YONG

Mese a kis nyusziról és a rókáról
A puszta éneke
NEM!
Az üres szék
Néhány csepp víz
A jószívű macska
Tündértánc
Az Élet Forrása
A legfényesebb csillag
Ami a tiéd
Faragott kövek
Miért sír a bambuszerdő?  [kép]
Mondanivaló egy életre
Élet-tánc
búcsú  [kép]

  [tartalom]   [nyitólap]  

Amint járunk-kelünk a világban, néha találkozunk olyan emberekkel, akik talán nem is
ennek a világnak a szülöttei. Vendégek a földön, küldetésük van, valakik megbízták őket
valamivel, s azt híven végzik, amíg idejük le nem jár. Kedvesek, szépek, különlegesek, bár
látszatra semmiben nem térnek el tőlünk. Mégis, amikor megismerjük őket, valami
hozzájuk köt, s ha megérzünk valamennyit is lényükből, megszeretjük őket, ragaszkodunk
hozzájuk, el sem tudjuk az életünket nélkülük képzelni. Amikor pedig szerelmünk nem
talál viszonzásra, először nem értjük, majd szenvedünk, mert nem akarjuk elhagyni
azt a soha nem tapasztalt meleget és erőt, amely belőlük árad. S mégis bele kell
törődnünk, hogy ők nem közönséges emberek. Ők Küldöttek, akik útjukról
ugyan úgy nem térhetnek le, mint mi sem a sajátunkról.

Nemrégiben találkoztam közülük eggyel.
Megismertem, megszerettem, elvesztettem.

Yongnak hívták, de én úgy szólítottam: Drága Kicsi Angyal. S amikor ezt
mondtam Neki, felnézett rám és mosolygott. Nem úgy, mint a földiek,
hanem, mint a Tündérek - vagy a Küldöttek.

Mese a kis nyusziról és a rókáról
Hogyan lett a kis nyusziból gyönyörű pillangó?

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy nagy kerek erdő. Ebben az erdőben lakott sok-sok mindenki, békességben, fűből, fából, nádból, szeretetből épített házakban. Mindegyik ház között a legnagyobb az erdő közepén állt. Itt dolgozott sok szorgalmas kis lakó, cica, kutya, nyuszi, róka és még mindenféle erdőlakók. Ki ezt csinált, ki azt, mindegyiknek megvolt a maga dolga, mint annak a kis szürke nyuszinak is, aki az erdő pénzügyeit intézte. Leveleket írt, nyomtatványokat töltött ki, táviratokat küldött, telefonált és még sok minden mást is csinált.

Dolgozott a Kis Nyuszi egész nap, s még este és éjjel is, mintha soha sem akart volna elfogyni az a sok papír. Ez így ment napról napra, évről évre. Felfigyeltek erre mások is, de különösen a Róka, aki régóta ismerte a Kis Nyuszit. Gyakran találkoztak, sokat beszélgettek mindenféléről. Nem lesz ez így jó, gondolta a Róka, a Kis Nyuszi csak dolgozik, egyre sápadtabb, nincs semmire ideje, s mire eljön a hétvége, már alig lát, olyan fáradt. Nagyon sajnálta, szeretett volna segíteni rajta. Mindenféléket javasolt, többféleképpen próbálkozott, eredménytelenül. De nem adta fel.

Egyik nap délután odament a Kis Nyuszihoz, aki akkor is hegynyi papír közt keresgélt, és így szólt hozzá:

- Figyelj csak, Kis Nyuszi, van egy ötletem!

A nyuszi mosolyogva fordult a Róka felé, mert tudta, hogy most valami jó következik, mint mindig, amikor a Rókával beszélgetett.

- Igen? - s nagy szemekkel várta a választ.

- Rendezzünk futóversenyt. Van egy pár tábla étcsokoládém. Eredetiek, Németországból. Aki győz, azé lesznek a csokik.

- Ó, étcsokoládé..., Németországból... - a Kis Nyuszi elnézett valahova messze, mintha angyalszárnyai nőttek volna a csokiknak, s egyenesen feléje repültek volna.

- Menjünk! - mondta, s már ugrott is fel, otthagyva papírokat, nyomtatványokat, telefont, íróasztalt.

Kimentek a nagy ház elé, az erdőbe. A nyuszi megkérdezte:

- Merre fussunk, Róka?

- Majd meglátod, csak maradjunk mindig a nagy ösvényen.

- Jó - felelte a nyuszi. Egymás mellé álltak, s az első madárfüttyre elkezdődött a verseny. A Kis Nyuszi a Rókát figyelte, merre megy, nem tér-e le valahol az ösvényről. A Róka pedig maradt a megkezdett úton, mert az a nyuszi háza előtt vezetett el.

Nem kellett sokáig futniuk, a Kis Nyuszi nem lakott messze. Amikor feltűnt a fűből-fából épített nyuszilak, a Róka kissé hátramaradt, hogy a nyuszi legyen a győztes.

Így is lett. Egyszercsak ott álltak a kapuban, s a Kis Nyuszi hirtelen nem értette, hogyan is került haza. De nem is gondolkodott rajta, hanem vidáman felkiáltott:

- Én győztem, Róka, enyémek a csokik!... Németországból! - tette hozzá álmodozva.

A Róka kissé távolabb állt, s nagy-nagy szeretettel nézte a nyuszi örömét.

- Természetesen, Kis Nyuszi, de talán menjünk beljebb.

A Nyuszimama és a Kis Nyuszi húga nagyon meglepődtek, amikor ilyen korán látták belépni őket.

- Mi történt, Kis Nyuszi? - kérdezte a Nyuszimama.

- Futóversenyt rendeztünk a Rókával és én győztem, enyémek a csokoládék, amiket a Róka hozott Németországból! - újságolta lelkesen a Kis Nyuszi, és szinte repkedett a boldogságtól.

- Hát akkor foglaljatok helyet, gyermekeim - mondta a Nyuszimama.

Mindnyájan letelepedtek a nagy asztal köré, a Róka elővette a csokoládékat és odaadta a Kis Nyuszinak. Ő csak nézte, magához szorította őket, mintha soha nem akarná kiengedni a kezéből.

- Talán kóstoljuk meg... - mondta a Nyuszimama.

- Igen, kóstoljuk meg! - a Kis Nyuszi kibontotta az egyiket és senkivel sem törődve, elkezdte enni. Nyuszimama hálásan nézett a Rókára, mert megértette, hogy miért is rendezte ezt a futóversenyt.

A nyuszicsalád élénk beszélgetésbe kezdett, mint régen, és észre sem vették, amikor a Róka magára hagyta őket.

Ettől kezdve a Kis Nyuszi élete megváltozott, nem maradt ott késő éjszakáig dolgozni, a sápadtság lassan eltünedezett az arcáról, nagyon sokat nevetett, s amikor ment valahova, papírokat lobogtatva, szinte nem is lépett, hanem repkedett, mint a pillangók az erdőszéli réten.

Hamarosan új nevet adtak neki az erdő lakói: Kis Nyuszi helyett Gyönyörű Pillangónak hívták.

Az alábbi történetekben szereplő Yong élő személy. Egy városban élünk, s ez a város csupán abban különbözik a történetek színhelyétől, a Közép-Nyugat 1800-as évek végi Ronville-jétől, hogy baktató szekerek helyett autók száguldoznak az utakon, s az emberek kevésbé érnek rá észrevenni a szépet, mint akkoriban.

A puszta éneke Yong életének néhány fontosabb állomását érinti és megmutat egyet Yong számtalan lehetséges jövőjéből.

Yong életében fordulópontot jelentett, amikor megkapta a Mesét a Rókától, amely neki íródott és róla szól. Azóta elkezdődött életében a változás, ami elvezethet az itt leírt jövőbe vagy egy egészen másfélébe is. A Róka Yong ismerőse, akinek természetesen van rendes, "civil" neve is, de a Mese óta Yong mindig is úgy emlegette, hogy "a Róka", ezért mi sem nevezhetjük őt másként.

Yong személye, minden szava és tette bizonyíték arra, hogy létezik még erő és szeretet a világban, csak nagyon nehéz rábukkanni és felszínre hozni a lélek mélyéből. De ha egyszer megtaláltuk, féltékenyebben kell őriznünk a legdrágább földi kincseknél is.

A puszta éneke

A puszta fölött örökké fújó szél az est közeledtével lassan alábbhagyott. A nap a bokrok koronáján pihent, bronz-színűre festette Yong és a gyerekek haját. Mozdulatlanul álltak még egy kicsit a friss sír mellett, Yong keze a gyerekek vállán pihent, majd lassan megfordultak és elindultak kifelé. Távolabb az emberek lassan szedelődzködtek, készültek visszatérni a faluba. Néhányan megvárták, míg Yong odaér hozzájuk, kezüket tétován sapkájukhoz emelték, mintha mondani akartak volna valamit, de kétszer is meggondolnák. Végül az öreg Jeff szólalt meg:

- Ha valamiben tudunk segíteni...

- Köszönöm, Jeff. Mindent nagyon köszönök. - válaszolta Yong, kicsit meghajolt és megsimogatta az öregember arcát. - Maga nagyon jó ember.

Az öreg nem szólt semmit, megindult a falu felé, s csak nagy sokára - hogy ne lássa senki - törölte le a könnyeit.

* * *

Mire Yong és a gyerekek hazaértek, teljesen beesteledett. A ház néma volt és sötét, de ez nem volt sem meglepő, sem szokatlan, hiszen George néha hetekre, hónapokra is elment, s ilyenkor a némaság és a csend volt az úr Yongéknál. Yong lámpát gyújtott, megmelegítette a vacsorát, mintha egy nap lenne ez is a többi közül. A gyerekek hozták a tányérokat, mind a négyet, ahogy még pár napja is. Leültek a családi asztalhoz, kezüket imára kulcsolták és várakozva néztek az üresen maradt szék felé. Azután Yong elmondta, amit George mondott minden este, amikor itthon volt. Mire megették a vacsorát, a negyedik tányérban kihűlt az étel. Ugyanolyan csendesen, mint ahogy ezen az egész napon történt, Yong elmosogatott, lefektette a gyerekeket, de tovább maradt velük elalvás előtt és több mesét mondott, mint máskor, úgyhogy a végén a gyerekek nem tudták eldönteni, hogy valami jó történt-e ma, vagy rossz. De nem szóltak semmit, mert a Yong hangján szálló álomtündér hamarosan elvitte őket egy szebb világba.

Yong is lefekvéshez készülődött, ünneplő ruháját gondosan a szekrénybe akasztotta, s csak most érezte, hogy milyen fáradt, most érezte, hogy elmúlt valaki és ezzel együtt lezárult valami, ami állandó volt, biztonságot adott neki, ami az élete volt, amióta ide érkezett.

Leült a közös ágy szélére, fáradtsága ellenére nem akart még lefeküdni. Körülnézett a szobában, mintha számvetést csinálna. Némely dolgokon hosszabban elidőzött a tekintete, némelyeken csak átfutott. "Istenem, milyen gyorsan elmúlik minden" gondolta. Már több mint hat éve, hogy összekötötte életét George-zsal, aki prémvadász volt, s Yong nehezen békélt meg azzal a ténnyel, hogy néha hetekig távol volt otthonról, kint a pusztában, télen a hegyekben, végigjárni a csapdákat, begyűjteni az elfogott állatokat. S a villanásnyinak tűnő idő másik vége: három napja a mindig hűséges lovak hozták haza George-ot, súlyos betegen, amire dr. Jenkins is csak annyit tudott mondani: "Valami mérges bogár csípése. Még nem találkoztam ilyen esettel". Nem használt semmi, sem a doktor kenőcsei, sem Yong gyógyító próbálkozásai. Másnap George csendesen elment, maga után hagyva tárgyakat, emlékeket és nagyon nagy csendet.

A gyenge fényű lámpás nem sokat engedett látni ezekből a tárgyakból, de Yong tudta enélkül is, hogy mi hol van. Az ágy fölött a közös nagy képük, az ágy melletti kis asztalon mindenféle apróságok, egy könyv, a vásárban vette tavaly és egy bekeretezett kép, amit egy vándor fotográfus készített, amelyen ő és George büszkén mosolyognak a világba, s amelyen ő olyan gyönyörű, hogy a fényképész, amikor meglátta a képet, nem akarta odaadni nekik.

A változás ösztönös mozdulatával nyúlt a kép után: ez már nem igaz. De félúton megállt a keze: majd később. Majd később felteszi az ő sajátos házioltárára, a falon lévő bekeretezett nyomat mellé.

A gondolat a fal felé vitte a tekintetét, s bár csak egy sötét, elmosódott foltot látott, nagyon jól tudta, hogy a Mese van ott, ami határkő lett a régi és a mostani élete között.

* * *

Yong úgy érezte, nagyon régen volt, amikor a Róka, akit akkor már évek óta ismert, egy borítékot adott neki.

- Találtam valamit neked - mondta Yongnak.

A borítékban egy mese volt a kis nyusziról, aki nagyon sokat dolgozott és a rókáról, aki szerette volna, ha a nyuszi élete megváltozik.

Yong sokszor elolvasta a Mesét, megértette, hogy a kis nyuszi ő maga, hiszen élete másból sem áll, csak munkából, és megértette azt is, hogy a Rókának igaza van. De lassan ment az átállás a másik fajta életbe, a megszokás marasztalta még egy ideig, az állandó fáradtság "kényelme" lassította a kitörést ebből a folyamatosságból. Közben még többet beszélgetett a Rókával, aki elmondta neki, ki is ő, Yong, tulajdonképpen, milyen erőkkel rendelkezik és hogyan használhatja azokat.

Mennyire nem hitte akkor, hogy mindez megvalósulhat, mennyire úgy gondolta, hogy az csupán egy kedves bíztatás, amikor a Róka azt mondta neki: "Drága Kicsi Angyal, te mindig is egy gyönyörű pillangó voltál, csak sohasem repültél igazán szabadon". Pedig Yongban valóban megvoltak ezek az erők, s olyannyira természetesen és magától értetődően, hogy amikor később használta őket, semmilyen erőfeszítést, odafigyelést nem követeltek tőle. Ezért Yong mindig is meg volt győződve róla, hogy mindazt, amit az új életében elért, a Rókának köszönheti.

Azután a változás elhatározássá érett, messze elkerült a Rókától, sok helyen lakott, s most itt van Ronville-ben, ismét maga. De mégsem teljesen egyedül, mert a Mese itt van vele, azt mindenhova magával vitte, s a Mesével együtt a Róka üzenetét is, amit annakidején a borítékra írt: "Mese egy erdőlakótól, aki sokat gondol rád és még többet aggódik érted". Ez megnyugtatta Yongot, s egyszerre olyan fáradtság fogta el, hogy leborult az ágyra és nyomban elaludt.

Hajnalban arra ébredt, hogy fázik, s azonnal tudta, hogy senki nem takarta be, mert nincs senki. Félálomban nagy nehezen magára húzta a takarót és újra elaludt.

Az álmok királya nagyon jól tudja, hogy a szenvedést álomtalan álmokkal lehet a legjobban gyógyítani. Yong nem álmodott George-ról, nem álmodott a boldog és magányos napokról, belemerült a jótékony sötétségbe, erőt gyűjtött erre a következő életre, amely ezen a reggelen kezdődött el.

* * *

A gyerekek ébresztették fel, olyan mélyen aludt. A nap már besütött az ablakon, s amikor a gyerekek kitotyogtak az udvarra a reggeli mosakodáshoz, olyan szeretettel nézte őket, mintha az a nagy-nagy szeretet és féltés, ami George-ban volt, benne egyesült volna. S valószínű, hogy így is volt.

Reggeli után együtt mentek az iskolába, mint minden nap. Miss Higgins, a tanítónő, mosolyogva fogadta őket, s csak annyit kérdezett, hogy minden rendben van-e. "Természetesen", felelte Yong és tekintetéből olyan nyugalom sugárzott, hogy Miss Higgins szinte hátrahőkölt. "Hála legyen az Úrnak", válaszolta, s valóban örült, mert szerette Yongot és a gyerekeket, mint mindenki a faluban.

Az iskolából hazamenet Yong a falu fele került, vásárolni ezt-azt. Az emberek a gyászolónak kijáró tisztelettel és kíváncsisággal fogadták, de amikor látták, milyen büszkén, egyenesen jár, látták a szemeit, amelyeket nem az egész éjszakai sírás, jajgatás tett fényessé, hanem az erő, akkor maradt csak a tisztelet s hozzájött még a csodálat, mert ilyen itt még nem volt.

Útjának végén betért a kocsmába, szólni egy pár szót az öreg Jeffhez.

Amióta az öreg abbahagyta a fuvarozást, minden nap beült pár órára a faluszéli kocsmába, elbeszélgetett az emberekkel, nézte a jövő-menőket, megivott egy pohár bort és várta Yongot. Pedig Yong nem mesélt neki történeteket, nem tudta az új híreket a városból, nem dicsérte, hogy még mindig milyen jól néz ki és milyen fiatal. Csak odament hozzá, leült és megkérdezte:

- Hogy s mint, kedves Jeff? Vigyázz, meg ne fázzál, holnap is el szeretnék jönni hozzád. Ha szükséged van valamire, szóljál. - Közben megszorította az öreg kezét, ráhunyorított, mintha valami nagy-nagy közös titkuk lenne.

Volt is.

Olyannyira közös, hogy Yong az öreg Jeff szekerén érkezett a faluba és olyannyira titok, hogy Jeff soha senkinek nem mondott semmit erről az útról. Pedig nagy mesemondó volt, sokfelé járt, s milyen szívesen mesélt volna erről az útjáról is, de Yong egyetlen tekintete - már akkor is - hallgatást parancsolt, lakatot tett Jeff szájára.

* * *

Nem volt már fiatal ember Jeff azon a péntek délutánon, amikor a város piacterén odalépett hozzá Yong, hogy elvinné-e Ronville-be. Tűz nem égeti a vasba olyan élesen és maradandóan a formát, mint ahogy Jeffben ma is él ez a pillanat. Yong (akkor még nem tudta, hogy Yong), ünneplő ruhában volt, fehér vászoningben, hosszú farmerszoknyában, fekete cipőben. Kezében két hatalmas utazótáska, amelyeket, odaérve Jeffhez, egy szusszanással leejtett a földre, mint aki hosszabb beszélgetésre készül. Jeff automatikusan felelt: "Természetesen, asszonyom", s csak azután nézte meg alaposabban a kérdezőt.

Yong kedves félmosollyal állt mellette, sápadt, sovány arcával különös ellentétben állt egyenes szálú, hosszú, fekete haja, melyet néha-néha meglebbentett a szél. De a szeme volt, ami Jeffet megdöbbentette. Ilyen formájú szemet még sohasem látott errefelé. Csak valami halvány emlék élt benne, gyerekkorában az iskolában tanultak egy keleti utazóról, aki Kínába vetődött sok száz évvel ezelőtt. A tankönyvben látott egy képet egy ottani lányról, annak volt ilyen szeme. Akkor hitte is, nem is, hogy vannak ilyen emberek. Most a kép megelevenedett s ettől olyan zavarba jött, hogy azonnal rakodni kezdett a kocsira.

Hamarosan indultak, a táskákat hátra tették, Yong pedig felült a bakra Jeff mellé. Útközben szóba elegyedtek, s Jeff többet nézett oldalra, mint előre. Yong szívesen felelgetett Jeff kérdéseire, így Jeff megtudta, hogy Yongot Yongnak hívják, szeretne Ronville-ben maradni egy ideig, meg valami munkát. Azután mesélt nagy városokról, hosszú utakról és mindenféle emberekről. "Ehhez képest Ronville egy unalmas porfészek" így Jeff. "Én szeretem a csendet" felelte Yong, s most ő nézett Jeffre, olyan meleg, csillogó szemekkel, hogy Jeffnek összeszorult a szíve. Ez a pillantás zárta le Jeff mesélő ajkait, hiszen a szentek élete mindig is titok volt a közönséges halandók előtt, s Jeff szemében Yong ettől kezdve szent volt.

Jeff mindet elmagyarázott és megígért Yongnak; ismerte a falubeli embereket, így tudta, hogy minden megoldható. Elmondta azt is, hogy a faluban már van bank, szálloda, kocsma, kovácsműhely és mindenféle hasznos dolgok, úgyhogy Yong biztosan jól fogja érezni magát. Egy kis meglepetést is tartogatott Yong számára, bár alig bírta megállni, hogy el ne mondja neki még az úton.

Késő délután értek Ronville-be. Yong leszállt a kocsiról, kifizette a fuvart és várakozóan állt, mintha Jeff azt is megígérte volna, hogy megfogja a kezét és elviszi oda, ahol neki jó lesz. De szó sem volt kézfogásról, Jeff odaszólt, hogy várja meg itt, jön hamar. Yong állt a kocsi mellett, hallgatta az estébe forduló falu hangjait, nézte az embereket az utcán, próbálta elképzelni, mi is lesz itt vele. Nem volt nyugtalan, mert tudta, hogy Jeff jó ember, és ahol ő van, ott a többiek is jók, tudta, hogy hazaérkezett és az "egy ideig" valószínű örökre szól. Amikor a lovak elunták a várakozást és nyugtalankodni kezdtek, előre ment, megsimogatta őket és valami ismeretlen nyelven beszélt hozzájuk.

Mire Jeff visszatért, már elterjedt a faluban, hogy jött valaki Jeff kocsiján a városból. Az utcán sétálók diszkréten lelassították lépteiket, amikor a kocsi közelébe értek s úgy tettek, mintha a túloldalon levőket nézegetnék.

Jeff a mindent-tudás mosolyával lépett Yong mellé.

- Talán legjobb lesz, ha először a banknál kezdi, asszonyom, utána majd meglátjuk. Az ördög nem alszik, a pénz a legjobb helyen a J. Ű Son bankjában van - próbált tréfálkozni, bár az izgatottságtól ez nemigen sikeredett. Yong bólintott - bízott Jeffben. Együtt mentek be a bankba; a nagy táskákat természetesen Jeff vitte. Mr. J., a tulajdonos már mindent tudott - ez kicsit gyanús volt Yongnak, de nem törődött vele, mert örült, hogy szívesen fogadják.

- Úgy tudom, ért a pénzügyekhez, Miss Yong. Mi tudnánk alkalmazni, ha a fizetés megfelel - vágott a kölcsönös bemutatkozások után mindjárt a közepébe Mr. J. - Azonkívül, nemrég megüresedett az egyik ház, van benne bútor, Jeff kerít tiszta ágyneműt, meg minden. Kissé messze esik a falutól, de azt hiszem, addig megfelel, amíg nem alakul más - s hogy Mr. J. mit értett a "más" alatt, arra sem Jeff, sem Mr. J. nem adott magyarázatot. De Yongot nem is érdekelte a magyarázat, mert amikor Mr. J. a ház előnyeit kezdte ecsetelni és többször elmondta, hogy semmi nem gond - amire Jeff mindannyiszor hevesen bólogatott - Yong előbbi gyanúja bizonyossággá vált. Jeff felé fordította tekintetét.

- Köszönöm, Jeff, maga nagyon jó ember. - Odalépett és megsimogatta a koránál öregebbnek látszó kezeket.

Jeff nem szólt semmit, maga elé nézett, lehajtott fejjel néhány aprót bólintott, Mr. J. pedig gyorsan megivott egy pohár vizet.

A házig is természetesen Jeff vitte Yongot, segített neki elrendezkedni, begyújtott a konyhában és az egyik szobában, végül behozott egy nagy ládát, amelyben mindenféle ennivaló és konyhai eszközök voltak.

- A kezdeti napokra - mondta. - Ha bármire szüksége van, csak szóljon, Miss Yong. Jó éjszakát.

- Köszönöm, Jeff. Jó éjszakát.

Jeff elment, s Yong tűnődve járta a szobákat, a konyhát, a kamrákat, meg mindenféle helyiségeket. "Itt fogok élni..." - bizonytalanság fogta el. "Én mindenütt tudok élni!", gondolta dacosan. "Istenem, milyen jó lenne egy kis nyugalom... Majd meglátjuk..." A gondolatok elfogytak, Yong fáradt volt. De mielőtt lefeküdt volna, az egyik táskából elővett egy gondosan becsomagolt képet, és felakasztotta az ágya melletti falon ottfelejtett szegre. Visszaült az ágy szélére és felnézett a képre, amely nem is kép volt, hanem egy egyszerű nyomat, bekeretezve: Mese a kis nyusziról és a rókáról. Mindenhova magával vitte ezt Mesét, bárhol volt is, s az ágya mellé tette, hogy mindig láthassa.

* * *

Yong már régen hazaért, mire a gyerekek megjöttek az iskolából. Miss Higgins majdnem a házig kísérte őket, s amikor feltűntek a poros földút végén, Yong eléjük ment, mint mindig, mosolyogva, hívva Miss Higginst beszélgetni, hallgatni az iskolában történteket. A tanítónő megköszönte a hívást, de úgy gondolta, most jobb, ha nem zavarja őket.

Vacsorára mind a négyüknek terítettek, s az imát ismét Yong mondta el. A gyerekek csendben vonultak szobájuk felé. Yong leült az ágyuk szélére, és azt mondta nekik: "A Mesetündér ma George-nál járt, és mesékkel megrakodva tért vissza hozzánk. George odaadta neki azokat a meséket is, amiket már nem tudott elmondani nektek, és azt üzeni, hogy lát titeket és szeretettel gondol rátok." A gyerekek csak mosolyogtak, boldogan hallgatták a csodát, amikor Yong mesél nekik. Nehezen aludtak el ezen az estén, újabb és újabb történeteket akartak hallani, úgyhogy Yong énekelt nekik azon a különös hangzású, titokzatos nyelven, amit csak ő ismert, s amitől a gyerekekre csendes békesség szállt és elnyomta őket az álom.

Yong óvatosan kiment a szobából, elrakta az edényeket, ő is lefekvéshez készült. Körülnézett a szobájukban, hogy minden a helyén van-e. Amikor az éjjeli szekrényen lévő családi képhez ért, leült az ágy szélére, nézte egy darabig, majd tekintete tovább vándorolt. Minden megvolt, s ez megnyugtatta. Bezárta az ajtókat és lefeküdt aludni.

* * *

A napok ugyanúgy teltek, mint amikor George velük volt. A házkörüli teendők, a gyerekek hazavárása semmit nem változtak. Kezdetben kicsit lassabban ment minden, mintha Yong mindig keresett volna valamit. A negyedik teríték lassan elmaradt, nem emlékeztek rá, mikor, mert ahogy George egyre kényelmesebben helyezkedett el a szívükben, nem volt szükség helyettesítő tárgyakra.

Yong pedig gyakrabban állt meg az "oltára" előtt, maga sem tudott róla, de valamilyen kereső gondolatok szálltak fel elméjéből, ahogy újra és újra elolvasta a Mesét, de óvakodott felidézni a Róka képét, mert az senkinek sem lett volna jó.

Nagyon jól emlékezett arra az éjszakára, pár héttel azután, hogy Ronville-be került. Akkoriban lefekvés előtt minden nap elolvasta a Mesét, s a falu nyugalma, a ház csendje egy különös, gyönyörű álmot érlelt a szívében.

Templomban volt egy délután, abban, ahova régen is járt. Az istentisztelet vége felé a Róka is megérkezett, odajött hozzá, rámosolygott és leült mellé a padba. Álmában mindez olyan természetes és valószerű volt, hogy csupán visszamosolygott rá és imádkozott tovább. Amikor vége volt az istentiszteletnek és a templom lassan kiürült, a Róka megfogta Yong kezét és az oltár elé vezette. Mindketten letérdeltek, felnéztek az Úrra, a Róka Felé emelte Yong kezét és ezt mondta:

- Eljöttem Hozzád, Uram, angyalaid közül az egyikkel, akit a földre küldtél, hogy a benne lévő erőt és szeretetet szertesugározza a világra. Segítsd őt, óvjad minden lépését és ne engedd elfogyni mindazt, amit neki adtál. Hála Neked, Uram, hogy ismerhettem őt és Eléd járulhattam vele.

A Róka elengedte Yong kezét, elővett egy kis dobozt, abból egy egyszerű köves gyűrűt és Yong ujjára húzta. Majd felkeltek és egymás kezét fogva elindultak kifele. Az Úr a kereszt magasából boldogan figyelte őket, s erre a kis időre elfeledte teste-lelke fájdalmát, mert látta, hogy nem hiába jött a földre békét és szeretetet adni az embereknek. Ahogy mentek kifele, Yong fejét arany glóriába vonta a gyertyák ezerszínű ragyogása, könnyű lépteire meglebbenő hajtincsein vidám tündértáncot jártak a megcsillanó fények. S az Úr csak mosolygott és mosolygott, és ha hátranéztek volna, láthatták volna a szemében megcsillanó, gyémántnál ezerszer fényesebb csillagot. De ők nem néztek semerre, ők csak egymást nézték, mindvégig, ahogy elmaradt mögöttük a templom faragott ajtaja és kiléptek az estébe.

Ennyi volt, s ahogy az álombeli est elnyelte a Rókát, Yong azonnal felébredt és olyan izgatottság fogta el, hogy remegni kezdett. A sötétben kétségbeesetten tapogatta az ujjait; a gyűrű természetesen nem volt egyiken sem. A rátörő fájdalomtól keserves sírásra fakadt, és órák múlva is csak feküdt az ágyon. Aludt, vagy nem, nem emlékezett rá, a reggel még ugyanott találta, valami mély kábulatban. Aznap ki sem mozdult a szobából. Estefelé kicsit jobban lett, de rettegve várta az éjszakát, mert félt, hogy az álom folytatódni fog. Bár nem történt semmi, Yong erősen megfogadta, hogy felhagy a Mese olvasásával és kiveri a fejéből a Rókát.

Évekig tartotta is magát ehhez a fogadalomhoz, de később, amikor George hetekig odavolt vadászni, s nagyon rátört a magány, újra és újra megállt a gyerekekkel a falra akasztott egyszerű nyomat előtt. Ilyenkor a szokott mozdulattal a vállukra tette a kezét, kicsit nézte a képet, majd elmondta mindig ugyanazt a különös "imát":

- Ez a Mese adott életet nekem, ez adott nekem titeket. A Mesét a Rókától kaptam. Ő távol van tőlünk, de úgy érzem, most is itt áll mellettem, látom, ahogy rám néz és tudom, hogy tibennetek is ő van. Gondoljatok rá tisztelettel.

* * *

A második vagy harmadik nap kivette keretéből a családi képet, félbehajtotta, hogy csak George látsszon rajta, így tette vissza a keretbe, majd fel a falra, a Mese mellé. Attól kezdve két ember volt, akire felnézett, amikor eljött az "ima" ideje, attól kezdve gyűjtötte az erőt, hogy elmondja a gyerekeknek: ki is volt az a Róka, és miért kell úgy tisztelni.

* * *

Napra nap, hétre hét következett, a hónapokból évek lettek. A gyerekek nőttek, szeretetben, békességben, csak Yong nem változott. Olyan szép és üde maradt, mintha minden nap megivott volna egy kis kanállal az örök élet italából. A lényéből kisugárzó erőt számolatlanul osztogatta mindenkinek. Ha valaki örült, felkereste Yongot és megbeszélték a dolgot, ha valaki félt, vagy keserűség mardosta a lelkét, elment Yonghoz, és csak annyit mondott: "Segíts". S Yong kedvesen, szelíden, nagyon komolyan válaszolt: "Ne félj" - majd megsimogatta, elkezdett beszélni, hogy kiszívja a bánatot, a félelmet, a keserűséget a másik szívéből és kitöltse helyét az ő békéjével és erejével. "Ne félj" mondta újra, "gyere bármikor és beszélgetünk".

A boldogok még boldogabban, a betegek gyógyultan tértek haza, s az öreg Ronville-iek már el sem tudták képzelni az életet Yong nélkül.

Yong nem azért adta a szeretetet, hogy hálát várjon érte, meg sem fordult a fejében, hogy bármit is elfogadjon; elég volt neki, ha adhatott, ha látta mások örömét. Hálás volt, hogy eljöttek hozzá, hogy megkérdezték, hogy beszélgettek vele.

Amikor mosolygott, mintha fény vette volna körül alakját, mintha szeméből láthatatlan, de érzékelhető sugarak indulnának el, ki a világba, megérintve mindent és mindenkit, arra késztetve fát, virágot, követ, embert és állatot, a napsütést, holdfényt és a csillagokat, hogy imádják őt, öleljék körül, védjék meg minden bajtól és szenvedéstől.

Amikor a látogatók elmentek, még ott állt kis ideig a kerítés mellett és azzal a különös mosollyal nézett a távozók után, ami csak az ő sajátja volt, s amely lakatot tett az öreg Jeff szájára azon régi péntek délutánon.

Amikor mindenki eltűnt az útkanyarban, Yong megfordult, visszament a házba, s folytatta munkáját, ahol abbahagyta. Léptei alatt a fű nem hajlott meg, a pusztai szél karjába vette, és úgy vitte keresztül az udvaron, mint a fészekből aláhulló könnyű madártollat. Yong annyira egy volt a világgal, és a világ annyira egy volt vele, hogy ezt észre sem vette. Csak ment, könnyedén, mintha táncolna, akár a tündérek a mesekönyvekben.

A szél boldogan dúdolta egyhangú énekét, amikor meglebbentette Yong haját, a madarak nem tudtak hova lenni örömükben, amikor rájuk mosolygott és feléjük intett; éktelen ricsajt csaptak, körberepülték az udvart, villámsebesen elszálltak a puszta felé, de abban a pillanatban jöttek is vissza, hogy még az udvaron érjék őt.

Baby, Yong kismacskája, komolyan ment mellette, nem ugrándozott, nem nézett vadász-szemekkel az olykor a földre is leszálló madarak után, mert ahhoz a végtelen hálához, ragaszkodáshoz és szeretethez, amit Yong iránt érzett, nem illett semmilyen gyerekes vidámság. Olyan mély elégedettség volt ez, ami az embereknek is ritkán adatik meg.

Yong körül minden énekelt, pedig ő többnyire komolyan járt-kelt, s csak akkor szólt ajkairól a dal, amikor a gyerekeket ringatta álomba, vagy nagyon egyedül volt.

Yong mindennapjai nem voltak sem különlegesek, sem igazán változatosak, mégis minden percéről, minden lépéséről sok-sok oldalt lehetne megtölteni a finomság, kellem és a báj soraival.

Akik mögé láttak Yong egyszerű, mindennapi külsejének, keresték az alkalmat, hogy találkozzanak vele, s ösztönösen hagyták, hogy Yong beszéljen, kérdezzen és válaszoljon is saját kérdéseire; ők csak nézték és hallgatták, közben szívták magukba a Yongból áradó erőt, mint a puszta kiszáradt földje az őszi esők első kövér cseppjeit.

* * *

A hetek a napok, a hónapok a hetek hátán kapaszkodtak egyre feljebb. A falu terjeszkedett, s híre jött, hogy vasút is lesz, igaz, csak Ronville-ig, de az is valami. A házak lassan Yong felé kúsztak, kétoldalról el is hagyták Yong házát. A puszta benépesült emberekkel, gépekkel, zajokkal. A Yong háza előtt elvezető utat kikövezték, s egész messze már látszott az állomás új épülete. Az út mentén még el lehetett látni ki, a pusztába, s ha már lecsendesedtek az esti zajok, idehallatszottak a puszta hangjai, eljött idáig a fű illata, a szél örök susogása.

Amikor gyerekek nagyobbak lettek, sokszor már ők meséltek Yongnak kint az udvaron. A mesék elfogytával kezüket nyújtották, hogy együtt menjenek be a házba. "Én még maradok egy kicsit" felelte legtöbbször Yong, s ők ezt tiszteletben tartották. Akkor odament a kerítéshez, megfogta a simára kopott, ismerős léceket, s elnézett az út mentén a puszta felé.

Később, amikor a gyerekek elkerültek otthonról, ez mindennapos szertartássá vált Yong számára. Néha felvette az ünneplő ruháját, amiben Ronville-be érkezett, állt egy kicsit a kerítés mellett, majd lassan visszaballagott a házba.

A naplemente vörös homályba burkolta az állomás épületét és az utolsó vonatról hazaigyekvő embereket. Yong szerette ezeket az estéket. Ilyenkor bele lehetett nézni a napba és találgatni, vajon kik jönnek, hányan jönnek, ismeri-e őket, a faluból valók vagy idegenek? Amikor még távol vannak, csak jobbra-balra ingó árnyképek, közeledve lassan határozottá válnak a körvonalak, s mire elérnek Yong elé, már tudja a választ a kérdéseire. Köszöntik egymást, az ismerősök megállnak kifújni magukat, beszélgetni egy kicsit Yonggal, majd jó éj-t kívánnak egymásnak. Hazaérve - maguk sem tudják, miért - csak azt mondogatják egymásnak: "Milyen szép esténk volt". S feledik az utazás veszélyeit és fáradalmait, a mindennapok apróbb-nagyobb gondjait pedig elhagyják valahol az állomástól hazafelé vezető úton.

Egyik este - amely semmiben sem különbözött többitől - a nap már majdnem elbújt a fű közé, amikor egy imbolygó kerek folt tűnt fel az út végén. "Csak el ne guruljon" gondolta Yong vidáman, de abban a pillanatban feszült döbbenet lett úrrá rajta: az imbolygás ismerősnek, nagyon is ismerősnek tetszett. Évtizedekkel ezelőtti, mélyen eltemetett homályos emlékek keltek életre benne, egy arc, egy név. Erősen megmarkolta a kerítést, előredőlt, s rebbenéstelen szemekkel nézte a jelenséget. A folt - közelebb érve - egy emberre és utazótáskákra vált szét, határozottabb körvonalat kapott. Nem sietett, nem is ment lassan, s Yongnak már nem kellett többet találgatni, hogy ki jön az úton.

A Róka odaért a kerítéshez, mosolyogva nézte Yongot, letette a táskákat, kabátja belső zsebéből egy kis csomagot vett elő, s odanyújtotta neki. Yong csak állt, s olyan erősen szorította a kerítést, mintha soha nem akarná elengedni. A Róka apró "igen"-t bólintott, mire Yong tétován a csomag után nyúlt, előbb egyik kezével, majd - amikor látta, hogy aki itt áll, az nem képzeletének játéka, s amit hozott, az valóság - mindkét kezével megragadta és erősen magához szorította. Szemeit le nem vette a Rókáról, ajkait nyitva felejtette, mintha mondani akart volna valamit.

- Igen - mondta a Róka gyengéden -, csokoládé. Németországból.

Yong nem bírta tovább, a földre roskadt. A Róka tudta, hogy Yong erős, ezért nem futott semerre, nem csapott lármát, karjaiba vette Yong könnyű testét és bement vele a házba. Lefektette az ágyra, leült mellé s nagyon nagy szeretettel nézte. Yong felnyitotta szemeit, a Rókára nézett, s lassan elkezdtek folyni a könnyei.

Később, amikor meg tudott szólalni, csak annyit kérdezett:

- Ugye nem mész el többé?

- Nem - felelte a Róka.

Amikor a gyerekek legközelebb hazalátogattak, és meglátták Yongot a kapuban, tudták, hogy valami nagy-nagy csoda történt. Amikor pedig a kert végében meghallották a kopácsolást, a fűrész surrogását, azt is tudták, hogy a Mese valósággá vált és nagyon boldogok voltak, mert szerették Yongot.

Ezután Yong és a Róka gyakran bementek a faluba, mindenkit köszöntöttek, mindenkivel beszélgettek, mindennek örültek, mint a gyerekek. Yong újra sokat mosolygott, arca kivirult, úgy járt-kelt a poros utcákon, mintha övé volna az egész világ. S az övé is volt.

Egy idő után az öregek, akik még korábbról emlékeztek Yongra, de a fiatalabbak is, akik csak kevéssé ismerték, új nevet adtak neki: szomorú szép asszony helyett elnevezték gyönyörű pillangónak.

* * *

Ahogy rövidültek a nappalok, érezték, hogy költözés előtt állnak. Az az erő, amelyet Yong kapott nagyon régen a Rókától, s most egymást táplálták vele, minden nappal fogy, lassan elszáll valahova, ahol kezd megszületni belőle egy másik Yong és egy másik Róka. Ugyan olyanok, mint akik itt ülnek a ház előtt a hintaszéken, ugyan úgy fogják egymás kezét, kihasználva minden percet, amit egymás mellett tölthetnek. Pedig azt is tudják, hogy abban a másik világban egy szemvillanásnyira sem kell elválniuk. Ott nem lesz külön Yong és külön Róka, ott olyannyira egyek lesznek, ahogy azt a földön el sem képzelhették soha.

Tudták mindezt, a Róka mégsem engedte el Yong vékony ujjait, még akkor sem, amikor Yong érezte, hogy az ismerős, kedves szorítás enyhül, majd elenyészik. S mintha hangot hallott volna:

- Mehetünk?

- Mehetünk. - válaszolta Yong.

A két szív egyszerre állt meg, szemük egyszerre csukódott le, egyszerre léptek át közös önmagukba, hogy soha többé ne váljanak el.

A hintaszék lassan megállt. A szél még felkapott néhány portölcsért az udvaron, majd tovavonult, ki a pusztába. Baby odaballagott a hintaszékhez, leült velük szemben és mozdulatlan, nagy szemekkel nézte őket. A hangok belevesztek a lemenő nap egyre halványuló fényébe, s az est csendje és békessége borult a világra.

* * *

Emberemlékezet óta ez volt a legkülönösebb temetés Ronville-ben, de az egész környéken is. Yong és a Róka egymás mellett feküdtek egy széles ágyon. Fogták egymás kezét, ahogy rájuk találtak a hintaszékben. Arcukon béke, derű és boldogság. Yong az ünneplő ruhájában volt, Róka pedig abban, amiben ide érkezett.

Sokan jöttek elbúcsúzni tőlük, nem csak Ronville-ből, de messze vidékekről is. Sokan megsiratták őket, de inkább önmagukat, mert megérezték azt a végtelen nagy űrt, amit Yong távozása hagyott maga után a lelkükben. Sokan csak álltak mellettük, mert megértették, hogy az ő igazi közös életük most kezdődik. A gyerekek nézték a gyönyörű párt és hasztalan kérdezgették: "Anya, ti is aludtatok az esküvőtök előtt? Olyan fárasztó dolog az?" De válasz egyik kérdésre sem érkezett.

Yongot és a Rókát az öreg Jeff mellé temették. Habár életükben sohasem beszéltek erről, de mivel Yong így akarta, mindannyian tudták, hogy ez így fog történni, mert így kell történnie.

NEM!

Amikor a gyerekek megbetegedtek, George megint nem volt otthon. Először Yono lett nyűgös, majd rossz kedve átragadt Yollie-ra is. Yong eleinte nem vette komolyan az egészet, ahogy jött, úgy elmegy - gondolta -, mint az eddigiek. Amikor csak nem állt helyre a gyerekek jókedve és lázuk is lett, kezdett el komolyan aggódni. A gyerekek otthon maradtak az iskolából, Yong pedig elment dr. Jenkinshez. A doktor azonnal átjött Yongékhoz, alaposan megvizsgálta mind a két gyereket és táskájából előszedett néhány gyógyszert.

- Valami vírus lehet, reméljük, néhány napon belül elmúlik - mondta. - Addig szedjék, amiket itthagyok, ágy, kevés mozgás, sok alvás. Nem lesz semmi baj - és bíztatóan Yongra mosolygott.

Yong megköszönte a látogatást, kicsit megnyugodott, de így is minden félórában beosont a gyerekekhez megnézni, hogy vannak.

A gyerekek elaludtak a gyógyszerektől, s úgy tűnt, a doktornak igaza lesz.

A baj másnap este kezdődött, miután a doktor elment, és örömmel konstatálta, hogy a gyerekek állapota jelentősen javult. Mindketten szinte egy időben felriadtak, keserves sírásba kezdtek, s kis kezükkel össze-vissza hadonásztak, mintha valami gonoszt akarnának elkergetni maguk elől.

Yong nagyon megijedt, megfogta a fejüket és érezte, magas lázuk van. Nem merte otthagyni őket, hogy elfusson a doktorért. Teát főzött, próbálta megitatni vele a gyerekeket, de azok az első pár korty után ellökték maguktól a poharat. Állapotuk percről percre romlott, s mire teljesen besötétedett, már hörögve kapkodták a levegőt.

Yong a kétségbeesés határán volt, s mintha menekülni akarna a rossz elől, kiment az udvarra, a kerítés mellé, megfogta a fényesre kopott kerítésfát és elnézett a puszta felé.

"Nem!" - gondolta, de ez már nem is gondolat volt, hanem egy másik állapot, amibe egy pillanat alatt lépett át. Olyan állapot, ahol nem volt aggodalom, kétségbeesés, félelem, csak erő és tudás. Arca komoly volt, szemei messzenézőek, s bár érzékelte maga körül a világot, már máshol járt. És tudta, hogy a gyerekek ma éjjel meg fognak gyógyulni.

Ugyanolyan lassan, ahogy kijött, visszament a házba. Amikor belépett, a gyerekek kissé elcsendesedtek. Yong leült az ágyuk mellé, megfogta a kezüket és elnézett a sötétben valamerre.

"Nem!!"

Yong gyógyított.

Nem érzett semmit, nem látott fényt, mozgást, nem hallott hangokat. A teljes csendben lelkének legmélyén lassan testet öltött egy érzékelés, ami a gyerekek betegsége volt, s amire ismét azt mondta magában: Nem!!! Látta a kórt, mint egy rút torzszülöttet, látta a kis testekbe kapaszkodó, szerteágazó szálakat. Majd elkezdte űzni, kergetni, húzni kifelé a rémet a gyerekekből. Először lassan, majd egyre gyorsabban ráncigálta, tépte, míg az ki nem szakadt a belőlük és el nem tűnt a semmiben.

Yong fogta a gyerekek kezét, néha erősebben, néha lazábban szorította őket, mozdulatlanul ült, s ajkai olyan szavakat formáltak, amelyeket ha valaki meg tudna fejteni, nyitott könyv lenne előtte a világmindenség összes titka, és kinevetné az emberek apró próbálkozásait: távcsővel kutatni a messzeséget, ahelyett, hogy odamennének, gigantikus erőfeszítésekkel hegyeket elhordani, ahelyett hogy azt mondanák a hegynek: Menj odébb! Yong - bár maga sem tudott róla - azt az ősi nyelvet beszélte, azt az ősi erőt használta, amelyet valaha mindenki használt, s amelynek ma is birtokában van mindenki, de nagyon mélyre el van temetve.

A gyerekek megnyugodtak, Yong érezte, hogy kis kezük forrósága alábbhagy, lélegzetük egyenletessé és könnyűvé vált. Mélyen elaludtak, kifárasztotta őket a betegséggel való küzdelem. Yong elengedte a kezüket, betakargatta őket és kiment a konyhába, hogy befejezze a félbehagyott munkáját.

Ahogy átment a gyerekek szobáján, egyre könnyebbnek, egyre vidámabbnak érezte magát, s mire a konyhába ért, már mosolygott, azzal a különös félmosollyal, amely csak az ő sajátja volt. Könnyedén lépkedett, tett-vett az edények között, mozdulatai valami csodálatos ritmust vettek fel, mint amikor egy gyönyörű himnusz utolsó akkordjaiban a kórus azt énekli: "Ímhol a győztes!..."

"Én győztem!" gondolta Yong s csendben felnevetett. "Én győztem! Én győztem! Én győztem... Róka" Ez utóbbi gondolatra hirtelen megállt s újra kimondta, most már hangosan: "Én győztem, Róka!" Egyáltalán nem bánta, hogy most eszébe jutott ez a mondat a Meséből, mert változatlanul úgy érezte, mindaz, ami most az övé, azt a Rókától kapta.

Amikor másnap Dr. Jenkins eljött a szokásos vizitre, megdöbbenve látta a gyors gyógyulást. S miután Yong elmesélte a gyerekek állapotának hirtelen rosszabbra fordulását, a doktor megkérdezte:

- És mi történt azután... Mi történt az éjjel, asszonyom?

- Semmi különös, csak ültem az ágyuk mellett és fogtam a kezüket - felelte Yong.

Mivel a doktor tanult ember volt, tudta, hogy az ő gyógyszerei ilyen gyors eredményt nem hoznak. S mivel intelligens és finom ember is volt, megértett egy keveset abból, ami az éjszaka történt. Egy pillanatra belelátott abba a mélységbe, ahonnan Yong előhozta gyógyító erőit.

- Még néhány napig tartsa ágyban őket, asszonyom, azután mehetnek iskolába. - A pillanat elszállt, dr. Jenkins visszatért a mindennapokba, de amikor elment, kicsit mélyebben hajolt meg Yong előtt, mint eddig.

Mire George hazaérkezett a hegyekből, már híre sem volt a betegségnek, csak Yong volt egy kissé sápadtabb. George észre is vette ezt. "Mi történt, Kedves?" kérdezte. "Semmi különös." felelte Yong, "Csak egyedül mindig nehezebb." Ezzel napirendre is tértek egy olyan csoda felett, amely egy évszázadban ha egyszer megtörténik, és élték tovább az élet mindennapjait a falu széli kedves kis házban.

Az üres szék

Amikor Yong belépett a kocsmába, és látta, hogy az öreg Jeff széke üres, azonnal tudta, hogy valami baj van. A szék mindig úgy állt, ahogy Jeff az előző nap hagyta, amikor felállt és elindult hazafelé. Az öreg sohasem tolta vissza a helyére, mert így az minden nap várta őt, csak rá kellett ülnie. Ezt mindenki tudta a faluban, aki a kocsmába járt, nem ültek Jeff asztalához, ha az öreg nem volt ott, és nem igazították helyére a széket sem. Ha új ember érkezett a faluba, vagy idegenek tértek be a kocsmába megpihenni, figyelmeztették őket, hogy a sarokban, az utcai ablak melletti asztal fenntartott hely, oda ne üljenek.

Yong lassan odaballagott a székhez, közben próbálta megfejteni, hogy miért érez rosszat. Szeme hol a székre tévedt, hol elnézett az ablakon túlra, valamerre messzire. Gondolatai keresték az öreget, faggatták a széket, mintha az felelni tudna Yong aggodalmaira. Amikor Yong odaért Jeff asztalához, tétován körülnézett, talán kérdezni is akart valamit attól a néhány embertől, akik a távolabbi asztaloknál ültek, de gondolatai félúton megálltak, s nem lett belőlük szó. Yong a férfiak felé biccentett, ők kezüket kalapjukhoz emelve köszöntek vissza. A kocsmában csend lett, Yong tekintete visszatért Jeff asztalához, megérintette a széket, lassan végighúzta rajta a kezét, mintha simogatná, majd kicsit megemelte és a helyére tolta. Még ott maradt néhány másodpercig, kezeit nem vette le róla, fejét lehajtotta, mintha imádkozna, majd kisietett a kocsmából és gyors léptekkel elindult Jeff háza felé.

Amikor a férfiak látták, hogy Yong helyére tolja az öreg Jeff székét és hallották, hogy sírnak a szék lábai a deszkapadlón, kalapjuk után nyúltak, és letették maguk mellé az asztalra. Az ivóban mintha megállt volna az idő, mintha megfagyott volna a levegő, percekig senki sem mozdult. Majd ki-ki visszafordult a saját asztala felé, folytatni a félbemaradt beszélgetést. Szájukat szóra nyitották, majd be is csukták, mert hirtelen elapadt a mondanivaló, elveszett a folytatás, elszállt minden gondolat, csak egy maradt: Yong nem jön többet a kocsmába! Yong helyére tette az öreg Jeff székét s ezzel vége annak, ami volt, vége a mindennapi várakozásnak, vége a mosolyoknak, vége annak a sokszor csak néhány percnek, ami újra és újra átmelegítette ezeknek cserzett lelkű embereknek a szívét.

Mozdulataik lelassultak, tétovák lettek, volt, aki fájdalmat érzett, s aki nem, az csak szomorúságot vagy valami nehezet, aminek a forrása az elmúlás. Felkászálódtak az asztalok mellől, kimért léptekkel kimentek az utcára, körülnéztek, hogy merre is van "haza", majd mindannyian elindultak Jeff háza felé. A kalapok a kocsmaasztalokon maradtak; tudták, azokra ma már nem lesz szükség.

* * *

Jeff nem lakott messze, Yong hamar odaért a házhoz. A fa kiskapu nyitva volt, a ház ajtaja is; ezt Yong tudta jól, hiszen sokszor volt kedves vendég, majd "otthon" Jeff házában. A poros, kopár udvaron át a ház felé lépkedve Yongnak eszébe jutott, amit egyszer régen a Róka mondott neki, amikor szomorú volt, és még Yong sem tudta megvigasztalni. Az a néhány sor jól illett az udvarhoz és a mai naphoz:

  A por az, amelyből lettünk,
  s minden szép, jó és gonosz,
  mit tettünk,
  megint csak por lesz,
  amely mindent befed.

  Add hát, kedves, add kezed -

  Mielőtt a szél tovaröppent,
  tegyünk még egy nagyot!
  számláljuk meg az összes csillagot
  s vegyük el a legfényesebbet,
  mely világít nekünk
  és a porba bizton elvezet.

Amikor belépett a házba, és meglátta az öreget az ágyon feküdni, betakarva durva pokrócokkal, elszorult a szíve. Megállt az ajtóban és erőt gyűjtött: odaadni Jeffnek, hogy könnyen lépjen át abba a világba, amelyet Yong olyan jól ismert.

A délutáni nap még magasan állt és vidáman sütött be a nyitott ajtón. Az öreg Jeff néha arra nézett, azután kedvetlenül vonta el a szemét az éles fénytől. Tekintete körbejárt az ismerős szobán, majd visszatért az ajtóhoz: várt valakit. Várta Yongot. Amikor szállongó porszemeket futó árny takarta el, Jeff elmosolyodott, kezével apró mozdulatot tett, a fény felé fordította fejét, mintha köszönteni akarná az érkezőt. Megjött Yong!

Yong egy pillanatra megállt az ajtóban, Jeffre és az ágyra nézett. A szék, amely máskor a nagy asztal mellett állt, s amelyre Jeff mindig ültette Yongot, amikor eljött látogatni, most az ágy mellett volt, szemben Jeffel. "Tudta, hogy el fogok jönni" - gondolta Yong. "Hát persze, hogy tudta, hiszen mindig eljövök, és ő is mindig eljött, amikor szükségem volt rá, és akkor is, amikor nem. Várt engem. Várt, mert most csak én tudok rajta segíteni. Jó, ha várnak az emberre, én is várok..." Yong gondolatainak Jeff szavai vetettek véget.

- Isten hozott nálam, drága Yong! - Yong kissé meglepődött, mert Jeff ritkán mutatta ki az érzelmeit. De Jeff nem engedett neki időt újabb gondolatokra. - Tudtam, hogy el fogsz jönni, köszönöm. Eljött az idő, amikor azt mondhatjuk egymásnak, hogy "te", mert a világaink lassan összeérnek, s hamarosan találkozunk ott, ahol te ismerős vagy, s én eddig csak gondolni mertem rá; amíg nem ismertelek, félelemmel, amióta ismerlek, vágyakozva és kíváncsian.

Yong meleg szemekkel nézte az öreget, az ő különös félmosolyával állt az ágy mellet, ajkait kissé nyitva felejtette, apró izgatottság vett erőt rajta, mert tudta, hogy Jeff sok mindent fog még elmondani neki ma délután. Amikor Jeff szavait felszívta a szoba csendje, Yong szélesen elmosolyodott, s mintegy beleegyezésképpen Jeff szavaira, aprót bólintott: "Így van minden, ahogy mondtad...", majd leült a székre, kezébe vette Jeff kezét és várta az öreg különös vallomását.

- Tegnap éjjel furcsa álmom volt - kezdett bele Jeff. - Álmomban újra ott voltam a szomszéd város piacterén, ugye emlékszel, kedves, ahol először találkoztunk. Minden úgy volt, mint akkor régen: a szekér, a két hűséges ló, a csomagok, az emberek, a lárma. Csakhogy a kocsis te voltál, és én mentem oda hozzád ünneplő ruhában, kifényesített csizmában, kissé félszegen, és én kérdeztelek: "Elvinne Ronville-be, asszonyom?". Te azt mondtad: "Természetesen, uram!", majd felém fordultál, s hirtelen mozdulatlanná dermedtél. Szemeid megteltek könnyel, és nagyon halkan, hogy alig hallottam, megkérdezted: "Te vagy az, apám? Hogy lehet...? Hogy kerültél ide?"

Yong egyre erősebben szorította az öreg Jeff kezét, az utolsó mondatoknál homlokával ráhajolt, s így maradt hosszú ideig. Az Éj-bársony szétterült a takarón, befedve az egyszerű mintázatot s azokat a gondolatokat, amelyek önálló életre keltek Yong elméjében és eszeveszetten kergették egymást.

Jeff a másik kezével gyengéden megsimogatta Yong haját, kezébe fogta az Éj-bársony egy puha tincsét és játékosan megcirógatta vele Yong arcát. Yong homloka forró volt, ahogy rászorította Jeff kezére. Jeff érezte ezt, és boldog volt, hogy Yong érti, amit mond.

- Látod, Kedves, milyen furcsa álmai vannak egy öreg embernek! Összeképzel mindenfélét, amit szeretett volna, amire vágyott, szabadjára engedi a fantáziáját, és végén még el is mondja annak - akire tartozik.

Yong alig figyelt oda Jeff tréfásnak szánt magyarázkodására. Felemelte a fejét, ajkait összeszorította, homlokát ráncolta, mintha nagyon fájna valami, szemei a messzeséget kutatták. De abban csak köd volt és homály, s kellet valaki, aki lámpát gyújt és megmutatja neki, mi van a ködön túl. Most őneki kellett a fény, mert nagyon fontos volt számára, amit Jeff az előbb mondott: az apjáról hozott hírt, átszelve messzi teret és távoli időt. Várakozóan nézett Jeffre és azt kérdezte:

- És azután... mi történt?

- Én csak bólintottam kérdésedre, kedves, mintha a legtermészetesebb dolog lett volna apáddal találkozni egy idegen városban. Feltettem a táskámat a kocsira és segítettem felrakni a többi csomagot is. Ronville fele egymás mellett ültünk a bakon, én ott, ahol te régen, és beszélgettünk. Elmondtam, hogy sokfelé jártam a világban, s most Ronville-be készülök. Megkérdezted, hogy meddig akarok Ronville-ben maradni, s én azt mondtam: "Örökre!" Te azt felelted: "Ronville nagyon szép hely, én haza viszlek téged oda." Mire beértünk a faluba, beesteledett, megálltunk ez előtt a ház előtt, bementünk, és te mindent megmutattál nekem. Majd megvetetted az ágyat és azt mondtad: "Bizonyára elfáradtál a sok vándorlásban, kedves Jeff, feküdj le és aludd ki magad, mert ez a te otthonod." Én - mint egy gyerek - szót fogadtam, s jó álmomból csak az igazi hajnal első sugarai ébresztettek fel. Az ágy puha volt és meleg, gondoltam, milyen jó itt megpihenni. Ugyan, minek kelnék fel, ha már egyszer ilyen jó helyem van. S látod, így is tettem!

Jeff mosolyogva nézte Yong komoly arcát, de hirtelen ő is elkomolyodott, mert eszébe jutott az egész álom furcsasága. Yong szorongása Jeff szavai alatt felengedett, homloka kitisztult, ajkai picit megnyíltak, mint mindig, amikor megértett valamit vagy kérdezni akart. De helyette Jeff kérdezett.

- Most én teszem fel a te álombeli kérdésedet: Hogy lehet...? Hogy lehet ez? - Az öreg hirtelen nem is tudta, hogyan kérdezzen.

Yong Jeff szemébe nézett és azt mondta:

- Néha előfordul, hogy egy erős lélek egyszerre két testben születik újjá. Az egyikben megnyilvánul, a másikban rejtve marad, csak néha bukkan elő a való világban, álmainkban, gondolatainkban. Bár a két test távol volt egymástól és más környezetben élt, apám lelkének egy kis darabja benned talált otthonra, Jeff. Mi kicsit mindig összetartoztunk, mintha rokonok, vagy legalábbis jó ismerősök lettünk volna. Mindig megtaláltuk egymással a hangot és az összhangot, s valahogy mindig szerettük egymást. Álmodban apám lelke szólt hozzám és én ott felismertem őt benned. S hogy ez a lélek él, azt jelenti, hogy jó és hű gazdája voltál apám lelkének, Jeff. Köszönöm neked.

Amikor az álmok világában járunk - folytatta Yong -, lelkünk szabadon kószál, nem köti a test börtöne, szinte azt csinálhatja, amihez kedve van. Az elmúlt éjszaka mi valóban találkozunk, te, én és még valaki, aki csak ritkán mutatja meg magát: az apám. Tér és idő nem volt akadály előttünk, így volt mindez lehetséges és valószerű, mert bár álomnak nevezzük, ez is a valóság egy darabja volt, csak egy sokkal szabadabb és szebb valóságé, mint amiben itt a földön van részünk.

- Ez... az a világ, ahova megyünk? - Jeff kereste a szavakat. Yong kedvesen "Nem"-et intett.

- Nem, Jeff, ez csak egy köztes lét, amelybe nem is mindig tudunk belépni, s amikor jön az ébredés, a lelkek visszatérnek a "házukba", kik-ki a magáéba, élni a test mindennapi életét. A mi világunk ennél sokkal szebb, szabadabb és "tartósabb" - Yong elmosolyodott a saját szavain s Jeff is vele mosolygott, habár nem értette tisztán, amiről Yong beszélt, de érezte, hogy Yong boldog, mert az álombeli találkozás jó volt neki.

- Mesélj a világodról... a világunkról, Yong.

- Tudom, sok mindenről álmodoztál, Jeff, voltak, akiket szerettél és elvesztettél, voltak, akikre nem is mertél szerelemmel gondolni, mert oly távolinak érezted őket, s szerelmedet oly valószerűtlennek. Igaz, Küldött vagyok, de emberbőrben, emberi érzésekkel, tulajdonságokkal, úgyhogy tudom mindezeket. A világunk nem az álmok, vágyak megvalósulásának mesebeli birodalma. Ott nem térsz vissza időben ifjúkori kedvesedhez, nem mehetsz el vele kézenfogva a hegyekbe. Nem mesélhetsz neki szép történeteket, ahogy szeretted volna. Ott nem foghatod meg az én kezemet sem és nem mondhatod, amit itt a földön nem mertél: "Szeretlek, Yong!". Mindezt nem teheted, de tehetsz sokkal többet, mert ott sokkal többet kapsz: ott megkapod őt is és engemet is, meg mindent és mindenkit a maga teljességében! Ott mi egyek leszünk testben és lélekben, sokkal teljesebben, mint itt a földön valaha is remélhettük volna. Ott megtapasztalod őt és engem is, a lelkét és a testét, a lelkemet és a testemet. Ott megértesz mindent, meglátsz mindent, mert nem lesznek szavak, amelyek végesek, durvák és tökéletlenek, amelyek még a felszín egy apró darabját sem fejezik ki. Ott a lelkünk lesz, de érzésekkel és érzékekkel felszerelve, s amit te érzel, azt én is érezni fogom annak teljes mélységében, teljes szépségében, teljes erejében. Amit látni fogsz, én is látni fogom. Az én érzéseim a tietek is lesznek, az én hangom, a tied is lesz, az én melegem a tied is lesz. Ott mindig kedveseddel leszel, éppen úgy simogathatod a haját, mint az enyémet, éppúgy a szemébe nézhetsz, sőt mélyebben, mint most az enyémbe. Habár ott nincsenek földi értelemben vett arcok, szemek, kezek és mosolyok, mégis boldog leszel, mert ezeknél sokkal többet kapsz. Az örök vágyad, hogy megöleld elvesztett szerelmedet, ott elképzelhetetlenül szebb valóság lesz. Mindezek így vannak, s így is lesznek. Tudom, mert jártam abban a világban többször is.

- Küldött vagy...? - Jeff emlékezetében megragadt ez a két szó. Ismeretlen volt, mégis ismerős, mert nemegyszer tapasztalta, de érezte is, hogy Yong nem az, akinek látszik. Yong megértette a levegőben függő kérdést.

- Küldöttek vagyunk, életünk a szolgálat, ennek van alárendelve minden. Ezt nem választja valaki, ebbe beleszületik, vagy nem. Ha nem, akkor él, mint mindenki más, ha igen, akkor eszközöket is kap a szolgálathoz. Az emberek szemében sokszor különcök, visszahúzódóak, ridegek vagyunk. Mindenesetre: mások, s ezt mi is tudjuk. Sok ember öröme a Küldöttségünk, s az a mi örömünk is, de vannak, aki szenvednek miatta, mert velünk találkozni, hozzánk közel kerülni nehéz próba. Ekkor szenvedünk mi is, mert nekünk nem az a dolgunk, hogy szeretve legyünk, hanem, hogy szeretetet adjunk egyformán mindenkinek. Nem az a dolgunk, hogy simogassanak, becézgessenek és azt mondják: "Kedvesem...", hanem, hogy ha ezt halljuk valakitől, aki úgy érzi, hogy szeret, lakatot tegyünk a szívünkre és az ajkunkra, bármennyire fáj is látni a másik szenvedését, bármennyire fáj is, hogy mi is szeretünk, de nem szerethetünk. Küldöttek vagyunk ebben a világban, utunkat régen kiszabták, s attól eltérni nem tudunk... - Yong hangja elhalt, fejét lehajtotta, megadta magát saját szavainak, saját magának.

- És George... és a Róka...? Mégis tudsz szeretni?! Vagy azok valami mások voltak? - Jeff nem nagyon értette.

Yong szomorúan nézett vissza Jeffre, nem a meg nem értés miatt, hanem, mert ez élő seb volt, amit kisebb-nagyobb sikerrel gyógyítgatott. Hiába tudta, hogy a vége nevetés lesz és tánc, most akkor is fájt.

- Az utat végig kell járnunk, s ebbe beletartozik, hogy továbbadjuk magunkat, mert a jövő embereknek is szükségük van ránk. A Róka... az más. Őt szerettem és ő is szeretett engem. Néha előfordul ilyesmi velünk is, minden parancs és késztetés ellenére is. - Yong pajkos félmosolya beragyogta a szobát.

- Istenem, Yong! Csak ennyi?! Továbbadni... magunkat?! - Jeff nagyon komoly volt.

- Csak ennyi... és egy kicsivel több. Csend, béke, nyugalom, állandóság, s amikor nagyon ember vagyok: erő, szeretet, meleg, biztonság. Olyan dolog ez, amely mindkettőnknek szükséges és jó volt. Nekem is, George-nak is. Ő szeretett, féltett, bár sokszor nem értett engem és ezért félt is tőlem. Máskor pedig felnézett rám és csodált, amiért az ő szemében ilyen titokkal teli vagyok. Ő is melegben volt és én is. És biztonságban, mert mindig, amikor hazatért, biztosan tudta, hogy várják. Nem énekkel, tánccal, hangos szavakkal, de várták. S amikor leül, meghallgatták. Amikor fájt neki valami, meggyógyították, s ez a gyógyítás többet ért minden tudós orvos összes tudományánál, mert én a bensőjét gyógyítottam meg, és utána a fájó részeket beburkoltam a szeretet és erő balzsamával, amely nemcsak lecsendesíti a sebek lobogását, hanem kicseréli a beteg részt a földön sehol fel nem lelhető újra. George szerencsés ember volt, mert a legtöbbet kapta, amit földi ember kaphat. És én is szerencsés vagyok, mert a Róka távol van s mire visszatér, még sok időnek kell eltelnie. A "csak ennyi" nekem elég, George-nak nagyon sok, nagyon bőséges, nagyon éltető volt.

- És a Róka...? - Jeff nem tudott belenyugodni a válaszba.

- A Róka az más. Szeretettem őt és ő is szertett engem - ismételte Yong a számára legfontosabbat. - Megmentette az életemet, amikor a sárban fetrengtem. Hálámat szerelemmel róttam le neki. Önkéntes és őszinte szerelemmel!

- És mégis elengedted...

- Igen, eljöttem, mert az utolsó vacsoránkon, amikor azt mondtam: "Másnap elmegyek", nem mondta, hogy "Maradj!"

- Ezt mondania kellett volna?! Amikor szerettétek egymást?! - Jeff végképp nem értette.

- Igen, mert aki kér, az kap, annak adnak, s aki megalázza magát, azt felemelik. Aki csak részben alázza meg magát, annak visz út lefele is és felfele is. Aki teljesen megalázza magát, aki a legmélyebbre száll, annak csak felfele visz az útja. A kérés megalázkodás, a hallgatás csak áldozat.

- Neked a tökéletesség kell, Yong - Jeff inkább kijelentette, mint kérdezte ezt.

- Igen, mert anélkül semmi értelme az egésznek.

- Nehéz feltételek.

- Nehezek. De szükségesek.

- Miért?! - Szinte kiáltásként szakadt ki Jeffből a kérdés. Majd, mintha a hangos szóval Yongot ütötte volna meg, halkabban folytatta: - Miért nem lehet az, hogy a boldogság boldogságban folytatódjon, miért vannak mindig feltételek, szabályok, törvények, parancsok? Miért... Miért... - az utolsó szavak suttogássá csendesültek, Jeff szeme megfényesedett, a takaró gyorsan emelkedett és süllyedt nehéz lélegzete alatt. Yong szeretettel nézte, kezét Jeff kezére tette. Jeff lassan megnyugodott, új erőre kapott Yong érintésétől, a kedves kéz melege elhatolt egészen a lassan dobogó öreg szívig. Amikor Yong látta, hogy minden rendben, elmondta neki, amit már számtalanszor elmondott a kérdezőknek, hiszen az ember leggyakoribb kérdése ebben a világban a "Miért?".

- Ha az ember azonnal és könnyedén megkap valamit, amely nagyon fontos és nagyon teljes, annak fénye hamar megkopik, hamar megszokottá válik és egy idő után már nem is lesz olyan fontos. "Ilyen egyszerű volt?! Nem is hittem volna!" - merül föl a kérdés, és ez baj, ez elmúlás. A könnyen szerzett dolgok olyanok, mint a csillogó kőszén: látszatra szép és kemény, még fényes lapokat is lehet rá csiszolni, gyűrűbe foglalni, mint ékkövet és büszkén viselni, mint kedvesünk ajándékát. De a szén az első rossz mozdulatra megrepedezik, porrá omlik, s marad a hideg fém foglalat, amely betöltésre vár.

Milyen bölcs Isten, hogy várakozást ad, amikor nagyon szeret bennünket és nagyon akarja a boldogságunkat!

Az elválás mélységes mélyre viszi a lelket, ahol sötét van, forróság és a lélekre ránehezedik az egész élet szinte kibírhatatlan súlya. De a nem múló vágy és szerelem tüze lassan átalakítja a lelket, keménnyé, türelmessé, értővé, szilárddá edzi azt. S amikor eljön az idő, megrendül a föld, és ami lent volt, az felkerül, s ami fent volt, az le, akkor a lélek tündöklő gyémántként bukkan elő a mélyből: örökre és eltörhetetlenül. S aki megtalálja, annak több lesz, mint kincs, mert a várakozásban merősödött lélek az minden! Így lesz a porból elpusztíthatatlan fény, Jeff.

A Róka most vár, vágyódik utánam, szeret, mindenkiben engem keres, engem lát. Ha akkor este azt mondja: "Maradj!", most valószínű velünk lenne. Ehelyett bolyong a világban engem keresve, s amikor lát valakit, hozzám hasonlót, összeszorul a szíve, látása elhomályosul, kezei remegnek, mert óhajtja is a találkozást, de fél is tőle. Amíg a hasonmás meg nem fordul, és ki nem derül, hogy nem én vagyok, a Róka poklokat él át, s utána is, mert szeret, kíván, fáj neki a távollétem. Amikor kiderül, hogy mégsem én vagyok, utána is folytatódik a pokol, a magány, a bolyongó keresés. A lelke mélyen van, néha kihuny a remény benne, hogy valaha is újra találkozunk. De ott legbelül, ahova én is csak nagyritkán megyek, él benne a hit: az nem lehet, hogy soha többé ne találkozzunk! Ez élteti, ez ad erőt neki elviselni a várakozás esztendeit, de ez lassan át is alakítja a szénport ércnél is keményebb gyémánttá. S amikor visszatér hozzám, ragyogni fog és én is ragyogni fogok, mert együtt a teljesség leszünk. Olyan teljesség, amely soha nem lettünk volna, ha a Tündértánc után nem megyek el, ha a Róka ott tart magánál.

Ezért érdemes várni - nekem valamivel könnyebb, mert ismerem az út végét, a Rókának szükséges, hogy azok az évek, amelyeket majd együtt töltünk, többet jelentsenek számunkra, mintha ezer életet éltünk volna át, kezdettől, együtt.

- Lehet... Neked elhiszem, Yong. Az eszemmel értem is... - Jeff abbahagyta, nem akart Yongnak ellentmondani.

- A szíved mégis mást mond... - segített neki Yong.

- Igen, mást. "A Rókának szükséges...", azt mondod. Lehet. De akkor is kegyetlen... dolog ez, Yong... - a mondat vége a levegőben maradt. Nem volt benne vád, számonkérés vagy helytelenítés. Jeff csupán kijelentette mint tényt, de a legmélyén benn üvöltött a jól ismert kérdés: "Miért?!"... és a "Nem!".

- Igen, kegyetlen - felelte Yong. - De mondd ki nyugodtan, amit akartál: "Kegyetlen vagy, Yong!" - Jeff szeme megrebbent, majd szégyenlősen lesütötte, maga elé nézett a mintás takaróra, kezeivel tétován kapirgálta a kihúzódott szálakat, elsimította őket, majd visszafordította, hogy a takaró ismét bolyhos lett.

- Kegyetlen vagyok - a ti szemetekkel nézve. - Jeff hirtelen nagyon távolinak látta Yongot. A kedves arc egy pillanatra idegenné vált, a szemek szúrtak, szavainak éle volt: valóság-éle, s ezt Jeff is tudta nagyon jól, de vonakodott elfogadni. Yong folytatta, ugyan olyan kedvesen, ugyan olyan szeretettel, mint eddig, mert - függetlenül Jeff érzéseitől - Yong csak szeretni tudott, gyűlölni sohasem. - A vonat sem térhet le a sínekről. Amint letér, felszaggatja a pályát, a kocsik összetorlódnak, eldőlnek, s az egész használhatatlan roncshalmazzá válik. Amíg a vonat a pályán van, embereket visz ide és oda, a kerekek kattogása álomba ringatja az utasokat, s az emberek célba érnek. Amíg a vonat a síneken megy, szolgálja az embereket.

Jeff felnézett Yongra. A belső hangok elszálltak, a tudomásulvétel békeségével mondta:

- Nehéz ezt elfogadni.

- Nehéz ezt megcsinálni - felelte rá Yong.

- S ha mégis azt mondta volna, hogy "Maradj, Kedves!", akkor mit tettél volna? Akkor is elmész?

- Nem tudom... - Yong bizonytalanul nézett körül, mintha a csendes bútoroktól kérne segítséget. Azután elhatározásra jutott és mondta:

- Két úrnak nehéz egyszerre szolgálni teljes szívvel, teljes lélekkel és teljes erővel, de a Róka kedvéért talán megpróbáltam volna... - A csend rátelepedett a szobára, s rövid időre szavukat fogta. Jeff lehunyta a szemét, hallgatta a szoba és a külvilág neszeit, s akármit is beszélt Yong, nyugodt volt és boldog, mert itt van vele. És ez a lényeg, a többi most már csak szó, a vágyak, akarások emlékekké szelídültek, amelyeket jó megbeszélni valakivel, legfőképpen Yonggal.

Yong kezeit az ölébe ejtette, fejét lehajtotta. Talán imádkozott, talán csak az erejét mérte fel, mert tudta, még nincs vége, Jeffnek még vannak kérdései, mondanivalója, s vissza van az utak útja, a leghosszabb és egyben a legrövidebb, amelyet együtt kell megtegyenek.

Egyszerre emelték egymásra a tekintetüket, egyszerre mosolyodtak el, egyszerre nyitották szóra ajkukat, mint a szerelmesek. S talán azok is voltak - valamikor, vagy másképp, vagy valahol máshol. Yong elharapta a gondolatot, hagyta az öreg Jeffet kérdezni.

- Régebben is meséltél a Tündértáncról, meg az Élet Forrásáról, úgy, mintha ez nagyon fontos volna neked - kezdte Jeff. - S egyszer mondtad is, hogy amikor a Rókánál voltál, akkor eljártad a Tündértáncot s az mekkora erő, mekkora boldogság volt neked. Meg az a bizonyos Utolsó Vacsora... Milyen szépen hangzik. És mégis...

- Makacs vagy, Jeff! - mondta szelíden Yong. - De megértelek. Ne feledd, félig-meddig én is ember vagyok. Az a pár nap a Rókánál valóban az életet adta nekem.

Akkor elmentünk az Élet Forrásához és mindenünket átadtuk egymásnak. Majd eltáncoltam a Tündértáncot és este gyertyafénynél vacsoráztunk - Yong halvány tündér-arca kipirult az emlékezéstől. - Abban a pár napban nagyon boldog voltam, s annyi erőt kaptam a Rókától, amely egész életemre elegendő lett. Abban a pár napban megfeledkeztem mindenről és mindenkiről. Csak egymásnak éltünk - mint emberek.

- És mégis... - "Örökké visszatérő téma", gondolta Yong, de mégsem haragudott az öregre a makacsságáért. Emberi mértékkel még ennyi magyarázat ellenére is érthetetlen, ahogy Yong azon az estén döntött.

- Mégis elmentem, igen. El kellett mennem - az egyik okot már elmondtam neked -, a másik: akik engem visznek, irányítanak, azok uralják az egész világot, minden embert. Erejük nagyobb, mint a legerősebb emberé, nagyobb, mint a legnagyobb szerelem ereje, nagyobb a galaxisoknál, az egész világmindenségnél.

- De neked, Yong, ugyan ez az erőd van. És mégis... Miért?...

"Istenem, a "Miért"-ek... Mikor fogynak el?..." - sóhajtott gondolatban egy hatalmasat Yong. A válasz pedig azonnal jött, mint mindig: "Soha, ugye tudod, Yong. Hányszor kérdezted te is, pedig neked a legkevesebb okod lett volna rá, hiszen ismered az okokat és a válaszokat. Mégis megkérdezted, megkérdezed ma is. Hát akkor ő?! Aki csak tapogatózik egy ködös, sötét világban?! Nem voltál mindig mellette, mert nem lehetsz mindig minden ember mellett, hogy világíts nekik. Ne csodálkozz, ne kérdezz, legyél türelmes, mert ez is a szolgálat része. Te most szolgálsz, s csak azt!" - a Hang eltávolodott, Yong belső háborgása lassan lecsendesült. A Hangnak igaza van, mert a Hangoknak mindig igazuk van, hiszen mögöttük százezer élet milliónyi tapasztalata kristályosodott örökérvényű bölcsességgé. S a Hangok - ismerte el kissé kényszeredetten Yong - segíteni akarnak, neki és a többi Küldöttnek is, végső soron az embereknek. A Hangok valaha ugyan olyan Küldöttek voltak, mint ő, emberek között éltek, szeretetben, nyomorúságban, békében, küzdelmekben - mint az emberek. De már akkor is voltak más Hangok, akik előttük jártak és erősítették őket a szolgálatban. A Hangok láncolata végigkíséri a végtelen időt, mert Hangok létének nem volt kezdete s nem lesz vége sem. Yong teljesen megnyugodott, ismét erősnek érezte magát. Elkészült a válasszal.

- Ugyanaz az erőm van, de ember is vagyok. Akik irányítanak, már nem emberek, mint ahogy majd én is hozzájuk megyek egyszer. De most itt vagyok, test is vagyok, nemcsak lélek, ezért az erőm korlátozott. Minden szent és próféta aláveti magát az Atya akaratának; nem tehet mást. Az emberi oldal néha megkérdőjelezi az utat, amin járnia kell, de a végső szó, a végső tett az "Igen, Atyám!", mint ahogy nálam is ez.

Akik engem visznek, a Rókát is viszik, s talán nem is tud róla, de neki is megmondják, mit kell tennie. S ő megteszi, megtette, mert ő sem cselekedhetett, dönthetett másképpen. A Utolsó Vacsoránkon nem tudta kimondani, hogy "Ne menj el!", mert nem engedték meg neki. Én tudtam ezt, de a végtelen fájdalmat a majdnem végtelen erő valamennyire tompítani tudja. Így hát itt vagyok, szállítom az embereket, elringatom őket, ha fáradtak, megállok velük, ha célhoz értek. Akkor ők kiszállnak, én pedig megyek tovább, amíg a test kitart.

- Milyen élet ez, Yong?!

- Egyféle élet a sok közül, Jeff. Kinek ez jutott, kinek más. Aki nem részesült az erőből, az vágyakozik utána, akiben pedig megvan, az néha szívesen odaadná annak, aki annyira óhajtja, hogy érezné meg azt, hogy az erő: kötelezettség, az erő: szüntelen készenlét. Az erő nem önmagában van, hogy játsszunk vele, hegyeket emeljünk fel és tegyük odébb, nem azért van, hogy a föld egyik pontjáról a másikra ugorjunk. Habár használhatnánk erre is, de ekkor elveszne a szolgálat, kisiklana a vonat, amivel csak ártanánk azoknak, akiket szolgálnunk kell.

Néha megengedhetjük magunknak, hogy egészen emberek legyünk, néha megengedik nekünk, hogy megpihenjünk. S olyan is van, hogyha valaki már sokat szolgált és nagyon elfáradt, elmegy "nyugdíjba": egészen emberré válik. Hogy ezt elfogadjuk-e vagy sem, tőlünk függ. Van, aki Küldöttként távozik ebből a világból, van, aki emberként hal meg.

- Te mit fogsz választani, Yong?

- Emberként fogok meghalni, mert tudom, hogy a Róka egyszer visszatér hozzám. Ha Küldött maradok, ő elvész, s ezt nem akarom. Egyszer megmentette az életemet, a földit is és a földöntúlit is, visszavezetett a napfényre a legmélyebb veremből, amikor már annyira eluralkodott rajtam az emberi rossz, hogy Atyáim is lemondtak rólam. Odaadta a Mesét és én visszatértem, újra Küldött lettem, használva az erőmet, de ezáltal összetörtem őt. A mi szerelmünk egészen más, mint egy közönséges földi szerelem. Mi egészen egymáséi vagyunk, úgy, ahogy hamarosan érezni fogod a mi világunkban, ahova átvezetlek. Amikor két test egyesül, azok éppen úgy két test maradnak, mint előtte voltak. Amikor két lélek egyesül, azok eggyé lesznek, de a testek nem. Ha viszont valaki elmegy az Élet Forrásához és ott adja át magát a másiknak, akkor az egyesülés tökéletes lesz: azóta érzem az ő testét is a maga teljességében, és ő érzi az enyémet. Az Élet Forrása adja a test és a lélek tökéletes egységét. Akkor elfogadtam őt és ő is elfogadott engem, tehát nemcsak kötelességem, de akaratom is, hogy vissza is fogadjam a Rókát, amikor eljön az ideje. S ezt csak emberként tudom megtenni, mert ő "csak" ember.

- Milyen szép... és milyen távoli... - Jeff szemei lecsukódtak, talán fáradt volt a hosszú figyeléstől, talán gondolatban máshol járt. Yong csendben kiment a konyhába, vizet melegített a teának, mint mindig, amikor Jeff vendége volt. Jeff nagyon szerette Yong teáit, mert másképp készítette, mint a falubeliek, úgy, ahogy őseitől tanulta, akik a tea hazájában éltek, s nap mint nap gyakorolták a párolgó meleg víz és a tealevelek illatának misztériumát. Amikor a víz felforrt, beletette azokat a tealeveleket, amelyeket ő választott Jeffnek, várt kicsit, majd csészébe töltötte az italt és bevitte a szobába. Jeff rámosolygott, mint régen-mindig, amikor még a nagy asztalnál ültek. Yong most csak a tálcát tette az asztalra, és segített Jeffnek felülni az ágyban.

- Köszönöm, kedves. Jó veled... - Jeff mosolyogni próbált, de a mosoly fáradtra sikerült, ugyan úgy, mint a felülés. Yong felé nyújtotta az egyik csészét a teljes tisztelet ősi mozdulatával: két kezében tartva azt. Jeff keze kicsit reszketett, amikor elvette Yongtól a csészét. Yong segített neki tartani, s kéz a kézben itták meg Jeff utolsó csésze teáját.

- Köszönöm, kedves - Jeff arca kipirult, mintha új erő költözött volna az öreg testbe, visszahuppant a párnákra, nehézkesen eligazította a meggyűrődött takarókat és Yongra nézett.

Yong letette a csészéjét a tálcára, kissé beljebb tolta azt és diszkréten megnyalta a szája szélét, mint Baby, a kismacskája szokta egy-egy finom tej-ebéd után. Jeff elmosolyodott, de hirtelen ismét komollyá vált az arca.

- Hogyan bírod mindezt, az embereket, akiket átkísérsz a világunkba, aztán onnan újra és újra visszajönni... ide? Nem félsz, nem szenvedsz? - Yong tudta, mit akar Jeff kérdezni. Néha neki is eszébe jutott ez, és olykor elcsodálkozott: valóban, hogyan is bírja? De a válasz önmagában volt: amit rászabtak, annak elvégzéséhez erőt és tudást is adtak.

- Néha félek. Néha szenvedek, de ezek emberi dolgok. Többnyire Küldött vagyok, s akkor az erő és a tudás táplál. Meséltem neked a világunkról, Jeff. Tudom, hogy honnan jövünk, merre tartunk és hova érkezünk. A vonatnak pontos menetrendje van és a masiniszta ismeri azt, másképp nem tudná elvezetni a vonatot helyesen. Egyikünknek ez jutott, másnak más, az egyik a mozdonyban ül, a másik a kocsikban, s aki elől ül, annak kötelessége célba juttatni azokat, akik a kocsikban ülnek. Néha nem könnyű, de nem is igazán nehéz, inkább egy állapot, amelyben élek én és a hozzám hasonlóak.

- Nem csak te vagy?...

- Sokan vagyunk a világban. Ebben és más világokban is.

- Fáradt vagyok, kedves. aludjunk egy keveset.

Yong némán bólintott, Jeff szemei lecsukódtak, ritkábban vette a levegőt. Yong odaült Jeff ágya szélére, megfogta Jeff kezeit és lehajtotta a fejét. Lelke betakarta Jeffet, meleg védőburkot formált köré, ahova semmi hang, fény és érzés nem hatolt be többé. Yong ereje Jeffbe áramlott, kimosta az öreg lélek elhasználódott szálait, erővel, fénnyel és muzsikával töltötte meg.

Amikor a két lélek már egy volt és olyan szorosan összekapaszkodtak, hogy senki és semmi el nem téphette azt a köteléket, elindultak a Kapu felé, amelyhez a kulcs Yongnál volt és melyen át együtt lépnek majd át a világukba.

Ahogy közeledtek felé, a Kapu egyre nagyobb és színesebb lett, Jeff már a részleteket is meg tudta rajta különböztetni. Szépen faragott, barnára pácolt diófából készült, bronz sarokpántokkal, amelyek átnyúltak a kapuszárnyak teljes szélességében és középen találkoztak. Az ajtón nem volt kulcsluk, Jeff kicsit csodálkozott is: hogy nyitják majd ki, de a Yong iránti bizalma és szeretete azonnal elnyomta benne az aggodalmat. A Kapuhoz vezető út fehér gyöngykaviccsal volt felszórva. Mindenhonnan egyenletes, puha, meleg fény vette őket körül.

Közvetlenül a Kapu előtt mindketten megálltak, Yong erősebben szorította Jeff kezét és elénekelte az Átlépés Dalát. Ez volt a kulcs a Kapu kinyitásához:

Aludj, kedves, mert itt az éj
Fogom kezed, hát ne félj
A cél közel, együtt megyünk
Csak pár lépés és megérkezünk.

Ébredj, kedves, ím itt vagyunk
Nyisd fel szemed, ez új otthonunk
Itt vagyunk mind, ki jó, ki szép
Itt vagyunk mind, ez nekünk elég.

Amikor az utolsó sor dallama is elenyészett, a Kapu lassan kinyílt, és ők beléptek oda, ahova egyszer minden ember belép, függetlenül attól, mit tett vagy nem tett a földön.

Lassan haladtak a fák között és Jeff érezte Yongot, ahogy nemrég Yong elmondta neki. De érzett mindenki mást és mindent körülötte. Az élő és élettelen itt tökéletes harmóniában volt egyben, senki nem akart többet, mert mindent megkapott, senki nem volt féltékeny, mert mindenki egy volt, senki nem volt szomorú, mert azt az érzést mindnyájan lent hagyták a földön.

Jeff pedig csak ment előre, egyre beljebb, s teljesen elfelejtkezett arról a Yongról, aki kézenfogva ide vezette. Észre sem vette, amikor Yong elengedte a kezét és elindult visszafelé. Mielőtt kilépett a Kapun, még egyszer visszanézett, bár tudta, mit fog látni: Jeff már egy volt a többiekkel, Yong érezte boldog mosolyát, hallotta énekét és az üzenetet, amely csak neki szólt, s amelyet földi szavakkal leírni nem lehet, amelyet csak Yong értett, s amikor meghallotta, nagyon boldog lett.

Yong kilépett a Kapun, az becsukódott mögötte, s ő visszaindult a gyöngykavicsos úton az emberek közé.

* * *

A délutáni nap már a háztetőkön pihent, a kémények serény füstje vacsoraidőt jelzett. A Jeff háza előtt várakozók közül már többen elhelyezkedtek a földön, talán azt gondolták, itt is kell éjszakázniuk. Az élénkebbek lankadatlan figyelemmel figyelték Jeff ajtaját s várták Yongot.

* * *

Yong lassan felnyitotta szemét, tétován körülnézett, majd tekintete megpihent a békésen alvó Jeffen. Odahajolt hozzá, könnyű csókkal illette homlokát és csukott szemeit, majd arcát gyengéden Jeff arcához szorította. Az Éj-bársony betakarta Jeff elmúlt földi létét, az igazi Jeff abban a másik világban érezte Yong bársony-finom simogatását, s új dalba kezdett, mert boldog volt.

Percek teltek el így; kint lassan besötétedett. Yong felállt, kicsit még nézte Jeffet, tekintete körbejárt az ismerős szobán, majd kilépett a házból. Az ajtót nyitva hagyta, s ahogy lefele lépkedett az udvarra vezető tégla lépcsőkön, apró fájdalom-csillag suhant át a lelkén. Akaratlanul is elnézett a puszta felé, ahogy otthon szokott, s karja előre mozdult. Talán a kerítés fáját akarta megfogni, talán hívni valakit. De keze a levegőt markolta, mert a kerítés messze volt ide, éppen úgy, mint az, akit hívott volna. Yong csak házakat látott, kémények füstjét, melyek piros-arany bolyhokként gomolyogtak a magasba a lemenő nap fényében. Az udvaron Yong jobbra indult, az istállók felé: búcsúzni mindentől, mindenkitől, mert tudta, hogy ide többé nem tér issza.

* * *

Amint az utcán állók meglátták Yongot kilépni az ajtón, mintegy varázsütésre megélénkültek, a földön ülők felpattantak, hogy indulnak be a házba. De amikor látták, hogy Yong nem a kapu, hanem az istállók felé indul, maradtak a helyükön és körbejárt a tájékozottabbak suttogása: "Megy elbúcsúzni...". Hogy kitől, mitől, azt nem mondták, és senki nem is kérdezte, mert azt tudni illik, hogy Yong Jeff kocsiján érkezett a faluba réges-régen, s hogy ez a kocsi ma is ott áll az istállóban, és Jeff nagy becsben tartotta mindig.

* * *

Az istállóban lehajtott fejjel álldogált a két öreg ló, de amikor Yong belépett egyszerre dobták fel a fejüket és elmosolyodtak. Yong velük mosolygott, s a lovak fejüket fel-alá ingatva fejezték ki azt az örömet, amit szavakkal nem tudtak. Yong odament hozzájuk, megsimogatta őket, beszélt hozzájuk, arcát arcukhoz szorította. Érezte az ismerős szagokat, amelyek az eltelt évek alatt a békesség illatává szelídültek. A lovak figyelmesen hallgatták, mert mindig szerették, ha Yong odamegy hozzájuk és beszél nekik. Amikor megtudták, hogy Yong búcsúzni jött, elkomolyodtak, szemük messzenéző lett s lehet, hogy sírtak is egy kicsit.

Yong megigazította a szénát a jászolban, és elindult az istálló mellett álló kocsiszínbe.

A féltető alatt ott állt Jeff szekere - Yong szekere, ki tudja?... - gondozott-fényesen, mintha az öreg még most is minden nap használta volna. A bőr ülés leporolva, kissé repedezetten, de ugyan úgy, mint azon a régi péntek délutánon, amikor Yong felült rá, hogy Ronville-be jöjjön "egy ideig"-örökre.

Yong megállt a szekér mellett, megérintette az ülést, megnyomkodta egy kicsit, hogy most is olyan kemény-e, mint akkor volt. Kezét végigsimította ott, ahol ő ült akkor. Ujjai puhán siklottak a töredezett bőrön, s érezte a délutáni nap barátságos melegét, amelyet az ülés és az egész szekér megőrzött neki. "Haza érkeztem!" - szólalt meg benne egy gondolat. "Otthon, meleg, csend, nyugalom, puha ágy, kedves álom." - felet rá egy csilingelő tündérkórus. "Aludni, álmodni, szeretni, élni, várni és remélni, várni és remélni, várni és remélni, várni... várni... várni..." - a távolodva halkuló csend betakarta Yongot, néhány perc pihenést adott fáradt lelkének. "Remélni és várni, jó úton járni, kis kapud mellett türelmesen állni!" - kacagta a tündérkórus. Yong elmosolyodott, szeme előtt megjelent egy majdani délután, a lemenő nap és egy imbolygó árnyalak. Majd a kép megremegett, elhomályosult, táncba kezdett, mint a víztükör, amikor esőcseppek hullanak bele. Két apró gyémánt jelent meg Yong szemében, egyre nőtt, majd végiggördült az arcán és az ülésre hullt. A cseppek tompán koppantak, ahogy szétporlottak a bőrön, s néhány perc múlva el is tűntek a tündérvilágban, de nyomukat örökre otthagyták az öreg Jeff szekerének első ülésén, mintegy megszentelve azt.

A kép a jövőbe veszett, Yong felnézett, szeme végigsiklott a kocsin, majd megállapodott az ülés túloldalán: ott ült az öreg Jeff, aki akkor még fiatal volt, beszédes és nagyon izgatott, hogy a meglepetése sikerüljön.

Néha megreccsentek a szín gerendái, a sarkokban apró állatok motoszkáltak, de ezek még csak kiemelték azt a nagy csendet, békességet, amely a világban és Yong lelkében honolt.

Kint szinte teljesen besötétedett, a tárgyak elvesztették határozott körvonalaikat, mintha azok is elmentek volna Jeff után, hogy tovább szolgálják őt, s hozzanak még sok-sok Yongot sok-sok falukba és városokba az emberek boldogságára. S talán így is volt.

Yong megfordult, elnézett az utca felé, át a kopár udvaron. Az utcán újabb emberek gyülekeztek, lépteik tétovák és félénkek voltak, némelyek csak álltak, mások ide-oda járkáltak Jeff kerítése mellett, majd megálltak és benéztek az udvarra, a ház nyitott ajtaja felé. A közeledő éjszaka feketébe öltöztette őket is, s mivel hang nem hallatszott, senki nem szólt a másikhoz, úgy tűnt, mintha gyászolnának. Jeff házának nyitott ajtaját látva egy-egy csoport felbátorodott, közelebb húzódott a kerítéskapuhoz, de az udvarra mégsem léptek be. Visszatartotta őket valami, ami meghatározatlan keveréke volt a félelemnek és a tiszteletnek. Mintha engedélyre vártak volna Yongtól a belépésre.

* * *

Yong még egy utolsó pillantást vetett arrafele, amerre Jeff szekerét sejtette a sötétben, majd kilépett az udvarra. Amikor meglátta a csendben álldogáló embereket, arcára kiült a sajátos félmosoly, mert örült, hogy eljöttek az emberek Jeffhez, és örült, hogy tiszteletben tartják az ő gyászát, hogy nem jöttek be az udvarba, a házba, amíg ő ott volt.

Ahogy átment az udvaron és közeledett a kiskapu felé, az emberek távolabb húzódtak, pedig így sem voltak a kapu közelében. De érezték, hogy az alattvalók a királynőt csak messziről nézhetik, neki széles utat kell hagyni, mert azt írja elő a szeretet és tisztelet törvénye.

Yong kilépett az utcára, a várakozók felé biccentett és elindult hazafelé.

* * *

Az utcán senki nem mozdult. Nézték Yong éjbe vesző alakját, s beléjük villant egy gondolat, amely megdermesztette testüket-lelküket: "Mi lesz, ha őrá kerül a sor?! Mi lesz... velünk?" A kérdés belemarkolt a szívekbe, könnyeket csalt a szemekbe, amelyeket nem töröltek le, mert mozdulni sem bírtak. Ha tudták volna, hogy az még nagyon messze van, az alkalomhoz nem illő, őrült kacagásban törtek volna ki, akkor valóban sírtak volna, mint a gyerekek, egymás nyakába borulva, kiabálva, mindenfélét össze-vissza beszélve, s nehezen hagyott volna alább szívük szapora dobogása, lassan jutottak volna nyugodt lélegzethez - mert az a boldog-meleg védelem, az a biztonság, amelyet Yong jelentett nekik, és az egész falunak, fel nem ért semmivel!

De nem tudták, meg azt sem, hogy addig még visszajön a Róka, és minden olyan szép lesz, mint a tündérmesékben.

* * *

Mire Yong hazaért, teljesen beesteledett. A ház csendes volt, kihaltnak tetszett, de Yong tudta, hogy a belső szobában alszanak a gyerekek. Baby, a késői óra ellenére, a kapuban várta Yongot, együtt mentek át az udvaron, együtt léptek be a házba, s amikor a kismacska látta, hogy minden rendben van, hirtelen elálmosodott, bebújt a kosarába, összegömbölyödött és azonnal elaludt.

Yong bement a szobájába, s kintről beszűrődő halvány fényben megállt a Mese előtt és azt mondta: - Az öreg Jeff elment. - Majd kiment a konyhába, leült az asztal mellé imádkozni.

- Nehéz a szolgálat, Uram, de mégis hálát adok Neked, hogy ha már tennem kell, erőt adsz hozzá. Hálát adok Neked, hogy a vége mindig boldogság: nekem is és azoknak is, akiket szolgálok. Én nem akartam ezt, de Te szolgálónak szántál. Köszönöm, mert adni nagyobb öröm, mint kapni, mások boldogságát látni nagyobb boldogság, mint az enyém. Köszönöm, bár sokszor megkérdeztelek: Miért éppen én?! Sokszor lázadoztam: Nem kell ez nekem, csak ember akarok lenni! Vedd el, Uram, vegyél el mindent! S Te csak mosolyogtál, mert bölcsebb vagy nálam és jobban tudod, hogy nekem mi a jó. Mosolyogtál, éppen úgy, mint én szoktam, amikor valakinek az arcára mosolyt és békességet varázsolok. Mosolyogtál akkor is, amikor vándoroltam és hiányzott a szolgálat, amikor én kerestem az embereket, nem ők engem. Köszönöm, hogy mindig többet adsz, mint amire szükségem van. Köszönöm az erőt, az emlékezést, a jelenlétedet. Köszönöm a gyerekeket, a mindennapokat, a jövőt, amelyet megmutattál. Köszönöm, hogy ilyen sokféle módon erősítesz, hogy nem szavakban beszélsz hozzám, hanem tettekben. S ha gyenge vagyok, mindig adsz valamit, ami visszaadja az erőmet - a Te erődet.

Ismersz engem, ismersz mindenkit. Ez jó - nekem is és mindenkinek. Ismereteidet nem tartod meg magadnak, hanem adsz belőle nekem is - ez is jó, mert ezáltal úgy tudok szolgálni, ahogy Te akarod. Te követed és vigyázod mindenki léptét, Uram. Tudod, hol vagyok én most és tudod, hol van a Róka. Tudod, mit gondol, mit csinál, merre jár és azt is tudod, mennyi idő van még hátra a naplementében imbolygó árnyalak feltűntéig. Tiéd vagyok, Uram, a Róka is a Tiéd, mint minden és mindenki. Köszönöm, hogy megtartasz minket Magadnak - egymásnak. Köszönöm, hogy Jeff bement a Kapun, hogy elfogadtad őt és örökre boldog. Köszönöm, hogy én vezethettem át az Életbe, s a Kapun túl egy pillanatra megérezhettelek Téged.

Szeretet, erő és szépség. Emlékezés, feledés, álom, képzelet. Felhők, napfény és holdsugár. Alvó vágyak, alvó remények, ébredő vágyak, ébredő remények. Úr, szolga, egyforma. Lépések az Úton, gyöngykavics csikorgása, s azon túl: hangok, illatok, szavak, érintések. Azon túl: minden! Azon túl: Te, Uram!...

A néma szavak abbamaradtak, képek jöttek helyettük, élénk, valószerű emlékek.

Yong érezte a régi vásártér illatát, hallotta a zajokat, látta a nyüzsgő tömeget és a fiatal Jeffet. "Természetesen, asszonyom!" A széna illata, a bőr és a lovak szaga összekeveredett. A szekér rázkódása a göröngyös földúton és mellette Jeff. Érezte a minden napi kézszorításokat a kocsmában és érezte Jeff enyhe borszagát is, mert az öreg néha napján többet ivott, mint kellett volna. De Yong tudta azt is, hogy ezt nem rosszaságból teszi, hanem feledést keres benne: Jeff sok évvel azelőtt szeretett valakit, aki ugyan olyan volt, mint ő, Yong.

A mindennapi kocsmai délutánok megszínezték Jeff egyszerű életét. Volt valaki, akinek mindig mindent elmondhatott, nem kellett udvariaskodnia, takarnia, ha valami nyomta a szívét. S ha nem is változott semmi, ha maradt is a probléma, Yong egyszerű szavai megkönnyítették annak hordozását. S amikor búcsúzásképpen Yong azt mondta Jeffnek: "Holnap újra eljövök.", ez elég volt a következő találkozásig, ez a pár szó megoldott minden problémát, mert a reményen túl bizonyosság volt Jeff számára: újra eljön és beszélgethetünk!

Yong újra megtalálta Jeffet a Kapun túl, ott, ahova átvezette. Megfogta a kezét és azt mondta neki:

- Hamarosan találkozunk, ugye tudod, Jeff, s akkor egyek leszünk mindnyájan.

Jeff mosolyogva válaszolt:

- Tudom, kedves. Őt már megtaláltam, nézd, olyan, mint te. Gyönyörű és titokzatos. - Jeff régi szerelme Yongra mosolygott, s hol különvált Jeff alakjától, hol egybeolvadt vele. Mint a játékos gyerekek, a tarka pillangók vagy - mint a szerelmesek, akik végre egymásra találtak. - Várunk rátok, Yong - intettek Jeffék Yong felé.

- Isten veletek - búcsúzott Yong.

A hajnal halvány fényei lassan életet adtak a konyha tárgyainak. Új nap kezdődött Ronville-ben. Yong felállt a székről, mozdulatai már a megszokottak voltak. Visszatért az emberek világába, hogy elkészítse a reggelit a gyerekeknek.

* * *

Amikor Yong alakja eltűnt az utca kanyarulatában, a Jeff háza előtt állók mintha bátorságra kaptak volna, egyenként beléptek az udvarba, elindultak a ház nyitott ajtaja felé. Az ajtó előtt megálltak, néhányan körülnéztek, mintha azt vizsgálnák, minden megvan-e: a falak, a tető, az ablakok, a gyümölcsfák távolabb, az udvar végében. Minden megvolt, tekintetük visszatért a bejárat homályos téglalapjára, s fegyelmezett izgalommal találgatták: mi is lehet ott bent? Holott tudták, az alvó Jeff van bent, de lehet, hogy még más is, valami szokatlan, különleges, soha nem látott, soha nem érzett dologgal is találkoznának, ha belépnének, mert Yong bent volt Jeffnél egészen addig, amíg Jeff el nem ment.

Elsőként Dr. Jenkins lépett be az ajtón, mint orvos és Jeff barátja. Az elől állók közül néhányan követték, a többiek kint vártak. Dr. Jenkins látta Jeffet az ágyon feküdni, gondosan betakarva, boldogan mosolyogva. Két keze egymásra téve, arcán semmi szenvedés, semmi küzdelem. Az orvos és a többiek is megértették, mitől voltak izgatottak odakint, mi a szokatlan az egész helyzetben, mit hagyott itt Yong - nekik és a kint várakozóknak is: békességet, nyugalmat, meleget és reményt, amely az ő erejéből, szeretetéből és tudásából fakad. A békésen alvó Jeff, a bútorok, az üres szék az ágy mellett, a teáscsészék az asztalon, és a finoman szálló porszemek az est fogyó fényében mind-mind azt mondták: "Itt jártam, szolgáltam, nézzetek, lássatok és ne aggódjatok. Ha szükségetek van rám, mindig megtaláltok. Kérjetek és kapni fogtok, mert én mindenkinek egyformán szolgája vagyok, nem számolom az időt, nem mérem a fáradtságot, nem tekintem az erőt."

Hangját csak bensőjükben hallották, de ez elég volt nekik: megkönnyebbülten sóhajtottak, mint aki egy nehéz terhet végre letehetett, kicsit el is mosolyodtak, pedig ez nem illett az alkalomhoz. De érezték a reményt, az csalta ajkukra a mosolyt, mert a remény: minden az ember számára. Yong önmagát hagyta itt, mint mindenütt, ahol megfordult, és a jövőt azoknak, akik itt maradtak a földön.

Percekig álltak, némán, mozdulatlanul. Az arcok ismét komollyá váltak, mert újra beléjük hasított a kétség: Mi lesz, ha Yongra kerül a sor és ők egyedül maradnak? Az eszükbe sem jutott, hogy amikor Yong még nem jött a faluba, akkor is állt a világ, akkor is éltek és reméltek. De az az időszak, a Yong előtti világ a semmibe veszett, mintha nem is lett volna, mintha Yong ideérkeztével új időszámítás kezdődött volna Ronville-ben és az ő életükben is. S egy kicsit így is volt, mert az a biztonság, amit Yong adott nekik, semmivel nem volt pótolható.

Kintről halk mozgolódás hallatszott, a türelmetlenségé, a kíváncsiságé, a kezdődő fáradtságé. Hosszú volt a délután. Valamit mondani kell, ezt Dr. Jenkins is tudta. Kiment a ház elé és kimondta, amit mindenki tudott:

- Az öreg Jeff elment.

Ezzel formálisan is lezárult a délután, az esemény, egy élet.

Néhányan bementek a házba, székeket hoztak, leültek Jeff ágya mellé és egész éjjel imádkoztak. A többiek megfordultak, még egy utolsó pillantást vetettek a sötét bejáratra és elindultak hazafelé. Az udvar kiürült, az éjszaka csendjét csak az öreg Jeff öreg kutyájának néha felhangzó tompa ugatása törte meg. Majd az is abbamaradt, mert a kutya elfáradt az emlékezésben, s fejét lábaira hajtva elaludt.

Néhány csepp víz

Nem sokkal azelőtt, hogy Yong elment a Rókához és eljárta a Tündértáncot, a Róka meglátogatta Yongot a munkahelyén és azt mondta neki:

- Szeretném megmutatni neked a tengert északon.

- Jó - felelte Yong, mint mindig, s a Rókának nem is kellett több, mert tudta, hogy ebben a rövid szóban benne van minden: Yong egyetértése, öröme, vágya, kéznyújtása a Róka felé: "Menjünk!".

A Róka tudta, hogy Yong szereti a tengert. Egyszer - még a Mese előtt - beszélgettek erről. A Róka elmondta Yongnak, hogy a tengerek az élet ősforrásai, beszélt a végtelenről, a sós-illatú szabadságról, a zöld habokról, a szélről, amely mindig a tenger felől fúj és távoli világok üzenetét hozza magával, és mesélt a nagy viharokról is. Yong komolyan hallgatta s a végén csak annyit mondott: "Igen. A tenger... az minden." Akkor egy pillanatra kinyílt Yong lelke, a Róka végigszáguldott ezer nemzedéken, látta Yong őseit, akik mindig tengerek partján éltek. Néha úgy nevezték őket: "A parti nép", máskor pedig csak "A halászok". Látta a hajlongó hátakat, az erős férfiakat és a még erősebb asszonyokat. Szemekbe nézett, amelyek többet láttak a világból, mint a közönséges földi ember szemei. És látta Yongot ezer formában, mégis egyként, ugyan olyannak, mint azt a valóságos Yongot, aki ott ült vele szemben azon a régi estén.

* * *

Ameddig lehetett, vonattal mentek, majd szekérrel, könnyű szalmával, élelemnek a lovak számára és meleg ágyként, ha elfáradnak a több napos úton. Egymás mellett ültek a bakon, ritkán szóltak, mert nem kellett szólniuk. Válluk néha egymáshoz ért, szemük találkozott és mosolyogtak, mert jó volt az érintés. A föld, az elmaradó mezők, a fák és virágok illata elkeveredett a lovak nehéz szagával és az együttlét édes illatával borította be őket. A lovak egyenletes járása néha elringatta Yongot, feje a Róka vállán pihent, a Róka védelmezőn átfogta Yong derekát, és nem lehetett tudni, hogy a lemenő nap fényétől, az út porától, vagy valami mástól csillant meg néha egy-egy könnycsepp a férfi szemében. Éjszakára szalmaágy várta őket, ha faluba értek, vendégfogadó kemény ágyai, szalmazsákkal, emberszagú pokrócokkal. Amikor a Róka érezte úgy, hogy aludhatna, hátravonult a szalmába, s Yong vette át a gyeplőt. A lovaknak azt mondta: "Szépen menjetek!", s azok elkerültek minden gödröt, követ és akadályt, ami megzavarhatta volna a Róka álmát. Yong néha hátranézett az alvó Rókára, szemével betakarta, elűzte a nyugtalanságot lelkéből. Ekkor a Róka elmosolyodott és egyenletes lélegzettel aludt tovább. Minden ébredés után elmondta Yongnak, hogy milyen szépet álmodott, mire Yong csak ennyit mondott: "Tudom." A Róka nem firtatta tovább, boldog volt, mert Yong mellette volt, s a boldog ember nem foglalkozik a részletekkel.

Az út lassan elfogyott a szekér alatt, feltűntek Porto-Villa egyszerű faházai, a pusztaság hirtelen faluvá változott. Megérkeztek. A Róka megállította a lovakat a fogadó előtt, és azt mondta Yongnak:

- Megérkeztünk, kedves. Most pihenjünk, s holnap lemegyünk a partra.

- Jó - felelte Yong, és a Rókára mosolygott, mert jó volt azt felelni a Rókának, hogy "Jó".

Másnap korán keltek, amikor még aludt a falu. A nap már fent volt, és a Róka megfogta Yong kezét, hogy segítse a göröngyös földúton, s hogy Yong érezze, itt van vele, és készen áll felemelni őt, ha lelke megbicsaklana és a test erőtlennek bizonyulna.

Az út enyhén lejtett a part felé, majd, amikor az utolsó házak elmaradtak mellettük, elfogyott a föld is, átvette helyét a parti homok, először keveredve a sárgás-agyagos földdel, majd egyre fehérebben ragyogva, egészen a vízig. A tenger zúgása egyre erősödött, s egyre jobban kivehetők voltak azok az egymásra dobált kisebb-nagyobb sziklák is, amelyeken az üveg-zöld hullámok újra és újra kitöltötték mérgüket.

A homok-föld határán megálltak, elengedték egymás kezét s nézték a tengert, hallgatták a néha szelíd, néha dörgő hangokat. Komorak voltak, mert emlékeztek. Majd levették a cipőiket, mezítláb mentek tovább. A hófehér homok melegítette a lábukat, cirógatta Yong ujjait. Közel a sziklákhoz a homok vizes volt, hűvös és kemény, a dagály nemrég húzódott vissza, vízinövényeket, kagylókat, csigaházakat hagyva maga után.

Közvetlenül a hullámok előtt újra megálltak, nézték a napfény játékát a vízen, a sirályokat, és néha - lopva - egymást. Mindketten komorak voltak, mert most is emlékeztek. Yong messze járt, túl a hullámokon, mintha meg akarna idézni valakit, aki ott van, az óceán másik oldalán. Kezei néha apró mozdulatokat tettek a végtelen felé, ajkai szólásra nyíltak, de ha voltak is szavak, elnyelte őket a sziklákon megtörő hullámok moraja. A Róka tudta, hol jár most Yong, mert arról is beszéltek egyszer, hogy amikor Yong eljött az országából, valakit otthagyott, s most azt szeretné elérni.

A Róka közelebb ment a vízhez, lehajolt, felmarkolt egy keveset belőle és azt mondta Yongnak:

- Nézd kedves ezt a néhány csepp vizet. Most visszadobom a tengerbe, s lásd, a cseppek, amelyek a kezemben voltak, vándorútra indulnak és valahol az óceán túlvégén elérik a partot. Ott talán valaki megérinti őket és lehet, hogy megérzi: ez nem közönséges víz, hanem olyan, amit küldtek. S akkor elgondolkodik, hogy vajon ki küldhette, hol van most, mire gondol, mit csinál. - A Róka széles mozdulattal eldobta a marék vizet. A víz egy része visszahullt a tengerbe és elkezdte vándorútját, más része pedig felszállt a levegőbe, feloldódott a napfényben és elindult ugyan arra, oda, ahol várják.

Yong szemével követte a Róka mozdulatait, majd lassan elindult a víz felé. Amikor a Róka mellé ért, lehajolt, ő is kezébe vett egy kis vizet. Keze aprót mozdult, üzenni annak, aki ott maradt, de a mozdulat félúton megállt. Yong kicsit tartotta kezében, mint egy kis tálban, a vizet, majd a Róka felé fordult. Szabad kezével megfogta a Róka balját, felemelte, tálat formált belőle, beleöntötte a vizet, majd összezárta a Róka tenyerét. A víz egy része a Róka ujjai között lecsurgott a homokra, de valamennyi maradt a Róka markában is. Yong elengedte a Róka kezét, egy pillanatra elnézett a távolba, majd lassan ráemelte a tekintetét. A Róka visszanézett rá és megértett mindent. Megértette, hogy Yong eltemetett valakit, aki bár messze van, de fontos volt neki. Elbúcsúzott tőle, mert egyszer mindent le kell zárni, és újat kell kezdeni azzal, aki itt van, aki élő, akit szeret és aki őt is szereti.

A Rókát megrendítette ez a vallomás. Nem mozdult, csak nézte Yongot, mert tudta, most Yongnak erőre, nagyon sok erőre van szüksége, amit tőle kell megkapnia.

Yong leengedte a kezét, egy könnycsepp jelent meg szemében, majd még egy és egyre több. Némán peregtek le szép arcán a gyöngyszemek, elvegyülve a tenger ős-vizével, amely könnyeivel volt egy. Yong a Rókához lépett, fejét a mellére hajtotta, szorosan hozzá simult, úgy sírta el bánatát annak, aki itt volt, aki élt, akit szeretett. A Róka átölelte, erősen magához szorította, mert most a nyers erő, a szelíd durvaság, az erős védelem, a féltés kellett Yongnak. Így álltak ott, talán csak percekig, talán órákig. Az idő megszűnt számukra, a tenger egyenletes mormolása elmosott minden földi történést, s ebben Yong háborgó lelke lassan megnyugodott.

Amikor elfogytak a könnyek, Yong kibontakozott a Róka karjainak szorításából, ráemelte tekintetét és mosolygott. A Róka visszamosolygott rá, megfogták egymás kezét, visszamentek a fogadóba, teát ittak és másnap visszaindultak a városba.

A jószívű macska

Néha, amikor a Róka meglátogatta Yongot a munkahelyén, és látta, hogy Yong milyen fáradt, mindig kitalált valamit, amivel felvidíthatta, valami tréfát, kedvességet, miegymást.

Amikor Yong fáradt volt, mosolya csendesebb, hangja még halkabb volt, mint máskor. Néha sóhajtott egy nagyot, s kezeit végighúzta a homlokán, a szemöldökein, majd az arcán, mintha ezekkel a szép kezekkel, ezekkel a kedves mozdulatokkal akarná kiszívni magából a fáradtságot, elűzni a nehéz nap lerakódott árnyait. S így is volt, mert egy-egy ilyen "mosakodás" után már a régi Yong volt: élénk, vidám, csicsergő.

Akkor a Róka mosolyogva lépett oda hozzá és azt kérdezte tőle:

- Tudod-e kedves, hogy mit csinál a macska, ha észrevesz egy egeret? - a komolyan feltett kérdésre Yong egy pillanatra meglepődött, száját nyitva felejtette, mert gyorsan akart válaszolni. "Hiszen a kérdés egyszerű, de akkor miért kérdezi ezt a Róka? Ebből megint valami más lesz, mint amit gondolok." A Róka várakozóan nézett Yongra, megerősítve Yong gyanúját: itt valami nem stimmel! De azért válaszolni kellett, hát Yong mondta:

- Hát... megfogja.

- És azután? - kérdezett vissza a Róka.

- Azután megeszi! - válaszolta Yong olyan gyermeki örömmel, mint a kisdiák, aki eltalálta a kérdést a vizsgán.

- Pontosan, kedves - erősítette meg a Róka. - Nézd csak a kezünket, Kicsi Angyal. Játsszunk olyat, hogy a tied lesz az egér, az enyém pedig a macska.

Yong lenézett a kezeire, komolyan vizsgálgatta, hogy valóban alkalmasak-e egérnek, elég gyorsan tudnak-e futni, ha jön a macska, és egyáltalán: mi lesz ennek az egésznek a vége? Abban biztos volt, hogy valami szép és kedves, mint mindig, amikor a Róka vele van.

A Róka folytatta a játékot:

- A világon mindenféle macskák vannak, szelídek, vadak, okosak, szeleburdik. Nézd, Kicsi Angyal ezt a macskát - a Róka a jobbkezére mutatott, amely az asztalon nyugodott nem messze Yong kezeitől -, ez a Jószívű Macska, aki nem bánt semmilyen állatot, még az egeret sem. A Jószívű Macska azért szalad az egér után, hogy megsimogassa, puha bundájába betakarja, hogy megvédje az olyan macskáktól, akik meg akarják enni. A Jószívű Macska azért fogja meg az egeret, hogy a fülébe súgja: "Ne félj, mert szeretlek, ne félj, mert megvédelek." - Yong annyira figyelt a Róka szavaira, hogy észre sem vette: a Jószívű Macska - a Róka keze - gyengéden megfogja Yong kis kezét, kicsit megszorítja és nagy kezébe zárja.

Amikor Yong megérezte a Róka kezének érintését, önkéntelenül is összerezzent, de csak egy pillanatra. A Róka szeretete, melege, simogatása erővel és boldogsággal töltöttel el. Percekig így maradtak, kéz a kézben, mozdulatlanul, egymást nézve. Majd Yong lassan rátette a másik kezét a Róka kezére, végül a Róka lefedte azt szabad kezével, s Yong ráhajtotta a fejét.

Az Éj-bársony betakarta a szeretetnek ezt az élő piramisát, s elrejtette a kíváncsi szemek elől, hogy a Jószívű Macska hogyan ringatja édes álomba a boldog kisegeret.

Tündértánc

Az a néhány nap, amelyet Yong a Rókánál töltött, erőt és táplálékot adott az egész hátralévő életéhez.

Olyan egyszerűen kezdődött az egész, mint minden, ami szép és természetes.

A Róka valamilyen ügyben Yong munkahelyén járt. Amikor belépett a faragott terméskövekkel díszített nagy üvegajtón, a fogadópultnál azonnal tájékoztatták, hogy Yong nincs a helyén, de csak foglaljon helyet, mert hamarosan előkerül. Azt meg sem kérdezték, hogy miért jött, mert ismerték, és tudták, hogy neki Yong az első, utána jön bármi más.

A Róka megköszönte, de nem ült le, hanem besétált Yong irodájába és ott várakozott. Körülnézett, s szeme Yong székén állapodott meg, amelynek támláján Yong sötétkék pulóvere üzent neki: "Itt vagyok, boldog vagyok, mert az övé vagyok! A hidegben melegítem, fúvó széltől jól megvédem! S ő szeret engem, tisztán tart, összehajtogat és testével melegít. Hallom szavait, érzem illatát, vele megyek, amikor hideg van, s rá gondolok a melegben, amikor szekrénye mélyén pihenek. Boldog vagyok, mert az övé vagyok!" A Róka szeretettel nézte a kedves ruhadarabot, mert mindent, ami Yongé, azt ő is szereti, hiszen Yong mindene neki.

A Róka szeme tovább vándorolt az ajtók felé, s feszült várakozás lett úrrá rajta: Yong bármikor felbukkanhat és őt látni nem volt közönséges dolog - legalábbis neki. Yong néhány perc múlva elő is került. Kezében papírokkal sietett az asztala felé; először észre sem vette a Rókát. A Róka követte szemével és azonnal látta, hogy valami nincs rendben Yong körül. De nem mozdult a helyéről, várta, hogy mi fog történni.

Yong ledobta a papírokat az asztalára, kezével megkapaszkodott az asztal szélében, fejét lehajtotta és nagyot sóhajtott. A Róka megmozdult, Yong felemelte a fejét és a Róka felé nézett. Szemében öröm villant, el is mosolyodott, majd visszatért a komor, görnyedt testtartás.

A Róka megállt Yong mellett és a kezét nyújtotta neki. Yong hátrasimította az Éj-bársonyt s ismét mosolyogni próbált, de csak egy csendes sóhajra futotta:

- Olyan fáradt vagyok!... - mondta alig hallhatóan, majd nehézkesen leült, úgy, ülve fogadta el a Róka kezeit, s szorította erősen, forrón, kétségbeesetten.

A Róka nézte a sápadt arcot, a furcsán csillogó szemeket, hallotta Yong nehéz lélegzetét, s érezte, hogy Yong meleg kezei lassan kihűlnek, szinte élettelenné válnak. Yong űzött vadként nézett a Rókára, ajkai félig nyitva, mondani akart még valamit, de erejéből nem futotta többre. A Rókának összeszorult a szíve és alaposan meg is ijedt, mert az nem lehet, hogy Yonggal valami rossz történjen! Nagyon sajnálta Yongot, legszívesebben karjába kapta volna és elvitte volna messzire innen, hogy többé vissza se térjenek. Elemi erővel tört rá ez az érzés, az azonnali cselekvés késztetése, de valami - még ennél is erősebb hatalom - mégis visszatartotta ettől. Csak állt Yong mellett, bénultan, nem értve, hogy miért nem teszi, amit akar, amit tennie kellene.

A Róka meleg kezében Yong kezei lassan újra felmelegedtek, arcára visszatért a szín. Elengedte a Róka kezét, szemeit lehunyta, hátradőlt a széken, s ha a Róka nem szólal meg, biztosan el is alszik.

- Gyere el hozzám pár napra, Kicsi Angyal - ajánlotta a Róka a legtöbbet, amit most ajánlhatott. - Nálam csend van és békesség, illatos fű és madárdal, napfény és mókusok, akik elennék a madarak elől a magokat - ha engedném. Nálam vidám és meleg a szél és a kert végében bambuszok nőnek. Nálam pihenés vár rád, öröm és tánc, mert ott leszel és ott leszek veled én is. Nálam hosszúak az alkonyok és halk hangokkal teltek az esték. A kertben fonott hintaszék vár, amelyben megpihenhetsz, álmodozhatsz, és esténként beszélgethetsz az aludni térő világgal. Gyere el hozzám, Kicsi Angyal és újjászületsz!

Yong szemei még mindig csukva voltak, talán már látta is, amit a Róka mondott, talán érezte az illatokat, hallotta a hangokat, a csendet.

Mire a Róka befejezte, Yong kinyitotta a szemét, elmosolyodott és kimondta a bűvös szót, ami minden volt a Róka számára, mert benne volt minden:

- Jó. - Majd még hozzátette: - Köszönöm...

S amikor másnap megérkeztek a házhoz, a Róka lesegítette Yongot a kocsiról, bevitte a verandára Yong táskáit, kifogta a lovakat, hátravezette őket az istállóba és friss abrakot tett elébük. Yong pedig körbejárt, elindult felfedezni a házat, amely néhány napig az otthona lesz.

Nem volt nagy a Róka háza, de egyszerűen és praktikus építtették fel. A füves előkertet alacsony bokrok szegélyezték kerítés gyanánt. Erre nézett a veranda és a nappali szoba nagy ablaka. A durván vakolt, fehérre meszelt falak erőt és biztonságot sugároztak, tartva nyáron hűvöset, télen meleget. A veranda vaskos oszlopai között a gerendákról virágok lógtak kosarakban. A padló piros téglákkal kirakva, éppen úgy, mint a kocsibejáró a ház mellett. Nem vezetett mellette külön járda, így Yong ezen ment a hátsó kertbe, amelyről a Róka oly sok szépet és jót mesélt neki.

S minden úgy volt, ahogy a Rókától hallotta. A zöld fű, a virágok, a hintaszék, a virágzó fák, a bambuszerdő a kerítés mellett. És a csend, a békesség, a nyugalom, a magány, amelyet a madarak dala, a bogarak halk zümmögése még csak kiemelt, teljessé tett. Élet volt mindenütt: a virágok bólogattak az enyhe szélben, a fák levelei lelkesen integettek Yong felé, a bambuszerdő komoran zúgott, levelei hívták Azt, Aki Ismeri Őket. És örültek, mert tudták, hogy oda fog menni hozzájuk. Ahogy Yong körbesétált a kertben, izgatott madárhangok vitték a hírt távoli kertekbe: Gyertek! Megérkezett! A szomszéd fán fészkelő mókusok izgatottan ugráltak ágról ágra, s ha levél takarta szemük elől a Tündért, kétlábra állva, rezzenéstelen szemekkel figyelték a soha nem látott jelenést. Ahogy Yong körbejárt a kertben, élet költözött a csendbe, hangok özöne, izgatott kiáltások, türelmetlen cserrenések keltek. Yong pedig boldog volt, mert érezte: jó helyre érkezett. Itt mindazt megtalálja, amire most szüksége van.

Yong mindent megnézett, mindenre rácsodálkozott, megsimogatta a ház durván vakolt falát, a virágok szirmait és beszélgetett a Róka lovaival az istállóban. Majd elment leghátra, ahol a dúsan tenyésző bambusz volt az úr. Megállt a kis erdő szélén, felnézett a hatalmas fákra és néma gondolatokat küldött feléjük. Talán ima volt ez, köszöntés vagy mindkettő, talán emlékezés, üzenet a múltból. Mert a bambuszok legalább olyan fontosak voltak Yong számára, mint a tenger; az ősök végtelen sora kéz a kézben járt a bambuszokkal évezredeken át.

Yong megérintette a hegyes bambuszleveleket, majd letépett egy kisebb ágat, hogy betegye abba a vázába, amely a konyhában az asztalon fog állni, ahol majd esznek.

Közben a Róka bevitte a csomagokat a házba, kiékelte a kocsi kerekeit éjszakára és várta Yongot.

Körbenézett, hogy minden rendben van-e a nappaliban, a két kis szobában és a hátsó kertre néző dolgozószobában is, ahol a könyveit tartotta. A szemle végén megállt az ablak mellett, ahonnan belátta az egész kertet és a bambuszoknál imádkozó Yongot.

Yong fejét felvetette, de alakja megtört volt, néha kicsit megremegett; talán az emlékezéstől, talán a fáradtságtól is. A Róka csak nézte, nem akarta megzavarni, tudta, ha Yong befejezte, úgyis bejön és pihenni fog.

A késő délutánból hamar este lett, a város tompa zúgása felolvadt a vörös-arany naplementében. Mindenki aludni tért: a zajok, a fények, a színek, az emberek.

Yong besétált a házba. A Róka a konyhaajtóban várta, hallotta könnyű lépteit, kinyitotta az ajtót. Boldogan mosolyogtak egymásra - mint majd egyszer, örökké -, s a Róka a kezét nyújtotta. Ettek néhány falatot, Yong megfésülte az Éj-bársonyt és aludni tértek.

* * *

Másnap reggel sokáig aludtak, nem törődve idővel, tennivalókkal, kötelességekkel, mivel ezek a napok csak az övék voltak, nem a világ napjai, ahol szabályok vannak, munka és határidők. Nem terveztek semmit, hagyták, hogy úgy történjen minden, ahogy a szívük diktálja.

A Róka ébredt fel elsőnek, álmosan pislogott, s ösztönösen nyújtózott egyet, mire hatalmasat reccsent az öreg ágy. Ettől teljesen magához tért és meglátta maga mellett ébredező Tündér-gombolyagot. A Róka megsimogatta az Éj-bársonyt, mire Yong álmosan kinyitotta a szemét és azt mondta:

- Éhes vagyok... - majd újra becsukta a szemeit és aludt tovább.

A Róka óvatosan felkelt, betakarta Yongot és kiment a konyhába reggelit készíteni. Kalácsot szeletelt, tejet melegített, lágytojást főzött, tálcára tette őket és bevitte a szobába. Letette az ágy melletti asztalra, leült az ágy szélére és lágyan simogatni kezdte Yong haját. Yong szemei párásak voltak és szépek, még az álom járt bennük, de már csak azért, hogy búcsút intsen Yongnak és szép napot kívánjon neki. Yong elmosolyodott, nehézkesen felült és megborzongott, pedig a nyitott ablakokon a tavasz napsugaras melege áradt be a szobába. A Róka hátára terítette a köpenyét, és egyenként szájába adta a falatokat. Yong egy szót sem szólt, hálásan nézett rá és minden alkalommal, amikor ivott a tejből, diszkréten megnyalta a szája szélét.

Amikor minden elfogyott, Yong becsukta a szemeit, visszafeküdt az ágyra, összegömbölyödött és azonnal elaludt, szuszogva, jóllakottan a reggelitől, a melegtől, a gondoskodástól, a szeretettől. Amikor a Róka mondta neki: "Kicsi Angyal, a köpeny...", Yong félálomban morgott valamit, elfintorította az orrát, eligazította az Éj-bársony a feje alatt és aludt tovább.

A Róka betakargatta, majd kiment a kertbe, leült a hintaszékre és várta Yongot.

Tervek nélkül is olyan szépen, olyan tökéletesen ment minden; a szívük adta a napirendet, s ebben a fő, a leglényegesebb pont az volt, hogy: együtt. Nézni egymást, érinteni egymást, hallani a csendet, érezni az illatodat, hallgatni a szavaidat, fogni a kezed, s tudni erősen, minden pillanatban, hogy itt vagy, itt vagyunk, együtt vagyunk! Nem volt semmi formaság, csak egymás szabadsága, szeretete, gyönyöre.

Dél jóval elmúlt, mire Yong felébredt. Vidám volt, táncos-mosolygós, kipihent és boldog. Egész nap hálóingben maradt s a Róka gyönyörűséggel nézte az egyszerű, virágmintás ruhaanyagot és Yong légies tündér-alakját. Néha megszólalt, csak úgy, magának vagy Yongnak vagy a világnak mondva. Megszólalt, mert nem bírta magában tartani az érzéseit:

- Te vagy a legszebb...

S akkor kezét nyújtotta Yong felé, Yong odarepült hozzá és nagyon boldogok voltak.

Ha úgy tartotta kedvük, leültek a nappaliban a kanapéra és beszélgettek mindenfélékről, emlékeket idéztek fel, óvatos terveket szőttek - a következő napra. De sohasem beszéltek kettőjükről, a jövőjükről, a mostani napok végéről. Egyikőjük sem próbált belekezdeni ezekbe a témákba s ez jó is volt, mert megtartotta őket egymásnak most is és majd a jövőben is.

Az idő hamar eltelt, a délutánból este lett. Akkor Yong kézenfogta a Rókát és azt mondta neki:

- Menjünk ki a kertbe a bambuszokhoz, kedves. Szeretnék elmesélni egy régi történetet, amely tegnap este jutott eszembe, amikor sírni láttam a bambuszokat.

A kert végében megálltak a bambuszbokrok mellet, Yong elengedte a Róka kezét, elnézett messze, túl a kis erdőn, s már nem is itt volt, hanem egy valaha élt hatalmas bambuszerdő szélén éjjel, amikor mindenki alszik, csak a hold fénye rajzol különös árnyakat az erdő földjére. Yong elmesélte a Rókának, hogy tavaszonként miért sír a bambuszerdő.

A hangja nem az ő hangja volt, mozdultai lágyak, idegenszerűek, néha furcsa kifejezéseket, soha nem hallott szavakat használt. Amikor vége volt a történetnek, lehajtotta a fejét, s következő percben már a jól ismert Yong mosolygott a Rókára.

A Róka először érdeklődve, majd egyre feszültebben hallgatta a történetet, őt is magával ragadta a múlt évezredeken átívelő igazsága, a mindennapi lét szigorú és kegyetlen törvényei, amelyek között azonban itt-ott megbúvik a szép is. A Róka kérdésre nyitotta száját, de Yong válaszával megelőzte:

- Nem tudom, honnan tudom, csupán emlékszem rá, mint sok mindenre. Minden évben, amikor eljön a tavasz és sírnak a fiatal bambuszok, emlékezem. Talán az ősöktől jön az emlék, akik visznek engem, kiszabják az utamat, megőrzik a tapasztalatokat, elraktározzák és továbbadják a következő nemzedéknek - most nekem.

Amikor mesélem ezt a történetet, közöttük vagyok. Látom a fénylő holdat, érzem a párás meleget, a mocsár szagát, a virágzó bambuszok illatát, hallom a hangokat, a bambuszerdő suhogását és a legöregebb bambusz bölcs szavait. Érezem Yoel örömét, fájdalmát, bőrének illatát, csodálkozó nagy szeme a szemembe néz, néha riadtan, néha bizakodással telve. Yoel jó ismerősöm a múltunkból, mert én is tőle jöttem. Vérem az ő vére, szemem az ő szeme, a lelkem az ő lelke, még ha évezredek választanak is el egymástól bennünket.

Minden tavasszal, amikor elkezd sírni a bambuszerdő, beszélgettek Yoellel, ahogy ő is beszélgetett az öreg bambuszokkal. Elmondjuk egymásnak, hogy mi történt az előző találkozás óta, s én minden beszélgetés után erősebb és tapasztaltabb leszek, mert amit Yoel elmond nekem, az évezredek kitisztult bölcsessége, amelyhez hozzájárul az összes Küldött-nemzedék tapasztalata.

Yong elfordult a bambuszerdőtől, a Róka felé, kezét nyújtotta neki és azt mondta:

- Későre jár, menjünk! Szép este volt, szép találkozás, szép erő. S éppen jókor - mindig jókor -, mert holnap táncolni fogok neked, bizonyítva, hogy szeretlek és megerősítve a köteléket kettőnk között, hogy ha bármi is történne, eltéphetetlen legyen.

Kéz a kézben bementek a házba, lámpát gyújtottak, Yong teát főzött, a Róka pedig szeletekre vágta a kenyeret és a sajtot. Egy tányérba tette a darabkákat, majd amikor elkészült a tea is és Yong kitöltötte, eljátszották az "egyet neked, egyet nekem" játékot, és boldogok voltak, mint a gyerekek, vagy - mint a szerelmesek.

A lenyugvó holdvilág kísérte őket az ágyba. Yong összegömbölyödött, fejét a Róka oldalába fúrta és hangos szuszogással elaludt. A Róka pedig csak nézte a halvány fényben aprókat mocorgó, néha fészkelődő tündér-alakot, és szívét ki nem mondott fájdalom rántotta görcsbe. Meddig? - jött a kérdés valahonnan a poklok fenekéről. Szemét lehunyta, kezével óvatosan - hogy fel ne ébressze a békésen alvó Yongot - megnyomkodta a halántékát, hogy elmúljon a fájdalom. Szemei megteltek könnyel, s akárhogy is akarta, nem tudta útját állni, hogy forró patakként le ne folyjanak a párnájára.

Yong békésen aludt, mert itt volt mellette Ő, és mert tudta, hogy egyszer lesz olyan is, hogy: örökké. Benne fel sem merült meddig? Álmában már készült a Táncra, amely nemcsak boldogságot, hanem erőt is ad, de eljárni erő is szükséges hozzá. S Yong azt is tudta, hogy a Tánccal nincs vége a gyönyörűségeknek, mert utána el fognak menni az Élet Forrásához is, ahol teljesen és örökre átadják magukat egymásnak.

A test győzött a szenvedélyen, a Róka szemei lezárultak, s álomtalan mély álomba zuhant.

Másnap reggel Yong ébresztette a Rókát két hatalmas prüszköléssel. A Róka ijedten kapta fel a fejét, s csak annyit látott, hogy Yong fél kezével támaszkodva felült, a homlokát ráncolja és morcan dörzsöli az orrát. Amikor látta, hogy a Róka is felébredt, csak annyit mondott: "Jaj!...", majd ledobta magát az ágyra és elkezdett nevetni. "Hát, ez jó hangos ébresztő volt!... Jaj..." A Róka nézte a boldog Yongot és szíve sebesen dobogott, szemei megint megteltek könnyel, a boldogság könnyeivel. "Állandóan bőgök!" korholta magát, s most ő bújt oda Yonghoz és fejével, orrával, hajával csiklandozta. Yong meg csak nevetett, és nevetett, hogy a végén már arra sem futotta, hogy "Jaj!" Akkor egymás felé fordultak és megcsókolták egymást erővel, akarattal, szerelemmel: tündér-csókkal.

Reggeli után Yong azt mondta a Rókának:

- Kimegyek kicsit a kertbe...

A Róka megértette: "Később jöhetsz te is." Elmosogatta a reggeli maradványait s elsétált a könyvtárszoba ablaka felé.

Yong elgondolkodva járt körbe-körbe a kertben, mindenkit meglátogatott, mindenkihez szólt egy-két szót, s ahol elhaladt, virágok csilingeltek, puha fű simogatta lábát, a fák felé nyújtották ágaikat, hogy érintse meg őket is, a bambuszerdő méltóságteljesen hajolt meg előtte, s gyülekezett a tollas-bundás népség is, hogy részese legyen a világ egyik legnagyobb csodájának, amikor Yong eljárja a Tündértáncot, elvégzi azt a gyönyörű rítust, amely előkészíti az utat az Élet Forrásához.

A Tündértánc a test tánca, szépsége és kiteljesedése, az Élet Forrása a lélek tánca, szépsége és kiteljesedése. A Tündértáncban a táncoló kedves szerelmes-hívó szavai feltöltik energiával mindkettőjüket, ledöntik a világ állította falakat közöttük, megillatosítják a vágyat: teljesen átadni magukat egymásnak, teljesen eggyé lenni az egységben. De a Tánc erőt is ad az utasoknak, mert hosszú az út a Forrásig, s azt mindkettőjüknek gyalog kell megtenni.

A Róka először csak földöntúli gyönyörűséget látott Yong táncában, s észre sem vette, hogyan keríti lassan hatalmába őt is a Tánc ereje, hogyan olvad el a világ, a fal közöttük, hogyan indul el ő maga Yong felé, hogy a Forráshoz vezető úton együtt menjenek. Yong pedig, amikor táncolt, elfeledkezett mindenről, abban a világban volt, ahol mindig is szeretett volna lenni. Boldog volt, mert szabad volt és szeretett táncolni.

A Róka ott állt az ablak mellett, s észre sem vette, hogy mikor kezdődött a Tánc. Csak hangokat hallott, különös zsongást és valami - eddig sosem látott - lebegést, ami már a Tánc volt, aki Yong volt, de már egy a körülötte lévő világgal.

Yong sétája közben egyszercsak megállt, becsukta a szemét, a nap felé fordult, karjait felé tárta, majd feje felett összezárta és könnyed mozdulattal körbe fordult. Közben kezeit leengedte, követve a fordulatot, majd újra kitárta, átölelve a világot. Talán ez volt a kezdet, köszöntés és tisztelet az Élet földi Forrásának. Talán nem. A tánc folytatódott.

Yong alakja lebegni látszott a fű felett, az Éj-bársonyba bele-belekapott a szél, mintha magával akarná vinni, feje, kezei, teste állandó mozgásban volt, lépett, fordult, hajolt, mint amikor áttetsző fátylat ragad magával a szél.

És énekelt. Nem volt ez néma Tánc! A legszebb dallamok kérték táncra az élőt s szóltak az élettelenhez, hogy az azonnal életre kelt és együtt énekelt Yonggal.

A Róka megkövülten állt az ablakban, szédülés fogta el, úgy érezte, ő is ott száguld a kertben, ugrik, forog, hajol, repül. Forróság öntötte el, meg kellett kapaszkodnia az ablak előtt álló asztal szélében. De csak nézte tovább a Csodát.

Yong körbe-körbe szökellt, most éppen a virágoskert mellett lassított, kezével megérintett egy nap-sárga virágot és kérdezgette:

  szép kis virág, mondd meg nékem
  szeret-e az én szerelmem?

  és te másik, mondd meg már
  hol találom, merre jár?

Újra elénekelte a rövid kis dalt, meghajolt a virágok előtt, majd letépett egyet közülük és a hajába tűzte. Azután tova lépett és új dalba kezdett:

  mondd meg nekem, kis virág
  miért oly szép a világ?

  ne mondj semmit, mert tudom:
  itt van ő, s ez otthonom!

S miközben újabb virágot tűzött az első mellé, jobbra lépett, balra lépett, ismeretlen dallamokat dúdolt, hívogatva a madarakat, kedveskedve a fáknak, mókusoknak, virágoknak - és az ablak mögött álló Rókának.

A virág a helyére került, Yong széles táncba kezdett, át az egész udvaron, ajkán új vers született, szívéből új dallam kelt hozzá szépen, messzehangzón:

  tündér-szárnyon
  szellő-ágon
  kedvesemet megtalálom

  messze szállok
  vissza térek
  mindent, mi szép
  mind' elérek

  ha ő itt van
  nincsen bánat
  megvenni őt, rabtartani
  nem sajnálok semmi árat!

A dal egy pillanatra abbamaradt, de csak azért, hogy a Rókára nézzen, felé nyújtsa a karjait és tréfásan-tisztelettel térdet hajtson előtte. S a következő pillanatban már ott sem volt.

  ó, kedvesem
  hű szerelmem
  hallod-e én szép énekem?
  látod táncom
  öröm-lángom?
  ó, kedvesem
  szép szerelmem
  te mindenem
  tündér-álmom...

A fű együtt hajladozott Yong lépteivel, a virágok együtt énekeltek vele, a madarak körberepkedték, néha a vállára szálltak és a fülébe zengték az ő dalukat. Ilyenkor Yong lelassította a Tánc ütemét, hogy el ne ijedjenek a tollas barátok, feléjük nyúlt, megsimogatni őket, amit egyesek szeretettel megengedtek, mások ijedt csiripelés kíséretében menekültek. De ez csak egy rövid kerülő volt, mert tudták: Yongtól nem kell félni, a szeretet sohasem bánt, a szeretet mindig ölel és simogat. És Yong a madarakat is megkérdezte arról, akit szeret:

  és te, röpke kismadár
  ha messze jár is, megtalál?

A tollas fejek pedig élénken bólogattak, miközben egyhangú-változatos nyelvükön megerősítették: Hát persze, hogy megtalál! S Yong elhitte ezt és boldog volt.

Majd a hintaszék felé került, leült rá, fejét felvetette, szemeit becsukta és a nap felé fordult. Kicsit még izgett-mozgott, hogy kényelmesen elhelyezkedjen, majd mozdulatlanná vált. A nap aranyfénybe vonta arcát, felmelegítette, pótolta a Tánc közben elvesztett földi erőt. Yong pihent és töltekezett: készült a Tánc folytatására és a befejezésre: önmaga Felajánlására, amely azt mondja: A Tied vagyok Istenem, a tied vagyok, természet, a tied vagyok, világ. Fogadjatok be és tápláljatok szüntelen.

A Róka még mindig mozdulatlanul állt bent a házban az ablak előtt. Nézte Yongot: az élő mozdulatlanságot, a szent Asszonyt és nagyon távolinak érezte. Kicsinek látta magát Yonghoz képest, kevésnek, tudatlannak, tompának: embernek. Tudta, hogy lesz folytatása a Táncnak és lesz vége is, s hogy azután mi történik, azt már csak sejtette. A történéseket kettőjükre bízta, és a percekre, s arra, aki a perceket adta és irányítja az idő folyását.

Yong aprót mozdult a padon, fejét kissé oldalra fordította, el a tűző naptól, az ablak felé, amely mögött a Rókát sejtette és elmosolyodott. Szemeit álmosan nyitotta a világra, pislogott párat, majd macskamód nyújtózkodott, felállt a padról és elindult a kert végében virágzó fák felé

A Tánc folytatódott.

Útközben énekelt a virágoknak, leszedett belőlük egy-egy szirmot és a hajába tűzte a többi mellé. S mire elénekelt mindent, ami a szívéből jött, az Éj-bársonyt pompás virágkoszorú díszítette.

A fákon méhek szorgoskodtak. Yong nekik is énekelt, dicsérte a szorgalmukat, s megköszönte a finom mézet, amit ő is nagyon szeret. A méhek körüldöngték, majd terhükkel elszálltak a fészkük felé, minél előbb lerakni azt és jönni vissza újabb adagot gyűjteni, jönni vissza - Yonghoz! Yong benézett a lombok alá, majd vissza a napfényre, hogy azt is megkérdezze:

  hej, napsugár, napsugár!
  szerelmesem merre jár?
  szép szemeddel látod-e?
  fény-kezeddel tartod-e?

S a nap, mintha értené Yong énekét, az ablak felé fordult, fénybe vonta a Róka szoborszerű alakját. Szemei fénylő kék csillagok, haja lángolt, ahogy átsütött rajta a délutáni nap. Az egész alak fényben úszott, mint egy megelevenedett mondabeli óriás. Yong szeretettel nézte, felé intett, majd tova fordult, mert egy játékos arany-barna pillangó szállt a karjára.

Yong óvatosan felemelte a kezét, odafordította a fejét, rákacsintott és amikor látta, hogy a kis szárnyas ékszer jól érzi magát a meleg selymen, neki is énekelt, halkan, egészen a szívéből:

  szállj messzire lepkeszárnyon
  pihenjél meg kis virágon
  tarka lepke, színes árny
  rebbenő-szép szivárvány

  menj messzire, világ-végre
  gyere vissza est're kélve
  megetetlek, megitatlak
  puha ágon jól tartalak

  vidd magaddal szemem színét
  ha látod őt, hozd el szívét
  add szememet mind' őneki
  hozd szerelemét, hozd el neki...

S a pillangó, mintha megértette volna, amit Yong kért tőle, szárnyra kapott, elszállt az ablak felé, és szárnyait billegetve megállapodott az egyik rózsabokron, éppen a Róka előtt.

Yong mozdulatai lelassultak, a Tánc komolyabbá vált, közeledett a vége felé. A nap a fák mögé bújt, az udvaron hosszú árnyak terpeszkedtek. A madarak aludni készültek, a virágok álmosan pislogtak, de a világért sem hunyták volna le addig a szemüket, amíg Yong az udvaron van, amíg be nem fejezi a Táncot. Yong megállt az udvar közepén, az ablak fele fordult, ahol a Rókát sejtette és furcsa, vontatott dalba kezdett. Vallomás volt ez, egyetlen, gyönyörű, hullámzó szólamban énekelve. Yong dala elsősorban Istenhez szólt, mert a Rókát Tőle kapta, s a Rókának Isten adta a Mesét, amely megmentette Yong életét. De szólt a Rókának is, mert szerette és hálás volt neki, hogy magához hívta, hogy elfogadta. Súlyosan gördültek a sorok, de erővel: a hit és a szerelem erejével! Csak a végén élénkült meg és csapott át végtelen ujjongásba, megerősítve mindazt, ami már elhangzott.

  pillangók szárnyán
  tündérek álmán
  hozzád elmegyek

  madarak énekén
  boldogan élek én
  veled

  virágok szirmain
  illatok álmain
  te jössz felém

  napsugár melegén
  csillagfény szekerén
  együtt elmegyünk

  nagyvilág otthonunk
  örömünk, bánatunk
  egymásnak vigaszunk
  te és én - mi vagyunk

  Tánc, Tánc, Tündértánc
  szép kedvesem, merre jársz?
  sasok szárnyán, felhők hátán
  elmész tőlem, messze szállsz?

  Tánc, Tánc, Tündértánc
  szép kedvesem, ugye vársz?... -
  Itt vagyok, itt vagyok!
  mi ketten - boldogok!

Az utolsó sorokat Yong már szinte sikoltotta, karjait az ég felé tárta, majd lábain keresztbe térdelve, fejét a földre hajtotta. Az Éj-bársony a fűre hullt, a mozdulatlan alak várt a feloldozásra.

A Róka kinyitotta a szoba kertre nyíló ajtaját, Yong mellé lépett, letérdelt vele szemben s fejét a földre hajtotta, az Éj-bársony mellé. Mindketten mozdulatlanná dermedtek, csak testük melege áramlott át egymásba, megdobogtatva a szívüket, még jobban felmelegítve azt, ami már eddig is forró volt.

S a hang, a jel, amelyet már annyiszor hallottak ugyan abban a pillanatban, most is megszólalt. Felemelték a fejüket, egymásra néztek és mosolyogtak. A Róka két kezébe fogta Yong arcát, Yong is az övét és azt mondták: Miénk. Majd a Róka felállt, felsegítette Yongot. Bementek a házba, leültek a nappali szobában a kanapéra és hallgattak egy sort. Majd a Róka azt mondta Yongnak:

- Benned élet van... - Yong pedig folytatta a megkezdett mondatot, és elmentek az Élet Forrásához, megkoronázva a mai napot, megszentelve a többit, átadva egymásnak mindent, amijük van, felépítve a remény elpusztíthatatlan acélhídját a lelkükben.

Másnap ki sem mentek a házból, ültek a kanapén, fogták egymás kezét és alig szóltak. A csend volt akkor jó, mert a szavak, a hangok csak elvonták volna a figyelmüket egymásról. Készültek valamire, de erről sem beszéltek. Meg a Miért-ekről sem, mert mindketten érezték, a kérdés feltevése nem változtatna a dolgokon. Inkább hallgattak és érezték egymást.

Este gyertyát gyújtottak, pirítós kenyeret sütöttek, teát ittak és hallgatták a tücskök énekét a kertben. Yong megvajazta a kenyereket, félbe törte őket, mindegyiknek a felét a Rókának adta és ezt mondta:

- Együnk, kedvesem, mert ez a mi életünk kenyere, amely összeköt bennünket, s bárhol legyünk is a világban, egyszer visszatérünk egymáshoz. Én elmegyek, de ha távol leszek is, mindig veled maradok, mert a két fél szelet kenyér egy volt és majd újra egy lesz. Te erőt adtál nekem ezek alatt a napok alatt, s én azt arra használom, hogy megtartsam magam neked arra az időre, amikor újra együtt leszünk.

Ott volt velük Isten és a békesség, arcuk fényesen ragyogott, megvilágítva utolsó vacsorájuk tányéraikon maradt apró morzsáit.

* * *

Másnap Yong elment és elkezdődött a vándorlásuk, külön-külön, magányosan, egymásra várva. Yongot ereje átsegítette mindenen, a Róka pedig morzsolta a napokat, éveket, szomorú volt és magányos, és egyáltalán nem volt biztos benne, hogy valaha is újra találkoznak. Pedig Yong megígérte neki, de hitetlensége miatt vándorolnia kellett évtizedeken át, újra és újra eltévesztve az utat, amely egyenesen visszavezethette volna hozzá.

A ház újra üres lett, a kertben Yong árnya táncolt, esténként a tücskök ugyan úgy énekeltek, mint régen, a Róka lelkében mégis csend volt. S valahányszor megállt a kertre néző ablak előtt, gyorsan elfordult, és csinálta tovább a dolgát, amelyet a világ elvárt tőle.

Az Élet Forrása

Egymással szemben ültek, bent a házban, s a Róka ezt mondta Yongnak:

- Benned élet van... - Yong pedig folytatta:

- Bennem élet van, erő, szépség és szeretet. Szívem van és lelkem, amikből egy másik szív és egy másik lélek lesz. Vérem van, amely az ő vére lesz, lépteim az ő léptei, szemem az ő szeme. És lesz neki haja, lesz neki orra, lesz neki ajka, meleg és pici, az én ajkamból, és lesz neki hangja, kedves puha bársony, az én hangomból. Táplálni fogom őt magamból, ő növekedni fog, és én vele növekszem. És táplálni fogom azután is, együtt leszünk egyre nagyobbak, és az emberek csodálkozni fognak: hogyan lehetséges ez? És én megmondom nekik, hogyan: őrá mutatok, aki belőlem lett, s azt mondom: "Nézzétek, ő én vagyok. Így lehetséges ez." Azután leülünk a fűbe, magunk mellé ültetjük a csodálkozókat, és odaadjuk nekik szeretetünk egy darabját, hogy megértsenek mindent és ők is éljenek. S ha még mindig lesznek kételkedők, kitárom felé a kezemet, s ő is felém nyújtja pici kezét, ujjaink összekapcsolódnak és csak nézzük egymást. Ekkor mindenki meg fogja érteni, hogyan lehetséges ez.

Az életből élet fakad, a szeretetből szeretet, az érintésből érintés, s akkor egyek leszünk: én ismerni foglak téged, te ismerni fogsz engem. Szenteld meg hát az Élet Forrását, hogy szolgálni tudja azt, amire rendeltetett.

Yong lehajtotta a fejét, alázatosan, megadóan, pedig nagyobb és erősebb volt ő mindennél és mindenkinél. A Róka azt mondta: Amen. Majd letérdelt Yong előtt és gyengéden megcsókolta Yong kebleit. Yong kezeit az ölében nyugtatta, a Róka kezébe fogta őket és rájuk hajtotta homlokát. Így maradtak sokáig, csendben, mozdulatlanul, érezve egymás melegét, egymás puhaságát. Yong ruhájának illata, szívének dobbanása kitöltötte a Róka egész valóját, hosszú és gyönyörű utazást tett Yong testében és Yong őbenne. Látták egymás ragyogását, egymás sötét zugait, érezték egymás belső illatát, mert nekik minden illat volt, ami egymásból fakadt. Az idő megállt körülöttük, s ők nem fáradtak el a mozdulatlanságban, mert nem volt ez mozdulatlanság, hanem őrült rohanás egymásban, boldog nevetések, sikolyok, ahogy tépték, szaggatták egymást, de olyan gyengéden, olyan kedvesen, mint a fészekből lassan alászálló madártoll.

Yong szeméből egy gyöngy-csepp hullott a Róka fejére, majd még egy és még egy. Az első a lélek áldása volt, a második a szívé, a harmadik a testé. Akkor a Róka úgy érezte, hogy Yong mindenét odaadta neki és nagyon boldog volt.

S amikor újra dalolni kezdetek a madarak, és a szél végigsimította Yong haját, a Róka felemelte a fejét, kicsit nézték egymást, majd kéz a kézben kimentek a kertbe.

A legfényesebb csillag

A ronville-i esték mindig csendesek voltak; puha árnyakkal, alvó neszekkel teli takaróként borultak Yongra és a Rókára. Szerették ezt a csendet, mert a napközbeni zajok, folytonos tevékenységek után jól esett a pihenés. Mert amikor süt a nap, amikor mindenki él, mozog, örül, akkor a gondolatok sem nyugszanak. Az a szüntelen, határtalan boldogság, amelyet egymás közelsége, egymás látása, érintése adott, maga az újra egymásratalálás megszokhatatlan csodája sokszor elfárasztotta testüket-lelküket. A néha bevillanó múlt, a zavaros, sötét, várakozással megterhelt idők egy-egy pillanata fekete villámként csapott a lelkükbe, megégetve, földre teperve azt. Akkor gyorsan megkeresték és átölelték egymást, arcukat egymáshoz szorították, szemüket becsukták és csendben megvárták, amíg a háborgás lecsendesül, s begyógyul a hirtelen támadt a fekete seb.

Minden nap, amikor beesteledett, Yong és a Róka kiültek a verandára a nádfonatú hintaszékbe egymás mellé, megfogták egymás kezét és hallgatták a lassan éjszakába forduló est neszeit.

Ilyenkor Baby is odajött hozzájuk, felugrott Yong ölébe, összekuporodott és figyelt a csendre, vagy azokra a ritkán elhangzó szavakra, félmondatokra, amelyek elegek voltak egy egész világ elmondására Yong és a Róka között. Amikor óvatosan megmozdult, kicsit fészkelődött, megsimogatták, szeretettel és puhán, s Baby-nek erősen kellett küzdenie a rátörő végtelen nyugalom álmosító takarója ellen, hiszen nem akart elmulasztani egyetlen szót, egyetlen mondatot sem ezekből a csodálatos estékből.

Amikor Yong és a Róka egymásra néztek, mosolyogtak, majd mindketten visszatértek önmagukba, hogy tovább vándoroljanak - egymásban. A Róka érezte Yong finom ujjain az erek lüktetését, amelyek azt mondtak neki: enyém, enyém, enyém..., s mint a kisdiák a leckéjét, boldogan ismételte magában: enyém, enyém, enyém...

Sokszor egyikük vagy másikuk beszédes kedvében volt; ilyenkor régi történeteket meséltek egymásnak a sohasem feledhető múltból, s még annál is régebbről. Voltak olyan esték, amikor emlékképek törtek elő belőlük, máskor csak eszükbe jutott valami, amiről úgy gondolták, hogy a másiknak örömet okoz, ha elmondják. Mint ezen az estén is, amikor Yong ujjain könnyű szorítás jelezte, hogy a Róka mondani akar valamit. Yong mosolyogva fordult a Róka felé, mert tudta, hogy amit hallani fog, az szép lesz és kedves, mint a Róka minden szava hozzá.

- Drága Kicsi Angyal - kezdett bele a Róka -, amikor kisgyerek voltam, nagyon szerettem játszani, kergetőzni a tikkadt mezőn, nagyokat nevetni tréfákon, semmiségeken, szívni az este illatát és nézni a csillagokat. Egyszer elkezdtem megszámolni őket, s már jól bent járt az idő az éjszakában, amikor a faluszélen rámtaláltak és hazaparancsoltak. A számolás abbamaradt, úgyhogy máig sem tudom, hány csillag van az égen...

Yong egyre szélesebben mosolygott, valami hatalmas öröm született a lelkében és áradt szerte, betöltve egész valóját. Egyre szaporábban lélegzett, mintha kitörni készülne valami belőle, ajkait kissé nyitva felejtette, mint a gyermek, akinek csodákat ígérnek: "Játszani fogunk, Istenem, játszani, mint a Mesében a nyuszi meg a róka! Milyen szép lesz, máris milyen szép!..." Megszorította a Róka kezét és várakozóan fordult felé. A Róka pedig mondta tovább:

- Keresgéltem is a csillagok között, nemcsak számoltam őket. Kerestem a legfényesebbet, s amikor megtaláltam, arról álmodoztam, hogy egyszer elmegyek oda, mert az biztosan nagyon szép világ lehet, és én leszek ott a király. Később azután hallottam egy kedves játékról, amit a nagyobbak játszottak hol tréfából, hol nagyon komolyan...

"Játszani fogunk! Igen!" - ujjongott Yong belül, s már a szeme is mosolygott, szaporán pislogva a Róka felé.

- Úgy hívták, hogy Válasszunk magunknak csillagot! Játék is volt ez, meg nem is, néha komoly próba: megismerni egymás szeretetét, egymás szerelmének erejét, s, ha sikerült a próba, ha nem, boldognak lenni, hogy együtt voltak, és megfogadni, hogy ezután még jobban fogják szeretni egymást, nehogy a következő vizsgán megbukjanak.

Esténként derült időben a fiatalok kimentek a falu szélére, a mezőre, az ég alá és azt mondták egymásnak: "Válasszunk csillagot, válasszuk ki a legfényesebbet, ki-ki a magáét és meglátjuk, ugyanazt választottuk-e, vagy mást. Ha ugyanazt, akkor biztosan szeretjük egymást, ha nem, akkor addig válogatunk a csillagok közül, amíg egymásra nem találunk!" Akik komolyan vették a játékot, figyelmesen keresték, hogy melyik csillag tetszhet a párjuknak, a bohókásabbja pedig szándékosan elrontotta a játékot, hogy minél tovább együtt lehessen azzal, akit szeret.

Ennyi volt az egész, s amikor elunták a válogatást, megfogták egymás kezét és lassan, nagy kerülőkkel visszaballagtak a falujukba, ki-ki a maga otthonába, hogy álmaikban tovább folytassák ezt a gyönyörűséget.

- Ó... - Yong csak ennyit tudott mondani, mert tudta, hogy most ők fognak csillagot választani egymásnak, s ennél szebbet el sem tudott volna képzelni.

Amikor felálltak a hintaszékből és elindultak át az udvaron, ki a puszta felé, már teljesen besötétedett. A csillagok fényesen ragyogtak, izgatott remegéssel várták, vajon őket választja-e Yong a Rókának vagy a Róka Yongnak. Lassan lépkedtek a poros úton, egymás kezét fogva, néha egymásra nézve, néha fel az égre, mintha már most próbálnák kiválasztani a saját csillagukat.

A házak elmaradtak mögöttük, hamar kiértek a falu szélére, ahol a végtelen mező és a pusztai szél volt az úr. Megálltak, mintha tanácstalanok lennének: mit is csináljanak; menjenek-e beljebb a mezőre vagy jó lesz itt, ahol vannak? Yong elengedte a Róka kezét, kicsit odébb lépett, párszor körbefordult, közben hol a lába alatti füvet vizsgálgatta, hol felnézett az égre. A Róka szeretettel nézte egy darabig, majd megszólalt:

- Kicsi Angyal, itt vagyunk a csillagok alatt, kezdjük hát a válogatást, s meglásd, milyen gyönyörű csillagot találunk majd mindketten!

A Róka szavaira Yong abbahagyta a toporgást, a Róka felé fordult és aprót bólintott.

Elkezdődött a játék.

Komolyan, a szabályok szerint játszottak. Szemük a csillagokon, körbe-körbe, hogy melyik a legfényesebb. Ide lépkedtek, oda lépkedtek, az ujjaikon számolták az esélyes csillagokat. Azután ismerős szívdobbanást éreztek mindketten, egyszerre, mint mindig, amikor olyan fontos dolgokról volt szó, mint a szerelem, a közelség, az elválás, a visszatérés, az aggodalom: az Élet.

Lassan egymás felé fordultak és elmosolyodtak.

A Világ hirtelen elcsendesedett, feszülten figyelt, várta a bűvös szavakat, amelyek életet adnak az élettelennek, erőt az erőtlennek, s amely oly ritkán hangzik el itt a földön. A Világ csendben várta a két szív együtt-dobbanását, a két lélek eggyé-válását.

Amikor szemük találkozott, azt mondták:

- Te vagy nekem a legfényesebb csillag!

S a Világ boldogan fellélegzett, újra élni kezdett, mert elhangzott a végtelen mondat, az örök, az egyetlen, a lényeges, a mindent elmondó és mindent magában foglaló, a mindent helyettesítő. Elhangzott a legtöbb, az egész, a teljes.

Hangok, dallamok és zajok keltek útra, hogy elvigyék a hírt mindenfelé és még azon túl is: "Elhangzott, amire eddig vártunk, hallottuk a legfontosabbat! Halljátok hát ti is és örüljetek, mert ezt mondták: Te vagy nekem a legfényesebb csillag!"

Nagyot lélegzett a Világ, a pusztai szél vidám táncra kérte Yong ruháját, körbe fogta őket, és ismeretlen, távoli tájak dalait hozta el nekik.

A Róka Yonghoz lépett és átölelték egymást.

A tücskök harsány zenéje lassan alábbhagyott, a játékos szél néha még meg-meglebbentette az Éj-bársonyt, majd puhán visszaejtette Yong vállára, a csillagok tágra nyílt szemekkel néztek le a földre; minden mozdulatlanná vált, mintha az egész világ egy újabb csodára várna.

S ahogy ott álltak csendben, egymást szorosan átölelve, beburkolta őket a végtelen, beburkolta őket a földöntúli szeretet és összetartozás, s szemükből egyre csak jöttek és jöttek a világmindenség legfényesebb csillagai.

Ami a tiéd

Amikor a Róka visszatért Yonghoz, Yong már nem volt fiatal. De szellemét és testét nem kezdte ki az idő, mert a benne lévő erő szüntelen táplálta azokat. Yong lelke fény volt és tündöklés, teste finom bársony, amely élt, ragyogott, meleg volt és puha. Amikor a Róka megérintette Yong lelkét, az felragyogott és a Róka gyönyörködött benne. Amikor pedig megérintették egymást, nagyon boldogok voltak. Minden lélek-fény, minden érintés egy-egy külön szertartás volt számukra, áldozat a szépség, szerelem és bölcsesség oltárán.

Egyik este, amikor már minden csendes volt, s bent a házban csak a lámpa világított, Yong azt mondta a Rókának:

- Itt van a homlokom, érintsd meg és erős leszel.

- Itt van a szemem, nézz bele és csodákat fogsz látni.

- Itt van a hajam, az Éj-bársony. Rejtőzz el benne és boldog leszel.

- Itt vannak a kezeim, fogd erősen őket, mert a tieid.

- Itt van az ajkam, csókold meg gyengéden, hogy édes legyen az esténk.

- Itt vannak a kebleim, érintsd meg őket, mert az jó nekem.

- Itt van az ölem, puha és meleg. Fedezd fel bátran, s ha elfáradtál az úton, pihenj meg benne. Nyugalmad és kedves álmod lesz rejtekében.

- Itt vannak a lábaim, becézd ujjaimat ajkaddal külön-külön, vedd, mint édes gyümölcsöket, mert az mennyei gyönyör nekem.

- Itt vagyok neked. Vedd, ami a tiéd, s akkor nagyon boldogok leszünk.

És a Róka elvette, ami az övé volt, és boldogok voltak akkor, és még sok csendes, lámpafényes estén is.

Faragott kövek

Sok évvel a Tündértánc után a Róka elment Yong régi munkahelyére és megérintette a bejáratot díszítő faragott köveket.

Megtapogatta őket, némelyiket megsimogatta, mintha az érdességét próbálná. Az emberek ki-be jártak az üvegajtón, de senki sem zavarta meg a jelenetet, senki nem nézett a Rókára értetlenül, senki nem furcsállta a viselkedését, ami pedig elég szokatlan volt ebben a forgalmas délelőtti órában. Úgy tűnt, nem törődnek vele, szinte oda sem fordultak, pedig látták, mit csinál, de látták azt is, hogy nem egy zavarodottal vagy különccel van dolguk, hanem valakivel, aki emlékezik. S mivel mindenkinek voltak emlékei, tisztelték az emlékezést és tisztelték azt, aki ide jött felidézni múltjának egy darabját.

Az ajtó mögött emberek jöttek-mentek, tükrében a külvilágot és önmagát látta volna, ha jelenvalót figyeli. Pedig igyekezett nem gondolni a múltra, próbálta nem felidézni azokat a nappalokat és estéket, amikor az ajtó mögött feltűnt Yong szeretett alakja, s felé jött. Néha sikerült, néha nem.

Azután győzött a valóság, a Róka lehajtotta a fejét, lassú mozdulattal kinyitotta az ajtót és elindult befelé, mint régen annyiszor.

Amikor belépett az előtérbe, megállt egy pillanatra körülnézni: úgy van-e minden, mint akkor?

Minden a helyén volt. Baloldalt a fogadópult, amely mögött mindig kedvesen tájékoztatták, hogy Yong éppen hol van. A végén már nem is kellett kérdeznie; gyakori vendég volt itt, ismerősként fogadták, s ha munka ügyben jött is, tudták, hogy neki az első: Yong. Utána jöhet minden és mindenki más.

Megvolt a kényelmes, nagy fekete bőrkanapé is a pulttal szemben, várakozásainak tanúja. Szemben az ajtó, amely egy nagy irodába vezetett, a kanapé mellett jobb oldalt pedig egy kisebb ajtó: annak a másik irodának a bejárata, ahol Yong többedmagával dolgozott. Yong irodája: mosolyok, titkos pillantások, beszélgetések, aggodalmak, kétségek, álmok helye. Az Iroda, ahol minden Őrá emlékeztetett.

A Róka elhaladt a kanapé mellett és belépett a jobboldali ajtón.

Bent is minden ugyan úgy volt, mint régen, az asztalok, a szekrények, a papírkötegek, a gyűrött függönyök a nagy ablakokon, az emberek, akik vagy ültek az asztalok mellett és írtak valamit, vagy papírokkal siettek ki és be. Minden ugyan az volt, csak a legfontosabb nem egyezett: Yong nem volt ott! Asztala mellett valaki más ült, mintha mi sem történt volna. S valóban: mi is történt? Semmi különös, egészen mindennapi eset egy munkahelyen: az egyik személyt felváltotta egy másik az asztal mellett. Valaki elment, kellett helyette más. Az élet nem állhat meg.

Pedig akkor majdnem megállt, de arról nem tudott senki, legalábbis itt.

Az emlékező Rókát itt sem zavarta senki. Oldalt állt, az ajtó közelében, a fal mellett. Onnan járta végig tekintetével az ismerős tárgyakat, keresve rajtuk Yong érintését, faggatva őket a nagy kérdésről: hol vagy? S akkor eszébe jutott, hogy egyszer, amikor itt járt, várnia kellett Yongra. Majd Yong feltűnt az ajtóban, hozzá lépett és rámosolygott. A Rókát olyan végtelen boldogság fogta el, hogy köszöntésképpen azt mondta neki:

- Szép szerelmem, merre jársz?...

- Ha keresel, megtalálsz... - énekelte Yong nevetve a választ, körbefordult, majd kecsesen meghajolt és tündér-mosollyal Rókára a nézett...

A Róka megremegett a távoli gondolat súlya alatt, megrázta a fejét, visszakényszerítette magát a jelenbe.

Nem látott ismerős arcokat; sok év telt már el a Tündértánc óta. Lassan körbesétált az asztalok között, majd megállt az utcára néző egyik nagy üvegablak előtt, félrehajtotta a kopott függönyt és kinézett az ablakon túlra, a világba, amely elnyelte Azt, aki Minden volt neki.

Ismerős illat, könnyű érintés, halk ruhasuhogás zökkentette ki a mozdulatlanságból; az ablak üvegében egy árnyalak közeledett felé. Hát mégis maradt valaki - abból az időből. A Róka elfordult az ablaktól és rámosolygott Shirie-re, Yong barátnőjére. Shirie felnézett rá s kicsit habozva, szinte félénken megkérdezte:

- Őt keresed?

- Őt is, meg az emlékét is.

- Elment... - Shirie keze az ablak fele mozdult, mintha mutatni akarta volna az irányt: elment, arra, el - innen, ki a világba.

- Tudom - felelte a Róka, s száját kérdésre nyitotta, az egyetlenre, ami fontos volt, ami számított: Hova? De Shirie válaszával megelőzte:

- Nem tudom. Nem mondta meg még nekem sem. Amikor kérdeztem, csak annyit felelt: "El, messzire. Egy új életbe. Remélem..." Másnap már nem is jött dolgozni.

- És...

- Azóta sem tudok róla. Nem jött, nem írt, nem üzent. A legjobb barátnőm volt, s én is neki. Mindent elmondtunk egymásnak magunkról. Mindent!... Mindent...

- Akkor tudtad, hogy... - Shirie megint közbevágott:

- Igen! Szeretted! Szeretted... - hangja elhalkult, majd nagy levegőt vett a folytatáshoz. - Őt keresed... Meddig?...

- Amíg meg nem találom! - A Róka hangja halk volt, de keményebb a legkeményebb acélnál.

- És, ha soha... - Shirie nem merte folytatni, de a Róka így is megértette.

- Nincs soha! Nincs határ, nincs élet, nincs halál, csak keresés! Érted, Shirie?! - a Rókát elragadta a szenvedély, már majdnem kiabált. - Keresni kell, mert másnak nincs értelme! Ha nem keresem őt, akkor megcsalom, mert ő is vár a találkozásra, nemcsak én! Keresni kell, mert nem tudok nem keresni! Keresni kell, mert ő már egyszer volt, s újra lennie kell! - hangja csendesebbre csillapult, úgy folytatta, mintha leckét mondana fel. - Akkor, régen, amikor Yong néha kételkedett a jövőben, a jövőnkben, mindig megvigasztaltam, szóval, mosollyal, simogatással, hittel vagy csak a csenddel. Egyszer, amikor nagyon kétségbe volt esve és megkérdezte, hogy mi lesz velünk, azt mondtam neki:

  Túl életen, túl halálon
  a szerelmet megtalálom
  s benne Téged, Kedves
  ki most még csak álom
  de való lesz egyszer
  érzem, tudom, látom
  nem lehet, hogy ne így legyen!
  mert szeretlek végtelen'
  jobban, mint életem
  s ez végtelen isteni erő
  mi győzni fog mindenen
  győzni életen
  s győzni vad halálon!

- Istenem... - Shirie nem tudott többet mondani. Gyengéden megérintette a Róka karját és lehajtotta a fejét. Hosszú, sötétbarna haja eltakarta kerek arcát s azt a két apró könnycseppet, amelyek nem hulltak le, ott maradtak a barna mandula-szemek mélyén, siratva a soha ki nem mondott érzéseket a Róka iránt.

A Róka gyengéden átfogta Shirie vállát, magához ölelte, s fejebúbjára kedves csókot nyomott. Shirie hozzásimult, néha megremegett, fejét a Róka vállába fúrta.

Így álltak mozdulatlanul, készülve egy másik búcsúra, mert mindketten tudták, hogy soha többet nem találkoznak.

Mellettük zajlott a mindennapi irodai élet, de a hangok távoli morajjá szelídültek. Csak ők voltak, még egy kicsit együtt, egymásnak, s ahogy a Róka tekintetét Shirie hajára vetette, az már nem Shirie haja volt, hanem az imádott fekete csoda: az Éj-bársony. Már nem Shirie-t ölelte, hanem Yongot, s a test melege, amelyet érzett, Yong melege volt.

A Rókát szédülés fogta el, belekapaszkodott a hozzá simuló kedves lénybe, majd felemelte a fejét és körülnézett. A hangok felerősödtek, a körülöttük lévők határozott körvonalat nyertek; karjai ismét Shirie vállán nyugodtak.

Lassan mindketten kibontakoztak az ölelésből és egymásra néztek. A Róka megsimogatta Shirie arcát, s hagyta leesni a szeméből azt a két könnycseppet, amelyek a múlt, a vágy, a búcsú könnyei voltak. Shirie elmosolyodott, a Róka visszamosolygott rá, s mindketten hallották a belső hangot: Elvégeztetett!

Meghajoltak egymás felé, majd a Róka határozott léptekkel elindult a kijárat felé és eltűnt a faragott köveket szegélyező bokrok mögött.

Miért sír a bambuszerdő?   [kép]

Évszázezredeken át trópusi klíma uralkodott Közép-Ázsiában, bőséges esővel öntözve a földet, éltető meleget adva növénynek, állatnak. Később az esőzóna délebbre húzódott, a táj elsivatagosodott, s csak a nagy folyók partjain maradt valamennyi élet. Az állatok együtt vándoroltak az esővel, a növények pedig alkalmazkodtak a szárazsághoz, vagy kipusztultak. Némelyek közelebb húzódtak a folyópartokhoz, mások vastag, húsos leveleket növesztettek, ezekben tárolva a vizet. A bambuszok viszonylag szerencsésnek mondhatták magukat, mert mindig is a folyók mellett tanyáztak, és akadtak közöttük szép számmal több száz éves öreg óriások, akik sok mindent láttak, sok mindent hallottak, sok mindent tapasztaltak. Amikor hosszabb időre el-elmaradozott az eső, és az első forró szelek megérintették a bambuszerdő koronáját, fiatalabb társaik megkérdezték őket:

- Mit tegyünk, Tiszteletreméltók, hogy életben maradjunk?

Az öregek kicsit gondolkodtak, majd ezt mondták:

- Eresszétek mélyre a gyökereiteket, mert ott mindig van víz. Amikor a nap heve égeti a leveleinket, szálljatok alá és szívjatok fel annyi vizet, amennyit csak tudtok. S ha eljön az éj, bocsássátok alá a vizet cseppenként a földre, hogy az majd nappal elpárologva, éltessen titeket.

Így is cselekedtek. S amikor beáll az éj és minden elcsendesedik, elkezdenek könnyezni a fiatal bambuszhajtások. A szél néha végigsimítja a fák leveleit, majd tovavonul, s a csendet csak a száraz levelekre hulló könnycseppek apró koppanása töri meg. Néha egy-egy felriadt madár csippant, majd visszatér a csend, a cseppek, a holdvilág és a magány.

De az emberek jobban szeretik a meséket, mint a tudományos magyarázatokat, jobban szeretnek átlépni az álmok világába, ahol semmi sem lehetetlen, ahol minden szép és kedves, ahol mindenre van megoldás.

Ha megállunk a bambuszerdő szélén és hallgatjuk, hogyan sír az erdő, a múlt ködéből elénk tűnik Yoel törékeny alakja, leül mellénk és elmeséli, hogy miért is sírnak a fiatal bambuszok.

S ha próbáljuk mondani neki, hogy az nem úgy van, mi tudjuk a magyarázatát a vízcseppeknek, Yoel csak nevet rajtunk, hiszen ő annak idején megkérdezte a legöregebb bambuszt:

- Mondd csak, Tiszteletreméltó, miért sírtok ti minden éjjel, mi nyomja a szíveteket? És miért pont éjjel sírtok, miért nem napvilágnál?

- Sok évet megértünk, sok mindent láttunk és hallottunk. Szomorú a szívünk, mert amit láttunk, az szenvedés, amit hallottunk, az sóhaj, amit éreztünk, az fájdalom volt, az emberek fájdalma. Szomorú a szívünk, mert nem tudunk segíteni, így hát csak siratunk benneteket, de azt is titokban, akkor, amikor sötét az éj, nehogy könnyeinkkel még szomorúbbá tegyünk titeket.

- De én nem vagyok szomorú, én mindig énekelek, nekem szép a napsugár, szép a pusztaság! A forró szél engem simogat. Hogyan lehetséges ez?

- Kedves gyermek - felelte az öreg bambusz - gyere el minden éjjel és beszélgetünk. Elmondom neked, hogy a napok egyre fáradtabbak lesznek, elmondom, hogy le kell majd hajolnod és egyre nehezebb lesz újra felállni, elmondom, hogy néha fájni fog az élet, de akkor is élned kell. Elmondom azt is, hogy belőled élet fakad és akkor boldog leszel. Gyere el éjjelente és beszélgetünk.

S minden nap, amikor leszállt az éj, Yoel elment az erdőbe, leült az öreg bambusz tövébe és hallgatta őt órákon át. A hold fénye átsütött a bambuszerdő koronáján, különös árnyakat rajzolva Yoel arcára. Az enyhe szellő néha meglebbentette éjfekete haját, felszárította azokat a valódi könnycseppeket, amelyek forrása Yoel tiszta, ártatlan szíve volt, s maga sem értette, miért is sír együtt a bambuszokkal.

Majd eljött a hajnal, elapadtak a könnyek és Yoel visszament az emberek közé.

Mondanivaló egy életre

Ahogy ott ültek egymással szemben, mintha zavarban lettek volna. Azután Yollie megkérdezte George-ot:

- Mit szeretnél mondani?

- Nagyon sok mondanivalóm lenne, Yollie. Nem is tudom, hol kezdjem...

- És mennyi az a sok? - kérdezte Yollie. Kicsit elmosolyodott, finoman, kedvesen.

- Lehet, hogy több óra.

- Nem baj, csak mondjad, van időnk.

- De lehet, hogy több nap is.

- Vagy még több...?

- Igen, még több! Egy életre való mondanivalóm van neked, Yollie.

- Kezdd hát el, kedvesem!

Élet-tánc

Amikor Yollie felnőtt, és megtanult mindent Yongtól, amire szüksége volt az élethez, Yong útjára bocsátotta. Búcsúzás előtt Yong azt mondta neki:

- Amikor megtaláltad az Életedet, üzenj, akkor elmegyek és megáldalak. Most menj, tégy mindent úgy, ahogy mondtam, és én mindig veled leszek.

- Igen, anyám - felelte Yollie.

A szekér elindult Yollie-val az állomás felé, Yollie alakja egyre kisebb lett, de minél messzebb távolodott, lelkük annál jobban olvadt össze, annál jobban lett egy, ami eddig kettő volt, ami eddig csak egymás mellett létezett.

* * *

Yollie úgy tett, ahogy az anyja mondta, s amikor megtalálta az Életét, üzent Yongnak. Yong elment hozzájuk, beszélgetett velük, majd kétszer megáldotta őket. Először elmondta felettük az Anyai Áldás legősibb szavait, amelyek talán az embernél is régebbiek, de Yong emlékezett rájuk. Majd elmentek a templomba, ahol Yong Istennek ajánlotta Yollie-t és George-ot.

Az áldások után hazamentek, Yong átadta nekik a szeretet és erő által megszentelt gyűrűket, megbeszélték az esküvő napját, teát ittak és aludni tértek. Másnap Yong visszatért Ronville-be, előkészítette a házat az esküvőre, a szobáját a szerelemre, és várta őket.

Amikor eljött a nap, Yong kiment az állomásra. A vonat megérkezett, Yollie és George leszálltak, megölelték Yongot és hazasétáltak Yonghoz.

Másnap reggel Yong megkérdezte Yollie-t:

- Hol szeretnéd eljárni az Élet-táncot?

- A Mese előtt - felelte Yollie. Yong bólintott. Ő is így gondolta.

A nap végén, amikor eltávozott a vendégsereg, Yollie és George bementek Yong szobájába és eljárták az Élet-táncot: felépítették a közös házukat - egymásból, hogy ezután ebben lakjanak.

A szoba küszöbét kéz a kézben lépték át, leültek a nagy asztal mellé az odakészített székekre. Nézték egymást, George Yollie kezét szorongatta, mosolyogtak, hallgattak - ültek a boldogságban.

- Szeretném elmondani, kedves - törte meg a csendet Yollie -, hogy miért ide jöttünk eltölteni az első közös éjszakánkat.

George kezével apró mozdulatot tett: hívta Yollie-t magához, közel. Yollie értette, hiszen szerették egymást. Felállt, s George ölébe ült. George védőn átfogta a derekát, lágyan magához szorította. Yollie keze George vállán pihent, arca komollyá vált, mert szent dolgokról készült beszélni.

- Ez a szoba több, mint csak része a háznak, ez Anyánk Szobája. Ide lépett be először, amikor Ronville-be érkezett, itt töltötte az első éjszakáját akkor - egyedül, az elsőt - George-zsal, aki elment, s az elsőt a Rókával, aki visszajött. Ez a szoba az Első Éjek Kertje, ahonnan az Élet ered s ahova az Élet visszatér, mert az első éjszakákon túl Yong itt töltötte az össze többi éjszakát is, testével, lelkével megszentelve mindent, amit itt látsz, kedves. Ez nem is szoba, hanem templom - az Élet Temploma! Az oltárkép a Mese, amely Anyánk érkezése óta itt van a falon, az oltár pedig maga az ágy, itt, mellettünk. A kedves áldozat helye, amelyből az Élet fakad.

Anyánk most is itt van velünk, mert Ő mindenben és mindenkiben benne van. Ő az Élet hordozója és továbbadója, egy végtelen lánc erős szeme, amelynek egyik oldalán az elődök végtelen sora, a másikon én - mi. Miután megáldott minket, a világ részévé váltunk, mert az Anyai Áldás nem csupán ősi szavak egymásutánja, hanem közvetítő erő is a nem látható világok felé. Nemsokára eljárjuk az Élet-táncot, hogy külön épült házainkat eggyé tegyük.

Amikor elkezdjük a Táncot, már csak test leszünk, erősek, szépek, izgatóak egymás számára. Nézni, kívánni fogjuk egymást - jobban, mint most, jobban, mint valaha is elképzeltük. Egymással szemben állunk majd, hogy jól láthassuk egymás szépségét, kezünket egymás felé nyújtjuk, ujjaink hegyét összeérintjük, hogy létrejöjjön az első kapcsolat - túl a lelkeken, a testek között is. S amikor már remegni fogunk a vágytól, amikor látható lesz a te vágyad s az enyém is, feléd lépek és te felém. Ujjainkat összefonjuk, ezáltal olyanok lesznek, mint az igazi házak tetőgerendái: erősek, szilárdak, viharoknak ellenállók. Karjaink felfele emelkednek majd, háztetőt formálnak: a mi házunk tetejét. Testünk majdnem összeér s csak nézzük egymást végtelen szerelemmel. Megtesszük az utolsó lépést, a csúcsos kéz-tető öleléssé válik: az eddig két külön ház egy lesz. S akkor kipróbáljuk, mennyit bír a mi házunk: azt teszünk egymással, ami jó nekünk, mert a szerelemben minden megengedett.
Eljárjuk az Élet-táncot, hogy éljünk és továbbadjuk az életet.

Yollie kibontakozott George öleléséből, felállt és ezt mondta:

- Most pedig legyünk csak test, hogy szépen tudjunk táncolni. Öltözzünk a szerelem ruháiba és építsük fel a házunkat, amely egy, örök, szilárd és gyönyörű, mert belőlünk épül.

Yollie felállt, elvették egymás ruháit és egyenként megcsókolták őket, mert: Ez védelmez Téged..., Ez beburkol Téged..., Ez melegít Téged..., Ez eltakar Téged... Szeretettel néztek az összekeveredett ruhakupacra s azt gondolták: Ez mind a Tied, ezért kedves nekem, majd egyszerre szólaltak meg és mondták ki a gyönyörű igazságot: Ez mind a miénk.

Bár vágyaik az égig csaptak, nem kellett visszafogni magukat, mert tudták, hogy amikor az Élet-táncot fogják járni, annál gyönyörűbb nem létezik. Ahogy a könnyű ruhák egyenként a földre hulltak, meg-megálltak, nézték egymás formáit, egymás erejét, megérintették a kedves részeket, csókokkal illették őket, s ott tartották az arcukat, hogy soha ne feledjék a szeretett lény testének illatát. A ruhák fecske-szárnyakon szálltak a levegőben: kecsesen, hangtalan-puhán. S amikor már minden madár messze szállt, amikor már csak test voltak, megálltak egymással szemben büszkén, egyenesen és összeérintették az ujjaikat: elkezdték táncolni a legszebb, legforróbb és legtitokzatosabb táncot, amelyből nemcsak gyönyör, hanem Élet is fakad.

Amikor ujjaik találkoztak, mindketten megremegtek, mert megérezték egymást úgy, ahogy előtte sohasem, s tudták, hogy ez még csak a kezdet. Yollie elmosolyodott, mint a tündérek, szeme különös fényben csillogott; George csak nézte, mert ilyen szépet, ilyen csodát még sohasem látott.

Yollie előre lépett egy leheletnyit; elindultak egymás felé.

- Íme a két fél ház. - szólalt meg tiszta hangon Yollie. - Apáink és Anyáink építették gondossággal, szeretettel. Úgy, hogy a két fél majd egyszer pontosan összeilljen. Eljött az idő, kedves. Érjenek össze a falak, s lépjünk be a mi közös házunkba, lakjunk ott, mert abban meleg van, csend és védelem. A meleget szerelmünk adja, a csendet lelkünk, mert szavak nélkül is értjük egymást, a védelmet pedig az erőnk, amelyet Anyánk adott nekünk.

Egyet léptek egymás felé - be a házukba. Karjuk tetőt formált, testüket beburkolta a szerelem illata. Yollie elmosolyodott, fejét felvetette, ajkai szétnyíltak. Még egyet léptek - az utolsót. Tenyerük, karjuk, testük összeért, a ház karcsú, csúcsos templommá változott. Érezték a meleget - egymás melegét, a csendet - egymás csendjét, s az erőt - egymás erejét. Érezték a vágyat is, mindennél jobban, sürgetően, tolakodóan.

Ajkuk összeforrt, kezük a templomtorony magasságából ölelésre vált. Testük vibrált, tudták, hogy mindketten a Tündérkapu előtt állnak, s hamarosan bebocsátást nyernek az Országba.

Ölelték egymást, Yollie jobb lába George csípőjére fonódott, s ez tovább fokozta a már szinte elviselhetetlen szorítást. A Tündérkapu könnyedén kinyílt apró mozdulataikra, s George tudta, neki mostantól örökre nyitva áll. Akkor mehet be rajta, amikor csak akar, s addig tartózkodhat Tündérországban, ameddig az öröm mindkettőjüknek. Ennek ellenére óvatosan lépett be; először csak körbenézett: milyen is a világ a Kapun túl? Ki-ki lépett a Kapun, hogy újra és újra átélje a belépés gyönyörét.

Majd Yollie egyre sürgetőbb remegése elmondta neki, hogy jöjjön beljebb, fedezze fel Yollie Tündérországát a maga teljességében, barangoljon bátran a meleg, puha barlangokban forró, illatos patakokat fakasztva...

George nem késlekedett, a vágy magával ragadta, együtt járták Tündérország útjait, hol csak lassan lépkedve, hol rohanva, egymást kergetve, hol megpihenve a bársony-finom utakon.

Illatuk összekeveredett, s ez az új illat még tovább űzte őket, más tájakra, egyre beljebb, egyre gyorsabban, mintha kevés lenne az idejük. S valóban kevés volt, mert közeledett a királlyá koronázás pillanata, minden utazás végső célja, értelme, beteljesedése.

S amikor már úgy szorították egymást, hogy levegőt is alig kaptak, amikor már elviselhetetlen volt szerelmük illatának ereje, amikor a fénylő nap elvakította őket, Tündérország Királynőre a fejükre tette a gyönyör koronáját. Már nem ők voltak, Yollie és George, hanem egy, mindenben: lelkük a teljes szerelemben, testük a teljes odaadásban. Yollie nem bírta tovább ezt a végtelen gyönyörűséget, ajkát elvette George ajkáról, teste ívben hátrafeszült, s élesen felsikoltott. De George dereka köré font lába nem engedett a szorításából, mert ez a sikoly nem az elválás, hanem a még teljesebb összetartozás isteni hangja volt.

Szeme a Mesére tévedt, érthetetlen szavakat suttogott: köszönetet mondott Yongnak, a Rókának, s mindannak az előttük járó sok ezer nemzedéknek, akiknek Küldött-élete ehhez a földöntúli gyönyörhöz vezette őket.

George szeme elhomályosult, ajkát Yollie nyakára tapasztotta, s lecsókolta róla a beteljesülés édes nedveit. Mohón szívta Yollie bőrének illatát s nem tudott betelni vele. Yollie néha megremegett, fényes arcát George fejére hajtotta. Az Éj-bársony betakarta őket, a hangok, lélegzetek, mozdulatok messzire mentek; a szobában a teljesség csendje lett az úr.

Majd a tűz parázzsá szelídült, Yollie elengedte George derekát. George felemelte a fejét, Yollie-ra nézett. Megfogták egymás kezét, s Yollie ezt mondta:

- Köszöntelek új házunkban, kedves! Gyönyörű volt az építés, köszönöm neked! Jó itt lakni veled s továbbépíteni napról napra, évről évre. Ma élet fogant a házunkban, hamarosan vendég érkezik, aki velünk marad örökre. Köszöntelek téged is, Legkedvesebb Vendég, aki belőlünk lettél, aki mi vagyunk, akit mi táplálunk és védelmezünk, s akit az egész világ szeretni fog, mert Yongot is szereti a világ.

Ajkuk ismét találkozott, majd kibontakoztak az ölelésből és a Mese felé fordultak.

- Az Élet Első Táncát eljártuk - mondta Yollie. - Tudjuk a dolgunkat és tesszük is azt, mert ez a kötelességünk.

Majd aludni tértek, s amikor néha felébredtek, újra táncoltak, soha el nem fáradva, mert ez a tánc könnyű és áttetsző, mint a kristályként ragyogó felhők a tavaszi égen.

Yollie Tündérországában, a Tündérkapun túl pedig az Élet igazi táncát járta George hátrahagyott sok millió apró harcosa, űzve egymást, versengve az első helyért: ki éri el leghamarább az Egyetlent, Tündérország Királynőjét, aki magába fogadja a győztest, hogy kettőjük nászából új élet szülessen.

Erről a vad, kíméletlen hajszáról még csak Yollie tudott, s ez a tudás nyugodt álmot adott neki.

George is aludt, s álmodott az utazásról, amelyet nemrég tettek meg, álmodott arról, aki eddig csak álom volt - sokszor úgy érezte, elérhetetlen -, s most ott szuszog, mocorog mellette, mert az övé.

* * *

Majd eljött a reggel, s Yong a konyhában ülve várta őket. Amikor beléptek, mosolyogva feléjük fordult és nézte őket. Kézenfogva elé járultak megálltak előtte és vártak. Yong a lányára nézet, aprót biccentett. Yollie azt mondta:

- Kedves Anyánk, az Élet-táncot eljártuk, házunkat felépítettük. Benne lakozunk és Vendéget is várunk. Áldj meg minket ismét és áldd meg házunk érkező új lakóját is, hogy növekedjen erőben, szeretetben és bölcsességben. Áldd meg, hogy olyan legyen, mint te vagy, mint ahogy én is olyanná lettem.

Yollie és George letérdeltek Yong előtt. Yong kezeit Yollie arcára tette, kétfelől érintve azt, lehajolt és puhán megcsókolta Yollie haját. Ugyan így tett George-zsal is, majd mindhárman felálltak. Yong megölelte őket, majd letérdelt Yollie előtt és megcsókolta Yollie ruháját ott, ahol a most született kis élet elkezdte élni első napját a földön.

Leültek a konyhaasztalhoz, Yong elmondta az asztali áldást és a köszöntőt.

- Áldjon meg benneteket az Úr, mert Ő nagyobb, mint én; Ő a leghatalmasabb. Őrizzen meg titeket az Ő kegyelme minden jóban, minden szépben, minden erőben és minden szeretetben. Adjon nektek az Úr bölcsességet, mert az én bölcsességem is Tőle származik, s Ő mindenkinél bölcsebb.

Házam a ti házatok, életem a ti életetek, kezem a ti kezetek, szívem a ti szívetek. Gyertek és éljetek a jóval, amit adok nektek, s menjetek, ha úgy kívánja a szolgálat. Ide mindig visszatérhettek, mert ez Yong háza, a Szeretet, Erő és Békesség helye. Az enyém - s tiétek is mindörökre. Itt védve vagytok, mert itt lakom és megvédelek benneteket. Még akkor is, ha már nem láttok, mint most láthattok, mert én igazán soha nem távozom el ebből a házból. A lelkem itt marad s ez elég.

Most pedig menjetek utatokra, s amikor házatok új lakója megérkezik, üzenjetek, én elmegyek és megáldom őt is.

Yong elhallgatott, Yollie és George lehajtották a fejüket és együtt mondták:

- Úgy legyen, Anyánk!

Majd megreggeliztek, teát ittak, összepakolták kevés holmijukat, és elindultak azon az úton, amelyen sok-sok éve Yong is elindult anyja áldásával kísérve.

Yong sokáig nézte őket a kerítés kifényesedett léceit szorongatva, ahogy kéz a kézben egyre kisebbek lettek, majd imbolygó árnyakká váltak a lemenő nap opálos fényében.

búcsú   [kép]

hívom és nem jön el
szólítom és nem felel

*   *   *

"Nekünk nem az a dolgunk, hogy szeretve legyünk, hanem, hogy szeretetet adjunk egyformán mindenkinek. Nem az a dolgunk, hogy simogassanak, becézgessenek és azt mondják: "Kedvesem...", hanem, hogy ha ezt halljuk valakitől, aki úgy érzi, hogy szeret, lakatot tegyünk a szívünkre és az ajkunkra, bármennyire fáj is látni a másik szenvedését, bármennyire fáj is, hogy mi is szeretünk, de nem szerethetünk. Küldöttek vagyunk ebben a világban, utunkat régen kiszabták, s attól eltérni nem tudunk..."

Yong

  [lap tetejére]   [tartalom]   [nyitólap]