Csak szépen tétován...

 

(chanson - Cs. T. gitárjára)

Csak szépen
tétován
amíg
jönnek és
elvisznek
az Apostolok
lován
csak szépen
múlni el
csak szépen
és lazán
mint ez a
Vasárnap
délután
csak szépen
céltalan
tettetett
bután
mint kinek
mégis
célja van
mint kinek
erre
mégis gondja
lesz
hogy tétován
lazán
aztán már
semmi nesz
mondják is
profán
mint ez a
Vasárnap
délután
ha elmúlik
veled
oly céltalan
oly rémséges
sután
sörökbe fúlt
meccsek
után
csak szépen
lassúdan
ahogy
a köd
leszáll
s akinek
legfőbb gondja
van
az majd
kínjában
szépen
lekaszál
de addig is
tétován
és várva ŐT
lazán



A hegyek között...

 

(dal - megtébolyodott harangszóra is)

A hegyek között
hol élek én
mintha csak egy
más féltekén

tenném a dolgom
egymagam
határok közt
határtalan

[=====]

Ne várjatok rám
nem jövök
ellepnek itt
esők ködök

s a jó havak is
ha hullanak
egész télen
itt tartanak

Bámulom ám
mi lesz velem
fagyoskodó
történelem

[=====]

Akik még itt
és millión
csodálkoznak
nagyon Klión



Szavak

 

Sütnek a szavak
fájnak
de becsületére is
szájnak
Mondják a szavak
mondják
ami legbelül fáj
mondják:
a kitagadottról
szólnak
hamis szavaktól
óvnak -
Szállnak a szavak
szállnak
tél előtt nyár előtt
járnak
Idők jövendőjében
úsznak
viszik a múltat is
túsznak
Égnek a szavak
égnek
füsttelen lobogón
égnek
- - - - - - - - - -
És dicséretére az Égnek
magasába indul ez ének



Ott fönn

 

Szabad vagyok már
m i n d e n e k t ő l
barátaimtól
        ellenségeimtől
akik ha vesztem
is akarják
a beborult égre
nevem írják
s eljövök onnan
esőnek hónak
vígasztalanokat
vígasztalónak
az ég szürke lapján
ott fönn - tűnődöm
mennyei betűkön



A tükör mélyén

 

Széles arc
szomorú szájszél
már nem rohan
mindenre ráér
legbelül mosoly
megérti őket
a szelíd holtakat is
s a ravasz túlélőket
néha egy fohász
rájuk is ráfér
már nem hadar
erre is ráér
a széles arc
a szomorú szájszél



Megadtad Uram

 

Uram
köszönöm
mert megadtad
hogy ne csak egyedül legyek
magam ellensége -
de hívtál másokat is
hogy könnyebb legyen a küzdés -
nagyszerű pillanatod volt
amikor felismertetted vélük:
ki ellen is kell összeszedni
minden erejüket
és félelemben edzett
gyarló
bátorságukat



Megyek a vers után

 

(episztola zágoni nővéremnek, N. Irénnek)

Bezárul borítékba az ősz, a tél.
Postára megy gyalog a vers - zenél.
Duna viszi a levélhullató évszakot.
Elúsznak a tél elé korai jégtorlaszok.

Megyek a vers után s fejemet viszem
kezemben. Hasonlít rám, hasonlít igen.
Levették "könnyű" csatákban. Csak egy szisszenés
hallatszott, mikor elállt a szívverés.

De aztán minden pörgött és forgott tova.
Felejtsem el, töröljem le, legyek mostoha
a megtörtént őszhöz, télhez: a "józan" áruláshoz?
Felejtsek én? Az én időm majd megnyugvást hoz?

Itt várok Rád, ebben a szobában. S érkezel
levélformában, ahogy csak elképzeled.
"A szabadulás bármely formája érdekel"
már. A hirdetés helyén valaki áll és énekel.

(1985. Benedek napján)



Csillagom - valami állatövben

 

Az önként és dalolva sem
vállalt böjt alatt
meg a rámomló esztendők alatt
és csöpögő bádogok alatt
mindig azért fohászkodtam
hozzád jó Uram:
hogy ne irigyeljem nagyon
a komfortos ketrecekbe zárt
békés húsevőket
akik míg telt-múlt és haladt
minőségi fehérjével túletetve
szájbetömve az idomárok
nemzeti büszkeségei lettek
míg múlt-telt
és nyílt-jövő
a nagy ZOO-ban
csillagrendszerekben
s cserébe lám: a bűz esztétikája
csupán illatokká párolt jegyzetekben
szegényedik - mint unott matador
ha piszkál izzó csigolyát -
és az éjszakai sebzett vonítások
tolatnak egy holdfény-sínpáron
s fohászomon keresztül át



Mindig állt

 

(Buda Ferinek, félszázadik születésnapjára)

"Harminc év sarában"*
ötven év havában,
fogyadozó hitünk
megmaradt BUDÁBAN!

Nem omlott, nem porlott,
nem hajlott, nem törött,
valahogy mindig állt,
nem előtt, nem mögött.

Helyén állt, bástyahelyt,
kit soha el nem rejt
sem a köd, sem a por,
egyedül csillagfény
az, ami rátipor.

(1986. november)

* Buda Ferenc Csillag les rám című verséből



Egy könyvborító halálára

 

(kicsivel hosszabb dedikáció Orosz Istvánnak)

Én csak elképzeltem,
amit az Úr megálmodott,
hogy melegítse az én álmaimat,
azaz: védje, borítsa be
egy RADIRGERINC legalább,
hogy törölhetetlen legyen,
de lám: törlőeszköz híján
is eljön a kényszer,
valaki önkényszerítése,
mondhatni úgy is:
félelemtől vezérelt
szabad akarata,
és aztán ra-ta-ta-ta-ta...
lekaszálja, Uram, az Ön álmait
az én álmaimról,
a fehéret egy halom feketére lövi,
csonkig nyírja, mint a júliusi jégeső
a siklósi hegyoldalt...
bizony mondhatom már,
bocsánat, Uram,
nem így képzeltem,
mikor elképzeltem,
hogy a képzelet szabad...



Mesterek!

 

A tanítványok szökdösnek már
röpdösnek már: nem bírják a
gyűlölködés elsajátítandó tananyagát
- amivel más mestereket kellene illetniük -
nem bírják a feltétlen dicséretek
hosszan kitartott zengését
nem bírják tüdővel szájjal
s leginkább szívvel -
egyszerűen elmennek szöknek
az asztaltól imazsámolytól
örökre szegénylegénynek tékozlónak
legyintésre se érdemes hűtlen fiúnak
kegyvesztett bitangnak örökre bélyegesnek -
szótlan tűnődő férfiakat keresnek
kiknek nincs szavuk panaszra
- holott nekik lehetne bőven -
nincs kezük fenyegetésre
nincs lábuk a változó trónusokhoz
nincs szemük a mások birtokára
nincs egyebük a szótlan derűnél -
és ülnek a tanítványok a világ útszélein:
fűszál a szájban álomtövisek a szemben
angyali felhőbrokátban izzik a dél
de nincs éhség nincs korgó gyomor
nincs szomjúság semmiben nincs hiány -
vagy mégis-mégis ebben-abban
mert a megbillent fejek talán
a vidám szívű halott garabonciásokra néznek/látnak
a titokban ittmaradókra
akik a csillagok sziporkáival üzennek
a sírdombok zöldjével vagy beesett hantjaival is
madárfüttyel is s olykor a legárvább utcasarkon
szembejönnek mint egy káprázat álruhás hercegei
de leginkább az ég megfakult kárpitja mögül
figyelik ezt a szörnyű földi hajszát/felfordulást
figyelik a szökésben levő szolid fegyencruhákat:
majdani MESTEREKET.



Lámpásaival vonul az éjben

 

"A születés sivatagában a forrásvíz a halottaké."

Vonul lámpásaival vonul az éjben
éjszakai köd üli meg a rétet
vonul a szókaraván szent egykedvűségben
telt hangtömlőben bíborló harmat
Istenem te is így akartad - - -
vonul süppedő zsombékon nádzizegésben
örökké örökkön alva és ébren
vonul a szél-SZÓ-fű hullámzó tengerében
és ártatlan árnya súlyosítja e földet
száll már hazáig földre lezökken
hangot nem adó néma beszédben
csillag kapujában tétován toporgón
beCSÖNGEt > WS < kiCSÖNGEt

(1989)



Nincs formája tere

 

Még nincs formája tere
az árvaságnak
csak annyit mondok:
Apám után
pár évvel Édesanyám
is...
valaki exponál előhív
előhúz de már nem néz
a képre
valahogy úgy mint amikor
a lélek fájdalmában
a testet csonkulni hagyja
jöjjön el érte
a jó meg a rossz
de mindenképp megváltó halál...
hát ezért
a végigkínlódott temetői
séták
emlékállítás a faluvégtől
faluvégig vonulással
kapával öntözővel csokor virággal
aztán elképzelt kő
oda földágyuk fölé
"- így jó - már nem szólnak meg"
elrendeztem elrendeltetett
mondja augusztus legutolsó napján
a szél...
arccal állunk még a forróság
pofonjai előtt
és háttal az őszbe vájt gödröknek
de az árvaságnak
még nincs formája tere



Ideiglenes és örökkévaló

 

        □

Csak a nyár volt a miénk
ideiglenes
és örökkévaló
boldog gyerekkor
elúszó hajó -
Apám kaszája után
két tikkadt fuldokló
tempóztunk búzában rozsban
keserveink édes pillanataink
ott vibrálnak az Isten
amatőrfilmjén
ott fakulunk
a nagy nyári gondban

    □■

Édesanyám
afrikai törzsek vízhordóleánya
itt a szaharai délben vesszőkosárnyi
étel a fején
esti harmatban fényes csillagok
alatt botladozva
hol meg harangszó légifolyosóján úszva
haza hazafelé
kontya fölött
tonnányi répalevél

□■■

És átjön a szavannáson
szálig kiirtott réti tölgyek
temetőin
átjön egy félországon
úton maradtak csontvázát
megnevezi eltemeti
minden bűnt magára vesz
és elátkozza az utakat
el valahányszor
- innen és túl -
túl életen halálon álmon



Eljött hát hóval, fényjelekkel

 

Eljött hát
félelmes világvégi fényjelekkel
eljött a hó

éjfekete szemű hónál fehérebb
arcú asszonyt küldött maga előtt
és eljött a vágy tavaszi hó ízére
remegő húsára
titkolva mégis
remegtünk sírtunk forgolódtunk
részegedtünk
hogy a jelenés tébolyát
tovaűzzük

de nem lehetett
mert szemében ott a sötétséget hordó
hatalmas fény:
őrülten szelíd asszonyi nézés

roskadoztunk a fénytől
- künn a fenyők hótól recsegtek törtek -
roskadoztunk és féltünk
a magunkban dörömbölő tétova gyilkostól

(egy festő valószínűtlen fényeire is gondolok
az emberpár alvónak tetsző arc-ikre átfénylik
amikor elemzem a történet nélküli csodát)

azt álmodom
egy gyertyával botorkálok valami kastély
örök sötétségre ítélt labirintusában
és szólítgatom hangtalanul

hóval kopogtatom halántékomat
mintha szobáját leltem volna fel
gonoszul elárulva hogy tudom:
ott van az ajtó mögött



Titok és Isten káprázatos pecsétjei

 

A feltört női testeknek
egykor a Titok és Isten
káprázatos pecsétjeinek
már ismerős a titkuk
s talán nincs is nagyon -
az egyik
akár a másik
a harmadik
az ötvennyolcadik
és kétszáztizedik
egy üzenet
valami levél alján
még ott lapul talán - -
lesz-e erőm
lesz-e kíváncsiságom újra
föltépni s olvasni mohón
végigrohanni
a gyönyör testhorgolású sorain
míg rábukkanok
arra ott
legbelül rejtező közhelyére
ami lehet még
hogy szülőanyám
lányaim képében néz rám
szánakozva
mert ide
a legalsó lépcsőfordulóhoz jutottam - - -
ekkor kell sírás nélkül sírni
és bocsánatot kérni
a Teremtés Urától
aki mégsem asszony
s nem fog elérzékenyülni
habár Anyjára való tekintettel
megtehetné kivételesen
ha már pecsétek közé küldött
s megvert-megáldott kíváncsisággal
cikkanó villámos életemmel



Tékozlók imája I-IV.

 

I .

Eltévedtem Uram
annyi ártatlant küldtél körém
ERDŐNEK

egyre csak susogtak zúgtak dicsőségedről
és beesteledett
és félnem kellett az ERDŐ templomában

pedig az ő méltóságuk és szívük
északi felén a lélek selymét akartam tapintani
de elforogtak a SZÁLFÁK

szinte hivalkodónak tűntek ártatlanságukkal
érintetlenségükkel
fényed korlátlan birtoklásával
ahová én nem is törekedtem

csak a bizonyosságot akartam látni
a mohazöld selymet
az ERDŐ megnyugtató homályát
s hallani a hangot hogy jófelé kószálok

tökéletes bizonytalanságokat
cipelve hátizsákomban
de mégis jófelé kegyelmedből
én a fülönfogott
ki madárcsőréből leejtett magból
fény nélkül is víz nélkül is
mindenféle jobb tájoló eszközök híján
itt vagyok árva cserjének

az örök hírnökök jelentést tesznek rólam
és pillantásod őrei is
valahogy érzem:
csak egyetlen szál gyufa kell az áthevült ERDŐNEK
s nekem is hogy lássalak


II.

És most már látlak is Uram
fogjuk a gyufalángra
vagy valami földöntúli mécsre

s ím az ERDŐ szorongató homállyal
és az évgyűrűk ezüstlő abroncsával
fogja-sajogja át a fák szívét
mint lüktetésirányt - - -
ebben a veszendő tartományban
hol a bűnösök gombaként nőnek
és porladnak lábaid alatt

ha majd megjelenik a fényedből
szakasztott nagy elliptikus fűrész
s felvijjog a fák halotti kórusa
ez is dicséretedre zeng hosszan

fülemnek mégis dicstelenül
ki hangodat kívántam csak
a szóló hangot az egyedülit csupán

de elvétettem minden Hozzád növő irányt
hiába a téli csillagképek
hiába a biztos zajok zörejek füttyök

ő választotta hogy megél a semmiből
és mégsem lesz eladható
vagy elandalítható gyökértelen fa
hernyókkal s más csúszómászókkal
sűrűn áttaposott televényen

hol úgy nő a hazugság történelmi mocska
mint Napod zuhanásakor az árnyék
a lélek ruhája szennyesen csapkolódik
mindig a szélirányt követve cinikus szürkeségben

ragyog bizony Uram a Te akaratod
már a kakasszó előtt
a SZÁLFÁK vert szögében


III.

Nem tudom honnan a szél
és honnan a fuvallat enyhe
de most is érdes-ideges éjszakákkal hálok

szorítom őt és ő is szorít
az egyetlen törzshöz látomáshoz
melyben homorul már a reggeli árnyék
s a harmat úgy csörög bokámon mint a bilincs

hajolj le hozzá
te egyetlen foglártévedés
aki megszánhatod az ERDŐ falához
oly korán állított rabot
mert eljött gyökereid és bolyhaid dzsungelébe
szívedig mint tévedhetetlen ember-isten

aztán kéregbe rótta bűneit
hogy ott izmosodjanak és növekedjenek
a méltóbb sújtás alá
és ne itt hol a harag
lávájába hűlve kész a botrány

leltár- és kasszagépek villámló szeme
mulasztásaid köpködi napestig
csak éjszakád marad utolsó éjszakád
és levehető fejed ama táncoltatás előtt
mikor az illő selymeket fátylakat
elhozza poroszlók hajnala
most hallgat az ERDŐ
sálját fölhajtva jön a szél
a végső amikor ágbordára törik a suhogást
hiába szabad elmondani már
értelmetlen a kizöldült szó
és érvénytelen a megácsolt halál


IV.

Bekerítve a csönd is hajnalonta
csak hajladozott a RENGETEG FA
bekerítve Uram a sötétség
ujjad szelíd sorompójával üzent

ERDŐ rengetegült körém tehát
hol pünkösdien szívig hatolt a szél
röpültem a lehántott kéreg emlékében
csupa tűnődés lehettem volna
szárnyaló tépelődés múlás és egyéb

nem lettem nem léteztem
alul a mohák között lélegeztem
fényed szűrték át az ejtőernyőlombok
szívem összes dobbanása már
a jeltelen jelre utalt

hogy megértsem: ez a nagy majális
lelkek tornádója ezer nyelven gajdolók
akarták elhitetni: ez a szabadság itt
az ERDŐ félelmes televénye

de tudtam én: sátram a reménytelenség
árva háza - dísze ott ragyog: - - -
a gyalázat és szégyen
beígért koronájánál időzik hajnalonta

ezért is benne vagyok az útban
a magmáig vájt szikkadt horhosok löknek
vissza kitapintani szándékod beteltét
hát haza és hozzád tévedek Uram

oda térdelek az ERDŐ terített asztalához
figyelem és várom NAPOD érkezését
míg szolgáid körbehordják az első harmatcseppeket
égigérő antennáid veszik mohón kegyelmed
veszik és sokszorozzák kedvük szerint



A maga térfelén

 

Ki tudja hol a félvonal
a félidő az abszurd pillanat
mikor szívedben egy óra üt
és elhalad és elmarad

a kristályos éj bádogain
végigfut korod és időd
neszt sikál magának mindenki
aki nem virraszt
csak ostobán alant időz

s fél félig-igazától is
nyugtatja szíve mágnesét
háza pólusát törött hajszálait
mint terheit lesöpri így:
       az ágy meleg
       a sör hűvös
       fölkelni úgy-
       sem érdemes

fütyörész a maga térfelén
ágyfelén arcvonalán
nem hiszi el hogy...
vagy elhiszi talán...

falhoz vert érvek itt
többnyire évelő gyomok
versek csontritkulása
és kicsontozott korod
helyett fehérje-dús
zászlók húsa
szélcsöndben is lobog

halkan jön el
szimmetriája szinte
hibátlan s közel

de markában még sokáig
gyengülünk (ülünk) foszladozunk



Legyen ami még késik

 

"Noha csak a lehet igaz
s minden eset érvénytelen"
(Rába György)

Sejthettem volna
de nem a sejtésen volt a hangsúly
mert a lehetetlen hűségesen
szívembe gördült
és már mióta minden fényével
ott rozsdásodik...
addig csak elütöm valahogy
az időt
kihúzom - de nem őt
s nem magamat
egymásban vagyunk
mondogatom
egy légifolyosóban két repülő
érvényes zuhanási engedéllyel
apróságokon múlik
(esetleg sárgás törmelékszerű hegyeket
figyelsz
vagy belefeledkezel
beleringatózol Nichita Stănescu
Antimetafizikájába
s irigyled hogy ő már túl jár
az érvénytelenen)
kívülről van minden sejtés
memorizálod a szél kopogtatását
és boldogan ajtót ablakot nyitasz
jöjjön ami már nem jöhet
legyen ami még késik
egy "uti ránc" legalább...



Most visszatérünk?

 

Mint a katonák
a frontról
félig a lövészárokból
félig a sírból
vagy fogságból szökve
most visszatérünk?

És hallgatunk
némán beszélünk.

Valahol hallgat
csonkolt ballábunk
és lenyírt jobbkezünk
de legbelül hallgat
csak igazán valaki
velünk.



Időről szólni most

 

Órafelhúzáskor mindig gondolom:
Te adtad nekem a visszavonható időt
addig loholjak benne
s csapjak át partjain míg a szív
álmodva ketyeg magának
békét győzelmet vereséget
napra napot küld
s az éles percek szúrásaira
futórózsakrémet...
bár így is nehezen viselhető
a hadaró másodpercek dáridója
kik az örökös félelemtől bénán
- mint kissé elsózott arcú nők -
sürgetik a nyári hóhullást is
meg az átgondolt csöndes erőszakot
mihez igazítani kéne mindig
s igazolni és állítani
de kedvem sincs hozzá és hasztalan
erőlködés csak...
marad tehát már reggeltől megszokottan
ott a kapkodás forgatagában
az arcomból húsig föltépett vicsorgás
s egy napra való idétlen grimasz
raktáron is szigorú könyveléssel
míg ez égbolt s keretek rámák
fölöttem-köröttem...
kezemben törtfényű túlhúzott rugó
közömbösen néz a szerkezetre
időtlenül időzne már
s újra fölragyogna a Te tenyeredben



Már hamuval rajzolgatok

 

Görömbei Andrásnak

Mikor nem lehetett
akkor énekeltek
s hallgatnak mikor
lehet - meglehet
épp ezért költők
versek tengeralattjáróiban
megpattant tüdejűek.

*

Mert nagyon a miénk
ráégünk erre a földre
mosolyunk rámegy
bánatunk ráég
már hamuval rajzolgatok
Isten ablakán egyre
de Ő vár - vár még.

1989. május havában



...

 

Későn szült Édesanyám, majdnem belehaltunk abba a májusba. Most múlt negyven éve. Időtlenül áramló hosszú idő: nappali és éjjeli óra. Szégyellem is magam, hogy korán halt és kivégzett költők helyett ennyit éltem!

Pimaszul későn kezdtem a vershez, de kellett a bizonyosság: szólítottak. Talán több hang is egyszerre, s mindig éjfél után, a "nyújts feléje védő kart" után, a "megbűnhődte már e nép" után. Aztán 1968-ban, Szent István király napjának éjszakáján tankoszlop dübörög elő a ködből, lezárják az utakat, elterelik a forgalmat. Eljegyeznek a történelemmel: előre és hátra az időben.  A z   e m l é k e z é s   j o g á t  és felelősségét tanítják ott nekem. És azt: hol is élünk. Én nem vonulok be, de elfoglal Közép-Európa. Lefoglal a szégyen. Ez volna az egyik fontos hang az éj közepén, amire válaszolgatni kezdek; "felelős álomjátékos lettem". Még a drága emlékű Kormos István is komolyan veszi ezt a sort, mert így ajánl az olvasók figyelmébe.

Ami maradt belőlem - itt van.

És újra május; az éjszaka közepén félelmesek a villámok tűi. De tudom, készül a hajnal szőttese, s addig még jó eső esik. Majd jó lesz a földnek, jó a terhétől szabadult felhőnek. Ez így arányos osztozás.

Most kéne születni! Korán szültél, halott Édesanyám.

(1989)