ISMERETLEN ISMERŐSÖK


NAPSUGÁR

A világ legszebb mondata  [kép]
Tündérfény
Csepp-vers
Napfelkelte
Kék  [kép]
Végtelen utazás  [kép]
A kétszívű asszony
Az én versem
Kétsoros
Altató
Rózsaillat
Napsugár Váró-verse
Kiránduló vers
Őszben
Hótündér
Este
Fűben jártam
-soroló
A szerelem illata


NAPOCSKA

Első Váró-vers
Baba-vers
Halloween-re
Ki áll az ajtóban?   [kép]
Hótaposó
Cica-vers
Madár-ének
Gólya-nóta
Ruca-nóta
Gyöngyön jártam

 

LIZA

LIZA
Évszakok
Álom-ének
Tarka álmok   [kép]
Altató
A tárgyak üzenete
Az asztal, amelyik megszólalt
Szekrény Apó
A jade kőről
  [kép]
Fázom...
Néha túl sok az élet
Találkozás


AIRAM

Szikrázó fehér hó
Régi Mária-ének
Karácsonyra   [kép]
Hegyek ormán...
Karácsony, 2002
  [kép]
Újév, 2003
  [kép]
Ne félj, csak higgy
A mindennapi kenyér
Rangob lovag és Airam története

 

 

 

  [tartalom]   [nyitólap]  

 

 

 


 

 

Néhány hónappal Yong elvesztése után már nem bírtam tovább az egyedüllétet;
muszáj volt kiordítanom a világba a fájdalmamat.
Bejelentkeztem egy internetes fórumba és leírtam, hogy mi történt velem.
Segítséget, útmutatást kértem: hogyan tudom elfelejteni,
Akit nem lehet elfelejteni. Hátha...

Így tettem szert ismerősökre a messze távolban, akik sorsa az enyémhez hasonlóan alakult.
Elbeszélgettünk, támaszai, vigasztalói voltunk egymásnak. Közben sok szép is született,
mert a rokon sors, a hasonló történések nemcsak részvétet ébresztenek,
hanem megnyitják a szívet a szépre is.

Sohasem találkoztam velük, de megismertük egymást, s ezáltal
olyan közel kerültünk egymáshoz, ahogy talán azok sem,
akik örökre összekötik az életüket.

* * *

Sokan feltették már a kérdést: áldás-e az Internet vagy átok?
Egyik sem, csupán egy eszköz, amelyet erre is használhatunk, meg arra is.
Van, akiknek a kezében áldás, s vannak olyanok is, akikében átokká válik.
Engem sokszor átsegített a nehéz perceken.

 

 

 



 

NAPSUGÁR
Puha, meleg fészek

 

A világ legszebb mondata   [kép]

Egyszer azt írtam Neked:

Amikor a tengerparton vagyok, néha eljátszom a gondolattal, hogy ha beleteszem a kezemet a vízbe, lehet, hogy egy cseppjét valaki szintén megérintette valahol Japánban, több tízezer kilóméterre innen. Vajon ki lehetett az, hol van most és mit csinál?

S Te válaszodban nekem adtad a világ legszebb mondatát:

Lehet, hogy a tengernek az a cseppje nem is Japánba jut el. Talán pára lesz belőle, felhő, és valahol esőként hullik le...

A legszebb mondat ez, amit életemben olvastam, s nem hiszem, hogy ennél szebbet valaha is tudna mondani valaki. Szebb ez, mintha azt mondtad volna: "Szeretlek!", szebb annál, hogy "Féltelek", hogy "Hiányzol", hogy "Te vagy minden nekem!". Szebb annál, hogy "Szép vagy és erős!", szebb annál, hogy "Jó veled!"

Mindennél szebb ez a mondat, mert benne van minden. Minden, amit el lehet mondani egymásnak, minden, amit érzel, amit kívánsz, ami boldoggá tesz, ami jó Neked. Benne van minden és még több: benne vagyunk mi, aki egy és egy is marad örökké.

Köszönöm, Kedves, hogy megajándékoztál a világ legszebb mondatával, hogy nekem mondtad el azt. Az a néhány csepp víz, amit a sziklák mellől küldtem Neked, tápláljon minket, mint ahogy a virágot is az eső és a napfény élteti. Én adom a vizet, Te vagy a Napfény, s mi együtt szép virág vagyunk, olyan szép, hogy aki lát bennünket, elcsodálkozik: ilyen lehetséges? Igen, lehetséges, mert akkor azt mondtad:

"Lehet, hogy a tengernek az a cseppje nem is Japánba jut el.
Talán pára lesz belőle, felhő, és valahol esőként hullik le... "

Ez volt a kezdet és ez a folytatás is. Befejezés pedig nincs, mert ami szép, erős és egy, az örökké tart.

 

Tündérfény

Amikor kilépsz a munkahelyedről az utcára (talán ebédszünet vagy valami más), a kapu alatt automatikusan kinyitod az esernyőt, mert esik. A táskád a válladon, jobb kezedben tartod az ernyőt, s mielőtt kilépsz az esőbe, kicsit körülnézel, majd lassan elindulsz. Az utca tele emberekkel, autókkal, zajokkal. Mész, de egyszercsak lelassulnak a lépteid és megállsz. Az ernyő alól felnézel a borús égre, az esőre, s mintha éreznél valamit. Leereszted az ernyőt, amely összecsukódik. Állsz az esőben, kezedben az összecsukódott esernyő, fejedet felveted, ajkaid kicsit nyitva, s rájuk esik az eső egy-egy cseppje. Más cseppek a homlokodat érintik, de sem az ajkaidról, sem a homlokodról nem folynak le a cseppek, hanem részeddé válnak. Felfele nézel, valahova nagyon messzire, ahonnan jönnek azok a cseppek, amelyek Neked lettek szánva. S azok a Tieid is lesznek, tested részei, lelked részei. Ahogy ott állsz, lassan gyöngyház-színű fény-glória vesz körül, amelyet erőd táplál és azok a cseppek, amelyek oly messziről jöttek Hozzád. A fényt nem látja senki más, csak Te meg én, s Te nem is csodálkozol a fényen, mintha már vártad is volna.

Körülötted az emberek futnak a dolgukra, némelyek furcsán néznek Rád, némelyek elrohannak Melletted és csodálkozva fordulnak vissza: "Ennek meg mi baja?", majd mennek tovább. Vannak, akik nagy ívben kikerülnek, mert félnek Tőled, hiszen nem úgy viselkedsz, mint a tömeg. Te pedig állsz még egy kicsit, töltekezel az erővel és a szeretettel, majd lassan tovább indulsz. Lépteid könnyű táncok fűzére, s a Rád hulló esőcseppek ezerszínű fényszikrát hányva porlanak a semmibe.

Amikor visszatérsz a munkahelyedre, egy pillanatra megáll körülötted az idő, senki nem kérdez semmit, csak néznek, csodálkozva, irigykedve, értőn és értetlenül. S az egyik, aki már nem bírja tovább szó nélkül, az is csak ennyit mond: "Ez Tündérországban járt!" Te pedig végzed a dolgodat, mint máskor és mosolyogsz, mosolyogsz...

 

Csepp-vers

Csepp, csepp, esőcsepp
Elpárolgott? Hova lett?

Itt vagyok, itt vagyok!
Nem vagyok én eső már,
Jött Szél Apó, nincs több felhő!
Így lettem én Napsugár!

 


Napocskának írtam ezt a verset, de nem küldtem el aznap. Másnap kaptam Tőled az "Ásító nap" animációt.
Azután elküldtem a verset és megírtam, hogy boldog vagyok, mert egyek a gondolataink. Csodát emlegettem,
mert valóban csoda történt. Nem az első és nem is az utolsó.

Napfelkelte

Amikor felkel a nap
És kinyitja álmos, nagy szemét,
Elégedetten ásít, forgolódik,
Mert újra itt a reggel, elmúlt a sötét.

Az éj morogva elvonult,
Neki mára már bealkonyult.
De még egyszer visszaszól zsémbesen:
"A nap alatt nekem miért nincs helyem?!"

    

 

S egy másik alkalommal, amikor Rád gondoltam, akkor is született egy "Napfelkelte".

Napfelkelte

Felkel a nap minden reggel - hűségben
Beragyogva eget-földet - szépségben
Ébredezik már a világ - kedvesen
Elpihennek a csillagok - csendesen

 


Néha küldtél képeket, hogy gyönyörködjem bennük. Nézegettem őket, szépek voltak és különlegesek,
mert Te küldted őket. S némelyik mögött ott voltunk mindketten és egymásra mosolyogtunk. Akkor
eszembe jutottak szavak, mondatok.
Az egyik ilyen kép egy kék tóparti estét ábrázolt, körben hegyekkel.

Kék   [kép]

kék kék
kék kép
kép kék
kép kép

szemem szemed szemünk
kezem kezed kezünk
ajkam ajkad ajkunk
illatom illatod illatunk
akarom akarod akarjuk
EGY
Mi

Tűz, tűz, tiszta tűz
bút-bánatot mind elűz!

pillantásod betakar...

érintéseink
öt meg öt az tíz
tíz meg tíz az húsz
húsz az meg
EGY
Mi

hulló levél, erdő-avar
gömbölyű csigaház, puha meleg fészek

Asztalhoz, mindenki
a kalácsok mind készek!

édes Jézus, légy vendégünk,
áldd meg, amit adtál nékünk...

falatom falatod falatunk
édes
Édes

gyertyafény gyertyafény csillagok csillagok
gyertyafény csillagok
csillagok csillagok
szikrázó csend
EGY
Mi

 


A másik képen pedig felhőkön is túlnyúló hegycsúcsokról mosolyogsz rám.

Végtelen utazás   [kép]

Elvittél magaddal egy napon
elvittél magaddal holdfényben, csillagon
egy cseppben, mely rád hullt csendesen
egy szívben, mely így szólt: "Kedvesem..."

Elvittél, mert fontos volt neked
elvittél, mert nincs más, ki szeret
elvittél, hogy ott legyek veled
s érintsem Napsugár-szemed

 


A legtöbb asszony - egyszer vagy többször életében - átéli azt a különleges-gyönyörű időszakot,
amikor két szíve van. Nem úgy, hogy két embert szeret egyszerre, kétfele húz a szíve, megosztja a
szívét, hanem két szíve van: valóságosan. "A kétszivű asszony" Rólad és Napocskáról szól, Kedves.

A kétszívű asszony

- Nézd, Kedves - szóltál egy napon,
s angyal-arcod mosolyog -
itt van egyik szívem,
mely mindkettőnkért dobog
s ott a másik, alant,
a Tündér-kapu felett.
Még nem hallik édes hangja,
de halk dobbanásait
szívem, itt fent, oly örömmel hallja!

Lásd, nekem két szívem van most.
Tudtad te ezt a csodát?
Isten adott egyet,
s Te adtad párját - szerelmünk zálogát.

Az egyik szív egészen enyém,
a másik kedvesebb nekem:
közös "szerzemény".
Isten adta, mely fenn dobog
s mi lent muzsikál,
te adtad, Kedves, mindenem!

 


Az én versem

Kedves, szelíd, hűséges, puha
barna, csillogó, gyengéd
édes mosolya
ereje erőm
hűsége oszlopom
ajka vágyam
arca párnám
szeme mélységem
keze - mindenem!

 


Kétsoros

Ajkad rózsaszirom, mit ha érinthetek,
Megfogom két kezed, s Veled messze elmegyek...

 

 

Altató

Ha párnádra hajtod kedves arcod csendesen,
s kis szíved is lassan elpihen,
ha ajkad mosolya tovatűnt szép álomba' már,
csendes éjt, csendes éjt, Napsugár...

 


Rózsaillat

Ha álomra hajtod szép fejed,
Ha kis szíved elpihen, s csendben szendereg,
Ne félj a csodák országába menni át,
És érezni a szeretet-rózsák bűvös illatát.

 

 

Napsugár Váró-verse

Vár, vár, nagyon vár
A Napsugár mire vár?

Megmondom én, mire vár:
Hogy tűnjön a felhő már.

Ragyogjon, nevessen,
Kacagjon fényesen,
Virágot növeljen,
Világot öleljen ...

... Szép szemmel szeressen,
Engem megkeressen.

 

Kiránduló vers

Sziklák, völgyek,
Berkek, tölgyek,
Virágos rét, Napsugár,
Mindez, mindez miránk vár!

Gyere közénk hegyet mászni,
Nagy csizmában berket járni,
Hívogat a kis virág,
Rét köntöse, arany ág.

Tábortűznél énekelni,
Láng-játékban elmerülni,
Nézni szemed sugarát,
Nyitni lelkünk kapuját.

Szép szalonnát nyársra tenni,
Sós kenyeret vígan enni,
Kéz a kézben menni, menni...

 

Őszben

Fú a szél, zúg a szél,
Száraz levél táncra kél.

Fú a szél, zúg a szél,
Szél Apó útra kél.

Fú a szél, zúg a szél,
Múlik az ősz, jön a tél.

 


Hótündér

Szép Kedvesem,

Ha elnézel a távolba,
a hóban mindent meglátsz,
ami fontos és szükséges,
mert abban minden egyesül
és minden visszatükröződik.
Tisztán, mint a hó,
mert belőle származik
és Hozzád talál.
Ha egy csepp leesik az égből,
útközben hópehellyé válik
és kedves arcodon hűs sugárrá olvad,
az én voltam
puhán, tisztán és fehéren,
mint a szentek és az angyalok,
akik csak jót tudnak tenni,
akik tudnak szépen énekelni,
hogy aki hallja, boldog legyen.
Az én énekem
a sorok,
amelyek Neked üzennek
az érzések,
melyeknek nem szükséges távolság,
hogy Hozzád eljussanak,
a csók,
melyet én adok Neked,
ha szép kezed homlokodhoz érinted.
A hó én vagyok
és Te vagy
a hó mi vagyunk
az esőcsepp mi vagyunk
a sarjadó fűszál mi vagyunk
az édes gyümölcs mi vagyunk
az avar mi vagyunk
a világ mi vagyunk
egymásnak
magunknak
nekünk
értünk
általunk
örökké...

szép hó, kedves hó
melegbarna szemű tó
piros arcok, pajkos mosoly
Szép Kedvesem, ne légy komoly

szép hó, kedves hó
az élet játék
s játszani jó
játsszunk hát,
amíg lehet
ne számoljuk
a perceket

szép hó, kedves hó...
szép hó, kedves hó...
szép hó, kedves hó...

 

 

Egyik este nézegettem egy vers- és idézetgyűjteményt. Én állítottam össze és írtam le kézzel kb. 16-17 éves koromban. Az idézetek között volt néhány saját gondolatom is. Az egyik egy kép az esti Alföldről:

"Kigyúltak az első csillagok, az ég mélykékké vált, mint a csiszolt zafír."

Akkor láttam magam előtt azt a szép estét és Téged, ahogy kéz a kézben sétálunk hazafele a mezőről, be a faluba a poros földúton, amely még a nappal melegével simogatja lábunkat. Lámpásunk a kigyúló csillagok és milliónyi tücsök gyönyörű zenéje, a fészkükbe hazatérő késői madarak sejtelmes szárny-surranásaival kísérve.

Este

Kigyúltak már az első csillagok
ég alján kelő hold ragyog
a szél is elült csendesen
Add kezed, menjünk, Kedvesem.

A menny sötétre vált hamar
megannyi drágakő - s ím a legfényesebb:
Add kezed, jer Kedvesem
s fordítsd felém szép szemed.

Az éj csiszolt zafír, mit gyémántpor ékesít
a csend esténkre könnyű fátylat terít...
Add kezed, jer Kedvesem
legyünk egy a csillagokkal,
mi' éjt ékesít.

 

Fűben jártam

Fűben jártam, szépet láttam
Kedvesemnek kedves szívét
egyszeribe' megtaláltam!

Mezőn jártam, szellőt láttam
Kedvesemnek bársony-haját
szellők szárnyán megtaláltam!

Hegyen jártam, havat láttam
Kedvesemnek szeme-fényét
szemem tükrén megtaláltam!

Otthon jártam, csodát láttam
Tündérálmot, tündértáncot:
Kedvesemet megtaláltam!

 


Egyik vasárnap reggel, amikor felébredtem, puha-meleg képet láttam magam előtt: Téged.
Akkor eszembe jutott ez a mondóka:

-soroló

Hozzád bújni jó
tested fehér hó
ajkad piros alma
szerelem hatalma

Hozzád bújni jó
így maradni jó
soha el nem menni
szeretni
szeretni

Hozzád bújni jó
szorítani jó
elmerülni benned
akarva
akarva

Hozzád bújni jó
átkarolni jó
játékos kezemmel
játékos kezeddel
forró szerelemmel

Hozzád bújni jó
csókot adni jó
Gyönyörök Kertjében
elpihenni jó

 

A szerelem illata

Egyik nap, amikor hazaérkeztél egy hosszú, fáradt nap után, egy pillanatra megálltál az ajtóban, mintha kintfelejtettél volna valamit és haboznál, hogy visszamenjél-e érte. Hajadat meg-meg lebbentette az esti szél, mosolyod napfény volt nekem.

- Kerülj beljebb, kedves - mondtam, s te beléptél, táskádat letetted egy székre. Egymásra néztünk, ajkad picit nyitva; hozzád léptem, arcomat arcodhoz szorítottam, megcsókoltalak. Éreztem bőröd illatát és azt, hogy a fáradtság kezd eltünedezni belőled. Kihúztad magad, egyre erősebben öleltél, s én átvettem tőled minden terhet, minden bánatot és rosszat, amit a nap rádrakott. Kivirágoztál, homlokodon és nyakadon az élet apró harmatcseppjei csillogtak, s megéreztem belső tüzed illatát.

A csók végtelen volt, nyelvünk bohón játszadozott egymással, mohón kóstolgattuk egymás nedveit, mert azok a nektárnál édesebbek voltak. Nem szóltunk, mert nem tudtunk szólni, de testünk azt mondta: "Még..."

S amikor már levegőt is alig kaptunk, amikor már a semmi nem volt elég, gyengéden kibontakoztál az ölelésből és azt suttogtad: "Hosszú volt a nap. Csak egy gyors zuhany. Mindjárt elkészülök, kedves."

Tudtam, ez a szerelem illatainak elrablását jelenti, s azt nem akartam. "Ne menj!" Elmosolyodtál és ott maradtál velem. Lerúgtad kis cipőidet, lábujjaidat tornáztattad. Én csak néztem elbűvölten a legszebb lábakat, térdreestem és megcsókoltam őket. "Ne tedd ezt, kedves." mondtad. "Egész nap cipőben voltam..." De annál erősebben szorítottam ezt a két gyönyörűséget és egyre mohóbban szívtam illatukat, mert az a szerelem illata volt nekem: a Te illatod. Amikor ujjaidat harapdáltam, kicsit megremegtél és sóhajtottál, hogy csak én hallottam.

Felálltam, mert látni szerettem volna szemed, orrod, füled, hajad, mindened. Újra magamhoz öleltelek, hajadban bolyongtam, éreztem illatát: az is a szerelem illata volt. Majd a nyakadat fedeztem fel, karodat, kedves kezedet. S te hagytad mindezt, mert jó volt neked. Közben egyre illatosabb lettél, tested harmatos gyöngy-ruhába öltözött, s a fénylő gyöngy-kórus azt énekelte: "Az italod vagyunk. Végy magadhoz, mert látjuk, szomjúhozol, és mi arra rendeltettünk, hogy oltsuk szomjadat." Elvettem ruháidat, bársony-halmaidról felittam az édes cseppeket, köszönetképpen megcsókoltam őket, játszadoztam velük. Újra kisgyermek lettem, aki keresi és meg is találja az élet italának forrását. Rózsabimbóid szárba szökkentek, kinyíltak, kínálták kelyhüket, s én ajkammal elfogadtam őket. Arcomat hozzájuk tapadt és hallottam szíved dobogását.

Meglátogattam karjaid hajlatát is, ahol a pici barna selyem-erdők új és új felfedeznivalót tartogattak számomra. Játszottam a selyemszálakkal, bolyongtam a selyem-fák között. Selyem-ágak simogatták az arcomat, s csak rohantam, egyre beljebb az erdőben, mert a simogatás jó volt. Amikor megszomjaztam, ajkammal felittam a dúsan párálló szerelem-erdő italát.

Kedves halmaid között tiszta forrásból patakok csordogáltak arra, ahol a nagy titkok rejlenek. Követtem őket egyre lejjebb és lejjebb, mígnem egy puha dombon dús erdőbe értem, amely épp oly bársony-finom volt, mint a kisebb testvérei karjaid védelmében.

Csókoltam a patak medrét, elkóboroltam a melegbarna bársony-erdődben, jártam a szélein, bementem a mélyére is, s talán el is tévedtem volna a sötétben, ha hó-szín combjaid fénye nem mutatja az utat. Bűvös erdőd gyönyörű párába burkolózott és szerelmed illata soha nem érzett vágyakat keltett bennünk. Betelni nem tudtam velük, de tovább mentem ajkaid felé, melyek kaput nyitnak egy másik világba, s amelyeket éppen úgy lehet csókolni, mint amik kedves hangodat adják nekem.

Ajkaid szétnyíltak, forró-ölelőn, s éreztem, hogy minden mozgásban van, minden lüktet, csókjaim nyomán szerelmünknek új bővizű forrásai nyílnak, éreztem a szerelem illatát, éreztem a szerelem ízét és velük sem tudtam betelni. Bejártam barlangod mélyét, megérintettem pici zászlócskádat, amely peckesen magasodott ajkaidból és azt mondta: "Itt vagyok, szép vagyok, nagy vagyok!" S amikor már minden tűzpirosan izzott, amikor már azt hittem, mindent megkóstoltam, azt suttogtad: "Ne várass soká!"

Nem várattalak, felemelkedtem hozzád és egyek lettünk. Szemünkben könnyek csillogtak, mosolyogtunk és pihentünk egymásban. Majd ölelésünk erősödött, csak illatok voltunk, s nem tudtuk, melyik illat kié, de nem is volt lényeges, mert ami egy, ott nincs kettő. Bűvös barlangod szoros gyűrűbe vont, mozdulni sem tudtam, de nem is akartam mozdulni. Lábaid derekam körül tartottak fogva, de fogoly akartam lenni. Ajkunk újra találkozott, nyelvünk újra játékba kezdett, ittuk egymás nektárját újra és újra, mert adni akartunk egymásnak valamit, mielőtt az illatok a semmibe vesznek és a szerelem patakjai elapadnak.

Testünk vad táncba kezdett. A gyönyör szellemét megidézendő, varázsigéket kiáltoztunk, miket néha magunk sem értettünk. Amikor a varázsszavak elfogytak, ősi hangok szakadtak ki belőlünk, sóhajok, nyögések, rekedt boldogságok. A gyönyör szelleme jól értette ezeket, és busásan jutalmazott minket. Majd lassult a tánc, a szellem visszavonult barlangjába, hogy előkészítse a legszebbet, a legnagyobbat, amit egy gyönyörszellem adhat az ölelkező párnak. Vártunk erre a legszebbre mindketten, szinte mozdulatlanul, de a belső tűztől, erőtől korbácsolva.

Amikor éreztük, hogy itt az idő, vagy mert már nem bírtuk a várakozást, újra mozdultunk mindketten, s akkor megéreztem kedves barlangod különös lüktetését és valami kis dombocskát ott belül, ahol minden meleg, szép és titokzatos. S ahogy táncunk újra kezdődött, a kis domb egyre nagyobb lett, és amikor úgy éreztük, hogy már ez a vég, új forrás fakadt belőled, mindennél forróbb, erősebb, mindennél édesebb. Testünk megfeszült, újra előtörtek az ősi hangok, de most sokkal erőteljesebben, mint korábban. A sikolyok nem akartak véget érni, közben a szerelem nedvei és illatai kitöltöttek és betakartak minket. Úsztunk egymásban, ittuk a mennyei italt, és nem engedtük el egymást.

Melegbarna selyem-erdőid édes vizei a beteljesült szerelem új illatát sugározták felém. A szerelem illatától megrészegültünk, elbódultunk, csendes álomba merültünk, egymásban maradva, mert az nem lehet, hogy elváljunk.

Álmodtunk erdőkről, ahol hatalmas fák nőttek, selyem-szárnyú madarakról, és egy kristály-patakról, amelyek vize belőlünk fakadt. És láttuk, ahogy kiemelkedik a habokból egy gyönyörű gyermek, felénk nyújtja kis kezeit, s mi kézenfogva elindulunk a Gyermek felé.

 

 


 

 

NAPOCSKA
Csengő kacagás

 

"Tegnap ... elég későn értem haza. Napocska szaladt elém és könnyes szemekkel mondta, hogy
"már nagyon vártalak". És most Te írtál neki egy váró verset."
                                                                                                                                 Napsugár

Első Váró-vers

Vár, vár, nagyon vár,
A kis virág mire vár?

Megmondom én, mire vár:
Hogy jöjjön a Napsugár!

Vár, vár, nagyon vár,
A kis nyuszi mire vár?

Megmondom én, mire vár:
Hogy jöjjön a Napsugár!

Vár, vár, nagyon vár,
Az öreg tölgy mire vár?

Megmondom én, mire vár:
Hogy jöjjön a Napsugár!

Vár, vár, nagyon vár,
A Napocska kire vár?

Megmondom én, kire vár:
Hogy jöjjön a Napsugár!

- Anyácskám, anyácskám,
gyere már, gyere már!

- Itt vagyok, Napocskám,
Jövök már, jövök már!

- Jaj de jó, jaj de jó,
megjött a Napsugár!

 

Baba-vers

Piros arca gömbölyű
Az én Lelkem gyönyörű!

Gyémánt-szemek csodát várva
Mosolyognak a világra.

Két kis keze puha párna
Felém nyújtja támaszt várva.

Fürge lábon gyorsan szalad
Kis szobában messze halad.

Ha megszólal: Angyal-ének
Boldog vagyok, Érted élek!

 


Halloween-re

Tök, tök, sárga tök
Halloween-re mit főztök?

Kígyót, békát, csontvázakat,
Mindenféle bogarakat.

Tök, tök, kicsi tök
Ugye hozzánk eljöttök?

Elmegyünk, elmegyünk,
Ajtódon becsengetünk.
Megtréfálunk, cukrot kérünk,
Aztán gyorsan odébb lépünk.

Tök, tök, csúnya tök
Jobb lesz, hogyha nem jöttök!
Cukrot, csokit mi is várunk,
Házról-házra körbejárunk.

 


Ki áll az ajtóban?
 
[kép]

Kabát, sapka, nagy szakáll
nézd, Napocska,
nézd meg gyorsan,
az ajtóban meg ki áll?

Pici kis láb oda szalad
pici kis száj tátva marad
ajtó nyílik, nagy szél süvít
Nap-szemére mosolyt kerít.

Szikrázó fény, hóförgeteg
öreg szemben nagy szeretet
szakáll, bajusz, mint a hó -
kerülj beljebb, Télapó!

 

Hótaposó

Hó, hó, fehér hó
Hóban járni jaj de jó!
Recseg-ropog, mint a tűz,
Bút-bánatot hó el űz.

Piros arcok, szán-csengő,
Öröm-játék kereső.
Jer hamar, te, kedves Tél,
Gyermek téged hív, remél.

 

Cica-vers

A mi cicánk
férjhez akar menni
szomszéd cica
el akarja venni.

Kérlek, cica,
ne hagyj itt bennünket
ki fogja meg
a mi egerünket?

 

Madár-ének

Kedves madár, röpke madár
szép szárnyával fészkére száll
csippent egyet, csippent kettőt
csippent sokat - tizenkettőt.

Fiókákhoz imígyen szól:
"Tollas babák, kis szentjeim
gyönyörködnek mind szemeim
pelyhes begyek, apró szárnyak
fennen hangzó éhes szájak!
Csak türelem, csak türelem
sok-sok kukac jött ma velem
kukac-mama bánatára
pelyhes csibék kis szájába."

Pelyhes csibék nyakuk nyújtják
jó részüket mind megkapják.
Madár mama kedvvel nézi
mint pihegnek csemetéi.
S amikor már mind elfogyott
egy szem kukac't egy sem hagyott
pelyhes fejük el-el dugják...

Fészek alja puha szalma
madár család éj-nyugalma.

 

Gólya-nóta

Koty, koty, koty - a Tyúkanyó körülkémlel.
Toty, togy, togy - a Tyúkanyó körbejár.

Emitt semmi, amott semmi -
Hol a veszély, hol a baj?
Hol van az a rossz karvaly?!

Óriás árnyék, csőr-torony,
Madár ez vagy őrtorony?
Tyúkanyó csak nézi, nézi -
Nem karvaly az - Gólya Néni!

 

Ruca-nóta

Ruca, ruca, kerge ruca,
Ez nem a rét, ez egy utca!
Ruca, ruca, kerge ruca,
Mit keresel a faluba'?

Mit keresek, mit keresek?!
Fészkem-párom, mind elveszett!
Patakon át, mocsáron át
Vércse árnya felettünk járt -
Szétszaladtunk, ki merre lát.

Ruca, ruca, szegény ruca,
Gyere beljebb az udvarba.
Megetetlek, megitatlak,
Minden jóval megtartalak.

Együtt megyünk el a rétbe
Fészked-párod meglelésre.
Bejárjuk a nádat, berket,
Megvizslatunk minden kertet.

Ruca, ruca, szegény ruca,
Gyere beljebb a pitvarba.
Jóféle mag készen neked,
Megtöltheted a begyedet.

Ruca tipeg, varjú károg,
Szomszéd kacsa estét hápog.
Lement a nap, elült a szél,
Csillagokkal békesség kél.

Szegény ruca a konyhában
Tityeg-totyog magányában,
Elpihent már künn az élet,
Álmodik virágos rétet.

 

Gyöngyön jártam

Gyöngyön jártam, farkast láttam,
Megijedtem, elszaladtam,
Drága gyöngyöt mind ott hagytam!

 

 

 


 

 

LIZA
Szív és szenvedély

 

LIZA

Lelkünk sóvárgás
Illanó árny
Zúgó akarás
Alvó magány

és

Lett tavasz
Igéző nyár
Zordarcú ősz
Alabástrom tél

 


"Most nálunk az Ősz nagyon szép és hosszú, így lehetősége volt a természetnek az ősz csodálatos és
utánozhatlan színeiben hosszú ideig pompáznia."
                                                                                                                                                           
Liza

Évszakok

Te olyan vagy, mint az Ősz:
tarka, vidám, pompázatos
piros mosoly
puha fény
nevető ég - néha komoly.

Te olyan vagy, mint a Tavasz:
üde, friss, zsengén-nyíló
illatos-szép
nyárba omló
eső után a zöld mező
puha ajkú
vad szerető.

Te olyan vagy, mint a Nyár:
ki kék égben
aratásra vár
ki meleg és mámoros
ki boldog, mert életet érlel
s a föld minden zugában
otthonos.

Te olyan vagy, mint a Tél:
néha úgy teszel
mint aki mélyen alszik
tán nem is él
de tudom:
fehér bundád csak álca
alatta szív van
lélek
test
Tavaszra várva.

Te olyan vagy, mint az Élet
minden van benned
mi éltet
téged - s engem is
vidám-illatos-meleg
álmodó-bölcs rengeteg
miben könnyen eltéved a vándor
de szívesen ott marad
mert benned az idő megáll
az élet egy végtelen
boldog pillanat
mit ki megért
nem cseréli fel
semmiért

Te olyan vagy, mint az Élet
s amíg Te élsz
én is élek.

 


"Itt reggel hét óra van, indul a nap. Te még most valahol "az álmok furcsa tengerében" úszol.
Szép álmokat!"
                                                                                                                                                 
Liza

Álom-ének

Az álmok tengere furcsa szerzet
ott lélek léleknek üzenhet,
s szív vallhat szívnek szerelmet.
Ott minden - mi itt nem - lelhető
ott vagyunk Isten is - világot teremtő.

Az álmok világa furcsa szerzet
az álmokban virág vall virágnak szerelmet
az álmokban, ki' van, mind angyalok
fejükön fénylő tündér-glória ragyog.

Az álmokban ritkán van szenvedés
s ha fáj is, mit élsz - jön az ébredés.
Az álmokban zöld a fű, és minden vidám
az álmokban mindig süt a nap,
mint szép őszi délután,
amikor Ő jött feléd,
megfogtad szép kezét,
s azt hitted, mindez örök... -

Az álmokban így van mind' -
a valóban mögöttünk az Élet sündörög.
De sebaj! újra itt az éj,
csukd be szép szemed,
álmodj és remélj!

 

Tarka álmok   [kép]

tarka álmok,
csendben hallgatók
aludj szépség,
ölel puha hó
csend mindenütt
békesség-fehér
szunnyad a nyár,
a tavasz,
az ősz,
s alszik a tél

 

Altató
Kínai bölcsődal

Tiszta Hold, csendes Szél
éj sötétje táncra kél
tündér szárnyán itt terem...
Aludj, aludj, Gyermekem...

Fényes Hold, kedves Szél
halld hát kicsim, mit mesél:
"Túl hegyeken, túl tengeren
birodalmát tündéreknek, ott lelem..."
Aludj, aludj, Életem...

Gyémánt Hold, könnyű Szél
ülj hátára és ne félj
szálljunk együtt mesze, el
tündérszárnyon, bogárháton...
Aludj, aludj, Kedvesem...

Csendes álmod, ó, be jó
vigyázzon rád Hold Anyó!
Kicsi szemed csukva már
selyem-lelked messze jár
piros ajkon álom kél...
röpítsd messze, pajkos Szél!

Szállj, szállj, messze szállj
siess, Gyöngyöm, meg ne állj
szerelemre, boldogságra
új hazádban rátalálj...

Aludj, aludj, Gyermekem...
Aludj, aludj, Mindenem...
Aludj, aludj, Kedvesem...
Aludj, aludj, Életem...


A tárgyak üzenete

Kedves Liza, amikor elolvastam gyönyörű soraidat a tárgyakról, emlékeidről, kapu nyílt bennem, s azon tengernyi gondolat özönlött kifelé. Megjelent egy kedves-meleg élőkép Nagymamád öreg szobájáról, esti fényben, esti árnyakban, amikor a lámpa puha-sárga fénye felold minden élt, eltüntet minden sarkot, meseszerűvé varázsolja az egyszerű szoba egyszerű berendezési tárgyait. S ahogy a lámpa lángja ide-oda libbent, a szoba életre kelt. Mintha a mesék birodalmában jártam volna. Gyönyörű volt, és gyönyörű most is, mert látom a szobát magam előtt élni, mozogni. Hallom az apró neszeket, surrogásokat, a kanóc sercegését és látom a felszálló könnyű füstöt, amely megillatosítja a levegőt, tömjénfüstjével megszenteli egy Szent Asszony - Nagymamád - szobáját.

Az asztalon szemüveg, óra, barnult képkeret, apró kacatok, néhány papírszelet...

És egy szekrény, amely hatalmasan és szerényen áll a fal mellett. Mozdíthatatlanul, az örökkévalóság jelképeként... Nagymamád tárgyai, s bennük Ő maga, a mindennapjai, álmai, vágyai, örömei és keservei. Ereje, szíve, szelleme. Ő maga és az egész élete.

Látom Őt is, pedig nem ismerem, de ismerem a NAGYMAMÁT, aki mindenkié, a Tied is, az enyém is.

A tárgyak mesélnek - igaz történeteket, mert nem tudnak hazudni. Nem kell megesketni őket, önmaguktól mondják a valót, mert önmaguk is igazak. Ha megidézzük a lelküket, sokat tanulhatunk tőlük, sok szép és szomorú történetet hallhatunk azokról az emberekről, akik körülöttük éltek.


Régen az emberek hitték, hogy a tárgyaknak van lelkük. Ma ezt sokan kinevetik, tudománytalannak tartják, pedig akik megérezték, hogy a tárgyak többek holt anyaghalmaznál, közel jártak Istenhez, közel jártak az igazsághoz. Természetesen nem emberi lélekről van szó, ha a régiek így is gondolták annak idején.

A tárgyakat az ember lelke teszi élővé. S ha ez a lélek elég erős, hatására, általa a tárgy "élni" kezd. Az emberi lélek azért tudja élettel telíteni a tárgyakat, mert eredetileg minden egy volt: nem volt külön élő és élettelen, álló és mozgó, hanem volt a világ, amely "felett" Isten lelke lebegett. Isten benne volt mindenben, mozgatta, szabályozta, formálta a világot, majd létrehozta önmagát (az embert), aki szükségszerűen Vele egyenrangú, egyen-erejű és egyen-képességű. Szükségszerűen, mert Isten a saját lelkével keltette életre az ember formájú sárdarabot, az Isten lelkének erejétől alakult át valami mássá: élő Istenné, élő emberré. A lélek a teljesség, s mivel Isten a lelkét adta az embernek, ezzel teljes önmagát adta neki. Ha Isten nem lett volna benne a tárgyakban, lelke nem kelthetett volna életre tárgyakat, emberré emelve azokat. S ha Isten nem lenne benne ma is a tárgyakban, a mi (az Ő) lelkünk (Lelke) sem tudná életre kelteni a tárgyakat.

Isten benne van a tárgyakban, ezért tudjuk megidézni őket mesélőnek, tanúnak, vigasztalónak, tanítónak vagy csak egyszerű beszélgető partnernek.

A tárgyak közül a bútorok mondják el a legtöbbet a hajdanvolt emberekről, mert a bútorok a nap 24 órájában szolgálták őket, éjjel és nappal együtt éltek velük.

Az öreg szekrény Nagymamád szobájában kedves volt neki s biztos vagyok benne, hogy a szekrény is szerette őt, mert aki jó és tiszta, azt minden és mindenki szereti.

Jól ismerem az alföldi asszonyokat, az alföldi nagymamákat. Nekem is volt, emlékszem rá, még a hangja is megvan magnószalagon. De nem kell szalag ahhoz, hogy bármikor

felidézzem a hangját és csak gondolnom kell rá, hogy lássam magam előtt. A Te Nagymamád is ilyen lehetett: szilárd, erős, hosszútűrő. A család ereje, mozgatója, s lehet, hogy csak a háttérből, de a család szellemének meghatározó egyénisége. Vagyis: a Legfőbb Személy.

A bútorok mesélnek... Kérdezzük hát meg őket!

Az ágy sokat tudna mesélni a nyugalomról, csendről, békességről, álmatlanságról, az erős férfihangokról, az örömökről, az elfojtott sikolyokról, a kéjről és a nyirkos kiszolgáltatottságról. Az ágy néha Mennyországot lát, néha poklot. Néha angyalok mosolyognak, fénylő arcukat a párnára hajtva, néha ördögök tombolnak benne, tépve, szaggatva az angyalokat, addig, míg a kíntól azok is ördöggé válnak, s a pokol legmélyén folytatják embertelen orgiájukat. Az ágy a végletek helye. Sokat lát, sokat kibír, sokat szenved, de nem inog meg: tűr és szolgál, mert nem tehet mást.

A székek a súlyos testekről beszélnek, fészkelődésről, vakarózásról, alantas ember-szagokról és az odébb rúgásokról. Nem sokra becsülik őket a gazdáik, s ha néhanapján egy-egy könnyű fátyol, egy-egy puha bársony foglal rajtuk helyet, elfelednek minden rosszat, mert egy kicsit boldognak érezhetik magukat. S amikor a jóság, aki ül rajtuk, önkéntelenül megsimogatja karfájukat (az az ő arcuk) - mert a jók mindig, mindennel és mindenkivel jót tesznek -, a székek elmosolyodnak, melegség járja át őket, s ha tudnának, a boldogságtól sírva is fakadnának. Habár mosolyukat csak a jók látják, melegségüket csak a jók érzik, az is elég - a székeknek is és a jóknak is. A székeket élteti, a jókat pedig táplálja a tárgyakból kiáradó öröm és hála ereje.

Az asztal a mindennapi örömökről, az étel illatáról, az edénycsörgésről, a kések koppanásairól mesél. Meg a részeg-vad ökölcsapásokról, az ordításba fúló követelőzésekről, a rebbenő-rémült asszonyszemekről, a megaláztatásokról, trágárságokról, a vérbenforgó férfiszemekről és a hörgésbe fúló hangos-beteges köhögés-rohamokról. Az asztal az egyik tanúja a színes pillangók jogerőre emelt eltaposásának, társa ebben az ágynak, ahol a teljes megalázás befejeződik. De az asztal mesél az álmatlan éjszakákról, a csendes-néma panaszokról, a könnyáztatta virrasztásokról, s arról is, hogy támaszként szolgál annak, aki leül mellé.

A szekrények - ha megkérdezzük őket -, a szolgálatról mesélnek. S a régi holmik régi szagáról, a molylepkék szárnyairól, a szorgos szú-csapat éjt nappallá tévő munkálkodásáról. Mesélnek a szőttesek kender illatáról, s az ajtók nyikorgásáról. Mesélhetnének arról is, hogy hosszú életük során mi mindent tároltak a tetejükön: néha lomtárnak használták, máskor művészien kidíszítették őket. Mesélhetnének a frissen főzött háziszappan tiszta illatáról, amely néha elkeveredett a molyirtó csípős szagával. S ilyenkor bizony még a legbéketűrőbb szekrények is elfintorították az orrukat!

S a többiek: szőnyegek, padlódeszkák, függönyök, a megfakult képek a falon, a petróleumlámpa vagy a faggyúmécses, az ajtók, ablakok, a házak, falvak, városok... mind-mind arról a keserves küzdelemről festenek hű és igaz képet, amit az ember vív nap mint nap az élettel.

De képet adnak a boldogságról is, amelyből oly kevés terem a földön. Pedig van boldogság is! Csak kérdezzük nyáron a friss szénakazlakat, az akácerdőt nem messze a fehérfalú hűs tanyától. Kérdezzük a meleg illatú estéket, a szénapadlást, a kocsiszínt, az üres szobákat, amikor az "öregek" a vásárba mentek.

Kérdezzük az est csillagait, a kedves holdat: mi szépet láttak, hallottak, tapasztaltak? Vagy beszélgessünk a tücskökkel, akik zenéje mellett terem és virágzik ki a szerelem. Szólítsuk meg a szentjánosbogarakat, az éj lámpásait, akik játszi röptükkel tündér-fényt varázsolnak a földöntúli mámorban úszó boldog leány arcára.

Ha megkérdezzük az éj lakóit, elmondják, hogy milyen szép a szerelem, hogy milyenek a szerelem hangjai, milyen bódító a szerelem illata, s mily édesek a szerelem cseppjei. Elmondják, hogy minden leány, akit láttak, gyönyörű volt s mindegyik legény erős. Elmondják, hogy a legény milyen áhítattal hajtotta félre a leány kebléről a szent halmokat szemérmesen elfedő tündér-haját, s milyen gyengéden csókolta meg a hamvas domboldalt: először az egyiket, majd a másikat, s hogyan szorította arcát hozzájuk, hogyan játszott a piros rózsabimbókkal. S elmondják, hogy a legény hallja kedvese egyre hevesebb szívdobbanásait, hallja boldog sóhajait, amiket a szép és a jó kelt életre. Majd mohón issza fel a leányt lassan betakaró mámor kis patakjait, melyek elindulva a szelíd dombok völgyéből, lefele, a Tündér-Kapu felé tartanak. S akkor már mindketten érzik a szerelem illatát.


Az éji bogarak beszélnek a sóhajokról, a pajzán sikkantásokról és arról is, amit a boldogság közös pillanatai után egymás fülébe suttognak: "Ugye így lesz ez örökké, kedvesem?".

Elmondják, hogy amikor lecsillapul a szenvedély, a pihegés lélegzetté szelídül és el kell válniuk, milyen nehéz is az. Hogy hányszor néznek vissza, egymás felé, hányszor intenek s üzenik néma szavakkal: "Isten veled, Mindenem!", hogy másnap is megismétlődjön a teremtés csodája, az élet legfőbb értelme és célja: szeretni egymást teljes szívvel, teljes lélekkel és teljes testtel. Eggyé válni, egymást szolgálni. Ez a földi Szentháromság vonz, erőt, bátorságot, kitartást ad, hogy dacoljunk a világgal, mert megéri a harc, hiszen este megint eljön a Szerelem-Tündér, s olyat ad nekik, amit földi ember soha nem tudna adni.

Kérdezzük a tárgyakat, az erdő vadjait, az ég madarait, s ők boldogan válaszolnak. Kérdezzük őket, hallgassuk meg történeteiket, mert azzal egy kicsit mi is jobbak leszünk. S ha akarjuk, elmondhatjuk másoknak is, amit tőlük hallottunk, hogy mások is jobbak legyenek.

Ha ezt megtesszük, a világokat összekötő szeretet-lánc részeivé válunk. Ez a lánc egybegyűjti a jókat és befogadja a tévelygőket, hogy ők is melegedjenek, szívük felolvadjon, lelkük újra fényes legyen.


Érintsük meg a tárgyakat és beszélni fognak. Simogassuk meg a tárgyakat és szárnyalni fognak. Tanuljunk a tárgyaktól állandóságot, hűséget, kitartást, erőt és szolgálatot. S akkor magunk is jókká válunk.

Szemüveg, óra, barnult képkeret,
apró kacatok, néhány papírszelet
hevernek szerteszét az asztalon
s a széken pár ruhadarab
'mi újnak látszik, de több szakadt.
Szent emlékek mind nekem
anyám anyjáé voltak,
kit nagyon szerettem,
ő volt életem...

Erős volt, hatalmas és kemény
ilyennek láttam én, gyerek
hangja édes-szelíd
s mit mondott: bölcs költemény

Példakép, kit követni kell
akartam én is szívvel-lelkemmel
forrás, étek, ki táplált engem, s másokat
gyengéd kezek, szilárd gondolat

Majd elment, hol jobb lett neki
ki ismerte, mind' könnyezi
de nekem fáj - túl a könnyeken
mert azóta más lett életem.

Hibát halmoztam hibára fel
híttam Őt: "Jer, Mama, jer közel!
szükségem van Rád,
sok mindenben kell döntenem
s egyedül nem megy
nincs, ki fogja két kezem..."

Az élet dobált ide s oda
volt puhán-édes, volt mostoha
jártam lent s lejjebb
majd fent a napsütésben is
de nem találtam olyat, mint Te, Mamám
ki vezet türelmesen
s az Élet helyett Élni tanít.

Visszatértem Hozzád,
Ki egyetlen s örök
újra kérlek,
hallgass meg és vezess
mert szívem még mindig nyugtalan
s lelkem szüntelen keres
mondd, merre induljak el
mondd, a cél távol-e
vagy közel?...
mondd, helyes-e a cél
helyes-e, hogy szívem remél?

Mondj el mindent,
mert Te jobban tudod
a szép világban, a Kapun túl
minden jó, minden ragyog
onnan látsz engem
s mindenki mást
mondd: ki szívemben él
ki szintén remél,
várhat-e bíztatást?...

S ha nem szólsz semmit
szívem akkor is szeret
hallgatásod elfogadom...
néha majd leülök az asztal mellé
odébb teszek néhány holmit,
mi a Tied volt hajdan
s halkan könnyezek.

 


"Mikor minden elsötétül, lecsendesedik, ... én még ébren maradok kicsit, ... és gondolkodom kicsit.
Ilyenkor nagyon sok mindenre gondolok, mindig számba veszem az életemet, egy-két emléknél kicsit
hosszabban elidőzök, néha halkan könnyezek."
                                                                                                                                                        
Liza

Az asztal, amelyik megszólalt

Itt ülök melletted minden este
amikor már minden csendes
és elmondom neked
mi történt ma
miről álmodoztam
mit szerettem volna
mindent, amikből semmi sem lett.
Te türelmesen meghallgatsz
mert asztal vagy
és az asztaloknak mindig van idejük
az asztalok sohasem sietnek
az asztalok támaszt adnak fáradt kezemnek
és fáradt fejemnek, ha ráhajtom
mint te is -
s ha otthagylak
mert kimegyek a konyhába valamiért
vagy a gyerekek szobájába
hogy megnézzem őket
hogy erőt merítsek belőlük
visszajönni hozzád
leülni melléd
mesélni neked
tovább..., ahol abbahagytam -
türelmes asztal vagy
és szilárd
nem kételkedsz magadban
s a világban
nem akarsz több lenni, nagyobb
nem akarsz szeretni
és nem gyűlölsz senkit -
asztal vagy,
ezért téged sem gyűlölnek
de nem is szeretnek
csak én...
mert amikor a világ elcsendesedik
leülhetek melléd
és te meghallgatsz
s ha kicsit könnyezem
nem nevetsz ki
hanem részvéttel nézel rám
megértesz...
több vagy, mint barát
te az Én Asztalom vagy
nem kell fény
hogy lássuk egymást
nem kell hang
hogy halljad szavamat
mert ismerlek
és te is ismersz engem
mindent tudsz rólam
és ez jó -
azt is tudod, hogy néha
mindenfélét beszélek neked,
megkérdezlek, hogy
miért olyan kegyetlen a világ
miért nem lehet szeretni
akit szeretünk

és miért kell szeretnünk mindig mást -
szeretném, ha válaszolnál,
mesélnél az életedről
vígasztalnál
együtt nevetnél velem
amikor boldog vagyok...
de tudom, te asztal vagy
és az asztalok nem tudnak beszélni
nem tudnak nevetni
nem tudnak sírni
csak támaszok
megértőek
és türelmesek

Itt ülök melletted ma este is
sok mondanivalóm lenne
de zavart vagyok és fáradt
mindenki egyszerre beszél hozzám
és ebbe bele lehet őrülni,
mert mindenki mást mond
mindenki követel
mindenki a maga akaratát
akarja rám kényszeríteni -
és mindenkinek igaza van...
beszél a szívem
és azt mondja - nem - azt sikoltja:
"SZERETEM!
és ő is szeret...
mi ebben a rossz?!
mi ebben a bűn?
mi ebben a vétek...
miért rossz, ami szép
miért tilos, ami kedves nekünk
miért... miért...
tudod te ezt, Asztalom?"
"Ostoba!"
cáfol
komoran
megfontoltan
a Lelkiismeret
"Egy tárgytól kérdezed:
Miért?
ahelyett,
hogy gondolkodnál?
ahelyett,
hogy mérlegre tennéd
a lehetőségeidet?
hozzád már tartoznak
így te nem tartozhatsz máshoz..."
"De szeretem..." - vágok közbe erőtlenül
s az asztal fényes tükrében
két apró lámpás gyullad
egyre csak nő
s az éj gyenge fénye
élettel telíti
a küzdelem első könnyeit
"Isten veletek!"
kiáltják a gyémántcseppek
a szememnek
s lehullanak az asztalra
az fölfogja őket
erősen, szilárdan, keményen
mert az asztaloknak ez a dolga.
"Te már nem csak a magadé vagy!"
folytatja a Lelkiismeret
és mondja, és mondja
az igazságokat
a tényeket
az összefüggéseket
"Felejtsd el! Téma lezárva!"
"De szeretem... Szeretem..."
"Gondolkodj logikusan!"
pendül az Ész hideg hangja
s megfagynak a könnyek
megfagy a szív
megfagy a lélek
megfagy a test
"De szeretem..."
"Gondolj a következményekre
bonyodalmak
magyarázkodás
botrány
veszekedések
keserűség
kiábrándulás"
"De szeretem..."
"Nem csak a magadé vagy..."
"Logikusan..."
"Szeretem... Szeret..."

Milyen jó megpihenni
fényes lapodon
hűséges Asztalom
milyen jó lehajtani
a fejemet karjaimra
mert te megtartod őket
megtartasz engem
ha nem is tudsz beszélni
utat mutatni a belső lármában
akkor is jó, hogy vagy
mert melléd ülhetek minden este
te meghallgatsz engem
megértesz engem
nem követelsz
nem utasítasz, hogy mit tegyek
fényes lapodban láthatom magam
s mintha a kép mögött
magamba is látnék:
kavargó fények
súlyos örvények
vörösek, barnák, kékek
melyek elnyelnének
ha te nem volnál
ha nem kapaszkodhatnék beléd
ha nem hajthatnám fejem
szilárd anyagodra.

Nyugtalan az éj
a sötét árnyai körülkerítenek
mégsem félek
mert beléd kapaszkodhatom
az árnyak: árnyak
te valóság vagy

Lassan hajnalodik,
egy új nap kezdődik
s te még mindig nem válaszoltál -
persze, hiszen asztal vagy
és az asztalok nem beszélnek
megyek lefeküdni
s holnap visszajövök hozzád.

"Nem ismerem a szerelmet
nem ismerem a bánatot
a könnyeket csak felfogom
magam nem könnyezem
mert asztal vagyok."

A hang csendes volt,
de tisztán hallatszott
valahonnan
az asztal felől.
Megálltam, zavartan
körülnéztem az ajtóból
de senkit nem láttam
a sötét szobában.
"Megbolondultál!" - szólt az Ész
"Nem!" hallottam újra a tiszta hangot.
"Én szóltam hozzád, az Asztalod
mert láttam,
hogy estéről estére szenvedsz,
nem leled az utat
mert érzem, hogy szeretsz -
emberek dolgában tanácstalan vagyok,
de gyere el ezután is
minden este
ülj mellém
és én meghallgatlak
nem hagylak el
támaszod leszek
gyere el minden este
és mesélj
s talán egyszer
lelked lelket lehel belém
és akkor élni fogok,
megfogom a kezed
és elmegyünk messzire
ebből a világból."

 


"...Ilyen emlék nekem a Nagymamám emléke... Életem nagy, pótolhatatlan, utolérhetetlen és
megismételhetetlen személyisége volt, példaképemnek tekintem Őt ... Nagyon erős, dominánsként
ható tulajdonságaim kialakulásában döntő szerepe van.
Nagy szeretettel és féltő gonddal őrzök három emléket Tőle, ami számára is nagyon fontos volt.
Egy számlapos óra, ami ketyeg is, egy hálóing, és egy régi konzervbontó..."
                                                                                                                                         Liza

Szekrény Apó

Kedves, öreg szekrény
mondd el nekem
merre járok most
milyen az életem?
Ha tétován hozzád lépek
ha nem tudom
merre nézzek
igazíts el
mert minden nehéz
minden bonyolult
és érthetetlen.
Te tapasztaltabb vagy nálam
sok évet éltél
sokat láttál
sokszor kiáltottál utánam
de én nem hallottam
csak könnyű reccsenéseid
s azt hittem
az öreg fa hangja ez
mert minden öreg bútor
recseg
egy idő után
mint az emberek csontjai
ha túl vannak életük derekán
s az emberek kiáltásait
sem hallják meg mások
mert el vannak foglalva
a saját csontjaik hangjával
mint én voltam az enyémmel
amikor te kiáltottál
elmentem melletted
otthagytalak
s amikor egyedül maradtál
amikor üres lett az öreg szoba
és az est szürke árnyai
feloldottak minden bánatot
néma könnyeket hullattál
értem
mert ismertél
szerettél
aggódtál értem
utánam akartál nyúlni
hogy megmentsél
a rossztó
a hibás lépésektől
amiket lépni akartam
és léptem is -
de nincs kezed
amivel meg tudtad volna fogni
a kezemet
nincs ajkad
amely kedvesen
megszólított volna
óvott volna
vígasztalt volna.

Akkor nem figyeltem rád
hanem megtettem
amiket nem kellett volna -
s most visszatértem hozzád
nézlek és emlékezem
a régre
amikor itt álltam
még tisztán
de tisztátalan gondolatokkal
amikről azt hittem
boldoggá tesznek
engem és valaki mást is

milyen jó volt akkor...

s milyen jó most...

te örök vagy
nem változó
és bölcs

nem taszítasz el
nem veted szememre
hibáimat
nem kritizálsz
megbocsátasz -
ugye megbocsátasz?!!
ugye...

visszatértem hozzád
s ígérem,
ezután
gyakrabban meglátogatlak
hogy tanuljak tőled
hogy úgy csináljam
ahogy te csináltad mindig:
csak azt tenni, ami a feladatunk
nem többet, mert az elég
s nem kevesebbet, mert az nem elég -
visszatérek hozzád
megtanulni
hogy mire teremttettem
mert azt kell csinálnom
s akkor jó lesz mindenkinek
és te sem fogsz sírni
ha egyedül maradsz.

Kedves, öreg szekrény
jó melletted,
mert üzeneteket hordozol
a múltból - nekem
érintéseket hordozol
attól, akit szerettem
s ha megérintelek
Őt érintem
az időn át
időtlenül
ruhákat hordozol
felöltözteted az embereket
meleg burkot adsz nekik
a hideg ellen - a világ ellen.

Jó melletted,
mert bölcs vagy
s te még láttad életét
kit érinteni vágyom
mert nagyon szerettem
oltárra emeltem
mert Ő utat mutatott nekem
s csak jót cselekedett
csak jól szólt és szépen
bármit tettünk
mi, gyerekek
nem szidott
csak simogatott
kedvesen, szerényen
s a kérges kéz bársony-puha volt
mert a lelkét adta vele
a kérges kéznek csodás illata volt
mert lelke virággal volt tele
s ezzel a szép kézzel
hányszor megérintett téged is
ugye, öreg Szekrény-apó?
amikor a port törölte rólad
és szeretettel rád nézett
boldog voltál
nem aggódtál -
mint értem -
mert az szent asszony volt
bűn nélküli, tiszta
mint te lettél
a takarítás után.

Szeretném hallani
a hangját újra
szeretném látni lépteit
szeretném érezni
gondosan vasalt
fekete szoknyája suhogását
ahogy lép - nem is lép, hanem száll
mert az angyalok a föld felett járnak

mesélj nekem róla
Szekrény-apó
próbálok nagyon figyelni rád
jobban, mint eddig bármikor
próbálom fényes ajtóidban meglátni őt
hátha leszáll az égből
leül közénk
és ránk mosolyog

segíts Szekrény-apó
hogy megtaláljam
hozd el nekem
segíts
mert te láttad Őt...

Most leülök az asztal mellé -
ki - tudom - jó barátod
és épp olyan bölcs, mint magad -
és várok

jó a csend
jó a várakozás
jó az emlékezés
jó a magány
jó az est
jó melletted, Öregapó

csendben veszem a levegőt
hogy ne zavarjalak
hogy meghalljam
ha szólsz - ha Ő szól általad
s ha sokáig nem hallak
és feléd nyújtom karom
ne taszíts el!
s ha már nem bírom a várakozást
ha felállok
odamegyek hozzád
és megölellek
s ha sírok is közben
ne nevess ki!
mert az ölelés őszinte
és a könnyek a mutat
akarják tisztára mosni

segíts
hogy így legyen

szeretlek
öreg Szekrény-apó

várok...

rád
Őrá, ki nincs
magamra
s valaki másra is
hogy mi négyen
egyek legyünk

várok...

türelmesen
hittel
bizalommal
emésztő tűzben
reményvesztve
kétkedéssel
ember-érzésekkel

várok...

segíts...

 


Egy öreg kínai bölcs mondta sok ezer évvel ezelőtt: [kép]

A jade kő nagyon fontos mindenki életében, mert ezekben a kövekben az istenek ereje van. Két fő jade-típus van. Az egyik a zöld, a másik a piros. A zöld kőben van az életerő, a harmónia és az egészség. A vörös kőben van a szépség és a szerelem. Tartsál mindegyikből egyet a házadban, és tedd el ezeket a mondatokat a szívedbe. Akkor szép és hosszú életed lesz békében és boldogságban.

 


Fázom...

Takarj be, Kedvesem
mert hideg van
érintsd arcodat arcomhoz
mert fázom...
add szép kezed kezembe,
add bársony-hajad
puha párnának,
meleg takarónak,
illatos virág-mezőnek
mert fázom...
tedd szemedet szememre,
hogy lássuk egymás lelkét
lássuk a csillagokat, melyek izzanak
mert fázom...
suttogj a fülembe
mindegy, hogy mit,
csak Te suttogj!
mert fázom...
beszélj nekem, Kedvesem,
dorgálj, dicsérj,
csak Te tedd azt!
mert fázom...
nevess, sikolts,
sóhajts...
hogy felmelegedjek
mert fázom...
ajkad szóljon ajkamhoz
hangtalan édes meleggel
mert fázom...
érints szívedet szívemhez,
mert elfogynak dobbanásaim
adj meleget, hogy éljek
mert fázom...
mosd le könnyeiddel
arcomról a mocskot
táplálj Magaddal,
mert éhes vagyok
és fázom...
kedves lábod játékos ujjait
add nekem...
éteknek étek helyett
mert éhezem...
ujjaim hidegek
ne engedd el kezem,
Kedvesem
játsszál velem,
érintsd meg erőmet,
hogy többé ne fázzak...
hideg van, nagyon hideg
s én reszketek a hidegtől -
varázsold reszketésem
a vágy lázává
és akkor soha többé
nem fogok fázni...

varázsolj el engem
takarj be engem
szüntess meg engem
hogy ne legyek én
csak Te - csak Mi.

Már nem is fázom annyira
kisütött napod
és melegít
takarj be engem
Kedvesem
örökre...

 

Néha túl sok az élet

Néha túl sok az élet
túl sok a könyörgés
a kimondott szavak
a hasztalan beszéd
néha jó lenne megpihenni
valaki karjában csendben lenni
valaki illatán elbódulni
mákonyos örök álomban
valakit megtalálni
s többet fel sem ébredni
mert minek?
a további szavaknak
a további hazugságoknak
ígéreteknek
fogadkozásoknak
melyeket úgy sem tartok be
mert nem lehet betartani őket.

Néha jó lenne
ránézni valakire
s ő visszanézne -
semmi több -
néha jó lenne hinni
hogy ez eljön egyszer
néha jó lenne álmodozni
léhán, felelőtlenül
néha jó lenne
játszani az élettel
táncraperdülni vele
könnyedén, boldogan
néha jó lenne azt hinni
hogy az élet ilyen
s majd fogunk
táncolni is
néha jó lenne
hinni és remélni
néha jó lenne -
élni.

Néha jó lenne
nem ilyesmiket írni
néha jó lenne
csak sírni
csak sírni
néha jó lenne
Istentől valamit kérni
nem sokat
csak annyit:
Uram, könyörülj rajtam
s engedj élni!

Néha túl sok az élet
s mégsem hagyom abba
görcsösen élek
ragaszkodom ahhoz
ami nem is az enyém
s ami csak por a porból
s egy kis lélek
mely remél.

Néha szeretnék
melletted lenni
nem lángolni, nem égni
nem szeretni
nem térdelni előtted
és vallomást tenni
csak nézni szép szemed
érezni illatod
s hallani lélegzeted
midőn a láthatatlan lég
benned életet teremt

csak nézni...

s akkor
könnyebb lenne az élet
akkor kicsit érezném
hogy élek
akkor az ima is erővel telne
s a könyörgés igazabb lenne

akkor...

akkor...


mikor?...

 


Találkozás

Nem megfoghatatlan
ködös alakok
nem átlátszatlan
homályos ablakok
nem kimondott
elhaló szavak
nem semmibe tűnő
boldog pillanat

hanem

kezed,
mely kezemhez érkezett
élő-meleg, puha-örök
nem lángolás
nem tűz -
apró örömök
nem kérdések, nem beszélgetés
végtelen mosolyok
csillogó szemek
együtt ébredés
mámorító illatok -
ami te vagy, s 'mi én vagyok

nem ígéretek, csak napok,
mik egybe tűnnek
s hisszük: soha meg nem szűnnek
nappalok
éjszakák
csókok
ölelések
mert kezed kezemhez érkezett.

 

 


 

 


AIRAM

Okos szürke szemek

 

Szikrázó fehér hó

Szikrázó fehér hó
mosolygó, ragyogó
kedvesen ringató
szikrázó fehér hó

karjaim kitárom
világot kívánom
minden oly puha, jó
szikrázó fehér hó

ó, Szemem, ó, Kezem
ó, kedves Mindenem
vajha Őt érhetem? -
mondd, mondd el nekem
szikrázó bölcs-fehér
végtelen Hó Apó.

 

Régi Mária-ének

Te lány, ki anya lettél vala
Te lány, te gyönyörű talány!
Téged ily bájosnak Isten alkota.

Ajkad csók volt, eleven élet
Oldozva ment tova, ki egyszer reád nézett.
Szemed mély sötétje a viharos tenger,
Ki ha nem vigyáz, azt örökre elnyel'

Tiszta voltál, bűntelen és szűz,
Bár égett benned is az asszonyi tűz,
De egyszer lélek szállt le rád,
S tüzed boldog gyönyörbe lobbant,
Szíved alatt Jézust hordozád.

S mily szelíd voltál utána is
Rejtve hordtad édes terhedet.
Teszed a jót,
osztod kegyelmed máma is,
Gyógyítod, ki szenved
s ki már sokat szenvedett.

Hogy megváltott minket az Isten Fia,
Köszönjük neked, drága Mária!

 

Karácsonyra   [kép]
(Betlehemes ének)

Üdvözlégy, Jézusunk
Szeretett Pásztorunk
Csak Téged hallgatunk
Egyetlen vigaszunk

Te szavad vezérünk
Nélküled nem élünk
Tebenned remélünk
Rád bízzuk életünk

Szenteld meg ünnepünk
Ma este légy velünk
Hozzád száll énekünk
Kegyelmes Istenünk

Terítve asztalunk
Mind Feléd fordulunk
Elébed indulunk
Megváltó Krisztusunk!

 

Hegyek ormán...

Hegyek ormán
templom tornyán
hópárnában harang szólván
messzehangzó szép üzenet:
kacagjatok, örvendjetek,
Megváltótok megszületett!

 

Karácsony, 2002   [kép]

Szép Karácsonyt, kedves-mókást
füles nyuszit, ravasz rókát
tiszta szívet, vidám lelket
világ-széles szeretetet
leborulva dicséretet
Szürke Szemnek bő Életet!

Kicsi falut
kicsi gunyhót
kicsi jászolt
illatozót
puha szalmát
lágy takarót
édes danát
elaltatót.

 

Újév, 2003   [kép]

Naptár fordul
fagy csikordul
eresz alatt
csepp lecsordul
itt az idő - hol az idő
tavaszváró új esztendő

 

 


NE FÉLJ, CSAK HIGGY

Drámatöredék

 

... mégis féltem... sokszor és nagyon...
... s néha még ma is félek...

 

NYITÁNY
Játék az életért

Élnünk kellett, ezért minden évben játszottunk. Komolyan, szívvel - hogy éljünk.
S hogy továbbadjuk az életet.


A délutáni nap bágyadt ragyogása gyöngy-fénybe borította a várost. Tavasz volt. A nap besütött a tettyei dombok fái közé, feloldotta az éleket, egybemosta az ébredő színeket. Fény... Akkor borús volt az ég. Ez a különbség. Meg sok minden más is.

Halvány-barna füstköd ül a városon, felette sápadt-kék ég. A mozgó anyag morajlása egyenletes háttérzajként érzékelhető itt fent: a város felett s egy kicsivel még feljebb: az emberek felett, a kereszten.

Innen fentről többet látni. Tisztább minden és érthetőbb. És más is. Vágnak a kötelek. A testnek súlya van. De nem fáj a szegek helye, mert nincsenek szegek. Akkor voltak. Ez is különbség.

Most csak játszunk. Komoly, izgalmas játékot. Mert élnünk kell, s az élethez erő kell. Az erőt pedig a játék adja: a találkozás Veled. Itt fent a kereszten. Meg lent, a kereszt tövében várakozva, téve a dolgukat, felnézve rám - Rád. Szolgálva engem, a játékot - Téged. Emlékezve erre a napra - Rád. Megértve a történéseket - a Te utadat. Elfogadva a játékszabályokat - elfogadva: Téged, Uram.

Játszunk Istennel és egymással. Szigorú játékot, erős játékot, mert szeretnénk megérezni Istent. Nemcsak beszélni vagy olvasni Róla sokat, bölcsességeket. Megérezni Őt! Ez a nagy kaland, ennek van igazán értelme! Ez segít, ez tart, ez lök tovább, ha megállunk. Megérezni, mert akkor kitölt minket. S ha kitöltött, akkor egész lényünk egy élő ima lesz Felé s az emberek felé is. Akkor majd nem mi szólunk, nem mi cselekszünk, hanem Ő. Akkor nem mi simogatunk, hanem Ő simogat. S az közismert, hogy az ember simogatása jó és puha, Isten simogatása viszont minden!

Ezért játsszuk el az utolsó utat a legfontosabbhoz: az újjászületéshez. Ez az út vezet az Élet Kapujához.

Sokan veszünk részt ebben a játékban - mint akkor. Kellenek a segítők, a szervezők. Kellenek ruhák, eszközök, szívek és akaratok.

Szeretünk játszani, mert szeretünk Téged, Uram. Szívvel játszunk és odaadással, mert Te is odaadtad Magad - először nekünk, utána értünk, majd újra nekünk. S azóta is minden nap nekünk adod Magad. Tudjuk, néha érezzük. De akkor is kell az erő, mert fogyatkozol bennünk. Játékunk lelki élményt ad az embereknek és nekünk is, feltölti a kiürülő tartályokat.

De nekem ez inkább munka. Egyre jobban vágnak a kötelek, és figyelni kell, mert az idő halad, s most megint én jövök.

- Szomjúhozom, Uram! - mondom halkan-kiáltva. Meleg van itt fent az erőlködéstől. Valóban jól esne egy pohár víz. Akkor Neked is jól esett volna. Ez egyezik. S kaptál is. Ez is egyezik. Csak egy kis víz - és Te, Uram, mert akkor már a víz sem számít. Sok minden egyezik.

A rúdra kötött szivacs menetrendszerűen ajkamhoz érkezik. De jó! Lent a "katona" alig bírja nevetés nélkül megállni, amikor arcomhoz nyomja a nedves szivacsot. Vajon miért? Azért, mert akkor is nevettek? A francba! Ezek jól kiszúrtak velem! A szivacs valódi volt és az ecet is. Kedves "meglepetés" lentről. Mint akkor. Egyezik... Majd, ha vége a játéknak, megköszönöm nekik...

Elfintorítom az arcom, pedig édes az ecet íze. Lopva megnyalom, hogy érezzelek, Uram, hogy végre elinduljak Feléd, hogy részed legyek. Ne csak szavakban, kósza gondolatokban, kérésekben, követelésekben, sóhajokban, hanem a valóságban is. Megköszönöm nekik, mert Hozzád löktek s Te kezdesz magadhoz ölelni, betakarni, dédelgetni, szerelmes szavakkal elaltatni. Szeretlek - mondod, de az ecet ízével a nyelvemen ez egészen mást jelent: megtapasztalást, égető tüzet, testi valót, amely beépül a lélekbe és valahol mélyen egy végtelenül szilárd acélhidat épít nekem, hogy azon járjak - Veled. Arról nem lehet leesni, mert az Te vagy, s akiben Te vagy, akit Te tartasz, az sohasem esik el igazán. Erő kell az élethez, acél, meg még annál is keményebb erő: a Te erőd. Ehhez pedig játszani kell, ízlelni, amit te ízleltél, hogy általa megérezzük a Te ízedet is. Ajkamhoz ért a szivacs. Ajkadhoz ért a szivacs. Csókot váltottunk, Uram! Szerelmes csókot. Szeretlek - mondom a kezdődő megtapasztalás enyhe izgalmával. Szeretlek és ezt majd el kell mondanom mindenkinek. Majd ha vége lesz ennek... Holnap és minden nap, mint ahogy Te teszed kétezer éve.

De most még ma van. Folytatni kell a közeledést Hozzád.

A fintort lent is észrevették, a szivacs gyorsan távozik. Tovább kell játszani, tovább kell szenvedni.

Lent a tömeg szinte mozdulatlanul áll. Áhítattal, várakozással, kíváncsisággal, közömbösen. Ki, hogy. Hátul valaki telefonál - élni kell. Meg ez egyébként is csak játék. Mint akkor: komoly, véres játék - hogy éljünk. Kis csoportok verődnek össze hangtalanul, majd csendes beszédbe elegyedve. Innen fentről nem lehet hallani, mit mondanak. Mint akkor. A tömeg állt és várt, a hírvivők jöttek és mentek. Ez is egyezik.

A nap lejjebb csúszott az égen, tejfehér fátyolfelhők mögül lesi a játékot, amely az életemért folyik, mert ha azt megnyerem, sok élet nyerődik meg általa. Ez itt egyszerű. Csak játék. Mint akkor. De az a játék nem volt tréfadolog. S Ő megnyerte. Nyilván, hiszen Ő minden, plusz: nem azért jött közénk, hogy veszítsen. Úgyhogy nekem is meg kell nyernem és meg is fogom nyerni! Tiszta sor.

A kötelek már szinte elviselhetetlenül vágnak, az ujjaim nem élnek. De én még élek. Meleg van és viszket a hátam. A karomban és a lábaimban mintha ezernyi hangya mászkálna. Kezdődő vérkeringési zavarok. Mint akkor. De ott elfolyt a vér. Ez a különbség. Az én vérem csak tétovázik, hogy merre menjen. Ezért a hangyák. Őneki csak fájdalom volt. Hangyák nélkül.

A kereszt tövében osztozkodás folyik. Mielőtt felszegeztek - felkötöztek, micsoda különbség! - a keresztfára lerángatták a köpenyemet. A halottnak nincs szüksége ruhákra. Néhány ócska rongy takarta, amit az illendőség megkíván. Mostanára a rongyokat sötétre színezték az erőfeszítés és a félelem súlyos nedvei. Meddig tart még?

Nem sokáig.

A kereszt tövében Anyám szíve szakad meg. Miért, Atyám? Nem lehetett volna simábban, fájdalommentesebben? Nem nekem, Neki, a szent asszonynak. Az ő bűne csak az, hogy befogadta Lelked magját, életével táplált, a világra hozott és szeretett mint gyermekét. Az a bűne, hogy nem az ő gyermeke voltam, hanem a Tiéd, s mégis magának akart? Azt gondoltad, el akar venni Tőled?... Ilyesmiket nem gondolhattál. Akkor miért?... Atyám... Hol vagy, hogy megértselek? Messze vagyok Tőled... Nem értem a szenvedést. A magamét még úgy-ahogy, de a másokét - egyáltalán nem. Minek vagyok én, ha mások szenvednek? Messze vagy, Atyám, nem hallak tisztán. Eldugult a fülem vagy más nyelven beszélsz hozzám? Messze vagyok... messze vagy... messze vagyunk egymástól... Segíts, mert a Te erőd végtelen, az enyém: semmi. Irgalmazz Fiadnak, irgalmazz Anyámnak - Anyádnak!!! Mert mi egyek vagyunk, ugye?

Gyere vissza Anyánkhoz, mert szenved egyedül, szenved Nélküled. Hiába Isten Anyja ő, akkor is csak egy ember. Szívvel, mosollyal, rebbenő szemekkel, puha meleg kezekkel, könnyűléptű lábakkal. Halk szóval, angyal-énekkel, őszinte imával. Gyere vissza, Atyám! Az én kedvemért, a Fiad kedvéért, a Mi kedvünkért. Alázattal könyörgöm: gyere vissza!...

Mi jogon beszélek ilyeneket?!

A Gyermek jogán!

Anyánkat néhány tanítvány támogatja, hogy porba ne hulljon. Körbeveszik, vigasztalják, letörlik könnyeit, arcukat arcához szorítják, együtt sírnak vele. Nekem is sírnom kell. Ezt már nem lehet elviselni! Elfelejtkezem a kötelekről, a kínlódásról. Csak őket látom: Anyát és Apát - együtt. Sírnom kell, de nagyon! Nem baj, ez is a játék része. A könnyek tisztára mossák a szívet, kifényesítik a lelket. Kiseprik a szemetet, a port, a sarat, helyet adnak az életnek. Szuper! Hiszen erre megy ki a játék! Akkor is erre ment ki! S ezt tudta Ő is a kereszten és Atyja is. Egyezik! Köszönöm!

Lassú könnyeim végigfolynak izzadt arcomon, a világ oldalra csusszan, kissé megremeg, hullámzani kezd. A könnyeken keresztül sokkal tisztábban látok mindent és mindenkit. A lényegtelen dolgok eltávolodnak, a fontosak szemem elé ugranak. A könnynek optikai lencseként viselkednek, néha kicsinyítenek, máskor nagyítanak. Feledést és megértést hoznak. Alázatot, türelmet és kitartást. Köszönöm, Uram.

A tanítványok felnéznek, észreveszik, hogy az Úr sír. Az egyik feláll, közelebb lép a kereszthez, kezét előre nyújtja, hogy felfogja a lehulló cseppeket. Tenyeréből tálat formál és vár a könnyeimre. Az élő tálban a cseppek lassan tóvá növekednek. A tanítvány áhítattal néz fel rám, majd a szent tóra, melynek tiszta felszínén az ég tükröződik, a fák lombja, s felvillannak benne a néha el-elsuhanó madarak is. A tanítvány szeme fényes felhőbe burkolózik, az ő világa is megremeg. Majd visszatér a szenvedőkhöz, vigyázva, nehogy egy csepp is elvesszen az Úr könnyeiből. Mindenki őt nézi - én is. A szél abbahagyja örök táncát, a morajok messze távolodnak, az idő megállni látszik. Minden és mindenki vár valamire. A tanítvány a szenvedők felé nyújtja kezét és rájuk mosolyog. S akkor sorban egymás után ujjukat belemártják a legszentebb vízbe s a kereszt jelét rajzolják a homlokukra. A tanítvány is a sajátjára. Az Anya lát mindent, ért mindent, de teste erőtlen. A tanítvány megszenteli Őt is, majd még egyszer: ujjával érintve az Anya szent ajkait.

A könnyek hűsítenek és égetnek, belemarnak a bőrbe, a csontba, az agyvelőbe és meg sem állnak a lélekig. Összefacsarják a szívet, hogy utána kétszer olyan erővel dobogjon, beleüvöltenek a lélekbe, hogy utána higgyen és reméljen. Anyám felemeli a fejét, tiszta szemmel körülnéz és elmosolyodik. "Én Uram, én Istenem..." "A Te akaratod szerint..." A tanítványok nagy levegőt vesznek, s csak azért nem mosolyodnak el ők is, mert az most az Anya kiváltsága. Boldog vagyok, nagyon boldog. Megérte. Megéri. Minden. Ami volt, s ami lesz. Megérte játszani - szenvedni, meghalni, akkor.

A világ helyre zökken, s vele én is. A köteleket már nem érzem, helyette a fejem kezd fájni. Folytatódik a mutatvány - mint akkor.

Ostobák tülekednek előre, akik mindig másokból éltek, mert maguk üres héjak voltak. Kölcsönzött szavak, hallott bölcsességek s ha hézag támadt: erő és erőszak. Ezek mindig működnek. Szétterpesztett lábbal állnak a kereszt alatt, szélesen vigyorogva felnéznek rám, kezüket karba teszik. Erő és biztonság sugárzik szemükből. Most fogják elmondani életük Nagy Beszédét.

- Ide figyelj te Jézus! Ha valóban Isten Fia vagy, mit kínlódsz ott fent?! Azt tudod, hogy meg fogsz halni. A keresztről nincs menekvés, hacsak mi nem szedetünk le onnan. Nem szeretjük a helyi királyokat, ezt is tudod. Ezért vagy ott. Persze ezt tagadtad: "Az én országom nem erről a világról való." Micsoda marhaság! Sőt, rosszabb: hazugság! Nem szeretjük a hazudozókat, meg azokat, akik sikamlós beszédekkel át akarnak verni minket. Azért szegeztek oda fel. Érted, mit mondunk?! Az ilyen hősök veszélyesek, mert mindenféle más dolgokat is kitalálnak. A hátunk mögött. Nem szeretjük, akik a hátunk mögött szervezkednek! Egyébként semmi kifogásunk ellened, Jézus, de mégsem szeretünk, mert veszélyes vagy. Hatásos, amiket mondasz, befolyásolod a tömeget. Még jó, hogy idejében észrevettük ezt. Szóval, ha tényleg Isten Fia vagy - ahogy fűnek-fának mondogattad az elmúlt három évben -, gyere le a keresztről ide közénk. Akkor megbocsátunk neked és nem kívánjuk halálodat. Hihetsz nekünk, nem akarunk becsapni. Ne makacskodj, ne hősködj - legalább most. Gyere, a húsvéti bárány elkészült, vacsorázzunk együtt!

A szónoklat befejeződött, az ostobák önelégülten álltak. Tudták, nekik lesz igazuk, mert a földön mindig nekik van igazuk. Az egyik hívó mozdulattal biccentett "Gyere, ha tudsz, te szájhős!". A tanítványok közelebb húzódtak Anyánkhoz, fejüket lehajtották, nem mertek egymásra sem nézni. A Hatalom szólt az előbb, s tudták, de mégsem akarták tudomásul venni, amit az Úr cselekedni fog. Hogy nem fog lejönni a keresztről, mert itt most nem egy "ec-pec-kimehetsz"-játék folyik, hanem a Játék Az Életért. Az ő életükért és mindenki életéért. Ezeknek a gőgös hólyagoknak az életéért is. Különösen ezekéért!

A tömegből szórványos kiáltások röppentek a kereszt felé. "Gyere, Názáreti! Mutasd meg, mit tudsz!" A kiáltásokba néha vaskos trágárság, durva röhögés vegyült, néha halk könyörgés. "Ments meg minket, Uram! Ne hagyj magunkra!" A lárma erősödött, egy-egy tétova kő közel koppant a kereszthez. A bekiabálások önkéntes számonkérő, vádoló kórussá álltak össze. "Becsaptál minket, Názáreti! Ígérgettél, cserbenhagytál! Jó helyen vagy ott!" A tömeg zúgott, a kövek szaporodtak, némelyek a húsomba vágtak.

- Igen, Atyám, most már érzem, hogy eljöttél! - szóltam fennhangon - Érzem, hogy itt vagy velem. Jó helyen vagyok itt, mert Te tettél ide, s amit te cselekszel, az jó. A te gyermekeid háborognak alant. De nem baj, mert nem tudják, mit mondanak, s azt sem, hogy mit cselekszenek - önmagukkal és Velünk. Bocsáss meg nekik, Atyám... Jó Veled. Csak ne menj el többet, ne hagyj magamra, mert ember is vagyok és fájnak a sebek.

A hangom lassan elhalt, a tömeg újra néma tömbként töltötte ki a kereszt környékét. Az ostobák is hallgattak, mert szavaimnak ereje volt, nem locsogás, hanem lényeg. A szeretet ellen nincs orvosság, a bocsánat ellen sincs. A tömeg komor pillantásokat vetett rájuk, úgyhogy gyorsan összeszedték magukat és elódalogtak, még mielőtt valami történt volna.

Furcsa remény, emberi érzések, vágyak, kívánságok. pedig semmi értelme, ez már régen kiderült. És mégis: nekem hatalmam van égen és földön. Kipróbáltam. Mégsem kéne talán idő előtt meghalni. Mennyit taníthatnék még, mennyi mindent nem tudtam elmondani, mennyi jót nem tudtam cselekedni. Nincs itt valami kis hiba? Csak egy kis számolási tévedés. 33 év helyett 66 vagy 99? Vagy legalább ne így meghalni! Valami tisztességesebb módon, tekintélyt parancsolóbban. Gondolkodjunk csak!

A fejfájásom elviselhetetlenné fokozódott, s hányingerem is van. pedig még semmit nem ettem ma. Persze, pont azért. Vagy másért. Hol vagy, Atyám? Az előbb itt voltál, erősítettél, éreztelek. Ne menj el megint! Ments meg Minket. Ne kelljen végigcsinálnom, ha lehet. Te meg tudod tenni, meg tudod engedni nekem. Ne kínozd ennyire a véredet! Hol vagy, Atyám?... Az előbb hülyeségeket beszéltem, ugye? Azért hagytál magamra. Igazad van, de ember is vagyok. Segíts, irgalmazz vagy végezzük be gyorsan!

Bevégezzük. A játék lassan befejeződik. A nap a hegyek mögé bújt, emlékére szivárványszínbe öltöznek a felhők a nyugati égbolton. A város zaja felerősödik, fények gyúlnak. Jön az este, készítik a bárányt, hogy levágják, megfőzzék és megegyék, ahogy a hagyomány előírja. A Bárány kész az áldozatra, beletörődött a sorsába. Nem kapálózik, nem béget, nem kér kegyelmet sem embertől, sem Istentől. Életereje, amely földi útja során táplálta, lassan elszáll, át egy másik világba, hogy ott felépüljön újra ugyan olyanná és többé: erőssé, hatalmassá, örök életűvé.

Köhögőroham jön rám, hajam csapzottan tapad koponyámra, fejemet ide-oda dobálom. Nem érzek meleget, nem érzek hideget, sem fájdalmat. testem üres héj, melyet a kiszáradt csontok feszítenek ember alakúra. Legyen már vége! Elég volt! Essünk túl rajta, azután jöhet a kálvária a világok között, majd Atyám meleg szobája. De az még plusz három nap. Mindegy, megéri, csak ennek legyen már vége!

Most.

- Elvégeztetett! - kiáltásom beleveszett a tompa zsongásba, csak a legközelebb állók hallották. Fejem végleg előre csuklott, tagjaim elernyedtek és többet nem volt már semmi.

Anyánk és a tanítványok a földre roskadtak. Már sírni sem volt erejük. Csak feküdtek a porban, s én ott voltam velük. Végre együtt, szorosan, elválaszthatatlanul.

Sóhajok emelkedtek a levegőbe s szálltak az égig, megrendült emberek néznek a keresztre: rám, a mozdulatlanra. "Hát mégis meghalt! Hogy lehet ez?! Mi lesz velünk?! Hova menjünk ezután? Kihez? Kihez?!!!..." Majd - mintegy láthatatlan vezényszónak engedelmeskedve - mindannyian térdre borulnak, kezüket összekulcsolják, szemüket rám emelik és mondják:

  Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben!
  Szenteltessék meg a neved,
  jöjjön el a Te országod,
  mert az jó nekünk.
  Legyen meg a Te akaratod,
  mert az az élet nekünk
  a mennyben, s itt a földön is.
  Mindennapi kenyerünket
  add meg nekünk ma és minden nap,
  mert éhezünk és szomjazunk.
  És bocsásd meg vétkeinket,
  mert gyengék vagyunk.
  S akkor mi is meg tudunk bocsátani
  az ellenünk vétkezőknek,
  mert meg akarunk bocsátani.
  Ne vígy minket a kísértésbe,
  mert emberek vagyunk,
  és szabadíts meg a gonosztól,
  mert tisztán akarunk élni.
  Mi Atyánk, irgalmas Isten!
  Tiéd az Ország, a hatalom és a dicsőség
  most és mindörökké.
  Ámen

Én is velük mondtam, s amikor vége volt, felnéztem és boldogan elmosolyodtam. Maszatos ábrázatom, mint játékban megfáradt gyermek arca, testemen porcsíkok, horzsolások, néhány csepp vér. Hát persze! Hiszen játszottunk.

Az emberek felálltak, "pihenj"-t vezényeltek maguknak, testük és lelkük ellazult. Élénk járkálás, hangos beszéd oldotta az egésznapos feszültséget. Anyánk és a tanítványok felém fordultak, rám mosolyogtak s csak néztek. Amikor már percek teltek el ebben a néma áhítatban, kénytelen voltam felébreszteni őket.

- Nem szednétek le innen?!

Mintha áramütés érte volna őket, megrázkódtak, visszatértek a kétezer év előtti világból - ahol néhány percig az Úr vendégei voltak - a mába. Erős férfikezek ragadták meg a keresztet, kiemelték a talapzatából és óvatosan a földre fektették velem együtt. Körém sereglettek, mint a csibék, de nem csipogtak. Némán guggoltak a kereszt mellett és csak vigyorogtak, mint akik nem normálisak. S nem is voltak azok: más emberek lettek, nagyon is eltérőek a normálistól. Istennél jártak. S aki Vele tölt egy pillanatot is, az már soha nem lesz olyan, mint régen volt.

A keskeny, kemény fa egyre jobban nyomta a hátamat. Megint szólnom kellett.

- A kötelek, fiúk. Le kéne venni.

- Hát persze... - gyors kezek matattak, a kötelek lehullottak. Ismét szabad voltam. Feltápászkodási kísérleteim segítségükkel végül sikerrel jártak. Lassan fel-alá járkáltam, hogy beindítsam elgémberedett tagjaimat. Csukló- és bokamasszírozás: máris jobb volt minden. Normális vérkeringés. Mint akkor. A sírban. Hiszen nem halt meg, csak alszik. Az Úr, Lázár, a kislány? Mindenki. Csak alszunk, mert Ő is csak aludt, s mi az Ő gyermekei vagyunk, tehát nem tehetünk másként, mint ahogy Ő tett.

A tömeg lassan oszladozni kezdett. A férfikezek az üres keresztfát visszatették a tartójába. Mint akkor. Sok-sok egyezés.

Elindultunk a domb aljába parkolóhely felé a poros ösvényen. Már majdnem teljesen besötétedett, de a város fényei, a feljövő hold és a csillagok mesevilággá varázsolták a Tettye dombjait. Amerre mentünk, élő és élettelen meghajolt előttünk, utat engedett nekünk, integetett utánunk és szép szóval kérlelt: "Gyertek vissza holnap is! Gyertek minden nap, mert jó az Úr közelében lenni!" S mi válaszoltunk a fáknak, a bokroknak, a romok hasadékaiban megbúvó páfrányoknak és az éji bogaraknak is: "Visszajövünk. Csak ne féljetek, mert Isten nem feledkezik meg senkiről, s nem hagy el senkit. Titeket sem, minket sem. Mi most már tudjuk ezt, s tanúsítjuk nektek is. Ne féljetek, karcsú tettyei fák, ne féljetek, játékos bogarak, ne féljetek, sziklák, kövek, szürke göröngyök! Csak higgyetek, mert az Úrnak gondja van mindnyájunkra. Isten szeretete erősebb a halálnál! S Ő itt van most is és velünk marad a világ végezetéig." A sötétben feketéllő romok szélesen elvigyorodtak, a fák táncra kérték a bokrokat, a madarak énekeltek s a föld göröngyei elporladtak a talpunk alatt, bársonyszőnyeget terítve mezítlábas lépteink alá.

Leértünk a parkolóba, az autóinkhoz oszlottunk, s egy pillanatra megálltunk: búcsúzkodni.

- Köszönök nektek... mindent... Holnap találkozunk... - a szavak elfogytak, de nem is volt rájuk szükség. Elhangzott néhány "Jó éjszakát!" és "Szia!", majd bekászálódás az autókba. Én is.

A Játék véget ért. Most is, akkor is. Utolsó egyezés?...

Óvatosan kitolattam a parkolóból és elindultam hazafelé.

 

I. FELVONÁS
Pilátus

...

II. FELVONÁS
Utak

...

III. FELVONÁS
Világok

...

 

FINÁLÉ
A kövek közé hullott mag

Már nem félek annyira...

A kövek közé hullott mag kicsírázott, szárba szökkent s körülnézett a világban. Gyökerei küszködnek a kemény anyaggal, réseket keresnek a termőtalaj fele. Vizet szívnának fel, mert szomjas a növény. Ennének, hogy vastagodjon a szár, húsosodjanak a levelek, hogy a bimbók kiviruljanak. A világ száraz, üres, kegyetlen. Mint a kövek. Nem enged semmit, elnyom mindet. Mint a kövek.

Mégis élni akarok! A kövek között, ha már ide szórtak. Virágozni akarok! A száraz forróságban, ha már a kövek között ez a módi. Élni... De hogyan?...

Mi lenne, ha valaki arra járna és észrevenne? Mi lenne, ha felismerné, hogy ha még sokáig így maradok, elpusztulok. Mi lenne, ha körülnézne és tanulmányozná a talajt körülöttem? Mi lenne, ha nem azt gondolná, hogy jó sok víz kell neki s akkor minden OK lesz? Mert a víz elfolyik a kövek között s én nem tudok utána menni. Mi lenne, ha megtalálná a jó megoldást: dús termőföldet hozni a kövek közé, feltölteni a réseket, kitölteni a hiányokat, elegyengetni a durva felszínt?

Mi lenne, ha mindez megtörténne?!

ÉLET!

Ami nekem kell! Meg a mellettem kókadozó többieknek...

De a köves pusztákat elkerülik az emberek.

És Isten?...

 

 

Ha látsz egy otthontalant az utcán heverni, küldj felé egy hangtalan áldást, mert azt meghallja Isten és meghallja ő is.
S amikor mindketten átléptek Isten világába, ott ő a legjobb barátod lesz.


A mindennapi kenyér
Történet az élő Istenről

Koszos volt és büdös. A mosdatlanság és a félelem szaga lengte körül. Gyűrött fekete rongyhalom a fal mellett, mint a többi: szemetes zsákok és emberek. Mindenki elkerülte. Amikor távolabb voltak, a látvány miatt, amikor közelebb értek hozzá az utcaiak, a szag miatt, amely hol felerősödött, hol alábbhagyott, ahogy felerősödött benne a félelem, vagy már félni sem volt ereje.

A világ már régen idegen volt számára. Szeme éles volt, látása tiszta, de mire a mozgás, a fények, árnyak és a színek az agyához értek, torz álommá váltak.

Régóta csak álmodott és hevert a fal mellett a többiekkel együtt.

Amikor enni adtak neki és úgy érezte, jól lakott, kissé kitisztult a kép. Akkor - ha körülnézett - valamit meglátott a való világból, s azonnal becsukta a szemét. Nem akart tudni a világról és nem akart tudni önmagáról sem. A világ is rossz volt, önmaga padig olyan volt, mint a világ. Mert a világból jött, de nem a világ tette ilyenné. Ezért még kevésbé akart magáról tudni.

Néha odébb vánszorgott, valami régi reflex hatására előre nyújtotta a tenyerét, hátha belepottyan valami. Az utóbbi időben a tenyere rendszeresen üres maradt. Ennek ellenére ment tovább, majd leült a járdára és nézett előre. Ha letelt az ülés ideje, egyszerűen eldőlt és elaludt.

Nem volt nehéz elaludnia; már nem voltak belső konfliktusai, nem harcolt senkivel. Sem másokkal, sem önmagával, sem Istennel. A néha rátörő félelmek egy állat védekező reflexei voltak, semmi több.

Könnyű volt elaludnia, mert nem bántotta senki; messzire elkerülték. Még a néha felbukkanó rendőrök is elmentek mellette, hiszen tudták, nincs hova mennie, s azt is, hogy nincs hova vinni, mert rég túl van azon a határon, hogy érdemes lenne valahova is vinni. Szépen megkötötték a maguk hallgatólagos egyezményét: hagyjuk egymást békében élni-pusztulni, mert így mindenkinek jobb. Ne okozzunk egymásnak felesleges fejfájást, felesleges papírmunkát. Egyébként is békés csomó volt a fal mellett, semmi különös nem volt benne és nem is ártott senkinek. Az előállítási parancs csak a rendbontókra vonatkozott. Ő pedig nem volt az. Nem szólt, ritkán mozdult, nem hadonászott, nem volt erőszakos, nem kiabált, csak még élt és néha nagyon éhes volt.

Furcsa dolog ez az éhség. Amikor még tudott, gondolkodott rajta. S akkor jobban el is tudta viselni. Ahogy egyre lejjebb ereszkedett a föld felé, egyre nehezebben tűrte az éhséget, ingerült lett, nyűgös, mint a gyerekek. De ebből senki nem vett észre semmit, mert az alacsonyabb szinteken a kifele irányuló aktivitása is egyre csökkent. Úgyhogy ezzel sem zavart senkit; nem is tudtak róla. Csak ő. A rongydarab. A járdán, a fal mellett.

Amikor még vissza tudott emlékezni a múltra, csodálkozott magán: miért is probléma az evés, hiszen sohasem volt az. Gyerekkorában előfordult, hogy napokig alig evett, mert egyszerűen nem volt rá pénzük. Később néha jóllakott, néha csak evett valamit, néha kihagyta az ebédet, vacsorát, mindent. Olyankor többnyire aludt, mert az alvó gyomor nem követelőzik. Idővel megszokta ezt a rendszertelenséget, a gyakori "nincs"-et, s egészen jól viselte. Kialakított magában egy praktikus étel-filozófiát: az evés nem fontos! Ha van, eszem, ha nincs, akkor nem eszem. Ha kevés van, keveset eszem, ha sok, akkor sokat eszem. Egyszerű és működik.

De mostanában - évek óta? - ez valahogy mégsem akart működni. Ha éhes volt, fájt a belseje. Nem csak a gyomra, az egész belseje. Néha halványan gyanította, hogy ebben nem igazán a gyomor a felelős, van valami más, megfoghatatlan dolog is, amely kiváltja ezt a nyomasztó érzést. Előfordult, hogy lassú gondolataival eljutott a megoldás közelébe, de megtalálni mégsem tudta. Mire odaért, elfáradt, s hagyta az egészet a francba. Inkább eldőlt és aludt egyet.

Mint most is. Még öntudatánál volt, csak készült az alvásra. Az emberek változatlanul elkerülték, bár a szagok intenzitása csökkent, teste - mozdulatlanul fekve a járdán - nyugalmat árasztott, akik arra jártak, érezték, hogy nem bánt ez senkit.

Ettől némelyek felbátorodtak, s némi aprópénzt szórtak a lábához. Meg ennivalót is. Közeledett az este, a vacsora-reflex mindenkiben dolgozott, meg a sajnálat is, és az azt hűen kísérő megkönnyebbülés-öröm: nem én fekszem ott!

A pénz kevés volt, az ennivaló kevés volt. Fektében érzékelte mindezt, mégis kis öröm, vagy mi, surrant át az arcán. Láthatatlan, belső torz mosoly, megelégedettség. Behunyta a szemét: az étel mindig kevés, a pénz is mindig kevés. De akkor is jó. ("Mi az, hogy jó?" - már nem emlékezett erre a fogalomra, csak annyi történt, hogy a szíve percenként eggyel többet vert.)

Enni kell, utána is lehet aludni. Nehézkesen ültébe tápászkodott, hogy elérje az adományokat. Az aprópénzt egybesöpörte, úgysem viszi el senki. Szeme az ennivalóra tévedt: nápolyi, becsomagolva. Valószínűleg friss, még senki nem evett belőle. A furcsa mosoly most már láthatóvá lett az arcán - tétova, ideiglenes öröm -, bár senki nem figyelt rá. Sötétedett, meg az ő fajtájára nem is szoktak odafigyelni.

Ők a megtűrtek, az ártalmatlan szerencsétlenek, a tehetetlen hülyék, akik semmire sem képesek. Nem használták ki az esélyegyenlőséget, a lehetőségeket. Ezért hevernek a járda szélén és ezért bűzlenek. Mert még a legalapvetőbb dolgokra sem képesek. Ezeket egy előadáson hallotta nagyon régen, ahol hetente egyszer, vagy akárhányszor, összegyűltek ők, a hülyék, és ahol segítség címén előadásokat tartottak nekik azok, akik kihasználták a lehetőségeket. Persze nem így mondták, finomabban, de ez volt az értelme. És voltak, akik valóban segíteni akartak, hasznos dolgokat mondtak, címeket, telefonszámokat, ajánlóleveleket adtak nekik. Elmentek velük helyekre.

Kezdetben mindegyikőjük elfogadta a segítséget, majd lassan elmaradoztak. Akkor még egyáltalán nem volt szaga. A szag akkor kezdődött, amikor már csak hetente egyszer ment a Központba. Majd még ritkábban; most már egyáltalán nem. Fokozatosan szokta meg saját szagát. Először furcsa és idegen volt neki, néha körülnézett: honnan jön ez?!... Majd lassan rájött, hogy belőle. A végén a szag már nem számított. Csak az ennivaló. Az is csak akkor, ha volt. Ha nem volt, aludt. Ha sokáig nem volt: sokat aludt és sokat szenvedett.

Régen volt saját bevásárló kocsija is, amiben összegyűjtött mindenféléket, amikre nem is volt szüksége. Mégis gyűjtött, mert az az ő tulajdona volt, azzal csak ő rendelkezett. Akkor több volt az aprópénz is és az ennivaló is, mert a kocsi tekintélyt adott neki. Az emberek a kocsitulajdonosokhoz nagyobb bizalommal vannak, mint a fal mellett heverőkhöz. Azoknak van valamijük, van hitelük, ezért még adnak nekik. S akiknek semmijük sincs, azokat elfelejtik, s ha tehetnék, még a semmijüket is elvennék tőlük.

Később valahol elhagyta a kocsiját vagy ellopták tőle; mindegy. Ezért összeállt olyanokkal, akiknek szintén elveszett a kocsijuk. S amikor elegen voltak a bátorsághoz, eltoltak egy kocsit a legközelebbi üzlet parkolójából, ahol az esélyeket kihasználó valódi kocsitulajdonosok hagyták őket, miután bepakoltak a valódi kocsijuk csomagtartójába.

Ekkor már kevesebbet gyűjtött, mert osztozni kellett a helyen, de jó volt, mert mászkáltak, beszélgettek, s az emberek amúgy sem törődtek velük, pláne nem azzal, hogy hányan vannak egy kocsihoz. Veszekedtek is néha, mert még egy kicsit emberek voltak, majd kisimult minden: szétváltak s ő egyedül maradt. Kocsi nélkül. Cuccok nélkül. Társak nélkül. De nem is kellett már semmi. Jól megvolt magával és a lassan távolodó világgal. Jó volt a fal mellett, megvédte a tűző naptól és az esőtől is.

Mint most is. Kibontotta a nápolyit. A celofán csomagolás esetlen kezében elrepedt, a nápolyi széthullt, egy része a kezében maradva, más része le a koszos járdára. Nem számít, hiszen egy idő óta már rendszeresen így történt.

Volt olyan is, amikor egy üveg kakaót tett a lábához valaki, s ettől olyan izgalomba jött, hogy remegő kezéből kicsúszott az üveg és a betonjárdán darabokra tört. Gyermekkorának puha itala szétfolyt, összekeveredett a porral és az apró földdarabokkal, barnából lassan szürkévé, majd feketévé vált. Először csak nézte, mert nem hitte, hogy ez megtörténhetett. Forróság öntötte el az egész testét, s most már nemcsak a keze remegett. Ujjaival óvatosan belenyúlt a folyadékba, hogy megbizonyosodjon róla: az üveg valóban eltört, a kincs valóban elment. Kakaós ujjait a szájába vette, ízlelgette, szopogatta, mint a háziasszony, amikor kóstolni kell és nincs kéznél kanál.

S akkor biztossá vált, hogy: nincs! De van! Lassan lehajolt a földre, nyelvét próbálta beledugni a kakaófoltba: egy kicsit megmenteni belőle. Mint a kutyák. Ha nekik megy, neki is menni kell!

Nem ment, mert az ember nem kutya, legalábbis azok, akik kihasználták a lehetőségeket. S rá kellett jöjjön, hogy ő már kutya sem, mert nem tudta felnyalni a kakaót. Miért? Miért?! Akarom! Akkor se ment. Arca ragacsos, barnásfekete lett a porral keveredett kakaótól, s az orrába beszívott folyadéktól még köhögnie is kellett. Kétségbeesetten küzdött a tócsával. Nem ment! Nehézkesen jobb kezére támaszkodott, a tócsa fölé emelte a fejét. Búcsúzott tőle.

Nem engedem! De igen!! S amikor belátta, hogy a "De igen!!" győzött és ő megint a vesztesek oldalán áll, újra remegés fogta el, először csak alig, majd egyre hevesebben. Az egész teste rázkódott, mintha gonosz görcs költözött volna bele, a feje lecsuklott, alig tudta magát fél kezén tartani, hogy arccal bele nem bukjon a lassan száradó tócsába. Valami nyögésfélék is előtörtek belőle a rázkódás ütemére, fojtott hörgések, megakadt sóhajok.

A fekete rongycsomó sírt. Siratta a kiömlött kedvencet, a finomat, a puhát, az emléket. Sírt, ahogy ők szoktak: hangtalanul, mert nem tudnak másként sírni. Hiszen ők nem használták ki a lehetőségeket és a hangos sírás is a lehetőségek egy darabja.

Akkor az emberek lelassították a lépteiket mellette és sajnálták. Némelyiknek mozdult a keze, mozdult az agya, hogy segítsen, de a léptek és gondolatok lendülete tovább vitte őket. Egy volt, aki leguggolt mellé, hátha rosszul van és hívni kell a mentőket. Keze simogatásra, nyugtatásra lendült, de a mozdulat félbemaradt, mert neki szaga volt. S amikor az utcai közelebbről látta, hogy nincs komolyabb baja, csak sír, sajnálkozva felállt, megcsóválta a fejét és tovább ment. Eszébe sem jutott, hogy a már megszáradt kakaófolt miatt van ez az egész. Volt egy másik is, aki megállt és készített egy fényképet róla. A kép jól sikerült, rendkívül élethű volt, kitűnően kifejezte őket, a tehetetleneket, a rászorulókat (mire?) úgy, ahogy vannak. A fotót eladta egy jólmenő újságnak, amely éppen az elesettek megsegítésének szükségességéről írt elemző cikksorozatot. Ezzel elindult a karrierje és ma szép pénzeket keres.


Először a kezében tartott nápolyiszeleteket ette meg, gondosan vigyázva, hogy le ne essenek. Finom volt, jól esett neki, mert régen szerette a csokis nápolyit. Most is; meg mindent, ami ennivaló.

A beálló estében megritkult az utca forgalma, az erősek már rég otthon voltak, akik még csak lesznek erősek, hazafelé tartottak, ők pedig itt maradtak - otthon. Közepes nagyságú fekete kóborkutya tűnt föl látóterében. Megérezte a friss ennivaló szagát, s természetes ösztöneit követve részt kért belőle. Először csak szaglászott, megközelítve a zsákmányt, majd - mivel látta, hogy komoly ellenféllel nem kell számolnia - egyre közelebb jött, orra folyamatosan a járda felszínét kutatta, majd felnézett rá. Ő éppen lenyelte az utolsó kezében tartott szeletet, amikor arcuk egyvonalba került egymással. A kutya még nem mert a földön heverő nápolyidarabokhoz nyúlni, csak a nyelvét lógatta, néha bólintott egyet, jelezvén, hogy mit akar és hevesen csóválta a farkát. Izgalmában a fara ide-oda járt s néha az egész teste megremegett. Engedélyre várt az Embertől. Az Embernek újra mosoly játszott az arcán arra a gondolatra, hogy ő Ember. "Kutya vagyok, mint te!" sugározta a szeme az állat felé. "Te sem tudtad kihasználni a lehetőségeket, én sem. Ezért vagyunk itt mindketten. Ezt mondták az Okosok, a Lehetőséggel Élők." Bal kezét előrenyújtotta, simogatásra a Társnak. A hirtelen mozdulat kissé elfordította testét, kicsúszott alóla a támasztékul szolgáló, elgémberedett jobb kéz, s ő nehézkesen a járdára esett. Bal keze felcsapott s ettől a kutya megijedt, mordult egyet, hátrébb ugrott s ott megállt. Farkcsóválása szelídebbé vált, mert kellett az ennivaló. Várt és amikor látta, hogy mégsincs veszély, közelebb lépett, egészen odahúzódott őhozzá.

A rongycsomó nem kelt fel újra, mert minek. Úgyis jön az éjszaka, aludni kell, meg nem akarta újra elijeszteni a kutyát. A kutya várakózóan nézett az emberre, szemei türelmetlenül kérdezték: "Mikor ehetek már?!" Ő pedig most már óvatos, de határozott mozdulattal megsimogatta a kutya fejét, majd orrát a járdán heverő nápolyiszeletek felé nyomta. Megértették egymást. A Társ mohón bukott a váratlan szerencsére és pillanatok alatt eltüntette a nápolyikat. A helyüket a járdán gondosan felnyalta, majd elégedetten elmosolyodott és lefeküdt mellé. Fejét a lábára hajtotta s hamarosan mindketten elaludtak.

A mosolyt csak ő látta, az alvó nyomorult párt pedig mindazok, akik ebben a késői órában még az utcán voltak kénytelenek lenni. "Uram, segítsd őket!" gondolták páran és siettek tovább.

A néhány szelet nápolyi mindkettőjükben dolgozott, könnyen elaludtak, nem forgolódtak, nem mocorogtak. De egy idő után kevés ételt látott ember-gyomor működése megfordult. Étel-emésztő savforrások törtek elő a rejtett zsigerekből, feloldani a keveset és követelni a többet. De több nem volt, ezért felfele szivárogtak, egészen fel, ahol az ember-szív és az ember-gondolatok fészkelnek.

S ő - hosszú idő óta először - álmodott.


Ahogy telt az éj-idő, a levegő és a járda egyre hidegebb lett. Feltámadt a szél, megrezegtette a szemetes zsákok műanyag száját s az alvók álma nyugtalan remegéssé vált. Hideg volt, fáztak. Ő is. Először csak forgolódott, majd fel is ébredt.

Sötét félhomály volt, az utcai lámpák alig adtak némi fényt. Körülnézett. A kutya nem volt mellette. Egy pillanatig nem értette, hogy lehet ez, de azután nem foglalkozott vele, mert újra rátört a jól ismert belső éhség s ez még csak fokozta a hideg-érzetét. Didergett. Ez is furcsa volt, mert nem emlékezett rá, hogy valaha is ennyire fázott volna. Nehézkesen feltápászkodott: valahova menni kell; kapu alá, szélvédett helyre, kapun belülre, ha nyitva találja. Kell a meleg, hogy tovább tudjon aludni, s ne érezze az egész testét elborító éhséget.

Kezével a falnak támaszkodva botladozva elindult - valamerre, az egyik irányba. A mozgás jót tett neki. Néha hátranézett, ő maga sem tudta, miért. A fekete mozdulatlanságba dermedt csomók lassan elmaradtak mögötte.

A kapuk általában zárva vannak. A legtöbb nappal is, és különösen éjjel. Meg egyébként is: a kapukon az esélyekkel élni tudók szoktak bemenni, mert azoknak van kulcsuk hozzájuk, vagy beengedik őket. Neki nincs semmije. De azért ment. Azután talált egy kaput, amely még most is, az éjszaka közepén is nyitva volt. Amikor neki támaszkodott, a faajtó hangtalanul kinyílt, s ő majdnem beesett rajta. Hogy el ne essen, kezeivel megtámaszkodott a földön, úgy nézett be az ajtón túlra.

Bent kellemes félhomály uralkodott, kevés lámpák fényei láttatták a barnásfekete padsorokat s köztük a széles utat, amely valahova a színes messzeségbe vezetett. Hogy ott mi van, azt innen nem látta tisztán. Iskola... Ott vannak padok. Nem, azok valahogy mások. Próbált emlékezni, de nem ment. Néha majdnem tudta, hol is van, de a felismerés feloldódott az éhség mindenét elborító óceánjában. Nagyon éhes volt és várta, mikor jön valaki, hogy elküldje és becsukja a kaput. Várta a kőlapokon koppanó lépteket, s az esélyes fojtott szitkozódását, amiért elfelejtette becsukni a kaput, ezért most egy ilyennel kell bajlódnia.

De nem jött senki, s bent nem fújt a szél és kellemes meleget is érzett. Be kellene menni! Be kell menni!

Nehézkesen felállt, s fájó gyomra miatt kissé meggörnyedve, a padsorok között elindult befelé. Kezével a padokra támaszkodott, úgy dobta előre magát, egyre közelebb érve az ajtóból távolinak tűnő színes világhoz. Ott több volt a fény, ezért ment arra. Azt már többször tapasztalta, hogy a fény együtt jár az ennivalóval. Minél több a fény, annál nagyobb az esély az ennivalóra. Nappal adnak az emberek, s amikor jó az idő és süt a nap, még többet adnak. Esőben, éjszaka nem adnak. Ezért a fényre kell menni, akkor minden rendben lesz. Tiszta sor.

A padok közötti út nem akart véget érni, s mire elért a padsorok végére, kimerülten rogyott le a kőkockás padlóra. Esélytelen volt a hosszú utak önálló megtételére is. De legalább itt meleg volt.

Megint heverő rongycsomó lett, de ahogy teltek a percek, egyre pihentebbnek érezte magát, s egy kicsit már gondolkodni is tudott. Érzékelte maga körül a tárgyakat, fejében értelmes szavak bukkantak fel s mondatokká álltak össze. Talán magában beszélt, de lehet, hogy hangosan, nem volt lényeges, csak mondta a magáét, hátha meghallja valaki.

- Éhes vagyok és fáradt. Jó lenne itt maradni. Meleg a padló és puha... hogy lehet ez? A kő sohasem puha. Lehet, hogy van itt valami vagy valaki, aki megpuhította? Nem tudom, nem értek ilyesmihez. Éhes vagyok. Adjon valaki enni! Adjon... Ki adjon? Nincs itt senki. Még ha lennének is itt mások... az Esélyesek... azok szoktak adni ezt-azt nekünk. De most éjszaka van. Etetés-szünet.

Nincs itt senki. Ez biztos, mert ha lenne, már rég kizavart volna. A terem üres... épület... mi is ez? Amikor bejöttem, még tudtam. Iskola? Padok... ismerősek. És képek. Azok is. Régen sok ilyet láttam... elvittek a terembe... hova? Templomba! Ez az! Templomban vagyok! Az jó. Arról mindenki csak jót mond. Elvittek és énekeltünk. Én is, hangosan, szépen, büszkén, mert ott mindenki olyan volt, mint én: voltak esélyeink. Akkor. És akik elvittek, örültek, amikor énekeltem, azt mondták, olyan a hangom, mint az angyaloknak. Én büszke voltam magamra, még jobban kihúztam magam és szélesen vigyorogtam. Angyal vagyok, nem olyan, mint a többiek, több, mint az Esélyesek. Mert az angyalok nagyon magas rangban vannak. Ezt a tanítótól hallottam. És azoktól is, aki elvittek a templomba. Elvittek... kik?... család, anyám, nem sokáig élt. Testvérek, apám. Ő fogta mindig a kezem. Nagy keze volt, erős, meleg... Szerettem a kezét, őt is. Apám... Apa... Atya... Itt van. Lehet, hogy valaki itt van közülük.

Körülnézett álma valószerű templomában, de nem látott senkit. Az ajtók csukva voltak, a fény mintha mindenhonnan áradt volna, pedig csak az áldozati gyertyák égtek. Felnézett az oltárra. Az oltárképről az Úr tárta felé kezeit, mintha magához akarná ölelni. Alakja ragyogás, felette a kék égen vigyorgó kövér-rózsaszín angyalok röpködtek. Az Úr lábánál békésen legelésző birkanyáj, zöld fű, csend. Szép festmény volt. És mozdulatlan.

Szeme visszatért a padlóra, az egymást kergető, zavaros gondolataihoz.

Van itt valaki! Hé, hol vagy?! Ne bujkálj! Éhes vagyok! Gyere már elő! Amikor kértem, az Esélyesek mindig adtak. Vasárnap is és szerdán este is. Sorba álltunk, lökdösődtünk. Az apám is mindig adott enni. Igaz, néha nem sokat, de adott. A testvéreimnek is. Egyszer meglestem este vacsora után. Mi ettünk. "Te 's egyél, papa" mondtam neki. "Majd eljön annak is az ideje - felelte -, most imádkozom értetek." Meglestem. Nem mentem lefeküdni, csak megígértem neki. Egész este imádkozott. Nem evett, mert mi ettünk.

Most mégis éhes vagyok. Adj ennem, papa! Kérek... fáj... a gyomrom, a hátam. Mindenem fáj, mert régen nem ettem. Kérek enni...

Leroskadt a meleg, puha kőpadlóra, szeméből tétova könnycseppek indultak el, kezét előrenyújtotta és várt...


Álmukban az emberek mindenféléket tapasztalnak. Táncolnak, énekelnek, repülnek, mint a madarak és nem zuhannak le, úsznak a víz alatt és nem fulladnak meg, erősek lesznek, hatalmasak. Álmunkban tündérekkel sétálhatunk csilingelő fák alatt, megszólíthatjuk azt, akit a világban csak szeretnénk, megfoghatjuk a kezét s még rá is mosolyoghatunk. És álmunkban ő visszamosolyog ránk. S mi elhisszük, hogy ez a valóság.

Álmunkban egészen Isten közelében vagyunk, és sokszor olyan valószerűen éljük meg ezt, hogy felébredve csodáról suttogunk, félve, meggondolva minden szót, nehogy a világ kinevessen.

Álmunkban szemünkkel látjuk azt, amit a világ kérge eltakar előlünk.


Várt... Meddig? Sokáig... Mindegy.

Tagjai elgémberedtek a mozdulatlanságtól, s már meg is unta a várakozást. Felemelte a fejét, szeme a kezére tévedt. Volt benne valami. Nem érzékelte a súlyát, nem volt tapintása, csak melege és illata. Kifinomult ösztöneivel azonnal tudta, hogy ez ennivaló. Meg sem lepődött, nem is csodálkozott, mert minden olyan természetesnek tűnt számára. Hiszen kért enni. S kapott. Az apja itt járt. Ez így szokott lenni. Legalábbis az álmokban - mindig.

Szemét le nem vette az ennivalóról, ujjait kissé összezárta, hogy megfogja a megfoghatatlant, s akkor érezte a lepény súlyát, a sült héj érdességét. Valaki van itt. Valaki volt itt és hallotta, hogy kértem. Adott enni. Az apja, hát persze! Ki más? S most is itt van. Biztos. Éhes vagyok...

Gyorsan elkezdte enni a sült lepényt. Nagy falatokkal, mohón. Szeme kitisztult, háborgó teste megnyugodott. Ülő helyzetbe tornázta magát és körülnézett. Egy férfi állt előtte, valamivel magasabb, mint ő, erősebb testalkatú is. Az arca alapján az Esélyesek közé tartozhatott. Ruhája meghatározatlan keveréke volt a réginek és az újnak, a lábán könnyű szandál; meleg a padló. Mosolygott, elégedettnek látszott. Az esélyesek mindig mosolyognak és elégedettek. De ez egy valahogy más volt. Biztos! Másképp mosolygott, másképp volt elégedett, másképp lépett felé. Ő pedig kötelességének érezte, hogy szóljon hozzá.

- Köszönöm... uram - mondta alázattal. - Biztosan ön adta a kenyeret. Az előbb azt hittem, az apám. De akkor még nagyon éhes voltam. Az apám régen meghalt. Talán ön hallotta, hogy éhes vagyok. Hangosan beszélhettem. Elnézését kérem, nem akartam zavarni az imádkozásban. De köszönöm.

A férfi megszólalt, hangja kellemes volt, nem halk, nem hangos, éppen olyan, amilyennek lennie kell.

- Hallottalak, mert én mindent hallok és mindent látok. Otthon vagyok minden házban, minden szívben és minden lélekben. Szüntelen munkálkodom, mert ez Atyám akarata. Táplálom a rászorulót kenyérrel, szóval, mosollyal, kinek mire van szüksége. Meghallom, ha kérnek és adok. Annyit, amennyire a kérőnek szüksége van... vagy jóval többet: annyit, amennyiről még csak nem is álmodott.

- Hé, ki vagy te?! Nem hasonlítasz az apámra. Meg senkire, akit ismerek. Varázsló vagy, szellem, vagy mi? - a hajléktalan ijedt-zavarában majdnem kiabált. - Te adtad a kenyeret. De miért nem volt súlya először? Varázsló vagy... a varázslók nem ilyenek. Kértem. Vártam. És kaptam. Apám azt mondta: aki kér, annak adnak. Mert az Atya gondoskodik az övéiről. Atya... templomban vagyunk... akkor te az Atya vagy?!...

Nem tudta folytatni, annyira felizgatta magát. Helyette folytatta, Aki ad, ha kérnek, s ha nem, akkor is.

- Engem az Atya küldött, hogy teljesítsem akaratát itt a földön. Bár te most álmodban találkoztál velem, ébredésed után sem hagylak el. Táplálni foglak kenyérrel s ha megszomjazol, itallal. Emlékezni fogsz rám, erő és bizonyosság leszek neked a való életben is. Emlékezni fogsz erre a találkozásra is és elmondod majd másoknak. Élni fogsz és az életeddel bizonyságot teszel erről a találkozásról és rólam is. Először nem fognak hinni neked, szélhámosnak kiáltanak, de amikor rád néznek, és hallani fogják a szavaidat, kénytelenek lesznek hinni. Amikor szólsz, én fogok szólni, az én erőm lesz benned, a szeretet és békesség ereje, amely nagyobb minden más erőnél. A világ nem tud majd ártani neked, mert te fogod uralni a világot az én erőm által.

- Én Uram, én Istenem... - nem is tudta, hogy a bizonyosság sokszor hallott szavait idézi. A felismerés hozta a szájára őket, nem az emlékezet, s ettől hitelessé és igazzá váltak.

- Most menj. Először lefele, majd fel, az élet felé. Öleld majd át az életet, mert nagy árat fizettél érte. De látod, mégis megérte. A hosszú évek szenvedései, az utca pora, szemete és mocska, a kitaszítottság hozzám vezetett. Mert én azokat keresem, aki lent vannak és felemelem őket. Menj, kicsit halj meg, hogy újjászülethess. Ne félj, mert veled vagyok most is, akkor is, amikor mélyre szállsz s akkor is, amikor az én életemet fogod élni.

Az Úr széttárta karjait, mint a festményen, alakja ragyogásba veszett, alakja elolvadt a gyertyák fényében.

A fekete rongycsomó felé nyújtotta karjait, de már nem volt semmi és senki, csak a templom homálya s valóságba távozó álom görcs-szaggatta remegése.

Az alvó ember nyugalma véget ért, a gyomrában felhalmozódott túl sok sav égette a belsejét. A lassú remegés egyre fokozódott, s erre már felébredt ő is és a kutya is.

A világ összefolyt szeme előtt, a hangok eltávolodtak, a hideget, fájdalmat lassan felváltotta a semmi. A fekete rongycsomó elájult. A kutya izgatottan járkált fel-alá, nem távolodott messzire a Gazdától, halkan szűkölt, hátha meghallja valaki és segítségükre siet. Az utca kihalt volt. Majd feltűnt egy távoli, siető fekete árny. A kutya éles szemei azonnal észrevették: ember, s ha ember, akkor segít. Legalábbis többnyire. Abbahagyta az ideges járkálást lecövekelt a járda közepén, fejjel az ember felé. Hevesen csóválta a farkát s aprókat vakkantott, hogy felhívja magára a figyelmet. Közben hátra-hátra nézett a mozdulatlanul fekvő Gazda felé.

Az árnyból fekete ruhás ember lett, s ahogy közelebb ért, azonnal látta, mi a helyzet. Megértette a kutyát és gyorsan lehajolt az öntudatlan hajléktalan mellé. Elég volt egy pillantást vetni rá és gyakorlott mozdulattal megfognia a csuklóját, hogy tudja: itt azonnali segítség kell. Gyors léptekkel besietett az álombéli ajtón - néhány lépés volt csupán - egy oldalszobába és felhívta a közeli kórházat, majd magához vett néhány holmit és visszasietett az utcára. A kórház is közel volt, a mentő villogó lámpái perceken belül feltűntek az utca végén. A fekete árny intett neki. Fékezés. Két ember ugrott ki az autóból; kérdőn néztek rá. A fal fele mutatott. Az egyik a hajléktalanhoz sietett, a másik felvette a fekete ruhás adatait és megkérdezte, mi történt. Amikor megmondta, hogy ő a szomszédos templom plébánosa s éppen beteglátogatóból igyekezett haza, a kérdező kissé megilletődött.

- Ilyen későn is?... - a kérdés többi része felesleges volt, nem is mondta ki.

- Akik Istent szolgálják - felelte a plébános -, azoknak nincs munkaidejük. Amikor hívnak, megyünk. Mert Isten szolgálata az ember szolgálata, hiszen Isten mindegyikőnkben benne van. Istent szolgálni - az embert szolgálni - nem lehet munkaidőben, az éjjel-nappali, fáradságot nem ismerő munka. Néha nehéz, többnyire nagyon nagy öröm és boldogság.

- Hát ez valahogy így van... - felelte elgondolkodva a másik. - Szoktam én is hasonlót érezni. Meg a társam is mondott néha ilyet. Tudja, ő orvos.

Közben az orvos is végzett, a hajléktalant hordágyra tették, betolták a mentőautóba. Közben a kutya izgatottan nézte a mozgolódást. Nem nagyon értette, mi történik, csak azt látta, hogy a Gazda még mindig nem mozdul, az emberek mozgatják, s úgy néz ki, elviszik. Ez kissé felizgatta, a mentő felé indult s újra elkezdett szűkölni. A többiek nem figyeltek rá, a dolgukkal voltak elfoglalva.

- Velünk tart, uram? - kérdezte az orvos.

- Igen - felelte a plébános. - Csak egy perc. - Odament a kutyához, gyors mozdulattal megsimogatta a fejét, pattintott egyet az ujjával és elfutott a nyitott templomajtó felé, be az oldalszobába. A kutya utána, hátha ennivaló lesz a vége. Amikor bent voltak, a plébános rászólt: "Itt maradsz!" Az íróasztalfiókból egy felbontott doboz édessüteményt dobott a padlóra a kutya elé, megborzolta a kutya fejét és kifutott az utcára. A kutya mohón ette a falatokat, azt sem vette észre, hogy az ember rázárta az ajtót. Amikor a doboz kiürült és a morzsák is eltűntek a padlóról, elégedetten végighevert a puha szőnyegen és elaludt.

- Igyekeznünk kell, uram - mondta a sofőr, amint a plébános feltűnt a templomajtóban.

Mindketten beugrottak az autóba, s már indultak is kétségbeesett fényeket lökve az éjszakába. Hátul az orvos is végezte, amit ilyenkor kell: oxigén, cukoroldat, vérnyomás-stabilizáló. Az ambulancián az ügyeletes orvos már várta őket, a sofőr beszólt rádión, s nagyjából elmondta az esetet. Összehangolt, szakszerű mozdulatok. A hajléktalan perceken belül az egyik vizsgálószobában feküdt, puha nővérkezek ruháit hámozták, fertőtlenítő spré kesernyés illata töltötte meg a helyiséget. Konzultáció a mentősökkel, újabb gyors vizsgálat, újabb oldatok, oxigén, remények.

A plébános végig ott volt a szobában, kissé távolabb a többiektől, hogy ne zavarja a munkájukat. Amikor végre úgy látszott, kis szünet állt be a lázas tevékenységben, megkérdezte:

- Mi a helyzet, mire számíthatunk, doktor úr?

Az orvos gondterhelten nyomkodta a szemeit.

- Nem sokat tudunk tenni. Mindent kihányt, amit kapott, nehezen viseli a vénás táplálást, apró görcsök, de lehet, hogy idegentest-allergia. Valószínű, hogy a gyomorfal több helyen is veszélyesen elvékonyodott, a vérnyomás változatlanul alacsony, a szív akadozik. Valami olyasmi kellene, ami átmosná és táplálná a legyengült szervezetet úgy, hogy kárt ne tegyen benne. Olyasmi, ami visszaadná az életerejét... - bizonytalanul elhallgatott, mert érezte, idegen területre tévedt, ahol az ő ismeretei fantáziálásba mennének át. Azt pedig nem akarta, nem akart csak beszélni, hamis reményeket kelteni. Meg sajnálta is a behozott szerencsétlent.

- Értem, doktor úr, de ne aggódjon, én megetetem őt azzal az étellel, amire szüksége van...

- Azt hiszem, csak az ima segít - szólt közbe az orvos.

A plébános szelíden ránézett, s a fejével "Nem"-et intett:

- Nem, csak az ima most kevés. De elhoztam magammal azt az eledelt, amelyet az ő szervezete is elfogad.

A plébános kis dobozt és egy piros folyadékkal teli apró üveget vett elő a zsebéből. Az üveget letette az ágy melletti asztalra, majd felnyitotta a dobozt, amelyben néhány megszentelt ostya volt. Az orvos figyelmesen nézte, mire készült a plébános, s amikor meglátta a piros folyadékot, eszébe jutott egyik gyerekkori olvasmánya a tündérek és gonoszok harcáról. "Az örök élet itala" gondolta, mert a mesében az is olyan rubinpiros volt, mint ez itt az üvegben. A plébános az üveg tartalmát az asztalon lévő kávéscsészébe töltötte, kivett egy ostyát a dobozból és belemártotta a borba, kicsit benne hagyta, hogy jól átitatódjon, majd kivette és önkéntelen mozdulattal feje fölé akarta emelni, de rájött: erre most nincs idő. "Uram, irgalmazz!" mondta alig hallhatóan és az ágyon fekvő hajléktalanra nézett.

- Az alkohol felviszi a vérnyomását - aggódott az orvos.

A plébános az orvos felé fordította a fejét és azt mondta:

- Ez nem alkohol, doktor. Ez az Ő Vére és az Ő Teste, amely táplál, erősít és megtisztít. Valóságos étel és valóságos ital, ezért megmenti őt. Ne aggódjon, doktor. Ettől a szív erőre kap, a fáradt gyomor elnyugszik, a szellem újra élni fog. Ebben mindig pont annyi az alkoholmennyiség, amennyire szükség van, annyi a szénhidrát, a keményítő és a fehérje, amennyi pótolja a kimerült szervezet pillanatnyi hiányát. Nem több, nem kevesebb, mert a mennyiségeket és az arányokat nem ember szabta ki, hanem Isten! Az ember csupán Isten utasításait követte, amikor ezeket elkészítette.

A pap az öntudatlan ember szájába tette az ostyát, kissé beljebb nyomta, hogy a nyelvéhez érjen, majd óvatosan összecsukta a nyitott ajkakat. Fejét lehajtotta, egyik kezét az ember homlokára tette, másikat a szívére és csendben imádkozott. A doktor mozdulatlanul állt, szemével a beteg arcát figyelte. Életjeleket keresett rajta, valami változást... Csodát.

- Irgalmazz, Uram nekünk, kik itt állunk előtted és Hozzád kiáltunk kegyelemért. Irgalmazz nekem, ki erőtlen vagyok a gyógyításhoz, erőtlen vagyok a csodákhoz, pedig most gyógyítani kell és csodát kell tenni. Irgalmazz, mert én akarok gyógyítani, pedig ez lehetetlen. Irgalmazz, hogy Általad tudjak gyógyítani... - A plébános szavai elhaltak, befelé fordult, leszállt a mélységekbe, fel a magasságokba, hogy valahol megtalálja Istent, megfogja a kezét és erőt, világosságot merítsen belőle. Lélegzete alig hallatszott, a szobában csend volt, a várakozás súlyos csendje. S amikor érezte, hogy a Kéz megérinti, a bizonyosság bátorságával folytatta: - Köszönöm, hogy világosságot adtál és kezembe adtad Magadat, Uram. Köszönöm szent Testedet és szent Véredet, melyek mindenek az ember számára. Az ő számára is és a mi számunkra is. Köszönöm, hogy kezembe adtad Magadat és most már élsz őbenne is.

Irgalmazz, Uram neki, aki itt fekszik előtted. Aki tud Rólad, de már nem remélt, akinek a teste a Te tested, a vére a Te véred, mégis táplálásra szorul. A Te táplálékodra, Uram, mert a testet csak a Test táplálhatja, az elmúló vért csak a Vér pótolhatja. Köszönöm, hogy neki adtad Magad és most már élsz őbenne is.

Irgalmazz, Uram emberi segítőnknek, ki a Tied, de néha ingatag. A Te példád, a Te erőd megnyilvánulása megerősíti őt, és emlékezővé teszi. Köszönöm, hogy megmutattad neki is Magad a teljes valódban, itt a földön, a napjai valóságában. Köszönöm, hogy nem a szószékről, nem a templom csendjéből, nem az ima magányából szóltál hozzá, hanem egy poros, mocskos járda széléről. Köszönöm, hogy letekintettél rá és eljöttél hozzá is, belé költöztél és most már élsz őbenne is.

Köszönöm a mindennapi Kenyeret és a mindennapi Bort. Köszönöm a mindennapokat Benned, Uram, mert Nálad édesebb kenyér és selymesebb bor nincs a földön. Köszönöm, hogy megadod ezt nekünk ezután is minden nap, minden órában és minden percben. Köszönöm, hogy nekünk adod Magadat, hogy ne csak létezzünk, hanem éljünk is.


A Test és a Vér a beteg nyelvén lassan elolvadt, a benne lévő erő belépett a testbe, szétterjedt benne, kitöltötte azt. A nyelv hajszálerei vitték a hírt az ereknek, azok továbbadták a fő ereknek, s a táplálék mégsem fogyott el, hanem egyre több lett. Végül Ő eljutott a hajléktalan szívébe s onnan tovább, a lélekig.

A Táplálék éppen elég volt, nem kevesebb, nem több, mint ami ilyenkor szükséges. Ereje viszont sokszorosa volt a közönséges ételeknek. A fáradt szív megpezsdült tőle, táncra kelt, énekelt és dicsőítette Istent. A lélek kihúzta magát, elmosolyodott, felnyitotta a szemeit és újra tisztán látta a körülötte lévő világot.

A hajléktalan lassan elmosolyodott, tétován kinyitotta a szemét, majd hirtelen becsukta, mert bántotta az erős fény. Az orvos - aki még mindig mozdulatlanul állt az ágy mellett - odaugrott a villanykapcsolóhoz és éjszakai világításra kapcsolt. A beteg újra kinyitotta a szemét, most már bátrabban és nagyobbra, nemcsak a kisebb fény miatt, hanem az erő miatt is. A plébános még mindig az ágy mellett ült, kezét az ember szívén nyugtatva. Az orvos közelebb húzódott az ágyhoz, kissé lehajolt, hogy jól lássa mindkettőjük arcát.

A hajléktalan keze lassan mozdult, megkereste a pap szívén nyugvó kezét és rátette az övét. Keze meleg volt, vér áramlott benne, amelyet a Vér tett igazi vérré. Szeme körbejárt a szobában, akadozva megszólalt:

- A kutya... hol van... a kutya? Amelyik... - kezdte volna magyarázni, de a plébános leheletnyi kézszorítása megnyugtatta: a kutya megvan és jó helyen van.

- A kutya nálam van, megetettem; most alszik. Nemsokára visszakapod.

- Az jó - mondta az ember, majd lehunyta szemét és elaludt. Lélegzete egyenletessé vált, arca kisimult, kezei békésen nyugodtak a puha takarón.


A plébános felállt, elindult az ajtó felé. Az orvos követte. A szoba ajtaját kissé nyitva hagyta, hogy ha hall valami rendelleneset, segíteni tudjon. A kihalt éjszakai kórházfolyosón egy darabig csendben mentek egymás mellett. Mindenki a saját gondolataival volt elfoglalva. Majd a doktor már nem bírta tovább és megkérdezte:

- Rendbe jön?

- Természetesen. Csak csend kell neki és nyugalom. Kevés táplálék, tiszta folyadék. Semmi több. Semmi gyógyszer, semmi tápszer. Egyenlőre. Húsleves magában, csak meginni. Naponta háromszor egy kávéspohárnyi. Néhány nap az egész. Holnap... ma benézek hozzá. Azután minden nap eljövök, amíg itt lesz.

Az orvos figyelemmel követte a pap szavait, észre sem vette, hogy most ő az, akit utasítanak arról, amit neki kellene tudni. De néha megfordulnak a dolgok. Mint most is és mindig, amikor Istennel találkozunk.

 

 

József Attila: Nyár volt

Nyár volt,
de mindnyájan fáztunk,
hát begyújtottunk a mesekályhába,
ott melegedett belém,
hogy valahol, ahová elérünk,
vár ránk a lány, aki mi vagyunk,
vár rátok a legény, aki meg ti vagytok
biztosan és észrevétlenül,
mint hóborított földekben a tavasz
és eljön és megigéz,
ha napszívünk kisüt szép homlokunkon.

 

Rangob lovag és Airam története


Megtalálhatjuk-e önmagunkat?
Persze! Csak nehezen.
Ha nagyon erősek és kitartóak vagyunk, még úgy-ahogy megy a dolog, de ha nem, akkor segítség kell.
Éppen úgy, mint Rangob lovagnak, aki más akart lenni, de nem lelte az utat önmaga felé.


"Átkozott, rohadt háború! Kosz, mocsok, bűz, ordibálás és belek! Kifordulva! Ellenség... Emberek? Nem! Ellenség! Meg én is - nekik. Eddig megúsztam. De meddig? És főként: minek?!"

Nem katonához illő gondolatok. Nagyon nem. De úgy látszik, egyszer a legnagyobb pohár is betelik. "Miért?" folytatta magában a töprengést a lovag. "Azért az agyalágyult, hájas királyért, akinek van öt nyomorult faluja és két hülye fia, akik már alig várják, hogy meghaljon. Nem is király, csak annak hívatja magát. Nevetséges, hánynom kell tőle!" A keserűség valódi epét termelt, köhögnie kellett. Megrázkódott, a nyergéből oldalt hajolt és kiköpte a feltolakodó anyagot. A ló megriadt az erőlködés rángatózásától, a lovag elfintorította az arcát és erősebbre fogta a gyeplőt. Legalább víz lenne. Majd. Csak akad falu errefelé.

Mentek tovább: ló és lovasa, győztes csata után, megjutalmazva szavakkal és némi arannyal, hazafele a következő "királyi" ostobaságig. A lovagnak nem volt "haza", úgyhogy csak ment, amerre a lova vitte. Éjszakára csárdában, istállóban, erdőszélen vagy árokparton aludt. Azután ment tovább. Nyugtalan volt. Keresett. Kit? Mit? Nem igazán tudta megfogalmazni. Valami fontosat, azt érezte. Olyannyira fontosat, hogy ha megtalálná, minden megváltozna tőle. Ebben biztos volt. Makacs volt, kitartó és szívós a keresésében, mint a bulldogok, ha egyszer szagot kapnak. Nem kalkulált, nem tervezett, nem álmodozott - csak nagy néha -, igazán nem is remélt, de nem is adta fel, mert a belső feszítés mindig odébblökte, ha meg akart állni.

"Kellene valaki, aki útbaigazít, aki felvilágosít, aki elmagyarázza a dolgokat, mert egyedül nem megy. Egyedül nem megy!!! Hogy megértsem, hogy elhiggyem, hogy meg tudjam csinálni! Nagyon kellene valaki. Korai még elaludni, pedig néha szívesen lefeküdnék, hogy átaludjam, ami még hátra van. Nem! Persze, hogy nem, hiszen akkor már megtehettem volna. Ezer alkalom kínálkozott rá. Kellene valaki..."

"Kellene... Kellene..." - a paták puha koppanása a poros földúton végnélkül ismételgette a lovag szükségét. S ha van valaki a közelben, aki hallja a mindenség rejtett hangjait, biztosan meghallja ezt is.

A koranyári nap széppé varázsolta az életet. Nem volt meleg, a levegőt harapni lehetett, a friss szántásokból most szállt fel a hajnali pára, a gabona-gyerekek kíváncsian dugták ki zöld fejüket a földből és mosolyogtak. Ismerkedtek a világgal. A földeket felváltó mezők zöldek voltak, virággal tele, a domboldalak mint a bárányok göndör háta, a poros út, amelyen a lovag poroszkált, puha, sima és kanyargós. A távolban a hegyek kék párába vesztek ugyan úgy, mint a közelebbi falu templomtornya. A lovas megveregette a lova nyakát. "Hamarosan embert érünk, komám!" A páncél megcsörrent, a ló vidáman felkapta a fejét, mert az "ember" szóra csupa jó és szép jutott eszébe: dús abrak, tiszta víz, s néha édes dinnyehéj, csutakolás, meleg, nyugalom.

Az út hosszan vezetett lefele a falu irányába. Apró dombok váltakoztak tenyérnyi szántóföldekkel, káposztáskertekkel, gyümölcsösökkel. Az utolsó magasabb domb tetejéről már látszott a falu is a völgyben: néhány házból álló ékszeresdoboz: a csend, a békesség fészke. A falu előtti enyhe lejtőn virágos zöld mező. Még nem kaszálták le, a friss színek szinte bántóan erősek voltak. A virágok között - közel az úthoz - a lovag mozgást vett észre. Valaki járkált, sétált a mezőn, néha lehajolt, majd tovább ment. Innen még nem látszott tisztán, kiféle-miféle.

Lejtőn lefele könnyű volt az út, a messzi-alak virágszedő leánnyá növekedett. A lovag megállt és csendben várakozott. A leány el volt merülve kedves munkájában, nem akarta megzavarni. "Biztos az asztalra szedi" - gondolta, csakhogy gondoljon valamit. A leány háttal állt neki, csak egyszerű, sötét ruháját láthatta, meg a derekára kötött fehér kötény csücskét, amelynek hatalmas-széles zsebébe a virágokat tette. Látta derékig érő fényes melegbarna haját, amely, ha néha átsütötte a nap, bronzszínben ragyogott. Látta, hogyan simogatja meg a puha bronzkorona a virágokat, amikor a leány lehajol és látta lepkeszárnyú lebbenését, amikor tovább lép. Mintha a mező fölött járna, a fű nem hajlott meg léptei alatt, a virágok integettek neki, hívták: "Gyere, szakíts le magadnak - másoknak. Öröm nekünk a közeledben lenni, mert jó vagy és jót teszel. S azt is tudjuk, hogy ha leszakítasz, sohasem halunk meg többé, nem száradunk el, mert a te erőd belénk költözik, örökké éltet, és azt is, hogy akinek odaadsz minket, az meggyógyul és örökké fog élni. Általunk - általad. Milyen jó ez! Gyere, kedves... Gyere..." A lovag nem hallotta a virágok örvendező csacsogását, de mintha úgy látta volna, hogy amikor a leány valamelyik felé fordul, az szélesen elmosolyodik és kitárja felé leveleit. De lehet, hogy ezt csak a leány-alak, a napfény, a fiatalság tette.

A kötény lassan megtelt, a leány hazafele készült. Felegyenesedett, lesimította a ruháját, majd a lovag felé fordult és elmosolyodott. Nem lepődött meg, nem rezzent össze, hogy egy idegen férfi áll az út szélén, ráadásul páncélban, fegyverekkel. Várt. A kósza szél néha meglebbentette a bronzkoszorú egy-egy tincsét. A leány tiszta tekintete találkozott a lovag zavart pislogásával, s hogy kisegítse a férfit zavarából, felé biccentett és mosolya még szélesebb lett. A lovag először csak nyögött egyet, majd elővette minden udvariassági tudományát és megkérdezte:

- Mi a neved, szép leány?

- Airam - felelte még mindig mosolyogva. A lovag rajta felejtette a szemét, száját is eltátotta, mert a mosoly több volt, mint szép, Airam mosolyának ereje volt. A lovag nem tudta levenni róla a szemét, majd megrázta magát, pislogott néhányat, mintha egy rossz álmot - vagy egy valószerűtlenül gyönyörű képet akarna elűzni szeme elől. "Legyünk tárgyilagosak!" figyelmeztette magát, "Ez egy ritka szép lány a faluból. Ilyen van. Nem tündér, nem jelenés. Valóságos. De ha csak állok itt és bámulom, mint a birka a friss füvet, akkor nem tudok meg semmit. S a végén még ki is röhög."

- Airam... - ízlelgette az idegen hangzású nevet - ez olyan messzire való név. Keleti. Jártam keleten többször is, ott mintha hallottam volna hasonlót. És mintha láttalak is volna... ott... Meg máshol is... Vagy azok mind csak hasonlítottak rád... Nem emlékszem, régen volt, más dolgunk volt... - A lovag elbizonytalanodott, tétován körülnézett, mintha a virágos mező, a napfény vagy a néha elröppenő madarak segíteni tudtak volna neki. A lovagból páncélos ember lett egy percre, s Airam nagyon megsajnálta. De még várt, mert a türelem hozza mindig a legszebb, legérettebb gyümölcsöket.

A lovag összeszedte magát, ismét a kemény, határozott, vagány és hetyke harcos volt. Ahogy kihúzta magát a nyeregben, felszikrázott és megcsörrent a páncél. Kutatóan nézett Airamra.

- Jártál te keleten?! Láthattalak téged ott?!

- Sokfele jártam és járok a világban. Elmegyek ide is, oda is. Körülnézek, hogy mi a helyzet. Virágokat szedek a mezőkön, csokorba kötöm, vagy koszorúba fonom őket és odaadom az embereknek, akik meggyógyulnak tőle.

- Á, szóval olyan orvos-féle vagy..., sámán vagy varázsló?... - A lovag megint elbizonytalanodott, s ez már kezdte bosszantani. Túl sok bizonytalanság ilyen rövid idő alatt! Nem ismeri ezt a leányt itt! Pedig eddig, ha ránézett valakire, nagyjából meg tudta állapítani, kivel áll szemben. Pláne, ha még beszélt is vele! De ez itt... Airam... a neve... megfoghatatlan az egész lénye... lehet, hogy mégis szellem? Már csak az hiányozna! Ezen röhögnének csak igazán a haverok! A hős Rangob fényes nappal szellemekkel társalog! - még ha olyan szépek is, mint ez az Airam. Megfoghatatlan... nyugtalanító. Valahogyan ismerős... Nagyon ismerős... Legszívesebben odamennék hozzá és megcsipkedném a karját, hogy élő személy-e. De akkor biztosan elfutna és fellármázná az egész falut. Türelem, Rangob, majd látjuk. A végén úgyis kiderül. Kicsit előre hajolt a nyeregben, hogy jobban hallja a választ.

- Airam vagyok...

A lovag szóra nyitotta a száját, majd várt egy kicsit, de így is ingerültre sikeredett a hangja.

- Airam, persze, ez a neved... Ezt már mondtad!

- Nemcsak a nevem! Airam: az minden! - Hangját nem emelte fel, de az igazság kimondása erőt és határozottságot adott válaszának, s ez a hang túlszáguldott a lovagon, szerte az egész világba, majd visszatért s ismét tova szállt, hullámzott, énekelt: csengettyűk csipogása és orgonák bölcs búgása volt benne. A világ megmozdult, nagyot lélegzett, friss energia járta át tagjait. Mert Airam: az valóban minden! Azonnal áttör mindenen, egyet kivéve: az emberi lélek alkotta páncélokat. Ahhoz idő kell és törődés. Ezt tudta Airam is, ezért nem lepődött meg a lovag értetlenségén. Hiszen páncél borította.

- Mi az, hogy minden?! Nem értem! Egyenes választ adjál! Én nem szoktam rejtélyekhez! - a lovag szinte kiabált, szemöldökét felvonta, ettől homlokán ráncok jelentek meg s türelmes patakokként fogták fel az erőlködés apró cseppjeit. Az újra-türelmetlen hang átragadt a lóra is, mellső lábaival idegesen kaparni kezdte az utat, fejét fel-fel csapta, ilyenkor felnyihantott. A páncél újra megcsörrent, a nap fénye bántó szikrákat szórt.

- Airam: az minden! - ismételte a leány. - Airam nemcsak én vagyok. Airam ez a mező, a falu, a hegyek, az erdők, nádasok, folyók, a madarak, a vadak. És Airam - az emberek is, én is, te is, a gyűlölt királyod is! - A lovag összerándult a "királyod" szóra, arcára savanyú kifejezés ült, de nem szólt közbe. Airam nem látszott észrevenni a lovag reagálását, zavartalanul folytatta. - Airam minden és mindenki, minden, ami szép, kedves, kívánatos. Nem vagyok szellem, sem boszorkány. A nevem valóban Airam, élő ember vagyok, aki tud örülni és néha szomorú. De egy kicsit több is: tudom az utat arrafele, ahova vágyódsz, meg tudom mutatni neked, merre találod, amit keresel, amiért nincs nyugtod.

- Honnan tudod?... Kitől tanultad?... Vezess hozzá! Kérlek... - a lovag hangja elcsuklott, fejét lehajtotta. Nem akart gyengének látszani, nem akart kitárulkozni egy idegen előtt, egy nő előtt!... mert... akkor mi lesz?... mit szól a világ... meg ez az idegen gyönyörű leány?...

- A tanító előtted áll. Most is éppen virágokat szedett, mert tudta, hogy jössz és meg akarsz gyógyulni. Neked szedtem a virágokat, Rangob lovag, s ha leszállsz a nyeregből, neked adom őket és megmutatom az utat a szeretethez és a szépséghez: önmagadhoz. S erőt is adok hozzá, hogy meg tudj maradni ezen az úton.

Airam kisétált az útra, megállt a lovas mellett és felnézett rá. Jobbját a lovagnak nyújtotta, hogy lesegítse a nyeregből. Rangob észre sem vette, hogy felcserélődtek a szerepek, s egy hölgy akarja lesegíteni őt... De már nem is volt jelentősége. Ennek sem és semminek, ami a világhoz tartozott. Mert Airam közelében megszűnik a való világ, kikapcsolódik, s bár tovább él minden - a ló az út szélén, a mező, a távoli tehéncsorda, a gondolatok -, nem hat. Airam mellett csak az számít, amit ő tesz és mond, mert beléptek az ő világába, hogy a lovag meggyógyuljon.

A lovag elfogadta a meleg, puha kezet, s természetesnek vette azt az erőt is, amivel Airam lesegítette a földre.

- Tedd le a páncélodat, Rangob, már nincs rá szükséged. Nyugodtan hagyd az út mellett, majd elviszi valaki. - A lovag úgy tett, ahogy mondták neki, automatikusan, mintha egy álomvilágban élne és mozogna. Airam ismét a kezét nyújtotta felé: - Menjünk, üljünk le a fűre és beszélgessünk.

Kéz a kézben elindultak a mezőn, majd leültek egymás mellé. Airam lábait kényelmesen maga alá húzta, elrendezte a kötényét a virágokkal és tiszta szemeivel Rangobra nézett. A lovag ettől kissé zavarba jött, hirtelen nem tudta, mit kell most csinálni. Airam újra kisegítette. Megkezdődött a vándorút a gyógyulás felé.

- Mindegyikőnkben két világ lakozik - kezdte Airam a gyógyítást -, de mi csak az egyiket látjuk. Azt, ami a felszínen van. Természetesen, hiszen mi mást látnánk a szemünkkel, mi mást hallanánk a fülünkkel, s amikor megsimogatod egy leány arcát, a bőre simaságát érezted, meg persze egyebet is, de ez most nem fontos. - Airam mosolygott, Rangob elfordította a fejét, de így sem sikerült ellepleznie arcának enyhe pirosságát. Airam folytatta: - Mondom, nem ez a fontos. Hanem az, hogy amit az érzékeinkkel fogunk fel, az csupán a valónk egyik oldala: a felszín. "Ezek vagyunk mi!" mondják az emberek. És valóban olyanok vagyunk, amilyennek látnak, mert a másik világ, a valódi önmagunk, rejtve van a felületes szemlélő előtt, s gyakran sajátmagunk előtt is. Kiben nagyon mélyen, kiben kevésbé. Ezt a világot ritkán láthatja ember, s ritkán láthatjuk mi is, mert páncél fedi s ezen a páncélon néha még mi sem tudunk áttörni, hogy találkozzunk önmagunkkal.

- Érdekes... - Rangob elnézett valamerre messzire. Nem nagyon értette, inkább érezte, amiről Airam beszél. Eszébe jutottak a nyugtalan éjszakák, a "Miért?"-ekkel teli hosszú utak, az akarás, a próbálkozások, s a belső hangok, amelyek néha mondtak neki valamit... Mást, mint az emberek, mást, mint a legjobb barátai. Irányítani próbálták, figyelmeztetni, terelni valamerre. Volt, amikor megértette a hangokat és úgy cselekedett, de legtöbbször ahogy jöttek, el is szálltak. Mert egyéb dolga volt. Mindig más dolga volt. A világgal kellett foglalkoznia, élnie kellett, szolgálni, menetelni, enni, aludni és simogatni... Élni... fáradtság...

- Igen, mert a világ túl sokat követel tőlünk - Rangob hirtelen Airam felé fordult: Airam a gondolataira válaszolt! Mégiscsak varázsló?... Nem... Csak más, mint a többi... Ez jó... Rangob lecsendesedett, Airam folytatta: - és túl mást, mint amilyenek vagyunk. Néha előfordult veled is, amikor nagyon elfáradtál, amikor elég volt mindenből és mindenkiből, hogy ledobtad a világ ellen védő páncélodat. Néhány percre védtelen lettél, s megláttad az igazi önmagadat. Azt, amelyet keresel, amely élni szeretne, a napfényen sétálni, rugdosni az avart az őszi erdőben, a szikrázó téli nap alatt kacagva belefeküdni a lélek-fehér hóba és odatartani arcát a langyos tavaszi esőnek. Hogy még fehérebb, még tisztább legyen! "Meztelen" voltál. S ugye nem is akartad elhinni, hogy ez mind te vagy!

- Volt néha ilyen, valóban... Honnan tudod?... - Airam nem szólt, csak elmosolyodott. - Mindegy - folytatta Rangob, mintha csak önmagának beszélne, s valóban önmagának szólt a mondandója. - Szép dolgokat láttam, vágyakat, törekvéseket, nagyon mást. Olyannyira mást, hogy irreálisnak tűnt az egész, a képzelet játékának. Egy pillanat alatt elszállt, elfelejtettem, s most már alig emlékszem rá. Egy-egy ilyen látomás után, "magamhoz térve", néztem magamat a homályos óntükörben, dörzsöltem az arcomat, a kezeimet, néztem a durva, szőrös bőrt, a koszos, letöredezett körmöket, a szögletes arcot, az erős, csontos testet. Nem ilyet láttam akkor ott belül. S akkor elkeseredtem, mert a "Miért?"-ek mellé felsorakoztak a "Hogyan?"-ok, meg az "Akarom!". De ezek szavak maradtak, mert az akarat kevésnek bizonyult. - Rangob elhallgatott, lehajtotta a fejét, kezével tétován tépdeste a füvet.

- Megértelek. - szólt csendesen Airam.

- Nem emlékszem... - Rangob felemelte a fejét, elnézett a falu fele, szemét összehúzta, mert a lemenő nap most bukkant elő a dombok mögül. Homályos emlékek ébredtek benne, kissé elmosolyodott, inkább kesernyésen, mint jókedvvel, aprót biccentett, mintha megtalálta volna valamire a választ. Fejét nem fordította el a naptól, úgy kérdezte: - Milyenek vagyunk ott belül? Te biztosan tudod, Airam. Te nagyon okos vagy, mindent tudsz... - Rangob Airam felé fordult, feszült arccal, várakozóan nézett rá.

- Tudom, természetesen - felelte Airam vidáman, majd kivett kötényéből egy kis kék virágot és Rangob felé nyújtotta. A lovag óvatosan kezébe vette, forgatta, nézegette. Végül meg is szagolta, hiszen a virágokat általában megszagolják. Ösztönösen tette, nem is figyelt magára. Majd felnézett s látta Airam szemeit, arcát, s egy pillanatra a gondolatait is. "Mint ez a virág!" gondolta Rangob. Airam még várt egy kicsit, majd mondta tovább:

- Puhák, kedvesek, okosak, bölcsek, alázatosak, gyönyörűek vagyunk a felszín alatt. Nem evilágiak! A szemünk tiszta, fénnyel teli, amelyből bőven jutna mindenkinek. Ajkunk mosolyog, s ha szólunk, belerendül a világ, homlokunkon ott a bizonyosság önmagunkról, arcunk ember által soha ilyen szépre nem formálható ékszer, bőrünk meleg bársony, védőn rugalmas. Illata nem vetekszik a legfinomabb illatszerekével sem. Testünk a harmónia, a nyugalom, az egyensúly otthona. Mozdulataink egy-egy kecses tánc, lépteink lebegés, életünk örök tanúságtétel a szépség mellett, létünk végtelen gyönyör. Életünk forrása soha ki nem apad, mert az is végtelen, s egymást tápláljuk vele, hogy a szebb még szebb, a tökéletes még tökéletesebb, az erősebb még erősebb legyen.

Végtelen szeretet, erő és szépség! Ezek vagyunk mi, emberek! Nem is lehetünk mások, mert ilyenné formáltak minket, s ha ki akarnánk dobni mindent, ami bennünk van, semmivé válnánk, mert az Életnek ez a három összetevője teljesen kitölti belsőnket!

Szeretet, erő és szépség...

Airam elmélázott, elvette Rangob kezéből a virágot, megsimogatta kék szirmait.

- Ilyenek vagyunk a páncél alatt mindannyian! S mi ezt a sok isteni szépséget fedjük be durva, kemény, darabos anyaggal, hogy élni tudjunk a világban. S ezáltal kissé meg is halunk és velünk halódik a világ is. A páncél soha nem méretes, mindig vág, bök, dörzsöl valahol, láthatatlan, de nagyon is fájó sebeket okoz, amelyeket nagyon nehéz meggyógyítani. A páncél külseje tele van hegyes tüskékkel, hogy aki közelít felénk, még kellő távolságban megálljon, mert ha közel engedjük magunkhoz, a páncél alá talál nézni és meglátja a szépet, az örököt: az Életet! S ezt nem lehet megengedni, mert a páncél alatti világ védtelen a való világgal szemben, azt a világ könnyedén darabokra tépi, felfalja s ha még marad belőle valami, a szemétdombra hajítja a világ, ahol éhes kutyák osztoznak rajta.

Tudom, kell a páncél, pedig a tüskék befele is szúrnak. Merő seb vagyunk tőlük. De ezt sem látja senki, mert a páncél eltakarja. Mi pedig tűrjük a sebeket, elviseljük őket: ahogy tudjuk, ápoljuk őket: ha tudjuk. S egy idő után megkeményedik a valódi önmagunk bársony-bőre, mert a tüskék ellen védekezni kell. Kialakul egy újabb kemény réteg a külső alatt, s akkor már nem böknek úgy a befele is szúró tüskék. Azután - hogy az új páncél alatti világunk védekezzen a durva anyag ellen - lesz egy harmadik réteg, negyedik, meg a többiek alatta. Egészen a szívünkig. A végén a szívünk megkövesedik, a test élettelen páncél-tömeggé válik, a lélek elszökik, mert itt nincs hazája, s mi beszélő, mozgó, érzéktelen kőszoborrá válunk.

- Ez a dolgok rendje - mondta Rangob természetesen.

- Nem! - Airam szinte kiabált, arca kipirult, szemeiben könnyek csillogtak. - Nem... nem... - Megrázta a fejét, a bronzkoszorú táncot járt, majd elpihent. Airam folytatta, monoton hangon, mintha leckét mondana fel:

- De mégis... Sok esetben ez történik. Fokozatosan meghal a szép, amiről esetleg soha senki nem is tudott, még talán az sem, akiben megvolt, aki hordozta. Néha viszont nem hal meg, hanem megnyilvánul. És akkor a világ csodálkozik: nem érti, ki ez, mi ez, miféle ember? Mint a barátaid néha. Amikor más voltál. Emlékszel, még féltek is tőled - féltek a széptől, mert addig soha nem találkoztak vele! Ugye emlékszel, hogy a barátaiddal sohasem voltatok igazán közel egymáshoz. A láthatatlan pajzs - rajtad is, rajtuk is. Ugye emlékszel a kiábrándultságra és a kérdésre az éjszaka csendjében: "Mi lesz ebből az egészből?!" Éreztél valamit, homályosan, úttalanul, alig-reménnyel.

Rangob Airam igaz mondataira fejbólintásokkal válaszolt: így történt minden. Most viszont érezte a lehetőséget: ennek a tudós lánynak a segítségével eltalálhat az útra - önmagához. Talán még élheti is azt a világot.

- Ki vagy te... Airam?... - Rangob várakozóan nézett Airamra, mintha az élete függne a választól. S valahogy így is volt.

- Én a te belső világod, vagyok, Rangob. Mindaz, amit elmondtam, megmutattam neked. Ha rám nézel, magadat látod, mért én - te vagyok. Szépnek látsz, mert te is szép vagy, szép a lelked, a vágyaid, törekvéseid. Finomak az érzéseid, nemesek a gondolataid, ezért én is finom és nemes vagyok. Amikor érzed az illatomat, a te világod illatát érzed. Bőröm puhasága a te bőröd puhasága. Minden, ami én vagyok, az te vagy! Olyannyira, hogy én önállóan nem is létezem, nem létezhetek, s addig élek, amíg te élsz, addig énekelek, amíg te énekelsz.

- Hogyan lehetséges... ez?... - a századszor feltett kérdés újra elhangzott. - Hiszen te élő ember vagy! Mondtad! És fogtam a kezed, hozzám ért a hajad. Istenem, micsoda nyomorúság! - tört ki a lovagból a szenvedély. - Ha elmegyek, te itt maradsz, vagy ha velem jössz, külön lovon lovagolsz. Miért játszol velem, Airam?! Miért mutattad meg, ami te vagy, ha utána mindez semmivé válik?! Mi az, hogy a te illatod az enyém?!

- Nem játszom veled, Rangob - felelte Airam nagyon komolyan. - Mi együtt megyünk tovább, egy lovon fogunk lovagolni. Mondtam: én nem létezhetek nélküled, te pedig nem tudsz lerázni, ha akarnál sem. - Airam elmosolyodott, megfogta Rangob remegő kezét, úgy folytatta: - Élő ember vagyok, mert testet öltöttem, hogy meg tudjalak gyógyítani. Hogy megmutassam neked saját magadat, azt a magadat, amely a világ felé növesztett páncél alatt van. Én a gondolataidból születtem s hamarosan visszatérek oda. Így leszünk egyek, sokkal teljesebben, mintha akár a szerelmem lennél. Amint egy kis rés nyílik a páncélon, megrepedezik az egész, s könnyű lesz együtt darabokra törni és eldobni. Akkor én visszatérek a helyemre és érezni fogod mindazt az örömöt, szépséget és erőt, amelyet a felszínre engedett belső világunk ad nekünk és másoknak is. Érezni fogod az illatomat, a hajam selymét, a kezemet... Látni fogsz úgy, ahogy most nem láthatsz. Engem te teremtettél, Rangob. Ezért olyan vagyok, amilyennek teremtettél, amilyen magad vagy. Tudom, hihetetlen, amit mondok, de nézz rám, érints meg és higgy nekem - higgy magadnak. Higgy magadban, Rangob!

A lovag egyre erősebben szorította Airam kezét, fejét lehajtotta, nehéz könnycseppek gördültek alá borostás arcán.

- Nem akarlak elveszíteni, Airam! - suttogta. Airam kezét az arcához szorította, mintha attól tartana, hogy a hús-vér lény látomássá válik és szertefoszlik. - Érezni akarlak ezután is, nézni, hallgatni, együtt szedni a virágokat. Nézd csak ott oldalt - Rangob könnyáztatta szemein keresztül úgy látta, mintha az egyik kis sárga virág intene neki, szólni akarna hozzá. Elengedte Airam kezét, ruhája ujjával megtörölte a szemét és újra a virágra nézett. Az pedig valóban felé intett, pici szájával elmosolyodott, s csilingelve megszólalt: "Gyere csak közelebb, Rangob lovag! Mondani szeretnék valamit!" Rangob egyszeriben megfeledkezett Airamról, letérdelt a fűbe, közelebb hajolt a virághoz, hogy jól hallja, amit az mondani fog. "Én ismerem Airamot, lovag úr, jobban, mint itt mellettem a füvet, mert Airam az én testvérem. Szeret engem, becéz engem és minden virágot a mezőn. Ezért mindenki szereti. Szóval, ma reggel Airam eljött hozzánk, és azt mondta nekünk: "Nagy nap lesz ez a mai. Eljön hozzánk Rangob lovag és mi meggyógyítjuk, összetörjük a buta páncélt s én visszatérek őbelé. De ehhez szükségem van a ti segítségetekre is." "Segítünk, segítünk!" ujjongtuk kórusban, mert szerettük Airamot. "Mit kell csinálnunk, Airam?" "Semmi különöset, csak szépek legyetek, mosolyogjatok és beszélgessetek Rangobbal, hogy amíg ti szóval tartjátok, le tudjam tépkedni róla azt a sok rondaságot. Mert egyébként nem engedné. Tudjátok, ilyenek az emberek..." "Megtesszük! Megtesszük!" csilingeltük kórusban. Hát így történt. Jól átvertünk, ugye?!" A kis virág vidáman felkacagott, szirmait jobbra-balra illegette, s szinte táncra perdült örömében.

Rangob nem csodálkozott, hogy egy virág szólt hozzá és még megbántást sem érzett az "átverés" miatt. Nézte a virágot, nézte a többit, a mezőt, a hegyeket, a felhőket az égen. Milyen mások, pedig mégis ugyan azok. Mások... Rangob észrevette az Életet. Mindenben és mindenütt, értette az Életet, érezte az Életet: hangokat hallott, amiket előtte csak nagyon ritkán, mozgást vett észre ott, ahol előtte holt anyagot látott. Mi előtt?... Nem tudta, nem emlékezett. De ez nem is volt lényeges, már nem törődött az "azelőtt"-tel. Újra ránézett a kis sárga virágra, nagy kezét óvatosan felé közelítette és megsimogatta. A virág kihúzta magát és boldogan csiripelte: "Megérintett, megsimogatott, szeret! Én is szeretlek, Airam Rangob! Mindenki szeret, ugye - kiáltotta a többieknek - ti is szeretitek?!" S akkor megszólalt a Világ és erős, meleg hangon azt mondta: "Szeretünk, Airam Rangob! A miénk vagy s mi a tied vagyunk. Értünk téged és most már te is értesz minket. Látunk téged s te is látsz minket. Hallunk és érzünk téged, mert te is hallasz minket és érzed az életünk. Visszatértél hozzánk és mi hozzád!

Egyek vagyunk, Airam Rangob! Erősek vagyunk, s ez az erő a tied is. A világ ezután már nem árthat neked, mert nagyon erős lettél. Megnyilvánult a belső erőd, nem takarja semmi, nem szükséges páncél, védőfal, amely újra befedné, hatástalanítaná azt. Az erőd végtelen, minthogy a miénk is az. Napok milliói, csillagrendszerek milliárdjai, életek végtelensége táplálja folyamatosan és kiapadhatatlanul. Az egész világ a tiéd, Airam Rangob, mert visszatértél hozzánk, befogadtál minket és mi befogadtunk téged.

Ne félj senkitől és semmitől, mert mi - a végtelen világ - veled vagyunk, nem feledkezünk meg rólad, s tudjuk, te sem fogsz soha megfeledkezni rólunk. Minden kölcsönös, minden egységes, minden egyensúlyba jött. Az egybeillő kapcsok megtalálták egymást és összekapcsolódtak, a fogaskerekek forognak, áramoltatják a szeretetet, erőt és szépséget mindenfele: a napfényes Földekre éppen úgy, mint a sötét űrben bolyongó anyagfelhők közé. S tudd meg, Airam Rangob: a dermedt anyag ott a jéghideg űrben csak alszik! De az erőnk - a te erőd is! - melegével felébreszti, életet lehel bele, s a gázfelhők nagyot ásítanak a milliárd éves álmuk után, kinyújtózkodnak, egymásnak adják a kezüket és boldog-őrült körtáncba kezdenek. Ünnepelik az ébredést! A tánc nekik az Élet tánca: csillagok születnek belőle, bolygók és azokon további életek, amelyek a világunk részei lesznek, s erejükkel tovább növelik a közös erőnket. Végtelen folyamat, végtelen körforgás, végtelen növekedés... Végtelen Teremtés. S ennek most már te is része vagy, Airam Rangob!

Használd erődet arra, amire mi is használjuk a miénket: szilárdan megállni a világban és okosan élni, hogy te is gyógyíthass, mint ahogy Airam tette a mi segítségünkkel."

A Világ hangja elhallgatott, de Rangob tudta, ezután bármikor beszélhet bárkivel, mert része lett a Mindenségnek. Rangob még mindig a füvön térdelt, ki tudja, mióta, de nem érzett fáradtságot. A kis sárga virág lehunyta szemeit, talán elfáradt közvetítetni az üzenetet a végtelenből a végtelenről. Rangob lehajolt hozzá és gyengéden megcsókolta. S akkor úgy érezte, megáll vele az élet: ajkain Airam ajkát érezte, lehelete Airam lehelet volt, illata Airam illata volt. "Mi egyek vagyunk... jobban, mint az valaha is a földön lehetséges lett volna..." - hallotta Airam hangját valahonnan önmagából s érezte Airamot a maga teljességében, jobban, mint az valaha is a földön lehetséges lett volna.

Rangob felnézett. A virágos rét ott énekelt előtte, látta minden egyes virág, minden egyes fűszál parányi életét. A sok kedves hang egybeolvadt a szél zúgásával, a fű között dolguk után siető bogarak fáradt gondolataival. A madarak híreket csippantottak neki távoli tájakról, a hegyek hívták: gyere, itt van csak az igazi élet! Fenn a magasban, a havas csúcsok között. De hívták a falu házai, a hátsó udvarok kerítései és a kiskacsák a patak partján. Hívta az egész világ, örültek, hogy eggyel többen lettek, hogy erősebbek lettek. Ünnepelték: meleggel, szeretettel, bátorítással - önmagukkal.

Rangob körülnézett, mint aki hosszú, szép álomból ébred és ezért nem is nagyon akaródzik neki felébredni. Airam nem volt sehol. Egy futó pillanatra átvillant rajta: "Elment!", de ez el is múlt, olyan gyorsan, ahogy jött, mert Airam újra szólt, s ő újra érezte a kedves lényt. "Menjünk" mondta Airam. "A napnak még nincs vége. Van még valami, ami rád - ránk - vár. A Világ készítette neked, mert az élethez teljesség kell, s erőnk csak akkor tud igazán hatni, ha ez a teljesség létrejön. Menjünk be a faluba, mielőtt beesteledik."

Rangob kisétált az út szélére. A virágok, amelyeket Airam szedett, a páncélja mellé voltak téve. Valaki csokorba kötötte őket, háncsfonattal díszítve. Rangob lova az út szélén legelészett, s amikor gazdája közeledett, felnézett rá s azt mondta: "Isten hozott!" Rangob arcát a ló fejéhez szorította s ismét hallotta a Világ hangjait: "Isten hozott! Ugye milyen jó együtt! Isten hozott!" Majd felvette a virágcsokrot és intett a lovának.

A délutáni napot betakarta a völgy párája, a hegyek már alig látszottak, s mező is aludni készült, amikor elindultak a falu felé. Ló és lovasa, egymás mellett, lépésben, egymás kezét fogva. Rangob világában Airam énekelt, csacsogott és többször, minden átmenet nélkül felkiáltott: "Olyan boldog vagyok!" S Rangob valóban boldog volt, már el is felejtette, amit Airam korábban mondott az élet teljességéről, ami a faluban vár rájuk.

A fényes szürkületben csillogott a faluszéli mező. Ezen is virágok nőttek, tarkán, vadul, hívogatón. A virágok között - közel az úthoz és a falu szélső házaihoz - a lovag mozgást vett észre. Valaki járkált, sétált a virágok között, néha lehajolt, majd tovább lépett. Innen még nem látszott tisztán, kiféle-miféle, mert a szürkület lassan sötétségbe omlott.

Lejtőn lefele könnyű volt az út, a messzi-alak virágszedő leánnyá változott. Rangob megállt és csendben várakozott. A leány el volt merülve kedves munkájában, nem akarta megzavarni. "Biztos az asztalra szedi" - gondolta. A leány háttal állt neki, csak egyszerű sötét ruháját láthatta, meg a derekára kötött fehér kötény csücskét, amelynek hatalmas-széles zsebébe a virágokat tette. Látta derékig érő melegbarna haját is, amely az estében fekete bársonyként omlott a leány hátára.

A kötény lassan megtelt, a leány hazafele készült. Felegyenesedett, lesimította a ruháját, majd a lovag felé fordult és elmosolyodott. Nem lepődött meg, nem rezzent össze, hogy egy idegen férfit lát az út szélén, ráadásul este, sötétben. Rangob megkövülten állt.

- Airam?... - alig hallható suttogás. Többre nem futotta az erejéből. Térdre esett, kezeit a leány felé nyújtotta. Azt nem is hallotta, amikor megszólalt benne egy pajkos hang: "Hát persze, hogy Airam! Azt hitted, be akarlak csapni?! Az életet teljesen kell élni. Mondtam. De nem tudom, néha hova figyelsz?! Na mindegy, ez se lát, se hall!"

A leány kisétált az útra és megállt Rangob mellett. Jobbját a lovagnak nyújtotta, hogy felsegítse.

Keze meleg volt és puha - Airam keze. Szeme nagy és tiszta - Airam szeme. A haja, a termete, mindene - Airam!

- Airam?... - Rangob elengedte a leány kezét és tétován a feje felé tapogatózott, megérintette a halántékát, mintha elméje épségét vizsgálná. Belülről halk, csengő kacagást hallott, majd az is elhalt, mintha nem illenék a pajkos nevetés ehhez a komoly szituációhoz.

- Igen, Airam - felelte a leány.

- Ezt neked szedtem - füllentette Rangob kissé magához térve és nyújtotta a csokrot. Airam elvette, rámosolygott és azt mondta:

- Segíts összeszedni az én virágaimat is, és menjünk. Késő van.

- Késő van... - visszhangozta Rangob. - Este van... Airam... Airam...

A friss virágokat csokorba kötötték, elosztották egymás között és kéz a kézben elindultak a falu felé.

 

 

 

  [lap tetejére]   [tartalom]   [nyitólap]