Arcom országútjain

 

Arcom országútjain
megtorpannak az átutazók,
megtorpannak és megdöglenek
az ideiglenes hazakeresők,
mert a haza nemcsak határos
végtelen de elcsuklási övezet
is, vér is, szerelem is:
ezért az ötlet-telepesek
kolóniája elrepül vagy fölrepül;
de nem madárként, csak űrhajóként,
fáradt testünkön átszaladt
golyóként. - De esküszöm a
kicsorbult rozsdás pengeéllel:
tiszta lesz arcom, hófehér és
falfehér, egyetlen remegő hófal,
rajta kiserkenő véralföldek
leöntve szesszel kínjukban
fölragyognak, bevilágítják a
fekete keresztutakat, a vér
kicsapott keserűségét. -
Álmomban mormolom, gondolom:
még ne közelíts hozzám
még ne menekíts innen
látható az orcád
látható és nincsen -
de már valakinek esküszöm,
az álmomra esküszöm, hogy
megérjük az alabástrom-kéz
mozdulatát, a tintalevelek
közé menekítő veríték utolsó
pillanatát! - Így is marad
egy foltnyi haza, bár valami
a szívünkig harap, belopja
mocskos névjegyét, marad
vér is, szerelem is, csak arc
nem marad, csak az országutak
kanyarognak a levegőbe; de a
vadludaknak nem gágogunk vissza
és nem költözünk se föl, se le
se jobbra, se balra, felépítünk
valami lelkiismereti hiányt és
szégyenpírt keresünk egy jövendő
                 arcra!



Zátonyok

 

A széltől fölfelé
már tenger rakódik be
az egyetlen hajóba,
sirály fújja a kürtöt:
indulunk ezen az áttetsző
hajnalon, ami ittmarad
megérdemli, hogy partok
partjának nevezzék a kövek:
szégyenünk cáfolhatatlan
kövületei. Ezért is indulunk
többé már nem toronyiránt
és nem hegymagaslatok felé,
de belső, rejtett magaslatok
fölé, hol porrá zúzódik hétévi
imbolygásunk és megnyugtató
bálnabűz ivódik a vízre simult
lobogókba, mit országunk partjain
szívünk észlelt, leltározva a
fokozatokat; virág illatától
a világ szagáig és mindez
megfordítva is, tehát volt okunk
az enyhébb bálnabűzre, volt jogunk
a szél szeszélyes irgalmára, hogy
eljussunk saját porunkig, de mindig
tudva azt: kit egy reggelen magára
vesz a tenger, az kutatni kezdi a
mélységeket, és már tudnia kell
általunk, hogy várnak rá másfajta
magaslatok, miket úgy hívnak: zátonyok,
kínálja egyformán a víz, és nagyon
csábít eljutni mindig odáig, hol
ritka a lég, ahol hajóeszménk is
törmelék csupán, és már tehetetlenül
só-sirálykürtökben se bízván hangot
képez egy árva ember, mikor az égbe
tenger, tengerbe ég forog, mitől
nőnek vagy leomlanak a zátonyok,
de már erre nem figyelve, csak
a szívre, csak a ködre, a ködben
mégis föld-alakra, mindeneknek búcsút
mondva, ahogy egykor, egy hajnalon,
széltől fölfelé hajtva csöndben
elúszunk életünk-halálunk mögé.



Ködhimnusz

 

Odüsszeusz nem tér vissza
Penelopé sálat köt
Fejünk fölé koronának
Égig hömpölyög a köd

- világigérő hosszú ködben
mikor minden egy más-világból
látható csak tisztán, ahol rettentő
agyroncstelepeken a latolgatás tűnik
a legjobb narkózisnak, szóval ebben
a józan helybenzsákbanfutós korban
el kell gondolnom a hajnali gyereksírást
a Concerto legtisztább és legszebb
tételének, mert esélyünk van és esélyünk
tökéletesen egyenlő a NAGY-NAPÉVAL:
egyszer mi is NAGY-SÖTÉTSÉG leszünk,
sugározzuk a fekete fényt a Föld
gyémánthibrideinek s a kiürült tárnák
is felszínre gurulnak két végső-vacogó
párhuzamoson, létünk-agyunk telepeire
töményebb, csillogó fekete űrért,
hogy válaszolunk tehát a majdani
feketelevelű költők kérdéseire, honnan
veszünk lámpást, színes filctollat,
mozgó szelet, és milyen ágbogat öntünk
az egyenlítői csillagoknak???
Sötéten de vakon is látható:
nem elhanyagolható kérdésekkel
tapétáztuk ki álmatlan éjeinket,
és még e pillanatokban is verssel
lékeljük a másik világ innenső
partjairól a ködhimnusz lazább
taktusait: hogy, kopogja le,
           szólmizálja,
           dadogja végre el
akár: egy gyáva politikus
akár: egy sokfelé húzó egységpárt
akár: egy filmsztár a leghülyébb pornóból
akár: egy nő, lehet Alaszkából is
akár: egy amputáltkezű futballkapus
         a FÖLD- HOLD szuperdöntőről
akár: egy programoktól megvadult számítógép
akár: egy költő az eddigi 1977-ből, akik
         nemtermészetes haláluk ellenére is
         eljutottak a Kerubok közé
                  dadogja végre el:
mit lépünk ma délután a jobb lábunkkal,
estére mit a ballal, S. O. S.
még csak ma reggel van, régóta reggel,
ezért lesz félelmetes a délután, kétségbeejtő
az este. Én különben bátran elsírom:
         nem félek a holnaptól, mert
lehet, hogy holnaptól se láb, se lépés, és
a NAGY-FÖLDSZELVÉNYEN minden
         tippünk törölve -

Fejünk fölé koronának
Égig hömpölyög a köd
Odüsszeusz nem tér vissza
Penelopé vízbe köp



Lüktetés a hullaházban

 

Szívünk van, agyunk és hajunk.
Szerelmek, ezer vágy. Millió bajunk.
Lótetem. Zörgő Európa-váz. Halott anyánk.
A Boldogasszony egy szava. És por valánk.

Átlőtt mezek. Vak délutánok; zárva!
A vér erei simák. Szívemig fut árva
vonat. Európán nyögve-keresztül tolat.
Kibontja füstjét villanykoszból a vonat.

Igék. Tell Vilmos alpesi süvegben
céloz. A nyíl megáll sültalma köretben.
Szavak. Hóra mosolyog és odafagy
néhány mosoly. Pofontól zúduló lavina vagy.

Via, Fejérvárra menő hadi... Törvény,
mint paradicsomi tavakban az örvény.
Egyszer még feldob mielőtt lehúz;
"Hiúzszakértő" leszek és aztán hiúz!

Itt lüktetünk most még mostohán.
Lehet, hogy almavirágzásunk korán
jött; járt-kelt a temetők alatt,
a + - időben hatalmas lift haladt.



Világtemető

 

(elképzelt sírfelirat Huszárik Zoltán
A piacere c. filmjéhez)

a láthatatlan temetőárok kék zománcedényeiből
hová lövi magát a hamleti zene? hová nyikorog,
pattog és szirénázik a lét harmatos fele? miért
e kérdés? meddig a kérdés? mindig a végső dolgokig?
békésen lélegző hantokig? mindig az ásott és ágyúval
szántott gödrökig? ránk hulló göröngyökig?
kérdőjel kampójában hol az egyenes intés?
valaki egyszeri remek mozdulata, mitől új törvény
születne: a föld fölfelé zuhanata; ez a homorú,
de istenült gravitálás midőn könnyűszerrel
az Ég felé mutatna tonnás kődíszek alatt is
a megtalált végtagokkal végzett kéz és fejenállás,
de nincs: csak minden a lábam elé koppan, s míg járok,
minden súly a megtett egyenlítői kilométerek alá,
mindenütt koponyák és minden pillanat valakit élőből
halottra fordít, s az már néma szöveg, hieroglif lehelet,
csak aki él az sirat, jajgat, ordít - majd bódultan felejt,
mosolyogtató és vacogtató emléket emel irdatlan
mélységek fölé, de a mély ugyanaz, befödhetetlen
hatalmas kanyon, innen szivárog elő a tavasz, innen
a kiszikkadt csontok közül, koponyák kútmélynyi üregeiből,
hogy könnyű lesz a föld; nem nyom majd agyon, koponyák,
koponyák, ti egykoron paloták - mozaikká préselt
mozgalmas terek, hatalmas sírásó játszik itt,
hatalmas gyerek, álmomban sokszor Bártfa főterén
lépdelek, azokon a kerek pár füves-hajszál koponyaköveken,
ilyenkor csupán az összes sírkertek hallják halkuló
lélegzetem, időben ekkor H. Z.-nek üzentem-üzenem:
barátkozom a temetővel
mint madár a levegővel
onnan is idejutunk
levegőből egy levéllel
zuhanunk szerelempilóta
sejthetetlen kezdet óta
csak szállunk ringva hullunk
sorsunkat az Ég kirótta
vagy halálunk is kinőtte
hogy életünk nyúlik örökre
úgy gyönyörű a test sugárzó
ha zöldell a fű fölötte
és aztán a drága XX. század szerint a féligholt
paráznán elevenholtra csúszik megint, háború
háborúra borul, mint káposztalevél, ha koponyák
kelyhéből kicsordult rémidőt cipel a vér, akárha
tébolydás jóslatot, melyre az aranyló-ezüstlő
temetőfüzek közül egy sem gondolhatott, hol most
alattuk a vakító napon, talán egy élő, de inkább
egy halott ujjain számolgat bombatalálatot,
van egy pillanat - szorosan a témához simulva -
van egy kocka a film közepén, mikor repülőkből hulló
halálcsomag síző századdá tűnik át Európa egén,
és a csúszda; akár a játszótéren, már szólnék
hátra: ne kínozzanak itt kérem - s mint beton
egy induló ház romolhatatlan fundamentumába,
épül be valaki döndülő tömegsírhazába, hogy
a nyugalmas temetők fölül a szirénahang örökre
vonszolhatatlan legyen, aki csillapítaná a zajt
az is csak esőket igyon és a földmagig földet egyen,
borzasztó töredékes itt minden, mint az élet,
csak rárakódik majd csöppnyi hézagos tapasztalat,
szemeim körül pár halovány részlet sejteti, hogy
már tudom: a szívhangra is hosszú hurkot dob az enyészet,
de most arra vár, hogy a Styx tengerré koptatott partjain
időzzem és a Nagyvizet árvult koponyákkal itt megidézzem,
mely törött bárkaként hozza, oda-vissza fuvarozza
millió koponyámat; nem sírok ezen, megértem,
világgá sodorva már a bánat s az Ararát hegye
nem tűnik elő, legszebbek a hóval belepett temetők,
a szibériás baka- és öngyilkostemetők, csak a hó
márványa ragyog, állok még itt, az innenső partokon,
hová a Nagyvíz kicsap, millió csontgömböt sodor,
s mondom: a partnak emberarca van; minden halottnak,
csontnak, pornak ahogy a víz felé fordul
már csak jövője van, ezért régholt költők
sóhajos hitével mikéntha legvégső dolgokra ügyelve,
egy virrasztó gyertyalángnyit az örökös világosság
felé, értük föllobbantok, míg dörögnek koporsófedélen
a hantok, elképzelem az első megholtakat,
merre keringenek, merre áramlanak, mit tudnak
temetők hebegő zöldjéről, morajló tengerek
tejfehér ködjéről, sejtik tán, hogy élünk,
vagyunk számolatlan, hamvult tüzeiben forgat-é
ez Katlan, melyet Földnek hívtunk, lészen
a lakásunk, belegurigatva mély koporsóhelyünk,
szűkre mért szállásunk - még ide görnyedve,
míg percek múlva éjfél, pereg, pereg a film,
már túl temetők éjén is, túl a sírok mélyén...
és jelez az óra: ma 1977. június 6. hétfő volt,
Latinovits Zoltán is már egy éve holt, halott,
a városban este feltűnő csönd lakott, akár a
temetőkben; az ország elefántfülekkel kabarét
                  hallgatott,

és 1977. október 6. Kormos is halott,
és 1978. január 30. Nagy László halott
................... és sírunk és hallgatunk...



Csak nézem Olga Korbutot...

 

úgy indultam el
semmiből a végtelenbe
mint akinek már
minden mindegy lenne

az ég falán a fűzfaárnyék
már a holdon álldogálnék
sorsom ríkatja a föld
az ég falán a sok levél
nem tud szállni énvelem
hogy röpüljek és kivel
ha föld alatt a végtelen
háromnegyedes tavaszi ködben
egy háromnegyedre felnőtt gyermek
szűkölve kihajtja a nagy versgallért
s a megrajzolhatatlan almakerek
asszonyhasfalon vetik a bukfenceket
lánydombocskák és fiúhegyek

de még előbb
éveink lugasáról odaítéljük
a legszebb rózsát a sohasem
síró vonatkeréknek és ím
begördül a nagy tavaszba
folyókanyarulatú kezünk-lábunk
hiánya de nincs bocsánat:
bokáig - mindörökre a Donban állunk

a háromnegyedes tavaszi ködben
sóhajt a XX. század
a háromnegyedes tavaszi porban
sóhajt a II. ezred
és én csak érzem:
valaki fél
e történelemben
a száj lett
kitermelt homokbánya
és aki bánta már nem él
por alatt és köd fölött
talán a mennyet szántja

és lőn baltavári nagy ünnep
midőn az Ős-Duna 1975-ben
visszafolyt vagy harminc évet
addig a leomolt partig
mikor még nem is éltem
a part fölött: álom halántéka
hold
c. röpcédula és apám
lovai eldobják édes terhüket
a megszülhetetlen katonacsikókat
felzeng anyám egyetlen templomában
loretói litánia: minden gyötrelmet
kiold
c. címtelen ige és lőn lőnek

ami következhet
ami következik
ami nem marad el
mammutcsont-átültetés
kardfogútigris-sírás
sorsbukfenc kisgyermekem
ölembe hullt jövőm leszel
öledbe hullt törvényt eszel
nagy áron és minden áron
szabad vagy és ha mégsem
gyorsan elő a nyelvtankönyvet
kételkedsz vagy kételkedel

csak nézem Olga Korbutot
SZALTÓSZABADSÁGot érzek
gyönyörű ez a lány mondom
ahogy tennék a tengerészek
vakító lábai alatt
már minden ott libeg
a csók a taps az éden
mi hiányzik még Istenem:
az a két tenyérnyi szőnyeg

csak nézem a tapskisiklást
csak hallgatom az ágyúcsöndet
de lassan felerősödik az éj
kisüt a hold kertek tövében
de valaki kivonja magát
két kart az ég felé emel
kivonja szívét az őrült kert
őrült szirmai alól

úgy indul el
úgy indultam el hogy most:
elhasznált kilométerek gyökérzetemben
szívemen pusztult sebességmutatók
múljék el tőlem a tenger
ha bemocskolva a patyolathajók

és a tenger zsámolyára
térdel a férfi
s bűneit senki
se érti a parton
mert akinek fülébe
szörnyűket valljon
lehúzza már a súly
csontjai zörgését is
beépíti a himnusz
kimetélt nyelve
korcsolyázik az égen
csak a harang a
félfordulatú kondér
üti a semmi megkínzott
postagalambjait -
európai fényűzést
röptet a hazából
egyetlen Mikes Kelemen
tintatóban fölgyűl
a kékség a szó
ha még eleven
galambtoll pihéz
s tonnányi harang
üt szíven

hiszen bemutathatnád te is
a költészet minden trükkjeit
az egynapos csodát
a konkrétvers és
szövegek sorát
átverhetnéd a
semmi szigonyát
a banális nagyhalon
soha nem kínálkozik
így az alkalom
de engem a tenger
érdekel ahogy mormol
s viszi a hajót
ahogy sínyli a szelet
s dúdol altatót
ahogy valahai földön
a partra loccsan
sót rak szívemre is:
szomjam sose oltsam
és súgja nekem szelíden
egészen halkan:
minden igaz költő-halánték
hatalmasoknak csupán csak játék
de a csönd is hatalmas katlan
de a zsámoly sohasem térdeletlen

(1975)



"Szálla alá poklokra"

 

Seregek, síró seregek,
vad szőlőszemem fölött
szálló seregélyek most
ereszkedjetek alá az
éj ködfolyosóin, - most
elfoglalható már súlyos
ágyú-ágy-szerelem-korom
leple alatt életem,
álmatlan életem, bár
kiütöm valahány fogatok,
kiszurkálom ernyőtök
selyem ballonját,
de gyertek, libegjetek
elém, szőlőszemem elé
         ahol az éjszaka vagyok,
         zseniális eszközeimmel
         fölrobbantani kész
         a költészet felhalmozott
         készleteit, hogy higgyetek
         nekem fölnyitott zöld
         sebeimben landolhat ujjatok
itt zuhognak hókobalt
baltacsonkok, ulánus
lándzsatövek, július
31. és hasonló világ-
dátumok, a példa
kedvéért egy jó Atyuska
küldi Alexander költőnek
a kukoricahajbabákat,
itt a halálcsomag a + -
időben, tavaszvarakban,
fuldokló őszben zuhogtak
ezüstsöröskupakok a sinen
tántorgó kupéban, ott
egy ország színlelte
a józanságot, de a pincér-
fekete-frakkos haláli
Penelopé-csaj már egyikünk
szívére se várt, csak
emelkedett a barna hatalmas
őzszemű az őszben, itt
állok tehát álmatlanul
a zivatarzúzalékos éjben,
és látom a Hold túlsó
felét; és egyedül én
hallgathatom el
         mert az éjszakából
         maga a bűn vagyok,
         eléneklem egy magtalan nő
         fémhúszforintosnyi
         melle-holdján a szerelem
         lehetőségeit, mert
         szerethetném, mint őrjítő
         testét holdlemente és
         napfölkelte közti másfél
         km/óra hullámvasúton,
         de nem tudok szeretni
         már, ó Európa Miss, ha
         üzeneted szívemnek hamis,
         ó Európa, te kultúrarongy
         és barbártökély között
         kötéltáncoltatod agyam is!
gyertek hát seregek,
ebben a zajos némaságban,
ebben a vérizzadásos
Getszemánban most meglephettek,
nem küldök elétek jó imákat,
nem kapcsolom ki mohás
testem fényszóróit,
lássatok és reszkessetek
az ezüstvízágyúk mögött,
mikor hanyagul bekapcsolom
a palást-köntöst az éj
didergő latrain, kik
fülembe súgják:
         a bűnből maga a
         pokol tornáca vagyok
         felfűzött halálos
         jótetteimmel, miket
         már meg se bánhatok -
         csüngjetek ázsiai paprikák,
         újvilági kukorica-bűnök,
         sarki hagymalerakatok,
         micsoda gánicát főznek itt
         a pokol összes angyalai
         míg ördögökké nő szárny-
         csóvájuk s alant csak én
lebegek, úszok kifelé
a háborítatlan-óceánból,
itt éltem, szerettem volna élni,
képtelen zsigereimmel
partra érni, hol ama
gyönyörű nő melltartójával
majd zajtalan halászhatok
ezerlábú rákgyerkőcöket,
kiket havon csináltak
forró délöbölben,
itt éltem volna remegve
kúszva a déli fény felé
         mint a füst, a pokol
         tornácáról az enyhe
         füst vagyok, bár csaknem
         lángolok, gyújtható
         szikraként egy kóbor
         rakéta kering ereimben,
         - ki ad tüzet elkárhozott
         testvéreim közül, ki ad
         egy csöppnyi szeszt,
         olajat a szikra-szikre?
ezért gyertek, újra
mondom, gyertek ti
seregvékony vonulások,
bennem az idő, a szent
dekadens, állandóan
visszafelé lépeget,
az idő, barátaim,
ráktermészetű, mi
hisszük, hogy előre,
aztán egyszál dübörgés,
két láb, ezer láb
csattanás álmatlan
éjeimben a szikkadt
koponyaplafonon, ahol
         a füstből a levegő-
         remegés vagyok -
         félek nagyon: elkárhozok -
         halott-tisztán tudom
         a Pokol lentibb szurkait,
         a Menny tisztább, zenélő
         havait, s mégis elkárhozok,
         mellérendelt képeket
         mért is aggatok holmi
         félversek riadt szobraira?
de nékünk volt egy
zseniális eszközünk,
talán a leélhetetlen
és mégis túlérett életünk,
bizony Dan Verona, éji
utitársam, sosemlátott
pokolbéli testvérem,
egyetlen Petrarcám, társam
a Duna mellett, röhögve
a nagyördögök, körzeti
heródesek gyarmatain,
ez a folyó a Styx,
feketén cipeli Európa zaccát,
ó Kék-Duna - és hozzá a
Keringő, a nagy átverés és
nagy altatás a Pokol-kerengő
márvány folyosóin; mélységek
hófehér zéróin miénk az
egész Pokol, hol vidáman
         énekelgetünk; vagyok
         aki alászállok, megmerülök,
         vezénylem lelkeinket,
         csöppet sem vidám
         lelkeinket biztatjuk talán,
         fölkúszik ez az ének-lián,
         ez a mélységes gregorián:

EURÓPA, FEKETE OSTYA -
AZ ÖRDÖG VELED ÁLDOZIK,
ÉJSZAKÁIMBAN GYÉMÁNTOLVA
MINDEN SEMMIVÉ VÁLTOZIK -
VAGYUNK MÉGIS A POKOLBAN,
EMÉSZTVE SZÖRNYŰ BŰNÖKET,
MÉLYRŐL, AKI ÍGY DALOLHAT,
URAM, EGÉSZEN TIED LEHET.



Forduló év

 

Karácsony és Szilveszter között,
mint két város között megy
az írógép-vonat, verseket
visz, kisikló életeket, vagonokat.

Roppant a súly, töltések
szíve már cafatokban, de
megtörténik velünk az út,
az év, fordíthatatlanná
váló folyamat a csomagokban.

Idő, te hó, te egyformán
fehér, veled utazik elcserélt
magam, s nem mint a vér
szököm; de mint a vándorló
homok akkor is ha a szél
fordulatszáma nullán pihen:
így definiálja kezem a kort.

Itt még a gyertya lobban,
de érkezésünk hűlt helyén
hideg trombitazuhany robban,
és fogad az újévi állomáson
egy lovatlan lovas, egy
kilőtt-lovú lóvasutas.

És mesélünk, az egész resti
mesedélután, meseéjjel, aztán
mint imát a latrok: Európa
duzzadt máján a foltot, a
homorú térképet elragozzuk:
ha van út, ezen a térképen
vezet, ha van óra, itt ketyeg,
- mondják: mindig késve - de
először mindig itt menetel

egy hadsereg kismutató,
nagymutató, harctéri beutaló,
perceinket számolgató lidérces
már-majdnem koordinátaszörny.

Tehát utam mentén a
koordinátaéjben ezért bújtak
otthonok, mínusz mezőkben varjak,
elég, hogy mindent én akarjak
elmondani a föld és homok elől,
hogy ne csak lelet legyünk,
mit kézbe vesznek a tengerzöld
tengerek, adják, viszik a lebomlott
hűvös evezőket és senkisem fizet;
terem majd itt sirálybúzából
halkenyér: hajók dagasztanak vizet.

Még, vagy már reggel óta
dél van, figyelj velem,
a csöndes állomáson pontosan
hallani: valahol, valamerre,
itt a távolban, ott a közelben
a téli délben kiüt a délből
egy harang, habzik a hang
meg a galamb, az eltérített,
az eltérítő bilincse itt a fülben,
a fül kopik, a galambszárny
a magasság égkövén kopik,
a hang marad, időnk apad
akár a tenger, holt lesz,
és te megfigyelted nekem:
sörösüvegbe bukik a Nap,
miközben fején sötétlő égdarab-kalap.

Szilveszter és Karácsony között,
mint két állomás között
a tolató mozdony életem
sípjeleivel együtt megszökött,
és az évvel is, te ország,
te zsebembegyűrt kéklő
diáksapkaroncs, átvert
madarak kalickája, édes hazája,
temetőkben halottak szívzöreje,
kontinensnyi álmok vesztőhelye,
őrizz meg magadnak,
mint szúrós növényét a kert.