Pázmány helyzetmagyarázata
Gábriel Bethlennek

 

(Levélalji töredék; küldve Bercsényi Imrétől, 1625-ben)

"... mert a régmúlt és a közeles-múlt kiátkozottai
és ugyanezen idők kisebb-nagyobb inkvizítorai
lám-lám azért csak szépecskén egymásra találnak...
valami értékelvű mérleg lengését a kölcsönös előnyök
szellemében úgy csillapítják modulálják hogy lehetőleg
nagyobb megrázkódtatás nélkül érvényesülhessen az abszolút
érték mit a mérlegelő hivatalba delegált egykori átkozottak
és feltétlen híveik udvartartások és azok tanítványai
valamint a minden szerben maradni szándékozó
asztalukat őrző épp ezért mostanság túllihegő egykori
és minapi terrorlegények szűk-tág köre istenesen kifundál...
de viszonosan akik ebbe a gyülekezetbe harczi csapatba
nem törekszenek avagy nem férhetnek mert ama mérlegen
túlontúl lengedeznének nehéznek és könnyűnek találtatnának
azok bizony - nem én mondom mert én hogyan is mondhatnám
így de széthordozzák még a szellőcske fuvallatok is -
azok bizony rühös és csahos? magyarok? leginkább!!...
ezen erkölcs melyre különöst kényes ügyelnünk és a
terrorisztikus igehirdetés gőgje és fölénye valamint
ebből folyó természetes kizárólagossága már a lágyabb
tanácstalanabb hatalmi tényezők regnálása idején kezdetét
vette mert ők sejdítették az eljövő hamari időket...
amint látja Kigyelmed is finom szókkal írom: bizony
elönt bennünket a plurális unalom zajos diktatúrája..."



Bizony elárultak...

 

bizony elárultak
bizony gyakorló hülyének néztek
akik mindig minden rezsimtől
kikövetelték a mézet

kisírták ezek az "elszánt terroristák"
akik tudták: nekik ez jár!
fölényben mindig az egészhez képest
a rész szentségét kiváltsággá gyúrták.

(Utóirat)

Semmi se változik szükségképpen
benne vagyunk nyakfölött mi is a képben
benne a száj mosolya és konok dühe
..................................................

(1989)



Anno Domini MCMLXXXIV

 

Istenem! - valamit mégis jól tehettem,
ha most hétfelől jő ellenem az Ellen,
valamit úgy, ahogyan kellett,
és bocsássatok is meg: csak ennyi tellett!



Rég bedobott palack
                          ↔    a hajóbörtönből
új szigeteknek üzen

 

A FÉLIG BEVALLOTT ÉLET írójának
barátsággal a 90-es évek küszöbén

Amikor a történeteket
eltorlaszolták a nyelvművelés
és az unalom úttörői
vagy éppen érzékeny-akarnok kiscserkészei
akkor meghatározni önmagunkat
nevetséges törekvés lett volna
hiszen - - -

Mert a nyelvet ugyan mire
ha nem rejtegetésre vermelésre
józan csempészetre kellett fölhasználnunk
még nevünket is csak a szöveg
közepén lehetett bátorsággal
leírni - mintegy beékelni egy állító
és egy kérdőmondat közé
akárha két elveszíthető gyönyörű nő
teste körül bolyongni egyidőben -
(ó szent férfiúi tisztesség és perverzió!) - - -

Mert az alá- és föléírások is
eleve gyanússá váltak
miközben a cenzori hivatalban
jócskán ingadozott a vércukorszint
aztán kinek a méz kinek a korbács - - -

Így romlott minden meghatározhatatlanná
és homályosan viszonylagossá
és lett mégis szükségszerűvé
apáról/fiúra - nemzedékről/nemzedékre
(idegrostjainkat általjárva)
egy bizonyos fajta kábítószer
szolid használata - - -

Ha már beneveztünk ebbe a produkcióba
hát gyakran félrenéztünk
félrehallottunk félreírtunk
mert talán ott az orrunk előtt
valami bolondos gőz félelem nélkül
emelgette a mozdíthatatlannak hitt
acélfedőket - - -

S valamely fölhevült üstben
ott bugyborékolt a mi dzsungel-kaszabolta
szívünk és benne fortyog már
nyomorult életünk is - - -
Amiről majd - elszámolva mosolyokkal
hajszálakkal is - tanúskodni
vagy konokul hallgatni kell



Az én vétkem

 

Szamáriai vagyok és már az is kétséges
meddig irgalmas
mert irgalmasságom is vétek lesz
azok szemében akik egyéb másságom
miatt is lenéztek sőt gyűlöltek eddig.

*

Ó törvényeket tanító és betartó
alig-mások vegyétek észbe s észre
konok szívetek falából nem a lélek
temploma épül nem is Istené
de gettó - gyűlöletből szeretetlenségből.

*

Vacogó fehér ragyogásban állok
most közületek egy mellett
akit éppen kifosztottak és csaknem
agyonvertek mindannyiunk felebarátai
- hát kerülgessétek csak finnyásan!

*

Én újból és törvénytelenül
magamhoz ölelem - mintha már előre
látnám a vakító gyolcsba bugyolált
élettelen testet - sebeit bekötöm
megitatom élettel szállásra viszem.

*

Lehetne egy utam Arimateába.



Rétegek és sávok

 

az ARABESZK című regény írójának

A házat körülveszik a mondatok
és sütkéreznek az őszi verőfényben

Aztán az időt szeleteli valaki
hibátlanul élezett vadászkéssel

Húsos tájakon a pengevillanást
értékelik - de itt nyiszálni kell!

Inas időrojtok kissé barokkos
türemkedéseiben a vér pirosa

Valódi és érinthető a beszéd
ha kiszakad folyik a víz felé

Hol ő hol meg ő hol meg senki
nem beszél - csak megterít s benyit

Egy házba pincébe bárhová
s ott van - átfagyott lábait

Áztatja mint lidérces emlékeit
előhívja az évek forró didergését

Részese a mínuszos aratásnak
fölépíti a nyári árnyékokból

A megtalált Másik őszi hajlékát
és komorul mint egy arcvonás

Lapozható teleírt síkok között
az árva sávban -: mosolyelágazás



Valaki ír a kezeddel

 

Könyöködet Isten az asztal lapjára segíti
rajzold a betűket ezután kimérten lassúdan
asztalon hasal szíved is
lélegzeted forgatja a papír hótömbjeit
ezt most teleírni másmilyen betűkkel
de ugyanazon Istennek tetsző szavakkal
a sorrend a sorrend az Ördögre bízatott
még a dolgok kezdetén - - -
Arra ügyelj hogyan korrigálod csuklód szaladását
könyököd már a levegő helyett az asztal betonján
csikorog - leszáll veled az éj leszáll az írás
az automatikus vezérlésű betűk kigyújtják értelmetlen
reflektoraikat - érted? nem érted? Valaki más ír
a kezeddel
valaki kölcsönbe vette kezedet
és most futtatja könyökhajlattól lazán
ezen az olimpiai hepehupán - - -
Itt a fehér téli táj imitációja: siklasz kapuk között
mint világvárosi repülőtereken
hernyózik veled a betűcsavar a gate-ek iránt
hogy majd fölszálljon az idecsöppent remegő szívű
utassal az ihletett madár - - -
Addig megkérdezheted: hol vagyok most hol Uram?
Kinek ír az a kéz az a másik? Talán Neked Nekik?
Vagy a másik kéznek magyarázza az asztalt a papírt
az irónt a csuklót könyököt?
Nem tudom Istenem érted-e a gondom ami a Tied is?
Ha igen - az egész világ része kezed mozgásának
könyököd hajlásának - - -
bár éjszaka van de világít reggelig
leszállhat rá minden:
porban és fényben meghempergett betűk
ezer s millió darabja



Szemközt a személytelennel

 

Ő ott haldoklik távol
Távolodik egy hajó a parttól

Te itt haldokolsz közel
hálóba fogott hal utolsó vízkörei

És végül is már a föld alatt
Élek halottan örökös kapkodásban

Ők nagyon halódnak
Elvesztegettek már minden esélyt

Ti hiába csúsztok át kőfalon
A repkény befutotta az összes időt

Mi pontban éjfélkor várjuk
Szabadon eljöhetne     de nem jön el



Ne válaszolj, én tudom

 

(kedves MÁRLEEL)

Leomlott-e már
szád szélén a mosoly
a flegma fintor?

Elhiszed-e már
vérednek hogy fénytelen
álmos krónikát ír?

Elmondtad-e már
a nyári délután
fullánkos hideg híreit?

Leapadt-e már
szíved közepéről
a gyászharang kékszilva ütése?



Dideregni fiola-éjszakában

 

Mert vágtatott veled
vad éjszakákon - ÁT
át a legvadabb éjszakába
kába kába voltál
mint az éj:
kőként nehezülő álom

Mert újra láthattad
a 4 deci vörös benzint
habjától megfosztva
egy labor-kastély zümmögő csendjében
dideregni fiola-éjszakában

Aztán néhány napig
reszketve kóboroltál - UTÁNA
imád mögötti tájra
a hajnali derengést hívtad
e halálos nászhoz nyoszolyónak

S ő is gejzírvirágként
kicsapódva lengett
steril egykedvűséggel
imád mögött derengett

Mint minden gyanús fényed
felejtett homályod
véredtől kérik most
tanúvallomásod



Egy búcsúzó alak

 

I .

A recsegő ropogó turbinák
szárazon forognak
hasztalan pörögnek
fáradt álmukig
már lomhábban kering
a pár liternyi sós-vörös
folyam
mészhegyeiden szinte
csak átbukik
oda ahol még
a hús pirosló dombjai
síkságai hirdették meg
a maguk külön álmait
ez lehetett az ifjúság?
talán a vágy?
talán talán - -

II.

az örökké lehúnyt tavak
mélyén már nem siklanak
buja sellők
kéklő asszony-halak
ezüstlő hatalmas
őszi horgodon Uram
tört tükörezüst ázik
s didereg hártyás
lúdbőrös tükrödben
egy búcsúzó alak

(1990. szeptember)



Nem akarhatom vereségedet

 

litániás válaszlevél

Aki szívéből kiszakította
a fény korlátait
aki legyőzte a félelmet
úgy röpködött "ágról-ágra"
mint egy kismadár
aki mosolyával visszahozta
a mi elföldelt mosolyunkat
most hét szaltóra áll
az őrület falától...
mert a Nagy Pontozó körül
nyüzsögnek a szándéktalan
kis heródesek
a jövő pitiáner hóhérai
mert először
a leggyöngébbeken kezdik...
ezért üzented kedves O. K.
"hogy körülötted már minden K. O.
reménytelen reménytelen"!
rajongtam egykor érted
szaltódat ünnepeltem
nem akarhatom és nem hihetem
vereségedet...
imádkozunk a Nagy Pontozóhoz
hogy anyai szívedet erősítse
s diadalt arass a halálon!



Kórházi éjszakák és nappalok

 

Soha a kórházi éjszakákat
soha a hírhozó felhőket
fekszel a tehetetlenség poklában
soha nem felejted őket

repülőzaj: föl-leszállnak
fölötted és már zuhanón súrolnak
a párnákon sima leszállásért
fohászkodnak leendő halottak

él a fájdalom de viselhető
stigmák a nagy és kisbűnök helyén
tisztuló seblánc domborul
a test fölszántott mezején

jelzéseit Ő küldte persze
imáit meg aki legjobban féltett
de nem titkolhatta el kétségeit
a vergődő pislákoló lélek.



Vízszintes némaságban

 

Kórházi éjben a jajgatások
vágott lőtt szúrt sebek mélyén
a fájdalmas rándulások
hörgések csövek csörömpölése
belesimul a lekötözött
leláncolt rabok tehetetlen dühébe

a fogösszeszorított tűrések
hallgatások tárnáiban a szív
s lélek türelme nagy lesz
a belül fogant imák nyomán
mert minden fájdalom viselhető
valakiért valamiért
bűne s engesztelése valakinek

a Golgotára fölment fölfeszítettel
egy-egy lépésed itt a vízszintesben
viselt rabságod hozza el a megváltó
hajnalt amikor már Isten nővérei suhannak
át az átverítékezett sóhajokkal telt
b e t e g s z o b á n - - - - - - -



A mélység fölött

 

Leszakadtak a hidak benned
nem tudsz átmenni átsuhanni
véred álmatlan éjszakáidat
hordja szakadatlan
fáradt reggelekbe

a mélység fölött kéne az álom
megvakult nappalaidat
élesre nyitja az éj
s mindent látsz mindent láttatsz
a folyam zavaros vörösében

saját partjaidat összekötni
egy életet föladni
egy másikat semmiből létrehozni
föladat lenne vakon süketen aludni
de te ébren ébren

golyósmárolta házfalakra
gyötrető pirossal jön a hajnal
napot vagy éjszakát követ
forogsz fénytelen habokban
s hidak robaja mellkasodban

reményed csak
hogy aztán csönd lesz
átmentél oda hol jó
de nyugalmadat nem őrzi meg
és nem jön álomhoz hasonló



Leletmentés
[nyári fényben és bizalmas sötétben]

 

Őrült zuhanásokkal légkalapácsok
dolgoznak belül
ez a zuhogó köhécs-Niagara lett
a természetes "beszédmódja"
láztól cserepes szájhelyzete
így telt a tavasz
így múlt a nyár
bordái közt pengeszerelmek
ha mozdult
ha csókolt gazella-patát

most egy RTG-lelet komorlik
eléje
bordák íves szavannásaiból
kimagaslik a kérdező pálca
majd lezuhan a jobboldali sávban
és a térkép kérdezi magát:

élvezted-e a lázakat?
az ingedre fagyott zúzmarát?
Kő Tábla úr vésett föléd
valami rozzant szentenciát?

a gyermekökölnyi fehér sivatag-rajz
még mindent igazolhat
egy leleplezett vagy titkolt
lábon kihordott tüdőgyulladást

(palimpszeszt-effektus mellhártyára)

hát megtörtént a kontinens szűrése
letapogatása
és a krónikus köhécselők átvilágítása



Egy szelíd franciának írom

 

"Nagyobbodtak a halálnak
Tartományai..."
(P. S.)

Monsieur
irigy vagyok már
így negyvenen túl
azokra kik lent a mélyben
- és fönt az Égben
vagy valami rozoga polcon
eltéve szépen
mint a jó befőttek -
és letéve már ügyeket
s fölös gondot...
fűéletem csak
száradni növesztvén -:
jó lenne már
közéjük tartoznom

*

Monsieur
persze tudom én
hogy gyalázat lesz
a halál
és méginkább
hogy így beletörődtem
fekete zászlaival
a nyár? az ősz?
már irgalmatlanul
itt röpköd előttem

*

Monsieur
végül is
ki Ő?
ki nem én?
ki nem fél?
ki szegény

ha gazdag
és gazdag
bár szegény
elém és eléd
is siet
kapuba kijő
végül is
Monsieur
te tudod
hogy ki Ő?

*

Alvó siet álmában úgy
elérni még nyíló kaput
mint ahogy én halálomat
megteremni gyümölcsömet
.....................................
letörölni homályt hamut
alvót siet álmában úgy...



A végtelen Karszt pórusaiban...

 

Veno Taufernek és Drago Jančarnak ajánlom

A végtelen Karszt pórusaiban
sorra feltűnnek az Önkéntes
Szabadság-gyógyászok
excelsior! a Lelket a zászlót!

önfeledt Júniusi kilégzés
vagy csak kiszakadt Júliusi sóhaj?
de profundis köhög a Fuldokló
s Eget kér méltó magasban

hiszen a Vízcsepp üteme...
növelvén a Barlang hűvöse
a Türelem félelmes tárlatát
ahol már Szuverén vakolat hull
az Ember odafagyhat a nyárhoz
miközben Ujjait lepöckölik
a Békétlen szabadság markolatáról:
zsinegre kerül nyalóka Hársméz

mint Tántorítás ha éppen
hazahív minden mi Rendületlen
és empíriákba lágyan Csomagolva
sajog a litván Borostyán is

kő vörösül el a Vértől
holtak arca Élőre marad
víz és vércsöppök Kelyhéből
utolsó Esélynek a holnap

semmi más csak a Holnap marad
de addig a betiltandó Álom?
Jelenvalóan mégis nyár van!
"döngnek a Méhek a hársfavirágon"

(1991. július 2.)



Nyílik a nyár födele

 

9.

A sintér-időben összezárt ügyek
"nyitottá" válsz ha kinyitod füled
lehallgatnak úgyis
hallgasd le szíved
Azt mondod - hahó fiúk!
még elég jól dibeg/dobog
szemet lehúnyni most lehet
bezúdul hullám szem mögé
500 wattosan izzó karfiol

T. O.-nak, mert most megy
a gőzös hajó kanizsára

7.

Kép/szöveg - és - kép/szöveg
alkonyi tiszapartot veszek
bársony homokút a tisza-birtokos
DOBÓ TIHÁTÓL - szegény fiú! -
nyelem a képszöget
"viszöm a részömet"
sintérek elől utolsó kutyámat

5.

Nyílik a nyár födele: július
sehányadikán* megáll a mutató
szépen időtlenül az árnyék
magzatburokban ötven versburok
már égtisztán kimutatható

* 1990. július 5-én



A történelem asztala alól

 

Egyél te a történelem asztala alá lökött
csontbőr debil gyerek - - -
elnémítottak, a lélek magzatvizébe is gyakran
buktatott morzsákkal kifizetett lefokozott
tanuló, aki bár szakállas, szíjas férfi lett,
de fölnőni sudárra nem bírhatott,
mert lenyomták, buktatták, gáncsolták
eddigi életében.
Közben volt gyerek is, felnőtt is,
koravén-keserű, keseredett.
Most mint a frontról visszatérők,
nem győz lélegzetet venni és zabál mértéktelenül,
félő:
belepusztul, ha nem fegyelmezi magát,
belepusztul, ha nem lehet végképp szabad!
A gonosz világgal már csak álmodik.
Vallatóiról álmodik, börtöneiről álmodik.
Rácsok a kirakaton, ablakán, süteményén.
Még mindig emlékezteti arra, hogy mindennek
útját állhatják. Fél és örül. Remeg és láz önti el.
Majszol, harapja a levegőt is. Mindent fölfal.
Szemével is zabál, mint a tegnap szabadult rab,
ki remegő mellű lányokra néz mohón, kívánón.
A történelem asztalán foszladozik a kockás
vászon, morzsák fénylenek, mint a meteordarabok
és az asztal alól előmászik a csontbőr
debil gyerek:
sír és röhög sír és röhög sír és röhög,
harapdálja az asztallábat,
belevési félelmes monogramját.
Ne üljetek ehhez az asztalhoz:
a tányérok között harckocsik tekerőznek,
kanalak kések aknavetői köpködnek
a világ zsírtalan s mégis
fénylő-sima jéghártyás levesébe.



Úgy vagyok...

 

Úgy vagyok [ezzel a gyönyörű homállyal]
és persze veled, sőt velük is,
mint ama mesterlövész, [megbocsátható nagyképűség]
aki elindult egy területi bajnokságon,
hogy bizonyítsa önmagának:
az agyaggalambok lelövése is eredmény.



A bűnök szekrényéből

 

A bűnök szekrényéből kicsap a naftalinbűz
elviselhető még - bár lángolnak a nyári
ruhák kalapok övek mikor a pokol előtti
első földi kör [így ilyen jól fűthető]

tehetnek ők valamiről is? - kérdik a
pattogó fától síró fogasoktól melyeken
mint akasztottak himbálóznak gyűrötten
és álmatlanul az igazi próba előtt

az éjszaka telik iszonyú lassan
a harmattól és falak salétromától
átnedvesedik a vászon a gyapjú a karton
minden fonál csipke lélegzetvékony cérna-szál

[és száll a jajgatás a pokol mágneséig]
beivódik és beevődik minden a bűnök rendjébe
is ahogy jajgatnak a deszkák a tűzön

hangjuk megannyi bűn vezeklő folyama
az elsistergő káromkodások fekélyes beszédek
gondolatban elkövetett gyilkosságok hűtlenségek
felebarátaink megkövezésére kölcsön a kezünk

odanyújtottuk szívünkkel együtt régtől
a naftalint meg az ördög bukott segédei hozzák
öntik a ruhák-kelmék nyakába [- de itt valami
fatális félreértés lenne mikor csikordul a zár -]

a lobogó lángból kizuhan a végső ítéletre
föltámasztott ember aki ócska göncei közé
e szekrény gyúlékony bunkerébe tévedt s lángol magában

lángol bűneivel - csak a szekrény ácsa olthatja el
s törölheti le a förtelmes naftalinbűzt:
a pokol beígért és szakadatlanul kiömlő illatát



A főpap udvarában...

 

Belül már minden elveszett
kívül már minden meglazult

a főpap udvarában rendesen
háromszor tagadád az Úrt

beismered vagy elkened
mi az mi közéjük lökött

veled a szolgák gyávasága is
alázta Nagycsütörtököt!



Az az út

 

Figyelte őt
már akkor kiszemelte
mikor ifjan és vakon
a kövezők ruháit ügyelte
az elvakultat Ő majd
fényével elvakítja
nem tud még akkor semmit
nem tudja mi a titka
ennek a fénynek hőnek
ha fájón szemébe mar
dobbanó szíve
meg lába érzi
iránya új lesz:
menne hamar!
de a hangok
még a magasból
mint megkövezettre
most
hullnak
alá
zuhog zuhog
a kábult megtérőre
a szózat fénye:
szavanként
nyilaz
reá




Őrizhetem a Város porát

 

"És valakik be nem fogadnak titeket,
kimenvén abból a városból, még a
port is verjétek le lábaitokról,
bizonyságul ő ellenök."
(Lukács 9,5.)
Károli Gáspár fordításában

Akkor bizony már túl... túl
sivatagokon és háborgó tengereken...
1973 márciusában szélütötten a boldogságtól
- s ezt is csak egyedül Te rendelhetted így -
a város porát áldhattam volna éppen

mert befogadott engem
megvendégelte a világ túlvégéből jött
"szótérítő" lelkesült gondolatait
betűit rendben kibetűzte
vihetem már őrizhetem a Város porát tovább
s lábaimról rossz utak emlékét törölhetem



Még 40 nap után is...

 

Barátaimnak

És böjtök böjtje jön
a hó haragvón vízszintben esik
beomló lángjajaival
a tűz csak hamvából eszik

írás után mindig bűntudat
mert terrorista vagy
Szent útonálló Jakab
ki "a nyelv bűnei-ben" kutat

hát akciót kezdtél akciót
sótalant és szótalant
ablak-folyosó résein
kiröptettél két indigót

fehérre mázolt táj fölött
most két fekete szárny köröz
s aminek végső böjtje jön
az kevéssé hamu és kereszt

e jelben nem lehetsz te úgy
és jelenvalód is megun
ha rohangálva állsz -
mint B o c s á n a t mások helyett

(1991. február 13.)



Több mint a halál

 

a FAHÍD költőjének ajánlom

Én már nem hozom tető alá
hisz jó nekem az egyetlen
           ég alatt
egyetlen papír nem marad
egyetlen árva másolat
aki jön az nem kutat
mindeneket előtalál

írómasinák hernyóbetűi
hiúságom csúfos tetűi
elmúlnak ím
átdübörög rajtuk a világ

valaki fénnyel írdogál
de nem látható
és főleg nem betűzhető
a belső falakon fölragyog
nincs tető és veremalj
ami már megállítaná

úgy megy át testen
sejtburkok falán
hogy nem tudod kimondani
a hasonlatot magát
sem a kifeszült képet
ha egyszer van talán
           egy életben
ami örök így és fényestül
súlyoz: több mint a halál



Példázatok

 

in memoriam Vasko Popa

Belecsiszol a kőbe egy halvány villámot.
A villám egymillió évig átfúrja magát a kövön.
A kőbe befűzhető már a kenderfonál.
A kenderfonál tekerhető lesz a kő nyakára.

A kőre lenéz a madár.
A madár lezuhintja a fölös magot.
A mag a kenderfonál tövén a kő méhébe jut.
Megfogan ott és a kő megszüli a hegyet.

A hegy csupa kő csupa kender csupa madár.
Az ember a kövek termékenységén ámul.
Az Isten tudja és bólint.
Vizet küld és elborítja a kövek házát.

A ház úszni fog.
És eljut valameddig.
Valameddig élnek a kövek.
De a mag örökké.



Három szálka egy privatizált gerendából

 

I .

Holdbélivé tett országrészek
lehetnek újra haza-tájak -
ha mind egy szálig hazatérnek
a katonák kik itt tanyáztak...

II.

Mondtad egykor:
hódoltsági övezet
vérző kövezet
félelem fogta vissza
a kezed
de nem a szád
és nem tollad
priuszod volt
- csodálkozol -
ez ma is megvan!

III.

Nem tudok itt lenni már
nem akarok ott lenni sehol
egy ember ki önmagából is kiszállt
és baktat a semmi iránt
csak fütyörészget/ne/ szabadon...

(1991)



Hány nyelven is...?

 

"A szétzilált szó kibogozza
az összekuszált értelmet"
(K. Géfin L. - in Traktus)

Hány nyelven is leszek?
ahány nyelven
tűrhetően hallgatok
halogatom a terjeszkedő
h a l á s t
rám terül a csönd
no persze
mint palást
palástul az eladott ház
pattog a MOSTOHA
csillagtalan éjben
repedezik a levegő
mondhatnékja
sehol sehol
Holdomiglan sápadt fényével
az anyanyelvi holtodiglan
de addig még
elzarándokolok x-szer
tested altemplomába
eldadogom még hangtalanul
az utolsó kolduló imát
lépcsőiden föl-le föl-le
térden csúszva
miasszonyunk
hány nyelven is:
egy és ugyanő
ÉDESANYÁNK



Izzó grafittal

 

Mert kinéz nagyon
belőled az egy-nyári
ádáz napsütés
ha már bőröd mögötti
távol-hegyek bányáiban
izzó grafittal
kapkodva ír a Kéz
mert talán siet
talán csak a kíváncsiság
éber üldözöttje Ő
aki még mindent
de mindent számba vesz
mielőtt... mielőtt...



Ott élsz

 

Ott élsz ott maradsz
ahol fáradt redőny-tokok
széllel jajgattatják
az elvesző világot

már nem emlékeidben
de sejtéseidben ott élsz
ahol még havak nyalják
március besózott húsát

és viharlámpák kormával
rajzolsz a falra egy nevet
csontvázasítani kell
a benti látványt

míg kint surrogó eső
kaszálja szét az éjt
roskatag böjtök horhosaiban
megédesül a hólé

talán ha most...!
talán ha most
véred áramló fémei
megcsikordulhatnának ajtaján

kinek szívében
csak a hétszer megforgatott
kígyónézésű
penge dobogott

nincs értelme már
elimbolyogni
a viharlámpa fénytől
rajzolatod salétromos

s romos akár a
beszántott ibolyaföldek
szomorúságán átütő
égzománc ha pattog

négy fal négy égtáj
jajong vagy suttog
éppen semmivé porrá...
hát ott élsz ott maradsz



"Ne féljetek...!"

 

Pedig félhettek volna bőven!
Ahogy mondani szokás:
lehetett volna félnivalójuk,
hiszen a király Heródes
reggeltől estig elhatárolódott.

És holmi angyalokkal
dehogyis volt sugallatos viszonyban!
Ezért fenemód bölcsnek hitték demagógjai:
modern, előrelátó Napnyugati bölcsnek,
aki csecsemőgyilkolászati jegyzeteiben
már élezi a pengét...
"Előtanulmányaiból" látszottak a látnivaló,
riasztó jelzések: fölényből - nyelv-gyilok,
ostorszíj-rémhírek, sűrű nyálturmix
meg nyegle sziszegések.
És lehazudott tények, betiltott
JÖVENDÖLÉSEK.

"Ne féljetek...!" - hallották-e?
Vagy csak hallani akarták?
De pusztákhoz szokott jó szemükkel
a Hebronnál fehérebb, suhanó alakot
nagyon látták.
Az egyikük mondta: fénylő csillagot tart,
másikuk vélte: kormos viharlámpát.

"Ne féljetek...!" - lángolt a szózat
az éjféli félelmes éjben.
Mentek már, mi mást tehettek volna,
sodorván magukkal az álomból ébredőket.
Így mennek egyre többen, így kétezer éve,
"s az Úr dicsősége beragyogja őket".

(1992. december 24.)



Jegyezvén szalmaszállal

 

- ...mindig és mindig:
bűnökben édesült, iramult napok
habjaiban fuldokló emberek,
egy szalmaszállal, tudjátok-e?
talán a menthetetlent mentitek.

- ...kívül és belül:
poklosan örvényült, háborult világ,
de a remény sohasem meghaló,
ha minden utolsó szalmaszál
ABBÓL A JÁSZOLBÓL VALÓ!