[tartalom] [nyitólap] 
Valahol
Köszönetek
Régi dicséret
Atyai áldás
[kép1]
[kép2]
Mese a szegény
emberről, aki igazgyöngyöt talált
Hogyan lett
az igazgyöngyből gyöngyvirág?
Szép kis virág hajladozzál...
A Hegy
[kép]
Gyertek...
Dal az életről
Örök tánc
Árva-vers
Miért kiáltasz?!
[kép]
Hogyan lehet
túlélni egy olyan nagy veszteséget, amikor hiába
ment el, akit szerettél, a való életben
minden és mindenki Rá emlékeztet? Amikor mindenben és
mindenkiben újra és újra Ő kel életre?
Amikor nincs perc, pillanat, hogy ne hallanád, ne látnád,
hogy ne éreznéd az illatát?
Koncentrálj az álmokra! Ott megtalálod Őt.
Valahol
Valahol létezel, valahol
én is
valamit kérdezel, valamit én is
néha vágy van benne, néha remény is
valahol
valamit
te is
én is...
Köszönöm, Uram,
hogy velem voltál
Köszönöm, Uram, hogy erőt adtál
Köszönöm, Uram, hogy megtartottál
Köszönöm, Uram, hogy rám hajoltál
Köszönöm, Uram, hogy betakartál
Köszönöm, Uram, hogy elaltattál
Köszönöm, Uram, hogy álmot adtál
* * *
Köszönöm, Uram
a fákat, melyek árnyékában megpihen
Köszönöm, Uram a szelet, mely meglebbenti drága haját
Köszönöm, Uram a holdat, melynek fénye megcsillan áldott
szemein
Köszönöm, Uram a csillagokat, melyekre nézve, lelke messze
jár
Köszönöm, Uram a napot, melynek fénye átmelegíti
a szívét
Köszönöm, Uram a vizet, melyet ajkához emel, ha megszomjazik
Köszönöm, Uram a földet, amelyen jár
Köszönöm, Uram a füvet, amely nem hajlik meg léptei
alatt
Köszönöm, Uram a madarakat, akikkel beszélget, ha egyedül
van
Köszönöm, Uram a levegőt, amely élteti Őt
Köszönöm, Uram a Lelkedet, melyet Neki adtál s ő
odaadta nekem
Köszönöm, Uram az illatokat, melyek megédesítik
a testét
Köszönöm, Uram a kezeit, amelyeket megfoghatok
Köszönöm, Uram az Éj-bársonyt
Köszönöm, Uram a hangját, amely halk, simogató
és világokat hoz elém
Köszönöm, Uram a szemeit, ajkát, fülét, nyakát,
mindenét, melyekre nincs szó, olyan gyönyörűek
és mélyek
Köszönöm, Uram, hogy amikor azt mondom Neki: Drága Kicsi
Angyal, akkor mosolyog
Köszönöm, Uram Őt.
Légy velem, Uram, ha közel
az éjjel,
hogy megküzdhessek a sötéttel!
Elcsüggedt kezem égre emelem,
könyörgöm Hozzád: Uram, légy velem...
Két éve Húsvét előtt
Bach Máté passióját hallgattuk a templomban CD-ről.
Kevesen voltunk, csak a zenére figyeltünk. S a zenéből
áradó erő egyszercsak átvitt egy másik világba,
önmagam mélyére, ahol szem- és fültanúja
voltam egy ősi szertartásnak: egy, az életét összekötni
szándékozó pár Istennek ajánlásának,
majd megáldásának. Az áldást a fiú
apja kérte a durván faragott kőoltár előtt
az Úrtól. Amikor a szavak elhangzottak, az atya kézenfogta
a fiatal párt s együtt mentek ki a templomból, mint Isten
új gyermekei.
Urunk, Jézus Krisztus!
Eléd járultunk gyermekeiddel, akik még két lélek
és két szív, de szeretnének egyek lenni.
Ártatlanok és őszinték, s a boldogságot keresik
életükben.
Szeretnek és követni akarnak Téged, Uram.
Tudom, Uram, hogy kegyelmed az erejük, amely megtartja őket életük
nehéz időszakaiban is.
Tudom, Uram, hogy minden nap és minden percben figyelsz rájuk.
Köszönöm, Uram, áldásaidat, törődésedet,
szeretetedet. Köszönöm, hogy előbb szeretted őket,
mint ők szerettek Téged.
Köszönöm, Urunk, Jézus, hogy elfogadod és megáldod
őket.
Az Atya, Fiú és Szentlélek nevében.
Amen
Mese a szegény emberről, aki igazgyöngyöt talált
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy nagy kerek erdő és az erdő közepén egy fából épített takaros kis gunyhó. Ebben lakott egy szegény ember csendben, békében, szeretetben. Járta az erdőt, beszélgetett az állatokkal, meghallgatta, hogy mit mondanak a bokrok és a fák, s a szél zúgásából a messzi földek híreiről is értesült. Ügyes kezű volt a szegény ember, Isten meleg szívvel és nagyszerű tehetséggel áldotta meg. Felismerte a fában a lelket, a kőben a szépet, s olyan gyönyörűséges dolgokat készített-faragott, hogy csodájára járt az egész világ. Mindenki szerette, az erdő lakói mindennapi vendégei voltak, de ő mégis magányos volt, mert nem volt társa.
Gyakran bejárt az erdőszéli faluba, vitte portékáit a vásárba, házakhoz vagy csak úgy; asztalokat, székeket, mindenféle bútorokat, cifra faragványokat. Kedvében járt fiatalnak és öregnek, portékáival megörvendeztetett kicsiket és nagyokat egyaránt.
Történt egyszer, hogy egy hosszú nap után estefelé, amint ment haza a szegény ember, látta, hogy a falu szélén gyerekek játszanak. Színes üveggolyókat dobáltak, kicsiket, nagyobbakat, kereket, tojás alakút, kinek milyen volt. Aki a legmesszebbre tudta gurítani, az lett a győztes. Gurultak a golyók, melyik messzebb, melyik közelebb; a lemenő nap átsütött rajtuk, szivárvány-fényt szórva az izgalomtól kipirult kis arcokra.
Megállt a szegény ember, kissé távolabb a gyerekektől, és figyelte játékukat: együtt örült a győztesekkel, együtt szomorkodott a vesztesekkel.
Amikor mindenki elgurította a saját kis golyóját, nagy sivalkodással odaszaladtak megnézni az eredményt. Lehajoltak, komolyan tanulmányozták a golyók helyzetét, körbejárták őket, hogy biztosan megállapítható legyen: ki a győztes. Egyszer csak az egyik gyerek felkiáltott:
- Új golyót találtam! Új golyót találtam! - s túl a legmesszebbre gurult golyón, felszedett a földről egy szürkés-barnás földdarabot. A többiek körésereglettek, de a lelkesedést hamarosan csalódás váltotta fel. Körbeadták a szerzeményt, nézegették, vakargatták, dörzsölgették, hátha előbukkan a csillogó üveg, de mindhiába, az maradt csak szürke és piszkos, amint volt.
- Nem ér ez semmit! - mondott véleményt az egyik és még legyintett is hozzá.
- Lehet, hogy nem is üveg, hanem csak egy darab kő - így a másik. Végül ledobták a földre, s a szélen álló odébbrúgta, úgyhogy a kis szürke földdarab belegurult az útszéli tócsába. A gyerekek visszatértek a játékhoz, és már el is feledték a furcsa felfedezésüket.
Látta mindezt a szegény ember, s mivel nagy szíve volt és messze látó lelke, tudta, hogy a sár kemény kérge mögött mindig valami szép és nemes dolog rejlik.
Odaballagott a tócsához, óvatosan felemelte a golyót, s érezte, hogy a kéreg vastag és érdes. Nézegette ő is, forgatta a kezében, és láss csodát!, ahogy az ide-oda gurult a szegény ember tenyerén, a sárkéreg apró repedésein át megcsillant a napsugár és az egyre gyengülő napfényt ezerszeresen verte vissza. Átmelegedett a szegény ember szíve, mert érezte, hogy kincset talált: a sár mögött igazgyöngy lapul. "Majd otthon letisztítom." - gondolta s óvatosan kabátzsebébe csúsztatta a gyöngyöt.
Este volt már, mire hazaért. Az erdő elcsendesedett, a szél megbújt az öreg fák odvában. Lámpát gyújtott a szegény ember, tiszta terítőt tett az asztalra, szerzeményét kitette az asztal közepére és vacsorát készített magának. Vacsora után a lámpa fényénél alaposabban megnézte a kis szürke golyót, kapargatta a kemény kérget, de teljesen megtisztítani nem tudta.
Későre járt, a szegény ember fáradt volt az egész napi gyaloglástól, lefeküdni készült. "Holnap, napvilágnál talán sikerrel járok." - gondolta. Visszatette a gyöngyöt asztal közepére, s kicsit szomorú volt, mert érezte, hogy a kis gyöngy is szomorú, ott belül, a szíve mélyén. Vigasztalta is azonnal, eképpen:
Gyöngyöm,
Gyöngyöm, drága Gyöngyöm,
Gyöngy-orcádról hol az öröm?
Homlokodon mér' van ború,
Két gyöngy-szemed mér' szomorú?
Babusgatlak, szeretgetlek,
Minden szépet eléd teszek...
Aludj,
aludj, drága Gyöngyöm,
Gyöngy-orcádon
lesz majd öröm
Múlik
az éj, elszáll a rossz,
Holnapra
már ragyogni fogsz!
A szegény ember eloltotta a lámpást és nyugodt, békés álomba merült. Tudta, hogy ma történt valami, és ami történt, az jó.
A kis gyöngy szíve pedig, ahogy hallgatta a szegény ember vigasztaló szavait, megtelt meleggel, reménnyel és boldogsággal. A szegény ember már aludt, amikor a kis gyöngy elkezdett sírni, könnyei végigfolytak a megkeményedett kérgen és elolvasztották azt. A sár lassan lefolyt a terítőre, de nem piszkította be, mert azonnal eltűnt a semmibe, mintha nem is lett volna. S mire a kis gyöngy könnyei elapadtak, már semmi nem volt hajdani börtönéből, csak a hótiszta terítő és a földöntúli ragyogás, amely tiszta lelkéből fakadt, s betöltötte az erdei gunyhó kis szobáját, és tündér-fényt vetett a békésen alvó szegény ember arcára.
Hogyan lett az igazgyöngyből gyöngyvirág?
Úgy, Kedvesem, hogy Isten
egyszer régen lejött a földre körülnézni,
és eljátszogatott a szép igazgyöngyökkel (mert
Isten nagyon kedves, vidám és játékos valaki, nem
olyan öreg, nagyszakállú, mogorva alak, ahogyan ábrázolják!).
Becézgette, fényesítgette őket, kérdezgette,
hogy érzik magukat a földön, de a gyöngyök bizony
nem feleltek semmit. Isten gondolkodott egy kicsit, hogy mi lehet ennek a nagy
hallgatásnak az oka, s hamarosan rájött: a gyöngyök
azért nem szólnak, mert ők csak egyszerű kis gyöngyök,
akik nem tudnak növekedni, felmelegedni, mosolyogni, s beszélni
sem, mert nincs bennük élet. Fogta hát Isten a gyöngyöket,
rájuk emelte szelíd szemeit, életet lehelt beléjük,
hogy érezni tudjanak. Majd szétszórta őket a földön
és azt mondta nekik: "Szaporodjatok és sokasodjatok! Borítsátok
be fényetekkel a mezőket, melegítsétek fel tüzetekkel
az emberek szívét, gyönyörködjenek bennetek, szeressen
titeket minden élő, erdő-mező vadjai, az ég
madarai és az emberek az egész földön." A gyöngyök
pedig jó földbe hullottak, ott gyökeret eresztettek, s minden
gyöngyből egy-egy szép gyöngyvirág lett Isten
és az egész világ örömére. Isten - látván,
hogy milyen szépséget alkotott - örömében táncraperdült
és így énekelt:
Örülök,
ha ragyog a nap
Örülök, ha felhő-borús
Hegyek csúcsa köd-koszorús.
Édes-kedves szép világ,
Gyöngyből lesz a gyöngyvirág!
Villám
csapkod, ég morajlik
Dörgő
hangja messze hallik
Záporeső,
szivárvány
Eső
után csalogány
Édes-kedves
szép világ,
Gyöngyből
lesz a gyöngyvirág!
A gyöngyvirágok Vele énekeltek, csilingelve táncoltak és olyan szépen mosolyogtak, ahogy csak Isten boldog teremtményei tudnak mosolyogni.
Így teremtette Isten a gyöngyvirágot.
Szép kis virág hajladozzál
A világnak kedves't adjál
Örömödet, bánatodat
A világnak mind odadjad.
Deli legény gomblyukában
Ünnepkori cser-vázában
Lakodalmon, temetésen
Mosolyogjál illőn-szépen.
Hogyha szíved bánat
nyomja
Hogyha lelked bú szorítja
Ha úgy érzed, mind' elveszett
Akkor is nyisd szép szemedet
Könny-szárító nap eljövel
Szomor után boldog közel.
Szép kis virág hajladozzál
A világnak mézet adjál
Virág-ajkon csengő nóta
Harmat illan madár szóra.
Templom-harang, nádas-rétek
Virág van ott, van, temérdek
De Tégedet mindből látom,
Kis virágom, legszebb álmom!
A Hegy [kép]
Édes szellő jött
a hegyekből és
elhozta a lombok suttogását
elhozta a jázmin illatát
a madarak dalát és a csendet.
Elhozta a hó tiszta illatát is,
a nap ragyogó fényét
a források habjait
a gyerekek énekét
az avar pihenését
az óvatos lépteket
a reményt és a szeretetet.
Édes szellő jött
a hegyek felől
és elhozta hozzám a legöregebb Hegyet.
Amikor a Hegy megérkezett,
leült mellém a székre
és beszélgettünk,
mint minden este,
amikor a nap már elbújt
s az első csillagok félénken pislogtak
a tiszta-kék égen.
Az öreg Hegy sokat mesélt
nekem
erőssé tett és bölccsé
mert a tudás erő
a látás bölcsesség.
Lassan mesélt, hogy megértsem
és néha képeket is mutatott
eleveneket, szépeket
illatokkal, dalokkal teli képeket.
Az öreg Hegy mesélt
az emberekről is,
akik nála laktak
énekelt a dalaikból
amelyek az Életről szóltak
elmondta a vágyaikat
amelyek erősek voltak
és csak álmok maradtak.
Mutatott árnyakat
mutatott fényt
elsóhajtotta az öreg fák lélegzetét
és a sűrűben lakó madarak csipogását.
S amikor a világ sötétbe
burkolózott
s csak a csillagok lesték kíváncsian
a Hegy szavait,
felállt, szólította a Szelet
felült a hátára és énekelt neki:
"Édes Szellő,
kedves Szellő,
világokon átrepülő,
későre jár, éji idő,
szaladj velem, szaladj, Szellő!"
A Szél pedig elmosolyodott,
kitártra szárnyait,
felröppent a magasba
s vendégemet visszavitte a társai közé.
Mert várták, szerették és tisztelték
a bölcs öreg Hegyet.
Én visszaültem a székre
és vártam a másnap estét,
amikor a Szél újra elhozza őt,
hogy beszélgessünk.
Gyertek, menjünk fel a világ
legmagasabb hegyére,
s tartsuk oda arcunkat a szélnek,
hogy megtisztítson minden rossztól,
amely ránk ragadt.
Gyertek, menjünk el a mezőre,
s érintsük meg kezünkkel a harmatos füvet,
hogy megtisztítson minden rossztól,
amely ránk ragadt.
Gyertek, menjünk el a legmélyebb
barlang mélyére,
s tartsuk oda lelkünket a csendnek,
hogy megtisztítson minden rossztól,
amely ránk ragadt.
Gyertek, fogjuk meg egymás
kezét szorosan,
s adjuk oda szívünket egymásnak,
hogy boldogok legyünk.
Néha nehéz, néha
könnyebb,
néha mosoly, néha könnyek,
néha megbocsátás, néha ítélet,
néha csüggedés, néha remények.
Az Élet az, mely nyomomba' jár
ha megállok, ő is megáll
s vár, hogy induljak már, mert nincs idő
ott van mögöttem a következő,
kit lökdösni, rúgni kell és bíztatni,
ha menni nem akar:
"Igyekezz! Végezd életed hamar!"
Néha ilyen, néha
olyan,
a fő, hogy ne vedd komolyan
ne hallgass rá, mondjon, 'mit akar,
hisz nemsoká' minden jó lesz
a közömbös-kedves föld betakar.
Amit a sorstól csak kérhetünk:
legyen örök tánc életünk
dallamok, ének, léptek, suhanás
könnyelmű-könnyed, szélvész-rohanás.
Mindegy! Csak táncoljunk!
erősen fogd kezem
ölelj, szoríts,
égess el örök táncban
szerelem!
Árva vagyok, nagyon árva
átalvetve hét határba'
hómezőbe' fehérségbe'
árva vagyok, mind elhagyott
hómezőbe' hét határba'
árva vagyok, nagyon árva
Miért
kiáltasz?!
Ami Vitale "Halottsirató" című
fotójához * [kép]
Miért kiáltasz?!
Miért sírsz?
Miért nyújtod felé kezed?
Hát nem látod, hogy meghalt?!
Elment!
Miért...
Nem!
Nincs igazad!
Nem!
Nem halt meg, csak alszik!
Hát nem látod, hogy él?!!!
alszik
mert elfáradt
pihennie kell
sokáig
hagyjuk, menjünk innen
különösen te
mert neked nincs szíved!
Menj innen, mert a végén még megölöd!
Igazad van
nincs szívem
valaha volt - azt hiszem, nagy
de elosztogattam
adtam egy-egy kis darabot
mindenkinek, aki kért
s ami megmaradt, azt kitépte a világ
mert éhes volt és kegyetlen
mára nem maradt semmi...
igazad van
nincs szívem
nem tudom, mi van a helyén
mert néha fájdalmat érzek
ott, ahol valaha volt
Igen
Menjünk
Te arra, én erre
Majd találkozunk
egyszer
mindnyájan
*A web-site megnyitása után: Menu > Balkans > 9. kép
[lap
tetejére] [tartalom] [nyitólap]