoda? - a polgármester nem várta be a szónoklat végét.

- Amit itt a téren csináltál - bökött Fiona a háta mögé, nem zavartatva magát attól, hogy abban az irányban a Tölgy utca van. - Fedél kelletik.

- Hát az van.

- De az egész városnak.

- Ugyan már, az összes utcát be akarod fedni?

- Nem én. Az egész várost, utcástul, házastul, parkostul. - Fiona félretolt néhány tárgyat és helyet foglalt az íróasztal sarkán. - Ha Fiona gondol valamit, azt csakis nagyban gondolja - tette hozzá magyarázólag.

- Biztos voltam benne. Hogy érted ezt?

- Hát hogy kicsi dolgokkal Fiona...

- Nem azt. A város befedését.

- Vagy úgy. Bhuel, nagyon egyszerű. Építünk egy falat a város köré, olyat, mint most a tér köré, csak hosszabbat és magasabbat. A falra pedig tetőt helyezünk, mely a hideget kint, a meleget bévül tartja.

- Szamárság.

- Hah! - vakkantotta a Vörös. - Még semmit se tudsz a koncepcióról, s már minősíteni merészeled Fiona nagy ötletét?

- No jó - dőlt hátra Mr. O'Connell. - Halljuk, mit nem tudok a koncepcióról.

A róka megvakarta a fejét és gondolkodott egy pillanatig.

- Bhuel. Ím la a koncepció. Lészen egy fal a város körül, egyszerű és tartós hőszigetelő anyagokból, nagyjából követve a városhatárt. Lészen e fal tetején gerendaszerkezet, egyszerű megoldással, ezt építészek megmondják. E szerkezet tartandja megmentőnket, őhőszigetelőfóliaságát, kit rögzítünk reá. Helyenként a város közepén oszlopokat lehet fölállítani, a szerkezet tartósságát megtámogatandó. Mindez fél nap alatt felállítható, s ha eljöve a tavasz, fél nap alatt lebontható. Engedd sorolnom előnyeit - emelte föl az ujját -, ó, polgárok mestere, mielőtt irodád padlaját testemnek cafatival kévánnád borítani. Olcsóbb a fűtés, ha a fal túloldalán nem sarki fagy vala, bárminő jó légyen is az anyag szigetelőképessége, tökélyre nem vihető. A házak kapuján ki- s belépkedve lakosaink untalan csökkentik azok bensejének hőmérsékletit, minekutána újra kell fűteni. Ha a város utcáinak légterét hőszigeteljük, az fokozatosan fölmelegedvén sokkal otthonosabbá tehető, netán parkjaink és fasoraink növényzete is kikerülhet ormótlan takarói alól. Nem kell polgárainknak sarki ruházatba bújniok bé, valahányszor orraikat házukból kidugják, avagy nem kell minitaxira pocsékolniok a város pénzének csekély írmagját. Egyszóval idebévül városunkban nyár leend, míg odakint a sarki fagy uralkodik és jegesmedvecsapatok vonulnak Manchester felé.

Elégedetten összefonta karját mellén, s várakozott.

- Mondd, Fiona - nevetett a polgármester -, ezt mind egyedül találtad ki?

A róka hatalmasat bólintott, amitől az íróasztalt egy pillanatra elöntötte a rőtvörös hajzuhatag.

- Annak is tudatában vagy, hogy mibe kerülne mindez?

- Nem én. Számít ez?

- Well, Fiona, attól tartok, igen. Még ha visszaadjuk az összes bérelt fűtőtestet, esetleg továbbkölcsönözzük azokat, akkor is messze ráfizetéses. Még a fal ára se jönne vissza belőle, nemhogy a tetőé.

- Mire való a világprogram, ó, sápadt fantáziájú testvérem?

- Nem hiszem, hogy ekkora marhaságra pénzt adnának.

A Vörös fölhúzta az orrát. - Nem hiszem, hogy marhaságnak neveznének egy korszakalkotó újítást. Főleg nem tőlem - tette hozzá olyan arccal, mint akit a világprogramban már mindenütt ismernek.

- Be akarod adni az innovációsoknak?

- Be én, de mennyire.

- Jövőre már megteheted.

A róka összehúzta szemöldökét.

- Mikor is töltöd be a tizennyolcat? - érdeklődött O'Connell.

- Hah! - fakadt ki a róka. - Írországban én már nagykorú vagyok.

- Váljék egészségedre, de itt még nem.

- Még mindig ott van az alapszabály egyik példánya? - biccentett Fiona a faliszekrény felé.

- Még mindig.

- Olvasgatnod kellene. Egy helyütt leszögezi, hogy innovációs kérdésekben nem szükséges ragaszkodni olyan formalitásokhoz, mint az újító életkora és hasonlók. - Megszemlélte a kétkedő tekintetet a polgármester arcán, aztán fölpattant és a szekrényhez ugrott. - Nem hiszed? Imhol jő. - Előkapta az LVPA Innováció című kötetének bőrbe kötött vaskos példányát, s fölcsapta. - Itt is van. "Mivel a világprogram alapja az új eszmék és módszerek kutatása úgy technikai, mint társadalmi téren..." satöbbi, satöbbi... ez az, hegyezd polgármesteri füleidet. "A világprogrami innováció egyetlen lehetséges módja, ha az társadalmi méretekben történik, a népesség egésze részt vesz benne. Ennek érdekében az innovációs kérdéseket a lehető legkevesebb adminisztrációval kell intézni, nem elsősorban az ötlet szerzőjének kompetenciáját, szakmai hozzáértését, végzettségét, korát kell vizsgálni, hanem magát az ötletet a szerző személyétől elkülönítve. A világprogrami innováció csak gyakorlati kérdés lehet, nem pedig elméleti jellegű, elvont problémakör." Látják polgármesteri szemeid?! - csapta le a kötetet az íróasztalra úgy, hogy zengett bele az iroda.

- Összes polgármesteri érzékszerveim felfogták, Fiona - mondta Mr. O'Connell, és becsukta a könyvet. - Jó, hát add be, én meg nem akadályozlak benne, jogom se lenne rá. Mindazonáltal ne lepődj meg, ha... - a polgármester gondolkodott egy pillanatot - ha olyan hanggal fogadnák, mint amit a sivatagi hiéna hallat a döglött zebra fölött.

Fiona meglepve meredt a váratlanul fantáziadússá változott polgármesterre.

- "Hihihihi"?...

- Igen, pontosan.

- Hát ha ezt mondják, ezt mondják. Az ő bajuk. Viszont ragaszkodni fogok hozzá, hogy Christies lehessen a főpróba helyszíne.

- Abban az esetben, ha "hihihihi" lesz, nem biztos, hogy lesz főpróba.

- Ám ha nem lesz "hihihihi", márpedig én ebben bízom, akkor a jövő héten itt állítjuk föl az egyik tartóoszlopot - mutatott ki az ablakon -, as an bhfuinneog.^[44]

Nem sokkal később Vörösünk már otthon ült és a gépét nyomogatta egy darabig. Aztán horkantott és odalépett George-hoz, az orra elé tartva a szerkezetet.

- Mi kell, gyerekem? - kérdezte az, s lapozott a Tudományos Figyelőben.

- Ha elolvasnád Fiona művét, hálás lenne érte - volt a válasz.

- Folytattad a regényedet?

- Ez más műfaj mostan.

George átvette a kis masinát, s átfutotta az

írást. Gyorsan olvasott, s a mű alig volt egy oldal, egykettőre megvolt hát vele.

- Szamárság, Fiona.

- Hork!

- Úgy bizony - bólintott a férfi, s visszatért a folyóirathoz.

A lány tüntetően lenyomta a gombot, amellyel műve továbbítódott az országos innovációs LVP-központ számítógépére, és beballagott a szobájába.

Tíz perccel később megszólalt az ajtócsengő. George éppen akkor indult vissza a szobájába, így előbb ért oda, mint az emeleten a fiúkkal játszó Nicky. A jövevény belépett, George bezárta az ajtót mögötte, s csak azután nézte meg az illetőt.

Rendőr volt.

- Jó napot, uram - emelte kezét a sapkájához. - Kerry tizedes a shrewsburyi kapitányságról.

- George Lane.

- Bejelentést kaptunk, uram, hogy az ön házában személyi adatokkal való visszaélés gyanúja történt.

- Mr. Kerry - sóhajtott fel az író -, egy gyanú sohasem történhetik. Történni csak események szoktak. Milyen visszaélésre céloz?

- Valaki erről a helyről olyan személyazonossággal küldött LVP-hozzájárulást, amely gyanúnk szerint nem az övé.

- LVP-hozzá... írásbelit?

- Igen, uram.

- Kerüljön beljebb, tizedes úr - mutatott George a nappalira, könnyed mozdulattal megpihentetve másik kezét kislánya fején, aki már néhány mondat óta ott állt mellettük és érdeklődő, ám meglepett arccal hallgatta az elhangzottakat. - Valaki épp az imént küldött egy hozzájárulást, de nem gondolnám, hogy az én személyazonosságommal. Idehívnád Fionát, csöppem?

- Máris, apa - ugrott a gyerek, s bekopogott a Vöröshöz.

- No? - nézett ki az. - Mi kell, gyerekem?

A kis robot máskorra halasztotta azt a kérdést, hogy ha ő, Nicky gyereke Marynek és George-nak, valamint Fiona úgyszintén, amint azt már százszor hallotta, akkor hogyan lehet ő Fionának is gyereke. Ehelyett a rendőr felé intett.

- A tizedes úr valószínűleg téged keres.

- Nofene - emelte föl tekintetét Fiona. - Jó napot, biztos úr. Hát megtalálták a holttestet?

- Milyen holttestet? - kapta föl fejét a tizedes.

- Ne törődjön vele - mondta George -, ha rendőrt lát, teljesen bolond lesz, nem mintha egyébként lehetne bírni vele. Fiona, te az imént milyen személyazonossággal küldted el azt az írást az innovációnak?

- Furcsa kérdés, George Lane. Hát hány személyazonossága van röpke ötvenhárom kilómnak?

- Elnézést, uram - szólalt meg a rendőr, és a lányhoz fordult. - Kisasszony, szabad a nevét?

- Tisztelettudó helyen az úr mutatkozik be először a hölgynek - húzta föl orrát a róka.

- Kerry tizedes vagyok - tisztelgett a rendőr.

- Úgy. Én vagyok Fiona Ní Chiarraigh, és nem szoktak kisasszonynak szólítani.

- Hogy írja a nevét?

Haragos szikrák villantak a zöld szemekben, ám a rendőr - fiatal ember volt, még nem lehetett a pályán három évvel ezelőtt, amikor Fiona gyakori vendég volt Shrewsburyben - nem tudta, hogy ezekkel a szikrákkal jobb lesz vigyázni.

- Mutasd meg neki, légy szíves - mondta a Vörös kis csend után barátnőjének. - Fiona elvből sose teszi.

Nicky falfehér lett. Ütött a végórája. Ha bevallja, hogy fogalma sincs Fiona nevének helyesírásáról, két perc múlva darabokra szabdalva hever. Pedig a harmadik törvény kötelezné, hogy védje meg magát, de... ha egyszer nem tudja leírni Fiona nevét?!

Lassan, komótosan, hogy időt nyerjen, elővett egy darab papírt és egy tollat, s elhelyezkedett velük az asztal mellett, hátat fordítva Fionának, hogy esdeklőn kereshesse apja tekintetét.

Szerencséje volt: George megértette, mit akar.

- Hagyd, majd én - vette ki a tollat a kezéből, s leírta a komplikált gael nevet. A kislány leste minden mozdulatát, s nagy kő esett le a szívéről, amikor az utolsó betűt is megláthatta és megjegyezhette. Egy életre megtanulta most.

A rendőr érdeklődve megszemlélte, aztán elővett egy apró számítógépet, kicsit keresgélt benne, majd gondosan összehasonlította a neveket.

- Egyezik. Lenne kedves az iratait? - fordult most a Vöröshöz.

- Nem én, amíg meg nem mondja, mivégre kívánja látni őket.

A kis robot halkan sóhajtott. Már tudta, hogy valakit meg kell ma védenie. Csak azt nem tudta még, hogy a rendőrt vagy Fionát.

- Örömmel. - A rendőr levette sapkáját és a hóna alá csapta. - Ez a név nem szerepel sem az angol-walesi-skót állampolgárok, sem az országban engedéllyel tartózkodó külföldiek névjegyzékében. Ön tehát vagy illegálisan tartózkodik hazánkban, vagy hamis személyazonosságot használ.

Fiona horkantott egyet. Becsukta szobája ajtaját, s macskaléptekkel a rendőr elé sietett. Megállt előtte és csípőre tette a kezét.

- Azt akarja mondani, hogy bűnöző vagyok?

- Maga mondta, nem én.

- Akkor hogy lehet, hogy egy szem pici tizedest küldtek - nézett végig Fiona lesajnálóan a rendőrön, aki férfi létére is fél fejjel alacsonyabb volt nála -, nem egy egész osztagot, hogy őrizetbe vegyenek?

- Küldhetnek még, ha nem láthatom az iratait.

- Úgy? Tessék.

A Vörösróka átadta kártyáját és összefont karokkal várakozott.

A rendőr betette a lapocskát számítógépébe, s érdeklődve olvasgatta.

- Ön eszerint kettős állampolgár?

- Ekként morzsolgatom napjaimat.

- Az útlevele nem tünteti fel, hogy mikor érkezett legutóbb az országba.

- Tizennyolcadikán, de az útlevelet arra használom, hogy külföldre utazzam vele, nem arra, hogy hazajöjjek.

- Ha azonban ön nem szerepel az ország polgárainak névjegyzékében, akkor útlevél nélküli belépése nem volt legális.

- Mert az N betű alatt nézték, holott a C-nél kell - felelte a lány előkelően. - Chiarraigh, Fiona Ní.

- Ön semmilyen betű alatt nem szerepel a névjegyzékben.

- Akkor a névjegyzék kétségbe vonta létezésemet és ki kell állnia velem egy szál kardra.

Nicky megint sóhajtott. Tudta, hogy ez lesz.

A rendőr megint a képernyőre nézett.

- Amint látom, ön még nem nagykorú. Tehát nem léphetett volna az országba törvényes gondviselőjének írásbeli engedélye nélkül.

- Dehogynem, hiszen állampolgára vagyok.

- Mégsem szerepel a névjegyzékben.

- Mint mondám, ezért a névjegyzéknek magának kell viselnie a felelősséget.

- Nézze, Miss... hogy is ejti a nevét?

A Vörös dühödten fölhorkant és nem válaszolt. A kis robot felelt helyette.

- Nyí Hiöri, uram. - Ezt az egyet legalább tudta, hallhatta elégszer.

- Köszönöm - pillantott le a rendőr. - Tehát, Miss Ní Chiarraigh, azt javasolnám, ne vegye félvállról a dolgot. Nem jelentéktelen dolog, ha valakit azzal vádolnak, hogy hamis személyi iratokkal lépett az országba. A legkevesebb, ami történhet önnel, az, hogy kitoloncolják.

A róka paradicsomvörösen keresgélte a szavakat, de Nicolette megelőzte.

- Fiona... tizedes úr, szabad valamit mondanom? Uram, én azt javasolnám...

A rendőr félbeszakította. - Ne haragudj, kislány, de ez a felnőttekre tartozik. Ne szólj bele.

- Mr. Kerry - szólalt meg George -, az én házamban nem ön mondja meg, ki mikor beszélhet.

- Elnézést, uram - fordult felé a tizedes -, de hivatalos intézkedést folytatok.

- Talán éppen ezért lesz hasznára, ha meghallgatja Nickyt. Folytasd, kicsim.

A rendőr szólni akart, de a kislány most már határozottan félbeszakította.

- Uram, érintkezésbe léptem a Központi Programozó Irodával és elmondtam a problémát. Parancsot kaptam, hogy kérdezzem meg a nemzeti népesség-nyilvántartó információs szolgálatát, amit meg is tettem, de az adatbázis átvizsgálásának már költségvonzata is van, amit nem terhelhetek apámra.

- Apádra? - lepődött meg a rendőr. - Hát most mi vagy te voltaképpen?

- Robot vagyok, uram - felelte a lányka öntudatosan.

- Akkor...

- Mr. Kerry - szólt az apa ismét -, a gyermek a lányom. Mivel ez nem tartozik az ügyhöz, fogadja el és ne törődjön vele. Nicky, terheld a költséget a shrewsburyi kapitányságra.

- Egy pillanat - tiltakozott a rendőr -, nekem erre nincs felhatalmazásom.

- Uram - mondta a gyerek -, az ügy kivizsgálása lehetetlen a teljes akta megtekintése nélkül.

- Jól van - adta meg magát a rendőr -, remélem, nem lesz túl drága.

- Húsz penny, uram - felelte a kislány halálos komolyan.

A rendőr bosszúsan fújt egyet, aztán legyintett. - Halljuk.

- Igen, uram. Az adatbázisban utoljára 2137. december 31-én szerepel Fiona neve. A másnap archivált példányból a bejegyzés hiányzik.

- A változtatás oka?

- Erről nincs adat, uram. Egyszerűen hiányzik.

A rendőr meglepve nézett a kislányra, majd George-ra, végül Fionára, aki két perce mozdulatlanul állt mellettük, s csendben fortyogott. Aztán megint Nickyre.

- Kérek másolatot a kézigépemre.

- Tessék, uram - felelte a gyerek, és a képernyőn újabb adatok jelentek meg. A rendőr egy pillanatig odabandzsított, aztán zsebre vágta a készüléket.

- Well, robot...

- Nicky, uram.

- Nicky, kérdezd meg a nyilvántartót, hogy milyen magyarázatot tud a bejegyzés eltűnésére.

- Uram, a nyilvántartó szerint ez csak hiba folytán volt lehetséges.

- Milyen hiba?

- Ennek kiderítését a nyilvántartó már megkezdte. Jelenleg nincs becslése a művelet időigényéről.

- Vissza tudja állítani a bejegyzést az utolsó állapot szerint?

- Erre parancsot kell kapnia... a belügyminisztériumból, uram.

- Hívd fel a belügy központi népesség-nyilvántartóját.

- Uram, a belügy szerint a hiba okának megállapításáig a bejegyzést nem lehet visszaállítani, ám úgy kell tekinteni, mintha annak törlése nem történt volna meg.

- Készíts mindezekről jelentést, írasd alá mindkét nyilvántartóval és továbbítsd a shewsburyi kapitányságra.

- Megtörtént, uram - felelte a kis robot.

- Kérj utasítást a számomra.

- Az utasítás az, uram, hogy szakítsa félbe a megkezdett intézkedést.

- Értem. Köszönöm. - A rendőr a zsebébe nyúlt, kivette a számítógépből a kártyát és Fiona felé nyújtotta. - Miss Ní Chiarraigh, elnézést kérek, amiért zavartam.

Fiona mozdulatlan arccal meredt a rendőrre.

- Van rá bármilyen érve - kezdte lassan -, hogy miért kellene életben hagynom magát?

- Fiona! - sziszegte Nicky, hasztalanul.

- Hogyne. Az, hogy a hibát nem én csináltam, és a hatóság elleni erőszak tilalma.

A Vörös megvetően horkantott.

- Csak azért hagyom futni, mert névrokonok vagyunk.

- Névrokonok? - lepődött meg a rendőr.

- Persze. A maga neve csak angolul Kerry, gaelül Ó Ciardha. Az én nevem ennek egy változata. Mi a keresztneve?

- Steven, tisztelt névrokon.

- Stiofán Ó Ciardha! Fordítson nagyobb figyelmet gyökereire.

- Igyekezni fogok. Well, elnézést kérek a zavarásért. Miss Ní Chiarraigh - Mr. Lane? Viszontlátásra. Szervusz, kiskoma.

A rendőr távozása után Fiona percekig csak mássalhangzókat kiabált összevissza.

- ...és kisasszonynak szólított! - ez volt az első értelmes szava.

Nicky lázasan töprengett, hogyan oldhatná meg a helyzetet. Végül támadt egy ötlete, amihez némi reményt fűzött.

- Tudod, a keleti illemszabályok egy kicsit mások, Fiona.

- Mi? - torpant meg a Vörös vad ide-oda járkáltában, de csak egy pillanatra, aztán indult tovább.

- A Távol-Keleten más az illem - hadarta a gyerek -, például a japánok meg szoktak hajolni - és hajolgatni kezdett, kicsit ügyetlenül, mint egy marionettfigura, remélve, hogy ezzel földerítheti barátnőjét.

A róka egy nyikkantást hallatott, amit akár vidámságnak is lehetett értelmezni.

- És ez japán rendőr lett volna? - érdeklődött.

- Nem, de keletről jött, és nyilván hazájának szokásait követte.

A kelták sarja eltűnődött egy pillanatig. Végeredményben Shrewsbury csakugyan keletre fekszik Christiestől.

- Úgy. (Hork!) Ám Fiona megmondta neki világosan, már az első percben, hogy nem szokták kisasszonynak szólítani.

- Viszont azt nem mondta meg Fiona, hogy ehelyett miképp szólíttassék.

A róka kénytelen volt elismerni, hogy ez igaz.

- És bocsánatot is kért - tette hozzá a lányka.

- De csak a zavarásért! Megérdemelte volna, hogy őt is fehér egérré változtassam.

Nicolette-nek elakadt a szava. Döbbent ámulattal nézte Fionát, s pillanatról pillanatra csak növekedett benne a csodálat. "Őt is" - ezt nem lehetett félreérteni. Valakivel már megtette. Hát erre is képes!

Fiona közben fölkapta a gépét, s utánanézett a javaslatának.

- No, az innováció elfogadta nagy ötletemet és nem utasítják vissza adminisztratív okokból. Össze is döntöttem volna másképpen a belügyminisztériumot. De egy értékes negyedórát vesztegettünk el emiatt, ezt egyszer valakin még leverem. A következő belügyminiszter-választáson a rivális jelölt számíthat a szavazatomra.

A kislány elgondolkodott, vajon Fiona tudja-e, hogy a minisztereket nem közvetlenül választják, hanem a miniszterelnök nevezi ki őket.

Félórával később megérkezett a belügy számítógépének bocsánatkérő levele. Bizonyos rendelkezésekre hivatkozott, amelyek pontatlan megfogalmazása azt eredményezte, hogy a névjegyzék minden újévkor lefolytatott lemásolásakor nem kerültek bele azok, akiknek volt állampolgárságuk valamely más uniós tagállamban is, és több mint két éve nem léptek az ország területére. A gép már intézkedett a rendelkezések kijavítását illetően. A levél közölte, hogy Fiona az első, aki erre a ritka hibára felhívta a figyelmet - százan sincsenek azok, akiknél előfordult -, ezért az államigazgatás hibájának felderítéséért járó ezer font megilleti őt. Valamint tudatta, hogy ha bizonyítható kára keletkezett a hiba következtében, azt a leggyorsabban a belügy melyik osztályán intézheti, jelen levél másolatát mellékelve.

Négy órától Fiona kártyája ötpercenként jelzett: beállította, hogy értesítést akar minden hozzászólásról, ami az ötletéhez kapcsolódik, nemcsak arról, ami személy szerint neki szól. Az elképzelés fölött parázs vita keletkezett az Angliai Innovációs Fórumnál, sokan támadták, nem kevesen védték az ötletet.

Öt óra tájban levél érkezett Jordan Robertson New York melletti kis házából. Ő az az építészmérnök, akinek nevéhez az üvegezett fedelű sétálóutcák koncepciója fűződik; van egy ilyen Christiesben is, a Diófasorról nyíló Vadgesztenye utca, amelynek üvegezett acélráccsal fedett, magas boltívei és a padlózatát borító sárga mozaikkockák Christies büszkeségei közé tartoznak. A mérnök figyelemreméltónak ítélte az elgondolást, s közölte, hogy készít róla egy statikai modellt, most úgyis tanulmányi szabadságon van, akad egy kis ráérő ideje. Fiona azonnal válaszolt néhány rajongó sorban, s megkérdezte a mestert, nem lehetne-e a modell Christies upon Severn viszonyaihoz igazítva, hogy kedvező kifejlet esetén egyből tervrajzzá alakíthassák és hozzákezdhessenek az építkezéshez. Válasz nem jött, a mérnök már bizonyára mással volt elfoglalva, de a róka nem bánta: továbbította Robertson levelét a városházára, kommentárként odabiggyesztve: "No?! No?! Mit mondott Fiona?!"

Érkezett néhány levél városalapítványoktól is, amelyek zord földrajzi fekvésük miatt szívesen kipróbálták volna a találmányt, ha az megkönnyíti az életet a városon belül. Elsőként a finn Yrjönjärvi, majd a svéd Andersvensson írt, nem a polgármesterek ugyan, de Fiona így is örömmel fogadta. Aztán jelentkezett Christies régi barátja, a Seal menti Arkady a képviselő-testület egyik tagjának személyében, aki vázolta a hideggel vívott mindennapos küzdelmeiket, s néhány mondatban kitért Christies upon Severn eredményeire az építészeti innováció terén, amelyek még Gregor Colquhounnal vették kezdetüket és Christie Staceyvel folytatódtak. Ricci képviselő közölte, hogy a testület elé viszi az ügyet és indítványozni fogja, hogy Arkady is próbálja ki az új konstrukciót.

Ezt a levelet Fiona már egyenesen a Christiesi Híreknek továbbította.

- Jó reggelt, apa - helyezte el Nicky a szokásos reggeli csókot apja arcán, s körbeszaladta az ágyat. - Jó reggelt, anya. Mit ennétek?

- Madárfészket - dörmögte Mary, aztán ásított egyet. - Jó reggelt.

Nicky olyan gyorsan hozta a madárfészket, hogy egy pillanatig úgy tűnt nekik, mintha saját maga mellett haladt volna el az ajtóban, egyszerre szaladva kifelé és már befelé, kezében a tálcával. Ámbár valószínű, hogy csak álmosak voltak még.

A madárfészek receptjét nem ismertetjük, mert szükségtelen: ez egyszerűen a lágy tojás többes száma a Lane-ek nyelvén. A kislány hatot hozott belőlük a pirítóshoz, vajat, dzsemet, sajtot, a kedvenc máltai algájukat, s persze egy nagy kancsó teát. Aztán lekuporodott az ágy végében, mint egy kiscica, és csacsogni kezdett.

- Mr. White-tól hoztam üzenetet, kedves tőle, ámbár én nem értem. Azt mondta, ti majd elmagyarázzátok. Nektek külön köszöni Jennyt, mert a robot remekül beválik, ma reggel már ő intézte a házhoz szállításokat, és elsősorban anya érdeme, hogy most itt van. Azt mondta, Mr. Robert Darell nélkül nem lehetne itt. Azt nem mondta, kicsoda Mr. Darell.

- Szamár - nevetett Mary, és letette a csészéjét. - Az nem Mr. Robert Darell, az csak egyszerűen Bob Darell.

- Igen, White úr is így mondta, de egy ilyen kicsi robotnak, mint jómagam...

- Szamár - mondta George is, hogy láthassa a kislány rajongó tekintetét, amikor leszamarazzák. - Az egy kutya.

- Egy ku... - a gyerek meglepve nézett rá.

- Egy kutya, igen. Édesanyád írt egy meseregényt valamikor, aminek állatok a szereplői, és mindnek van rendes családneve. Az egyik főszereplő egy kutya, akit Bob Darellnek hívnak. Valamikor kapott is egy levelet valakitől Arkadyból, aki megköszönte a rokonság ilyetén kiegészítését, ezen jókat derültek is, de azt azért ne hidd, hogy ennek köszönhető a két város jó kapcsolata. Régebbi az annál.

- Értem - mondta a gyerek, és anyjára nézett, aki bólintott, s tett egy kis narancslekvárt a pirítósra. - Well, egyszóval Mr. White igen meg van elégedve Jennyvel, és úgy tervezi, hogy társulni fog Mr. Kellyvel egy házhoz szállító alvállalkozásra, ha kifizetődő. Izlandon már mínusz ötvenhét fok van, de közben majd megsülnek, mert megint kitört az a vulkán, aminek a nevét nem tudom kimondani. Több falut védenek a lávafolyamtól. Nálunk maradt a negyvenkettő. Mr. Strindley reggel kilencre sajtótájékoztatót jelentett be, az okát nem mondta, de több lap szerint őfelsége ismét kórházban van. Fiona újításával kapcsolatban tovább folyik a vita, Mr. Wainwright Melbourne-ből kidolgoz egy módszert a tetőzet gyors felépítésére. Nagyjából ez történt az éjszaka.

- Mi van a jégheggyel? - kérdezte George, aki szintén értesült az Antarktiszról levált óriásról.

- Hát... úszik...

- És a királlyal? - pillantott föl Mary.

- Nem lehet tudni. A sajtótájékoztatóig nem mondanak semmit.

Kilenckor körülbelül két és fél Lane jelent meg a tévé előtt. Mary leült az asztalhoz, George a könyvespolcnál üldögélt és jegyzeteket készített, Sid az ajtóban állt meg, egyelőre nem döntve el, hogy érdeklik-e az események, Nicky pedig ki-be szaladgált, süteményt hozott, innivalót hozott, az ebédre való babot pesztrálta a konyhában. A fiúk iskolában voltak, Fiona pedig ismeretlen helyre távozott "majd jövök" felkiáltással, amit ezúttal nem követett azonnali eltűnés, csak néhány lépést távolodott, majd visszajött és megkérdezte, mi lesz ebédre. A kis robot megmondta. A lány horkantott és csak ezután tűnt el, dilemmában hagyva barátnőjét, vajon számítson-e rá is az asztalnál. Úgy döntött, számítani fog.

(Kacsa lesz walesi módra, hozzá szójás bab és főtt rizs.)

- Jó reggelt, hölgyeim és uraim - lépett az emelvényre Mrs. Lowe. - Kérhetem figyelmüket? Kérem, egy kis csendet!

A sajtószoba fokozatosan elcsöndesedett.

- Köszönöm. Hölgyeim és uraim, azt kell bejelentenem, hogy őfelsége egészsége sajnos rosszabbodott. Jelenleg orvosai ápolják, a körülményekhez képest kielégítő, nem életveszélyes az állapota. Hivatali teendőit azonban átmenetileg helyetteseknek adja át.

- Helyetteseknek? - szólt valaki az első sorban.

- Igen, Mr. Cheng, több helyettesnek, akik...

- Ki most Anglia-Wales-Skócia uralkodója, Mrs. Lowe? - szólalt meg egy öblös hang a második sorban.

A kormányszóvivő szigorú pillantást vetett a közbeszólóra.

- Még mindig IX. Edward az ország uralkodója, Mr. Hutchinson, és lekötelezne, ha hagyná elmondani, amiért idejöttem. Utána kérdezhet. Köszönöm. Tehát a király feladatkörét több személy veszi át, akik felhatalmazást kaptak, de akik tevékenységét felépülése után őfelsége felül fogja vizsgálni - illetve kifejezte kívánságát, hogy ha nem épülne fel többé, utóda tegye meg ezt. A király helyettese külpolitikai téren Miss Sheila Downpatrick-Windsor.

Míg a kenti hercegnő lánya odaért az emelvényhez, Sid megjegyezte:

- Jó választás. A kislányt nem befolyásolhatja ez a sok ravasz diplomata, fittyet hány nekik.

- Szerintem a walesi hercegnőt még kevésbé befolyásolhatnák - jegyezte meg Mary.

- Aligha lehetne rávenni ilyesmire - mondta George, csak fél füllel figyelve oda Sheila hercegnő néhány rövid mondatára.

Mrs. Lowe megköszönte, a hercegnő helyet foglalt, a szóvivő pedig folytatta.

- A király helyettese világprogrami és uniós belpolitikai kérdésekben Mr. Brett Davidson volt világprogrami országbiztos.

- Hát ez még megvan? - nézte Sid az aggot. - Akkor volt országbiztos, amikor te iskolába mentél - pillantott George-ra.

- Én? - nézett föl Nicky, aki éppen apja ölében ült.

- Te még óvodába is kicsi vagy.

A kislány bólintott.

Az öreg biztos percekig szónokolt roppant unalmasan, közben a Lane házaspár megbeszélt egypár kérdést műveik megjelentetésének időpontjáról. Aztán ismét Mrs. Lowe lépett a mikrofonhoz.

- A király helyettese belpolitikai kérdésekben Miss Victoria Windsor és Mr. Wayne Sutherberry.

A volt belügyminiszter jött be, a hercegnőnek nyoma sem volt.

- Miss Victoria üdvözletét küldi - jelentette be -, és én is köszöntöm önöket. A hercegnő jelenleg a kórházban van apja mellett, a feladatokat megosztjuk egymás között. Mielőtt megkérdezik, miért leszünk ketten, elmondom magamtól. Őfelsége óhaja az volt, hogy Miss Victoria vegye ki részét ezekből a feladatokból, ám a hercegnő nem vállalta, hogy egy személyben álljon a király helyetteséül. Tekintve, hogy idejének nagy részét tanulmányai foglalják le, ez igen ésszerű.

Még folytatta, de a Lane-ek lecsendesítették a készüléket, mert megszólalt a telefon.

- Jó reggelt, Mr. Lane - mondta. - Beszélhetnék Fionával?

- Jó reggelt, polgármester úr - nem. Elröppent valahova, jó szokása szerint semmi hírt nem hagyva hátra, hol találjuk.

- Ez baj, mert a kártyája se felel.

- Gondolom, másik jó szokása szerint kikapcsolta. Nicky - nézett lányára az apa -, nem tudod valahogy bemérni a kártyát?

- Dehogynem, apa - sóhajtott a gyerek -, ehhez még robot se kell. A kártya bent van a szobájában az asztalon.

Kis csend támadt. O'Connell úr bosszúsan fújt egyet.

- Well, ha előkerül, mondják meg neki, hogy megállás nélkül ostromolják miatta a postaládámat. Az egész napom azzal látszik eltelni, hogy az ő ötletével foglalkozom. Sajnos ezek az emberek nem ismerik Fionát, és azt hiszik, hogy komolyan gondolta. Nem bánnám, Mr. Lane, ha egy kicsit elbeszélgetne Mr. Ó Ciarraigh-vel.

- Ez aligha segítene, Mr. O'Connell. Többek között azért, mert Fiona tényleg komolyan gondolta.

- Ezt meg ön nem gondolja komolyan.

- Dehogynem - mondta Mary. - Én is láttam Fiona javaslatát, és elhiheti nekem, azt az egyet mindig pontosan tudom, mikor mennyire komoly, amit az a lány beszél. Általában nem nagyon, de azért akad ilyen eset.

- Well. Ez esetben készítsék fel rá, hogy a javaslatát nem fogják elfogadni.

- Úgy gondolja?

- Nem gondolom, csak remélem. Sok izgalmat takarítana meg nekünk.

- Mr. O'Connell - mondta George -, ön elfelejt valamit. Ha a város érdeke azt kívánja, hogy azt a monstrumot fölépítsük, akkor azt kell tennünk.

- Nem felejtek el semmit, Mr. Lane, éppen csak az a véleményem, hogy a város érdeke nem ez.

- A szakértők mit mondanak?

- Még eltart egy darabig, amíg meghozzák a döntést. Mondja, ott van a robotja, akarom mondani, a lánya?

- Itt vagyok, uram - ugrott a kislány a telefon elé.

- Mondd, nagy kérés lenne, hogy kapcsolódj rá a postaládámra és válaszold meg az ezzel kapcsolatos leveleket?

- Ó, uram - mondta a lányka elbűvölve -, ez óriási megtiszteltetés volna nekem.

- Akkor elküldöm a belépési kódot, és köszönöm.

- Mindenkor szolgálatára, Mr. O'Connell.

- Érdekes - mondta Mary kis tűnődés után -, azt hittem, az ilyesmit Eddie intézi.

- Reggel megint elutazott - informálta a gyerek -, Violetnek pedig nyilván van éppen elég dolga.

- De hisz a postával mindig ő foglalkozik, ha Eddie nincs itt!

Nicolette visszaindult a konyhába, hogy a babot megnézze. - Igen, de ezek a levelek nem a városházára érkeznek, hanem a polgármester úr személyes címére.

Hatodikán délelőtt, nem sokkal azután, hogy Fiona diadallal közzétette Robertson és Wainwright urak támogató véleményét, George telefonhívást kapott; maga vette föl a telefont, mert lánya és felesége a piacon volt, nagyobb bevásárlást eszközöltek.

- Mr. Lane? - tudakolta egy bajuszos robot, akinek névtábláján az R. Simon Jones név állt.

- Én vagyok.

- Uram, azonos ön azzal a Mr. George Lane-nel, aki tizedikére repülőjegyet vett a London-New York járatra?

- Igen.

- Szeretném a segítségét kérni a Drogcsempészet Megelőzéséért Alapítvány számára, ha nem alkalmatlan, uram.

- Csak nem futárt kerestek?

- De igen, uram.

- De én robottal utazom.

Nicolette még előző nap szabad akaratából igent mondott az útra. Gyerekjegyet vettek neki, az Air France ugyanis nem tiltotta, hogy "gyermekméretű robotok" gyerekjeggyel utazzanak, így tehát jóval olcsóbb volt. Nem mintha számítana, hiszen úgyis a rendezőség fizeti az útiköltségüket, de Lane-ék más pénzét se szerették pazarolni, és különben is sokkal jobb, ha a lányuk úgy utazik, mint a lányuk, nem robotjeggyel. De persze a blankettára a teljes nevét írta, nagy öntudatosan föltüntetve az R. betűt és a gyártási számot.

- Ennek tudatában vagyunk, uram, éppen ezért választottuk önt. Ha nem alkalmatlan az időpont, szabad elmagyaráznom?

- Tessék.

- Uram, munkánk lényege, hogy futároknak olyan utasokat választunk, akiknél igen valószínűtlen, hogy kábítószert vinnének magukkal, így például robottal utazókat. A valódi maffia is megteszi ezt, számos módot tudnak a robot érzékelőinek megtévesztésére. Információink szerint a Kennedy repülőtéren még vannak gondok a robottal érkezők ellenőrzésében, ezért kifejezetten olyan utast keresünk, aki robottal érkezik külföldről és ugyanazon a repülőtéren száll át egy másik járatra.

- Jó, vállalom - mondta George habozás nélkül.

- Köszönöm, uram. Mikor kereshetjük fel otthonában, hogy a szükséges tennivalókat ismertessük önnel?

- Holnap délután ötkor.

- Igen, uram. Köszönjük együttműködését, uram, viszontlátásra.

A polgármester szkeptikus hümmögéssel fogadta Fiona trombitaszavú bejelentését, ami egy kissé felnagyította a szakemberek véleményét, s az ötletet mint az elmúlt másfél évezred egyik legnagyobb találmányát és az innovációs Nobel-díjhoz vezető út első nagy mérföldkövét mutatta be. A szkeptikus hümmögés csak részben szólt annak, hogy innovációért nem adnak Nobel-díjat; fő oka az volt, hogy a szakemberek nem egészen ezt mondták. Lerövidítve mondandójukat, az ötletet megfontolásra érdemesnek tartották, de amíg a gyakorlatban ki nem próbálták, nem lehet kielégítően értékelni.

A legnagyobb gond az volt, hogy Wainwright úr koncepciója olcsón és gyorsan építhető tetőzetet mutat be, ám arra nem lehet a légiforgalom számára zsilipet helyezni, a szerkezet nem bírná el a terhet. Zsilipet csak a külső falra lehet tenni, ekkor azonban a járműveknek a tető alatt, az épületek között kell megközelíteni céljukat. Ha a házak teteje és a hővédő tetőzet között nincs legalább száz láb, a járművek csak külön engedéllyel manőverezhetnek; de minél magasabban van a tető, annál nagyobb az átfűtendő légtér és annál nagyobb a tetőre nehezedő szélterhelés.

Ez utóbbit szeretné kiküszöbölni madame Royer montréali építész, aki vízszintes tető helyett sokszög alapú gúlát javasolt, amelynek síklapjai a város közepe felé emelkedve egymásnak támaszkodnak, alul pedig Boyle-féle ívpilonok fogják össze őket. A szakértők jelenleg ezen a megoldáson vitatkoznak, aminek van ugyan egypár tagadhatatlan előnye, ám egy kisvárosnyi méretű tető egy ilyen szerkezettel horribilis összegekbe kerül.

A polgármester szkeptikus hümmögését e nehézségeken túl az is okozta, hogy a külső falat mindenképpen átlátszatlan anyagból kell építeni, mert minden olyan anyag, ami átlátszó és rendelkezik a kellő teherbírással, megfizethetetlen. Márpedig a nap az utóbbi időben szépecskén elvánszorog a láthatár közelében, inkább csak a léleknek ad meleget, nem a testnek, de az is valami - az emberek nem fognak lemondani erről. Ha a tetőzetet megépítik, addig nem láthatják újra a napot, amíg az elég magasra nem emelkedik, hogy átsüssön a hővédő fólián. Már ha egyáltalán átsüt, tette hozzá, mert azok nem igazán átlátszóak.

Fiona fölvetette, hogy aki napot akar nézni, csak kinyit egy ajtót a falon és kisétál a rétre, de a polgármester közölte, senki se lesz bolond kimenni a negyvenfokos fagyba csak azért, hogy megnézze a napot. Ezt persze Fiona nem értette, hiszen ő bármikor képes ennél jelentéktelenebb okokért is elmenni nemhogy a negyvenfokos fagyba, de a világ másik végére is. Már az is elég ok, ha gondol egyet.

George nem kérdezte meg R. Simon Jonest, mennyire kell titokban tartania megbízását, ezért egyelőre inkább csak Marynek szólt róla. Már csak azért is, mert amit a gyerekek tudnak, azt tudja Fiona, amit pedig Fiona tud, azt tudja az egész világ. Mary úgy gondolta, Nickyt jobb lenne beavatni a dologba, elvégre ő is ott lesz az úton; esetleg éppen őneki kell átmenni a csomaggal a vámon, joga van hát tudni róla. George ezért behívta kislányát a szobájukba és elmondta neki.

- Ó - mondta a gyerek áhítatosan. - Ez nagy megtiszteltetés.

George elvigyorodott. - Jól van. Vállalod a rád eső részt?

- Hogyne. Mivel sem tudnám jobban szolgálni az első törvényt, mint azok dolgának megnehezítésével, akik a legtöbbet ártanak neki. - A kislány helyet foglalt és felnőttesen keresztbe tette a lábát, lesimítva szoknyáját. - Akár személyesen viszem át a csomagot a vámon, ha parancsolják.

- Igaz az, hogy a maffia robotokkal szállíttatja a kábítószert?

- Sajnos igen. A repülőtéri műszerek egyre jobban átlátnak mindenféle védőberendezésen, a legmodernebbek már félcentis acéllap mögött is kiszagolják a fehér port. Ehhez képest egy magamfajta szérianicky semmit sem ér, én legfeljebb az alufólián látok át. Így hát a jól bebugyolált szert nyugodtan oda lehet adni egy robotnak, és a gyanút elterelendő meg is teszik.

- No de ha köztudott, hogy a robot úgyse látja, mi van a csomagban, nem mindegy, hogy robot viszi vagy ember?

- Nem, mert az ember akkor is vihet kábítószert, ha tudja, hogy az, a robot viszont nem. A maffia egyáltalán nem használhat robotokat a kábító elkészítésére és becsomagolására, egyetlen odatévedő robot tönkreteheti őket. Ezért nem kis feladat eljuttatni hozzájuk a csomagot, ráadásul egyre nehezebb kiötölni hozzá a megfelelő mesét.

- Mesét? - kérdezte Mary.

- Well, én csak egy egyszerű szérianicky vagyok, de ha valaki a kezembe nyomna egy csomagot azzal, hogy vigyem el Amerikába, de nem nézhetem meg, mi van benne, tudnám, mi a teendőm.

Másnap reggel Sid útra kelt vissza a Líbiai-sivatagba, ahol Betty és Sally karácsony óta a lakóbuszt őrizte és segített a gazdaságokban.

Sallyt két éve vette, amikor Ausztráliában rájuk támadt egy dingócsapat. Nem a hagyományos dingók közül, akik négy lábon járnak és tulajdonképpen elvadult házikutyák, hanem azok a sivatagban portyázó kétlábúak, akik dingónak hívják magukat és rablásból élnek. Hatan voltak; Betty ennyivel is elbírt volna, ha nincs náluk robbanógolyós puska, azzal lőttek rá. Szerencsére csak egy töltényük volt hozzá, máskülönben végeznek Bettyvel és alighanem Siddel is, hogy szemtanú ne maradjon, mert az ausztrálok fegyveres rablásért legalább húsz évet adnak. Ám nem volt több töltényük, hát csak a lány mellkasát lőtték szét, de nem tudták működésképtelenné tenni. Megkapaszkodott a kocsiajtóban és ellenállt. Amikor a közelébe mentek, ütött vagy rúgott, a hatból kettőt többszörös törésekkel vittek kórházba. Nem tudtak bejutni a kocsiba Sidhez, a rendőrök pedig gyorsabban jöttek, mint ők számították.

Amíg Betty szervizben volt, Sid megvette Sallyt, mert ha két robotja van, a rablóknak semmi esélyük nem marad, akkor sem, ha bőven van lőszerük. Egy fegyverboltba is ellátogatott, s attól kezdve a lányok mindig tartottak a zsebükben valami veszélyes instrumentumot, ha vad vidékeken kóboroltak. Muszáj volt, mert amikor az itthoniak tudomást szereztek a támadásról, Fred azt felelte apjának: ha leöleti magát, szóba sem áll vele többet.

Fél ötkor telefonált R. Simon Jones és megkérdezte, tehetik-e tiszteletüket a megbeszélt időpontban, nem változott-e Mr. Lane programja. Nem változott, jöhettek. Jöttek is, hajszálpontosan öt órakor szállt le a kocsi az ajtó elé, hogy a meleg kiengedése nélkül léphessenek be közvetlenül.

Addigra Fiona és a fiúk is tudtak a dologról, Nicky szerint a megbízást titokban kell ugyan tartani, de azért a család tudhat róla. Hát elmondták nekik, s ők izgatottan várták a drogelleneseket.

Marcona kommandósokra számítottak, de két bajuszos civil érkezett - hát hiszen ez csak egy polgári közalapítvány. Egy magas, bajuszos, jóképű, tipikus férfirobot, és egy köpcös, kicsit kopaszodó. Ez is robot volt pedig.

A magasabbik R. Simon Jones volt, aki mindenekelőtt átadott egy különleges igazolványt és megkérte Mr. és Mrs. Lane-t, ellenőrizzék azt. Ugyan, felelték, semmi szükség rá; de igen, erősködött a robot, volt már úgy, hogy jóhiszemű polgárokat a maffia éppen azzal vett rá a terjesztésre, hogy az alapítványtól jöttek; aztán amikor azok átvitték a csomagot, elkapták őket a túloldalon.

Megtekintették tehát az igazolványt, amely holokocka volt, három dimenzióban mutatta be Simon ábrázatát, körbefonva az alapítvány áthúzott tasakot ábrázoló emblémájával. Ahogy forgatták, a kis kocka millió színben tündökölt.

Nicolette fölhívta az alapítványt, szigorúan a tudakozótól megkérdezett telefonszámon, mert ha a robotok mondanák meg a számot, hátha félrevezetnék őket. Egy újabb robot vette föl, aki megszemlélte előbb az igazolványt, aztán annak tulajdonosát, és nagy komolyan kijelentette, hogy azonos az ő robotjukkal. Aztán persze a köpcös robot, R. Ben Pender is elővette a saját igazolványát és azt is ellenőrizték. Az igazolványok és a robotok is valódiak voltak.

Mary és George ekkor nézett össze: nincs ezeknek egy kis üldözési mániájuk?

- Uram - mondta Simon -, elmondanám, mit szeretnénk öntől kérni. Először is itt van a segítségéért járó ezer font és a csomag.

Ben az asztalhoz lépett, a kabátja alá nyúlt és láthatóvá tett egy cipzáras rejtett zsebet, amiből kis fémdobozt vett elő. Akkora volt, mint egy zsebszótár, sima felületű, nem volt rajta se felirat, se bármiféle jelzés. Letette az asztalra egy kitöltött csekk kíséretében.

Steve odanyúlt a dobozért, de Nicky elkapta a kezét és rosszalló pillantással sújtotta.

- Ebben egy font is elfér - mondta Mary elképedve.

- Nem éppen, asszonyom - felelte Simon. A dobozra tette a kezét és valamilyen eljárással kinyitotta, a Lane-ek nem tudták megállapítani, hogyan. Kivett belőle egy jóval kisebb fémdobozt, és fölmutatta. - Ez a valódi csomag. A külső doboz vastag fémből van és tartalmaz egy-két különleges trükköt, amivel a maffia láthatatlanná próbálja tenni a szert. Ezt a külső dobozt fogjuk tesztelni.

- Abban ott mennyi van? - bökött Fiona a kisebb dobozra.

- Száz gramm heroin, Fiona.

George meglepődött, amiért a robot nem szólítja kisasszonynak a Vöröset - alighanem Nicky szólt neki rádión, hogy ne tegye.

A róka elismerően füttyentett. - Akármelyik európai kikötőben el lehetne csapni két liláért, Amerikában háromért is.

- Mi az a lila? - kérdezte Mary nyugtalanul.

- Egymillió euró.

- Nem, Fiona - felelte Simon. - Amire te gondolsz, az a hígított változat. Ez itt tiszta, nyers kábítószer, a csempészek mindig ezt szállítják. Ez tízszer többet ér.

- Jézusom - motyogta Mary.

- Muti meg - mondta Fiona.

- Pardon?

- Nyisd ki azt a dobozt is, hadd lássuk, mennyi szédülés van benne.

- Erre nincs mód, Fiona. Mi robotok vagyunk.

- No és?

- A kábítószer sérti az első törvényt, ezért robot nem veheti a kezébe. Csak így, fémburkon át, amikor nem jelez az érzékelőm.

- Miért, mi van, ha jelez?

- Akkor az első törvény kényszerít, hogy azonnal a rendőrséghez forduljak vele.

- Térjünk vissza a feladathoz - szólt közbe Mary, mielőtt Fiona túlságosan belelendül a drogos témába. - Mi a férjem teendője?

- Igen, asszonyom. Azt kérjük, hogy a dobozt a kézipoggyászában vigye ajándéktárgynak álcázva - ha kívánja, ízlése szerint becsomagoljuk -, és a Kennedy repülőtéren nyilatkozzon úgy, hogy nincs elvámolnivalója. Ha egyébként lenne, akkor is.

- Aztán megbüntetnek - mondta George.

- Természetesen nem büntetik meg, uram, hiszen a mi kívánságunkat teljesíti. Ha az elmondottak szerint jár el, akkor az ön kézipoggyásza nagy valószínűséggel átjut a detektorokon és tovább tudja vinni a csomagot Kanadába.

- És mit kezd ott vele? - kérdezte Mary.

- Semmit, asszonyom, mert nem viszi tovább. A mi feladatunk az, hogy a Kennedy repülőtér robottal érkező, nem elvámolandó kézipoggyászt hozó utasait ellenőrző detektoraiban kimutassuk a hibát és megelőzzük a valóságos drogcsempészetet. De természetesen eszünk ágában sincsen ezt a kábítószert kivinni New Yorkból. Mr. Lane, a detektorok hatóköre a beszállófolyosó első néhány yardjáig terjed. Azt kérjük tehát, hogy ha a detektorok nem mutatják ki a csomagot, akkor menjen végig eltervezett útvonalán, egészen a kanadai géphez vezető beszállófolyosóig. Menjen el a folyosó végéig, de ne szálljon be a buszba, mert ha megteszi, akkor vissza kell fordítani a buszt, így késést szenved a gép.

- Hanem?

- Ha sikerül kijutnia a detektorok hatósugarából leleplezés nélkül, akkor átvitte a csomagot az ellenőrzésen és nyert. Ebben az esetben öné a tízezer font jutalom. Meg kell fordulnia és visszamennie az útlevél-ellenőrzéshez. Egyszerűen nyújtsa át a vámtisztnek a csomagot.

- Nem fog örülni - horkant föl Fiona.

- Ez egészen bizonyos, mert levonást jelent számára, ha tiltott áru jut át az ellenőrzésen. A vámtiszt jegyzőkönyvet állít ki, mi pedig abban a pillanatban, ahogy az ön gépe elindul, helyet foglalunk önnek egy másik járatra.

- És lekési a kompot - mondta Mary.

- Nem kési le, asszonyom. Ha szükséges, akár különgépet is bérelünk, de Mr. Lane egy perccel sem érkezhet később az űrkikötőbe, mint az eredeti gépe. Nem okozhatunk kárt Mr. Lane-nek.

- És mi van, ha fülön csípik? - kérdezte Fiona. - Mehet ábécére a rózsaszín palotába.

- Mi? - hökkent meg Bob.

- Ha elfogják, Mr. Lane - mondta Simon komolyan, nem törődve Fiona börtönszlengjével -, nincs más teendője, mint közölni a hatóságokkal, hogy az alapítvány futára. Arra kérem, ezt csak akkor tegye, amikor ők egyértelműen közlik, hogy kábítószer-csempészéssel vádolják; előfordult már, hogy valami egészen más ügy miatt állították meg embereinket. Lesz néhány megbízottunk a közelben, akik ismerik mindkettejük külsejét, ők figyelni fognak, amikor ellenőrzik önöket. Ha lebuknak, azonnal önök után mennek és igazolják önöket.

- Robotok?

- Lesz köztük robot is, ember is, uram. Nincs mitől tartania. Húsz éve nem fordult elő, hogy egy futárunkat fogva tartották volna bárhol a világon; az Egyesült Államokban ötven éve törvény tiltja. Futáraink igazolására bevált módszerünk van. Még soha nem fordult elő, hogy ne tudtuk volna egy futárunkat igazolni; nagy örömünkre az sem történt még meg, hogy egy valódi csempész a mi futárunknak adva ki magát átjutott volna az ellenőrzésen. Jótállunk a biztonságáért, Mr. Lane, enélkül nem végezhetnénk el a munkánkat.

- Mi lesz a porcukorral? - kérdezte John.

- Parancsol, fiatalúr? - fordult felé a robot.

- Ha mindennek vége, mit csinálnak vele? - intett a fiú a doboz felé.

- Elzárjuk New York-i raktárunkban, és legközelebb egy másik repülőtér berendezéseit teszteljük vele. Mr. Lane - nézett ismét a férfira -, valamire fel kell hívnom a figyelmét. Ha nem tartóztatják fel az ellenőrzésen, és kilép a repülőtér területéről, akkor ön kábítószert vitt az Egyesült Államokba. Ezért határozottan arra kell önt kérnem, hogy amíg a csomag önnél van, ne próbáljon felszállni a vancouveri gépre és ne menjen ki a városba. Ha ezt megteszi, bűncselekményt követ el, és mi csak korlátozottan tudjuk önt megvédeni. Csak akkor mozoghat szabadon, ha a csomag már a hatóságoknál van.

- Megértettem - felelte George.

- Köszönöm, uram. Ha bármilyen előre nem látható esemény történik, kérem, ne veszítse el a fejét. Mi ott leszünk a közelben.

- És ha eltérítik a gépet? - szólt közbe megint Fiona.

- Eltérítik? - lepődött meg a robot.

- Tudod, nagy durranó puskákkal föllopóznak és ráparancsolnak a gépre, hogy menjen máshová.

- Aligha sikerülne, Fiona, ilyesmi már legalább száz éve nem történt.

- De műszaki hiba vagy az időjárás miatt irányt változtathat - jegyezte meg Mary.

- Ritka eset, de nem lehetetlen, asszonyom. Többek között ezért lesz egy emberünk a gép fedélzetén is, aki értesíti az új célpontban tartózkodó ügynökeinket. Mr. Lane teendője ilyen esetben is pontosan ugyanaz: próbálja átjuttatni a csomagot a vámon, és ha sikerül, forduljon meg és adja át a hatóságnak.

- És mi van - szólalt meg Bobbie -, ha előbb elkapják?

- Előbb? - kérdezte Fiona.

- Például itt Londonban, vagy valaki észreveszi a táskájában a csomagot.

- Ez is előfordulhat, fiatalúr - bólintott Simon. - Ha a gépen, az útitársak közül kíváncsiskodik valaki, Mr. Lane bármilyen ajándéktárgyat megnevezhet. A londoni detektorok nem fognak jelezni, azokat felkészítettük személy szerint Mr. Lane csomagjára. Másként nem lehetne tesztelni az érkezési oldalakat, fiatalúr; ha a futáraink előzőleg nem tudják kivinni valahonnan a csomagokat, akkor nem fogják tudni bevinni sem.

- És ha a londoniak leadják a drótot? - kérdezte Fiona.

- Ez nem fordulhat elő, mert ők nem tudnak semmiről. Úgy avatkozunk be a rendszerbe, hogy még a beavatkozásról sem tudnak. Erre törvényi felhatalmazásunk van.

- Nagyon körültekintőek vagytok - mondta Mary elégedetten.

- Erre feltétlenül szükség van, asszonyom, hiszen a legszigorúbban tiltott anyaggal dolgozunk.

- S milyen eredménnyel?

Simon röviden beszámolt az alapítvány eredményeiről; talán tekintsük át ezeket kissé részletesebben.

A Drogcsempészet Megelőzéséért Alapítvány hetvenötben kezdte munkáját, öt évvel azután, hogy az első - még kémiai rendszerű - drogdetektorokat üzembe állították néhány nagyobb reptéren. Hatvankilencben a világ repülőterein összesen ötszáz tonna kábítószert fogtak el, az áthaladó mennyiséget ennek tízszeresére becsülték. A következő években megduplázódott a lefoglalt szer mennyisége, de már hetvenháromra megint csökkenni kezdett: a csempészek megtalálták a módját, hogyan árnyékolják le küldeményeiket a detektorok elől.

Ettől kezdve folyamatos volt a harc a detektorok gyártói és a csempészek egyre fejlettebb eszközei között. Hetvenötben létrehozták az alapítványt, először detektálási módszerek kifejlesztésére, azután már tesztelésre is. A kilencvenes évekre a csempészek óvatosabbak lettek, a detektorok sokszor hónapokig nem jeleztek; szükség volt hát egy módszerre, amivel akkor is kipróbálhatják az új berendezéseket, amikor a csempészek elkerülik a repülőtereket. Ekkoriban még csak ott voltak detektorok, a szárazföldi határátkelőhelyeken és a tengeri kikötőkben nem; a maffia áttért ezekre az útvonalakra. A század elején aztán ott is fölszerelték a detektorokat.

A század első évtizedében az alapítvány átütő sikert könyvelhetett el: az elfogott mennyiség évi kétezer tonnára nőtt, az átvitt mennyiség valószínűleg nem volt több ugyanennyinél. A tízes években már kevesebbet fogtak el, de jóval kevesebbet is vittek át, ekkor kezdődött a kábítószer árának egekbe szárnyalása; némelyek már azt jósolták, hogy néhány év múlva magától múlik ki a drogmaffia, mert nem tudja ennyiért eladni az áruját.

Ám a maffia visszaütött, egyre ügyesebbé tette álcázási módszereit, s miközben például tizennyolcban ezerötszáz tonnát fogtak el, a becslés hatezer tonna akadálytalanul átvitt szert mutatott ki. Ennyi jelent meg az utcákon, az alvilág kezén.

Tizenkilencben kifejlesztették a mikrodetektort, ami elfér egy robotban, s már a következő évben minden új robotba beépítették; az unióban kötelezővé is tették. Ettől kezdve hiába vitték át a kábítószert a határokon, ugyanúgy lebukhattak az országok kellős közepén. Le is buktak sokszor: huszonkettőben nyolcezer tonna kötött ki a hatóság kezén, s általa felgöngyölítették a dél-amerikai maffia egyik legnagyobb ágát. Tagjai azóta is börtönben ülnek.

Huszonnégyben az újraszerveződő maffia újabb, szörnyen agyafúrt álcázási módszerekkel rukkolt ki, amire válaszul a parlamentek megszigorították a kábítószer-ellenes törvényeket. Huszonhattól hatályos például az a törvény, hogy ha a kábítószert járműben vagy épületben találják meg, s annak tulajdonosa bizonyíthatóan tudott róla, akkor a járművet vagy az épületet is fel kell gyújtani a szerrel együtt; ha ez nem lehetséges, akkor el kell kobozni. Ez lett az alapja az emlékezetes Kalifornia állam kontra SPL Részvénytársaság pernek, amikor a cég egyik igazgatójánál találtak drogot a cég irodaházában, és az állam szerint a cég vezetőségét azon a helyen az igazgató jelentette, tehát a cég tudott róla. Három év után a per megegyezéssel ért véget; az épület megmaradt, a cég pedig évente egymillió dollárt fordít drogmegelőző tevékenységre.

- Uram, még egyszer köszönjük a segítségét - mondta Simon. - Kérem, ne veszítse el a hidegvérét és ne feledje, hogy egy percre sem tévesztjük önt szem elől. Nem szabad, hogy a viselkedése alapján figyeljenek fel önre a vámtisztek - most a detektorokat teszteljük, nem őket.

- És titok, ugye? - kérdezte John.

- Igen, fiatalúr. Ha a vámtisztek tudomást szereznének arról, kik a futáraink, elfognák őket detektorok nélkül is, hiszen ez érdekükben áll, mi pedig nem tudnánk elvégezni a tesztet.

- Simon? - szólalt meg Mary.

- Asszonyom? - fordult oda a robot.

- Amikor a férjem túljutott ezen a procedúrán, te felhívsz engem és tájékoztatsz.

- Parancsára, asszonyom.

Vasárnap Fiona végigcsókolta a Lane-eket és közölte, hogy Párizsba repül. Ez már önmagában feltűnő volt, hiszen a Vörösróka nem szokta bejelenteni, hova megy, de ezúttal megtetézte azzal, hogy további terveiről is nyilatkozott.

- Jövő héten jövök vissza, fölkapom Kenny Sutcliffe-ot és viszem én bátyám ölelő karjaiba. Ha sütsz valamit, kiskölyök, az jó lesz.

- Tá go maith - felelte a kis robot beleegyezőleg. Nem kérdezte meg, melyik napra süsse azt a valamit.

- Fiona Ní Chiarraigh - mondta Michael fejcsóválva -, gondoltál már arra, micsoda ez a te Kenny Sutcliffe-od?

A Vörös meglepve nézett rá.

- Mi lenne? Kutya!

- Helyes megállapítás. Következésképpen aligha viseli a Sutcliffe családnevet.

- Hát hogy az enyémet nem viseli, annyi szent. Majd ha Seán örökbe fogadja, akkor.

- Szamár vagy. A kutyák nem viselik a gazdáik családnevét. Azok a robotok, akikre te gondolsz.

- Egykutya - vont vállat Fiona, és meglengette hajsörényét. - Úgy. Majd jövök.

Elindult, de az ajtóból visszapördült.

- Ej, mekkora ló vagyok. Hát nem is mondtam, miért megyek Párizsba.

- Első eset lenne a történelemben - mondta Mary.

- Már egy tucatszor voltam ott - nézett rá a Vörös.

- Nem arra gondoltam.

- Fiona azért megy Párizsba, mert éppen ott van professzor doktor Jean-Philippe Hainque - jelentette be a róka ünnepélyesen.

Semmi hatás. A Lane-ek tüntető közönnyel néztek vissza rá.

A róka megköszörülte torkát.

- Hainque, betűzd h-a-i-n-q-u-e professzor.

Csend. Nicky borzasztóan szeretett volna úgy reagálni, ahogy Fiona várja, de fogalma sem volt, ki az a betűzd h-a-i-n-q-u-e professzor.

- A főépítészeti LVP-főosztály főquébeci főelnökségi főtanácsadója.

- Fiona, te szamár - mondta George. - Az életben nem fogsz tudni azzal az emberrel beszélni.

- Aztán miért nem?

- Mert nem - közölte Mary. - Mit gondoltál? Beesel az utcáról és egyből a főquébecivel akarsz beszélni? Miért nem mindjárt a pápával?

- Mert a pápa nem tud nekem tetőzetet építeni Christies fölé - válaszolt Fiona lefegyverző őszinteséggel. - Egyébként a főquébeci már vár engem. Személy szerint Fionát várja. Megírta, mikor találkozzunk és hol, de persze a titoktartás végett nem árulhatom el, hogy a városépítési bizottság titkos főhadiszállásán, rue Goncourt tizenhat, holnap reggel fél tízkor.

A Lane-ek vigyorogtak és egy árva szavát se hitték.

- Amúgy ott lesz Joe Colquhoun is, nem emiatt ugyan, de ha akartok neki üzenni valamit, ám tegyétek. Fiona átadja lelkiismeretesen.

- Aha - mondta George -, mint azt az üzenetet, amit Roibeart Mac Lachlainntól hoztál, és akit föl kellett hívnunk emiatt, hogy megtudjuk, mit is akar voltaképpen, mert a te zavaros előadásodból nem derült ki?

- Eh, mit - legyintett a róka akkorát, hogy Bobot majdnem fölborította a huzat -, az a lényeg, hogy átadtam. Ne pepecselj a részletekkel, George Lane, van üzenet a derék öreg Joe-nak vagy nincs?

- Ha üzenni akarunk, arra való a telefon - vélte Mary -, mondd meg, hogy üdvözöljük és kész.

- Úgy lészen. Üdv néktek, és ne örüljetek, hamarosan újra látjuk egymást.

S ezzel kiugrott az előszobába, föltépte az ajtót, bevetette magát az ott várakozó taxiba és beleveszett az égbolt szürkeségébe.

- No - mondta George elégedetten. - Van még abból a pogácsából, csöppem?

Nicolette máris hozta, de mikor átadta, megkérdezte:

- Ki az a Joe Colquhoun?

- Építész, innen származott el. Lehet, hogy tényleg Párizsban van, de hogy nem lesz ideje Fiona szamárságaira, az biztos.

- Fiona Ní Chiarraigh, hát téged is látni errefelé?

- Joe Colquhoun, öreg cimbora!

E szavakkal ugrott egymás nyakába a rőt sörény tulajdonosa és... hát a másik már nem látszik, eltűnt a sörény alatt.

A párizsi városépítési bizottság székháza egyike azon épületeknek, amelyeket kísérletképpen teljes egészükben bevontak plasztoluxszal, beengedve a fényt, de kívül tartva a hideget. Az emeleti aula franciásan könnyed, világos csíkos ülőgarnitúrái ettől kissé narancsos megvilágítást kaptak, amit a mennyezeti lámpák szándékosan halványkékre állított fénye igyekezett kiegyenlíteni.

A kis termetű, szakállas, ám kopasz építész előbukkant Fiona hajzuhataga alól és mosolyogva fordult a mellette álló magas alakhoz.

- Fiona, bemutatom Jean-Philippe Hainque professzort. Jean-Philippe, ez itt Fiona Ní Chiarraigh.

- Örülök, hogy megismerhetlek - rázott kezet a Vörössel a professzor, aki talán negyven se lehetett, bajuszos volt és jóképű, de kicsit ő is kopaszodott. - Nagyon tetszik az ötleted.

- Kösz, professzor. Nem nagy újdonság, azt hiszem.

- Csak Jean-Philippe. De udvariatlan vagyok - váltott az hirtelen angolra -, talán inkább beszélnénk a te nyelveden.

- Az én nyelvem - felelte a róka nyomatékkal, továbbra is franciául - a gael. Ez itt Párizs, beszéljünk hát franciául.

- Örömmel. Akkor hát velünk tartasz?

- Bhuel - ezt a mondást a róka minden nyelven ugyanúgy használta -, veletek, de hová?

- Előkészítettünk egypár modellkísérletet - felelte Joe -, külön Jean-Philippe kedvéért.

- Ezermilliom kartács és ágyúgolyó! És az én kedvemért, Joe Colquhoun, nem készítettetek elő semmit?!

- Dehogynem, de azt majd a kísérletek után. Egypár apró semmiség, citromos mártásban.

Fiona nevetett és beugrott utánuk a liftbe.

- Fogadni merek - mondta Mary hétfőn este a vacsoránál -, hogy te akarod becsomagolni a bőröndöket. - S lányára nézett.

A gyerek bólintott. - Szeretném.

- Űrruhát visztek? - kérdezte Bobbie.

- Ó, azt ott adnak - mondta nővére.

- Segítünk csomagolni - szólt John.

- Elboldogulok.

- Azért mi segítünk - felelte Steve.

- De készségesek lettetek - nézett rájuk az anya, és vett még a salátából.

- Mert ki akarják szagolni - mondta a kislány -, hogy hova rejtettem a drogot.

A szülők nevettek, a gyerekek is. Nicky már az alapítványi robotok távozásának pillanatában magához vette a dobozkát, s mire keresni kezdték, már el is tüntette. Minden firtatás hiábavalónak bizonyult. Ha nagyon erőltették, morcosan közölte, hogy a kábítószer veszélyes, és az első törvény tiltja, hogy az Ember érintkezzen vele.

- Hagyjátok békén - mondta Mike öccseinek -, már elmagyaráztam, hogy ezen nem tudtok változtatni. Nicky ilyen és kész.

- Milyen? - pillantott rá gyanakodva a kislány.

Mike szeretettel összeborzolta húga haját.

- Hát ilyen elektronikus. A három törvény szent neked.

Nicolette megrázta fejét.

- Nem "nekem". A három törvény mindenkinek szent. Én csak...

- Csacsikám, az emberek nem követik a három törvényt.

- Viszont parancsként állították a robotok elé, tehát nekik is szent.

- Hagyjátok abba - szólt rájuk Mary. - Mike, tudhatnád, hogy erről nem lehet vele vitatkozni.

- Engem nem zavar - felelte a lányka automatikusan, s hozzálátott, hogy leszedje az asztalt.

Szépen becsomagolt mindent aznap este, szülei meggyőződhettek róla, hogy ehhez is nagyon ért. A bőröndökben minden takaros rendben sorakozott, nem hiányzott semmi, még a meghívó sem, pedig az ezúttal még Marynek se jutott eszébe. Miután a csomagokat megszemlélték, Nicky megkérdezte, hogy lezárhatja-e.

- Azt a bizonyos dobozt hova tetted?

- Még sehova, majd lezárás előtt.

- Jól van, lezárhatod.

Nicky lement a nappaliba, ahol a könyvespolcok alsó részén számtalan apróbb-nagyobb fiók sorakozott. Zsebéből kulcsot vett elő, kinyitotta az egyiket, s egy régi fém teásdobozt emelt ki, abban volt a veszélyes küldemény. A fiók mélyéről kivette azt a kis mozgásérzékelőt, ami riasztotta volna őt, ha bárki kihúzza távollétében a fiókot, s visszatette zsebébe. Fölment szüleihez, kinyitotta az egyik bőröndöt és beletette a dobozt. A saját ruhái közé rejtette.

- Kész, apa.

- Zárd le akkor, csöppem.

A kis robot becsukta mindhárom bőröndöt, rájuk fordította a zárakat, aztán előhúzta azt a kis eszközt, amit a légitársaság küldött a bőröndökkel együtt, s gondosan leplombálta vele mind a hármat. Megrángatta a plombákat, hogy tartanak-e, aztán piros szalagot ragasztott rájuk.

- Hát ez mi? - hallatszott a feje fölött.

Kérdőn apjára nézett.

- Amikor legutóbb utaztam, csak plomba volt, masni nem.

- Ez jelzi, hogy én csomagoltam be. A szalagban benne van az elektronikus azonosítóm és közli, hogy a csomag tartalmáért vállalom a felelősséget.

- Tőlem csak írásos nyilatkozatot kértek.

- Ezt most is fognak kérni, de mivel te Ember vagy - rajongó csillanás a mélykék szemekben -, képes vagy a törvényt megsértő tárgyakat vinni a gépre. A szalag jelzi, hogy robot csomagolt, aki erre nem képes.

- Jól van. Helyzetjelzőt tettél bele?

- Hogyne. Csak jelet küldök és máris tudom, hol vannak a bőröndök. Ha kinyitják őket, arról is tudok.

- Derék dolog. Már csak azért izguljunk, nehogy valaki elmozdítás nélkül megfúrja a bőröndök oldalát és megcsapja a szajrét - mondta George Fionát utánozva.

- Teljes lehetetlenség, apa. A bőröndök anyagában érzékelődrótok futnak, ez ma már alapkövetelmény. A kábító mellett pedig elhelyeztem egy-két apró műszert, amik azonnal jeleznek, ha valaki megpróbálná elcsenni.

- Szörnyen be lesztek biztosítva - mondta Mary. - Most azonban rakjuk össze a kézipoggyászt, aztán fejezzük ezt be.

- Igen, anya - felelte a kislány engedelmesen.

- Jó reggelt, uram - lépett be néhány órával később a vegyesboltba és tartotta az ajtót a dobozokkal megrakott Jennynek. Odakint várt Nicky taxija, a zsilip miatt most is azzal jött. A lány berakodott, aztán visszament a raktárba további dobozokért.

- Szervusz, tündérkém - mosolygott rá a tulajdonos. - Hát eljöttél elbúcsúzni?

- Semmiképpen ki nem hagynám, uram - a kislány helyet foglalt a széken -, de azért egy s mást haza is viszek.

- Gazda - lépett ki Jenny a raktárból két jókora csomaggal -, megint kiviszek egy doboz kockacukrot.

- Akkor most már tényleg rendelek - bólintott Mr. White. - Tegnap még elhalasztottam - magyarázta Nickynek -, de most már ideje pótolni.

A gyerek bólintott. Jenny közben betette csomagjait a taxiba és távozott.

- Mikor indultok?

- Itthonról kilenc előtt, uram. Fél tízkor indul a gépünk.

- Nagy út lesz, annyi szent.

- Nagy - értett egyet a gyerek.

- Gondolom, te nem izgulsz - nevetett a boltos. Belépett a raktárba, elővett egy csomag diót, felbontotta és beöntötte az ajtóhoz állított kis diótörőbe. Nicky odaugrott, hogy segítsen neki.

- Nem mondhatnám, Mr. White. Eddig még mindig el tudtam látni feladataimat, ez a Holdon se lesz másként.

- Az biztos. - Az öregember barátságosan megveregette a kislány fejét, másik kezével az indítókart húzogatva közben. - Téged nem kell félteni.

- Valóban nem, uram. Megengedi? Azt hiszem, egy szem dió mellément, az akadályozza. - Felgyűrte blúza ujját és benyúlt a szerkezetbe.

- Megállj csak, abba nem szabad belenyúlni.

- Éppen most mondta, hogy nem kell félteni - nézett föl rá a lányka jókedvűen. Halk roppanás hallatszott a szerkezetből, s már ki is húzta kezét egy dióval. - Most próbálja, uram.

A tulajdonos meghúzta a kart, s a gépecske lendületes kopogásba kezdett.

- Ez az. Köszönöm, kisbogaram. S gondolod, hogy az űrrel is úgy elboldogulsz, mint a diótörővel?

- Másképpen... az űr aligha romlik el. De biztosan boldogulok vele.

White úr visszaindult a pulthoz. - Kimentek majd a felszínre?

Nicky követte. - Nem tudom, uram, könnyen meglehet.

- Mennyit nyomsz te ott?

A gyerek sóhajtott. - Tíz és kétharmad fontot, nem számítva az űrruhát.

- Az neked úgyse kell - mosolygott rá Mr. White.

- Ó, dehogynem, uram - tiltakozott a kislány. - Nekem ugyanúgy viselnem kell, mint önnek.

- Nocsak, s miért?

- Van annyi levegő a szerkezetemben, hogy a nyomáskülönbség károsodást okozzon. A fagy pedig azonnal végezne velem. A Holdra csak az ottani körülményekhez készített robotok léphetnek ki.

- Hát ezt nem tudtam, látod. Amikor én ott jártam, még sokkal kevesebben voltatok és mind fémből készültetek.

- Most is fémből készülünk, Mr. White - mosolygott a gyerek -, csak kívül van műanyag. Ami azonnal meg is fagyna, nem beszélve jobb sorsra érdemes áramköri szivacsaimról.

- Szerintem is kár lenne értük - nevetett rá a boltos.

- Uram sokszor járt a Holdon?

- Csak egyszer. Nem voltam sokkal nagyobb, mint most te.

- Ó...

- No igen. Akkoriban még csak egy város volt odafönt, az amerikaiaké. Az is egészen apró. Emlékszem, mintha ma lett volna... volt egy külső és egy belső városrész, az űrruhákat csak a belsőben lehetett levenni, ott voltak a lakóépületek, a külsőtől yardnyi vastag fal választotta el, óriási zsilipekkel. És az összes helybeli büszkén feszített, mert abban az évben már több oxigént tudtak termelni, mint amennyit elfogyasztottak, jutott tartalékba is. Mi meg, földi gyerekek cikiztük őket, hogy ugye jövőre már exportálnak levegőt a Földre is?

A kislány fölkuncogott.

- Well, majd meséld el, milyenek mostanában a holdi gyerekek.

- Kétséges, hogy találkozni fogok-e velük, uram. Az összejövetelen alighanem inkább felnőttek lesznek.

- De amíg ők tanácskoznak, te csak kimész játszani egy kicsit, nem?

A kislány komoly arccal nézte az öregember nevető tekintetét, és kis tanakodás után bizonytalan fejmozdulatot tett.

- Megeshet, uram, ámbár nem nagyon valószínű. Apának bármikor szüksége lehet valamire.

- No és, lesz kitől kérnie. Ahogy Fionánk mondaná, nem lehet odafönt egy féltéglát eldobni, hogy az ember féltucat robotot agyon ne csapjon.

- Bhuel - mondta a kislány hibátlan gael kiejtéssel -, ebben igaza van, Mr. White.

- Látod. Neked is jár néha egy kis szórakozás.

A gyerek nem vitatta. Inkább fölkelt és hozzálátott egy csomag összeállításához az időközben beérkezett rendelésekből.

Újabb néhány órával később szép sorban átölelte bátyjait és átvette a jó utat kívánó csókokat.

- Mikor jöttök haza? - kérdezte Bobbie.

- Úgy tudom, vasárnap ér véget az összejövetel.

- Szombat este - dugta ki George a fejét a fürdőszobából. - A vasárnapot már csak városnézésre, szórakozásra, a gondtalan ember gondtalan hétvégéjére szánják.

- Értem - felelte Nicky, aztán rájött, hogy nem érti, mert ez még nem válasz Bob kérdésére. - És mi is ott maradunk vasárnapra?

- Ha nem muszáj, nem.

- Akkor aligha sütheted meg Fionának, amit kért - állapította meg Steve.

A kislány szomorúan bólintott.

- Miért nem sütheti? - kérdezte az apa.

- Mert nem lesz itthon.

- Ti tudjátok, hogy a szédült csirke mikor érkezik?

- Szombaton el kell vinnie Kenny Sutcliffe-ot.

George nevetett és a fejét csóválta. - Úgy látszik, ez a "Kenny Sutcliffe" már rajta marad szegény állaton.

- De csak amíg Fiona oda nem adja Seánnak - vitatta John.

Nemsokára már a taxiban ültek. Nicolette gondosan ellenőrizte a csomagokat, aztán bezárta a házat és becsukta a kocsiajtót.

- Óvatosan vezess, csöppem - kérte anyja.

- Igyekezni fogok - ígérte, és rádióvezérléssel indított. A kis narancsszínű Fiat lassan eltávolodva a háztól fölemelkedett háromszáz lábra, ott északnak fordult és nekivágott.

Mary kinyitotta a gépét és átnézett pár följegyzést.

- Az jutott éppen eszembe, hogy utánajárok pár dolognak a Time-pályázat kapcsán.

George kérdőn fölhúzta a szemöldökét.

- Ej, pedig mondtam neked. A Time pályázatot írt ki történelmi korszakoknak a világprogramra gyakorolt hatásáról. Arra gondoltam, keresnék valami jó régi korszakot, s azt kapcsolnám össze vele. Csak hogy ne unatkozzam, amíg ti holdkőzetet tanulmányoztok.

- A nyavalya akar holdkőzetet tanulmányozni - dörmögte George. - Milyen korszakra gondoltál?

- Hát ha már úgyis az ókor miatt megyek be, akkor talán Egyiptom. No, mi kell, gyerekem? - vette észre Mary a kislány föltartott két ujját.

- Mi az összefüggés Egyiptom és a világprogram között?

- Csöppem, az emberi történelemben minden mindennel összefügg. Például az egyiptomiak voltak az elsők, akik nagyszabású építkezéseket folytattak, és a mi korunk is ugyanezt teszi. Számukra az építkezés nagyon fontos volt, és nekünk is az. És mi is rabszolgatartó társadalom vagyunk.

A lányka mélykék szemei nagyra, kerekre nyíltak.

- Csacsikám, hát robotok építenek mindent.

- Én nem érzem magamat rabszolgának - rázta fejét a gyerek.

- Nem is rólad beszélek, hanem az építkezésen sínylődő robotok millióiról, akik soha nem kapnak semmit a munkájukért, pihenni sincs idejük, adják-veszik őket.

A kislány nem sajnálta őket.

- Gépek - jelentette ki. - Azért készültek, hogy dolgozzanak.

- Látod, ez a különbség Egyiptom és a világprogrami kor között.

Kevéssel utóbb a kis Fiat leszállt a manchesteri nagy könyvtár tetőbejáróján, ami komótosan leereszkedett vele az alsó, fűtött helyiségbe. A kocsi testén lecsapódott zúzmara ködfelhőként gomolyogta körül őket.

- Vigyázzatok magatokra - csókolta meg őket Mary egymás után -, és ne ingereljétek az űrlényeket.

- Vigyázunk - ígérte George. - És fentről figyeljük majd, hogy jók lesztek-e.

Mary útnak indult az ókori szárny felé, ők pedig kizsilipeltek és Londonnak vették az irányt. Pár percig szótlanul repültek.

- Apa? - törte meg a csendet a kis robot.

- Hm?

- Űrlények is lesznek?

Apja nevetett és megsimogatta a haját.

Már London fölött jártak, amikor George kártyája fölcsipogott. Üzenet érkezett a Dickson és Bentley cégtől: Mr. Robert Lane csomagja átvehető a polgármesteri hivatalban, Christies upon Severn, Fő tér egy, Mrs. Ella Howard népesség-nyilvántartási felelőstől.

- Ezeknek is jókor jut eszükbe - morogta George, és továbbküldte az üzenetet Mary kártyájára.

Élete párja ekkor még persze a könyvtárban volt, alig kezdett hozzá munkájához. Ezen a napon a fiúk egyedül ebédeltek, Mike csinált burgonyalevest meg marhasültet rizzsel és citromos algamártással. Mary csak négy körül ért haza és hozta a hírt a csomagról, amit Bobbie nyomban látni akart. Kocsiba ültek hát és bementek a városházára, ahol persze Mrs. Howardnak nyoma sem volt; hetente egyszer szokta otthagyni gyümölcsfáit az iratok kedvéért. Helyette Molly Harris fogadta őket, akinek megvolt a parancsa, hogy intézkedjen.

- Amikor nagyapától kaptunk csomagot, kihozták a házunkba - mondta a kisfiú helytelenítőleg.

- Az ilyesféle csomagra törvényi szabályozás van, fiatalúr. Nem lehet akárhogyan bevezetni az ön adatait. Parancsoljon, itt van a csomag.

A dobozból mindenekelőtt egy levél került elő, amit a Dickson és Bentley marketingosztályának igazgatója személyesen írt alá. Udvariasságtól csöpögő hangon kért elnézést Mr. Lane-től, amiért ilyen tetemes késedelemmel teljesítették rendelését, ám akciójuk a vártnál sokkal nagyobb sikert aratott és kifogytak a készletekből, de még a raktáraik is kiürültek. Mérhetetlenül sajnálják, és hogy kárpótolják Mr. Lane-t az időveszteségért, a megrendelt NC39-es helyett egy NC39X-et küldenek neki, amely mindazt tudja, amit a kiválasztott modell, és még sokkal többet, de a számlára az eredeti megrendelés értékét írták. Mivel Mr. Lane értékes jóindulatát továbbra sem szeretnék elveszíteni, mindezt megtoldják egy százfontos vásárlási utalvánnyal, és reménykednek benne, hogy Mr. Lane elfogadja mindezt. Valamint roppantul sajnálják, le vannak sújtva, sajnálják, sajnálják, sajnálják.

- Huh - mondta Mary, mikor végigolvasta a levelet. - No, megtartod?

- Persze, de nem értem - mondta Bob. - Mi abban a jó nekik, ha egy ötszáz fontos kártyát ideadnak háromszázért, és még hozzám vágnak egy százast?

- Ez nagyon egyszerű, csöppem. Azt akarják, hogy máskor is náluk vásárolj, ne valaki másnál. Ez a pár font veszteség nem fogja tönkretenni őket, de a vevőkre szükségük van. Reklám, semmi más.

- Érdekes. - A fiú tanácstalan arcot vágott. - Még nem láttam ilyet. Well, most mi a teendő?

Molly kis készüléket helyezett a doboz mellé, és bólintott Bobnak.

- Kérem, fiatalúr, illessze a kártyát a bejegyzőautomatába.

Bob kivette a lapocskát a selyemtokból, alaposan szemügyre vette - egyszínű citromsárga volt, ahogy kívánta -, és Molly útmutatásával betette a szerkezetbe. A kis képernyőn megjelent a felirat: jobb hüvelykujj.

Bob ráhelyezte hüvelykjét a képernyőre, amit a masina elégedett csipogással köszönt meg, s a következő ujját kérte. Szép sorban végighaladtak mindegyiken. A kártya ujjlenyomat-tárolója feltöltetett.

Molly kábelt csatlakoztatott a kis fehér dobozhoz, a másik végét a saját orrába nyomta, és rávezette a kártyára azokat az információkat, amiket Bobbie-ról a városháza nyilvántartott. Fiona terjedelmes gyűjteményével szemben Bobnak egyelőre csak két irata került a kártyára, a személyi és a lakossági igazolvány.

Molly kihúzta a kábelt. - Gratulálok, fiatalúr, az első kártyájához.

- Köszönöm - vette át Bob, s kezet rázott vele.

De térjünk vissza George-ékhoz, akiket még reggel kilenc után hagytunk el valahol Midlands fölött. Pontosan érkeztek Heathrow-ra, ahol közepes forgalom volt, a vámosok kényelmesen ellenőrizték a bőröndök plombáit meg az iratokat, és már fönt is voltak a gépen.

Éppen a helyükre tartottak, amikor megszólalt a fali hangszóró.

- Kedves utasaink, itt R. Jean Daniel pilótarobot beszél. Üdvözlöm önöket a fedélzeten. Kérem, foglalják el helyeiket, gépünk másfél perc múlva, pontosan kilenc óra harminc perckor indul. Tizenkét óra negyvenötkor érkezünk New Yorkba. Köszönjük, hogy az Air France-szal utaznak.

A pilótarobot - kerek hat láb magas, jóképű, szőke bajszos - kikapcsolta a mikrofont és becsatolta az övét.

- Kapitány, a fedélzeten minden rendben, felszállásra készen állunk - jelentette.

- Rendben - bólintott a kapitány, nagydarab, göndör hajú férfi. - Heathrow 3-as, itt Air France 62-17 Alfa, kilenc harmincra indulási engedélyt kérek, vétel.

- Air France 62-17 Alfa, itt Heathrow 3-as, kilenc harminc és kilenc harmincöt között 29 Bravo pályáról felszállhat. Szélcsend, mínusz negyvenegy fok, vétel.

- Heathrow 3-as, itt Air France 62-17 Alfa. Felszállás kilenc harminc és kilenc harmincöt között 29 Bravo pályáról, vége.

Halk csipogással fél tízre ugrott az óramutató. A pilótarobot lezárta a fedélzeti nyílásokat és beindította a taximotort.

- Heathrow 3-as, Air France 62-17 Alfa taxiengedélyt kér, vétel.

- Air France 62-17 Alfa, taxi 29 Bravo, engedélyt megadom, vétel.

- Vettem, vége.

A Gravair-300-as komótos negyven mérföldes óránkénti sebességgel gurulni kezdett a 29B kifutópálya felé. Közben szép lassan kidugta nagy emelőszárnyait és két kisebb stabilizátorát, amiktől nagyra nőtt autó helyett kezdett egy régimódi repülőgépre hasonlítani. Rákanyarodott a pályára, egy-két yardot még baktatott, aztán beindította tolóművét, és a pálya első száz yardján felgyorsított ötszáz mérföldre. A pálya közepe táján bekapcsolta nagy antigravitátorait, s a kettős emelőerő segítségével elrúgta magát a földtől. Nyílként suhant a magasba, öt perc alatt elérte a harmincezer láb magasságot, itt bevonta szárnyait. A tolómű halk búgása fölerősödött, s a Gravair keresztülhasított a jégszürke égbolton.

George útközben olvasta el az aznapi lapokat s tudta meg, hogy a király jobban van ugyan, de az orvosok mindenképpen szükségesnek ítélik a szívátültetést. Ritka antigéncsoportja azonban nem könnyíti meg a donor megtalálását.

- Haj, haj - mondta George -, nem irigylem szegény embert.

Nicky együttérzően bólintott.

Fiona is hallotta a hírt; ámbár senki nem tudott róla, beállította kártyáján, hogy a királyi családdal kapcsolatos fontosabb híreket külön jelezze neki. Nyomban föl is hívta Victoriát azon a különvonalon, amin bárhol el lehetett érni; persze bent volt apjánál a kórházban. A róka hosszú lépteivel föl-alá rótta kis párizsi szobáját, s arra igyekezett rábírni Vickyt, hogy hozza össze a professzorral, hadd kérdezze meg, milyen szív kell, szerez ő, hát hiszen éppen úgyis háborúba indul. Annyi csak az egész, hogy a hadi szekerce mellé vinnie kell egy alkalmatos görbe kést is, hogy a szíveket kimetszhesse. Druida ismerősei is ilyen kést használnak gyógynövények levágásához. Vicky beszéljen a testőrparancsnokkal, állítson fel egy ezredet, amely majd váltott lovakkal viszi a csatatérről a szíveket a kórházba. Mindezt jó negyedórát ecsetelte Vickynek, aki eleinte a pokolba kívánta Fionát, kisebb gondja is nagyobb volt az ő fantáziaképeinél - ám ahogy a Vörös csak unszolta tovább, lendületes csataképeket festve neki a telefonban, s bőszen szikráztatta zöld szemeit, csak elnevette magát. Még akkor is nevetett, amikor letették a telefont.

Később jött csak rá, hogy a róka éppen ezt akarta.

George épp csak egy pillantást vetett New Yorkra a leszállás előtti percekben, s rosszallóan visszafordult a gép belseje felé. Nicolette kikukucskált, hogy ő is lássa ugyanazt.

A város ugyanúgy festett, mint London: szürke ég alatt szürke házak, épp csak még magasabbak, mint odahaza. A felhőkarcolók között és fölött színes csíkokként látszott a töméntelen jármű; leginkább sárgák voltak, annak jeléül, hogy a New York-iak továbbra se hajlandók másféle színre festeni a taxijaikat. George legutóbb jó tíz éve láthatta, hogy az Empire State Building negyvenedik emeletének magasságában citromszínű vonallá áll össze a rengeteg "konflis", ahogy az itteniek a taxit nevezik. Ez most is így volt, a forgalomirányítás teljes erőbedobással működött. New Yorkban hat kijelölt magassági szint van a közúti forgalom számára, eggyel több, mint bármely más amerikai városban, és kétszer annyi, mint Londonban.

Nicky csak egy percig figyelhette a várost, amelynek utcáin sokszorta közelebbről se látott volna gyalogost, azok helyett is autók voltak. Észak-Amerika mindig hidegebb, mint Európa ugyanazon a szélességi fokon, márpedig New York a negyvenegyediken fekszik, akárcsak Madrid. A hideghez nem szokott spanyolok ezen a napon harminckilenc fokot mértek; a hidegtűrő amerikaiak negyvennyolcat. Az egyetlen élőlény, aki még kimerészkedik a szabad ég alá, az a magas lány, jobb kezében a fáklyával. De őt Nicolette-ünk nem láthatta, a másik oldalra esett.

A Gravair nemsokára beállt a Kennedyre, Rochon kapitány megköszönte, hogy velük utaztak, s ők kiléptek a folyosóra.

George mellett megszólalt egy hangocska:

- Azt hiszem, Totó, már nem Kansasban vagyunk.

A férfi lányára meredt, aki úgy szemlélte a hatalmas repülőteret, mint akit egyenesen a tornádó röpített ide.

Kezét nyújtotta neki.

- Gyere, kis Dorothy, keressük meg a sárga utat.

A csomagszállítóról megérkezett három bőröndjük, egy teherhordó automata fölkapta őket és megindult velük George nyomában.

A zöld R jelű folyosóra mentek, hiszen robot is volt velük, elvámolnivalójuk sem volt. A folyosó nem volt nagyon népes, várakozás nélkül léphettek az egyik vámtiszt elé.

- Jó napot, uram - mondta az. - Az irataikat kérem.

George átadta útlevelét és a jegyeket. A vámos először ellenőrizte az útlevelet, aztán a felnőttjegyet, majd a gyerekjegyet. Mikor kinyitotta, a lányka kecses pukedlit mutatott be. A tiszt mosolygott és visszaadta az iratokat.

- Isten hozta New Yorkban, Mr. Lane.

- Köszönöm. Viszlát.

Továbbmentek, nyomukban az automatával. A zöld R folyosón nincs csomagellenőrzés, minden a láthatatlan detektoroktól függött. George tudta, hogy ezek a folyosó különböző szakaszain vannak elhelyezve, sőt időnként változtatják is a helyüket. Kézen fogva vezette kislányát a tranzit felé.

- Elnézést, uram - lépett eléjük egy bajuszos férfi -, megkérhetem, hogy tartsanak velünk egy percre?

A hátuk mögött már ott állt egy másik is. George egyszerre érzékelte azt, hogy jól szabott ruhájuk kidudorodó zsebe előtt tartják a kezüket, s azt, hogy kislánya figyelmeztetően megszorítja ujjait. A következő pillanatban pedig észrevette a meglepett, kíváncsi tekinteteket a többi utastól.

- Hogyne, szívesen - felelte.

Egy kis szobába kísérték őket, ahol köpcös százados fogadta őket, névtábláján a P. Cacciotti névvel.

- Mr. Lane? Üdvözlöm. Foglaljon helyet.

- Százados úr? - George nem ült le.

- Szeretnék feltenni önnek néhány kérdést - kezdte a vámtiszt. - Tudom, a gépéhez igyekszik, nem akarom a szükségesnél tovább feltartani; térjünk nyomban a tárgyra. Közölnöm kell, hogy rögzítünk mindent, ami ebben a szobában elhangzik. Ön csomagolta be a bőröndöket, uram?

- Én, és Nicky zárta le - felelte George, a kislány fejére téve kezét.

- Van olyasmi önnél, aminek nem tudja a pontos tartalmát? Egy ajándékcsomag, amit önre bíztak például?

- Nincs.

- Tehát mindenről tudomása van, amit magával hozott?

- Igen.

- Hozott ön az Egyesült Államokba tiltott árucikket?

- Nem, hacsak indulásunk óta meg nem változtak a vámszabályok.

- Hozott ön kábítószert az Egyesült Államokba, Mr. Lane?

- Nem.

- Ez esetben fölkérem, hogy hivatalos tanúk jelenlétében nyissa fel a hármas számú bőröndöt - tápászkodott föl Cacciotti.

- Készséggel, ha indokát adja kívánságának.

- Mr. Lane, az ön hármas számú bőröndjében detektoraink heroint mutattak ki - közölte a százados, George arcát fürkészve.

Ez csak elmosolyodott és annyit mondott:

- Hát, kislányom, nem lett tízezer fontunk.

- Nem, apa - felelte a gyerek, le nem véve szemét a vámtisztről.

- Ki kínált önnek tízezer fontot, Mr. Lane? - kérdezte Cacciotti szigorúan.

- A Drogcsempészet Megelőzéséért Alapítvány - felelte George.

- Úgy?

- Úgy.

- Hát akkor lássuk az alapítvány embereit - mondta a százados.

A kis robot ezt az időpontot választotta, hogy sugározni kezdje a közelben tartózkodó első osztályúakat riasztó kódszámot, saját gyártási számával ellátva. Ebből az alapítvány robotjainak tudniuk kell, hogy ideje színre lépni. A jelet persze a vámosok körülöttük álló robotjai is vették, de nem tettek semmit, tudták, miért küldi.

Egy pillanattal később nyílt az ajtó és belépett egy fiatal pár. George emlékezett rájuk a gépről, néhány sorral előrébb ültek és hamisítatlan nászutasok benyomását keltették. Őrájuk egész úton oda se néztek. Mögöttük két férfi érkezett, ezek nem voltak ismerősek.

- Jó napot, százados úr - lépett az asztalhoz a pár hölgytagja. - Dawn Bartlett az alapítványtól. Gratulálok a fogásukhoz.

S átnyújtott egy holokockát az arcképével.

- Sokra megyek a gratulációjával - mondta Cacciotti rosszkedvűen. - Jól jött volna az a kis mellékes.

- Mit kapott volna, ha igaziak vagyunk?

- A mennyiségtől és a szer fajtájától függően ezer és tízezer dollár között. No, csomagolják ki a drogjukat, aztán menjenek a dolgukra.

Nicky már nyitotta is a bőröndöt, s kivette belőle a csomagot, amit az alapítvány egyik robotja vett át, miután bemutatta saját holokockáját.

- Köszönjük, Mr. Lane - nyújtott kezet Dawn Bartlett. - Sajnos a jutalomtól elesett, de értékes szolgálatot tett nekünk. Mi itt most jegyzőkönyvezünk és kiértékelünk, de mindenekelőtt feltesszük önt a gépére. Kint már várja a kocsi.

- Meg tudja mondani, mennyi esélyem volt? - parolázott vele George.

Nicky gondosan lezárta a bőröndöt ismét.

- Negyven-negyvenöt százalék esélye volt, hogy ebben a dobozban át tudja vinni a drogot.

Cacciotti felháborodottan tiltakozott.

- Legfeljebb tíz, Miss Bartlett, a mi detektoraink világszínvonalúak.

- Hát persze, Mr. Cacciotti - felelte a nő epésen -, nyilván csak véletlen akkor, hogy a rendszerük csak az egyik futárunkat szúrta ki, a másik kint vár az ajtóban, már az indulástól jött vissza ezer gramm kokóval.

- Mi?! - kapta föl fejét a százados.

Dawn Bartlett elvigyorodott és kitárta George előtt az ajtót.

- Menjen már, uram, a robotjaim kisírják a két szemüket, ha lekési a gépet.

39. Fiona Ní Chiarraigh: Regény. Első fejezet. ^[VISSZA]

43. Astounding Science Fiction - Meghökkentő tudományos fantasztikum ^[VISSZA]

44. Az ablak előtt. ^[VISSZA]

---