Ismertető

"Jó ez a versbe szólító bánat" - vallja a költő, aki az élet helyett a költészetben oldódik föl. Nagy István Attila ugyanis leggyakrabban a hiányérzetét, vágyakozását, elérhetetlen álmait és magányát szövi versbe; legtöbbször kedvesére gondolva szólítja a távollevőt, siratja magányát és dédelgeti emlékeit (Tenyeremben maradt; Csillagok; Éjszakák; Mutatók; Versbe szólít stb.). Társ nélkül sivatag számára az élet: "elhagy a szerelem / s mint a sivatagba tévedő patak / lassan eltűnik / jó volna inni ebből a patakból / megszeretni az élet ízét" (Sivatag); ebben az élet nélküli életben Ámor is csak sebeket oszt (Ámor). Nagy István Attila elégikus hangfekvésben, szomorkásan, melankolikusan veszi tudomásul a magányt, és szép versek sorába önti bánatát. Mert szépek, áttetszőek, finoman árnyaltak, mélyen átéltek, hitelesek e szerelmes hiány-versek. Szabad formáikban az őszintén átélt érzelem, a valódi ihletés lüktet. Szinte eszköztelennek tűnik föl ez a költészet, amelyet csak a belső érzések feszültségei dinamizálnak, a váltakozó hosszúságú sorok ritmizálnak; alig találni bennük szókép-ábrázolást, metaforát, összetett poétikai eszközt. Minden vers egy-egy elhalkuló, elcsukló vallomás, bánatos sóhaj, szemérmes sírás (Búcsúzás; Szótlanul; Levelek; Jobb lenne; Vesztes vagyok stb.) - végül már magától az élettől is csöndesen búcsút vesz.

Egyetlen vallomás sorozat a kötet a valamikori - talán sosem volt - szerelem emlékéről, hiányáról és a szerelem nélküli élet ürességéről: "Szavaimba rejtelek, / hátha nem találnak rád, / s olyannak maradsz, / amilyennek megszerettelek" A szerelmi líra olvasóinak kedvére lesz a kötet.

Forrás: Új Könyvek adatbázisa, 1994-2000
szerk.: Könyvtári Intézet
http://www.ki.oszk.hu/szervezeti-gyio.html#uk