Ponyvaballadák

Aligha régibbek a XIX. századnál a ponyvaballadák, amelyek ún. megtörtént eseményeket mondanak el, szerelmi hűtlenséget, szerelemféltésből történt gyilkosságot, családi bosszút, vagyonra törő családtagok gyilkosságát, gyermekgyilkosságot s hasonló témákat (l. 269–72. kép). Ezeken a balladákon még érezni, hogy most léptek le a ponyvaárus kiterített ponyvájáról, s alig kezdte meg rajtuk a szájhagyományozás a maga építő, alakító munkáját. Nemegyszer döccen a vers, az ábrázolás, a téma felépítése primitív fametszetekre, a képmutogatók képes ábrázolásaira emlékeztet, morális tanulságai erőszakoltan kapcsolódnak a történet befejezéséhez, mintha a történetet magát erőtlennek éreznék belső igazsága hirdetésére.

Bereg Náni
(A gyermekgyilkos leányanya)
 
Debreceni zöld erdő, zöld erdő,
Sárgarigó benne a kerülő,
Én is voltam annak kerülője,
Bereg Náni igaz szeretője,
 
Bereg Náni bokros pántlikája,
Nem fonja már többet a hajába:
– Tedd el, Náni, a ládafiába,
Majd jó lesz a kislányod hajába!
 
– Jaj, Istenem! be szomoru vagyok,
Hogy én ilyen szerencsétlen vagyok,
Keservesen sirok én akkor is,
Mikor nekem a szám mosolyog is! –
 
{H-512.} Bereg Náni kiment az erdőre,
Ráfeküdt a tölgyfa levelére.
Egyet-kettőt kiáltottam neki:
– Kelj fel, Náni, mert meglát valaki! –
 
Felkelt Náni, felült a lovára,
Ugy vágtat az aradi csárdába,
Mikor Náni beér a csárdába,
Kilenc zsandár fegyveresen várta.
 
Parancsolja a csaplárosnénak:
– Száz icce bort, száz szál gyertyát mellé,
Hadd igyék a kilenc zsandár-legény! –
 
Mikor Nánit kilenc zsandár viszi,
Édesanyja az ablakon nézi.
– Ne nézd anyám, gyászos esetemet,
Mind teérted szenvedem ezeket!
 
– Ugyan Náni, nem fáj-e a szived:
Elvesztetted szülött gyermekedet?
– Hogyne fájna, mikor majd meghasad,
Kiért holtig zörgetem a vasat.
 
Tömlöcajtóm rézzel van kiverve,
Az én helyem mésszel kimeszelve,
Köszönöm a nemes vármegyének:
Hogy kimeszeltette a helyemet.

                      *

Tisza, Tisza, de zavaros Tisza!
Mi haszna, ha egy madár átussza.
Hallottad-e a kerek ég alatt:
Hogy rózsámat szeretni nem szabad?
 
Aradi Kálmánnal mulatozom,
Szüleimről ritkán gondolkozom.
Elfelejtem, alig jut eszembe,
Holtig való rab vagyok érette.

A ballada a históriás előadás döcögősségével egymás mellé szinte mereven odaállított képekben fejleszti ki témáit, amelyekben már a paraszti osztálytársadalom ellentétei, egymás ellen feszülő indulatai fejeződnek ki, sokszor egy család történetén belül az egész osztály képét rajzolják meg.

Ezekben a történetekben nemcsak a társadalom tükrözésének új módja, maga a kapitalizálódó feudalizmus paraszti képe tűnik elénk, hanem a születő új alakja is. Ez a ponyvaballada nálunk nem tekinthet olyan messzi múltra, mint az európai balladaköltészetben, de tudjuk, hogy a népköltészet iránt élénken érdeklődő költő, Arany János a múlt század közepén még látott ilyen képmutogató énekeseket, kiknek kezdetleges előadásmódja egyik legművészibb szerkezetű balladájának írására ihlette, s tudjuk, hogy a magyarországi falusi vásárok {H-513.} egyik ismert alakja volt a ponyvaárus, kalendáriumaival, mesés és verses történeteivel (vö. 269–272. kép).

De nemcsak abban tanulságos számunkra a ponyván születő ballada, hogy a szóhagyomány útján mint vesz föl egyre szebb, egyre tisztábban hangzó alakot – így Szücs Kláris balladájának ismert esetében –, hanem abban is, hogy ezen a területen figyelhetjük meg az öntudatosodó paraszti alkotó tehetségeket, az egyénivé válni akaró s majd egyénivé váló paraszti alkotókat, kikre még hosszú és nehéz vívódó út vár.

Szücs Kláris
 
Este van, este van, nyócra jár az óra,
Mindön hajadon lány készül a fonóba;
Szögény Szücs Kláris is oda indult vóna,
Ha az ég fölötte be nem borult vóna.
 
Beborult, beborult, be is sötétedett,
A szögény Szücs Kláris gyászba öltözködött,
Elmönt a fonóba, leült a lócára
Kihitta egy legény csak egy minutára.
 
Kérdi a gazdasszony: – Ugyan ki löhet ez?
– Feleli a legény: – Az én kedvesöm ez! –
Kihitta a kertbe, talijányi völgybe.
Talijányi völgybe lészön möghalása.
 
Mikor egyet ütött: fénylött a fokosa,
Mikor kettőt ütött: vérbe borította.
– Gyertök lányok, gyertök, rajtam segitsetök,
Jaj, soha nem gyövök fonóba veletök! –
 
Elmentek, fölfogták, letötték a fődre,
Pírosra festötte a fődet is vére.
Lányok, lányok, lányok, rólam tanuljatok,
Hogy irigy legénnyel ne barátkozzatok!
 
Ha fonóba mentök, guzsalyt ne hordjatok,
Mert ha guzsalyt hordtok, igy lészön sorsotok,
Hétfőn virradóra eláll a szavatok,
Talijányi völgybe lészön möghalástok …
 
Irjátok fejfámra, gyászos körösztfámra …
Mindön hajadon lány vigyázzon magára.

Ez az a terület, ahol a paraszti alkotók több mint egy évszázados erőfeszítésének folyamatát megfigyelhetjük. Már ugyan a XIX. század első harmadának irodalmárai, Kazinczy Ferenc és Pálóczi Horváth Ádám levelezéséből előtűnik a latinul tudó s verselő juhász alakja, de a paraszti alkotó, költői tehetségre a múlt században kezdtek felfigyelni. Azóta a ponyva segítségével a szóhagyomány révén egyre több paraszti-félnépi költő alakját ismerjük, akik a szóhagyomány fordulatait felhasználva, hallgatóik igényeit kiszolgálva igyekeztek megverselni az eseményeket.

{H-514.} Hosszú az út odáig, amíg ezeknek a verselőknek a rendjéből nemcsak a históriás énekek modorában, nemegyszer még a Tinódi-féle fordulatokat is felhasználó, nehézkesen verselők, hanem a nép legmélyebb fájdalmait megéneklő költők megszületnek.