Mielőtt még

 

Magyarázatul N. R. A.-nak

Mielőtt még megvakulunk
mielőtt még megáll a szív
mielőtt még visszalövik
az utolsó startot is
       mielőtt még sorban elmegyünk
       kiszökünk bőrünkből
       kilopódzunk egy ajtón
       akár szánalmas tolvajok
egy buja parkon át
aztán hajnali sivatagos
mezőkön keresztül
eljutunk ama fénylő útig
       ahonnan többé nincs visszafordulás

És ott a szétgyötört
nagy Limousinban
("melyből sáros taliga lett")
       már nincsenek félszavak
       már nincs semmi kapkodás
       már félgondolatok sincsenek
       bár félúton járunk talán
       Salt Lake City és Long Island között
a nagy egészről van álmodás

Hogy gyorsan vissza az anyaölbe
mint bömbölő véres-csatakos csecsemő
vissza anyánk lávázó drága kráterébe
1949 volt és megszülettem - rémisztő idő
jött s azóta keresztül-kasul retúrban
úton vagyok de többnyire útban
valakinek - valakikhez érkezni indulok,
s aztán búcsúzkodás gyomverte udvaroktól
       miközben Dean Moriartyval álmodom

Megbeszélem nevezetes randevúmat
a The Viking Press rozsdafoltos ajtajánál
tízévesen világgá futhatok akár a tej
futok futok azóta is sebesen
       köhécseléssel leforrázott tüdővel

       Mielőtt még minden miután lesz
       mielőtt már minden sejtjeiddé épül
       addig kéne arról a nagy útról
       csöndesen beszélni...


Ahogy keresztül a nyár

 

B. I. barátomnak, nemzedéktársamnak

Még nyárnak mondja magát
suhanásnak és csobogásnak
ahogy keresztül életeden...
még fénynek és nevetésnek
zápornak csillaghalálnak
ahogy hullik át két kezeden
a por és a pára virága
s mintha füzéréül az éjnek
akart volna üzenni magának
a nyár még egyszer épp Teveled.

(Post scriptum)
De csak a versed jött
és verseid könyve
benne hajladoztak
a nyárban a nyírek
törzsükbe dedikáltad nevedet -
de várom Barátom
Szent István hetében
a megígért levelet.


Naponta jönnek - naponta már

 

Naponta jönnek rossz jelek
barbár és szelíd figyelmeztetések
hogy nem vagyunk halhatatlanok -
mindegyikünk vénen s akár fiatalon
már a végső szörny torkában ragyog

és senki sem akad fönn a rostán
hiába veszteget s cselez jól életében
kímélve magát persze így-úgy boldogul -
de siker és kudarc minden résztvevője
végül egyetlen intésre lehull

le bizony le a rosta szörny-likán
lebocsátja valami sodrott sors-lián
a sosem képzelt irdatlan mélybe -
ne félj de tűnődj ezen naponta már
mikor még fönt járkálsz a fényben.


A halál beüzen...

 

és aztán nincs vége,
így megy ez tavasz óta,
ha a Fényesség örök, hát
kegyetlenül örök a nóta.

Már itt hullámzik köröttünk,
s a szárbaszökkentet elviszi
még mielőtt fejét önként lehajtaná,
de a dal fönt fényesen hiszi,
hogy a Föltámadott igéit mormoljuk alá.

S riadtan kérded:
még hány temetésen találkozunk össze,
amíg rám vagy rád kerül a sor?
Tudom mikor átnézel a kandeláber-erdő
nyiladékán, szemedben füstöl a fasor.


Rázkódó ősz

 

Új halottaimnak

Ha már így esett - ülni a napon
és tanúskodni egy fehér lapon

jegyezni hát minden fuvallatot
s minden lehulló levelet - hatot

számoltam össze - és mind földet ért,
bizony végük lett: kár volt ezekért

motyogtam; de a földnek már haszon
lehet ha begyűjt ha méhébe von?

Ősz-tanúk ők: szélütött levelek
kardiogramos szép szív-leletek

rozsdás időben rázkódnak egyre
lejjebb s nem számítnak kegyelemre

sem semmi alkudott oltalomra
ha sírásók állnak balra-jobbra

tőlük és köröttük ama napon
tanúskodni kell egy fehér lapon

ha már így esett - mintha szemtanú
lettem volna még - és nem por/hamu!

(1995)


Őszi kertek

 

Mennyi élet
s mennyi napfény
valahai
zöld reménység
hull alá a
levelekkel

város széli
őszi kertek
hogy pipálnak
füstölögnek
önmagukban

önmaguknak
bodorítják
fönn a füstöt
mint ezüstöt
égnek adják
leveleik
ezeregyszer
föláldozzák

füst bebújik
elmenekül
ködök alá
ne lássa itt
ha erre jár
hószakállú
vén november



Temetek - halálra ébredek

 

Egész éjjel temetőket jártam
egész éjjel csak temettem
szívem a fájdalomtól már vacogott
csaknem belegebedtem

de hajnalig mindenkit eltemettem
aki még kedves volt szívemnek

sorban elsirattam őket
ott voltam halottas ágyuk mellett
fogtam erőtlenülő kezüket
láttam megfagyott pillantásuk élét
imbolygó gyertyafényben
virrasztottam nyitott koporsójuknál
már nem késtem el koszorúimmal
idétlen csokraimmal
hulló könnyeimmel

ha kérték
de kéretlenül is
búcsúsorokat róttam
ha kellett szólni
hát agyagos göröngyök
között szóltam botladozva
igen a nemzedék elindult
meg bizony a következő is:
"halálhírekben gazdagodva"

aztán azt hittem
most már élhetek nyugodtan
nem jön több
éjszakai síró telefon
bár fátyolos altba csomagolva
postaláda mélyén akár a sírban
nincs több zizegő gyászjelentés
nem lesz több
újsághír-akna

élhetek élhetek
hiszen már drága halottaimon
túl vagyok - gondoltam
nem szirénázik szívem
élhetek/halhatok nyugodtan
engem meg nem sirat senki
(milyen rosszul is lehet siratni!)
hiszen ők már ott nyugosznak

aztán fölébredtem
és fogadott egy újabb halálhír
pedig azt hittem
már őt is eltemettem!

lenne még egy "könnyű" megoldás:
ha én megyek előre

talán maradtak néhányan
akiket én is érdemesnek tartok
hogy a szívük kicsit is fájjon értem

apámat anyámat
rokonságom nagyobb karéját
csöndes falusi temetődombokra
már kikísértem
barátaim közül is többen
"halálon túl kicsit..."
már égben és földben

de jó néhányan még itt
s járkálok körülöttük
"járkálj csak...!" mondogatom
magam is ítélet előtti gyászhuszár
potenciális hantnok

riadtan figyelem szép arcukon
a halmozottan kialvatlan éjszakákat
őrzendő vagyok mindig
utolsónak gondolt vonásukat
okos mondataikban

a bársonytapintású lejtést
amint a hajszás napok
közé is bevillanhat a derű
"még élünk!" "halihó, még vagyunk!"

ezért is féltve őrzöm
kézfogásuk melegét
a következő találkozásig
bár egyre rosszabbul viselem
a legtermészetesebb
naponkénti elválást búcsúzkodást...

aki még súlyos álmaiban is
folyton halottai nyitott szemét látja
és temet temet temet
átvág a félelmes kandeláber-erdőn
és álmában meghal
álmába temetkezik
és naivul azt reméli
hogy őt majd álmában éri
a ...


Cím-tervek mint cintermek:
csupa holt, elvetélt ötlet

 

1. Élek halottan, örökös kapkodásban
2. Itt haldokolsz a közelemben
3. A repkény befutotta az összes időt
4. Valaki fénnyel irdogál
5. Utam Arimateába
6. Bokámra hullámpakolás
7. Még egy utolsó csípődobás, aztán égszürke beton
8. Mindeneket előtalál
9. A szabálytalan szabadság álruhája
                           10. Megjósolt földingásban
                           11. És mintha már fölénk hajolna
                           12. Kövek termékenységén ámul
                           13. Ezredvégi barlangrajzok
                           14. Ahogy hullik át két kezeden
                           15. Minden utolsó szalmaszál
                           16. Eszelős napok, évek jönnek
                           17. Elzsoldosulnak egyszálig
                           18. Égi lábjegyzetek erdejében
                           19. Mily tökéletes pusztítást műveltek itt
                           20. Mert semmit nem felejtesz
                           21. Álmomban itt jártak valóban


Curriculum vitae (helyett)

 

Életemnek
       sebes vagy lomha
       dicső vagy dicstelen
curriculum-ját
       leginkább
- szívem szapora dobpergései -
- térdeim nyikorgó szalagjai -
- és fuldokló sejtjeim -
       unják.

De ha mondjuk oly szerencsétlen lennék
hogy dupláznák mostani éveimet
s kitartana addig e Golyóbis
pisla gyertyafénye:
bizony válogathatnék és körmölhetnék
a lustaságról szép emlékeket!

De lesz-e majdan akkor valaki
ki mindezért fizet?


Helyzetek már perfectumban

 

Elcsattantam mint
egy pofon
nyitott lettem mint
egy kitört-betört
ajtó-ablak
aztán hullni kezdtem mint
a vakolat
vagy inkább nesztelenül mint
a hó
betont értem mint
egy űrrepülőgép-ejtő-ernyő
valahol Floridában
és leeresztettem mint
egy futball-belső-csatár
ha rálép az emberfogó
végül meghaltam
akár egy ember.

Szép kis életem volt
mondhatom...
de nem mondom
minek dicsekedjem
amikor már nincs értelme
hiszen...

tudjátok
de Ő még nálam és nálatok
is jobban...

akkor meg minek reszketek
hát ez bizony
jó kérdés...

Tam-tam-ta-tam
       ta-ta-ta-tam...


Magamtól féltem...

 

Magamtól féltem eleitől fogva
       magamtól
és soha senki mástól
a magamba való szörnyű némulástól
mikor már nem beszélek
csak hallgatok
       bámulok
       és nézek magam elé
néha még hallgatom
mások fecsegését
s nincs szavam
egyetlen árva közbe-kérdés
nem kívánkozik számra
       sem panasz
       se sértés
mi egyetlen súlyos szóval
       is elkövethető
de utána meg a szörnyű érzés...!
hogy lám gyönge voltál
s ez is szófecsérlés!
........................

Uram - bár rendesen vakulgatok -
kegyelmedből talán marad belül
          a látás
s kívül - ha így akarod -
a kegyetlen nézés


Esztergomi apokrif

 

Dobokai Sándor Györgytől, Balassi gyóntatópapjától származik az első hiteles leírás a költő haláltusájáról. Utolsó szavai így hangzottak: "Tuus miles fui Domine. Tua castra secutus sum." (" A Te katonád voltam, Uram. A Te seregedben szolgáltam.") Az értékes dokumentum a Pannonhalmi Apátság Főkönyvtárában található. De Dobokai Sándor György évek múltán, emlékezetből, hogy a költőt megidézhesse hallgatóságának, így rakosgatta össze szavait.

Tusakodván bévül
       én igaz Istenem
              soha nem is másokkal
hajolj Te most fölém
       egekből leszálló
              minden angyalaiddal.

Szívem humuszába
       legszebb hónapodat
              virágostul borítsad
sebemnek üszökét
       lázam futosását
              erősen csillapítsad.

Hűsítő kedvével
       csobogó nagy vized
              testemet ha megfolyná
Danubius forrás
       szikkadt nyelvem tövét
              élesztené olyanná

mivel Téged Uram
       végcsatám porondján
              híven dicsérhetnélek:
katonád voltam itt
       angyalid kürtszaván
              táborodba megtérek.

(Lejegyezvén az Úr 1994. esztendejében)


Arccal az Égnek

 

Nagy László 70?
Amikor 17 éve más
dimenzióban?...

Bár régtől moccanatlan
de hószín arcával
s erős kezével
csikók gyönyörű bársony
homlokát simogatja:
a holdast csillagost -
és simítja szívetek
kéken lüktető burkát
külön-külön is:
hogy az árvaságban
s tipratásban
ne lágyuljatok!

*

Csak lármázzanak
szervezkedjenek
az önös és fölös
haszonra játszó
gyors menedzserek -
hírük fölényük
pukkant lufiként
a nagy csillagközi
homokozó fölött
sipítva majd sziszegve
sebesen kereng.

*

Már földben ugyan
de arccal az Égnek
fölröpülőzve s kiszökve
naponta oda
hogy vizsgálja porát
a kozmikus Egésznek
miképp gördül
egy angyali könnycsepp
a Semmi felhőiből
most sehova.

*

S ha létezik még
gyöngynek esztergált
könnycsepp
mi lehetne vidám költőké
s angyaloké -
arccal az Égnek
indul a zsoltár
nyakba s bokára
keringő bilincses verslánc
kik megérdemlik
Égen és Földön:
hát azoké!

(1995)


Az utolsó napok filmje

 

1977 szeptemberének közepén-végén, gyönyörű őszben győri orvos barátjának autóján, otthonos "hegyivezetőként" még bejárja Erdélyt; fényképezkedik a házsongárdi temetőben Misztótfalusi sírjánál, Torockón a vakítóan fehér házfalak előtt, Vásárhelyen Sütő Andráséknál a Vörösmarty utcában és az Új Élet szerkesztőségében az éppen arra járó Tánczos Gábor társaságában, Zsögödön Nagy Imre emlékművénél, s jól látható amint Farkaslakán, Áron trachittömbjén Szép Domokos Annát keresi, és újra boldogan áll fegyenccsíkos pulóverében Háromszék, Csík fölött az általa nevesített, de a sinkai verset is varázsosan tovább éltető Ágborisrét legközepén; Sütő vele küldi a Nemzeti Színháznak a Káin és Ábelt, de a határon fél napig várakoztatják, kocsijukat átkutatják, s végül a kéziratot drámai kifejletben elveszik tőle (Sütő a budapesti román követségen tiltakozik barátja zaklatása miatt, mindhiába, mert a bocsánatkérés elmarad!), Kormost láthatóan nagyon fölkavarja a nem várt "határincidens", mérgét csak Panek úr ajándék konyakja enyhíti valamelyest; október 3-án Hatvanban jelen van Korniss Dezső kiállításának megnyitóján, melyet Nagy László celebrál, egy erről tanúskodó fényképen Szécsi Margittal látható, s olyan szomorúan néz az egyik kornissi pásztor, mintha tudná: ez lesz az utolsó felvétel, mint ahogy a (kornissi) Pásztorok című keserű, nagy "számadó" verse is az utolsó, amely még életében, igaz, méltatlan késleltetéssel, napvilágot lát; október 5-én nem megy el az Angelika presszóba, ahová egy irodalmi estre hivatalos, mert a jugó-magyar meccset szurkolja végig, de délután még tréfásan figyelmezteti a népszerű és rendkívül jó svádájú írónőt, hogy legyen kíméletes a másfél kötetes, ifjú költővel, akivel majd együtt szerepel; a jól sikerült Angelika-esten ezért is emlegetik Kormost, sőt az est után is sűrűn a Casanova bár-ban, ahová a feldobott hangulatú szereplők és vendégeik átvonulnak egy kis táncikálásra, a nagyasszonyosan is szép színésznő például remek történeteket mesél Jékely és Kormos barátságáról, széptevési szokásaikról, Kormos párizsviselt éveiről, melyekről ihletettebben és valós tanúként csak a lutéciás barát, Fifre úr szólhatna, pergő beszéddel, Gauloise-ának füstjébe burkolózva, ismételvén a neki küldött kormosi szentenciát: "gyerekkoromtól ez komisz szokásom: szívem titokban hűségeskedik", tehát Kormos, legendáival, szinte hallható tárnamély basszusával nagyon is ott van köztük; a fiatal költőlektor másnap még viselvén az éjszakázás nyomát és lendületét, nem megy be a kiadóba, igaz, telefonál valami elfogadható okot, a történetet aztán így beborítja a balladai homály, majd később a bűntudat... ez egy csütörtöki nap, ám Kormos arra járván benéz, holott neki nincs is szerkesztőségi napja, talán hogy kajánul megkérdezze, milyen is volt az irodalmi csevely, és a szép kollegina miként tartotta be azon ígéretét, amire tegnap délben a Hungária előtt kajánul biztatta; csodálkozik, hogy nem találja, pedig a hétvégére szóló meghívást is szerette volna megerősíteni, néznék meg feleségével és kétéves kislányával (akinek már a Butácska Jeromost előre dedikálta) az őrmezei új lakást, játsszanak egyet a Luca lánnyal; talán csöppet bosszankodik és főleg aggódik: mi ez az eleddig nem tapasztalt lazaság "társzekeres öccse" részéről, s persze a tegnapi meccs részleteit szerette volna a Népsport-nál élvezetesebben előadni, ha már a "kölökszerkesztőnek" megbocsáthatatlanul rosszul időzítették szereplését, így mondják másnap reggel a Móra kiadó titkárságán a zokogó hölgyek, mert akkor már ott a sokszorosan vértanús nap híre; október 6-án délután még hazavitte az óvodából a négyéves Lucát, este fél nyolc tájban kiment az erkélyre, fölnézett az őrmezei égre, talán a szegények Istenét kereste a csillagok mögött, aki régtől látja őt, kinek pecsétjét meghajszolt szívére képzelte, aztán álltában összeesett, merthogy csupa heg szívére akkor a sokadik üzenetet kézbesítették; éppen csak egy "miccre",
              azaz három hétre járt 54. születésnapjától.

(1997)


Levél, ha hull...

 

Baka Pista mostani címére

Kemény kis kártya, Lajostól kaptam, csongrádi titkos fiókjai őrzik az ilyesféle relikviákat, idemásolom betű szerint, de nem formahűen:

AZ EÖTVÖS KOLLÉGIUMBAN
(XI. MÉNESI ÚT 11- 13.) 1976. MÁJUS 13-ÁN,
CSÜTÖRTÖKÖN ESTE 8 ÓRAKOR
Baka István, Nagy Gáspár, Pintér Lajos
KÖLTŐI ESTJE.
BEVEZETŐT MOND: Kormos István.
KÖZREMŰKÖDIK:
Márai Enikő, Vándorfi László.
SZERETETTEL VÁRJUK!

Bizony, szeretettel vártuk, várták, szép este volt, az egyetemisták kitüntetett figyelmétől övezve, mondhatni forró este, mindhármunk kötete az előző évben látott napvilágot, és Szegény Yorick mondta a bevezetőt, és szerfölött sajnálta, hogy Baka kötete nem nála jelent meg, de odatartozónak gondolta. A forróságot a Feneketlen tóban hűtöttük, május volt, csütörtök... Aztán már 20 esztendő sem maradt, illetve pontosan 20 esztendő a Magdolna-zápor és a November angyalához között. Tíz könyv, melyek homlokán a legfelső redőkbe azt írták: Baka István. Halála óta, 1995. szeptember 20. óta, ami egy szerdai nap volt, hogy élni lássam, inkább a prózáit olvasom, mint a verseit, pedig ezekben is ott járkál, ott muzsikál a halál, kerülgeti a szekszárdi szőlősdombokat, szólnak a trombiták, az orgonák, vonyítanak a hegedűk, s mintha hordók gurulnának lefelé, dörögnek a dobok, s a tagadott, mégis vágyott Isten végső tapsaként csattannak össze a rezek. Rezeg a szívem, a szívünk. Isten mindent tud, mindent lát, minden porszemről főkönyve van, bár papját nem hívták oda, de ott volt, hallgatta a véle viaskodó szolgája esdeklő versét, a koporsó födelét lecsapó utolsó két sort: "Megszabadultam tőled mégis árvád / Vagyok Uram ki várva várva vár rád", s hallgatta a végtelen zenét, ahogy rendelted, ahogy hallgattad a szeptemberi napfényben, ahogy elkószált a hegy felé, s ahogy visszajött, visszaverődött. Kétszer jártam a szekszárdi temetőben, kétszer szorongattam koszorút, 1991 áprilisában, csepergő esőben Dénes temetésén, és aztán most, néhány évvel később szinte nyári hőben, szeptember végén. Lehetett volna mondani akár a Szeptember végént is, de a te Petőfi versedből is: "Hazámmá rothadok - akárki: / barát vagy ellenség temet". Azt hiszem, Pista, a barátaid voltak ott, akik nagyon szerettek, és nagyon borzongtak is, pedig mondom, szeptember végi kánikula volt. S azóta nem a zárt, fegyelmezett verseidet, szíved ritmusát gyönyörűen kidoboló jambusaidat olvasom, hanem prózáidban, vacogtató történeteidben találkozgatunk, de aztán egyszer-kétszer mégis kiszólsz, A századvég költőihez - egyre jobban érzem a figyelmeztetést! - s halovány visszhangként, a Szekszárd-Szeged-Budapest-Szekszárd kiszögelési pontok közti különös háromszög égi membránjáról, mintha csak Liszt ama Miséjéből áradna a hang, a hangod: "A húsként pirosló alkonyatot / ellepték csillag-kukacok, - hiába / vágjuk a holdfényt hagymakarikákra: / nem nyomja el a rothadás szagot." Már nem sírok. És te pedig nevetsz, ahogy szememet dörzsölöm. Persze, hogy hagyma! Élsz, élsz nagyon...

(1996)


Éjszakadás versre és álomra

 

Nincs szörnyűbb annál mint éjszaka kettesben maradni egy félkész verssel először is nem hagy aludni föltárja minden fogyatékosságát bár ezt úgy teszi mint valami szenvelgő pártszűz aki arra pályázik hogy vérét ontsa érted de aztán kiderül: már az első hajnali kakasszó előtt egy érzékeny mellre tűzhető membrános jelvényért elárult
nincs szörnyűbb illetve van: az éjszaka sejtelmesen bénít és csábít egyszerre belépsz a szentélybe s a kárpitok mögött árnyak tolakszanak ebből keresnéd a megfelelő szóvonalzót mellyel a félkész portéka lelkét valahol a súlypont körül megcsiklandoznád hogy kimozduljatok ebből a buja semmittevésből
ha már nem álom de iszonyú álmosság gyötör mikor ő kezd éledezni és követelőzni mint a teremtést roppant türelmetlenül viselő ember kényesebb oldalbordája hát kényszerűségből is belátva hogy nem menekülhetsz kávéra teára gyújtasz egyikre a másik után
égő csikkjeid a kint égve hagyott csillagok legyen csak emlékezetesebb az éj így rendelkezett ő míg alakult és idomult a múlhatatlannak tetsző kéjben agyad és véred millió sejtjének protonját használva és pörgetve
alakult már az ablakon a hajnali párafolt tigrist mintázó csipkézete és a hideg lehelet mely a halált akarta szívedre fúvintani halj bele halj bele ebbe az éjszakába s te már nyugodtan nézed a szerelem-lucsokban magzatvízben meghengergetett drága testet meleg és lüktet a fehér gyolcs papíron míg indigó pelenkákat kékít feketít alája kezed majd röpteted mint az ég madarait
ablakod már természetes fényben nyílik: ő kész de te most félsz mit is tettél ha nem látsz ha nem látnál a hegy mögül az éppen felbukkanó Napostyában egy biztos jelet: fehér mint az éjszaka mélyén a nagyon fehér


Vallomás

 

a Tiszatájnak

Iratfolyó
folyóirat
hányszor
voltál
a vádirat
kékült zöldült
veled a táj
(a jó cenzor
is alukált...)
borítódon
mind ami fájt
ott tüntetett
s bent bújhatott
Istenem már
fele halott
akiket még
olvasni ám
más izgalom
volt hajdanán
Illyés Weöres
s a többiek
Lászlók Pisták
erdélyiek
mi volt akkor
a gyönyörű?
hogy tétje volt
mit mond a mű
vagy mit rejt el
táv - tév - irat
két T-jében
a harmadikat
susogja már
valahogy úgy
álomtalan légy
és ne aludj
félszázad év
folyó írás
itt volna most
e vallomás.

(1997)


Versek egymás közt

 

Talán még a versek
mert a költők már nem!

A versek még valaki
szeszélye szerint
egymás mellé
elé és mögé
kerülhetnek
de a költők már szét:
ki a hallgatásba
ki a fecsegésbe
s szívükbe
beköltözik
Arion
meggyilkolt delfine:
kiomló vére
ott áramlik és bolyong
a melegebb tengereken.

Talán még a versek...
a versekben
a legárvább hangok
a közös betűk
a néma ó-k
és a gyönge ű-k
esőként suhogó l-ek
átszólnak
a Dunán
hogy "szörnyű idő"
bár sehol az ellen
csak egy tölgy hajladozik
gyönyörű verset a Szigeten
alatta egy anonim
ifjú Arany János.

 


Nem ismered

 

(1)

ki a fecsegésbe
ki a hallgatásba
menekül

a jelen rabszolgája
ki verset ont
könnyű kézzel

ki verset önt
évekig
mintha harangot

irgalmatlanul
reszel kalapál
hevít
s lehet sohase ér
a végére


(2)

adtad nekem
a szót
aztán szépen
visszavetted

mert rosszul
és rosszat
beszéltem

némíts el
alázz a porig
most már Te
beszélj helyettem


(3)

át-meg átsző
a halál
míg az utolsó tű
is rád talál

addig csak némán
nő lombosul
sejtjeidben
a félelem

hogy az egész
miért történik
és pont veled
titkát eddig
az hitted
ismered
hát nem ismered
nem ismered

 


A vétek jogán

 

"A bírálat meghalt,
éljen a becsületsértés!"
(Márai)

A műgond mögött
szegény vala
szinte már szegényes
ehetetlen étek
méricskélni kell
de növeszteni vétek
ha nincs mit
harapni rajta...
csak rózsaszín hám-
ló bőre ráng
s teóriáiból
sűrűn havaz a korpa...

kopik bizony hát
az ész-takaró bőre!
s a pumpált izom
is fakón lefeg
bár hurrázzák
százszor jó előre...

ha pedig mégis
erős és gazdag
akkor nem szegény
ha mű akad
a gond hegyébe

mint ama bárka ott
lám helyét Isten
lézervonással
tűrhetően bemérte...


Nyári levél-hümmögés, zizzenés,
amikor kertünkben a tetvek...

 

Egy tíz évvel fiatalabb pályatársnak,
aki virtuózan üzenget.

A játék!
A tűzijáték!
Az biza mindig
a tűzzel játék!

Mert a költészet
már úgyis romocska,
ha közben szép
szaltók díszítik
vagy bátor triplák,
lehetne még s lehet
a Világ szebbik mocska...

De ez a tűz!
S akire ráég
az ország?
Vagy az inge?
Az egyszer majd
kinek int be?!

Tán az Ég-boltnak?
Ha csöng a szándék
s döng a vastaps
és ég a fül is,
hisz nagy pofont kap.
De itt megállnék...

A honi hullákból
szordínósabban zabálnék.
Szóval sem ítélkeznék,
várnék,
míg őserdőnkben feltünedeznek
a jó ösvények, allék.
Tűnődnék csöppet:
[kinek a markában,
kinek a vérén vett
zsoldjában]
legalább fél lábbal
és fél szívvel
hová állnék?

Aztán jöhet a tűz:
az önemésztő!
A mindent hamvasztó:
jót rossztól
mégis elválasztó
isteni szándék.

A félelmes mérleg-játék!


Öregedők s talán már öregek

 

Esztendők telvén
amikor már belelátnak
a nagybetűs vagy kisbetűs lét
egyre szürkébb bugyraiba
elfogja őket a pánik...

És kicsit eljövendő haláluk
fölé hajolnak mint hajoltak
egykor nők és csecsemők fölé
hajoltak asztallapon remegő
szűzfehér lapok fölé
hajoltak s nem fájt még a hajlás
jólesett

Aztán jött a latolgatások
és bölcsességek
a fontolgató vakaródzások
és a mindentől félések ódzkodások
a soha semmin fel-nem-háborodások
kora.

És íme a mohóságok kóros ideje
mikor már fittyet hánynak
a látszatokra is
mikor az érzékenység és a sértettség
maligánfoka magasra szökken
nekem ez jár ez a határtalan szabadság!
hajrá most neandervölgyi
eszközökkel is kivívni.

Begyűjteni mindent a csűrbe
ami még hiányzik
mint elszánt pénzbehajtó kommandósok
járják a várost összeesésig
forognak szűk térben s kaszabolnak
nem törődnek már sem jövővel
sem a százszor megénekelt
utókorra bízott örökléttel.

Esztendők telvén
szomorú mosolyukat
és az elégedetlenség mégis-átkait
őrizd meg Uram
és vedd figyelembe mindenek
egyenlő ítéleténél
s könyörülj rajtuk ahogy majd rajtam is
ítélkező méltatlan szolgádon.


A történet vége

 

A nyolcvanas évek elején
még 20 forint se volt
egy szép kiállítású verseskötet
a dedikációk pedig barátiak
sugallatosak... hogy majd
mi leszünk a történet folytatói
és jut hely az asztalnál
a szent tülekedés előtt
még mindent átbeszélünk
a köz- és magánélet kudarcait -
de aztán semmire sem maradt idő!

Csak a gyűlölet és a sértettség
mocsaraiban gázló férfiakat láttuk
akik már kora délutánra eltűntek
a bugyborékoló mélyben -
aki nem halt meg időnap előtt
az is hulla lett midőn panaszos áriák
és a kicsinyesség világbajnokaként
vonulgat fogadásról fogadásra
mintha megátkozott királyfiak
járnák ezt az országot
s csalódásaik hatalmas gallérja
már-már az eget böködi.

Csak hát a fej - nem az égből
hanem nagyon alacsonyról!
S ugyanazon fényesre koptatott
gondolatokat ismételgeti napestig
melyekre persze még összeverődik
néhány tenyér -
bár a tántoríthatatlan szurkolók
stopperrel mérik a tapsok hosszát
száll a por s dobognak a lábak
de a kivérzett koreográfiában
már a ruhatári anyókák sem hisznek.

Sikerült mindent elkövetnünk
mindent amire elleneink
legszebb álmaikban sem gondolhattak
sikerült sikerült hát vivát vivát
egymást elárulni föladni hátba szúrni
nem volt könnyű de sikerült
saját erőnkből beletalálni
a nagy semmi remegő közepébe
akár ki is húzhatnánk magunk
csak az erősen deformálódott
gerinc ne fájna annyira
s ne hallanánk a csigolyák közti mész
irgalmatlan robajlásait.

(1996. Nagyhét)


Az élet legvadabb bozótosából

 

(a Túlélők dicsérete)

Elfogyott volna már a vérdíj?
Vagy csak lanyhul a titkos szponzorok figyelme?
Talán hirtelen kasszát csináltak?
S hova tűntek a nagy nyári
média-lapukon sütkérező csigák, gyíkok?
Megfulladtak talán ezüstlő nyálvonalukban?
Már nincs egyetlen mérgezett nyílvessző sem,
amivel azonnal ölni lehetne?
Vagy legalább beröpíteni a nyitott ablakon
jó szokás szerint az "élve vagy halva!" üzenetét?
És a lassan ölő mérgek?
Meg a ragályként dühöngő karantén-effektusok?

Ki lehet bírni mindent.
Ki lehetett!

Talán még az elszánt védelem-óhajtó papagájok
rikácsolását, óvó-veszejtő szárnyuk suhogását is?

Bizony, ki lehet bírni azt is.
Figyelemmel és fegyelemmel.

Mert az élet legvadabb bozótosából
ilyenkor láng csap föl, és mindig kitalálnak a
                    versek
ki a tisztásra vagy nyugalmas kertbe,
és sétálnak mindig fölfelé,
a halálos vágták után, halálos fáradtságban
a szívrengéses nappalok után,
sétálnak fölfelé a rozsdás avarban,
hogy újra lássák a megunhatatlan folyót,
és a folyóban fuldokló hidat,
a háború itthagyott taigetoszi roncsát,
és lássák csak Balassi üszök-porondját,
ahonnan a szél mindig fölsegíti a kínt magasra,
a tornyokig, a kupoláig.

S már zeng is a legszebb lejtésű mondat,
úsztatja magát az estéli folyó
kivilágított kottasorán.