Előszó

Maier-Kránitz László ezúttal egy olyan prózai kötettel jelentkezik, amely családi jellegénél fogva nem egyszer személyes vonatkozású is. A családi levelezés dokumentumait használja fel az első és harmadik rész összeállításánál. A második betét édesapjának, Kránitz Imrének önéletrajzi vallomása.

Mind a három rész önmagában is megállná a helyét, külön-külön is megindító, élvezetes olvasmány. Ezek a hiteles emlékek ugyanúgy felkavarják belső érzelmi világunkat, mint korábbi ötperces novellái. A háború végi menekülés, az azt követő száműzetés keserűsége ellenére, az emberi öröm és reménykedés is ott bujkál a sorok között, a mindent túlélés vágyakozásával.

Elolvasás után nyilvánvaló számunkra, hogy Isten irgalma kíséri a szereplőket s ez az irgalom kapcsolja össze őket, ez állítja egymás mellé a dokumentum-kötetben. Mert az, mindenképpen dokumentum ez a kötet, a lejegyzett sorok hitelességéhez nem fér semmi kétség.

Így kapcsolódik az ezredforduló irodalmához, melynek legjellemzőbb ismérve a vallomás, szenvedés, gyötrelem: a puskacsövek és szögesdrótok között kirekesztve a 40-es, 50-es évek társadalmában, valamint kisebbségi sorsba kényszerítve a határon kívül. (Levelek Podolinból). Ugyanakkor megdöbbentő a tárgyilagos hangvétel, az önsajnálat nélküli áldozatvállalás (honnan-miből?) ami egyértelműen szimpatikussá teszi a szerzőket.

A Levelek Podolinból Rudi bácsija 1956-ban írja sorait a maga csodálatos századelő stílusában. 83 évesen is szerelmes. S ezt a késői szerelmet egyáltalán nem érezzük megkésettnek. Inkább fáj, hogy nem mi vagyunk a levelek címzettjei és szerzői. (A kitüntetett személy Margit asszony akkor 71 éves).

A szerkesztő saját versidézeteivel segíti megadni az alaphangot - így vers és próza sajátos egybecsengésének lehetünk tanúi.

Az édesanya levelei katonafiához szintén gyónás és ima, Szent Ágostoni vallomás. Így válnak a szerzők és a szerkesztő is írásművük hiteles krónikásává.

Maier-Kránitz László - saját elmondása szerint - azért vállalkozott ilyen őszinte hangú kitárulásra, hogy méltóképpen emlékezzen a túlvilágon kegyelmet nyert példa értékű családtagjaira. Mert mindaddig élnek ők, amíg emlékeznek rájuk! Nagyszülő - szülő - gyermek vérségi összetartozásban. Ők azok, akik életük alkonyán remegő kézzel tollat fogtak s szívük gyémánt tisztaságú rejtekéből előlépve szólaltak meg: úgy, ahogy éltek - úgy írtak, s ahogyan írtak - úgy haltak.

Köszönet a szerkesztőnek, hogy sajtó alá rendezte a családi emlékeket. Ezáltal is új erőt kaptunk az élethez.

Esztergom - Dorog, 1997. március

Árvai Ferenc