...

 

Ha tehetném, mindennap beülnék egy magamra zárt óriás moziba, ahol két filmet vetítenek: délelőtt Huszárik Elégiá-ját, délután Shindo Kopár sziget ét. Éjszaka meg fehér lapokkal kitapétáznám pár négyzetméternyi albérletemet, gyök alatti házamat, hazámat. Valamelyik hószínű terepre hajnalig rákarcolódna egy boldogtalan költemény; kép és dráma, mint szívemre, agyamra már korábban.

Mert nyugtalan álmom a bizonyosság. Látom, hogy az estéli itatás után ötéves fejemet végignyalja búcsúzó kanca-csikónk, jól sejtve, hogy a másnapi Vidámvásáron megnézik fogait. S én lennék a kétségbeesett karkörzéssel jelt adó kisebb fiú is, veszélyekre figyelve, halálokat látván.

Sütő András egyik hősétől tudom, hogy az ember ott kezdődik, amikor összetéveszti magát azzal, amitől megfosztották. Az igazi vers is innen indul; azért a hiányért és szüntelenül cipelve a rábízottakat: bánatos csikóarcot, madárként repdeső gyerekkezet.



Már gondolhatott

 

Amikor öregapám
a vőfély-nótákat fabrikálta
már gondolhatott
egy haszontalan unokára
aki folytatja
a lakodalmak másnapjain is
a megátalkodottságot



Májusi-karácsonyban

 

Szőlőbontáskor, májusi-karácsonyban
foltos szalmazsák fölé leszállt az angyal.

Anyámat derékon vágta a szózat,
hogy szárnysuhogást hallott: esnie kellett a hónak.

Hát repedt a vánkos, kitoporzékolt a gyermek
"az angyal énekel", gerendák között verdes.

Fehérre fürdettek, mint másnapi holtat,
kit jeltelen csillag is fényesre ragyoghat.

Orgona-árulásban, odakünt a betlehemi angyal
jászolkarikák kötelét vágja-nyiszálja karddal.

Hogy semmi ne kötözzön, s ne is védjen páncél!
Legyen nagy gyalázat, ha szárnyaimmal járnék!

Szőlőbontáskor, májusi-karácsonyban
születni készülök, anyám hívja az angyalt.



Amíg a bölcsek ideérnek

 

Király se, koldus se,
magam se, más se lehetek!
Csillag áll fölöttem,
féltestem hóban,
jövendölések szerint
egy-két dologra megszületek.

Pásztorok kutyája csak eb,
az angyalok szárnya csupa seb,
ajtó-nélküli a HELY.
A csillag megállt.
Ez lenne Betlehem?

Anyám vére a hóban,
olvad, de lucsoktalan
szikrázó a hó.
Vére a szalmán;
ebből tán még
koronám is fonható.

S amíg rágom az emlőt,
sejtem miként jutok
tejtől a vérig.
Könnyen bor lesz a vízből,
semmiség ahhoz, mikor
igazam szegekre cserélik.

Billeg velem a csillag,
alattam ringatózik a jászol.
Erzsébet asszony kínkeservvel
átsimítana a legszörnyűbb halálon.

Amíg a bölcsek ideérnek,
aludnom kell, az előbb születtem.



Lopd el!

 

Kerted lapály-válla mögött
kihemperegsz az időbe

szakadt szálú köldökzsinór
nem kötözhet oda többet.

Búzaszemes nyár-csillagok
pörölnek, de átruháznak

valamit a konok fejjel
rugdalózó fia-fának.

Váramat már építgettem
a lezúzott hó-tusákból

azt kéne most megpróbálni
öklömre pottyant villámból.

Titkaimat kicsépelték
jég-törölközős hidegről

némán kiolvadt csont-kedvem
nagyanyám-fércű zsebemből.

Csúzlinyélről gránát koppant
kertünk alján tűz-kakasra

senki nem teríti ingét
kötözi a vért bugyorba.

Katapultos szamárháton
röpítsd szavad ki a kertből

ezért a mákszemnyi kincsért
lopd el szíved Názáretből!



Csikó I.

 

1944 karácsony táján...
az istálló felét elvitte a légnyomás -

a másik felére, jászol közelébe...
az ijedségtől megcsikózott
katonaapám sárga lova

di-cső-ség, di-cső-ség,
menny-ben az Is-ten-nek

sziréna-lövedék-zene az égből

halott katonák lent az angyalok
kiszálló leheletük tódult az istállóba

bé-kes-ség, föl-dön
az em-ber-nek

Így lett valami meleg a jászol körül

fiam én mindenre vissza tudok emlékezni
a csikó színét elmosta mégis valami

azt hiszem még nem volt az anyja színe

apám másnap bejelentette, hogy csikó született
apám másnap bejelentette, hogy a csikó nincs

ó bol-dog Bet-le-hem
ál-dá-sok vá-ro-sa

Fiam a csikót esküszöm elhoztam (volna) neked



Csikó II.

 

Huszárik Zoltán Elégia c. filmjére

Emeli csillagos fejét
imént született kiscsikóm,
a járáson ott találtam én,
futottam, "kiscsikó, fődeje kiscsikó"!

"Nagymama, mama, nagymama"!
vonszoltam szegényt oda,
hogy lássa gyönyörű paripám,
melyre nem ülök soha.

Az istálló falán,
örökre minden fehér,
kit hason rúg legszebb lova,
gyorsan meghal, és leporolja a vért.

Kiscsikó, kiscsikó!
azok a bánatos szemek!
hová kerül sajogni
értem fújtató szügyed?

Ömlött a könnyem, mikor
szekérhez kötve elrobogott,
látom, ahogy visszanéz, s talán
Hollandiáig szétrúgja a vagont!



Üveghegyen is túliak

 

Ki vágja nekem
a legsudarabb ostornyelet?
tettem fel első
hibátlan kérdésemet

ki ültet engem
s tart meg paripám hátán?
2 éves tenyerem
suhogtattál lovaglópálcát?

mér anyám az
aki más faluban él?
édesanyám nem így akartad
örökre velem legyél!

anyám ostornyél pálca
Csillag-paripámra első ültetőm
álmába csempészem magam
s szemükig lépdelek fejtetőn

e furcsa szerzet én valék
de belőlem szivárog az ének
Üveghegyen is túliak csattogjatok
nyerítsetek imádkozzatok értem



Sürgönyök

 

voltak akkora zablák
mint a Hold
emészthetetlen fékek
sárgarezesen gurulók

voltak tollfosztók
és halotti torok
egyhangú borfejtések
papszentelésre rejtett óborok

voltak ríkató mesék
és kuncogó mennybőlangyalok
dunyha alatti szamárkehék
és keresztanyámtól pofonok

voltak akik már nincsenek
vágtattak szentmihálylovon
pirossal álmomba szőttek
tárultak kapuk udvarok

idegszálaim közt sürgönyök
súghatják meghalsz meghalok
üzengeti egy kisfiú nekem
hogy a lesz is csak a volt



Kacagó muskétás

 

Kacagó muskétás
mire vitted?
Az ellen királyát
lelőtték helyetted.

Szulejmán kérdi:
"Ott az a vár?"
Uram, ott balta vár.
Legyen a neve Baltavár.

Kipányváztunk rózsafához
lovam evett a virágból
piros lett a szőre tőle
kivágtattunk száz mezőkre.



Álmomban

 

Álmomban
tűzszüneti vonal voltam
tiszta fehér inggel
tekergő felhőket
ingereltem s lehulltak
hozzám fényvirágok
a keskeny sávon azt hitték
nem látok.



Pontok

 

Pont: a végén a köveknek
tovább nincsen koppanás.

Pont: a végén a hajóknak
tovább nincsen süllyedés.

Pont: a végén a síneknek
tovább nincsen utazás.

Pont: a végén a hálóknak
tovább nincsen merülés.

Pont: a végén a kezeknek
tovább nincsen szorítás.

Pont: a végén a szavaknak
tovább nincsen könyörgés.



Kit az álmokba beléfogtak

 

Kit az álmokba beléfogtak
e kocsiból többé nem szabadulhat

keringhet itt egymagában
bujdokolhat a szivárvánnyal

a hegyeknek vegye útját
de őrizze millió szemmel a pusztát

csak a márciust szeresse
hamura lángot hordjon nyelve

rúgtasson akár az égig
csontja előre kifehérlik

kit az álmokba beléfogtak
jaj az álmokba beléfogtak!



Ne fonjatok nekem vesszőkosarat!

 

Egyszer kinövök abból is -
ne fonjatok nekem vesszőkosarat!

Ha megszültetek anyák
- nád közé ne rejtsetek -
a lapuló állatok dühe úgyis rámakad.

Sírásomat ne bújtassátok
- így volt a rend -
jöhetett kozák-szurony, tehervonat.

Buzogányos vizeken tanulok járni
s világgá űzöm a partokat.

De még abból is kinövök:
ne fonjatok nekem vesszőkosarat!



A vers

 

ultrahangok szíven keresztül áramoltatása
a némaság igézete
a legnagyobb kaland lehetőségünk kitűzött
mérőlécei között
töretlen gerincek kopogtatása
hormon, mitől az ember és a nép csak
magasodhat
csillag-hombár, soha meg nem tellő
búzatemető
gát, innen az élet, onnan az életünk
leggyöngébb énünk legtöbbet hordozó
boltíve
pásztortüzek hamvadása, csipkebokrok
lobogása, az égés mindig sikertelen
pusztái
anyaság, térdén az egyetlen fiú, hazám!



Sasok

 

Követ esznek a sasok
kő közé rakják fészkük
szabadságnak tárják szárnyuk
kövek nehezítik repülésük



Kitárta szárnyait

 

Feltűztem gonosz banyáim hajzatát azzal a sublótból lopott fényes csattal; akár a hold-sarló vakított, melltű, szalmahúzó vonyogó ragyogott ki tépdelt levelű diófák közül mígnem haj borult rá. Bámészkodtam bedőlt kerítések tövénél. S hulltak a diók, borítottak rám fényt a csatok, végképp beborítottak a szoknyák. Így zuhantam csalán-zuhatagba, minden méreggel összecsípve. A banyáknak kiáltott tízesztendős szüzek már mindenüket kitakarták nekem, s nevemet lihegték, ahogy rozsdás ekéknek támaszkodtunk. A taligaküllők vasalatlanul osztották a fényt fejünk fölött. Szalmából csudás dolgok fonódtak; szalmaszerelmek, halálig, sírig. Madár röpült a diófa tetejébe. Figyel, figyel ide homlokomra, s vájná szememet. Az a madár nem engedett mozdulni, lenyom csalán mélyire, szeretők ölére, bíbelődni a tűkkel. Fél pillantással a gonosz madáron mesébe kezdtem: az a királyfi repülni kezdett lefelé, áthúzva hanyatt a kazal, az ól, a ház, a hegy, a pince, a Gövecses-alja, Ferta, Kumbor-főd, Cuna, Kaptás egy világnyi, egy egész világnyi hegy- és vízrajza alatt, s átrepülve maga hite alatt csalános koronában, s dühülve a fejére dobbanó dióktól, csak repült egyre. Kérdezzétek meg öreganyját, Bakler Máriát, az Ő sötétkék köténye érti ezt a furcsa rohanást, érti a röppálya dísztelen parádéját, ahogy a királyfi végigfut a Petőfi-kukoricás mentén, s mondja: no, most aztán nincs kegyelem, lehettek eztán nélkülem, világgá megyek! Fut, fut a patakig, ez itt a világ vége, s vissza a kukoricák és tökindák közt felhorzsolt lábszárral. Így bohóckodott a királyfi, de komolyan ismerte a Káldi-domb rókalikjait és a téli szánkautakon a legjobb dobatókat. Legfőbb ellensége a nagy vörös kakas, amint szemének ugrál, ezért mélységesen megvetette, a kismalacot tejjel itatta, a csikókat rendre elsiratta, s kutyája ugatását a harmadik határból is komoly bajnak tudta. Ha gyanús emberek padlást söpörtek, ha puskát kerestek "puskás Kelemenéknél", ha elindult a hossziszekér a Futurába búzás zsákokkal megrakottan. És jöttek a pajtagyújtogatások hideg őszi éjjeleken, csak üszkös kertlábak maradtak örökre felsöpretlen udvarok végén, és jöttek a mindent megszitáló, beborító, igazságtévő hóhullások. "Gombócokban hull a hó" - írták az irkákba, átázott bakancsok párologtak szénszagú levegőben. Csak a hóra gondoltak, nem arra, ami a papirosra kerül, a száncsengőre, a lóhorkanásra. Az a királyfi feltűzte gyönyörű lányok hajzatát, legszebb lovának sörényét pedig egyoldalra fésülte, s mégis repülni akar, de az a madár... Még mindig a homlokomon a szeme, a lányok figyelme erősen a számon. Megvárjuk, míg leszédül a csúfság, aztán repülünk igazából. Banyáimmal várakoztunk alig pisszegve. Szemünk és a fényes tűk ragyogtak. Tátott szájjal néztük, ahogy a madár kitárta szárnyait, és úgy maradt. Később feldobtam egy diót, de nem találtam el. Mire újból dobtam, úgy eltűnt, mintha a föld is meg az ég is elnyelte volna. Egyedül maradtam. Hová lettél, madár, kiáltoztam, s hová tűntek a banyák? Kétségbeesve szorongattam egy diót és a fényes csatot.



Kapuk közt ennyi az élet

 

Repegeti a csontok hídját
tördeli a vadlúd szárnyát

kertek alól beröhög
lopja szalmánkat a dög

"nézd bogaram a füvet erre
nyuszik bukfenceznek benne

elvisz majd a pujaszedő
te uccacsavargója feleselő"

Bitang kutyám róka forma
neki volt a legszebb hangja

"te fiú tilosban a tehén
lánc himbálózik tarka fején"

az udvar vége belekékül
ahogy a kazalokkal égünk

halk rorátés harangzúgás
közeledne a megváltás?



Talán egyszer

 

1.

Megvádolnak a csillagok,
feszes litánia,
csattanó orgonalevél tenyereden,
arcod emelnéd - még nem mered
bekerít, bekerít
tűzszerszámok lajstroma.

2.

Pajta: ez itt megfulladás;
vasvellák hegyén
kecmereg egy lélegzetnyi
tiszta levegő,
létrafokok alá fordul
tüdő, tüdő
széna csipetnyi
röntgen-negatív
fekete klottgatya
fűként lángra gyúl.

3.

Kirojtosodik a mész
ólajtónkon, álomba ringat
kerítés melle: csalánvirág,
jég temeti Húsvét reggelén
a kopasznyakú csibét -
sírás, nevetés
elmarad a dögevés
sírás!
a föltámadás is kevés!

4.

Föl a hegyre
visz a spirál szívem-kerekű,
lenéz, ahová a légionárius
és Árpád vitézei,
kovácsolt kapuról leemeli
a legszebb címert,
lőrésen kihajítja,
gurul, gurul
gyilok-folyosón ciszternába.

5.

Pönög a réztányérban
néhány obulus
átviszel-é a Túron
egykomám Kharon?
csáklyádat hagyd a parton
keskenyítsék ki az arcod
úsztassunk a Tiszára
oda verjen gyökeret
fejfánk, pogány-öklű!

6.

Eszterlánci cérna
bárki volna
virág lenne
kiábrándulhatna
forduljon föl akárki
akárki
ugyan ki is bánja
cérna eszterlánci
volna virág
lenne bárki
hogy belehalhatna...

7.

"Szól az ének utoljára,
fölnézek a régi várra,
a bánatom búsan lángol"
oldd meg szíved
el ne ereszd
ezt a gyökértelen kezet
de előbb még
"széttekintek a világon,
talán egyszer visszavágyom"



Élt egyszer

 

Legyek kizárva,
legyek árva,
akkor is mondom utoljára,
elmegyek, elmegyek
egészen rövid útra,
visszatekingetek
házunkra, kapunkra.

Jön a jó szél, jó szél
nagy vizeket borzol,
nagy vizeket borzol,
könnyeimmel
telis-teli árkot.

Nem szoktam búcsúzni
mégis elbúcsúzom
vállamra terítem
semmi maradásom
semmi maradásom
két marék földet lop
s viszi zsebeiben...



Ki a szabadságot

 

Ki a szabadságot velem osztaná -
nélkülem kell!
A végtelen utakat ossza be magának
- de egészen -
A példát tűzze nyílra,
fúródjon szívek köré
a legkisebb fiú tette,
aki a mese előtti pillanatban
elköszönt apjátúl anyjátúl
és ökrös szekerét az ezersávú úton
a MESÉKBE űzte -



Tékozló fiú

 

Halálig, most már addig a házig, melyik a ház?
- futna visszatalálni, kapuját elhordták, csak a távolság csökken, de van, s lészen távolság... miközben előre-hátra hordja tekintetét, füvek színét keveri mámoros zöldre, útnak kell lenni menthetetlen. Kapu leng ott, kerítés, előre látszik rácsozata, köd száll, reggeli köd, estéli köd, mindennapi köd, bolondórán vagy, te közeledő!

Sehol a csikók, nyergeletlen kancák, a kerék nyikorgását is szalagon őrzik, s hallana ostorsurranást, valami őszeleji zajt a hegy felől, kiforrázott hordó kongását, nem hallja, és hallja, kérdi is füleitől a történtek okát, de látja is, nem néz oda pedig. Hátrál a kémény, megfogni semmi reménység ekkora szélben, mikor a tető is úszni, ó, dehogyis úszni, repülni készül, és akkor ki födi be végképp zsúppal, cseréppel, ha odáig elér, takarná két tenyerével.

Kinek? Minek? Egészen közel tündököl négy ablak, tizenhat pántozat, csöndben hulló fal, fehér fal, szabálytalanul lóbál a szív egyfajta indulót, tengerlökés, hajódeszkák úsznak minden cél nélkül, de kinek számít, hogy a pajta bevakolatlan fog összedőlni, mint a szavak a szájban, nyúl nem rágta, fagy nem hasította gyümölcsfák, alig termők, egy eliramló teret bekerítve mit foghatnak az idő rontásából?

Íme távolodom, az imént közeledtem - mint a galaxisok -, üvölti a távolodó, közeledő, lefolyik könnye a fűre, a porba, álma meg akadozik a cseresznyefán, nem akad föl könnyedén.

A ház feltünedezik messziről is, bár bemérhetetlen, csak áll a vacsoracsillag, rányitnak ajtót a tücskök, s csillagokig húzódik föl a szó, az egész mondatok kihallatszanak a pitvarból, és itt - az utalások, jelzések, legyintések egyezményes rejtjelei a hallgatásnak, falról mint bogarak potyognak ebbe a rettenetes hamutartóba. És öntsék az összes sört a ház virágoskertjébe, árt a virágoknak, inkább csöndes esőt, Uram, a port is elveri, mert már a jegenyék tetejéig ér, esőt kértünk, te Názáreti, nem jeget, üljön ki hátakra, szemekre az összes jégkocka, de ne hulljon, mert akkor végünk!

Kilépek a porfelhőből, ködből, elsötétítésből. Nézek fölfelé, mintha közeledne, csak a csillag, nézek lefelé, mintha távolodna, csak a víz. A ház egyik lakója indul fölfelé: tejet visz a csarnokba, a másik indul lefelé: pénzt visz a kocsmába, több irány nem létezik, kupolává szűkül az ég.

Sötét éj helyett világos következik. A sosemvolt testvérek közül kishúgom átfut a réten, amely úgy keletkezett, hogy meséltem neki, végtelen nyarat cipel könnyedén, bátyám, öcsém utánanéz, szövőlepke módjára fonják körbe szemükkel, s kikönyökölnek velem a ház ablakába, jó rálátás van az időre, ami nem a miénk. Itt járok már a kertek alatt, az estéli harangszóban térdig.



Születésnapomra

 

Beláthatatlan város!
Hogy idomítom semmi meződhöz,
semmi anyámhoz hangomat? Tompán
kiraktak tereidre, mint egy holdutast.

Tüzesre nyíló reggelek
szürkén hordják ki a messiásokat.
Megváltást csak éjszaka ígérnek,
s bor mellett számlálják a tanítványokat.

Huszonkét évre értem eddig,
nőttem és loholtam oda-vissza a falakig.
Bordázódik az álom, de ne csodáljatok,
ha szesszel, nővel talál rám valaki.

Hordom az inget, kabátot,
beton és üveg-csapdák közé szívemet.
Gyújtsak-e gyertyát ablakomba,
aládúcoljam-e fogaimmal a szót?

A szó csak kirekeszt!

Hazaküldöm a várost. Kinek küldjem?
Hazámat is küldöm, s visszafelé szárnyal a madár.
Fiú! - Kapd fel a fejed a csattogásra!
Fölötted köröz a madár.



Gyújtogató, hamvazkodó

 

Tűz a teteje ennek a szobának,
csak ég, ég!
Kimérten, gerendákig.
Bent lakhatom, ha nem kiabálok.
Rámdőlhetne, mikor a Hold világít!

Tizenkét lakatot olvasztok,
azzal színezem a lángot,
hopponmaradt kulcsok
nyitják a világot,

ha meg mégsem nyitják,
sípolok jót velük,
legalább lelkem szakadjon,
kedvem kerekedjen fölül.

Fekete legények ablakomhoz érnek,
nyárson hozott szalmát tűzre szórnak szépen.

A főnszél szaporán belekap a lángba,
lesz elég hamu majd Hamvazószerdára.



Beat

 

A dobok sohasem
adhatnak kegyelmet
a húrok semmiféle magyarázatot
társtalanságunk tej meg sörszagára.
Egyelőre nyílt kérdés, hogy
hosszúhajúan lóghat-e a ritmus
deszkasikolyok rengetegében.
A hangfal-tisztelet ministránsai
évek óta hordják
a bort és a vizet
egy tisztább kelyhet keresnek.



A szerelem ideje

 

Hajnaltájban megfogtalak,
reggelre nyakamra kötötted a rétet,
délre a tóba húztál,
harangkondulásra elvesztettelek, érzem.

Tegnapelőtt és azelőtt tudom a nádba,
holnapra fehérebb lettem a hónál,
tegnap mindenütt kereslek,
holnaputánra sehol se voltál.



Baja, 1972. január

 

jég-csipke
hó-csipke

hó-csipke
akadj az

jég-csipke
szakadj a

hó-csipke
borulj a

jég-csipke
hó-csipke

függöny
párna

függöny
ágra

függöny
szájra

függöny
lányra

függöny
párna

- - - -

Duna, Duna, Sugovica
kettétörik a híd rajta,

még a jég is beleroppan
szerelmünket nem bírhatja.



Fogjátok szívemre

 

Kifelé porló szerelem
halál ellen esküszöl,
befelé dörrenő hantok
fogjátok szívemre
az összes lányt, asszonyt, -
fogjátok ezüst tobozba,
kössétek ki; a szél
többé ne sodorja földre,
elhullajtott tűleveleimre.



"Én nem is tudom"

 

"Én nem is tudom"
Te nem is tudod
Ha jól meggondolod
"Ha jól meggondolom"

azon az esős napon
enyém a két mokkacukor
anyám s nővérednevű hídon
szépen megbolondulok

"Ha jól meggondolom"
Ha jól meggondolod
Te nem is tudod
"Én nem is tudom"



Szerelem holdja

 

szerelem holdja
telihold volt
énekszakajtó
éjszaka volt

énekszakajtó
gyönyörű hajad
szerelem holdja
bűvölve apad

zúzmarás melled
hófehér folt
gyönyörű hajad
nyakamra fond

zúzmarás melled
énekszakajtó
szerelem holdja
szerencse patkó

köröttem minden
feketében
szerelem holdja
lemenőben

elfáradt csengő
zúzmarás melled
énekveszejtő
minden köröttem

énekveszejtő
nehéz óra
vágyakozunk a
hulló hóra

gyönyörű hajad
nyakamra fonva
hatalmas télnek
leszek a foglya

ideje van a
hóhullásnak
épülsz te körém
hófúvásnak

zúzmarás melled
szerelem holdja
hóember kezed
ingem kibontja

köröttem minden
hóesésben
szerelem holdja
felkelőben

szerelem holdja
nappal az égen
hűségem hava
szívedig érjen



Birtokom

 

1.

Lányok kötik a szerelmet,
bokrétát tűznek artériákba -
olvasztják, fagyasztják nevemet,
bújtatnak el halottas házba.

Lepkék röpítnek határba,
és molyok kezdik ki szívemet -
belemosnak esők a Dunába,
s patakok belőle kimentenek.

Feledjem a bömbölő gyereket,
mikor a kazlak fellobognak -
töröljem szívemig a könnyet,
ha "világgá megyek" holnap?

2.

Papír s virágarc, - liliom!
Kivülről ráforrasztva a pánt,
lereszelve minden mi idegen,
lesöpörve az összes csókhely -
maradhatott valaki? - talán -
Vonagló, vérző birtokom
elébem áll, s kibontva jégverem hazám!

3.

Az űrt hová akasztom, ha az Istent nem találom.
Az életet ha túl is élem, a halált csak kiérdemlem.
A szerelemből odébbálltam, a csókokat elherdáltam.
Most mégis jön mögöttem, vagy egy lány, vagy az Isten.



Utána úszik

 

Kemény a fejsze
fán a csorba
derekát lökném
alá a víznek
hegyek közt
a szétfolyt gyanta
illatát szórnám
bele a csöndbe
viszi a fát
meglékelt tutaj
a fénylő kapcsok
itt szétszélednek
halálhajó
után úszik
az erdeinkben
csorbult fejsze



A tenger ajándéka

 

Illés Árpád képeire

A tenger megáld
sónyelvével, gyökerével,
csiszolt kövével

itt hullámzik,
vesszőm intésére
nem nyílik szét.

Népem
menekülőben, visszatérőben
toporzékol partján.
Nem nyílik szét.

Áztatott arcú gyökerek,
üvegéles kövek sodródnak felém
és a só, a "tenger sója"

belep, mert idemerevültem.
Azonképpen itt a parton is,
Uram, ajándékaid között megálltam!

Szétnyílik a tenger.
Népem átért, s én ittmaradtam
gyűjteni kivesző, feléledő hitemet.



Fordul egy kamera

 

Pörös Gézának

Ahogy hömpölyög a víz
és ahogy megtörik,
annyira ismerős, mint az arcotok
és a homok úgy pereg, mint a könny,
tengert tápláló, tengernél nagyobb.

Fordul egy kamera
a szemhatáron túlra, s jólismert
csikó-futtatásos pusztát rögzítünk
a végtelen víz mellé, hogy ez a kör-körös vágta,
amott pedig a tenger képzelt nyomunkkal a parton
valamit kihasítson.

Mondom vagy sem,
Te arra gondolsz, amit már tudunk,
arra, hogy nincs.

Ha vizet látsz, végtelent,
végtelen egyedül találsz rám
egy egészen partnélküli földön,

ha csikókat, szutykos kölyökkoromig
gyere értem, mohás itató-vályú
szélén ülök s kilenc csillagot számlálok
össze az udvarunk fölött.

A tenger robaját, a horkanásokat
felerősítem, a kontúrok szürkésfehérre
merevített sorát meglazítom, elkeverem.

Hogy beljebb mély a víz?
S a csikók elbotolhatnak?

Tengeren vágtatnak át!
A puszta egyenesét megtölti a tenger.



Végleges végtelen

 

rezdül a csont
végtelen a háló
füst a szigetekről
befut a gálya

feszül a csont
hálótlan a háló
távol a sziget
jéghegy és hajó

ilyen a csont
szárad a háló
nem is volt sziget
horgonyoz a horgony



"Volt egy hős tengerész..."

 

Rum kéne, rengeteg,
mert keserű íze van a kikötőnek.
Hullám fúrja át a sirályokat,
néhányunkat meg partra sodort az ének.

Rum kéne, rengeteg,
mert léket kapott a tenger.
Kettétörik a mólón a kürtszó,
zászló helyett annyi barátom teng-leng.

Rum kéne, rengeteg,
mert beáll a szó, akár a víz!
Matrózlázadásra alig biztat
hasával jégre fordított ladik.
Rum kéne, rengeteg,
mert józanul sehogy se mondhatom,
hogy hajóvá álmodom a testem,
lángol, utoljára azért kifutok!



Armstrong a Holdról

 

Átszelhetőségéről
senkisem

se vége
se hossza

indulás
jön egy tenger

partjairól a
bárka a komp

bogozhatatlan
partjairól

marja a rozsdát
vitatkozik


jön egy hajó
senkisem vitatkozik

súlytalansági állapotban
beesteledik

marja a rozsdát
indulás evezés

FÖLD FÖLD
látszik nehezék

HOLD esteledik
súlytalan sótenger

vége hossza se se
átszelhetőségéről senkisem




Verskéz

 

Egy elveszíthető kép
üresjárata lesz a
következőkben perbe fogva
mert képtelen és
a végtelen nagyságú rés
léket így szimatolva
gyanútlan jégagyamba
sétál akár a kés

hajthatta ide fakutyaszél
pingvin vagy eszkimóima
roskadó hókunyhó fala
alól egy verskéz

versláb mely az éj
leple fölött virrasztva
kávéabrakból összevarrja
e boldogtalan költeményt



Erőterek

 

Összerakott

lobban

Hajból

tenyerel

Hajthatatlan

fordulnak

Szemek

fölött

Kiadó

olcsón

Villámok

arccal

Részeg

esők

Nőni

helyetted

Júdás

Jobb lator


gyufaláng



vonzáskörébe



hirtelen



fejünk



vásáron



jobbra



elhibázza



hazám



Krisztus
kibontott

üzen

hamu

ügyetlenül

fenyők

hajlongásba

hontalansága

verdes

lány

visszatartható

befordulnak

falnak

józan

szitálását

akartam

télen

Pilátus

Bal lator




Stáció-járás

 

15. állomás
Füveket növeszteni áruló csókok fölé
16. állomás
Tengereket hinteni partravetett ladikokba
17. állomás
Masnikat kötni kisorsolt köntösökből
18. állomás
Körülrajzolni leheletünkkel görbülő karókat
19. állomás
Kicsorbítani szemünkkel cikázó tőröket
33. állomás
Felgombolni szívünkre bárányos takarónkat





Bedőlt homlokom

 

Bedőlt homlokom előtt abroncs,
az őrzi, tartja sebem hegét,
és a fönnmaradt őrület, halál
bolondít, zuhog szanaszét.
Készül a hóesésben városok kupolája,
hogy arcom vakító fehérje tündököl hiába!
Forognak nyalka szánok, s óriás fenyőkhöz érve...
szemetek hunyva, némulva szátok, csak álltok lekésve.
Abroncs térben tiprat a SÁTÁN,
s mint medve az álmát pihegtek át hajnali rorátét,
mert a sehová iktatott szél fújdogál, - ráér.
De mihelyt a szívemig behatol,
döndülhet orgona, cimbalom,
foszforeszkál vérünk porhavon,
fejünkre szánkázott......... törött a homlokom!